diff options
Diffstat (limited to 'old/64221-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/64221-0.txt | 11194 |
1 files changed, 0 insertions, 11194 deletions
diff --git a/old/64221-0.txt b/old/64221-0.txt deleted file mode 100644 index b10fe0d..0000000 --- a/old/64221-0.txt +++ /dev/null @@ -1,11194 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Leányok, asszonyok, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Leányok, asszonyok - Elbeszélések - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: January 05, 2021 [eBook #64221] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK LEÁNYOK, ASSZONYOK *** - -Ambrus Zoltán Munkái - -x. kötet - -LEÁNYOK, ASSZONYOK - -Ambrus Zoltán Munkái - -X. - -LEÁNYOK, ASSZONYOK - -ELBESZÉLÉSEK - -BUDAPEST MDCCCCVIII - -VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -Ambrus Zoltán - - - - - - -LEÁNYOK, ASSZONYOK - -ELBESZÉLÉSEK - -BUDAPEST MDCCCCVIII - -VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL. - -Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18. - -LEÁNYOK, ASSZONYOK. - - - - -A GYÉMÁNTGYŰRŰ. - -– Kisasszonyok – szólt a színiiskola énektanárnője – értsenek meg jól! -Önök közül valaki, bizonnyal tréfából, eldugta Vidray Kamilla -kisasszonynak a gyémántgyűrűjét. Kérem, hogy ez a valaki jelentkezzék. A -tréfa mindenesetre rossz tréfa volt, mert az ezer korona értékű -gyémántgyűrűkkel nem szokás tréfálni. De senki se fog kételkedni benne, -hogy az illető csak ijesztgetni akarta Kamilla kisasszonyt. Ezt azért -mondom, mert úgy képzelem, hogy a rossz tréfa elkövetője már megbánta a -dolgot, s most csak azért nem akar jelentkezni, mert attól tart, hogy -valami egyébbel fogják gyanúsítani. Biztosítom az illetőt, hogy nem kell -tartania semmitől; senki se fog róla rosszat gondolni. És most kérem a -gyűrűt! - -Semmi felelet. Minden szem arra a tájékra nézett, a hol Kamilla ült; a -gyanú mindenekelőtt azokra irányult, a kik a meglopott szomszédságában -ültek. A gyanúsítottak előbb egymást kérdezgették a pillantásaikkal, -aztán messzebb ülő társaikra néztek, a kik a néma kérdésre szintén csak -néma kérdéssel feleltek. Kamilla volt az egyetlen, a ki nem nézett -senkire. Tekintete a hangjegyfüzetén pihent, a melyet czeruzájával -ideges gyorsasággal, de halkan koczogtatott, jeléül, hogy uralkodni akar -magán és elfojtja a haragját. - -A énektanárnő megismételte a kérdését: - -– Kisasszonyok, ki dugta el a gyűrűt? - -Semmi felelet. Csak a szemek beszélnek; kérdezősködnek, tanakodnak, -vizsgálódnak tovább. - -Az énektanárnő még egy darabig várt, aztán ujra megszólalt: - -– A gyűrűt a föld nem nyelte el; itt kell lennie. Tessék megkeresni. -Meglehet, hogy azok közül, a kik a gyűrűt nézegették és kézről-kézre -adták, valaki nem adta tovább, hanem leejtette a földre, vagy a -hangjegyek közé. Akárhol találjuk meg: az esethez nem fűzünk semmiféle -következtetést. Öt percz alatt meg lehet keresni; öt perczet adok rá, -hogy megkeressék. - -Mindenki felállt a helyéről, s mindenki kereste a gyűrűt, az asztalok, a -székek, az asztalon heverő holmik, a hangjegy-füzetek alatt, az -ablakpárkányokon, minden zugban, miközben néhányan hangosan tiltakoztak -az ellen, hogy az ő közelükben keressék az elveszett tárgyat. Öten-hatan -kiabáltak egyszerre: - -– Én nem is láttam! - -– Nekem most nem is volt a kezemben! - -– Nekem még délelőtt mutatta! - -– Mi délután már nem is láttuk! - -Átkutattak minden elképzelhető rejteket, s Kamillát fölkeltették a -helyéről, hogy megnézzék, nem esett-e a gyűrű a széke alá. Az öt percz -eltelt és a gyűrű nem került elő. - -– Nincs meg? – kérdezte a tanárnő. - -Kiabáltak, hogy nem találják. - -– Akkor önök között tolvaj rejtőzik!… – mondta ki a tanárnő azt a szót, -a mely már ott volt mindenkinek a gondolatában. – És én ezt a tolvajt -nem fogom elereszteni!… Kérem, maradjanak nyugodtan!… ne kiabáljanak, ne -ugráljanak fel a helyükről, ne fészkelődjenek!… Csak nyugalom!… a -tolvajt meg fogom találni! Először is mindenkit kérek, hogy ne menjen ki -a teremből, sőt ne is mozduljon a helyéről, ha nem akarja, hogy őt -tartsam a tolvajnak! Nyugalom, kisasszonyok! Ez önöknek, egyikőjüket -kivéve, épp úgy érdeke, mint az iskolának. Kérem, csak őrizzük meg a -hidegvérünket! A gyűrűhöz más nem férhetett hozzá, csak azok, a kik -ebben a teremben vannak. Itt kell lennie; tehát bizonyosan meg fogjuk -találni, csak legyünk türelemmel, és ne veszítsük el a nyugalmunkat. -Önök jól tudják, hogy a távollevő igazgatót most én helyettesítem. Jogom -van intézkedni, és ezt nem is fogom elmulasztani. Még egy perczet adok a -tolvajnak, hogy önként jelentkezhessék. Ha visszaadja a gyűrűt, -megelégszünk a bűnbánatával. Megigérhetem, Kamilla kisasszony nevében -is, hogy nem fogjuk feljelenteni… ugy-e, Kamilla? Szépen ki fog maradni -az iskolából, ennyi az egész. Ha felhasználja ezt a perczet, még ép -bőrrel szabadulhat. Ha azonban a tolvaj makacskodik, ha nem akar -bennünket megkimélni egy igen kínos kutatástól, akkor, nagyon sajnálom, -kisasszonyok, de az önök kényelmetlensége árán is elő fogom keríteni a -tolvajt. - -Elővette az óráját és nézte. Egy percznyi mély csend. Egy köhej, egy -lábmozdulat nesze, egy orrfúvás – egyéb semmi. A percz eltelt; nem -jelentkezett senki. - -– Ez igen kellemetlen, kisasszonyok; mert így kénytelen vagyok önöket -megmotoztatni! - -Nagy zsivajgás támadt. A sok felszabadult torok, a melyre előbb egy -percznyi szünetet kényszerített az izgató kérdés, egyszerre mind működni -kezdett. A kisasszonyok hangosan és fékezetlen izgatottsággal kezdték -tárgyalni egymásközt az esetet; valamennyien egyszerre beszéltek: - -– Mi az? Mit mondott? - -– Megmotozni, bennünket?!… - -– Hát persze! - -– Ez már mégis sok! - -– Mi közöm hozzá?!… A közelében se voltam! - -– Motozzák meg a szomszédait! Mért motoznának meg engem?! - -Csak a kis Pető maradt néma. Halotthalványra vált; de senki se ügyelt -rá. - -Kamilla közelében Pozsonyi Livia, egy aranyvízzel szőkére festett, nagy, -szép leány, kiabálni kezdett: - -– Helyes! Motozzanak meg bennünket! Tessék velem kezdeni! Én nem akarom, -hogy egy perczig is tolvajnak tartsanak! Hála istennek, nem szorultam -rá, hogy lopjak! - -Ekközben felállt és kezdte kiforgatni a zsebeit. - -– Nyugalom, kisasszonyok! Maradjon mindenki ülve!… - -De már nem tarthatott fegyelmet. Mások is felugráltak, mások is kiabálni -kezdtek, és nem mindenki volt a Livia nézetén. - -– Én hozzám bizony nem nyúl senki! – kiáltott fel egy parancsoló hangú, -barna, magas és erős leány, Gara Nusi, a kit azért a határozott -föllépésért, a melyet mindenkor tanúsított, társai »a nádor«-nak -neveztek el. – Kikérem magamnak, hogy engem tolvajnak tartson valaki, és -kikérem magamnak, hogy valaki hozzám közeledjék! Mi közöm nekem ahhoz, -hogy ha valaki lopott is?! Én nem loptam, és nem engedem magamat -megmotoztatni! Azt szeretném én látni, hozzám mer-e érni valaki, ha én -kijelentem, hogy ezt nem tűröm?! Előre megmondom, hogy rugni fogok! - -A tanárnő felelni akart a Nádornak, de egyelőre nem juthatott szóhoz. - -– Huszonegy közül huszan ártatlanok vagyunk! – hallatszott egy csengő -hang. – Azért, mert a huszonegyedik tolvaj, nem lehet húsz ártatlant -pellengérre állítani és megmotozni! Nem vagyunk cselédek! - -Még mások is magukévá tették a Gara Nusi véleményét. - -– Nagyszerű! – pattant fel Dobozy Hedda, az osztály legélesebb nyelve. – -Mit mutogatja a gyűrűjét?! Kérte valaki, hogy mutassa?! De nem állhatta -meg, hogy el ne dicsekedjék Polacsek úr szerelmének legujabb zálogával! -Miért nem vigyáz a gyűrűjére, a melyet olyan jól kiérdemelt?! Ki hallott -ilyet?! Ő henczeg, ő az ügyetlen, és mégis mi adjuk meg az árát az ő -mulatságának! Mi pironkodjunk azért, mert ő eladta magát! Miért nem -tolonczolnak el mindjárt bennünket, csak azért, mert véletlenül egy -szobában kellett lennünk ezzel a személylyel?! - -Orosz Viki, a ki a szabadszájuságáról volt ismeretes, már alig várta, -hogy átvehesse Heddától a szót. - -– Én nem bánom – hangzott fel fülsértő szopránja – ha megmotoznak is, de -azt előre kijelentem, hogy, ha nem találják meg nálam a gyűrűt, én -nyomban pofon fogom vágni Polacsek úr titkos aráját! - -Az ingerültebbek körében ez a durvaság nagy hatást keltett. - -– Bravo, Viki! – kiáltotta valaki, a kit Kamilla villámló tekintete, -mihelyt Orosz Vikivel végzett, azonnal fölkeresett és lesujtani -iparkodott… már a mennyire a fáradtságától telt, mert most meglehetősen -sok dolga volt ennek a villámló tekintetnek. - -– Csend, kisasszonyok, csend! – igyekezett szóhoz jutni a tanárnő. – -Most én beszélek!… - -Dehogy ő beszélt! - -– Érdekes! – vágott közbe Peterdy Helén. – Már most nekem mindennel elő -kell pakolnom, hogy Kamilla ő nagysága beledughassa az orrát a zsebembe? -Hisz ha csak a gyűszűmet meg az erszényemet akarja látni, jól van!… hat -krajczár van benne, villamosra… de hogy a szerelmes leveleimbe is -beleüthesse az orrát, bocsánat, vagy helyesebben: bocscsánat!… de az -ellen már tiltakozom!… mert egy se Pollacsek úrtól való!… - -Sokan nevettek. Helénnek olyan szerencséje volt, hogy csak meg kellett -szólalnia és már a maga részére hódította a nevetőket. - -– Nem tűrjük és nem tűrjük! – kiabáltak mások. - -– De, igenis, csak motozzanak meg bennünket, mert különben mindnyájunkon -örökre rajta szárad!… - -Csak a kis Pető nem szólt; a kis Pető nem volt magánál. - -A tanárnő, a ki ezalatt szüntelenül kopogott a czeruzájával, végre -elkaphatta a szót, s igyekezett megfelelni minden szónoknak, röviden és -hatásosan, mint egy jó miniszterelnök, a ki kiváló debatter. - -– Csend, kisasszonyok, mert különben szigorú büntetést szabok az egész -osztályra! Ha Gara kisasszony nem engedi magát megmotoztatni, ezzel -nagyon egyszerüvé teszi a dolgomat, mert ő lesz az egyetlen, s így neki -kell felelnie a gyűrűért. De azt hiszem, még meggondolja ezt, s ő is alá -fogja vetni magát ennek a kellemetlen kényszerűségnek. Hollósy -Francziska kisasszonyt figyelmeztetem, hogy huszonegy közül húsznak -nagyon is érdekében áll, hogy az igazság kitudódjék. Dobozy kisasszonyt -nem kérdezte senki. Orosz kisasszony hallgasson, mert ha ő goromba, én -még gorombább tudok lenni. Peterdy kisasszonynak a szerelmes leveleire -senki se kiváncsi. Mindannyian gondolják meg, hogy, ha ellenkeznek, a -botrány csak nagyobb lesz, mert engem nem lehet megfélemlíteni. És most -hozzá látunk ahhoz, a mit nem lehet kikerülni. A kisasszonyok -jelentkezzenek sorra, egyenkint és a betürend szerint. Először Apafy -Klára, aztán Bencze Margit, és igy tovább. Az első kettőnél én magam -teljesitem a szomorú kötelességet, aztán őket fogom kérni, hogy legyenek -segitségemre… - -– Engedelmet kérek – szólalt meg hideg, nyugodt, de annál élesebb hangon -Apafy Klára, egy érdekesen fehér arczú, mandulaszemű leány, a ki arról -volt nevezetes, hogy »igen fenn hordja az orrát« – engem meg lehet -motozni, de én nem motozok meg senkit, mert ezzel nem szoktam -foglalkozni. - -– Egyikünk se szokott ezzel foglalkozni, kisasszony – sziszszent fel a -tanárnő, a kit ez a beretvaéles hang elevenén talált – és elég szomorú, -hogy… - -– Kérem, nagysád – kiáltott fel Pozsonyi Livia, a ki piros volt a dühtől -– bízza rám a dolgot! Én megmotozok mindenkit! Mert az még sem járja, -hogy mindnyájan ilyen sokáig a szégyenpadon legyünk egy alávaló miatt! -Tessék csak rám bízni! Itt vagyok, kezdje el nagysád velem, és aztán, ha -csakugyan nem a föld nyelte el a gyűrűt, én előkerítem! - -A tanárnő köszönettel fogadta Livia segítségét, s a motozás -megkezdődött. Livia kivitte az emelvényre minden holmiját, átkutattatta -a tanárnővel előbb ezeket, majd a zsebeit, aztán leült az emelvény -lépcsőjére és a nélkül, hogy felszólítást várt volna, hirtelen lehúzta a -lábáról a czipőjét meg a harisnyáját, s ekközben azt mondta: - -– Tessék megnézni! Nem rejtettem ide. - -– Fuj! – hangzott egy éles hang az első sorból. Az Apafy Klára hangja. - -– Apafy Klára kisasszony következik – szólt a tanárnő. - -Klára nyugodtan kisétált; az arcza olyan volt, mint ha a Jégkirálynőt -személyesitette volna. Nem nézett senkire; így képzelhette -Marie-Antoinette királynét, a mint a vesztőhelyre megy. - -– És a holmijai? – kérdezte a tanárnő. - -– A helyükön vannak; át lehet kutatni. - -Livia erre is vállalkozott. - -Klára nyugodtan várt, míg a tanárnő átkutatta a zsebeit, aztán -megszólalt: - -– A czipőmet nem húzom le, mert ilyen nagy társaságban nem szoktam a -czipőmet levetni. De ha valaki vállalkozik rá, hogy lehúzza, semmi -ellenvetésem. Pozsonyi kisasszony talán erre is vállalkozik. Úgy -látszik, neki ebben már nagy gyakorlata van. - -– Várj, te penész-arczú előkelőség! – rikoltott Livia. – Óra után -kitépek egy csomót a hajadból! Úgy se sok van; hadd legyen még kevesebb! - -Apafy Klára ajka széléről megvető mosoly lebbent el. A tanárnő -csititgatni kezdte az izgult kedélyeket: - -– Csend, kisasszonyok! És egy kis hidegvér! - -Mire Apafy Klára visszasétált a helyére, Bencze Margit már ott volt az -emelvényen. A motozást folytatták. A kisasszonyok valamennyien -»alávetették magukat a kellemetlen kényszerűségnek«, még a Nádor is, a -ki csakugyan okosabbat gondolt. Mikor, Livia példájára, ő is -bebizonyította, hogy a gyűrűt nem rejtette el a harisnyájába, olyan -vastag lábikrákat fedezett fel a szűkebb körű nyilvánosság előtt, hogy a -hatalmas bájak láttára egy pár csitri leány nevetni kezdett. - -– Csitt, kis nyavalyások! – haragudott a Nádor. – Mert még közelebbről -is megismerkedtek vele, és ezt nem fogjátok megköszönni! - -Hamarjában vagy tiz pofon szétosztását igérte meg, s aztán Hollósy -Francziskának engedte át a »szégyenpad«-ot. - -Livia olyan gyorsan működött, mintha egész életében mindig csak -motozással foglalkozott volna. - -– Csakugyan nagy gyakorlata van! – jegyezte meg Bencze Margit, abban a -boldogító hitben, hogy ő már túl van minden megpróbáltatáson. - -– Jobb fináncz volna, mint a milyen szinésznő lesz – szólt Dobozy Hedda. - -Livia már se látott, se hallott. Éktelenül dühössé tette, hogy még -folyton hiába kutatnak. - -– Pető Juliska kisasszony következik sorra! Hol van Pető Juliska? – -szólalt meg a tanárnő. - -A kis Pető mintha álmából ébredt volna fel. Csak most tünt fel, hogy -eddig nem adott életjelt. Támolyogva ment ki; közben meg is fogózott egy -székbe. - -– Juliska, mi bajod? – kérdezte valaki. - -A kis Pető nem felelt. Látszott rajta, hogy nem hallotta a kérdést. -Kivitte a szegényes czókmókját, letette a tanárnő elé, kifordította, a -mi a zsebében volt, Liviának a kezébe, aztán gyorsan lehúzta a czipőjét, -a harisnyáját, a hogy a többiektől látta. - -– Hé, Juliska, lyukas a harisnyád! – kiáltott fel Livia, s meglobogtatta -a levegőben a kis lábravalót. - -Nem pottyant ki belőle semmi. A kis Petőnél se találták meg a gyűrűt. - -Már csak kevesen voltak hátra. Nem mult el tiz percz, mindenki túl volt -az inkviziczión, és a gyűrű nem került meg. - -Pedig Livia Argus-szemmel vizsgálódott; nem is fináncz-, hanem -detektiv-tehetséggel rontva rá mindenre, a mi gyanúsnak látszott. A -tanárnő is megtette a magáét. - -– A tolvaj elrejtette valahol – szólt Livia. – Valamelyik fiókba, -asztalrepedésbe, vagy egy szék lába alá. - -Átkutattak minden zeget-zugot. A gyűrű nem került elő. - -– Nagyon sajnálom – szólt a tanárnő – hogy ez a felületesebb kutatás nem -vezetett eredményre, mert így nem kerülhetjük ki a szigorúbb motozást. -Még egyszer figyelmeztetem azt, a kit illet, hogy innen nem megyünk ki -addig, a mig a gyűrűt meg nem találjuk. Akárhová rejtette el, meg fogjuk -találni. Még egyszer felszólítom az illetőt, hogy jelentkezzék. Javára -fogjuk betudni, hogy megmentette az osztályt egy igen kinos jelenettől, -és kegyelmesebb elbánásra számithat, mint ha rá kell bizonyitanunk a -lopást. - -Semmi szó. - -– Akkor nem marad egyéb hátra – folytatta – mint hogy úgy motoztassam -meg önöket, a hogy a rab asszonyokat szokás. - -Aztán megmagyarázta, hogyan szokás megmotozni a rab asszonyokat. - -– Ejha! – süvitett a Dobozy Hedda hangja. - -– Mindjárt ezen kellett volna kezdeni – mormogott Kamilla. - -– Hogyan? Mit mondott? Úgy, hogy semmi se marad az emberen? – -kérdezősködött szomszédaitól Bencze Margit. - -– Na, ez czifra lesz! – fázódott előre Peterdy Helén. – Akkor jó lenne -befűttetni! - -A kis Pető eleinte nem értette meg, miről van szó. Mikor megértette, -forogni kezdett vele a világ. - -– Juliska! Mi bajod neked? – kérdezte a Nádor, egy kissé gyanakodva. - -– Nem tudom. Rosszul vagyok – felelt a kis Pető. - -– Nem ártana ezen a csitrin kezdeni! – szólt a Nádor Hollósy -Francziskához. – Kezd nekem ez a gyerek nem tetszeni. - -– Még jó, hogy ének-óra alatt történt ez a história – kiáltozott -ekközben Orosz Viki – a mikor a három fiú közűl egy sincs az osztályban! -Mert különben, mondhatom, csinos volna a komédia! - -– Soha se tréfálkozzanak, mert én nem tréfálok – szólt a tanárnő. - -És hogy megmutassa, mennyire nem tréfál, fölkelt, kinyitotta a terem -ajtaját, s lekiáltott az iskolaszolga feleségének: - -– Bodóné! - -Bodóné jelentkezett, hogy rendelkezésre áll. - -– Hívja magával Fábiánnét is. - -A két asszony beállított, és a tanárnő elmagyarázta nekik, hogy mi a -tennivalójuk. - -– Nem, nem, ez mégis disznóság! – kiabált a Nádor. - -– Csitt! Ezen túl kell esni! Hallgassanak! – kiáltozott a tanárnő, a kit -a »fölületes kutatás« hiábavalósága már idegessé tett. - -Csakugyan kínos jelenet következett. Apafy Klára sehogy se akart -kötélnek állani. Szinte le kellett tépni róla minden egyes ruhadarabot. -Ütött, rugott, védekezett, a hogyan tudott; persze eredménytelenül. -Fábiánné lefogta a két karját, s Bodónénak végre sikerült lefosztania -róla minden cziczomát. - -Mikor aztán ruha nélkül szégyenkezett a többiek előtt, kitünt, hogy -miért védekezett olyan makacsul. Az előbb oly fenhéjázó, megvetően -nyugodt előkelőség egyszerre valami kicsinységgé töpörödött össze: -vékony, sovány, jelentéktelen leánynyá. - -A körülötte állók csodálkoztak; ezt nem képzelték volna. - -Bodóné ekközben egy ökölcsapást kapott az orrára. Klára egy váratlanul -nagyerejü mozdulattal kiszabadította a félkarját Fábiánné markából, és -lehetetlenné akarta tenni, hogy Bodóné hozzányúlhasson. Csak nagynehezen -tudták lefülelni és teljesen mozdulatlanná tenni. - -De Bodóné ki is töltötte rajta a boszúját. Mikor végzett vele, nevetve -szólt Klárához: - -– Ej, lelkem, azért nem kellett volna úgy rugkapálni! Nem szólok én -erről senkinek! - -Egyik-másik kisasszony, a ki megértette, hogy Bodóné mit akart mondani, -nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Klára nem felelt, hanem -sietett felöltözködni. A máskor oly liliomszínü arcz most piros volt, -mint a rózsa. - -Megint Pozsonyi Livia tette lehetővé, hogy gyorsabban haladjon a munka. - -– Így két hétig se készülünk el – szólt. – Kérem, nagysád, engedje meg, -hogy most én kerüljek sorra. Hadd lássák ezek a hölgyek, hogy nem hal -bele az ember!… - -És nem várta meg a két asszony segítségét, hanem istennői -szemérmetlenséggel hányta le magáról a ruháit. - -Egy Vénusz-szobor jelent meg a kiváncsiabbak szeme előtt. Azok, a kik -előbb suttyomban nevetgéltek, hirtelen elkomolyodtak. Mintha Isis -fátyola lebbent volna meg egy pillanatra, majdnem mindnyájan azt a -megilletődést érezték, a melyet a Szép örök formáinak látása kelt fel, -nők és férfiak lelkében egyaránt. Némelyik kisasszonynak eszébe jutott, -hogy ilyen alakok pompázhattak a görög és római ünnepeken. - -– Köszönöm a szívességét, nagysád – szólt Bodóné Liviához – már készen -vagyunk. - -Livia példája felbátorította a többieket. A következők már ellenkezés -nélkül adták meg magukat sorsuknak. - -Mikor a Nádorra került a sor, egy páran nevetgéltek. A Nádor ismét -pofonokat igért jobbra-balra; erre mások is nevetni kezdtek. Még a -tanárnő is elmosolyodott. - -Lassankint a szégyenérzetnek és a dühnek föléje kerekedett a nyugalom és -a rendes jókedv. Már beletörődtek abba, a minek végre is meg kellett -adniok magukat, s kezdték a dolgot a vígabb oldaláról fogni fel. - -És mikor Peterdy Helén, a ki már egészen kedélyesen vetette alá magát a -megpróbáltatásnak, azt kérdezte Bodónétól: »Többet nem akar látni?« – az -egész osztály kaczagott. - -Csak a kis Pető maradt kétségbeesett. A rosszullétét már a többiek is -észrevették, és egy páran, csoportokba verődve, kezdtek furcsa szemmel -nézni rá. Egyedül ült a székén és folyton azt nyöszörögte: »Ó, istenem!… -Ó, istenem!« Az arcza rettenetesen ijedt volt, és biborpiros, mint a -bazsarózsa; a szeme égett. - -De azért egyre nézte, hogy mi történik. Ezeknek az asszonyi testeknek a -látására először összeborzongott, aztán mindjobban kipirult. Ha -férfiakat kellett volna látnia, nem lehetett volna zavartabb. - -– Pető Juliska! Pető Juliska következik sorra! – szólt a tanárnő. - -Fel akart kelni, de aztán visszaült a székére. - -– Nem! Nem! Nagyon szégyellem magamat! – nyögte. - -És csakugyan nem ment ki magától; úgy vitték ki a többiek. Azt hitték, -megvan a tolvaj. - -Mikor leczibálták róla a ruhát, a Nádornak megesett rajta a szíve. - -– Nézd – szólt Francziskának – hogy össze-vissza van foltozva az -ingecskéje! Azért szégyelli úgy magát! - -Azután a Dobozy Hedda kiáltását hallották: - -– Kis Pető! Hova lettél?! Hiszen semmi se maradt belőled! - -Mindenki nevetett; olyan találó volt a mondás. - -Hanem a gyűrűt most se találták meg nála. - -És a gyűrű azután se került elő. Bodóné és Fábiánné, a »hóhérok«, -befejezték a munkájukat, és hiába fáradoztak. - -A tanárnő nem tudta, mit gondoljon, és mit kezdjen. Ebből a zavarból -Dobozy Hedda mentette ki, a ki így kiáltott fel: - -– De hát ki látta azt a gyűrűt most, délután? Talán itt se volt! - -Senki se látta. - -– Akkor még délelőtt lopták el – szólt Kamilla. – Annyi bizonyos, hogy -én csak itt húztam le az ujjamról. Itt veszett el; akár délelőtt, akár -délután. - -– Ha nincs kizárva, hogy délelőtt lopták el – szólt a tanárnő – akkor -mást kell próbálnunk. Egy perczre be fogom zárni önöket ebbe a terembe; -addig, mig a rendőrséghez telefonálok. Sajnálom, de detektiveket kell -kérnem, a kik majd házkutatást fognak tartani az önök lakásán. -Természetesen önök addig mindnyájan itt maradnak. Vidray kisasszony haza -mehet. - -Vidray kisasszony élt az alkalommal, és jól tette, mert erre már kitört -a forradalom. - -– Na hát ez már még sem járja!… Hallatlan!… Meg akarnak bélyegezni -mindnyájunkat?!… Ez gyalázatosság!… Ezt a dámát ki fogom pofozni a -világból!… Bocsánat, de ezt Nagysád nem teheti, ehhez senkinek sincsen -joga!… – kiabáltak a leányok egyszerre. - -De a tanárnő hajthatatlan maradt. Kiment és rázárta a leányokra az -ajtót, miután előbb, az ő védőszárnyai alatt, Kamilla is kimenekült a -darázsfészekből. - -– Okosan tette, hogy elinalt – kiabált Dobozy Hedda – mert bizony isten, -őt is megmotoztuk volna, de alaposan! - -Mig a tanárnő telefonált, Bodóné és Fábiánné a folyosón őrt állottak. Az -osztályból éktelen lárma és zsivajgás hallatszott ki; a két asszony -attól tartott, hogy a leányok még felgyujtják a házat. - -Egy negyedóra mulva két detektiv érkezett, a kiknek a tanárnő átadta a -leányok lakásának jegyzékét. - -Ez négy órakor történt; esti kilenczig tartott, mig a detektivek -elkészültek a munkájukkal. - -A tanárnő ezalatt a hosszú idő alatt folyton a foglyaival maradt. Egy -perczre se akarta elveszíteni őket a szeme elől. A ki akart, sonkás -zsemlyét hozathatott magának; de senki se tehetett egy lépést se, Bodóné -és Fábiánné kisérete nélkül. - -Sokáig tartott, mig a leányok Liviával, a kit Kamilla helyett meg -akartak lincselni, kedvökre kiveszekedhették magukat. De végre -lassankint sorra lecsillapultak, és mikor Livia, a békekötés örömére, -gazdag uzsonnát és sört hozatott az egész osztálynak, a kedélyek egészen -megnyugodtak. - -Egy negyed tízkor megérkezett az egyik detektiv, a ki jelentette, hogy a -házkutatásnak nem volt eredménye. Sehol se találták meg a gyűrűt és -sehol se találtak semmi gyanúsat. De azért még nem veszett el minden -remény, hogy megkerül a gyűrű, mert a kisasszonyok felügyelet alatt -maradnak. - -A detektiv még nem ment el, a mikor egy vadúl vágtató fiáker állott meg -a színiiskola épülete előtt. A fiákerből egy szobaleány szállott ki, a -ki levelet hozott Kamillától. - -– Kamilla sietve tudatja – szólt a tanárnő – hogy a gyűrűt éppen most -találta meg otthon, az ékszerei között. Bocsánatot kér az egész -osztálytól. - -– A kis kedves! – kiáltott fel Hedda. - -– Fogadjunk egy hatosba – szólt Peterdy Helén – hogy ehhez a dámához nem -lesz többet szerencsénk! - -– De ne is legyen! – fenyegetőzött a Nádor. - -Később, mialatt csoportosan siettek hazafelé, már vígan beszélgettek az -esetről. - -– Tulajdonképpen az egész igen mulatságos volt – szólt valamelyik. - -– Az igaz, hogy Viki és Peterdy nagyon jókat mondtak. Na, és a két -hóhér! Higyjétek el, hogy igen mulatságosnak találták a hivatalukat! – -mondotta egy másik lány. - -És sorra megbeszélték az apró részleteket. - -– Láttátok, hogy nézett ki a Nádor? – kérdezte Bencze Margit. - -Még most is nevettek rajta. A kis Pető is velök nevetett. Valamennyi -között ő volt a legvígabb. - -– Hát azt ki hitte volna, hogy négyen is vannak közöttünk, a kik még -tapasztalatlan gyermekek?! – szólt Peterdy Helén. – És pláne, hogy a -négy közül az egyik éppen ez az éles nyelvü Hedda! No, hogy a kis Pető -az egyik, azon nem csodálkozom, azt képzeltem!… Nézzétek, még most is -hogy lángol ennek a kis szamárnak az arcza!… Te, kis buta, nem szégyen -az! Egyszer mindenki gyermek volt; mi is azok voltunk! - -– Bizony isten – szólt Francziska – én már szentül meg voltam győződve -róla, hogy ez a kis buta lopta el a gyűrűt. De hát miért szepegtél úgy, -kis Pető? Csak azért?! - -– Mindnyájan azt hittük – szólt Hedda. – Hisz ájuldozott, és egészben -olyan gyanúsan viselkedett, hogy nem gondolhatott egyebet az ember. -Mondhatom, te kis havasi ibolya, te örülhetsz a legjobban, hogy -megkerült a gyűrű, mert soha se mostad volna le magadról! - -– Eh, csak azt szégyellte – fejtette ki a nézetét Viki – hogy toalett -dolgában nem főzheti le Liviát vagy Kamillát. Hja, barátom, ahhoz neked -még nőni kell! - -A kis Pető csak dallamos kaczagással felelt. Nagyon jó kedve volt. - -– Hanem a Klára, az megjárta! – folytatta Viki. – Ez se fogja többet -olyan fenn hordani az orrát!… - -És nem fogytak ki a részletekből, míg sorra haza nem jutottak. A kis -Pető végre egyedül maradt. Messze lakott az iskolától; majdnem tíz óra -volt, mire haza ért. - -Az apja, az öreg Petrovics, »jó estét« helyett szemrehányással fogadta: - -– Szép história! – szólt. – Felkutatják miattad a házat, hogy nem -loptál-e valamit! Házkutatás nálam, a ki becsületben vénültem meg! - -– A többivel is megesett, nem csak velem – felelt a kis Pető. – A többit -is megmotozták, a többinek a lakását is megvizsgálták, mert a gyűrű csak -most került meg. A mit a többi ki tudott állani, nekem is ki kell -állanom. Még az a csoda, hogy nem csak éppen engem gyanusítottak, hisz -én vagyok köztük a legszegényebb! - -Az öreg Petrovics elbámult. Így még soha se szólt hozzá ez a leány. - -– Milyen különös hangon beszélsz az apáddal! - -– Milyen hangon beszéljek? Ideges vagyok. Ha téged megharagított ez az -eset, hidd el, hogy nekem se volt kellemes. Szegények vagyunk; nyeljük -le. - -Már nem az a kis Pető beszélt, a ki engedelmesen megy az iskolába, hogy -majdan kenyeret keressen. Már szinésznő volt. - -Már kiállotta a tűzkeresztséget. - - - - -JULISKÁT NEVELIK. - -Livia felkiáltott a harmadik emeletre: - -– Kis Pető!… Gyere le! Mutatok valamit. - -Juliska visszakiáltott: - -– Megyek! - -Egészen önkéntelenül mondta ezt; hamarjában nem tudott nemet mondani. A -Livia szava mindig úgy hatott rá, mintha engedelmességgel tartoznék -neki. Attól a percztől fogva, hogy Livia először szólt hozzá -barátságosan, meghódolt a nagy, szőke leány felsőbbségének, mint Péntek -Robinsonnak. Nem győzte eléggé csodálni Liviának a szépségét, az -eszességét, a finom modorát. Sőt, mióta Liviát ismerte, úgy találta, -hogy az aranyvíz meg a kendőző szerek határozottan még szebbé teszik a -szép arczot… de inkább meghalt volna, mint hogy ezt valakinek megvallja. - -Csak akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem volna szabad lemennie, -a mikor Livia már visszahuzódott az udvari ablakból. Igaz, hiszen az -apja megtiltotta, hogy átlépje ennek az első emeleti lakásnak a -küszöbét! És az öreg ember talán még soha se szólt rá olyan erélyesen, -mint akkor, a mikor megtudta, hogy a leánya Liviával sétált az -Andrássy-úton. - -– Értsd meg, nem tűröm, hogy ezzel az urhölgygyel az iskolán kívül is -érintkezzél! Ott beszélhetsz vele, abba semmi beleszólásom; ott csak -iskolatársad… szini iskolai növendék, mint te… és semmi közünk hozzá, -hogy otthon hogyan él és miből. S ha otthon kirugja maga alól a világot: -ahhoz sincs semmi közünk. De az iskola falain kívül semmi barátság! - -– Ha csatlakozik hozzám – mentegetőzött Juliska – mikor kijövünk az -iskolából, nem mondhatom neki, hogy én bizony nem megyek vele végig az -utczán! - -– Nem kell megvárnod, mig csatlakozhatik. Ha elvégzed a dolgodat, siess -haza. És ha már éppen nem kerülheted ki, hogy egyszer-másszor együtt -jöjjetek haza, az még hagyján, de az iskolából kijövet ne menj vele -sétálni! Azt pedig, ha már erről van szó, előre megmondom, hogy ide ne -ereszd be!… És valahogy eszedbe ne jusson lemenni hozzá!… Mert, ha -megtudom, hogy betetted a lábadat a lakásába, akkor ne is kerülj a -szemem elé! - -Juliska nem felelt. Valami effélét gondolt: - -Miért, hogy az erkölcsnek gorombának kell lennie?!… Miért kell kis -helyen szorongania? miért kell rongyos ruhában járnia? miért csámcsog az -erkölcs, ha eszik?… míg a bűn külseje olyan megnyerő!… És miért féljen -az erény, ha csakugyan az, a bűnnek még a lehelletétől is?! Olyan -törékeny volna az egészsége?!… Mit árthat neki ez a Pozsonyi Livia?!… -Mikor ő »inkább meghal«, mint hogy valaha rosszat kövessen el!… - -A konok kis fejben, mely nagyon is önálló gondolkozásával annyiszor -megboszantotta az öreg Petőt, még kevés világosság derengett, de a sok -homályosság és köd közepett egy erős elhatározás tündöklött: az, hogy -járjon bármilyen mocsarak közelében, mindig úgy fog élni, a hogyan -»kell«, a hogyan az anyja élt. Ő rajta ugyan nem fog semmi rossz! - -Ez egyszer azonban nem vitatkozott az apjával; úgy gondolkozott, hogy -nem érdemes. Miért ellenkeznék vele? Amugy se volt szándéka lemenni -Liviához. Nem mintha valami nagyon félt volna az apjától; de nem akart -találkozni Liviának az udvarlóival. Soha se tudhatná, ki nyit rájok, és -hogy a látogató mit képzel majd róla. - -És bár majdnem három hónapja mult, hogy Liviával egy házban laktak, -akármilyen engedetlen leány volt az ujabb időben, mindeddig egyetlen -egyszer sem hágta át a tilalmat. Pedig Livia sokszor hívta: - -– Kis Pető, estefelé, ha ráérsz, nézz le hozzám! Ne félj, egyedül -leszek. - -De mindig talált valami kifogást. - -Most – maga se értette, hogy hirtelen hogyan mondhatott igent. Egy -pillanatig nem gondolkozott; csak engedett a vonzódásának. Az utóbbi -hetekben mindennap együtt mentek haza az iskolából; nagyon hozzászokott -Liviához, és a jól ismert hang hallatára egy másodperczre -megfelejtkezett a föltett szándékáról. - -Egy darabig ingadozott: ne ültesse-e fel Liviát? De nevetségesnek -találta ezt a nagy félelmet, s a kiváncsiság is ingerelte. Aztán meg -attól tartott, hogy Livia megsértődik; ha nem sértődik meg, akkor azt -mondhatja, hogy barátnője nagyon is ostoba. - -Afelől pedig nyugodt volt, hogy az apja nem fogja megtudni a dolgot. És -ha Livia fel találna jönni? Az még rosszabb lesz. Mert ez már könnyebben -kitudódhatik; végre is nem küldheti el Liviát, a mikor akarja… Livia -nála maradhat addig, míg az apja is hazaérkezik… míg így: lemegy és -visszajön… - -– Eh, nem fog megenni! - -De azért odalenn megkérdezte: - -– Egyedül vagy? - -– Egyedül, egyedül. Ne félj. - -– Nem is vársz senkit? - -– Senkit a világon. Bátran bejöhetsz. - -– És ha mégis jönne valaki? - -– Nem fogom beereszteni. Remélem, ez csak megnyugtat? - -És mindjárt előállott vele, hogy miért hívta le. - -– Egy fülbevalót akarok mutatni neked. Nézd csak! Mit szólsz hozzá? - -Aztán így folytatta: - -– Éppen most kaptam. Alig vártam már, hogy valakinek eldicsekedhessem -vele. Mit gondolsz, mennyibe került? - -– Olyan szép, hogy legalább is száz forintba. - -– Te kis buta! Ez kilenczszázhatvan forint. Nézd, itt a számla. Látod? -Ki van fizetve. Az öreg grófom nyögte ki. - -– És csak ezért hivtál? - -– No, ne ijedj meg úgy! Milyen piros lett egyszerre a kis szamár! Ne -félj, nem akarlak én elrontani! Ellenkezőleg. Talán éppen azért -szeretlek, mert jó kis leány vagy. Furcsának fogod találni, hogy én -ilyen nagy barátja vagyok az erénynek, és mégis úgy van. Tudom, az én -dolgom, az más. Nekem senkim a világon; a kutya se ugat utánam. Én -tehetek, a mit akarok. Nos, hát én nem akarok nyomorogni; ha már úgyis -minden mindegy. De neked él az apád, testvéreid vannak… neked jónak kell -maradnod. És az is fogsz maradni, látom a szemedből. Olyan becsületes -szemed van, mint egy okos uszkárnak. Te, próbáld fel csak ezt a -fülbevalót! Akarom látni, hogyan fest rajtad. - -Juliska meghökkent erre az ajánlatra, maga se tudta miért. - -– Ugyan ne légy olyan gyerek! Ha magától az öreg gróftól félnél így!… De -ez a fülbevaló csak tárgy, ártatlan tárgy! A gyémántra nem ragadhatnak -rá az öreg gróf bűnei! - -Egy darabig ellenkezett, mindenféle nevetséges ürügybe kapaszkodva; de -aztán mégis csak felpróbálta. - -– No nézze meg az ember – szólt Livia – hogy megváltoztatott egyszerre -ez a kis kő! Az arczod így kerekebbnek látszik… a szined is elevenebb… -tudod-e, kis Pető, hogy te egyszer nagyon szép leány leszel?!… Most még -béka vagy, de ez a két gyönyörü karbunkulus… bizony isten ragyogóbb, -mint a fülbevaló köve… nagyon szép leányt igér, ha majd egy kicsit -kigömbölyödöl. No ne pironkodjál annyit, te kis falusi ártatlanság! -Igazán nem értem, hogy ezzel a mimóza-természettel szinésznő akarsz -lenni. Mondd, hogy jutott ez eszedbe? - -– Nem nekem jutott eszembe, hanem a nénémnek, mert a polgáriban szépen -szavaltam. Az igaz, hogy mind a hárman nem is lehettünk tanítónők. És mi -egyebet találhattak volna ki nekem? Beadtak a sziniiskolába; hát ott -vagyok… Milyen szép nálad minden! - -Tulajdonképpen nem látott meg maga körül semmit, csak az egész -berendezés – előtte még ismeretlen – választékosságát. Először volt -ilyen tágas lakásban; először látott ilyen szép bútorokat. - -De Livia mindent apróra megmutogatott neki. - -A toalett-szobában Juliska elámult. - -– Hát ez mi? – kérdezte egyszerre. - -Livia kaczagni kezdett. - -– Mosdó! Te kis csacsi! Ne bámészkodjál úgy, mintha te soha se szoktál -volna mosdani. - -Aztán megmutatta neki finom fehérnemüit. Mialatt Juliska nagy -érdeklődéssel nézegette a sok drága holmit, Liviának eszébe jutott, hogy -a multkor, mikor a sziniiskolában a Vidray Kamilla gyémántgyűrűjét -keresve az egész osztályt megmotozták, a kis Pető ingecskéjén egy nagy -vászonfoltot látott. Valami megilletődés fogta el erre az emlékezésre. - -– Te, kis Pető – szólt – de ne sértődjél meg!… mondd, nem fogadnád el -tőlem ajándékba ezeket az ingeket?!… ha tetszenek neked?… - -Nem tudta rábírni, hogy elfogadja. - -– Pedig ezekről sem ragadna rád a bűn – szólt aztán gorombán. – Ezek is -ártatlan tárgyak. A bűn bennem van, magamban. - -– Bocsáss meg – dadogott Juliska – nem azért… bizony isten, nem azért… - -Végre úgy egyeztek ki, hogy Juliska elfogadott tőle egy üveg illatszert. - -– Ugy nézz rá – mondta Livia – hogy egy ilyen üvegnek tizenöt forint az -ára. Ne feszengj – folytatta aztán, a kis Pető egy ijedt mozdulatára – -nekem ingyen van. Én olcsóbbat használnék, ha magam venném. De ne -sajnáld azt, a kitől kapom; van annak pénze elég. - -Juliska menni készült. - -– Miért vagy olyan nyugtalan? – kérdezte Livia. – Ahá, attól félsz, hogy -észreveszik az eltünésedet és kitalálják, hogy nálam jártál. No eredj! - -És elbocsátotta az ártatlanságot. - -Juliska, mikor a rendetlen konyhán keresztül visszasurrant a harmadik -emeleti lakásba, valami olyanformát érzett, mint azok a nászutasok, a -kik Itáliából tértek vissza a sáros, hideg otthonba. Akkor este az -asztalnál a szokottnál is többet veszekedtek és csámcsogtak, s egyszerre -az öreg Petrovics-Pető, az orrát fintorgatva, igy kezdett -elégedetlenkedni: - -– Micsoda rossz szag van itt? - -Juliska megijedt. Eszébe jutott, hogy az illatszerből két cseppet öntött -a zsebkendőjére, s ez, úgy látszik, sok volt. - -Korán feküdt le, de hajnalig nem tudott elaludni. A képek, a melyeket -egy félórán át látott, sehogy se akartak kimenni a fejéből. - -És másnap, mikor megtörten ébredt fel, az a gondolata támadt, hogy: ime, -máris megrontotta a bűn. - -Az illatszeres üveg égette a zsebét. (Nem merte a szekrényében hagyni; -előtte való éjjel a szekrény alá rejtette.) - -Most már szabadulni akart tőle. - -Egy őrizetlen pillanatban, mikor véletlenül senki se volt a konyhában, -az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy az illatszert kiöntötte a -vizvezetékbe, s az üres üveget eldugta a szemetes kosár fenekére. - -S a tizenötforintos illatszer-esszenczia, amelynek egy részét -sietségében kilötyögtette a vizfogó szélére, még jó sokáig párolgott az -edényből. Hamarjában a víz se tudta lemosni, a mely pedig sok mindent -lemos. - -Egy pár napig a harmadik emelet összes lakói panaszkodtak: - -– Milyen rossz szag, de milyen rossz szag van itt!… Mi lehet ez?! - -Juliska hallgatott. - - - - -FELSŐBB ISKOLA. - -Egy délután, a mikor Juliska, a szigoru tilalom ellenére, megint -leszökött Liviához, az a szép öreg asszony nyitotta ki az ajtót, a kit -Juliska eleinte szegény rokonnak nézett. - -– Itthon van Livia? - -– Itthon van, de… van nála valaki. - -Juliska már vissza akart rohanni, hanem ekkor Livia kidugta fejét a -nappali szobája ajtaján, s meglátván Juliskát, kisietett az előszobába. - -– Te – suttogta – egy majom van nálam; azonnal elexpediálom. Eredj be -addig a Lafontné szobájába. El ne szökjél!… Egy percz alatt lerázom a -nyakamról. - -Bementek a kis udvari szobába, s Juliska beszélgetésbe ereszkedett az -öreg asszonynyal, a kiről már tudta, hogy egy kicsit gazdasszony, egy -kicsit társalkodónő és leginkább talán komorna. Lafontné rajta volt, -hogy szórakoztassa úrnője vendégét, s mikor egy-egy idegen szót ejtett -ki, a melyet a vendég nem értett meg – Juliska azon tünődött, hogy: -vajjon hogyan juthatott ennyire? - -Lafont-nak, az Európa-szerte hires tenoristának az özvegye, a ki valaha -régen maga is ünnepelt szinésznő volt! - -A mit Juliska a világról tudott, azt javarészében a »Nefelejcs« czímű -szépirodalmi ujság négy régi kötetéből merítette. Könyv nélkül tudta -mindazt, a mi ezekben a színházról szólt, s az özönvízelőtti krónikák -tele voltak Lafont és Lafontné magasztalásával. - -Érdeklődve nézte a barátságos arczot, melynek szép vonásait az idő nem -tudta a formátlanságig eltompítani, s a kedves nézésü szempárt, mely az -ősz haj alatt is fiatalos maradt. - -A majom éppen másfél óráig maradt Liviánál. De a Lafontné ősrégi -színházi történetei elszórakoztatták Juliskát. Észre se vette, milyen -régen ül már a kis udvari szobában. - -Ettől fogva rendes látogatója lett a társalkodónővé öregedett, hajdani -primadonnának. Később is minduntalan megtörtént, hogy Livia azzal -marasztalta: »Csak egyetlenegy perczig várj! Mindjárt megszabadulok -tőle…« – mert majdnem mindennap volt nála valami uj állat, hol egy -orángutáng, hol egy viziló. Ezek az állatok csodálatosképpen mind ki -tudták vinni, hogy Livia a kegyesen engedélyezett öt percz helyett -másfél órákat adjon nekik, de Juliska nem törődött ezzel, nem is gondolt -erre, s utóbb már csak azért szökött le Liviához, hogy a Lafontné meséit -hallgathassa. - -A gyerekes gondolkozásu kis leány s az öreg asszony hamarosan -összebarátkoztak. - -Egyszer, mikor már Juliska is elmondogatta, hogy miképpen élnek odafenn, -a harmadik emeleten, az öreg Pető két kis udvari szobájában, Lafontné -nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle: - -– Mondja, Juliska kisasszony, hogyan van az… én nem értem… hogy maga -szinésznő akar lenni? A maga kivánsága volt, hogy beirassák a -sziniiskolába?… vagy a családja beszélte rá? - -Juliska elmondta, hogy már két testvére tanítónő, azért őt valami más -pályára szánták, s minthogy a polgári iskolában csinosan szavalt, a -nénjei már akkor a színházra gondoltak. Hogy az apja is pártolta a -tervet, mert az öreg Pető nagyon lelkesedik a színházért, »az izlés -templomá«-t látja benne, és még most is minden esztendőben megnézi -legkedvesebb darabját, a »Molnár és gyermeké«-t. Hogy egyszer őt is -elvitte a karzatra (többször nem is volt színházban, mielőtt a -színiiskolába beiratták); hogy, ha nem volt éppen valami nagy kedve -ehhez a pályához, szivesen engedelmeskedett, mert valamit csak kellett -kezdenie; hogy nem ellenkezhetett volna, de nem is bánta meg, hogy -beiratkozott, mert egyszer nagyon szépet álmodott, s mikor felébredt, -eszébe jutott, hogy az a csodaszép kastély, a hol álmában virágot -szórtak eléje, tökéletesen olyan volt, mint a Nemzeti Színház, és hogy -azóta babonásan hisz a szerencséjében. - -– Már pedig a szini pálya nem magának való – szólt Lafontné. – Hanem az -olyanoknak való, mint ez a Livia. - -– Miért? – kérdezte Juliska. - -– Mert az olyan lány, mint maga, a szini pályán csak igen-igen nehezen -viszi valamire, ha viszi… Nem igen birja meg a versenyt az olyanokkal, -mint ez a Livia. Az ilyennek meg elég egyet-kettőt mosolyognia, és azt -éri el, a mit akar. - -Juliska csudálkozott rajta, hogy az beszél így, a ki maga is ünnepelt -szinésznő volt. - -– Igen, ünnepelt szinésznő voltam – felelt az öreg asszony – a míg -Lafont élt. És tudja-e miért? Mert Lafont nyilt házat tartott, szórta a -pénzt, szerette a vendégeskedést, mindennap »terülj asztal!«, névnap s -lakzi volt nálunk. Aztán könnyelmü ember is volt, bőkezüen osztogatta a -kölcsönt és szivesen vállalt jótállást fűért-fáért. Azért, a míg -lekötelezhette az egész világot, kedvem szerint szerepelhettem, és -ahhoz, hogy a nagyközönség ünnepeljen valakit, nem kell egyéb, csak -sokat szerepelni. De se azelőtt, a míg Lafont el nem vett, se azután, -hogy meghalt, nem tudtam semmire se vinni. Annyira se tudtam vinni, hogy -megmaradhattam volna a színháznál addig, a mikor már legalább egy kis -nyugdijat kaphattam volna, és mert Lafont mindig elszórta azt a temérdek -pénzt, a mit keresett, lássa, öregségemre cselédsorba kerültem. És -sohase fog kiderülni, hogy jó vagy rossz szinésznő voltam-e, mert azok a -jeles költők, a kiknek összegyüjtött műveiben meg vannak örökítve a -színházi birálataik is, a Lafont idejében magasztalásokat írtak rólam, -előbb és utóbb pedig… elolvashatja! Itt is megvannak a Livia -könyvtárában. Négy évig térdig jártam a rózsában, örökös dinom-dánomban -éltem, nem hallottam egyebet, csak hizelgést. Mikor aztán Lafont, a ki -negyvenöt esztendős volt, mikor feleségül mentem hozzá, a házasságunk -ötödik évében hirtelen meghalt, visszapottyantam a semmibe. - -– De hát hogyan történhetett ez? – álmélkodott Juliska. - -– Csak úgy – folytatta Lafontné, a kit a visszaemlékezés nagyon is -beszédessé tett – hogy volt bennem egy kis makacsság, és ezt a -makacsságot sokan nevetségesnek találták. Nem akartam odaadni magamat -mindenkinek, a ki a szekeremet egy kicsit előre tolhatta vagy -megakaszthatta. Fellázadtam azon, a mit ezek a jó urak megköveteltek -volna tőlem. Hogyan?! Hát a művészetet nem lehetne a nélkül szolgálni, -hogy az ember egyúttal a személyét is közprédára bocsássa?! Akkor ezek a -jó urak azt mondták, hogy tehetségtelen, hideg, ostoba vagyok! De hát -ostobaság az, ha az ember nem szerelmeskedik azzal, a kit utál?! -Természetellenes az, ha az ember csak annak akarja odaadni magát, a kit -szeret? Ugy-e nem? No hát vannak, a kik sok embert tudnak szeretni, -egyszerre is, de én nem tartoztam ezek közé. - -– Ó, vannak olyanok is – felelt Juliska – a kik éppen így gondolkoznak -és mégis ki tudták küzdeni a dicsőséget! - -– Igen, vannak, de kérdezze csak meg tőlük, micsoda poklokat kellett -legyőzniök, a míg kiküzdték a dicsőségüket! Tudja, Juliska kisasszony, -nem akarom magamat jobbnak mutatni, mint a milyen vagyok… megvallom -magának, néha egy kis megbánást érzek. Fiatalon maradtam özvegy; még -találhattam volna olyat, a kit szeressek… az ember, ha ezt teszi, ha -amazt teszi, sok mindent megbán. De azt egy pillanatig se bántam meg, -hogy nem adtam össze magamat ezekkel a jó urakkal, a kik csak azzal a -föltétellel akarták megengedni, hogy én is boldogulhassak… csak úgy -akarták megadni nekem, a mi engem megilletett, ha úgy osztogatom -magamat, mint Lafont osztogatta a jó szivart. Cseléd vagyok – és kinek a -cselédje! – de nem cserélnék az olyanokkal, a kik azon az áron szereztek -sikereket, a melyik áron nekem kinálták a további ünnepeltetést. - -– Olyan rosszak volnának az emberek? – bámészkodott Juliska. - -– És maga szinésznő akar lenni!… a ki csodálkozik azon, hogy sok rossz -ember van a világon! De hisz ezt látni kell, hogy játszani is tudja! És -még meg is kell értenie minden rosszaságot! Többet mondok. Legyen -rosszabb, mint a többi ember, és akkor nem kell küzködnie a sikerért… -akkor bizonyos, hogy nem hiába álmodozik… mert a rosszaság maga már -félsiker! - -– Juliska! – kiáltott ki Livia. - -– Megyek! – felelt Juliska. - - - - -A NEVETŐ EMBER. - -Hány bolondos nótát, románczot hallani, a mely mind arról szól, hogy: -néha a tavasz lehelletétől pezsegni kezd a lányka vére… még senkit se -szeret, de már sóvárog a szerelem után… nem tudja, hogy mi történik -vele, s egy édes, meleg májusi éjjelen nem jő szemére álom!… - -Juliska nagyvárosi leány volt. Rosszul táplált, lassan fejlődő, későn -érő kis testének még semmit se mondott a tavasz. Érzékei még a -gyermekkor téli álmát aludták. - -A nagyváros csenevész leányainak első ellensége nem: az érzékek, hanem: -a gondolat. A gondolat, mely néha fenségesebb, nagyobbszerü, -termékenyebb, mint az elemi erők, és néha veszedelmesebb, nagyobb -rombolásokra képes, mint bármely elemi erő. - -Érzékei még aludtak. - -De érzékeinek még olyan tökéletes öntudatlanságában élt, annyira nem -értette: mi történik vele, hogy mikor egy édes, meleg májusi éjjelen nem -jött szemére álom, eszébe jutottak a bolondos nóták, románczok, a sok -rosszul értett holmi, a mit hallott vagy olvasott, és azt képzelte: - -– Talán a tavasz az oka, hogy nem tudok elaludni. Talán az teszi, hogy -már nagy leány leszek. Talán így kell ennek lennie. - -Sóvárgott volna a szerelem után? Nem. Még csak félt a szerelemtől, mint -egy ismeretlen istenségtől. Tudott ennek az istenségnek az erejéről. -Akármilyen kevéssé ismerte a világot, látta néhányszor, ha nem is közel -a környezetében, de a szemhatárán innen, ennek a rejtelmes erőnek a -sujtó kezét. Félt a hatalmától, és meg-megborzongott arra a gondolatra, -hogy az ő sorsára is végzetes befolyása lehet az ismeretlennek, a -megérthetetlennek, a kiszámíthatatlannak. De ez az istenség neki még nem -nyilatkozott meg; neki még semmit sem árult el a titkaiból. - -Az udvari szoba ablaka már kezdett világosodni. A falióra szorgalmasan -zörögte el a perczeket és zakatolta el a negyedórákat. A nénjei -boszantóan horkoltak. Máskor ez nem zavarta. De most nem tudott -elaludni. Miért? Nem értette. - -Úgy tudta, az álmatlanságban szenvedők olykor azzal segítenek magukon, -hogy olyas valamire irányítják a gondolatukat, a mi egy cseppet sem -érdekli őket. Például számlálni kezdenek: egy, kettő, három… s maguk elé -sorakoztatják a számjegyeket, rendre, a míg csak el nem alusznak. -Megpróbálta, s már a nyolczszáznál tartott, mikor abbahagyta. Aztán -rajta volt, hogy semmire se gondoljon; később csak _más valamire_ akart -gondolni, akármire. De hiába. Százszor is elűzte magától a kellemetlen -képeket; de százegyedikszer is visszatértek makacsul, -elriaszthatatlanul, az utolsó két délután apró emlékei. - -Hasztalanul irányozta figyelmét és emlékezését másra, minduntalan -megvillant a fejében valami, a mi ujra meg ujra a tegnapi meg a mai -esetre emlékeztette. És hiába akart gondolatában akármi egyébbel -foglalkozni, ujra meg ujra maga előtt látta a nevető ember arczát. - -Vonzódást, érdeklődést érzett a nevető ember iránt? Nem. Csak gyűlöletet -érzett iránta; vagy inkább: undorodott tőle. És mégse tudott szabadulni -annak az átható tekintetnek, meg annak a gúnyos mosolynak az emlékétől. - -De hát mi történt? Semmi. - -Tegnap az történt, hogy szokása szerint lement Liviához, abban az -időben, a mikor Livia már nem vár senkit… igen, Livia még ma is -esküdözött, hogy ebben az időben soha senki se szokott hozzá jönni… -aztán, tulajdonképpen nem is a Livia fecsegése vonzza őt le az első -emeletre, hanem a Lafontné érdekes szinházi történetei. - -Csakhogy az öreg társalkodónő véletlenül elment hazulról. És az egész -história ebből eredt. Mert Lafontné, a kinek a szeme mindent hamar -meglát, okvetetlenül jelentette volna, hogy baj van, és akkor ő még -idejekorán megszökhetik, hátul, a konyhaajtón. De a szobaleány, bizony, -nem sokat törődik azzal a kisasszonynyal, a ki le-le szokott szaladni a -harmadik emeletről. Így történt, hogy a mint javában trécseltek -Liviával, egyszerre csak rájok nyitotta az ajtót a nevető ember. - -Ijedtében egyszerüen ki akart szaladni. De, a mint felugrott a helyéről, -Livia megfogta a kezét. - -– Azért ne szaladj el! – szólt. – Várj legalább egy perczig. Hadd -mutatom be a grófot. - -Valamit hebegett; nem tudta mit. - -A gróf már akkor is nevető szemmel nézett rá, és úgy szólította meg, -mint a kit régtől fogva ismer. - -– Hová szalad, aranyos?!… Ne féljen tőlem!… Nem vagyok én olyan, a ki -mindjárt meg is eszi a piros bóbitás kis leányokat!… - -Efféléket mondott, szemtelen bizalmassággal, a magasról való -leereszkedésnek, a mindent megítélésnek és a rendíthetetlen biztonságnak -azon az éles, szinte a veséig ható hangján, a mely a közönséges -anyaszülötteket az egyik perczben fellázitja, a másik perczben -tisztelettel tölti el, a harmadik perczben pedig egy kissé csodálatra -készti s egy kissé vérig sérti. - -Ez a hang s az a gondolat, hogy kiknek a társaságában van, minden vérét -az arczába kergette. Elvesztette a fejét, s mindenáron menekülni akart. -Körülfogták, de nem tudták volna visszatartani. - -– Ne siess úgy, ne légy olyan csacsi! – marasztalta Livia. - -– Szépen szót fogadni és visszaülni ide!… – szólt a gróf, folyton -vigyorogva. - -Megint dadogott valamit – inkább csak lihegte – hogy már régen fel -kellett volna mennie, hogy már várják… s aztán, szemének csak egy -pillantásával köszönve, ki akart sietni. - -– Hát így kell köszönnie egy kis leánynak?! – enyelgett a gróf. – Adja -ide szépen a kezét. - -A kedveskedő hangban valami olyan parancsoló volt, hogy önkéntelenül -nyujtotta oda. - -A gróf szinte beburkolta nagy tenyerével a rövid, kis, parasztos kezet, -hosszasan fogva tartotta, és hosszasan nézett Juliska szemébe, átható, -szúró, gúnyos tekintetével. - -Mikor végre sikerült visszahúznia a kezét, mintha lidércznyomás alól -szabadult volna. De olyan zavarban volt, hogy nem tudta, mit mond, és -így köszönt: - -– Alásszolgája! - -– Pá, kicsike! – szólt, most már komolyan, a gróf. - -Csak akkor jött meg az esze, mikor végre kijutott az ajtón. És ekkor nem -győzte szidni magát az ostobaságáért. Szinésznő akar lenni, és tessék, -úgy viselkedik, mint a »Falusi kis leány Pesten«! Miért ijedt meg és -rohant el, mint egy buta őz?! Miért nem tudott néhány pillanatig olyan -jéghideg, közönbös és előkelő lenni, mint a milyen Apafy Klára, nem -néhány pillanatig, hanem reggeltől estig?! Miért nem tudott egy perczig -várni, nyugodtan ülve maradni, s aztán, unalmat szinlelve, fáradtan, -lenéző mosolylyal elvonulni?! És, mindennek koronájául, ez az ostoba -köszönés! Cselédek köszönnek így: »Alásszolgája!« Nem, egy ügyes -szobaleány már nem köszön így. Így csak a nem úri családból való, -szegény fajzatok köszönnek, a kiknek nem adtak jó nevelést, a kiket nem -tanítottak meg rá, hogyan kell köszönni, s a kiknek már rájár a nyelve a -szertelen nagy alázatosságra. És kinek köszönt így? Egy elbizakodott -embernek, a ki szemtelen hangon beszélt vele. Egy grófnak, a ki a -szegény sziniiskolai növendékekben csak anyagot lát, mely az ő -mulattatására van hivatva. Egy gazdagnak, a ki lenézte benne a szegényt; -egy férfinak, a ki lenézte benne a leányt. Pedig hát akármilyen nagy úr -ez az úr, nincs joga hozzá, hogy az uraságát vele éreztesse, mert őt az, -hogy ez az úr férfi és gazdag ember, egy cseppet sem érdekli; neki -sohase lesz köze semmiféle gazdag úrhoz; őt nem lehet sem elbájolni, sem -megfizetni, tehát vele szemben senkise szerezhet jogot arra, hogy ezért -vagy azért lenézhesse… - -És ő még okot szolgáltat rá, hogy ez a szemtelen ember mégis csak -lenézhesse, joggal nézhesse le!… Ostobának mutatkozik előtte, -ügyetlennek, félszegnek, az úri világ szokásait nem ismerő, hiányos -nevelésü kis vadócznak! - -Igen, ez a szegénység átka!… Azé, hogy egy zugban kellett felnőnie, és -most, ha akarata ellenére társaságba kerül, zavarba esik, nem tud -mocczanni, nem tud mukkanni, egyik ügyetlenséget a másik után követi el, -pusztán azért, mert mindig fél, hogy ügyetlenséget követ el! - -Meg az a híres erkölcs!… Az a roppant sok erkölcs, a melyet folyton -hall, s a melyet annyira a fejébe vertek, hogy elég a bűnnek a közelébe -érnie, és rémületében azonnal elveszti a fejét! - -Nem ment ki a fejéből ez a szégyelnivaló jelenet, és egypár órai tünődés -után elhatározta, hogy jövőre csak azért se fogja kikerülni azt a -találkozást, a mely most annyira megriasztotta!… Helyre fogja hozni, a -mit az imént elhibázott. Meg fogja mutatni, hogy nem ostoba és nem a -szemétről szedték. Meg fogja mutatni, hogy őt senkinek sincs joga -lenézni, hogy nem engedi lenézetni magát, hogy a lenézést lenézéssel -tudja viszonozni, akármicsoda Magasváry gróf vagy Hujdebőszenbüszke -herczeg néz vele farkasszemet. Jéghideg, közönbös és előkelő lesz, mint -Apafy Klára. Vissza fogja adni a kölcsönt és le fogja mosolyogni a -grófocskát, a ki neki se inge, se gallérja. És végezetül úgy fog -köszönni neki, mint ha a szinpadon volna és álmainak a herczegnőjét -játszaná, a ki egyszer alaposan megmondja a véleményét valamelyik -szemtelennek, aztán azzal hagyja ott, hogy: »Jó napot«. - -A kedvező alkalom nem váratott magára, és ma – ma ráduplázott arra, a -mit tegnap csinált. - -Ma már nem mondta, hogy: »Alásszolgája!«… »jó napot«-okat rebegett. Nem -szaladt el mindjárt, beszélgetni kezdett s megpróbálta eljátszani, ha -nem is álmai herczegnőjét, legalább Apafy Klárát. De alig talált -szavakat: mit mondjon? mit mondhat? hogyan torkolhatná le?… és annyira -haragudott magamagára, olyan lázas volt a nagy vigyázattól, félelemtől -és izgalomtól, annyira kikelt magából, olyan halkan beszélt, hogy alig -lehetett hallani a szavát. - -A nevető ember pedig ezalatt le nem vette róla átható, szúró, gúnyos -tekintetét… Juliskának minduntalan le kellett sütnie a szemét. Ó, -mennyire megbánta merész elhatározását! A gróf épp olyan szemtelen -hangon beszélt vele, épp úgy lekicsinyelte, lenézte, lesajnálta, épp úgy -nevette, mint tegnap! Aztán, mikor Juliska vagy tiz percznyi rosszullét -után fölkelt a székéről és jóestét mondott Liviának, a gróf már nem is -marasztalta, hanem azzal búcsúzott el tőle, hogy: - -– Pá, édesem! - -Milyen felsülés! Milyen megaláztatás! - -De hát mit nevet rajta, de hát miért nézi le őt ez az undok ember?!… - -Az álmatlan kis leány összehasonlitgatta magát barátnőjével. Eszébe -jutott az a jelenet, mikor a sziniiskolában a Kamilla gyűrűjét keresték -s az egész osztályt megmotozták; emlékezett rá, hogy mialatt Livia -dühösen dobálta le magáról a ruháit s végre olyan öltözetlenül állt a -tanárnő és társnői előtt, mint egy szobor, a teremben a csodálat halk -moraja futott végig. És milyen ápolt a személye és milyen remekül -öltözködik! Aztán Livia nagyon eszes leány… a modora olyan, mint egy -kontesznek… bezzeg ez meg tud felelni a grófnak!… ugyancsak önérzetesen -vág vissza!… elmés, ügyes, vidám, alighanem szinésznőnek is -tehetségesebb… Érezte és nem tagadhatta le maga előtt barátnője -felsőbbségét. - -És a gróf korlátlan ura ennek a felsőbbséges személynek. - -De hát ő… ő azért már csak lenézni, lesajnálni és kinevetni való, a -kivel mindjárt csak per »édesem« lehet beszélni?!… Végre is, neki nem -ura ez az undok ember! És ha nem is olyan szép, mint Livia, talán ő se -éppen utolsó teremtés?! - -Igaz, a ruházata szegényes… de ő is csinos leány… kevés olyan szép -szemet látni, mint az övé… aztán ő se ostoba… és neki van egy olyan nem -utolsó jótulajdonsága, a melylyel Livia már nem dicsekedhetik. Végre is -Livia már csak egy elveszett teremtés; ő pedig tisztességes leány. - -Olyan tisztességes leány, a kit nem lehet vállon veregetni, le -»babám«-ozni, a kinek nem szabad a szemébe nevetni! - -És éppen ez az… Az az átható, szúró, csúfondáros tekintet, az a gúnyos -mosoly, a lenézés, a lekicsinylés, a lesajnálás, mind, mind, az ő – -tisztességének szólt! Livia elmondhatta a grófnak, hogy az ő, barátnője -jó kis leány, éppen nem olyan, mint ő, és a gróf lesajnálta, lenézte, -kinevette az ő nyomorult kis erényét, az ő nyomorult kis erkölcsét! - -A legborzasztóbb pedig az volt, hogy magában igazat kellett adnia ennek -az undok embernek! - -Az erkölcs! Az a hires erkölcs! - -Ismerte az erkölcsöt, jól. Az erkölcs szuszog, verejtékezik, fut-fárad, -nyargal, izzad a kenyérért, egész nap idegeskedik, garasoskodik, -veszekszik, köhög és ujra veszekszik, aztán, mint az állat, ledül az -alomra és horkol, majd korán reggel fölkel, éppen csak az arczát meg a -kezét mossa meg és ujra elülről kezdi a tegnapit. Az erkölcs olcsó, -silány, formátlan ruhában jár; lompos a szoknyája, vagy rojtos szélü a -nadrágja. Ha férfiruhában jár, nadrágjának a térde ki van púposodva s -nyakkendőjének a kötője hátul kibúvik a kabátból, ha pedig női ruhában -jár… Eh, az erkölcs! - -Mig a bűn! - -Megint maga előtt látta a nevető embert, a mint nagy, hatalmas, -egészséges teste úgy nyugodott a Livia karosszékében, mintha trónusban -ülne. Eszébe jutott mozdulatainak önérzetessége, biztonsága, idegesség -nélkül való természetessége, szavának mély nyugalma, tekintetének -felsőbbsége, ruházatának finomsága, egész külsejének egészséget és -öntudatosságot sugárzó ápoltsága. - -Juliska bedugta arczát a párnájába és – mérgében sirt. Szégyelte az -erkölcsét. - -Juliska nem tudta, hogy az erkölcsnek semmi köze az anyagi -boldoguláshoz. Nem tudta, hogy az erkölcs neki még csak szó, melyet a -fejébe vertek, s hogy az erkölcs valójában olyan virág, mely csak -tudatosságból sarjadhat. Juliska nem tudta, hogy az erkölcs a világrend -egyik megnyilvánulása s ugyanolyan erő, mint az elemi erők. - -– Azért is jó maradok! Azért is jó maradok! – sirt keserüségében. - -Jó, erkölcsös, erényes marad egész életében, az okossága, a jobb -belátása ellenére, azért is! Jó marad, babonából. Jó marad, mert az -anyja is jó, erkölcsös, erényes volt, szegény! - -Azért is! Minden kisértéstől meg fogják óvni: vonzódása a tisztasághoz, -és büszkesége, az ő sokszor megsebzett, titkolt, nagy büszkesége! - -(Ha tudta volna, hogy az ő büszkesége még milyen gyönge vért!) - -Valami neszt hallott. Az apja, a másik szobában, már fölkelt és -öltözködik. - -Legelőbb mindig az öreg Pető ment el hazulról; félnyolczkor már ott -szokott lenni a hivatalában. De nemsokára a nénjei is fölkelnek, hogy -kávét adhassanak az apjuknak. - -Juliska tette magát, mintha aludnék. Tudta, hogy nem fogják költögetni, -mert ma csak tiz órára kell megjelennie a sziniiskolában. - -Félnyolczkor a két tanitónő is elment hazulról. Mind a kettőnek nagy -utat kellett tennie; az egyiknek Ujpesten, a másiknak Kőbányán volt az -iskolája. - -– Juliska, kelj fel! - -Össze volt törve, de kiugrott az ágyból, hogy magára zárhassa a lakás -ajtaját. - -Már úgysem aludhatik el; nem ébredne fel idejekorán. - -A takaritónő csak kilenczkor fog jelentkezni. Legalább szabadon -öltözködhetik. - -Előkereste rejtekéből a drága, illatos szappant, a melyet titokban -vásárolt, és sokáig tisztálkodott, mert a kezdetleges mosdó nem -pótolhatta a fürdőszobát. - -– Csak azért is jó maradok! – suttogta magában. – Csak azért is!… - -Mire egészen felöltözött, kivül csöngettek. A takaritónő jött meg. - - - - -AZ ÖRDÖG MEGJELENIK. - -Mikor kitudódott, hogy Juliska titokban le szokott szökni az első -emeleten lakó Liviához és hogy ott már többször elbeszélgetett egy -gróffal, a ki ennek a Liviának a pártfogója: az öreg Pető éktelen -haragra gerjedt és egész nap ordítozott. A két tanitónő alig győzte -csitítgatni. - -– Beszélj vele csendesebben, kérlek! – rimánkodott az ujpesti tanítónő. -– Hiszen akkor is meghallja, hogyha nem kiabálsz! - -– Azt akarod – kérdezte a másik – hogy a szomszédban is hallják, a mit -mondasz?!… Mintha nem tudnád, hogy ezeken a papirfalakon minden szó -áthallik! - -De nem lehetett vele bírni és tizedszer is ujra kezdte, a mit Juliska -már könyv nélkül tudott: - -– Letöröm a derekadat, letöröm, ha ez még egyszer megtörténik! Nem -megmondtam, hogy ezzel a személylyel az iskolán kivül nem szabad szóba -állanod?! Elég baj, hogy a színiiskolában megtűrik az ilyen személyeket -is, de ott nem én parancsolok; ezen már nem segíthetek. Hanem az iskola -kapuján kivül – alásszolgája! Idekinn semmi ismeretség; ha köszön -visszaköszönsz és punktum! Nem tűröm el, hogy együtt járj vele az -utczán, hogy együtt jöjjetek fel a lépcsőn és hogy a folyosóról -lekiabálj hozzá; értsd meg: nem – tű–röm – el! És tessék, a kisasszony -suttyomban minduntalan leszökik ehhez a személyhez! Grófokkal beszélget -ott, nem tudom miféle szemtelen ficsurokkal! De hát azt képzeled, hogy -én ezt el fogom nézni?! Akkor rosszul ismersz, mert én inkább kitekerem -a nyakadat, mint hogy az én beleegyezésemmel rohanj a vesztedbe! Mi -jutott eszedbe?! Hirtelen megőrültél?! Hogy ő unatkozik itthon! Hja, -barátom, a becsület unalmas! De azért az én hajlékomban, az én odumban – -ha annak tartod – nincs helye másnak, csak a becsületnek! Nem azért -nyomorogtam, kinlódtam, vesződtem, nyüglődtem, verejtékeztem egy életen -át, hogy öreg napjaimra a méltán megvetett emberek közé kerüljek! Hanem -azért nyomorogtam, mert becsületben akartam megőszülni, mert fölemelt -fővel akarok járni a világban, akármilyen szegény ember vagyok! Azt -hiszed, nekem nem lett volna módomban hozzájutni ahhoz a kényelemhez, a -mit a becstelenség ad?! De bizony módomban lett volna! Csak egy kicsit -alkudoznom kellett volna az erkölcscsel, meg a tisztességgel. Egész -vagyont lophattam volna félre magamnak; vannak, a kik lopnak és azért -nem csukják be őket. De nekem nem kellett a nem igaz úton szerzett pénz, -pedig egy nagyon szegény embernek, a ki alig hogy a betevő falatot tudja -megkeresni és a kinek nagy családja van, nem olyan könnyü rendületlennek -maradni, mikor a kisértő azt suttogja: »De hiszen ezt a pénzt kinálják! -Ezt a pénzt erőszakkal dugják be a zsebedbe! Ezzel a pénzzel senkit se -károsítasz meg! Ezért a pénzért nem kell egyebet tenni, csak azt, a mit -úgyis megtennél, mert ez hivatalbeli kötelességed!« És én mégis -becsületes maradtam, mert nyugodt lélekkel akarok meghalni, mert tudom, -hogy az életben a legfőbb jó: a tiszta öntudat, a többi mind csak -szemét! Benneteket is tisztességben, becsületben neveltelek; megtettem -értetek, a mi tőlem telt, áldozatok árán is; gondosan taníttattalak -benneteket, kinek mire volt kedve; igyekeztem beoltani a szivetekbe az -én elveimet; anyátoktól is, tőlem is, csak jó példát, csak tisztességet, -becsületet láttatok. Nos hát, cserében azért, a mit értetek tettem, -megkövetelem tőletek, hogy, legalább a míg én élek, ti is becsületesek -maradjatok! Nem azért mondottam le sok mindenféle apró kényelemről, hogy -vénségemre szégyenkeznem kelljen miattatok! Értetted? - -Hogyne értette volna! El tudta volna mondani kezdettől végig, s a -végétől az elejéig, visszafelé. - -Most is háromszor vagy négyszer kellett végighallgatnia ezt a litániát, -három- vagy négyféle változatban. Azért, mikor látta, hogy az apja már -eléggé kidühöngte magát s így az ő jelenléte immár nem okvetetlenül -szükséges, kimenekült a konyhába, hogy ne kelljen hallania az öreg -embert, a ki még egyre dúlt-fúlt, s előbb a másik két lányával -zsörtölődött, aztán, magára maradva is, folyton dörmögött. - -A másik két lány bement a konyhán túl levő kis szobába; Juliska tovább -is a konyhában maradt. Egy zsámolyon kuczorgott, s a nagykendőjébe -burkolózva, szomoruan nézett maga elé. - -Egyszerre kinyilt a konyhának a folyosóra nyiló ajtaja, s Juliska azt -hitte, hogy elájul. - -A gróf állott előtte. - -– De kérem!… – tört ki belőle a fölháborodás. - -A nevető ember, nem törődve az ugyancsak hűvös fogadtatással, nyájasan -nyujtotta eléje nagy, kövér kezét. - -– A kedves papájával szeretnék beszélni – szólt. - -Juliska ijedten mutatott a nagy szoba ajtajára. A gróf mosolyogva intett -neki és bement. - -Az ajtónyitogatás neszére a másik két leány is megjelent amarról. Mind a -hárman a kulcslyukhoz rohantak. Mi ez? Mit akarhat a gróf? - -Elég érdekes dolgokat hallottak. - -Az öreg Pető, mikor felnézett és látta, hogy ki lép be a szobájába, -rémülten ugrott fel a divánról. - -Az államtitkár úr! És ő igy, papucsban!… - -– Ezerszer kérek bocsánatot, méltóságos uram, hogy így talál… de hogyan -képzelhettem volna!… - -Az államtitkár egy pár szóval megnyugtatta az öreg tisztviselőt és leült -az egyik karosszékbe. Pető minden áron állva akart maradni, de hosszas -kérésre végre ő is leült. - -– Édes Pető úr – kezdte az államtitkár – én nem kerülgetem, a mit -mondani akarok. Egy barátnőmnél, a ki itt lakik, ebben a házban, -megismerkedtem az ön kedves leányával, Juliska kisasszonynyal… - -Pető elképpedt. Hogyan?! Az a bizonyos gróf – maga az államtitkár?! Nem -valami szemtelen ficsur, hanem az ő nagyúri feljebbvalója?! - -De nem volt ideje sokáig álmélkodni, mert a mit az államtitkár mindjárt -ezután mondott, az már nem csak meglepte, hanem egy kicsit meg is -riasztotta. - -– … És ez a bájos leányka – folytatta a gróf – a legnagyobb mértékben -felkeltette az érdeklődésemet… - -– De, méltóságos uram!… – kiáltott fel az öreg Pető, mélységesen -megzavarodva és olyan rémülettel, a minőt eddig még nem ismert. - -– … Annyira fölkeltette – folytatta zavartalanul a gróf – hogy -szükségesnek tartom közölni önnel, mik a szándékaim. - -– Bocsánatot kérek, méltóságos uram – pattant fel az öreg Pető – de én -tisztességes ember vagyok!… Szegény ember vagyok, de tisztességes!… -Becsületben őszültem meg, méltóságos uram!… – hebegte aztán, megrettenve -attól a gondolattól, hogy talán félreértette az államtitkárt. - -– Hát azt hiszi, hogy szóba állanék önnel – felelt a gróf – ha nem -tudnám, hogy tisztességes ember?! Akkor nem törődném se önnel, se a -családjával. Maradjon csak nyugodtan, hiszen még nem tudja, hogy mit -akarok mondani. Tudom, hogy ön tisztességes ember; példás, feddhetetlen -életü, a puritánságig becsületes. És kitünő tisztviselő, maga a -szorgalom és a megbizhatóság; szóval mintaember. De ez csak egy okkal -több, hogy tovább is foglalkozzam ezzel a kérdéssel. Igy önnek is -némelyes segítségére lehetek, s ez ráfér önre, a kit a hivatal nem -jutalmazhatott meg eléggé. Most azonban nem erről van szó. Most arról -van szó, hogy az ön leánya elsőrangu tehetség, a kit halálos vétek volna -elhanyagolni. Már pedig ha ebben a harmadrendü sziniiskolában marad, -akkor, akármilyen fényes a tehetsége, ez a tehetség nem izmosodhatik, -elkallódik, elzüllik. Neki alapos képzettség, kitünő tanítómesterek -kellenek; no meg egy kis világismeret is. A szinésznő ezt, akármilyen -tiszta lény, nem nélkülözheti. Én értek ehhez, mert nagyon szeretem a -művészetet, és már sok kiváló tehetségnek könnyítettem meg az első -lépést, de hisz ez a legnehezebb… Természetesen akárhányszor rám fogták, -hogy ezt nem önzetlenül tettem. Az emberek oly silányak, hogy föl se -teszik, nem hiszik el az önzetlenséget. De ön, ha egy kissé meggondolja, -a mit mondok, nem fog engem gyanusítani. Mert hiszen, ha rejtett -gondolataim vannak, ha a szándékaim nem tiszták, akkor, ugy-e, nem -keresem fel az apát? Ha nem egyenes, nem igaz úton akarok járni, akkor a -leánynyal igyekszem találkozni s nem az apával. Vagy talán nem igaz? - -– Bizonyára méltóságodnak már ez a lépése is megnyugtathatna, hogyha -kétségeim volnának, de belátom… és bocsánatot kérek, hogy az első -pillanatban… - -– No lássa. Azt én megengedem, hogy sokkal helyesebb volna, ha az ilyen -fényes tehetségek gyámolítását maga az állam vállalhatná magára, a mi -különben a rosszakaratot és a gyanut szintén nem hallgattatná el. De ez -bajos. Az államnak amúgy is sok a terhe, s megvallom, hogy ha ez nem is -szerepelne, nem szivesen hárítanám az államra azt a költséget, a melynek -a szükségessége személyes meggyőződésem. Ehhez tulságosan puritán -vagyok. Azért csak arról a módról lehet szó, a melyet felajánlok. És ha -ön elfogadja a támogatásomat, biztosíthatom, hogy meg fog győződni az -önzetlenségemről és sohase jut eszébe a szándékaimat meggyanusítani. -Mindenekelőtt kijelentem, hogy egy pillanatra se fogom látni a gyermeket -olyankor, ha ön nincs jelen. - -– Méltóságos uram – dadogott az öreg Pető – megőszültem, de soha -senkitől se fogadtam el egy krajczár ajándékot se. - -– Önnek nincs joga lemondani arról, a mi nem önt, hanem a gyermekét -illeti meg, és különösen nincs joga megakadályozni, nem tudom minő -álszeméremből, hogy gyermekének a tehetsége kellően kifejlődhessék és -érvényesülhessen. Helyrehozhatatlan vétket követne el a gyermeke ellen. -Különben a leánya, mihelyt eléri az őt megillető sikert, legyen nyugodt, -mindent meg fog téríteni nekem. - -Még sokáig beszéltek erről. Az öreg Pető azt az aggodalmát fejezte ki, -hogy rosszra fogják magyarázni ezt a támogatást… beszélni fognak róla, s -ez ártani fog úgy az ő, mint a leánya jóhirének… és ezt a méltóságos úr -maga se akarhatja. - -A gróf csak azt felelte erre: - -– Senki se fog tudni róla. - -* - -Mikor az államtitkár elment, az öreg Pető, a kit kétségei nagyon -idegessé tettek, ráförmedt a legnagyobbik lányára: - -– Az államtitkár jön hozzám, és ti úgy gondoskodtok rólam, hogy a -legnagyobb rendetlenségben talál! - -Az ördög a tűfokon is bebúvik. De az ördögnek a mai világban nem kell -bujkálnia. Olyan ruhát ölt magára, hogy egyszerüen kitárják előtte az -ajtót. - - - - -PROTEKCZIÓ. - -Az öreg Pető reggeli hét órakor már fenn volt a minisztériumban. A -számolásait olyankor szerette elvégezni, a míg egyedül lehetett s a -többiek beszélgetése nem zavarta. Egy idő óta szinte üldözte a -szórakozottság s minduntalan belezavarodott a sok összeadásba. - -Hét órakor a többiek még aludtak. A granáriumnak csúfolt nagy szobában -az öreg számtiszten kivül csak a szolga foglalatoskodott, a ki éppen -akkor készült el a sepréssel, s miután minden asztalra egy-egy skatulya -gyufát készített, tintát töltögetett a kalamárisokba. - -Az öreg ember vígan látott hozzá a munkájához, s kilencz óráig, a mikor -a legkorábban kelő kolléga megérkezett, vagy kétszáz számoszloppal -végzett. Ekkor másfajta munkát vett elő, mert tudta, hogy ezután már nem -dolgozhatik békén. - -A míg csak a kollégái beszélgetnek, még hagyján. Ezek közönbös dolgokról -vitatkoznak; rájok nem figyel. Bánja is ő, ki érdemli meg az -előléptetést és ki nem, kit fognak legközelebb mellőzni, és ki várhatja -joggal, hogy végre-valahára megjavítsák a fizetését? - -De tíz óra tájban, mikor megérkezik az ellenőr s éppen az ő asztala -mellett kezd fecsegni azzal a léha ficsúrral, a kit annyira gyűlöl!… -Ezek már másfajta dolgokról beszélgetnek, s ő, akárhogy erőködik, nem -birja megállni, hogy oda ne figyeljen… pedig mindennap fölteszi magában, -hogy másra fog gondolni! - -Az öreg Pető íróasztala éppen a kályha mellett állott. És Kajetán Incze, -az ellenőr, mielőtt rá tudta szánni magát, hogy hozzáfogjon a -munkájához, néha egy óra hosszat is ott álldogált a kályhánál, a -kezét-lábát melengetve. Ekközben, hogy az unalmát elűzze, Blitz Árpáddal -szokott beszélgetni mindenféle, nem hivatalos dologról. Ez a Blitz Árpád -vagyonos fiu s a minisztérium legfiatalabb gyakornoka volt, a kinek -most, ideiglenesen, azért kellett a számtanácsos osztályában őgyelegnie, -hogy egészében megismerhesse az ügykezelést. - -Se az ellenőr, se Blitz Árpád nem sokat törődtek a mellettük körmölgető -emberrel, – legalább úgy tettek, mintha meg se látnák, – hanem azért a -beszélgetésük már előre izgatta és végül mindennap megboszantotta az -öreg Petőt. A legtöbbször annyira kiverték a sodrából, hogy nem tudott -tovább dolgozni, s míg amazok abba nem hagyták a fecsegést, csak -színlelte a munkát, összefüggés és értelem nélkül való szavakat, -mondatokat firkálva a külön e czélra szánt papirra. - -Ma különösen érdekes dolgokat kellett lenyelnie. - -Blitz Árpád elbeszélte az ellenőrnek, hogy micsoda kalandja volt egy -sziniiskolás kisasszonynyal. A kisasszony nem kapott tőle olyan nagy -jutalmat, a minőt várt, s azért meg akarta őt lopni. Ez a kis történet -mindenféle általánosításhoz vezette a beszélgetőket, s vagy félóráig -tartó moralizálás során az ellenőr hosszasan bizonyítgatta, hogy azok a -nők, a kik a szinipályára lépnek, nem őrizhetik meg a tisztességüket. A -mibe végül Blitz Árpád is belenyugodott. - -Az öreg Pető nagyon szeretett volna rájok kiáltani. De hát mit mondjon -nekik?! Hogy igenis ezen a pályán vannak tisztességes nők is?! Hogy az ő -leánya is sziniiskolai növendék és az ő leánya tisztességes leány?! Hogy -ezt az urak is tudják, és már csak ezért is gyalázatos dolog, ha ő -előtte ilyeneket beszélnek?! Vitatkozásba elegyedjék velök – a leánya -tisztességéről?! És mi eredménye lehetne ennek a vitának? Semmi haszna, -csak az az eredménye, hogy összeveszne az ellenőrrel, a ki éppen -százféle módon töltheti ki rajta a boszuját! - -Aztán a fizetés-javítás sokat tárgyalt kérdésére tértek át. Blitz Árpád -kijelentette, hogy olyan basát, mint az ő államtitkárjuk, még nem látott -a világ. A míg ezt a kedves grófot a politika ki nem buktatja a -minisztériumból: csakis olyan tisztviselő mehet előre, a kinek a -felesége vagy a leánya holmi apró szívességeket tett a gróf úrnak. -Megjósolta, hogy előléptetésben vagy fizetésjavításban legközelebb -egyes-egyedül olyanok fognak részesülni, a kiknek a folyamodását női -ajkak tolmácsolják, vagy a kik abban a szerencsés helyzetben vannak, -hogy a feleségüket vagy a leányukat már korábban bemutathatták az -államtitkár úrnak. - -Vagy tíz perczig forgatta a kést a vén Pető szívében. - -Az öreg számtisztnek minden erejére szüksége volt, hogy közbe ne -ordítson. De eszébe jutott, hogy: ha meg talál szólalni, csak annál -rosszabb… hogy holnap mindenki erről beszélne… hogy ha botrányt csap, ez -lehetetlenné teheti a hivatalában: hát elnyelte ezt is, és hallgatott. - -Pedig szinte bizonyos, hogy legközelebb őt is részesíteni fogják egy kis -fizetés-javításban. Öt éve már, hogy semmit se kapott; régen rajta volna -a sor; s az államtitkár, a ki jóakarattal van iránta, nem fogja őt -mellőzni, mint az elődje tette, olyan igazságtalanul! - -És ha megkapja azt a rég várt száz forintnyi fizetésjavítást: hát ő róla -is ilyeneket fognak mondani?! - -Vajjon nem czéloztak-e éppen ő rá?! Vajjon nem tudódott-e ki, hogy az -államtitkár úr, tisztára azért, mert nagyon érdeklődik a művészetek -iránt s mert nem nézhette, hogy egy ritka, fényes tehetség elkallódjék, -a maga zsebéből fizeti azt a tanítómestert, a ki a kis Pető Juliskának -magánórákat ad?! A gróf azt igérte, hogy senki se fog erről tudni. S a -gróf egyebekben is állotta a szavát. Juliskát nem is látta azóta. -Olyankor, ha a barátnőjét meglátogatja, Juliska soha sincs lenn ennél a -barátnőnél; Juliska azóta be se tette a lábát Liviához. A grófot pedig -még az utczán se, messziről se látta. Juliska maga mondta. És Juliska -nem tud hazudni. - -Persze, mégis megtudhatták a dolgot mások is, mert meglehet, hogy a -tanítómesternek, a gróf világos kikötése ellenére, eljárt a szája. Miért -is egyezett bele ebbe a támogatásba? Akármilyen nemeslelkü és önzetlen a -gróf: soha se helyes dolog az, a minek titokban kell maradnia. De hát -visszautasíthatta-e az ajánlatot? A grófot már az ő vonakodása, -aggodalma, gyanakodása is sértette; megboszanthatta-e ezt a derék, -nagylelkü embert, a ki olyan kivételes jóakaratot tanusított iránta, s -magára haragíthatta-e a feljebbvalóját, a hivatal fejét, a kitől az -előmenetele függ, s a kinek csak egy szavába kerül és örökre elvesztheti -ezt a kis hivatalt, a mely legalább a száraz kenyeret biztosítja -nekik?!… - -Gondolatai egyre messzibbre kalandoztak. - -Ó, miért is egyezett bele, hogy Juliska a sziniiskolába járjon! - -Folyton a fülében csengtek öreg sógorasszonyának kegyetlen szavai: - -– Pető, Pető, egész életedben derék ember voltál!… hogyan adhattad hát a -leányodat a sziniiskolába?!… - -S ha így beszél a rokon, csoda-e, ha az idegenek még kevésbbé kimélik?! - -Amazok már régóta elhallgattak, de még folyvást képtelen volt dolgozni, -olyannyira felháborította, a mit hallott. - -Ki akarta verni a fejéből az egészet. - -– Ezek beszélnek, ezek?! – epéskedett magában. – Jobb volna, ha a maguk -háza előtt sepernének! Ez az úr akarja megállapítani, hogy melyik nő -tisztességes és melyik nem az, a kinek a felesége ugyancsak beszéltet -magáról?!… Vajjon tudja-e ez az úr, hogy mit suttognak az ő feleségéről -nemcsak a tisztviselők, hanem már a szolgák is?! Hogy ő nagysága nem -azért vesz drága ruhát, drága kalapot és ékszereket, mintha ez mind -kifutná az ellenőri fizetésből, hanem mert ő nagysága maga szerzi meg -magának, a mire szüksége van, és pedig olyan módon, a mely se neki, se a -férjének nem válik díszére?! Ha Kajetán úr ezt nem tudja: hát -érdeklődjék egy kicsit jobban a házatája iránt!… és ha tudja, akkor ne -beszéljen tisztességről! Vagy ez a másik! Nagyszerü! Ez beszél -erkölcsről, ez, a ki csak hitványságokkal tud dicsekedni, ez, a kinek az -ingatlanai között van egy nyilvános ház is, ez, a kinek a kényelmét az -biztosítja, hogy a nyomorult teremtéseknek háromszor annyi lakásbért -kell fizetniök, mint a mennyit a tisztességes lakó fizetne?! Ez beszél -erkölcsről, ez?!… - -Hanem azért mégis folyton hallotta, a mit az imént a kályha mellett -beszéltek. - -Hiába olvasta el ujra meg ujra a kezében lévő iratot, nem értette… és -hiába fogott hozzá harmadszor, negyedszer, figyelmét nem tudta lekötni -az elintézni való. Tovább is színlelnie kellett a munkálkodást; nem -tudott másra gondolni, csak arra, a mi oly kegyetlenül izgatta. - -És egyszerre egy rettentő kétsége támadt. - -Hátha őt csak bolonddá teszik?! - -Nem, az nem lehet. Juliska nem álnok. Juliska képtelen hazudni. Ha -valaha megtévedne, csak szerelemből tévedhetne meg, és még ezt is -megvallaná szegény öreg apjának! - -Nem, nem, ez lehetetlen. Ha a gróf megszegné a szavát, ezt ő azonnal -megtudná Juliskától, a ki hallani se akart az önzetlen támogatásról. Eh, -ostobaság! Ha a gróf rosszban töri a fejét, a titkolózáson kezdi és nem -jelentkezik az apánál, a kit tisztességes embernek ismer! - -Elűzte magától a rémképet, de nem vidámodott fel. És hasztalan tért -vissza a számoszlopokhoz, az összeadást mindig elülről kellett kezdenie. - -Észre se vette, hogy már tizenkét óra. Csak akkor ocsudott fel, mikor -egy szolga állott meg az íróasztala előtt. A szolga azt jelentette, hogy -az államtitkár úr hivatja. - -Azt hitte, hogy a guta üti meg. Elszédült és alig tudott a lábára -állani. Ha ez a fizetés-javítás – talán bele fog halni. - -Valahogyan mégis csak letámolygott az első emeletre. - -Mindjárt bebocsátották. A gróf leültette és így szólt hozzá: - -– Kedves Pető úr, egy igen kellemetlen dolgot kell közölnöm önnel. -Minden jó szándékom ellenére kiszivárgott a híre annak, a mit ön is tud -s a mivel én csak jót akartam. Sajnos, az indiszkréczió keresztül húzta -a számításomat, s nekem most, a helyett, hogy a jó szándékommal javára -lehettem volna, akaratlanul is ártanom kell önnek. De ön derék ember és -meg fog engem érteni. Szóval, ne csodálkozzék rajta, ha majd hivatalosan -is megtudja, hogy ön kimaradt azok sorából, a kik előléptetésben vagy -fizetésjavításban részesültek. Ön régen megszolgált már egy kis -fizetésjavítást s most önre is rákerült volna a sor… megvallom, ön volt -az egyetlen, a kit valósággal mellőznöm kellett. És mégse járhattam el -másképpen, mert az ismert körülmények között mind a kettőnket -kompromittált volna, ha ön bárminő előnyben részesül. Rajta leszek, hogy -annak idején kártalanítsam önt, s addig is remélem, hogy méltányolni -fogja az okaimat. - -Az öreg Pető boldogságában majdnem kezet csókolt a grófnak. - -– Mégis jó – szólt magában, mialatt felballagott a harmadik emeletre – -ha az embernek egy kis protekcziója van! Ha nincs protekczióm, most -erkölcsi halott vagyok… míg így fölemelt fővel jelenhetek meg az emberek -között! - - - - -SZERELEM. - -– Úgy veszem észre, már nagyon szeretnél kilökni. - -– Látod, milyen képzelődő vagy! Tőlem maradhatsz, a meddig akarsz. - -– Szépen esdekelsz, hogy maradjak! - -Tibor felelet helyett nagyot nyujtózott. Az ottománján feküdt, mely -olyan széles volt, mint egy csatamező. Az asszony egy japáni ládán ült, -melyben Tibor a hangjegyeit tartotta. Mind a ketten czigarettáztak. - -– Megmondjam, – kezdte ujra az asszony – miért vagy ma egészen a -durvaságig udvariatlan?!… miért szeretnél szabadulni tőlem minden -áron?!… miért vagy a szokottnál is kiméletlenebb, ennyire türelmetlen, -ennyire kocsis?!… Mert egy asszonyt vársz! - -– Ez nem rossz! – nevetett Tibor. – Egy napra két fejezet szerelmi -regény!… egy elég tartalmas fejezet után mindjárt a másik!… Van -eszemben!… Nem, édesem, nem. Köszönöm a bókot, de akármilyen -tapasztalatlan vagy, annyit tudsz, hogy a mai világban ez már nem divat! -Az ilyesmit csak olvassuk: Ovidius Metamorfózisaiban vagy a -tizennyolczadik századbeli regényekben. Igen, a mikor még istenek és -félistenek jártak a földön!… vagy legalább is abbék, a kiknek nem volt -egyéb dolguk!… De ma már!… Nem, Ilike, ma már nincsenek ilyen leventék. -Ez a faj végképpen kiveszett a világból, mint az ichthyosaurus vagy a -mammuth. - -Az asszony messzire fujta el maga elől a füstöt. - -– Eh, – szólt aztán – egy huszonnégy éves ember kész minden -alávalóságra!… - -– Ne tettesd magadat olyan naivnak! Nem a lehetőségről van szó, hanem -arról, hogy ma már a huszonnégy éves embereknek is van magukhoz való -eszük és gondozzák magukat, mert nem akarnak negyven éves korukban -rokkantak lenni. Ma a fiatalok is mind úgy gondolkoznak, mint én… és ha -egy reggel eljönnél velem a hidegvizes intézetembe, vagy egyszer, akár -szerdán, akár szombaton délután, elkisérnél Pardubitz mesterhez, a kinél -a svéd gimnasztika, a masszázs és a villamosság csodáit élvezem: ott -találnád Budapest összes Jung Siegfriedjeit, Romeóit, Leandereit és -Abailardjait! - -– Szegények! Ennyire el vagytok nyűve, ilyen fiatalon?! - -– Nem, ez csak profilaxis. Vagy igaz, te nem tudsz görögül!… különben én -se tudok!… Tehát: csak előrevigyázat, óvatosság. Vagy mondjuk: okos -váltógazdaság. Vagy igaz, te nem tudsz közgazdaságot!… különben én se -tudok!… Tehát: egyszer az élvezet, másszor a bölcs gondoskodás, hogy a -szervezet kiheverhesse, a mit elveszített. Szép, szép a fiatalság!… De -mit tudjuk, hogy mi rejlik bennünk?! Mit tudjuk, hogy őseink mennyit -pazaroltak el szervezetünk vagyonából?! Az ember nem bizik az öregekben -és ellenőrzi magát! - -– Ha nem ismernélek, azt kellene képzelnem, hogy valami múmia beszél. De -engem nem csapsz be! A fásultat és a göthöst játszod, hogy megnyugtass -és hamarosan lerázhass a nyakadról! - -– Kérlek, én egy szóval se küldelek. Te mondtad, hogy otthon várnak, nem -tudom, mikor. Ez az idő ugyan már régen elmult, de ismétlem, tőlem addig -maradhatsz, a meddig akarsz. - -– És ha itt maradnék késő estig? - -– Biztosítlak, hogy ezzel engem nem ejtesz zavarba. Nekem semmi dolgom. - -– Mondd el őszintén, mit csinálsz estig, ha most magadra hagylak?! - -– Elmondhatom, nincs semmi titkolni valóm. Először is alszom egyet. Én, -édesem, a kellemes izgalmak után, ha csak lehet, aludni szoktam. Ebben -annyira óvatos vagyok, hogy minden filharmonikus hangverseny után -azonnal lefekszem. Ha az ember rendszeresen, következetesen pihenést ad -a gerinczoszlopának, a mikor a belátás ezt megkivánja, húsz évvel tovább -marad fiatal, mint más… - -– Ne folytasd ebből a tenorból, mert lelkifurdalásaim támadnak! – vágott -közbe az asszony. (Azt hitte, valami véres gúnyt mond.) - -– Megint kocsisnak fogsz mondani, – felelt Tibor, változatlanul kedves -hangon – de kifúrja az oldalamat az az igazság, hogy: e felől nyugton -alhatsz! Ha te nem, akkor más. A szerelem szükség, Ilike. - -– Nagy tisztesség rám nézve! - -– Ugyan, kérlek, azon már túl vagyunk, hogy bolondítsuk egymást! - -– Úgy látszik, már majdnem mindenen túl vagyunk!… De folytasd. Hadd -hallom, mit csinálsz egész nap. Azt hiszem, mostantól nem alszol holnap -reggelig. Ennyit csak nem kivánnak az idegeid?! - -– Nem. Öt és hat óra között eljön az apám. Ha elvégzi a dolgát az -irodájában, rendesen feljön hozzám és megkérdezi, hogy nem viszem-e el -magammal vacsorálni. Ha addig itt maradsz, majd bemutatom. Ne félj tőle; -maga a diskréczió. - -– Köszönöm, nem akarok betolakodni a családodba. - -– Nincs igazad. Az én apám nem valami drámai apa. Igen kellemes ember. -Nagy élvezet-vadász; hihetetlenül szereti a nőket. Meglehet, ma is -többet ér, mint én. Egyetlen egy ősz hajszála sincs és a haja olyan -tömött, mint az enyém. Különben még fiatal ember Huszonhárom éves -korában házasodott meg, a mit igen jó néven veszek tőle. De még jobb -néven veszem, tőle azt, hogy sietett szép vagyont harácsolni össze. Egy -perczet se mulasztott el, a mikor pénzt szerezhetett, s míg a többi -építész tönkre ment, ő gyönyörüen megtollasodott. Így aztán lehetővé -tette, hogy nekem ne kellessen a pénzszerzéssel piszkolódnom, hanem -kedvem szerint a művészetnek élhessek. Nagyon derék ember, mondom. Még -most is nyakrafőre gyüjti a pénzt; és ez a legszebb, a mit egy apa -tehet. Még hozzá, neki magának semmi igénye. Virzsiniát szi és szódás -bort iszik; csak a nőkre költ. Azokra se sokat, mert piszkosan fösvény a -nőkkel szemben. Szóval: egy ideál! Csak egyetlen egy rossz tulajdonsága -van, de ebben aztán igazán ordináré. Elég izléstelen pályázni azokra a -hölgyekre, a kik valaha az én kedveseim voltak. És azzal gyanusítom, -hogy takarékosságból leskelődik körülöttem, a mint hogy vannak, a kik a -jó ruhákat olcsón akarják megszerezni és azért megvárják azokat az -öltözeteket, a melyekre a legelső gavallérok nem reflektálnak többé. - -– Csinos legények vagytok mind a ketten!… És be akarsz mutatni ennek a -gyöngéd apának?!… Nagyon megtisztelsz! - -– Kérlek, ne érts félre! Mindenekelőtt, én nem foglalkozom effélével!… -És másodszor én nem ajánlottam, hogy ismerkedjél meg vele. Csak azt -mondtam, hogy ha véletlenül még itt vagy akkor, a mikor eljön, ez ne -feszélyezzen, mert legfeljebb nem fogsz unatkozni. Őszinteségi rohamom -van, ennyi az egész. De ha kivánod, el is küldhetem az öreget. Megmondom -neki, hogy diszkrét látogatásom van és elkotródik. - -– Ó, kérlek, én ne zavarjalak!… De halljuk a további őszinteséget!… -Tehát azután elméssz vacsorálni az öreg csibészszel?!… - -– Nem, nem megyek el vele. Már nagyon unom az öreget. Alig várom, hogy -az anyám hazajöjjön. Elég az hozzá, egy kicsit elbeszélgetek vele, aztán -hazaexpediálom. Biztosítalak, hogy nem fog elcsábítani semmiféle -veszedelmes helyre. Mindenesetre itthon maradok, mert félhétre -iderendeltem a Verdit. - -– Kit? - -– A Verdit. Egy éhenkórász karmestert, a ki a dolgozótársam. - -– Megint valami szamár operettet irsz? - -– Nem, ezuttal egy szamár operát irok. - -– És miután alkottál? - -– Miután alkottam, mogosztom az éhes Verdivel a vacsorámat… ezt a házban -lévő korcsmából hozatom fel, ha mindent tudni akarsz… adok Verdinek tiz -forintot, kilököm, és féltizkor lefekszem. Ma nincs tovább, mert reggel -a hidegvizes intézetbe megyek… - -Az asszony fölkelt a ládáról s egy darabig le s fel járt a szobában. - -– Min gondolkozol? – kérdezte Tibor. - -– Azon gondolkozom, hogy milyen másképpen beszélsz velem most, mint -azelőtt!… Hiszen tudod, mikor?!… - -– Csacsi! Csak nem beszélhetek veled most is csillagokról és -rózsákról?!… - -Az asszony megállott és szemébe nézett a heverő fiatal embernek. - -– És miért nem?!… Most már nincsenek többé rózsák és csillagok?! - -– Eh, ne nevettesd ki magadat! - -– Nem tudom, mi volna ebben nevetséges?!… Én szerelemből lettem a tied. -Olyan érthetetlen, ha tovább is a szerelem szavai után áhitozom?!… Olyan -érthetetlen, ha utálom ezt a czinikus beszédet?! - -– Ugyan, kérlek!… Ne kezdj egyszerre affektálni, hiszen te okos asszony -vagy! - -– És az okosság kizárja a gyöngédséget? - -– Az okosság kizárja azt, hogy mi még most is bolondítani akarjuk -egymást. - -– Tehát az, a mit annak idején… valaha régen beszéltél… az mind hazugság -volt? - -– Ha úgy akarod. Ne játszd a havasi ibolyát; ez rosszul áll neked. Te -azt nagyon jól tudod, hogy a szerelmeskedésnek megvan a maga -frazeológiája, s ez egészen más előbb, mint utóbb. Persze, hogy előbb az -ember összevissza beszél minden szamárságot. Ezek a szerelem -konvenczionális örök hazugságai. A szerelmeskedés, a kezdődő -szerelmeskedés ősi nyelve. A férfi is, a nő is egészen másra gondol… -Valójában, alattomban, lelkük mélyén igen jól tudják, hogy egészen -másról van szó… Mind a ketten csak erre a másra gondolnak, a míg egyebet -beszélnek… de mind a ketten a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak… mert -ez az elfogadott szokás, a taposott ut, az illedelmességnek századok -által szentesitett képmutatása… a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak, -hogy minden kétséget kizáróan, jól megértessék magukat, hogy tudtára -adják egymásnak, mennyire türelmetlenül várják azt, a miről nem -beszélnek. - -– Csakhogy én, kedves barátom, én komolyan gondoltam azt, a mit -beszéltem!… Én nem gondoltam semmi másra… vagy ha egy-egy pillanatra -gondoltam rá, a mikor kényszeritettél, hogy erre is gondoljak… akkor úgy -gondolkoztam, hogy ez csak szennyes hozzátartozója annak, a mi után a -lelkem sóvárgott… És azt hittem, arról ábrándoztam, hogy te is úgy -szeretsz engem, mint a hogy én téged… Most kiderül, hogy ez nem igaz. -Kiderül, hogy belőled csak a konvenczionális, önző képmutatás szólt. -Szóval, te engem megcsaltál. - -– Nem csaltalak meg, csak megcsalódtál – vitatkozott Tibor. – És erről -én nem tehetek… Az asszonyok nagy sokasága ezzel tökéletesen úgy van, a -hogy én… ez a nagy sokaság nem hibáztat engem azért… mondhatom: -egyáltalán nem szokott hibáztatni azért, hogy így járok el… mint más, -mint mindenki… Így mind a két félre nézve kellemesebb. Arról én nem -tehetek, édesem, hogy te valami extrát akartál; nem tehetek róla, hogy -te egy kissé különös teremtése vagy a jóistennek! Ha te komolyan -gondoltad azt, a mit beszéltél, ez igen szép… de bocsáss meg, akkor te -egy kissé ostoba voltál! Mert nincs semmi extra. Ha te fellengős, -képzelgő vagy, ha te ábrándokat szőttél, az a te dolgod, a te hibád és a -te bajod! Arról, hogy te megcsaltad magadat, én nem tehetek. Én csak azt -tettem, a mit más… a mit az én helyemben mindenki megtenne… Ez a férfi -és a nő örök harcza, Ilike!… Jaj annak, a ki a másik hadviselő fél -fölötte egyszerü, századok óta ismeretes furfangjának beugrik!… de ez -nem a másik hadviselő fél hibája, ez csak a saját gyámoltalanságunk!… -Nem okolhatunk érte mást, csak a természet és az egész világ -berendezkedését, vagy még inkább a tulajdon oktalanságunkat, a tulajdon -naivságunkat!… - -Az asszony sokáig nem szólt. Folytatta sétáját a szobában. A másik -czigarettázott és unatkozott. - -– Akármilyen naiv és együgyü vagyok, – szólalt meg végre az asszony s -egy perczre megállt az ottomán lábánál – annyit meg tudok érteni, annyit -látok, hogy meguntál és le akarsz rázni a nyakadról. Légy nyugodt, -sikerülni fog. - -Tibor olyan mozdulatot tett, mely elárulta a türelmetlenségét. - -– Ne ostobáskodjál! – vágott az asszony szavába. – Nincsen mért -veszekednünk. Mert fáradt vagyok és nincs kedvem udvarolni?! Eh, ne légy -olyan gyerek!… ezt meg lehet érteni. Röviden csak annyit mondok neked, -hogy nem untalak meg, hogy most is a képzelhető legkellemesebb kedvesnek -talállak!… a legideálisabb kedvesnek!… és kérlek, ne zsörtölődjél!… ne -zaklass olyan szóvitával, a melynek semmi értelme!… - -– Az előbb neked volt őszinteségi rohamod, most nekem van ilyen rohamom -– folytatta az asszony. – Én meghallgattalak; hallgass meg te is. - -– Kérlek. - -– Én téged szerettelek. Eddig a negyedóráig szerettelek. Igazán, -alaposan; annyira, hogy komolyan vettem a szerelmeskedés összes -hazugságait. Most már nem szeretlek. Utállak. - -– Jól van; holnap majd megint szeretni fogsz. Ha az ember annyira -belemászott ebbe, a hogyan mondod, az nem múlik el ilyen hamar! Holnapra -lecsillapulsz. Megjön a jókedved, megjön a negyedórád, és majd -kibékülünk. Engem a szavak nem zavarnak; a szavak elillannak s a vágy -megmarad. Ha jobbkedvü léssz, csak gyere el: én tárt karral fogadlak. - -– Nem jövök el többet; most beszélünk utóljára. És azért elmondok -mindent, a mit tudtodra akarok adni. - -Tibor nevetett. - -– Ez végrendelet? – kérdezte. - -– Nem. Csak egy utolsó őszinteség. Mindig őszinte voltam hozzád, végig -az maradok. Hogy, a mit most mondok, nem mondtam előbb, az természetes. -Magam is csak most tudtam meg. - -– Ah, ah?! Mit fogok hallani? - -– Semmi különöset. Csak azt akarom tudtodra adni, hogy akármennyire -szerettelek bolond fővel, ostobán, akármennyit hazudoztál össze és -akármennyire megnyerő tudsz lenni, a mikor szinészkedel: soha se lettem -volna a tied, a nélkül a képzelődés nélkül, a melyet annyira lenézel. Ha -a tied lettem, azoknak az ábrándoknak köszönheted, a melyeket kinevetsz. -Én bűnt követtem el, az igaz, s azért meg lehet érteni, ha nem igen -tudsz megkülönböztetni a többi kedvesedtől; de én csak ma tudtam meg, -hogy bűnt követtem el. - -– Ugyan? - -– Nagyobb bűnt követtem el, mint képzeled. A férjem… - -– Figyelmeztetlek, hogy nem én említem őt először. Mindig letorkoltál, -ha olyan bátor voltam és megemlékeztem róla, hogy férjed is van. Egyszer -azt találtam kérdezni, hogy: mi a foglalkozása? és úgy emlékszem, akkor -is el akartál válni tőlem örökre. Azóta azt képzeltem, hogy nemcsak a -személye szent és sérthetetlen, hanem a neve is kimondhatatlan, mint a -Jáhvéé. Emlékeztetlek tehát, hogy nem én hoztam szóba. Vagy netalán -elhatároztad, hogy utóljára mégis csak kielégíted a kiváncsiságomat?… -hogy búcsúzóra mégis csak egészen bemutatkozol?… és megvallod, hogy mi a -foglalkozása?!… - -– Mi közöd hozzá?! - -– Eredeti vagy te, Ilike! Mintha szégyelnéd a foglalkozását! De, kérlek, -hivatalnoknak lenni nem szégyen! A mint láthatod: tájékozódtam másutt és -tudom, hogy igen jóravaló ember… - -– Akármi, semmi közöd hozzá! Akármi… most nem erről van szó. Csak arról, -hogy a férjem imád engem. Sejtelme sincs róla, hová jutottam… és ma is -úgy szeret, mint a mikor a felesége lettem. Az, az nem beszél velem -ilyen kocsis módra, mint te!… Az, az nem töri folyton a fejét, hogy -miképen szabadulhatna meg tőlem!… Azt más fából faragták, mint téged! - -Tibor szeretett volna közbeszólni. Az lebegett a száján: - -– Ha olyan jeles gyerek, meg kellett volna becsülnöd. De ez egy kicsit -későn jut eszedbe, mi? - -Hanem elnyelte az észrevételét. - -– Csak hadd szavalja ki magát! – gondolta. - -Az asszony nem is hagyta abba. - -– És most olyant mondok el, – folytatta – a mi meg fog lepni… mert az -effélét még a nálam rosszabbak se mondják el soha senkinek… eléggé -szégyenkezem is, hogy ilyenekről kell beszélnem veled… de megérdemeltem, -rászolgáltam, hogy ezeket el kelljen mondanom neked… ez az én -vezeklésem… - -– Roppant kiváncsivá tettél!… De hát mi az? - -– Ó, nem valami afféle, a mi téged különösen érdekelne! Csak engem -érdekel, de engem aztán annál inkább. - -– Rébuszokat adsz fel nekem? - -– Nem… különben ne félj, nem gyötröm sokáig az idegeidet. Csak azt -akarom elmondani, hogy mi történt velem. - -– A mi mással. - -– Nem; azt hiszem, az én esetem nem olyan mindennapi. Hát hallgass meg -és ne szakíts félbe minduntalan. Mondom, hogy a férjem imád. Ennek az -embernek nem kell mindennap más szerető; beéri velem; neki én vagyok a -legszebb asszony a világon. Azt fogod mondani: persze, neki nem volt -dolga annyi asszonynyal, mint neked… nem látott annyi asszonyi állatot, -mint te… nincs akkora összehasonlítása… nem olyan válogatós, nem olyan -finnyás, mint te… nem olyan elkényeztetett és nem olyan műértő… -Meglehet. Sőt valószinü. De elég az hozzá: neki én vagyok a legszebb -asszony, talán: _az_ asszony!… mert meglehet, sőt majdnem bizonyos -vagyok benne, hogy nem csal meg soha… és az egészen bizonyos, hogy -változatlanul szeret… hogy imád engem. - -– Ez már valami. - -– Igen, ez már valami. És meg kellett volna becsülnöm a férjemet. Meg -kellett volna becsülnöm annyival inkább, mert nincs semmi mentségem. Még -az a mentségem sincs, mintha nem éreztem volna iránta elég -hajlandóságot. Nem olyan nyalka levente, mint te, nem olyan illatos, nem -él olyan finom életet… de nem öreg vagy beteg ember… nem olyan, a kinek -visszataszító hibái volnának… rendes és csinos ember, a kit -megirigyelhetnének tőlem… és mindenekfelett van egy jótulajdonsága, a mi -az én szememben sokat ér, az, hogy: igazán szeret… Ha imád, nem olyan -óvatosan imád, mint a hogy te imádod a kedveseidet… nem olyan előrelátó, -nem olyan lelkes barátja a svéd gimnasztikának, a villamozásnak és -hidegvíz-kúrának, mint te… szóval fel tudta ébreszteni a -hajlandóságomot. - -– Hm!… Akkor, lelkem, te igazán menthetetlen vagy és megérdemled, ha -rossz vásárt csináltál! – gúnyolódott Tibor, a kit az utolsó szavak egy -kissé boszantottak. - -– Az egyetlen mentségem az, hogy: nem tudtam eléggé szeretni. Pedig -vonzalomból, szeretetből mentem hozzá… de a képzelődésem megbabonázott. -A fejembe vettem, hogy: nem méltó hozzám. Miért? Mert nem olyan előkelő, -mint a milyen előkelőségről én álmodoztam; mert nem olyan nagy szellem, -nem művész, nem zseni, mint te; mert egyszerü és jó ember, a ki nem -csupa fellépés és csupa vakító külsőség; mert a házasélet egyformasága -és a külső világ változatossága megtévesztik a szemünket: a férjnek csak -a hibáit látjuk tisztán, a jótulajdonságait megszokjuk és észre se -vesszük, mint a levegőt… a hozzád hasonló urfiak pedig egyelőre a -szemkápráztató tulajdonságaikkal tüntetnek előttünk s egyelőre nem -emlegetik azt, hogy ők voltaképpen svédek; talán még az is, hogy annyira -imád, azt a hitet keltette bennem, hogy: igen, őt velem nagy szerencse -érte… talán még ez is megerősített abban a képzelődésemben, hogy én -tulajdonképpen királynénak születtem, hogy a férjem nem méltó hozzám s -hogy valójában csak mezalianszot kötöttem vele… Ez az őrültség már -régóta erjedt bennem. Azért, a mikor elcsavartad a fejemet, a mikor -elhitetted velem, hogy szeretsz, s hogy én is szeretlek, azt képzeltem, -hogy nem követek el bűnt, ha a tied leszek. Úgy gondolkoztam, hogy van -egy isteni törvény, mely mindenekfelett való, és ez az isteni törvény -azt követeli, hogy azé legyünk, a kit szeretünk, a ki az igazi párunk, s -a ki méltó ránk. - -– Ahá! kezdem érteni. - -– Nos, a mióta nem szeretlek, a mióta utállak: látom, hogy micsoda -őrültséget, milyen nagy bűnt követtem el! Most már tudom, hogy: igenis, -a férjem az, a kit térden állva kellett volna imádnom… ő lett volna az -én igazi párom… mert ő méltó arra, hogy szeressék… mert ő különb -asszonyt érdemelne, mint én… mert ő igazán szeret engem… s mert én is -változatlanul szeretem őt, ha az eszem egy perczre meghibbant is!… És -most már tudom, hogy te pedig nem érdemeltél meg engem, hogy veled csak -mezalianszot kötöttem, hogy veled csak beszennyeztem magamat!… mert -akármennyire kened-fened magad, akármennyire illatozik belőled a jólét -és a pénzen szerzett előkelőség, és akármennyire teszed magadat, mintha -valami nagy szellem volnál: lélekben ripők vagy!… mert nem szeretsz, -mert sohase szerettél, mert nem is tudsz szeretni!… mert most már én se -szeretlek, mert igazán sohase szerettelek, mert a míg őrült voltam, csak -egy ábrándot szerettem benned… mert most már látom, hogy nem vagy senki -és semmi, csak: az én nagy bűnöm, a mely testet öltött, megelevenedett… -mert most már undorodom tőled! - -– Kérlek, én méltánylom ezt az erkölcsi felháborodást, ha egy kicsit -elkésett is… Csak dühöngd ki magadat!… Én ráérek, és meghallgatlak. - -– Mindössze annyit akarok mondani neked búcsuzóra, hogy az életemet -adnám azért, ha meg nem történtté tudnám tenni azt, a mi megtörtént!… ha -visszavehetném tőled a csókjaimat, a mire sohase voltál méltó!… ha le -tudnám mosni magamról azt, hogy lealacsonyodtam hozzád!… ha le tudnám -mosni legalább az emlékét annak, hogy valaha láttalak! - -– Látod, Ilike, éppen az a hunczfutság ebben a dologban, hogy: nem lehet -ám visszafejteni, a mit a szerelem szőtt!… Tulajdonképpen neked most -igazad van; a morálnak mindig igaza van. A férjed jó fiu; nem sokat -látott ugyan, és azt a keveset is rosszul látta, mert hallom, hogy -szemüveget visel… de végre is, a szemüvegén át, csodalényt látott -benned, nem csak egy közönséges Vénuszt, a milyen van akármennyi!… Ezt -az illuziót meg kellett volna becsülnöd. Igazad van, lelkem, sohase -morális dolog a férjet megcsalni, ha ez nem szolgáltatott rá kellő okot, -és én értem a lelkifurdalásaidat. Végre is, a férjedre nézve, bár nem -tud róla, meglehetősen nagy dolog az, a mi köztünk történt, míg rám -nézve sohase volt valami nagy dolog, mert én nem hiszek a -csodalényekben, s Vénusz, hálaistennek, annyi van a világon, hogy -egygyel több, vagy kevesebb, az már nem számít. Persze, annak idején ezt -nem mondhattam el neked, mert hiszen én nem voltam a férjednek se az -ügyvédje, se a gyámja; én akkor csak a magam érdekével törődtem, a mi -talán természetes. De most nincs okom eltitkolni, hogy egyetértek veled. -Többet mondok: én mindig a férjek pártján vagyok! És lásd, ha én -megtehetném, a mi után áhítozol, ha én visszaadhatnám neked, a mit itt -elvesztettél: akármit sugallna is az önzésem, rajtam nem mulnék! Így -azonban meg kell elégednem azzal a jóleső tudattal, hogy ha nem is -érdemelhettem ki nálad valami tartós megbecsülést: mégis csak tettem -neked egy kis szolgálatot, azt, hogy – én nyitottam ki a szemedet. -Visszavezettelek a férjedhez, a kitől sohase kellett volna elfordulnod. -Azt mondhatnám, hogy: másodszor én adtalak férjhez és jobban, mint a -pap, a ki egy kicsit rosszul esketett össze benneteket, mert nemcsak -hogy felfedeztem számodra a férjedet, hanem, a mit a pap elmulasztott, -olyan jól kioktattalak, hogy most már meg is fogsz maradni a férjed -mellett… - -Az asszony mintha nem is hallgatott volna rá. Föltette a kalapját, -belebujt a kabátjába, felhúzta a keztyüjét, előkereste a napernyőjét, s -mikor elkészült, oda se nézve, a hol Tibor hever, kiment a szobából. - -Mikor a kilincsre tette a kezét, Tibor utána szólt: - -– Ilike, ha mást gondolsz és holnap eljössz: három és négy között itthon -találsz! - - - - -A BOSZORKÁNY. - - -I. - -– Még ma se tudom, – beszélte Hadházy, – hogy mi okozta a balesetünket. -Azt hihetné az ember, hogy már ez is a boszorkány műve volt. Nekem úgy -rémlik, bár esküdni nem mernék rá, hogy egy pillanattal előbb Borsy -hirtelen fölegyenesedett. Úgy emlékszem: meg akartam kérdezni, mit akar, -de már nem volt rá időm; a csónak fölborult és zsupsz, mind a négyen -befordultunk a vízbe. Borsy is, a többiek is, azt állítják, hogy -káprázott a szemem. De a hányan voltunk, annyiféleképpen magyaráztuk az -esetet, és minél tovább vitatkoztunk erről, annál kevésbbé tudtuk -megállapítani, hogy tulajdonképpen minek is köszönhettük a váratlan -fürdést. Arra, hogy milyen volt a helyzet, közvetetlenül a baleset -előtt, öt percz multán mind a négyen másképpen emlékeztünk. Annyi -bizonyos, hogy valamennyien nagyon szórakozottak voltunk s talán egy -kissé mámorosak is, négyünk közül három mindenesetre. - -Elég az hozzá, belepottyantunk a vízbe és egyszerre kijózanodtunk. -Szerencsénkre közel voltunk a parthoz és mind a négyen jó úszók vagyunk. -Ruhástól sem volt nehéz hamarosan szárazra vergődnünk. - -A mikor kikászolódtunk a vízből, és körülnézve, meggyőződtünk róla, hogy -egyikünknek sincs baja: a másik három csúronvizes alak láttára -mindnyájan elnevettük magunkat. - -– Mi volt ez? – kérdezte valamelyikünk. - -– Tudja az ördög! – felelte Borsy. - -Ekközben Lippay káromkodni kezdett. - -– Mi bajod? - -– Az a bajom, – szólt Lippay, – hogy akarva, nem akarva, -vendégszeretetet kell kérnünk ettől a boszorkánytól. - -– Miféle boszorkánytól? – kérdeztem. - -– Hát ennek a villának az úrnőjétől! – felelt Lippay, az orrunk előtt -lévő, kastélyszerü épületre mutatva. – Vagy látsz valahol más fedelet -is? - -Nem tudtam kitalálni, miért kerestem volna más fedelet, de nem is -töprengtem ezen a kérdésen. Világos volt, hogy minél hamarább száraz -ruhát kell szereznünk, s ennek a vágyunknak a teljesedését nem -remélhettük másutt, csak abban a díszes, különben is csalogató külsejü, -uj, kétemeletes épületben, a mely mintha hívogatólag intett volna -felénk, a mikor kieviczkéltünk a szárazra. A partnak ezen a részén -jókora távolságra nincsen más épület; még csak egy viskó sem. - -A nap teljes erejével melegített bennünket – balesetünk augusztus -elején, délután három óra tájban történt – de ha az emberről csurog a -víz, más, alkalmasabb helyiség hiányában a pokolba is bemenne -levetkeződni és megszáritkozni. - -Különben nem is tanakodhattunk azon, hogy miért nem tetszik Lippaynak ez -a nyájas külsejü mentsvár, mert a villából meglátták a balesetünket, s -mire megkérdezhettem volna Lippayt, hogy mi kifogása van a ház úrnője -ellen, a férficselédek egész raja szaladt elibénk. - -Azt hitték, hogy a mentés föladata vár rájok. Megnyugtattuk őket, hogy a -vízben nincsen kit keresniök, s erre egyikük így szólt: - -– A méltóságos asszony örülni fog, hogyha szolgálatára lehetünk az -uraknak. - -És természetesen Lippay volt az első, a ki belépett a boszorkány házába. - -– A következetesség szép dolog, – gondoltam magamban, – de most nem -arról van szó, hogy következetesek legyünk, hanem arról, hogy száraz -ruhába bujjunk. - -Egy darabig nem láttuk egymást. Mindenkit más-más szobába vezettek s -mindegyikünk körül más cseléd sürgölődött. Észre kellett vennem, hogy a -boszorkány csinos kényelemben él. - -– Kinek köszönhetjük ezt a szíves vendéglátást? – kérdeztem az inastól. - -Elmondta, hogy a villa úrnője: Szabolcsy Ervin huszárkapitány és -»császári, királyi kamarás« özvegye. Egyéb fölvilágosításba nem -bocsátkozott és én nem vallattam tovább. - -Szabolcsy Ervin? Sohase hallottam ezt a nevet. - -Előre örültem annak, hogy mind a négyen milyen mulatságos alakok leszünk -a férficselédek ruháiban, de ez a reményem nem teljesedett. Finom -fehérneműt kaptam, angol szövetből készült, még divatos formáju, nagyon -jól szabott nyári öltözetet, a mely mintha csak nekem készült volna, és -gombos-czipőt, a mely egy kicsit bő volt, de nem nagyon észrevehetően. - -– Ha ezek a ruhák a boldogultról maradtak, jegyeztem meg magamban, – -akkor a boldogult még fiatalember lehetett. - -De hogyan fog festeni a boldogultnak egy másik ruhája Lippayn, a ki -jóval vastagabb nálam? - -Erre a gondolatra el kellett mosolyodnom. - -Alig vártam, hogy a többieket láthassam. Rajtam éppen nem volt semmi -nevezetes; de Lippay és Asztalos bizonynyal furcsán fognak festeni, hisz -oly különböző alakúak vagyunk! - -Nem kellett sokáig türtőztetnem a kiváncsiságomat; mire felöltöztem, -Lippay belépett a szobámba. - -Az inas éppen kiment. - -A hogy rápillantottam Lippayra, meglepetve láttam, hogy a mulatságból -nem lesz semmi. Mintha csak a maga ruhájában jött volna. A termetének -megfelelő széles és bő öltözetben jelent meg, formás, sötétkék zakkóban -és fehér nadrágban, tökéletesen olyan viseletben, a milyet tegnap -láttunk rajta. - -Lippay szokatlanul vidám arczczal érkezett, s a mint észrevette, hogy -elcsudálkozva, szinte elhűlve nézek rá, kaczagni kezdett. - -Nem, ez nem volt afféle közönséges kaczagás; vihogott, röhögött, -hahotázott, fuldoklott: - -– Hihihihi! Hahahaha! - -– Mit nevetsz? – kérdeztem, még inkább bámészkodva. - -– Ezeket a… ezeket a ru… ruhákat nevetem!… - -Alig tudta kinyögni, a nagy nevetéstől. - -– De kérlek, – szóltam, – ezek a ruhák olyanok, mintha csak ránk szabták -volna! - -– Hát hiszen éppen azt nevetem, te szerencsétlen! - -És tovább hahotázott. - -Már nagyon kiváncsivá tett ez az ember a titokzatos szavaival és -érthetetlen röhögésével. - -– Hallod-e, – rivalltam rá, – ne beszélj talányokban, hanem magyarázd ki -magadat… - -De nem fejezhettem be, a mit elkezdtem, s nem vájhattam ki belőle a már -jó ideje várt magyarázatot, mert egy komornyik lépett be a szobába. - -– A méltóságos asszony a szalónban várja az urakat – szólt. - -No ha az a derék boszorkány, a ki ilyen pompásan lát el bennünket, -várakozik ránk, akkor nem szabad késlekednünk! A leggyalázatosabb -hálátlanság volna, ha nem sietnénk a köszönetünk elrebegésével. - -Megindultunk, de nem kérdezősködhettem tovább, mert a komornyik, azon a -czímen, hogy az utat mutatja, folyton körülöttünk botorkált. - -Lippay szavaiból és egész viseletéből azt következtettem, hogy egy -csunya vénasszonyt fogok látni, a ki annak idején fiatalemberhez ment -férjhez. A mikor beléptünk a szalónba, leesett az állam a meglepetéstől. -Egy gyönyörü szőke asszony várt ránk, a ki nem látszott idősebbnek -huszonöt-huszonhat esztendősnél. - -– Nini, Lippay! – kiáltott, a mikor megpillantotta a barátomat. - -– Méltóságos asszonyom, – szólalt meg Lippay, olyan tisztelettel teli -hangon, a melyet egyre érthetetlenebb viselkedése után a legkevésbbé se -vártam, – hálálkodni jöttünk… hálálkodni méltóságodnak és a véletlennek… -mert elképzelheti, hogy áldjuk a kalandunkat… balesetnek nem nevezhetem… -hiszen e nélkül nem volnánk az ön vendégei! - -– Magának úgy kellett! – felelt a szép asszony. – Rossz ember, a ki el -tud evezni az ablakom alatt és még csak föl se pillant hozzám!… De… – és -ezzel felém fordult. - -– Engedje meg, hogy bemutassam Hadházy Gyurka barátomat, a kit azzal -gyanusítok, hogy szándékosan fordította fel a csónakunkat, csak hogy -bekopogtathassunk ebbe a házba és vendégszeretetért könyöröghessünk!… - -Mialatt Lippay, bemutatás örve alatt, elszavalta ezt a szamárságot, meg -a többi szamárságait, mert tovább is ebben a hangnemben folytatta: a -szőke asszony rám emelte búzavirágszínü szemét, és én szinte -megrázkodtam. - -Ez a tekintet… nem tudom, ismerik-e önök az ilyen tekintetet?… szóval, -én úgy érzem, hogy vannak asszonyi tekintetek, a melyek az embernek a -lelke mélyéig hatolnak. Én legalább az ilyen, szerencsére ritka -tekintetnek a hatása alatt valami megmagyarázhatatlant, valami -természetfölöttit érzek, valami igazán boszorkányos hatást. Mit mondjak? -Úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerném ezt az asszonyt… mintha -ismertem volna már akkor, a mikor még nem is éltem… mintha az, a kit -most látok először, lelkemnek leghatározatlanabb, legtitokzatosabb és -legörökletesebb vágyaiból kelt volna életre. - -Ez, kérem, nem az a hihetetlen valami, a mit a francziák a szerelem -villámcsapásának neveznek. A szerelemnek ehhez nincs semmi köze, -legalább egyelőre nincs. Más, mélyebb valami annál. Nem a másik nemnek a -hatása, hanem egy másik emberé, a ki véletlenül nő. - -A mióta az eszemet tudom, mindig nagy társaságban élek; az életem felét -asszonyok és leányok között töltöm. Nem vagyok könnyen lobbanó -természetü; a legszebb asszonyoknak és a legbájosabb leányoknak -feltüzelhetetlenül hideg és a lomhaságig közönbös pajtása szoktam -maradni. Az elfogódást eddig még nem ismertem; és most olyan elfogódást -éreztem, hogy alig tudtam egypár szót hebegni. Lippay kajánul somolygott -a bajusza alatt. - -A boszorkány kedvesen fecsegett mindenféléről. De én nem tudtam arra -gondolni, a miről beszélt; folyton azon járt az eszem, hogy: mi ütött -hozzám? mi történik velem? Mondom, ez nem szépségének a hatása volt. -Csak hosszu, vaksi, lassu szemlélődés után állapítottam meg magamban, -hogy tulajdonképpen rendkívül szép asszony, hogy még szebb, mint a -milyennek első pillantásra láttam. Milyen csodálatos teint! Erre, -mifelénk, nem igen látni ennyire finom s ilyen rózsaszirom tisztaságu -teint-t; a mi klímánk nem kedvez az arczbőrnek. Feltűzött, dús hajának -olyan a fénye, a mely a diószínü szőkéknél a legnagyobb ritkaság. -Szájának a pirossága és a metszése azokra a dámákra emlékeztet, a kiket -a tizennyolczadik századbeli angol festők örökítettek meg s a kiknek a -tipusa mintha eltűnt volna a világból; az orra különös rajzu, azt -mondhatnám: egyéni orrocska, a mely csupa formásság; a fülének a -formájában is valami sajátságos nemesség van, a mely nekem annyival -inkább feltűnik, mert úgy találom, hogy ezer nő közül csak egynek van -szép füle; a homloka az ideális homlok, a melyről lesugárzik a race -előkelősége, a nyaka maga az egészség és aztán egész alakjának ingerlő -bája!… Erről csak annyit mondok, hogy imádom a nagy darab asszonyokat, s -hogy ez volt az egyetlen nő, a kinek az alakját tökéletesnek találtam, -bár nem ütötte meg a királynői mértéket. - -– Mindez, – tünődtem, mialatt egy-egy nevetést színlelő rövid huhogással -segédkeztem az elméskedő Lippaynak, vagy egy-egy artikulálatlan hanggal -feleltem a szép özvegy kérdéseire, – mindez engem nem lelkesít. Mindezt -észreveszem, és elemezni tudom a szemem előtt lévő szépséget, mert -szakértő vagyok. Sőt elsőrangu szakértő… végre is, teringettét, ha csak -félannyit foglalkoztam volna a földművelési minisztérium ügyeivel, mint -a mennyit az asszonyi szépséggel, már régen államtitkár volnék. De engem -az asszonyi szépség nem ejt meg. De akkor hát mi az ördög az, a minek a -hatása alá kerültem? Ez a szép asszony nem gondolhat rólam egyebet, mint -hogy kuka vagy idióta vagyok. Mi történt velem? - -Elhatároztam magamban, hogy vannak telepatikus, hipnotikus hatások, sőt -olyan hatások is, a melyek egy más világot éreztetnek, talán a -természetfölötti világot… és ezek a hatások megbéníthatják, -katalepsziába ejthetik az embert, a nélkül, hogy ennek a hatásnak a -legkevesebb köze volna az érzéki tetszéshez, pláne a szerelemhez. - -Csak akkor kezdtem egy kicsit felocsúdni, a mikor Asztalos és Borsy is -megjelentek. - -Egyik ámulatból a másikba estem. Úgy állott rajtok a kölcsönzött ruha, -mintha Párisból hozatták volna. Lippay úgy vigyorgott, hogy szerettem -volna felpofozni. - -Egy darabig szinte égetett a kiváncsiság. Sokért nem adtam volna, ha -Lippayt félre csalhatom, hogy kérdőre vonjam: min mulat olyan jól? Mit -akart mondani, kétszer is? És mi a magyarázata annak, a mit én képtelen -vagyok megérteni? - -De a szép asszony nemsokára mindent elfelejtetett velem. Még azt is, a -mi előbb leginkább izgatta a kiváncsiságomat. - -Legelőször is, nem győztem eléggé csudálni, hogy milyen rendkívül -szívesen fogadott bennünket. Mindnyájunkkal úgy beszélgetett, mintha -valamennyien régi jóbarátjai volnánk. Kért, hogy másnap délutánig vagy -legalább aznap maradjunk az ő vendégei. Mostanában olyan ritkán lát -társaságot, hogy nagy örömet szerzünk neki, ha nála vacsorálunk. Ma már -– ilyen nagyobb útra alkalmas csónak hiányában – úgy se juthatunk el -oda, a hová indultunk; holnapra lesz csónak, ha ugyan nem akarjuk -használni a kocsiját. - -Csak Lippay szabadkozott egy kis ideig. Hogy ez meg az a dolga van; csak -úgy ontotta a hazugságot. De látva, hogy a többség más kedvben van, ő se -akaratoskodott sokáig. Nem is beszéltünk többet erről; csak ott -maradtunk. - -A mi engem illet, semmit se találtam a világon olyan természetesnek, -mint hogy meg ne mocczanjunk onnan, a hol ily kitünően vagyunk. A vidám -özvegy társaságában valósággal repült az idő. Megvendégelt bennünket -mindenféle jóval, a mi ehető és iható; és úgy tartotta szóval a -társaságot, mintha betegeket ápolna, mulattatna. Ismerte minden közös -ismerősünket, és mindenkiről tudott valami érdekeset, a mit mi még nem -tudtunk. Észre se vettük és már beesteledett. A szép asszony ezalatt nem -igen hagyott magunkra bennünket; velünk ivott, velünk czigarettázott, -velünk sétálgatott a parkban: ideális jó pajtás volt. Egyszer azt -gondoltam: »Soha se láttam még ilyen kedves czimborát. Milyen kár, hogy -asszony!« Másszor meg azt: »Ez aztán a pajtás! És annál kedvesebb -pajtás, mert asszony, még pedig ugyancsak szép asszony!« - -Úgy emlékszem, mindössze kétszer történt meg, hogy a házigazdai -kedveskedései elszólították közülünk egypár perczre. De ilyenkor se volt -rá mód, hogy meggyóntassam Lippayt; a szobaleány és az inasok véletlenül -ott forgolódtak mellettünk. - -A mikor visszajött, esküszöm: örömet éreztem, hogy ilyen hamar jött -vissza!… Sajnáltam, elveszettnek tartottam minden perczet, a mikor nem -vagyok vele. - -Ez a nagy és rohamos hatás nem keltett bennem semmiféle nyugtalanságot. -Mindaz, a mit mondott, olyan helyes, olyan okos, olyan kedves volt, hogy -a lelkem örült neki s nem az a falánk bestia, a mely minden -férfiemberben benn szunnyad, vagy talán nem is szunnyad, hanem folyton -leskelődik!… Mialatt ujra meg ujra elnéztem, számtalanszor gondoltam -arra, hogy: »Milyen különös érzés ez!… És még sincsen köze, semmi köze a -szerelemhez!« - -A mikor a parkban járkáltunk vele, egyszer, néhány perczre megállott. Az -alkonyodó napnak a fénye besugározta egész alakját. Borsyval -beszélgetett. Én csak néztem és így beszélgettem magamban: - -– Ez a szép asszony az érzésemet igézte meg, nem az érzékeimet. Nem a -férfit hódította meg bennem, hanem az embert. Miért? Mert érzem, hogy -csupa eszesség, csupa jóság és csupa nagylelküség. Vannak lélek nélkül -való szépségek, a mint vannak virágok, a melyeknek nincs illatuk. Erről -lesugárzik a lélek, ennek minden mozdulata maga a nemesség, ebből úgy -árad szerte a kedvesség, mint a virágból az illat. Úgy érzem, mintha -lelkem legjobb részéből, az ideáljaimból kelt volna életre. Mintha, a -mióta csak megvagyok, öntudatlanul sóvárogtam volna ennek a kedves -lénynek a látása után; mintha róla álmodoztam volna, a mikor nem -értettem, hogy a lelkem mit óhajt, mit keres. Ha rápillantok, nem tudok -egyébre gondolni, mint hogy: milyen jó volna mindig vele maradni! És ha -arra gondolok, hogy holnap mégis csak el kell válnunk, érzem, hogy -ezután mindig hiányozni fog nekem valami, a miben egy szép napon olyan -nagy gyönyörűséget találtam! Ez nem szerelmi indulat; semmi köze a -szerelemhez. Ez valami más, nem kevésbbé kellemes, nem kevésbbé jóleső, -csodálatos és magasabbrendü érzés! - -Még ma is hiszem, hogy van ilyen csodálatos, s talán magasabbrendü -érzés, a melynek semmi köze a szerelemhez, de hogy ez a valami más, ha -egy szép asszonynyal szemben érezzük, nagyon hajlandóvá tesz a -szerelemre, ebben most már egészen bizonyos vagyok. - -Ez a szép asszony ugyanis megtanított rá, hogy a lelki tetszés -megszázszorozza az érzéki tetszést. - -És hogy vele szemben az érzékek se maradjanak veszteg, akarva, nem -akarva, tett róla; tudott tenni róla; nem tudott nem tenni róla. - -Egy nagy terasszon vacsoráltunk, a mely a Balatonra nézett. -Természetesen sokáig ott maradtunk; vacsora után ittunk, beszélgettünk. -Képzeljenek egy holdvilágos, csillagfényes augusztusi éjszakát; -képzeljék el ezt a szép, egy kissé szomoru tájékot, a nagy vizet, a -nyári éjszaka langyos levegőjét; és képzeljenek négy fiatalembert, a -képzelhető legjobb pajtással a világon, a ki véletlenül fiatal és nagyon -szép asszony. Mit mondjak róla? Egyszerűen elragadó volt. Kaczérkodott-e -velünk? Nem tudnám megmondani. Talán igen. De ha igen, akkor -mindnyájunkkal egyformán kaczérkodott. A legélesebb szem se vehette -észre, hogy valamelyikünket megkülönbözteti, kitünteti. És talán nem is -akart kaczérkodni velünk… egyikünkkel sem… legalább akkor még nem. De -velünk ivott és velünk nevetgélt. - -És ekkor egy uj fölfedezést tettem. - -Észrevettem – milyen sokáig tartott, míg sorra meg tudtam figyelni -minden csábító tulajdonságát! – észrevettem, mondom, hogy a szeme -fehérében, a szeme vágásában, a szeme formájában és a szeme mozgásában -van valami, a mi a szerelmi elragadtatásban lévő asszony szemének az -elváltozásaira emlékeztet. A mikor pedig igen jóizüen nevetett, – és -igen jóizüen tudott nevetni, néha a könnyezésig, – akkor ez a -hasonlatosság szinte meglepővé vált. - -Látnivaló volt, hogy ez a két búzavirágszinü szem: maga az elevenné vált -érzékiség. - -Ez a fölfedezés lángra lobbantott. - -Később, az éjszaka mély csendjében – mert nagy, nagy területen az egész -természet, s minden ember aludt, csak mi voltunk hangosak – danolni -kezdett. Minket is egyre zajosabbá tett a lelkesedés. És a mint -mámorosan követeltük a folytatást, a szép asszony neki eresztette a -jókedvét. Féktelenül tudott mulatni. Micsoda temperamentum! (Mert csak -nem mondhatom »vérmérséklet«-nek?! Mérsékletről beszélni ilyen jó vérnél -fából vaskarika volna.) - -És hogy nézett ránk, mialatt koczintottunk! - -Úgy, hogy ettől a tekintettől el lehetett volna kárhozni. Úgy, hogy egy -egy pillanatra, mámoromban azt kellett gondolnom: igen, így kell néznie -annak, a ki halálosan szerelmes belém!… És elragadtatásomat csak az -mérsékelte, hogy mindnyájunkra így nézett. - -Hajnali három óráig mulatott velünk. Ekkor elbúcsúzott tőlünk és kért -bennünket, hogy maradjunk nála holnap is, maradjunk addig, ameddig -maradhatunk. Kedvem lett volna azt felelni neki: »Én itt maradok a világ -végéig!« - -Szóval, ha az a hatás, a melyet eleinte éreztem, nem volt érzéki -megilletődés, hanem valami más, úgy ez a valami más azóta már alaposan -összekeveredett egy nagyon ismeretes érzéssel, a melyről éppen nem -mondhatni, hogy semmi köze se volna a szerelemhez és semmi köze se volna -az érzéki tetszéshez. - - -II. - -Nem tudtam volna elaludni, a míg ki nem elégítem a kiváncsiságomat. -Átmentem Lippay szobájába és megkérdeztem az atyafitól: - -– Te ember, mondd, mért nevezted ezt a bűbájos teremtést röviden -boszorkánynak? - -– Mert az – felelt Lippay komolyan. - -– Vagy úgy?! Ezzel a szóval csak azt akartad mondani, hogy: megbabonázza -az embert?! No, hallod, ez nem volt valami elsőrangu elmésség! - -– Igen, azt akartam mondani, hogy megbabonázza az embert, csakhogy ezt -nem úgy értettem, a hogy te képzeled. - -– A megbabonázást komolyan gondoltad, mi? Nem csak úgy, a szónak tréfás -értelmében? - -– A szónak a legkomolyabb értelmében gondoltam. Úgy értettem, hogy -elszédíti az embert és megrontja. - -– Ó, ó! – hitetlenkedtem. - -– De mért érdeklődől annyira? Téged talán már megbabonázott? – kérdezte -Lippay vigyorogva. - -– És ha úgy volna?! - -– Sebaj, czimbora! Rád nézve nem veszedelmes. Téged nem fog elszéditeni -és nem fog megrontani. - -– Ugyan! És miért nem? - -– Mert egyáltalán nem fog veled foglalkozni. Nem tartja érdemesnek. - -– Ejnye, be lebecsülsz! Hátha ő jobban megtisztel, mint te, és olyan -legénynek néz, a kivel érdemes foglalkozni?! Aztán meg, kérlek, hátha én -magam hívom ki magam ellen ezt az alvilági hatalmat?! - -– Pajtás, hagyj föl minden reménynyel! Ezzel a nővel nem fogsz -szerelmeskedni. Ez a nő frigida. Tudod mi az, hogy frigida? Hűvös vér. -Nem kell neki a szerelmes férfi. Következésképpen az udvarló se. A -frigidák egy gyönyörü példánya. - -– Ez a nő? - -– Igen, ez. - -– No, nem látszik rajta! - -– És mégis az. Akármilyen tüzes kis csikónak látszik. Mert mindez csak -komédia. - -– Honnan tudod? - -– Honnan tudom! Hát, azt hiszed, hogy te vagy az első, a kinek eszébe -jutott szerencsét próbálni nála?! - -– Azt elhiszem, hogy nem könnyű meghódítani. De úgy látszik, eddig csupa -gyönge legény próbált nála szerencsét. Ha egy huszonöt-huszonhat -esztendős szép özvegyről… - -– Mondj huszonnyolcz-harminczat. - -– Azt se bánom. Tehát ha egy huszonnyolcz-harmincz éves szép özvegyről -azt mondják, hogy hűvösvérü, ez csak azt jelenti, hogy még nem talált a -mesterére. - -Lippay elnevette magát. - -– No, te nem leszel a mestere, biztosíthatlak! Mondom, még csak nem is -udvarolhatsz neki. Csak addig létezel az ő számára, csak addig nyájas -hozzád, csak addig élvezheted a bűbájosságát, a míg nem udvarolsz neki. -Az első szóra, a melyet már nem a jó pajtás mond, hanem az udvarló, -ajtót mutat neked is, mint a többieknek, a kik azt vették a fejükbe, a -mit te. Nem bolond, hogy eljátszsza az asszonyi jóhirnevét, vagyis -inkább azt a kellemes helyzetet, hogy a társaságban kifogástalan -hölgyként szerepelhet – semmiért. Mert érts meg végre, te szerencsétlen, -ennek a nőnek nem kell a szerelem! Ebben a nőben nincs se érzés, se -érzékiség, ebben a nőben nincs egyéb, csak számítás. - -– Csupa ellentmondás, a mit beszélsz! Azt mondod, hogy még csak -udvarolni se lehet neki. De hát akkor kiket szédít el és kiket ront meg? - -– Azokat, a kiket kiaknázhat. Azoknak megengedi, hogy udvaroljanak neki. - -– A kiket kiaknázhat? Nem mondanád meg, hogy kiket aknázhat ki? - -– Teringettét, a kiknek van valamijök! Vagy téged aknázzon ki, a kinek a -bajuszodnál nincsen egyebed?! - -– Eszerint a vagyonos udvarlókra pályáznék. Már bocsáss meg, de ez nem -valószinü. Mindenekelőtt, úgy látszik nem szorult rá. - -– Nem is tudod, mennyire nem szorult rá! Nézz ki az ablakon. Amerre -földet látsz, az mind az övé. De ez mind nem elég neki. Még több földet -akar, a mennyi földet el tud képzelni, azt mind akarja. Tudod-e, mi a -föld-éhség? Parasztoknál gyakran láthatod ezt a betegséget. Nos, a mi -szép boszorkányunkban nincs egyéb, csak ez az éhség. A pénz vagy -mondjuk: a föld, az egyetlen szenvedélye. Különben nem csoda, -parasztvérből való. - -– Hiszi a piszi. Valaki telebeszélte a fejedet. Isten tudja, miféle -boszuálló gazember. Egy elutasított udvarló, vagy egy elcsapott ispán. -De hát arra már egy kicsit későn van, hogy ezen vitatkozzunk. Azért ne -beszéljünk tovább a szép asszonyról. Én imádnivalónak találom, te -boszorkánynak tartod, jól van. Hanem most más valamit kérdezek tőled. -Ennek a magyarázatával még adósom vagy. Mondd, mit nevettél a ruháinkon? - -– Ne juttasd eszembe ezeket a ruhákat, mert ujra elfog a kaczagó görcs. - -– Hát csak röhögd ki magadat és aztán beszélj. - -– Kérlek, ha csak azt akarod!… Szivesen! Neked ugyan nincs rá szükséged, -hogy fölvilágosítsalak, mert ismétlem, téged nem fenyeget semmiféle -veszedelem… de nekem sincs rá okom, hogy eltitkoljam, mit találtam olyan -mulattatónak… Hát csak azt nevettem, barátom, hogy találkozott itt -számunkra mindenféle öltözet, kinek a milyen kellett! Mert a szép -asszonynak már annyi férje volt és olyan különböző termetüek!… -következésképpen annyi ruha maradt róluk és olyan sokféle fajta, hogy -válogathattunk volna, mint a jó boltban! - -– Mit mondasz? - -– Hát csak nem gondoltad, hogy a szép asszony férfiruha-magazint tart a -Balatonból kimászó gavallérok számára?! - -– Szóval… azt akarod mondani… hogy mi most itt… mindannyian halottak… -különböző halottak ruháiban járkálunk? - -– Világos! - -– Hm. - -Ez egy kissé lehűtött. - -– Tudod – folytatta Lippay – valamelyest túloztam, a mikor azt mondtam, -hogy a szép asszonynak már annyi férje volt!… Mert eddig mindössze három -volt neki. No, de lesz még majd több is! És egyebekben nem túloztam, a -minek a bizonyságául… Mondd, álmos vagy? - -– És ha három éjjel nem aludtam volna!… most már akkor se volnék álmos! - -– No, ha nem vagy az, úgy maradj itt még öt perczig… és én meg foglak -győzni róla, hogy senki se beszélte tele a fejemet; nem kellett tele -beszélni… Légy nyugodt, nem akarok vitatkozni veled. Reggeli félnégykor -nincsen kedvem vitatkozni; inkább elismerem, hogy neked van igazad. -Hanem, ha akarod, elmondhatom neked ennek a hölgynek az életrajzát. -Természetesen csak a dióhéjba foglalt életrajzát, ezt is olyan röviden, -a milyen röviden csak elmondható, hajnali stílusban… És minden szinezés, -minden kommentár nélkül. Pusztán a rideg tényeket. A következtetést vond -le magad. - -– Hallgatlak. - -– Ez a szép asszony, barátom, – kezdte Lippay az elbeszélését, – egy -czinikus öreg orvosnak és egy fiatal parasztnőnek a leánya; notabéne, -törvényes vagy törvényesített leánya, mert az öreg orvos a fiatal -paraszt nőt, a ki előbb a gazdasszonya volt, élete utolsó éveiben a -feleségévé léptette elő. A boszorkány az apjától örökölte: az észt és a -kellemetességet, és az anyjától: az érzéketlenséget, a földéhséget és a -kitartást. (Ez nem kommentár: az alakok ismeretesek voltak.) Hanem -egyebet aztán nem is örökölt tőlük. Korán jutott árvaságra és -tizenhat-tizenhétéves korában házikisasszony volt egy úricsaládnál. -Elképzelheted, milyen szép lehetett ebben a korban; s azt is, hogy a -hozzád hasonló fiatal gavallérok, a kiknek a bajuszukon kivül nem volt -egyebük, úgy röpködtek körülötte, mint a legyek a habostorta körül. Ezek -között találkozott egypár istenkisértő, a ki feleségül is elvette volna. -Hanem a szende árvának nem kellett a szerelem és a szalmakunyhó. Fügét -mutatott a gavallérjainak, s egy öreg ügyvédhez ment feleségül, a ki -miután a jogtudományával vagy három falu lakosságát forgatta ki a -vagyonából, a legpéldátlanabb, a leglelketlenebb s a leghajmeresztőbb -uzsora segítségével, egy másik sereg paraszt bőréből gyönyörü vagyont -hasított ki magának. - -Megjegyzem, egyszer s mindenkorra: a boszorkány lánykorában is, később -is, mindig olyan kifogástalanul viselkedett, hogy a női tisztességéhez -még csak a gyanusítás se férhetett hozzá. Az öreg uzsorást is megkimélte -az aggodalomtól; a Hadházy Gyurkák a közelébe se férhettek, még csak nem -is beszélhettek vele. Az öreg uzsorás különben attól fogva, hogy -megházasodott, olyan pontosan teljesítette a kötelességét, a hogy ez a -könyvekben elő van irva. Megcsinálta a végrendeletét, a melyben -természetesen a feleségét tette általános örökösévé, és sietett -meghalni, olyan feketén adván vissza lelkét az örökkévalóságnak, hogy az -Uristen maga is elcsodálkozhatott rajta. Nosza, nyomban jelentkeztek a -Hadházy Gyurkák és ugyancsak megnövekedett számban; a mély gyász idejét -se akarták megvárni, mert tudták, hogy kemény lesz a verseny. Gondold -el! Egy nagyon fiatal és nagyon szép asszony, a kiben a vén gazember nem -sok kárt tehetett, és egy vérlázító gazsággal szerzett, de ideálisan -kerek, s ideálisan gömbölyü vagyon, nem tudom hány ezer hold egy tagban! -De a szegény Hadházy Gyurkák megint csak hiába fáradoztak. A szép özvegy -hozzáférhetetlen maradt, és nemcsak a hozománya, hanem úri személye is; -a mi nagy hiba volt, mert hiszen emennek a révén amahhoz is közeledni -lehetett volna valamelyest. Példásabb özvegyet vén ember még nem hagyott -hátra, mint ez a vérszopó. Hanem a gyaszév elteltével mégis csak akadt -valaki, a kit a szép özvegy némi figyelemre méltatott. Ez a valaki egy -fiatal földbirtokos volt, harminczöt-harminczhat éves ember, szép, -egészséges legény, sőt valóságos dalia… mert én is elég jó figura -vagyok, mi? és lásd, még rajtam is lötyög a ruhája! Itt két dolgot kell -megemlíteni… nem akarom befolyásolni az ítéletedet, de ezt a két dolgot -nem fölösleges megemlíteni… Az egyik az, hogy ez a dalia a szép -asszonynak a vagyonára vetett szemet. Erre bizonyságok vannak. Legény -korában nem csinált titkot belőle, hogy szegény nőt nem vesz el -feleségül. Számító ember volt és nem restelte, hogy az; annyira nem -restelte, hogy az első menyasszonyát otthagyta a faképnél, a mikor ennek -az apja tönkrejutott. Aztán meg régóta ismerte a boszorkányt; de a -szegény árvaleányra rá se nézett és bár az öreg uzsorás életében ő volt -az egyetlen ember, a ki mindennap láthatta az érdekes párt, a szép -asszonyért se lángolt mindaddig, mig az özvegységre nem jutott, és -bizonyossággá nem lett, hogy mindent ő örökölt. A másik dolog, a mit itt -meg kell említeni, az, hogy a földbirtokos a jómódu emberek közé -tartozott; szomszédja volt a szép asszonynak: az ő kis birtoka ott -végződött, a hol a boszorkány nagy birtoka kezdődött. Hidd el, a -szakállamra, hogy nem ők szerelmesedtek egymásba, hanem a földjeik. A -kis föld szemet vetett a nagy földre és epedett a vágytól, hogy keblére -ölelhesse a nagy földet; a nagy föld szendén, pironkodva mosolygott -vissza és végül megette a kis földet. Szóval, összeházasodtak és egy -darabig gyönyörü életet éltek. Hanem egyszerre ezt az idillt megzavarta -egy harmadik alak: a kastély egy rendes látogatója, a férj legjobb -barátja, ez a Szabolcsy Ervin, a kinek a ruhája olyan jól áll rajtad. És -csodálatosképpen csak akkor, éppen akkor zavarta meg, a mikor ez a -Szabolcsy Ervin a nagynénjétől egy csinos birtokocskát örökölt. Ervin -előbb is minduntalan ott lakott a kastélyban; két-három éven át többet -időzött náluk, mint később, a válságos időben, és soha se volt semmi -baj. De mikor a huszár, a kinek előbb nem volt egyebe a kardjánál, -hozzájutott a rég várt örökséghez: a nagy földnek megtetszett hirtelen -ez a szép földecske is… Mi történt, mi nem történt e között a három -ember között, én nem tudom; csak azt tudom, hogy a jóbarátok egyszerre -csak összevesztek… annyira összevesztek, hogy párbajjal vetettek véget a -barátságuknak. A párbajban, a melyet súlyos föltételek mellett vívtak, a -huszár összekaszabolta a másikat és aztán eltünt. A szép özvegy mesés -önfeláldozással ápolta férjét, a ki fölgyógyult, de ezt a kalandot -sohase heverte ki egészen. - -Attól fogva a dalia meglehetősen összeesett, s ha végül nem a sebei -ölték meg, ezek a sebek mindenesetre hozzájárultak ahhoz, hogy két vagy -három esztendő multán olyan könnyen elvihette nem tudom miféle sorvasztó -betegség. Ismét egy példás gyászév… a melynek az eltelte után Szabolcsy, -nem tudom honnan, ujra előkerült. A másik évben a szép özvegy feleségül -ment Szabolcsyhoz. De ez se örvendhetett sokáig a boldogságának; két -vagy három év multán őt is elpusztította valami betegség, ha nem -csalódom: ugyanaz a sorvasztó baj, a melyik a másikat. Ezt az életrajzot -még azzal kell kiegészítenem, hogy ezenközben pedig a szép asszony a -nyilvánosság előtt sohase adott okot még csak a legcsekélyebb -megszólásra sem. - -– Remélem – szólaltam meg, a mikor Lippay elhallgatott – ezzel az -életrajzzal nem akarod azt mondani, hogy ez a fiatalasszony megmérgezte -mind a három férjét… az összes férjeit? - -– Annyira nem akarom azt mondani, hogy magam se hinném el, ha valaki -effélét állítana. Én csak azt mondom, a mit a tények mondanak: hogy -elszédítette és megrontotta őket. - -– És mit gondolsz, miképpen rontotta meg őket? - -– Hja, ez az ő titka! A nagy felfedezők sohase mondják el, hogyan -készítik a csodaszeröket. De ha kiváncsi vagy a föltevésemre, azt -elmondhatom. - -– Persze, hogy kiváncsi vagyok. A ki á-t mondott, mondjon b-t is. - -– Hát én azt képzelem, barátom, hogy a boszorkánynak ez a pocsék Ámor -kölyök a czinkostársa. Mialatt az elszédített férfiak vakon rohannak a -veszedelembe, az érzéketlen Kirke így suttog magában: »Szerelem kell -nektek?! Jól van. Fulladjatok bele!« - -– Eh, pajtás, a szerelembe senkise hal bele! - -– Tudod, az empiria e tekintetben egy kissé hiányos. A kik a legtöbbet -beszélhetnének erről, azok alaposan hallgatnak. Elhallgattak örökre. - -– Most már bolondokat beszélsz. Szervusz, jóéjszakát! - -– Várj, mondok neked még valamit. Van köztünk egy, a kit féltek. - -– Ugyan? És ki az? - -– Borsy. Borsy meglehetősen kapzsi ember. Nem beszél róla, de alattomban -nagy parti-vadász, a ki eddig csak azért nem házasodott meg, mert a -hozomány dolgában meglehetősen nagyok az igényei. Aztán Borsynak magának -is van vagyona… mi több: Borsy földbirtokos, még pedig ezen a vidéken… -Pajtás, hogyha lefekszel, imádkozzál Borsy barátodért! - -– Mondom, hogy most már nagyon bolondokat beszélsz. Megyek aludni. -Jóéjszakát, vagyis inkább: jóreggelt! - -* * * - -Másnap délután Asztalos, Lippay és én elbúcsuztunk a szép özvegytől. -Borsy a kastélyban maradt. - -Kénytelen volt ott maradni. Meghűlt – alighanem a fürdés ártott meg neki -– orvost kellett hivatnia, s az orvos azt rendelte, hogy egy pár napig -maradjon ágyban. - -Egy félesztendő multán Borsy tudatta velünk, hogy feleségül veszi a szép -özvegyet. - -Már három éve, hogy együtt élnek, s nagyon boldogok. Hanem a -boldogságukra egy kis árnyékot vet az, hogy Borsy egy idő óta sokat -betegeskedik. A telet Kairóban fogják tölteni, mert attól tartanak, hogy -Borsyt valami sorvasztó baj bántja. - - - - -AZ UJ NEMZEDÉK. - -Kedves Tógyer! - -Elmondom az egész esetet a kellő részletességgel; mert csak így -mondhatsz alapos ítéletet. Iszonyúan kiváncsi vagyok, hogy a beható -vizsgálat után is fentartod-e azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára -viselkedtem. - -Az eset mindenesetre boszantó. Annyira boszantó, hogy nem fogok -érzékenykedni, ha kijelented, hogy továbbra is tökfilkónak tartasz. De -remélem, az ügy tüzetesebb ismertetése meg fog győzni arról, hogy -elhamarkodva ítéltél. Én legalább szentül meg vagyok győződve arról, -hogy a helyemben te is éppen úgy jártál volna el, illetőleg te is úgy -jártál volna, mint én. - -Hogy tökéletesen kimagyarázhassam magamat, nem elég, hogy az elején -kezdjem. A legelején kell kezdenem. - -A legeleje az, hogy négy hetet a szó szoros értelmében áteveztem. A -vízen éltünk, – a mint láthattad, mert hisz akkor találkoztunk utóljára. -– Az oxfordiak és a cambridgeiek nem evezhetnek többet, mint én a mult -hónapban. Mindennap annyira kifárasztottam magamat, hogy vacsora után -már alig bírtam az álmosságommal. Emlékezhetel, hogy egypárszor köztetek -is elbóbiskoltam. - -Azóta a következőket dolgoztam és csak a főbbeket említem: - -A klub háziversenyén résztvettem a száz-yardos síkfutásban, az egy angol -mérföldes síkfutásban, a diszkoszdobásban és rúdugrásban; az egy angol -mérföldes síkfutásban és a diszkoszdobásban a helyezettek közé kerültem. -Utóbb résztvettem a nemzetközi viadalban is és pedig az egy angol -mérföldes síkfutásban, a melyben négy ország legjobb középtávolságu -futói találkoztak. Számítsd ki, mennyi training kellett ehhez. - -Csak zárójel között jegyzem meg, hogy később szorgalmasan gyakoroltam -magamat a magasugrásban és a távolugrásban is, mert ezekben kissé -elmaradtam, továbbá a kétszázhúsz-yardos síkfutásban is, hogy el ne -veszítsem a jó kondicziómat. - -Résztvettem egy gyönyörü kirándulásban, a melyet a turista-egyesület -rendezett Pilis-Csabáról Pilisre, onnan egész Pomázig; hétórai -gyaloglás. Résztvettem a czéllövő-versenyben; az eredménynyel nem -dicsekszem el, a katonafegyverhez még nem szoktam hozzá, de résztvettem -a versenyben és végre ez is valami. - -Ekközben pedig fáradhatatlanúl rugtam a labdát. - -Impozáns munka, mi? - -Már most számítsd ki, hogy ez a munka mennyi pihenést követelne meg. -Akármilyen keveset mondasz, nem találod el, hogy milyen keveset -pihentem. - -Megjegyzem, hogy mikor elfogadtam az unokabátyám meghivását, azt hittem, -hogy pihenni, henyélni megyek hozzá. De nem úgy történt. Károly önzésből -hítt meg, hogy legyen kivel vívnia. Lepaukoltatta velem az ebédjét és a -vacsoráját. - -Azért, szavamra mondom, vele szemben nem éreztem volna egy mákszemnyi -lelkifurdalást se!… De igaz!… még nem vagyok készen a bevezetéssel. - -Meg kell jegyeznem még azt is, hogy Károly nem érte be azzal, hogy -folyton vívnom kellett vele. Alig érkeztem meg hozzá, beköszöntött a -fogoly-szezon. Hát nem mindig elczipelt magával?! Az eset előtt való -napon is megsétáltatott. Én persze nem lőttem egyetlenegy foglyot se. A -jó czéllövő vadászaton soha sem talál. - -Elég az hozzá, vadásznom kellett az éjszakai nyugvóhelyemért, és a szó -szoros értelmében ki kellett vívnom minden falatot, a mit az unokabátyám -házában megettem. Pedig, mondhatom, sokat ettem. Azonkívül az -asszonynéppel folyton tenniszezni kellett; sőt egyszer meg is -tánczoltattak. Gyanútalan vendégnek a bizalmával már nem lehet -csunyábban visszaélni. - -Igaz, hogy pihenésül gyakran eltűntem kerékpározni. A kerékpározás -üdítő, de pihenésnek, remélem, meg fogod engedni, a kerékpározás se -pihenés. - -Ezek után áttérek arra, hogy mit dolgoztam az eset előtt. - -Reggeli hét órakor keltem föl; Károly már fenn volt és lesett, persze a -kardjaival. Adtam neki egy pár laposat, és azután bebiczikliztem a -városba, mert ez a szerencsétlen Károly nem tart sportujságot, engem -pedig majdnem megölt a kiváncsiság, hogy mi történt az egyetemi -sportegyesületben. Károlyéktól a városba erős kerékpározónak jó -másfélóra. Bemegyek a kávéházba, elolvasom a sportujságot, s azzal gyi!… -megindulok vissza. Természetesen még elég korán érkezem, hogy, -vesztemre, résztvehessek egy váratlan tenniszben. Egy pár unalmas kis -néni jött látogatóba; azokat kellett lejátszani. Szerencsére nem sokáig -rontották a levegőt; idevalósiak voltak, és még ebéd előtt -elvitorláztak. Azután jól benyakaltam, mert itt a levegőnek az a -sajátsága, hogy rémesen megnöveli az étvágyat. Ebéd után, mialatt a -többiek sziesztát tartottak, szorgalmasan gyakoroltam magamat a -magasugrásban, és még nem fejeztem be a gyakorlatot, a mikor jön a Zsena -és… De várj. - -Meg kell még jegyeznem azt is, hogy a Zsena tulajdonképpen rokonom. Azaz -tulajdonképpen nem rokonom. Csak az ura rokonom, a Károly. A Károly és -én unokatestvérek vagyunk. Azaz nem vagyunk unokatestvérek, mert a dolog -úgy áll, hogy csak az én apám, meg Károlynak az anyja unokatestvérek. De -nagyon tartjuk a rokonságot; már akkor nagyon tartották, a mikor én még -meg se születtem, és én, mióta a világon vagyok, mindig úgy -gondolkoztam, hogy: bánom is én, hát rokonok vagyunk! Szóval nekem a -Zsena soha életemben nem jutott volna eszembe. Az igazat megvallva, -addig, a mig ez az eset meg nem történt, még csak meg se néztem… - -Mondom, úgy három óra felé járt az idő, és éppen javában magasugráltam, -a mikor egyszerre csak előkerül a Zsena és azt mondja nekem: - -– Czézár, gyere velem tandemezni! - -– Nem megyek – feleltem én. - -– Ez nem lovagias dolog – felelt ő. – Végre is, nem vagy már gyerek, -hogy szonika megtagadd egy hölgynek a kivánságát. Az uramnak nincs kedve -velem jönni; azt mondta: »vidd magaddal Czézárt!« És én már olyan régen -nem ültem tandemen, hogy egyszerre igen megkivántam. Mert azt csak nem -képzelhettem, hogy benned még nem fejlődött ki a lovagiasság! - -Talán nem éppen ezt mondta, de ilyenformán beszélt. - -– Hát jól van – feleltem – az más, akkor megyek! - -Mert azt már mégse engedhettem, hogy egy hölgy kételkedjék a -lovagiasságomban, ha rokonom is. - -Megindultunk. Gyönyörü idő volt; sehol egy felhőcske se látszott. - -– Tudod mit? – szólt egyszerre a Zsena. – Megnézzük az oroszlánkői -várat! Én már láttam, de nem bánom. Voltál már ott? Nem? Akkor annál -inkább. Az út odáig elsőrangu, és a várból gyönyörü kilátás nyílik; el -lehet látni Stájerországba. - -– Bánom is én – feleltem. – Azt hiszed, hogy én valami szörnyen -szeretném látni Stájerországot?… Akarja az ördög! - -– Nem tudod, mit beszélsz – felelt ő. – Az oroszlánkői vár jó karban -fentartott középkori vár; középkori berendezés, minden restaurálva, de -tökéletesen úgy, a hogy Miczbán idejében volt, középkori ereklyék, -minden. Van ott földalatti út, egy csodálatos terassz, czinterem, -feneketlen kút, kinzókamara, földalatti börtönök, a mit csak akarsz. -Láttál már te igazi, hamisítatlan középkori várat? - -– Nem láttam – feleltem – de nem is akarok látni. Nem vagyunk mar a -középkorban. - -– Nem tudod, mit beszélsz – felelte ő. – Oroszlánkőn, a faluban, -mindjárt a vár alatt, van egy híres kis kocsma; már csak azért is -érdemes odamenni. Soha, se olyan kávét, se olyan rántott csirkét nem -ettél, mint a milyet ott kapni. - -– Ez már beszéd! – feleltem én. – Akkor hát nézzük meg az oroszlánkői -várat! - -Jól haladva, másfél óra alatt odaértünk. Megnéztük a várat, s mi több, -bementünk uzsonnálni a híres vendéglőbe. A rántott csirkére nem -terjeszkedem ki, pedig ez a rántott csirke volt az oka mindennek. Mert -mire a rántott csirke elkészült, egyszerre, váratlanul, iszonyu vihar -kerekedett. Mialatt falatozunk és egy kis szódás bort iszunk, véletlenül -kinézünk az ablakon, és egyszerre csak azt látjuk, hogy odakünn szakad -az eső, villámlik, mennydörög, a mit csak akarsz. - -– Eh! – szólt a Zsena. – Megvárjuk, a mig eláll az eső. - -A Zsena nem félénk természetü, a mint látni fogod. - -A vendéglősné, hogy ne unatkozzunk, elibénk tett három vagy négy kötet -vendégkönyvet, a melybe a vár és a kocsma látogatói bölcs mondásokat -szoktak írni, a vár gyönyörüségéről és a kocsma jóságáról. Unalmunkban -lapozgatjuk a könyveket, és ilyeneket találunk benne: - - Behozták már a levest, - De tésztát benne kevest. - -Azután: »Jöttem, láttam, jóllaktam.« Még ilyet is: »Itt voltam; bort is -ittam; ugy-e okos vagyok?« - -– Te is írhatnál bele valami okosat – szólt a Zsena. - -– Ha te azt hiszed – feleltem én – hogy én csak úgy az ujjamból rázom ki -az elmésségeket, akkor te rettenetesen tévedsz. Nekem ehhez fejtörés -kell. - -– Hát csak törd a fejedet – szólt ő. – Én irok bele. - -Azt írta bele: - - Nagyon esik az eső, - Makkot eszik a medve. - -Írtam itt helyben, Oroszlánkőn, estefelé, csütörtökön. - -Eugénia. - -– Te ezt megteheted – jegyeztem meg – de én nem bujhatok Eugénia álnév -alá; s viszont egy olyan ember, a ki nemsokára a diszkoszvetés -világbajnoka lesz, nem örökítheti meg a nevét egy efféle móka alatt. - -– Hát gondolkozzál – felelt ő – a mig kocsit kerítünk. Mert úgy látom, -nem várhatjuk meg, a mig eláll az eső. Lassankint beesteledik; kocsin -kell hazamennünk. - -Odaszólt a vendéglősnének, hogy fogasson be egy fedeles kocsiba. A -tandemért majd érte küldünk. - -Ekkor kiderült, hogy a vendéglőnek mind a négy kocsiját elvitték a vár -más látogatói, a kik egy közeli fürdőhelyről rándultak ki ide. - -A vendéglősné igérte a jóakaratját, hogy majd kerestet kocsit a faluban. - -De sehol se találtak. Fedeles kocsi nem sok lehetett a faluban; a kinek -talán volt, alkalmasint nem akarta az istent kísérteni. - -Mert valóságos istenítélet volt odakünn. A vendéglő körül úgy csapkodott -a mennydörgős mennykő, hogy öröm volt látni. - -A Zsenát, a ki, mint látni fogod, éppen nem félénk természetü, ez egy -cseppet se zavarta. - -– Mit van mit tenni?! – szólt – várakozunk! Otthon nem tudják, hová -lettünk; nem küldhetnek értünk kocsit. Meg kell várnunk, a mig a -vendéglő valamelyik kocsija visszajön a fürdőből. - -– Bizony, a mi kocsijaink ma már aligha jönnek vissza a fürdőből – szólt -a vendéglősné. – Legalább remélem, hogy a kocsisoknak lesz annyi eszük -és megvárják, a mig elmúlik ez az ítéletidő. - -– Sebaj! – felelte a Zsena. – Egyszer majd csak eláll az eső! Én még nem -láttam olyan esőt, a melyiknek valamikor vége ne szakadt volna. - -– Vacsora utánra bizonyosan eláll – mondottam én. – Mindenesetre jó -lesz, ha itt vacsorálunk, mert arra már mérget vehetünk, hogy ugyancsak -későn érkezünk haza. - -– Az nem bizonyos, hogy eláll – vigasztalt bennünket a vendéglősné – -mert erre, mifelénk, ritkán van ilyen idő, de ha egyszer van, akkor -rendesen két napig el szokott tartani. Inkább úgy látszik, hogy reggelig -már nem ül el a vihar. De az semmiesetre se fog ártani, ha meg tetszik -vacsorálni. - -– Helyes! Vacsoráljunk meg! – szólt a Zsena nyugodtan. - -Én még akkor se gondoltam semmire. - -A míg a vacsora elkészült, komoly dolgokról beszélgettünk. - -– E szerint te azt reméled – kérdezte a Zsena – hogy nemsokára -világbajnoka leszel a diszkoszvetésnek? - -– Nemcsak remélem, bizonyos vagyok benne – feleltem. – Mindennap -olvashatod, hogy már ma is hogyan beszélnek rólam az ujságok. Sohasem -említenek másképpen, csak így: »az ujabb diszkoszvető gárda ez a -kimagasló alakja…« - -– Ezt én még sohasem olvastam – felelte ő. - -– No, ha csak ilyen ujságot akarsz olvasni, ilyet mutathatok – feleltem. - -És kivettem a zsebemből tizenegy darab ujságszeletet; mert mindig ki -szoktam vágni, ha a versenyjelentésekben ezt vagy azt írják rólam. - -A Zsena meggyőződést szerzett magának, hogy nem beszélek csak úgy a -levegőbe, és látszott rajta, hogy egy kicsit resteli a -tájékozatlanságát. - -– Már az bizonyos – felelte – hogy tizennyolczéves korában kevés -embernek volt olyan szép sportmultja, mint neked. - -Ebből láttam, hogy a Zsena értelmes és kedves asszony, de ebből én még -nem sejtettem rosszat. - -Hanem vacsora után már nem beszélgettünk komoly dolgokról. Jól -befalatoztunk, igen sok szódás bort megittunk; és a Zsena kinézett az -ablakon. - -– Úgy esik, barátom – szólt ő – mint ha dézsából öntenék. - -– Hát már most mi lesz? – kérdeztem én, - -– Mi lesz? – felelt ő. – Az, hogy: várjuk a jó szerencsét! Vagy az -esőnek lesz annyi esze, hogy eláll, vagy valamelyik kocsisnak nem lesz -esze és visszajön, de valahogy majd csak megleszünk, mert sehogyan még -sohase voltunk. - -– És addig mit fogunk csinálni? – kérdeztem, mert azt hittem, hogy talán -valamelyik vendégkönyvet akarja. - -– Addig udvarolni fogsz nekem! – felelt ő és mosolygott. - -Tulajdonképpen most néztem meg először a Zsenát. - -– Hallod-e – feleltem – az nem lesz valami nehéz! Mert, tudod-e, Zsena, -hogy te tulajdonképpen nagyon szép asszony vagy?! - -A Zsena elnevette magát és azt felelte, hogy: - -– Ne mondd! Hát tetszem neked? - -– De nagyon! – feleltem én és igazat mondtam, mert csak most láttam, -hogy milyen szép szeme van, és az, hogy a sok szódás bortól egy kicsit -kipirult az arcza, rettenetesen jól állott neki. - -– Akkor hát miért nem udvaroltál nekem soha? – kérdezte ő. - -– Mert úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen rokonok vagyunk – feleltem. – -De jobban meggondolva a dolgot, most már látom, hogy tulajdonképpen nem -vagyunk rokonok. - -– No olyan közeli rokonság nincs közöttünk, hogy attól ne udvarolhatnál -nekem! – felelt ő. – De mit nézel rajtam olyan merőn? Egyszerre úgy -nézel, mint ha sohase láttál volna! - -Mert csakugyan most kezdtem jobban megnézni. - -– Azt nézem – feleltem neki – hogy milyen szép vastag nyakad van! - -Elnevette magát, és a nevetése ugy csengett, mintha megcsiklandozták -volna. - -– A nyakam tetszik neked? – kérdezte. – És eddig tart az udvarlásod? - -– Dehogy! – feleltem. – Csakhogy a nyakad olyan szép, hogy az ember -szeretne beleharapni! De, légy nyugodt, szép neked mindened, a mit csak -megnéz az ember! - -Felhajtotta a szódás bort, a mi a pohárban volt, és folyton nevetve, így -faggatott: - -– Hát ne tartsd magadban, hanem rajta, mondd el, mi tetszik neked -rajtam?! És beszélj arról is, hogy mi nem tetszik neked a többi -asszonyban? Mit nézel meg az asszonyokon először? Milyen az a nő, a ki a -te ízlésed szerint való? Beszélj erről. Látod, ez érdekel engem. - -– Tudod – feleltem – én az asszonyoknak a száját és a szemöldökét nézem -meg legelőször. És minél jobban nézlek, annál inkább látom, hogy az -olyan száj és az olyan szemöldök a legszebb, a milyen a tied. Nekem a -vékonyajku, vagy a picziszáju asszonyok nem tetszenek. Az ajak legyen -formás, húsos és piros; lássék rajta, hogy nemcsak éppen beszélni, hanem -csókolni való. Ha száj, hát legyen száj; legyen mit megcsókolni rajta… - -Mintha egy kicsit megzavarodott volna, a szavamba vágott és azt -kérdezte, hogy: - -– Jézusom, te fiu! Hát nekem nagy szájam van? - -– Nem, hanem olyan, a milyen kell – feleltem. – És aztán a szemöldök is -ilyen legyen, a ki angyala van, ilyen sűrű, ilyen szépen rajzolt… - -Az »a ki angyala van«, úgy látszik, nem tetszett neki, mert megint -közbeszólt: - -– Te, egy kicsit nagyon is belejöttél!… Ha nehezen fogsz hozzá, -ugyancsak hamar neki lendülsz! Ne ilyen hevesen udvarolj; inkább szép -lassan, kitartóan. És nyugodtan, nyugodtan! A vendéglősnének nem kell -tudnia, hogy te most udvarolsz. - -Ekkor már kezdtem egyet-mást gondolni, és beláttam, hogy igaza van: a -világnak nem kell tudnia, hogy mi jár a fejemben. - -– Mintha bizony lehetne hosszan nézni rád, a nélkül, hogy az ember neki -lendüljön! – szóltam halkan, a fogam közül, hogy a vendéglősné ne -hallja, de úgy néztem rá, hogy ha úgy szólok, mint a hogy tekintek, ez -már bömbölés lett volna, mert szavamra mondom, a tekintetem a -mennydörgést is pótolhatta volna. – Hiszen a szemed olyan, mint két -parázs!… - -Egy kicsit megakadtam, mert arra gondoltam: milyen kár, hogy nem vagyunk -kettesben, hogy a vendéglősné meg a cselédje folyton itt botorkálnak! -Borzasztóan szerettem volna megcsókolni! - -Egy kicsit összehúzta a szemhéjait, úgy nézett rám. De várta, hogy -folytassam, mert így ösztönzött: - -– És?… És?… (Ő is halkan szólt, alig nyitotta ki a száját.) Azt tudom, -hogy szép szemem van… ezzel nem mondasz ujságot… mást nem találsz -rajtam?… Semmi egyebet? - -Kezdtem nagyon izgatott lenni. - -– Attól féltem, hogy megharagszol – szóltam éppen olyan hangon, mint -előbb – de hiszen te kérdeztél, nem igaz? - -– Ne félj – felelte – nem haragszom meg. Persze, hogy én kérdeztelek! -Hiszen csak arról van szó, hogy mi tetszik neked az asszonyokon, mit -nézel meg rajtuk hosszasabban? Elmondod nekem ezt, mert engem ez a tárgy -érdekel, elmondod úgy, mint a hogy egy jóbarátodnak mondanád el. - -– Aztán, – folytattam suttogva, – minden nőnek meg szoktam nézni a -fülét. (Mosolygott.) Sohase tetszik nekem, csak az olyan nő, a kinek a -füle kicsi, rövid, kerekded, formás és szorosan a fejhez simuló. Ó, -milyen gyönyörü fülecskéd van! Zsena! Zsena! - -– Ne suttogjál – szólt – beszélj hangosabban. Látod, már ide néznek. - -A hangosabb beszéd természetesen közönbösebb hangot követelt. - -– Minden tetszik nekem rajtad! Minden, de minden!… - -Égő pillantásom – a mint bizonyosan észrevette, az álnok! – egy -porczikáját se kerülte ki. Semmit se hagyott figyelmen kivül, semmit! -Esküszöm neked, hogy Zsena elragadóan festett a bicziklista-ruhában; és -sokat tudtam volna beszélni erről, nagyon sokat! - -De, a mit gondoltam, részben nem mertem megmondani neki, részben nem -akartam tanuk előtt beszélni erről… Valami homályos sejtelem kezdett -derengeni bennem, hogy nemsokára magunk maradunk. - -– Részleteket! Részleteket! – követelte Zsena. - -– Mit mondjak még egyebet, a mit meghallgatnál? Mindent elragadónak -találok rajtad: azt a bájos mozdulatot, a melylyel egyik czigarettáról a -másikra gyujtasz rá… a kezedet… ezt a szép, kövér kezet… látod, ki nem -állhatom a kis kezeket, a kis mancsokat… se a kis lábakat… ne dugd el a -lábadat… a czipődet megőrjítőnek találom… Mit mondjak még egyebet? -Tudod-e, hogy sohase láttam asszonyt, a ki olyan szépen tudná kifúni az -orrát, mint te! - -Erre már elkaczagta magát. Pedig hiszed, nem hiszed, magam se értem, de -ebben a pillanatban valósággal a szerelem szólt belőlem. - -– De már erre iszunk egyet – szólt a Zsena – mert ezt a bókot még sohase -hallottam! - -És koczintottunk, az ő egészségére. - -– Nem iszod ki? – kérdezte a Zsena, mert éppen csak hogy megkóstoltam a -bort. Kezdtem már betelni ezzel az ízetlen folyadékkal. - -– A te egészségedre csak pezsgőt lehet inni – feleltem neki. - -– Hja, barátom, azt itt Miczbán óta nem ittak! Ha szeretsz, azt iszod, a -mit én iszom. - -És ő kiitta a borát. - -– Ha megengeded – feleltem, hogy a te poharadból igyam, azt itathatsz -velem, a mit akarsz. Akármit: petróleumot, benzint, vagy a mit el tudsz -képzelni. - -– Nesze, lelkem! – szólt és tele töltötte a poharát. - -Természetesen egy hajtásra kiittam. Ha méreg lett volna benne, akkor is -kiittam volna. Vagy legalább akkor is úgy tettem volna, mintha kiinnám. - -– És már most – kérdeztem – ezentúl nem fogsz inni ebből a pohárból? - -– Dehogy nem! – felelt ő. – Ezentúl mind a ketten ebből a pohárból -iszunk. - -És ivott utánam, barátom! Megint teletöltötte a poharat, és olyan nagyot -húzott belőle, hogy ettől én ittasodtam meg. - -Már a legjobb hangulatban voltunk, és éppen készülődtem, hogy: no, most -mindjárt vakmerő leszek! – a mikor egyszerre csak négy ázott alak -állított be a terembe. - -Tudniillik az étteremben ültünk, vagy ha úgy akarod: az ivóban, mert a -kocsma tulajdonképpen csak egy nagy szálából állott; ezen meg kellett -osztozkodnia, nappal az albumot gyarapító és anzikczot író -intelligencziának, este pedig a helybeli bortestvéreknek. - -Az ázott alakok, ügyet se vetve ránk, nagy lármával helyezkedtek el, nem -messze tőlünk. Igen hangosak voltak, és látni lehetett rajtuk, hogy -nemsokára még hangosabbak lesznek. - -– Hallod, ez most már nem lesz valami mulatságos! – szólt a Zsena. – Jó -lenne tőlük félrevonulni, egy másik szobába. - -– Biz’ az jó lenne – feleltem én. - -Ekkor ugyanis már kezdtem mindenfélét gondolni. - -A Zsena magához hívta a kocsmárosnét. - -– Lelkem, – mondotta neki, – most már, úgy látszik, itt kell maradnunk -reggelig. Van-e két szobája? - -Kiderült, hogy csak egy vendégszobája van. Ezenkívül még csak egy szoba -van a házban; abban ő meg a családja alusznak. Néha, a mikor a -vendégszoba már el van foglalva és uj vendég érkezik, a mi alig -egyszer-kétszer esik meg egy esztendőben, úgy segítenek magukon, hogy az -uj vendégnek az ivóban vetnek ágyat. De ez most lehetetlen, mert az -ilyen időben a cselédek alusznak az ivóban. - -– A cselédséget nem kell bántani! – szóltam én, mert nagyon megörültem -ennek a dolognak. - -– Nevezetesen nem alhatnak mindnyájan a konyhában, – magyarázta a -kocsmárosné, – a színbe pedig beesik az eső. - -– Na hát azt az egy szobát mindenesetre lefoglalom – mondotta a Zsena. - -A vendéglősné tovább ment. Talán azt gondolta, hogy majd csak megleszünk -így is. - -Látom, hogy a Zsena nem mozdul, hát azt kérdezem tőle: - -– No, nem megyünk a vendégszobába? - -– Nem addig van az, barátom – felelte a Zsena. – Előbb gondoskodnunk -kell róla, hogy: mi lesz veled az éjjel? Mert végre is nem maradhatsz -reggelig az én szobámban; remélem, ezt magad is belátod. Nem vagy se -annyira rokonom, se annyira gyerek!… - -– Ó, Zsena! – szóltam, de nem mertem azt mondani, a mit gondoltam. - -Hát csak annyit mondtam: - -– Menjünk be a vendégszobába!… És aztán, ha majd aludni akarsz, -elküldesz. Akkor majd visszajövök ide és reggelig itt alszom egy széken. -Hidd el, én állva is tudok aludni! - -A fejét csóválta. - -– Arról szó se lehet – felelte. – Egyelőre várunk. Most még csak féltíz. -Tizenegyig fenn maradunk. Addig majd csak kitalálunk valamit. Még az is -meglehet, hogy haza megyünk. - -– Most már semmiesetre se mehetünk haza – magyaráztam neki. – Mert ha el -is áll az eső, tandemen nem indulhatunk meg ebben a vaksötétben. - -– Hátha visszajön valamelyik kocsi? - -Alattomban reméltem, hogy nem lesz ilyen disznó balszerencsém, de ezt -nem árultam el neki, csak annyit mondtam: - -– Ez ugyan nem valószinü, de jól van, fenmaradunk tizenegyig. Hanem -menjünk át a vendégszobába! Ha kocsi jön, ott is meghalljuk. - -– Nem. Ha fenmaradunk, akkor én még iszom – felelte. - -– Ott is ihatunk – mondtam én. - -– Nem. Én nem alszom olyan szobában, a melyik tele van borszaggal – -mondotta ő. - -– De hiszen öt perczczel ezelőtt te mondtad!… - -– Jegyezd meg magadnak, hogy ha egy asszony öt perczczel ezelőtt valamit -mondott, ez csak egy okkal több, hogy öt perczczel később az -ellenkezőjét mondja. - -Nem tudtam ugyan megérteni, miért beszél így, de ez még nem boszantott -volna; sokkal inkább boszantott az, hogy olyan nehezen érek czélt. - -De, hiába, nem tudtam rábeszélni, hogy teljesítse az óhajtásomat. - -Ez egy kicsit elkedvetlenített. - -Az ázott alakok miatt most már nem udvarolhattam neki olyan hevesen, -mint előbb. De közelebb férkőztem hozzá; sőt még a kezét is -megszorongattam. - -Hanem ő sokkal tartózkodóbb lett. Nem tudom, az ázott alakok miatt-e, -vagy azért, mert látta, hogy most már fölösleges engem bátorítani. Ó, -egy cseppet se kellett már engem bátorítani arra, hogy, mihelyt magunkra -maradunk, azonnal igen veszedelmessé váljak! - -Olyankor, ha valami nagyon merészet mondtam neki, mindig kihozott a -sodromból. Közbevágott és erőszakolta, hogy igyunk. De ő is ivott; nem -maradhattam hátra. - -És lassankint, a nélkül, hogy észrevettem volna, visszaterelte a -beszélgetést a komoly dolgokra. Kérdezősködni kezdett a versenyekről: -hányszor lettem első, mikor, és milyen szakokban. De nekem már elment a -kedvem a komoly dolgoktól. - -Mondtam neki, hogy engem jobban érdekel az, a miről az előbb beszéltünk, -és nekiláttam, hogy visszazökkenjünk a kerékvágásba. De ilyenkor nem -igen engedte, hogy szóhoz jussak, és integetett, hogy az ázott alakok -mindezt meghallhatják. Ekközben úgy nézett rám, mintha azt mondta volna: -»Majd ha egyedül leszünk!« - -Azután mintha a bor megoldotta volna a nyelvét. Fecsegni kezdett -mindenféléről, a mi engem a legkevésbbé se érdekelt. Tisztán emlékszem, -hogy utóljára azokról az unalmas kis nénikékről beszélt, a kikkel ebéd -előtt tenniszeztünk. - -Ezek az unalmas kis nénik még távollétükben is untattak. Megjegyzem, -hogy a vihar nem hűtötte le a levegőt; iszonyu meleg volt. A terem -lassankint megtelt ételszaggal és füsttel. A fejemet nehézzé tette a sok -szódás bor. Aztán meg délelőtt is, délután is kemény munkát végeztem. És -végre, ilyenkor én már aludni szoktam. - -Szóval, mialatt a Zsena pletykált és egyre pletykált, éreztem, hogy -elálmosodom. - -Mit mondjak, Tógyer? Iszonyu csata dúlt bennem a szerelem és az álmosság -között! Ha nincs ez a kaland, ha előbb nem tüzel föl ez a kis -boszorkány, bizonyosan leragadt volna a szemem. - -Már tizenegy is elmult. Könyörgő szemeket vetettem a Zsenára, már a -mennyire ki tudtam nyitni a szemem. - -Végre ütött a megváltás órája. Az ázott alakok kezdtek nagyon kedélyesek -lenni, és a Zsena ezt nagyon kedélytelennek találta. Egyszerre csak azt -mondja nekem: - -– Itt már nem maradhatunk; aztán meg ideje is, hogy aludni menjünk. Az -ügy egy kicsit czifra; de szükség törvényt bont. Hiába, nincs más -megoldás; nem kergethetlek ki az esőbe. Ott fogsz aludni a szobámban, a -kanapén. De csak egy föltétel alatt adok neked szállást. A -becsületszavadat kötöd le, hogy számíthatok a lovagiasságodra. És -becsületszavadat adod arra is, hogy akármit parancsolok, vakon fogsz -engedelmeskedni. - -Természetesen vad örömmel adtam becsületszavamat. Hiszen a -becsület-kódex első paragrafusa úgy szól, hogy a becsületszó ilyen -esetekben nem kötelező; sőt ellenkezőleg. - -– Meggyőződhettél róla – mondtam a Zsenának – hogy az a hölgy, a ki a -lovagiasságomra hivatkozik, nem épít homokra. - -– Bízom benne, hogy jellemes férfival van dolgom – felelte a Zsena. - -Ezt a dicséretet egy kicsit gyanúsnak találtam. Az asszonyok azokat a -férfiakat dicsérik a legszivesebben, a kiket kinevetnek. Csak nem akar -kijátszani?! - -Elképzelheted, hogy az örvendetes fordulat fölrázott letargiámból. A mig -átmentünk a vendégszobába, éreztem, hogy vadul kalapál a szivem. - -A vendéglősné is velünk jött, de nemsokára kiment. A hogy betette maga -után az ajtót, szó nélkül a nyakába borultam a Zsenának és össze-vissza -csókoltam. - -Kibontakozott az ölelésemből és azt mondta: - -– Hohó, barátom, hát ez a lovagiasság?! - -– Bocsáss meg – feleltem – de ez nem ellenkezik a lovagiassággal. Én -őszintén megvallottam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, hogy meghalok -egy csókodért, és hogy ha belenézek ebbe a két parázsba, nem tudok -uralkodni magamon. - -– Igen, de becsületszavadat adtad, hogy vakon fogsz engedelmeskedni, én -pedig azt parancsolom neked, hogy viselkedjél tisztességesen és mindig -legalább is három lépésnyi távolságban légy tőlem! - -– Eddig még nem parancsoltál semmit, és én, a ki szeretlek, imádlak, a -ki már alig vártam… - -– Most nem arról van szó – szólt közbe a Zsena. – Nekem semmi kifogásom -az ellen, hogy szerelmes légy belém, hiszen én magam is bátorítottalak, -hogy csak mondj el mindent, a mi a sziveden van. De a szerelem az más -blattra tartozik: most az éjszakáról van szó. A szerelemről beszélhetsz -holnap, a mennyit akarsz; meg foglak hallgatni, engem ez érdekel. De -erre az éjszakára felfüggesztjük az egész szerelmi ügyet; mert most -aludni akarok. Te pedig szót fogadsz, ha nem akarod, hogy kikergesselek -a pokolba, mint szószegő, lovagiatlan embert. A lovagias férfi, barátom, -nem él vissza egy nő védtelenségével; nem fizet hálátlansággal azért, ha -egy hölgy szivességet tesz neki; és nem akarja erőszakkal csikarni ki -azt, a mit kapnia kell, barátom, és nem rabolni, – a mit az igazán -lovagias férfiaknak önként adnak meg a nők, a mikor meggyőződtek róla, -hogy a lovag szerelme nem üres beszéd. Holnap, Czézár, semmi se fog -akadályozni, hogy bebizonyítsd a szerelmedet, a hogyan tudod; holnap -tehetsz, a mit akarsz, mondhatsz akármit, nem foglak elriasztani… Holnap -folytatjuk, a hol ennek a szobának a küszöbénél elhagytuk; holnap magam -is azt mondom, üsd a vasat, a mig meleg!… De most, most Treuga Dei van, -barátom. Most az én éjszakai pihenésemről van szó; most a vendégem vagy; -most teljes nyugodtságra kárhoztat a becsületszó, a melyet nekem adtál, -és nemcsak ez a becsületszó, hanem a gentlemanlikeness is, a mely éppen -úgy köt egy lovagias férfit, mint ha kötéllel volna lekötözve, úgy, hogy -mozdulni se tud. Egy lovagias férfi nem használhatja föl azt, hogy -megkönyörültek rajta, a mikor hajléktalan volt; egy lovagias férfi -megvárja azt, mig a szerelmesével áll szemben és nem egy jótékonyságot -gyakorló, szegény, védtelen asszonynyal, a ki össze van törve, s a kinek -holnap talán meg fog dobbanni a szive, de a ki ebben a perczben csak -pihenésre vágyik… - -– Emberfelettit kivánsz tőlem – feleltem az álnok kaczérnak. – De ne -mondhassa senki, hogy Oláh Czézár lovagiatlanságot követett el!… Senki, -még az se, a kit emberfeletti módra szeret, a kit a legjobban szeret a -világon! Egy igéretem, egy becsületszavam van!… Megtartom hűségesen; -parancsolhatsz akármit: engedelmeskedni fogok! - -Ezt csak ravaszságból mondtam, mert láttam, hogy be akar csapni. De meg -akartam nyugtatni, hogy a helyzet még kedvezőbbé váljék. - -Magamban így okoskodtam: - -– Most nem ellenkezem veled, mert most még kilökhetsz! Most csak gondold -azt, hogy ostoba vagyok! Most színeskedjünk egy kissé; úgy kivánja a -helyzet. De várj, csak aludjál el!… A becsületszó! Nőkkel szemben nincs -becsületszó! - -– Akkor hát feküdjél le arra a kanapéra, ruhástul – szólt Zsena, a kit a -hangom megtévesztett. – És aludjál, ha tudsz! - -Azzal kifelé indul. - -– Hová méssz? – kérdeztem. - -– Elfelejtettem megmondani a vendéglősnének – felelte – hogy reggel hat -órakor keltsenek föl bennünket, ha akkorra kitisztul az idő. Aztán egy -köpönyeget akarok kérni tőle takarónak; mert nem szeretnék megfázni. A -számlámat is ki akarom fizetni; hogy reggel azonnal indulhassunk. És, -tudod, intézkedni kell, hogy valaki már hajnalban elinduljon a kastély -felé; ne nyugtalankodjanak otthon nagyon sokáig… - -– Ezt én mind elvégezhetem. - -– Nem, nem; csak feküdjél le. Fogadj szót! - -Tisztában vagyok vele, hogy a mikor egy asszony négy czimen is megokolja -egyetlenegy lépését, akkor ez a négy czim mind hazugság, s az igazi ok -valami más: az ötödik, a mit nem mond. - -Sok mindent gondoltam… de nem gondoltam semmi rosszat. - -Mikor kiment, egy darabig tanakodtam, hogy ledőljek-e? - -Igy gondolkoztam: - -– Bizonyosan nagyon jó hatással lesz rá, ha látja, hogy szót fogadtam. -Nem fog gyanuperrel élni; eloszlatom minden kétségét, tökéletesen -megnyugtatom, bolonddá teszem… A legokosabb lesz azt tettetni, mint ha -máris aludnám. Akkor, akkor talán… Nem, ez semmiesetre se fog ártani! - -Aztán meg igen vágyódtam már rá, hogy ledőlhessek és egy kicsit -kinyujtózkodjam. - -– Eh – gondoltam magamban – addig is szundikálok egy kicsit, a mig -odakünn jár! Egypár percznyi nyugalom nem sok, de az is valami! Ugy is -olyan nehéz a fejem!… a szemem is ég!… Eh, a mig bejön, addig lehunyom a -szemem! - -Ledőltem a kanapéra és így beszélgettem magamban: - -– Igen, azt fogom szimulálni, mintha máris aludnám!… - -Elmosolyodtam. - -– Várj csak, álnok kaczér, várj! Gondold azt, hogy alszom! Feküdjél le -gyanutlanul! És csak aludjál el!… - -Lehunytam a szememet és a következő perczben már mélyen aludtam. - -Mikor fölébredtem, ide s tova hét óra lehetett. A nap besütött az -ablakon. - -A Zsena ott állott előttem; ő költött fel. - -– Ébredj, hétalvó! Mindjárt indulunk! - -És gonoszul mosolygott. - -Azt hittem, hogy mindjárt megüt a guta! - -Egy pillanatra arra gondoltam, hogy megmentem legalább a veszett -fejszének a nyelét és érdemet kovácsolok a balszerencsémből. Szinleltem, -mintha szándékosan aludtam volna el; mintha engedelmeskedtem volna, -ideálisan értelmezett lovagiasságból! Igy talán megmenthetem a jövőt… s -azonnal folytathatom, a mit elkezdtünk… ott, a hol ennek az átkozott -szobának a küszöbén elhagytuk. - -De a Zsena olyan gonoszul, olyan átkozott gonoszul mosolygott, hogy nem -állhattam meg: elkáromkodtam magamat. - -Mikor már fel akartunk ülni a kocsiba, azt mondom a Zsenának: - -– Várj csak egy kicsit… - -– Hová méssz? – kérdezte ő. - -– Beleirom a nevemet a vendégkönyvbe. - -Velem jött és nézte, hogy mit irok. Azt irtam a könyvbe, az ő neve alá: - -Jöttem, nem láttam, aludtam! - -Czézár. - -– Ird oda – szólt a Zsena – azt is, hogy: »Ugy-e, szamár voltam?« - -Még ingerelt, az alávaló! - -És tudod-e, mivel tetézte az alávalóságát? - -Azt hiszem, szentül meg vagyok győződve róla, hogy mindent elmondott a -Károlynak, mindent, szóról-szóra! - -Mert azóta a Károly folyton röhög, ha engem megpillant. Annyira röhög, -hogy a mikor vívunk, a röhögéstől nem tudja védeni magát, és ha a kardok -élesek volnának, összekaszabolhatnám, pecsenyévé! - -A Zsenával pedig azóta nem tudok beszélni. Ő csak mosolyog – megtudnám -ölni, megtudnám enni, agyon tudnám csókolni ezért az átkozottul gonosz -mosolygásáért!… De olyan ügyesen szökik meg előlem, mint… akkor este! - -Így történt, Tógyer! - -Ha ezek után is fentartod azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára -viselkedtem, csak ird meg! Biztosítlak, nem fogok érzékenykedni. - -Mindig híved a legálmosabb - -_Czézár_. - - - - -DALNOKVERSENY. - -– Hiába csúfoltok – szólt Hadházy – és hiába mondotok kérgesszívűnek, -mert én se vagyok rosszabb lelkű, vagy érzéketlenebb, mint -akármelyikőtök! Csak nem tartozom azok közé, a kik gyönyörüséget -találnak benne, ha elérzékenyedhetnek; és nem is igen van alkalmam erre. -Meglehetősen egyedül állok a világban; tehát nem történhetik velem -semmi, a mi megrázhatna. A többé-kevésbbé idegenek baján pedig nem -szoktam töprengeni; igen, hiába nevettek, menekülök onnan, a hol bajt -sejtek. Nem mintha a más baja nem hatna rám; hanem a szenvedés látása -idegessé tesz. Hogy az uzsorást is idegessé teszi a szegény ember -könnye? Bocsánat, nálam nem ilyen az eset. Ha tudok segíteni a szegény -emberen, segítek rajta; de ha nem tudok segíteni, akkor tovább állok, -mert nem vagyok se olyan gonosz, hogy részvét czímén gyönyörködjem a -kínlódásában, se olyan ostobán lágylelkű, hogy a szenvedésében való -osztakozással meggyötörjem magamat, mikor ezzel nem használhatok, semmi -jót se szerezhetek neki. Be is tudom bizonyítani, hogy ebben a -tekintetben éppen olyan vagyok, mint ti. Még pedig úgy, ha megvallom, -hogy igenis, régen volt, a mikor utóljára éreztem olyasmit, a mi mély -meghatottságnak nevezhető… de ha elmondom nektek, hogy mi okozta ezt a -mély meghatottságot, talán ki fogtok nevetni, vagy meg sem értitek, hogy -hol is kell hát itt elérzékenyedni?!… - -Lovagiasság dolga volt, hogy meghallgassuk; annyival inkább, mert már -mindnyájan ugyancsak visszaéltünk a beszédhez való jogunkkal. - -Hadházy elkezdte: - -A jogtudományi államvizsgálatra kellett volna készülődnöm, de a -szórakozás, mely minduntalan megtámadta akarattalanságomat, ujra, meg -ujra elvont a tanulástól. Egyszer az egyik pajtásom – nagyúri -származású, gazdag fiú, a kivel az egyetemen vastag barátságba -keveredtem – azt mondja nekem: - -– Így soha se mehetünk neki a vizsgálatunknak, hanem tudod mit, gyere le -velem a pusztára! A családom a Rivierán van; csak ketten leszünk a -kastélyban, és egész nap békén tanulhatunk, te jobbra, én meg balra. - -Nem kellett kétszer mondania; leutaztunk, és két nap mulva egyedül -hagyott a kastélyban. Eszébe jutott, hogy mégis csak el kell mondania -egyet-mást Piroska grófnőnek, a kibe akkor nagyon szerelmes volt; szóval -rám bizza a jogtudományt, boldoguljak vele, a hogyan tudok. - -Ha azt mondom, hogy egyedül hagyott a kastélyban, ez csak olyan -pöffeszkedő szólam, a melyet már a nagyúri pajtásomtól tanultam el. Mert -nem ugyan magában a kastélyban, hanem mindjárt a szomszédban, az urasági -tisztek épületében, megtaláltam azt a kis, de jókedvű társaságot, a -melyre három napi szorgalmas tanulás után nagyon is rászomjaztam. Az -öreg kasznár szeretett tarokkozni, s minden este vendégek voltak nála, a -kik a kártyaasztal mellett néha éjfélig is elboroztak. A falu a -kastélytól csak egy puskalövésnyi távolságra van; a jegyző és a tanító -minden este beköszöntöttek. A paskievicshez szükséges negyedik pedig -mindig kéznél volt az ispán vagy az uradalmi irnok személyében. De -olykor mások is beállítottak. - -Az öreg kasznár társasága ugyan jóformán csupa öreg emberből állott, – -még az uradalmi irnok is deresedő fejű ember volt, – azt se mondhatnám, -hogy soha se láttam nálok ötletesebb legényeket… nem, a társalgásuk nem -a változatosságával gyönyörködtetett… de ezek az öreg emberek tudtak -mulatni, s ezt a tulajdonságot én mindig nagyra tartottam. Aztán, ha az -ember már annyira elbódult a magánjogtól, hogy az egész világot a -magánjoghoz hasonló sivatagnak látja, akkor bizony megbecsüli még a -trappisták társaságát is. - -Szóval a negyedik naptól fogva én is minden este együtt ittam velök a -vizesbort. És olyankor, ha a rendes kártyázó társaságon kívül senki sem -állított be, hosszasan eludvarolgattam az öreg kasznárnénak. - -A kasznárné már jóval túljárhatott az ötvenedik esztendőn, ha ugyan még -nem érte el a hatvanadikat. De meglátszott rajta, hogy valamikor szép -asszony lehetett, s öregségében is megmaradt kellemes személynek. Mindig -jókedvű volt, résztvett a poharazásban, szerette a tréfát, s a vendégek -nem maradhattak az asztalnál olyan sokáig, hogy ki ne tartott volna a -mulatozásban. - -Megtudtam, hogy valaha régen kedvelt operetténekesnő volt, és elég -hosszú időn át, mert csak akkor vált meg a színpadtól, mikor férjhezment -az öregéhez, a ki már akkor se volt mai csirke… tehát, úgy látszik, -akkor, a mikor Ida mama számára is elérkezett – már nem is annyira a -férjhezmenés, mint inkább a visszavonulás ideje. Emlékeztem a -leánynevére; gyermekkoromban sokat emlegetett név volt ez. És eszembe -jutott, hogy kis fiú koromban egyszer magam is láttam a színpadon. -Természetesen a homályos emlékeim sorában rejtőzködő Szép Heléna és az -öreg kasznárné között nem igen tudtam fölfedezni a hasonlatosságot. - -Nagyon szép idők jártak, s többnyire a szabadban mulatoztunk, a park egy -kellemes helyén. És mialatt az öregek a huszonegyest kergették, órákig -el tudtam beszélgetni Ida mamával, a nélkül, hogy egy perczig is -unatkoztam volna. Hol ő mesélt a régmúlt időkről s a maga élményeiről; -hol én mesélgettem neki azokról, a kiknek a nevét ő csak az ujságból -ismerte, de a kik iránt mégis érdeklődött. Mert minden iránt érdeklődött -és mindenről tudott, a mi abban a világban történik, a melyet ő már -régen elhagyott. Úgy beszélhettem vele, mint egy fiatallal; okos és -kedves maradt, a lelke nem vénült meg. - -Egy este – gyönyörű, meleg májusi este volt – sokkal tovább maradtunk -fenn, mint rendesen. Ida mamának a születésenapját ünnepeltük… hogy -melyiket, soha se derült ki… és ezt a nagy napot nem ülhettük meg -másképpen, mint hogy többet együnk, többet igyunk, és tovább üljünk a -helyünkön, mint máskor. A vendégek meg is feleltek ennek a várakozásnak, -s talán nem követek el illetlenséget, ha megvallom, hogy ennek -következtében a nagy nap tiszteletére mindnyájan becsiptünk egy kissé, -mindnyájan, még Ida mama is. - -Olyan pompásan mulattunk, hogy ennek a kitünő közérzésnek végre is -hangot kellett adni. És az uradalmi irnok, úgy két óra tájban, szavakba -foglalta azt az óhajtást, a mely csak bennem nem támadt fel, s a melyet -az öregebbek csak az én fiatalságomra való tekintettel nem akartak -hangoztatni, hogy ne tünjenek fel nálam is korhelyebb öreg korhelyeknek: - -– Nagysád, szépen kérem, énekelje el a _Szép Heléná_-t, csak egyszer, -egyetlen egyszer!… - -Ida mama elpirult, megbotránkozott, de látszott rajta, hogy szeretné a -kívánságot teljesíteni, s csak előttem szégyenkezik. Én persze erélyesen -szekundáltam az irnoknak. Elmondtam, mennyire bántana, ha még most is -olyan idegennek tekintene, a kinek a jelenlétében semmi kedve ahhoz, a -mit a jóbarátok körében szívesen megtesz. Utóljára az öreg kasznár is -segítségünkre sietett: - -– Anyókám, no, ne kéresd magad olyan sokáig, énekelj az uraknak -valamit!… Hiszen tudod, hogy mindannyian szivesen hallgatunk! - -Ida mama csak ezt várta. - -Mikor elkezdett énekelni, majdnem elnevettem magam. A hangja -természetesen már régen elveszítette a fényességét és a szépségét, ha -ugyan volt mit elveszítenie, de az erejét nem veszítette el. És ez a -minden szépség nélkül való, öreges, de erősnek maradt hang, mely -különben a nagy gyakorlat szerezte szabatossággal kezdte előadni a jól -ismert énekszámot, valami rendkívül furcsa és bántó ellentétet alkotott -azzal a fiatalos érzéki sóvárgással, a melynek ez a dal olyan -szívhezszóló megnyilatkozása… Minden udvariasságomra szükségem volt, -hogy az arczom el ne árulja a benyomásomat. - -De mire végére ért a dalnak, – soha éneklés ilyen változást nem idézett -elő bennem, – már nem volt kedvem nevetni, mert a mit hallottam, az -lassankint megejtett. Ebből a szépség nélkül való, öreg, de erős hangból -egyre harsányabban, egyre fájdalmasabban, egyre megindítóbban, olyan -élnivágyás szólt, – olyan megremegtetően bánatos, kétségbeesett sóvárgás -valami után, a mi mindig volt és mindig lesz, de annak számára, a kinek -a szava szól, tehát még él, örökre elveszett, – a Heléna mitológiai -szemérmetlenségű olvadozását: - - Szeretünk! Élvezünk! - Szerelem kell nekünk! - -olyan mámorosan odaadó hévvel, olyan forró érzéssel, annyi lélekkel -énekelte el, hogy bennem megborzongott valami, s megilletődtem, mint az, -a ki akaratlanul valami fájdalmas titok fátyolát lebbentette fel. - -Aztán… hogyan is mondjam el, mint fogott el mindjobban egy eddig -ismeretlen hangulat?!… attól tartok, hogy nem fogjátok megérteni: mit -éreztem, mit kellett éreznem… aztán a többiek, a kik még most is a régi -jó énekesnőt hallották, csodálták és élvezték benne, tovább -énekeltették… majd maguk is nótára gyujtottak, kedvük szerint. Én fázni -kezdtem… De a mikor Ida mama ujra megszólaltatta a pogány szerelmet, és -az ősz Eurydike, a kinek az arcza lángolt s a szeme tüzelt, elénekelte a -szilajul lobogó szerelem szavát: - - Én a halállal nem törődöm!… - -már én is egész lélekkel hallgattam ezt a különös énekesnőt, a ki az -egész életét siratta… s a ki mintha mindnyájunk életét, az egész -mindenség életét siratta volna… - -Hogy a bor dolgozott bennem? Egy kissé az is. - -De várjatok, még nem vagyok a végén… - -Ida mama egyre jobban belemelegedett az éneklésbe. Már nem várta a -biztatást; már azzal se törődött, hogy az öregek közben néha beszélgetni -kezdtek. Előkereste emlékezetéből hajdani műsorának legkedvesebb -énekszámait, s kéretlenül is el-elismételte Eurydike dalát: - - Én a halállal nem törődöm!… - - -Egyszerre egy éles füttyszó zavarta meg a konczertet. - -Elmúlt három óra; a madarak fölébredtek és énekszóval köszöntötték a -reggelt. - -Rám úgy hatott ez a madárfütty, mint az ujra megujuló természet, az örök -fiatalság harsány, éles szava. - -Egy darabig a madarak hangversenyét hallgattuk. Ida mamát egy kissé -megzavarták a reggel hangjai, meg a derengés, majd a világosság; de már -nagyon benne voltunk a mulatságban s jól találtuk benne magunkat. - -Megint csak rágyujtott egy nótára. - -És egyszerre észrevettük, hogy valahol egy bolond fülemüle versenyre -kelt az énekesnővel. Míg Ida mama énekelt, a fülemüle is trillázott, -csattogott; mikor a dalnak vége volt, a fülemüle is elhallgatott. - -Ida mama nem hagyta magát. Csak annál nagyobb tűzzel, csak annál -odaadóbban, csak annál áthatóbb hangon énekelt; a hangja betöltötte a -parkot. - -Talán azt gondolta, hogy: hiszen most énekel utóljára! - -És, higyjétek el, az élethez való ragaszkodásnak, a mindent átfogó -szerelem utolsó átérzésének, a kétségbeesetten lobogó vágyakozásnak a -hangja soha se szólt hozzám ilyen hatalommal, ilyen megrendítően, mint -ennek az öregasszonynak az ajkán. Mikor utóljára énekelte el: »Én a -halállal nem törődöm!« – nekem úgy tetszett, hogy ez az énekszó -mindnyájunk búcsúja az élettől… egy harsányan hangzó vád a természet -ellen, mely lassankint minden jót visszaszed tőlünk, mindent, mindent!… -és utolsónak az öntudatunkat hagyja meg, hogy jól átérezhessük a teljes -kifosztottságunkat, a végső megsemmisülésünket, hogy jól elsirathassuk -mindenünket, mindenünket! - -Olyan mély meghatottságot éreztem, mint se azelőtt, se azóta soha. - -Ekközben a fülemüle – talán elunta a mulatságot, talán megfélemlítette a -zaj – végképpen elhallgatott. - -Udvariasan úgy magyaráztuk ezt, hogy a fülemüle, a gyöngébb versenyző -fél, átlátta, hogy nem bírja a versenyt, s meghódolt az énekesnőnek. - - - - -A KÖNYVTÁROSNÉ. - -A Borsy németjét a legjobb akarattal se lehetett megnyerő külsejű -embernek mondani. Az óriási testét kétharmadrészben betakaró, -szalonkabát gyanánt szereplő, ormótlan lebernyeg, a melyet mintha -vasvillával löktek volna rá, s a melynek két széles szárnya járásközben -úgy lengedezett, mint két fekete zászló, már vagy tíz éve volt szégyene -a berlini szabásművészetnek. Gesztenyebarna, ápolatlan haja teljesen -elborította inggallérjának hátulsó részét és apró tincsekben lógott a -vállára. Két-három hét is elmúlt, a mig egyszer megborotválkozott, s már -másnap őszes tüskék ütköztek ki az állán. Azok közé a szakálltalanok -közé tartozott, a kik mintha csak azért borotválkoznának – -olykor-olykor, nagyritkán – hogy az álluk mindig gondozatlan legyen. - -Egy kicsit resteltük a vendéglő közönsége, a fogadós és a pinczérek -előtt, hogy ez az alak egy idő óta mindennapos vendége az -asztaltársaságunknak, s valamelyikünk nem állotta meg, hogy legalább -ennyit ne mondjon Borsynak: - -– Te ezt a tudóst egyenesen a _Fliegende Blätter_ből hoztad. - -Borsy vállat vont. - -– Ti azt nem is sejtitek – felelt – hogy ez a német milyen kitünő ember. -A gyáramnak szakbeli birálataival olyan megbecsülhetetlen szivességeket -tesz, hogy pénzben lehetetlen volna meghálálni… és csak úgy, isten -nevében, mert ez neki semmi. Aztán, valahányszor Berlinbe megyek, a mi -elég gyakran történik, még jobban lekötelez. A hová én soha be nem -juthatnék, előtte azonnal megnyílik minden ajtó, mert nem képzelitek, -hogy otthon, a kivételesen ritka szaktudásánál fogva, milyen nagy -tekintélye van. Azonkivül ilyenkor minden tőle telhetőt elkövet, hogy -szolgálatomra legyen és hogy azt a pár napot, a melyet Berlinben töltök, -minél kellemesebbé tegye. A legkevesebb, a mivel tartozom neki, az, hogy -most, a mikor először és talán utóljára van Pesten, egészen a -rendelkezésére álljak. Tudom, hogy nagyon szereti a mienkhez hasonló -társaságot, s hogy a mit köztünk hall, az neki csupa érdekesség; azért -hoztam el ide. Különben, ha terhetekre van, elcsalhatom máshová, a -nélkül, hogy ez feltünnék neki. De jobban szeretném, ha esténkint -szívesen látnátok; neki kellemesebb, nekem pedig kényelmesebb volna. - -Természetesen, többé szó se volt a német ellen. Ennyit Borsy -megvárhatott tőlünk. - -Egyébként a némettel hamar megbékéltünk. Nem bizonyult olyan -alkalmatlannak, mint a milyennek első megjelenésekor találtuk. Az -ebédnél sohase láttuk; egész nap a tudományos intézeteket, a múzeumokat -és a könyvtárakat bujta. Este pedig meglehetősen későn jelentkezett, a -mikor a vendéglőben már kevesen voltak. Nem igen feszélyezett bennünket; -senkinek sem alkalmatlankodott unalmasságokkal; sohase rontotta a -mulatságot, akár ott se lett volna. Látnivaló volt, hogy jó fiú, a ki -igen szeret mulatni. Egy éjjel valami korhelykedésbe keveredtünk, s a -németet valósággal boldoggá tette, hogy őt is magunkkal vittük. Ez -alkalommal kiderült, hogy határozottan mulatságos ficzkó. A -korhelytanyán ő tartotta szóval a társaságot; és nem beszélt -badarságokat. - -Ettől fogva a német »be volt fogadva«. Minthogy igen sok sört ivott, de -a bortól sem idegenkedett, mindig azok közé tartozott, a kik a legtovább -maradtak az asztalnál. És minthogy az utolsó félórát rendesen a -bölcselkedésnek és a vitatkozásnak szenteltük, a német részt vett minden -vitatkozásunkban. - -Egy este arról a szerencsétlen félig-ismerősről volt szó, a ki aznap -öngyilkosságot követett el, s valaki azt találta mondani, hogy ezt a -szerencsétlent egy rossz asszony tette tönkre. - -Lippay ellentmondott, s magát »az áldozat«-ot hibáztatta. - -– A férfi legyen igazán férfi – szólt. – Ne legyen rabszolgája az -asszonyoknak és még kevésbbé _egy_ asszonynak. A kinek az életét egy -asszony meg tudja rontani, annak úgy kell. Olyan hitvány legény volt, -hogy nem érdemelt jobb sorsot. - -A német vitatkozni kezdett vele. - -Kifejtette azt a nézetét, hogy minden embernek a sorsa az ifjúság -bizonyos, számokkal is kifejezhető éveiben dől el, vagy jobbra, vagy -balra, de végképpen, és határozottan egy irányban. Mindig a húsz és -huszonötödik év között, s a legtöbbször a huszonharmadik vagy a -huszonnegyedik évben. A harmincz éves ember már nem haladhat más uton, -csak azon, a melyiken huszonötödik évében haladt. Már pedig éppen -ezekben a válságos években az asszonyiság hatása nagyobb a férfira, mint -akár előbb, akár utóbb. Ezekben a válságos években minden kis -véletlennek, de különösen az asszonyi formában jelentkező véletlennek -olyan kiszámíthatatlanul nagy befolyása lehet az ember sorsára, hogy ezt -a befolyást nem igen gyöngítheti meg se az ész, se a még határozatlan -jellem, se az örökölt vagy már megszerzett akaraterő. - -– Az ellenkezőt merném állítani – folytatta Lippayhoz fordulva. – Azt, -hogy ha egy értelmes és jóravaló embernek az egész életén át nem sikerül -érvényesülnie, akkor száz eset közül kilenczvenkilenczben egy asszony -rontotta meg az életét, még annak idején, a mikor a legény húsz-huszonöt -éves volt. Az én sorsomat például szintén egy asszony rontotta meg, egy -bizonyos asszony, helyrehozhatatlanul, és ezt be is tudom bizonyítani. -Ha ez az asszony nincs, vagy én véletlenül nem találkozom vele, akkor -nekem ma két gyermekem és kilencz millióm volna, vagy két millióm és -kilencz gyermekem, a mi még jobb. - -Lippay rápillantva a lehetetlen szalonkabátra, elnevette magát. - -– Az ilyen feltevéseket – felelt – az a természetes emberi gyöngeség -sugallja, hogy az ember a maga hibájáért másvalamit vagy másvalakit -szeret okolni. A mi pedig azt illeti, hogy mi volna? – ezt sohase lehet -tudni. A »volna« épp olyan bizonytalan, épp olyan kiszámíthatatlan, mint -a »lesz«. - -De a német megmaradt hitében. - -– Ha én azzal az asszonynyal nem találkozom, akkor én ma a Boettiger -Lothár barátom helyében volnék, a kinek két gyermeke és kilencz milliója -van. Mert Boettiger sohase jutott volna a mai helyzetébe, ha én önként -át nem engedem neki a nekem fentartott helyet, és ezt a helyet se ő, se -senki, se semmi el nem intrikálta volna tőlem, ha én bolondul magam nem -mondok le róla. Azt az asszonyt különben nem akarom vádolni. Az ugyan -nem tehet róla, szegény, hogy olyan alaposan megrontotta az életemet; -csak eszköze volt a véletlennek. Áldott, jó lélek; most is lelkesedem -érte, és hálásan ismerem el, hogy az életem legszebb óráit köszönhetem -neki. - -Egypáran érdeklődni kezdtek. - -– Sohase ismertem kedvesebb teremtést – folytatta – és ráemlékezve, nem -tudok más hibát fölfedezni benne, mint hogy egy könyvtár-igazgatónak -volt a felesége. De ez a csekélységnek látszó körülmény elég volt rá, -hogy megrontsa a jövőmet. - -Ez olyanformán hangzott, mint valami burkolt »felhívás keringőre«. -Természetesen kértük, hogy beszélje el az esetet. - -Nem sokáig kérette magát. - -– Huszonkét éves koromban – kezdte – csinos, daliás, kellemes modorú -fiatal ember voltam, és úgy öltözködtem, mint egy herczeg. Ezt persze -most nem nézik ki belőlem, de így volt, és higyjék el, hogy nagyon -tetszettem az asszonyoknak. - -Ez kissé elkapatott. Nem voltam érzelgős, nem voltak szenvedélyeim; -elkapatottságból, elbizakodottságból, józan, hideg, számító maradtam. -Persze, én is élvezetrevágyó voltam, mint minden fiatal ember, és nem is -tagadtam meg magamtól az élvezeteket; de tudtam uralkodni magamon, és -nem voltam rabja még az élvezetre vágyásomnak sem. Tisztában voltam -vele, hogy ez a vágy a természetnek legbecsesebb ajándéka, a melyet – -okosan – ki kell használnunk, és hogy ezt a kincset sem nem azért -kaptuk, hogy elprédáljuk, sem nem azért, hogy ne tudjunk vele élni. -Tisztában voltam vele, hogy a ki ezt a kincset odadobja egy ostoba -szenvedélynek, a ki ezt a kincset lerakja egy asszony lábához, éppen -olyan oktalanságot követ el, mint az a néger, a ki egy nagy darab -gyémántot talált, és tudatlanságában a gyémántot elvitte a gazdájának, -hogy annak hatalma még nagyobb, s az ő rabszolgasága még tűrhetetlenebb -legyen. Szóval nem voltam arra predesztinálva, hogy az asszonyok vagy -egy asszony rabjává legyek; és, bár ifjúkoromban igen sokat -szerelmeskedtem, elmondhatom, hogy soha se voltam rabja a szerelmi -szenvedélynek. - -A nagyravágyásnak se voltam betege, de a legkomolyabb gondolatom mégis -az volt: minél előbb és minél nagyobb karriért csinálni! Okos fiú voltam -és tudtam, hogy ennek a módja nem az, hogy az ember sokat tudjon, vagy -sokat dolgozzék, hanem az, hogy: a társaságban minél kellemesebb -jelenség legyen, minél simább, kedvesebb modorral főzze le embertársait, -minél több hasznos összeköttetést szerezzen, minél ügyesebben helyezze -el a minél tapintatosabb hizelgést s a többi, de hisz ezt önök is -tudják. - -Ehhez képest kitünően indultam neki az életnek, s a jövőm fényesnek -igérkezett. Bár semmit sem tanultam, remekül usztam meg a kereskedelmi -iskolát, és mert a hazulról kapott segítség elég volt rá, hogy a -gavallért játszhassam, azonnal alkalmazást találtam egy nagyobb -kereskedőháznál. Itt nem sokáig haboztam, hanem hamarosan megkisértettem -az első nagy _coup_-t. A főnököm felesége már jól túljárt a negyvenen, -de még szeretett mulatni. Udvarolni kezdtem neki; apró figyelmességeim -fölkeltették benne a hálaérzetet, és néhány hónapi kitartásomat teljes -siker koronázta. Nem volt nagyon szép asszony, de úgy gondolkoztam, -hogy: az, a ki előre akar menni, ne legyen nagyon válogatós. - -Ez a vállalkozásom – a melyről különben, nem akarván elveszíteni az önök -szíves érdeklődését, meg kell jegyeznem, hogy ha nem is volt ment minden -nagyravágyó számítástól, a kicsinyes haszonleséstől egészen ment volt – -ez a vállalkozásom várakozásomon túl fényesen sikerült. Vagy -félesztendei általános megelégedés után ugyanis – mert a főnököm is meg -volt elégedve, mindenki meg volt elégedve – a főnökné egy szép nap így -szól hozzám: neki nincs kedvére, hogy én továbbra is a férje házánál -maradjak, mert ez azzal jár, hogy sok mindenféle szemet szúr a háznép -előtt, ő pedig igen ügyel a látszatra. Jobb lesz, ha csak idegen helyen, -társaságokban és titokban találkozunk, és ez annyival könnyebb, mert -kitünő helyet tud számomra. Elég az hozzá, csak egy szavába került, és -Berlin egyik legnagyobb bankházához kerültem, a melynek a tulajdonosával -valaha a legjobb barátságban lehetett. Nem lehetetlen, hogy csak azért -voltam alkalmatlan neki, a közvetetlen környezetében, mert már az utódom -is ott lappangott; de ezzel nem sokat törődtem, mert ha megbuktam: -fölfelé buktam. Azt mondhatnám: a desztillált szerencsébe buktam bele. A -bankár hamarosan megkedvelt; éppen olyan emberre volt szüksége, a milyen -én voltam, tudniillik a ki a bankházat pompásan tudta reprezentálni, s -azért az irodában rohamosan haladtam előre. S a család épp annyira -megkedvelt, mint a családfő. A bankár igen nagy házat tartott; majdnem -mindennap nagy társaság volt nála, s ennek a társaságnak én lettem a -legbeczézettebb alakja. Minthogy önök soha se fogják látni ezeket a -hölgyeket, nyugodtan elbeszélhetem, hogy a bankárnak a felesége is, a ki -még elég fiatal asszony volt, a tizenöt éves leánya is a legkomolyabban -belém szerettek. Az asszony kegye olyan feltünő volt, hogy a -társaságukba járók, a bankház alkalmazottai és a cselédek mindannyian a -kedvesének tartottak. Ez nem volt igaz; igaz lehetett volna-e, nem -tudom, mert ezt a nagy _coup_-t, a leányra való tekintettel, nem -kisértettem meg. Nem akartam ugyanis _va-banque_-ot játszani; attól -tartottam, hogy _embarras de richesse_-be kerülhetek, hogy, ha nagyon is -sok talál sikerülni, a szép mamának aggodalmai támadhatnak, s talán -éppen ezért nem kaphatom meg feleségül a kisasszonyt. Már pedig ezért a -szent czélért igen sok lemondásra voltam kész. Megmaradtam tehát a -legtökéletesebb, de kifogástalanul tartózkodó szeretetreméltóságnak, s -tőlem telhetőleg kitartóan, de óvatosan ápoltam azt a két gyöngéd -érzelmet, a melyet mindig helyes, józan és kellemes magaviseletemmel -sikerült fölébresztenem. Hogy rövidre fogjam az elbeszélni valót: kevés -idő telt bele, s én voltam a bankár legbizalmasabb embere, a bankház -egyik vezetője, és főnököm nem titkolta el előttem, hogy nekem szánta a -leányát. Előbb csak példálózott; ha a háza érdekéről volt szó, -czélozgatott rá, hogy ez az érdek az én érdekem, mert reméli, hogy -nemsokára még szorosabb kötelékek fognak hozzá fűzni. Később, mikor már -ugyancsak udvaroltam a kis lánynak, s látnivaló volt, hogy nemcsak a -kisasszony fogadja szívesen udvarlásomat, de a szép mama is pártolja -férje tervét, már egészen nyiltan beszéltünk arról az időről, a mikor a -bankár veje és czégtársa leszek. Kimondottan úgy szerepeltem, mint -vőlegény, vagy legalább is vőlegényjelölt, és az eljegyzést csak azért -nem tartottuk meg, mert ezzel meg akarták várni a kisasszony -tizenhatodik születésenapját. Boettiger minden áldott nap hangosan -irigykedett rám, hogy milyen szerencsés kópé vagyok… szóval: a kék égben -usztam, mikor megismerkedtem a könyvtárosnéval. - -Hát az igaz, hogy bájos, sőt gyönyörű teremtés volt: egy harmatos villi, -a ki valahonnan a _Szentivánéji álom_ból került elő. De ha valaki akkor -azt mondja nekem, hogy e miatt a szép asszony miatt el fogom veszíteni a -menyasszonyom kezét: akkor én ezt a szép asszonyt soha se láttam volna -másodszor. - -Csakhogy, mert még nem voltam huszonnégy esztendős, így okoskodtam: - -Minthogy egy év, sőt másfél év is elmúlhatik addig, a míg a házasságom -megtörténhetik, világos, hogy addig még lesz egy pár kedvesem, legalább -is egy, mert kell lennie, s ha kell: mért ne legyen az első vagy az egy -ez a szép kis könyvtárosné?! Ennek annyival kevésbbé lehet akadálya, -mert hisz az egész históriát soha senki se fogja megtudni. - -És a bankárék csakugyan nem is tudták meg a könyvtárosnéval való -viszonyomat. Tündérem sokkal inkább vigyázott a jóhírére, s én sokkal -ügyesebben viselkedtem, semhogy ez megtörténhetett volna. A bankárék -soha se tudták meg, hogy mi szél ütött hozzám s egyszerre mitől -kergültem meg. - -Hanem… itt hibáztam el a dolgot, s ezért mondhatom, hogy ez az asszony -rontotta meg az életemet… egyre nem számitottam. Arra, hogy a -könyvtárosné azok közé a ritka asszonyok közé tartozott, a kikbe az -ember utóbb még szerelmesebb, mint előbb. - -Mindaz, a mi ettőlfogva történt, észrevétlenül történt velem. Mert -hiszen ha észbe kapok, akármilyen szerelmes voltam, a számításom és az -erős akaratom minden nagyobb fájdalom nélkül ki tudott volna ragadni a -villi karjaiból. - -Csakhogy, a fiatalságomnál fogva – és ez a huszonharmadik meg a -huszonnegyedik esztendő veszedelme – nem vettem észre, hogy mi történik -velem. - -Először is, nem vettem észre, hogy a villi milyen sok időmet foglalja -le… hisz, kivált eleinte, olyan gyorsan mult el ez a sok, sok óra! - -Nem vettem észre, hogy már a meghódítása is milyen sok időmet rabolta -el. Eleinte csak nagy társaságban, igen különböző helyeken, s csak -ritkán találkozhattunk: lesnem kellett rá. Aztán a titokzatos -légyottok!… mindig a pokol fenekén adott légyottot. Aztán, mondhatom, jó -sokáig, és ugyancsak kérette magát. S mindez sokkal jobban érdekelt, -semhogy csak egyszer is eszembe jutott volna: milyen sebesen peregnek le -a pillanatok, a perczek, az órák és napok! - -Azután… azután persze még gyorsabban múlt az idő. És egyre jobban -kivántam azt, a miről azt hittem, hogy: hiszen csak egy rövid, boldog -óra!… - -Később már szabad volt meglátogatnom; nem voltam kénytelen a pokol -fenekére menni utána. De nagyon kellett vigyázni. - -Az ura vaksi, öreg ember volt, de a vakság nem zárja ki a -féltékenységet; sőt. A villi lassankint beletörődött, hogy a cselédei -gyanakodhatnak; azzal segített magán, hogy gyakran változtatgatta őket. -De rettenetesen ügyelt rá, hogy az ura semmit se sejtsen, s különösen, -hogy fogalma se legyen róla, milyen sokszor járok a házába. Az öreg -úrnak azt kell képzelnie, hogy minden évben egyszer, vagy kétszer megyek -el hozzájuk. - -Ennek a látszatnak a megóvásához sok ügyesség kellett. Az öreg úr a -kereskedelmi könyvtár igazgatója volt; társaságba nem járt, egész nap -otthon vagy a hivatalában dolgozott, és csak olyankor mozdult ki -hazulról, ha egy kicsit sétálni ment. A kereskedelmi könyvtár -palotájában laktak, a földszinten; a könyvtár és az öreg úr hivatalos -helyisége pedig az első emeleten volt. Még hozzá az öreg úr, talán mert -a féltékenység sarkalta, egész nap csetlett-botlott; a földszintről az -emeletre, s az emeletről a földszintre. Hol otthon dolgozgatott, hol a -hivatalában, de a jövését-menését nem lehetett kiszámítani. Nagyon -kellett tehát ügyelnünk, mert ha rájön, hogy mindennapos vagyok a -házában, ez éppen elég lett volna rá, hogy véget vessen a regényünknek. -Szerencsére, a lakásnak két kijárása volt, de ez még nem óvott meg -bennünket a meglepetés veszedelmétől. És csak olyankor érezhettük -magunkat biztonságban, ha az öreg úr sétálni ment, a mi mindig más -időben történt. - -Így segítettünk magunkon: - -Én egy idő óta minden délután szorgalmasan eljártam a kereskedelmi -könyvtárba. (A bankárom sehogy se tudta megérteni, micsoda tudományos -igyekezet szállott meg, hogy egyszerre úgy nekiestem a tanulásnak.) A -könyvtárban olvastam és várakoztam, a mig a szolga figyelmeztetett, hogy -hivatnak. Odakünn szépem szobaleánya várt, a kit gyanúsan bőkezü -ajándékokkal tartottam, s a ki örömmel suttogta, hogy ő nagysága kéret. -Ez azt jelentette, hogy az öreg úr sétálni ment. - -De volt a házban egy másik várakozó rejtekem is: a palota második -emeletén lévő kereskedelmi kör. Ebben a kaszinóban akkortájt az -igazgatóság megtiltotta a kártyázást, s ettől fogva minden tag az uj -kereskedelmi körbe járt, a régiben csak egy-két öreg úr ődöngött. Ezek -is csak kora délután, aludni jártak fel a klubba; alighanem békésebben -aludtak itt, mint otthon, mert igen rövid ideig szinlelték az -ébrenlétet, egy óráig aludtak, és elmentek. Négy órától fogva jóformán -egyedül nyüzsgöttem ott. Boldogan iratkoztam be ebbe a néptelen -kaszinóba, s eleinte felváltva használtam a két rejteket, főképpen -azért, hogy a könyvtár szolgái ne kezdjenek fecsegni. De az alvásnak -szentelt hajlék jobban megfelelt az én czéljaimnak, mint a könyvtár, s -miután meggyőződtem róla, hogy az öreg klubszolga nem botránkozik meg -rajta, hogy a szobaleány mindennap megjelenik értem, utóbb már mindig -itt vártam a pásztorórát. Rendesen a délután nagy részét a klubban -töltöttem, s amig a hívó szózat meg nem váltott, tudományos -folyóiratokat és könyveket olvasgattam. (A kaszinónak magának is volt -könyvtára.) - -A villi tehát mindenekelőtt az időm egy részétől fosztott meg. De ez -magában véve még nem lett volna végzetes. Reggeli hét órától délután két -óráig az irodában minden dolgomat rendesen elvégeztem, öt percz alatt -megebédeltem, este pedig öt percz alatt megvacsoráltam, s nyolcz órakor -már mindig ott voltam a bankárék társaságában, az operában, a -hangversenyen, vagy a családi körükben. Ők talán észrevették, hogy egy -idő óta kissé elhanyagolom őket, de nem mondták, és nekem nem tűnt fel. - -Ez, mondom, még nem lett volna végzetes. - -De most jön a tragédia. - -A tragédiám ez volt: - -Az a kényszerűség, hogy minden délután két-három óra hosszáig könyvet -vagy folyóiratot kellett tartanom a kezemben, lassankint – és milyen -észrevétlenül! – rettenetesen megváltoztatott. Eleinte tettettem, mintha -olvasnék, aztán nem figyeltem rá, hogy mit olvasok, utóbb olvastam, mert -nem tudtam egyebet csinálni, még utóbb érdekelni kezdett az, a mit -olvastam, majd az egyik olvasmány fölkeltette érdeklődésemet egy másik -iránt, a melyre az első hivatkozott, utóljára nagy érdeklődéssel, nagy -kedvvel, mondhatnám: szenvedélylyel olvastam. Nem untatom önöket e -pszihológiai átváltozás különböző étape-jainak az ismertetésével, csak -azzal végzem, hogy, amire először csak kénytelenségből fanyalodtam, -élvezetté lett számomra, s a kis könyvtárosnéval való szerelmi viszonyom -olyan tudományos szomjúságot keltett fel bennem, hogy onnan, a hová mint -Don Juan léptem be, úgy kerültem ki, mint egy második Faust. - -Hogy észrevétlenűl micsoda rettenetes átváltozás ment bennem végbe, -először akkor kezdtem gyanítani, mikor egy szép nap a szobaleány -megjelenésekor boszankodni kezdtem, hogy már ilyen hamar megérkezett, s -nem szívesen, kedvetlenül, elégedetlenül hagytam ott érdekes -olvasmányomat, hogy a villi ölelő karjai közé siessek… Nem, bizony -isten, nem siettem! - -Igen, ekkor magam is kezdtem gyanítani, hogy rossz útra tévedtem… De már -késő volt. - -Mit mondjak még önöknek? Hiszen máris erős próbára tettem a türelmüket. -Vagy másfél év mulva, a mikor meg kellett volna házasodnom, már estéimet -is a tudománynak szenteltem; a bankárék lassankint elidegenedtek tőlem; -a parti magától szétment, a nélkül, hogy sajnáltam volna; ekközben -Lothár erősen ütötte a vasat, kért és meghallgattatott; és én ezzel már -egy cseppet se törődtem, mert minden gondolatom az volt, hogy minél -hamarább letehessem a magántanári vizsgálatot. Aztán megváltam a -bankháztól, hogy egészen a tudománynak élhessek, rendes tanár lettem, s -a többi, s a többi, de ez már nem érdekli önöket. - -Most persze már tudom, micsoda nagy bolondságot követtem el!… hogy a -tudomány milyen ingoványba csalt!… hogy a tudomány milyen kellemes -játék, de milyen veszedelmes és hálátlan szerető!… De ezzel egy kicsit -elkéstem. - -Különösen a két gyermeket irigylem Lothártól. - -Remélem, meggyőztem önöket, hogy az én életemet csakugyan egy asszony -rontotta meg? - - - - -EGY TUBARÓZSA. - -A fiú huszonnégy esztendős volt; az asszony csak egy-két esztendővel -lehetett idősebb. Még nem ismerték egymást; még csak a szemök -találkozott. De a tekintetök nyiltan beszélt; ékesszólóan és -szemérmetlenül. A vendéglő nagyterme tele volt emberrel; a fiú -szomszédságában két idegen evett, az asszony pedig egy másik nővel jött, -a ki úgy ült, hogy mindent láthatott. De nem törődtek a környezetükkel. -Pillantásaik minden perczben fölkeresték egymást, és a kiszolgáló -leánynak is észre kellett vennie, hogy a hetedik számú asztal meg a -kilenczedik között igen élénk a levegőn át való sürgönyváltás. Aligha -akadt fenn rajta; ebben a teremben még Marconi születése előtt is -mindennapos dolog volt: drót nélkül telegrafálni távol eső helyekre. - -Hanem ezen a két emberen meglátszott, hogy valami rendkívüli történik -velük. Ki lehetett olvasni a szemükből, hogy szokatlan várakozással -eltelve, eddig még nem tapasztalt izgatottsággal keresik egymásban a -holnaputánig könnyen megjósolható, de azon túl már titokzatos jövőt. - -Reggel még mind a kettőnek üres volt az élete. Most egyszerre -megszabadúltak az unalomtól, mely eddigelé mindenhová elkisérte őket. - -Reggel a fiú még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres itt, a -szajnaparti rengeteg városban. Vagy két heti csavargás után, mely csak -eleinte szórakoztatta, végre jelentkezett Juliannál, s megigérte -magának, hogy komolyan hozzá fog látni a tanuláshoz. Nem sok reménye -volt rá, hogy nagy festő lesz belőle; ahhoz, hogy elhomályosítsa Repin -hírnevét, nem talált magában elég tehetséget. De valamit el kellett -kezdenie, ha nem is érzett kedvet semmihez. - -Most nem gondolt többé Julianra, s azt hitte, hogy megtalálta, a mit a -mai napig hiába keresett. Már akart valamit. - -Reggel az asszony még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres a -világon. Mostanáig, egész életén át, csak unatkozott. Nem értette, mi a -czélja életének, mert mindabban, amire emlékezett, nem láthatott egyebet -reménytelenül sivár tengődésnél. A sárból kelt ki, keresztül ment minden -szennyes nyomorúságon, a vágyait soha se elégíthette ki, sorra lemondott -róluk, s örömet nem talált semmiben. Eszesnek hitte magát, de az -értelmességének nem vehette hasznát; parancsolni szeretett volna, és -bele kellett törődnie, hogy az marad, a mi volt: közönséges eszköz. Nem -luxustárgy, csak eszköz; eleven játékszere olyanoknak, a kiket gyűlölt -és megvetett. Sohase bocsátotta meg a világnak, hogy meg kellett -ismernie a nyomorúságot; a szennyért, mely hozzá tapadt, nem magát, -hanem a többieket okolta; és fellázította, hogy a bűn, melylyel másoknak -szolgálatára volt, melylyel ő, az eszköz, az őt kizsákmányoló -ellenségnek örömet okozott: neki, magának, nem szerzett örömet, -ellenkezőleg, undorral töltötte el. - -Most az ismeretlen láttára, vad gyönyörűség fogta el. A hogy tekintetük -ujra meg ujra találkozott, édes borzongást érzett, mely megérttette -vele, hogy végre neki is van mit keresnie a világon. - -* * * - -Éjjel, fél egykor, el kellett válniok egymástól. Az asszony már -tizenkettőkor megkezdte a búcsuzást. - -– Ne menj még! – kérte a fiú. - -– Mennem kell – felelt az asszony. – Ha fél egykor otthon vagyok, azt -mondhatom, hogy a szinházban voltam, a barátnőmmel. - -– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a barátod nincs itthon. Vagy nem azt -mondtad, csak rosszúl értettem? - -– Igen, elutazott, s csak egy hét mulva jön meg. - -– Akkor hát mindegy, mikor méssz haza. - -– Nem, mert a cselédeim elárulnának. - -– Féltékeny a barátod? - -– Nem tudom. Azt hiszem. Minél pimaszabb egy férfi, annál féltékenyebb. - -– És nem bánja, hogy ebédelni a vendéglőbe jársz? - -– Csak olyankor ebédelek vendéglőben, a mikor ő nincs itthon. És mindig -a barátnőmmel. Ilyenkor néha elmegyünk szinházba is, vagy valamelyik -café concertbe; ez az egyetlen szórakozásom. Ha a barátom itthon van, -néha napokig nem mozdúlok ki hazúlról. Ó, a barátom egészen úgy tekint -engem, mint a feleségét! Talán el is vett volna, ha nem volna egy igazi -felesége is, a kitől csak félig vált el. - -– Micsoda mesterséget folytat, hogy olyan sokat utazik? - -– Osztályfőnök a tengerészeti minisztériumban. Valami örökösödési ügye -van, azért utazik gyakran; haza, a szülőföldjére. - -– Mondd, milyen ember? - -– Jó ember; nem tehet róla, hogy utálom… De te csak azért kérdezősködöl, -hogy itt felejtkezzem és… - -– No, vedd le a kalapodat, maradj még egy kicsit… Kérdezni akarok -egyet-mást; hiszen még alig beszélgettünk… Hát igazán nem láttál engem -se tegnap, se tegnapelőtt? - -– Most már elhiheted, hogy igazán nem láttalak előbb… ma először… május -hetedikén, ezt a napot felírom magamnak. - -– Az igaz, hogy tegnap és tegnapelőtt távolabb ültem. Aztán nagyon is -tele volt a terem, de azért én jól láttalak. - -– És három nap kellett hozzá, hogy meghódítsalak?!… Mert hiszen csak ma -jutott eszedbe… - -– Már előbb is nagyon tetszettél, de igen, csak ma jutott eszembe, a -mikor észrevetted, hogy olyan hosszan nézlek… De ekkor már te is tudtad, -ugy-e, hogy nyomodban leszek? - -– Tudtam, hogy követni fogsz. És mikor a vendéglőből kimentünk, azért -siettem annyira előre, mert féltem, hogy mindjárt megszólítasz. Pedig, -ha akkor tetted volna ezt, a mig a barátnőm velem volt, ezzel mindent -elrontottál volna. - -– Gyanítottam. De már-már elveszítettem a türelmemet, mert nagyon -megsétáltattatok. És mikor láttam, hogy hol erre, hol amarra járunk, hol -előre megyünk, hol meg visszafelé, azt kezdtem hinni, hogy a -közeledésemet várjátok. - -– Nagyon rosszul tetted volna, ha már akkor jelentkezel; még későbbre is -megnehezítetted volna a találkozásunkat… Éppen azért sétáltunk olyan -sokáig, hogy egyedül maradhassak. Rendesen ő szokott hazakisérni, és így -nem volt könnyű megszabadulnom tőle. Uj meg uj ürügyet kellett -kitalálnom, hogy útba ejthessük az ő lakását, és hogy ezen a czímen -hazatuszkolhassam. - -– Alighanem észrevett valamit. - -– Azzal nem törődöm; a fődolog az, hogy ne tudjon semmit. Különben nem -fog elárulni, de jobban szeretem, hogy nincs mit elárulnia, mert ha -sejti is, hogy később találkoztunk, ezzel még nem megy sokra. - -– Olyan sokára tudtalak megszólítani, és már el akarsz menni! - -– De milyen kedvesen szólítottál meg!… Sohase felejtem el, te drága!… - -– Ne húzd még a keztyűdet!… Hisz olyan kevés időt töltöttünk együtt! És -ennek a felét is hogyan! Mondd, miért akartad minden áron, hogy előbb a -café-concertbe menjünk? - -– Mert attól féltem, hogy nem tudom minek gondolsz. Azt akartam, hogy -mikor először megcsókolsz, már ismerj egy kevéssé. - -– Tudom, hogy szép és kedves vagy, tudom, hogy Carlottának hívnak, és ez -nekem elég. Carlotta! Mért van olaszos neved? Olasz leány volnál? - -– Nem tudom. De azt hiszem, hogy itt születtem; legalább, a mióta az -eszemet tudom, sohase voltam Párison kívül. A szüleimet nem ismertem; -csak azt tudom, hogy kicsi korom óta mindig Carlottának hívtak. Hát te? -Te igazán orosz vagy? Mondd, hogy hívnak? - -– Jevgenij Pavlovics Anicskovnak. - -– Milyen szép neved van! Hogyan kell leírni? Adj egy névjegyet; el -akarom dugni a kebelembe, ide, a szívemhez. - -A névjegyen már francziásan volt írva a név: Eugène Pavlovitch -Anitchkof, Paris, 13, rue de Constantinople. - -Carlotta megilletődötten betűzte ki az idegen nevet, aztán a szájához -emelte a kártyát, és megcsókolta hosszan. - -– Bolond, engemet csókolj meg! Maradj még!… Maradj itt!… - -– Nem, mennem kell. De reggel ujra itt leszek. Felköltelek. Akarod? - -* * * - -Egy hétig Carlotta igen kevés időt töltött otthon, s később is -megszökött hazulról, a mikor csak tehette. Julian mester pedig három -hónapig színét se látta Anicskovnak. Carlotta kibékült a világgal, és az -orosz is megszerette Párist. A miért megszerette, azt talán -feltalálhatta volna a szülőföldjén is, de Anicskov úgy vélte, hogy -érdemes volt Párisba jönnie. - -Mind a ketten igen boldogok voltak. - -Egy szerdai napon Carlotta, a ki az utóbbi időben hetenként kétszer, -szerdán és szombaton, délelőtt féltizkor szokott felsétálni a 13, rue de -Constantinople első emeletére, nem kopogtatott be Anicskovhoz. Helyette -üzenet érkezett a pneumatikus postán. Az üzenet így szólt: »Csak délután -hat felé jöhetek. Okvetetlenül várj meg. Imádlak«. - -Anicskov délután nem ment el hazulról. Hat órakor Carlotta felnyitotta -az ajtót, és ebben a pillanatban Anicskov úgy érezte, hogy valami -végtelen undorodás fogja el, a nélkül, hogy tudná, mitől és miért. - -Carlotta oda sietett kedveséhez, a nyakába kapaszkodott, s Anicskov -majdnem elszédült ettől az öleléstől. Azt hitte, hogy mindjárt rosszúl -lesz. - -– Mi bajod? - -Anicskov nem tudta megmondani. - -– Nekem? Nincs nekem semmi bajom… éppen semmi. - -– Nem jöhettem előbb, – mentegetőzött Carlotta, – majd elmondom, hogy -miért… De, ugy-e, nem kell igazolnom magamat?… Nem gondoltad azt, hogy -megcsallak, mi?… Könnyű neked, te rossz, te édes!… a vak is látja, -mennyire szeretlek! Pedig, az igazat megvallva, örülnék rajta, ha -féltékenynyé tudnálak tenni. Látod, én olyan féltékeny vagyok rád!… Az -istenért, mi bajod?!… Mondd hát!… - -Anicskov ledőlt egy székre, és bágyadtan törölgette a homlokát, amelyen -verejték ütött ki. - -– Nem tudom, – hebegte, – egyszerre rosszul lettem… éppen akkor, a mikor -bejöttél… - -Carlotta ijedten futott az öltöző-asztalhoz, hogy kölnivízzel és nedves -kendővel siethessen kedvese segítségére; vagy illatszerrel, sóval, a mit -éppen talál. A min eltávolodott. Anicskov egy kicsit megkönnyebbült. De -az asszony nyomban visszafordult, a kölni vizes üveggel és egy -megáztatott törülközővel, s a hogy közelébe jött, Anicskovot megint -ájulás környékezte. - -– Mi bajod? Mi bajod? Mi bajod? - -Hirtelen egyet gondolt, s kinyitotta az ablakokat. Anicskov erre kezdett -magához térni. De attól az érzéstől, mely az imént elfogta, ezután se -szabadult meg, s mialatt Carlotta körülötte sürgőlődött, rájött, hogy -szédülését Carlotta okozza. - -– Nem tudom… valami rettenetest érzek rajtad… - -Szeme megakadt egy szál tubarózsán, mely oda volt tűzve Carlotta tavaszi -kabátjának egyik gomblyukába. - -– Talán ennek a tubarózsának a rettenetes szaga kábított el… - -– No nézd, és ez nekem nem jutott eszembe!… – kiáltott fel Carlotta. – -Pedig már másokat is ismertem, a kik ezt a virágot nem türhették. -Azonnal leteszem… Nem dobhatom el… Mindjárt meg fogod érteni, hogy nem -dobhatom el… Hanem a mig nálad maradok, ide teszem az ablakba, aztán -majd elviszem… - -Anicskovnak a rosszulléte lassankint elmúlt, de Carlottának a közelsége -továbbra is gyötrelmeket okozott neki. Nem akarta megmondani, hogy ebben -a pillanatban mennyire szeretne szabadulni tőle, de mikor Carlotta -közelebb bujt hozzá és körülczirógatta az arczát, nem tudta megállani, -hogy az asszonyt el ne tolja magától. - -– Egyszerre milyen szívtelen vagy hozzám! – panaszkodott Carlotta. – -Engem egész nap epeszt a vágy utánad… ide sietek hozzád… a kis gyermek -temetéséről… - -És törülgetni kezdte a szemét. - -– Mi az? Mit beszélsz? - -– Hiszen el akartam mondani, hogy meghalt szegényke!… Meghalt, és ma -délután temettük el… Asnières-ben, mert ott volt dajkaságban… Ez a -tubarózsa az ő koszorujából való… el akarom tenni emlékbe… Hirtelen halt -meg, szegényke, csak egy napig volt beteg… Most már csak egy maradt!… - -És csöndesen sirdogált. - -– Micsoda temetésről jössz?!… És micsoda kis gyermekről beszélsz?! – -kérdezte rekedten Anicskov. - -– Az én kis gyermekemről!… az én hat hónapos kis leánykámról! – felelt -Carlotta. – Egy napig volt beteg, csak egy napig!… Olyan kedves volt!… -Meghalt és ma eltemettük! - -Anicskov megrázkódott. Most már értette, hogy mi baja. Az a rettenetes -valami, a mit Carlottán érzett, nem a tubarózsa illata volt, hanem az a -tömjén- és viaszgyertya-szaggal vegyes nehéz illat, a melyet a Pompes -funèbres drapériái árasztanak magukból, s a mely átjárja azok ruháját, a -kik hosszasan időznek a ravatal körűl. - -Fölegyenesedett helyéről és ordítozni kezdett: - -– És te hozzám jössz a kis gyermeked temetéséről?!… A kis gyermeked -meghalt, és te a temetésről eljössz én hozzám?!… eljössz ide?!… eljössz -azonnal?!… eljössz utánam?!… Fuj! - -– Kihez menjek, ha nem ahhoz, a kit szeretek?!… - -Anicskov az ajtóra mutatott. - -– Eredj! Nem akarlak látni! Nem kellesz! Utállak! Borzadok tőled! - -Carlotta azt hitte, hogy még meglágyíthatja. Megragadta az ajtót mutató -kezet és csókolgatni kezdte, aztán átölelte kedvesének derekát, -letérdelt előtte, körülkarolta a lábát, és közben így rimánkodott: - -– Ne kergess el!… Meghalok érted!… Utálatos vagyok, igaz!… Üss, verj, de -aztán bocsásd meg, hogy ilyen vagyok!… Aztán könyörülj meg rajtam!… Ne -rugj ki, hadd maradjak itt!… - -És mikor már azt remélte, hogy könyörgése megingatta kedvesének -elhatározását, fölkelt, s a nyakába borult, hogy elkábítsa a -lehelletével és csókjaival. - -De amaz eltaszította magától. - -– Eredj! Undorodom tőled! - -– Ne rugj ki! Imádlak!… – nyöszörgött Carlotta. - -Egy fél óráig küzködött, esdekelt és ostromolta csókjaival kedvesét; -hiába. - -– Te, – kiabált Anicskov, – ha még egyszer rá tudnál venni, hogy -megöleljelek, akkor, akkor… meg tudnálak ölni! De nem, nem fogsz -rávenni!… sokkal inkább utállak! - -Carlotta feltápászkodott, kiegyenesedett, aztán egy pillanatig úgy tett, -mint a ki gondolkozik, hogy mire határozza el magát. És mereven nézve -maga elé, megvetéssel szólt: - -– Ostoba! - -Aztán levetette a kabátját, s felgombolta a blúzát. Anicskov csak nézte, -mit csinál. Azt hitte, hogy Carlotta még egyszer meg akarja mutatni a -karját és a vállait. De nem: Anicskovnak a névjegyét kereste elő a szíve -mellől. Majd összetépte a kártyát, négy, nyolcz, tizenhat felé, -összetépte olyan apró darabokra, a milyen apróra csak tudta, és ujra -felöltözött. - -Rá se nézett többé Anicskovra. Az ablakhoz ment a tubarózsájáért, -visszatette a virágot a gomblyukába, föltette a kalapját, begombolta a -keztyűjét, kiment a szobából és nyitva hagyta az ajtót. - -Anicskov is nyitva hagyta. Örült, hogy több levegő áramlik a szobába. -Lefeküdt a divánjára; olyan kimerültséget érzett, a milyet az az ember -érezhet, a ki most menekült ki valami nagy veszedelemből. - - - - -BOGÁNCSVIRÁG. - - -I. - -Sziriusz, a nagy költő, abban az időben, a mikor még nem nevezték -nagynak és nem magasztalták az égig, szóval akkor, a mikor még igazán -költő volt, gyakran kapott levelet egy ismeretlentől, valami Brunner -Hildától, a kinek sokáig egy szót se válaszolt. - -Az első, nagyon hizelgő hangú, és ékes szavakban bővelkedő levélnek a -veleje ez volt: - -»Kedves Sziriusz bácsi, - -az ön lángelméjének leglelkesebb csodálója írja ezeket a sorokat: egy -fiatal leány, a kit nem érthet meg senki, csak ön. - -Nincs bizalmam máshoz. Nincs senkim, a kihez tanácsért fordulhatnék. - -Nagy bajban vagyok. Szüntelenül egy olyan férfira kell gondolnom, a ki -már nem fiatal, s a kinek családja van. - -Kétségbeesésemben csak egy reménység éltet: az, hogy ön nem vonja meg -tőlem jóindulatát. - -Feltárhatom ön előtt a szivemet? Remélhetem a tanácsát? - -Csak egy szónyi feleletet kérek. Egy rövid igent. - -Nagyon boldoggá fogja tenni - -Brunner Hildát.« - -Brunner Hilda ezt tizenhat oldalon írta meg, s nem felejtette el, hogy -az aláírásához odabiggyessze a lakása czímét is: Varsó, Lengyelország. - -A mogorva költő, a ki első versei alatt Sziriusznak nevezte magát, a -papirkosarába dobta ezt a hizelgő levelet, s nem felelt rá. - -Olyan sokan keresték, hasonló czímen, az ismeretségét! S a Brunner Hilda -leveléből kirítt, hogy írója azoknak a veszedelmes hölgyeknek egyike, a -kiknek legkedvesebb időtöltése az irodalmi levelezés, s a kik -tanácskérés ürügye alatt csak autogrammokat gyüjtenek. - -Sziriusz udvariatlansága Brunner Hildát nem sértette meg, és nem -csüggesztette el. - -A nagy költő nemsokára egy második, nem kevésbbé hosszú levelet kapott, -a melynek a tartalmából csak ennyit érdemes feljegyezni: - -»Rossz ember! - -Még csak egy arczképet se küldött! - -Ha kibékít egy pár sorral, egy pillanatig se haragszom tovább. - -Az aláírását csak nem tagadja meg tőlem? - -Semmi egyebet, csak az aláírását!« - -Sziriusz annyira lovagiatlan volt, hogy még csak az aláírását se -küldötte el. - -Hanem azért ujra hallott Brunner Hildáról. - -Valamelyik barátja egyszer csak egy legyezőt tartott eléje. - -– Ird rá a nevedet, kérlek – szólt a barátja. – Boldoggá teszel vele egy -szép kis leányt, a ki már kétszer is írt neked, s a kinek nem -válaszoltál. - -– Nem írom a nevemet legyezőkre – felelt a faragatlan titán. - -Aztán elfelejtette Brunner Hildát. De Brunner Hilda… ő nem feledett! - -Egy félévvel később Sziriuszhoz ezekkel a sorokkal kopogtatott be a -levélhordó: - -»Egy szép és kedves, tizenhat esztendős leány nagyon boldog volna, ha -egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – négyszemközt beszélhetne a -Mesterrel. - -Tudja, hogy a Mesternek családja van… de hiszen nem akar ő semmi -rosszat, csak nagyon szeretné egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – -megcsókolni azt a szép ősz hajat! - -Ha diszkrét ismeretség lehetséges, írjon ezen a czímen: - -Bogáncsvirág, helyben, poste restante.« - -Ez a levél már tetszett az ősz mesternek. - -– Látod, ilyen legény vagyok én! – szólt mosolyogva, és megmutatta a -levelet a feleségének. - -Az öreg asszonynak is tetszett, hogy egy kis leány örömet szerez a -Tatának, és azt mondta rá: - -– Aztán elmenj ám a rendez-vous-ra! - -– No, azt már nem teszem! – felelt az öreg úr, s eltette a levelet abba -a csomóba, a melyet végrendeletének végrehajtója vagy inkább az -irodalomtörténet számára tartott rendben. - -De nem felelt rá, poste restante. - -Három hét se mult el, s megtudta, hogy ki volt az érdekes Bogáncsvirág. - -»Szóval megfogadta, hogy semmi szín alatt nem felel a szegény Brunner -Hildának? Poste restante se?!« - -Nem, azért se felel. Mióta leálczázta magát, nem érdekelte többé -Bogáncsvirág. - -De Brunner Hilda nem hagyta magát. - -A következő hónapban, elragadtatásának húsz oldalnyi kifejezésével és -egy szerény kérdéssel kereste fel a nagy költőt. Nem értette meg jól a -nagy költő legujabb regényének egy csodaszép, de kissé homályos helyét. -Ott, a hol a három pont van, Rachel odaadja-e magát az Ismeretlen -Vadász-nak? - -A mestert dühössé tette, hogy így félre lehetett érteni azt a helyet, a -melyben ő jelképiesen bár, de végérvényesen megoldotta a szocziális -problémát, és csak azért se felelt Brunner Hildának, bár igen szerette -volna lefőzni ezt a dámát. - -De Brunner Hildát ilyen csekélységekkel nem lehetett elriasztani. - -Minthogy semmi egyéb nem hatott, végre elsütötte a nagy ágyút. Egy ujabb -levélben engedelmet kért a mestertől, hogy a mester legujabb regényét -lefordíthassa lengyel nyelvre. - -Erre a levélre már nem lehetett nem felelni. A nagy költő őszintén -óhajtotta, hogy a lengyelek ne maradjanak tovább is abban a szellemi -sötétségben, a melyben már olyan régóta sinlődnek. - -Iratott Brunner Hildának, kieresztette markából a sokáig tartogatott -aláírást, s megadta az engedelmet. - -Kevéssel ezután valaki elhitette a nagy költővel, hogy ő hozzá csak egy -nyaralóhely illik: a hallstatti tó, a hová félesztendeig nem süt a nap. -Itt megvan a mesterhez méltó fenség. - -A nagy költő megfogadta a jó tanácsot, s mikor Hallstattba érve -kiszállott a hajóból, valaki hirtelen kezet csókolt neki: egy szép és -kedves kisasszony, a ki nyomban bemutatta magát, megmondván, hogy ő -Brunner Hilda, a mester lengyel fordítója. - -És itt elbúcsúzhatunk a nagy költőtől, mert a kiről a következő fejezet -szól, az már nem a nagy költő, hanem egy féleszű vén ember. - - -II. - -A Szíriusz család két hónapig maradt Hallstattban, s e két hónapon át -Brunner Hilda az öreg bálványt nem eresztette ki a körmöcskéi közül. - -Ha csak lehetett, a sarkában volt. Elvitte magával sétákra. Utóbb -mindenhová kettesben jártak. Szíriusz mama örült, hogy a kis lány -elszórakoztatja a Tatát. - -Egyszer Gosaumühlében uzsonnáztak, s Hildának az jutott eszébe, hogy -elvezeti az öreget Steg felé. - -A Solenleitungon haladtak, s Hilda felmászatta az öreg embert a magasba, -a hosszú, keskeny hídra, mely alatt az egész vidék roppant örvénynek -látszik. - -– Nézd, szerelmem, – kiáltott fel egyszerre Hilda, valami másvilági -mámorban, – milyen szédítő mélységek fölött járunk, milyen szédítő -magaslaton vagyunk, és csak ketten, csak ketten! - -Az arczát pirosra fujta a szél. - -Szíriusz mesternek ugyancsak dobogott a szíve, a mig le nem értek a -veszedelmes magaslatról, de aztán igen büszke volt a hőstettére. -Szivesen gondolt a szédítő magasságban lejátszódott költői jelenetre, -megtalálta a hasonlatosságot az imént elhagyott hely és az ő költészete -között, s hirtelen úgy tetszett neki, hogy ez a kipirult arczú kis lány -az ő igazi múzsája. - -Szíriusz mester már túl volt a nyolczvanadik esztendején. Már -tökéletesen elfelejtette, hogy milyen a nő. Elfelejtette, hogy milyenek -voltak azok a női arczok, termetek, és hogy milyenek voltak azok a női -lelkek, a melyeket ő ismert?!… - -És mert már nem volt kivel, mivel összehasonlítania, úgy találta, hogy -ez itt, mellette, ez a leány valami csoda-lény. - -Az a kirándulás örökre nyomot hagyott a vén ember már kissé aluszékony -lelkében. - -Hilda remekül tudta mímelni a lélek mámorát, a nőies odaadást és az -imádatot. - -A mester sohase gondolt rá, hogy ez az imádat talán nem is az ő -személyének szól, hanem annak a világhírnek, a melyet magával hurczol. -Már egészen gyermekes volt. - -S mert gyermekes volt, azt képzelte, hogy ujra fiatal. Hogy valami -másodvirágzást él. Hogy szereti ezt a leányt, a ki csak az ő imádásának -él. - -Hilda sohase fordította le lengyel nyelvre a mester utolsó regényét. -Ellenben a mester temérdek verset írt Hildához. Néhányat már -Hallstattban, később mind többet. - -Ezeket a verseket semmiféle ifjúsági önképző-körben nem itélték volna a -kinyomatásra érdemesnek. - -Hilda azonban ezeket a verseket gondosan elzárta múzeumába, a mester -szerelmes levelei mellé, mert a mester kilenczven éves koráig mintegy -ezer darab szerelmes levelet írt hozzá. - -Olyanokat írt neki, a minőket a tizenkét esztendős diákok szoktak -kieszelni. És utóljára már nem csinált egyebet, csak Hildának írt. - -Szíriusz mama mosolyogva nézte. Örült rajta, hogy a Tata eljátszadozik. - - -III. - -Hanem a Tata halála után, alig hogy elparentálták a nagy férfiút, Hilda -sietett jelentkezni. - -Mindjárt a következő hónapban az angol, a franczia és a német havi -szemlék nyakra-főre kezdték közölni a mester irodalmi hagyatékát; a -Hildához írt diákos verseket, és a Hildához írt gyermekes leveleket. -Mindegyik más-más csomót közölt; Hilda, az ő kis éléskamrájában, vagy -tiz kötetre valót rakott félre magának, okosan gondolva a jövőre. - -A Szíriusz-családot egy kissé bosszantották ezek a közlések. Lám, mégis -csak ki kellett derülnie a féltve őrzött családi titoknak, hogy a család -büszkesége életének utolsó tiz évében már nem volt gígász, hanem csak -gyöngeelméjü aggastyán! - -De Hilda ezzel nem törődött. Hilda, a szende ara, így szólt -vőlegényéhez: - -– Árva leány vagyok, egy krajczárt sem örököltem, azért mégis szép kis -hozományt viszek neked. Abból a tiszteletdíjból, a mit a szemlék -fizettek, már kikerült a kelengyém; abból pedig, a mit a kéziratokért a -múzeumok fognak fizetni, majd csak felépítjük a mi kis házikónkat! - -– No, és a dicsőség! – felelt a vőlegény. – Az irodalomtörténet -díszhelyet tartogat számodra, a Goethe Friderikája mellett! - - - - -CSŐD. - - -I. - -Kedves Lidia! - -Megalázkodva kereslek fel ezekkel a sorokkal. - -Megvallom, magamért nem tenném soha. Akármi történnék. Soha. - -De három kis gyermekem van, Lidia! - -Ha látnád, milyen szépek, milyen kedvesek! - -Mi közöd hozzájok, ugy-e?! - -Nincs igazad. A testvéred gyermekei. Ártatlanok; nem vétettek ellened. -És az anyjok se. - -Nem, én se. Azt hiheted, hogy volt idő, a mikor megtagadtalak; a mikor -nem akartalak ismerni. - -Pedig csak a látszat szól ellenem. Nem tagadtalak meg; csak nem -közeledhettem hozzád, akaratom, óhajtásom, szivem ellenére. Sohase -voltam irányodban szeretet nélkül. A mikor a többiek elitéltek, én csak -sajnáltalak. - -Akkor még azt hittem, hogy sajnálnivaló vagy, hogy kettőnk közűl te vagy -az, a kit sajnálni kell. Most már tudom, hogy nem te, hanem én vagyok -az! - -Hogy nem kerestelek fel?… pedig volt idő, a mikor egyedül állottál?… -Hogy semmi jelét nem adtam a szeretetemnek?… még annak se, hogy élek!… -pedig rászorultál volna a testvér segítségére és vigasztalására?… Hidd -el: nem az én hibám! Olyan szivesen felkerestelek volna! De lehetetlen -volt. Nem tehettem, ő miattok. Bizony Isten, nem rajtam mult; ártatlan -vagyok benne. - -Mikor mindnyájunk kétségbeesésére, hirtelen eltüntél hazulról, sokáig -azt se tudtuk meg, mi történt veled, hová lettél, élsz-e vagy -meghaltál?… ha élsz, hol rejtőzöl, s mi lett belőled? Később, mikor -mindent megtudtunk, nekünk, a két testvérednek, tisztelnünk kellett öreg -szüleink fájdalmát, felháborodását, elkeseredettségét. Ők – bánatukban, -szégyenükben – sírva, zokogva fogadkoztak, hogy nem ismernek többé, hogy -már nem vagy a leányuk, hogy nekik meghaltál. Nem ellenkezhettünk velük, -mert hisz ezzel csak növeltük volna a fájdalmukat, szaporítottuk volna -azt a sok izgalmat, a mely már amúgy is nagyon megviselte roskadozó -egészségüket. Még az is izgatta őket, ha mentegetni igyekeztünk; -gyanakodtak ránk, hogy nem maradtunk hűek – az ő gondolkozásukhoz; -féltek a teljes szellemi elhagyatottságtól, az erkölcsi magánytól. -Hallgatnunk kellett. - -És még utóbb… megint nem mozdulhattam, megint nem nyujthattam a kezemet -feléd. Mikor az az ember, a kivel eltüntél hazulról, magadra hagyott, -mikor rettenetes helyzetedben a családodnál kerestél támaszt, a -családodnál, mely eltaszított magától, s a melyről még se tudtad -elhinni, hogy szégyeneddel, bűnbánásoddal és kétségbeejtő -elhagyatottságoddal szemben sem lesz irgalmas, mikor azt a könyörgő -levelet írtad anyánknak, mikor testvéreid szeme előtt még egyszer, -utóljára adtál életjelt, s mi, a testvéreid, egy pár pillanatig úgy -néztük könnyáztatta betűidet, mint a tehetetlen gyermek a vizbefúló -kezét, – akkor én már férjnél voltam. A férjem nem akart tudni rólad. -Megtiltotta, hogy írjak neked. Még azt is megtiltotta, hogy csatlakozzam -Matildhoz, a ki rajta volt, hogy kierőszakolja számodra szüleink -bocsánatát. - -A férjem is úgy gondolkozott, mint az öregek. A becsület!… Ezért a -bálványért kell élni, küzdeni, nélkülözni; aztán gondoskodni kell -erőtlen, nyomorult kis utódokról, hogy később is legyenek, a kik a -bálványért élnek, küzködnek és szenvednek! - -Nos, hát úgy segítettél magadon, a hogy tudtál. Keveset hallottunk -rólad, de annyit tudok, hogy nagy nyomorúságot állottál ki. Elképzelem, -micsoda életed lehetett. Sok rosszat kellett elviselned, de megismertél -egy jót is: magad kormányozhattad az életed sajkáját. Éltél. Jól, -rosszúl, inkább rosszúl, mint jól, de legalább nem tengődtél. Nem -kellett tehetetlenül nézned, hogy a sors hullámai mint dobálnak -jobbra-balra. Nem hányódtál úgy, mint az a ladik, a melyet egy dereglye -húz magával, s melynek a sorsa emehhez van kötve. Nem kellett örök -függőségre, tehetetlenségre kárhoztatva nézned a végzetedet magával -hurczoló hajó vészverődését; nem voltál örök gyermek, nem voltál egy -szánandó rabszolga rabszolgája, a magad cselédje voltál. - -És minden viszontagság ellenére talpra állottál. Vagyont szereztél. -Hogyan szerezted, nem kérdezem. Akárhogyan. Így vagy amúgy; most már azt -mondom, hogy okos voltál. A magad ura lettél; és ezt nem adják ingyen. -Aztán, mikor a jókedved úgy hozta magával, férjhez mentél. Persze, neked -nem kellett hozzá menned az első kérődhöz, örvendezve, hogy szegény lány -létedre elvesz; te választhattál. Komoly, tekintélyes állású férjet -kaptál, a ki maga is vagyonos ember és szép társadalmi helyzetnek -örvend. Most már részed van mindenben: a tisztességben, a tiszteletben -is. És igazuk van az embereknek, ha tisztelnek. Neked is igazad volt. -Most már igazat adok azoknak, a kik csak a sikert, az eredményt nézik. - -Én az én hűséges bálványimádásommal nem vittem ennyire. Engem mindenki -lenéz, mert mindenki fél, hogy koldulni találok tőle. Igazuk van az -embereknek. Ostoba voltam. - -A férjem körorvos volt. Tudod-e, mi az, falusi doktornak lenni? A -legnagyobb szegénység minden szegénység közül. A nyomorúság, a -becsületnek és a műveltségnek minden adókötelezettségével súlyosbítva. -Nagyon könnyelmü ember volt, szegény uram. Azt hitte, örökké fog élni. -Meg mert házasodni, át merte adni a becsület és a műveltség minden -adókötelezettségét három gyermeknek. És harminczöt esztendős korában -elkészült az élettel. Egy kétszáz kötetből álló könyvtárt, mely a -reumáról szóló orvosi irodalom minden nevezetesebb munkáját magában -foglalja, vagy ötven kötetnyi kézikönyvet, egy kis házi gyógyszertárt és -egy félbenmaradt értekezést hagyott ránk. - -Most itt állok a három kis gyermekemmel és egy szeplőtlen élet szép -öntudatával. - -A szüleink, tudod, mind a ketten meghaltak; az apánk már öt éve, az -anyánk tavaly. Szegények, nem sokat tudtak volna segíteni rajtam, de a -mig éltek, mégis volt annyijok, hogy magukhoz vehették volna legalább az -egyik gyermekemet… Képzelheted, milyen sorban vagyok, mikor azon kell -bánkódnom, hogy magamnál kell tartanom mind a három kis gyermekemet! - -Hogy Matild testvérünknek menjek a nyakára, arra nem is gondolhatok. -Tudod, mi a férje? Tanító. És öt gyermekük van. - -Mit tegyek? - -Eleinte arról ábrándoztam, hogy valahogyan majd csak meg fogok élni a -magam emberségéből. Nem sokra tanítottak ugyan, de a mi a -képzettségemből hiányzik, azt pótolni fogom a jóakaratommal, a munkára -való nagy készségemmel. És aztán vállaltam volna akármit. - -Milyen csalódás! - -Három gyermeknek adtam életet, és fogalmam se volt az életről. Hanem az -alatt a félév alatt, a mig állás, vagy legalább munka után szaladgáltam, -no, ezalatt ugyan alaposan megismertem az életet, ha csakugyan ezzel a -szóval kell kifejeznünk az emberi aljasságot. - -Cselédnek is elmennék, hogy a családunkban hagyományos életfelfogás és a -magam kedve szerint élhessek, de hova tegyem a gyermekeimet? - -Mikor meggyőződtem róla, hogy másnak a segítsége nélkül nem -boldogulhatok, először a püspök nagybátyánkhoz folyamodtam, a család -sokat emlegetett Vazul bácsijához. Elég közel állott volna hozzánk: ha -mostoha testvére is, de mégis csak testvére volt az anyánknak. Tudtam -ugyan, hogy nagy zsugori, de úgy gondolkoztam, hogy már a hivatalához is -hozzá tartoznék a magamhoz hasonló nyomorultak gyámolítása. Aztán, -hajdanában, valamelyes rokoni érdeklődést is tanusított irántam. Mikor -férjhez mentem, hozományul egy drága képpel ajándékozott meg. A kép -Szent Mártont ábrázolta, a ki ketté vágja palástját, s a palást egyik -felét a fázó szegénynek adja. Ez a kép, a melyért ő négyezer forintot -adott, testvérek között is megért négyszázat, de az árverésünkön csak -negyvenet kaptam érte. - -Özvegységemnek a negyedik vagy ötödik hónapjában, mikor láttam, hogy az -idő múlik és még most se tudok keresethez jutni, eszembe jutott Szent -Márton és Szent Mártonról Vazul bácsi. Hosszú levelet írtam neki, a -melyben nem kértem tőle semmi határozottat, de feltártam előtte a -helyzetemet. Feleletül egy drága imakönyvvel ajándékozott meg és a -lelkemre kötötte, hogy ne csüggedjek, bízzam a magasságbeliekben, és -minél több megpróbáltatásban van részem, annál inkább örvendjek rajta, -hogy az ég méltónak talál a megpróbáltatásra. Egyébként, ha a gyermekeim -nagyobbak lesznek, el fogja helyezni őket a pártfogása alatt álló árva- -és szeretet-házakban. - -Tovább is reménykedtem Szent Mártonban, de minthogy a gyermekeim nem -várhatták meg kenyér nélkül azt az időt, a mikor Vazul bácsi majd -elhelyezheti őket, egy igen nagy dologra határoztam el magamat: -fölkerestem Róza nénit. - -Róza néni már meglehetősen távoli rokonunk, de egyedül álló öreg -asszony, a ki jövedelmének a tizedrészét se tudná elkölteni, ha ugyan -mindenáron el akarná költeni, a mi eszeágában sincs. Úgy gondolkoztam, -hogy Róza néni, ha segíteni akar rajtam, ezt egy cseppet se fogja -megérezni, mert hogy a jövedelméből ötven vagy ötvenegy ezer forintot -tesz félre, ez ugyan mindegy lehet neki. De Róza nénivel megjártam. Nem -tudom: sirjak-e vagy nevessek-e az esetemen? - -A mint tudod, Róza néni egy szeszgyároshoz ment férjhez, a ki hogy a -hasznost összekösse a kellemessel, egy kissé uzsoráskodott is. De csak -polgári házasságot kötött vele, mert hát a házasság másképpen nem volt -lehetséges, kettőjük vallásának a különbözőségénél fogva. Nos, Róza -néni, mióta özvegyen maradt, le akarja vezekelni, nem az uzsorát, hanem -a polgári házasságot. Azért elhatározta, hogy azt a szép vagyont, a -melyet az öreg szeszgyáros vagy félszázadon át verejtékes munkássággal -és még keservesebb uzsorával harácsolt össze, az egész szép és azóta -jócskán megnövekedett vagyont, – mert más rokonság híján mindent a néni -örökölt, a ki a vagyont nemcsak hogy nem kezdte ki, hanem a jövedelem -félredugdosásával meg is kétszerezte, – tehát Róza néni elhatározta, -hogy vezeklésül ezt az egész kincset szent czélra fogja hagyni: egyházi -czélokra. Az ilyen hagyomány természetesen nem lehet elég nagy, az ilyen -vagyont nem lehet eléggé megnövelni, mert különben attól kellene -tartani, hogy a csekélyebb összeg az égieket nem fogja megengesztelni. -Szóval Róza néni egy fillért se vonhatott el a szent czéltól, s nem -segíthetett a gyermekeimen. - -Utóljára családunk büszkeségénél, Ernő bárónál kopogtattam. Ernő báró -igen távoli rokonunk. Azt mondhatnám: már olyan távol van tőlünk, mint -maga a jó Isten. De azért felelt a levelemre. Gyönyörű levélpapiroson, -és olyan gyöngéden, hogy el kellett érzékenyednem. Csak az arisztokraták -képesek ilyen gyöngédségre. - -Az eredmény azonban ugyanaz, a mi az uzsorás vallásos özvegyénél. - -Megjegyzem, hogy nem csüggedtem, és egyre reménykedtem Szent Mártonban. - -De most már Szent Mártonban se reménykedhetem többé. Vazul bácsi, a mint -bizonyosan olvastad, meghalt, miután előbb mindnyájunkat kitagadott. Azt -írta a végrendeletében, hogy semmit se hagyhat a rokonságára, mert már -életében érdemünkön felül gondoskodott rólunk. - -Most már nincs más választásom, mint hozzád fordúlni. - -Az egyetlen élő lényhez, a kinek kifogása lehet ellenem. - -Az egyetlen élő lényhez, a ki azt képzelheti, hogy vétkes vagyok vele -szemben. - -Még egyszer bizonykodom, hogy nem vétettem ellened, hogy nem tehettem -érted semmit, hogy ha meg se mozdultam a segítségedre, ez nem azért -történt, mintha megtagadtalak volna, mintha nem viseltettem volna -irányodban testvéri érzéssel, hanem csak azért, mert tehetetlen voltam… -ladik, melyet előbb az egyik, utóbb a másik dereglye vitt magával. - -Hogy magamban sohase itéltelek el, hogy sohase voltam irántad rideg -szívvel, csak részvéttel és szánalommal, úgy hogy most nyugodt -lelkiismerettel kunyorálhatom a te részvétedet és szánalmadat, ezt csak -egy vallomással bizonyíthatom, a mely talán eleget fog mondani neked a -multamról és a jelenemről. - -Olvastál valaha bizonyos Alvingnéról? Én tovább megyek, mint ez az -északi asszonyság. Forró könnyeket hullatok azon, hogy mind e mai napig -becsületes maradtam. - -Ha nem ismersz el testvérednek, könyörülj meg a gyermekeimen! - -_Márta_. - - -II. - -Kedves Márta! - -Te segítséget kérsz tőlem. Segítség helyett tanácscsal állani elő, ezt -megtehetik az egyházfejedelmek, a nagyurak és azok, a kiknek a tekintete -mindig az égen csügg, de az olyan valaki, mint én, a kinek meg kellett -kóstolnia minden szégyent és minden nyomorúságot, tanácscsal csak akkor -áll elő, ha segítséget is nyujthat. - -Tehát, ha tanácscsal kezdem, ez azt jelenti, hogy egyebekben is -szolgálatodra állok. - -A tanácsom pedig az, hogy ha a mai naptól fogva elfogadod az én segítő -kezemet, azért még ne függeszd fel az elveidet. Elveid fentartásával is -rá bizhatod magad a testvéredre, nem kell hozzá idomulnod. - -Akármit mond Alvingné: az erény a legszebb fényűzés a világon. Persze -ezt a fényűzést nem minden szegény engedheti meg magának. - -Nekem le kellett mondanom róla, pedig szebb fényűzésnek tartom, mint az -illatszeres fürdőt. De ha lemondtam róla, még ma is valami nosztalgiát -érzek utána. - -Aztán az én példám ne ejtsen tévedésbe. Az anyagi boldogulás nem mindig -attól függ, hogy az erkölcs kérdésében milyen álláspontra helyezkedünk. -Az anyagi boldogulás a legtöbbször attól függ, hogy élére tudjuk-e rakni -a garast? - -Én hamar átláttam, hogy élére kell rakni a garast; a férjed, -akármennyire értett a reuma gyógyításához, nem látta át. Ámbár talán nem -volt mit meggazdálkodnia szegénynek. Elég az hozzá, az anyagi boldogulás -kérdése olyas valami, a mit soha se kell összezavarni az erkölcs -kérdéseivel. - -A gyermekeid nyugodtan elfogadhatják a testvéred segítségét, akárki is -ez a testvér. - -Már csak azért is, mert az én vagyonomat azok az önzők hordták össze, a -kik hogy minél több örömük legyen, a családalapítás gondját nem akarták -magukra vállalni. Illő, hogy ennek a vagyonnak egy kis hasznát vegyék -azoknak a könnyelműeknek a gyermekei, a kik sok örömről mondottak le -azért, hogy családot alapíthassanak. - -Szerető testvéred, a ki vár: - -_Lidia_. - - - - -ELSŐ SZERELEM. - -– Velem – szólt Lippay, mikor rá került a sor – sohase történt semmi -érdekes. Ezt a jó szerencsét (mert azt tartom, a legnagyobb szerencse, -ha az embernek egyátalán nincs története) talán nemcsak a gondviselésnek -köszönhetem, hanem egy kissé magamnak is. Mindig fáztam a drámai -jelenetektől meg a regényes helyzetektől, és mindig bölcsen kitértem -azok elől az alkalmak elől, a melyek a regényhez vagy a drámához -vezetnek. - -De egyszer, kilencz esztendős koromban, mégis részt vettem egy drámai -jelenetben; azt mondhatnám, hogy ennek a drámai jelenetnek a -főszereplője voltam, sőt nem csupán a főszereplője, hanem egyszersmind -az intrigánsa, az előidézője. - -Tulajdonképpen ekkor is inkább csak megakadályoztam a drámát vagy a -regényt. De a mit tettem, szerelemből tettem; azért, ha már rajtam a -sor, elmondom az esetet, szerelmi kaland gyanánt. - -Nyolcz esztendős koromban a szüleim, a kik egy alföldi pusztán laktak, -elvittek a felvidék egy nagyobb városába, a nagyanyámhoz, és egy évig -nála hagytak, hogy német szót tanuljak. - -A nagyanyám főképpen egy kis nyugdíjból éldegélt; a gyermekei is -segítették, de a mellett, a mig nagyon meg nem öregedett, kosztos -diákokat tartott. Úgy volt, hogy én is ilyen kosztos fiú leszek; de -inkább princzecske voltam, a kit gondosan elválasztottak a nagyobb -kamaszoktól. Ezek az utczára néző szobákat foglalták le; én a nagyanyám -és Berta néném szeme előtt maradtam, a ház másik traktusában, s külön -szobácskát kaptam, melynek ablakai a kertre nyiltak. - -Berta néném nagyanyámnak a legöregebb leánya volt, s akkor harminczöt -éves lehetett. - -Hogy azt a cselekedetemet, a melyet elbeszélek, teljesen -megmagyarázhassam, el kellene mondanom, milyen rendkívül érzékeny lélek -s a mellett milyen nagy erkölcsi szigorúság, micsoda hajthatatlan -akaraterő és milyen különös, minden regényességet meghaladó -önfeláldozási készség, mennyi jóság és a mellett mennyi lelki bátorság -lakott ebben az én öregkisasszony nagynénémben. De ha elmondanám az őt -jellemző dolgokat, nagyon sokáig tartana az elbeszélésem. Azért csak azt -említem meg, hogy Berta néném mindig kész volt harczra kelni azokért, a -kiket szeretett, de ezekkel szemben is kész volt minden küzdelemre -azért, a mit jónak és helyesnek tartott. És ehhez még csak annyit fűzök -hozzá, hogy gyermek létemre is tisztában voltam Berta néném jellemével, -és ez alkalommal is jól számítottam, a mikor ő rá számítottam. - -Berta néném varrónő volt, még pedig nemcsak nagyon dolgos, hanem nagyon -ügyes varrónő. A város legszebben öltözködő hölgyei nála csináltatták a -ruháikat, s mindig el volt halmozva megrendeléssel. Bár fáradhatatlan -volt – Istenem, hányszor hallottam, hogy a varrógépe egész éjszaka -kattogott! – egyedül nem is győzte volna elvégezni a sok megrendelt -munkát, azért mindig dolgozott nála két-három kisegítő varrónő. -Azonkívül tanította is a varrást és a szabást, és nemcsak olyanoknak, a -kik a varrásból akartak megélni; abban a nagy szobában tehát, a melyet -varróműhelyül használt, mindig hat-nyolcz leány dolgozott, a kik között -voltak jómódu kisasszonyok, de persze még több »szegény, de jó házból -való« lány. - -Hogy Kovács Ilona melyik osztályba tartozott, az utóbbiak vagy az -előbbiek közé-e, tanuló volt-e egyátalán, vagy a kisegítő varrónők -egyike? – nem tudom, ez akkor nem érdekelt. Elég az hozzá, azok között a -leányok között, a kik nap-nap után ott varrogattak a Berta néném -szobájában, volt egy Kovács Ilona nevü, és én szerelmes voltam ebbe a -Kovács Ilonába, olyan szerelmes, mint azóta senkibe soha. - -Gyönyörű, nagy, szőke leány volt; húsz vagy huszonegy esztendős. Az -alakját bizvást mondhatnám vénuszinak, mert bár akkor a szemem e -tekintetben még nem volt gyakorlott, és még nem tudtam, hogy Junóra és -Vénuszra mikor szokás hivatkozni: azt, a mivel kapcsolatban ezeket a -mitológiai istenasszonyokat mindennap emlegetjük, már akkor is -méltányoltam. Határozottan emlékszem, hogy különösen az tetszett rajta, -a mit akkor magamban így fejeztem ki: mennyivel kövérebb a többi -leánynál! De az arczát is nagyon szépnek találtam, és azt hiszem, hogy -nem láttam rosszúl. Tejfehér bőre volt, piros szép szája, formás -orrocskája, nevető kék szeme, és tömött, sűrű, nagy haja; azóta se -láttam dúsabb szőke hajat. A tekintetére is jól emlékszem, olyan nyájas, -édes volt; és sokáig, ha szép időben az égboltra pillantottam, ennek a -derűjéről mindig Kovács Ilona jutott eszembe. A mikor nevetett, két -gödröcske támadt gömbölyded arczán; és sokat nevetett: abban a kis -társaságban, a melyet én egy kuczkóból, könyvvel az ölemben -szemlélgettem, ő volt a legvidámabb és leghangosabb leány. A hangjára is -emlékszem; az is olyan kedves volt, mint ő maga, mert kedves volt, -mindenki szerette. Mondom, szép és bájos leány volt; azóta láttam -egyszer a leánykori arczképét, s ezen az arczképen csak a divatjamult -ruha czáfolt rá régi lelkesedésemre: nem kellett szégyenkeznem az első -lángom miatt. - -Az a szerelem, a melyet Kovács Ilona iránt nyolcz és kilencz esztendős -koromban éreztem, határozottan érzéki szerelem volt. De olyan heves -érzés, a milyen – csak az érzéki szerelem lehet. - -Közfelfogás szerint a gyermekben az érzékek még szunnyadnak, sőt egész -gyermeknevelési rendszerünk ezen a tételen alapszik. Valószinű, hogy sok -esetben így is van, de azt már nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennek -minden esetben így kellene lennie, mert akkor a kivétel nem volna több, -mint a mit szabályosnak mondanak. Sőt azt hiszem, hogy az érzékiség -ébredezése már a legzsengébb korban, úgyszólván mindjárt az élettel -megkezdődik; a természet ebben a pontban nagyon is kegyes volt az ember -iránt. De nem akarok se általánosítani, se a tudósokkal vitatkozni, csak -magamról beszélek, s meg kell vallanom, hogy a mióta az eszemet tudom… -szóval, én nem emlékszem olyan időre, a mikor az érzékiség szunnyadt -volna bennem. - -Engem nem kellett felvilágosítani; hasonlóan azokhoz a mitológiai -halandókhoz, a kiket az istenek az elemek és más természeti jelenségek -formájában látogattak meg, a levegővel szívtam magamba, vagy magától a -napfénytől kaptam a felvilágosítást. Elevenebb eszű gyermekeknél, -különösen ha falun nőnek fel, gyakori ez az eset. - -Tehát igenis, érzéki szerelemmel szerettem Kovács Ilonát. Szerettem -volna csókolni, ölelni; gondolhattok, kedves czimboráim, a mit akartok. -Vágyódtam arra, a miről tudtam, és vágyódtam arra is, a miről már nem -tudtam, a mit csak sejtettem, de a mi ismeretlen volt előttem. Vágyam -nem igen különbözött a felnőtt ember vágyától; a gyermek csak annyira -jelentkezett bennem, hogy szenvedélyem tétlen és néma maradt. Inkább -meghaltam volna, mint hogy eláruljam a titkomat, de szenvedélyem azért -nem volt kevésbbé heves. - -Egy szobában lenni Kovács Ilonával, olyan kellemes érzést okozott nekem, -a melyet minden földi jónál jobbnak találtam. - -Senki se tudta, hogy mért olvasgatok, mihelyt szabad időm van, órák -hosszat a varróműhelyben, és senki nem is gyanította, mit keresek ott, -de csöndes kis fiú voltam, a ki nem sok vizet zavart, nem törődtek -velem. - -Nos, ez a Kovács Ilona, a ki olyan volt, mint az egészség tündére, s a -ki egész nap nevetgélt, csacsogott és mulattatta a többi fiatal leányt: -szerelmes volt – érzelgősen szerelmes volt – egy Gerzson nevű -fiatalemberbe. - -Olyan érzelgősen szerelmes volt, hogy valahányszor kettesben maradtak -Berta nénémmel – én természetesen nem számítottam – folyton sirdogált. -Később aztán, ha másvalaki jött be a szobába, megint vidáman nevetgélt, -de mikor az egyetlen bizalmasa előtt kiönthette szive bánatát, egyszerre -könnyek árjává változott át. - -Berta néném azok közé tartozott, a kiknek az egyéniségében van valami, a -mi szinte mágnesként vonja magához a bizalmasságokat. Nagyon érzékeny -lelkénél sokan ösztönszerüen keresték a megértést; szigorúságától okos -tanácsokat vártak. Ő volt a letéteményese és tökéletes biztonságot -nyujtó safe depositja a lányok összes bajainak és más idegen hölgyek -keserveinek; még a vadidegenekben is bizalmat keltett, s zárkozottnak -ismert lelkek is nála keresték, ha nem is a bajból kivezető tanácsot, -legalább a meghallgatást, a részvétet, a mi majdnem annyira jól esik, -mint az, hogy az ember hangosan szólhat a bajáról s nem kénytelen tovább -is csak fojtogatni a keserüségét. - -És Berta néném szivesen fogadta ezeket a közléseket. Olyan érzékeny -szivü volt, annyira át tudta érezni a bizalmas lélek baját, hogy szinte -átvett valamit a mások szenvedéséből; azonkivül jól esett neki, ha -megfogadták a tanácsát, és a jó útra téríthetett egynéhány már-már -ingadozó lelket. - -Egészen szabadon beszéltek előttem, mert azt hitték, hogy még nem értem, -mit beszélnek. Mintha egy kis macska nyujtózkodott volna a szobában, úgy -nem ügyeltek rám. - -Így megtudtam, hogy Ilona halálosan szerelmes a Gerzson nevü -fiatalemberbe, de a szülei semmi szín alatt nem akarják megengedni, hogy -ehhez az emberhez menjen feleségül. Sokszor elsírta, hogy nem tudja, mit -csináljon. Nem tudna élni, ha Gerzsontól el kellene szakadnia; és -megvallotta, hogy ha másképpen nem boldogulnak, képes volna, kész volna -arra is, hogy elhagyja a szüleit, s kövesse ezt a Gerzson nevü -fiatalembert a bizonytalanságba. Minduntalan elpityeredett, s egyre azt -jósolgatta, hogy ennek nagyon, de nagyon rossz vége lesz. - -Berta néném, a ki különben mindig a szerelmesek pártján volt, igyekezett -Ilonát vigasztalni. Kötelességének tartotta mindent elkövetni, hogy -lebeszélhesse az elkeseredett leányt azokról a lázadó szándékokról, a -melyeket ez előtte nem titkolt el. Fáradhatatlanul magyarázgatta neki, -hogy a nő sorsa: a türelem és a szenvedés, s ha nem győzhet türelemmel, -nem marad más választása, mint belenyugodni a szomorú sorsba – és -megmaradni a helyes uton. Nagyon sokat tudtak beszélni erről, s ha nem -is értettem mindazt, a mit mondottak, tisztában voltam a helyzettel. - -Ismertem jól ezt a Gerzson nevü fiatalembert. Gerzson úrnak nem volt -szabad az Ilonáék házába járnia, s hogy mégis beszélhessen a -szerelmesével, minduntalan megleste az utczán. Nem a mi házunk közelében -tetté, mert ezt Berta néném nem tűrte volna el, de nekem, a ki folyton -az Ilona nyomában őgyelegtem, nem volt nehéz megtudnom ezeket a titkos -találkozókat. Eszük ágában se volt, hogy voltaképpen Ilona körül -kastankodom; meg se láttak. De én láttam őket, és ha nem is mutattak be -neki, látásból igen jól ismertem a Gerzson nevű urat. - -Ismertem és iszonyúan gyűlöltem. Sokat adnék érte, ha ma is úgy tudnék -gyűlölni valakit, mint a hogy ezt az embert gyűlöltem, a ki nekem örökre -csak egy név meg egy figura maradt. Nem tudtam megérteni, hogy ugyan mit -lehet szeretni rajta, s szerettem volna megölni. Terveket kovácsoltam, -hogy, ha majd nagy leszek, csakugyan meg is fogom ölni, párviadalban. -Gyanítottam ugyan, hogy ehhez az öldökléshez sohase lesz elég erkölcsi -bátorságom, mert a szúnyogot is sajnáltam megölni, de az ábrándomról -sokáig nem mondtam le. Hogy addig is megboszulhassam magamat valamivel, -Gerzson urat magamban csak a Szőrös Majompofának neveztem. - -Talán mulattatnálak benneteket, ha elmondanám, hogy micsoda eszméket -sugalt gyermekfejemnek akkori lelkiállapotom, de csak a cselekedetemről -akarok beszámolni. - -Egy szép napon – ah, milyen szép, emlékezetesen szép nap volt ez! – -valami kevéssel a husvéti ünnepek előtt, Ilona azzal állott elő Berta -nénémnek, hogy a sok munkára való tekintettel, jó volna, ha ő éjszakára -is nálunk maradna. Már meg is mondta a szüleinek, hogy ma éjjel nem -mehet haza. - -Megjegyzem, hogy az ajánlatban nem volt semmi szokatlan. Máskor is -megtörtént, kivált nagy ünnepek, s különösen karácsony előtt, a mikor a -temérdek megrendelésnek azonegy időpontra kellett elkészülnie, hogy a -kisegítő varrónők éjszakára nálunk maradtak, s éjfélig, hajnalig, vagy -néha reggelig is dolgoztak. De a többiek közül is sokan megtették ezt, -tisztára szivességből, csak hogy segítségére legyenek a jó Berta -néninek, a kit mindannyian nagyon szerettek. Ez az áldozat nem volt -valami terhes; minthogy sokan voltak, s a hányan, mind fiatalok, -rendesen valóságos mulatozás közepett, vigan és sebesen folyt a munka. - -De Berta néném ez egyszer nem akarta elfogadni az ajánlatot. Feltünt-e -neki valami, gyanította-e, hogy Ilona ajánlata mögött valami meg nem -vallott gondolat rejtőzik, vagy csak szükségtelennek találta az önként -felajánlott kis áldozatot, s gyöngédségből nem akarta elfogadni? – nem -tudom. Elég az hozzá, köszönettel hallani se akart a dologról. Előbb -arra hivatkozott, hogy senkire sincsen szüksége, az áldozat fölösleges -volna, mert holnap délutánig úgyis mindennel elkészülnek. Később meg -azzal állott elő, hogy legfeljebb éjfélig volna érdemes dolgozni, semmi -értelme, hogy reggelig fenmaradjanak, éjszakára pedig nem tud ma helyet -adni Ilonának, mert azt a szobát, a hol a lányok ilyen esetekben aludni -szoktak, most családtagok foglalják el, a kik az ünnepre távolról -érkeztek, meglátogatni a nagymamát. - -Ilona azt felelte, hogy mégis csak jobb lesz, ha a leginkább sürgetett -ruha, a melyikért másnap reggel ujra eljönnek, még az éjjel elkészül. -Éjfélig, vagy egy óráig elkészülhetnek vele, a mi pedig a helyet illeti, -majd a Sándorka szobájában fog aludni. Ott is van egy vendégágy; -Sándorka úgyis mindig a tábori ágyban alszik. - -(Ez a Sándorka én voltam.) - -Azt se tudom, hogy Berta néném miért változtatta meg az elhatározását. -Talán éppen az keltette fel a figyelmét, hogy Ilona kissé érthetetlenül -erősködik valamiért, a mi fölösleges? Talán neszét fogta valaminek s -hirtelen mást gondolt, azt, hogy: az Ilona érdekében helyesebben -cselekszik, ha nem árulja el, a mit észrevett, hanem azután őrködik? -Vagy még ekkor se gondolt semmi másra, csak egyszerüen kimélni akarta -Ilonát? Sohase tudtam meg. Berta néném később se beszélt velem erről a -históriáról, mert hiszen kis gyerek voltam. Akkor pedig, mikor már nem -voltam gyerek, akkor, szegény már nem élt. - -Csak azt tudom, hogy utóbb megadta a beleegyezését, s úgy volt, hogy -Ilona éjszakára nálunk marad, és éjfél után, ha majd elkészültek a -ruhával, az én szobámban fog aludni. - -Úgy rémlik, mintha Ilonának egy megjegyzése döntötte volna el a kérdést. -Mintha azt mondta volna, hogy a szülei furcsának találhatják, ha mégis -hazamegy, mikor ő még délben a kimaradását határozottan szükségesnek -mondotta. Hogy a szülei most nyugton vannak, mikor Berta nénémnél -tudják, de szeget üthet a fejökbe, hogy ő délben így, s este másképpen -beszél. De erre már nem emlékszem határozottan, ez akkor nem érdekelt. - -Csak az érdekelt, csak arra gondoltam – nem tudtam egyébre gondolni – -hogy Ilona ott fog aludni az én szobámban. - -És ettől a gondolattól, a gyönyörűségtől, a várakozástól, az édes -borzongástól és nem tudom mitől, egyszerüen kilelt a hideg. - -Egyszerre fáztam és melegem volt; izzadtam és hideg veritéket -törülgettem a homlokomról. Nagyon furcsán viselkedhettem, de -szerencsémre, a sok dolog közepett nem vették észre. - -Lázban vártam az estét, vagyis inkább az éjjelt; alig vártam, hogy -lefekhessem, mert féltem, hogy elárulom magam. - -Elengedem nektek, hogy mit állottam ki, mit éreztem s mire gondoltam, -mig reszketve vártam a perczet, a mikor Ilonát éjszakai pongyolájában, -fedetlen karral láthatom!… csak a tényekhez tartom magamat. - -Körülbelül éjfélig hallottam a varrógép kattogását, – dehogy tudtam -volna elaludni!… folyton hallgatóztam, – aztán hallottam, hogy -elbúcsúznak; behunytam a szememet, de csak félig, és mély alvást -tettettem. - -Ilona bejött a szobába, egy darabig hallgatózott, aztán leült az -asztalhoz és levelet írt. Legalább egy óra hosszáig tartott, a mig írt, -olyan sok mondanivalója volt. - -Már itt azonnal elmondom, hogy mi volt ebben a levélben. Tizenhat -oldalon kért bocsánatot Berta nénémtől azért, a mit elkövet. Gyalázatos -dolog, hogy a Berta néném tisztes házát használja fel istentelen -czéljára, de mégis reméli, hogy Berta néném jóságos szive megbocsát -neki, ismerve az ő sok szenvedését, és főképpen azért, mert hiszen nincs -más választása, mint a mit tesz. Elvégeztetett. Nem lehet másképpen. A -gyorsvonattal, a mely innen reggeli félötkor indul, el fog utazni azzal -az emberrel az ismeretlenbe. Az a kerten át lopózik be érte – szerzett -egy kulcsot a szomszédtól – s ki fogja emelni őt az ablakon; úgy megy -el, mint ha menekülne… Azért az ablaktáblákat majd jól beteszik, hogy -Sándorka meg ne fázzék. Nem lehet másképpen. Amaz a szüleihez nem jöhet -érte; nappal nem szöktetheti meg, mert már figyelik, s ő a hajnali négy -órát nem várhatja meg se az utczán, se valami szállóban; nincsen más -választása, az Isten látja a lelkét. Hát bocsássa meg Berta néném ezt a -gyalázatosságot, s a többi… mindezt igen részletesen írta meg, a -szükséges bő megokolással. - -Nem tudtam elképzelni, hogy mit ír, de ez a kérdés nem is -nyugtalanított, csak nagyon türelmetlenné tett. Végre elkészült, s a -levelet ott hagyta az asztalon. - -Aztán… aztán levetette a ruháit és lefeküdt, hogy addig is pihenjen -egy-két órát. - -Azt hitte, hogy mélyen alszom; nem is gondolt rám. - -Nos hát igen, láttam gömbölyű szép karját, fedetlen vállát és istennői -keblének halmait… láttam, és azt hittem, hogy talán nem is fogom túlélni -ezt a gyönyörűséget. - -Hála Istennek, nem mondhatom, hogy a szerelmi multam üres vagy sivár -volna. Voltak kedveseim. De ilyen gyönyörűséget sohase éreztem többé. - -Hogy hisz ez olyan nevetségesen kevés volt? Édes Istenem, az asztal -élvezete mindenekelőtt az étvágytól, s minden boldogság magától a -vágyódástól függ! - -Ha még egyszer, csak még egyszer, ilyen vágyódásra és ilyen boldogságra -tudnék szert tenni! - -Ő se sokat aludhatott; én nem aludtam egy pillanatig se. - -Úgy három óra tájban, nagy meglepetésemre, felkelt és felöltözött. Aztán -leült egy székre és várt. Álmélkodva néztem félig lehunyt pilláimon át. -Egyszerre halkan kopogtak az ablakon. Odament az ablakhoz és kinyitotta. -Egy férfiarczot láttam, s megismertem Gerzson urat. - -Egy pillanat alatt átértettem a helyzetet, s még abban a pillanatban -kész voltam az elhatározásommal. Cselekedtem; már a hogy gyermektől -telik. - -Hogyan, a Szőrös Majompofa el akarja rabolni az én szép szerelmesemet?! -Hogy én őt sohase lássam többé?! Hogy én azt, a ki engem most ilyen -üdvözítő érzésben részesített, elveszítsem örökre?! Nem, azt nem -engedem. - -És elkezdtem acsarkodni úgy, mint a kit ölnek. - -– Ilona, jöjjön, siessen!… – szólt be az ablakon Gerzson úr. - -De Ilona megrémült. - -És a másik perczben már benn volt a szobában Berta néném, teljesen -felöltözve. - -Csak a varrás tartotta fenn ebben a kései órában? Vagy már őrködött? Nem -tudom. - -Olyan hamar jelent meg, hogy Gerzson úrnak nem volt ideje félrehuzódni -az ablak mellől, a mivel különben már nem sokat nyert volna. - -Berta néném tehát, a hogy belépett a szobába, azonnal tisztában lehetett -mindennel. - -Még csak körül se nézegetett, egyenesen hozzám jött, s mindenekelőtt -engem iparkodott megnyugtatni. - -– Rosszat álmodtam! – szóltam álnokul. – Azt álmodtam, hogy rablók -törnek be hozzánk… - -Ez annyira hihető volt, hogy az én viselkedésem nem is szorult további -magyarázatra. - -S Berta néném nyomban a váratlan vendéghez fordult, a ki zavartan állott -az ablaknál. - -Már nem emlékszem jól, hogy mit mondott neki. Csak a megszólításra -emlékszem: - -– Tisztelt Gerzson úr!… - -Meg arra, hogy valami ilyenformát mondott: - -Neki semmi beleszólása a Gerzson úr dolgaiba, de ő itthon van, és az ő -fedele alól így nem távozik senki, a Gerzson úr kedvéért sem. - -Gerzson úr makogott valamit, mentegetőzött, hivatkozott a bajaikra, -bocsánatot kért, s kijelentette, hogy visszavonul. - -Annyira zavart volt, hogy megkérdezte: kimehet-e a kapun? - -– Csak arra menjen vissza, a merre jött – felelt Berta néném. - -Aztán, mikor Gerzson úr engedelmesen eltünt, Ilonát vette elő. - -Ilona csak zokogással tudott felelni, de a levele eleget beszélt -helyette. - -Majd ujra arról kezdtek beszélni, a miről már olyan sokat vitatkoztak. -Ez már engem nem érdekelt; hallottam mindezt elégszer. - -S a következő perczben már az igazak álmát aludtam. - -Nyomban elaludtam; nagy izgatottságomból hirtelen lecsillapulva s mélyen -megnyugodva; mint az, a kit végtelenül jóleső, kellemesen elszenderítő -érzéssel tölt el annak a tudata, hogy helyes, üdvös, jó dolgot -cselekedett. - -És csakugyan cselekedetemnek messzire kiható következései lettek. - -Berta néném ez egyszer nem hallgatott Ilona könyörgésére. Kötelességének -tartotta tudtára adni Ilona szüleinek, hogy mi történt, és teljesítette -a kötelességét. Ettől fogva Gerzson úr nem férhetett Ilona közelébe. -Szemmel tartották és végre végképpen elválasztották tőle. - -Egy év mulva ugyanis – akkor én már nem voltam a nagyanyámnál – Ilonát -hozzá kényszerítették egy másik emberhez. Sírva ment az oltár elé, -hogyha ugyan nem erőszakkal vitték. - -No és, azt kérditek, nem terheli-e a lelkiismeretemet, hogy – bár még -gyermekkoromban – egyszer mégis csak megakadályoztam egy szegény -leánynak a boldogságát? - -Nem, nem terheli a lelkiismeretemet. - -És pedig azért nem, mert néhány évvel ezután az esemény után Gerzson -urat nem tudom micsoda nagyon nem becsületes dolog miatt több évi -börtönre itélték. Sőt azóta már másodszor is ült. - -Ilona pedig, ha sírva ment férjhez, lassacskán alaposan megbékélt az -urával. Hét gyermekük született, és ez nekem éppen elég. - -Természetesen ma sem tudja, micsoda ismeretlen szerelemnek -tulajdoníthatja azt a nagy sorsfordulatot. - -Pedig hát… - -Ma már többszörösen nagyanya, de meglehet, ma is elpirulna, ha -véletlenül megtudná, hogy van valahol a világon egy negyven éves ember, -a kit egyszer olyan – semmi emberi szóval ki nem fejezhető – -gyönyörűségben részesített, a milyenben neki magának talán sohase volt -része. - - - - -BÜSZKESÉG. - -Mialatt letámolygott a lépcsőn, mikor valahogyan kijutott az utczára és -aztán ment, ment, ment – nem volt magánál. Csak akkor tért magához, -mikor a hűvös szél át meg átjárta vékony, nyomorult ruháját és -összerázta a testét. Egyszerre meghallotta a víz locscsanását és -megpillantotta a piszkos, sárgás hullámokat. A folyó partján találta -magát. - -De hiszen oly mindegy, hogy hol jár! - -Hát csak ment előre tovább, akármerre. - -Ujra eszmélni kezdett; hirtelen visszatért az emlékezete. - -Tisztán látta maga előtt azt a rideg, fénytelen tekintetet, azt a -kegyetlen, rémesen mozdulatlan, öreg férfiarczot, mintha – mialatt a -halálitéletét hallgatta – külön-külön megnézte volna ennek a viaszszinű -arcznak mindenik redőjét. Ez az arcz akkor se lehetett volna -rettenetesebb, ha a homlokról felkunkorodó vékony, deres fürtök -egyszerre megannyi kígyóvá változnak át; az Apokalipszis rémképeiből -meredezhettek elő ilyen szörnyű arczok; így képzelhették a régiek a -Végzetet. - -És mintha még most is hallotta volna a kisértetiesen mozdulatlan, -vékony, beretvaéles ajkak mögül elősuhanó, szinte suttogóan halk, s -halkságukban olyan dermesztően rémes szavakat: - -– Végtelenül sajnálom, édes nagysád, de igazán lehetetlen! - -Látta a kényszeredett, savanyú mosolygást, a mely sietett elbúcsúztatni -a kellemetlen látogatót… a mely őt végképpen kilökte az élnivaló emberek -közül!… A szivességnek azt az utolsó rongyát, a melyet ő az élők -világától kapott!… - -Pedig olyan keveset kért tőle! - -És ez volt az utolsó ember, a kitől még kérhetett valamit! A többiek, a -kikre gondolhatott, már valamennyien sorra lerázták a nyakukról. Ez volt -az utolsó, a kitől még kérhetett valamicskét, a kitől még valamit kérni -tudott!… - -Hiszen, ha ki tudta volna nyitni a száját a teljes őszinteségre! Ha meg -tudta volna mondani neki: - -– Hat hete, hogy éhezem… hogy éhezünk… nemcsak én, hanem az öreg -édesanyám is! Már a harmadik napja, hogy egy falatot se ettünk! Holnap -kilöknek bennünket a szobánkból és nincsen hová mennünk! - -Akkor, akkor talán nem utasították volna el… ha egyebet nem, legalább -egy falat kenyeret kapott volna; az alamizsnát nem tagadták volna meg -tőle és az anyjától. - -És már szorongatta a görcs a száját, hogy kizokogja ezeket a borzasztó -szavakat. Már ki akarta vallani szégyenletes titkát, már oda akarta -dobni a szemérem utolsó leplét is. Már felnyitotta száját… de a szó -elveszett remegő ajkán. - -Nem birta kimondani. - -Lehet, hogy így is csak egy pár napot nyerhettek volna. Még az is lehet, -hogy hiába zokogta volna el… - -Ó, ha majd kitudódik a titkuk, – de ők már nyugodtan fekszenek utolsó -tiszta ruháikban, – akkor, akkor majd százan is találkoznak, a kik éppen -csak ezt várták! Hiszen ha tudták volna! És talán éppen azok fognak -sajnálkozni rajtok legjobban, a kik most a legjobban fáznak, ha őt, csak -messziről is megpillantják. - -Ó, a halottnak mindig annál több a jóakarója, minél kevesebb jóakarója -volt addig, a mig élt! - -De talán, ha vall – és olyan szerencsés, hogy a szavai hitelre találnak! -– nem űzik el egy kis könyöradomány nélkül. Hiszen, a mikor éppen csak a -száraz kenyérről van szó, az emberek még jók is tudnak lenni!… - -Nem, nem lehetetlen, hogy ezen az áron – szemérme meggyötörtetésének, -kínszenvedésének az árán – csakugyan hozzá juthattak volna egy falat -kenyérhez. De még az is lehet, hogy hiába vetkőztette volna le a lelkét… -egészen… hogy hasztalanul alázta volna meg magát, a lehető legmélyebbre… - -Mindegy. Milliók és milliók megtették volna ezt az ő helyében. - -Megteszik ezt sokan, és akárhányan úgy teszik meg, hogy azután mindjárt -fölemelik a fejöket. Bátorságot ad nekik, majd, később, igazolja őket -maguk előtt az a meggyőződés, hogy minden élőlénynek joga van az -élethez. - -Igaz, minden élőlénynek joga van az élethez. - -És ő mégse birja megtenni, a mit milliók és milliók megtennének, a mit -talán mindenki más megtenne. - -Úgy látszik, igazán nem élnivaló. - -Mintha a természet is rá akart volna pirítani: egyszerre testi fájdalmat -érzett. Az összeszoruló üres gyomor a maga durvaságával figyelmeztette a -rest öntudatot, hogy ne feledkezzék meg róla. Kocsisnyelven, -ostorcsapásokkal adta a lélek tudtára, hogy ő követeli a maga jogait. - -A vénleánynak eszébe jutott az a másik, – a tehetetlen öregasszony, az -édesanyja, – a ki otthon várakozik és most talán ugyanezt a testi -fájdalmat érzi. Az a másik, a ki szintén nem élnivaló. A ki őt ilyen -élhetetlennek nevelte; a ki éppen úgy érez és gondolkozik, mint ő. - -Hadd várakozzék. Hadd reménykedjék még egy kis ideig. A mig reménykedik, -talán még ez a testi fájdalom se olyan marczangoló… - -Úgyse sietős az, a mi ezután következik… - -Hiszen ha meg tudná menteni, szegényt, ettől az undorító kíntól!… - -Az anyjára gondolva, nem vádolta többé az élhetetlenségüket, hanem -elérzékenyedett a sorsukon. - -Milyen keveset kívántak ők a világtól! Milyen kevésért imádkoztak hiába! - -És milyen sokan élnek a világon, a kiknek fogalmuk sincs az ő -gyötrelmeikhez hasonló rémségekről! Milyen sokan élnek mindenfelé, a kik -egész életükön át ki nem mozdulnak azokból a kényelmekből, a melyekre ők -soha még csak nem is áhítoztak!… Hisz ezek mindig olyan messze voltak -tőlük, mint a legtávolabb eső világrészek! - -A gazdagok világára gondolt. - -Képek merültek föl előtte, valamely lázas félálom képei, s ettől a -látomástól nem tudta elvonni elfáradt, elernyedt, mind jobban lankadó -értelmét. - -Már nem látta a piszkos hullámokat. Mint a Szahara csüggedt vándora, a -kit kétségbeesésében is izgatnak a jól ismert csalóka délibábok: -oázisokat, pálmaerdőket, gyönyörű szineket, ezüstből és aranyból épült -városokat látott – a melyek nem a káprázat, nem a felizgatott agyvelő -kegyetlen játékának az üres képei, a melyek megvannak a valóságban is, -de már nem az ő számára. - -A fényűzést jóformán csak hírből, hallomásból, az olvasmányaiból, a -leginkább talán képes ujságoknak a gazdagság dicsőségét szolgáló, -hízelkedő rajzaiból ismerte. És most mégis a fényűzés képei jelentek meg -előtte. - -Királynékat látott, a mint sétautazást tesznek a tengeren és a hajón -hajbókoló urak hódolatát fogadják. Gépkocsin száguldó, vidám, előkelő -párokat. Nagyúri szépeket, a kiknek mesés arczszínét és gyönyörtől -fáradt, álmos tekintetét halhatatlan festők örökítették meg csodálatos -vásznaikon. Tenniszező amerikai milliomos fiúkat, fehér ruháikban, -önérzetes tekintetű kisasszony-pajtásaikkal. Kis princzeket és -princzesszeket, a mint elkényeztetett, nagy kutyáikkal játszanak, -jóllakott, boldog, úri kutyáikkal. Főpapokat, érsekeket, a kiknek -nyugodt pillantásából kiolvasható a tudat, hogy jól sáfárkodtak, s a -gondjaikra bízott nyájat a felsőbb hatalom czéljainak megfelelően -vezérelték. Redfern bámulatos toalettjeit, a melyek a kiváltságos -hölgyek számára készültek, a melyeket azonban ezek kegyes engedelmével a -boltok és a képes ujságok előtt bámészkodó szegényeknek is meg szabad -csodálniok. Nagy férfiakat, a mint a rongyosok ügyeinek atyai elintézése -után nagy komolysággal lakomáznak. Hirneves szinésznőket, a kik vagyont -érő öltözetekben mókáznak az esti toalettben díszlő jómódúak előtt, -aztán a pazar világítású szinházból nem kevésbbé pazarul világított -szalonokba vonulnak, vagy haza, a minden jótól duzzadó, pöffedő polgári -kényelembe. Krikettező társaságokat; a mint nevetgélnek, mert hiszen -nincs más dolguk. Jóléttől, megelégedéstől sugárzó, egészséges, szép -arczokat: miniszterek, nagykövetek, bankárok feleségeit, leányait. -Nagyvagyonú szép mátkapárokat, bájos arákat, a kik belenevetnek a -világba, és vőlegényeket, a kik talán azért olyan öntudatosak, mert -alighanem ők teremtették a világot. Ünnepélyeket, bálokat, élőképekbe -összesereglő szépeket, asszonyokat, leányokat, a kik életnagyságú -portréikon a nyomorultaknak is megmutatják azt, a mi szépségükből -megmutatható. Világhírű énekesnőket, a kik nagyobb adót vetettek ki az -Egyesült-Államok lakóira, mint maguk az Egyesült Államok. Kelengyéket, a -melyek fenséges, de még csak ezután születendő pólyásbabák számára -készültek; mindenféle kelengyét: öreg szinésznők menyasszonyi ruháit, a -herczegkisasszonyoknak és a pénzfejedelmek leányainak összehordott -csipkéket és gyémántokat, az égiek tiszteletére készített drága -oltárterítőket. Százesztendős, gyönyörü arczképeket, szép és gazdag -úrnők hasonmásait, a kiknek az ükunokái is szép és gazdag úrnők. Daliás -tiszteket, a kik gondoskodnak róla, hogy a világon ne legyen semmi baj, -és ekközben rózsalánczra fűzik a sziveket, a sziveket!… Elragadó -hetérákat, a kik nem rejtőzködő szépségükkel és bátor elhatározásukkal -meghódították a világot, majd túlszárnyalták magukat a fellegvárakban -lakó angyalokat, és ezzel egy kis ezeregyéjszakai világot varázsoltak -maguknak. Izgatóan érdekes, bár kissé fáradt szemhéju kalandornőket, -vagy inkább bűvésznőket, a kik kiügyeskedték, hogy a félvilág mocsarából -fölfecscsenő sár semmi szennyet ne vessen uszályaik szélére, s akik -végül nábobfiút fognak maguknak férjül… nábobfiút, a kinek értelmét a -pénzkereső apa már előre elköltötte az életért való ideg- és lélekölő -küzdelemben. Tarka-barka, szines öltözetü, minden ékességgel pompázó, -virágos kertből virágos kertbe, gyönyörről gyönyörre röpködő, bájos és -tréfás alakokat, a kik csak mosolyognak és szeretnek, a kiknek a világ -egy roppant tánczterem. - -És nekik éhen kell halniok! - -A lefestett és kőből való szép női alakoknak képtárakat, múzeumokat, -palotákat építenek, és nekik éhen kell halniok. Hiszen ő csak egy csúnya -vén leány, s az anyja, az egy együgyü öreg asszony. Nekik tehát éhen -kell halniok. - -Milyen drágaságok, mekkora vagyonok vannak a világon! Mi mindenre van -pénz! Mennyi pénz van a százezrekbe kerülő síremlékekre, mauzoleumokra, -szobrokra, képekre, gyüjteményekre, a fényűzés ezer meg ezer, előttük -nagyobbrészt ismeretlen holmijaira. De nekik – a kik csak annyiért -imádkoztak, a mennyiből tovább tengethetnék ezt a nyomorult, -nélkülözéssel és lemondással teljes életöket, nekik éhen kell halniok! - -Milyen kevés kellett volna nekik, milyen kevés!… - -Vannak, a kiknek mindenük megvan, a mi az életre igazán szükséges, és a -kik telhetetlenségükben mégis telekiabálják a világot a követeléseikkel. -Vannak, a kiknek minden baját csak a képzelődés okozza, a kik nem -becsülik meg azt, a miért ők hiába imádkoztak, és mégis annál többet -kívánnak, minél többet kaptak. Vannak, a kik elnyomottaknak, -kizsákmányoltaknak, kifosztottaknak mondják magukat, és a kiknek -mindenük megvan, a mire ők hiába vágyódtak: a becsületes keresetük, a -tisztes munkájuk, a kenyerük, a hajlékuk, a tűzhelyük, mindaz, a mit -nekik csak irígyelniök lehet! - -Milyen gazdagok ezek a többi szegények, hozzájok, kettőjükhöz képest! - -Hiszen kevesebbet már nem várhattak az élettől! Ő, ő maga milyen régen -lemondott róla, hogy igazi, egész életet élhessen! Fájt neki, hogy -megvetetten kell elfonnyadnia, hogy a sok millió asszony örömmel és -bajjal vegyes, de emberi sorsából nem vehette ki a részét, hogy a -szegénység eltiltotta attól, a mire az isteni rendelés küldte… fájt -neki, de milyen régen belenyugodott ebbe! Nem akart egyebet, csak -dolgozni hogy eltarthassa magát és az anyját. És ez a szegény öreg -asszony! A ki már nem óhajtott egyebet, csak hogy ne kelljen megérnie -azt az inséget, azt a véget, a legcsúnyább halált, s gyermeke -elpusztulásának rettenetes látványát! - -Csak a száraz kenyérre vágyódtak; csak azért imádkoztak, hogy tovább -tengődhessenek. - -És ezt se tudták kikönyörögni a sorstól. Még ezt se tudta elérni, minden -dolgozó készségével, lelkének minden erőfeszítésével! - -De hát miért is kapaszkodtak ehhez a nyomorult élethez, ehhez a -tengődéshez, miért?!… - -Miért? - -Hát azért, mert akárhogyan el voltak nyomorodva, bennök is volt valami -kis élet, a mely tovább szomjazta az életet! Mert akármilyen nyomorult -volt is a sorsuk, azért mégis élt bennök valami, a mi őket is hozzáfüzte -az egész teremtéshez. Mert nap van az égen; mert este csillagok jönnek -fel; mert az ő tüdejöknek is jól esik a levegő; mert… ó, milyen szépek -ezek a virágzó almafák!… - -És mégis… ha véletlenül egyedül áll a világon, milyen régen -beletemetkezett volna már ezekbe a piszkos hullámokba!… - -De magára hagyhatta-e az anyját?! A szegény, tehetetlen öregasszonyt?! - -Az utolsó pillanatig azt remélte, hogy mégis eltarthatja. - -És képtelen rá. - -Vajjon nem követett-e el mulasztást? Vajjon nem önmagát kell-e vádolnia, -ha ennyit se tudott elérni? - -Bizonyára az ő élhetetlensége, az ő tehetetlensége, ha idáig jutottak. -Az ép, erős kezü, negyven éves leányé. Vannak lázadók, a kik hasonló -átkok közepett, sokkal többet kivájnak maguknak, pusztán az akaratuk -erejével. És milliók meg milliók, kevésbbé fegyverzettek, mint ő, a kik -kiküzdik mindazt, a mit, úgy látszik, csak tőle tagadott meg a sors. - -De tehet-e róla, ha ennyire élhetetlen?! Ha nem tud megalkuvó lenni, -mint, ki tudja, hányan amazok közül?!… - -Megtette, a mi tőle telt. Sok férfi, a ki nem is a legközönségesebb -szellemi hatáskörnek örvend, félannyit, negyedrészannyit se tanult, mint -ő, csak azért, hogy a legszerényebb helyzetben, ha nem is éppen kézi, de -mégis csak napszámos-munkával kereshesse meg a legszükségesebbet. - -Megpróbálta hasznát venni minden képességének; árúba bocsátani -garasokért, a mit lelkében a legkülönbnek tartott. Írni akart. A lelke!… -a lelke nem kellett senkinek! Úgy látszik, nem volt tehetsége. Megadta -magát sorsának. Nem erőltette, hogy megbecsüljék. - -Elvállalta azt a munkát, a mit éppen kapott. Igyekezett megfelelni a -kötelességének becsületesen A véletlen rossz emberekkel hozta össze. -Kitúrták ebből a szegényes keresetéből is, mert nem találták kedvesnek. - -Tehet e róla, ha nem kedves, nem tehetséges és nem tud megalkudni -mindennel, akármivel?! - -Azért már nem volna joga élni?! Ő volna az egyetlen, a kinek nincsen -joga élni?! - -Mindenesetre valami szerencsétlen kivételnek született. - -Mert most már nincs tovább. Nincs tovább, minthogy nem birta kimondani: - -– Éhezünk! - -De hát ez a szemérmesség, vagy talán büszkeség, nem ostobaság-e? - -Azok, a kiknek joguk van élni és a kik élni akarnak, az okosak, szükség -esetén nem szégyenkeznek, hanem elvetnek maguktól minden álszemérmet. - -És ő, ő nem birta kimondani ezt az egy szót, hogy: - -– Éhezünk! - -Úgy kell lennie, ez a szemérem, ez a büszkeség: ostobaság! - -De hát ez az ostoba büszkeség nem egy nemes érzésből fakad-e?! Nem -ugyanabból a nemes érzésből fakad-e, a mely megalkotta az egész -társadalmi rendet, azt a világot, a mely most, ime, kilöki őket -magából?! Nem az erkölcsből, az igazságosságból, a társadalmi életnek a -vadállati élet fölé helyezkedéséből eredt-e?! Abból a – javunkra mindig -szivesen vállalt – hallgatag köz-szerződésnek becsületes, a rovásunkra -is következetes megtartásából, hogy az élethez való ragaszkodásunk -természeti jogán sem követelhetjük mástól azt, a mivel ez a más nem -tartozik nekünk?!… Nem követelhetjük, hogy az összesség helyett, a rabló -erőszakosságával s a véletlenül szembejövőnek támadó vadállat -oktalanságával ezt a mást vonhassuk felelősségre?!… - -Ez az ostoba büszkeség nem ugyanabból az igazságérzetből származik-e, a -mely a más jogát is tiszteli, nem csupán a magunkét, s a melynek a – -többi természeti erőéhez hasonló – maradandósága ezer éveken át a javak -nagy sokaságát adta az emberiségnek, a javaknak azt a sokaságát, melynek -gyümölcseit a legmohóbban azok élvezik, a kik a gyakorlatban nem -ismernek el más jogot, csak a tulajdon jogaikat és mindenekelőtt az -élethez való jogot, ha ez véletlenül az övék?!… - -Ám legyen akárhogyan. Ám legyen ez a büszkeség merő, menthetetlen -ostobaság. Nem tud másforma lenni. Ilyennek született, vagy ilyennek -nevelték. - -Ostoba; nem élnivaló. - -Hát Isten veled, gyönyörü világ! - -Mert most már nincs más választás, mint: elmagyarázni a tehetetlen, -szegény öreg asszonynak, hogy fel kell kötniök magukat két szögre… - -Csak öt percz lesz az egész. Aztán mindennek vége. - -Komoly könyvek mondják, hogy az emberiség életében soha se történt -szörnyűbb dolog, mint Damiens kivégzése. - -De mi volt Damiens kivégzése ehhez az öt perczhez képest?!… - - - - -VEGYES KIADÁSOK. - - -I. - -_Bécsi Rolla – Wislotzky Antenor herczeg nagykövet úr ő -kegyelmességének_ - -_Aix_. - -Ugyan, ugyan, ugyan! - -Remélem, a gyanusítás nem komoly. Mert megharagudnám. - -Különben a legjobban azt csodálom, hogy egy olyan, minden olajjal -fölkent vén emberismerő, mint maga – szeretett édes kis Malaczom! – -beugrik egy olyan vieux jeu és épp azért mindenünnen kikopott, agg -intrigánsnénak, mint a milyen ez a maga regényíró barátnője. - -Hát már a rókát is be lehet csapni?… És még gerleturbékolás se kell -hozzá, csak hollókárogás?!… No lám, no lám, és én ezt nem tudám! - -Figyelmeztetem, barátom, hogy ennek a nőnek a lelke is czementből, -lószőrből, kocsifestékből, papier-machéból és gummiból való, mint a -foga, a haja, a szemöldöke, a mosolygása, et toute la lyre!… - -Oroszországban felismerték ennek a hölgynek a jeljemét, de ezzel nem -dicsekszik. Ámbár meglehet, hogy már el is felejtette, mert a szóban -forgó esemény még az ó-korban történt. Elég az hozzá: Oroszországban -alantas közegek udvariasan a határra szállították, s azóta semmiféle -ifjú nagyherczeg hívó szózata nem bírhatja rá, hogy visszatérjen -gyermekreményei és bánata tanyájára. - -Anno egyben Poroszországban is leleplezték. (Fuj, minő látvány!) Ennek -az esetnek a részleteit nem tudom, de azt igen, hogy akkor Poroszország -még nem volt Németország. - -Most szivárványszinűre festette a haját, a fogait kikeféltette, egy -bájos mosolylyal elfelejtette az egész világtörténetet, s azt hiszi, -hogy megint fiatal. - -Hát tudja, ha neki ebben öröme telik, s ha – ó, istenem! – találkoznak -jó házból való, de rosszúl nevelt fiatalok, a kik a jezsuita-iskolából -jövet, elhiszik neki, hogy Marsalánál nem volt markotányosné: hát nekem -mindegy, áldásom rájok! De ön, Apám!… - -Ön, a kihez képest Metternich csak egy üres fejű pozőr volt!… Ön, a ki -megjavította a Talleyrand iskoláját!… - -(– Hízeleg! – gondolja az én kis Malaczom.) - -Nem, nem hízelgek. Legyünk egészen őszinték: ön, a ki nagyobb briganti a -világ minden Musolinojánál!… - -Tudom, hogy mit fog mondani. - -Először is, hogy: ha Aix-ben Diane de Lorge kisasszonynyal szemben -elmulasztották azt a köteles elővigyázatot, a melyet Oroszország a -szükséghez képest alkalmazott: mi köze hozzá önnek? Ön nem zsandár. - -Másodszor: ha Diane de Lorge nem talál elég tanítványt, – jó házból -való, jezsuita-iskolából jött, sanda nézésű ifjakat, a kiket az »Ars -amandi«-ra oktathatna – ám írjon regényeket, mit bánja Ön?… És ha -megírja emlékiratait a trójai falótól tegnapig, a melyek a -tizennyolczadik század történetének bizonyára nem egy homályát derítenék -fel, Ön a regényt soha se fogja valóságnak nézni, a mint a tehenet nem -nézi fülemilének, mi? - -Tehát harmadszor: énekelhet öntől ez az elfáradt Diána akármit, ez sans -conséquence. Önt ezek a hőskori, minden csatatüzet diadalmasan kiállott -bájak nem fogják elszédíteni, kivált mikor kúrát tart. Végre is, ha az -ember nem éppen most jött a jezsuitáktól, a képzeletbeli szépségek s a -tiszteletreméltó multat jelző bájak nem gyorsítják a vérkeringést. A -mivel nem akarok rosszat mondani; ez csak természetes, nem igaz? De nem -mondok többet, mert megint azt hiszi, hogy hízelgek. - -Szóval: az én imádott kutyám a történelem itélőszéke helyén s a -történelem pártatlanságával hallgatta végig a sárgára pingált agg kakadu -fecsegéseit. Nem is hitte el a szemenszedett hazugságokat, melyeket a -csalásnak és rágalmazásnak ez az arany érdemjeles veteránja a szegény -Rolláról karatyolt össze, de… - -Igen, de!… És itt fekszik a mopszli eltemetve. - -De: jól esik egy kicsit malicziózusnak lenni és gúnyosan mosolygó -kételkedéssel gyanusítani meg a szegény Rollát. Vagy talán azt hisszük, -hogy: hátha van némi alapja a sok szamárságnak?! - -Az asszonyi hiuságom azt sugja, hogy kegyes herczegem szégyenli – tehát -letagadja – de bármilyen tréfásan, ingerkedően mondja, egy iczi-piczit -komolyan gondolja, hogy: ej, ej, hátha ez a kiérdemült Seherezáde -ezeregy hazugsága között igazat is potyogtatott el?!… - -Féltékenyek vagyunk? - -Ez olyan megtisztelő volna, hogy a többit, illő felháborodás után, -megbocsátanám. - -No lám, no lám! - -Köszönöm a jóindulatnak ezt a jelét, s intézzük el »a többit«. - -Köztünk, herczegem, van egy megállapodás. Ez volapükül így hangzik: -Teljes szabadság és teljes nyiltság. Sohase hazudni és mindent -megmondani. - -Állok elébe. - -Nos: valami van a dologban. Nem mondhatja, hogy a ki védekezik, vádolja -magát. Vádolom magamat, mert nem szükséges védekeznem. - -Tehát: nem szerettem bele semmiféle papba, s nem élek morganatikus -házasságban semmiféle egyházi személylyel. Ellenkezőleg, úgy élek itt, -mint két csillagkeresztes hölgy, mert Miss Johnson is jelen van, s ha -tudná, mennyire vigyáz rám! - -Ha ezért külön fizetést kapna öntől, nem lehetne erkölcsösebb. - -Majd meglátja elbeszélésemből, mert megtisztelő gyanúja arra kényszerít, -hogy én is emlékiratokat írjak, mint az ön aix-i ismerőse, a ki ha -belefárad a hazudozásba, tollat fog és ír, a míg a hangja vissza nem -tér. - -Az aix-i vén szarka téved. A »botrány« először nem volt botrány, s -másodszor nem úgy esett meg, a hogy ő beszéli. Aztán, a mit legelőbb -kellett volna mondanom: ennek a históriának én nem hősnője, csak egy -mellékszereplője vagyok. - -Kalandról van szó s nem szerelmi regényről. Kalandról, melynek nem volt -másnapja. És ez a kaland sem én velem történt, hanem egyik barátnőmmel. -Igaz, hogy mint suivante én is benne voltam a szószban. - -Elmondom a történetet; az anekdota mindenesetre mulattatni fogja önt. - -Azt megengedi, ugy-e, hogy a barátnőm nevét elhallgassam? Gyöngédségből -és illendőség-érzetből teszem. Barátnőm, a kit Magdának fogok nevezni, -egy kicsit az én helyzetemben van. Sorsunk különösen abban hasonlít, -hogy jólétét ő is egy igen magasrangú pártfogónak köszönheti, a kit -egyszerűen imád. - -Ez a pártfogó már idősebb ember, a kit szép és eseményekben gazdag élete -türelmessé és elnézővé tett. Gavallér gondolkozasú: a mások hibáit csak -megmosolyogja, ellenben szigorúan vonja le saját gyöngéinek a -következéseit. Önmagával szemben túlságosan éles kritikus, Magdával -szemben csak gyöngéd jóbarát. Az összeköttetés régi. A kölcsönös hálának -s a megszokáson alapuló szeretetnek több része van benne, mint a -szerelemnek. Magda pártfogója, mondom, sokkal öregebb az én imádott -malaczomnál. Kissé fáradt is és beteges. - -Úgy sejtem, megérti és megbocsátja, hogy Magda, a ki még egészen fiatal, -nem igen tudja megszokni a majdnem tökéletes özvegységet. Szemet húny-e -barátja, vagy nem vesz észre semmit, az ő dolga. Az illedelmet azonban, -igen természetesen, megköveteli. De Magdát is vigasztalanná tenné, ha -pártfogóját bármi csekélységgel megbántaná, és ha én férfi volnék, volna -bár a nevem: Marcus Aurelius, Matuzsálem vagy akár Origenes, én magam se -szeretném, ha bizonyosan tudnék valamit, a minek a lehetőségére már -bizonyos bocsánattal gondol a sokat élt, nagyvilági ember. Szóval -Magdának nagy fájdalmat s pártfogójának teljességgel meg nem érdemelt -kellemetlenséget okozna, ha a dolog kitudódnék. - -Azért diszkrét leszek, s nem árulom el barátnőmet, ha a -meggondolatlanságával gyanúba kevert is. A kiméletet különben Magda -megvárhatja, mert nem él vissza a szabadságával, s viselkedése szinte -kifogástalan. Ennek egyik fényes bizonyítéka az is, hogy barátságot -tartok vele, s ha én talán jobban ismerem őt: a világ nem tud róla -semmit, mert feltünés nélkül való, egyszerű életmódjával nem igen ad -alkalmat a világnak, hogy sokat foglalkozzék apró titkaival. - -Magda sokat tart az illendőségre, mert végre is mi, a kik hamis -helyzetben vagyunk, nem engedhetünk meg magunknak annyit, a mennyit az -előkelő leányok. De éppen ez az illendőségérzet okozta hogy én is -belekeveredtem a dologba. - -Elég az hozzá: nemrégiben, mikor a Diane de Lorge nevet bitorló -nemzetközi hölgy még itt ólálkodott, Magda és én, egy nagy séta után -betévedtünk egy nem tudom hányad rangú vendéglőbe. Elfáradtunk és nem -gondoltunk rosszra. - -Zárójelek közt megjegyezhetem, hogy véletlenül olyanok voltunk, mint – -mit mondjak? – a harmat. A ki ránk nézett, azt kellett gondolnia: »Ezek -olyan szépek, hogy okvetetlenül rosszak«. - -Természetesen magunkra vonjuk a közfigyelmet. A terem telidestele -polgári közönséggel. Az arczokon észrevenni, hogy ezen a helyen ritka a -magunkforma vendég. A míg ki nem vonulunk: minden szem folyton velünk -foglalkozik. - -Csak két ember találkozik, a ki nem lát meg bennünket, vagy legalább -igyekszik másfelé nézni: két kispap, a kik az egyik szomszéd asztalnál -beszélgetnek. Az egyik: pergamenszinű arcz, szűk mell, hosszú és -görnyedt alak, maga a betegség; a másik: mintha csak emennek az -ellentéte volna. Erős, zömök termet, élettől sugárzó, komolykodása -ellenére is egészséges arcz, és micsoda fogsor, istenem, micsoda fogsor! - -Persze, mi csak őket látjuk meg – éppen azért, mert nem foglalkoznak -velünk – és nemsokára mulatunk rajtok. Az első pillanatra észrevenni, -hogy szegények nincsenek szokott helyükön, s ez igen bántja őket. Minden -kiváncsi pillantásra feszengenek, s ha valaki rajtok felejti a -tekintetét, zavarukban szeretnének az asztal alá bujni. - -Kivált az egyik: az egészséges, a kit mi láthatóan kihoztunk a sodrából. -A másik el-elfelejti a nem nekik való környezetet; belemélyed a félénken -halk, szende beszélgetésbe, minket őszintén nem vesz észre. De a jó fogú -csak szinleli az elszórakozót: arczán látni, hogy mosolygó figyelmünk -feszélyezi, zavarja s titkolt izgalomba ejti; szemét rajtakapjuk, hogy -bujkál pillantásainktól; játszsza az elfogulatlant, de nem állja meg, -hogy alattomban ránk ne nézzen, s ha ilyenkor lefüleljük a tekintetét, -ez a naiv tekintet rögtön elárulja titkát. »Istenem, mily ifjuság!« – -szól Magda gyöngéden. S »mily ifjuság!« – ismétli meglepő melegséggel. - -A mi az ön alázatos szolgálóját illeti: higyje el, kedves öreg -kutyuskám, nem adtam oda szívemet a szép fogú kispapnak. Így szóltam -magamban: »Az egyik kispap nagyon beteg; az orvos Karlsbadba küldte -meghalni; a másikat kisérőnek adták hozzá, hogy amaz ne haljon meg -társtalanul. A milyen szomorú alak a beteg, olyan mulatságos emez. Ilyen -a fiatal csikó, a melyet még be se fogtak s máris szeretne kirugni a -hámból. És pont. - -De Magdába belebujt az ördög. - -Mentségemül meg kell jegyeznem, herczegem, hogy Magda nem volt őszinte -irányomban. Mikor a két kispap elmenekült a nagy nyilvánosságból s talán -vidámságunk elől, Magda még csak tréfált a rovásukra. És másnap… másnap -egy rengeteg hazugságot eszelt ki, különben sohase bírt volna rá, hogy -elkisérjem, a mikor – tudtomon kívül – kalandra ment. Rászedett, és én -még csak nem is gyanítottam semmit. - -A hazugság mellékes. A fődolog az, hogy ravasz fondorlatával elérte -czélját. Hét órán át várakoztatott annak a fogadónak az olvasótermében, -a hol a kispapok laktak. Hogy kik laknak ebben a fogadóban, sejtelmem se -volt róla; s képzelje, a mint az órák múltak, s Magda csak nem jött, -attól rettegtem, hogy barátnőmet talán baleset érte. - -Mire haza értünk, Johnson kisasszony, a ki azt hitte, hogy elvesztem, -tele kiabálta a világot. Ráadásul meg is dorgált a vigyázatlanságomért. -Dühömben azt mondtam neki, hogy gyónni voltam. Ennek a – megvallom – -helytelen élcznek köszönhetem, hogy Johnson kisasszonynak az ostobasága -gyanuba kevert, s hogy sikerült fölkeltenem a Diane de Lorge úrnő -megtisztelő érdeklődését. - -És most következik az anekdota. Magda utólag megvallott mindent. -Utóljára is nevetnem kellett az eseten. - -A hét órás regénynek az első fejezetei közönbösek; csak a csattanója -érdekes. A meséből tehát mindössze ennyit mondok el: - -Magda úgy tört be a regény hőséhez, mint a kinek lelki vigaszra van -szüksége. Sírt, adta az eszelőst, talán a haját is kibontotta. A kispap -körömszakadtig védekezett. Hogy ő még nem fölszentelt pap, s hogy az -istenért, hagyjanak neki békét. De végre megadta magát; egészen. -Olyannyira megadta magát, hogy mikor beleesett a bűnbe, már nem is -igyekezett a bűnből kigázolni. Egyszerre otthon érezte magát. - -Most áttérek az utolsó fejezetre. A kispap alszik; sok lelkifurdalást -állott ki szegény… Magda fölébred és mosolyog. Nem vázolom, mi minden -van ebben a mosolyban. Mély meghatottság, végtelen gyöngédség, őszinte -csodálat, megértése annak, hogy a világ mégis csak bölcsen van -berendezve, – ki tudná azt, mit tudom én?!… - -Egyszerre, mialatt lábujjhegyen jár fel s alá a szobában, egy pokoli -gondolat villan át az agyán. - -Ez a pokoli gondolat különben tisztességes elhatározásból és -tisztességes érzésből fakadt. - -Átlátta tudniillik, hogy többé nem szabad egymás szemébe nézniök s hogy -a románcz a másnappal bevégződött. Másrészt eszébe jutott, hogy csak úgy -vagyunk igazságosak, ha egyforma mértékkel mérünk, akár magunkról, akár -másról van szó. - -Azt mondta magában: - -– Engem jóléttel halmoznak el azért, a mi bennem most a hála érzetét -kelti. Legyünk igazságosak. - -Az is eszébe jutott, hogy egy szegény kispapnak mennyi böjtöt s mit -tudom én mit kell kiállnia. Pedig neki is szüksége van egy kis dohányra, -tiszta ingre, s a többi. - -– Legyünk igazságosak – ismételte. - -Aztán tintát, tollat, papirost keresett elő, s mindezt szépen kifejtette -néhány gyöngéd, de nagyon gyöngéd sorban. Név helyett ezt az aláirást -használta: »Soha többé.« A levelet borítékba tette, s ugyanebbe a -borítékba belegyömöszölte mindazt a bankjegyet, a mi csak nála volt. - -Körülnézett. A kispap mélyen aludt, s nem vette észre, mit dugnak a -reverendája zsebébe. - -Magda elérzékenyülten csókolta meg a lemondás öltönyét, egy pár -búcsúcsókot intett az alvó felé, és eltünt, mint egy tündér. - -Ezek után képzelje el, micsoda arczot vághatott a kispap, mikor -felbontotta a borítékot és megtalálta a pénzt. - -Ennyi az egész; a többi szin hazugság. - - Si cette histoire ne vous amuse, - Nous allons la, la, la recommencer… - -Tréfán kivül egészen az öné - -hű _Rollája_. - - -II. - -_Müller szemináriumi igazgató – Wislotzky János herczegérsek úr ő -eminencziájának_ - -_Bécs_. - -Nagyméltóságú Herczegérsek Úr! - -Kegyes Pártfogóm! - -Ama rettenetesen megtévelyedett, de jobb sorsra érdemes ifjú ügyében a -következőket jelenthetem. - -A boldogtalan diaconus társát, a súlyosan beteg Anselm diaconust kisérte -Carolus fürdőjébe, az én kivánságomra, nehogy a beteget valamely előre -kiszámíthatatlan roham testvéri segítség nélkül találja. Anselm -diaconus, Istennek hála, meggyógyult, kisérője azonban, sajnos, talán -örökre elveszíté lelkének egészségét. - -A szerencsétlent egy elvetemült teremtés ejté hálójába. E nő, az -alkalomnak egy órájában, midőn a beteg szendergett s kisérője éppen -egyedül volt, amaz ürügy alatt kereste fel a gyanutalan ifjút, hogy egy -nagy szerencsétlenség hatása alatt tanácsot óhajt tőle. Azzal kezdte, -hogy tisztes és bűnbánó hitvestársnak adta ki magát; de tulajdonképpen -valamely hirhedettebb hetaera lehetett, mert a szegény ifjú társalgásuk -során megtudta, hogy e nő a fényüzést, melyben él, egy idősebb diplomata -kegyének köszöni. - -Ámbátor a diaconus kötelességéhez képest lelkipásztorhoz utasította a -jelentkezőt, a sátán küldöttje nem tágított s addig kisértette jobb -sorsra érdemes tanítványomat, mig a szegény ifjú, a ki azelőtt, -mondhatom, szép reményekre jogosított, a tisztátalanság bűnébe esett. -Mentségére úgy vélem, eleinte jóságból és részvétből nem lépett fel a -kisértő ellen kellő szigorral, s midőn felismerte a helyzetet, már nem -tudott magáról és kötelességeiről, mert, ha hihetünk egyes profán írók -állításának, az ilyes teremtmények hihetetlen ügyességet tudnak -kifejteni a tudatlan ártatlanság félrevezetésében. - -Bármily szomorú is a valóság, nem titkolhatom el, kegyelmes uram, hogy e -bűn, melynek a vétkező ifjúkora némiképpen még mentségül szolgálhatna, -nem az egyetlen, melyet a diaconus elkövetett. Noha e sorokkal, -Eminencziád engedelmével, kegyelmet könyörgök súlyosan megtévedt -tanítványom számára, meg kell vallanom, hogy a szerencsétlen ifjú a -halálos bűnt halálos bűnnel tetézte. - -Az elvetemült teremtés ugyanis valamelyes bűnbánatot és önvádat -érezhetett, mert mindjárt a bűnbeesés után elhagyta az elcsábított -ifjút, s hogy némi kárpótlást nyujtson a pusztításért, melyet a -boldogtalan lelkében elkövetett, az anyagias gondolkozás -eszeveszettségével nagyobb pénzösszeget rejtett alvó bűntársának -öltönyébe. Az elbukottnak, mikor magához tért, mind a két orczáján -pirulnia kellett. - -A lelkimardosás első órájában a bűnbánó ifjú fel akarta keresni -megrontóját, hogy a szennyes bankjegyeket visszaadhassa -megszégyenítőjének. De a hetaera eltünt. Könnyű volt elrejtőznie; a -szánnivaló diaconus még a nevét sem ismerte a rettenetes személynek, a -ki őt a gyalázatba döntötte. - -Utóbb úgy gondolkozott, hogy a pénzt gyóntatójának fogja átadni: hadd -szolgáljon a rosszra szánt pénz valamely jótékony czélra. - -Ezzel az elhatározással járt-kelt Carolus fürdőjében, enyhülést keresve -s nem találva. Végre haza jöhettek. Mindjárt másnap fel akarta keresni -gyóntatóját, de a Gondviselés megmérhetetlen bölcseségének úgy tetszett -rendelkezni, hogy a sátán másodszor is megejtse az egykor oly -szépreményű ifjút. - -A boldogtalan nem csupán parázna, még hozzá kártyás is! - -Valóban, Kegyelmes Uram, nem tudom – Eminencziád bölcsesége bizonynyal -el fogja dönteni – hogy bármily nagy e megtévedt diaconus bűne, még -bűnénél is nem nagyobb-e szerencsétlensége?!… - -A nyomorult még megérkezése napján összeakadt egykori iskolatársaival s -leült kártyázni velök. A legfőbb bölcseség úgy akarta, hogy veszítsen, -egyre veszítsen. Mikor teljesen elveszítette a sajátját, akkorára már az -eszét is elvesztette. Hozzá nyúlt a szennyes pénzhez és elvesztette azt -is. - -Szivében halálos kétségbeeséssel, a lélekmardosás kigyóitól űzve, minden -vezeklésre készen kereste fel gyóntatóját, majd engem. Gyóntatóatyja -ugyanis, mint a boldogtalan zokogva beszélte, egyelőre megtagadta a -feloldozást s azt szabta eléje, hogy mindenekelőtt töredelmes -vezekléssel érdemelje ki Eminencziád kegyelmét. Csak akkor remélheti az -abszolúcziót, ha előbb bocsánatot sikerül nyernie Eminencziád irgalmas -szivétől. - -Ezért könyörögte ki a szánandó ifjú, hogy ügye a Kegyelmességed magas -itélőszéke elé kerülhessen. Nyugodt lélekkel állíthatom ki javára azt a -bizonyítványt, hogy penitencziája megfelel bűnének. - -A mely alázatos jelentésem után könyörögve kérem Eminencziádat, -kegyeskedjék tudatni velem döntését s esetleg azt is, hogy a mennyiben -nem vonja meg kegyelmét a bűnöstől, mily ujabb vezeklést szabjak eléje? -Megengedi-e, hogy a bűnös Eminencziád színe elé kerülhessen s térden -esdje Eminencziád irgalmasságát? - -Hódoló tisztelettel - -Kegyelmességednek legalázatosabb szolgája: - -_Müller_. - - -III. - -_Wislotzky herczeg nagykövet – Bécsi Rolla úrhölgynek_ - -_Karlsbad_. - -Egy szót se hiszek az egészből, de nem haragszom, mert megnevettettél, -betyár! - -_W_. - - -IV. - -_Wislotzky János herczegérsek – Főtisztelendő Müller Hippolit -szemináriumi igazgató úrnak_ - -_Lemberg_. - -Kedves Hippolit fiam! - -Kérésedre megbocsátok a szerencsétlennek. A további vezeklést mérd ki -belátásod szerint, s a bűnösnek add tudtára, hogy a vezeklés után ismét -jelentkezhetik gyóntatójánál. - -Josephus fiam névtelen adományképpen nyujtson át az elbukott -teremtéseket fölemelő »Magdolna« irgalmas intézet czéljaira oly -összeget, a mekkorát a fiú elsikkasztott. - -Josephus ezt magánpénztáramból fizesse ki s »vegyes kiadások« czímen -könyvelje el. - -_János herczegérsek_. - - - - -SZENTSÉGTÖRÉS. - - -I. - -Asztolf úr, a mig a felesége élt, sohase igyekezett találkozni azzal a -rozsdavörös haju szép asszonynyal, a ki minden asszony közül a legjobban -hatott az érzékeire. Nem igyekezett találkozni vele, nem válaszolt a -leveleire, kerülte, bujdokolt előle. Éppen négy esztendeig élt a -feleségével, és ez alatt a négy esztendő alatt mindössze kétszer látta a -régi szeretőjét: egyszer a czirkuszban, egyszer meg, jó messziről, az -utczán. - -Nem igyekezett találkozni vele özvegységének első napjaiban sem. Mikor a -fiatal asszonyt eltemették s a két kis gyermeket elvitték a rokonok, -Asztolf úr a vendéglőbe ment lakni. Látni se akarta azt a lakást, a hol -négy nyugodt, boldog esztendőt töltött; nem akart törődni semmivel, nem -gondolt senkire, nem dolgozott, csak sétált; szomorú volt. - -Hanem vagy három hónappal a felesége halála után, mégis találkoznia -kellett a vöröshaju asszonynyal. Egy utczasarkon akadtak össze; szinte -egymásba botlottak. - -Az asszony megszólította: - -– Nem haragszom rád – szólt – csak nagyon sajnállak. - -Beszélgetni kezdtek. Asztolf úr azokról a közös ismerősökről -kérdezősködött, a kiket már négy éve nem látott; de hiába tért ki minden -bizalmasság elől, az asszony csak vigasztalgatta. - -Az özvegy még nem volt harmincz esztendős. Egy hónap óta gyakran -megfordult a fejében ez a kérdés: »Vajjon meddig fogok egyedül élni? Mi -lesz velem, ha hosszú ideig élek, mondjuk: ötven-hatvan esztendős -koromig?! Addig mégis csak lehetetlen lesz egyedül maradnom?!« - -Ez után a váratlan találkozás után egy uj kérdés kezdett motoszkálni a -fejében: - -– Vajjon nem ez e a legokosabb minden közül, a mit választhatok? Nem -helyesebb-e, mint ha le kell alacsonyodnom a megvásárolható szerelemhez? -Vagy nem helyesebb-e, mint ha megtagadom a multat, s elfelejtve a szép -emlékeimet, uj szerelemre pályázom? Hiszen ezzel semmi olyat nem követek -el, a mi eddig még nem történt meg! Így nem tagadom meg a multat, csak -visszaadom magamat annak a hétköznapiságnak, a melyet a boldogságért -elhagytam! - -S kevéssel ez után a találkozás után felujult közöttük a régi viszony. - - -II. - -– Látod – szólt a vöröshaju asszony, egy közepesen szép napon, a mikor a -férje messze járt, kenyeret keresni s a férj karosszékében a szerető -szomorkodott. – Te azt hiszed, hogy én gyűlöltem a feleségedet. Hidd el, -esküszöm neked, hogy nem gyűlöltem. Igaz, fájt nekem, hogy elhagytál, s -az is igaz, hogy a fájdalom igazságtalanná tett. Mikor megtudtam, hogy -el kell válnom tőled, haragomban ostobaságokat beszéltem; egy pár -esztelenséget is elkövettem, nem tagadom. De még te rád se tudtam igazán -haragudni; megértettem, hogy nem tehettél másképpen. Éppen ideje volt, -hogy családot alapíts; nem köthetted le magadat örök időkre az én -szoknyámhoz; és kit vettél volna el, ha nem ezt a kedves, derék és -vagyonos leányt?! Magamban mindig igazat adtam neked és még első -felháborodásomban se éreztem gyűlölséget a feleséged iránt; csak -irigyeltem. Beszélj róla! Milyen volt? Boldoggá tett, ugy-e? Beszélj -róla sokat! Hiszen neked az csak jól eshetik, ha legalább beszélhetsz -róla, és engem ez nagyon érdekel! Mondd el, hogyan éltetek? - -– Kérlek, ne beszélj erről! – felelt Asztolf úr. - -– Miért? Idegent látsz bennem? Nem vagyok a barátod? - -– A barátaimmal szemben se vagyok közlékeny. És te nem a barátom vagy, -hanem a szeretőm. Veled nem akarok beszélni róla. - -Akkor nem is beszéltek többet erről, s egy kis duzzogás után a szép -asszony megbékült. - -Hanem egy pár nap multán megint visszatért erre a tárgyra. - -– A feleségednek is vöröses volt egy kissé a haja, s az arczbőre olyan -tejfehér, a milyet csak a vöröshajuaknál látni. Mondd, szép volt az -alakja is? Mindig csak messziről láthattam, de azt hiszem, gyönyörű -asszony lehetett. - -Asztolf úr idegesen pattant fel, egy kicsit összevesztek, s végül az -asszony másra terelte a szót. - -De azok a meglehetősen éles szavak, a melyeket ekkor hallott, nem vették -el a kedvét attól, hogy máskor is, minduntalan kérdezősködjék az -eltemetett hitvesről. - -És Asztolf úr idővel, lassankint elejtett egyet-mást a multról. - -Egyszer, hirtelen, azt kérdezte a vöröshaju: - -– A régi lakásod most is úgy van, a hogy volt, nem igaz? - -– Igen, még két hónapig. A lakást úgy béreltük ki, hogy csak egy évre -lehetett felmondani. Az év csak két hónap mulva jár le. Addig úgy hagyok -ott mindent, a hogy volt. - -– Ne haragudjál, de látod, nagyon, nagyon szeretném, ha megmutatnád -nekem ezt a lakást! Úgy érdekel, hogyan éltél addig, a mig nem -láthattalak! És ő is nagyon érdekel, a kiről ott minden egyes tárgy -beszél! No, ne pattanj fel! Hiszen már csak kegyelettel gondolok rá! Már -nem is irigylem tőle, már csak hálás vagyok érte, hogy négy esztendeig -boldoggá tett! Szeretlek! - -– Erről szó se lehet! – felelt Asztolf úr határozottan. - -– Ha nagyon szépen kérlek?!… - -– Egy szót se többet, ha nem akarsz nagyon megharagítani. - - -III. - -Vagy két hétig nem találkozhattak. - -Egy délelőtt Asztolf úr levelet kapott Leonától. Ezt irta az asszony: - -»A férjem ma elutazik. Várj meg este tiz órakor a czirkusz kijáratánál. -Együtt vacsorálhatunk.« - -Úgy történt. Egy kis vendéglőbe bujtak el, a hol senki se ismerhette fel -őket. - -A vacsoránál Leona kedvesebb és kaczérabb volt, mint valaha. Hanem, alig -hogy megvacsoráltak, egyszerre csak felugrott a székéről: - -– Most már haza kell mennem. - -– Mi ütött hozzád? - -Leona száz okot tudott mondani. Egy is elég lett volna belőle, ha -véletlenül igaz. - -Asztolf úrnak a fejébe szállt a bor, s mialatt hazafelé kisérte az -asszonyt, rá akarta beszélni, hogy maradjanak együtt. - -– Gyere fel hozzám – kérte. - -– A szállóba?! Elment az eszed? - -– Akkor hát én megyek fel hozzád. - -– Az is lehetetlen. Csak nem fogom kiszolgáltatni magamat a -cselédeimnek! - -Pár pillanatig hallgattak. - -– Egy mód volna – szólt az asszony, miután előbb úgy tett, mint a ki -hosszan elgondolkozik. – Fölmehetnénk a lakásodba. - -Asztolf úr ittas volt a bortól s még ittasabb a szerelemtől. Az ajánlat -először megdöbbentette, aztán fellázította, egy darabig hadakozott is a -Leona »szerencsétlen ötlete« ellen, de utóbb már csak gyerekes -kifogásokba tudott kapaszkodni. - -– A kulcs sincsen nálam. - -– Hol van? - -– Fenn, a szállóban. - -– Felméssz érte, s én majd megvárlak egy kocsiban. - -És a nyomorult végül engedett. - - -IV. - -A házmester elbámult, mikor kinyitotta a kaput, s alig ismerte meg a -lakóját. - -Erről az arczról Asztolf úr már leolvasta a szégyenét. - -Mialatt fölmentek a lépcsőn, tökéletesen kijózanodott. - -Már nagyon szeretett volna visszafordulni, de izgatottságában teljesen -elvesztette a fejét. - -A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kinyilt, s Leona az előszobában -kigyujtotta a villanyt. Benn voltak a több mint félesztendő óta bezárt -lakásban, a hol mindent finom fehér por lepett be. - -Félve, szinte lábujjhegyen haladtak előre, s egyikük se szólt egy szót -se, mintha attól tartanának, hogy fölkelthetnek valakit. - -Egyszerre Asztolf úr visszarántotta Leonát. - -– Oda ne menj be! – szólt halkan. – Az az ő szobája! - -Leona most már nem ellenkezett vele. A figyelmeztetés után, meglehet, -nem is mert volna bemenni oda. - -Tovább is csak halkan beszéltek. - -– Ülj le ide, erre a divánra – szólt Asztolf úr, egy kissé rekedt -hangon. - -Leona engedelmeskedett, és kiváncsian nézegetett körül. - -Aztán suttogni kezdett a kedvese fülébe: - -– Mondd, hogy szeretsz! Akarom, hogy szeress és meg is mondd, hogy -szeretsz! - -Asztolf úr nem felelt. - -– Tudom, mire gondolsz – suttogott Leona. – Úgy tünik fel előtted, -mintha ő most is ott feküdnék, abban a sötét szobában, s mi őt idekünn -megcsaljuk!… - -Valami olyan pokoli fény csillogott a szemében, hogy Asztolf úr -megrázkódott. - -Nem tudott ott maradni; feltámolygott a divánról. - -– Akarom, hogy szeress! – suttogott Leona. – Gyere, csókolj meg! - -– Nem – felelt Asztolf úr. – Undorodom magamtól! - -Nem mondta meg, csak gondolta: - -– És undorodom tőled is! - -Leona utána ment. - -– Akarom, hogy: csókolj, csókolj!… - -És magához vonta és elborította a csókjaival. - -Egyszerre egy iszonyatos csattanás hallatszott. Asztolf úrnak elállt a -szivverése, s Leonát rémületében rázó görcs fogta el. - -Pedig csak a nagy állótükörnek az üvege hasadt el, ott, a szomszédos -sötét szobában. - -Vagy egy negyedóráig tartott, a mig Asztolf úr Leonát magához tudta -téríteni. - -Nem gondoltak többé a szerelemre. Eszeveszetten menekültek a kisértetes -lakásból. - - -V. - -Leona talán megbocsátotta volna Asztolf úrnak azt a hitványságot, hogy -mámorában teljesíteni tudta az ő szentségtörő kivánságát, de Asztolf úr -nem bocsátotta meg Leonának azt a rettenetes undort, a melyet ezen az -éjszakán érzett először. - -Hiába biztatta magát észokokkal. Ezt az undort ujra meg ujra átérezte, a -hányszor Leona közelébe lépett. - -A vöröshaju asszony csókjai most már örökre hidegen hagyták. - -Mindig ott látta rajta azt a finom fehér port, a mely abban a lakásban -mindent belepett. - -Mire az uj lakó beköltözött ebbe a lakásba: Asztolf úr és Leona már -elszoktak egymástól. - -Asztolf úr más városba költözött, és a vöröshaju asszonyt sohase látta -többé. - - - - -POÓRNÉ MULAT. - -Négy vagy öt asszony, kinn a Ferenczvárosban, Poór Gábornét úgy hívja, -hogy: a császár barátnője. Szegény asszonykát maga a férje nevezte el -így. Poór ugyanis, egy keresztelőn, örömében-e vagy bánatában, egy -kicsit becsipett, s szokatlan jókedvében czélszerünek látta vendégei -mulattatására a következő kis mesével állani elő. Egy szép napon udvari -hintó állott volna meg a Poór doktor szerény házikója előtt. A hintóról -egy lakáj ugrott le, a ki Poór Gáborné után tudakozódott. Mikor -megmondták neki, hogy: igenis, itt lakik, kiszállt a hintóból maga a -császár. Bement a házba, kezet fogott Poórnéval és így szólt hozzá: - -– Szép, igen szép; meg vagyok önnel elégedve, csak buzgólkodjék tovább. - -Ebből a történetből, persze, egy árva szó se igaz; de az igaz, hogy Poór -Gábornénak, ámbátor még nem töltötte be a huszonötödik esztendejét, -máris hét fia van, a kik fejalkotásukról és testük térfogatáról itélve, -mindannyian jeles katonák lesznek. És az is igaz, hogy a sornak még -aligha van vége, mert Poór Gábornénak olyan mulatságos jelleme van, hogy -soha egy esztendőt se tud elmulasztani. Mikor a jó Isten jelentkezésre -szólítja föl az asszonyokat, mindig Poór Gáborné az első, a ki ezt -kiáltja: - -– Jelen! - -A mulatságos tulajdonságok soha sincsenek komoly következések nélkül. -Poór Gábornénál eddigelé két ilyen következés kopogtatott be. - -Az egyik: a félsz. Poór Gáborné nagyon aggódik a rongyos kis -szépségéért. Néha még most is azt álmodja, hogy: leány, s mikor -fölébred, egy pár pillanatig elmélázik, maga se tudja min. Mintha tegnap -lett volna, mikor még csak franczia babákkal játszott; az, hogy most -becsületes magyar babák vannak körülötte, a kik egyebet is tudnak, nem -csak papát-mamát mondani: úgy esett meg, mint az álom… Igazán, öreg -asszony lesz nemsokára?!… S ha bizonyos benne, hogy az ura nem kapja -rajta, olykor elnézegeti magát a tükörben: – Istenem, be’ hamar kimegyek -a formámból! - -Pedig a természet, mintha kedve telnék benne, igen kiméletes iránta. -Bizonyos időszakokban – az igaz, hogy ritkán, szóval, a mikor egy kicsit -össze is fűzheti magát – még az alakja is leányos. Ilyenkor egész -külseje olyan helyes, olyan üde, hogy öreg zsiványok kisasszonynak -néznék. Gömbölyü kis arcza megőrizte gyermekességét, s a tekintete -ártatlan maradt, mint ha Poórné mindannyiszor csak álmodta volna, hogy a -gólya végigrepül a Ferenczváros fölött. - -Annak, hogy Poórné minden tőle telhetőt megtesz a hadsereg jövőjéért, -egy másik következése is van, a mely szinte magától értetődik. A másik -következés az, hogy Poórné, mióta férjhez ment, valóságos remeteségben -él. - -Ez a remeteség nem éppen szomorú. A ferenczvárosi orvos házának egy kis -kertje is van, a melyben több ugyan a szines üveggolyó, mint a fa és -virág, de azért mégis csak kert az. Az udvar tágasabb és elég -barátságos. Galambducz van benne és galambok, majdnem annyi galamb, mint -gyerek. A galambok és a gyerekek egész nap olyan lármát csapnak, hogy -idebenn, a városban, háziúr nem tűrné meg őket. Sebaj; így legalább -közel vannak a Poór doktor klientélájához. - -Azt se mondhatni, hogy ez a remeteség valami nagyon megviselné Poórnét. -Naphosszat el tud hanczurozni a gyerekeivel; a nagyobbakkal valósággal -elmulat s mindenen ő nevet a leghangosabban. Az egyik fia a multkor azt -mondta neki: – Mama, mindnyájunk közül mégis te vagy a leghunczutabb! – -S talán igaza volt; a legnagyobbik gyerek egy-két év mulva már komolyabb -lesz, mint a milyen az anyja. - -De akármilyen derüs is ez az otthon, azért Poórné mégis csak -remeteségben él. Az urát egész nap nem látja. Poór reggeli hat órakor -fölhajt egy köcsög tejet s aztán sorra látogatja a betegeit; rendesen -csak két óra felé jön haza, a mikor már egy sereg ember várja. Bemegy a -szobájába s hatig-hétig rendel. Csak hét óra tájban lehet a családjáé; -néha ezután is elvágtat egy-egy súlyosabb beteghez. Sokat kell fáradnia, -lótnia-futnia, mert a pácziensei szegény emberek, s Poór nem éri be a -tisztességes megélhetéssel, vagyont akar szerezni. Arra gondol, hogy: -hátha nemcsak hét fia lesz, hanem hét leánya is?! - -Poórné tehát egy életen át nem csinál egyebet, csak az urát várja. Nem -jár sehová. Sokszor nem is mehetne, a legtöbbször nem hagyhatja a -gyermekeit, és soha sincs kedve az ura nélkül kóborolni! Olyan messze -vannak a várostól! És mit is keresne ott egyedül? Már el is szokott az -emberektől s minden szórakozástól. - -Poórt kellőképpen méltányolják a betegei, s ezt Poór meg is érdemli. -Egyetemi tanár ugyan soha se lesz belőle, de tud nux vomicát rendelni, s -ha valamivel nincs tisztában, másnapig lelkiismeretesen megnézi az -orvosi zsebkönyvét; a könyvben minden benne van. - -Aztán meg nem utálja a szegény embert, s nem sajnálja a fáradságot, -alaposan kitapogatni a nyomoruságait. A szegény ember pedig csak ezt -akarja. És Poór, nagyjában, igen meg van elégedve sorsával. Egy kicsit -bosszantják ugyan feleségének nagyon is polgárias hajlandóságai, de -végre, ha az asszony a kulcslyuknál hallgatózik, a mikor magános hölgy -lépett a rendelőszobába, az még nem olyan nagy szerencsétlenség. -Titokban, meglehet, nem bánná, ha a feleségében volna valami az ideges -grófnők érdekes morbidezzájából. (Poórt ezelőtt Bauernek hivták; azért -irja két ó-val a nevét.) Néha talán más nő alakja is megfordul a fejében -(olyan sok szép lány szaladgál az utczán, s – teringettét – hét kis -ficzkó egy cseppet se regényes dolog!…) de nem igen ér rá a -bolondságokra, s mindenekfelett meg tudja becsülni azt, a ki folyton -csak őt várja. Úgy érzi, hogy ebben a kiváncsi, polgári asszonykában van -valami a termőföld isteni fenségéből; s mintha ehhez a hallgató lélekhez -olyas közösség fűzné, mely titokzatos, mint az atómokat összekötő, s a -nagy mindenséget egyképpen éltető erő: ölelésének a gondolatára is az a -melegség járja át, a melyet e rejtelmes kapcsolat nélkül nem adhat meg a -legszilajabb gyönyörűség sem. - -Poórné is – a ki sohase gondol ilyesmire – meg volna elégedve a -sorsával, talán jobban még, mint a férje, de igen-igen szeretné, ha -volna valakije, a kivel minduntalan közölhetné apró és kicsinyes -gondolatait. De az ura, alig, hogy megmosakodott, ruhát váltott s -kilépett a rendelőszobából, alig hogy lenyelte a falatját s kihallgatta -a kisebb csemetéit, már az óráját nézi; lefekszenek, s Poórné megint -elteheti a titkait holnapra. Ezek az apró titkok lassankint meggyűlnek; -s egy-egy szomorú délután, mialatt az ura odabenn rendel, Poórné -elgondolkozik. Úgy rémlik neki, mintha tulajdonképpen valami sajnálatos -dolog történnék vele; kedve volna megsiratni, hamarjában nem tudja: kit? -talán egy holt testvérkét, talán magamagát. Messziről elhallatszik hozzá -a nagyváros zsivaja: mintha eltünnék ott valami, a mi az övé volt. -Ijedten gondol a gyorsan iramló időre, s úgy tetszik neki, hogy arra -messze, más csillagok alatt s nagyobb fényességek közepett élő emberek, -kiknek szive gyorsabban dobog, nem hiába mondják a szárnyas percznek: – -Maradj, oly szép vagy! – magukhoz is ölelnek egy-egy pillanatot. - -Mindebből Poór gyanít valamit, s valahányszor eszébe jut a dolog, -elvégezi magában, hogy a legelső arravaló időben elviszi az asszonyt egy -kicsit szórakozni. - -Így történik, hogy egy esztendőben kétszer-háromszor, olyankor, a mikor -ide s tova sietni kell, mert nemsokára Poórné már nem igen mozdulhat ki -a Ferenczvárosból, Poór azzal lepi meg a feleségét: - -– Ma este meg foglak szöktetni. - -* * * - -S este Poórék megszöknek. - -A gyerekeket korán lefektetik, mert a nagyobbaktól nem tudnának -szabadulni, s mikor meggyőződnek róla, hogy már mindegyik alszik, az -öreg dadának még egyszer a lelkére kötik, hogy valahogy le ne hunyja a -szemét. Aztán megállnak a sok kis rácsos ágy előtt. - -A három esztendős kis ficzkó alva is szorongatja falovacskáját kövér kis -kezében. Nem merik tőle elvenni, hogy föl ne keltsék. Poórnénak -megfájdul a szive. Úgy érzi, mintha valami galád árulást készülne -elkövetni a kicsinyei ellen. Ebben a pillanatban már jobban szeretne -itthon maradni. - -– Gyere! - -Odakünn, a templomtornyon, félnyolczat üt az óra. Poórnak eszébe jut -valami. - -– Állj meg egy kicsit, hadd nézzelek meg. Nem is kérdeztem, van-e -alkalmas ruhád. - -Hogy van-e alkalmas ruhája? Poórnénak mindig van készletben egy ruhája, -a mely csak ezt a boldog alkalmat várja, s a melyet máskor többé nem -igen használhat. - -– Úgy öltöztem, a hogy mondtad. - -Poór tudniillik, nemrégen, azt az állítást koczkáztatta meg, hogy a -mióta a vegyes fajtájú dámák az egyszerűségben is utánozni akarják az -úrinőket: az előkelő hölgyek, a grófnők, a kik semmiképpen nem akarnak -amazokhoz hasonlítani, arról ismerhetők fel, hogy az öltözetük különös -és feltünő. - -– Hm. Nagyon is úgy öltöztél. - -Poórné ijedten néz az urára. - -– Nem jól vagyok így? De hisz megmutattam neked ezt a ruhát! - -– Igen, csakhogy akkor nem volt rajtad. És tudod, egy grófnő, a ki -fogaton jár, sok mindent fölvehet magára, a mi egy kis doktornén rosszul -áll. - -Poórné elszomorodik; látszik rajta, hogy szeretne visszafordulni. Poór -végre megnyugtatja: - -– No, azért megjárja. - -Poórnénak majd kicsattan az arcza az izgatottságtól. - -– Legalább azt fogják hinni – szól halkan – hogy a kedvesed vagyok. - -Beülnek egy egylovas kocsiba. - -– Emlékszel-e – áradozik Poórné – hogy tavaly… éppen ilyen tájban -lehetett… milyen jól mulattunk?! - -– Ühüm. - -Poór jobban emlékszik. Tavaly ilyenkor, a kirándulás vége felé, nagyon -összekülönböztek. A mint hogy minden ilyen báljuk csetepatéval szokott -végződni. Az idegen helyen nem ismernek egymásra; vigan indulnak el, s -szótlanul térnek haza. - -De nem akarja elvenni a felesége kedvét s ráhagyja, hogy úgy van. - -A Vígszinházba mennek. Poórnénak nagyon tetszenek a borsos franczia -darabok; a sok csintalanság pokolian vidámnak, meglepőnek s kedvesen -szörnyűnek tűnik fel előtte. Persze, ő nem látja túlságosan elevenen a -kényes jeleneteket, mint azok a botránkozók, a kiknek mindez kevésbbé -uj, mint neki. Poórné a bűnről azt képzeli, hogy ez csupa lárma, -csinnadratta, bruhaha és japáni muzsika. - -Poór néha nem állja meg, hogy oda ne sugja neki: - -– Ne nevess olyan hangosan! Mit gondolnak rólad?! - -Szinház után vacsorálni mennek. Poór (két ó-val) nem mehet máshová, mint -a Kaszinóba. - -A hogy leülnek, Poórnéból kiárad a boldogság. - -– Tudod, csak azt a jelenetet nem értem, mikor a krokodilus -hozentrágerben jön be az ablakon… - -Poór megrémül. - -– Ugyan, kérlek, ne beszélj ilyen együgyűségeket – leczkézteti halkan – -minden szavadat meghallhatják! Ki hiszi el, hogy egy asszony nem érti -meg ezt a jelenetet? Azt képzelik, hogy erővel magadra akarod vonni a -figyelmet. Nézd, micsoda szemeket vet rád az öreg Bugyelláris báró! - -Poórné elhallgat. - -Poór (két ó-val) bosszúsan veszi észre, hogy a pinczérek nem forgolódnak -körülötte azzal a néma tisztelettel, amelylyel Bugyelláris báró körül; -mintha egy kicsit félvállról kezelnék őket. - -És valóban, a borfiúk között, a kik a Kaszinóban ráérnek -pszihologizálni, megérkezésükkor a következő párbeszéd zajlott le: - -– Hát ezek kik? - -– Tudja az ördög. - -– Valami orfeumi lehet. - -– Akkor ismerném. Legfeljebb a Folies Zig-Zagból való. - -– Az ördög tudja, hol csiphette fel. - -Poór mindezt leolvassa a képükről és dühbe gurúl. Előkelő akar lenni, de -ez csak félig sikerül neki. Ekkor rájön, hogy hiába is erőködik, mert az -asszony csökönyösen hallgat. - -– Miért némultál meg egyszerre? – folytatja halkan a szót. – Ha arra -kértelek, hogy ne játszd a falusi ártatlanságot, ebből nem következik -az, hogy úgy szomorkodjunk itt, mint két egyiptusi isten, a kik hatezer -év óta ülnek együtt s már ugyancsak unják egymást. Mit duzzogsz? -Harapófogóval vegyem ki belőled a szót? - -Poórné nem tudja, hogyan viselkedjék. Hogy fesztelenségre tegyen szert, -megiszik két pohár bort, s azonnal becsíp. - -Egy pár percz mulva olyan hangosan nevet, hogy minden szem feléje -fordul. - -Poórt végképpen felingerli ez a viselkedés. Előbb csak kínosan feszeng, -de aztán kitör belőle az elkeseredés. - -– Igazán, nem vihetlek emberek közé!… De hisz ez hallatlan!… Itt -mindenki azt hiszi, hogy… - -Poórné egy esengő tekintettel fonja körül az urát. - -– Szégyellsz? - -És két nagy könnycsepp buggyan ki a szeméből. - -De Poórt már elhagyja a türelem. - -– Még csak az kell, hogy sírni kezdj! Itt!… Mondhatom, szépen vagyunk!… - -A kocsiban már egy szót se szólnak egymáshoz. A ritka mulatság során -sikerült egymást alaposan elgyötörniök. - -Mikor hazaérnek, Poórné mint egy vezeklő nyit be a kicsinyei közé. A kis -ficzkó kezében még most is ott van a falovacska. Poórné gyöngéden -össze-vissza csókolja a kövér kis kezet. - -– Bocsássatok meg nekem, édes drágáim! – suttog az alvó gyermekekhez. – -Soha se hagylak el többé benneteket, soha, soha! - -Poór átment a rendelőszobájába; lapozgatni akar a zsebkönyvében, mert -két betege is van, a kikkel nincs tisztában. - -Mire visszatér, az egész ház alszik. Poór körülnéz, aztán meggondolja -magát; nem háborgatja őket. Visszamegy a szobájába, s egy percz mulva -nem hallik egyéb, csak az alvók lélekzetvétele. - -Alighanem mind a nyolczan angyalokkal álmodnak. - - - - -SZAKÍTÁS. - -A szeme nem volt közönséges; nagy, szép vágású, értelmes nézésű barna -szem volt – az ember azt mondta volna, hogy jól kinyilt szemmel nézi a -világot – és valami vöröses fény égett benne, a min szivesen -rajtafelejtkezett a szoknyavadászok nyugtalan, ugrándozáshoz szokott -tekintete. A szempillája sűrű; a szemöldöke sötétebb szinű, mint a haja; -a szája húsos, de annál felötlőbben formás. Az alakján is volt valami -nem mindennapi, valami urias, a mi sehogy se illett ahhoz a szegényes -étteremhez, a honnan éppen most költözködött ki a nem éppen válogatott -vasárnapi közönség. Rózsával telerakott, fűszinű kaczkiás kalapja szebb -estéket is láthatott, már akár az ő, akár másvalakinek a fején; a -ruházata majdnem annyi izlést mutatott, mint a mennyi szegénységet… De -mégis csak az volt a legnevezetesebb rajta, hogy nagyon, iszonyúan -náthás volt. - -Ha az embernek olyan nagy bánata van, hogy folyton sírnia kell és ehhez -még iszonyúan náthás: ez csakugyan a legtöbb, a mi egy szegény nőt -vasárnap este a vendéglőben érhet. - -Szerette volna a fejét a jobbkezével megtámasztani vagy meg-megsimogatni -a homlokát; szeretett volna az asztalra könyökölni, arczát a két -tenyerébe temetni, és úgy búsulni… De a náthája nem engedte. A -zsebkendőjét egy perczig se tehette el; a zsebkendőjének nagyon sok -dolga volt. Hol a szemét kellett törülgetnie, hol az orrát; a -legtöbbször mind a kettőt. Hát inkább csak az orrát törülgette és -hagyta, hogy a nagy, vastag könnycseppek végig folyjanak az arczán. - -Éjfél elmult. A vasárnapi közönség nagy tömege már tovább állott, ki -haza, ki máshová; az egy-két maradi vendég is sorra elszállingózott. A -közelükben nem ült senki. A czigány a hosszúkás étterem bejáratánál -játszott, és ők ketten, messze ezektől, a legbelső sarokasztalnál -szomorkodtak. Nem ügyelt rájok senki; csak az álmosan kódorgó pinczérek -vetettek feléjök néha egy-egy lapos pillantást. A náthás nő nem törődött -velök. Nem szégyelte, hogy sír. Hiszen ezek úgy se látják többet! - -Előbb még semmi bajuk se volt. Előbb még a nátha se bántotta ennyire. -Hanem a náthát semmi se bátorítja fel annyira, mint a sírás. Attól -fogva, hogy elkezdett sírni, az orra többé nem hagyott neki békét. - -Előbb még ettek, ittak, nevetgéltek. De mikor a vendégek egyszerre csak -nagyon meggyérültek és a pinczérek kezdték eloltogatni a fölösleges -lámpákat, a hadnagynak eszébe jutott, hogy az idő eljár, s hogy hiába -halogatja, végre is elő kell állania a komoly mondanivalójával. Az arcza -elkomolyodott, s a náthás nő egy pillanatnyi ábrándos szótlansága után, -hirtelen kibökte, a mi a szivét nyomta, katonásan, bátran, a dolog -lényegébe vágva, már a hogyan szokta: - -– Tudod-e, Anna, hogy ma utóljára vagyunk együtt?! - -Anna éppen az orrát akarta kifújni, de ijedtében egy pillanatra -felfüggesztette ezt a műveletet és azt kérdezte: - -– Megbolondultál? - -A hadnagy hátradőlt a széke támlájára, kinyujtotta a jobblábát egész -hosszúságában, és így neki készülődve a bővebb megokolás munkájának, -benyúlt a zsebébe, elővette ezüst czigaretta-tartóját, s mialatt szép -lassan, csöndesen beszélni kezdett, egy czigarettát sodort magának. - -– Megmondtam neked előre – szólt a hadnagy, minden szónak megadva a -kellő nyomatékot – a legelső napon megmondtam, hogy csak addig maradok -veled, a mig rajtam kivül nem lesz semmiféle ismeretséged. - -– No és? Hát van nekem más ismeretségem is? Hol van? – álmélkodott Anna. - -És körülnézett: nincs-e a teremben valaki, a kinek a jelentkezése vagy -viselete nem tetszik a hadnagynak? Nem állított-e be a vendéglőbe valami -huszártiszt? - -– Ne tagadd, mert láttak – folytatta a hadnagy – háromszor is láttak, -mindig ugyanazzal. - -Nem nagyon izgathatta a dolog, mert miközben ezzel előállott, lassú -tempóban forgatta az asztalon a czigarettatartót, s a szeme arrafelé -tévelygett, a merre a czigányok játszottak. - -– Kivel? – szörnyűködött Anna. - -– Nem tudom, hogy hívják és kicsoda-micsoda. Csak annyit tudtak mondani -róla, hogy magas, szőke ember, pofaszakálla van, szemüveget hord, és -jómódúnak látszik. - -– Hazudik, a ki mondta! – tört ki a náthás nőből a felháborodás. – Ki -beszélte tele a fejedet ezzel a gyalázatossággal?!… Csak a Tóni barátod -lehetett; ez a folyton röhögő kövér mamlasz! Mert sehogyse akartam -észrevenni, hát most bosszút áll rajtam! - -– Hogy kitől tudom, az nem tartozik a dologra. Nem a Tóni volt. A Tóni -nem is törődik veled. - -A náthás nő gyanuperrel kezdett élni. - -– És hogy jut ez most egyszerre az eszedbe?!… Az előbb még semmi bajod -se volt. Itt ülünk már másfél órája; mindenről beszélsz, csak erről nem. -És most hirtelen el akarod hitetni velem, hogy valaki taplót dugott a -füledbe. Milyen ostoba vagyok! Hiszen te csak ugratni akarsz! No lám! -Bor közben egyszerre csak feltámad benne a gyanakvás!… Aztán kitalál -valamit csak azért, hogy hátha talán elszólom magamat?!… Úgy gondolja, -én is éppen eleget ittam; a bor megoldhatja a nyelvemet!… De ha nekem -nincs mit kikottyantanom?!… - -– Hát csak beszélj másról, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik. Az -asszonynép ezt már így szokta. De jusson eszedbe, mi volt az első szóm, -a mikor az este találkoztunk. Hogy még ma mondani akarok neked valamit, -majd szinház után. Igaz vagy nem igaz? - -– És ezt tartogattad a begyedben? - -– Ezt. - -– Ártatlan pofákat vágtál, összehordtál hetet-havat, csak éppen arról -nem szóltál, hogy mivel beszélték tele a fejedet!… Eh, mondom, hogy az -egészet kitaláltad!… Azt képzeled, hogy majd kiugratsz belőlem valamit. - -– Tudtam, hogy letagadod; hogy vitatkozni, veszekedni, jajveszékelni -fogsz, mihelyt kipakolok vele, mit jelentettek rólad. És nekem ez nem -volt sürgős. Nyugodtan akartam megvacsorálni; az ember békességben -marad, a meddig lehet. Előbb jön a vacsora, és csak aztán, ha már le -kell nyelni, a fekete leves. Hogy nem vágtam, nem tudom milyen pofákat? -Tudod, azért én még nem eresztem a fejemet valami nagy búnak! Ha úgy -akarod, hát legyen úgy! - -Csakugyan nem látszott elkeseredettnek. A tekintetéből csak tökéletes -nyugalmat, öntudatosságot és elégedettséget lehetett kiolvasni; igaz, -hogy ez a tekintet egy idő óta állandóan kerülte a náthás nő nyugtalan -pillantását s nagy kedvteléssel pihent meg a legkevésbbé érdekes -tárgyakon. A hogy ült, a hogy beszélt és a hogy, félig lehunyt szemmel, -ide-oda nézett, az mind valami kemény elszántságra vallott. - -A náthás nő csak most vette észre, hogy kedvese arczán olyan kifejezés -ül, a melyet eddig még nem ismert. És ez a fölfedezés hirtelen -megrémítette. A mit hallott – minthogy semmit se tudott a -pofaszakállasról – nem vehette eléggé komolyan; nem akart hinni a rossz -sejtelmének, nem akart elkészülni a legrosszabbra. Egy percz alatt -százféle magyarázatot képzelt el, a melyek mind azzal biztatták, hogy a -veszedelem nem olyan komoly. De erről az uj arczról, a melyet váratlanul -talált ott, a hol a jól ismert vonásokat kereste, – a melyről sehogy se -tudta elhinni, hogy csakugyan kedvesének az arcza s nem egy idegené: le -kellett olvasnia, hogy baj van. - -Rémületében nem tudott okosabbat kitalálni: elkezdett esküdözni minden -szentekre, s bizonyítgatta, apró történetekkel erősítgette, mennyire -ártatlan, s mily hazugok és hitványak azok, a kikről föltehette, hogy -vádolták, vagy rossz hírbe keverték. Elsorolta, mi adhatott okot vagy -támasztékot a meggyanusitásra; mi volt a viseletében, a mit félre -lehetett magyarázni; előkaparta a gondatlanságait, mindazt, a miért -szemrehányást tehetett magának; valósággal fegyelmi vizsgálatot -rögtönzött maga ellen. Ennek a vizsgálatnak az eredménye természetesen -csak fölmentő lehetett; de egyik történet a másikat hozta magával, egyre -jobban belebonyolódott a történeteibe. - -A katona egyet legyintett a kezével. - -– Mit mondanál egyebet? – szólt. – Ilyenkor nincs más választás, mint a -csillagokat is letagadni az égről; azt csak nem ismerheted el, hogy -igaz!… Mindent megtenni és mindent lehazudni: ez az asszonyok fegyvere! -Hazudni, azt tudtok! - -A náthás nőnek át kellett látnia, hogy hiába bizonyítgatja az -ártatlanságát akár reggelig. Meggyőzni csak azt lehet, a ki nem hisz; ez -pedig, bár az ellenkezőt mondja, ártatlanabbnak képzeli őt, mint a -milyen valójában. De hát akkor miért akarja lerázni a nyakáról?! - -Hamarjában nem gondolhatott egyebet, mint hogy: - -– A pofaszakállas csak ürügy; nem is létezik, csak te magad találtad ki… -Azért akarsz elhagyni, mert más nőt szeretsz! - -– Buta vagy – felelt a katona. – Ha úgy volna, akkor nem ülnék itt -veled. Akkor most azzal mulatnék. - -Ebben már volt némi valószínűség. A náthás nő egy pillanatig -elgondolkozott, és csak most villant fel a fejében: a legrosszabb, a mi -nem lehetetlen… Az, hogy már megunták. Hogy a katonának ebből a -szerelemből már elég volt. - -Előbb elpirult, aztán nagyon elsápadt. A szive hevesen kezdett dobogni, -s megdöbbenésében elhallgatott. - -– Ne keresgéld a hibát másban – folytatta a hadnagy, mintha az -elhallgatott gondolatra felelne. – És ha már így történt, hát ebbe -szépen bele kell nyugodni. Meglehet, mind a kettőnknek jobb lesz így. -Gondolj arra, hogy már úgyis szemet szúrt a dolog; egy tiszt jobban -feltűnik, mint akárhány czivil. Ha ez még sokáig tart, könnyen -elveszíthetted volna az állásodat. - -Tehát igaz. Ráuntak. Semmi egyéb, csak éppen hogy ráuntak. Az, hogy már -éppen elég volt ebből a szerelemből. Az, hogy ő többé nem kell. Akárki -kell, csak éppen ő nem. - -S szeméből kibugygyantak a szégyen könnyei. - -Aztán ennek nyomában: az elárvult szerelemé, a haszontalan epedésé, a -féltékenységé, a tehetetlen dühé; csak úgy patakzott arczáról a sok -könny. - -Ujra megeredt belőle a szó. Előbb panaszkodott, aztán könyörgött, végül -fenyegetőzött. - -Most már folyvást sírva, néha zokogva beszélt folytonos orrfúvás -közepett. A pinczérgyerekek egy kicsit megbámulták, de bánta is ő azt! - -A hadnagyot ekközben nagyon elfoglalta a czigarettatartója. Hol -kinyitotta, hol becsukta, hol zsebre tette, hol megint elővette az ezüst -szelenczét; néhány verset játszadozott vele, a fenyegetőzések -fejezeténél azonban végképpen eltette, nyilván gondoskodásból, hogy a -drámai jelenet szomoru fináléjául valahogy ott ne felejtse a -vendéglőben. - -A derék katonát minden nyugodtsága ellenére is megzavarta egy kissé ez a -szüntelenül tartó és temérdek orrfúvással súlyosbított sírás. Azzal a -gondolattal, hogy a szertelen könnyáradat nem kerülheti el a már csak -szolgálattevő közegekből álló nyilvánosság érdeklődését, valahogy még -csak megbékélt volna, de nem győzte eléggé sajnálni ezt a szegény nőt, a -ki most ő benne egy világot veszít. - -Hanem azért az elhatározása nem ingott meg. - -– Ne bomolj, Anna! – vigasztalta párját. – Látod, én azt hittem, hogy a -legszebb békességben válunk el, csakúgy, mint máskor!… Mire való ez a -komédia? Okosabbat is tudok annál, mint hogy veszekedéssel töltsük ezt -az utolsó esténket. A mi hiába, az úgyis hiába; de ez nem ok arra, hogy -haraggal menjünk szét. Ma még úgy leszünk, mint azelőtt, a szép időkben; -ma még veled maradok. Aztán csókkal búcsúzunk el, mint jóbarátok. No, -törüld le az arczodat és menjünk. - -– Hová? Te jobbra, én meg balra? - -– Nem. Elkisérlek, mint máskor. - -– Hát te azt hitted, hogy ezek után még… mikor eldobsz magadtól, mint -egy rongyot… én meg fogom csókolni azt a kezet, a melyik eltaszít?!… Egy -perczig se éljek tovább, ha engem még valaha megcsókolsz! - -De a sok sírás egy kissé elérzékenyítette a hadnagyot… s az ellenkezés -is csak arra volt jó, hogy annál inkább ragaszkodjék az érzelmes -búcsúzkodáshoz, a mit szerelmi regénye szép végéül szánt. Közelebb -húzódott Annájához és suttogni kezdett a fülébe. - -A czigány a »Jaj be fáj!«-t játszotta… a náthás nő szive végképpen -elolvadt, és már megbánta, hogy átokkal tiltotta el magát a -búcsúcsóktól. - -Nagy viaskodás támadt a lelkében. Egyfelől a nagy megaláztatás… de aztán -eszébe jutottak »a régi szép napok« – a melyekről a hadnagy suttogott. - -Mikor a czigány abbahagyta, a hadnagy hirtelen fölegyenesedett. - -– No gyere! – szólt. - -Felöltözködtek és kimentek a vendéglőből. - -A sötét utczában – alig tettek tiz lépést – a náthás nő egy pillanatra -megállapodott. - -Valami azt sugta neki, hogy így kell szólnia: »Ha elhagysz, hát áldjon -meg az Isten!…« - -Csak egy pillanatig habozott, aztán szégyenletében lehorgasztotta a -fejét, és követte a tisztet, mint a kutya követi a gazdáját. - - - - -GAUTIER MARGIT HALÁLA. - -Egy este, úgy nyolcz óra tájban – 1894-et írtak akkor – Rieux Gaszton -minden czél és érdek nélkül sétálgatott a Rue-Saint Lazare-on. -Bohém-korának erről a rossz szokásáról minden józansága ellenére se -tudott letenni, noha már kétszer volt miniszter, egyszer földmivelési, -tizenhét napig, s egyszer gyarmatügyi, majd egy féléven át. - -Az idő szép, az út jó, a czigaretta kairói volt, s a sétálgató épp úgy -nem gondolt semmit, mint a többi, miniszterséget még nem viselt ember. - -Egyszerre – közel járt a Trinitéhez – valaki, a ki egy kapu alól -vágtatott ki, belé ütközött, s olyan nyugalommal készült rajta -keresztülhatolni, mintha az ex-miniszter a két világrész legszűkebb -mellü, s legpárbajképtelenebb embere lett volna. - -Gaszton, egy szempillantással megállapitván, hogy a Maczedóniát szűknek -találó úr egy fejjel kisebb nála, s az erőmérőn legalább három -kilogrammnyival kevesebbet ütne, mint egy rendes testalkotásu -ex-miniszter, nem dörmögte a markába, hogy: »Neveletlen!« – hanem készen -az nap harmadik utczai párbajára, összeszorította az öklét, hogy hasba -boxolja a férfiut. De mielőtt két különböző, de azonegy ütemű -mozdulattal szabad folyást engedett volna jobb karja és jobb lába égető -tettvágyának, ráismert a Doktorra. - -Ennek a századnak a végén már csak azok az emberek szoktak kedvesek -lenni, a kik a tyúkszemünkre léptek. A Doktor maga volt a derü s -gráczia. - -– Nini, Gaszton! - -– Milyen szerencse, Doktor! – s rendelkezési állományba helyezte a -lábát. - -– Ah, ez igazán kedves találkozás! Legalább gratulálhatok. - -– Mihez? - -– Teringettét, hát a tengerészeti miniszterséghez! - -– E szerint ön nem olvasta az esti ujságokat. - -– Hogyan? Nem vállalta volna el a tárczát? - -– De még mennyire! Csakhogy már megbuktam. A kamara ma délben -leszavazott bennünket. - -– Ah, ez nem volt szép, de hát mit várjunk a kamarától?!… És most… nem -jön a première-re? Azt mondják, Bartet egyik legcsillogóbb, -legkáprázatosabb haldoklását fogja bemutatni. - -– Nem szeretek egy nap két komédiát látni. S délelőtt volt benne részem, -mondhatom. Anch’ io sono pittore. - -– Sajnos, én nem vagyok olyan független ember, mint ön, kedves -miniszterem. (Már csak engedje meg, hogy így szólítsam. Egyikünk se -tudhatja, hogy mit hoz a holnap!) Nekünk, orvosoknak, ha divatban -akarunk maradni, épp úgy ott kell lennünk minden première-en, mint a -divatos hölgyecskéknek. - -– Ó, be szomorú is az élet, Doktor! - -– A politika gyorsan vénít, kedves Gaszton. Emlékszik még, mikor egy -vidám este felkiáltott: »Csak az bizonyos, hogy az élet szép, s hogy -Prudence vastag?!« - -– Ó, az régen volt! - -– Igaz, nem találná ki, honnan jövök. A szegény Margittól. - -– Miféle Margittól? - -– Gautier Margittól. Tudja-e, hogy halódik? - -– Olyan rosszul van? - -– Bizony, a legvégét járja. Már egy hét óta mindennap azt hiszem, hogy: -no most mindjárt meghal, még abban a perczben, a mig mellette vagyok!… -Tudja mit? Nagyon szép volna, ha felnézne hozzá. Jól esnék szegénynek, -mondhatom, mert meglehetősen el van hagyatva. De nekem sietnem kell a -première-re. - -– Itt lakik ebben a házban? - -– Igen, a negyedik emeleten. Addio. - -– Viszontlátásra, Doktor. - -Gaszton, mikor elvált a doktortól, habozott egy kissé, mint a Paul -Bourget hősei minden szivarra gyujtás előtt, de végre is elhatározta -magát, s felfáradt a negyedik emeletre. - -Nanine nyitotta ki előtte az ajtót. - -– Ah, Rieux ur – kiáltott fel hagyományos contralto hangján, s ismert -illedelmes bizalmasságával – hol jár ön erre, a hol a madár se jár? - -– Silányul vagyunk, mi? – kérdezte Gaszton, a mult század kilenczvenes -éveinek a nyelvén. - -– Bizony, rossz bőrben van – felelt Nanine, s kimeresztve a szemét, -nyelt egyet, mint Alice Lavigne. - -Gaszton körülnézett az előszobában. - -– A berendezéstek nem éppen herczegi. - -– Ó, hagyja el, Rieux úr! Ez még mind semmi. De ha tudná! Mindennap a -végrehajtó. Az ékszerek benn a Néninél. Csehül vagyunk, mondhatom. - -– Hát a gróf? - -– A gróf egy vén kupecz. Százharmincz frankot küld nekihavonkint Arra se -elég, hogy Prudence jóllakjék vele. - -– Mit, Prudence uzsoráskodik? - -– Igen, azzal a pénzzel, a mit a Margit ajándékaiból szerzett. Utálom -ezt a kövért. Hiszen ha az ember csak a pénzre nézne!… - -– Neked is tartozik? - -– Úszik vagy négy hónapi bérem. No de én nem panaszlom fel neki -szegénynek. - -– Hm. - -Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton belenyult volna a mellényzsebébe, hogy -kivegye a megfelelő számu aranyakat, most azonban megelégedett azzal is, -hogy egy önkéntelen mozdulattal a szivéhez kapott, s azt gondolta -magában: - -– Erre még ráérünk. - -Azzal bement Nanine után a Margit szobájába. - -Margit egy agyonpárnázott amerikai bútorkülönlegességen ült, mely szék, -ágy és kanapé volt egy darabban, s melyet »kivánatra« talán -biliárdasztalnak is lehetett használni. Azzal volt elfoglalva, hogy a -haját sütögette. - -– Gaszton!… Ah, ez szép, nagyon szép! Milyen jó fiú maga! - -Átkozottul meg volt változva. Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton azt -mondta volna magában: »Szegény leány!« – most csak azt gondolta: »Facies -hippocratica…« - -– Mit csinál mindig? – kérdezte egy kereskedelmi levelező csöndes -részvétével. - -– Egész nap Ohnet-regényeket olvasok – felelt Margit. – Olyan szépek!… S -én úgy tudok sírni ezeken a szegény, büszke grófkisasszonyokon! - -– Azért jöttem, hogy kivigyem a Bois-ba – szólt Gaszton hirtelen -elhatározással. – Betakargatom egy nagy bundába, úgy, hogy nem fázhatik -meg, odakünn kedélyesen megvacsorálunk… - -– Istenem, milyen pompás volna! De visszajövet nem tudnék feljönni a -lépcsőn. Hagyjuk el, kedves barátom, ne is beszéljünk erről. Nagyon -rossz a gyomrom, nagyon rossz. De talán Aix majd helyreállít megint. -Mondjon inkább valami ujságot. Mit tud Armandról? - -– Ott voltam az esküvőn. Nagy közönség, püspöknagybácsi, ott volt -Saint-Gaudens is. A menyasszony ruhája igazán remekmű… - -S leírta ezt a remekművet kellő részletességgel. Aztán így végezte: - -– De, tudja-e, hogy majdnem elmaradt az esküvő? A hozományban – ki hitte -volna? – szép számmal szerepeltek török papirok is, s az após ezeket -névértékben akarta átadni. A vén Duval nem engedett, az após megkötötte -magát, szóval az öregek marakodtak. Armand káromkodott, s a menyasszony -könnye úgy húllott, mint az őszi permeteg. Végre is, megriadva a -botránytól, hatvanöt százalékban kiegyeztek. - -– Szegény Armand! - -– Beletörődött a dologba. Azt mondja, örül, hogy végre maga is tarthat -versenyistállót. De előre megmondom, Margit, ne rakjon a lovaira, mert -gyalázatos gebék. Inkább kérjen tőle tip-eket. - -– Azt hiszi, hogy meg fog látogatni? - -– Hogyne! Fogadni mernék, hogy mihelyt megjön a nászútjáról, az első -dolga lesz magát felkeresni. - -– Szép volna, ha megtenné, és én meg is érdemelném tőle… Kitalálhatná, -hogy végre is nagyon csinosan viseltem magam. - -– Ó, már tud mindent! Duval kisasszony házassága után a vén ember -elbeszélte neki az egész históriát. S ekkor Armand rájött, milyen -ostobaság lett volna, ha az első ötleténél marad. Képzelje csak, bele -akart kötni Varville-ba. Párbajra, meg nem tudom mire gondolt, de aztán -letett róla. Most már egészen higgadtan gondolkozik a dologról. Átlátta, -hogy emigy okosabb. - -– Bizonyára. De amúgy – mennyivel szebb lett volna! Istenem, be boldog -is voltam Ville d’Avray-ban!… Kérem, nyissa ki az ablakot, olyan nehezen -lélekzem!… - -Kinyitotta az ablakokat, megigazította a párnát a beteg feje alatt, s -belenézett a kályhába, hogy jól ég-e a tűz? Margit egy pohár vizet kért. -Hozott neki s megkérdezte, nem vesz-e be az orvosságból? - -Mialatt szótlanul sertepertélt körülötte, Margit mosolygott. - -– Különös! – szólt aztán. – Mikor még egészséges voltam, sokszor -álmodtam ugyanazt a dolgot. Azt, hogy haldoklom, hogy nem tudom -fölemelni a fejem, s hogy folyton egy fekete-ruhás alak jár-kel -körülöttem, a kinek nem látom az arczát. Ilyenkor rendesen felriadtam, s -kábultságomban, ijedtségemben azt kérdezgettem magamtól: »Vajjon ki -lehet ez a fekete-ruhás alak? Vajjon _ki lesz_ ez a fekete-ruhás alak«? -Sohase képzeltem volna, hogy ön lesz az… - -S elkomorodott. Gaszton megállt, s csodálkozva nézett rá. - -– Milyen furcsa is ez az összevisszaság, a mit életnek neveznek – -folytatta Margit. – Odaadjuk a szivünket egynek, kettőnek, -akármennyinek, vagy gyötrődünk egyért, átengedjük a lelkünket majd ennek -a vágynak, majd amannak, szenvedünk és mulatunk, a hogy jön, s -ezenközben észre se veszünk valakit, a kinek a véletlen azt a szerepet -szánta, hogy mellettünk legyen a legnevezetesebbik órában… Mert most már -tudom, hogy meghalok. - -– Ne beszéljen ilyen csacsiságokat! – szólt Gaszton. – Hová lenne a maga -babonája, ha én most szürke ruhában volnék? - -Kötelességtudóan nevetett, s nagy fesztelenséget tettetve, folytatta -útját, hogy megigazítsa az egyik lámpát a tükrös asztalon. - -Ez a szinészkedés hatását tévesztette. Margit mintha csak nem is -hallotta volna Gasztont. - -– Hogyis gondoltam volna éppen önre?! – folytatta. – Mikor mindig úgy -láttam magam előtt, a mint jókedvüen tenorizálta: - - On dit ce qu’on veut - On fait ce qu’on peut… - -De igaza van, ne beszéljünk erről. Beszéljünk víg dolgokról. Tudja mit? -Zongorázza el nekem ezt a bolondságot: - - Dieu fit l’amour et le vin bons, - Car il aimait la terre. - On dit parfois que nous vivons - D’une façon légère. - On dit ce qu’on veut, - On fait ce qu’on peut… - -A szép napokat és Armand-t juttatja eszembe. - -Gaszton vonakodott. Az az érzés fogta el, melynek hatása alatt a -halottak közelében halkan beszél az egész környezet. De csak hitvány -ürügyeket talált, s végre is engedelmeskednie kellett. A bolondság úgy -hangzott, mint az a bizonyos dermesztő bordal _Borgia Lukrécziá_ban. - -Margitnak két könnycsepp folyt végig az arczán. - -– Eh, minden mindegy. - -És kinyujtotta vézna karját a zsebkendőért. Gaszton hozzásietett, s -közelebb akarta tolni az asztalkáját. - -Margit intett, hogy nem kell. - -– Nem. Nem akarom magamat látni – szólt a kézitükörre mutatva. – Csak a -zsebkendőt kérem. - -– Szépen vagyunk – pörölt vele Gaszton. – Lássa, kár volt kikosaraznia; -a Bois-ban sokkal vígabban lettünk volna. - -S – nem éppen szerencsés fordulattal – hozzáfogott, hogy elbeszélje neki -a Bois-ban legutóbb lezajlott apró eseményeket. Egy kicsit elrágalmazott -mindenkit; tudvalevőleg ez a legmulatságosabb dolog a világon. Margit -hátra dőlt a párnáira, s egyre ritkábban szólt közbe. - -– Igaz, a szegény Nichetteről még nem is beszéltem magának. Tudja-e, mi -történt a szegény Nichette-tel? Bizony már vége a féléves boldogságnak. -A rokonszenves Gusztáv… kitalálja-e, mit csinált a rokonszenves Gusztáv? -A rokonszenves Gusztáv elsikkasztotta a kliensei pénzét, megugrott -Amerikába, s itt hagyta a várandós feleségét, egy jól fölszerelt ügyvédi -irodával, meg egy sereg kifizetetlen számlával. Ezt nevezik szerelmi -boldogságnak. - -Margit mintha aludt volna. Gaszton tovább pletykázott. Egész regényeket -beszélt el a Saint-Gaudens parókájáról, meg a többi Saint-Gaudens-okról, -mert ujabb időben más Saint-Gaudens-okkal is megismerkedett. - -– A Saint-Gaudens-család sokkal számosabb tagból áll, mint képzelné. -Mondhatnám, mindnyájan Saint-Gaudens-okká válunk, hacsak előbb nem -halunk meg. Istenem, olyan keserves is azt elhinni, hogy nem vagyunk -többé fiatalok… Margit, rosszul van? Margit!… Hé, Nanine!… Nanine! -Orvosért, gyorsan!… - -* * * - -Egy félóra multán, a mint Nanine az előszobában a felöltőjét segítette -rá, Gaszton így szólt: - -– Olympe-et mindjárt értesítem, s rögtön küldöm a cselédeimet is, hogy -szolgálatodra legyenek. Nesze a kisebb költségekre. A temetkezési -vállalatnál második osztályu temetést kell rendelni. Ha Giray gróf nem -intézkednék, a számlát küldjék hozzám. A lakásom czime itt van, ezen a -névjegyen. - - - - -BÚCSÚ. - -Édes szerelmem! - -El kell szánnom magamat rá, hogy, először életemben, igaz és őszinte -legyek hozzád. Ez őrültség; hisz a tulajdon kezemmel fojtom meg a -szerelmünket, azt, a mi előttem a legkedvesebb és a legdrágább a -világon. Édes kedvesem! Sohase keresd a tökéletes igazságot és a -meztelen őszinteséget! A leplezetlen igazság a szerelem halála, és -halála mindannak, a miért élni érdemes. - -Brabanti Elzának és a Kékszakállu herczeg naiv feleségének nem volt -igaza. Az elzárt kamarák maradjanak zárva örökkön!… De mit beszélek -neked össze-vissza?!… Te jó vagy, olyan jó, hogy sohase gondoltál -semmiféle titokra. Mindezt rémülettel, sóbálványnyá meredve olvasod. - -És mégis, szét kell tépnem minden illuziódat. - -Látod, ilyen nyomorúság az élet!… Az, a kit előtted Pálnak neveztem, -elvisz magával messzire, egy más világrészbe. S én önként, szabad -akaratból követem őt. Miért? Mert nincsen más választásom. Hazudtam -neked; nem gyűlölöm, nem utálom őt. Ő az én egyetlen barátom. Mert Te, -Te az üdvösségem voltál! Ha azt mondom, hogy ő az egyetlen barátom: -értsd úgy, hogy ő az én exisztencziám. Mert nélküle az utcza szemetje -vagyok, a kit Te – életem!… boldogságom!… – undorral taszítasz el -magadtól! - -Az, a kit előtted Pálnak neveztem, nagyon jó hozzám. Egy kicsit szeret -is: önzésből, megszokásból és kényelem-szeretetből. Kellek neki úgy, a -hogy vagyok… Ugy-e, nem hinnéd? Tudott rólad, s mégse hagyott el emiatt! -Őt nem csaltam meg, mert csak Téged szeretlek!… - -Szóval: neki mennie kell s én követem őt. Mit tehetnék egyebet? Ahhoz, -hogy megöljem magamat, gyáva vagyok. S az, a mit most teszek, nem sokkal -kevesebb az öngyilkosságnál. - -El kell válnunk, drágám, örökre! - -Egy pillanatig kisértésben voltam, hogy: el foglak hagyni búcsúszavak és -e nélkül a rémítő vallomás nélkül. S ha így cselekedném: nem vesztenék -el mindent. Megőriznéd emlékemet, s nekem, az utolsó órámig, megmaradna -egy boldogító érzésem: az, hogy van valaki a világon, a ki úgy gondol -rám, mint a hogy az első ember gondolt az elvesztett paradicsomra. - -De nem hallgatok a kisértésre. Ha kedvesed eltünnék, egy szó, e nélkül a -borzasztó levél nélkül, azt hinnéd, hogy meghaltam. Nem én, a kit nem -ismersz, hanem az, a kit szerettél!… Megsiratnál, meggyászolnál… s hidd -el, hogy az én nyomorult hiúságomnak semmi se hizeleghetne jobban, mint -hogy ha valaki megsiratna, mint ha Te siratnál meg, a ki kedvesebb vagy -nekem mindennél a világon! - -De akkor sokat, nagyon sokat szenvednél miattam, édes szerelmem! -Boldogtalanná tennélek egész életedre. Szerelmünk örök életüvé válnék – -mert kit szeretnek jobban, mint a halott szeretőt? – nem felejtenél el -soha, az enyim maradnál örökkön, de nagyon szenvednél! S én nem akarom, -hogy szenvedj; sokkal jobban szeretlek. - -Így: megutálsz és elfelejtesz. Egy kicsit így is szenvedni fogsz: -megátkozod az emlékemet, és egy egész életen át szégyennel, és -gyűlölettel fogsz gondolni azokra az órákra, a melyek nekem a -boldogságot jelentették. De lassankint elfelejtesz; nem teszlek örökre -boldogtalanná… - -Halld tehát. - -Őt nem hívják Pálnak, s az én nevem nem Sarolta. Nem a férjem; nem -voltam asszony soha. Nem vagyok az, a kinek ismersz; meg se ismernél, -mikor aranysárgára festem a hajam. - -Hogy miért csaltalak meg, a mikor először láttuk egymást, magam se tudom -tisztán. Emlékszel első találkozásunkra? Egy vasúti kocsiban ültünk, s -nagyon sok virág volt az ölemben. Összetévesztettél a virágaimmal, s -azzal a tisztelettel néztél rám, a mely sohase egy női lénynek, mindig -az egész női nemnek szól. Ez a babona, úgy látszik, a szent életü anyák -öröksége. Csak a legkülönb férfiak tudnak így nézni; azok is csak a te -korodban. - -Valami láz fogott el akkor; éreztem, láttam előre az egész jövőt. -Lehetett-e erőm, hogy előre szétromboljam életem első és utolsó -regényét? Lehetett-e erőm, hogy kiábrándítsalak? Szerettelek az első -percztől fogva. - -Nem is sejtetted, milyen boldogan adtam volna oda magamat már akkor -este, mikor először sétáltunk végig az elhagyott fürdőhely hársfái -között!… De nem akartam megfosztani magamat a tökéletes boldogságtól, és -téged még kevésbbé. Azért kérettem magam olyan sokáig. Egyszer azt -mondtad, hogy az ajkaim formájában van valami, a minek még nem láttad a -mását; hangtalanul is csókról beszélnek. S én sokáig nem beszéltem, csak -szerettelek. - -Aztán hazudtam. Azt mondtam, hogy férjem van, a ki elhanyagol, s a kit -gyűlölök. De tehettem-e mást? Úgy tetszett, mindaz, a mi velem történik: -álom. Nem akartam felébredni, nem akartalak felébreszteni. - -Megcsaltalak, de mennyi boldogságot köszönök ennek a csalásnak! Azt a -három hónapot, a melyet Róbert – Róbertnek hívják – évenkint a külföldön -szokott tölteni, kiszakítottam nyomorult életemből, s átváltoztam -olyanná, a minőnek nem születtem. Hűségessé, odaadóvá, jóvá, nem igaz? A -hogy elutazott, lemostam magamról a festéket, s hozzád siettem. -Szeretődnek, mert úgy akartad. De szolgálód lettem volna, ha -parancsolod… - -S úgy rettegtem, hogy elveszítelek!… Az az ember, a ki, már a maga módja -szerint, de mégis csak szeret, s a kinek sok gyöngédségéért sok hálával -tartozom, egyszer rájött titkunkra. Annyira oda voltam a -kétségbeeséstől, hogy megszánt, s nem lökött el magától. Te is szánsz -egy kicsit, ugy-e? Egy kicsit? - -Ha látnál, a mikor ezeket a sorokat írom! Megvallani neked, hogy minden, -minden hazugság volt! És mégis meg kell lennie. - -Emlékszel, milyen rosszul lettem akkor este, mikor egy ujságból -megtudtad, hogy a szegény Viktor meghalt? Egy nyomorult asszonyi -teremtésről kezdtél beszélni, a kiről sokat hallottál, a Viktor nevével -kapcsolatban. S valami vad harag szólt a szavaidból; sohase láttalak -olyannak. Majdnem összeestem a halálos rémülettől; azt hittem, vadul -kalapáló szivem kikiabálja szörnyű titkomat. - -Most már tudsz mindent. Minden hazugság volt, borzasztó hazugság. - -Csak az nem volt hazugság, hogy szerettelek, s hogy szeretni foglak -örökkön. - -És néha azt képzelem, hogy nem is csaltalak meg nagyon!… Barna hajamat -csak Te láttad olyannak, a milyen; s csak Te láttál annak, a mivé -lehettem volna, ha az emberek mind olyan jók, a minő Te vagy! - -Ne átkozzál nagyon; inkább szánj egy kicsit! - -Néha elfog a kétség: elküldjem-e ezt a borzasztó levelet? Oly édes volna -tudnom, hogy sajnálsz, hogy halottnak vélsz, hogy szeretettel, s a régi -melegséggel gondolsz rám! De legyőzöm az önzésemet, mert tudom, hogy ez -a gondolat fájdalmasabb volna rád nézve, mint: leszámolni a kínos -igazsággal. Nagyon szeretlek. - -Emlékszel-e, mit mondtál, mikor a szegény kis bárónőt exhumálták, s -megláttad a halott fülében gyémánt fülbevalóit? Azt mondtad: »Mily -irónia!« Légy hozzám kegyesebb. S ha forró búcsúcsók helyett azzal válok -el tőled örökre, hogy: szerelmünk emlékét elviszem magammal, ne ismételd -ezeket a rideg szavakat. - -Isten veled örökre! Te édes! Te drága! - -_Sarolta_. - - - - -ZELMA. - -– Ha amerikai párbajról van szó – szólt a doktor – akkor én elhiszek -minden butaságot. A fejemen történt. - -Tizenhét éves koromban Gyalay Feri volt a legkedvesebb barátom. - -Egy házban laktunk, mind a ketten a szüleinknél. Egész nap együtt -voltunk; együtt kerültük az egyetemet, együtt jártunk a vívó-iskolába, -együtt faltuk a regényeket, s együtt álmodoztunk a jövőről. - -Hanem egy nap nagyon meggyűlöltük egymást. - -Egy különös, fehér alak állott közénk és elidegenített bennünket -egymástól, örökre. - -A házban, a hol laktunk, nagyon kedélyes élet folyt. A lakók, majdnem -mindannyian azonegy vállalat tisztviselői, sűrűn érintkeztek egymással; -s az igazgatóság nagy tanács-terme gyakran volt szinhelye mindenféle -batyu-báloknak, születés- és névnapi estéknek, meg, a jó ég tudja, még -mi czímű, vidám összejöveteleknek. - -Természetesen az ilyen mulatságokra minket is berendeltek, tánczolni. Ha -kötéllel nem fogtak volna, bizony nem is igen mentünk volna el; mert nem -nagy örömünk telt ebben a mulatságban. A tánczosnőket, a kikkel együtt -nőttünk fel, úgy ismertük, mint a zsebünket; nem érdekeltek bennünket se -ők, se a papáik, mamáik. - -De nem lehetett elmaradnunk. Minden ellentállásunk csak arra az egy -furfangos igyekezetre szorítkozhatott, hogy minél korábban, s minél -kevésbbé feltünően szökhettünk haza. Az éjféli vacsora után rendesen -elpárologtunk. - -Hanem egy Szilveszter-este nem jutott eszünkbe, hogy szokott csinyünket -ujra elkövessük. Valami váratlan, eddig ismeretlen, megzavaró tünemény -oda bűvölt, oda lánczolt mind a kettőnket az alaposan megúnt, gyűlölt -nagy terembe. - -A tánczosnők közt volt egy idegen alak, a kit még nem láttunk soha. -Megtudtuk róla, hogy a vidékről jött. A testvére meg a sógora ott laktak -a házban; azoknál volt látogatóban. - -Tizenöt-tizenhat éves lehetett, mint a mi leányaink. De ez nem olyan -leány volt, mint a többiek. - -Mandula-vágásu szeme volt, mint a japáni nőknek; az arcza is olyan -tejfehér, szinte élettelen. De nekünk nem ez tünt fel rajta, hanem -valami más, még különösebb, a mi akkor kimondhatatlan, hallatlan -ujságnak tetszett előttünk. - -Az egész lényében volt valami lagymatagság, valami elolvadtság, a mi -nyugtalanított bennünket, mint a távoli, sejtelmes, ismeretlen tengerek; -s a járásában volt valami tulvilágiasság, valami csodálatos -nesztelenség, a mi megdobogtatta mind a kettőnk szivét. - -Zelmának hívták. - -A mi leányainknak ilyen nevük volt: Gizike, Mariska, Ilonka, a legjobb -esetben: Matild. A mi leányaink pirosak voltak; némelyiknek tánczközben -majd kicsattant az arcza. S aztán, a mi leányainkban nem volt meg az a -»nem tudom mi«, a mi annyira hatott ránk, s a minek akkor nem tudtuk a -nevét. Ma már tudom, minek hívják azt a »nem tudom mi«-t: morbidezzának -hívják. - -Zelma nem tánczolt. Mig a nénjét ugyancsak tánczoltatták, a fehér arczu -leány a gardedámok között ült és az öreg urakkal beszélgetett. - -Én ott álltam, vele szemben, a tánczterem falánál. Vagy tiz perczig -egyebet se tettem, csak őt néztem, a bámulattól kissé elborult szemmel. -Meglehetősen bamba arczot vághattam, de nem igen ügyeltek rám. - -A tizenegyedik perczben tisztában voltam vele, hogy őrülten szerelmes -vagyok Zelmába, a fehér arczu leányba. - -A következő pillanatban egy vakmerő lépésre szántam el magam. Odamentem -hozzá és tánczra kértem. - -Zelma rám emelte mandula-vágásu szemét és hidegen, mint az orákulum, -csak annyit válaszolt: - -– Köszönöm. Nem tánczolok. - -Nagyon szép, zengő hangja volt. A szivem vérzett. De nem árultam el, -hogy halálosan vagyok találva; ott maradtam mellette, s igyekeztem vele -beszédet kezdeni. Nehéz kisérlet volt; minden kedveskedésemre olyan -fagyosan válaszolt, mintha csak a kötelességét akarná teljesíteni. - -A hogy elkeseredésemben kissé félre fordultam, tekintetem a Feriével -találkozott. - -Ő is oda jött, s ügyet se vetve rám, Zelmához fordult. Tánczra kérte. - -Bosszantott ez a szemtelenség. Látta jól, hogy én kosarat kaptam, s -mégis azt hiszi, hogy ő szerencsésebb lesz?! Mi jogon? Különb ő nálam? -Úgy együtt tartottunk mindig, mint az élő és az árnyéka; csakhogy én -abban a véleményben voltam, hogy én vagyok az élő, s ő az árnyék. - -Kikosarazták. Zelma neki is ugyanazon a hideg hangon felelt, mint nekem: - -– Köszönöm. Nem tánczolok. - -Feri követte a példámat. Megpróbálta a társalgást, de hiába. Zelmának -csak egyszótagu válaszai voltak. Némi elégtétellel állottam odább. - -Hanem azért nem vettem le róla a szemem. Láttam, hogy az idősebb -gavallérokkal, például a rendezőkkel, sokkal nyájasabb, mint velünk. Az -öreg urakkal meg éppen szivesen beszélgetett. Némelyik koronkint egy-egy -mosolyt is csalt az ajakára, s ilyenkor légies arczát könnyű pirosság -sugározta be. De ez csak egy pillanatig tartott. - -A vacsorázás órájában hallottam, hogy Zelma egy gazdag bútorgyáros -menyasszonya. Ez a hír egészen hidegen hagyott. - -Nem voltam féltékeny se a rendezőkre, se az öreg urakra, még a -bútorgyárosra sem. De pokoli féltés tombolt bennem, a hányszor csak -Ferire gondoltam. Mert tudtam, hogy benne ugyanaz a szenvedély ég, a mi -énbennem. - -Mikor észrevettem, hogy a csárdás alatt is folyvást a lány körül -forgolódik, aztán pedig meghúzódik egy sarokban, s még onnan is égő -tekinteteket vet Zelmára, odamentem hozzá, s így támadtam rá: - -– Ne ténferegj mindig Zelma körül. Terhemre vagy. - -Feri olyan jó fiú volt, hogy akár kenyérre lehetett volna kenni, mint a -vajat. Hanem ebben a pillanatban ugyancsak gyilkos tekintetet vetett -rám. - -– Hagyj nekem békét, és eredj a dolgodra. - -A fogai közül beszélt, mint a régi módi cselszövők. - -– Nem megyek – szóltam – a mig szavadat nem adod, hogy nem fogsz mindig -itt lábatlankodni Zelma körül. - -Úgy válaszolt, mint Sir Douglas, Sir Archibaldnak, abban az angol -regényben, a melyet utóljára olvastunk: - -– Soha! - -Aztán végig mért tetőtől talpig, s ott hagyott. - -Akkor este nem is szóltunk többet egymáshoz. - -Pedig mindig egy nap körül bolyongtunk. A mikor csak tehettük, oda -furakodtunk Zelmához, hol az egyikünk, hol a másikunk. Ez a temérdek -szeretetreméltóság és figyelem mind kárba veszett. Zelmának a modora egy -cseppet se változott meg velünk szemben. Egyszerüen nem vett észre -bennünket. - -Mi ránk nézve pedig kivüle senki se létezett. Ha az öregebb gavallérok -kiütöttek bennünket a nyeregből, oda álltunk posztra a legelső ajtóhoz, -s türelmesen szórtuk Zelmára a szerelemmel teli, tüzes és gyöngéd -pillantásokat. A világért se tánczoltunk volna az ismerős lányokkal, s -viseletünk a szülői körökben kínos feltünést keltett. - -Zelma nemsokára haza ment. Én is megugrottam, s tiz percz multán már az -ágyamban feküdtem. De reggelig nem tudtam elaludni. - -Három év! Még csak három évi türelem! Akkorra tudós, sőt talán -akadémikus leszek, a kinek nem sok fáradságába kerül egy bútorgyárossal -megküzdeni. A többi már gyerekség. Ferit majd csak lerázom a nyakamról… - -Másnap tiz órakor már talpon voltam. Úgy számítottam, hogy Zelmát -meglesem a kapuban, aztán, ha lehetséges, a kiséretébe szegődöm, ha -pedig nem lehet, legalább távolról követem, s gyönyörködöm légies -alakjában, a messzeségből. - -Hanem, mire leértem, Ferit már ott találtam a kapunk előtt. Az orra -vörös volt, s úgy emelgette hol az egyik lábát, hol a másikat, mint egy -félig megfagyott madár. Könnyen kitalálhattam, hogy neki ugyanaz a -gondolata volt, a mi nekem. - -Az indulat erőt vett rajtam. Elálltam az útját, s így rohantam meg: - -– Megtiltom neked, hogy örökösen az utamba állj! Mit akarsz azzal a -leánynyal? - -– Mi közöd hozzá? – felelt Feri. – Nem vagy Zelmának se gyámja, se -férje. - -– Kettőnk közül az egyik teljesen felesleges Zelma körül – pattogtam én. -– Ha udvarolni akarsz neki, legyen bátorságod meg is verekedni érte. - -– Szivesen – szólt Feri. – Csakhogy te jobban vívsz, mint én. Ha karddal -mennénk egymásnak, nagyon is egyenlőtlenek volnának a chance-aink. Így -könnyű vitézkedni. Hanem, ha olyan mélyen szereted Zelmát, mint én, -akkor egyikünk csakugyan fölösleges a világon. Ebben az esetben – -mondom, ha nem szájhős vagy, hanem szerelmes – fogadd el az én -ajánlatomat. Határozzon köztünk amerikai párbaj. - -– Jó. - -Egy kissé meghökkentem, de nem lehetett megretirálnom. - -Fölmentünk a Feri lakására. Ferinek voltak szines golyói. Nemrégen még -játszottunk velök. - -Kiválasztott közülök egy vöröset és egy fehéret. A két golyót aztán -betette a kalapjába. - -– A ki a vöröset húzza, az mához egy esztendőre főbe lövi magát. - -Én ismételtem a mondást, jeléül, hogy megértettem. Aztán megpecsételtük -a fogadást a becsületszavunkkal is. - -Feri megrázta a két golyót a feje felett, aztán hátra dugta a kalapját a -lapoczkája alá. Én szemben állottam vele. - -– Nyúlj a kalapba – szólt – s válassz magadnak a golyók közül. - -Engedelmeskedtem, s a szemébe nézve, a háta mögé nyúltam, a kalapba. Ő -is hátra nyúlt, s mikor már mind a ketten a kezünkben tartottuk a -golyónkat, megkérdezte: - -– Azt akarod, a melyik a kezedben van? - -– Ezt akarom, a melyik a kezemben van. - -– Jó. - -Visszahúztuk a kezünket. A vöröset Feri húzta. - -Egy kő esett le a szivemről. Nem kivántam a Feri halálát, de jobb -szerettem így. - -Vígan lépegettem le a lépcsőn, Feri odafenn maradt. Egy félórai -várakozás után csakugyan megpillantottam Zelmát, a mint egy nagy -társasággal kijött a kapun. Vagy két óráig bandukoltam utánuk, tisztes -távolságban. - -A szerencsések nyugalmával, föltettem magamban, hogy Ferinek visszaadom -a szavát, a mint ez jóravaló emberek között nem is lehet máskép. Még -csak az kellene, hogy kárt tegyen magában! De előbb hadd vezekeljen egy -kicsit, minek állt az utamba. - -Zelma három vagy négy nap mulva elutazott. Attól fogva nem is hallottunk -róla többet. - -A gondolat, hogy Zelma már nincsen velem egy fedél alatt, hogy talán -sokáig nem is láthatom meg fehér, vértelen arczát, bizonyára fájt, -rosszul esett. De a képe nem hagyott el, se a reménység, hogy egyszer -még az enyémnek mondhatom. Mandula-vágásu szemét mindig magam előtt -láttam, akár ébren voltam, akár álmodtam. És regényes neve, mint korona -lebegett nagyravágyásom álomképei felett. - -Nem tagadhatom el, némi elégtétellel gondoltam rá, hogy ha Feri is így -van Zelmával, az ő gyönyörüsége legalább meg van rontva. S ez a gondolat -folyvást késleltetett, hogy oda menjek hozzá, s visszaadjam a szavát. - -Hetek multak el, de én még mindig nem adtam életjelt. És itt -szégyenszemre meg kell vallanom a leggaládabb gondolatot, mely valaha -kisértetbe hozott. Ne itéljenek el érte; jobb vagyok, mint a milyennek -látszom. - -Tehát megfordult a fejemben az a hitvány gondolat is, hogy egyáltalában -nem adok életjelt. Nem mintha halálát kivántam volna Ferinek; ez eszem -ágában se volt. De az a kétség ingerelt, hogy: hátha Ferinek lesz esze, -s e nélkül is életben marad?! Hátha elég gyáva arra, hogy megszeg e a -becsületszavát, s tovább fog majd élni az én feloldó szavam nélkül is?! -Milyen diadal volna ez! - -Nos, beláttam, hogy ha ez a história meg is bélyegezné Ferit, nekem se -válnék dicsőségemre, de semmiképpen sem. - -Aztán meg Feri aggasztott is egy kissé. Nem járt sehová, nagyon mogorva -lett, egész nap csak a könyvei között ült. Biz ez könnyen -agyonpuffanthatja magát. - -Szóval, vagy hat hét multán megembereltem magamat, elmentem hozzá, kezet -nyujtottam neki, s így szóltam: - -– Felejtsük el ezt az egész ostobaságot! - -Feri a nyakamba borult, s megvallotta, hogy ez a néhány hét nagyon -megöregítette. Félt a haláltól, de elszánta rá magát, ha már meg kell -lennie. A tépelődés és a rémület Zelmát egészen kiverte a fejéből. Csak -úgy gondolt rá, mint egy rossz álomra… - -Hanem azért a régi barátságunk sohase állott helyre; szép lassan -elszakadtunk egymástól. - -Én még aztán is sokat gondoltam Zelmára. Később kevesebbet, végre -egészen elfelejtettem. Mire letettem a doktorátust, már csak homályosan -emlékeztem rá, hogy volt egyszer egy fehér arczu leány, a kit Zelmának -hívtak. - -* * * - -A multkor Melanienál töltöttem a Szilveszter-estét, s mint ilyenkor már -illik, kissé elméláztam. Elfogott a puncsok órájának könnyű, kellemetes -melankoliája; s a sötét szobában, melyet a japáni lámpás csak alig-alig -világított meg, elhalványodott, régi, kedves képzetek rajzottak körül. - -És a mint Melanie nesztelen árnyék-mozdulataival fel s alá járt előttem -a puha szőnyegen, egyszerre egy sokszor érzett, de soha meg nem -magyarázott hasonlatosság szállt fel emlékeimnek a legmélyéről, és -suttogta el titkát megvénült, feledékeny énemnek. - -– Milyen különös! – szóltam. – Mennyire hasonlít maga Zelmához! - -– Micsoda Zelmához? - -– Molnár Zelmához. - -Melanie, a teás-kannával a kezében, megállt a szoba közepén és -visszafordult: - -– Hogyan? Maga ismerte Molnár Zelmát? - -– Nagyon. Párbajom is volt érte. Bár nem éppen veszedelmes párbaj. - -– Lehetetlen. - -De aztán keresgélt az emlékeiben és hozzá tette: - -– Mégis… csakugyan… De hát hol ismerkedett meg vele? Hisz sohase járt a -mi vidékünkön?!… - -– Hol? Itt Pesten. Éppen egy Szilvester-estén. - -– És igaza van! Igen, igen! Egyszer csakugyan járt Pesten. Mikor a -kelengyéjét vásárolta be. - -– Olyan jól ismerte, hogy ilyen apróságokat is tud róla?… - -– Hogy ne! Ott laktak mellettünk a harmadik házban Persze, ma már csak -igen homályosan emlékszem rá. Egész kis lány voltam még, a mikor -meghalt. - -– Olyan régen halt meg? - -– Tizenöt vagy tizenhat éves lehetett… Várjon csak… Egy vagy két héttel -azután, hogy a kelengyéjét hazahozta Pestről, már ki volt terítve. - - - - -LEVELEK. - -Jóskának a multkor rossz napja volt. - -Két órakor lejött a minisztériumból, megebédelt, s mert a sétájának -befellegzett, haza ment, hogy elolvassa Paul Bourget _Cosmopolis_-ának -első fejezetét. A harminczadik lapnál becsapta a könyvet s elvégezte -magában, hogy: - -– Az öreg kezd már nagyon szamár lenni. - -Fél ötkor felkerekedett s megindult Juliskához. Két héttel ezelőtt azt -mondta Juliskának: - -– Holnap reconnaissance-vizitet csinálok magánál. Igen? - -Azóta mindennap csinált Juliskánál egy reconnaissance-vizitet, s még -mindig adós volt neki egy reconnaissance-vizittel. - -Juliska aranyos volt, mint egy középkori misekönyv Szent Portiunculája, -és ostoba, mint tízezer Krupp-ágyu. Jóska összehasonlítgatásokat csinált -önmaga, meg a mythológiai Herakles között, és kezdte önmagát is butának -találni. - -Nyolczkor elpályázott, s minthogy a Gibichungok jelenete nem nagyon -csábította, arra határozta magát, hogy az operát ma este elszivarozza. -Végig ment az Andrássy-úton s a rondeaunál a nagy Bendegúzzal -találkozott. A nagy Bendegúz volt a fő-főczimborája. - -Jóska azt tartotta, hogy nincsenek barátok, csak domesztikált -ellenségek. Ezek közt a domesztikált ellenségek közt, úgy találta, -Bendegúz a legtűrhetőbb és legkiállhatatlanabb, a jó vagy rossz órái -szerint. - -Bendegúznak a jelen alkalommal a lehető legrosszabb órája volt. Megint -író volt a feje tetejétől a lábujja hegyéig, kérlelhetetlenül, -gyalázatosan író, író az irgalmatlanságig s a nevetségig. A kis Balambér -legujabb színdarabját ette meg, s kifogyhatatlan volt ebből a rossz -drámából. - -Jóska utált minden írót a világon Shaksperetől le a kis Balambérig. -Íróság és kopott, eleve rosszul szabott ruha, Parnasszus és komikusan -szögletes mozdulatok, Tempe völgye és gyámoltalanság asszonyokkal -szemben, patagoniai naivitás és gigási szemtelenség, mely a maga -kálvinista légátus dölyfében azt arrogálja, hogy ő belát a -csipketündérek veséibe: – mindez egyet jelentett neki. Ha megbocsátott a -nagy Bendegúznak, csak azért történt, mert a nagy Bendegúz minden -negyedévben szemlét tartott az inggombjai felett, s a nagy Bendegúz ha -eszébe jutott, tudta utánozni a _Français_ gavallérszinészét, a kis Le -Bargyt. - -De a nagy Bendegúz, ha megkapartad, s irodalomról beszéltél vele, éppen -olyan firkász volt, mint bármely firkász a világon. Jóska kegyelemért -könyörgött. Megpróbálta, hogy talán az égbolt lilaszín tónusairól -beszélgethet vele. De Bendegúz ma még nem tudta megemészteni a kis -Balambért. - -Mit volt mit tennie?! Felhasználta az első ürügyet s megugrott tőle. -Felment a klubba; az volt a legközelebb. - -A klubban nem volt senki; az egész kompánia a Bojti Vincze bankettjén -ült, a kit Jóska gyülölt. Azaz, hogy bárcsak ne lett volna ott senki a -szolgálattevő árnyékokon kívül. De ott volt az izlandi konzul, s az öreg -Tóni, a ki lovagregéket mesélt a whist-partnerjeitől megfosztott vén -táblabírónak. - -Tóni ez este szerelmi történetek dolgában felülmúlta Seherezádét, az -_Ezeregy éj_ mesélő szultánáját. Úgy hazudott, mint egy inas. Jóska -elmélázott. De hát csakugyan olyan hitvány az ember, hogy mikor nincsen -többé semmije a világon, áltatni és vigasztalni tudja magát nagy gonddal -kieszelt víg históriákkal? - -Egy félóra mulva nem tudta hallgatni. Még csak nevetni is útálta. És -elment haza. - -A legénye nagy szemeket meresztett, mikor meglátta az urát, először -életében, este tíz órakor. Jóska meggyujtatta az összes lámpáit, -ünnepélyesen megfogadta magában, hogy erkölcsös életre tér, s aztán -elmerengett legujabb perzsa szőnyegének gyönyörű világoskék tónusain. - -Hanem mi az ördögöt csináljon háromig, a mikor majd el fog tudni aludni? - -Ó, volt egy dolga, melyet már vagy tíz esztendő óta halogatott. Rendbe -szedni az írásait, a levelezését. A leveleit, a melyeket eltett, s csak -úgy alkalom adtán dobált be az íróasztala alsó fiókjába. Jóska pedáns -volt, de koronkint hitelezett magának. - -Bizonyára fázott egy kissé ettől a munkától. Kinyitni a hét lakattal -elzárt rejteket, a hol az eltemetett szerelmek parfumjei ujra illatossá -teszik a rég elhervadt rózsaszirmokat, s a hol egy antik gyűrű kígyója -sziszegve gúnyol néhány eltöredezett négylevelű lóherét meg egy -megalázott, szegény örökzöld ágat!… Végre is, Jóska abban a korban volt, -mikor már nem öröm: látni a Multat szép, hosszú körmenetben. És e mögött -a temérdek levél mögött megannyi árnyékot látott, a melyek majdan -várakozni fognak rá a Charon csolnakán, s mintha ezek az árnyékok azt -suttogták volna feléje hangtalan kísértet-szavukkal: »Hiába kapaszkodol -a Pillanatba, eljön a te órád is, s már rohan!…« - -De hogyha őse, a nemes Don Juan Tenorió szemébe nézhetett a kőszobor -vendégnek, miért ne hallgathatná meg ő is ezeknek a leveleknek diszkrét, -alázatos panaszait? - -Bele nézett a tükrébe, s onnan egy még nagyon is elfogadható arcz -mosolygott rá nyugodtan, biztatóan. - -Igenis, rendbe fogja szedni a leveleit, és nem fél beléjök tekinteni. -Vajjon micsoda levél akad először a kezébe? - -Benyúlt a levélhalmaz közepébe s először is egy kártyát halászott ki -onnan. A kártyán kevés volt az írás; elolvasta, a mint következik: - -»De hát igazán soha se fog velünk teázni? Az uram talán meg fogja -bocsátani, hogy elfelejtkezett a kis festőről, a kit önnek ajánlott, én -nem, hogy megfelejtkezett rólunk is. Azaz még volna egy kis reménysége, -föltéve, hogy a javulást nemcsak igéri. Nézzen el hozzánk a héten, -például szombaton. Nem lesz nagyon unalmas. Csupa asszony, Bellac úr, -semmi zongora, még Rubinstein se. Várjuk.« - -Lent egy ismerős név és ez az utóirat: »Szombaton mindig otthon vagyok; -a jó barátaimnak máskor is«. - -– Ó, asszonyi álnokság! – mosolygott Jóska, míg a levelet olvasta. Ez a -levél csupa óvatos hazugság volt, kivéve ezt a szót, hogy: »szombaton«. -Jóska véletlenül emlékezett erre a szombatra. - -Akkoriban Váczon szoktak találkozni, a nagyobb biztosság kedvéért. Jóska -ilyenkor kiment a reggeli vonattal, a szép asszony pedig félkettőkor -indult el. A _Kék orrszarvu_nál már jól ismerték őket, s Jóska -hétről-hétre nem győzött álmélkodni, hogy ez a komoly, előkelő kis -személy milyen kedves kölyök tud lenni mélységes titokban. Azon a -bizonyos szombaton azzal lepte meg, hogy megjött már a tíz órai -vonattal. »Öregem, ma együtt ebédelünk!« És a szegény orrszarvu mama nem -tudott hová lenni, hogy nagyszerü lakomát csaphasson furcsa vendégeinek. - -Emlékezetes nap volt, mert apró balesetek fűszerezték a tilosnak már -megszokott örömét. - -Margit majdnem kicsattant a nagy jókedvtől, mint mindig, ha a férjét -Bécsben tudta. (Derék asszony volt, de valóságos idioszinkraziával -viseltetett a törvényes úr iránt, a ki pedig nem érdemelt meg semmi -különös érzelmet.) Ebben a sátorosünnepi hangulatban az az ötlete -támadt, hogy menjenek ki a Dunához. A viz szélén, hármasával-négyesével -talpak hosszu sora állott; be lehetett kalandozni rajtuk közel a -mélyvízig. Margit úgy ugrált ezeken a talpakon, mint egy iskolás gyerek, -s kis híjja volt, hogy bele nem pottyant a folyóba. Mikor meg -visszatértek a fogadóba, a varrónőjével ütközött össze, s ettől fogva -minden ártatlan sétálóban ismerőst szimatolt. De mindez nem rontotta meg -a kedvét, s ebéd után, az öreg kocsmárosné méltó bámulatára, a -vendégkönyvet kérte, hogy beleírja ezekkel a szép szögletes -szarkalábakkal, hogy: »A szép Pécopin és becses neje, a szép Bauldour, -kereskedők Pestről.« - -Bizony, ennek is lehetett már vagy nyolcz éve. Jóska mélán mosolygott -egy pillanatig, aztán elővett egy másik levelet. - -Így kezdődött: - -»Nagy szívességet kérek öntől, de nem fogja megtagadni, ugy-e, mikor -tudja, milyen szerencsétlen vagyok! Látogasson meg, kérem, még ma, minél -előbb, és adjon tanácsot, mit tegyek, mert azt hiszem, meg kell őrülnöm. -Unja már a siránkozásaimat? De kihez forduljak, ha nem önhöz, a ki -mindig oly tiszta, nemes, önzetlen barátsággal viseltetett irántam…« - -Persze, a vöröshajú Hortenzia! Hortenzia, a kinek azon a czímen, hogy -részeges férje veri s pokollá teszi az életét, minduntalan volt egy-egy -szerencsétlensége. Ez a sok szerencsétlenség többnyire azzal végződött, -hogy kifigurázták az egész világot, s első sorban a Hortenzia hat -udvarlóját, mert Jóska csak hetedik volt rangban. - -Ezt a levelet nem volt mért végigolvasni. Következett a harmadik. - -»Kedves Báró!« Ki ez a Kedves Báró? Ah, a szende szőkeség, a ki olyan -házias volt minden Anna-bálon, s a ki olyan tüzesen tudott csókolni… -»Köszönöm a figyelmét, s bocsássa meg, hogy nem fogadhattam…« Hogy nem -fogadhatta!… »Remélem holnap, holnapután már annyira jobban leszek…« -Vagy úgy! Az ember azt hinné, hogy: válasz, pedig hát: felhívás -keringőre. - -Elővette a negyedik levelet is, aztán az ötödiket, a hatodikat. -Egytől-egyig csupa óvatos hazugság. - -– És ezek az én _szerelmes_ leveleim! – álmélkodott Jóska. - -De hát abból a sok, sok szerelemből mindössze ennyi jutott el ezekbe a -jól őrzött sorokba?!… Mintha az egész két kötetre való levelezést csak -hűtelen szobalányok és kiváncsi postás kisasszonyok használatára irták -volna! - -Végre, egy másféle papirlap akadt a kezébe. Csak ez állott rajta nagy, -gyerekes betükkel: - -»Jó reggelt, drágám!« - -Se név, se semmi egyéb. És Jóska nem ismerte meg az írást. - -Aztán még egyszer ugyanaz az írás: - -»Mért nem jössz?! Már egy egész órája, hogy várlak!« - -Ki lehetett ez, a ki őt »már egy egész órája« várta? Mikor és hol? - -Most már csak ezt az irást kereste, s olvasatlanul lökdöste félre a sok -»Kedves Barátom!«-at, meg a hideg hangú Anonymákat, vígoperai -stilusukkal. De jó darabig tartott, míg ismét ráakadt a kövér, gyerekes -betűkre. - -A kövér, gyerekes betűk ez alkalommal pityeregtek: - -»Bocsásd meg, hogy rád küldök. De halálra vagyok rémülve. Csak egy szót -üzenj: hogy jobban vagy-e? Hozzád akartam rohanni; azt mondták, nem -fognak beereszteni, mert testvéred, a grófné ápol. Nem juthatnék be -hozzád, olyankor, a mikor a grófné alszik? Üzenj egy szót, édes, édes -drágám! És ne haragudjál a te szegény kis majmodra.« - -De kicsoda hát ez a szegény kis majom? Bizonyosan valami kis színésznő. -Különben nem volna ilyen mélységesen megilletődve a grófnő nevének -hallatára. - -Jóska hátra dőlt a székén s elgondolkozott. Azt hitte, hogy, ha szabad -gyeplőre ereszti az emlékezetét, rá fog jönni, ki ez a kis majom. Nem, -semmi. Akkoriban nagy betegnek kellett volna lennie, már pedig ő soha se -volt beteg. Bizonyosan olyankor kapta ezt a levelet, mikor egyik vagy -másik karczolását hozta haza. - -Boszantotta, hogy sehol semmi aláírás. Ó, asszonynépség! Lám, egy – -egyetlenegy! – találkoznék a sok között, a ki hangosabban mer szólni, -mint a többiek… és ez az egy is dominó alá búvik! - -De íme, ugyanazok a betűk s most már aláírással: - -»… Ó, ha te engem úgy szeretnél, mint a hogy én szeretlek téged… Van -eszedben, édes zsarnokom!… És istenem, ha egy-két év mulva ez a levél a -kezedbe kerül, nem fogod megismerni az írásomat. Szinte kedvem volna nem -írni ide a nevem; vajjon kitalálod-e akkor, hogy: kitől valók ezek a -sorok?! De nem, lemond erről az ártatlan kaczérságról is, és soha sem -akar egy pillanatra se boszantani, hanem mindig, mindig szeretni fog a -te szegény - -_Ilkád_.« - -Ilka? De melyik Ilka?! Jóska négy Ilka közűl választhatott, és nem tudta -kitalálni, hogy ez az Ilka melyik Ilka volt? - - - - -ASSZONYOK VALLOMÁSAI. - - -I. - -Kedves Nellim, - -untatlak a panaszaimmal, ugy-e? Annyi levelet küldök a nyakadra, hogy ez -már botrány! És milyeneket! Tele írok, tele sírok tizenhat oldalt, aztán -megint tizenhat oldalt, és egy pár nap mulva _da capo!_ A hány oldal, -annyi ismétlés; a hány szó, annyi elpityeredés. És neked mindezt el kell -olvasnod! Szeretetből, részvétből, szánalomból. Pedig lehet, sőt -bizonyos, hogy magadnak is elég bajod van. Éppen elég arra, hogy ne -legyen kedved ujra meg ujra meghallgatni az én siránkozásaimat. Azért -mégis eltűrsz, mert jó vagy. Néha egy kicsit nehéz jónak lenni, ugy-e? - -Ne hidd, hogy nem szégyellem magam. Tudom, hogy ez nagy önzés, és nagy -kiméletlenség. Visszaélek a jóságoddal; unalmas, utálatos vagyok. - -s mégis! - -El kell mondanom valakinek: mi bánt; mindazt a mi bánt. Ennek a szüksége -erősebb az akaratomnál A panasz kikivánkozik belőlem; ellenállhatatlan -erővel kivánkozik ki belőlem. Ha nem suttoghatnám el a titoktartó -nádasnak, hogy mi gyötör folyton, ki kellene kiabálnom a világba!… - -És kinek sírjam el a bajaimat, hogyha nem neked? - -A férjemnek? Először is csak rossz érzést, talán fájdalmat okoznék neki. -Aztán ő úgyse segíthet az én bajomon. Mit könnyítene rajtam az, ha ő is -megismerné szenvedéseimet, s ezentúl ketten sopánkodnánk azon, a min nem -lehet változtatni?! Ő csak aludjék békén! - -Hiszen feltárhatnám a lelkemet más előtt is, az igaz! Volna, a ki -megértene, s a ki – ó, ezt bizonyosan tudom! – érdemes a bizalmamra. Már -írtam neked erről a valakiről. Néha, ha némán néz rám, a két szép, -tiszta, világos, nagy szemével, és ha ilyenkor a tekintete azt mondja: -»Ó, te szegény asszony, kitalálom titkodat! Értelek és sajnállak, -önzetlenül, mélyen sajnállak«! – kisértésbe is esem, hogy megvalljam -neki, milyen szomorú vagyok mindig!… hogy legalább ennyit közöljek vele: -»Ne higyj a látszatnak! Vidámságom csak álarcz. Én is boldogtalan -vagyok, mint minden, szellem dolgában fejlődöttebb nő; mert, mint a -költő mondja, »örök hó ül minden nagy hegyen, és örök boru minden kiváló -lelken!« - -Mért ne mondhatnám el neki?! Két szép szeméből látom, hogy annyi, de -annyi benne a lélek! Ó, ez meg tudna érteni engem!… és nem jutna eszébe -önző czélokra használni ki a bizalmamat, bár bizonyos, hogy nem vagyok -közönbös előtte, és meg tudja becsülni lelkem egész értékét! - -Igen, elejthetném előtte, hogy, mint a szellemi tekintetben legjobban -fejlődött nők általában, én is szerencsétlen vagyok… és elbeszélhetném -neki az én sokféle bánatomat: ábrándjaim elröppenését, csalódásaimat, -lelkemnek minden nélkülözését, örök nyugtalanságomat, lelkem örökös -vágyódásait. Végre is ebben nem volna semmi rossz. Mint Ellen Key nagyon -jól mondja: tökéletesedésünk jele, és korunk egyik vívmánya, hogy -ezekről a dolgokról nők és férfiak olyan nyiltsággal cserélik ki -gondolataikat, a milyen nyiltsággal azelőtt sohase beszéltek. Bár, az -igazat megvallva, azt már nem veszem észre, hogy a teljes nyiltsággal -beszélgető nők, a kiknek a példáját nem merem utánozni, boldogabbak -volnának, mint anyáik, a kik az idegenek előtt egyben-másban olykor -titkolóztak; a nyiltan beszélgetők legfeljebb: többet szórakoznak. - -De a mi igaz, az igaz, és Ellen Key bölcsen szól, ha arra tanít, hogy -bizonyos ügyeket a legteljesebb nyiltsággal kell elintézni, mert a -lényeg az, hogy: add meg a léleknek, a mi a léleké, és ha a lélek nem -kapja meg a magáét, ezen nem segít az őszinteség hiánya. Természetes -volna tehát, ha egészen őszintén szólnék ahhoz, a ki teljesen ért engem, -s mert teljesen ért, a maga erejéből, úgyszólván akaratom ellenére is: -barátom. - -Mégis valami visszatart ettől. Valami homályos, zavaros érzés, mely azt -suttogja nekem hogy: ha mez nélkül mutatjuk meg lelkünket egy idegen -férfinak, ezzel majdnem többet teszünk, mint ha módot nyujtunk neki -arra, hogy megleshessen olyan szépségeket, a melyeket a bálokban sem -láthat. Szellemi tekintetben a legjobban fejlődött nők közé tartozom, de -vannak babonák, a melyeket nem tudok kiirtani magamból. Így azt -képzelem, hogy bizonyos dolgokat csak a komornának szabad tudnia, de nem -szabad tudnia még annak sem, a kit a boldogság istene két órára -társunkul rendelt. Ilyenforma babona bennem, hogy a léleknek megvan a -maga külön szemérme. Beleképzelem magamat a férfiak helyzetébe. Nos, ha -egy férj vagy egy szerető nem óhajtja, hogy a felesége vagy a kedvese -elmondja egy idegennek azokat a gondolatait, a melyeket talán neki sem -mond el: ezt én meg tudom érteni. Még azt is meg tudom érteni, ha a férj -vagy szerető az ilyen bizalmas közlést a hűtlenség egy nemének tekinti! -Már pedig én a férjemet nem akarom megcsalni, bár ő tudtán kivül szinte -kényszerít rá; nem akarom megcsalni, bár az egész világ összeesküdt -ellenem; nem csalom meg, ha az egész világ összedől is!… Ez ugyan -ostobaság, mert minden szellemileg fejlett nő tisztában van vele, hogy a -szívnek is megvannak a maga jogai; de ez nálam már babona, és én -ragaszkodom a babonámhoz, mert ha egyszer minden babona ki talál veszni -belőlem, akkor attól félek, összedől a világ! - -Azt mondhatnád: de hiszen ez a fiatal ember (mert eltaláltad, ő -csakugyan fiatal) nem idegen! Szó sincs róla, ha nem a kicsinyes -konvencziók nézőpontjából tekintjük a dolgot, ha csak a lelkemre -hallgatok, azt kell mondanom: igaz, nem idegen. Érzem, hogy lelkem társa -voltaképpen ő. De kételkedések ostromolnak. Végre is azt, hogy kicsoda -lelkünknek az igazi társa, csak akkor tudjuk meg bizonyosan, ha már -átéltük a tökéletes, a felejthetetlen, az egész életre szóló -boldogságnak azt a két óráját, a melyről Ellen Key beszél. (Vagyis -inkább Rilke, mert Ellen Key csak Rilkét magyarázza. Olvastad Rilkét? -Ah, Rilke!) Az Ellen Key két órája után, vagyis a Rilke két órája után, -már tisztában lehet vele az ember, hogy az, a kit lelkünk társának -sejtettünk, lelkünknek igazi társa-e?… hogy csakugyan ő-e az a bizonyos, -a kit a gondviselés rendelt számunkra?… azaz, ne beszéljünk frázisokban, -ne mondjunk gondviselést, hanem mondjuk a nagy Természetet. Előbb ezt -sohase tudhatjuk bizonyosan. Kételkedő vagyok, – mert már csalódtam -egyszer: tudniillik a férjemben – és bizalmamat nem akarom érdemetlenre -pazarolni. Aztán még egy másik kétség is bánt. Vajjon egészen igaza -van-e Rilke nyomán Ellen Keynek, a gyermekek nagy védőjének?… Vajjon -ebben a két órában, a melyben megtaláljuk és megértjük egymást, a -kölcsönös megtalálás e nagy jelenetében csakugyan végigeljük-e az egész -életre elegendő boldogságot?… Vajjon ez a két óra, ha az emberi -fejlődésnek még oly magas fokára jutunk is el benne, összes ragyogó -emlékeivel együtt tökéletesen elég-e egy hosszú életre?… Vajjon -lelkünknek csak egy igazi társat rendelt-e a természet, vagy több -igazit?… Hisz a lélek oly sokat kibír, oly sokat el tud viselni! - -Néha, nem egyszer, gondoltam már arra is, hogy panaszaimat nem ő neki, -vagy lelkem egy más igazi társának, nem egyetlen férfinak mondom el, -hanem a hogy egy szellemi tekintetben magas fejlődési fokon álló nőhöz -illik: az egész világnak. Sokszor gondoltam rá, hogy a legjobb volna egy -könyvben tárnom fel benső életem titkait, a hogyan az a norvég asszony -tette, a ki most csodálatom és irigységem tárgya. Olvastad a norvég -asszony vallomásait? Ha nem olvastad, úgy még nem olvastál semmit. Ó, -mily igaz, és mily rettenetes könyv ez! Maga az élet! - -A norvég írónő elbeszéli, milyen lelki gyötrelmeket okozott neki az, -mikor keserves meglepetéssel vette észre, hogy férje a csöndes, nyugodt -házaséletet akarja élni, a melyben a szerelmes pillanatok – csak -pillanatok. Aztán leírja, micsoda átalakuláson ment keresztül; milyen -lelki fásultságot érzett, s utóbb milyen nagy lelki ürességet, mekkora -vágyódást kifelé, vágyódást _egy_ ember után, az igazi után. Kimondja -nyiltan, hímezés-hámozás és álszemérem nélkül, hogy a gyerekei se tudták -elfeledtetni vele, mily üresség tátong lelkében, a mi érthető, mert hisz -a legjobban nevelt gyermekek is maszatosak, és sokat acsarkodnak, a mi -végre is boszantó. Megmagyarázza, hogyan vágyódott, mint minden lelkileg -kiváló nő, valami hozzá méltó elfoglaltságra, s hogy bár sorra próbált -mindenféle foglalkozást, ezt az olthatatlan vágyakozását az egyesületi -dolgok, és a szegényekkel való bibelődés milyen kevéssé elégítették ki. -Megdöbbentően írja le az öregségtől való félelmét és kétségbeesését, -mikor látnia kellettt hogy minden lépése egy-egy lépés a sír felé (mer, -hiszen egyszer neki is meg kell halnia!) – egy-egy lépés a sír felé, a -nélkül, hogy becsvágya valaha kielégülést találna, a nélkül, hogy apró -örömei oltani tudnák lelkének örökös szomjuságát!… Feltárja előttünk egy -szerelmi regényének titkait is: lelki tusáit és szerencsétlenségét, mert -nem találta meg az igazit, s annál kevésbbé az igaziakat. Végre -elmondja, hogy a mikor írásaival már pénzt keres, és a finom lelkü, -művelt nők egymást vigasztaló, mulattató, kedves kis körében egyre több -dicsőséget arat, tehát a mikor már lelkileg egészen kifejlődött, és -eljutott a legnagyobb szellemi magaslatra, milyen kevéssé vigasztalja -meg az a tudat, hogy csak a munkájának, és csak az örökbecsü -eszményeknek él, milyen rosszul esik neki annak megismerése, hogy az -örökbecsü eszmények a két órai boldogság után vágyakozó ember önáltató -hazugságai, és hogy a leghosszabb munka sem ér fel a legrövidebb -csókkal. Ó, mily igaz, hogy a munka csak hitvány szurrogátum, és hogy -dolgozni szép, de a dolog még nem teszi az asszonyt jókedvüvé! Ó, -mennyire igaza van, hogy fél a magánosságtól, az öregségtől, a haláltól, -ezektől a fellázító nyomoruságoktól, a melyek helyett már igazán valami -okosabbat találhatna ki a Társadalom! - -És ha meggondolom, hogy mialatt a norvég asszony ilyen gyötrelmeket -állott ki, ilyen lelki tusákat vívott, ilyen szomorú regényt, sőt -regényeket élt át: azalatt a férje folyton, mindig aludt! - -Nagyszerű írónő ez, és igen szeretném a példáját követni, mert az én -panaszaim is kitennének egy kötetet, akár több kötetet is. De belőlem -hiányzik az írói tehetség: sok bennem a babona, nem mertem élni, tehát -nem jutottam el a kellő szellemi magaslatra. És még egy. - -A norvég írónő azzal, hogy soha ki nem elégített tüzes vágyakozását -közzétette és megörökítette, olyan emléket állított férjének, a melyre a -derék norvég, a maga szerény névtelenségében sem lehet tulságosan -büszke. Menelaus-szal nagyon híres baleset történt, és Menelaus -bizonyosan rászolgált hírnevére. De az ő nevetségessége nem tökéletes, -mert meglakolt egy kissé. A névtelen norvég azonban meghalad mindent, a -mi e tekintetben nyilvánosságra jutott. Ez a derék ember, a ki hiába -élt, és hiába adott életet gyermekeknek, a ki hiába szaladgált e földi -téreken, a ki futott-fáradt, de azért mégis örökkön adósa maradt -feleségének a két órai boldogsággal, a ki most is csak »hozza« ezt a két -órai boldogságot és hozni fogja századokon át, az idők végtelenségéig: -ez a derék ember túltett Menelauson. Az a sokáig, és egyre tüzesebben -lobogó, mindig eloltatlan és örökkön eloltatlanul maradó vágy, melyet a -norvég asszony írói dicsőségével átadott a halhatatlanságnak, s -mindenkorra megörökített: örök vádként fog lebegni a szerény névtelen -emlékezetén, a végitélet napjáig. - -Nem akarnék a férjemnek ilyenfajta hirességet szerezni. Ő nem az igazi, -ó nem!… de nem tehet róla, hogy nem az, azonkivül jó ember, jól bánik -velem, nem érdemli tőlem, hogy ennyire csúffá tegyem. - -Azért nincs más választásom, mint hogy neked sírjam el panaszaimat, -ujra, meg ujra! Hallgass meg, elnéző, baráti türelemmel! - -Hadd gyónjak: - -Két napja, hogy visszajöttünk Mentoneból: egy rémes fölfedezéssel jöttem -vissza. - -Voltál már Mentoneban? Nem, ugy-e? Te, szegény, mindig ott csücsülsz a -kis faludban. - -Mondhatom, hogy ilyenkor szép ott. Sok ismerősöm van, a ki irigyelt, -hogy három hónapot tölthettem Mentoneban. És én éppen Mentoneban tudtam -meg, mennyire szerencsétlen vagyok!… szerencsétlenebb, mint sejthettem! - -Egy szép, holdvilágos éjszakán, a mikor nem tudtam aludni, s ablakomból -kibámultam a tengerre: egyszerre, hirtelen, mintha valami istenség -világosította volna fel az elmémet, felvillant a fejemben az a tudat, -hogy: igenis, nem tagadhatom le, vágyódásom az után a két órai boldogság -után, a melyről Ellen Key beszél, oly olthatatlan, s oly parancsoló, -mint a névtelen norvég asszonyé. Igenis, vágyódom egy férfi után, az -igazi után, a ki, hogy norvégosan fejezzem ki az érzésemet: tartalommal -töltse be az életemet! És vágyódásom olyan hatalmas, hogy attól félek: -egyszer, a mikor nem is gyanítom, akaratom ellenére is elveszítem az -eszem, és nem fogok valami sokáig lelkitusázni, hanem hamarosan, minden -megfontolás nélkül el fogom követni azt az úgynevezett bolondságot, -melyet mások hosszabb lelkitusák után, a házasság ötödik vagy tizedik -évében, már a teljes józanság korszakában, szinjózanon követnek el. - -Azt fogod mondani: a baj talán nem olyan veszedelmes; alighanem tévedek -a diagnózisban. Erről szó se lehet. Hiába mondom, hiába ismétlem -százszor: nem, nem akarom, nem fogom megcsalni a férjemet!… attól -tartok, hogy engem a további bonyodalmaktól, s talán a katasztrófától -már csak valami csoda menthet meg. - -Olyan végtelen ürességet érzek a lelkemben, melyet se utazásaim apró -örömei, se a társaságos élet mindig egyforma szórakozásai nem tudnak -betölteni. - -A férjem jó, nagyon jó ember. Tele van azokkal a dicső (de alapjában -véve utálatos) tulajdonságokkal, melyek a polgári életben a -köztiszteletet biztosítják, és gyöngéd férj, ó, kiállhatatlanul -gyöngéd!… Úgy viselkedik velem szemben, mintha arra pályáznék, hogy -valamiképpen hibát ne lelhessek benne; nem lehetek olyan követelő, hogy -az áldozatkészsége ki ne állja a próbát. De nincs az a gyönyörű kalap és -nincs az a ragyogó ékszer, mely pótolni tudná az igazi szerelmet. - -Meglehet, csudálkozol, hogy így beszélek róla, mert tudod, hogy -szerelemből mentem hozzá. Nos, igen. Annyit beszéltek annak idején a -férfiui tökéletességeiről, – és egy fiatal leány mindent elhisz! – -annyira hatott rám magamra is a gyöngédsége és a finomsága (azok a -tulajdonságai, a melyeknek ma is meghódolok), annyira elkábított -kellemes formáival és külseje férfiasságával, hogy bele kellett -szeretnem, hiszen minden leány naiv. Igen, szerettem őt. Szerettem -jegyességünk egész ideje alatt, – sőt szerettem házasságunk után is; -szerelmem olyan bőséges volt, hogy idő kellett az elpárolgásához. - -De nem titkolom el előtted, hogy kiábrándulásom már régi, nagyon régi, s -hogy az a rossz érzés, mely egyre erősödik bennem (annyira, hogy már-már -tűrhetetlenné válik), egyidős házasságunkkal. Istenem, milyen ostoba is -egy leány! Mindegyik képzelődik; én meg éppen tele voltam képzelődéssel. -Azt hittem, hogy mihelyst kijövök a templomból, egyenest a hetedik égbe -lépek be, abba, a melyről Mohamed beszél. Aztán az ember azt mondja -magában, titkon, mig valami megfagyott mosolylyal ajakán, -melankólikusan, üres tekintettel néz a világba: »Istenem, hát ez a -házasság?!« És lelkünknek a mélyén sírni szeretne valami: »Ó, mily -szomorú is az élet!« - -Sokszor mondogatták előttem, még lánykoromban, tapasztaltabbak, hogy a -házassághoz hozzá kell törődni, s azért egy darabig azt hittem, hogy én -is majd csak hozzá fogok törődni. De velem éppen ellenkezőleg történt. -Én úgy találom, hogy ez az intézmény alapjában véve szerencsétlen s hogy -az úgynevezett rózsaláncz annál nehezebb, minél régebben viseljük. -Meredithnek nincs igaza, – olvastad Meredithet? – ezt az elavult -intézményt nem lehet a jövő számára uj életre galvanizálni azzal, hogy a -házasságkötést tiz évre határoljuk. Tiz évi házasság elviseléséhez már -rabszolga-türelem kell. - -Megvalljam-e? Ma már ott tartok, hogy a férjem valósággal gyűlöletes -előttem, s minél gyöngédebb irántam, annál gyűlöletesebb. Gyűlölöm őt, -éppen azért, mert nincs egyéb hibája, csak az, hogy a férjem; mert nem -lehet ellene egyéb panaszom, csak az, hogy mért vett el feleségül?! -Gyűlölöm őt, mert a gyöngédsége arra szolgál neki, hogy még továbbra, -még biztosabban lekössön; mert azzal gyanusítom, hogy gyöngédsége -tudatos védekezés az én lázadó hajlandóságaim ellen. Gyűlölöm őt, mert -gyöngédségével lefegyverez, mert gyalázatos kifogástalanságával a -legcsekélyebb ürügyet se adja arra, hogy nyiltan fellázadjak ellene és -belekényszerítsem a teljes szakításba, vagy hogy egyéniségem -felszabadításával a magam tetszése szerint toroljam meg azt, hogy -tapasztalatlanságomat elkábította és a feleségévé tett. A tulajdon -lelkiismeretemet, a tulajdon tisztesség-érzetemet játszsza ki ellenem… -nem alávalóság ez? - -Csak egy szerencsém van a szerencsétlenségemben: az, hogy nincs -gyermekem! Végre is így ura vagyok akaratomnak; akkor szerzem vissza -szabadságomat, a mikor akarom, vagy azt teszem, a mit jónak látok. Egy -gyermek örökre lekötne a gályához, úgy megzavarná az itéletemet arról, -hogy mihez van jogom, mihez nincs: méginkább babonássá tenne. - -Mert, eltaláltad, ha nem csalom meg a férjemet, vagy legalább is szent -elhatározásom, hogy nem csalom meg mindaddig, a mig különös okot nem -szolgáltat rá: ezt nem férjem iránt való tekintetből teszem és nem is -azért, mintha azt képzelném, hogy erre nincs jogom, ó nem! Csak a -tisztesség-érzetem idegenkedik attól, a mi okvetetlenül titkolózással, -szinleléssel, s bizonyos néma hazugsággal (vagy talán sok valóságos -hazugsággal) járna, a mint hogy csak akaratomnak a gyöngesége tart -vissza attól, hogy a mig férjem semmi ürügyet nem szolgáltat rá, -visszaköveteljem egész szabadságomat. Mondom, nem vagyok elég okos: -babonás vagyok. - -Ez az, a mi folyton, szünet nélkül foglalkoztat; a mi izgat, ingerel, -gyötör; a mi miatt már régóta nem tudok aludni. - -Magánosságom óráiban, keserű orvosságul – megengedem, hogy ez az -orvosság egyébként se jó – Weiningert és Ellen Keyt olvasgatom. Olvastad -Weiningert? Otto Weiningert? A »Geschlecht und Charakter«-t? Hogyne -olvastad volna! Ez a szerencsétlen fiatal ember, a kit, talán mert -külseje nem gyaníttatta lelkének kincseit, rövid életében nem szerettek, -megcsaltak, kiszipolyoztak s elkínoztak a nők, halála előtt egy testes -kötetben annyi sarat szórt az egész női nemre, annyi piszkot vágott -mindnyájunk arczába, hogy könyvét minden értelmes nőnek el kell -olvasnia. Nagyszerű filozófus ez, és nekem roppant imponál, főképpen -azért, mert így még senki se bánt el velünk, a minek minden asszonyra -hatnia kell, mert hiszen gyöngék vagyunk, a kiknek az erő, a szigoruság -és a merészség még a czudarságban is imponál, a mi talán szintén -szellemi alárendeltségünknek a jele, vagy legalább is annak bizonyítéka, -hogy impresszióink, hangulataink, érzéseink könnyen megvesztegetik -sokunk itéletét. - -Mikor Weiningert olvasgatom, – előadása oly meggyőző! – kétségtelen -előttem, hogy nem csak az én házasságom szerencsétlen, hanem minden -házasság az, mert a házasság gyalázatos intézmény, melyet a férfiak -rabszolgatartó önzése talált ki és a melyet a rabszolgává aljasított -asszony, a ki természettől gyönge, tehát álnok, üreslelkű, tehát érzéki, -alárendeltségre termett, tehát kicsinyesen kapzsi – szükségképpen a -hazugságok mocsarává tesz. Igen, át kell látnom, hogy ennek a fenségesen -goromba és betegesen őszinte filozófusnak igaza van: mindnyájan nagyon -rosszak vagyunk, az asszonyt rossznak, rosszul formálta a természet. - -És ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Okos embernek -látnia kell a női nemmel együtt járó minden silányságot s akkor hát okos -ember hogyan vehet el valakit feleségül! Ehhez ostobaság kell vagy -gonoszság, sőt gonosz ostobaság. - -Ah, mennyire imponál nekem az a fenségesen és betegesen nagyszerű -platonikus élet, melyet Weininger prédikál! Milyen más volna az egész -világ! Igaz, hogy csak kevesen örvendeznének neki, mert az emberek száma -egy kicsit megcsappanna. - -Máskor pedig, ha Ellen Keyt olvasgatom, az jár a fejemben, hogy -akármennyire gyarlók vagyunk, mi nők, a házasság intézménye nem azért -rossz, mert mi rosszak vagyunk, ez még a kisebbik baj, sőt ha csakugyan -mind rosszak vagyunk, akkor a házasság ránk nézve nem is olyan rossz. -Igen, a gyermekek nagy védőjének igaza van: a természet ott hibázta el a -dolgot, hogy a nőnél a szerelem a lélekről megy át az érzékekre, vagy -akár el se jut odáig, a férfinél pedig többnyire az érzékekből indul ki -s a czélhoz, a lélekhez, talán el se jut. Micsoda szentivánéji -kergetőzést rótt ki a természet a lélekre és az érzékekre! És milyen -sűrű ködben kell megtörténnie ennek az akadályversenynyel egybekötött -kergetőzésnek! Igazán nem csoda, ha az érzékek és a lélek, melyek oly -csillagok, mik egymást kergetik, néha eltévesztik egymást, s a szegény -érzékek elfáradnak, a szegény lélek pedig elveszti az eszét! - -Ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Mig az én -szerelmem a lélekről sohase tudott eljutni az érzékekhez, mert útközben -elalélt, az ő szerelme elsiette a dolgot, s túlságosan hamar jutott el a -lélekhez, természetes tehát, ha sohase találkozhattunk. - -Mindezt nem azért irom, mintha vigasztalást várnék tőled (az én számomra -nincs vigasztalás!), csak ki akarom beszélni magamat, mert ez egy kissé -megenyhit. - -Hogyan is várhatnék vigasztalást Tőled, a ki alighanem nálam is -szerencsétlenebb vagy! - -Nem vigasztaló ugyan, de az bizonyos, hogy én nem vagyok mártir, mint -te. Összes bajaim okozója én magam vagyok, mig te áldozat vagy. Önként -mentem férjhez, szabad elhatározásból, ahhoz, a kit választottam. Téged -kényszerítettek. Én legalább egy darabig szerettem a férjemet; téged -ahhoz erőltettek, a kit nem szerettél. És sok más. Az én férjem legalább -jó ember; tekintélyes, figyelmes, gyöngéd, áldozatkész. A tiedről azt -hallottam, hogy rossz ember, vagy legalább is rossz férj. Korhely, -iszik, kártyázik, még ver is. Én legalább kényelemben élek, férjem -gondoskodik mindenről, a mit csak kivánhatok; megszerez nekem minden -szellemi élvezetet, utazgatunk, társaságba, mulatságokba járunk, -szórakozom. Téged eltemettek egy kis fészekbe, a hol szerényen éltek. És -még egy. Te nagyon korán mentél férjhez, és Ellen Keynek igaza van, -nincs rosszabb, mint ha egy leány nagyon korán megy férjhez. Mert akkor -a fiatal, életrevaló embereknél oly gyakori utazási kedv s a -tapasztalatok kielégítésének vágya az asszonynál nem juthat -kielégüléshez, különösen ha a gyermek korán megérkezik. És a gyermeket -is sokkal jobban élvezi az anya, ha csak akkor születik, a mikor már nem -áldozza fel neki fiatalos örömeit, kedvteléseit. - -Mondd, miért nem írsz soha magadról? - -De mára befejezem a siránkozásomat. Huszonegy oldal után végre kegyelmet -kapsz, mert látogatóm érkezett. - -Sokszor csókol és egy pár sort vár tőled - -_Sarolta_. - - -II. - -Kedves Saroltám, - -sietve irok neked, bár maszatos kis porontyaim ugyancsak acsarkodnak, ha -egy félórára megszököm tőlük, és pedig, hogy az igazat megvalljam, azért -sietve, mert borzasztóan boszant, hogy az uramról nem tudom miféléket -pletykáltak neked. - -Hogy az én uram rossz ember! A legjobb ember a világon. Hogy korhely! -Már hogy volna korhely! - -Azt hazudták neked, hogy: iszik, kártyázik, még ver is. - -Hogy iszik! Dehogy iszik! Azaz, hogy iszik, mert mindenki iszik, az -egyik vizet, a másik bort. De mi az, hogy valaki »iszik«? Iszik az, a ki -annyit iszik, hogy leissza magát a sárga földig, úgy hogy az asztal alá -esik, vagy tántorogva megy haza, beleköt a többi részegbe, botrányokat -csinál, és vagy az utczán aludja ki mámorát a sárban, vagy pedig úgy -kerül az ágyába, hogy lepedőben adják át a házmesternek. Na hát, -kedvesem, az én uram nem iszik. Bort iszik ugyan, nem vizet, mert sokat -jár a levegőn, de csak annyit iszik, a mennyi jól esik neki, és ha -többet iszik, mint a gyomorbajos emberek, ez csak azt jelenti, hogy -többet bir el, mint más. Szeretném én látni azt a bort, a melyik neki -megártana! Olykor, nagyritkán, elmegyünk valamelyik szomszédhoz -névnapra, keresztelőre, disznótorra, batyubálba; ilyenkor megesik, hogy -egy-egy vendég felönt a garatra, egyiknek nem forog a nyelve, a másiknak -keresztbe áll a két szeme, a harmadik tökéletesen elázik. Az én uram meg -be se csíp; nem beszédesebb, mint máskor, meg se látnád rajta, hogy -ivott, pedig többet ivott, mint az a három! Hogy néha napján eljár a -kocsmába? Édes istenem, azt csak nem kivánhatom tőle, hogy azért, mert -családja van, soha szót se váltson férfiemberrel! - -És hogy kártyázik! Nem igaz, nem igaz, nem igaz! Ki kártyázik? Az, a ki -egy ültőhelyében elveszt egy vagyont; a ki elkártyázza a házbért, a -kenyérre valót; a ki éjszakáit a játékasztal mellett tölti. De az én -uram ugyan nem kártyázik. Hogy vasárnaponkint leül tarokkozni a -doktorral meg a plébánossal és elveszit vagy nyer egy pár fillért, -forintot, az remélem, nem kártyázás, hanem tréfa, időtöltés, mulatság. -Nem mondom, hébe-hóba, egy-egy nagyobb összejövetel alkalmával -megtörténik az is, hogy más játékot játszik; talán, egyszer-kétszer, -arra is volt eset, hogy nagyobb összeget veszített, mert urasan játszik, -nem gyáván, és nem azzal a kapzsisággal, mely némelyik férfit annyira -megutáltatja az emberrel. Előtted bizonyosan ezt az egy-két esetet -fujták fel elefánttá, de mondom, hogy ez ritka kivétel. Aztán egyszer -veszít, máskor nyer. Inkább nyer, mint veszít, mert tud játszani, s a ki -tud játszani, mért ne játszanék? Többet mondok: én is szeretek játszani, -pedig nagyon rosszul játszom. Persze, az baj volna, ha kettőnk közül én -volnék az, a ki kártyázik, mert a ki nem tud kártyázni, az ne -kártyázzék. De mért ne kártyáznék ő, a ki tud? Szóval ebből se igaz egy -szó se. - -Az meg éppen szemenszedett hazugság, hogy ő engem ver. Ezt az alávaló -rágalmat olyan asszonyok találták ki, a kik szerelmesek az uramba, és -úgy irigyelnek engem, hogy megölnének egy kanál vizben. Szeretném tudni, -miért verne? Nem ellenkezem vele semmiben; előre tudom, hogy jobb úgy, a -hogy ő gondolja. És ha valaki nekem szemembe merné mondani, hogy ő engem -valaha megvert: bizony isten kikaparnám a szemét. Neked, a ki mintha a -testvérem volnál, mély titoktartást kérve – az anyámnak se vallottam -meg! – bizalmasan elárulom, hogy az első esztendőben, de csakis az első -esztendőben, egyszer-kétszer csakugyan megvert, persze csak úgy, a hogy -egy rossz kis gyereket vernek meg, nem annyira büntető, mint inkább -javitó szándékkal, de meg kell jegyeznem, hogy ha megvert, hát mondhatom -megérdemeltem. Olyan esztelenül nyakas, olyan nyelves, olyan -kiállhatatlan, olyan kis Xantippe voltam, s olyan pimaszul feleseltem -vele, hogy asszonyos gyöngeség lett volna, ha meg nem büntet. Lenéztem -volna magamban, meg kellett volna vetnem, ha ostoba lágyszivüségből, -holdkóros lovagiasságból, szerelmes meghunyászkodásból, vagy férfihoz -nem illő puhaságból és léha kényelemszeretetből véletlenül nem vert -volna meg. Mert akkor még egészen gyerek voltam és gyerekes, rossz -gyerek. De akkor is volt magamhoz való eszem; éreztem, hogy megérdemlem -a leczkét, és tudtam, hogy nem történt velem semmi szerencsétlenség Hogy -mennyire nem volt komoly, ha egypárszor, csak úgy tessék lássék, rám -legyintett, hogy aztán, mikor sírok, mindjárt megvígasztaljon, -bebizonyíthatom neked azzal, hogy mindannyiszor, a hányszor kikaptam, -másnap reggel én kértem bocsánatot: »Édes kis uram, máskor nem leszek -rossz!« És most hálás vagyok neki, hogy annak idején kinevelte belőlem a -kiállhatatlanságaimat. Olyan gyerek, olyan éretlen és olyan hajlítható -voltam akkor, hogy meglehet, elkényeztetett, tűrhetetlen feleség, és -minden jóra alkalmatlan, családanyának nem való, léha asszony vált volna -belőlem, ha nem azon a módon oktat a jóra, a melyik a gyerekes lények -előtt a legkönnyebben érthető, akármilyen patriarkális és falusias is ez -a módszer. - -Azt is rosszul tudod, hogy én nem szerettem az uramat, és hogy -kényszeríteni kellett hozzá. Igaz, hogy eleinte nem akartam hozzá menni, -mert azt képzeltem, hogy nem szeretem. Mikor megkért, egy dologtalan -fiatal ember lábatlankodott körülöttem, – még ma se tette le a -vizsgálatát! – a ki addig forgatta a szemét, és addig zümmögte a fülembe -a szerelmes verseket, hogy gyerekfejjel összetévesztettem őt a szép -versek szerzőivel, és azt hittem, hogy érdeklődöm iránta. Azért eleinte, -mig nem ismertem meg jobban az egyiket is, a másikat is, hallani se -akartam az uramról, és ebben az időben mindenféle ostobaságot -összeabajgattam, hogy így meg úgy, sohase megyek hozzá, inkább a kútba -ugrom. Ennek persze híre kelt, de annak nem kelt híre, mert nem mondtam -el senkinek, hogy nekem már akkor is nagyon tetszett az uram egész -megjelenése és modora, magatartása. Nem is ellenkeztem olyan sokáig, -mint beszélték, mert minél többször találkoztam az urammal, annál -kevésbbé idegenkedtem tőle, de annyi igaz, hogy nem mindjárt mondtam -igent, mert szörnyen naivul gondolkoztam a házasságról s tele voltam -holdvilággal. Mit tudtam én akkor a világról?! Olyan libácska voltam, -hogy ma csak nevetni tudok akkori képzelgéseimen; hogy mi az élet, egy -afféle ostoba kislány, a milyen én voltam, nem is gyanítja. -Összebeszéltem hetet-havat, de azt se tudtam, mi fán terem: szerelem, -házasság. Kislányos sunyisággal eltitkoltam, hogy a kérőm is sokat -motoszkál a fejemben; persze, azt csak később tudtam meg, hogy -tulajdonképpen mindig őt szerettem. De mikor a szüleim a lelkemre -beszéltek, készségesen engedelmeskedtem és ha nem is valami vígan mentem -az esküvőmre, engem bizony nem kellett kényszeríteni, az már nem igaz. -És azt csak neked vallom meg, hogy meglehetősen hamar beletörődtem a -sorsomba; végre is az embernek kinyílik a szeme. Az ember lassankint -rájön, hogy az életben, ha sok benne a baj, van szép és jó is és ha az -első esztendőben sokat kellemetlenkedtem az uramnak, ez már afféle -meggyőződés nélkül való háboruság volt, hasonló a régóta duzzogó gyerek -utolsó rosszalkodásaihoz, a melyek már csak arra valók, hogy az -uzsonnázó asztalnál a méltóságérzet csorbája nélkül jelenhessék meg. -Igaz, hogy azt a változást, a mely bennem véghez ment, eltitkoltam még -az uram előtt is, de ha akkor rejtegettem az érzéseimet, most már, -kivált neked, elmondhatom, hogy akármennyit rosszalkodtam az első -esztendőben, alattomban már akkor úgy gondolkoztam, hogy az élet szebb, -mint régente képzeltem. És minél inkább mult az idő, annál szebbnek -találtam. - -Mért ne mondanám el neked, hogy éppen nem vagyok olyan sajnálnivaló, a -milyennek gondoltál?! Nem beszéltem volna erről most sem, a mint nem -beszéltem eddig soha, mert… Mert eleinte szégyeltem leánykori -együgyüségemet, később pedig nem beszélhettem magamról: a te dolgod -fontosabb volt, mint az enyém. Most se találom helyénvalónak, hogy -téged, a kit nagy, komoly, szomorú, súlyos kérdések foglalkoztatnak, az -én aprócseprő ügyeimmel untassalak, de ha már kérded, mégis csak -elmondom, a mi valamennyire érdekelhet. - -Tehát: nekem is vannak bajaim és néha nagyon sok bajom van, de nem -vagyok sajnálnivaló, nem vagyok szerencsétlen. - -Nem élünk valami nagy kényelemben, de olyan szegénységben sem, mely az -életünket nyomoruságossá tenné. A falut, a hol meghúzódtunk, nem találom -unalmas fészeknek; megszoktam, a nagyvárosi élethez talán már nem is -tudnék hozzászokni; és nekünk is vannak apró örömeink, kedvteléseink, a -melyeket te nem ismersz. Igaz, hogy nem járunk szinházba, hangversenyre, -bálba, de ha egy esztendőben egyszer fölmegyünk Pestre és elnézünk -valamelyik szinházba: egy évig beszélünk az előadásról. És itthon is -vannak szórakozásaink. Szalón, zsúr, egyesület, finom lelkü nők egymást -vigasztaló kis köre: minderről csak a könyvekből tudok, de mi is -összejövünk, egyforma emberek, néha még tánczolunk is. Mellettünk, egy -másik szobában, a gyermekeink játszanak; ha elvétve, este is -fenmaradunk, elaltatjuk őket, s mi tovább mulatunk. Ékszert, az igaz, -utóljára a múzeumban láttam; szép toalettekre se vágyódom: olyan -ruhákban, a minőket te talán soha sem, vagy ha igen, legalább is két -esztendővel ezelőtt viseltél, én vagyok itt a legelegánsabb asszony. -Utazni! Még csak az kellene! Ha tudnád, hogy gyerekekkel utazni micsoda -szörnyü penitenczia, örökre elmenne a kedved minden kirándulástól! És ha -Ellen Key csak azért nem helyesli a korai házasságot, mert az az -asszony, a ki igen fiatalon került főkötő alá, nem utazhatja ki magát -kedvére: akkor nincs miért vádolnom magam, akkor én belenyugszom -sorsomba. Sőt, akármit mondjon Ellen Key, nekem jól esik az a remény, -hogy mire a gyermekeink felnőnek, mi még nem leszünk öreg emberek. - -Azt mondhatnám: hogy boldog vagyok… ha az uram többet ülne itthon. - -Természetesen, nekem is sok a bajom. Azonkivül, hogy az uram néha -magamra hagy: vesződségem van bőven. Aztán a gond s a mi a -legrettenetesebb: a gyerek-betegségek! Egy nagy szomorúságom is volt. -Csak neked mondom el; más előtt, ha rám bizonyítanák is, letagadnám, -mert szégyellem. Képzeld, véletlenül megtudtam, hogy egyszer – azóta -gyanakszom, hogy talán többször is – megcsalt az uram, igen, nem tudom -megérteni, el se akartam hinni, de megcsalt. Ne itéld meg ezt a dolgot -nagyon szigoruan: volt némi mentsége, ha ugyan egyáltalán van mentség -erre a szörnyűségre. Először is akkortájt beteges voltam, aztán hosszabb -ideig el kellett maradnia hazulról, majdnem egy hónapig!… de az eset nem -is volt nagyobb jelentőségü, mert arról a hölgyről nem érdemes beszélni, -és az uram, akkor az egyszer, kivételképpen, becsípett! Még egyebet is -mondott mentségül, a mit, azt hiszem, csak a békesség kedvéért, -jóindulatból, sajnálatból talált ki. Azért nagyon rosszul esett, hogy -ennek is meg kellett történnie; és sokáig nem tudtam megbocsátani, hogy -ilyen szégyenbe ejtett. - -Ugy érzem, akkor is megbocsátottam volna, ha ez a váratlan csapás akkor -ér, a mikor még nem voltak gyermekeim. Bár most már nem tudom elképzelni -a világot a gyermekeim nélkül. Bizony, nem tudod, mit beszélsz, ha -örvendezel azon, hogy nincsenek kicsinyeid. A sok gyerek nagyon jó -társaság; nem is képzeled, hogy zenebonájukban milyen sok vígasztalást -lelhet az olyan asszony, a ki nem törekszik valami különös lelki -magaslatra. - -Lehet, hogy mosolyogsz rajtam. - -Nem érek rá sokat olvasni, mert kicsinyes tennivalóim meglehetősen -elfoglalnak, de valahol (a könyv czimére már nem emlékszem, a -szerzőjéről is csak annyit tudok, hogy a norvégok egyik büszkesége) -egyszer azt olvastam, hogy az asszonynak az a készsége, a melylyel -beletörődik a szenvedésbe, tulajdonképpen: masochismus. Erősen gyanítom, -hogy a jeles norvég ez alkalommal szellemi magaslatáról kissé messzire -hajította a sulykot. Én legalább semmiféle perverz gyönyörüséget nem -találok abban, ha valami rosszat kell elszenvednem; akkor se, ha az uram -méri rám ezt a megpróbáltatást. De tudom azt, hogy az ember sokat -kénytelen megbocsátani a másiknak, ha ezzel a másikkal együtt akar élni, -és tudom azt is, hogy a ki csak azért keresi a szabadságot, hogy az első -helyett egy másodikkal, tökéletesebbel álljon össze, megcsalja magát, -mert: plus ça change, plus c’est la même chose. - -És nem hiszem, hogy megadásom: a született rabszolga ösztönszerü -meghunyászkodása. Nekem úgy rémlik, mintha egy kissé túloznának azok, a -kik azt mondják, hogy a fel nem lázadó asszony élete ma tisztára -rabszolga-sor. Mindenesetre kibékít a helyzetemmel, hogy közvetetlenül -mellettem, velem szövetségben, nagyrészt értem és az enyéimért, egy -másik rabszolga fut-fárad, vesződik, izzad, töri magát és verejtékezik, -egy másik rabszolga, a ki férfi s a kinek a sora átkozottul hasonló az -enyémhez. - -De azzal meg éppen tisztában vagyok, – ismerem magamat s ismertem egy -kevéssé más asszonyokat is, – hogy nagy általánosságban, mi asszonyok, -nem vagyunk olyan rosszak, mint a fenségesen beteges bölcsek mondják, és -semmiesetre se vagyunk rosszabbak, mint a férfiak, a kik között szintén -temérdek betörő akad. Nem olvastam Weiningert és nem is fogom elolvasni -soha; nem vagyok kiváncsi erre a keserüszájú bölcsészre. A világnézete -nem érdekel; az ilyen világnézetnek csak egy magyarázata lehet: az, hogy -ez a bölcselő rossz kulcscsal próbálta nyitogatni a női sziv rejtekét. - -Nem olvastam Ellen Keyt sem; csak sokat olvastam róla. Azt se tudom, -hajadon-e, vagy asszony, a mi különben az ő korában már mindegy. -Hajadonnak képzelem, mert egy férjes asszony nem tapasztalhat annyit, -mint egy szabad, független hajadon, s abból, a mit róla olvastam, úgy -tetszik, mintha nagyon jól ismerné az életet és az embereket. -Tájékozatlanságom megmagyarázza, hogy nem tudom, miért nevezed őt a -gyermekek nagy védőjének. Úgy látszik, csakugyan hajadon. Mert Kassai -Vidor, a kinek a filozófiája épp oly eredeti, mint a Weiningeré, egyik -nagy bölcsészeti művében, ha jól emlékszem: a »Hullámok« – ban, azt -írja, hogy a gyermekeket úgy védelmezzük meg a legsikeresebben, ha nem -adunk nekik életet. - -Ezek után talán nem fogod csodálni, ha megvallom, hogy leveledet – és -vívódásaidat – nem értem egészen, tökéletesen. Hogy lehet nem szeretni -egy jó férjet, – a kibe egyszer szerelmesek voltunk! – pláne, ha az -ember nem szerelmes másvalakibe?! Mintha valamit mégis elhallgattál -volna előttem. Mintha leveledben egy kis rejtelem volna, melynek a -nyitját nem tudom megtalálni. - -Hogy a házasság szerencsétlen intézmény?! Az bizonyos, hogy a házasság -sok roszszal jár, de mint a szerelemben, van benne egy kevés jó is, -hiszen a kettő, végre is, nem zárja ki egymást. Persze a tűrhető -házasságnak elengedhetetlen föltétele, hogy a két lélek és nemcsak a két -lélek… de csak így röviden nem tudom megmagyarázni, hogy mit akarok -mondani, és abba kell hagynom az írást, mert a legkisebbik gyerekem már -nagyon ránczigálja a szoknyámat. - -Isten áldjon, édesem; egy pár nap mulva ujra írok. - -_Nelli_. - - - - -FELVILÁGOSODÁS. - -Két hölgy beszélget: - -– Tiz szóval… nem, két szóval elmondom, hogy miről van szó. Elvállaltam -a _Női Munka_ szerkesztését. Ez a folyóirat nálunk egyetlen lesz a maga -nemében; és előkelő szinvonalu, mint például a _Mutterschutz_. Dolgozni -fognak belé az összes európai nevezetességek; a _Mutterschutz_ irói is -mind: Ellen Key, Lisnevszka Mária, Schirmacher Käthe doktor, Braun Lily, -Stöcker Helén doktor, Fürth Henriette, Streitberg grófné, Bleuler-Waser -Hedvig doktor, Schreiber Adél, Eckstein Emma, Simon Helén, mindenki. -Képzelheted, milyen ambiczióval csinálom az első számot; az első számban -ki akarok tenni magamért. A közlemények nagyrésze már megvan; ilyet még -nem láttak nálunk. Az első czikket maga Ellen Key írta, a mi persze már -egymagában is biztosítja, hogy rendkivül előkelő szinvonalon leszünk. Az -egyik legkedvesebb eszméjéről irattam vele; tudod, arról, a mit a -szerelem evolúcziójáról szólva fejt ki, hogy tudniillik a házasság -elavult intézménye csakis abban az esetben tartható fenn, ha a -házasfelek nem fognak együtt lakni. - -– Érdekes czikk lehet. - -– Érdekes és komoly, mint a halál. De ez nem minden. A második czikk -Lisnevszka Máriától való. A gyermekek felvilágosításának nagy apostola -természetesen nem írhatott másról, mint erről a már nem uj, de -elnyűhetetlen témáról… ez a téma, lelkem, tartósabb, mint a legjobb -czérnaszövet. Talán nem kell mondanom, hogy a czikk végtelenül érdekes; -őrülten fogják venni a trafikokban. Egymagában is biztosítja az első -szám sikerét. Még a harmadik czikk is külföldi nagyság munkája. Stöcker -Helén ír benne a sexuális etika reformjáról. De a negyedik czikket már -hazai nevezetesség írta. Ennek a czíme: »A szabad szerelem és a -fajnemesítés«. Aztán én írtam egy apróságot… szerény, jelentéktelen -irka-firka, de a tárgya a legfontosabb a világon: szóvá teszem, hogy -mire tanítsuk meg azokat, a kiket a nép tudós asszonyoknak nevez. Aztán -a Göndör Sándorné essay-je következik. Göndörné Ellen Key mellett tör -lándzsát, és Magyarország nevében is megköveteli, hogy a házasfelek ne -lakjanak együtt. - -– Jól teszi, de mit szól ehhez Göndör Sándor? - -– Örül, hogy a felesége nem az ő hátán töri el a lándzsát. Egy férj -mindig örül, ha a felesége megírja azt, a mit különben elmondana. De -várj, hadd mondom el, hogy mi lesz még az első számban. Még csak egy -szó. Göndörné könnyebbfajta elmefuttatása, hogy ne mondjam: lírai -zsörtölődése után egy súlyos tartalmu társadalom-filozófiai tanulmány -következik; Kovácsné értekezik benne arról a nagy kérdésről, hogy: mit -tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért? - -– Azt hiszem, erre a nagy kérdésre Kovácsné egy igen rövid mondatban is -megfelelhetne. - -– Hogy-hogy? - -– Mit tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért? Azt, a mit -elmulasztunk megtenni a tulajdon gyermekeinkért! - -– Te tréfálsz! - -– Hiszen te is tréfáltál! - -– De a czikk nem tréfa. Egy vékányi idézet van benne Forelből, Blochból, -Havelock Ellisből, Michelsből és Kurz Izoldából. Édesem, a ki ennyit tud -idézni, az joggal büszkélkedhetik vele, ha a gyermekei mosdatlanok. És a -következő czikk még kevésbbé tréfa. Ez már egyenesen szenzáczió. Egy -nyolczgyermekes anya mondja el benne, milyen megfigyeléseket tett a -gyermekein, a mikor Lisnevszka Mária tanácsát követve, a nyolczadik baba -eljövetele alkalmával felvilágosította a többi hetet… mert a fájdalomban -igazán nincsen titkolni való. - -– No, arra magam is kiváncsi vagyok, hogy mit mondtak a gyermekek? - -– Képzeld, a kis leányok elhatározták, hogy: be kell szüntetni a -világot, a fiúk ellenben igen lelkesedtek, és azt mondták, hogy: »Sőt -ellenkezőleg!« - -– Ilyet csakugyan nem igen hallott az ember, legalább erre, mifelénk. -Meglehet, hogy Orosz- és Lengyelországban, vagy Skandináviában már nem -szokatlan ez, mert, úgy látszik, nem lehet kitalálni olyan vad dolgot, a -mi Dániában és Svédországban érthetővé ne válnék, s Norvégiában -alighanem tótágast járnak az emberek… - -– Igen, az északon támadt világosságban ez a módszer már kiállotta a -tűzpróbát. - -– Igen, Észak legmagasabban lévő és leghomályosabb helyein az embereknek -valami csodálatos bagolyszemüknek kell lenniök, hogy igazságokat -fedeznek fel a homályban és a megzavarodottságban is… - -– De ez még semmi. - -– Már bocsáss meg… - -– Úgy értem, hogy az még semmi, a mit neked most két szóval elmondottam. -A mint láthatod, mindegyik czikkem érdekes, de az első számomnak nem -Ellen Key, nem Lisnevszka, sőt nem is a nyolczgyermekes anya lesz a -főékessége, hanem valami más. A _Női Munka_ első füzetének nagy -ütőkártyája egy monstre-ankét lesz, a melyet a gyermekek -felvilágosításának elnyűhetetlen kérdéséről rendezek. Ezt a hálás témát -még nem aknázták ki eléggé; soha se lehet eléggé kiaknázni. Az én első -számomban tehát erről a kimeríthetetlen tárgyról minden nő nyilatkozni -fog, a kinek csak egy kis neve van. Úgy a hazaiak, mint a külföldiek. -Természetesen nem arról, hogy szükséges-e a felvilágosítás? – mert ez -már nem kérdés. Hanem arról, hogy a felvilágosításnak mikor és miképpen -kell megtörténnie? Neked is nyilatkoznod kell. Írj hosszan, vagy írj -röviden, a hogy kedved tartja; ha többet nem adsz, tiz sorral is beérem. - -– Ne vedd rossz néven, de tiz sort se írok. - -– És ugyan miért nem írnál? - -– Már azért sem, mert úgy érzem, hogy ha egy nő az efféle -nézetnyilvánítással kilép a nyilvánosság elé: ilyenkor nem vigyázhat -eléggé a tollára. Ha én mindenkinek elmondom, hogy miképpen gondolkozom -a legkényesebb témákról, ezt nem tehetem a nélkül, hogy el ne áruljak -valamicskét abból is: miféle tapasztalatok vagy érzések vezettek erre a -gondolkozásra? Már pedig az ilyen közlések az én érzésem szerint nem -igen férnek össze a nőiességgel. Sok nyilatkozatot olvastam már a te -kérdésedről is; de úgy találtam, hogy majdnem valamennyi, többé vagy -kevésbbé, a nőiesség rovására történt. És én ebben a tekintetben egy -kicsit maradi vagyok. Persze, nem szólok a nagymamákról; azok már -beszélhetnek. De én még nem vagyok nagymama. - -– Ej, igazán nem értelek! Micsoda özönvíz előtti prüdéria ez?! És te, a -ki egy kitünő könyvet fordítottál le a nőknek a munkához való jogáról!… -A kit a feminista törekvések egyik buzgó munkásának néztünk! De, édesem, -ezen már régen túl vagyunk! Hidd el, ha elárullak: azt fogják képzelni -rólad, hogy nem vagy eléggé művelt és nem vagy eléggé eszes!… De hát -nézd meg azokat a tizennyolcz-húsz éves leányokat, a kik Lisnevszka -Máriát hallgatják!… Vagy nézd meg azokat a külföldi jeleseket, a kik -egész életükön át nem csinálnak egyebet, csak a legkényesebb témákról -írnak vagy beszélnek, a kik úgyszólván kereskednek a legkényesebb -témákkal! - -– Nem fogom a példájokat követni. Különben a nyilatkozatomnak aligha -vennéd hasznát. Mert én tudok sokkal nagyobb bajokat is, mint hogy: -elmulasztottuk felvilágosítani a gyermekeinket, és nem látom át ennek a -propagandának a sürgősségét, annál kevésbbé, mert ismerek komoly bajokat -és sürgős tennivalókat, a melyekkel soha se gondoltok! - -– Hogyan? Csak nem vagy a felvilágosítás ellen? - -– Nem vagyok se ellene, se mellette, mert azt hiszem, hogy ez eddig is -mindig megtörtént, Lisnevszka, mindnyájatok, tudós hozzákészülődés és a -sokat emlegetett károk nélkül, a maga helyén és idejében. Először is a -fiúk felvilágosításáról nem érdemes komolyan beszélni; az én önkéntes -fiam, legalább, bár én soha se beszéltem neki efféléről, nem várt -Lisnevszkára, és azért, hála Istennek, egészséges gyerek. A leányok is -mindig megtudták, a mire éppen szükségük volt; és talán nem azok jártak -a legrosszabbul, a kiket a legkésőbb világosítottak fel, mert ezek nem -kávéskanalankint barátkoztak meg a tudománynyal, hanem teljes, és -becsületes magyarázatot kaptak a férjüktől, úgy hogy nem epeszthette -őket a további kiváncsiság – a mit Lisnevszka Mária aligha mondhat el az -ő tanítványairól. Azt pedig ez az apostol soha se hiteti el velem, hogy -a szegény, szánandó, elveszett teremtések társadalmi bukását, vagy a -másfajta bajokat, betegségeket igen sokszor a tudatlanság okozza. Az -ilyen eset csak csodálatos ritkaság lehet; a kit efféle baj ér, rendesen -jó rég tisztában volt mindennel, de tájékozottsága, tiszta látása nem -mentette meg; milliót buktat el addig, néha a szerelem, többször a bűn, -s legtöbbször a nyomor, a mig megtalálod azt a fehér hollót, a kit a -tudatlansága veszített el. - -– De azt csak elismered, hogy jobb, ha a szülő, az orvos, vagy az iskola -világosítja fel a gyermeket, mintha ismereteit cselédektől vagy romlott -gyermekektől szerzi? - -– Ne bízzátok a gyerekeiteket a cselédekre, addig se, a mig felolvastok, -inkább ne olvassatok fel. Arra is ügyelhet a szülő is, az iskola is, -hogy a vásott gyerekek ne tarthassanak káros prelekcziókat a -romlatlanoknak. Egyébként, ha azt képzelitek, hogy csak a csunya -tréfákkal fűszerezett felvilágosítás keltheti fel a veszedelmes -kiváncsiságot, s a komoly, de szükségképpen tökéletlen felvilágosítás -már nem keltheti fel: csak áltatjátok magatokat és felültetitek egymást. -A lényegben van itt a veszedelem, és nem a tréfás garnirungban. Képtelen -vagyok megérteni a Lisnevszkátokat. Nem abban látja a nagyobb bajt, hogy -a szegény emberek egy szobában alusznak a gyermekeikkel, hanem abban, -hogy a szegény emberek nem magyarázzák el a gyermekeiknek – idejekorán -és alaposan – a mit az egyetlen szobában gyanítaniok kell, de a mit még -nem tudnak. Mintha mégis jobb volna emezeknek, ha nem kellene -gyanítaniok semmit és nem volna szükségük szüleik sürgős magyarázatára. - -– Hiszen akkor te nem vagy feminista! - -– De az volnék, vagy mi, és szeretném, ha propagandát tudnék csinálni -annak a hitemnek, hogy a nőknek, igenis, minden téren joguk van a -munkához. De éppen azért szeretném, ha egyszer már abbahagynátok a -felvilágosítás kérdésének a bolygatását. Mért nem álltok már egyszer -valami egyébbel a nyilvánosság elé? Azt hiszem, tanultunk már annyit, -hogy érdeklődhetünk más valami iránt is. Mért adtok fegyvert az -ellenségeink kezébe? Vagy talán ezeknek van igazuk, és a legkényesebb -téma folytonos feszegetése: a gyermekek felvilágosítása volna az az -egyetlen női munka, a mely benneteket igazán és komolyan érdekel?!… - - - - -RÉGI ISMERŐSÖK. - -A gyorsvonat egyik elsőosztályu fülkéjében két utas foglalt helyet: egy -magánosan utazó, még egészen csinos hölgy és egy sok podgyászszal -megáldott, már kopaszodni kezdő úriember. A hölgy harmincz-harminczkét -évesnek látszott, tehát nem lehetett több harmincznyolcznál; az -öltözködése csorbátlan izlésre, és ha nem is éppen vagyonra, -mindenesetre elsőosztályu jómódra vallott. A sokpodgyászos úr ötven -esztendős lehetett; de bátran hazudhatta volna magát negyvenötnek is. -Meglátszott rajta, hogy mindig gondosan ápolta a személyét, és hogy -eléggé jól gazdálkodott az életerejével. Már aligha szokott versenyezni -a huszárhadnagyokkal, de azokon a fürdőhelyeken, a hol sokkal több az -asszony, mint a férfi, a számottevő udvarlók közé sorozták volna. - -Alig hogy elhelyezkedtek, a póttartalékos gavallér nyomban -beletemetkezett először is a hölgy, aztán a hölgy minden -hozzátartozóságának részletes méltatásába. A keleten élő emberek -tökéletesen nyilt tekintetével nézelődött, de azért érdeklődése nem volt -sértően tolakodó; a szemejárásából is ki lehetett olvasni, hogy -világotjárt és élnitudó ember. - -Miután szakértő pillantása gyorsan megbecsülte a hölgy holmiját, -figyelme visszatért érdeklődése főtárgyához, a holmik gazdájához, a ki -vele szemben, a fülke másik sarkában huzódott meg. - -– Meleg fényü szem, szép száj – szólt magában – gyönyörü nyak és váll, -ritka jó derék, se kurta, se hosszu, általában szinte junói alak, mely -azonban nem sír a soványító kúra után, arányosan kicsiny és formás láb, -kitünő suszter, egészen az én zsánerem! - -Aztán egy pár pillanatig rajta volt, hogy kövesse Ariosto tanácsát és -abból, a mit láthatott, kitalálja mindazt, a mit már nem kötöttek az -orrára. - -Ennek a talány-fejtegetésnek egész tudománya van, a melynek Brantôme -mester, a hindu bölcsek, és egy kitünő arab író, az »Illatos kert« -szerzője, a legtudósabb tanárai. E kitünő vezetők nyomán a póttartalékos -gavallér elvégezte, hogy minél többet tud kitalálni, maga a találgatás -annál kevésbbé elégítheti ki. - -Budapesttől Kőbányáig azt tanulmányozta, hogy a megismerkedés és a -bizalmasabb közeledés »lehetséges-e?« Kőbányától Rákosig meggyőződött -róla, hogy érdeklődése a legkevésbbé se alkalmatlan a szép asszonynak, -sőt, hogy érdeklődése pár percz óta viszonzásra talál. Rákoson túl a -beszélgetésnek már csak valami jobb ürügyét keresgélte – mert nem -kezdheti akármilyen ostobasággal, mint egy fiatalember… az öregedésnek -is megvan a maga szemérme – a mikor egyszerre csak a hölgy váratlanul -megszólalt: - -– Ugyan, mondja kérem, nem Szombathy Pál urhoz van szerencsém? - -A gavallér az első pillanatban elámult, aztán majd kinézte a szemét. -Szerette volna megsarkantyuzni az emlékezetét, de hiába bámészkodott -útitársára, ő, a ki olyan sokat tudott kitalálni, azt már nem találta -ki, hogy ki lehet ez a hölgy, a ki őt ismeri és nevén szólítja. - -– Nem ismer meg?! – csodálkozott a hölgy. És jóizüen nevetett. - -– Nagyságos asszonyom – hebegte a gavallér – az igazat megvallva… pedig -nagyságos asszonyom az első pillanattól fogva olyan ismerősnek tünt fel -előttem!… de már nagyon régóta nem voltam Magyarországon… nagyságos -asszonyom akkor még nyolcz-tiz éves leányka lehetett… - -– Ez persze hizelgés akar lenni – szólt a hölgy, a kit a gavallér -elképpedése láthatóan mulattatott. – Sohase erőlködjék! Ez a rossz -emlékezet egy cseppet se hizelgő rám nézve. Igaz ugyan, hogy rég nem -láttuk egymást, és azóta nagyon megváltozhattam… De érdekes, csakugyan -nem ismer meg! - -Majdnem kaczagott. - -A nevetés hangja végre régesrég eltemetett emlékeket bizseregtetett meg -a gavallérban. - -– Ida! – kiáltott fel. Majd más formában ismételte ezt a nevet, halkabb -és gyöngédebb hangon: - -– Dusika! - -És mintha egy parányi megindulás is rezgett volna a szavában. - -– Ilyenek maguk férfiak! – szólt a junói alaku Dusika. – Igaz, hogy -majdnem húsz év múlt el azóta!… de akkor az élete boldogságának -nevezett!… és tessék, most egy negyedóráig néz… talán órákig nézhetett -volna, s eszébe se jut, hogy valaha ismert… nem ismer meg még akkor se, -a mikor megszólítom!… Azt, a ki egy évig, nem… tizenhét hónapig a -felesége volt! Hát olyan nagyon megváltoztam?! Annyira megvénültem?! - -– Jól tudja, hogy ez nem igaz. Csak más lett. Viruló szép asszony… Mig -akkor… akkor… sápadt, vézna, beteges, törékeny kis síróbaba volt… Ó, -nagyon bájos kis penészvirág volt, de csak egy kis penészvirág!… Maga -már nem emlékszik, hogy milyen volt akkor… de én emlékszem, hogy milyen -volt az a csúnya baba, a ki sohase akart tudni rólam… és a ki, miután -vagy három esztendeig hiába törtem magamat egy gyöngédebb pillantásáért, -végre is a faképnél hagyott! Emlékszik még! Másfél esztendeig nem akart -a feleségem lenni; aztán, mikor a szülei mégis csak rábeszélték, hogy a -feleségem legyen, még tizenöt hónapig imádtatta magát hiába!… pedig -eléggé dédelgettem! - -– Talán éppen az volt a hiba, hogy tulságosan dédelgetett. De hagyja -ezt! Úgyis eléggé megbántam, hogy nem maradtam meg maga mellett!… - -– Hogyan? Hát… - -– Ó, nem is képzeli, mennyi szemrehányást tettem magamnak azért, hogy -akkor olyan ostoba voltam!… - -– No lássa! - -– De ne beszéljünk rólam. Beszéljünk magáról. Az én kedves jóbarátomról. -Arról az egyetlen férfiról, a ki mindig csak jó volt hozzám. Mondja, hol -járt, mit csinált azóta? Úgy eltünt akkor, mintha a föld nyelte volna -el. Hírt se hallatott magáról; azt se tudtuk, él-e még, vagy meghalt. - -– Sokat törődött velem! - -– Ne higyje, hogy valaha elfelejtettem a hozzám való jóságát! És -nemsokára nagyon is sokat gondoltam magára. De ne beszéljünk rólam. -Mondja el, mit csinált az alatt a roppant hosszú idő alatt? Hol élt? -Van-e családja? Vannak-e kis babái, vagy már nagyocska babái?… mert már -nagy gyermekei lehetnek. - -– Nincsenek. Nem házasodtam meg másodszor. - -– Kár. Nagy hiba, ha az olyan ember, mint maga, nem szaporítja el a -fajtáját. Nagyon kellenének az ilyenfajta emberek, egy kicsit -ellensúlyozni a többieket. Hát beszélje el, hová ment, a mikor egyszerre -csak eltünt? Merre járt és mivel foglalkozott azóta? Beszéljen el -mindent. Nagyon érdekel, milyen volt az életesora. - -– Az én történetem nagyon rövid. Mikor maga, egy nem éppen szép napon, -megvallotta nekem, hogy sohase szeretett, hogy nem tud szeretni, hogy -csak a szülei kényszerítették hozzám, hogy mást szeretett, hogy a -szerelmese nélkül tovább nem élhet, hogy el akar tőlem válni, hogy ahhoz -akar férjhez menni, a kit szeret, hogy ez mindig el akarta venni, és -most már el is veheti, – nagyon elszégyeltem és elbusultam magamat. Nem -akartam itthon maradni, a hol minden magára és a házassági balesetemre -emlékeztetett. Éppen ezekben a szomorú napokban kaptam ajánlatot egy -külföldi czégtől; hirtelen elhatároztam magamat és kimentem Kis-Ázsiába -vasutat építeni. Ez eltartott egy pár esztendeig. A pusztaságban, a hol -dolgoztam, nem volt alkalmam pénzt költeni; mikor befejeztük a munkát, -nagyobb összegü keresmény jutott a kezembe. Ezzel a pénzzel megszállott -a vagyonszerzés láza. Meg akartam gazdagodni, és felcsaptam -kereskedőnek. Tönkre mentem és megint elülről kezdtem. Aztán da capo. -Négyszer vágódtam földhöz és négyszer keltem fel ujra; végül mégis csak -megszereztem azt a vagyont, a melyre áhítoztam. Most aztán hazajöttem -pihenni. Mindössze ennyi történt velem. - -– Akkor hát gratulálhatok magamnak. Mert nekem köszönheti, ha -meggazdagodott. - -– Bocsánat, magam is igyekeztem. - -– De ha én akkor véletlenül úgy gondolkozom, hogy a legjobb lesz -belenyugodnom a sorsomba, hogy a nő tűrésre, megadásra, szenvedésre -született – a mi engemet illet, most már nagyon sajnálom, hogy nem így -gondolkoztam – akkor most talán volna vagy nyolcz gyermekünk, és talán -nagyon szegények volnánk. - -– Vagy talán volna tizenkét gyermekünk és nem volnánk szegények. Mit -tudjuk azt, hogy mi volna?! De hát beszéljünk most már magáról. Van sok -kis babája? Már nagyocskák lehetnek. - -– Nincsenek gyermekeim. - -– Ugyan! És Bodor Béla úr, szerencsés vetélytársam? - -– Az igazat megvallva, nem tudom, hogy hol van. - -– Ne mondja! Csak nem vált el attól is? - -– De bizony elváltam. - -– Attól, a kit szeretett? Hát ebbe a házasságába se vitt egy kis -türelmességet? Akkor már mégis csak magában volt a hiba. - -– Mit akar?! Ha egy erőltetett házasság nem sikerül, az csak -tűrhetetlen; fel kell bontani és pont. De ha egy szerelmi házasság nem -sikerül, az maga a pokol. Mit mondjak magának?! Lássa, magára mindig -hálával és barátsággal gondoltam; ezt az embert pedig úgy meggyűlöltem, -mint még soha senkit. De hagyjuk ezt! Szomorú történet ez, a mely magát -csak untatná és engem még ma is idegessé tesz. Rágondolni se szeretek. - -– És régi történet? - -– De milyen régi! Három évig se éltünk együtt. - -– Szóval, ha tovább epedek, mint a hű szerelmesek, és egy kicsit vártam -volna… - -– Ne is mondja, mert ríva fakadok! - -– Visszajött volna hozzám? - -– Akár mezitláb, ha úgy kivánja! És meglehet, hogy most a legboldogabban -élnénk. - -– Ki tudja?! Hátha mégis csak jobb így?! Higyje el nekem, hogy a volná-t -sohase lehet kiszámítani. Se előbb, se utóbb. - -– Akármilyen udvariatlan, sőt szivtelen, én bizonyosan tudom, hogy nekem -jobb volna. - -– Miért? Mi történt azután? - -– Képzelje, harmadszor is férjhez mentem! - -– Nagyszerü! Úgy látszik, ha hamar elveszíti a türelmét, a bátorságát -nem veszíti el olyan hamar, mint én. De, remélem, a harmadik férjétől -már nem vált el? - -– Nem, még rosszabb az eset. Harmadszor, okulva a szerelmi regényem -tanulságain, már komoly, rendes embert kerestem; nem olyan könnyelmü -betyárt, mint Bodor, hanem olyanformát, mint maga. No, és megint -megjártam. A harmadik férjem nem volt rossz ember, de neki is jobb lett -volna, szegénynek, ha agglegény marad. Eleinte csak a dolgának élt, -később csak a betegségének. Mogorva, már nem fiatal, beteges, zsémbes -ember volt. Rajta voltam, hogy mégis megbecsüljem, mert már megtört a -sors. De istenem, olyan kevéssé voltam a felesége! No, és aztán meghalt. - -– Úgy, hogy most egészen özvegy, miután előbb is özvegy volt egy kicsit. - -– Nem. Ne nevessen ki: negyedszer is férjhez mentem. - -– De édes Dusika, hiszen maga egy női Kékszakál! - -– Mit tehetek róla, hogy igazi asszony akartam lenni, és mert becsületes -teremtés vagyok, sokáig nem akartam szakítani a hagyományos formákkal, -az erkölcs, a tisztesség, az illendőség, vagy mit mondjak, minek a -követelményeivel?! Akkor még nem tudtam, a mit azóta megtanultam, hogy a -házasság a nőt okvetetlenül áldozattá teszi, és hogy ez a formaság a -legnagyobb gazság mind a közül a sok dolog közül, a mit a férfiönzés és -a számító emberi gonoszság az asszonyok rovására valaha kitalált. - -– Szent isten, csak nem vált el a negyedik férjétől is? Ámbár, minthogy -az özvegysége némi változatosságot vitt a sorsába, most már minden -nagyobb feltünés nélkül újra kezdhette az elválást. - -– Bár elváltam volna tőle! - -– Ez idő szerint tehát ismét férjes asszony. - -– Most már igazán magam se tudom, mi vagyok. Se kint, se bent. - -– A negyedik házassága is boldogtalan volt? - -– Ez volt a legboldogtalanabb valamennyi közül. Talán azért, mert ebben -a házasságban, okulva a harmadik házasságom tanulságain, éppen csak a -férjet kerestem. Nem is mondhatnám, hogy a gazembernek nem voltak -szeretetreméltó tulajdonságai. De mégis ez a választásom volt a -legrosszabb. Képzelje! A gazember elharácsolta, a mit a vagyonomból, -lopva, pénzzé tehetett, aztán sikkasztott, csalt, lopott, váltót -hamisított, s egy pár nappal előbb, hogy mindez kiderült, elszökött -Amerikába. - -– Dusika, bocsásson meg, de a házassági szerencsétlenségeknek ez a ritka -sorozata már nem annyira szomoru, mint inkább mulatságos. - -– Hiszen láthatja, hogy most már én is nevetek rajta! De várjon csak! -Még nem vagyok szomoru történetemnek a végén, és ha érdekli a sorsom… - -– Dusika, elő ne álljon egy ötödik házassággal, mert elszörnyedek! - -– Nem, ez egyszer már éppen torkig voltam a házassággal. Azért, bár -jogczimem bőven lett volna hozzá, nem indítottam meg a válópert, és a -törvény előtt még ma is felesége vagyok ennek a bitangnak, a kiről azt -se tudom, hogy hol van… - -– Teringettét, három férje volt, a kikről nem tudta, hogy hol vannak!… - -– Csak nevessen! Higyje el, ez nem csak éppen mulatságos. Egy kicsit -bosszantó is, különösen az olyan asszonyra nézve, a ki becsületes -teremtés, és a ki még elég fiatal ahhoz, hogy… - -– Igazi asszony maradjon! De hát, Dusika, akkor én éppen a legjobbkor -érkeztem haza Kis-Ázsiából! Ha maga megbánta, hogy elhagyott, ha már -régebben is visszajött volna hozzám, ha mindig barátsággal gondolt rám… -ez engem a legédesebb reménységgel tölt el… és ha csakugyan érzi, hogy -sok-sok szeretettel maradt adósom… - -– Nem várta meg a végét. Ha már mindent elmondtam, el kell mondanom azt -is, hogy én most szabad házasságban élek. Egy főhadnagygyal. - -– Tyű, be hamar leforrázza a reménységeimet!… De hát a szabad -házasságban, ha nem csalódom, a legnevezetesebb az, hogy még csak nem is -házasság… És ha csakugyan én vagyok az egyetlen férfi, a kit valaha -becsült, végre is… maga szabad, mint a madár!… - -– A szabad házasság éppen olyan rabszolgaság, mint a másik, a régi -divatu. Az ősi formáju házasságnak minden rossz tulajdonsága megvan -benne, azzal a különbséggel, hogy egygyel több rossz tulajdonsága van, -mint amannak, mert azt az asszonyt, a ki a szokás és az előitéletek -ellenére is vállalja ezt a kötést, az emberek többé nem tisztelik… itt a -férfi még a köztiszteletet is elszedi az asszonytól. És a helyett, hogy -ezért kárpótlást igyekeznék nyujtani, ő maga az első, a ki az asszonyt -nem tiszteli többé. Mondhatom, az igazi férjeim még csak megbecsültek -valamennyire, ha másért nem, azért, mert a világ előtt a tulajdon nevük -viselőjét süvegelték bennem: mig a szabad férjem!… ez rovásomra írja azt -az áldozatot, a melyet neki hoztam… és annyival többet követel tőlem, -mert helyre kell hoznom azt is, a mit a mások erkölcsi felfogása ellen -vétek. Persze, ezt még nem tudtam akkor, a mikor a házasságnak ebben az -uj formájában a jövő zenéjét üdvözöltem; de azóta megtanultam, hogy -találjanak ki akármit, a szerelmi összeköttetésben, legyen ez akár -holtigtartó, akár hosszabb vagy rövidebb időre tervezett frigy, a nő -mindig áldozata lesz a férfinak… mindaddig, mig az egész világon az nem -lesz a szokás, hogy a férfi és a nő csak egyszer találkoznak s aztán -sohase látják többé egymást. - -– Hogyan, Dusika, maga úgy akarná megjavítani a világot, hogy a szerelmi -összeköttetésnek sohase legyen másnapja? De hátha megkedvelték egymást -és örülnének az uj találkozásnak?! - -– Én sehogy se akarom megjavítani a világot. A maguk dolga valami -okosabbat kitalálni. Én csak azt tudom, hogy így nincs jól. Sehogy sincs -jól. - -– De lássa, Dusika, a mig senki se talál ki valami okosabbat, egy kis -rendnek, legalább egy kis nyilvántartásnak mégis csak kell lennie! Ne -felejtse el, hogy a szerelmi összeköttetésből sokszor gyermek is -származik, és a mig ebben a társadalmi rendben élünk, a mig a gyermekről -a szülőknek kell gondoskodniok, mert az állam, a társadalom nem -gondoskodik, vagy olyan kevéssé gondoskodik, hogy ez szóra se érdemes… - -– Én nem mondom, hogy ne legyen semmiféle nyilvántartás, de gondoskodni -kellene arról is, hogy a nő ne legyen a férfi rabszolgája. Igazivá -kellene tenni a nő szabadságát… - -– Például hogyan képzeli ezt? - -– Úgy, hogy a szerelmi összeköttetés és az elválás olyan szabad legyen, -mint a költözködés. Például mindenkinek joga volna bejelentő vagy -kijelentő czédulát küldeni egy hivatalba… - -– Jaj, Dusika, ahhoz éppen ezernyolczszázmillió tisztviselő kellene, -hogy ezt a temérdek bejelentő és kijelentő czédulát mind -nyilvántarthassa! Mindenki ennek a hivatalnak a tisztviselője volna, és -még így se győznék a munkát! Hanem, tudja mit? Kezdjük el a reformot, s -küldje el a kijelentő czédulát a főhadnagyának! - -– Nem tehetem, mert most még szeret, már a maga módja szerint, és félek, -hogy agyonver. - -– Az már baj. Erről ugyan nem tehet a társadalom, csak a főhadnagy; -azért mégis baj. Hanem lássuk csak! Ha igazán olyan kedves marad, mint a -milyen kedves az előbb volt, a mikor azt mondta, hogy… Mondja, igazán -jóérzéssel van irántam? Igazán én vagyok az egyetlen ember, a ki meg -tudta magát becsülni, és a kit az ex-férjei közül még a leginkább -szível? Igazán belátja, hogy rosszul cselekedett, a mikor semmire se -méltatta az én makacs ragaszkodásomat? - -– Igazán. A legkomolyabban mondtam. Ha akarja, meg is esküszöm rá. - -– Csak ne esküdjék! Egyszer már megesküdött és az nem sikerült. Mondja -csak így egyszerüen; elhiszem, mert szeretem elhinni. Akkor hát van egy -mód, hogy kárpótolja azt, a kivel szemben régente nem volt igazságos. Az -ősi mód. - -– Mit akar ezzel mondani? - -– A szabad házasságnak van egy jó tulajdonsága is: az, hogy, mint minden -házasságot, ezt is meg lehet törni. Ha csakugyan megbánta, hogy nem -maradt meg mellettem: szálljunk ki az első állomáson, a hol ez a vonat -megáll, és – a meddig mást nem gondol – felejtsük el azt a sok -esztendőt, a mig nem láttuk egymást. Pokolba a főhadnagygyal. Végre is -én már régebben kiérdemeltem, hogy jóságos legyen hozzám, mint ez az -ember, a ki a többieknél is kevésbbé tudja magát megbecsülni! - -– A főhadnagy megérdemelné. És… és… - -– Köszönöm az »és«-t… - -– De nem lehet. - -– Miért nem? - -– Mert a főhadnagy vár a vasútnál. - -– A szabad házasságnak van egy másik jótulajdonsága is. Nagy enyhítője a -hazugság. - -– Agyonverne. - -– Tehát másodszor sincs szerencsém. De én negyedszer se szoktam megadni -magamat a sorsnak… Mit nevet? - -– Illetlen dolog, de magának megmondom. Hiszen régente elég jó -viszonyban voltunk. Hát éppen ez az… Arra gondoltam, milyen furcsa -volna, ha véletlenül engednék a maga csábítgatásának, ha véletlenül -csakugyan megszöknénk a vonatról, és az után, hogy négyszer voltam -férjnél, legelőször is magánál, sőt ötödször is… már akár számítja ezt -is, akár nem számítja… most, a mikor a negyedik asszonyi név után már -megint a leánynevemet viselem… Ej, mégse mondom! - -– Milyen furcsa volna, ugy-e, ha az után, hogy négy vagy öt házassága… -már akár számítjuk az ötödiket, akár nem számítjuk… szóval, négy-öt -házassága gyermektelen maradt, a jövő esztendőben egyszerre csak egy kis -szabad fiú állítana be a világra! - - - - -A SÖTÉT UDVAR. - -Az előkelő negyed közepén százesztendős, rozoga, ütött-kopott, -földszintes házikó éktelenkedik. Mintha szégyenkeznék az úri paloták és -a hatalmas bérházak között. Pedig daczol velük. Csak azért se akar -elpusztulni a közelükből. Csak azért se akar átalakulni divatos külsejü, -hatalmas, uj épületté. Megmarad a régi dísztelenségében, hogy csúffá -tegye amazokat, hogy folytonosan bosszanthassa a paloták urait. - -Tulajdonosa furcsa gondolkozásu, és furcsa életet élő agglegény, a ki -már régesrég a külföldön tartózkodik, a honnan soha, látogatóba se jön -haza. Valamikor régen, senki se emlékszik már rá, micsoda csekélység -miatt, összezördült a főváros tanácsával. A viszálykodásból per lett; a -pert elvesztette. Azóta látni se akarja a szülővárosát. Csak a -pereskedést folytatja ellene. Az első pert vagy háromszor ujitotta meg, -minden elképzelhető czimen. Ha a biróság elutasította, feljebbezett; és -ez az ősrégi bonyodalmas »anya-per« még ma is folyik; szívósabb életü -minden pernél, a melyet a budapesti biróságok ismernek. Szívósabb életü -és termékenyebb is. Mert az anya-per sok kis apró pert fiadzott, a -melyek nőnek, nőnek, és szépen erősödnek. A furcsa úr ingatlanai révén, -minduntalan beleköthet régi haragosába, a magyar fővárosba, és a -kinálkozó alkalmat soha se mulasztja el. Követeléseket támaszt; -megtagadja háziúri kötelességeinek a teljesítését és bár a pörök sorsát -előre tudja, csak pörösködik tovább. Talán ez a per az egyetlen -szenvedélye. - -A házait pedig semmi áron nem akarja eladni. Ha eladná az ingatlanait, -bedugulna a forrás, a mely a pörösködő szenvedélyét táplálja. De -lebontatni se akarja ezeket a viskókat, hogy palotákat vagy -bérkaszárnyákat építtetne a helyükön. Csak hadd bosszantsák a várost és -a város lakóit. Viskói a város legbelső részén alkotnak itt is, amott -is, foltot. Mindegyiknek roppant telke van; tágas udvara és messze -elhúzódó kertje. Időközben ezeknek a telkeknek az értéke a százszorosára -emelkedett annak az árnak, a melyen az ingatlanait hajdan -összevásárolta. Ha a viskókat lebontatná és bérházakat építtetne a -telkein, uj kincsesbányákat szerezne. Csak azért se. - -Ezt is, azt is megpróbálták, hogyan lehetne rábirni arra, hogy -megválthassák tőle a tulajdonjogot, akármilyen árt szab. A kisajátítás -czimén egyik-másik kalyibájának a tulajdonjogából ki is forgatták. De -valamennyi alkalommal minden követ megmozgatott, hogy a kisajátítás ne -történhessék meg. És a legtöbbször ki is módolta, hogy a kisajátítás -elmaradt. - -Rengeteg pénzt költött el erre a czélra. Rengeteg pénzt veszít a konok -daczával. De viskóinak nagy része ma is megőrizte régesrégi -éktelenségét, és ő csak ezt akarja. - -Teheti, hogy fejedelmi árt fizet a rosszakaratu szeszélyéért. A milliói -megszámlálhatatlanok. Egypár millióval több, vagy kevesebb, a furcsa -életü külföldi úrnak mindegy. Jut is, marad is. Telkeinek az értéke -például nő magától. - -És ha így nem juthat hozzá a jómóduak forintjaihoz, a szegények garasait -mégis csak megkapja. Ügyvédje a rozzant épületek apró lakásait -ágrólszakadt szegény ördögöknek adja ki, egy kevés piszkos bankóért. S a -kis piszkos bankók sietnek az apjukhoz. Kis halak, jó halak. - -Az előkelő utczát beszennyező földszintes házban is csupa pária lakik. -Nyolcz lakás van benne, nem számítva a házmesterét, a ki a lakók nagy -részének bizalmas jóbarátja. Ha a szegény ember véletlenül rábukkant e -lakások valamelyikére, nem szivesen költözik ki belőle, a mig egyáltalán -meg tudja fizetni a házbért. A szobák szűkek, de a ház levegős. A tágas -udvar – milyen szerencse a gyermekeknek! A kertbe, ha az ember -jóbarátságot tart a házmesterrel, le szabad menni; és ha nem szabad: a -kert felől balzsamos szellő árad, s már ez is valami. - -Aztán este, későn, a mikor a tágas udvar teljesen elsötétedik, künn ülni -a tornáczon, csupa mulatság. - -Az udvarban már mély csend ül, és ebben a mély csendben olyan jól esik -elnézni a kert fáinak szemnyugtató feketeségét… és olyan szórakoztató, -erről a feketeségről jobbra, vagy balra pillantva, elnézni azokat a -fénycsikokat, a melyek a két szomszédos bérpalotából sugárzanak ki, -eltünődve azon, micsoda élete lehet azoknak, a kik itt laknak, az egyik -vagy másik palota oldalszárnyában, a kivilágított ablakok mögött, az -első, és a második emeleten, a honnan minduntalan zongoraszó és víg -lárma hallatszik?!… Milyen kár, hogy nem lehet belátni a kivilágított -ablakok mögé! - -Este tiz órától tizenegyig az utazó felesége ki is élvezi ezt a csöndes -mulatságot. - -Ráér. Neki nincs semmi dolga. Cselédet tart. Ő a ház legelőkelőbb -lakója. - -Nagyon ráér, mert az utazó csak ritkán van otthon. - -Néha egy másik asszony csatlakozik hozzá. A szedőné. Annak az ura csak -négy óra után jön haza. Ha ugyan már akkor hazajön. Mert szeret -politizálni, és sokszor megesik, hogy munka után még betér valahová az -elvtársakkal tanácskozni, néha talán poharazni is. Akárhányszor csak a -reggel veti haza. - -Tiz órakor a szedőné már régen letektette az apró gyerekeit. És ha nem -tartja vissza valami házi munka, a mi már a körmére égett, vagy ha nem -tulságosan fáradt és álmos, kimegy a tornáczra és leül a szomszédasszony -mellé. - -Néha éjfélig is el tudnak beszélgetni, így, kettesben… - -A szedőné majdnem annyira érdekli az utazó feleségét, mint azok az -ismeretlenek, a kik a kivilágított ablakok mögött laknak. Nem győz -eleget csodálkozni rajta; nem tudja megérteni. Hiszen ha ő ilyen szép -volna!… - -Az alakja ugyan olyan törékenynek látszik, mint a milyen egy sápkóros -úri kisasszonyé lehet. Nyilván a sok gyerek ártott meg neki. Aztán nem -valami nagy bőségben élhetnek a sok kicsi gyermekükkel. Minden -esztendőben gyerek!… Hallatlan! És az apró lények úgy ődöngenek -körülötte, mint a kis kacsák egy nagyobb kacsa körül. Négy gyerek egy -fiatal asszonynak, egy gyerekasszonynak, a ki csak egy-két esztendővel -van túl a húszon, a ki még maga is olyan gyerekes, hogy bátran párisi -babával játszhatnék!… elgondolni is borzasztó! - -De az arcza! Az a tejfehér, minden finomságnál finomabb arczbőr, meg az -a bámulatos haj! A szépen ívelt, sűrű, koromfekete szemöldök, meg a -nagyon is piros, nagyon is formás, kissé húsos száj elárulják, hogy nem -kereszténynek született, – mert most már az, – de ilyenek lehettek a -bibliai leányok. A szeme olyan, mint a virág; mint azok a csodálatosan -kék virágok, a melyek csak a délszaki földeken teremnek, s a melyek -kékebbek, melegebben kékek, mint a mieink; olyan, mint a virág, mert a -szine a virágok szinének finomságára és lágyságára emlékeztet; annyira -puha szin, hogy a világítás szerint más és más, de ha hosszasan nézed, -úgy tünik fel előtted, hogy a másik pillanatban már nem olyan, mint az -imént, mintha belülről más-más fényt és szint kapna a lélektől, a mi -minden hő- és fénysugárzó közül a legtökéletesebb és a legbőségesebb. És -ezt az érzékien szép szemet, a melyet nemcsak a kifejezés, a mosoly, a -lélek tesz széppé, hanem szép már alkatánál fogva is, éjfeketeségü és -éjsűrűségü, hosszú szempilla árnyékolja be, szebb ernyő, mint a világ -összes csipkeernyői. - -Hát nem kár, hogy ez a virág egy embernek, egy durva, kiabáló embernek -virágozzék, és hamarosan elvirágozzék a virágoknak kellő éltető talaj, -levegő és meleg hijján a nyomorúságtól?!… - -* * * - -– Már én ezzel az emberrel nem tudnék meglenni – szól az utazó felesége. -– Azon kezdem, hogy a szegény embernek nem volna szabad megházasodnia. -Az én uram is szegény ember, de nem munkás, hanem vállalkozó, és a -milyen igyekvő, bizonyos, hogy nemsokára vagyonos ember lesz. Ha ez nem -volna kétszer kettő, egy perczig se maradnék meg mellette. De, hogy egy -ember, a ki éppen csak a betevő falatot tudja megkeresni, a ki -világéletében mindig szegény ember lesz, még ráadásul rosszul is bánjék -a feleségével!… - -– De ha mondom, hogy nem bánik velem rosszul!… – vág közbe a szedőné. - -– Nekem beszélhet, lelkem! Hallok én mindent; és ha nem volna elég jó -fülem, az ura elég nagyokat kiált. Ma reggel is… vagy csak álmodtam?!… -Hét óra után jött haza, és alig hogy hazaért, már úgy bömbölt, mint egy -Behemóth. Megint megverte, mi? - -– Soha se ver meg. - -– Ej, a multkor maga is elismerte… - -– Igen, az első esztendőben. De akkor meg is érdemeltem, mert még nagyon -ostoba voltam. - -– És ma?… Mi volt ma?… Mert valami csak történt?… - -A szedőné nem akart vallani. - -– Az én uram jó ember – felelt. – Arról, hogy szegények vagyunk, arról -nem tehetünk. - -– Az ember lehet szegény, de azért még nem kell részegeskedni. Ha az én -uram, csak egyszer is, részegen jönne haza, mindjárt itt hagynám. Pedig -úgy bánik velem, mint a hímes tojással. - -– Az én uram se részegeskedik. Hogy egy-egy pohár bort megiszik?! Uram -isten, férfiember a bort megissza. - -– De nem vetődik haza fényes nappal, és nem harsog, a mikor aludnia -kellene. - -– Nem járhat haza este, a mikor hajnalig dolgoznia kell. Aztán a -férfiember nem lehet el minden társaság nélkül. - -– Igen, össze kell bujni az elvtársakkal; nagyokat kell inni és még -nagyobbakat ordítani. Ilyenkor aztán se isten, se király, se haza, se -semmi; a római pápa se parancsol neki. De bezzeg, ha a nagyméltóságu -munkás-tanács egyszerre csak ráparancsolja a sztrájkot! Akkor a kiabáló -elvtárs mindjárt ilyen kicsi lesz, ni! A mikor reszketve gondol a -holnapra, de azért még se mer még csak megmukkanni se, mert nem -zúdíthatja magára a hatalmas elvtárs urak haragját. Akkor aztán szűköl, -és olyan csendesen beszél, hogy nem lehet megérteni, a mit mond. Ismerem -a férjeurát, lelkem. Láttam, most harmadéve, hogy milyen jámbor ember -tud lenni. De ha nincs semmi baj, és megkeresi azt az egypár garast, -bezzeg kiereszti a hangját, és ugyancsak hatalmaskodik a feleségével! A -munkásvezető urakkal tetszenék neki hatalmaskodni, ne egy gyönge -asszonynyal, a ki olyan vékonyka, hogy be lehetne fűzni a tűbe!… No, -mondja el már, mi történt ma reggel?!… Hiszen régen ismerjük már -egymást, nem vagyunk idegenek! És én még a legféltettebb titkaimat is -elmondom magának. - -A szedőné emlékezett még arra az időre, a mikor olyan szűkön voltak, és -a mikor az utazó felesége apró kölcsönöket adogatott neki, de hogy ezt -ne ingyen tegye, elmondotta a bámuló szomszédasszonykának minden boldog -szerelmét, összes kedveseinek a történetét, a bölcsőtől a sírig. - -Ez az emlékezés nem tette közlékenyebbé. Sehogysem akarta kielégíteni a -szomszédasszony kiváncsiságát. Látszott rajta, hogy szégyelli a dolgot. - -Megint kitérően felelt: - -– Bizony isten, egy ujjal se bántott. - -De az utazó felesége nem hagyott neki békét. Addig faggatta, a mig végre -a szedőné kivallotta a ma reggeli dolgot. - -– Lássa, most is neki volt igaza! Olyan ostobaságot követtem el, hogy -csak egy kis hijja volt, és magamra gyujthattam volna a házat. De nem -tehettem másképpen. - -Az utazó felesége égett a kiváncsiságtól. (Egészen másféle történetet -várt.) - -– De hát mi történt, hogyan történt?! Mondja el már! - -– Hát… hiszen mondottam is a szomszédasszonynak a multkor… tegnap volt -az édesanyám halálának az évfordulója. És tudni kell, hogy minálunk a -vallás azt kivánja, hogy a halál évfordulóján világot gyujtsunk a -kedveseink emlékezetére. Az ember egy mécsest éget huszonnégy óráig; ezt -már így kivánja a vallás. De talán azt is elmondottam már, hogy a -szegény uramnak a vallás olyan, mint a bikának a vörös posztó. Nagyon jó -ember különben, de ez az egy hibája megvan. Hát nem akartam, hogy a -mikor majd haza jön, meglássa a mécsest. Azért a mikor lefeküdtem, -eldugtam a mécsest a szekrény tetejére, a szekrény párkánya mögé. Reggel -aztán hazajött az uram, nem is volt valami jó kedvében, és azt mondja, -hogy nagy égésszagot érez. Akkor ébredtem föl az álmomból, hamarjában -nem találtam ki, hogy mi az… azt hittem, hogy ő dobott el gyufát vagy -szivarvéget… és a mig tanakodunk, a mig keresgéljük, hogy mi éghet, -egyszerre csak lánggal kezd égni a szekrény párkánya. Az történt, hogy… -a szekrény párkánya, bizony már el van töredezve… és a töredezett fának -egy kiálló darabja nagyon közel talált érni a mécseshez. Előbb, a mig -aludtam, csak pörkölődött, de aztán még közelebb juthatott a lánghoz, -mert mialatt javában vitatkoztunk, hogy én nem érzek semmit, a vékony, -kiálló fadarabka tüzet fogott, és ez a tűz, a mint növekedett, végre -fölgyujtotta az egész párkányt. Bizony, szerencse, hogy ez nem akkor -történt, a mialatt aludtam, és hogy az uram mindjárt megérezte az -égésszagot. Mert különben könnyen nagy szerencsétlenség történhetett -volna. Ha például az uram ittasan került volna haza… de ebből is -láthatja, hogy az uram nem szokott inni. Persze, a mikor megtudta, hogy -az én ostobaságom okozta a bajt, egy kicsit pattogott… de egy kis -pattogás még nem a világ… és nincsen vasfazék zörgés nélkül. - -Az utazó feleségét meglepte az eset. - -– De hiszen, lelkem, én azt hittem, hogy maga most már – keresztény?!… -És azért nem értem, hogy… - -– Igen, én most már keresztény vagyok, és meg is tartom a keresztény -vallást, már a mennyire egy asszony megtarthatja. A nagy böjtöket mind -megtartom, pedig az uram nagyon haragszik e miatt, és neki ilyenkor is -húsételt kell adnom. És nincs az a nagyünnep, hogy titokban el ne menjek -a templomba, pedig az uramtól egyszer nagyon kikaptam e miatt… elmondott -akkor vízfejünek, tyúkeszünek, mindennek, és úgy szidta a papokat, hogy -azt hallani is borzasztó volt. De hát nekem két vallást adott az isten: -az uramét meg a magamét, és azért, hogy az urammal elvállaltam az ő -vallását is, és kijelentettem magamat nálunk, azért a régi vallásomat -sem hagytam el. Megtartom én a magam vallását is: mindent, a mit a -vallás parancsol. De ne mondja meg az uramnak!… Mert még csak az -kellene, hogy ezt megtudja!… el se tudom gondolni, hogy haragjában mit -csinálna. De hát én már mégse tehetek másképpen. Nem vétek ezzel -senkinek… és az nem is lehet vétek, ha én mind a két vallásomnak eleget -teszek, mert így kétszer engedelmeskedem az istennek, nem igaz? - - - - -AZ ERŐS ASSZONY. - - -I. - -Kedves Aranka, - -szeretnék röviden felelni a kérdésedre és a kérdésedben foglalt -hallgatag szemrehányásra. Csakhogy ez nem olyan könnyű dolog. Az eset -bonyolultabb, mint képzeled. Hosszasan kell szólnom, hogy -megmagyarázhassam azt a lépést, a mely téged annyira meglepett. Nem -unod? Neked, az egyetlennek a világon, elmondhatok mindent. Mindent, a -mi a fejemben jár. - -Ismered-e a Lady Hamilton élettörténetét? Aligha. Kevés asszony van, a -kit ez a példa gondolkozóba ejtett. Én könyv nélkül tudom ennek a nőnek -egész életrajzát, a mint sokan vannak, a kik könyv nélkül tudják a nagy -Napoleon kalandokban gazdag történetét. - -Lady Hamilton mint peszra kezdte; aztán szobaleány lett egy fogadóban. -Elcsábították, és az aszfaltra került… azaz, hogy akkor még nem volt -aszfalt, de mindegy… Szóval, London utczáin kóborolt, és a barátságos -mosolygást szórta, a mikor többek között egy droguistával akadt össze. A -droguista lepingáltatta a szép leányt a plakátjaira, igéretül, hogy: -ilyen lesz az, a ki az ő kozmetikus szereit használja! A plakát feltünt -egy divatos festőnek; felkutatta a kép eredetijét, és Lady Hamilton, a -kit akkor még Harte Emmának hivtak, elszegődött a hires festőhöz -modellnek. A műteremben megismerkedett egy gazdag fiatalemberrel. Ez -ráköltötte az egész vagyonát, s mikor mindenből kifogyott, temérdek -adósságot csinált a szép Emma kedvéért. - -Ekkor uj alak jelenik meg a szinen: a fiatalember nagybátyja, Lord -Hamilton, Anglia nápolyi követe, a ki állomáshelyéről egyenesen azért -jött Londonba, hogy rendet csináljon és öcscsét elválaszsza a sziréntől. -Csakhogy a nagykövet még jobban meghabarodik, mint a tékozló ifju; a -haladottabb kornak szép kiváltsága, hogy az őrültségben nem tart -mértéket, mert azt tartja, hogy: ha lud, hát legyen kövér! Lord Hamilton -tehát kifizeti öcscsének az adósságait; a fiatalember ennek fejében -lemond kedveséről a nagybácsi javára; a nagybácsi habozás nélkül -feleségül veszi az egykori peszrát, szobaleányt, stb… felpakolja, és -elviszi Nápolyba. - -Itt már rohamosan halad előre Emma. Meghódítja egész Nápolyt, meghódítja -Mária Karolina királynét, és végül meghódítja Nelson admirálist, a -későbbi abukiri győztest és trafalgari hőst. Nelson épp olyan -akarattalan sakkfigurává válik Emmának a kezeben, mint az öreg -nagykövet, s ettől fogva Lady Hamilton olyan befolyással van a -politikára, a milyen befolyással mostanában már a királynők közül is -csak kevesen dicsekedhetnek. Ha nem ismered történelmi szereplésének a -részleteit se, s olvasni akarsz egyetmást arról, hogy milyen -diplomácziai cselszövések teltek ki tőle – ezt megtalálhatod akármelyik -jobb lexikonban. - -De szereplésének ez a része már nem tartozik a dologra. »Előélet«-ének -kevésbbé ismert részleteit is csak azért írtam le ilyen hosszan, hogy -megmutassam neked: »Látod, ez az asszony nagyobb utat tett meg, mint a -nagy Napoleon!« - -És mi volt a segítségére, hogy megtudta tenni ezt a nagy utat? Csak a -szépsége, meg az esze. - -Előttem van az arczképe. Mása annak a képnek, a melyet Romney festett -róla, akkor, a mikor az utczáról felszedte. És előttem vannak a levelei. -Hidd el, becsületszóra, hogy nem volt szebb, és nem volt eszesebb, mint -én. - -Nápolyban szépen kiművelődött, de hozzám képest mindig csupa tudatlanság -maradt. Ismerd el, hogy még nem is hallottál olyan nőről, a ki többet -tudna, mint én. Megtanultam mindent, a mit az a fiatalember tud, a ki -kitünően végzi az egyetemet. Mulatságot találtam száraz jogi -ismereteknek a megszerzésében; érdekelt és folyton foglalkoztat a -társadalomtudomány; úgy olvasom a közgazdasági könyveket, mint te a -regényeket. Mintha csak politikusnak készültem volna, a ki a -képviselőséget ambicziója kielégítésére akarja felhasználni. Mindezt -puszta unalomból. Mert valóságos remeteségben kellett felnőnöm, s mert -az eszem mindig szomjazta a komoly szellemi munkát, a folytonos -traininget. És játékból olyan műveltséget, annyi tudást szereztem, hogy -ennek szoknyában aligha találod meg a párját. - -De nem csak ennyiből áll a felsőbbségem Harte Emmával szemben. - -Sohase voltam se peszra, se szobalány; előkelő származásu vagyok. Nincs -»előéletem«, multam, a melyet fegyverül lehetne használni ellenem – a -mely gáncsot vethetne elém, akárhová, akármilyen magasra törekszem. -Többet mondhatok. Én vagyok a kifogástalanság. Én vagyok az ideál. Egy -tiszta leány, a ki mindent tud! - -Nekem nem kell olyan nagy utat tennem, mint Harte Emmának. Miért ne -juthatnék el éppen olyan magasra, vagy még magasabbra?! - -Igen – ne nézz olyan nagyot! – én a hatalomra szomjazom! A komoly -dolgokkal való folytonos játékom feltüzelte bennem – az ambicziót. Az -ambicziót, mely ott szunnyad a női lélekben is, bár bizonyos, hogy az -ambicziónak ez a legkevésbbé egészséges lakóhely… De nem voltak-e nők -minden időben, a kik akarták és el tudták érni a hatalmat?! A régi -királynők szenvedélye támadt fel bennem, azoké, a kik igazi királynők -akartak lenni, és csakugyan igazi királynők lettek! - -Bámulsz? Egy huszonhárom esztendős leány, a ki nem a szerelemről, hanem -a hatalomról álmodik! - -Hát én alighanem férfias lélek vagyok. A fiziológusok irataiból tudom, -hogy ez lányban, asszonyban nem éppen a legnagyobb ritkaság. A lelke -legmélyén minden ember megőriz egyetmást abból az ősállapotból, a -melyben még nem volt két különböző nem. - -Bizonyos vagyok benne például, hogy a szerelemnek nem lehet akkora -hatalma rajtam, mint a legtöbb asszonyszemélyen. Hidegebb vagyok, mint -más. - -Igaz, úgy is fordulhatott volna életemnek a sora, hogy az ambiczió talán -sohase támad fel bennem, és örökre beérem azzal, a mi egy közönséges -asszonynak az osztályrésze, jó vagy rossz sorsa. - -Sokszor gondolok rá: milyen furcsa az élet! Ha az a Featherston nevü -ember, a ki Harte Emmát elcsábította s aztán kilökte az utczára, -véletlenül másféle alak, s magánál tartja, sőt feleségül veszi Harte -Emmát… ki tudja?!… Harte Emmából talán a legjobb feleség lett volna, a -ki harisnyát foltoz, krumplit hámoz, közben sok gyermekkel örvendezteti -meg a férjét, s nem is álmodik arról, hogy diplomácziai cselszövések és -Lady Hamilton-féle női alakok is vannak a világon! - -Nekem is az utamba akadt egy ilyen Featherston. Ez ugyan engem nem -csábított el… ó, a legkevésbbé se!… De egy kis ideig mégis tőle függött -a sorsom. - -Ha ez az ember véletlenül az, a kinek képzeltem, ha véletlenül csakugyan -olyan, a milyennek egy pár hónapig, vagy inkább csak egy pár perczig -hittem: akkor ez az ember, ez az egy, ez a képzeletbeli, talán fel tudta -volna kelteni bennem a szerelmet. Ha ez az ember nem több, csak éppen -igazán kedvem szerint való, és meg tud győzni arról, hogy én vagyok neki -az egész világ: akkor talán lemondtam volna az ábrándjaimról és be -tudtam volna érni a szerelemmel. »Ülj mellém a kandallóhoz; fel van -szítva melege«… és ezután már csak holtan hordoztam volna magamban a -Lady Hamiltont. - -Csakhogy ez a Featherston is olyannak bizonyult, mint a többi. Mint -mindegyik férfi, a kitől egy-egy nőnek a sorsa függ, olykor egy pár -perczig. - -Miképpen leplezte le magát előttem? – minthogy nem csábíthatott el, a mi -különben eszeágában se volt, tehát nem is lökhetett ki az utczára? - -Csak így: - -Ez a szegény ember azt hitte, hogy én éppen olyan gazdag vagyok, mint -te. Valami pokoli véletlenből nem is sejtette, hogy te meg én csak -féltestvérek vagyunk; nem tudta, hogy te az édesanyádtól örökölted a -vagyonodat, hogy én az én anyámtól nem örököltem semmit, és hogy az -apánknak sohase volt semmije. Azt képzelte, a jámbor, hogy ha a -testvérem olyan imádásraméltóan gazdag, én is csak az lehetek. Még az -eljegyzésünk után is azt képzelte. - -Mikor megtudta a kegyetlen igazságot, hősiesen viselte elhamarkodott -lépésének a következéseit. Sápadtan, de hősiesen. Nem lépett vissza; ha -minden elveszett, a becsületet nem akarta elveszíteni. - -Csakhogy nagyon folyt az orra vére; nem lehetett nézni, hogy mennyire -folyik az orra vére!… - -C’était plus fort, que lui. - -És mikor elbocsátottam, örökre, mintha lidércznyomástól szabadult volna -meg. Visszanyerte a szinét, a hangját, az életkedvét. - -Hát alighanem jobb is így, mind a kettőnknek. - -Mert hátha a kandalló melege se tudta volna megaszalni – néhány perczig -már halálra kárhoztatott – ábrándjaimat?! - -Hátha a tűzhely mellett is kitört volna belőlem az ambiczió, és eget -kér, mialatt körülöttem a tűzhely tücske czirpel és a fazékban a leves -bugyborékol?!… Mily tragédia! - -Szóval, most már szabadon élhetek a hatalomra való vágyódásomnak. - -Meglehet, hogy kineveted teljes gőzzel szabadjára bocsátott -szenvedélyemet, és lehetetlennek tartod, a mire törekszem. - -Megvallom, engem is gondolkodóba ejtett néha, hogy a politikai -befolyásra, a hatalomra, a koronátlan királynői szereplésre majdnem -mindig csak az Aszpáziák és a Harte Emmák tettek szert. - -Sohase, vagy csak kivételképpen az erős leányok és azok az erős -asszonyok, a kik a tisztességüket, vagy mondjuk: a társadalmi -kifogástalanságuk apró előnyeit se akarták elveszíteni. - -A statisztika mindenesetre azt bizonygatja, hogy a hatalomhoz vezető -úton rendesen csak azok a nők nem törnek le, a kik – a társadalmon kivül -kezdik. - -Könnyebben haladnak, mert már nincs veszíteni valójuk? A veszíteni való -itt csak túlsúly, teher? - -Vagy olyan eszközeik is vannak, a melyeket a magunkfajta nő nem ismer, s -éppen ezek az előttünk ismeretlen eszközök teszik lehetővé mind előbbre, -mind magasabbra haladásukat? - -Meglehet. Ha sok tekintetben különb vagyok, mint Lady Hamilton – ez -talán ereje volt neki, s nekem csak akadályom. - -De nem hiszem azt, hogy ha egy nő fel akar jutni a legnagyobb társadalmi -magaslatra, ehhez okvetetlenül egy nagy vargabetüt kell tennie a -társadalmon kivül. - -És egyebet is mondok. - -Minden áron akarom a hatalmat. Bármi áron. - -Nem hiszem, hogy erre szükség lesz… akármennyire megvetem a világot, -ennél mégis különbnek tartom… de ha valaha abba a helyzetbe kerülök, a -melybe Julius Caesar, hogy: »át kell kelni a Rubiconon!« – nos hát át -fogok kelni a Rubiconon! - -Erős vagyok – és mindenre elszánt. - -Neked még ezt is megvallom. Láthatod, hogy el fogom érni a czélomat. - -Elég az hozzá, mióta Featherston barátomon először vettem észre azt a -halálsápadtságot, a melyet más ember halálának a látása soha, csak sok -pénz kútbaesése varázsol az arczra, – azóta már csak Hamilton lord -hiányzott ahhoz a lépéshez, a mely téged annyira meglepett. - -Végre megtaláltam Hamilton lordot. Egy eszményi Hamiltont, a kiben -minden megvan ahhoz, hogy ambicziómnak eszközéül szolgálhasson. -Megtaláltam a tökéletes viaszembert, a kiből gyönyörü szobrot fogok -faragni, talán nem is Hamiltont, hanem Nelsont. - -Ez az oka, kedves Arankám, hogy a szép, kedves, elmés, mindenfelé -bálványozott Palikának visszaadtam a jegygyűrűjét, és kezemet – még -előtted is érthetetlen hirtelenséggel – a furcsa Ottó felé nyujtottam. - -Majd meglátod, hogy ki fogom kefélni ezt a kitünő fiut! - -Nem kérlek rá, hogy tépd el a levelemet. Én semmitől se félek. - -Szeret húgod: - -_Olga_. - - -II. - -Kedves Arankám, - -már régóta nem mulattam olyan jól, mint a mikor a leveledet elolvastam. -Hogy neveztessük ki főispánnak, és éppen a Mancsi fiadat! A kinek a -politikai multja abból áll, hogy az egyetemen sokat pofozkodott, és a -mióta bedugtuk a képviselőházba, olyan nagyokat kurjongatott, hogy már -nagyon kezdte a pártunkat feszélyezni! - -Hogyan jutott eszedbe ez a barokk ötlet? Vagy neki támadt hirtelen ilyen -érthetetlen szeszélye? Mi szállotta meg? Csak nem akar dolgozni? Vagy -talán álmában egy próféta szólította, a ki fölfedte előtte, hogy ez idő -szerint ő a leghivatottabb a főispánságra? Nem beteg szegény Mancsi -fiad? Vagy talán ő teljesen ártatlan, és nem is tud a dologról, hanem -Margit leányod kivánta meg, hogy a bátyja főispán legyen? – a mit -Margittól nem is lehetne rossz néven venni, mert az érdekes állapotban a -legbolondabb kivánság is természetes? Vagy mégis a te anyai szivedet -lázította fel, hogy ez a leghaszontalanabb fiad még csak nem is -főispán?… még ennyire se tudta vinni?!… - -Jól van, ki fogom őt nevezni. - -Nem opportúnus dolog ugyan, hogy most, a mikor úgy is sok bajunk van, -ilyen elképpesztő kinevezésekkel bőszítsük fel a közvéleményt, de az -ötlet furcsasága engem is megejtett, és ilyen csekélységet csak nem -tagadhatok meg tőled! Sokkal inkább szeretlek, sokkal inkább -lekötelezetted vagyok… és ha csak ezt akarod!… - -Aztán, megvallom neked, a hatalomnyujtotta sokféle édes érzés közt az -egyik legédesebb, legmámorítóbb érzés az, ha a cselekedeteinkben -láthatjuk, hogy bármi bolondot megengedhetünk magunknak, hogy -büntetlenül tehetünk akármit, a mi eszünkbe jut, mert így akarjuk, mert -így hozza magával a kedvünk! - -Ottó azt mondja… különben az nem fontos, sőt szóra se érdemes, hogy mit -mond Ottó… igen, ez mellékes, hagyjuk el… De képzeld, Ottónak már -véleményei vannak! - -Még akkor is vannak véleményei, a mikor magunkban vagyunk! - -Néha elfelejtkezik mindenről, és mikor kettesben maradunk, -megjegyzéseket enged meg magának. - -Mióta miniszter, komolyan azt hiszi, hogy ő valaki! - -A fejébe ment, hogy nagy férfiuként ünneplik. És abból, hogy olyan -polczra jutott, a melyről legénykorában soha nem is álmodhatott, azt a -képzelődést merítette, hogy ha hatalomra jutott, ebben neki is van -valami kis része. - -Szorgalmasan bemagolja és elég jól elmondja a beszédeit, a melyeket az -első sortól az utolsóig én írok meg neki; hűségesen aláírja az -intézkedéseimet; akárhol van, azt mondja és azt teszi, a mit -ráparancsolok, de minthogy sok helyütt kell megfordulnia, a hol én nem -lehetek jelen, s mindenütt csak hízelgőket talál, képzeld, minduntalan -összetéveszti magát velem! - -És hozzászokva a látszathoz, a melyet persze gondosan megőrzünk, néha -annyira megfelejtkezik az igazságról, a melyet csak hárman ismerünk: te, -ő, meg én, hogy mikor semmi szineskedésnek nincs többé helye, -véleményeket koczkáztat meg előttem, olyankor is, a mikor csak az Isten -hall bennünket! - -Nagyon sok bajom van vele. - -Tudod, mennyi fáradságomba került, mig bele tudtam tuszkolni a -politikába. És azóta is minden energiámra szükség van, hogy pórázon -tudjam tartani, és el tudjam végeztetni vele azt, a mit a carrière -megkövetel. - -Akárhányszor a legválságosabb helyzetek elől el akart szökni vadászni. -Még azóta is, a mióta már miniszter. Egy miniszter, a kiből néha kitör, -hogy ő csak aktor, a ki elmondja, a mit sugnak neki, és ilyenkor meg -akar ugrani a közpálya, meg a nagy hivatal legfontosabb kötelességei -elől! Néha tettleg kell inzultálnom, hogy engedelmességre bírjam. -Egyszer valósággal fel kellett pofoznom Bécsbe. Mikor megbuktattam a -bennünket megelőző minisztériumot, a mig a válság tartott, minden este -felpofoztam. - -És, mintha nem volna elég az a bosszúság, hogy ilyen nehéz kordában -tartanom, most már uj bosszúságokat okoz! - -Minél magasabbra emelkedik, s minél jobban ünneplik, annál inkább butul. -És minél inkább butul, annál inkább hatalmába ejti a nagyzás hóbortja. - -Egyre gyakrabban elfogja az a képzelődés, hogy ő voltaképpen nem az -eszközöm, hanem társam a kiválóságban. Előttem még titkolni igyekszik -ezt, de néha elárulja magát, s ilyenkor nem tudom, nevessek-e vagy -bosszankodjam, a mikor látom, hogy napról-napra elbizakodottabb, s olyan -önhitt, hogy mulatnál rajta. - -De én már nagyon unom. - -Szerencsére meglehetősen szerelmes természetű, s így a barátnői -megmentenek attól, hogy akkor is bosszantson, mikor a sok munka után -egy-két szabad órám marad. - -Szóval, Ottónak majdnem ellenvetései voltak. De lefujtam szegényt. - -Mondd meg Mancsinak, hogy akármilyen botrány kerekedik ebből, azért -mégis főispán lesz. - -Csókol - -_Olga_. - - -III. - -Kedves Arankám, - -kérlek, sürgesd meg Mancsit, intézze el már annak a nyomorult kis -kegydíjnak a dolgát! Magam keresném fel, de egy államtitkárhoz olyan -nehéz bejutni! Még a nagynénjének is, vagy kivált a nagynénjének, mert -az ifjú barátnők persze nem kénytelenek könyörögni, hogy jegyezzék elő -őket holnapra, vagy holnaputánra! - -Nagyon kellene már az a nyomorult kis kegydíj. A nyugdíjamból nem tudok -– a társadalmi helyzetemhez méltón – megélni, meg a gyermekeket is -neveltetni, és már éppen eleget élősködtem rajtad. - -Hát nem borzasztó ez?! Egy pár évvel ezelőtt még mindenható miniszter -voltam… én _magam_ voltam a mindenható miniszter, a ki kormányzott, -intézkedett, parancsolt… minden hatalom az enyém volt… És a mióta -meghalt az az ember, a ki csak a szócsövem volt, azóta nem vagyok senki -és semmi… csak egy szegény özvegy, a ki kegydíjért könyörög. - -Miért? Mert asszony vagyok! - -Milyen igazságtalanok és milyen ostobák az emberek! - -Kedvem volna kitálalni az egész világnak: »Lássátok, ilyenek vagytok! -Nagy férfit bámultatok egy olyan senkiben, a ki maga volt a -tehetségtelenség, a középszerüség, a munkátlanság, a ki csak az én -álarczom, az én szolgám, az én sakkfigurám volt, mert minden ünnepelt -cselekedetében csak az én utasításomat hajtotta végre! És rólam, a ki -sok évig kormányoztalak benneteket, a ki sokat és okosan dolgoztam -értetek, rólam tudni se akartok, mert nem akarjátok elhinni, hogy egy -asszony is képes arra, a mit ti vezetésnek neveztek, és még ha el is -hiszitek ezt, akkor se akarjátok eltűrni, hogy egy asszony épp úgy -boldogulhasson, mint a legutolsó férfi! Ilyen ostobák és gonoszok -vagytok!« - -Nagyon szeretném ezt odakiáltani a világnak, és rettenetesen csábít az a -gondolat, hogy rápirítsak az emberekre a bizonyítékaimmal, a mult igazi -történetének a feltárásával. A tisztelt társadalom megérdemelné tőlem, -az asszonytól, ezt a pofont. - -De nem tehetem a gyermekeim miatt. - -Nem árulhatom el az apjuk jelentéktelenségét; nem foszthatom meg őket az -illuzióiktól. Csak hadd éljenek tovább is abban a hitben, hogy az apjuk -nagy ember volt. Tartozom nekik ezzel a kegyes hazugsággal. - -Kérlek, emlékeztesd Mancsit, hogy volt idő, a mikor én is tettem neki -apró szivességeket. Ne sajnálja hát azt a kis fáradságot, hanem üljön a -nyakára a minisztereknek, hogy minél hamarabb hozzájuthassak jól -kiérdemelt garasaimhoz. - -Csókol szerencsétlen - -_Olgád_. - - -IV. - -Kedves Arankám, - -Mancsi ujra főispán akar lenni? - -Jól van, ki fogom nevezni. Ha ki mertem nevezni főispánnak akkor, a -mikor olyan volt, mint a bomlott óra, miért ne nevezném ki most, a mikor -már egy kevéssé megkomolyodott?! - -Államtitkár korában ő is tett nekem apró szivességeket. - -Ez ugyan a mai politikai viszonyok közt szép kis botrányt fog okozni, -mert – valljuk meg egymás közt – Mancsi olyan oktalanságokat követett -el, hogy méltán politikai halottnak tekintik… De ne félj, fel fogom -támasztani! - -A fiamnak ugyan ez nem fog tetszeni, de tartozik nekem annyival, hogy -ellenvetés nélkül teljesítse minden óhajtásomat. - -Végre is, nem csekély fáradságomba, hanem igen-igen sok munkámba került, -mig embert és minisztert faraghattam belőle. Tudod, hogy sokáig épp úgy -fázott minden komoly dologtól, mint annak idején az apja. - -És eláruljam-e neked, az egyetlennek?… Ma is én írom összes beszédeit, -és soha egy lépést se tesz az én tanácsom nélkül, vagy éppen ennek -ellenére. - -Azért, bár pártunk prüszkölni fog, légy nyugodt, Marcsi főispán lesz. - -Ahhoz, hogy az ember visszaéljen a hatalommal és egy kis nepotizmust -gyakoroljon, nem okvetetlenül szükséges, hogy az ember férfi legyen. Meg -tudja cselekedni ezt egy asszony is. - -Ki fogom nevezni; sőt már ki is neveztem. - -Csókol - -_Olga_. - - - - -A NAPLÓ. - - -I. - -Diamant kisasszony – a keresztnevét sokáig senki se tudta – kitünő -nevelést kapott, de a gyermekjátékokon kívül jóformán ez volt az -egyetlen dolog, a mit valaha kapott, mert a többi szükségest már neki -magának kellett megszereznie. Az apja ugyanis Svájcz legkeresettebb és -legtöbbet kereső ügyvédei közé tartozott, de éppen nem volt mintája a -takarékosságnak, és ha életében szépen ellátta, sőt egy kicsit el is -kényeztette sok tagból álló családját, bár megérte a hatvanötödik évét, -nem hagyott a gyermekeire egyebet, csak azokat a szellemi javakat, a -melyeket a kitünő nevelés ad. Diamant kisasszony – az ismeretlen -keresztnevü – akkor tizenhét esztendős volt. Mindenki szép, kedves -leánynak találta, és noha a boldogult Diamant úr kívüle még hét -gyermeket vallott magáénak, ha az apja véletlenül tovább él, talán -férjhez mehetett volna, mert Diamant úr nyilt házat tartott, és -befolyásos ember volt, a ki az összeköttetései révén sokat tehetett -volna a vejéért. Hanem az apák rendesen a legrosszabbkor halnak meg, -akkor, a mikor a legnagyobb szükség volna rájok, és Diamant úr ebben sem -tartozott a kivételek közé. Szerencséjére Diamant kisasszony néhány -hónappal az apja halála után kitünő sikerrel végezte el tanulmányait a -tanítónőképző-intézetben, s mindjárt hasznát vehette a tudományának. Az -anyja már nem élt; nála idősebb testvéreinek, a kik különben szintén -csak a szellemi javaikból éltek, nem akart terhére lenni, s örömmel -fogadott volna akármilyen alkalmazást. De különös szerencséje volt. - -Eudoxia herczegnő, a ki éppen akkor vált el férjétől, Lothár herczegtől, -nevelőnőt keresett a kis leánya mellé. S a tanítónőképző-intézet -igazgatónője igen melegen ajánlotta Diamant kisasszonyt. - -A herczegnő, mikor megpillantotta Diamant kisasszonyt, hirtelen azt -akarta mondani, hogy sajnálja, de már mást választott. Sőt talán -őszintén megvallotta volna, hogy: »Kisasszony, ön nekem tulságosan -csinos!« – de az ajánlkozó arczában és magatartásában volt valami, a mi -más elhatározásra birta. - -És nem is bánta meg, hogy a házában tartotta. Diamant kisasszony kitünő -nevelőnőnek bizonyult. Maga volt a tapintat, a szolgálatkészség és a -kifogástalanság. A gyermek imádta; a mi csak azt jelenthette, hogy éppen -eleget foglalkozott vele. - -Diamant kisasszony már kevésbbé volt megelégedve a herczegnővel, mint a -herczegnő ő vele, de azért megvoltak békében. - -Mind a mellett nem sokáig maradhatott meg első növendéke mellett. Másfél -év multán Eudoxia herczegnő kibékült Lothár herczeggel, és visszatért -hozzá. Miért, miért nem? – Diamant kisasszonyt nem vitte magával. - -Természetesen gondoskodott róla, hogy a kifogástalan és érdemes ifju -hölgy ne maradjon hely nélkül, s beajánlotta a testvéréhez, Zsófia -herczegnőhöz, a ki nem győzte magasztalni az uj nevelőnőt. - -De Diamant kisasszony Zsófia herczegnőnél se maradhatott sokáig. Másfél -év múltán Zsófia herczegnő elvált az urától, férjhez ment egy nagyhírű -festőhöz, a gyermekei más gondozás alá kerültek, és Diamant kisasszony -Zsófia herczegnő meleg ajánlatára uj otthont talált egy orosz -nagyherczegnőnél. - -Oroszországban is nagyon megkedvelték és Oroszországban sem volt -maradása. Mintha valami fátum a bolyongásra kárhoztatta volna, sehol se -tölthetett két egész esztendőt. Mindenütt nagyon meg voltak elégedve -vele, mindenütt megszerették, mindenütt méltatták sok kitünő -tulajdonságát, és mindenünnen távoznia kellett, olyan okokból, a melyek -nem az ő személyével függöttek össze. - -Mintha valami balsorsot hurczolt volna magával. A hol ő elhelyezkedett, -pártfogóinak életviszonyaiban nemsokára valami olyan változás állott be, -a mely legelőször is őt tette fölöslegessé. - -Huszonöt év alatt bejárta Európa összes udvarait. Egyik előkelőség a -másikhoz küldte, a legmelegebb ajánlatokkal. Mindenünnen nagy -sajnálkozással bocsájtották el; a gyerekek néhol meg is siratták. - -Néha nem kaphatott nevelőnői állást, de elment felolvasónak vagy -társalkodónőnek is. Vállalt minden olyan munkát, a mely nem volt egészen -szolgai; de szívesen elvégezte azt is, a mi nem tartozott rá. - -Minthogy mindenütt kifogástalanul töltötte be tisztét, többnyire jól -bántak vele. De tapasztalt rossz bánásmódot is. Soha se árulta el, hogy -ez fáj neki. - -Ha valahol arra kérték, hogy helyettesítse a kulcsárnét, segítsen a -gazdasszonynak, vagy tegyen meg egyetmást az elfoglalt komorna vagy -szobalány helyett, nem finnyáskodott, hanem a legszívesebben -engedelmeskedett. Mindig egyforma készséggel végezte el, akármit kértek -tőle; egyforma készséggel és egyforma alázatossággal. - -Ez a nagy alázatosság büszkeségből fakadt. - -Büszke volt rá, hogy sorsa egyre jobban hasonlít a cselédek sorsához, -noha a készültsége, az esze, a jelleme, egész egyénisége különb sorsot -érdemelt volna; büszke volt rá, hogy panasz, zokszó nélkül, tökéletes -lemondással és megadással végzi el még a megalázó munkát is; büszke volt -minderre azért, mert hiszen csak rajta állott, hogy egészen más legyen a -sorsa, ha a jelleme nem olyan kifogástalan… hiszen ő maga akarja így, -hogy inkább elvégzi a tanultságát és egész egyéniségét megalázó munkát -is, semhogy meg kelljen alázkodnia önmaga előtt. - -Büszke volt rá, hogy csak azért cseléd, mert sokkal becsületesebb, -sokkal nemesebb lelkű, mint azok az urak és úrnők, a kiket készségesen -szolgál. - -Persze hogy csak rajta állott, és – nem kellene cselédsorban élnie. - -Szép volt. Ha akarta volna, a maga úrnője lehetne. Volna mindene, a mi a -kényelemhez szükséges. A saját palotájában lakhatnék. - -De még ahhoz is becsületes, nemes és büszke volt, hogy férjhez menjen -olyan valakihez, a kit nem szeret. - -Pedig hát ő is volt egyszer fiatal. Ő is érezte valamikor a szeretet -szükségét. És sokan kívánták; olyan is, a kit, ha nem is lett volna vele -boldog, meg tudott volna becsülni. A maga úrnője lehetne, s ehhez még -nem kellett volna feláldoznia a tisztességét, csak éppen abba kellett -volna belenyugodnia, hogy a magáénak mondhassa az, a kit ő nem tud -szeretni. - -De még ennyire sem tudott megalkuvó lenni. - -Azok, a kiket ő szeretni tudott volna, sohase vették észre őt. Azok -pedig, a kik feleségül kérték, szívben vagy lélekben mélyen alatta -állottak. Nem nézte le őket, de nem tudta szeretni őket. - -Néha elfogta a kisértés, hogy hátha feleségül menne egy ilyen jóravaló -emberhez? Hiszen az még nem becstelenség, ha valaki, a kitől a sors -megtagadta a szerelmet, beéri az otthonnal, a tűzhelylyel, a szeretet és -barátság melegével! - -Ő is volt egyszer fiatal, hogyne fogta volna el ez a kisértés! - -De ellenállott ennek a kisértésnek. - -Inkább vén leány maradt, mint hogy megalkudjék. Pedig nem kellett volna -szerelmet hazudnia, mikor nem érzett szerelmet; csak barátsággal kellett -volna viszonoznia a másik szerelmét. - -De mikor ő ezt természetellenesnek érezte! - -És most cseléd. - -De azért cseléd – »car tel est mon plaisir«. - -Diamant kisasszony negyvenöt éves koráig a legtisztább, a legnemesebb -gondolkozásu, és a legkifogástalanabb lény volt, a ki valaha a nagyurak -világában élt. - - -II. - -Negyvenöt éves korában egy könyv akadt a kezébe. Lapozgatni, olvasgatni -kezdte ezt a könyvet, és ez a könyv kiforgatta magából. Megváltoztatta -egész gondolkozásvilágát, összetörte régi lényét, kivetkőztette -természetéből, jelleméből, egész énjéből; más embert csinált belőle. - -Pedig ez a könyv – a tulajdon naplója volt. - -Eleinte csak nagyon érdekelték ezek a régi dolgok. - -Mert régóta irogatta a naplóját. Attól fogva, hogy nevelőnő lett. Este -mindig sok szabad ideje volt. Nagyon szeretett ugyan olvasgatni, -tanulni, de néha ebbe is beleunt, s ilyenkor nem tudta, hogy mivel ölje -el az időt. - -Unalmában leírta mindazt, a mit látott és hallott. Minden czél nélkül. A -maga mulattatására, hogy agyonüthessen egy pár órát, hogy később is -szórakozhassék azon, a mit érdemes el nem felejteni. - -És mert csak magának írt, mindent a legteljesebb őszinteséggel és -nyíltsággal írt le. - -Ámulva nézte most ezt a kortörténetet. - -Mennyi szenny! - -Micsoda alakokat szolgált! Milyen világban élt! Ebben a világban egyedül -ő maradt tisztalelkű; ő, a cseléd! - -Tovább olvasta, s a rettenetes könyv lassankint megmérgezte a lelkét. - -Eszébe jutott, hogy ez a könyv: a vagyon. Eszébe jutott, hogy ez a -könyv: a bosszú. - -Igen, de – mily becstelenség volna ez! Elárulni, eladni azokat, a kiket -szolgált, a kiknek a kenyerét ette! - -Eh, megdolgozott azért, a mit kapott! És ne árulták volna el magukat -előtte! Miért legyen ő titoktartóbb, mint azok, a kik nem szégyenkeztek -előtte! Zárták volna el jobban a titkaikat! - -Igen, de az ő régi nemes gondolkozása, egész lénye!… Hát nem magáért -volt becsületes egész életében, nem a maga kedvéért, a maga örömére, nem -azért, hogy önmaga előtt ne kelljen megalázkodnia, pirulnia?!… - -Eh, már másképpen kezdi látni a világot! Az a nagy nemesség csupa -oktalanság, a kizsákmányoltak, a cselédek, a rabszolgák -kutyabecsületessége! Csak a kizsákmányolók találták ki és követelik az -erkölcsöt, a nemeslelküséget, hogy rabszolgáikkal szemben egygyel több, -s ezeknek velök szemben egygyel kevesebb fegyverük legyen! - -A lelkiismeretnek ez a harcza a lelkiismeret bukásával végződött. -Diamant kisasszony negyvenöt éves korában olyanná lett, mint azok, a -kiket szolgált. - -Naplójának első kötetét egy kiadónak adta el, s Diamant Roxane -kisasszony könyve óriási feltünést keltett. A második kötetet már nem -kellett kiadónak eladnia; megvették mások, drágábban. A harmadik meg a -következő kötetek egyre drágábbak lettek, mint a Sibilla könyvei. Az -utolsó kötetet nem is kellett eladnia, mert ekkor már palotája volt. - -És Diamant kisasszony végre férjhez mehetett ahhoz, a kit szeretett. Egy -huszonnyolcz éves tiszt vette el. - -Míg fiatal, szép, kedves, tiszta lelkű és nemes gondolkozású volt, nem -kellett senkinek. De negyvennyolcz éves korában már akkora vagyona volt, -hogy restaurálhatta vele szerelmesének kissé düledező kastélyát. - - - - -A CSILLAGOK. - - -I. - -Harmincznégy éves korában Gay-Lussac Olivér doktor már éppen eleget élt. -A szivét, a mennyire csak lehetett, a mennyire csak rajta állott, -elkoptatta; és nem győzte csodálni, hogy ez az elnyomorgatott gépezet -még most is győzi a munkát. A májának és a veséjének is alaposan -befűtött, Alkohol et Comp. segítségével. A tüdejének már csak a rongya -volt meg; még valahogy szelelt ez a kis húsczafat, de mind több -ügygyel-bajjal dolgozott, és egy-egy síp-jelzéssel koronkint tudtára -adta a gazdájának, hogy már nem sokáig fog szuszogni. - -Mint egy gomb, mely egyetlen szál czérnán, mélyen megereszkedve fityeg a -kabáton, úgy fityegett Gay-Lussac Olivér doktor a mindenségen. - -Gay-Lussac Olivér doktor egészen tiszta fejü ember volt. Akármilyen -unalmasnak találta, hogy, ha az ember meghal, ez bizony sokáig tart, nem -izgatta ez a kilátás, mert tudta, hogy az egész nem nagy dolog, mert -hiszen az ember nem tud róla, és hát nincsen egyéb baj, csak az, a mit -ez a gyalázatos, büdös, komisz öntudat okoz. Szeretett volna még -kétszáz, háromszáz évig élni; sajnálta, hogy nem láthatja, milyen lesz a -világ, a mikor az emberek ki fogják találni és valóra tudják váltani -azt, a mit már ma is el lehet képzelni. Szerette volna megérni a -ginekológia nagyfokú tökéletesedését; és mindenekfelett igen -bosszantotta, hogy száz meg száz év mulva millió és millió üde szép -leány lesz a világon, a kik buta kamaszokkal fognak szerelmeskedni, mig -ő alázatos csendben fog porladni a családi sírbolt mélyén, előbb (soha -meg nem hallgatott) imádságra kulcsolt kézzel, később… úgy, a hogy -lehet. - -De hogy még legfeljebb három éve van hátra, és nem harmincz, mint sok -ismerősének – azzal már nem sokat törődött. - -Leszámolt az élettel és leszámolását teljesen rendben találta. -Kiélvezett az életből mindent, a mi kiélvezhető; a poharát mindig -csordultig töltötte; a kényelmetlenebb megpróbáltatásoktól mindig távol -tudta tartani magát; és bizonyos megelégedést nyujtott neki annak -átlátása, hogy a mi szabadságot a természet az embernek ad, azt a -szabadságot ő – kivált a korához és az életföltételeihez képest – -ugyancsak kiaknázta. - -A lelkiismerete is nyugodt volt. Úgy hitte, nem élt egészen hiába, s nem -vált szégyenére a Gay-Lussac oknak. A Gay-Lussac család kétszáz év óta -csak a tudománynak élt; fiai valamennyien a tudomány munkásai voltak; s -találkozott közöttük, a ki beírta nevét az emberiség történetébe. Ennek -a családnak, mely már hatodik izben szolgálta a tudományt, ő is méltó -fia volt. Elvégezte a dolgát tisztességesen, s talán éppen azért őrölte -le ilyen hamar az életét, mert a mértéktelen élvezetek után nem pihent -meg, mint a társai, hanem csak egy pár óráig aludt, s aztán dologhoz -látott. A mit felfedezett, a mivel a szakját előbbre vitte, talán -csekélység, de a ginekológia története meg fog emlékezni erről a -csekélységről, és már feljegyezte naplóiba a Gay-Lussac Olivér nevet. - -Könnyű szivvel nézett szembe a halállal, de a hátralevő napjait nem -akarta elszalasztani. Sőt, a lehető legkellemesebben akarta eltölteni. - -Egyszer – mikor már egyik helyről a másikra vándorolt, hogy kimódolja -élete lejáró váltójának félesztendős meg-meghosszabbítását – egy -faluban, mely valahol az Isten háta mögött rejtőzött, megismerkedett egy -szép kis libácskával. Ez a leányka olyan üde, formás, kedves és butácska -volt, mint egy kis őz. Mintha a megtestesült Egészség jelent volna meg -az életet imádó haldokló előtt. Nagyon megtetszett neki ez a szép lány; -a magáénak akarta. - -Gay-Lussac Olivér, bár munkálkodásában a legjózanabb emberek közé -tartozott, a szabad óráiban (és titokban) azt tartotta, hogy nála -eszesebb ember soha se élt a világon, mert senki se értette át jobban a -dolgok egybefüggését – a legapróbb részletekig. Egész életében folyton -csak az asszonyokkal foglalatoskodott; ismerte a nőket jól, nemcsak mint -tudós, mint ginekológus, hanem úgy is, mint műkedvelő lélekbúvár, mint -adatgyüjtő kisérletező, mint érdeklődő folklorista, a ki a tanulás -ürügye alatt érdekességeket kutat, s a ki, mialatt bejárja a világot, -utána veti magát minden kalandnak, de ekközben, akarva, nem akarva, -tanul is. - -Jean Paul azt mondta: a női sziv a spanyol házakhoz hasonlít, a -melyeknek sok az ajtajuk és kevés az ablakuk – tehát könnyebb beléjük -férkőzni, mint olvasni bennük… Gay-Lussac Olivér nevette ezt a tételt. A -női lelket nem találta rejtelmesnek. Mindig tudta, kivel van dolga. -Tudta, mit lehet, és hogy, ritkábban, igen ritkán: mit nem lehet. - -Most is hamarosan tisztában volt vele, hogy ezt az édes, kis tisztes -butaságot csak úgy teheti magáévá, ha feleségül veszi. Az epikureus egy -pillanatig se habozott. Az volt az elve, hogy: »Utánam az özönvíz!« - -De még így se volt könnyű beférkőznie ebbe a kis spanyol házikóba; végre -is egy kadávert kellett megkedveltetnie a megtestesült Egészséggel, egy -halottat a tiszta, szüzi ifjusággal. - -Jól tudta, hogy egy Aszpázia szemében nem állhatná a versenyt azokkal a -Nimródokkal, a kik e körül a szép kis lány körül őgyelegtek, nagy -csizmáikban otrombán baktatva és koronkint durván hahotázva. - -De neki csak egy édes, kis tisztes butasággal volt dolga. - -Gay-Lussac Olivér doktor sokat tudott a csillagokról, és nagyon szépen -tudott beszélni róluk. Milyen csodálatos pályákat futnak meg, azért -mégis mennyire egyek velünk, és micsoda élet van a mögött a kék kárpit -mögött. - -A leányka csudálkozva nézte ezt a különös embert, a ki soha se nevetett -durván, ellenben olyan szépen tudott beszélni a csillagokról; az az uj -világ, mely álmodozását mindig vonzotta, de a melyre eddig csak értetlen -bámulattal tekintett, a csillag-miriád ragyogó világa, melynek titkait -ez a varázsló fölfedte előtte, megszédítette, elkábította, eddig nem -sejtett vágyódással, érdeklődéssel és különös érzésekkel töltötte el, a -melyben benn volt minden földi szerelem, minden nosztalgia, melyet a -természet valamennyi teremtményébe beleolt, hogy ez örökre vágyódjék az -anyatermészet közelsége után, és minden sóvárgás, mely kisgyermeki -oktalansággal tárja ki két karját a roppant ismeretlen, a -megérthetetlen, a végtelenség felé, hogy elérje a két parányi kezével. - -Gay-Lussac Olivér annyit tudott a csillagokról, és olyan sokáig beszélt -róluk, hogy a leányka már csak a mennyboltot látta… és egyszerre úgy -tetszett neki, hogy a mennybolthoz Gay-Lussac Olivér is hozzátartozik. - -– Utánam az özönvíz! – ismételte magában Olivér, s a házasság nemsokára -megtörtént. - -És itt a kárpit legördül. - - -II. - -Gay-Lussac Olivér özvegye tizenkilencz éves korában jutott tökéletes -árvaságra, és húsz éves korában özvegységre, egy kis beteg fiuval a -karján. - -Maradt egy viskója, meg egy kis konyhakertje, a melyben répát meg -salátát termelt; abból élt. - -Aludt-e özvegységének első öt-hat esztendejében? – nem tudni, mert senki -se látta aludni, azt ellenben hallották a szomszédok, hogy éjszaka is a -siránkozó kis fiát hurczolgatja, és danol neki. - -Mindennap százszor kellett cselédmódra szolgálnia a szigoru Természetet -és minden éjjel százszor kellett perlekednie a Halállal, hogy -visszapörölhesse tőlük a beteg kis gyermeket. - -De felnevelte. Felnevelte, mert az anyai tudomány nagyon egyszerű valami -ugyan, de az anyai lélek gazdag leleményben, és sok mindent kitalál és -megérez, a mire nézve a higiéne nem szolgál tanácscsal. Felnevelte, mert -a csodadoktoroknál is jobb gyógyító a szakadatlan ápolás. Felnevelte, -mert igen nagy árt fizetett ezért: az egész fiatalságát. - -Mindez nem volt elveszett fáradság: az ifjabb Gay-Lussac Olivér se vált -szégyenére a Gay-Lussac-oknak. - -Harmincznégy éves korában az ifjabb Gay-Lussac Olivér az embriológia -tudományának egyik büszkesége volt, a kinek a felfedezései több -dicsőséget szereztek a Gay-Lussac névnek, mint bármelyik őse, mint akár -a nagy Gay-Lussac, az aranybetüs nevű. - -Ez annál nevezetesebb eredmény volt, mert egyébként ugyancsak kimélnie -kellett a szervezetét, hogy bírhassa a munkát. - -Még felnőtt korában is folyton résen kellett lennie, hogy kijátszhassa a -halált; az apai örökség átkát nem lehetett egykönnyen kihevernie. - -De nem úgy élt, mint az apja; hanem úgy, a hogy az anyja óhajtotta. - -Az ifjabb Gay-Lussac Olivér nem ragaszkodott az élethez annyira, mint a -másik, hasonló nevű. De nem akart fiatalon meghalni, hogy meg ne -szomorítsa az anyját. És nem akart fiatalon meghalni azért se, mert úgy -gondolta, hogy még hasznára lehet az embereknek. - -Folyton figyelnie és óvnia kellett magát, hogy a munkából ne dőljön ki -idejekorán. - -És minél idősebb lett, annál jobban láthatta, hogy egyre több munkára -képes, és hogy eleinte oly csekély életereje mind határozottabban -győzedelmeskedik a végzeten. - -Ritkán gondolt az apjára, a ki az életet odadobta neki, vagy inkább: -csak úgy elejtette számára az életet. Nem volt büszke a szellemi -erejére; se arra, a kitől ezt a szellemi erőt örökölte. - -De nem múlt nap, hogy így ne imádkozott volna: - -– Te imádott nő, a ki ifjui ártatlanságodban egész szerelemben adtad át -magadat annak a szegény félhalottnak, és szeplőtlenül tiszta, forró -ölelésed erejével uj életet tudtál adni bennem a te jó szivednek, a te -jó tüdődnek, a te ép, egészséges testednek-lelkednek, te imádott nő, a -ki feláldoztad a te életedet azért, hogy én élve maradjak, légy áldott, -légy áldott! - - -III. - -Gay-Lussac már maga is közel járt az ötven esztendőhöz, a mikor egyszer -rá akarta bírni az öregasszonyt, hogy menjenek el együtt valahová a -tengerpartra. Úgy rémlett neki, hogy az öregasszony egészsége hanyatlik, -és arra, hogy elvesztheti az anyját, most is olyan halálos remegéssel -gondolt, mint kis fiu korában. - -De az öregasszony nem akart kimozdulni a viskójából, az udvaráról, a kis -konyhakert mellől, a hol még most is termelte a répát meg a salátát. - -– Itt voltam boldog – szólt – itt éltem az én drága urammal, itt -neveltelek fel téged, itt akarok meghalni. Nem akarom, hogy másutt -találjon a halál. - -– Már hogy beszélhetsz ilyeneket!… - -Az öreg fiu nem akart letenni a tervéről. Vitatkozni kezdett, -akaratoskodni, mint kis fiu korában, mikor valami melegruha-kérdésen -különböztek össze. - -– Nem, nem, – makacskodott az öregasszony – én csak itt érzem jól -magamat, másutt én beteg lennék. Látod – folytatta aztán, mikor -észrevette, hogy fia erre a gondolatra megszeppen – én azt hiszem, hogy -sehol se olyan szép, mint itt… talán a csillagok se olyan szépek másutt, -mint itt, az én udvarom fölött. És a csillagok az én jóbarátaim; a -csillagok engem sohase hagytak el! - -Mert még most is gyermekesen álmodozó volt a szegény öregasszony. - -– Istenem, mi bajod?… – kérdezte aztán ijedten. - -Meglepetve látta, hogy az ő öreg, ötvenesztendős fiának a szeméből két -vastag könnycsepp bugygyan ki. - - - - -TARTALOMJEGYZÉK. - - A gyémántgyűrű 3 - Juliskát nevelik 20 - Felsőbb iskola 27 - A nevető ember 33 - Az ördög megjelenik 43 - Protekczió 50 - Szerelem 57 - A boszorkány 71 - Az uj nemzedék 92 - Dalnokverseny 115 - A könyvtárosné 123 - Egy tubarózsa 136 - Bogáncsvirág 146 - Csőd 153 - Első szerelem 163 - Büszkeség 177 - Vegyes kiadások 188 - Szentségtörés 201 - Poórné mulat 209 - Szakítás 218 - Gautier Margit halála 226 - Búcsú 234 - Zelma 239 - Levelek 248 - Asszonyok vallomásai 256 - Felvilágosodás 279 - Régi ismerősök 286 - A sötét udvar 298 - Az erős asszony 307 - A napló 320 - A csillagok 327 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -252 |méltó mulatára |méltó bámulatára - -288 |Es jóizüen |És jóizüen - -294 |csalódom. a legnevezetesebb |csalódom, a legnevezetesebb - -321 |»Kisasszony ... csinos!“ |»Kisasszony ... csinos!«] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK LEÁNYOK, ASSZONYOK *** - -***** This file should be named 64221-0.txt or 64221-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - https://www.gutenberg.org/6/4/2/2/64221/ - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's web site -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |