path: root/63586-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63586 ***

Ambrus Zoltán Munkái

v. kötet

SOLUS ERIS

Ambrus Zoltán Munkái

V.

SOLUS ERIS

BUDAPEST MDCCCCVII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

SOLUS ERIS

BUDAPEST MDCCCCVII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.


I.

– Tudnék neked egy munkát – szólt a mester, a hogy beállítottam hozzá. –
Csak az a kérdés, milyen kedvben vagy?

– Alacsony, pimasz, czudar rosszkedvben. Talán még soha se voltam
ennyire – feleltem.

– Mi bajod?

– Semmi különös. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha
sincsen jó idő. Rosszkedvü, fáradt, elcsüggedt vagyok. Egyéb bajom
nincs, de nekem ez is elég.

– Ez azt jelenti, úgy-e, hogy télen sok a kritikus, nyáron meg kevés a
vevő? És lassankint elveszíted a tehetségedben való bizalmadat?

– Olyanformán. Kezdem átlátni, hogy multamban nincs öröm, s jövőmben
nincs remény. A mester nem is képzeli, hogy micsoda baj ez.

– De képzelem. A régi szép időkben nekem is voltak efféle bolond óráim.
A mikor még nem volt semmi komoly bajom, mint most neked.

– A mesternek könnyü. Kidugja csibukját a Pantheon ablakán, lenéz az
alant bukdácsolókra és azt kiáltja nekik: »Csak törjétek magatokat! Én
is vesződtem, a míg ide jutottam!«

– Te beszélsz így, semmirekellő?! Huszonnyolcz éves vagy; az egészséged,
mint a vas; egy kis tehetség is szorult beléd. Mi kellene még?

– Egy garas ára siker. Egy kis hit. Valami kevés öröm.

– Szóval: a mi megjön magától; a mit csak ki kell várni. De ilyen bolond
az ember! A mig fiatal, mindent akar, a mi nincs; észre se veszi a
gazdagságát s kesereg, hogy ez meg az hiányzik. Mikor aztán megöregszik,
már nem akarna semmit, de mindenét odaadná az eltűnt évekért. Nem tudja
élvezni, a mit, cserében ifjuságáért, megszerzett; csak kesereg, hogy
nem tud visszafiatalodni.

– Vannak szerencsés kivételek. Itt van például a mester. A mester ma is
fiatalabb, mint én…

– Igen, lélekre. Köszönöm.

– … és huszonnyolcz esztendős korában már ott volt, a hová én, úgy
látszik, soha se fogok eljutni.

– Hja, barátom, én szorgalmasabb voltam, mint te. Nem szerelmeskedtem
annyit, hanem tanultam. Nekem is voltak modelljeim; de ha lefestettem
őket, azután békét hagytam nekik. Te… te nem érsz rá lefesteni őket!
Különben jól teszed; neked van igazad. Valamivel korábban értem el, mint
ti fogjátok, hogy nem kell robotban dolgoznom; de mit ér ez? Most már
volna időm szerelmeskedni, a kedvem se hiányoznék hozzá, de vége! Ha te
kiállsz a kapuba, és egyet-kettőt kurjantasz, mindjárt tudják, hogy te
vagy; én kurjanthatok akárhányat, még se tudják, hogy én vagyok az, a ki
kiabál!… Annyi a szép lány, és mind másnak nő fel!… Ezzel egyébként nem
azt akartam mondani, hogy: csak lustálkodjál! Hanem azt, hogy ne
csüggedj. Ma még inkább az életé vagy, mint a művészeté. Ha majd egészen
ennek adod a lelkedet: a siker eljön magától, nem kell hínod.
Biztosítalak, hogy nem pazaroltad el az idődet. A mit másoknak éltél, az
mind a művészetednek fog kamatozni. De ha ennyire bolygat az alkotás
láza: próbálj már egyszer valami nagyot.

– Kicsit se tudok én már, mester.

– Téged bánt valami, fiam. Beszéld el, mi történt veled?

– Higyje el, semmi se történt.

– Akkor hát beteg vagy.

– Olyan egészséges vagyok én, mint a makk. És talán éppen az az én
bajom, hogy ilyen rettenetesen egészséges vagyok. Kilencz órát alszom
naponkint, de ha a lelkiismeretem engedné, többét is tudnék. Úgy eszem,
mint a mesebeli szörnyek, a fejem soha se fáj, a tüdőm olyan, mint egy
bikáé.

– Ettől még nagyon rosszak lehetnek az idegeid.

– Az idegeim? Talán nincsenek is idegeim. Én legalább nem tapasztalom,
hogy vannak. Tehát jók. Nincs nekem semmi testi bajom, mester. Ép,
egészséges vagyok, és a míg csak úszni, vívni, evezni kell: erős is.
Kérdezze meg azokat a tanítványait, a kik tagjai a »Hungaria«
csónakázó-klubnak. De mihelyt dolgozni akarok, elhagy az erőm. Kinyitom
a szememet, de már nem látok meg semmit; a kezem ügyetlen, néha
valósággal béna. A képzeletem szárnyaszegett, nem jut eszembe semmi, nem
tudok kitalálni semmit, annyit se látok és érzek, mint egy fűszeres. A
materiális élet, a melybe belemerültem, mint Harold Harfagar király a
tenger fenekére, nem ereszt vissza; a lomhaság tündérei lenn tartanak,
nem tudok fölemelkedni. Majdnem minden időmet a szabadban töltöm, s néha
megkapnak: a fák, a víz, a sziklák, a hegyek fenséges mozdulatlansága, a
napfény játéka egy hullámfodorral, a növényvilág szivárványos bűbája,
egy-egy tájék szomorú, szép lelke, a tó-tükör és az égbolt varázslatai.
A napsugár néha át meg átjár, s szivem bele sajog ebbe a fájdalmasan
édes érzésbe. Mély szomoruságomba bele csillámlik a remény: hátha még
tudok valamit?! De alig hogy leültem dolgozni, már bele fáradok, s
kétségbeesve látom, hogy kezem nem azt csinálta, a mit a lelkem akart.
Pedig olthatatlan vágy él bennem: valami szépet csinálni. Valamit, a mi
bizonyos. A mihez nem ér fel a kicsinyesség, s a minek nem árthat az
idő. Valami olyat, mint a Dagnan-Bouveret »Bretagnei búcsú«-ja. Vagy ha
már a rendkivüli tehetséget megtagadták tőlem az istenek, legalább
valami olyat, a mi másoknak is tessék, s a mivel egy kissé én magam is
meg legyek elégedve.

– Mondom, hogy ideges vagy.

– Nem, ez nem idegesség, csak szomorúság, vagy jobban mondva
elkeseredés. A kétség egy kissé későn látogatott meg. Huszonnyolcz éves
vagyok, már nem kezdhetem ujra az életet. Nem kezdhetek egy más pályát,
elülről; arra már késő, hogy másutt vihessem valamire. És azt kell
hinnem, hogy olyan pályát választottam, a melyhez nincs elég tehetségem.

– Ezt én jobban tudom, mint te. Belőled nem a tehetség hiányzik, hanem
az akaraterő. Nem a képességeiden fog múlni, ha nem éred el, a mire
vágyakozol; a jellemedtől függ, hogy mivé fogod magadat kinőni.

– Csak vigasztaljon, mert rám fér. Van-e, a mi jobban kétségbe ejtheti
az embert, mintha életének a derekán el kell ismernie, hogy azt az
egyet, a mit tud, rosszul tudja? Van-e érzés, mely jobban lesujtana,
mint ha tudatára ébredünk annak, hogy csak egy mesterséghez konyitunk s
ebben az egyben is kontárok vagyunk? Itt van ez a nagy, haszontalan test
a maga mindennapos követeléseivel; csupa apró, de parancsoló és türelmet
nem ismerő követeléssel… és a szellem, a dicső szellem, melynek játszva
kellene előteremtenie, a mi ezeknek a kicsinyes követeléseknek a
kielégítésére szükséges, a szellem, ez a mi egyetlen erőnk, egész énünk,
kínlódva se bir valami értékeset alkotni, sőt azt se képes kiküzködni, a
mivel elhallgattathatná ezt az éhes kutyát.

– Azt mondhatnám, hogy a kontárt soha se bántják efféle kételkedések, és
hogy mindez csak ideges képzelődés. De nem vitatkozom veled. E helyett
egy orvosságot ajánlok. Fogadd el a munkát, a melyről szóltam.

– Különös orvos a mester. Annak, a ki nem tud enni, egyszerüen azt
rendeli, hogy: egyék, ettől majd meggyógyul.

– Ha elmondod az orvosnak, hogy elveszítetted az étvágyadat, az orvos
nem fog koplaltatni, s nem tanácsolja azt, hogy: ne egyél, a míg az
étvágyad meg nem jön magától. Ellenkezőleg: tejkúrára fog, s azon lesz,
hogy éppen a táplálkozással szerezd vissza az étvágyadat, azzal az új
erővel, melyet a legkönnyebb és legjobb eledel ad. Én is ilyenforma
kúrát ajánlok. Most már, hogy kibeszélted magad, tisztában vagyok a
bajoddal, s elmagyarázhatom, hogy mi történt veled. Egy-két esztendeig
elhanyagoltad a művészetet; az apró örömöknek éltél, nem a
legnagyobbnak. Egy szép napon aztán feltámadt benned a lelkiismeret, s
iszonyu hévvel fogtál hozzá, hogy majd kipótolod a mulasztottat. De
meglepetve vetted észre, hogy a tétlenségben elprédáltad a régi
ügyességedet, s meghökkentél, a mikor láttad, hogy az elhanyagolt
szerető duzzogva fordít hátat. Hja, barátom, a múzsa is asszony! Ekkor
rádupláztál a hibádra. Erőszakolni akartad a régi jó viszonyt; persze,
éppen csak ez kellett a boszúálló kedvesnek! Most aztán lecsüggeszted a
karod, és rémülten kérded magadtól, hogy: tulajdonképpen mi történt
veled? Hát, barátom, a mit eltékozoltál, azt nem lehet csak úgy
visszafütyölni; időbe kerül, a míg ujra megszerzed, de ne félj, semmi
baj. Szép lassan visszahizelged magad úrnőd kegyébe; nem vívod az eget,
de addig sántikálsz és udvarolsz a haragos szépségnek – hiszen csak nő!…
– míg egy napon észreveszed, hogy a munkádnak megint láttatja van. Nézd,
barátom, az a dolog, a mit én ajánlok neked, nem fog megerőtetni. Inkább
szórakoztatni fog, s könnyen meglehet, hogy azonnal eloszlatja a
rosszkedvedet. Könnyü munka; nem fogja ingerelni a művészi becsvágyadat,
de haldokolva is megcsinálhatod. Éppen betegnek való feladat, ha mondom.

– Értem. Egy öreg péknét kell lefesteni, az összes smukkjaival együtt.

– Nem. Egy nagyon szép asszonyt, a ki már nem él.

– Fényképek után?

– Igen.

– Csakugyan betegnek való munka.

– Várj csak, még nem mondtam el mindent. A halottnak egy eleven arczképe
is maradt: a leánykája, a ki nagyon hasonlít rá. Ez a leányka most
tizenhat esztendős. Az asszony már régen meghalt; nem tudom, mondjuk:
tiz esztendeje. Arról van szó tehát, hogy a fényképek és a tizenhat éves
hasonmás látásából el kell képzelni… nem… látni kell: milyen volt az
asszony huszonöt-huszonhat éves korában.

– Szép feladat! Nehéz is, hálátlan is, és főképpen ügyes
szemfényvesztőnek való, a ki bolonddá tudja tenni a világot!

– Nagyon szigorú vagy. Csodát nem várnak tőled, csak egy jó képet, a
melyet modell nélkül kell elkészíteni. Fényképet annyit kapsz, a mennyit
akarsz; s a fényképek jók, mondhatom, mert ismertem az asszonyt. A kis
leányt folyton látni fogod, a mi ér annyit, mint a fényképek. Szóval a
feladat nem nehéz; persze, művész szeme kell hozzá.

– Művész szeme? Nem. Hanem bűvész ügyeskedése… az már igen! Esküszöm,
hogy a mester soha se vállalkozott ilyes munkára!

– Látod, mennyire tévedsz! Igenis, vállalkoztam, még pedig ugyanerre a
munkára! De épp akkor ért utól ez az átkozott köszvény, mely mindenkorra
nyomot hagyott a kezemen; el kellett halasztanunk a dolgot. Most is rám
gondoltak először, és sürgették, hogy váltsam be az igéretemet. De nemet
kellett mondanom.

– Világos! Kinőtt már a mester az efféléből.

– Most is csak azért nem vállalkoztam, mert ki kellene mozdulnom a
fészkemből, hogy a kis leányt láthassam. Már pedig nincs az a csábítás,
a mivel engem el lehetne csalni hazulról. Egy köszvényes embernek a
megszokott kényelme, a nyugalma, a helyben maradhatása az első dolog a
világon.

– És a kis leány nem jöhetne ide?

– Nem, mert vidéken laknak, télen-nyáron, és jó messze innen.

– E szerint még utazgatni is kellene?

– Érdemes lesz oda utaznod, mert kitünően fogod tölteni a nyarat.

– Az egész nyarat ott tölteni!… Mért?

– Mert másutt sehol se tölthetnéd jobban. Biztosítalak, hogy nem fogsz
haza kivánkozni; tőlük meg ott maradhatsz, a meddig akarsz. Megjegyzem,
bár ezt már nem volna szabad elárulnom, hogy szó van a kis lány
arczképéről is.

– Ahá! Ez attól függ, hogy a pályázó miképpen tudja megoldani az első
feladatot?…

– Természetesen, de e felől nyugodt vagyok.

– Köszönöm. A kérdéses nyárspolgárok azonban, úgy látszik,
bizalmatlanabbak. És tán kényesebbek is.

– A kérdéses nyárspolgárok egy cseppet se nyárspolgárok. Olyannyira nem,
hogy az az úr, a ki kért, küldeném el, ha már magam nem mehetek, a
legtehetségesebb tanítványomat, ez az úr Magyarország utolsó
oligarchája: Szepessy Kristóf báró.

– Tyű, teringette! Ezt a nevet ismerem az ujságokból.

– Ha szorgalmasabban lapozgatnád a könyveket, ismernéd a történelemből
is. Annak idején nagy szerepet játszott Magyarország politikai életében.

– Ez már régen lehetett.

– Régen, a kiegyezés előtt. Azok közé az aulikusok közé tartozott, a kik
itthon is bizonyos megbecsülésnek örvendtek. Hatvanhét óta azonban
visszavonult.

– Akkor hát ő az oka, hogy olyan keveset tudok róla.

– Azért jó lesz, hogy ha tájékozódol egy kissé. Akármilyen rég letűnt
nagyság, szereti, ha tudják, hogy ki volt.

– A fődolog az, hogy most már semmi. Magánzó.

– Exczellencziás úr és aranykulcsos vitéz. Olyan aranykulcsos vitéz, a
kit egy tolószéken hurczolnak jobbra-balra, de a ki azért megköveteli,
hogy az egész világ folyton süvegelje.

– Nagyon öreg úr lehet, a ki már nem sok vizet zavar.

– Ne gondold azt. Úgy hiszem, közelebb van a nyolczvanhoz, mint a
hetvenhez, és akármilyen öreg, nem tudott nagyobbra nőni, mint egy
lovászgyerek. De ez a kis öreg a tolószékében is kemény legény. Majd
meglátod, hogy arra felé, három vármegye határán belül, csak az
történik, a mit ő akar.

– Az arczkép is az ő kivánsága?

– Az is az övé. Te, figyelmeztetlek valamire. Ha festésről lesz szó,
Angelit és Canont a világért se dicsérd az öreg előtt. Először ezekkel
tett kisérletet. De az egyik, már nem tudom mért, nem vállalkozott, a
másik meg olyan képet festett, a mely a bárót éktelen haragra
lobbantotta. Megsemmisítette a képet, s azóta hallani se akar a bécsi
mázolókról.

– S a mester azt hiszi, hogy én szerencsésebb lennék, mint híres elődöm?

– Híres elődöd nem láthatta az eleven hasonmást, a ki akkor még nagyon
kicsi volt. Aztán meg híres elődödnek az a szerencsétlen gondolata
támadt, hogy egy bájos Dubarryt festett, a báró pedig – és ezt meg fogod
érteni, mihelyt meglátod a fényképeket – szentképet akar. Igen,
szentképet, és nem valami »à la Watteau« kecses alakot vagy holmi
Fragonard-féle bájosságot. Az öreg úr ugyanis, a mint látni fogod,
nemcsak kegyelettel, hanem valóságos rajongással viseltetik a menye
emléke iránt.

– A menyét becsüli meg ennyire? Ez uj. A nagyon öreg emberek
halott-kultusza nem szokatlan dolog. Azt hiszem, ez a kultusz nem
annyira sírontúli szeretet, s örökös emlékezése a már csak emlékeiben
élőnek, mint inkább tüntetés a hálátlan élők ellen. »Látjátok, így tudom
én imádni, a haló porában is, azt, a ki szeretett és megbecsült engem, a
hogy megérdemlem, és a hogy ti nem tudtok szeretni és megbecsülni!…« Ezt
akarja mondani. De hogy valaki a halottai közül éppen a menyét tegye
öreges érzéseinek bálványképévé, ez, meg vagyok győződve, eddigelé igen
ritkán fordult elő a világtörténelemben.

– Mondasz valamit. Sőt meglehet, egészen igazad van, mert ezt a
rajongást, a mely még a halotthoz is hűséges maradt, ugyan senki se
jósolta volna meg, tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt. Az öreg báró
tudniillik sehogy se akart beleegyezni fiának a házasságába. Hiába
kérlelte az egész család, nem engedett és utóljára is megtagadta a
jóváhagyását. De a fiatal báró is Szepessy volt, azaz makacs,
hajlíthatatlan és minden pokollal szembeszálló. Mikor látta, hogy nem
tudja megtörni apjának az ellenállását, túltette magát rajta.
Elveszített egy hitbizományt, de feleségül vette a kis nevelőnőt.

– És a vén oligarcha most egy ex-nevelőnőt gyászol?

– Te ezt vigjátéknak találod, és mulatsz rajta. Hja, barátom, minden
élet: tragédia, de ez a sok tragédia néha ilyen vigjátékokból alakul ki,
a mi azt bizonyítja, hogy a tragédiák és a vigjátékok anyaga ugyanegy,
vagyis: nincsenek vigjátékok, csak olykor vigjátékoknak tűnnek fel, a
közönbös néző előtt, a tragédiák egyes részletei. Lásd, ez a nyakas
öreg, a kiben minden nyakassága mellett is oly kevés a következetesség,
a maga rendíthetetlen elveivel – mert az elvei most is rendíthetetlenek
– messziről kitünő vigjátéki alaknak tetszik, és mily szomorú sorsot
mért rá előbb a komikus konokság, utóbb a komikus következetlenség! Nem
fogom elbeszélni az egész regényt…

– Miért ne beszélné el? Ráérek.

– Mert magam sem ismerem. Csak a száraz tényeket tudom, de ezek is
érdekesek.

– A tényeket kitalálom. Megjelent az első baba; a fiatal anya felpakolta
a kis kitagadottat, és beállított vele a bősz nagypapához. A bősz
nagypapa ellágyult és beleszeretett a fiatal mamába.

– Megjelent az első baba és a fiatal anya nem adott életjelt. Hanem a
férj, a ki elég bolond volt lemondani egy hitbizományról, hogy
elvehessen egy szegény nevelőnőt, megint gondolt valami bolondot. Azt
gondolta, hogy elmegy az északi sarkra, és nem lehetett otthon tartani.
Bolondabbat már nem gondolhatott volna, az igaz, és hogy miért tette
ezt, igazán nem tudom megmondani. Máris megunta volna a feleségét, a
kiért olyan nagy áldozatot hozott, vagy nem szerette volna eléggé a kis
porontyát? – nem hiszem, mert ismertem az asszonyt. Daczból tette volna,
hogy keserüséget okozzon az apjának, vagy hogy aggodalmakat keltve
kierőszakolja a bocsánatát? – nem hiszem, mert ismertem őt is. Inkább
azt képzelem, hogy nem tudta tűrni a szegénységet, vagy jobban mondva:
nem tudta elviselni, hogy szegénynek lássák otthon. És mindenesetre
valami sikert várt ettől a vállalkozástól; az expediczió, a melylyel
elment, nagy port vert fel akkor. Bizonyára nem azért ment el, hogy soha
se térjen vissza. De nem tért vissza. Háromnegyed év se telt el, mikor
meghozták a hírt, hogy odaveszett, az egész expediczióval.

– Ezt megtehette volna egy pár évvel előbb is.

– Az özvegye nem így fogta fel a dolgot. Legalább nem siránkozott a
tulajdon baján; csak azt gyászolta, a kit elveszített. Hogy mi lesz vele
s a gyermekével? – csak mások kérdezgették; ő maga soha. Azt hitték,
hogy házalni fog a nyomorúságával, s majd sorra járja férje rokonait.
Nem ezt cselekedte, hanem azt, hogy elment egy kis tót faluba, a hol
kivüle mindenki bocskort viselt, s beállott tanítónőnek. Az öreg báró
mindennap kinézett a küszöbre, nem lát-e ott egy kis lányt, meg egy
czédulát, a mire ez van irva: »Tőletek való; tartsátok el.« Bizony nem
látott ott semmit. Várt; azt hitte, hogy az idő megtöri ezt a kis
tanítónőt, a ki arról álmodozik, hogy a büszkeség fényüzését is
megengedheti magának. De hiába várt. Mikor aztán elúnta, hogy egyre csak
lesse az unokáját: okosabbat gondolt. Követet küldött a menyéhez és
megüzente neki, hogy fia özvegyének és árvájának ott van a helye a többi
családtag között, az ősi fészekben. A tanítónő a szép szóra is nehezen
hajlott, de a gyermek jobblétéért végre engedett.

– A többit ki lehet találni.

– Nem lehet kitalálni. Az öreg, a mint látni fogod, teljességgel nem
érzelgős természetü. Még ma is kordában tartja a családját, s azt
gyanítom, nem valami nagyon lelkesedik a többi sarjadékáért. Többet
mondok. Egyetlen fiának, a halottnak, soha se tudta megbocsátani, hogy
búcsutlanul ment el az óperencziákra, a nélkül, hogy egy szót üzenjen
haragos atyjának. A halálhír után is csak úgy emlegette, hogy: »az az
úr«, vagy: »a sarkutazó.« Később letett erről, hogy ne okozzon
fájdalmat, előbb az özvegynek, utóbb az árvának. Azóta nem beszél róla;
mintha soha nem is gondolna rá. S az élők irányában még keményebb tud
lenni. Otthon is oligarcha; zsarnokoskodó, rideg családfő s olykor
kegyetlen pater familias. A leányai, s ezek családja, kivételképpen se
látták gyöngédnek; egyik unokája, a kire egyszer ráijesztett, fél tőle,
mint egy öreg krampusztól. Más véleményét soha se hallgatta meg; nyájas
szavakat, kedvességeket nem hallott tőle senki; alárendeltjeivel szemben
– s ő a családját is ebbe az osztályba sorozta – csak a szigorúságát
éreztette. Egyetlenegy lény volt a világon, a ki ki tudta forgatni
magából: a menye.

– Mondom, hogy: bele szeretett.

– Azt se csodáltam volna. Mert ez az asszony bizony édes-kedves teremtés
volt, és én például, én csakugyan bele szerettem.

– A mester mindig őszinte tisztelője volt az asszonyi nemnek, mint
mindazok, a kik az ifjuságukat józanságban töltötték el, és – igen
bölcsen – távol maradtak attól a veszedelemtől, hogy nagyokat
csalódhassanak.

– Hiába csúfolsz. Én elhiszem a te tapasztalásodnak, hogy az asszonyok
nagy többsége rossz, képmutató, hazug; de annyit láttam, hogy vannak jó
asszonyok is. És ha kinevetsz is, mondok még valamit. Látod, én hiszem
és vallom, hogy a jó asszonyok között, a kik talán kevesen vannak,
vannak még kevesebben, a kik magasabb rendü lények, mint a többi ember.

– A szépek, a kik csodálatosképpen jók maradtak.

– Nem, hanem azok, a kiknek a kedvességében van valami kifejezhetetlen,
a mi a virágillatra emlékeztet. Azok, a kiknek egyénisége a
tisztalelküségnek, a jóságnak és a szeretetnek olyan melegét sugározza,
a mely a tavaszi napfényt juttatja eszünkbe…

– Szóval a mester hisz a tündérekben?

– Ha nem volnának tündérek, azt mondanám, hogy nem érdemes élni.

– Pedig tündért látni, úgy látszik, csak keveseknek adatott.

– Minden ritka, a mi méltó rá, hogy vágyódjunk utána.

– És ennek a hitnek ott kell lennie a képen?

– Ott lesz, akármilyen kételkedő vagy; a kis lány meg fog téríteni. Csak
aztán túlságosan bele ne bolondulj, mert ez nagy baj volna rád nézve.

– Ó, mester, sokkal romlottabb vagyok én, mint képzeli! Az angyalok
engem már nem tesznek szerelmessé, csak az ördög fajzatja; ez se
annyira, hogy bajba sodorhatna.

– Az előbb azt mondtam, hogy: ne csüggedj, most meg azt mondom, hogy: ne
bízd el magadat! Én elhiszem, hogy otthon vagy ebben a szakmában, és
hogy nem tartozol azok közé, a kik hamar megperzselődnek; de láttam én
már ennél nagyobb csudákat is. Az öreg ridegebb legény, mint te…

– Mégis megperzselődött.

– Azt nem hinném, mert régen túl van az már minden bolondságon. De ha a
szíve nem is fogott tüzet – talán soha se is volt neki – lélekben
ugyancsak ellágyult a menye rövid uralkodása alatt. És ezt meg tudom
érteni. A családi élete, meglehet, hogy főképpen az ő hibájából, mindig
szomoru volt; igaz, hogy ő se kényeztetett senkit, de őt se
kényeztették. Egyszerre beköltözött a kastélyába…

– A napfény, a virágillat, a mosoly.

– Jól mondod, és sajnállak, ha mindezt soha se találtad együtt egy leány
vagy asszony alakjában. Úgy járhatsz, mint az öreg, a kinek akkor nyílt
meg a szeme, a mikor már jobb lett volna vakon maradnia. Azt hiszem, már
közel járhatott a hetvenhez, a mikor megértette, hogy mi az, a miért
érdemes élni, és hogy miképpen kellett volna élnie. A tolószékben
ocsúdott föl: »Lám, milyen jól ülök itt! Lám, milyen jó, ha kedves
arczok vannak az ember körül!« S a bünhödése az volt, hogy alig ismerte
meg, már el is veszítette ezt az uj, szebb világot.

– E szerint a veszedelem még nagyobb, mint gondoltam. Most már igazán
nem tudom, hogy menjek-e vagy ne menjek. A mester küld; de minél inkább
tájékoztat, annál nehezebbnek látom a feladatot.

– Persze hogy küldelek. És azok után, a miket mondtam, tisztában lehetsz
vele, hogy nem küldenélek, ha nem volnék bizonyos benne, hogy meg fogsz
felelni a várakozásomnak. Mindezt nem hallgathattam el; de látom, ideje,
hogy a feladat nehézségeiről rátérjek az ügy kellemesebbik oldalára.

– Halljuk.

– Először is úri dolgod lesz; soha még úgy gondodat nem viselték. A
kastélynak Magyarországon nem igen van párja; csak Angliában látni ilyen
várszerü, hét tornyos palotákat. Herczegi lakást kapsz benne;
válogathatsz vagy húsz szoba közül, a melyek mindegyike csupa kényelem.
Annyi cseléd áll a rendelkezésedre, a mennyit kivánsz; a kastélynak
olyan nagy a szolga-személyzete, hogy egy másodrangu német nagyherczeg
hadseregét könnyü szerrel legyőzné. Aztán úgy élsz, a hogy kedved
tartja; senki se kérdi: hová méssz, mikor jössz haza. Ha tetszik,
elbarangolsz az erdőbe; vadászgatsz, kirándulsz, tutajra ülsz, s egy
sebes kis folyón, vad szikla-óriások közepett, elkalandozol
Lengyelország felé. Ha nem akarsz, napokig nem jössz ki a szobádból. A
kastélyt gyönyörü park környezi; ha az embergyűlöletnek akarsz élni, s
megkivánod a remeteséget, egész nap kedvedre ábrándozhatol.

– Ez már beszéd.

– Viszont, ha társaságra szomjazol, bő részed lehet benne. A kastélynak
mindig sok a lakója. A család maga is… várj csak… kilencz vagy tiz
tagból áll; azonkivül soha sincsenek vendég nélkül. Néha annyi ott a
kisasszony, hogy három nap is bele telik, míg megismered őket. Ezekkel
aztán annyit játszhatsz lawn-tennis-t meg mi az ördögöt, hogy nemsokára
álmodban is angolul beszélsz. Asszonyok dolgában már szegényebb a vásár,
de ha éppen flirtelni óhajtasz valakivel, mindig akad egy-két pasasér.

– Mester, én azt kezdem gyanítani, hogy engem erre a küldetésre nem a
tehetségem, hanem a kabátom jelölt ki.

– Nem, de ez egyszer nem árt, hogy tudsz egy kicsit forgolódni a
fehérnép körül, s nem jössz zavarba, ha valaki azt mondja, hogy »merci.«
A mi szegény Jánosunkat szomoru púpjával nem küldhettem volna el, se
Bereczkyt, a ki a fagylaltot elvből késsel eszi.

– Értem. Egy kis élnitudás föltétlenül megkivántatik, mert a festés csak
ürügy, s alapjában véve a művész úr olyanféle szerepet fog játszani,
mint a társalkodónő. Egy jó magaviseletü fiatalember, a ki minden
játékhoz ért s parancsolatra jókedvü… a ki valamivel jobban
szórakoztatja az embert, mint a mamzell, mert mégis csak férfi, az
istenadta… egy kellemetes egyén, a ki minden partiban jó kisegítő s
olyan magunkfélének látszik, noha mindenki tudja, hogy szegénynek
nincsen pénze…

– Eh, hagyj békében és ne fogd rám, hogy vénségemre cselédszerzőnek
álltam be!… Mondom, hogy, ha nincs kedved hozzá, akár soha feléjük se
nézel. Még az ebédnél se kell ott lenned; felhozatod magadnak. Mikor oda
méssz, bemutatkozol a családnak, és pont. Igaz… ők nem fognak neked
bemutatkozni, azért nem lesz fölösleges, ha én mutatom be őket, nehogy
valamelyik kisasszonyt a másik mamájának képzeld. Tehát először is a kis
Kata, Viktor bárónak a leánya. Ezt ugyan nem lesz okod kerülni.
Megjegyzem, hogy a kis lány igazi neve: Victorine, de az anyja nevét
kell viselnie. Aztán: az öreg úr jobbkeze, Guszti néni, a várparancsnok.
Ez Katának egyik nagynénje. Fordított rendben kezdtem felsorolni őket,
mert a családfa utolsó hajtását említettem a legelőbb, de már mindegy.
Elég az hozzá, Viktor báró volt a legutóljára született gyermek s az
egyetlen fiú. Három nénje közül a nevezett Guszti a legifjabb. Most már
nem olyan ifju; túl lehet a negyvenötön. Egy kicsit selypes beszédü s
feltünően kis termetü asszonyság, a kinek az arczában azonnal ráismersz
az öreg báróra. Sárossy főispán a férje; gyermekük nincs. A főispán
sokat lármázik, de nem kell törődnöd vele. A felesége keveset és halkan
beszél, ellenben soha se pihen. Örökkön mozog; szapora léptekkel,
nesztelenül járó szürke alakját mindenütt ott látod, s a kastélyban
semmi se történik az ő tudta nélkül. A legnyugodtabb lelkű személy, a
kit valaha láttam; az indiánusok Aczélszívnek neveznék. Guszti nénivel
élj barátságban.

– Nála van a pénztárkulcs, ugy-e?

– Az összes kulcsok. A többiek mind csak népség és katonaság. Ezek közül
a soron Adél grófné következik, három grófkisasszony lányával, a papa, a
miniszter nélkül. Ejnye, hogy is hívják a minisztert?!… Már minden nevet
elfelejtek!

– Mindegy. Majd megtudom.

– Adél grófné két évvel idősebb, mint a főispánné, de hála a
tudománynak, tíz esztendővel fiatalabbnak látszik. A grófkisasszonyok
közül csak a legkisebb lehet innen a húszon. Mind igen kivánatos
hölgyecskék; kár, hogy sokat beszélnek. A miniszterék, a papa nélkül,
évente csak hat hónapot töltenek a kastélyban, de neked ez is elég lesz.

– Mit tudni azt előre?

– Csak ne henczegj, mert még megjárhatod; abban a parkban, a sok
unokatestvér meg a többi vendégkisasszony között mindennap egy
leánynevelő-intézetnek a majálisán képzeled magadat, s az a folytonos
ruhasuhogás könnyen elkábítja az embert. De hadd végezzem el a család
bemutatását. Még ketten volnának hátra, de az egyikkel vagy a másikkal
egyhamar nem fogsz megismerkedni, mert ezek ketten soha sincsenek
egyszerre a kastélyban. Ha az egyik jön, a másik menekül.

– Ez a kettő alighanem férj és feleség.

– Közel jársz az igazsághoz. Most már nem férj és feleség, de férj és
feleség voltak. Vagy négy esztendeje nem élnek együtt. A törvényes
elválás temérdek nehézséggel járt, de sok herczehurcza után törvényesen
is elválasztották őket, már nem emlékszem, mikor.

– És a kastély lakói mind a két féllel jó lábon maradtak? A törvényes
elválás után is?

– A kastély lakói nem vettek részt a háboruságban, mert ma se tudják,
hogy mi történt a házasfelek között. Vaktában az asszonynak fogták
pártját, pedig az asszony a jövevény, s a férj az igazi családtag. A
férj tudniillik Hanna bárónőnek, az öreg úr legidősebb lányának a fia.
Hanna bárónő annak idején egy szegény katonatiszthez ment feleségül, a
kinek a »Freiherr« czímen kivül nem volt egyebe, csak a bajusza. Már nem
él se a Freiherr, se Hanna bárónő. Házasságukból csak ez az egy fiu
származott, a ki idejekorán nyakára hágott anyai örökének, és már zsönge
kora óta nem a legjobb hírnévnek örvendett. Hanem feleséget még az ördög
is kap, s így kapott Albert urfi is. Elvált házastársa egy orvosnak a
leánya.

– Olyan átok ül ezen a családon, mint az Atridákon. Meg van irva, hogy
valamennyinek rangján alól kell házasságot kötnie, hét nemzedéken át, a
míg a bárói rang végképpen ki nem kopik a családból.

– Van valami a dologban… Egyébként Albert urfinak ez a házasság csak
becsületére vált, mert sokba került neki. Menyasszonyának nem volt
semmije…

– Ezt a refraint már ismerem.

– … s az öreg úr szokása szerint megtagadta a beleegyezését. Ez egyszer
nem indult fel, mert Albert urfitól régóta nem várt semmi jót;
egyszerüen kijelentette, hogy unokája cselekedjék úgy, a hogy akar, de
ha elveszi az orvos leányát, a nagyapjára többé ne számítson. A míg él,
nem segiti semmivel, s ha meghal, unokájának még csak a neve se lesz
benne a végrendeletben. Albert urfi, bár ez a várandóság volt az egész
vagyona, nyugodtan lemondott mindenről. Könnyelmüsége nem lepett meg
senkit, mert nem volt sem az első, sem az utolsó.

– De ismét elkövetkezett Pál fordulása. A kitagadott megjelent a
kastélyban, bemutatta a feleségét, s az öreg úr beleszeretett unokája
életepárjába.

– Nem. Az uj asszonyt csak a kis Kata kedvelte meg nagyon, de ez a
barátság az orvos leányának örökre helyet biztosított a kastélyban. Az
elvált asszony különben nem él vissza a neki felajánlott
vendégszeretettel; ritkán hajlik a kis lány kérésére, s egy idő óta
éppen csak hogy jön-megy. De Kata azelőtt sokat betegeskedett, s ez idő
tájt az orvos leánya hónapokat töltött a kastélyban. A mi Albert urfit
illeti, ez nem nagy kedvelője a családi életnek; azt hiszem, legjobban
szeret biliárdon aludni. Házaséletének három esztendeje alatt nem is
lábatlankodott sokat az öregnél; nem igyekezett megpuhítani. Csak azóta
látogat el sűrűbben a kastélyba, mióta nem él együtt a feleségével.
Abból, hogy mindig olyankor jelent meg a nagyapjánál, a mikor az elvált
felesége is ott volt, azt következtetem, hogy ki akart békülni az
asszonynyal. Ha ezt akarta, rosszul számított. A mikor ő beteszi a lábát
a kastélyba, az elvált asszony odább áll. Most már, azt hiszem, Albert
urfi nem is igen erőteti a dolgot, s egyre ritkábban rontja ott a
levegőt.

– Ezzel az érdekes párral tehát aligha fogok találkozni.

– Az asszonynyal mindenesetre találkozni fogsz. Mert ilyenkor, nyáron,
ha nincs a kastélyban, ott van a közelben. Még nem mondtam, ugy-e, hogy
a kastélytól nem messze, gyalog egy jó órányira, egy csinos fürdőhelyre
jutsz? Ej, hogy is hivják? Vigye el az ördög! Nem világhírü, nem is
nagyan látogatott, mert rosszak a közlekedési viszonyai, de a vize
csodás hatásu. Legsűrűbben a lengyelek keresik fel, Magyarországból csak
kevesen. Nálunk nem is igen ismerik. Pedig nagyon kedves hely;
völgykatlanban rejtőzik… köröskörül fenyvesek… a berendezés európai. El
ne mulaszd ezt a kirándulást, s ha szereted a czigányzenét, menj át
többször is, mert a híres… hogy is híjják?!… mindegy… kár, hogy csak a
lengyel asszonyok hallják ezt a czigányt. A fürdő különben csöndes,
meglátszik rajta, hogy ideges asszonyok lakják, a kiknek minduntalan van
valami panaszuk. Elég az hozzá, barátom, Albert urfinak az elvált
felesége mindig itt tölti a nyarat. Erről a vidékről való, itt van a
rokonsága, s a fürdőt is rendszeresen használja. Természetesen, azalatt,
míg itt tartózkodik, gyakran átrándul a kis Katához; eltölt a kastélyban
egy-egy hetet, s aztán visszatér a fürdőbe. Emberi számítás szerint
tehát találkoznod kell vele; de ha azóta véletlenül összezördült volna a
kastély összes lakóival, akkor, fiam, ne habozzál, hanem minél előbb
ugorj át a fürdőbe, mert olyan szép asszonyt, mint ez az elvált hölgy,
keveset láttál, a mióta eleven vagy.

– És ezt csak most mondja a mester?! Ezen kellett volna kezdeni!

– Azt akartam, hogy tisztában légy vele, hová és mily viszonyok közé
küldelek. S mert tudtam előre, hogy nem szivesen állsz kötélnek, a
csábító körülményeket utóljára tartogattam, fegyverül a kifogásaid
ellen.

– Csak nem hiszi komolyan, hogy elég egy szép asszonynak a hírét
hallanom, s már izgatottan rohanok a vasuthoz?

– Még megérhetjük, hogy izgatottan fogsz rohanni a vasuthoz, ha a hírét
hallod! A milyen szép és okos asszony, könnyen elforgathatja a fejed!

– Nagyon lobbanékonynak tart a mester. Előbb a kis lánynyal fenyegetett
meg, most meg azzal ijesztget, hogy a szép asszony foszt meg az
eszemtől. Vagy elepedek a sivatagban szomjan, vagy elragad a cziklon.
Pedig egyelőre igen messze vagyok mind a két veszedelemtől, ellenben
igen valószinü, hogy soha se fogom látni se az egyik, se a másik
hölgyet.

– Hohó! Az előbb már azt mondtad, hogy elméssz!

– A mester félreértett. Úgy beszéltem, az igaz, mint a ki menni készül.
De csak a rövidség kedvéért nem mondtam mindig így: »föltéve, hogy
megyek«.

– Hallod-e, bolondítsd az öregapádat! Azért mesélem én el a Szepessyek
történetét a honfoglalástól mind e mai napig, hogy végül tudtomra add:
»Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!«…? Ohó, barátom, így nem
fogsz lerázni a nyakadról!

– Azt se mondtam, hogy nem megyek. De még gondolkoznom kell egy kicsit a
dolgon.

– Ne gondolkozzál sokáig, mert nekem hamar kell válaszolnom. Különben
nem mondanád meg, hogy miért habozol?

– Mert az udvari festők helyzetét soha se találtam irigyelni valónak.
Mert nem akarom, hogy a kirándulás után azt mondják rólam: »Így jár, a
ki a nagyurakkal egy tálból eszi a cseresznyét!«

– Úgy látszik, hogy, ámbátor virágnyelven, de mégis csak gorombáskodol
velem. Azt képzeled, hogy én olyan udvari bolond-féle voltam közöttük?

– A mester helyzete egészen más volt, mint a milyen az enyim volna.
Régen ismeri őket, szinte a családhoz tartozik; s aztán a mester
harmincz éves korában már dicsőségben gazdagon állított be hozzájok. De
én, az ismeretlen tanítvány!… Pedig akármilyen szegény ficzkó vagyok,
nem szeretném, ha az ingyen nyaralásért, nem tudom hány forintért,
továbbá a kosztkvártély- és egy pár fejelés csizmáért, akárki is
lóhátról beszélne velem.

– Ha csak ez a baj, e felől megnyugtathatlak. Az öreg úr gőgösebb ember
a régi várgrófoknál, de a gőgjét, mint a családi klenódiumait, mélyen
elzárva tartja s csak alkalom adtán hozza napvilágra. Ilyenkor aztán
ragyog. De erről az oldaláról nem lesz módod megismerni. Veled,
ellenkezőleg, rendkivül udvarias lesz; olyan túlzottan, alázatosan
udvarias, mint a minők a vele egyívásu nagyurak voltak, a kik a
terjeszkedő harmadik renddel szemben ebbe a megtámadhatatlan formába
rejtették el a kevélységöket. Mindig nagyságos úrnak fog szólítani; a
hányszor csak beszélsz vele, mindannyiszor körülményesen elsorolja
összes czímeidet; s oly czerimóniásan udvarias, oly túlságosan
illedelmes lesz, hogy eleinte gúnyt és nem titkolt lenézést vélsz a
szavaiban. De aztán látni fogod, hogy a kis Katát kivéve mindenkivel így
beszél, mert mindenki közönbös előtte. A többiek pedig valamennyien
szives emberek, a kik minél kevésbbé értik, annál nagyobb becsben
tartják a művészetet és a művészeket. Ismerlek jól, de ismerem őket is,
és bíztosíthatlak, hogy nem lesz boszúságod. Különben, ha súlyt helyezel
rá, hogy az öreg úr maga hivjon meg: irathatok vele egy rémesen udvarias
levelet.

– Szeretném. De előbb kérek egy kis időt a gondolkozásra. Mondjuk:
huszonnégy órát. Hadd aludjam rá egyet.

– Nem bánom, ha megigéred, hogy holnap igent mondasz.


II.

A mester tudta, hogy tőlem hiába várni elhatározást. Látva, hogy
hajlandó is vagyok, meg nem is, nem sokat tünődött, hanem azonnal
intézkedett. Így történt, hogy bár azon a bizonyos másnapon óvakodtam a
szeme elé kerülni, néhány nap mulva mégis levelet kaptam a bárótól.

Ez a levél igen megnyugtatóan hangzott. Sok »méltóztassék« és
»kegyeskedjék« volt benne, sőt egy »könyörgöm« is. Benne volt továbbá,
mily megtisztelő rá nézve, hogy látogatásommal szerencséltetem. Az irás
idegen kézből eredt, de a tolószékből nem is várhattam sajátkezü
levelet. Alant ott voltak az ő betüi is. Kétszáz éves okiratokon látni
efféle aláirást. Azt hittem volna, hogy török betükből van összeróva, ha
a boríték violaszin pecsétjén föl nem ismerem a Szepessy-czímert.

Most már nyilatkozni kellett, már akármelyik értelemben. Azon kezdtem,
hogy szemrehányást tettem a mesternek.

– Sajnálom – felelte – de előbb kellett volna szólnod. Már nem
másíthatjuk meg a dolgot. Az öreg bárót nem lehet az orránál fogva
vezetni.

Még ő kerekedett feljebb.

Engem az ilyen rosszhiszemü erőszakosság mindig bámulatba ejt, meglep és
lenyűgöz. Most is azonnal lefegyverzett. Kénytelen voltam beleegyezni,
hogy helyettem majd sürgönyöz a bárónak. Meg kellett elégednem azzal,
hogy addig halasztottam a dolgot, a meddig hamarjában lehetett: a hét
utolsó napjáig.

– Nem bánom – szólt kegyelmesen. – Legyen szombat. De figyelmeztetlek,
hogy el ne aludd a szombat reggeli gyorsvonatot, mert úgy intézkedem,
hogy a kocsit szombaton este hatkor küldjék érted.

– Ha elkésném, majd csak kapok kocsit az állomáson.

– Jablonkán? Ott ugyan nem, barátom. Jablonka csak megállóhely; egy
közönséges őrház, a melytől a falu is jó félórányira esik. S föltéve,
hogy a faluban kapnál valami parasztszekeret, ilyen alkalmatossággal
késő éjszaka érnél a dunajeczi kastélyba.

– Ha már benne vagyok – feleltem – jól van, fel fogok kelni.

S a mester azzal búcsúzott el tőlem:

– A mikor majd visszajössz, el fogod ismerni, hogy én vagyok a legjobb
orvos a világon. De addig is irj néha.

Bevásároltam három gyönyörü angol bőrládát, két sárgát, meg egy feketét,
hogy legalább a podgyászomról le ne ríjjon a művész, kivasaltattam
összes ruháimat, s az asztalomra készítettem azokat a könyveket, a
melyeket minden útra magammal viszek, de soha se fogok elolvasni. Aztán
átadtam magamat annak a reménynek, hogy szombatig majd csak történik
valami, a mi meghiusítja az elutazást.

Csalódtam; s elkövetkezvén az idők teljessége, nem maradt más
választásom, mint: nekivágni a világnak, menni az adott szó után.

Kihajtattam a pályaudvarba s útközben megcsináltam az úti programmomat.
Ennek a főpontja az volt, hogy mihelyt elindul a vonat, azonnal
betelepszem az étkező kocsiba, s bátorságot szívok magamba a legerősebb
borból. Határozottan aggódtam. Valami rossz előérzet kerített hatalmába,
és szép sárga bőrládáim nem nyujtottak kellő vigasztalást.

Megnéztem az órámat. Ha a lovak megbokrosodnának, s a kocsi felfordulna,
akkor talán még lemaradnék a vonatról. De a lovak példás józansággal
teljesítették szolgálatukat, s a kocsisnak, a ki a lovaitól nem tanult
józanságot, minden igyekezete kárba veszett: a villamos kocsikkal se
sikerült összeütköznünk.

A váróteremben nem sokáig kellett méláznom. Mire körülnéztem, hogy
kifürkészszem, vajjon e sokaságból kikkel akadok majd össze a legjobb
helyért való versenyfutásban, már jelezték a vonatomat s a kapus
elharsogta az engem érdeklő állomások nevét:… »Füzes-Abony, Miskolcz,
Kassa, Abos« stb. Úgy hangzott most ez nekem, mint a párbajozónak az:
»Egy, kettő, három…« Milyen gyorsan számol a párbajvezető segéd! Ugyan
miért siet úgy?

Szinte megkönnyebbültem, mikor a podgyászomat hordó szolga után
fölléptem a vagon lépcsőjére. Innen már nincsen visszatérés. Ennyi
holmival a nyakamon nem hátrálhatok meg a legutolsó pillanatban. Már
benne vagyok az árban.

Alig helyezkedtem el a még üres kocsiszakaszban, máris le kellett
mondanom arról az ábrándról, hogy talán egyedül fogok utazni, s legalább
füstölhetek, a meddig meg nem únom. Egy ládával, kalapskatulyával,
táskával agyonrakodott vasuti szolga állott meg a fülke ajtaja előtt, s
kérdő tekintetet vetett még láthatatlan megbízójára. Aztán egy
lefátyolozott arczu hölgy magas alakja vált láthatóvá. Bepillantott a
folyosóról a fülkébe s rögtön utasította a szolgát:

– Tegye csak ide! (A hangja fiatalosan csengett.)

Mikor a vasuton ülök, én is olyan vagyok, mint más, s az első
pillanatban minden uj útitársban csak a betolakodót és az ellenséget
látom. A harmadik állomásnál az ember megbarátkozik a helyzettel; a
kiszállás előtt sajnáljuk, hogy meg kell válnunk a kedves utitárstól. Ez
százszor történik meg velünk, de azért az utazás kezdetén mégis
ugyanazok maradunk. Mert legelőször az ösztön szólal meg bennünk, az
ős-ember, a barlanglakó önzése, a melynek szűk ez a világ, s a mely a
másik emberben csak a zsákmányára leső ragadozót látja. Homo homini
lupus.

Szép asszonyokkal szemben ez az ösztönszerü érzés igen megenyhül, néha
teljesen felolvad s megsemmisül egy másik, szintén ősi önzésben. De
megjelenésének a pillanatában még a szép asszony se tudja eloszlatni a
barlanglakó féltésének némi maradványát; a másik önzés rendesen oly
keveset igér, a legjobb esetben oly távolba néz, s oly kétes eredményről
suttog!… Ellenben az egészen bizonyos, hogy kényelmünket a szép asszony,
vele született érzékenységénél és a lovagiasság törvényénél fogva, több
veszedelemmel fenyegeti a legczudarabb angolnál s a legkellemetlenebb
utazó ügynöknél.

Ezek után talán megvallhatom, hogy, jóllehet nem vagyok barbár, s mi
több, életem akkor az asszonyoké volt, a fátyolos hölgy megjelenése
inkább megzavart, mint megörvendeztetett. Bizonyára mindenre gondoltam,
csak arra nem, hogy ezt a hölgyet valaha szerelemmel fogom szeretni.

– Itt ugyan bajos lesz czigarettázni! – sajnálkoztam magamban, s az a
kilátás, hogy a folyosóra kényszerülök, nem a legkellemesebben érintett.

Aztán meg az a »tegye csak ide!«, a mivel beállított, határozottan
boszantóan hangzott. A legjobb esetben azt jelentette:

– Ezzel az úrral nem törődöm.

Sőt talán még többet. Például, a mi már igen bántott volna:

– Ennek az úrnak bizalomgerjesztő arcza van; itt jó helyen leszek.

De az első benyomás hamar elpárolgott. Nem kellett hozzá szakértő szem,
hogy észrevegye az ember a belépő alak feltünő szépségét. Ezt a termetet
semmiféle útiruha nem rejthette el. Vannak hatalmas lányok, a kiken
látni, hogy sohase lesznek Júnókká, hanem asszony korukban, és még
harminczas éveikben is megmaradnak hatalmas lányoknak; mert formáik
tökéletességében van valami kifogyhatatlan üdeség, az érettségnek, a
szépség teljességének és az ifjuság erejének, a fiatal lányosságnak
valami örök s velökszületett harmoniája. Azt hiszem, a mythologia ezt
akarta kifejezni az Afrodite alakjában. A fátyolos hölgy nem titkolhatta
el, hogy ő is ebből a családból való, de talán nem is akarta eltitkolni.

A hangjából ugyanez az örök lányosság csengett. Mialatt utasításokat
adott a vasuti szolgának, hogy a podgyászát miképpen helyezze el, a
szavából kiáradó ifjuság végképpen kibékített vele.

Az meg éppen megvette a szivemet, hogy az egész podgyásztartót
megtöltötte a skatulyáival. Nem maradt ott hely egy esernyő számára sem.
Gyorsvonaton a helykeresők ostromával szemben nincs jobb védelmi eszköz,
mint ha az egész podgyásztartót le tudjuk foglalni. Ide ugyan nem jön
be, a ki valamit hoz magával, ha csak az ölében nem tartja a táskáját
Budapesttől Kassáig.

Az ablaknál foglalt helyet, szemben velem, a miből ismét kitűnt, hogy
tőle ott lehetek, a hol vagyok, ez őt egy cseppet sem zavarja és egy
cseppet sem érdekli. Nyugodtan megnézett és aztán nem vett többé észre.
Ez jogot adott rá, hogy mialatt ő az ablakon át a perronon szaladgálókat
nézegette, még most is fátyola mögül: viszont én is szemügyre vegyem őt,
hosszasan és szemtelenül, a kalapjától a lábujja hegyéig.

A szemle igen kedvezően ütött ki. Hogy szép asszony: az átlátszó,
könnyü, fehér fátyol nem igen kivánta elrejteni. Hogy gondtalan életnek
örvend: a czipője, kalapjának a formája és útiruhájának a szerény
átlagtól elütő, nem közönséges szabása menten elárulta. Ez a ruha egyéni
ízlésre, merészlelkü szabóra, tiszteletet parancsoló czégre és
tarka-barka számlára vallott. Nem titkolom el azt a gyöngémet, hogy a
jól öltözött szép asszony nagyobb hatással van rám, mint a szegényes
ruháju, ha még oly bájos is. Esztetikai érzékemet bántja és
elkedvetleníti, ha isten legtökéletesebb alkotásának, az asszonyi
szépségnek, valamely gonosz véletlenből nincs meg a kellő drapériája;
mert én a finom és ízléses ruhát az asszonyi szépség szükséges
kiegészítőjének, a szép asszonyok természetes örökének, soha el nem
játszható tulajdonának, jogos és köteles pompájának tekintem. A
szegénység látványa akkor sért a legjobban, mikor közém és a szépség
közé tolakodik, s a sajnálkozás érzésével zavarja meg a gyönyörüségemet.
És a rongyokba burkolt szép még hagyján, de a kin együtt látom a
természetes tetszeni vágyást, a szegényes erőködést és a sors
mostohaságát!… Igen, nem tagadom, a szegényesen vagy ízléstelenül
ruházkodó szépség lehangol, mélává és szomorúvá tesz, érdeklődésemtől
idegen gondolatokat kelt bennem, szárnyát szegi képzeletemnek és
lelohasztja élnivágyásomat.

A fátyolos hölgy nem adott alkalmat ily elkedvetlenedésre; ó,
ellenkezőleg!

Természetesen tanakodni kezdtem – ilyen helyzetben mindenkinek ez az
első, leküzdhetetlen gondolata – hogy vajon ki lehet? vajon mi járatban
s hová megy? A felől, hogy már nem leány, hanem asszony, egy pillanatig
se lehetett kétségem – mert alakjának lányos vonása a rá leselkedő vén
rókát nem ejthette tévedésbe. Furcsa volna, ha egy festő szeme se tudná
megkülönböztetni, hogy egy szép női alakban mi az, a mi a kort, a
nevelést, az életmódot, a környezetet, a véralkatot, az asszonyiságot, s
az egész már lefolyt életet tükrözi, s mi az, a mi egyéni, veleszületett
és örök!… ha egy festő se látná meg, hogy az előtte levő szép alakon mi
a mult jele, az »esetleges vonás«, a »történelmi eredmény«, és mi a
»Ding an sich!«… De annak kifürkészéséhez, hogy a fátyolos hölgy a
menyecskék osztályába tartozik, nem kellett valami mélyreható tekintet;
a gyerek is asszonynak nézte volna. Igaz, hogy a mai világban már semmit
se jelent, ha egy hölgy egyedül utazik; mért ne utazhatnék egy leány
egyedül? Végre is, Amerikában vagyunk. De az ilyen leány, a kit az egyik
állomáson feladnak, a másikon levesznek, mialatt magára van, másképpen
viselkedik, másképpen néz és másképpen köhög. A fellépésnek az a
biztonsága, melyet a fátyolos hölgy tanusított, az amerikai szemlélőt is
meggyőzte volna; de az öltözködése is asszonyra vallott.

Fogasabb kérdés volt az, hogy: a társadalomnak melyik rangosztályába
tartozik? A legrosszabb föltevés kizártnak tűnt fel. Azonkivül, hogy
erre teljességgel nem adott okot (a mi abban a bizonyos esetben
csodaszámba menne), a viselkedéséből sokkal több önérzet sugárzott,
semhogy ez a föltevés megállhatott volna. Igaz, hogy ez a kor a
bámulatos utánzásoknak, s az értéktelen anyag művészi értékesítésének és
ügyes forgalombavitelének a kora. Az is igaz, hogy a társadalmon kivül
álló hölgyek, ha az értelem és vagyon csodatévő erejénél fogva
eljutottak arra a magasabb műveltségi szinvonalra, mely egykor a legjobb
körök kiváltsága volt, majdnem mindenben sikerrel tudnak versenyezni az
igazi úri asszonyokkal, sőt némely téren le is főzik az előkelő
hölgyeket. De a társadalmon kivül álló nőknek ezek a legtanultabbjai
(nálunk is találkoznak ilyenek) egy pontban mindig kezdők maradnak.
Kitünően utánoznak mindent, csak az önérzetet utánozzák ügyetlenül. Van
a viselkedésnek egy »nem tudom mi«-je, a mit minden éleslátásukkal,
minden szinészi tehetségükkel s az asszonyi tanulékonyságnak minden
hősies erőfeszitésével se tanulnak meg soha.

– Nem – szóltam magamban – ehhez az önérzethez nem ért az, a ki maga
kovácsolta meg a szerencséjét, s a szépségével és az emberekhez, meg a
körülményekhez való alkalmazkodással vívta ki, hogy másnak mutathassa
magát, mint a mi valójában. Ezt az önérzetet csak az tudja alkalmazni, a
kinek otthon egyszerüen rendelkezésére bocsátották a pénzt, mert
hozományul kapta a papától, vagy mert a férje keres. Csak az a kérdés,
hogy a papa meg a férj még most is vesződnek-e, mert még nem jutottak el
a harmadik osztályból a másodikba, s a másodikból az elsőbe – avagy már
ott ülnek az égi békében, a legelső osztályban?

De miért nem kisérte ki senki a vonathoz, noha a podgyászán látni, hogy
messzi útra megy?

Ezt a magánosságot nem értettem. Szinésznő volna? Akkor másképpen
öltözködnék. Nem tudna lemondani arról az örömről, hogy a jó ízlésével
legalább egy kis feltűnést keltsen.

Az évei számát se tudtam eltalálni. Azt láttam, hogy túl van a húszon és
innen a huszonötön. De hogy pontosabban itélhessek, meg kellett várnom,
míg fátyol nélkül láthatom az arczát.

Úgy számítottam, hogy ennek akkor érkezik el az ideje, ha majd a vonat,
végre-valahára, elindul. A kisebb csomagjai között egy könyvet vettem
észre; az úton nyilván olvasni akar. Mikor olvasni kezd, majd csak
fellebbenti a fátyolát, s ha megtudom, hogy mit olvas, megkapom a
feleletet összes kérdéseimre. Mondd meg, hogy mi az olvasmányod, s
megmondom, ki vagy.

Ebben a pillanatban egy kis meglepetés ért: a fátyolos hölgy hirtelen
olyan mozdulatot tett, a mely e helyütt annyira váratlan volt, akár egy
sikoltás. Az előbb még kissé előre hajolva, mozdulatlanul, közönbös
tekintettel nézte a vonat körül lévők sürgését-forgását, az elkésettek
sietését, az elutazók kisérőinek hosszas ácsorgását, s a kalauzok
nyugalmas készülődését; egyszerre – jól láttam, mert nem vettem le róla
a szemem – összerezzent, hátra kapta a fejét s ijedten huzódott vissza a
kocsi belsejébe. Oly kevéssé tudta leplezni az izgatottságát, hogy
hirtelen felindulása szinte felmentett a köteles illendőség alól, s mint
a ki önkéntelenül pillant fel, hogy lássa, mi baj érte a szomszédját,
kiváncsian néztem ki az ablakon, hogy megtudjam: mi vagy ki ijesztette
meg a velem szemben ülő, hirtelen elváltozott hölgyet?

Nem kellett tanakodnom, hogy mely irányból jöhetett a baj; azonnal
megtaláltam a feleletet. A perron már tisztulni kezdett; a ki el akart
utazni, már beszállott, s a kisérők, csoportokba verődve, egy-egy
oszlophoz húzódtak, vagy megállottak valamelyik kocsi ajtaja előtt, hogy
még néhány pillantást vagy még egy pár szót válthassanak az elutazókkal.
A jövés-menés megszűnt; a vasuti személyzet is előre vonult, a
szolgálati kocsi tájékára. Arra, a hol mi ültünk, egészen néptelenné
vált a perron, s a mi kocsink tájékán csak egy alak volt látható: egy
szőke úriember, a ki a kezét zsebre dugva, nyugodtan sétált a vonat
közelében, koronkint megállva, s egy-egy pillantást vetve az ablakokból
kikandikáló asszonyi fejekre.

Látásból már ismertem ezt a szőke urat. Többször találkoztam vele, sok
ember közt, nem tudom hol, alighanem a legnagyobb nyilvánosság helyein:
a színházakban, s szóval a hol mulatnak. Annyira sohase érdeklődtem
iránta, hogy megtudakoljam a nevét és nemzetségét, de most, hogy ujra
megpillantottam, határozottan emlékeztem, hogy már korábban is eszembe
jutott: milyen jó volna pofonvágni! Van sok arcz, a mely az első
pillantásra fölkelti bennem ezt a platonikus vágyakozást; az olyan arcz,
a melyről lesugárzik gazdájának az a szent hite, hogy az egész világ
csak ő érte van, s hogy a többi ember mind azért lélekzik, hogy neki
legyen min mosolyognia. Istenem, hány ilyen arczczal találkoztam rövid
néhány év alatt!… És a sok, sok vágynak kielégítetlenül kellett
elhervadnia!… Milyen szomorú is az élet!

A szőkét egyébként az asszonyok csinos embernek mondták volna. Nekem, a
ki a férfi-szépséget fából-vaskarikának tartom, ebben a tárgyban nincs
véleményem. Öltözete ízléses és kifogástalan volt, a mi nálunk ritkaság;
föllépésének biztonsága és öntudatossága, járása, tekintete, tíz
lépésnyire is láthatóvá tették, hogy a kiváltságosak közé tartozik.

Bár csak sétált a perronon, mint akárhány utas, a ki elhelyezvén a
holmiját, kimegy a fülkéjéből, s a vonat elindulásáig frissebb levegőt
szí és kényelmesen járkál a kocsija közelében: mégis úgy tetszett nekem,
mintha keresne valakit, s mintha nemcsak esztetikai érdeklődésből
nézegetné a kocsiablakokból kikukucskáló női fejeket. De ha keresett
valakit: a viselkedése ezt nem árulta el. Gonddal ápolt alakját
tökéletes nyugalom pánczélozta; még azt se lehetett leolvasni róla,
vajon csakugyan el akar-e utazni, akár a mi vonatunkkal, akár a
következővel, vagy csak vár valakit, hogy elbúcsúzzék tőle.

Visszapillantottam a fátyolos hölgyre. Ez, ellenkezőleg, éppenséggel nem
titkolta el, hogy mi foglalkoztatja. Úgy behuzódott az ülés mélyére, a
hogy csak lehetett, s mialatt tekintete önkéntelenül követte a kint
eltávolodó alakot, arczát nem hagyta el az ijedtség és szorongás
kifejezése. Úgy látszott, nem törődik vele, hogy mozdulatait egy idegen
férfinak a tekintete illetlen figyelemmel kiséri; egy pillantásra se
foglalkozott velem, mintha ott se lettem volna. Annyira lenéz? Vagy oly
zavarban van, hogy az idegen eszébe se jutott? Hamarjában nem tudtam,
mit gondoljak.

Akármennyire boszantott, be kellett látnom, hogy az a föltevés a helyes,
a mely egy cseppet se hizelgett a hiúságomnak. Mikor a szőke úriember
odakint megfordult és megint közeledett az ablakunk felé, a hol most már
okvetetlenül meglátta volna a fátyolos hölgyet, mert szembe jött vele s
csak egy lépésnyire volt a kocsinktól: érdekes útitársam felugrott a
helyéről, kimenekült a folyosóra s meglapult az első oldalfalnál.
Világos volt, hogy nem nagyon érdekli, mit gondolok róla és
viselkedéséről.

Ebben a perczben végre megindult a vonat.

Elképzeltem, hogy künn, a folyosón, milyen nagyot lélekzik valaki. De
magam is örültem, hogy megszabadultunk a kellemetlen szőkétől. Mert hogy
megszabadultunk tőle, a felől nem volt semmi kétségem. Egy
szempillantással előbb még a perronon láttam; ha el akar utazni,
bizonynyal nem várja meg az utolsó másodperczet, mert az induló vonatra
felugrani tilos, s a ki már elszánta magát az utazásra, nem koczkáztatja
meg, hogy egy kis kényelmeskedésért lemaradjon az orra elől meginduló
vonatról.

Utitársam is úgy gondolkozhatott, mint én, mert a hogy kiértünk az
állomás nyílt részére, láthatóan megnyugodva tért vissza a helyére. A
mint előbb nem igyekezett elrejteni az ijedelmét, most se palástolgatta,
hogy mi jár a fejében. Azt képzeltem, hogy könyvet vagy ujságot vesz
elő; ha a csomagjaival foglalkozik, vagy elolvassa a Cook-vállalatnak a
fülke falán olvasható hirdetését: ezzel már elismeri, hogy nincsen
egyedül, s jelzi, hogy az ügyei nem tartoznak rám. De ennyi figyelemmel
se tisztelt meg. Elgondolkozva nézett ki az ablakon, s mintha mosolygott
volna fátyola alatt. A mellettünk elsuhanó tárgyak egyike se tudta
megkapni érdeklődését, s tekintetéből, mely valahol a távolban veszett
el, kiolvashattam, hogy gondolata most is a szőke úr körül jár.

Ha egy hölgy ennyire elárulja érdeklődését valaki iránt, a ki férfi, egy
idegennek, a ki szintén férfi, a szemeláttára: ez már magában véve is
sértő az idegen úrra nézve. Mert az idegen úr született vetélytárs, hogy
ne mondjam: vetélytárs hivatalból; a másiknak az ő orra előtt való
kitüntetése tehát a mellőzésnek legfelső foka, az elutasításnak
leghatározottabb alakja. Ha még hozzá a hölgy észre se akarja venni az
idegen urat, s nemcsak hogy a férfit nem látja meg benne, de, a mi már
lenézésnél egyebet nem jelenthet, még csak mint közönséget se veszi
számba: a sértés kettős.

Akkoriban pedig kényes legény voltam, s éppen az ily dolgokban a
legérzékenyebb. Eszem ágában se volt, hogy egyszerüen zsebrerakjam a
lekicsinylést, s minél rosszabbul kezdődött az ügy, annál erősebben
buzgott bennem a szándék, hogy csak azért is észrevétetem magam.

Megvallom, még az is megvillant a fejemben, hogy durván torolom meg a
sértést, a »szemet szemért, fogat fogért« elve szerint: kicsinylést
kicsinyléssel. Igen nagy kedvem lett volna egyszerüen megszólítani s
vidáman czélozni a lefolyt némajelenetre. Vagy, még durvábban, egy
mondattal intézni el a köztünk fenforgó lovagias ügyet. Például
ilyenformán:

– Nagyon örülök, nagysám, hogy sikerült megszöknie a szőke úr elől.

Ennek a gondolatnak a mentségéül nemcsak arra hivatkozom, hogy a velem
szemben tanusított mélységes lenézés szinte jogot adott a bosszuállásra.
A milyen a jónap, olyan a fogadj isten. Végre is, én nem kerestem az ő
társaságát; véletlenül, sőt az ő hibájából kerültünk egy kocsirekeszbe,
s azért, mert én kénytelen vagyok valahová utazni, neki nincs joga
éreztetni velem, hogy nem tart a maga világából valónak, és hogy,
magyarán szólva, kutyába se vesz. Ha megcselekedtem volna, a mi egy
pillanatig kisértett, bizonyára egyebet is felhozhatok a védelmemre. A
fátyolos hölgy fesztelen viselete akárkit felbátoríthatott
kisebb-nagyobb szemtelenségre. Ez a fesztelenség eredhetett gőgből, de
eredhetett máshonnan is, például rossz nevelésből, közönséges lélekből,
hogy a legrosszabb esetet ne is említsem. S ha gyanítottam is, hogy egy
elkényeztetett és igen gőgös valakivel ülök szemben: senkise köteles a
látszatot hosszasan elemezni; a félreértés következményeiért mindig azt
terheli a felelősség, a ki a félreértésre alkalmat ad. Végül a fátyolos
hölgy viseletének nyilván megszokott, teljes és tökéletes szabadsága
gyanut kelthetett a legálmosabb észjárásu gavallérban is, s az imént
látott furcsa jelenet felszabadíthatta a képzeletet, hogy olyan
következtetést vonjon le a látottakból, a milyen neki tetszik.

Hanem azért nyomban elutasítottam magamtól a rossz ötletet. Finomabb
bosszúra áhitoztam, s minél inkább szabadjára bocsátottam felingerelt
képzeletemet, annál jobban elment a kedvem minden illetlenségtől. Nem
fogom elrontani a dolgot azzal, hogy ajtóstól rohanok a házba, valami
tapintatlansággal, vagy éppen durvasággal. Nem lehetetlen éppen, hogy
vakmerőséggel hamarább czélt érnék, de a másik út biztosabb. A
vakmerőség néha fényes jutalomban részesül, de a legtöbbször mindent
elront; s mit ér, ha az ember azon kezdi, hogy mindjárt az első perczben
betörte a fejét? Aztán a vakmerőséggel csak a kis és könnyü győzelmeket
nyerik; a nagy és nehéz győzelmekhez stratégia kell. Ha tévedtem volna,
és a győzelem könnyü, akkor tévedtem abban is, hogy valamit meg kell
torolnom. Akkor nem nézett le, hanem csak komédiázott előttem. De minden
érzésem tagadta ezt, s minden arra vallott, hogy erős ellenféllel van
dolgom, a kivel szemben jó körültekintőnek lenni.

Szóval, jobban meggondolván a dolgot, egyelőre békén maradtam. De ez a
béke csak fegyveres béke volt.

Mert végre a tartózkodásnak is megvan a maga határa. Semmi illetlenséget
nem vethet a szememre, ha az arczom nyiltan tükrözi a viselkedése után
nagyon is érthető, kifejezetten férfiui érdeklődést. Azért a szememet
nem igen vettem le róla; erre feljogosított a némajelenetével. S a
tekintetemben volt valami alig észrevehető, barátságos mosolygás, mely
felelet akart lenni az ő fenséges közönyére. Utóljára is észre kellett
vennie nem tolakodó, de szavak nélkül is beszédes hódolatomat. És
annyit, nagynehezen, elértem, hogy kezdtem terhére válni.

Fölkelt, s odább tolva egy kalapskatulyát, elővette a könyvet, melyre
már tiz percz óta lestem. Az első pillantásra észrevettem, a
halványsárga borítékról, s a füzet alakjáról, hogy a könyv a
Tauchnitz-féle gyüjtemény egyik ujabban megjelent kötete. Tehát angolul
olvas; ez már tájékoztató.

Aztán visszaült a helyére, megkereste a könyvben azt a fejezetet, melyet
egy begyürt lappal jelölt meg, s olvasni kezdett. Ej, hát a fátyolát még
most se emeli fel?

Úgy látszott, azzal akar felelni nem titkolt s túlontúl állhatatos
érdeklődésemre, hogy arczát nem teszi ki tekintetem kiváncsiságának. De
a fátyol sokkal inkább akadályozta az olvasásban, mint képzelte, s pár
percznyi kisérletezés után, egy hirtelen mozdulattal, mely világosan ezt
fejezte ki: »Eh, mit törődöm vele?! Hadd bámészkodjék!« – felhajlította
a selyemből készült pókhálót a keresetten egyszerü, de szemmelláthatóan
párisi kalapra.

Szerencse, hogy ültem; mert ha véletlenül állok, meglepetésemben talán
igen gyorsan találtam volna leülni. Ariosto hires mondása jutott
eszembe. Mennydörgettét! Ha szép, a mit látni enged: a mit eltakar,
felülmul minden képzeletet.

Persze, a fátyol alól a legjobb szem se veheti ki a _teint_ csodás
finomságát, egészségét és üdeségét. (»Arczbőr«-ről beszélni ilyenkor
istenkáromlás volna; a teremtés remekének rendőri leirása.) Nem
sejthettem, a míg csak a fátyolon át láttam az eltitkolhatatlanul finom
vonalakat, az arcz egyéni varázsát sem. Ez a varázs abban állott, hogy
nála a klasszikusan szép formákat érzékies báj sugározta be. Nem volt
ezen az arczon semmi szabálytalanság, de nem volt meg a szabályosság
hidegsége sem. Eszem ágában sincs, hogy megpróbáljam leirni; egyszer,
később, megpróbáltam lefesteni, az se sikerült.

Azt hiszem, egy jó negyedóráig nem jutott eszembe, hogy megnézzem, mit
olvas; annyira belefelejtkeztem a most fölfedezett arcz apró
szépségeibe. Mikor test és lélek versenyeznek az érdeklődésért, rendesen
a lélek húzza a rövidebbet.

Arra emlékszem, hogy jóval túl jártunk Rákoson, mikor a könyv
visszahódította a figyelmemet. Nehéz volt kibetüznöm a Rudyard Kipling
nevét, mert a könyvet majdnem az ölében tartotta; de utóbb rájöttem arra
is, hogy a Dsungelról szóló munkát olvassa.

Közben néha kitekintett az ablakon, s szórakozottan nézte a meglehetősen
egyhangu tájékot. E szellemi kirándulások előtt és után, bár soha se
nézett rám, látnia kellett, hogy két figyelmes szem tapad rá; s úgy
gondolom, rajtakapott, mikor egy cseppet meghajoltam, hogy a könyv
czímét elolvashassam. De ha szemem nem tágított mellőle: ő se lankadt,
és nem vett észre, akárhogy mozgolódtam. Hódolatom nem hatotta meg;
kiváncsiságom nem csalt mosolyt ajkára.

Igen boszankodtam volna, ha nem látom, hogy Rudyard Kiplingnek se
sikerült lekötni a figyelmét. Lassan és odaadás nélkül olvasott;
látszott rajta, hogy egy kissé únja a tanulságban gazdag állat-mesét, s
csak azért olvas, mert valamivel el akarja ölni az időt.

Minthogy én is ebben fáradtam, szárnyra bocsátottam a képzeletemet, s az
olvasmányból következtetve, ezeket állapítottam meg magamban szép
útitársamról:

– Jobban szereti a komoly olvasmányt, mint a léhaságot, s jobban szereti
az állatokat, mint az embereket. Valami nagy csalódás érhette, s ez
tulságosan józanná, kételkedővé és bizalmatlanná tette. Különben
ábrándozásra hajló természet; egy regényes jellemü erdész vagy egy
szabad vadász, a ki hű a feleségéhez, mint Rip Van Winkle, még
visszaadhatná a hitét. Nagyon büszke és nagyon jellemes; büszkébb és
jellemesebb, mint okos, bár a jó nevelés és műveltség lelki
fogékonyságát igen kifejlesztette. A »szép szellem«-ek gyöngéiből semmi
sincs benne; nem szenvedélyes olvasó, mert nem hisz az iróknak.
Általában nem rajong semmiért és senkiért; a művészetek iránt közönbös,
igazán csak a természetben tud gyönyörködni. Hidegnek tartják; pedig
azok közül való, a kik képesek a legnagyobb fellángolásra, ha akad, a ki
bánni tudjon velök. De ennek Prométheüsznek kell lennie, a ki az égből
lopja a gyujtót. Őszinte, bátor és makacs; szenvedélyes életre
született, de körülményei nyugalmas és kicsinyes életre kényszerítették.
Azért azt hiszi magáról, hogy már összes gyöngéit eltemette; pedig csak
legény kell a gátra… ha ugyan mindebből egy szó is igaz.

Idáig fűztem lenge következtetéseimet, a mikor egyszerre valami árnyékot
pillantottam meg a fülke ajtajánál. Oda néztem, s ha a mennykő csap le
mellettem, nem ért volna nagyobb meglepetés. Megismertem a szőkét.

Tehát nem maradt a poklok fenekén! Velünk jött és azóta sorra járja az
első- és másodosztályu kocsikat, hogy megtalálja, a kit keres. A vasuti
személyzetnek nem volt annyi esze, hogy visszarántsa, mikor felugrott az
induló vonatra; vagy csak nem vettem észre, hogy az utolsó pillanatban
fölszállt, s nyugodtan elhelyezkedett, talán egy lépésnyire tőlünk.

Néhány másodperczig mozdulatlanul állott a fülke betett ajtaja előtt, s
olyan arczot vágott, mintha azt akarná mondani: »Nini, ez éppen nekem
való hely!« Majd, miután egy kis darabig élesen nézte a szép asszonyt,
félretolta az ajtót, belépett, s illedelmesen köszönt:

– Jó napot!

Aztán, nem várva feleletet, helyet foglalt az ajtó közelében, azon az
oldalon, a melyiken én ültem. A podgyásza egy szivarból állott.

A szép asszony csak most vette észre, hogy üldözője ismét megjelent,
mintha a felhőkből cseppent volna, vagy mintha a sülyesztőből bujt volna
fel, a hogy Luczifer, a zöld ördög, a balettben. Talán ő is látta, vagy
érezte, hogy előbb valami árnyék állotta el a fülke ajtaját, de nem
ügyelt oda; egy-egy kiváncsi azelőtt is bepislantott az ajtón.

Azt hittem, fel fog sikoltani. Bámulatomra azonban, most sokkal jobban
uralkodott magán, mint annakelőtte. Megrezzent, és arczát láng borította
el, de ez volt az egész. A következő másodperczben már úgy tett, mint a
ki lerázott a nyakáról valami alkalmatlan embert, s aztán tovább olvassa
könyvét.

Egyébként a szőke úr fogadtatása teljességgel nem volt szivesnek
mondható. A szép asszony egyáltalán nem felelt az üdvözlésre, s az én
»jó napot«-om igen ridegen hangzott. Aztán mély csend. Ilyen csend
állhat be egy pillanatra akkor, ha »kinn a bárány, benn a farkas«-t
játszó gyerekek közepett egyszerre csak megjelenik az igazi farkas.

A szőke csendesen mosolygott a bajusza alatt. Alighanem elképzelte és
méltányolta érzelmeimet.

Az első dolga az volt, hogy a szivarját letette a hamutartóba. Ez a
figyelem nem hatotta meg szépünket. Bármennyire igyekezett uralkodni
magán, láttam, hogy szinte reszket a haragtól, s egy szót se ért abból,
a mit ujra meg ujra olvas.

Fölvetettem magamban a kérdést, vajon mi történhetett e két ember, az
üldöző és üldözött között? De alig koczkáztattam meg a legelső
föltevést, megzavart a kalauz, a ki jött és a jegyeinket kérte.

A szőke úr nem mozdult, mintha őt nem illette volna a felszólitás. Csak
akkor adott életjelt, mikor a kalauz visszaadta előbb az én jegyemet,
aztán a szép asszonyét, s végül feléje fordult.

– Nekem nincs jegyem – szólt. – Kérem, váltsa meg a legközelebbi
állomáson.

– Meddig tetszik utazni? – kérdezte a kalauz.

– A meddig ez a vonat megy – felelt a szőke, és pénzt vett ki
tárczájából.

– Orlóig? – tudakozódott egy kissé meglepetve a kalauz, a kinek feltűnt,
hogy emberünk jegy nélkül ugrott fel a vonatra, s nem akarja megmondani,
hogy hol fog leszállni.

De gyanuját, mely az első pillanatban talán szökevényt és a büntető
törvénykönyvvel való összeütközést szimatolt, nyomban eloszlatta a
tökéletesen nyugodt arcz és az előkelő megjelenés.

– Mondjuk Orlóig – hagyta rá a szőke, de egyszersmind befejezte a
felvilágosítást, mert a hangjában volt valami, a mi eleve útját vágta
minden további kérdezősködésnek. Ez a nehezen elemezhető »nem tudom mi«
főképpen sok fenséget és legalább ötszáz éves eredetü, kemény ősöktől
örökölt, vérbeli türelmetlenséget fejezett ki. Talán megvolt benne a
fenyegetésnek egy halovány árnyéka is. Mintha messziről, igen messziről,
azt villogtatta volna, hogy: jaj az alkalmatlankodónak, mert a levegő
villamossággal terhes és a jövendő méhében pofonok is rejtőzhetnek. De
meglehet, ezt már csak a képzelet magyarázta bele. Annyi bizonyos, hogy
a szőke hangjának gyanus recsegésében parancsoló erő volt, mely
megtehette hatását a fenyegetés legcsekélyebb árnyalata nélkül is. A
biborban születettek utánozhatatlan hanghordozása nem szorul rá erre a
nyomatékra. Gazdag skálájával, melyben mintha a koronázási harangszó
ünnepiességétől a szemtelenség éles diszkántjáig a hangok egész világa
benfoglaltatnék, mindig megigézi azokat, a kik csak rózsabokorban jöttek
a világra.

A kalauz nem okvetetlenkedett tovább, s én nem tudtam meg, hogy a szőke
meddig óhajt terhemre lenni.

A készülődése mindenesetre rosszat jelentett. Úgy látszott, maga se
tudja, hová megy, csak megy a szép asszony után, akár a lengyel határig.
De honnan sejti, hogy a szép asszony nem Poprád, hanem Orló felé utazik?
Tisztában volna vele, hogy az üldözött hová készül? Vagy csak találomra
vált jegyet egyenes irányban, s ha a szép asszony már Füzes-Abonyban
kiszáll, hogy egy szárnyvonalon folytassa útját, kiszáll ő is, és nem
törődik vele, hogy kidobta a pénzét?

Abból, hogy a jegyét nem váltotta meg előre, ki lehetett találni, hogy
csak az utolsó pillanatban határozta el magát erre a kirándulásra.
Alighanem akkor történt ez, mikor mind a ketten azt hittük, hogy már
megszabadultunk tőle; néhány másodperczczel az indulás előtt
észrevehette az ismerős alakot, és habozás nélkül, úgy a hogy volt,
felugrott a vonatra. Kétségtelennek tűnt fel előttem, hogy, mint a görög
bölcs, minden podgyászát magával hordja; ha a holmija itt volna,
valamelyik szomszéd fülkében: bizonyosan előre gondoskodik jegyről. De
ez nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ismeri a szép asszony
útitervét. Talán csak azt nem tudta, egy félórával ezelőtt, hogy az
üldözött ma indul-e, vagy holnap. A felől se lehetett kétségem, hogy az
üldöző és üldözött jól ismerik egymást. De ha így van, mi az oka, hogy
az üldöző, mikor utólérte a menekülőt, minden szó nélkül ült le vele
szemben? Mire vár? Mit akar? Hogy én legalább is annyira alkalmatlan
lehetek neki, mint ő nekem, ez szintén a bizonyosságok közé tartozott.
De mi a szándéka velem szemben? Ki akar böjtölni? Vagy arra számit, hogy
majd kiugrat?

Ezek a kérdések sokkal rövidebb ideig foglalkoztattak, mint a mennyi idő
alatt elmondom, s mikorra a kalauz elszállásolta az átvett pénzt, már
elhatároztam, hogy kiábrándítom a szőkét. Ne tápláljon hiábavaló
reményeket, s tudja meg, hogy kitartó útitársra akadt. Azért föltettem
magamban, hogy nyomban megkérdezem a kalauzt:

– Mondja csak, mikor érünk Jablonkára?

A feleletre ugyan nem voltam kiváncsi, de ebből a kissé tüntető
kérdésből megértheti a szőke – ha akarja – hogy én innen egyhamar nem
tágitok.

Hanem a szép asszony megelőzött.

– Kérem – szólította meg a kalauzt – én külön fülkét akarok bérelni.
Nyisson ki egyet és szállitsa át a podgyászomat.

A kalauz, a kinek a szeme előtt hirtelen kövér borravalók kezdtek
tánczolni, az őszinte kétségbeesés egy önkéntelen mozdulatával
kapargatta a fejét.

– Csakhogy, engedelmet kérek, rögtön nem szolgálhatok. Még a szolgálati
szakasz se üres. Hatvanban már lesz hely elég, de addig…

Ekkor egy mentő gondolata támadt.

– Ha ugyan az Uraságok nem lesznek olyan kegyesek átülni más fülkébe…

Az ajánlatra felelni kellett.

– Ó, kérem, igen szivesen – hazudtam az udvariasság parancsához képest.
De a készségemmel egyedül maradtam, mert a szőke konokul hallgatott.

– Köszönöm – felelt a szép asszony ridegen – de senkit se akarok
háborgatni.

A hangjából bajos volt kitalálni, hogy a jelenlevők közül kire haragszik
a legjobban.

Lehet, hogy mindnyájan vétkesek voltunk, de bűnbánatot csak a kalauz
mutatott.

– Bocsánatot kérek – mentegetőzött – de ezen a vonaton tavasztól őszig
igen nagy a forgalom és a felügyelőség… de utána fogok nézni…

Az arczáról leolvasható volt az a remény, hogy majd csak talál valahol
néhány, kevésbbé előkelő utast, a kiket ki lehet tuszkolni a helyükből.

A szép asszony menten lekaszálta ezt a frissen sarjadzott, zsönge
reménységet.

– Mondom, hogy senkit se akarok háborgatni. Gondoskodjék róla, hogy
Hatvanban megkapjam a külön szakaszt; addig várhatok.

– Igenis.

A kalauz kiment, és szép haragosunk ismét bele mélyedt a Dsungelbe.

A szőkét hidegen hagyta ez a kis viszontagság. Talán valamelyes
eredményt is várt a nekem oly kellemetlen fordulattól. A mint
mosolygósan pödörgette gondosan ápolt bajuszát, s gúnyos tekintete
czélba vette azt, a kit előbb csak az én pillantásom ostromolt, felforrt
bennem az indulat, s egyszerre úgy tetszett, hogy mindazt, a mi előttem
gyűlöletes, rendre feltalálom ebben a szőke ábrázatban.

Dühömben egy perczig arra gondoltam, hogy bele fogok kötni. Talán
illenék is megismételnem a kalauz ajánlatát, s ha tagadó feleletet ad,
megmondhatom neki, hogy mit gondolok róla. De még jókor eszembe jutott,
hogy abban a valószinü esetben, ha ezt a két embert a mult szorosabban
fűzte egymáshoz, mint szeretném: fogadatlan lovagiasságommal afféle Pry
Pál-szerü alaknak tűnhetek fel a szép asszony előtt. Ez a meggondolás
kijózanított és leszerelte harczi készségemet.

De akármennyire lehűltem, odáig már nem terjedt a jóakaratom, hogy híven
ajánlkozásomhoz, a mely nagy szolgálat-készséget szinlelt, ott hagyjam
őket, a hol vannak. A következetesség ezt hozta volna magával; mert ha
czélom őszintén az, hogy ő nagysága vagy ő méltósága minél előbb hozzá
jusson a kifejezetten óhajtott kényelemhez: valakinek csak meg kell
kezdenie a visszavonulást. A természetes és szigoruan illedelmes viselet
az lett volna: ha nem törődöm a következendőkkel, hanem elpárolgok, már
csak azért is, hogy követendő példát adjak a másiknak. Ez azonban eszem
ágában se volt. Ha a szőke nem, hát én se.

Nem azért, mintha tovább is reménykedtem volna, hogy a kecsegtető
kezdetü kalandnak még folytatása lehet. Hogy a mulatság végképpen el van
rontva, s hogy itt már nem lesz körben-tánczolás, e felől, sajnos, nem
lehetett semmi kétségem. A minden udvariatlanságra kész szőke nem fogja
egykönnyen elereszteni zsákmányát; a legjobb esetben, másfél, vagy két
óra mulva, a szép asszony elzárkozik mind a kettőnk elől. A szőke,
szivarjával és podgyásztalanságában, mehet utána Orlóig, Galicziába,
vagy a világ végére; nyomon követheti heteken át és ostromolhatja
tovább, egy szál tavaszi kabát nélkül. Én ellenben Jablonkán leszállok,
s nagyon valószinü, hogy a szép asszonyt soha se látom többé.

De ha fel kellett hagynom minden reménynyel: e helyett nem csupán egy,
hanem három okom is volt rá, hogy – fogadkozásom ellenére – a helyemen
maradjak. A legjobb okom nem volt éppen nemes, de csak az vessen rám
követ, a ki hasonló körülmények között másképpen cselekednék. A bosszu
dolgozott bennem, s a bosszu még a reménynél is édesebb. Ha a szőke
tönkre tette a reményeimet, viszont örvendetesen bizonyos, hogy
átkozottul terhére vagyok neki. A míg én itt vagyok, addig ő nem is
mukkanhat. Nos hát én nem fogom megtenni neki azt a vastag szivességet,
hogy szabadon hagyjam a teret, átlátszóan nem tisztes szándékai számára.
Nem tenném ezt még akkor se, ha véletlenül áldozatomba kerülne a hosszas
őrtállás. Tulajdonképpen kötelességem a helyemen maradni, mert férfi
férfinak nem csinál alkalmat; még jóravaló restségből, hanyagságból,
figyelmetlenségből sem. A szőke ugyan csak arra gondol, hogy a férfinak
a férfira való örök agyarkodása tart a helyemen; ám legyen igaza. Annál
jobb, hadd egye a méreg. Nincs körben-tánczolás, jól van; de ő is
mondjon le arról, hogy majd csak szabad lesz a vásár. Itt vagyok és itt
maradok, s ha kitartásom nagyon nem tetszik neki, ez oly lelki békét
szerez nekem, a minőt csak az igazságosak, a tiszták és a bölcsek
ismernek.

Mit gondolna rólam a szép asszony, ha itt hagynám az üldöző prédájául?
Ugyancsak rossz szolgálatot tennék neki úgynevezett udvariasságommal;
mert látnivaló, hogy nem a magányosságot keresi, csak ezt a másikat
akarja lerázni a nyakáról. Én, a ki tudom, hogy minő hatást tett rá a
szőke megjelenése, tartozom neki azzal, hogy megvédelmezzem attól a
kellemetlen jelenettől, mely eltünésem után nyomban bekövetkeznék; mert
a szőkét nyilván csak az tartja féken, hogy nincsenek egyedül, hogy egy
harmadik, egy idegen szeme figyeli meg minden mozdulatukat. Ha a szép
asszony nyiltan beszélhetne, bizonynyal felszólítana, hogy ne hagyjam
magára.

És végre még egyéb is volt, a mi oda kötött a helyemhez. A hogy letettem
vérmes várakozásaimról, egy más fajta érdeklődés kerített a hatalmába: a
titokzatossal szemben való gyerekes tudnivágyás. Mi lehet e között a két
ember között? És főképpen: mi lesz velök? Az üldöző hatalmába ejtheti-e
az üldözöttet, vagy eredménytelenül fog leszállni a vonatról? Rábirja-e
szépünket a megszólalásra? Elárulják-e előttem titkaikat? Drámai jelenet
lesz-e a némajáték folytatása, vagy bohózatos felsülés? Ezek a kérdések
egyre élénkebben foglalkoztatták tétlenséghez szokott képzeletemet.

Szóval, ha nem lettek volna olyan kitünő okaim, ott maradtam volna
kiváncsiságból is.

Arczom nem nagyon leplezhette el gondolataimat, mert a szőkén
észrevettem, hogy figyelmességem kezdi bosszantani. Szemügyre vett,
azzal a tekintettel, mely azt akarja mondani: »Hadd lássam, érdemes
vagy-e rá, hogy esetleg megkardlapoljalak?« Én persze visszaadtam a
kölcsönt, annak rendje és módja szerint; s nyugodt, hosszas
pillantásomban benne volt a köteles, és könnyen olvasható válasz:
»Tetszik valami? Ha igen, rendelkezésére állok.« De a szőke is úgy
okoskodhatott, mint én az imént; mást gondolt, és aztán békén hagytuk
egymást.

Hármunk közül a szép asszony uralkodott magán a legkevésbbé. Látnivaló
volt, hogy izgatottsága nem szűnik; néha, mikor asszonyi finom idegei
megérezték, hogy a szőke ember szeme rá nehezedett, szinte
összeborzongott. Akárhogyan erőködött, nem tudta átadni magát
olvasmányának. Végre is letette a könyvet, kiment a folyosóra, s
megállott a szomszéd, népes fülke előtt.

A szőke a forma kedvéért egy kicsit várt, aztán utána ment, s
elhelyezkedett a mi ajtónk mellett.

Kényelmességet tettetve, én is közelebb huzódtam az ajtóhoz, de ezzel
nem sokat értem el, mert a menekültet a szőke jól táplált alakja
eltakarta előlem. Az utóbbi nem igen titkolta, hogy a tájék csak kevéssé
érdekli. Rágyujtott egy czigarettára, s minduntalan arra a helyre
nézegetett, a hol a szép asszonyt sejtettem. Úgy látszott, még most se
teheti rá kezét az üldözött karjára; ez alighanem olyan ponton
állapodott meg, a hol az idegenek érdeklődő tekintete megvédte minden
merészebb támadástól.

Egyszerre a szőke eltűnt előlem. Kinéztem a folyosóra: nem láttam
egyiket sem.

Könnyü volt kitalálnom, hogy hova lettek: csak az étkező-kocsiba
mehettek át. Az asszony bizonyosan elunta az ácsorgást, s úgy
okoskodott, hogy a védelemre ott számíthat a legbizonyosabban, a hol a
legtöbben vannak. Az étkező-kocsiban nyugodt lehet a felől, hogy nem
marad magára üldözőjével: a szolgaszemélyzet sürgése-forgása meg fogja
óvni a tolakodásnak még a kisérletétől is. A szőke azonban nem csüggedt,
hanem nyomon követte.

Az első gondolatom az volt, hogy oda bizony már nem megyek utánuk. Ez az
általános költözködés egy kissé furcsa volna, s az én további
szereplésem határozottan nevetséges. A míg a szép szökevényt csak egy
árnyék kiséri, a dolog, rá nézve, egyszerüen bosszantó; de két árnyékkal
már mulatságosnak találhatja a helyzetet. Nos, én nem fogom megszerezni
neki se a biztonságot, se azt az örömet, hogy mialatt a másikkal
kergetőzik, mellesleg mulasson rajtam. Nem tisztelt meg olyan nagy
figyelemmel, a mely mentségemül szolgálna, ha azt gondolja, hogy
túlságos érdeklődést tanusítok iránta.

De aztán más jutott eszembe. Mi közöm nekem ehhez a két emberhez? Mit
törődöm vele, hogy akármelyikük mit gondol rólam? S mit tartozik rám,
hogy hol vannak, mit akarnak? Rájok nézve csak közönség vagyok, s mint
közönségnek úri jogom, hogy azt teszem, a mit a legkényelmesebbnek
találok, s azzal foglalkozom, a mi nekem tetszik, akármit következtessen
is ebből valaki, a kinek kedvtelésem esetleg alkalmatlan. Ha már jóelőre
elhatároztam, hogy az idő egy részét az étkező-kocsiban fogom agyonütni,
a bor segítségével: miért ne mennék át én is? Itt már úgy se tart vissza
semmi.

Vagy egy negyedórai – az illendőségnek szentelt – várakozás után,
csakugyan átmentem, és azonnal meggyőződtem róla, hogy kár volt egy
perczig is aggódni. Megjelenésem feltünést nem kelthetett, mert az
étkező-kocsiban, noha az óra csak fél kilenczet mutatott, máris igen
sokan voltak. Az ajtó minduntalan nyilt, s az utánam érkezőknek a
pinczérek csak nagynehezen tudtak helyet szorítani.

Én is rossz helyet kaptam. Háttal kellett ülnöm jóformán az egész
társaságnak. Velem szemben, mindjárt az ajtó mellett, egy kövér úriember
foglalt helyet, a ki nagyon rajta volt, hogy beszélgetésre birjon.
Jobboldalt egy derék családapa nagy gyönyörüséggel nézte gyermekeinek
hajmeresztő neveletlenségeit. A többieket csak úgy láthattam, ha oldalt
fordulva szemügyre vettem őket.

Hátra tekintgetni pedig nem volt kedvem, s azért végképpen lemondtam
arról a tervemről, hogy a szép asszonynyal szemben az őrangyal szerepét
fogom játszani. Úgy látszott különben, hogy erre nincs is szükség. Az
érdekes ismeretlen már olyan nyugodtan itta teáját, mintha semmi se
történt volna. Az első pillantásra észrevettem, hogy a szőke úr ügye nem
haladt előre. Jó helyet biztosított magának, a honnan nem veszthette
szem elől az üldözöttet, de közelebb nem jutott hozzá, s a tisztes
távolságból, a hová a józanság utalta, megérkezésem másodperczéig egy
lépésnyi területet se sikerült lealkudnia.

Régi dolog, hogy: »távol a szemtől, távol a szivtől.« A kövér úr végre
is kényszerített rá, hogy meghallgassam, s mialatt megtámadómmal szemben
némi figyelmet szinleltem, elvégeztem magamban, hogy azokra, a kik
jobban érdekeltek volna, nincs mért ügyelnem. A kaland reményét már
korábban elveszítettem, s lassankint érdeklődésem is kifáradt. Kezdtem
unni a néma ostrom egyformaságát, s elhatároztam, hogy ezentúl nem
törődöm velök.

Hanem azért félszemmel észrevettem, hogy előbb az egyik, aztán a másik
sokáig beszélget a kalauzzal. Tisztában lehettem vele, hogy miről van
szó, előbb és utóbb. A kalauz az egyiknek a jegyét adta át, a másiknak
pedig bizonyára azt jelentette, hogy a külön szakaszt mikor foglalhatja
el. De feltünt, hogy mind a ketten ugyancsak meggyóntatják a kalauzt, s
halkan tárgyalnak vele.

– Bánom is én – szóltam magamban, de ha véletlenül megkérdeznek, hogy
miről beszél oly hévvel az előttem szónokló kövér úriember, bizony
megzavarodtam volna egy kicsit.

Úgy emlékszem, Vámosgyörk táján jártunk, mikor a szép asszony, nagy
meglepetésemre, elhaladt mellettem, s kiment azon az ajtón, a melyen
bejöttünk. Egy szempillantásra láttam az arczát: nyoma se volt rajta az
izgatottságnak vagy az aggodalomnak.

Ez a váratlan nagy nyugalom nem tetszett nekem. Valami homályos gyanu
kezdett ébredezni bennem, hogy a szőke nem olyan gyűlöletes előtte, mint
az imént látott némajátékból képzeltem. S azt kérdeztem magamtól:

– Ugyan mi történhetett itt? Ostromló és ostromlott békét kötöttek volna
a hátam mögött? Húsz tanu előtt? Némajelekkel?

Eh, mit törődöm velök?! – erősítettem magamat jó szándékomban. De
kiváncsiságom ujra feltámadt.

A gavallér nem sokáig váratott magára. Néhány percz mulva ő is elhagyta
az étkező-kocsit.

Engem még sok szál fűzött a helyemhez. Egy fizetetlen húsétel, egy üveg
bor, a melyet épp akkor akartam megkóstolni, végül a kövér úriember és a
köteles udvariasság. De hamarosan leszámoltam összes
kötelezettségeimmel, s én is visszamentem abba a kocsiba, a hol előbb
árván hagytuk Rudyard Kiplinget.

Alig találtam rá a szakaszunkra, s csak nagynehezen ismertem fel
ujdonatuj sárga bőrládáimat. Rajtok kivül semmi se volt a fülkében;
semmi és senki. A szép asszony, Rudyard Kipling, a sok podgyász, az
előkelő eredetü kalap-skatulyák eltüntek.

Tehát útitársamat már átköltöztették a külön szakaszba. Jól van;
belenyugszom. De hát a szőke? Hol van a szőke? A szőke nem volt sehol.

Pedig a külön szakasz rendeltetése az volt, hogy a szőke hoppon
maradjon. De azt, úgy látszik, nem lehet egykönnyen lefőzni. Ha ugyan le
akarták főzni.

Olyanforma ábrázatot vághattam, mint Basilio. »Kit az ördögöt csalnak
meg itten?!« – kérdezgettem magamtól. Hátha véletlenül, én vagyok az, a
ki itt fölösleges volt?!

Ezt meg kellett tudnom. S menten elhatároztam, hogy fölkeresem a szőkét,
akárhová lett. Ha nem bujt el valahol a lokomotivon, meg fogom találni.

Végig mentem a vagonunkon; a szőkét nem láttam sehol. Átvizsgáltam a
szomszédunkban lévő első osztályu kocsit; hiába. Úgy emlékeztem, hogy a
vonatunkon nincs több első osztályu szakasz, de hogy eredmény nélkül
vonuljak vissza, erről szó se lehetett. Keresztül törtettem a második
osztályu kocsik egész során, s mindenüvé benéztem, mert nem tartottam
lehetetlennek, hogy a szép asszony csak a második osztályban kaphatott
külön fülkét. De se a lefoglalt szakaszt, se a szőkét nem tudtam
megtalálni. A következő kocsi harmadik osztályu volt. Már kezdtem
lemondani, a mikor egyszerre eszembe jutott, hogy Hatvanban a lokomotiv
egy-két üres kocsit szedhetett fel; ha csakugyan igy történt, ezeknek
elül kell lenniök. Azért csak tovább!

Jól sejtettem. Miután végig botorkáltam két vagy három harmadik osztályu
kocsin, ismét egy első osztályu vagonba nyitottam be, a melynek néptelen
folyosójáról mindjárt láttam, hogy jó helyen kereskedem. Ez a kocsi csak
Hatvanból jöhetett velünk; különben tele volna, mint tele van a többi.

Benéztem az első fülkébe; senki. A második is üres volt. Bepillantottam
végre a harmadikba, és majd kővé meredtem.

Megtaláltam a szőkét is, a külön szakaszt is, de minő együttesben!

A szép asszony a fülke közepén állott, s a szőke szorosan mellette.
Olyan szorosan mellette, hogy átölelve tartotta az üldözöttet, a ki már
nem tudott szabadulni. Az ostromló ugyanis egy hosszu csókkal tartotta
fogva; erőszakos s nyilván tüzes csókkal, mely elzárta a kegyelemért
esdő szájat. Éppen a kapituláczióhoz érkeztem. Csak szerencsétlen sorsu
férjek ismerhetik azt a szégyenérzettel vegyes dühöt, a mely engem erre
a váratlan látványra elfogott. Igazán nem tudnám megmondani, hogy a
haragom volt-e nagyobb, vagy a szégyenkezésem. E két érzés közül az
első, szerencsére, nem jutott szóhoz, mert értelmem a második érzésnek
fogta pártját, s ez azt sugallta, hogy sürgősen mondjak le minden
további kiváncsiskodásról.

Elillantam, s azzal biztattam magamat, hogy nem vettek észre.

Mint a kit leforráztak, úgy vonultam vissza, a bámészkodókkal teli, sok,
sok folyosón keresztül. Hasonló megaláztatást soha se éreztem, mert még
a hiúságom se talált ki semmit a védelmemre.

Tehát vak voltam? Igen, vak. De úgy kell nekem! A ki nem ajándékozza el
érdeklődését az első csinos arcz láttára, azt nem érheti ekkora kudarcz.

Abban kerestem némi mentséget, hogy az emberismeretem, mely máskor is
szivesen itélt külsőségek után, még soha se esett ilyen nagy tévedésbe.
No lám, a büszke tekintet és az önérzetes viselkedés! Ki hitte volna,
hogy a legközönségesebb szerelmi kalandról van szó, egy vasuti
kalandról!

Tartoztam magamnak azzal az elégtétellel, hogy az ismeretlen hölgyet
kitörlöm emlékemből, s erősen elhatároztam, hogy egy pillanatig se
gondolok többé az egész esetre.

De meg volt irva, hogy a csókos asszony, ha akarom, ha nem, tovább is
foglalkoztatni fog.

Alig helyezkedtem el a fülkémben, bámulatomra ismét előkerült a szőke.
Visszaült a helyére, szivarra gyujtott, s úgy nézegette a tájékot, mint
a ki beleunt az ujságolvasásba, s nem tudja, mit csináljon.

Abban nem kételkedhettem, hogy a szőke most csak a zászló becsületéért
unatkozik előttem. Az asszony rábirta, hogy külön utazzanak, mintha nem
tartoznának együvé. Szeretné megóvni a látszatot; nem akarja, hogy
rosszat gondoljak róla. Aligha sejti, hogy már ismerem a titkukat, s a
szőkét, a ki okosabban óhajtaná eltölteni az időt, kiküldte hozzám, hogy
a felsült szerelmest adva, megtéveszsze itéletemet.

Vagy, sajnálatomra, mégis észrevettek volna, s a szőke most azt kivánná
elhitetni velem, hogy a szemem káprázott? Meglehet. De nem valószinü,
hogy láttak: abban a pillanatban mással voltak elfoglalva, s mire
kitekinthettek az ajtón, én már eltüntem a látóhatárról.

Képzelhető volt végre egy harmadik eset is. Az, hogy neszt hallottak, és
erre szétrebbentek. Az asszony megriadt, magához tért, s nem engedte
meg, hogy imádója mellette maradjon. Nem tudják, hogy én voltam az, a ki
megzavarta őket, de a nesz, a melyet hallottak, óvatosságra
figyelmeztette és szétválasztotta őket.

Nekem ez az utolsó föltevés tetszett a legjobban. Abban a gondolatban,
hogy talán én rontottam meg a szőke örömét, némi sovány elégtételt
találtam.

De így vagy úgy, a szőke megjelenése mégis csak más szinben tüntette fel
az előbb látott jelenetet. Hogy az asszonynak aggodalmai vannak, ez már
valami; s hogy a szőke tiszteletben tartja ezeket az aggodalmakat,
olyannyira, hogy kész komédiázni akkor, a mikor más férfi gondolkozni se
hajlandó, ez meg éppen nem egyezett össze azzal, a minek tanuja voltam.

Szóval kezdtem nem érteni a dolgot.

De a legnagyobb meglepetésem még csak ezután következett.

Miskolczon a szőke leszállt a vonatról, le s fel sétált a pályaudvarban,
s mikor az utasokat beszállásra figyelmeztették, nem tért vissza hozzám.
Kassa felé már nélküle indultunk utnak. Láttam, a tulajdon szememmel
láttam, hogy a szőke Miskolczon maradt.

Előbb nem akartam hinni a szememnek, aztán megkisérlettem, hogy majd
csak kiokoskodom a magyarázatot, végül be kellett látnom, hogy
talánynyal, még pedig megfejthetetlennek látszó talánynyal állok
szemben.

Egy bizonyosnak tetszett. Az, hogy a szőke nem szándékozott Miskolcz
városát meglátogatni. Mert, ha oda készül, nem vált jegyet egészen a
határ-állomásig. Nyilván semmi keresete Miskolczon, s az első vonattal
vissza fog utazni Budapestre. A mikor a kalauzzal beszélt, nem is
gondolt rá, hogy hol fog leszállani; kész volt rá, hogy velünk tart akár
az óperencziákig. Tehát vagy megmásította az elhatározását, vagy pedig
elérte a czélját. Az utóbbi nem volt valószinü. Bármily sokat mondott az
a némajelenet, a melyet a külön szakaszban láttam: e tekintetben nem
adhatott kielégitő magyarázatot, mert a szereplők csak nagyon rövid
ideig voltak magukra. Alig hagyták el az étkező-kocsit, már követtem
őket; s alig tértem vissza a helyemre, a szőke is nyomban mutatkozott.
Mindössze egy csókért üldözte volna hölgyét? Ezt sehogy se tudtam
elképzelni. Nem maradt tehát egyéb föltevés, csak az, hogy a szőke
elejtette a tervét. De mily okból hagyott fel szándékával? Mi birta rá,
hogy megmásítsa elhatározását, s épp akkor, mikor minden arra biztatta,
hogy kitartson? Mi történt e között a két ember között, ama rövid percz
alatt, a melynek elmultával a szőke ismét megjelent fülkémben,
nyugodtan, mintha a hivatalból jönne?

A képzeletem, természetesen, talált két vagy három, többé-kevésbbé
elfogadható feleletet, de sejtettem, vagy inkább éreztem, hogy hamis
nyomon járok.

– Milyen ostoba vagyok! – villant át egyszerre a fejemen. – Bizonyára a
szép asszony is leszállt a vonatról, s én, vak és süket, nem vettem
észre!

De ez a föltevés se bizonyult helyesnek. Miután még egyszer keresztül
küzdtem magamat azon a tömegen, mely a szomszédos kocsik folyosóin
szorongott, s alkalmatlankodásomat már sokallni kezdte, meggyőződtem
róla, hogy ok nélkül gyanakodtam. A szép asszony még most is ott volt a
külön szakaszban és semmi jelét se mutatta annak, mintha a következő
állomáson ki akarna szállni, hogy valahol a közelben találkozzék
imádójával, a ki talán csak a látszat kedvéért maradt le a vonatról s
kocsin fog megérkezni.

Az ablaknál ült, s a tekintete valahol kivül járt. Meglehet véletlenül
történt, de nekem feltűnt, hogy abba az irányba néz, a merről jöttünk. A
semmit nézte? Még most is csak a szőkét látta maga előtt? Annyi bizonyos
volt, hogy nagyon elfoglalta, a mit látott vagy gondolt, mert – bár
hallania kellett lépéseim zaját – egy pillanatra se fordult a folyosó
felé.

Különben nemcsak az arcza árulta el, hogy a közelben lévő dolgok egy
cseppet se érdeklik. Tanuságot tett erről Rudyard Kipling is. A jobb
sorsra érdemes könyv ott pihent mellette, de oly elárvultnak, oly
elhagyatottnak látszott, mintha a Dsungelben felejtették volna.

Uj keletü tapasztalataim tökéletesen elvették a kedvemet attól, hogy az
ismeretlen hölgyhöz közeledni igyekezzem. De ha mégúgy lobogott volna is
bennem a vállalkozó kedv: immár fel kellett hagyni azzal a reménynyel,
hogy a változott és szerencsésebb viszonyok között majd csak
észrevétetem magam. A szép asszony szemmellátható zárkozottsága, s azok
az éppen nem biztató jelenségek, a melyeket mindenkinek észre kellett
vennie, a friss erőt is leszerelték volna. Aztán a külön szakasz
valósággal elzárta előlem. Ha nem is én vagyok az oka, hogy megváltotta
a magánossághoz való jogot, ezt a készpénzzel megfizetett követelést
tiszteletben kellett tartanom. Mit érek vele, ha csak ily tisztes
távolságból leshetem? S várhatok-e még többet, mint hogy a legjobb
esetben kielégítem a kiváncsiságomat?

Visszavonultam tehát, a kérdéseimmel, melyekre nem kaptam feleletet.
Bosszus voltam, s az járt a fejemben, hogy jobban szeretném, ha a
szőkéjével ő is eltünt volna. Aztán megesküdtem, utóljára és most már
minden szentekre, hogy nem gondolok rá többet.

De az unatkozót minden talány ingerli. S a sellő áldozata soha se veszi
észre, hogy hol végződik a kiváncsiság, s hol kezdődik az örvény.


III.

Az oderbergi vasut vonatainak ma már közvetetlen összeköttetése van a
kassai gyorsvonattal: annak is, a mely Poprád, s annak is, a mely
Eperjes felé visz. Ha ma felülök a reggeli egy negyed nyolczkor Kassa
felé induló vonatra, délután háromkor Jablonkán vagyok. Akkor nem így
volt. Csak három óra tájban indultunk el Kassáról, s hat óra felé járt
az idő, a mikor Jablonkára értem.

A jablonkai állomás közelében igen lassan halad a vonat, hegynek fel,
egyre feljebb. Következésképpen már messziről láthattam a vasuti
őrházat, s az őrház mögött egy urasági hintót. Az a hintó engem vár.

Egyebet aztán nem is láthattam, akármelyik oldalra néztem. Egy nagy
darab kopár terület, a melyen az őrházon túl fedél nem látszik… valahol
messze egy kecske legel, az isten tudja mit… a távolban hegyek… a
közelben kanyargó, hosszu sinpár… és ennek a kopasz térnek még nevet
adnak!

Mikor a vonat megállt, kinéztem a vagon ajtaján, hogy valakit hívjak, a
ki a kocsihoz vigye a podgyászomat. Nem láttam senkit, csak az őrt, a ki
nem hallgatott a kiáltásaimra, hanem előre rohant, a lokomotiv irányába.
Beláttam, hogy itt ugyan nem kapok segítséget, s ha nem akarom itt
hagyni a holmimat: »magad uram, ha szolgád nincsen.« Sebaj. Kiczipeltem
bőrládáimat, leraktam a podgyászt a vonat mellé a földre, s körülnéztem,
hogy vajjon jön-e már az őr?

Nem jött biz az, mert épp abban fáradt, hogy más valakinek a podgyászát
emelgette ki az egyik legelső kocsiból. Hogyan? Más is jön ide, a hol a
madár se jár? Ki az ördög lehet az? S a földre rakott kalap-skatulyák
olyan ismerősöknek tetszettek!… És csakugyan, a szép asszony szállt ki
az őr után.

No lám! Pedig azt hittem, hogy azóta Bártfa felé kocsizik, ha ugyan nem
indult Kassáról a másik irányba.

Az első érzésem nem a bosszuság volt, hogy: akár akarom, akár nem, ujra
meg ujra találkoznom kell vele, hanem: a részvét.

Szegény asszony! Mit fog ez itt csinálni kocsi nélkül?

Egy kicsit örültem, hogy felajánlhatom neki a szolgálataimat; egy kicsit
csodálkoztam, hogy ő is Jablonkán száll le; megállapítottam magamban,
hogy alighanem abba a fürdőbe készül, a melyről a mester olyan nagy
lelkesedéssel beszélt; a fürdőről eszembe jutott az ugyanakkor
emlegetett elvált asszony, a ki csodaszép volna, mint ez… s ekközben a
kocsi felé tartottam.

Az én vagonom éppen az őrház előtt állt meg. Áthaladtam a »kijárat«-on,
s megszólítottam a kocsist, a ki végre jónak látta leugrani a bakról:

– Jöjjön, hozza ki a podgyászomat.

Keserves csalódás várt rám.

– A bárónéval tetszett jönni? – kérdezte a kocsis.

– Miféle bárónéval? Nem a bárónéval – feleltem. – De magát a kastélyból
küldték, ugy-e?

– Nem, kérem, én a fürdőből jövök, a bárónéért.

– Hát a kastélyból nem küldtek kocsit?

– Ha küldtek volna, itt volna.

A felelet oly logikus volt, hogy el kellett hallgatnom. Szépen vagyunk.
Úgy látszik, elfelejtettek kocsit küldeni értem. Lehet ugyan, hogy a
kocsi csak késik, de hátha félreértés történt, s nem tudják, hogy ma
érkezem? Mit fogok csinálni itt, távol minden emberlakta helytől, egy
vasuti őr meg egy kecske társaságában? Nemsokára rám sötétedik, s hogy
az őrházban kell töltenem az éjt, az még hagyján, de a vacsora!

– Nézze, barátom…

Azt akartam megkérdezni tőle, nem szólhatna-e be a kastélyba, ha a
bárónét arra viszi, vagy nem kaphatnék-e kocsit a fürdőből? Ha legalább
késő éjszakára eljuthatnék a fürdőbe, minden meg volna mentve.

De a kocsis nem hallgatott rám. Az őr kiabálni kezdett rá, hogy jöjjön
már segíteni, s a kocsis ott hagyott a faképnél.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy a legokosabb volna visszaülni a vasúti
kocsiba, s tovább utazni az első kisvárosig. De lesz-e időm a
podgyászomat is visszadobálni? Ezt az érdekes kisérletet nem tehettem
meg, mert a vonat időközben megindult.

Nem maradt egyéb, mint kikérdezni az őrt; talán tud valamit. Már jött;
hozta az ismerős kalapskatulyákat. De tudni nem tudott semmiről. Azt
tanácsolta, hogy várjak. Ha a levél nem veszett el a postán, és a
levélben határozottan benne volt a kocsi, akkor a kocsinak előbb vagy
utóbb meg kell érkeznie.

Ezt is logikusnak találtam, és elhatároztam, hogy megfogadom a jó
tanácsot. Egyebet úgy se tehetek. Sétálni kezdtem a csomagjaim mellett
és várakoztam.

Egyszerre észrevettem, hogy a báróné, a ki már kocsijához ért, meg a
másik két ember sűrűn tekintgetnek felém. Látnivaló volt, hogy rólam
értekeznek.

Kitalálhattam, hogy miről van szó, s megvallom, nem volt ellenemre, hogy
a báróné kimentsen keserves helyzetemből. Az ördög szivességét is
elfogadtam volna, s ha a szivesség azzal jár, hogy ismét együtt lehetek
a szép asszonynyal, annál jobb. Aztán, végre is, ez a szivesség
meglehetősen természetes. Én is felajánlottam volna neki.

Azért nem lepett meg, csak megelégedéssel töltött el, mikor az őr
jelentette, hogy a báróné beszélni kiván velem. A fogadtatás azonban egy
kissé lehűtött.

Nem azzal kezdte, hogy: »Önnek nincs kocsija; az én kocsimban van elég
hely; megférünk benne ketten« – hanem előbb megkérdezte, hogy ki vagyok.

– Ön az a festőművész, a kit a kastélyban várnak?

(E szerint tud róla, hogy a kastélyban kiket várnak? Ismerős ott, de nem
oda, hanem a fürdőbe készül? Mintha már hallottam volna erről a
hölgyről.)

Bemutattam magam.

– Valami tévedésnek kellett történnie – folytatta aztán – hogy nem
küldtek önért kocsit. Szerencsére itt az enyém, s nagyon örülök, hogy
szivességet tehetek nekik. A podgyászát ugyan nem vihetem el, mert
magamnak is sok van, de az őr majd vigyáz rá, a míg érte küldhet.

(Ejha! E szerint nekem nem tenné meg a szivességet; csak »nekik« teszi
meg! No de sebaj. A fő az, hogy megteszi. Egy kissé zord hozzám, de, úgy
látszik, máskor se édeskés szavu.)

Egyszerüen megköszöntem a kegyességét.

– No hát üljön fel.

(Semmi esetre se sorol azok közé a nagy művészek közé, a kik a
Faubourg-Saint-Germain-ben is otthon érezhetik magukat. Alkalmasint
sohase hallotta a nevemet. De meglehet az is, hogy a művészekről
egyáltalán nincs nagy véleménynyel. Nem baj. Azért, hogy elfogult, sőt
talán előitéletes a művészekkel szemben, s azért, hogy a rendetlen életü
emberek iránt leküzdhetetlen idegenkedést érez, még igen jó lélek
lehet.)

Szót fogadtam, s vártam, míg ujra rám kerül a sor. Mert egyelőre nem ért
rá velem foglalkozni. Utasításokat adott az őrnek, aztán utasításokkal
látta el a kocsist. Végre elindultunk.

Azt hittem, jó néven veszi, ha egy pár köszönő szóval kezdem.

– Engedje meg a báróné…

De mindjárt félbeszakított.

– Ne nevezzen bárónénak – szólt. – Ez a czimzés nekem kellemetlen.
Először is, mert most már nem vagyok az.

(Tehát csakugyan az elvált hölgygyel utaztam! Vajjon mit fog mondani a
mester, ha elmesélem úti kalandjaimat?)

Bocsánatot kértem, s elmondtam, a mibe belekezdtem. Mintha nem is
hallgatott volna rám.

Mégis azt képzeltem, hogy felelni fog egy pár szót. Mért ne mondhatna
ennyit:

– Szivesen teszem. Az ember elbeszélget útközben. Úgyis hosszu az út.

De ennyit se felelt; azt se mondta, hogy: »bikkmakk.« S látni lehetett
az arczán, hogy másutt jár az esze.

No, azért ne csüggedjünk. Hangtalanul csak nem ülök mellette másfél vagy
két órán át! Az emberi ügyesség ma már beszédre bírja a siketnémákat is;
és én ne tudnék egy szép asszonyt megszólaltatni?!

– Attól tartok – erőltettem a társalgást – hogy terhére vagyok a
méltóságos asszonynak. Ez annyival inkább bántana, mert, akaratom
ellenére, már a vasuton…

Hirtelen a szavamba vágott.

– Nem, nincs terhemre – szólt. – Ha terhemre volna, nem vinném magammal,
hanem sorsára hagynám.

Olyan szárazon mondta ezt, hogy szavainak igazi értelmét így kellett
megállapítanom:

– Nekem mindegy, hogy ön itt van-e, vagy nincs itt. Ne nyugtalankodjék;
ön oly kevéssé foglalkoztat engem, mintha itt se volna.

De bár inkább bántóan, mint megnyugtatóan hangzott, a mit biztatásul
mondott, azért még nem akartam megadni magamat. Jól van, hagyjuk ezt; és
ne emlegessük, hogy a vasuton már láttuk egymást, ha ez nem kellemes
neki. Beszélhetünk másról is. Csak nem néz cselédnek, a kivel egyáltalán
nincs miért beszélgetnie?

– Ha sorsomra hagy – szóltam – azt hiszem, nagyon rosszul jártam volna.
Az állomásról, akármerre néztem, még csak egy viskót se láttam. Úgy
látszik, még a falu is messze van az őrháztól.

– Nem, csak nem vette észre, mert a falut eltakarják a halmok. Különben
a falu mindössze tiz-húsz kunyhóból áll; szállást nem kapott volna
benne.

– A méltóságos asszony ismeri ezt a vidéket?

– Igen.

Azt reméltem, elmondja, mi köti ide s mióta. De nem tisztelt meg a
részletekkel.

Egy kis szünet után ismét fölvettem a beszélgetés fonalát, a melyet
nyilván készakarva ejtett el.

– Nem tesz kerülőt a kocsi, ha a kastélynak tart?

– Nem.

Ez a »nem« oly kemény és határozott volt, hogy valósággal fölingerelt.

– Zavarom a méltóságos asszonyt a kérdéseimmel?

– Szivesen felvilágosítom, ha valamit tudni óhajt.

Csakhogy oly ridegen fejezte ki szives készségét, hogy el kellett
nyelnem, a mit kérdezni akartam.

Mindössze egy kis mentegetőzésre szorítkoztam, abban a reményben, hogy
ez az utolsó kisérlet talán sikerülni fog.

– Nem fogom megbocsátani magamnak, ha be kell látnom, hogy untatom a
méltóságos asszonyt. A világért se akarnék alkalmatlan lenni, s ha bátor
voltam kérdésekkel zaklatni, a mentségem az, hogy teljesen idegen vagyok
ezen a vidéken, s mert hosszabb időt fogok itt tölteni, minden érdekel,
a mit magam körül látok.

Rám nézett.

– Kérem – szólt, más hangon, mint előbb, s olyan tekintettel, mely
elárulta, hogy egyszerre valami nem várt fölfedezésre jutott – én úgy
veszem észre, hogy ön, viszonzásul, a miért elviszem a kastélyba, minden
áron mulattatni akar engem. Sohase erőltesse magát; nem vagyok beszédes
természetü.

Éktelen düh fogott el.

Mi a mennykő?! Hát ez a fél-mágnásasszony, a biliárdon háló Albert urfi
elvált felesége, menye annak a Freiherrnek, a ki nem tudom minő »von und
zu« névvel, meg egy örök békében pompázó kardbojttal vívta ki a
megélhetéséhez szükséges hozományt, – ez a polgári házban született
báróné, a kinek a mésalliance segítségével elkövetett kapaszkodását csak
azért bocsátották meg, mert egykori férjeurát senkise tekinti komoly
embernek – ez a szép kis néni, a ki tulajdonképpen kalandornő, mert az
eszét és a szépségét felhasználva, olyan körökbe kívánkozott, a hová nem
való, – ez a gőgös fellépésü, de alapjában vidám teremtés, a ki, ha
látják, a márkizt játszsza, s ha nem látják, önfeledten csókolózik a
vasuti kupéban, – ez a hölgyecske nem tartja a méltóságával
összeegyeztethetőnek szóba állani velem, – velem, a ki nem kerestem az ő
ismeretségét, s a ki csak véletlenül, az ő felszólítására kerültem
melléje, – velem, a ki akármilyen kis helyet töltök be a világban, nem
akarok más lenni, mint a minek születtem, mert akármilyen kis pont, de a
magam ura vagyok! Ejha! Olyan nagy volna köztünk a társadalmi különbség,
hogy akkor se szólhatna hozzám egy pár jelentéktelenül udvarias szót, a
mikor minden illendőség ezt kivánja, még a legkezdetlegesebb illendőség
is, a társaságon kivül találkozó művelteknek egymás irányában való, a
hasonlóság és a viszonosság czimén joggal megvárható figyelme, az a
köteles jóindulat, melylyel az ember embertársának tartozik?! Vagy olyan
alsóbbrendü alaknak talál, a kit megillet ugyan a jóindulat, de nem a
figyelmesség?! Úgy visz magával, a hogy a dadát vagy a zongorahangolót
vinné?! Nem vagyok túlságosan érzékeny, és szép asszonyoknak sokat meg
tudok bocsátani, de ez egy kicsit sok volt a jóból.

– Nagyon sajnálom, méltóságos asszony – tört ki belőlem a jogos
felháborodás – hogy visszaéltem a szivességével; mélyen sajnálom ezt, és
bocsánatot kérek az ügyetlenségemért. Bizonyára ostobaság volt,
alkalmatlankodással hálálnom meg a kegyességét; s félek, hogy igen
helytelenül cselekedtem, a mikor elfogadtam a jóságát, noha méltóságod
biztosított róla, hogy ez a lekötelező szivesség nem az én csekély
személyemnek szól, hanem azoknak, a kik vendégül fognak látni. Most már
nem tehetem jóvá a hibámat, de talán még kiérdemelhetem bocsánatát
azzal, ha bebizonyítom, hogy, bár a látszat ellenem vall, a tolakodás
szándéka nem volt meg bennem.

Ezekkel a jól kikerekített körmondatokkal, melyek híven fejezték ki a
harag kívánta czerimóniás udvariasságot, igen meg voltam elégedve, s
mikor elhallgattam, úgy éreztem, hogy némi – sovány – elégtételt
szereztem magamnak. Nem akartam lemondani erről a jóleső érzésről, annál
kevésbbé, mert, mialatt beszéltem, úgy tett, mintha felelni akarna
valamit. De nem szólt közbe, s mire befejeztem, mást gondolt.
Elfordította tőlem a tekintetét, és nem szólt semmit. Talán, mert nagyon
sokat találtam mondani.

Önérzetem még sohase szenvedett ilyen súlyos vereséget. Akkor se, a
mikor a legvastagabb gorombaságokat irták a képeimről.

Nem tudom, mit adtam volna érte, ha nyomban ott hagyhatom, a hol van;
de, sajnos, erről szó se lehetett. Leszállani a kocsiról kész nevetség
lett volna. Azt mondjam neki: »Köszönöm a barátságot, de ha így bánik
velem, akkor inkább megyek gyalog, torony iránt?« S meginduljak a
sötétben, tudom is én merre, csak valahová az orrom után? Világos, hogy
a szemembe kaczag, s a kaland komikumát sohase heverem ki.

De mellette maradni is meglehetősen nevetséges volt. Meghúzódni
valakinek az oldalán, a ki szolga számba vesz bennünket, tovább is a
szivességére szorulni egy hölgynek, a ki ily alaposan letárgyalta az
embert – megalázó helyzet, még abban az esetben is, ha a krédóba került
férfi minden hiúság nélkül való, a mit én nem mondhattam el magamról.

És mégis bele kellett törődnöm. Mit tehettem volna? Átkoztam a sorsot,
mely oda kötött kiállhatatlan útitársamhoz, de meg kellett maradnom az
átkozódásnál.

– Szép kilátások! – elégedetlenkedtem magamban, mialatt, némaságra
kárhoztatva, gyűlölködő tekintettel nézegettem a sötétedő tájékot. Vagy
két óra hosszat ülni igy, a pellengéren, bizony keserves mulatság lesz!
És meglehet, nem az utolsó efféle mulatság. Mert ha ilyen a tisztelt
családnak a fiatalja, milyen lehet még az öregje! Ha ennyi gőg szorult a
jövevénybe, a kit az ősök arczképei lenéznek, mit várhatok a vén
oligarchától? De úgy kell nekem! Mért ugrom bele minden őrültségbe!

Rossz sejtelmek kínoztak, s tisztán emlékszem, hogy e kellemetlen
perczek alatt még bosszuságomat is elfojtotta egy határozott, erős
előreérzés. Az az érzés, hogy az ismeretlen helyen, a hová készülök,
valami nagy, nagy megaláztatás vár rám.

Ennek a hatása alatt azon kezdtem tépelődni: nem volna-e mód kikerülni a
kastélyt, eljutni valahogyan a fürdőbe, s onnan mindjárt visszautazni a
nagyvárosba, mely nekem: az otthon, a magánosság és a nyugalom.

Egyszerre az úton valami világosságot vettem észre.

A világosság közelebb jött, s ez a fölfedezés olyan örömmel töltött el,
mint a hajótörötteket a: »Föld! Föld!« Igen, az kocsilámpa! És az a
kocsi már csakugyan értem jön!

Ez egyszer nem csalódtam. Mikor a szemközt jövő hintó a közelünkbe ért,
a báróné rákiáltott az idegen kocsisra. Amaz megállította a kocsiját; a
miénk is megállott.

– A vasuthoz méssz, Gyurka? – kérdezte a báróné.

– Igenis, kezét csókolom.

– A pesti úrért?

– Igenis, azért.

– Aztán mért jössz ilyen későn?

– Kezét csókolom, csak most kaptam a parancsot.

– No hát fordulj meg, mert a pesti úr már itt van.

(Lám, lám, nem is lök ki a kocsijából! Hanem én megyek.)

– De most jut eszembe – szólt aztán, felém fordulva – hogy a podgyászát
az állomáson hagyta. És meglehet, hogy még ma szüksége van rá.

– Hosszu utról jövök – feleltem – és azért szeretném, ha minél előbb
hozzá juthatnék.

– Akkor hát jó éjt.

– Engedje meg a méltóságos asszony, hogy még egyszer megköszönjem a
jóságát, és még egyszer bocsánatot kérjek.

– Nincs mért.

És a kezét nyujtotta.

Ez valamelyest kibékített vele. De keztyüjének megérintése sokkal
légiesebb élvezetet nyujtott, semhogy ez az érintés az emlékemben rekedt
sok bosszuságot eloszlathatta volna. Az út egy kicsit sokáig tartott… s
a kicsinylés, melyben oly bőven részesített, egy kicsit tulságos volt…
nem, nem tudtam neki megbocsátani.

– Megállj, szép asszony – fenyegetőztem magamban, mialatt Gyurka az
állomás felé hajtott – megállj, még találkozunk! És biztosíthatlak, hogy
addig nem hagyod itt ezt az utálatos vidéket, míg elégtételt nem adsz
nekem, teljes elégtételt, olyan elégtételt, a milyet csak szerelmes nő
adhat!…

Azt hiszem, a vasuti jelenet emléke hevítette fel ennyire a
képzeletemet. Annyi bizonyos, hogy okosabban cselekszem, ha más valamin
töröm a fejem. De nem tudtam elűzni magamtól a bosszu tetszetős
gondolatát, s emlékezetem vissza-visszaszállt a bárónéhoz.

Úgy tetszett, mintha Gyurka kerülő úton vinne az állomásra. A báróné
társaságában mégis csak gyorsabban mult az idő, bár vele kevesebbet
értekeztem, mint a barátságos Gyurkával.

A hosszu értekezésnek egyébként kevés volt a magja. A báróné szokásairól
Gyurka nem tudott sokkal többet, mint én; azt például, hogy mennyi időt
szokott tölteni a fürdőn, nem sikerült kiszámítania. Két nézet között
ingadozott. Az egyik véleménye az volt, hogy a báróné három hétnél
tovább soha se marad a fürdőben, de ha másképpen tettem fel a kérdést,
ahhoz a föltevéshez húzott, hogy bajosan megy el hamarább, mint három
hónap mulva.

A vasutnál egy kis kellemetlenség ért. Az őrt nem találtam az állomáson;
utána kellett menni a faluba. Ott ugyan könnyü volt ráakadnom, mert
psychologiám egyenesen a kocsmába vezetett, de mégis időbe telt, míg a
podgyászomat megkaptam.

Igy történt, hogy késő este lett, mire a kastélyba értem.

Mikor a hatalmas, sok tornyu épületnek az esti homályból kibontakozó
sötét kőtömegét megpillantottam, az órám már majdnem tizet mutatott.

– Itt ugyan már senkit se találok ébren, a szolgákon kívül, de annál
jobb – szóltam magamban.

Nagyon fáradt voltam, nem vágyódtam társaságra, s örültem, hogy nem kell
átöltözködnöm csak azért, hogy egy csésze teát kapjak.

De a ki vendégül megy valahová: ne szőjjön terveket. Ha kiléptél az
otthonod négy fala közül, nem vagy többé a magad ura; nem azt teszed, a
mit akarsz, hanem: a mit lehet.

És az az uj világ, a mely felé két szép fekete vitt, nem engedte meg,
hogy pár percznyi mosakodás után nyugalomra hajthassam a fejem.

Még nem szállottam le a kocsiról, a mikor már gyanítottam, hogy baj van.
Azon a tájon, a hová Gyurka igyekezett, nagyon sok világosságot láttam,
s nemsokára meggyőződhettem róla, hogy a kastélyban és környékén szép
számmal vannak, a kik nem feküsznek le a tyúkokkal.

A közelben néhány nagy ház sötétlett: nyilván a gazdasági épületek. De
ezek körül is feltünően sok árnyék mozgott. S aztán lakóházak
következtek: ezeknek már mindenikében égett a lámpa vagy pislogott a
mécs.

– Teringettét, hisz ez Brüsszel! – dörmögtem olyan hangosan, hogy Gyurka
hátrafordult.

– Mi az? – kérdeztem. – Itt este nem szoktak lefeküdni az emberek?

Gyurka elértette, hogy hova vág a kérdésem.

– Hja, kérem, ennek így kell lennie, mert a kegyelmes úr nem tud aludni.
Mindenki sokáig marad szolgálatban; a méltóságos asszony nem érti a
tréfát.

– Melyik méltóságos asszony?

– A főispánné méltósága.

(Értem. A kormányzóról van szó. A kis szürkéről, a ki mindenütt jelen
van.)

– Aztán terhes a szolgálat?

– Bizony, kérem, itt nem úgy van, mint Késmárkon. Itt dolgozni kell az
embernek.

Pedig elég sok lélek állhatott a kegyelmes úr és tolószéke szolgálatára.
Mióta a jablonkai állomásról eljöttünk, három falut hagytunk magunk
mögött, de ezekben mindössze se láttam annyi embert, a mennyit itt, a
kastély közelében.

Valóságos telepen mentünk keresztül. Gyárszerü, kéményes épületek
meredeztek körülöttem; három, négy, öt kéményt is számláltam.
Szeszfőzők, vagy mi a tatár. A kegyelmes úr, úgy látszik, akármilyen
feudális érzésü, ha pénzről van szó, halad a korral.

Közben a kastélyt szem elől vesztettük. Most ismét felbukkant előttem,
de láttam, hogy távolabb van, mint előbb képzeltem.

Még hozzá, jókora vargabetüt kellett csinálnunk, míg tornyait
megközelithettük. Kőfallal kerített, óriási park zárta el az
alsóbbrendüek világától, s ezt a parkot jó részben meg kellett
kerülnünk. Végre egy nyitott, nagy, vasrácsos kapu elé értünk, s Gyurka
behajtott a százados fák közé.

Ezektől a hatalmas fáktól nem láthattam a kőtömeget egész
kiterjedésében, de abból, hogy jó nagy távolságban mindenfelé
világosságot láttam, kitalálhattam, hogy a kastélynak, azon az oldalon,
a mely felé közeledtünk, két nagy épületszárnya van, s hogy a kocsi az
egyik épületszárny felé tart.

Szemlélődésemből, mely egyelőre igen kevés eredménynyel járt, váratlan
hang zavart fel: egy czifrán káromkodó férfinak a hangja.

– Hogy a mennydörgős mennykő üssön belétek! Hát nem megmondtam, hogy
jön!

Határozottan tiszteletet parancsoló hang volt, mely diadalmasan
versenyzett volna bármely harsonával.

A káromkodásra senkise felelt, s hasztalan néztem körül, hogy honnan
ered a szives fogadj Isten. A harsona a sötétben, valahol a fák között
szólalt meg.

De nem értem rá tanakodni, hogy vajjon kinek köszönhetem a furcsa
vendéglátást, mert hirtelen nagy világosság csapott az arczomba, s a
kocsi megállott. A világosság egy nyitott ajtóból áradt ki, a melyhez
öt-hat fokból álló kőlépcső és széles perron vezetett. Ahogy oda
tekintettem, a perronon két libériás inas jelent meg, a kik minden
sietség nélkül, az előkelő helyen alkalmazott szolgák mértékletes
szolgálatkészségével jöttek a podgyászomért.

Kiszálltam, s mialatt borravalót kerestem elő Gyurka számára, a park
sötétje felől egy harmadik alak került elő, a ki már sokkal nagyobb
ügybuzgósággal sietett üdvözlésemre, mint az inasok. Ez az ügybuzgó
harmadik egy deresedő szakállu, jóképü, feketesipkás úriember volt.
Hamarjában nem tudtam eldönteni, kit tiszteljek benne: családtagot-e,
vagy valamely magasabb rangu gazdatisztet, de az nyomban kiderült, hogy
az imént hallott harsonának ő a tulajdonosa.

– No brávó, a kutyafáját, csakhogy itt vagy! – harsogott. – Ezek a
marhák… Szervusz, kedves öcsém, isten hozott, én Sárossy vagyok!

(No lám, a főispán úr ő méltósága!)

Bemutattam magamat s megszorítottam a felém nyujtott kezet.

– Ezek a marhák megvárakoztattak, ugy-e? – folytatta a főispán, mialatt
barátságosan megveregetvén a vállamat, feltuszkolt a lépcsőn. – A lusta
kutyák!… Nem mozdulnak ezek, ha az ember nem hajtja őket, mint az
állatot; mindig elkésnek, mindenünnen!… Hanem várj, mindjárt intézkedem,
hogy legalább most már kényelembe tehessed magad!

De egyelőre nem igen tudott intézkedni, mert előbb meg kellett kérdeznie
az egyik inast:

– Vilmos, hova kell vezetni a nagyságos urat?

Vilmos megmondta.

– Hát csak gyere utánam – biztatott – s azonnal intézkedem.

Mondtam, hogy a szolga is elvezet, s kár volna fáradnia. De a világért
se akart elereszteni.

– Ha magam nem ügyelek fel, ezek az állatok a legszükségesebbről se
gondoskodnak! Mindennek utána kell néznem; ezekre nem bízhatok semmit,
éppen semmit, hogy a mennykő csapjon beléjük!

Végig mentünk egy hosszú folyosón, aztán fel az emeletre, mindenütt
Vilmos nyomában.

A főispán ekközben elmagyarázta, hogy mért késett el a kocsi.

– Tudod, egy kis hiba történt. A feleségem eltévesztette a napot. Mindig
azt mondta, hogy tizenhatodikán jössz és hogy tizenhatodikán kell érted
küldeni a kocsit. Mondtam neki, hogy jól van, majd intézkedem. Persze,
tizenötödikét kellett volna mondania, de rosszul emlékezett a leveledre.

– Bátyám téved; ma csakugyan tizenhatodika van, nem tizenötödike.

– Tizenhatodika? No igen; tehát ha a feleségem nekem azt mondja, hogy te
tizenhetedikén jössz, akkor én tizenhatodikán nem intézkedhetem, ugy-e?!
Elég az hozzá, mikor látja, hogy Gyurka még itthon van, akkor jut
eszébe, hogy neked ma kell érkezned. Persze, azonnal intézkedtem, de míg
azt a lajhárt előkeritettem és ki tudtam kergetni a vasuthoz, no
képzelheted! Szóval, öcsém, az asszonyok szórakozottak, hanem azért
bocsáss meg a feleségemnek…

– De kérem, bátyám…

– Tudod, öcsém, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy az asszony
feje üres, mint egy tatárnak a pénzes tarsolya. Ezt nem a feleségemre
mondom, mert ő, szegény, nagyon szelid, jó asszony, de hát ő is csak
asszony, és azt, hogy egy előre kijelölt napot megjegyezzen magának, ne
várd tőle, mert hát neki is hosszú haja van… Ejnye, hol van az az állat?

Vilmos eltünt előlünk, s az első emeleti folyosó egy elágazásához jutva,
vezetőm nem tudta elhatározni, hogy jobbra vagy balra forduljunk-e?

– Nézd ezt a bivalyt! – mérgelődött a főispán – épp akkor nincs itt, a
mikor szükség volna rá! Elfelejtettem, hogy melyik szobát mondták, és ez
a vadállat nem tartja itt az orrát! Pedig az imént, a mikor nem kellett,
itt lábatlankodott előttünk, hogy az ember majd a sarkára lépett. De ne
félj, majd rendet csinálok én ezek között!

Olyan éktelenül káromkodott, hogy azt hittem, az egész ház össze fog
szaladni. De a kastélyban már megszokhatták ezt a hangot, mert egy
szolga, a ki szembe jött velünk, nyugodtan sétált el mellettünk és füle
botját se mozdította.

– Nem láttad Vilmost? – rivallt rá a főispán.

– Vilmost? Nem – felelt a szolga, és tovább ment.

– Agyonverem a gazembert – szólt hozzám a főispán.

Bár régi dolog, hogy az ugató kutya nem harap, s az igéretet különben se
lehetett szó szerint venni, éppen mentegetni akartam Vilmost, mikor a
keresett egyszerre csak megszólalt mögöttem:

– Erre méltóztassék.

A főispán egy rövid és minden kegyelet nélkül való megemlékezést
hevenyészett Vilmos öregatyjáról, de Vilmos, mintha nem is hallotta
volna ezeket a tartalmas megjegyzéseket, tovább is csak hozzám intézte a
szót:

– A méltóságos asszony üdvözletét küldi és kérdezteti, hogy a nagyságos
úr a szobájában parancsol-e vacsorát vagy át méltóztatik fáradni az
ebédlőbe? Tizenegyig az uraságok fenn vannak.

Kértem a főispánt, hogy mentsen ki, mert mire illedelmes alakban
jelentkezhetném a méltóságos asszony előtt, már oly kései lesz az óra,
hogy a világért se merném zavarni, és így tovább.

Vilmos meghajolt, mintha neki szóltam volna.

Aztán bevezetett a szobámba, vagy jobban mondva: a termeimbe, melyek
pontról pontra igazolták a mestert és igéreteit.

– Ha nem leszek terhedre – szólt a főispán – nálad maradok, míg a
szivaromat elszívom. A feleségem irtózik a füsttől, és én ugyan nem
vagyok barátja az asszonyi szeszélyeknek, mert azt tartom, a mit az
orosz közmondás… Tudod, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy:
»Szeresd a feleségedet, mint a lelkedet, és rázd meg, mint a
gyümölcsfát.« Nekem már ez az elvem, öcsém, s mondhatom, ha az én
feleségem olyan volna, mint az asszonyok nagy része, én, barátom,
összetörném a csontját. Mert nagyon igaza van az orosz közmondásnak…
tudod-e, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja: »Minél többször vered
meg a feleségedet, annál jobb lesz az ebéded.« Ez szent igaz, s neked
megvallhatom, öcsém, hogy én zord ember vagyok, a kitől rettegnek, mert
kiméletlen erély lakik bennem, s kereken ki szoktam mondani a
véleményemet… és bizony, barátom, beszéljenek nekem akármit
lovagiasságról, gyöngédségről, és más efféle ostobaságot, engem nem
bántana a lelkiismeret, ha félholtra vernék egy rossz asszonyt, mert:
verd a bundát, és meleg lesz, verd az asszonyt, és hű lesz hozzád… De az
én feleségem szelid, csöndes asszony; meglátod, egészen az ellentétem.
Bennem sok a zsarnoki vonás, az akaratom vas, a karom kemény, a
szavamjárása durva… ő, szegény, maga a gyöngeség. Azért kimélem az
egészségét, s ha vacsora után el akarok színi egy vagy két szivart,
inkább kimegyek a parkba. Ott maradjak az ebédlőben, szivar nélkül, egy
sereg lány és asszony között?!… Örülök, ha nem látom őket.

A zsarnoknak szemmelláthatóan jól esett, hogy szelid, csöndes
feleségétől távol, szabadon szivarozhat.

Őszintén megvallva, igen szerettem volna megszabadulni tőle, mert nagyon
fáradt voltam. De ezt csak itt vallom meg; neki egy kukkot se szóltam
érzelmeimről. Sőt ellenkezőleg. A mikor hirtelen eszébe jutott, hogy:
»De kedves öcsém, mondd meg őszintén, nem vagyok terhedre?« –
megesküdtem, minden szentekre, hogy a világért se tudnék aludni, s
nélküle el kellene sorvadnom unalmamban. Volt bennem annyi »élni tudás«,
hogy nem ugrottam be mindenkinek, a ki az őszinteségemre hivatkozott.
Ismerem ezt a szólásformát, s tudom, mit jelent. Ha félreérted, és
csakugyan őszinte vagy: ugyanaz az ember, a ki előbb könyörgött a
nyiltságodért, azt fogja mondani rólad, a hátad mögött, hogy
kiállhatatlan fráter vagy, a kiben nincs egy garas ára illendőség-érzet.
Már pedig én nem akartam megharagítani a vendégemet. Gyanítottam ugyan,
hogy akármennyire szeret intézkedni s akármilyen hévvel játszsza a
házigazdát – előkelő hivatala és lármás beszéde ellenére – igen keveset
számít a családi tanácsban: de arra gondoltam, hogy senkit se jó
kicsinyleni, s nem lehetetlen, hogy ebben az ismeretlen világban, nem
tudom micsoda veszedelmek közepett, még szükségem lehet rá.

Azért letagadtam a csillagokat az égről, s marasztaltam, a míg csak
maradt. Egy jó darabig nem is mozdult mellőlem, de a mikor észrevette,
hogy a második csésze tea után már nagyon laposakat pislantok,
végre-valahára komolyan búcsúzni kezdett.

– De ideje, hogy menjek – szólt – mert a szegény asszony nem tudja, hová
lettem.

(Az ember azt hitte volna, hogy a méltóságos asszony azóta izgatottan
járkál a szobájában, aggódva pillant ki a sötétbe, s kétségbeesetten
tördeli a kezét.)

– Akkor hát a viszontlátásra, kedves bátyám!

Megrázta a kezemet, és biztosított:

– Ne félj semmit, itt nem fogsz unatkozni. Majd intézkedem, hogy jól
érezd magad.

Ezzel aztán magamra hagyott.

Majdnem egy óráig volt nálam, és ez alatt az idő alatt megtöltötte a
szobámat szivarfüsttel, a fejemet pedig orosz közmondással. A szobát is,
a fejemet is szellőztetni akartam egy kissé, s noha már erősen
kívánkoztam a hálószobába, a honnan egy hatalmas sárgaréz-ágy hívogatóan
kandikált ki, előbb kinyitottam az egyik ablakot.

Mialatt felhúztam a függönyt, s az ablakpárnát félre téve az egyik
sarokba, kikapcsoltam a külső ablaktáblákat, még egyre az imént
hallottak jártak a fejemben:

– Ha az orosz nép lelkivilágát csak azokból a közmondásokból lehetne
megítélnem, a melyeket a rusznyákok főispánjától hallottam, azt kellene
gondolnom, hogy a szlávoknál aggasztóan elharapózott a nőgyűlölet… »Ha
reggel megvered a feleségedet, ne feledd el délben ujra kezdeni a
dolgot.« Ez lehet czélszerü, de semmiesetre se lovagias… »A hová az
ördög nem tud eljutni, a fiatal feleségét küldi el.« Ez inkább csak
gúnyos czélzás, mint arany szabály, de a csúfolódó szándék itt se valami
gyöngéd… És hogyan egyeztessem össze ezt a közmondásokba fojtott nagy
keserűséget azzal a sok széppel és jóval, a mit a főispánné ő méltósága
csöndes szelidségéről hallottam?!… Attól tartok, hogy ez a káromkodó
zsarnok, a kinek minden második szava: »százezer mennydörgős mennykő«,
az a bizonyos »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!« – s az
előbb hallott élet-bölcseségben egy elnyomott lélek szubjektivitása
rejtőzködik, megtörve s meglapulva…

De a nyitott ablakon betóduló májusi levegő másfelé terelte
gondolataimat. A langyos szellő felélénkitett, s mintha elfujta volna
kábultságomat. Már nem éreztem semmi törődöttséget. Az éles, friss
levegő ott tartott az ablaknál. Visszatettem a párnát a helyére, rá
könyököltem, s kiváncsian tekintgettem ki a sötétbe: merre vagyok? mi
van a közelemben? láthatok-e valamit az éjszakában is? A ki valaha késő
éjjel érkezett meg egy uj, érdekes és egészen ismeretlen világba,
bizonynyal ismeri ezt a kiváncsiságot.

Szemközt, alattam és fölöttem, jobbra, balra és mindenfelé, nagy, sötét
ablakokat pillantottam meg. Szobáimat a rengeteg épület egy másik
részétől szűk udvar választotta el.

Kik szunnyadhatnak ezek mögött a nagy, sötét ablakok mögött? Azok, a kik
ilyenkor még nem tudnak aludni, a kastély más részében lehetnek.

Itt mély csöndesség ült mindenen. A földszint se volt világos. Némi
tanakodás után annál a föltevésnél maradtam, hogy az épület egy lakatlan
részét nézegetem. Alighanem itt szokták elszállásolni, vendégjárás
idején, a vadász urakat. Vagy az unokatestvérek és más
kisasszony-rokonok egy csapatját, mikor a szokottnál is többen jönnek
össze.

De egyszerre zongorahang ütötte meg a fülemet, s ez a hang abból az
irányból jött, a hová nézegettem. Tehát mégis laknak odaát. Valamelyik
belsőbb szobában szólhatott a zongora, mert hangja kissé tompultan
hatott el hozzám, s az ablakok sötétek maradtak.

Figyelni kezdtem a zongoraszóra. Nini, hisz ez a »Fekete dominó«!… Igen,
igen… ez Angela belépője, az első felvonásbeli románcz, mely így
kezdődik:

– Tündér vagyok!…

És mialatt, az ária ismétlődésében, másodszor hallgattam végig Angela
kedves, kissé melankolikusan vidám bemutatkozását, eszembe jutottak a
mester szavai: »Nem hiszed, hogy vannak tündérek? Sajnállak…« Tessék,
egy már jelentkezik! Ha ugyan hihetek annak, a mit a zongora mond.

A zongora egyébként mindjárt elhallgatott, sajnálatomra. Már egy cseppet
se voltam álmos; fáradtságom eltünt, s a kiváncsiság egyre erősebben
dolgozott bennem. Még az a csekély életjel is érdekelt, a melyet az
imént a zongora közvetített. Végre is, a zenénél semmi se mond többet.
Mondd el sorra, melyek a zeneszámaid, s megmondom, ki vagy. Határozottan
megbántam, hogy nem mentem át az ebédlőbe. Mindenesetre láttam volna egy
pár leány-arczot, s kellemesen töltöttem volna az időt. És most nem
izgatna az érdeklődés.

A mint így méláztam és bámészkodtam, hirtelen úgy tetszett, mintha egy
leányfejet látnék a velem szemközt levő sötét ablakban. Eleinte azt
hittem, hogy csak képzelődöm. »Bolond vagyok! – szóltam magamban –
leányokról álmodoztam, és ime, már mindenütt leányokat látok, mint a
fáradt vándor, a ki a Hortobágyon mindenfelé falu-tornyokat lát.«

De nem értem rá sokáig kérdezgetni magamtól, hogy csakugyan
képzelődöm-e, mert a sötét ablak kivilágosodott és megnyilt, a
leány-arcz pedig megjelent a jól látható, a kétségtelen valóságban, és
rám szólt:

– Jó estét.

Hogy, hogy nem, ebben a perczben elment az eszem. Talán mert egyszerüen
rám szólt, ismeretlenül, a késő éjszakában… igen, főképpen ez lehetett
az oka, hogy az első pillanatban gyönyörü kis szobacziczának néztem. De
talán azért ment el az eszem, mert egy nagyon, nagyon bájos arcz
mosolygott rám, s akármilyen késő éjszaka volt, előttem egyszerre
földerült a világ.

Elég az hozzá, így feleltem:

– Jó estét, mennyország!

– Miért nevez mennyországnak? – kérdezte.

– Mert kék ruhája van – feleltem – és kék ruháján apró sárga csillagok
vannak, mint az égen.

Nevetett, és nevetésének zengése engem arra a csilingelésre
emlékeztetett, a mely régen, nagyon régen, tudtomra adta, hogy
megnézhetem az első karácsonyfámat.

– A hasonlat nagyon megtisztelő – szólt, s komolykodva, de pajkosan
bicczentve meg a fejét, mind a két karjával rátámaszkodott az
ablakpárkányra – és köszönöm a bókot. De attól félek, hogy téved, és
hogy valami nagyon mélyen bele ne essék ebbe a tévedésbe, azt hiszem, jó
lesz, ha bemutatkozom. Maga engem szobalánynak néz, ugy-e?

– Én?! – kiáltottam fel, megbotránkozást tettetve, mert most már nem
lehetett kétségem, hogy nagyot tévedtem. – Én?!

De nagyon hirtelen mehettem át egyik hangból a másikba, vagy
buzgóságomban a kellőnél magasabb hangot ütöttem meg – soha se
szinészkedjék az, a kinek ez nem mestersége – szóval kiérzett a
hangomból, hogy hazudom, s képmutatásomnak egy csepp sikere se volt.

– Ön! Ön! – bizonykodott kétszer is, a hogy én előbb kétszer tagadtam
meg magam. – Ne is tagadja! Nem szeretem, ha valaki hazudik, még ha
tréfából teszi is. Maga engem szobalánynak nézett, mert nagyon egyszerü
ruhában lát, és mert nem vártam meg, míg annak rendje és módja szerint
bemutatják. No hát ez nem baj, de hogy hamarjában sokat ne találjon
mondani, figyelmeztetnem kell, hogy nem vagyok szobalány, hanem höher,
höher… mert én a Burgfräulein vagyok, urnője mindannak, a mit itt lát,
vagy nem lát, s holnaptól fogva a maga kritikusa, szigorú kritikusa…

És ennek a különös bemutatkozásnak is nevetés volt a vége.

Ó, ez az édes, csengő, ifju nevetés! Most, a mikor egyetlen örömöm az,
hogy papirra teszem az emlékeimet, most, a mikor… de ne beszéljünk a
jelenről… ó, milyen boldog volnék, ha csak még egyszer, egyetlen egyszer
hallhatnám ezt a nevetést!

Akkor, emlékszem tisztán, hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki. Először
is megint hazudni akartam. Hogy már azért se nézhettem szobalánynak,
mert hallottam, hogy zongorázott. De attól tartottam, hogy megint
ostobaságot találok mondani. Mert hátha nem ő zongorázott?!

Elnyeltem tehát az első ötletemet, s ő nem várta meg, míg ujat eszelek
ki.

– Furcsának találja, ugy-e – folytatta – hogy a megismerkedésnek ezt a
szokatlan módját választottam? Tudja, a hogy a zongoraszobából egy
pillanatra benyitottam ide, észrevettem, hogy maga még fenn van, kinéz
az ablakon, és mereng, a hogy én szoktam. Hopp, szóltam magamban, ez a
megismerkedésre a legalkalmasabb pillanat! Miért várnám meg, míg holnap
reggel a nagypapa bemutatja: »No itt van, és most már hagyjatok
békében!« Megjegyzendő, hogy én nagyon elkényeztetett leány vagyok, és
azt teszem, a mit akarok.

Nem tudnám megmondani, mért tetszett nekem ez a »megjegyzendő«, a
nevelőnői stilusnak ez a szerény kerti virága. Csak azt bizonyithatom,
hogy én már ekkor el voltam ragadtatva.

Az előbb, mikor szobacziczának vagy nem tudom minő házikisasszonynak
néztem, felvillanyozott a látása: »Ohé, itt nem fogok unatkozni!« –
ujjongtam magamban. Most egészen mást, valami csodálatos jólétet
éreztem, a minek nem tudtam volna okát adni. Folyton egy német verssor
kóválygott a fejemben, Mirza Schaffy egy sora: »O, wenn es doch immer so
bliebe!«

És mert egyszerüen el voltam ragadtatva, érthetetlenül és bután –
világos, hogy legelsőbben a csúfolódás szólalt meg az ajkamon. (Pedig,
mily idegen volt tőlem, ebben a pillanatban!)

– No, azt látom.

– Rosszalja? – kérdezte megütközés és szemrehányás nélkül. – Akkor hát
el kell mondanom, hogy nagyon kiváncsi voltam magára. Tudja maga, hogy
én voltam az, a ki kezdettől a mellett kardoskodott, hogy magát kell
meghívni?

– Nem, ezt nem tudtam.

– Pedig úgy van. A nagypapa haragudott, mikor az öreg mester azt irta,
hogy így meg úgy, ő már csak a köszvényénél marad, és egy másik öreghez
akart fordulni. Megjegyzendő, a nagypapa egy kicsit elfogult az uj
emberekkel szemben, és semmi jót se vár a fiatalságtól. De én
bizonygattam, hogy a mesternek van egy nagyon tehetséges tanitványa, s a
mester váratlanul segítségemre jött. És ha már erről van szó, egy
bizalmas vallomást kell tennem.

– Kérem.

– Tehát ne vegye rossz néven, de én csak a sokszorosításból ismerem a
maga műveit, és mondhatom, hogy nekem nem mind tetszik, ó, éppen nem
mind! A tájképei hagyján, de a női arczképei… no tudja, nem értem, hogy
ezeken a hölgyeken mi a lefesteni való. A mythologiai képeiről nem is
beszélek; van köztük egy… nem haragszik meg az őszinte kritikáért?… az
egyszerüen fuj!

– És mégis méltónak tart a pártfogására?

– Igen, mióta megláttam az arczképét a »Magyar Művészet«-ben. Lássa, ez
igen jó arczkép. A hogy megláttam, azt mondtam magamban, a kinek ilyen
jó arcza van, annak derék embernek és tehetséges művésznek kell lennie,
bár néha méltatlan tárgyra pazarolja az ecsetet és a vásznat.
Képzelheti, milyen kiváncsi voltam, nem csalt-e meg az arczkép?

– Nos, nem csalta meg?

– Nem. Ön tetszik nekem.

Olyan egyszerüen mondta ezt, hogy nem tulajdoníthattam a szavainak más
értelmet, mint hogy: »Igen, ön tetszik nekem; persze ennek semmi
jelentősége.«

De a hangjában annyi becsületesség csengett, hogy arra kellett
gondolnom:

– Épp ilyen egyszerüen mondaná azt is, hogy: »Szeretlek.«

És, különös, mialatt elbeszélte, mit olvasott rólam a »Magyar
Művészet«-ben, folyton egy kérdés járt az eszemben, egy olyan kérdés,
mely azelőtt soha se foglalkoztatott, mert nem is tartottam kérdésnek, s
eddig egy rövid »nem«-mel intéztem volna el az egészet.

Azt kérdeztem magamtól:

– Lehetséges-e, hogy egy férfi és egy leány megszeressék egymást
mindjárt az első látásra?! A hogy Rómeó és Júlia megszeretik egymást, s
a hogy a régi regényekben ez minduntalan megtörténik?! Vagy
lehetséges-e, hogy akár csak az egyik is örökre rajta felejtse a szemét
a másikon?! Előfordul-e az életben is az a bizonyos »villámcsapás«,
melyről a költők és a regényirók annyit tudnak mesélni?!

Nem, most sem hittem ebben a hagyományban. De a velem beszélő kis leány
hangjának a zenéje valami sajátságos vonzódást ébresztett fel bennem. Ez
a hang uj volt előttem, és mégis ismerősnek tetszett. Hallatára
megremegtek összes, régóta szunnyadó emlékeim, s csudálatosan édes érzés
fogott el. Mint a hogy a csipős hidegből a kandallóhoz eljutó utast
átjárja a kellemes meleg, át meg átjárt a jólét valamely szokatlanul
erős és tudatos érzése. A szeretőim közelében soha se tapasztaltam
effélét. De ez a gyermekiesen üde, kedves hang, nem tudom minő
titokzatos úton, azonnal beférkőzött a lelkem legmélyébe. Esküt tettem
volna rá, hogy minden helyes és jó, a mit csak gondol; szerettem volna
segítségére lenni, ha valamire törekszik, szerettem volna gondját
viselni, oltalmazni, örömet okozni neki; hálából a jólétért, melyet
öntudatlanul szerzett nekem, hirtelen keletkezett barátságot éreztem
iránta; és máris aggodalommal gondoltam rá, hogy lesz idő, a mikor ezt a
kedves hangot nem fogom hallani többé.

Ez volna a »villámcsapás«? A szerelem – első látásra? Nem hittem.

De mit is beszélek: »első látásra«?!… Hisz nem is láthattam jól!
Mögöttem is, az ő szobájában is, két-két villamos-körte égett, de mind a
ketten árnyékban voltunk, mert a szűk udvarból, mely elválasztott
bennünket, sehonnan se sugárzott felénk világosság. Alattunk és
felettünk köröskörül mindenütt vak homály ült.

Hogy szeme csupa ragyogás, hogy mosolya elbájoló, s hogy arczocskája
formás: azt így is láthattam. De jól esett arra gondolnom, hogy a
nappali világosság, az apró árnyalatokat is feltáró, teljes nyiltságával
nem fogja lehűteni lelkesedésemet.

S mialatt csacsogott, már nem is tudom miről, szinte kinéztem a
szememet, hogy jobban lássam. Az ablak félhomálya nem engedte, hogy
kedvemre kigyönyörködhessem magamat, de lassankint, a mint egy kissé
megmozdult az ablakpárkányon, el-elfogtam arczának legfinomabb vonalait
is, csak szinei kerülték ki vizsgálódó tekintetemet, és alakját nem
láthattam eléggé. Annyit azonban észrevehettem, hogy tizenhat
esztendejéhez képest gyönyörüen fejlett kis teremtés, a ki holnap
délelőtt nem fog kiábrándítani.

És a mint egyre jobban láttam, egyre erősebbé vált bennem egy uj s
érthetetlen érzés, a melynek mását eddig sohase tapasztaltam. Úgy
tetszett, mintha ezt az édes arczot, ezt az egész kedves valóságot már
rég ismertem volna. Régesrég, a mikor ő talán még nem is volt a világon.
Hol láttam? Álmomban? A születésem előtt?

Most a mi szegény, púpos Jánosunkról beszélt, és azt mondta el, hogy
látta Jánosnak egy képét, fájdalom, csak a »Magyar Művészet«-ben, a
Madonnát a kis Jézussal, és hogy ő ennél szebb képet sohase látott;
milyen kár, hogy a ki ezt festette, az a nagyszivü, nagytehetségü ember,
nyomorék, szegény! Aztán hirtelen azt kérdezte tőlem:

– Mondja, magas ember ön?

– Félek, hogy hórihorgasnak fog találni. Miért kérdi?

– Kiváncsiságból. Mindig csak a mellképét láttam, és ebből nem tudtam
kitalálni, hogy magas-e, vagy alacsony.

Nem tudnám elmondani, hogy ezek a gyerekes szavak mért hatottak meg
mélyen. A kislányosan naiv kérdésnek nem lehetett semmi komoly
jelentősége. Ezt a kérdést bizonynyal az eszmetársitás szülte, s ily
nyiltan nem mondathatta el más, csak az az ártatlan kiváncsiság, mely
nem is sejti, hogy az efféle kérdések mögött mellékes gondolatok is
lappanghatnak. Asszony nem kérdezne ilyet; ha leány kérdi, ez azt
jelenti, hogy nem tudja, mit lehet az ilyen kérdésbe belemagyarázni;
hogy gyermek, a ki ártatlanságában nem fél az én gondolataimtól, s nem
gyanítja, hogy ez után a kérdés után mit képzelhetek arról, hol
kalandoznak az ő gondolatai.

És mégis – most már nem tartok attól, hogy nevetséges elbizakodottsággal
fognak vádolni, a mi sohase volt a betegségem – megvallom,
keresztülvillant a fejemen, hogy hátha ezt a gyermeket, félig tudtán
kívül, ugyanolyan gondolatok foglalkoztatják, a minők engemet?! És erre
a nem valószinü, de nem is lehetetlen föltevésre, mély megilletődés
fogott el. Valami ünnepies komolyság, a melybe bele borzongott a hátam.

Az ember néha érzi maga körül a végzet szárnycsapásait. Ritkán bár,
olykor keresztül fut rajtunk egy hideg sejtelem, hogy az örök ellenség
kiterjesztette fölénk óriási, sötét denevérszárnyát. Pedig verőfényen
járunk. Az apa gyermeke bölcsőjénél, a menyasszony a templom hajójában,
a hajós a tökéletes szélcsendben egyszerre minden érthető ok nélkül
összerázkodik. Mert egy árnyék vonult el a szeme előtt.

Ilyen árnyék vonult el az én szemem előtt is; s az a hideg sejtelem
futott rajtam végig.

És – mit tudom én, mért? – az ártatlan kiváncsiság gyerekes szavaira
szivemben a kötelességérzet dobbant meg. Mintha ez a kedves csacsogás
valami nagy feladat elé állított volna. A hős hazafi, a ki ünneplőbe
öltözve megindul a templom felé, hogy átvegye a püspök kezéből a dicső
elődök kardját, – mikor megkondulnak a székesegyház harangjai, s komor,
mély zengésük elmondja, hogy neki ott kell maradnia a harczmezőn, a
dicső elődök kardjával – nem érezhetett ünnepiesebb megilletődést.

Észrevehetett rajtam valamit, mert megkérdezte:

– Mért lett egyszerre olyan komoly? Csak nem azért, mert folyton a mások
képeit dicsérem? Én azt hiszem, hogy maga nem hiú.

– Egy cseppet se vagyok az.

– Örülök, hogy nem tévedtem. Én se vagyok az. Pedig ha egy leány hiú, az
még megbocsátható, ugy-e? De a férfiban a hiúság már kiállhatatlan.
Nincs igazam?

– De mennyire igaza van!

– Azt hiszem, mi nagyon sokban egyetértünk. E szerint bátran
kritizálhatom a képeit, ugy-e?

– Hogyne! Sőt, ha megengedi, segédkezni fogok, és olyan buzgalmat fejtek
ki ezen a téren, hogy meg lesz elégedve velem. Meg fogom mutatni azokat
a hibákat is, a melyek talán elkerülték a figyelmét.

– Megbántottam?

– Dehogy bántott meg! Én komolyan beszélek. Igazán nincs bennem művészi
hiúság. Nagyon jól tudom, milyen gyönge dolgokat festettem. De nagyon
szeretnék valami szépet csinálni. És ez a vágy ér bennem a legtöbbet.

– Hát a »Tavaszi reggel«?

– Az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz.

– No, azt látom, hogy nincs elbizakodva. De most jóéjszakát mondok.

– Engedje meg, hogy előbb megkérdezzek valamit. Ki zongorázta az imént
azt, hogy: »Tündér vagyok…«

– Én zongoráztam. A »Fekete dominó« volt az.

– Igen, Angela bemutatkozó dala, mely így kezdődik: »Tündér vagyok…«

– Úgy? Azt nem tudtam. De jó éjt.

– Jó éjt.

– Azaz, hogy a viszontlátásra, holnap délelőtt!

– A viszontlátásra!

Visszahúzódott, s betette az ablakot. Néhány másodpercz multán a két
villamos körte elsötétedett, s egy darabig nem láttam semmit. Majd ismét
fényesség csapta meg a szemem; egy ajtó nyilt meg odaát, s a mint a
sötét szobából átment a kivilágított belső terembe, egy pillanatra jól
láthattam fiatalos, de szépen kifejlett alakját.

Én is betettem az ablakomat, s bár a látomás minden álmosságot kivert a
fejemből, elhatároztam, hogy le fogok pihenni. Bizony már jó késő volt.

Átmentem a hálószobába s lefeküdtem. De sokáig nem tudtam elaludni.

Izgatott, rosszkedvü és elégedetlen voltam.

Reggel óta nagyon sok történt velem, s elmondhattam Titus császárral,
hogy a napomat nem vesztettem el. De mindaz, a mi történt, csak arra
való volt, hogy nyugtalanná tegyen.

– Szép kilátások! – zsörtölődtem magamban, mialatt egyik oldalamról a
másikra fordultam, hogy talán amott találom az álmot. – Ha úgy
folytatódik, a hogy kezdődött, csinos élmények várnak rám és szegény
önérzetemre! Először is az az asszony! Határozottan úgy bánt velem,
mintha egy konfidens cseléddel lett volna dolga. Festő, vagy
mázoló-legény, úgy látszik, mindegy neki. No megállj! Úgy fogsz
vonaglani előttem, mint Derblayné ő nagysága az utolsó felvonásban!… De
hát a többiek… mit várhatok a többiektől?! A meztelen igazság az, hogy
nem azért hívtak ide, mintha valami nagy véleménynyel volnának a
képességeim felől, hanem mert a képes ujságban mutatósabb alak voltam,
mint a púpos János!…

Igaz, hogy az a bájos teremtés, a ki csak nemrég tünt el a szemem elől,
mindennel kibékített… de éppen ez volt a legnagyobb aggodalmam!

Már világosodott, a mire elaludtam.


IV.

»Te fiú!

Mégis csak haszontalan fráter vagy te! Szentül megigérted, hogy irni
fogsz, és apróra elmondod, mi történik veled a dunajeczi kastélyban – és
semmi! Tiz napja, hogy elmentél, és még csak egy képes kártyát se kapok
tőled, annyi értesítést se, hogy: »Köszönöm kérdését, szerencsésen
megérkeztem, a mivel ezennel bezárom levelemet, tisztelő öcscse…« és
pont.

Pedig elképzelheted, hogy érdekelnek a viselt dolgaid, és nem is csak
egy okból. Hogyan találtad bátyámat, nénémet, és a tenger sok
húgomasszonyt? Ez egy. Leharapták-e az orrodat az öregek, vagy:
agyontánczoltattak-e a fiatalok? Ez kettő. Aztán a munka. Halad-e előre?
Ez három. Rossz próféta és rossz orvos vagyok-e? Mert te is érdekelsz,
bár nem vagy rá méltó, hogy törődjem veled, hálátlan fiú!

Ellenben kapok egy hosszú levelet a Nusitól. Szavamra mondom, mikor az
aláirást megláttam, hamarjában nem tudtam, hogy fiú-e ez a Nusi, vagy
leány?

De a hogy olvasni kezdtem a levelet, mindjárt megtudtam, hogy a Nusinak
leánynak kell lennie, mert vagy tizenöt toalettet ir le, minden
komolyabb szükség nélkül. Hosszas tanakodás után rájöttem arra is, hogy
ez a Nusi alighanem a miniszter leánya.

És látod, barátom, ez a Nusi ir nekem, vagy két árkust tele, akkora
betükkel, mint egy-egy régi négykrajczáros.

Az igaz, hogy a Nusi leveléből nem lettem sokkal okosabb.

De annyit megtudtam belőle, hogy szerencsésen megérkeztél, és hogy,
istennek hála, elég jól vagy, legalább a kezed-lábad nem fáj.

Mert a Nusi levelében igen sűrűn szerepel egy bizonyos Asztalos Gyula.
Majdnem annyi Asztalos Gyula van benne, mint a hány tavaszi ruha.

Ez az Asztalos Gyula tenniszezik, lovagol, kirándulást rendez, bosztont
tánczol, csolnakázik, szóval mindent csinál, majd hogy képet is nem
fest.

Ilyen körülmények között meg tudom érteni, hogy ez a sokat emlegetett
Asztalos Gyula okosabbat is tud csinálni, mint hogy beüljön a szobájába,
s hosszú levelekkel mulattassa köszvényes, öreg mesterét.

Az igazat megvallva, én is úgy tennék az ő helyében, a hogyan ő
cselekszik. Élném a világomat, és nem törődném az öregekkel. Sőt
akármilyen vén vagyok, nem titkolom el, hogy roppant szivesen utánoznám
ezt az Asztalos Gyulát. Tudod-e, fiú, mihez volna legnagyobb kedvem?!
Egész nap »Blindekuh«-t játszani, Nusival meg a többiekkel, lehetőleg
sötétben, vagy »Haragszom rád«-ot, zálogkiváltással. Nincs szebb játék,
fiam, mint a szembekötősdi. Az embert csipkedik, az ember megcsipi, a
mit a keze ügyében talál… ó, ez csak álom, talán soha se volt igaz!

S a valóság az, hogy megint fekszem – mert nem igen tudom megmozdítani a
lábamat – hallgatom a Slezákné zsörtölődését, a változatosság kedvéért
hol aszpirint eszem, hol Szalvátor-vizet iszom rá, s ha mulatni akarok,
orditozom.

Szóval hiába akarnám utánozni Asztalos Gyulát. Addig, addig készültem
élni, míg végképpen elkéstem vele. És teljes elpenészedésemben már az is
nagy szerencse rám nézve, ha találkozik egy-két irgalmas lélek, a ki
hirt ad róla, hogyan élnek és vigadnak a többiek. Ez idő szerint nem
lehet egyéb szórakozásom. Az öregség, fiam, abból áll, hogy az ember
kibiczel és nézi mások játékát. De ne kivánd hallani, hogyan gondolkozom
az öregségről, a melyet a régi római irók számos fejezetben dicsértek és
melegen ajánlottak mindenkinek; jó nevelésü ember vagyok, és nem
szeretek káromkodni.

Egy szó mint száz, vedd elő a jobbik eszedet, és ne sajnáld azt a kis
fáradságot. Felelj meg a kérdéseimre; ne engedd, hogy a podagrával
egyetemben a kiváncsiság is gyötörjön. Aztán ne rázz le a nyakadról
telegrammstilusban; egészítsd ki Nusi tudósítását azokkal a
részletekkel, a melyek engem jobban érdekelnek a Nusi tavaszi ruháinál.
A hálátlanság az ifjuságnak legszentebb joga, alap-természete, lényege,
»Ding an sich«-e (vagy nem tudom, hogyan mondanák a bölcsek), de
kivételképpen függeszd fel a legszentebb jogaidnak gyakorlását, s
gondolj egy kicsit arra is, hogy, ha térdig jársz a rózsában, ebben nem
csekély része van a te szegény, vén – jaj, jaj, jaj!

(Ordítanom kellett, mert rám jött a roham.)

Ezek után remélem, hogy most már be fogod váltani az igéretedet, és
postafordultával földeritesz élményeidnek részletes – minél részletesebb
– elbeszélésével.

Öreg barátod

_Antal_.«

Mikor ezt a levelet megkaptam, nagyon elszégyeltem magam. Napközben nem
jutottam hozzá, hogy mindjárt megirhassam a feleletet, mert az a nap
véletlenül az események napja volt, de éjjel egy órakor leültem az
iróasztalomhoz, s a következő beszámolót szerkesztettem meg:

»Kedves Mester,

tartalékos hadnagyi szavamra mondom – azt hiszem, erre még ad valamit –
hogy fogalmam sincs róla, ki az a Nusi, a ki olyan kimerítő tudósitást
irt rólam a mesternek. Illetőleg fogalmam sincs róla, hogy melyik a Nusi
a sok közül, mert annyian vannak, hogy még most se tudom mindnek a
nevét.

De bármelyikük a Nusi, annyi bizonyos, hogy ez a Nusi kiváló
zsurnalisztikai erő, a kinek helyet lehetne szorítani valamelyik
szerkesztőségben. Nemcsak gyorsan értesitette a mestert, hanem pontosan
is; megirt mindent, a mi nevezetes. Hatvan forint fizetésért ez a
kisasszony csudákat mívelne. Persze, ha a miniszter leánya, nem vállal
hivatalt; különben akkor se, ha véletlenül nem az, mert ebben a boldog
családban nincsenek szegény rokonok.

Kár, mert hirlaptudósítónak meglepő tehetség.

Általában ezek a kisasszonykák tele vannak tehetséggel. Van köztük
egy-kettő, a ki műkedvelő fényképész. Ezek, miután a környéken már
mindent és mindenkit számtalanszor lefényképeztek, most folytonosan
engem fotografálnak. A dunajeczi kastélyban az ön szegény Asztalos
Gyulája immár vagy harminczhatezer példányban forog közkézen, és az itt
lakó művelt családnak nincs olyan asztala, a melyen Asztalos Gyula
helyet ne foglalna.

Mások remekül rajzolnak, s szenvedélylyel csinálnak karrikaturákat.
Talán nem kell mondanom, hogy a legujabb torzképek főalakja én vagyok;
Bismarck, ha élne, megirigyelhetné a népszerüségemet. Némelyik kép,
például: »Asztalos Gyula hölgyválaszkor«, »Asztalos megmenti Snob
életét« – Snob egy szemtelen, rosszul nevelt, elkényeztetett kis kutya –
»Asztalos Gyula a Dunajeczen« – egyedül eveztem, s a csolnak majdnem
felborult a sok kisasszonynyal – »Asztalos és Nelly tandemen« – Nelly
egy kövér angol lány, a kivel különben soha se biczikliztem – s
különösen az a kép, melynek czime: »Néhai Asztalos, vagy: a danse
macabre«, határozottan igen sikerült. Ezek a torzképek, fölötte
szeretetreméltóan, mind azon csúfolódnak, hogy sehol a messze távolban
nem mutatkozván más fegyverfogható férfi, milyen nagy keresletnek
örvendek, s engem mily fontossággal tölt el ennek a helyzetnek a tudata.

És hogy tánczolnak! A mester talán még emlékszik, hogy ebben az
amazonokkal népes kastélyban, mint a falu végén, folyton szól a muzsika.
Néha három helyen egyszerre.

Természetesen mind fényesen zongoráznak, s van köztük, a ki oly
elragadóan énekel, mintha rá volna szorulva, hogy pénzt keressen.
Mindent tudnak.

Csak egy kicsit egyformák. Majdnem annyira egyformák, mint azok a
liliomnagyságu, hosszú, szegletes betük, a melyekkel napi élményeiket
estéről-estére megörökítik. Unalmában tudniillik mind naplót ir; egyik
naplóból már volt szerencsém hallani néhány mulattató szemelvényt. Azt
hiszem, a naplóikba mind ugyanazt irják.

De ha egyformák is, azért nagyon kedvesek. Mint azok a piczi kis hüllők,
a melyekről még nem látni, mi lesz belőlük: szelid kurta kigyó, vagy
mérges vipera.

Tehát: igen, mester, én élem világomat. Tánczolok, lovagolok,
tenniszezek, csolnakázom, kirándulásokat teszek, csak éppen
szembekötősdit és »haragszom rád«-ot nem játszom. Nyakig benne vagyok a
jó életben, s már úgy hozzászoktam az előkelő társasághoz, hogy ha
véletlenül megpillantom magamat a tükörben, oda köszönök:

– Szervusz, te kis mágnás!

Élem a világomat. De éppen ez az, a mi nem tetszik nekem.

És ezzel elérkeztem oda, a hol kezdenem kellett volna. A mentségemhez,
hogy mért nem irtam eddig.

Azért nem irtam, mester, mert én még most se tudom bizonyosan, hogy itt
maradok-e. Nevezetesen addig, a míg az a bizonyos kép elkészülne. És
miért irni, ha valószinü, hogy hamarább érkezem meg, mint a levelem?! Ha
arra számit az ember, hogy a mikorra a levélhordó benyit a képes
kártyámmal, engem már ott talál, a mint éppen jelentem:

– Megszöktem, mester. Nem tudtam elviselni a jó életet.

Már pedig ilyenformán áll a dolog. Még most is.

Imádom ezeket a leányokat, mester. Külön-külön és együttvéve. De
fő-mulatságrendezőnek lenni, órák hosszú során át folyton-folyvást
szórakoztatni egy egész táncziskolára való hölgykoszorút, cselekvőleg,
vagyis: bicziklin, lovon, csolnakon, automobilon stb., és szenvedőleg,
vagyis: jó képet vágni ahhoz, hogy mulassanak rajtam, hogy
lerajzoljanak, hogy naplójegyzeteket és verseket irjanak rólam, és így
tovább, ehhez nekem se tehetségem, se kedvem.

És ezt itt bajos elkerülni.

Ó, nem követel itt tőlem senki semmit. Jöhetek, mehetek, azt tehetem, a
mit akarok; jól mondta, mester: ha úgy tetszik, egy hétig nem lépek ki a
szobámból; nem fognak utánam küldeni, a világért meg nem zavarnának.

De ezeknek az embereknek valami különös adományuk van ahhoz, hogy
észrevétlenül is ránk kényszeríthessék az akaratukat. Azt képzeljük,
hogy a magunk fejével gondolkozunk, és voltaképpen úgy tánczolunk, a
hogy ők fütyölnek.

Szeretetreméltósággal halmoznak el, és olyan kedvesen, olyan félénken,
annyi bocsánatkéréssel czélozgatnak apró szivességekre, a melyeket
véletlenül éppen mi tehetnénk meg, hogy lehetetlen önként nem
ajánlkoznunk. És ha megtettük a magunkét, olyan hálásak, olyan
lekötelezettek! Másodszor már nekünk kell kikönyörögnünk, hogy fogadják
el, a mit csak ők akarnak.

Pedig tulajdonképpen épp úgy engedelmeskedtünk, mínt a cselédek.

Például, ha a főispánné rám emeli jóságos tekintetét, s megszólít
félénken, zavartan, kissé selypesen:

– Édesz Asztalosz!…

Akkor két dologgal már tisztában vagyok. Az egyik az, hogy az egész
napom le van foglalva. S a másik, hogy ma és holnap pontról-pontra az
fog történni, a mit a félénk tekintet mögött főztek ki. Arra, a mit
Guszti néni sok bocsánattal, talánnal, ha ugyannal, és a mennyibennel
fejez ki, mint a kősziklára, anyaszentegyházat lehet épiteni.

Aztán Guszti néni még hagyján. Van más, a ki fölöslegesnek találja a
mandulát megczukrozni.

Ez a más az ön híres szépsége, Albert urfinak az elvált felesége.

Mondhatom, a milyen szép, olyan kiállhatatlan személy. Talán nem is
olyan szép, mint kiállhatatlan.

A véletlen úgy akarta, hogy együtt utazzunk, s hogy a jablonkai
állomáson megtudja, hova igyekszem. Későn küldtek értem kocsit;
felajánlott egy ülést maga mellett. Igen meggondolatlanul elfogadtam a
szivességét, s már akkor kedvem lett volna visszafordulni és meg se
állni Pestig. A jótékonyságával ugyanis kimerítette kegyeinek
kincstárát. Ennyire lóhátról még nem beszéltek velem. Csak egy pár szót
szólt, azt is lassan mondta, s utóbb kereken beszüntette a társalgást.
Szerencsére jött a kocsim, s én is elválhattam tőle – örökre, mint
Albert urfi, a kit élénken méltánylok.

Azóta egyszer átjött a kastélyba. Bemutattak neki; úgy tett, mintha soha
se látott volna. És többé egy tekintettel se foglalkozott velem. A mit
egyébként szivből viszonoztam.

A mester erre azt fogja mondani, hogy mit törődöm vele?! A szép Valéria
nem tartozik a kastély lakói közé, s a kastélyban bizonyára vannak
másféle kedélyek is.

Igen, például a főispán. Ez jó fiu, a kutyafáját. De az ő barátsága nem
oszt és nem sokszoroz. Ha lármázik, ha csöndes, nem jár a szava, mint
nem jár a régi kétgarasos.

Ha tehát a kastélyban nem harapták le az orromat: jóformán ebből áll
minden sikerem.

Mert hogy az öreg kegyelmes nagy reverencziával fogadott, azzal nincs
mit dicsekednem.

– Nagyon sok szépet és jót hallottunk Nagyságod nevezetes talentumáról –
szólt, mikor bemutattak neki. – Igyekezni fogunk – folytatta – hogy
Nagyságod jól találja magát a mi kis körünkben…

De úgy látszik, így beszél az ispánjával is, a mikor elcsapja kis
köréből.

A bemutatás czerimóniája a parkban folyt le. Azt hiszem, érdekelni fogja
a mestert, ha egy pár szóval kiterjeszkedem erre a találkozásra.

Az öreg kegyelmes a déli verőfényen sütkérezett. Megparancsolta a
napnak, hogy süssön rá, és a nap engedelmeskedett.

Nem tudom, mester, emlékszik-e még a parkra? Két halastó van benne; egy
nagyobb, meg egy kisebb. A nagyobbikban gyönyörü pisztrángok
kergetőznek; a másik csak afféle kerti diszlet, szökőkúttal és
aranyhalakkal. Élelmes vendéglősök, a giardinetto diszéül, nagyobb
halastavat szoktak feltálalni nyolczvan krajczárért.

Ennek a kisebbik – tréfásan halastónak nevezett – medenczének a partján
várt bennünket. Természetesen tolószékében kuczorgott; a tolószék nélkül
már nem ember. Egyedül volt és az aranyhalakat nézte.

Azt gondolhatta magában:

– No, ti ugyan ostoba módon jöttetek a világra! Ilyen silány és ilyen
rövid exisztencziáért bizony nem érdemes életre kelni. De ne féljetek.
Akármilyen nyomorult békahalak vagytok, azért nem bántalak benneteket,
sőt kalács-morzsát engedélyezek nektek, mert én vagyok az öreg kegyelmes
úr.

Hosszu gesztenyefasor vezet oda. Mi ezen a nyílegyenes úton közeledtünk,
s már messziről láttam az öreget.

Már messziről láttam, s már messziről utáltam.

Körülöttem minden a tavasz és az ifjuság dicsőségét magasztalta. A
faleveleknek az a tulságosan élénk, egyszinü zöldje, mely a festőt
kikelet idején olyan sokszor kétségbeejti, a májusi napfénynek a
menyecskék csókjára emlékeztető tüze, a kisasszonykáknak a távolból
hozzánk hallatszó boldog hihihizése – folyton cseng ez a sok kis
csengettyü, mintha valami láthatatlan lélek nem hagyna békét nekik és
minduntalan csiklandozná őket – és az égbolt isteni derüje, mert mikor
levettem a szememet a tolószékben gubbaszkodó kis fekete pontról, és
máshová forditottam a tekintetemet, bármerre néztem, nem tudom hogyan,
mindenütt az égboltot láttam.

A sétautak keresztező pontjain kőbe vésett Dianák, Vénuszok és Minervák
szomorkodtak, s mint megannyi szolgáló, türelmesen várták a kis fekete
pont kegyes tekintetét. A szökőkút közepén egy elzüllött Neptun
panaszkodott némán:

– Hová jutottam! Isten voltam, és kertészlegény lettem!

Ennyi mythologia közepett a tolószékben látható, mozdulatlan kis
feketeség azt a hatást tette rám, mintha így makacskodott volna:

– Itt vagyok és itt maradok, a vasakaratommal. Ráültem erre a vidékre, a
melyet szem nem lát be, és meg fogok kövesedni ezen a helyen.

Mikor a közelébe értünk, és ujra rápillantottam, majdnem elkaczagtam
magam.

Egy zöld vadászkalap volt rajta, fajdkakastollas és kissé viseltes, zöld
vadászkalap, mely oly legényesen ült a fején, mintha kaczérkodni készült
volna a falubeli leányzókkal. Becsületszavamra mondom, mester, hogy
kaczkiásan félre volt csapva, mint a hogyan vig hajtók viselik. Ha azóta
nem láttam volna, hogy az öreg rendesen így hordja, azt hinném, hogy a
szemem káprázott.

Ez a hetyke, fiatalos viselet annyira nem illett a vastag köpönyeghez,
melynek oltalma alatt apró, vértelen tagjai fázékonyan kuczorogtak, hogy
hirtelen egészen neki vidámodtam. De a mint jobban megnéztem az arczát,
nyomban eltünt minden vidámságom. Rövid ősz szakálla, mely lakat formára
fonta körül előre álló, s hatalmas csont-szerkezetről tanuskodó, erős,
széles állát, mintha azt jelezte volna, hogy e mögött a fehér zár mögött
egy első osztályu ragadozónak még ép, hegyes fogai rejtőznek. Egyenes
homloka, finom metszésü, az öregségtől el nem húsosodott, vékony orra, s
tekintetének biztos járása arczának olyan különös, nyugtalanító
kifejezést adott, mely az első pillanatban, a puszta benyomások, az
ösztönszerü érzések pillanatában, szinte megdöbbentett. Az arcz öreg,
ránczos volt, de arczának kifejezése kemény, s tekintete éles,
megbecsülést parancsoló. A nevetségesen kicsiny alak, apró tagjaival,
engem is egy lovászfiura emlékeztetett; de az alakot nem igen látta meg
az ember, mert olyan fej ült rajta, mely azonnal leszereli a nevető
kedvet: egy minden vihar látott, vén arkanzászi lókötő feje.

Mikor bemutattak neki, rám emelte a tekintetét. Azt mondhatnám, hogy:
rám tette, és nem vette le rólam. Valósággal rám nehezedett a szeme,
mintha ki akarná próbálni, hogy mennyit birok ki, milyen erejü vagyok.

Csak arisztokraták tudnak így nézni. Ennyire minden tartózkodás nélkül;
ilyen leplezetlen kiváncsisággal; ilyen sértően, elbizakodottan, nem
titkolt, világos kifejezésével annak, hogy: »Hadd látom, mit érsz?!« –
abban a semmivel sem igazolható, bosszantó, nevetséges föltevésben, hogy
nekik szabad bejárásuk van a lelkünk fenekéig. Mintha ez is a
kiváltságaik közé tartoznék.

De nekem véletlenül nem imponált az öreg.

Tudniillik én az embereket két osztályba sorozom. Az első osztályba
tartoznak Lionardo, Velasquez, Millet, Corot, Bastien Lepage, a mester
és Dagnan-Bouveret is, bár az utóbbira nézve a mester nem ért egyet
velem. Szóval Lionardo és társai, Dagnan-Bouveret-ig, nem tudom könyv
nélkül hányan.

A második osztályba tartoznak a többiek.

Bizonyára, ha valaha megláthattam volna az élő Millet-t, ha ő kegyesen
bebocsátott volna magához, rám vetette volna a tekintetét: akkor, akkor
kétségen kívül erőt vett volna rajtam a megilletődés, az áhitat és a
félelem érzése. Millet küszöbén állván, remegett volna a lábam, a
hátgerinczemen borzongás futott volna végig, nem tudtam volna egy okos
szót kidadogni, és mit tudom én, még mi.

Aztán, ha történetesen rám nehezedik a szeme, tekintetének a súlya alatt
bizonyosan elvesztettem volna az eszemet, s talán elkezdtem volna a
mellemet verni az öklömmel, a hogy tudom, ijedten hebegve:

– Domine, non sum dignus! Uram, nem vagyok méltó!

Ha valaki az első osztályba tartozik, az más. De a többi ember nekem
mindegy. Bánom is én a rangját. Nem találok rajta semmi
irigylésreméltót. És hogy nagy az uradalma, vagy tenger a pénze! Mit
törődöm vele? Hisz a pénzét úgy se adná nekem. És ha hirtelen
megőrülvén, nekem adná, én pedig hirtelen lakájjá lennék és elfogadnám,
mit érnék vele?

Azért engem az a lehetőség, hogy az öreg kegyelmes ősei netalán már a
keresztes háborúkban szíjjat hasitottak néhány hitetlen hátából,
tökéletesen hidegen hagyott. Hátha mindjárt ő maga is a keresztes
háborukban született volna, mit nekem az ő földje és gazdagsága! Ha
hétszáz év óta élne, s ő volna a rusznyák császár, nekem nem parancsol.

Szóval az illetlenül felsőbbséges, kiméletlenül kutató, s nyiltan
mérlegelő tekintet nem ejtett zavarba. S mert nekem is van szemem:
visszabámészkodtam.

Mintha egy mély kútba néztem volna. Igazán, úgy rémlett, hogy századokat
és századokat látok szemének mélyvizü tükrében.

Századok bűneinek s tragikusan sötét eseményeinek emlékét; századok
rettentő babonáit; századok megátkozott örökségét.

Azt képzelem, tetszett neki, hogy nem riadtam meg tekintetének
támadásától, s olyanformán álltam meg a helyemet, mint az utczagyerek, a
ki szemtelenül nevet bele az ágyucső feketeségébe.

Legalább ennek tulajdonítom, hogy a második természetévé vált
szertartásos udvariasságon kívül még némi tisztelettel is fogadott. Ó,
tisztában vagyok vele, hogy ez nem a tehetség jóhirnevének vagy a
művészet magasztosságának szólt, mert neki, lelke mélyén, az egyik is, a
másik is Hekuba, de esküszöm, hogy a hangjából bizonyos elismerés érzett
ki, melylyel különben meglehet, csak az európai megjelenésnek óhajtott
adózni.

– Nagyon örülök – kezdte – hogy Nagyságodat itt tisztelhetjük a mi kis
körünkben. Remélem, hogy szerencsénk lesz minden tekintetben kedvére
lenni, s fölötte óhajtanám, vajha kiérdemelhetnők megelégedését. Mi jó
hirt hozott a tiszteletreméltó Antal tanárról, az én szeretve tisztelt,
kedves barátomról?

Csakhogy ez a sok nyájasság engem a királydrámák alakjaira
emlékeztetett, a kik ilyenformán üdvözlik egymást:

– Üdv, nemes Hastings! Baráti szivvel köszöntlek, s kérlek, tekintsd e
házat a magadénak. Térj pihenőre, s álmaid legyenek szépek, mint egy
gyermeké, ki anyja keblén aludt el.

A mi nem zárja ki azt, hogy mikor Hastings aludni tér, a házigazda egy
intésére két marczona és borzas ember sompolyog utána, a kiknek
közbenjöttével Hastings nem ébred föl többé.

Nem teszek fel az öreg kegyelmesről semmi szörnyüséget, de mindjárt az
első szavaira az jutott eszembe, hogy akármennyi szépet és jót hallott
nevezetes talentumomról, s akármilyen udvariasan szólna hozzám minden
viszontagság közepett, alkalom adtán igen kegyetlenül tudna elbánni
velem.

Miért villant fel bennem ez a gondolat, nem tudnám megmondani. De a
benyomások és a sejtelmek embere vagyok. A sejtelmeim, legalább
eddigelé, sokkal ritkábban csaltak meg, mint az asszonyok.

A mester azt fogja mondani, hogy rosszul itéltem meg az öreg kegyelmest,
minden alap, s minden igaz ok nélkül. No majd meglátjuk.

A mennyiben pedig alap kell ahhoz, hogy valakiről rosszat mondhassak:
beszéljünk a miniszternéről.

Ez alapjában igen jó lélek, és ártatlan kedélyü, kedves teremtés. A ki
egész napokat tud eltölteni azzal, hogy a haját hol arany-, hol
lilaszinűre festi, annak nem lehet rossz szive.

De nem akarja elismerni, hogy végre is kollégák vagyunk, s ugyancsak
rosszul bánik velem.

Az igaz, hogy jóindulatból bánik velem rosszul; csakhogy éppen ez
bosszant a legjobban.

Jóindulattal van irántam, bizalommal tüntet ki, sőt elhalmoz a
bizalmával. Ezt azonban nem tekinthetem kitüntetésnek, mert mást itt,
errefelé, lehetetlen volna a barátságára méltatnia.

Azt a temérdek rosszat ugyanis, a mit a barátnőiről tud, csak férfinak
mondhatja el. Mert ezek a dolgok többnyire kényes természetüek.

Képzelheti a helyzetét. Hónapokig itt kell lennie, egy bokréta
szebbnél-szebb pletyka tudatában, és csupa fiatal leány van körüle, a
kik között nem oszthatja szét virágait. Néha a szép Valériánál
el-elhelyez egyet, de más közönsége nincsen. A papáról, az öreg
kegyelmesről nem lehet szó; Guszti néni nem ér rá meghallgatni; a
főispán nem számit.

De végre jöttem én, s világos, hogy soha ennyi bizalommal nem
találkoztam.

Az e fajta bizalmasságok engem soha se gyönyörködtettek tulságosan. Nem
szeretem, ha elveszik a kedvemet az asszonyoktól. De a bizalom,
nyilvánuljon bármilyen formában, mindig megtisztelő. S az ember mindenbe
beletanul. Mióta a kastélyban vagyok, rájöttem, hogy szükség esetén a
komorna feladatainak is meg tudok felelni.

Csakhogy ő méltósága vidám és rémes történeteit olyan jóakaratu
magyarázattal szokta kisérni, a melyet talán egy igazi komorna is
fölöslegesnek vélne. Elmagyarázza, mi a szokás s mi nem szokás, mi
_fair_ s mi nem _fair_, és rendesen így végzi:

– Persze, ezt maga nem érti… Tudja, Asztalos, nálunk ez így szokás… Ez
angolul van és azt teszi, hogy… Mert azt tudnia kell, hogy a jobb
körökben…

Nagyon kicsinyes gondolkozásu vagyok? Meglátszik rajtam, hogy nem
származom előkelő családból?… Meglátszik rajtam a nép fia, már azon is,
hogy így idegeskedem, mikor mosolyognom kellene? Meglehet. Elég az
hozzá, megvan bennem a mezítlábas, önérzet s nem szeretem, boszant, ha
lenéznek.

Képzelődöm? Meglehet. És mégis… Hogy is mondjam el? Nem rágalmazom
tovább a miniszternét, a ki türhetetlenül oktat; beszéljünk a Nusikról.

Mikor körülrajzanak, ez a sok kis lány, a kiknek a gondolkozása még
gyermekes, de a kiknek az érzése ezer esztendővel ezelőtt eredett, mint
a ma megelevenült kis halnak a kopoltyuja, mikor körültánczolnak és
vigan kiáltozzák: »Asztalos! Asztalos!« – mindegyiknek az ajka annyiszor
hangoztatja a nevemet, mint a gyermekeké a Lengyel Lászlóét – akkor
nekem nem az jut eszembe: »Ejnye, be ünnepelt férfiu vagy te, Asztalos!
Hogy felvitte az Isten a dolgodat, te liliputi lányok közé tévedt
Gulliver! Milyen nagyra szökött az értéked, édes Robinson, te jámbor
kereskedősegéd, mióta egyedül páváskodol a Száz Szüz szigetén!« Hanem az
jut eszembe: »Te nem vagy unokatestvér, derék Asztalos; te csak
játszótárs vagy; felnőtt játszótárs, jobban öltözött s műveltebb
czimbora, de voltaképpen ugyanolyan rendü _utilité_, a minők néhány
évvel ezelőtt azok a parasztfiuk voltak, a kik ma már be se mernek nézni
a rácsos kapun. A míg madarat fogsz és fészket szedsz nekik, minden
rendben van; de ha véletlenül azt vennéd a fejedbe, hogy egyéb akarsz
lenni valamelyiknek, nem csupán játszótárs, mindjárt meglátnád, hogy
milyen nagyot néznének… azaz, hogy nem látnál semmit, mert mire
körülnéznél, azon vennéd észre magad, hogy már kipenderítettek a rácsos
kapun. Azért ne bízd el magad, Asztalos; hanem légy alázatos és
tetszetős; kellesd magadat szépen, mert a helyzeted így követeli.«

Igazán nem akarom őket megszólni. Jó kis lányok ezek, mind egy szálig.
Csak egy hibájok van. Azt hiszik, s ha nem is mondják, a lelkök mélyén
meg vannak győződve, hogy csak értök van a világ, az egész világ csak ő
érettök: a nap, a hold, a csillagok, a folyók és a tengerek, az emberek
és az állatok, és én is, Asztalos Gyula, a ki nem a harapós emberek,
hanem a szeretetreméltó és fogatlan háziállatok rendjébe tartozom… Vajon
csakugyan úgy volna?

Engem bosszant ez a gondolatuk.

Aztán, ha csak urak volnának a világon! De az uraknak cselédjeik is
vannak.

Az urak, azok még csak eltitkolják valahogy, legalább is illedelmesen
leplezgetik a lenézésöket, hanem a cselédek!

Ó, épp oly készséggel, épp oly kifogástalanul szolgálnak ki, akár az
öreg kegyelmest; épp oly reverencziával, épp oly illedelmes
tartózkodással szólnak hozzám vagy felelnek a kérdéseimre, mint a hogy a
_Ne nyúlj hozzám_ kisasszonyokhoz, sőt még több reverencziával, hogy meg
ne sértődjem! Kitünően nevelt cselédek vannak itt, a kik mintha a
»Cortegiano«-ból tanulták volna a tökéletes viselkedés művészetét;
mindannyian mintaszerüen udvariasak, hallgatagok, sőt, istenemre,
gyöngédek! De – noha igazságtalanság volna a tolakodás, a bizalmaskodás
vagy a legcsekélyebb konfidenczia vádjával illetnem őket – a nézésökben,
a mosolygásukban, a mozgásuk nem tudom mi-jében, egész magukviseletében
van valami, a mi némán, de világosan azt mondja:

– Olyan tisztelettel és olyan előzékenységgel kell kiszolgálnunk téged,
mintha legalább is a pápa követe volnál; mert ez a parancs. Tudjuk, mi a
kötelességünk, és megteszszük, pontosan, vonakodás nélkül; bár nem a te
szolgálatodra születtünk. De ne feledd, hogy mindez csak látszat;
ámbátor mi másképpen mutatjuk, valójában te is cseléd vagy, mint mi.
Urforma, jobban fizetett cseléd, a ki több pénzért kevesebb,
kényelmesebb munkát végez; de csak cseléd, a ki dolgozik, és a kit
megfizetnek.

Mert az lehetséges, mester, hogy él valahol a világon egy őrült gróf
vagy herczeg, a ki a művelt, tehetséges és derék embert éppen olyan
embernek, és éppen olyan rangu társadalmi erőnek tartja, mint magamagát,
– ez lehetséges, noha én még nem láttam ilyen csodabogarat, – de olyan
cseléd, a ki ezt a művelt, tehetséges és derék embert úrnak, az őrült
gróffal egyforma valakinek, a cselédsor fölé emelkedett,
tiszteletreméltó személynek tartsa, ilyen cseléd nincs, nem jött a
világra, vagy elrejtőzött valahová a mesevilágba, a hol a romantikusok
kék virága nő.

A lakáj arisztokratább az arisztokratánál. Mert a mágnás talán
megbocsátja, hogy egyszerüen nem születtünk, hanem a cseléd könyörtelen.

Nem lehetetlen, hogy a nagyurak egyszer, a messze jövőben, ki fogják
mondani az ész és jellem jogán alapuló teljes egyenlőséget. El tudom
képzelni, hogy majdan lesznek herczegi sarjadékok, a kik »szabadság,
egyenlőség és testvériség«-et fognak kiabálni, mint máris voltak
jóhiszemü előkelőségek, a kik komolyan vették a demokráczia elveit és
könyveket irtak erről a fantazmagoriáról. Meglehet, hogy a világ
valamikor ki fog fordulni a sarkából, de az bizonyos, hogy a lakájok még
akkor is fenn fogják tartani elveiket.

Van köztük egy nagy kamasz, egy mammuth-csontozatu óriás, valami
William. Ez a William nem követett el velem szemben semmiféle
tiszteletlenséget, de ha rám mosolyog, s ha, jóllehet másfelé nézek,
érzem, hogy két kis fekete szemebogara meg akar telepedni rajtam,
felforr a vérem, s a tenyerem bizseregni kezd. Az emberi méltóság érzése
ilyenkor valósággal lázong bennem; azt követelné, hogy ne gondolkozzam
egy pillanatig se, hanem próbáljam ki, erősebb-e az öklöm, mint ennek a
simára borotvált oráng-utángnak a széles pofacsontja?! És el kell
hallgattatnom az emberi méltóság érzését!

A mester elfogult, s mindezt nem fogja méltányolni, de mondhatom, nem
értem magamat, hogy már régen meg nem szöktem. És hamarjában nem is
tudnám megmagyarázni, hogy mi tartott itt eddig?

Talán leginkább az ál-szemérem és a jóravaló restség. Az, hogy szó
nélkül megugrani kissé nevetséges volna; és még bajosabb megértetni,
hogy hosszas habozás és több mint egy heti eszem-iszom után, miért nem
akarom teljesiteni, a mit meggondolatlanul, könnyelmüen, botorul, de
végre is magamra vállaltam.

És igen, még egy. Az a bizonyos munka. Ebben igaza volt, mester. A
feladat csakugyan csábító.

Nehéz, de azért, vagy éppen azért csábító.

Ha ezt a képet meg tudnám csinálni úgy, a hogy már a lelkemben él! Még
most is hiszi, hogy meg tudom csinálni? Én nem hiszem.

Mert a milyen szép a feladat, olyan gyönge a legény. Azt már tudom, hogy
egy szétfoszlott álmot kellene lefestenem; látom ezt az álmot, s azóta
valami nem hágy békén. De mily ügyetlen a kezem!

Nem irok többet, mester; hajnalodik, s egy kissé fáradt vagyok. És mért
szaporítsam a szót, mikor azt se tudom megirni, mit fogok tenni holnap?

Lehet, hogy egyet gondolok, s nyomon követem ezeket a sorokat, a
melyeknek késedelméért bocsánatát kéri

hálás tanítványa: a hires _Asztalos_.«

Erre a levélre nem vártam feleletet. A mester azonban nem fojthatta
magába a rövid megjegyzését. S három nap mulva megint üzenetet hozott a
posta. Az üzenet így szólt:

»Te, barátom!

Én tudok a sorok közt olvasni. Te mindenről irsz, csak arról nem, a
miről nem akarsz. Mindenről irsz, de a kis Katáról egy szót se.

Keresztüllátok a leveleden, és megjósolom, hogy hiába készülődöl, mert
maradni fogsz!

_Antal_.

U. i. Köszönöm kérdésedet, már jobban vagyok. Vagy nem is kérdezted?«

Restelkedve jegyzem fel, de meg kell vallanom, hogy másodszor már nem
irtam a mesternek. Mert mire az üzenete megérkezett, már akkor
bizonyosan tudtam, hogy: igaza van, csakugyan maradok.

És nem akartam, hogy kinevessen.


V.

A kis Katáról csakugyan nem irtam egy szót se. Azt hittem, hogy ez a
szándékos feledékenység észrevétlen marad.

Róla nem irhattam azon a hangon, a melyen a többiekről. Hogy
megmagyarázzam, miért teszek vele kivételt, hazudnom kellett volna. Vagy
megirni a teljes igazságot.

Hazudhattam-e a mesternek? S a teljes igazságot megirni nem volt kedvem.

Nem is illett volna.

Lehetetlen volt elárulnom a titkomat. Nem is csak az én titkomat, hanem:
a titkunkat, kettőnk titkát.

Ó, nem volt valami nagy titok! De a legédesebb titka egész életemnek…

Akkor már nagy barátságban voltunk. Hogyne! A mi barátságunk rohamosan
fejlődött.

Még nem is láttam az öreg kegyelmest, a ki a halastó mellett várakozott
ránk, még meg se nézhettem jól a mellettem haladó »eleven fénykép-« et,
– a mint végig mentünk a gesztenyefasoron, Kata így szólt hozzám:

– Furcsa! Most látom magát először, és az az érzésem, mintha már régen
ismerném, mintha nem is lett volna olyan idő, a mikor nem ismertük
egymást. Mintha már százszor hallottam volna a hangját; mintha kis
gyermek koromban sokszor találkoztunk volna. Én azt hiszem, ez azt
jelenti, hogy mi nagyon jó barátok leszünk.

– Igen, ez azt jelenti – feleltem én, és hamarjában nem tudtam egyebet
mondani. Mert abból, hogy egy megmagyarázatlan érzéki csalódásból,
félálomból és emléknek tetsző sejtésből szőtt képzelődésben
találkoztunk, én már megértettem, hogy az isten az én számomra is
rendelt boldogságot, ha azt, a mi számomra rendeltetett, nem is érhetem
el soha – és majdnem elárultam a meghatottságomat.

Aztán egész nap arra gondoltam:

– Vajon kinyitja-e az ablakát ma este is? Vajon eszébe jut-e neki a
tegnap?

Úgy izgatott ez a kérdés, mint az őrültet a rögeszme.

Kinyitotta.

És attól fogva kinyitotta minden este. Nem kértem erre, nem beszéltünk
össze, de mintha összebeszéltünk volna, sohase mulasztottuk el ezt a
kései találkozót. Mikor a többiek már elálmosodtak, mi akkor
kikönyököltünk az ablakba tereferélni. Napközben is sokat voltunk
együtt; máskor is megtörtént, hogy magunkban beszélgethettünk; de ezek a
rövid nocturne-ök kedvesebbek voltak nekem, mint a nappali találkozások.

Pedig ilyenkor mindig csak tiz perczig beszélgettünk, és akkor se
mondtunk semmit.

De a hallgatag megegyezés, mely ezeket az ártatlan tereferéket légyottá
édesítette, boldoggá tett. Titkom volt vele, olyan titkom, mely másokat
ugyan egy cseppet sem érdekelt, de mintha közelebb hozott volna
bennünket egymáshoz, a késő est mély csendjében.

Egy este, vagy két nappal azelőtt, hogy a mester jelentés-tételre
szólított fel, Kata ezekkel a szavakkal lepett meg:

– Egész nap mondani akartam magának valamit. De sohase maradtunk
egyedül.

– Parancsoljon.

– Egészen őszinte lesz hozzám, ha nagyon szépen megkérem?

– Mindig őszinte vagyok és leszek.

– Akkor hát mondja meg: haragszik maga Valériára?

– Már hogyan haragudnám?! Hisz alig ismerem! Miért kérdi, miből
következtette ezt?

– Ne kérdéssel feleljen. Először én kérdezek.

– Kérem, szolgálatjára állok.

– Nem történt maguk között semmi? Se azóta, hogy itt van, se azelőtt,
soha?

– Nem történt, soha, semmi. Először is, olyan rövid idő óta ismerem…
másodszor alig váltottunk pár szót…

– Éppen ez az. Mikor én magát bemutattam neki, alig néztek egymásra.
Azóta feltünően kerülik egymást. Mi ez?

– Véletlen. Vagy ha nem az, akkor a báróné antipathiája, a melybe bele
kell nyugodnom. Úgy látszik, nem tetszettem neki, s minthogy én nem
vagyok törlészkedő természetü…

– Becsületszavára mondja, hogy nem ismerte előbb? Akkor látták egymást
először, a mikor én bemutattam magát?

– Nem, pár nappal előbb láttuk egymást először. Aznap, a mikor
megérkeztem.

– Ah, ez érdekes!

– Egy cseppet se érdekes. Ugyanazon a vonaton jöttünk, s rövid ideig
ugyanabban a szakaszban. De aztán külön szakaszt váltott magának, s csak
a jabblonkai állomáson ismerkedtünk meg, a mikor megmondták neki, hogy a
kastélyba igyekszem s nem jött értem kocsi.

– Hohó, ne olyan sebesen! A részleteket is szeretném hallani.

– Semmit se hallgattam el, a mi szóra érdemes.

– Feleljen a kérdéseimre. A vasuton, ismeretlenül, nem beszéltek
egymással? Mért váltott Valéria külön szakaszt? A legtakarékosabb
asszony a világon!

Elmondtam, hogy mi történt, természetesen egy kissé rövidesen, »ad usum
Delphini.« Ilyenformán:

– A vasuton nem beszéltünk egymással; azt hiszem, rám se nézett. Hogy
mért váltott külön szakaszt, nem tudom bizonyosan; de alighanem azért,
mert az az úriember, a ki mellettem ült, úgy pöfékelt, mint egy gőzös.

– Az elbeszélés meglehetősen hiányos, mert sehogy se tudom megérteni,
mért nem kérte meg azt az urat, hogy tegye le a szivarját. Ez
alkalmasint magának is feltűnt. De halljuk tovább. Tehát Jablonkáig nem
történt semmi. Nos, mi történt Jablonkán?

– Majdnem semmi. Mikor figyelmeztették, hogy fütől-fától kérdezősködöm,
nem küldtek-e a kastélyból kocsit, s látta, hogy úgy nézegetek
mindenfelé, mint egy megszeppent matróz az árbocz-kosárban, odaküldte
hozzám a vasúti őrt, a ki azt kérdezte: én vagyok-e az a mázoló, a kit a
kastélyban várnak? Az igenlő feleletre a báróné felajánlotta, hogy
elszállít a kastély kapujáig. Természetesen siettem elfogadni az
ajánlatot; de megjártam. Azt képzeltem ugyanis, hogy illendő lesz néhány
hálálkodó szót ejtenem, hanem a báróné felvilágosított. Kijelentette,
hogy nem azért vett fel a kocsijára, mintha társalogni kivánna. Erre
persze nagyot koppantam és elhallgattam. Nemsokára aztán jött az igazi
kocsi, és én örültem, hogy volt szerencsém. Ez a mi románczunk; a többit
tudja.

– Hm, hm. Egy kicsit hézagosnak találom az előadását.

– Ha akarja, megesküszöm, hogy minden nevezeteset elmondtam. »Rien que
la vérité, la vraie vérité, toute la vérité.« Különben kérdezze meg
tőle.

– Az is furcsa, hogy Valéria ezt nem mondta el nekem.

– Nem helyezett rá nagy súlyt. Egyáltalán nem sokat foglalkozik velem.

– Pedig lett volna rá alkalma. Mert beszéltünk magáról.

– Ugyan?

– Igen; az igaz, hogy nem sokáig.

– Lássa, ez már érdekesebb. El nem tudom képzelni, hogy miképpen
kerülhettem szóba.

– Ezt ugyan könnyü elképzelni. Én hoztam szóba a dolgot, mint most
magával.

– Mikor?

– Tegnap este.

– Az imént azt mondta: »Először én kérdezek.« Ez azt jelenti, hogy
másodszor majd rám kerül a sor. Szabad arra kérnem, hogy most már
cseréljünk szerepet, s én is megkérdezhessek magától egyetmást?

– Tessék.

– Tehát mért nem szólt erről tegnap este nekem? Mért beszélt először a
bárónéval?

– Megmondom. Nekem már régebben feltünt a maguk viselkedése. Akkor,
mikor Valéria először jött át. Valéria ugyan nem mindenkivel barátságos;
vannak, a kik azt fogták rá, hogy embergyűlölő. Ez nem igaz;
ellenkezőleg, csupa szív – a parasztok megmondhatnák – s maga még nem
látott embert, a ki a legnyomorultabb állatokat úgy szánná, s olyan
erélyesen védelmezné. De szerencsétlen. És mert szerencsétlen: ideges,
szeszélyes, csekélységek miatt fellobbanó, néha éles szavu, haragtartó,
és a haragosaival szemben kiméletlen. Ezért gőgösnek is mondják. Pedig
nem az; hanem az olyanokkal, a kiket nem szeret, szivesen, majdnem
örömmel érezteti a felsőbbségét, vagy a neheztelését; azt hiszem, ez is
a szerencsétlenségéből következik. Szóval az a hire, hogy
felfuvalkodott, rideg és goromba; és az igaz, hogy van egy pár férfi, a
kivel úgy bánt, mintha csakugyan ilyen volna. Mert egy cseppet se
kaczér; a férfi-társaságot nem szereti; azt a sok léha alakot, a ki
odaát a hölgyek körül legyeskedik, nem tűri meg a maga közelében; no és
jaj annak, a ki udvarolni akarna neki! De maga nem olyan ember, mint a
kiket ő üldöz, gyűlöl vagy lenéz. Azért nem értettem, hogy magát sehogy
se akarja meglátni, s eleinte azt képzeltem, hogy talán tévedek. Úgy
okoskodtam, hogy talán akkor valami nagyon elfoglalta a lelkét – mert ő
kiszámíthatatlan, néha lázasan ideges, s ilyenkor kifürkészhetetlen – és
mert akkor beteg lehetett, igazán nem vette észre magát. Hanem mikor
másodszor átjött, akkor már láttam, hogy dehogy is tévedek! Úgy tett,
mintha nem is emlékeznék a bemutatásra; feltünően kerülte a maga
társaságát; ha mégis összejöttek, állhatatosan másfelé nézett; s a
hányszor magáról volt szó, mindig másról kezdett beszélni. Maga pedig
mintha értette volna ezt a viseletet, igyekezett az illetlenséget meg
nem látni és lehetőleg távol tündökölni. De a legkülönösebb az volt,
hogy Valéria nekem se szólt magáról egy szót se. Pedig Valéria nekem
mindent elmond. Még egy olyan titkát is elmondta nekem, a mit senki se
tud kivülünk a világon; senki, csak ő meg én. Az igaz, hogy nem
pazarolta érdemetlenre a bizalmát, mert én el nem árulom soha még a
férjemnek se.

– Ha magának elmondta, nem lehet valami borzasztó titok.

– Ne gondolja. Ismerek valakit, a ki a fél életét oda adná érte, ha
megtudhatná, a mit én tudok. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, mikor
láttam, hogy itt valami nincs rendben, azt mondtam magamban: »Ha Valéria
szándékosan nem veszi észre a mi vendégünket, ennek csak egy magyarázata
lehet…« De nem veszi majd rossz néven, ha elmondom?… tudja, nem hizelgő,
a mire gondoltam.

– Nem mondhat olyat, a mit rossz néven vennék.

– Nos hát így okoskodtam: a magyarázat nem lehet egyéb, mint hogy
Valéria, első pillantásra, rosszul itélte meg a mi vendégünket.
Jelentéktelen, üres embernek tartja; afféle ellenállhatatlannak, a ki
azt képzeli, hogy minden nőnek bele kell bolondulnia. És aztán, legyünk
őszinték… igazán mulatságos, hogy szemébe kell mondanom ezt a
gorombaságot…

– Csak rajta. Ne féljen; én nem félek.

– Tudja, magának az arczából nem néz ki valami rettentő komolyság.
Magának olyan arcza van, hogy az első pillanatban az ember azt gondolja:
»No ez aligha lángész, mert iszonyatosan csinos fiú.« Csak később látja
az ember, hogy nem is olyan nagyon csinos, hanem kiragyog a szeméből,
hogy nem rossz ember.

– Ez volt az a nagy gorombaság? Tudom én jól, hogy nekem afféle
cotillon-rendező ábrázatom van, a melyből nem sok bölcseség néz ki.

– Bocsánat, a maga arcza, ha jobban megnézi az ember, csupa okosság, és
nem is olyan szép, mint képzeli. A maga arcza csak kedves. De Valéria ki
nem állhatja a csinos fiúkat. Azért, a míg nem beszéltem vele, azt
hittem, hogy egy kicsit lenézi magát. A mi vendégünknek – szóltam
magamban – az a szerencsétlensége, hogy a nők képzelődő, elbizakodott
urfinak tartják; s őt méltán bosszantja ez a föltevés. Azonkivül nem
ismeri Valériát; és mert másképpen nem torolhatja meg a sértő viseletet,
igyekszik másra gondolni, s rá se nézni arra, a ki őt ennyire
félreismeri. Itt egy félreértés van, a mit el kell oszlatni. Ó, azzal
tisztában voltam, hogy maga nem szorult rá az én védelmemre! De én
szeretem Valériát, s azért bántott a dolog.

(»Így éltem akkor Odesszában…« _Ő_ mondott bókokat nekem, az édes,
gyönyörü teremtés! Én, én nem mertem volna elárulni, nem hogy szóval,
még csak egy tekintettel se, hogy milyen elragadtatással hallgatom!)

– Értem. A kínos helyzeten változtatni csak neki állott módjában. Tehát
hozzá fordult, s nekem nem szólt, tudva, hogy én úgy se mondhatnék
semmit.

– Magának nem szólhattam. Nem az volt a szándékom, hogy a bosszuságát
növeljem, s attól féltem, bántani fogja, ha megtudja, hogy Valériának a
viseletét más is észrevette. De azt se akartam, hogy tovább tartson ez
az állapot.

– Arra nem gondolt, hogy a báróné talán más okból néz le? Nem jutott
eszébe, például, hogy a báróné – ki tudja? – valahol rosszat hallott
rólam?

– Rosszat? Magáról? Ez sohase jutott volna eszembe.

– Köszönöm.

– Erről különben szó se lehet. Valéria az első perczben megmondta volna
nekem, s akkor nincs félreértés, mert én természetesen azonnal
felvilágosítom, hogy roppantul téved. De mért kérdezi ezt? Magának
ellenségei is vannak? Nem tudom elképzelni.

– Tudtommal nincsenek, s nem gondolnám, hogy a báróné viseletének ez
volna a magyarázata. De érdekelt, hogy maga nem gondolt-e erre?

– Engedelmet, annál már jobban ismerem a vendégünket.

– Ezért az elégtételért mindent megbocsátok a bárónénak. De szabad élnem
az engedelmével? Nekem is volna még egy pár kérdésem.

– Meg fogok felelni mindegyikre.

– Mért kérdezte, hogy akkor láttam-e a bárónét először, a mikor
bemutatott neki? Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy talán már előbb
is ismertem?

– Nem gondolhattam egyebet, mint hogy Valéria valamit elhallgat előttem.
Igen kurtán felelgetett és mentül kevesebbet. Alig akarta tudni, hogy
kiről beszélek. »Úgy? A kit bemutattál? Én bizony észre se vettem!…«
Majd később: »És aztán, mondd, kérlek, kicsoda, micsoda ez az Asztalos?«
Elmondtam neki. Azt felelte, hogy: »No, ha ilyen kiváló férfiu, akkor
ezután majd jobban megnézem.« Bizonyos voltam benne, hogy elhallgat
valamit. És csakugyan. Mért nem szólt az első találkozásukról?

– Nem tartotta olyan fontosnak. Vagy talán már el is felejtette. Annyi
kétségtelen, hogy szóról-szóra az igazat mondta. Nagyon jelentéktelennek
talált és egyszerűen nem vett észre. Ennyi az egész. De őszinteséget
kérek az őszinteségért. A míg azt hitte, hogy már előbb is ismertem a
bárónét, mit képzelt, mi történhetett köztünk?

– Azt képzeltem, hogy egyszer talán udvarolt neki, vagy megkisérlette az
udvarlást, és ez nem tetszett Valériának, mert őt ingerli az, a mi mást
talán mulattatna. De nem is tudom elmondani, hogy mit képzeltem. Sok
mindenfélét képzeltem. Azt is, hogy maga talán szerelmes Valériába.

– És… mondja… – zavarban voltam, meg merjem-e koczkáztatni ezt a kérdést
– mért érdekelte magát, hogy vajon szerelmes vagyok-e a bárónéba?

Rám nézett.

Ó, soha se fogom elfelejteni ezt a tekintetet! Hogy is felejteném el!
Hisz a míg ezt a tekintetet láttam… igen, mindössze ennyiből állott
életem nászéjszakája!

Észre kellett vennie, hogy a lelkem csüng a kérdésemen, mert
elfordította tőlem szemének a fényességét, s lenézett a sötét udvarba, a
hol nem láthatott semmit.

Aztán megszólalt:

– Kiváncsi voltam. És csak most jut eszembe, hogy már nagy lány vagyok,
a kinek nem szabad kiváncsinak lennie.

Megilletődésemben – esküszöm, hogy ebben a pillanatban átéreztem életem
egész reménytelenségét – nem tudtam mit felelni. Ismét ő szólt:

– Nem is kérdezősködöm többet erről. Csak még egyet mondjon meg. Azt
hiszem, hibát követtem el.

– Hogyhogy?

– Később szóba került, hogy holnap kirándulunk a tengerszemhez.
Megkérdeztem Valériát, nem tart-e velünk? Azt mondta: igen.

– De hiszen úgy volt, hogy a báróné holnap reggel visszamegy a fürdőbe?

– Úgy volt, és engem is meglepett, hogy igent mondott. Az igazat
megvallva, csak kiváncsiságból szóltam neki. Akkor még azt hittem… csak
most látom, hogy tévedtem. Kellemetlen lesz magának, ha csakugyan eljön
ő is?

– Édes istenem, nekem teljesen mindegy. Ha eljön, ott lesz; nem
okvetetlenül szükséges, hogy egy pillanatig is foglalkozzék velem, és
nekem se lesz nehéz kitérni az útjából, a nélkül, hogy ez feltünővé
válnék. A hol annyian vannak, könnyü dolog elkerülni valakit, a kit nem
kedvelünk. Maradunk a régiben és nem látjuk meg egymást.

– Ne legyen nagyon zord, ha véletlenül mégis egymás közelébe kerülnek.
Magának van rá oka, hogy úgy viselkedjék, a hogyan eddig, de azt kezdem
gyanítani, hogy Valéria jóvá akarja tenni a hibáját. Talán csak ezért
jön el. Azért kérem, ne éreztesse vele a neheztelését. Megteszi a
kedvemért?

– Mindent. De azt hiszem, az első lépést a bárónénak kellene megtennie…

– Most már bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja tenni. Csak maga ne
legyen rideg, vagy éppen visszautasító. Valériának se akarnék
kellemetlenséget okozni.

Megígértem, hogy kívánsága szerint fogok cselekedni, s hogy nem lesz
kifogása a viseletem ellen.

– Máris hálás vagyok a bárónénak – szóltam, hogy nagyobb súlyt adjak a
fogadalomnak.

– Miért?

– Azért, hogy alkalmat adott erre a beszélgetésre.

– Jó, hogy emlékeztet. Ma nagyon is sokáig beszélgettünk. Már mindenki
alszik: ideje, hogy elbúcsúzzunk. Tehát: ne felejtse el, a mit igért, és
jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

Valóban az volt, jó éjszakám. Ámbátor még sokáig hallgattam az éj
hangjait. Mert ebben az órában tudtam meg, mily beszédes tud lenni a
csöndes éj, az álmok éjszakája.

Másnap kirándultunk a tengerszemhez. A tengerszem nem annyira a
tengerre, mint inkább egy jó nagy kútra emlékeztetett; vizének
sötétzöldje nélkül legfeljebb halastónak néztem volna. A legszerényebb
tengerszemek közé tartozott, azok közé, a melyeket mintha csak azért
alkotott volna a természet, hogy kirándulások czélpontjaiul
szolgáljanak, olyanok számára, a kik szeretnek egy kicsit kocsikázni,
aztán gyalogolni vagy háromnegyed órát, hegynek fel, majd igen jó
étvágygyal uzsonázni, s végül danolva térni haza. Ennek a czélnak
tökéletesen megfelelt.

Maga a kirándulás is csak abban különbözött a többiektől, a melyek közül
már a harmadikat is sokalltam, hogy kivételképpen csakugyan velünk
tartott szép ellenségem is. Eleinte azonban nem volt hozzá szerencsém, s
egy darabig azt hittem, hogy Kata tévedett.

A társaság egy része bicziklin, a másik része pedig kocsin indult útnak.
Én, hogy véletlenül magamra ne maradjak, s ez alatt a rövid idő alatt ki
ne essem a szerepemből, természetesen az egyik kocsiba kerültem, a hol
kedvemre gyakorolhattam magamat a mulattatás mesterségében, mert nem
kevesebb, mint három Nusit bíztak rám, továbbá Miss Nellyt, a kövér
angol hölgyet. Ez idő szerint Miss Nelly, Snob és én voltunk a kastély
legnépszerübb alakjai. Miss Nelly, mert sok évet számlált és nagy
térfogatnak örvendett, Snob, mert kutya és szemtelen volt, végül én,
mert szegény és vidám voltam.

A könnyebb elhelyezkedés okáért, a bakra ültem, a kocsis mellé – meg
kell vallanom, hogy ezért a helyért sok ellenkezést kellett legyőznöm –
s a bakról visszafordulgatva teljesítettem feladatomat. Sikerrel
végeztem munkámat, annál nagyobb sikerrel, mert Snob ez alkalommal nem
versenyzett velem.

Mikor leszálltunk a kocsiról, és gyalog folytattuk az utat, Miss Nelly
más társaság után nézett, s helyette ujabb Nusik jelentkeztek, a kik
közül egy páran, talán hogy kipróbálják a tornázásban való ügyességemet,
azt követelték, hogy virágot szedjek nekik. Volt köztük egy –
Géraldine-nak nevezték, és ha jól emlékszem, a másodunokatestvérek
sorába tartozott – a ki ugyancsak megdolgoztatott. Szép, karcsu, jó
alaku, fekete leány volt; ragyogó, nagy szemének eleven járása és
határozott, túlságosan élénk mozdulatai veszedelmes feleséget jósoltak.
Ez a Géraldine valósággal úgy ugrándoztatott jobbra-balra, a hogy a
poney-ját szokta; csakhogy az én fejemet nem ölelgette meg.

Katát az egész úton nem láttam. Olyankor, ha csapatosan mentünk
valahová, nem igen volt mellettem. Lehet, hogy ez véletlenül történt;
lehet, hogy nem akarta lefoglalni a kastély egyetlen gavallérját. De
engem boldoggá tett az a gondolat, hogy férj és feleség vannak így; azok
a fiatal házasok, a kik nagyon szeretik egymást: társaságban, a hol
sokan látják őket, nem nézegetnek egymás szemébe, az asszony szinte
kikerüli a férjét, hogy senki le ne olvashassa róluk az érzéseiket, de
alig várják, hogy megszökhessenek a társaságból, és este megkeresik
egymást, hogy elfelejtsék a többieket mind, és végre arról
beszélhessenek, a mi igazán érdekli őket.

És máskor szinte örültem, ha a társaságban csak egy-egy pillantást
váltottunk, hogy aztán este, az ablakban elmondjuk, a mit napközben
gondoltunk. De ez egyszer sóvárogva kereste a szemem az én egyetlen
barátomat. A mint a cousine-ok között buzgón végeztem tisztemet, a púpos
János képe jutott eszembe: sok kis gyerek ül egy nagy talyigán, a
talyigát egy nagyfejü, nevető szemü szamár húzza, a szamár körül is
gyerekek, egyik a fülénél fogva vonszolja, a másik a hátába kapaszkodik
és tolja, a harmadik egy pálczikával püföli a lábát, a negyedik szóval
noszogatja – de a szamarat Nusi, Géraldine és társai most egy kissé
kifárasztották.

Mikor aztán már nem volt mit leszedni a hegyről, s a kis leányok nem
tudták többé semmiféle uj módját se kieszelni annak, hogy a nagyfejűt
miképpen lehetne még ránczba szedni: végre elértünk a híres
tengerszemhez.

A társaság másik része már ott volt, de nem egy csoportban. Kata, a
báróné és a miss egy padon ültek, a tengerszem közelében; a többiek
állva, vagy járkálva várták, míg a két inas megterít. A terítés
természetesen abból állott, hogy nagy plaideket terítettek a fűre; az
ifjuságnak ott kellett lakmároznia. De néhány kényelmesebb ülőhely is
találkozott: a padon kivül egy-két simára levágott fatörzs, melyek nem
minden haszon nélkül helyettesítették a székeket. Az egyiket mintha csak
Miss Nellynek készítették volna.

A báróné Katával a padon maradt, s az uzsonázás, a kirándulás
legérdekesebb eseménye, megtörtént a nélkül, hogy Kata jóslata
teljesedett volna.

Pedig kezdtem óhajtani az ígért változatosságot, már csak azért is, hogy
megszabadulhassak Géraldine zsarnoksága alól. Géraldine az uzsona alatt
egy kicsit becsípett, s ez a körülmény semmi jóval nem biztatott.

Éppen arra gondoltam, hogy Kata ismerheti a báróné titkait, vagy
legalább a báróné titkai közül a szelidebbeket, de aligha ismeri a szép
asszony gondolkozását, – és Géraldine éppen ujra be akart fogni igájába:
a mikor a szép asszony csakugyan eljött értem, s megváltott Géraldinetól
ezekkel a szavakkal:

– Induljunk hazafelé, s ezt az urat bocsásd el egy pár perczre.

A kezdet nem igért sokat. A folytatás azonban meghaladta a
várakozásomat.

– Nem sokáig terhelem – szólt, meglassítva a lépteit, hogy utolsóknak
maradjunk. – De egy kis beszédem van önnel.

A hangja meglepett, s nem állhattam meg, hogy a szemébe ne nézzek.

– Kata figyelmeztetett – kezdte – hogy hibát követtem el önnel szemben.

– De, méltóságos asszony!… (Eszembe jutott, hogy nem szereti, ha
bárónénak szólítják.)

– Kérem, hallgasson meg. Bocsánatot akarok kérni öntől, s ha végig
hallgat, bizonyos vagyok benne, hogy nem fog neheztelni rám.

– Engedelmet kérek, de én nem panaszkodtam a bárókisasszonynak. Többek
között azért sem, mert nem szeretek panaszkodni; s mindenekelőtt: mert
nem volt okom panaszra.

– Ne legyen olyan büszke, és ne tagadja le, hogy megbántottam. A
büszkeségben úgyis hiába versengene velem, s jobb lesz, ha megértjük
egymást. Aztán meg ugyan miért tagadná azt, a mit én éppen olyan jól
tudok, mint ön?! Hogy én önt megbántottam, arra nem Kata
figyelmeztetett; ezt én tudtam jól. Csakhogy tegnapig nem törődtem vele,
hogy ön megsértődött-e vagy egyszerüen zsebre vágta a bántalmat, mert
hozzászokott a bántalmakhoz. És ha önt véletlenül beteggé teszi a harag,
a felháborodás, vagy nem tudom mi: azzal se törődtem volna.

– Ezt már meg tudom érteni.

– No lássa! E szerint mégis csak egyet gondolunk a történtekről. Elég az
hozzá, Kata tegnap felvilágosított. Megmagyarázta, hogy
igazságtalanságot követtem el önnel szemben, mert ön nem az az ember, a
ki ilyen bánásmódot érdemelne.

– Ah! A bárókisasszony csupa jóság, de… legyen szabad megjegyeznem… neki
még oly kevés az élettapasztalata!… Hátha ő téved, s én nem érdemlek
ennyi figyelmet?

– Ne gúnyolódjék. Azok után, a miket már elmondtam, nincs többé joga
erre. A kérdésre különben szivesen megfelelek. Igenis, teljesen megbízom
a Kata itéletében. Ez nem olyan tizenhat éves leány, mint a többi; talán
már észrevette. Vakon elfogadhatja a Kata nézeteit; nem teszi ki magát
vele semmiféle nagyobb csalódásnak. De nekem most nincs szükségem arra a
föltétlen bizalomra, a melyet az ő szavai megérdemelnek. Tegnapig
egyszerüen nem volt véleményem önről; ma már van. Azelőtt nem érdekelt,
hogy ön kicsoda, honnan jött, milyen ember, érzékeny-e, s gondol-e
valamit; nem igen foglalkoztam önnel, őszintén szólva: alig vettem
észre. Hanem a Kata szavai, a melyeket becsben tartok, fölkeltették a
figyelmemet, s ma már belátom, hogy ön nem szolgált rá a bántalomra.

– Ilyen hamar megalkotta a véleményét?

– Ilyen hamar. Sajnos, több az emberismeretem, mint szeretném. Annyi
leczkét vettem ebből a kellemetlen, de mindenkire nézve köteles
tantárgyból, hogy hamarosan kiismerem magamat, ha egy-egy uj feladattal
állok szemben. Nos, elismerem, hogy igazságtalan voltam ön iránt; de ha
megkövetem önt és bocsánatot kérek a bántalomért, el kell mondanom a
mentségemet is.

A szavak értelme bizonynyal hizeleghetett a hiúságomnak, de a szép
Valéria kissé hidegen mondta ezeket a kegyes szavakat.

Azért én is minden nagyobb meghatottság nélkül és olyan hangon
hálálkodtam, mely nem igen egyezett a szólam jelentésével.

– A báróné nagylelküsége… bocsánatot kérek, méltóságos asszonyom, ha a
tilalma ellenére is bárónénak szólítom, de igazán nem tudom…

– Szólítson, a hogy kedve tartja. Az a megjegyzés csak az ismeretlennek
szólt.

– Azt akartam mondani, hogy a báróné nagylelküsége érdemetlenül dús
kárpótlást nyujt valamiért, a mit tulzás nélkül lehetetlen bántalomnak
nevezni. Az első alkalommal nem lehettem olyan szerencsés, mint most,
mert a báróné talán rosszkedvü volt: ennyi az egész. Nem szeretném
kiaknázni a nagylelküségnek ezt a perczét, s kérem, ne térjünk vissza az
én multkori balesetemre, a melynek a czímén igazán nem érdemlem meg,
hogy a báróné ennyi kegyet pazaroljon rám.

– Ön még folyton gúnyolódik, s úgy látszik, nem tud egykönnyen
felejteni. Nekem nincs kifogásom ez ellen a tulajdonság ellen, mely
káros vagy értékes, a szerint, hogy mit óhajt inkább: kényelmes, nyugodt
életet-e, vagy azt, hogy mindig meg legyen elégedve magával? Az ön
dolga. De ha ön most is makacsul ragaszkodik az első benyomásához: ez
előttem csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha minél előbb túlesünk a
kimagyarázkodás szükséges jelenetén. Annyival inkább, mert ön egyelőre
téved. Ha úgy fejeztem ki magamat, hogy el akarom mondani a
mentségeimet, ez nem jelenti azt, hogy csupa kellemes dolgot fogok
mondani önnek.

Egy kissé meglepetve néztem az orvos leányára. Abban, a mit mondott, de
még inkább: szavainak és mondatainak egymáshoz fűződésében, olyan
határozott elmélkedő hajlandóság nyilvánult meg, látnivalóan
önkéntelenül, mely asszonyoknál, kivált szép asszonyoknál, legalább is
szokatlan, s rendesen csak olyanoknál tapasztalható, a kik csak az
olvasmányaiknak és csak az olvasmányaikban élnek. Ezt a hajlandóságot
hamarjában sehogy se tudtam összeegyeztetni a vasúton látott jelenettel,
a szőke úrral és egyéb emlékeimmel. De ha már az okoskodó szavak is
megleptek, az utolsó mondat, mely nem csupa kellemes dolgot igért,
valósággal kiváncsivá tett.

– Kérem, báróné, hallgatom.

– Tehát meg kell önnek mondanom – és azt hiszem, méltányolni fogja ezt a
mentséget – hogy én akkor olyan feldúlt lelkiállapotban voltam, a
milyenben talán még soha; pedig már volt részem rossz napokban. Hogy mi
zaklatott fel ennyire, az maradjon az én titkom; különben nem tartozik a
dologra. A nélkül is elhiheti nekem, hogy nagyon izgatott valami; ha
jobban ismerne, csodálná, hogy ennyit is elmondok, mert éppen nem vagyok
közlékeny természetü. Ön, meglehet, azt fogja mondani, hogy abban az
órában, a mikor a jablonkai állomásra értünk, s a véletlen úgy akarta,
hogy ön rám szoruljon, már nyoma se volt rajtam az izgatottságnak;
legalább is lecsillapultnak látszottam. Ebben van valami igazság;
csakugyan akkor már kezdtem csendesedni. De még később is nagyon ideges
voltam, s mialatt ön mellettem ült, nem igen tudtam egyébre gondolni,
csak arra, a mi aznap jóidőre megfosztott a békémtől s a nyugalmamtól.
Nagyon valószinü, hogy a milyen nehezen tudtam uralkodni magamon, mással
is úgy bántam volna, mint önnel; nem ön az első, a kit megsértettem,
mert nem szoktam színeskedni, udvariaskodni, s igazuk van azoknak, a kik
azt mondják, hogy gyöngédség nélkül való, rideg és kiméletlen vagyok. De
nem lehetetlen, hogy megfékeztem volna az indulataimat, ha véletlenül
másvalaki ül ott az ön helyén: egy ártatlan, a ki soha se vétett
ellenem, s a kinek az arcza leszereli a kötekedő kedvemet. Csakhogy
önnel szemben nem tudtam ilyen szelid lenni.

– Éppen velem szemben nem? Miért?

– Mert mindjárt az első perczben megboszantott – még a vasúton, alig
hogy helyet foglaltam a kupéban – s mert az, hogy ujra találkoztunk,
kellemetlen hatással volt rám.

– Sejtelmem sincs róla, mivel boszantottam meg.

– Megmondom, bár ezt az őszinteséget furcsának fogja találni. Alig
helyezkedtem el önnel, a teljesen ismeretlennel szemben, a ki rám nézve
nem volt senki és semmi, ön jónak látta a tekintetével tudtomra adni, –
és milyen kifejezetten adta tudtomra! – hogy a megjelenésemet kedvére
valónak, s a személyemet… hogy is mondjam?… izlésére méltónak találja.
Eh, mért ne beszélnék egészen nyiltan, s olyan durván, a milyen durva az
ön néma vallomása volt?! Az ön tekintete ezt mondta… nem, ezt kiáltotta:
»Tetszel nekem; pompás teremtés vagy!« Nos, kedves művész úr, ez
utálatos volt!

Mintha villamos ütés ért volna. Tessék elképzelni Szent Antalt, a kit
két hét óta tánczolnak körül csábosabbnál csábosabb teremtések; Szent
Antalt, a ki egy keskeny hegyi ösvényen halad, oldalán a világ egyik
legszebb asszonyával; köröskörül tavaszi illattal terhes levegő; fenn
derüs, halványkék, örökkévalóságot igérő égbolt; alant a mélységben,
csörgedező patak, mely folyton azt beszéli, hogy az idő eljár; a
távolból villik nevetése hallatszik… és a szép asszony, a ki eddig a
kazuisztika témáihoz hasonló komoly dolgokról beszélt, hirtelen áttereli
a szót, a kazuisztika leplezetlenségével, a durva szerelemre.

És tekintetem, ez a fölötte nyilt s merészségéért éppen most megrótt
tekintet, önkéntelenül, valamely mágnesség erejénél fogva, oda csapódott
a hirtelen megvillant fényességhez, s beleveszett az indulatosságtól
ragyogó szempár mély tüzébe.

Szép ellenségemet soha se láttam még ilyen gyönyörünek. Csodálatos
arczszinére élénkebb rózsapirosságot varázsolt a levegő – vagy az
indulat? Világos tavaszi ruhája mintha magából a szépségéből fakadt
volna ki, mintha pompás alakjának teljes kivirágzása lett volna… És
nagyon közel voltam hozzá; mikor arczomba vágta az »utálatos« szót,
szinte éreztem a lehelletét.

Nem vagyok olyan bolond, hogy kétszer kövessem el ugyanazt az
ostobaságot, tehát igy szóltam:

– Esküszöm, báróné, hogy inkább ki se nyitottam volna a szememet, mint
hogy megbántsam… bár ezt büntetésnek is sokallanám… És őszinte
megbánással kérek bocsánatot. De engedjen meg egy kérdést.

– Tudom, mit akar kérdezni. Hogy, ugy-e, nem ön volt az első férfi, a ki
billet doux-t küldött számomra a tekintetével? Nem, nem ön volt az első.
De ez nem menti önt. Akármilyen megszokott valami ez a nem kérdezett,
sértően tolakodó némabeszéd: az én érzésem szuverén, s nekem jogom van
mindannyiszor felháborodni, a hányszor valaki helyénvalónak találja,
hogy engem ilyen formán megtiszteljen. És ha valamennyi férfi azt
gondolja, hogy neki joga van bármely ismeretlen hölgynek értésére adni a
kegyes tetszését, a lovagias szolgálatokra való hajlandóságát, vagy nem
tudom mit, ezt én azért mégis utálatosnak találom, annál utálatosabbnak,
minél több ilyen férfit látok, s minél inkább meggyőződöm róla, hogy a
hódolatnak ez a formája mindennapos.

– Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy sok hölgy van, a ki nem így
fogja fel a dolgot. Van a ki megbocsátja az illetlen érdeklődést, s nem
lát benne egyebet, csak azt, hogy fölkeltette a szépségét megillető
elragadtatást, a minek még semmi következése.

– Megengedem, hogy vannak, a kiknek jól is esik ez az úgynevezett
hódolat, s elpirulnak az örömtől, ha az első jöttment elfogadhatóknak
találja őket; de ezekhez nincs közöm, mert ezek csak csinos állatok.

– A báróné igen szigoru. Ebben a pontban az emberiség egy nagy része
elnézésre szorul. És ha a hiba, a melyet a báróné annyira elitél,
meglehetősen gyakori, ennek a magyarázata talán az, hogy az érzés, a
melyből keletkezik, nagyon természetes.

– Én nem itélek el senkit, a ki nekem alkalmatlanságot nem okoz. Tőlem
az emberiség nagy része azt gondolhatja, azt érezheti, azt teheti, a mit
akar. Nekem nincs kifogásom semmiféle érzés ellen. De mire jó az a lelki
finomultság, mely oly élesen megkülönbözteti a művelt embert a
műveletlentől, ha nem arra, hogy a legtermészetesebb érzéseinkkel se
okozzunk kellemetlenséget senkinek?!

– Akkor már csak a kegyelmi szakaszra hivatkozhatom. Tekintsen arra az
enyhitő körülményre, hogy ez a hiba végre is csak a lovagiasság egy
csunya kinövése.

– Nekem nem kell senkinek a lovagiassága; nem várok, nem követelek
senkitől semmit, azon a czímen, hogy asszony vagyok. De az már a
személyes szabadságomnak a megsértése, ha egy ismeretlen, egy akárki,
csak azért, mert férfi, jogot formál arra, hogy – bármilyen formában –
tudtomra adja a tetszését vagy nem tetszését, s kedve szerint
megboszanthasson a tolakodásával, csak azért, mert asszony vagyok. Ha
szép vagyok, semmi köze hozzá; mert én – én vagyok, a kihez, se szóval,
se tekintettel nem közelíthet más, csak a kinek megengedem.

Lehetetlen volt a szőkére nem gondolnom. No lám, no lám, minő császárnői
kevélység lakozik egyik-másik hölgyben, a ki alattomban szivesen perdül
tánczra, ha a gavallér módot talál rá, hogy ezt feltűnés nélkül tehesse.
De annyit már megtanultam, hogy a »semmin se csodálkozni« elvét főképpen
az asszonyokkal szemben kell alkalmazni, s bármily furcsának tűnt fel az
ellentét a között, a mit a vasúton láttam, és a között, a mit most
hallottam, nem árultam el a meglepetésemet. Csak ennyit feleltem:

– Mindezt meg tudom érteni. De kevesen gondolkodnak így, és én nem
ismertem a bárónét.

– A mint hogy én se ismertem önt. Ha elmondanám, hogy mit képzeltem
önről, a fellépése és túlságosan gondos ruházata után itélve, egyszerűen
letaszítana a mélységbe. Szóval meg akartam önt büntetni;
izgatottságomban, elkeseredésemben, szinte örültem, hogy véletlenül a
körmeim közé került valaki, a kivel jogosan éreztethetem a bennem
meggyűlt sok keserüséget, haragot és ember-gyűlöletet, vagy inkább
megvetést, mert ez az igazi szó. Azóta meggyőződtem róla, hogy ön más
ember, mint a minőt a külseje mutat. Igaz, akar egy jó tanácsot? Ne
öltözködjék úgy, mintha mindig lóversenyre készülne, vagy mintha az élet
nem állna egyébből, mint hogy az ember reggeltől estig angolok
társaságában ebédel! A festőnek joga van hozzá, hogy ne legyen
boszantóan korrekt; megengedhet magának egy kis szabadságot, egy kis
egyéni ízlést.

– Sajnos, báróné, nem vagyok olyan nagy művész, hogy egy magam alkotta
jelmezben élhetném végig az életet.

– Tudja, ne is legyen nagyon elbizakodott. Láttam a képeit, s őszintén
szólva, nem ragadtak el. Lehet, hogy valamennyi lelkiismeretes munka.
Annyi bizonyos, hogy az egyik unalmasabb, mint a másik. De azt hiszem,
ön többet ér, mint a munkái.

– A báróné kissé kegyetlenül dicsér. Felvilágosított róla, hogy az
arczom legalább is közönséges, az öltözködésem szerencsétlen, és – a mi
sokkal fájdalmasabb – a munkáim se találtak a bárónénál részvétre. Ezek
után igazán hálás volnék, ha megmondaná, hogy sok hibám ellenére mivel
érdemeltem ki a bocsánatát?

Rám nézett, és mintha komolyan szólt volna:

– Ön nem rossz ember; türelmes; és tud uralkodni magán. Ezek előttem
értékesebb tulajdonságok, mint azok, a melyekre ön talán sokat tart.
Adjon kezet és béküljünk ki.

Mialatt, egy pillanatig, kezemben tartottam szép, formás, puha kezét,
melynek ápoltsága éppen nem vallott embergyűlöletre, hirtelen arra
gondoltam, hogy mindez, a mit beszélünk: csak komédia.

Azért valami olyat szerettem volna mondani, a mi kifejezze, hogy a
különösen hangzó elismerés, noha hálával tölt el, nem tesz túlságosan
büszkévé, de megelőzött.

– Mondja – szólt, rövid elgondolkozás után – sokára lesz kész a
munkájával?

– Ez nem csupán tőlem függ – feleltem kitérően, mert az jutott eszembe,
hogy ugyan miért sietnék vele?

– Tudom, de azt gyanítom, hogy ön úgy dolgozik, mint Penelope.

Ez talált. Akárhogy elégedetlenkedtem, akárhogy készülődtem megszökni,
most, hogy valaki felnyitotta a szemem, meg kellett vallanom magamnak,
hogy igenis, örültem a kötelességnek, mely nem engedte, hogy megszökjem.
És ebben a perczben gondoltam rá először, de nem szivesen gondoltam rá,
hogy lesz egy nap, a mikor semmi se köt többé ehhez a szép, ehhez a
máris felejthetetlen tájékhoz.

Mosolyogni próbáltam.

– Nem vagyok annyira lusta, mint a báróné képzeli, mert…

Aligha érdekelte a feleletem, mert közbe vágott:

– Adok még egy jó tanácsot, s ez komolyabb, mint az első volt. Meg
akarják kérni, hogy készítse el a Kata arczképét is. Ne vállalkozzék
erre. Hanem mihelyt elvégezte, a mihez már hozzáfogott, csomagoljon
össze, utazzék el, és valahogy vissza ne nézzen!… a mesevilágra nem jó
visszatekinteni.

– A mesevilág nem oly rejtelmes, mint a báróné szavai.

Sehogy se akartam megérteni. Bántott, hogy beleavatkozik abba, a mi nem
tartozik rá.

– Akkor hát világosabban beszélek, bár tudom, hogy ez fölösleges, mert
ön csak játszsza az ártatlant; jól teszi: ez kötelessége. Hanem azért
meghallgathatja, a mit mondok; azon a czímen beszélek, hogy Katához ma
még én állok a legközelebb. Nos, nekem nem tetszik, hogy Kata olyan
melegen védelmezi önt. Csak rövid ideje, hogy megérkezett, s már
valóságos barátság van Kata és ön között. Mi jut eszébe, hogy kis
lányokkal kezd barátkozni?

– Az ember azokkal barátkozik, a kiket kedveseknek talál.

– Az ember azokkal barátkozik, a kik hozzávalók.

Ridegebben és durvábban nem szólhatott volna, de el kellett ismernem,
hogy igaza van.

– Csak most látom – szóltam – hogy a báróné olyan jelentőséget
tulajdonit a »barátság« szónak, a melyre én nem gondolhattam. Ezt nem
magyarázhatom meg másképpen, minthogy a bárónét tévedésbe ejtette a
túlságosan aggodalmas szeretet…

Nem fejezhettem be a mondatomat, mert a szép asszony a szavamba vágott:

– Majd máskor beszéljünk erről, most már nem lehet. Nézze, Géraldine
visszaköveteli önt.

Géraldine csakugyan aggasztóan közeledett felénk. Elvált a nem messze
zajongó társaságtól, s jött visszafelé, nyilván abban a meggyőződésben,
hogy már eleget pihentem.

– Látogasson meg egyszer odaát – szólt a szép Valéria, valamivel
halkabban, hogy Géraldine ne értse. Nagyon jó czigányunk van, s ha
udvarolni akar valakinek, udvaroljon nekem. Ennek sincs semmi czélja, de
ez legalább nem sodorja veszedelembe.

Nem felelhettem, mert Géraldine már elállta az utat.

– Kérlek, add kölcsön ezt az urat egy perczre!…

Mintha egy gombostűt kért volna, a melyet nem érdemes visszaadni.


VI.

Átmentem a fürdőbe, nem egyszer, hanem többször.

Mikor először mentem át, hosszas készülődés után és kelletlenül indultam
el, mint a ki nehezen szánta rá magát valami régóta köteles robot
teljesítésére, s az utolsó pillanatig habozik, hogy ne forduljon-e
vissza, mikor már közel ért a czélhoz.

– Meg kell lennie – biztattam magamat. – Halljuk, hogy mit akar még
tudtomra adni?

Kiderült, hogy semmi különöset. Nem mondott olyat, a mit régebben nem
sejtettem.

Másodszor már nem esett nehezemre ez a kirándulás.

– Katáról fog beszélni – suttogott bennem a remény – és arról a
titokról, melyet csak ő tud.

Aztán lestem: hátha elejt egy-egy szót, a melyből megtudom, mit olvasott
a kis lány szivében?

Katával csak közönbös dolgokról beszélhettem. Még azt se mondhattam el
neki, hogy Valéria vissza akar küldeni a pokolba, a honnan jöttem, mert
sokallja a barátságunkat. Valéria volt az egyetlen, a ki erről a
barátságról tudott, s talán többet tudott, mint mi.

A harmadik alkalommal az a gondolatom támadt, hogy Valéria kaczérkodni
kezd velem, Kata iránt való szeretetből. El akar bolondítani, hogy
nevetségessé tehessen Kata előtt. Ez a gondolat mulattatott.

És így tovább. Tizedszer – mert utóbb már majdnem mindennap ellátogattam
a fürdőbe – tizedszer már tisztában voltam vele, hogy a szép Valéria
maga is érdekel.

Ez bolond dolognak tűnhetik fel. De Szent Antal előélete büntelenebb
volt, mint az enyém; Szent Antal edzettebb volt a kivánságok
legyőzésében; nem kergetőzött naphosszat egészséges, bájos és csintalan
kisasszonyokkal; és mégis, ennek a példás életü remetének is voltak
perczei, a mikor megingott, megzavarodott.

A szép Valéria pedig annál könnyebben megzavarhatott egy huszonnyolcz
éves, egészséges kedélyt, mert a viseletében is, a szavaiban is volt
sok, nem érdektelen ellenmondás. Azonkivül a huszonnyolcz éves kedély
nem volt ment minden kételkedéstől, s elvből nem hitt a szép
asszonyoknak. Végre is, ha egy elvált ifjú báróné kijelenti, hogy az
udvarlásnak vele szemben semmi czélja, ezért a kijelentésért csak az
ördög áll jót, a ki nem egészen elfogadható kezes.

Hiába, nem tudtam elfelejteni, mennyire hatalmában volt a szőkének, ha
csak egy pillanatra is!

És ha a szőke eredményeket érhetett el, hát én miért ne?!…

Ez bizonynyal közönséges lélekre valló gondolkozás, mert ha egy kicsit
kényesebb vagyok, – s a barátság, melylyel Kata megtisztelt, bízvást
kényessé tehetett, – annak a vasuti emléknek el kellett volna vennie a
kedvemet minden léhaságtól. A ki barátságot tud fakasztani egy szűzi
lélekben, csak lealacsonyítja magát, ha olyan kegyek után futkos, a
melyekben a gyorsvonat első osztályu utasai közül talán akármelyik
részesülhet, föltéve, hogy a pasasér szemrevaló legény, ügyes és
vakmerő.

De, azt hiszem, bizonyos helyzetekben ez a gondolkozás menthető. Ha
valaki huszonnyolcz éve ellenére, sok cseresznyeajku kisértés közepett,
az anakoréták életmódjára van kárhoztatva: megtörténik, hogy
el-elcsuszamlik, s tévelygésében megkoczkáztat olyan lépést is, a melyre
nem a lelke, nem a jobbik énje unszolja.

Aztán nem ez az egyetlen mentségem. Egy másik mentségem, a mely
okvetetlenül javamra szól, az: hogy a fürdőn csak megerősödtem a
gyanumban és a kételkedésemben, s hogy mindaz, a mit a szép asszonytól
hallottam, csak bátorított a kalandra, s nem hogy észretérített volna,
ellenkezőleg, szárnyat adott a képzeletemnek.

Történni nem történt semmi. De majdnem kezdettől fogva a legkényesebb
témákról beszélgettünk, s ezeknek a beszélgetéseknek a során a szép
Valéria olyan különös nézeteknek adott kifejezést, a melyek, azután,
hogy eleinte nagyon megleptek, lassankint ugyancsak aláfütöttek a
reményeimnek.

Mindjárt a legelső alkalommal mondott egyet-mást, a mire nagyot néztem.

A fedett sétaúton találtam; egy padon ült és olvasgatott, szokása
szerint meglehetősen szórakozottan. Mialatt hamarosan letárgyaltuk a
kastélyban legutóbb történt apró eseményeket, rápillantottam a könyvére.
Egy ujabb franczia regény volt, a melyet véletlenül én is olvastam.

Akkoriban mindenki olvasta ezt a könyvet. A meséje az, hogy egy asszony,
férjének a távollétében, átkutat egy nyitva felejtett fiókot, s az ott
lelt irományokból megtudja férje titkait, többek között azt, hogy
hitvestársa tizenhárom év óta számtalanszor megcsalta. Természetesen
felháborodik, de a férj messze jár, s az asszony magánosságában,
önkéntelenül vizsgálgatni kezdi a lelkiismeretét, emlékezetébe idézi a
multat minden részletével, s lassankint rájön, hogy noha ő nem követett
el házasságtörést, mégis sokat vétkezett a férje ellen; rájön, hogy neki
is vannak titkai, a melyeket elrejtett a férje elől, a melyeket sohase
vallana meg senkinek. Ez végül arra az elhatározásra birja, hogy nem
fogja szétbontani a házassági köteléket, s férjének sohase fogja
elárulni, hogy titkait megtudta.

Már nem emlékszem, melyikünk volt az, a ki a beszélgetést ráterelte a
könyvre és a könyv irójára; talán én. De arra határozottan emlékszem,
hogy a szép Valéria, miután tüzetesen megvitattuk a regény alapeszméjét,
áttérve a nagy általánosságokra, a következőket jelentette ki előttem, a
kit még alig ismert, a kivel akkor mindössze harmadszor beszélgetett:

– Minden intézmény közül a házasság a legerkölcstelenebb. Mert
hazugságra kényszeríti azokat, a kiket összefűz, s mert megöli, vagy
gyűlöletté változtatja át az egyetlen isteni eredetü valamit: a
szerelmet. Az emberek igen sok gonoszat eszeltek ki abból a czélból,
hogy megrövidíthessék a többieket, de a házasság az emberi találmányok
leggonoszabbjai közül is kimagaslik.

– Talán nem is emberi találmány – vitatkoztam a szép asszonynyal. – Az
állatok életében sok olyan jelenséget látni, a mely erősen emlékeztet a
házaséletre. A vaddisznó úr az egynejüség híve; a rozmár hölgy, miután
fölnevelte kicsinyét, tavaszszal fölkeresi a rozmár urat, azt a
bizonyost, a kire hálával és szeretettel emlékszik.

– Nem vitatkozom, és megengedem, hogy az állatok beérhetik a házasság
intézményével is. De az emberek, már tudniillik azok számára, a kik
méltók az »ember« névre, a gondolkozó, az érző, az erkölcsös lény
számára valami okosabbat kellett volna kitalálni.

Megkérdezhettem volna, hogy:

– A bárónénak talán a »szabad szerelem« az ideálja? És ha igen, el tudja
képzelni ezt a formát a jelen másnemü társadalmi viszonyai között?… stb.

De nem az volt a czélom, hogy meggyőzzem, hanem hogy tűrhetőnek
találjon. S azért így feleltem:

– Sajnos, ez mindeddig nem sikerült. S a repülőgép bizonyára hamarabb
meglesz, mint ennek a kérdésnek a megoldása.

– Elég nagy szerencsétlenség minden nőre nézve. Mert neki csak akkor
szabad rendeltetése szerint élnie, ha aláveti magát ennek az
erkölcstelen nyügnek. A férfi persze segít magán. Ha van esze, nem
házasodik meg.

– Megtörténik biz az a legeszesebb emberekkel is. Lehet, hogy
ideiglenesen az ilyen is elveszti az eszét, de aztán visszanyeri.

– Igen, vannak eszes emberek is, a kik megházasodnak. A gazemberek. Ezek
elmennek a vásárra, s megkötik az alkut azzal a nyugodt elhatározással,
hogy a másik szerződő felet, ha kell, erőszakkal is rá fogják
kényszeríteni kötelessége teljesítésére, viszont ők soha semmi szín
alatt nem fogják teljesíteni az elvállalt kötelezettséget.

– De azt csak megengedi a báróné, hogy vannak jóhiszemü vőlegények is.

– A szamarak. A kik mások, a józan nőtlenek számára házasodnak meg. Ezek
között akad egy pár jóhiszemü.

– Az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek a báróné mondja.

– Ön nem hiszi, a mit mondok? Nézzen szét az ismerősei között, és
mutasson nekem egy férjet, a ki nem gazember, vagy nem ostoba.
Természetesen az ostobák vannak többségben, mert az ő táborukat
jelentékenyen erősiti az, hogy vannak gazemberek, a kik egyszersmind
ostobák is.

– Én azt hiszem, hogy van olyan férj is, a ki szerelemből vagy
szeretetből házasodott meg, becsületesen teljesíti minden kötelességét,
és végül nem bánja meg, mert nem kell megbánnia, hogy megházasodott.

– Édes istenem, én nem mondom, hogy nem akad egy-egy kivétel, valahol a
Spitzbergákon. Vagy az aranykorban, mint Philemon és Baucis, ámbár nem
hiszek az öreg Philemonnak… különben Baucis asszonyságban se bízom. De
lássa, több ezer esztendővel kell visszasétálnia a multba, hogy egy
általánosan ismert, elfogadható példát idézhessen. Csakhogy én nem a
csodaállatokról beszélek; nem szólok most a szárnyas lóról, a főnixről,
az egyszarvuról; arról beszélek, a mit magunk körül látni.

– És nem lát egyebet, csak mankón járó betegeket… meg gonosz betegeket,
a kik mankóikkal agyonverik a feleségöket?

– Olyanformán. De nem csoda. Mert azt ön is elismeri, ugy-e… vagy azt se
ismeri el, hogy megházasodni ostobaság?

– Sok esetben mindenesetre. De elképzelek eseteket…

– Ám vegye ki a kivételeit, és maradjunk a szabálynál. Megházasodni
ostobaság, vagy mondjuk szelidebben: megházasodni nagyon koczkázatos,
nem eszélyes, nem tanácsos dolog, mert ebben a sorsjátékban igen nagy
betétet kell fizetni egy olyan igérvényért, a mely a legtöbb esetben nem
nyer, minthogy a temérdek szám közül csak igen keveset húznak ki. Néha
az ostobaságnak is szerencsés a következése; vannak burokban
születettek, a kik rendesen nem érdemlik meg a szerencséjöket. De
hagyjuk ezeket; azt ön is elismeri, hogy: a sokaság veszít. Nos, a ki
veszít, megérdemelte, hogy veszítsen. Úgy kell neki; mért koczkáztatott
olyan sokat a kétes, vagy helyesebben mondva: a joggal nem is remélhető
szerencséért?! Csak egy vonást emelek ki a sok közül; az egyik
legfontosabbat. Miért házasodik meg a legtöbb ember, már tudniillik a
tisztességesebbek? A mellékes czélokat nem tekintve, azért, ugy-e, hogy
asszonya legyen, a ki az övé és senki másé? No, és mit mutat a
tapasztalás? Azt, hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz megcsalja az
urát.

– Teringettét! – kiáltottam fel, nem annyira meghökkenve, mint inkább
felvidulva – kilenczvenkilencz!

– Mondjunk csak nyolczvanat. Adok önnek még tizenkilencz ártatlant, bár
a számítást optimisztikusnak tartom. De a szám nem fontos. Szóval a
legtöbb asszony még ezt a legelső követelést, a házasság alapföltételét
se teljesíti. Ezt mindenkinek látnia kell, a ki egy kicsit szétnézett a
világban. Már most azt kérdem öntől: micsoda szemtelen önbizalom, vagy
más szóval: mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy a többször említett
jóhiszemü vőlegény boldogan mosolyogjon és azt mondja magában: »Én _az a
századik_ leszek, a kit nem csalnak meg!«

– Bocsánat, csak azt mondja, hogy: »Én a húsz közé fogok kerülni; a
nyolczvanhoz semmi közöm.« És ez már nagy különbség. A szerint a
számítás szerint, a melyben megalkudtunk, minden ötödik legény
kiszabadul a veszedemből; miért ne remélhetné egy jóképü, derék, fiatal
és nem ostoba legény, hogy az öt közül ő lesz az ötödik, mikor a többi
négy bőven kikerülhet azok sorából, a kik rászolgáltak, a kik nem
törődnek vele, a kik megöregedtek, a kik utaznak és csak két év mulva
jönnek haza, és így tovább?

– Ön tréfál, én pedig komolyan beszélek, s az ön fiatal legényének azt
mondom, hogy neki se sokkal több a jó esélye, mint például azoknak, a
kik rászolgáltak. Mert az egész világ segítségére van annak az
asszonynak, a ki a férjét ki akarja játszani; s az egész világ rajta
van, hogy az ön fiatal Bartoloja észbe ne kapjon.

– Igen, ha az asszony ki akarja játszani a férjét. De, azt hiszem, a
legtöbb nem akarja kijátszani. Meg vagyok győződve, hogy még a között a
nyolczvan között is, a kiket végül csakugyan elvisz az ördög, sok van, a
ki a legjobb szándékokkal kövezi ki a pokolba vezető utat. Azok a nagyon
vidám hölgyek, a kik már az oltárnál így szólnak magukban: »No megállj,
öreg, majd meglátod, milyen gyönyörüen fel foglak díszíteni!« – nem
lehetnek túlnyomó számmal. Az orvosi tapasztalás szerint a nők egy
jókora százaléka éppen nem forró vérü. Ez talán jelentéktelen körülmény;
de van egy másik, a mely már nem jelentéktelen. Tudniillik, hogy az a
kedv, hajlandóság vagy nem tudom hogyan nevezzem, a mi az asszonyokat
férjeik megcsúfolására készteti, a normális nőnél alá van vetve az
érzelmi életnek.

– Én nem is azt akartam mondani, hogy mikor az oltár elé lép, már ki
akarja játszani a férjét. Rosszul értett, vagy rosszul fejeztem ki
magamat. Ellenkezőleg, azt írom a házasság rovására, hogy még az olyat
is, a ki a legszűziesebb imádsággal kezdte, idővel oda puhítja, hogy
aztán már csak így imádkozzék: »Add, Uram, hogy az uram valahogy meg ne
tudja!« Mert az egész világ úgy van berendezve, hogy az asszonyt
mindenki a csalásra ösztökéli; és minden szinte kényszeríti rá. Először
a személyek, és még inkább a dolgok. A személyek: egyik udvarló a másik
után; csaknem kivétel nélkül mindenki, a ki az asszonynyal kedve szerint
foglalkozik. Ez mind »unszolja szóval igenre«; és ha kiderül, hogy hiába
várnak tőle hasznot, egész környezete szétrebben, s többé nem
foglalkozik vele; ám hadd epedjen el lelki magányosságában; tanulja meg,
hogy annak az elszórakozásnak, azoknak a kellemes szavaknak, a melyekre
vágyódik, ez az ára. Aztán a Figarók és Zsuzsik nagy sokasága. Egyszerre
azon veszi észre magát, hogy csak Figarók és Zsuzsik veszik körül, a kik
mindannyian a Cherubin szekerét tolják, még akkor is, ha Cherubin már
kopasz és öröktől fogva kiállhatatlan. Ezek, azt hiszem, csak
műszeretetből, pusztán a világrend érdekében fáradoznak; elég az hozzá,
Rozinának látnia kell, hogy csak akkor vannak barátai, ha Almavivát rá
akarja szedni. Ebben az esetben számíthat az egész világ szivességére; a
másik esetben meghalhat egyedül. Mert azelőtt volt egy barátja: a férje,
de ezt a házasság elvonja tőle. És ha a személyek sikertelenül
fáradoztak, ott vannak, hogy megpuhítsák: a dolgok. Legelsőbben az
életnek az a folyamata, mely magából a házasságból következik. Igen,
maga a házasság az egyik legelső bűnszerző a legtöbb házasságtörésben.
Aztán: minden hiba, a mit a férj követ el, és minden hiba, a mit az
asszony már elkövetett… minden odavezet.

– Ebből nem az következik, a mit a báróné mond, hogy: a ki megházasodik,
vagy ostoba, vagy gaz, vagy gaz és ostoba, hanem az következik, hogy a
házassághoz okvetetlenül szükséges bizonyos adag bátorság. Ez a bátorság
meglehet valakiben, minden szemtelen elbizakodottság nélkül, a
megkövetelhető férfi-önérzet erejénél fogva is. Épp oly akadémiai
tárgyilagossággal védem a házasságot, mint a milyennel a báróné támadja,
és megvallom, ma még igen kevéssé izgat annak a képzeletbeli lénynek a
sorsa, a kit előbb a fiatal Bartolónak, utóbb pedig Almavivának
nevezett. Ha megtörténik vele az a szerencsétlenség, a melyet a báróné,
mint Cassandra, fenhangon és az egész Trojának jósol: ez a csapás engem
hidegen hagy. Ám bánjék vele hitestársa akárhogy; ha a szarvai még a
koporsóját is kilyukasztják, és a sirhalmából egyszerre csak ágas-bogas
agancs bukkan fel: nem keresem az eset tanulságait, hanem csöndes
részvéttel megyek tovább, mint a más országból való idegen. De nem
tartom bizonyosnak, hogy a megjósolt csapás okvetetlenül bekövetkezik, s
azért az eleven Almavivát, a kinek a báróné olyan kétségbeejtő jövőt
jósol, biztatni szeretném: »Eh, ne hagyd magad!…« Különben meg vagyok
győződve, hogy fölösleges a biztatás, s meg fogja védelmezni az
érdekeit. Végre is két nagy erőssége van a fenyegető veszedelmekkel
szemben…

– Vajon?! És ugyan mi ez a két erősség?

– Először is az az erő, a melyet maga a házasság ad neki. A házasság –
lehet, hogy tökéletlen intézmény, de – alapjában véve két ember
érdekszövetsége a többiek, mindenek ellenében. Magának ennek a
szövetségnek a megkötése olyan hajlandóságokat kelt fel, még azokban a
házastársakban is, a kiket nem a vonzódás vezérelt egymáshoz, a mely
hajlandóságokkal az ellenséges áramlatoknak nem könnyü megküzdenie. S ha
már ennek a szövetségnek a puszta tudata is javára válik a másik fél
érdekének: az együttélés még közelebb hozza egymáshoz a házastársakat.
Még a kutya és a macska is összeszoknak, ha sokáig egy udvarban kell
élniök. Az élet közössége az egymáshoz teljesen idegen házasfelekben is
kifejleszt bizonyos érzésbeli közösséget. Ez nem a bölcselkedés elvont
következtetése; ez – el lehet mondani – természeti bizonyosság, a
melynek látható jelei vannak. A kik sokáig élnek együtt, utóljára
nemcsak apró külsőségekben, hanem még arczban is hasonlítanak egymáshoz.
És ha a világ valaha lemond a házasságról, hogy a szerelmet a mai
társadalom ellenségeinek az ábrándjához képest egy bizonyos kaptafára
szabályozza, egy rendkivüli energiát, egy igen jelentékeny mozgató erőt
fog elveszíteni, a mely ezer és ezer évek során a páros életből fakadt,
az egyén érdekének javára…

– Eh, mit tud ön a páros életről?! Erre az erősségre nem adok semmit.
Különben a másikra sem, a mely aligha ér többet az elsőnél.

– A másik erősség: Almavivának a személyes tulajdonságai. A báróné nagy
súlyt tulajdonít az idegen vonzó erejének. De mért ne lehetnének a
férjnek is vonzó tulajdonságai?! A legények színe-java sohase házasodnék
meg, csak azok, a kikről a dal így emlékszik meg: »Maradt itthon
egy-két-három nyomorult…?!« Vagy ha a férjnek, a házassága előtt, voltak
is jó tulajdonságai, a házasság nyomban kiöli ezeket a jó
tulajdonságokat?!

– A házasság a kedvest kellemetlenné változtatja, a józant őrültté, a
vidámat kiállhatatlanná. Minél kedvesebb volt azelőtt, annál
tűrhetetlenebbé válik a házasságban. Nézzen csak körül, ha mondom. Hogy
ha a vőlegény pazar volt, a férjnek az első gondolata: a legcsúnyább
zsugoriság. Ha azelőtt feltünően ápolta a személyét, akkor már a
nászúton elhanyagolja magát. És így tovább. Shakspere a részegségről azt
mondja, hogy teljesen megmásítja az embert: a szelidet vaddá, a
szótalant beszédessé, az élénket álmossá, a jókedvüt siránkozóvá
varázsolja. Ilyenformát mondhatott volna a házasságról is. A különbség
csak az, hogy a házasság a jó tulajdonokat rosszakká változtatja, a
rosszakat pedig megkettőzteti.

– És ha a férj, meggyűlölvén önmagában ezt a temérdek rossz
tulajdonságot, elválik a feleségétől?…

– Ó, abban a perczben vége a varázslatnak! A gonosz öreg bűbájos egy
szempillantás alatt megfiatalodik; nyomban levetkőzi zsugoriságát,
zsémbességét; durva hangja hizelgővé, kellemessé válik; arczára ismét
kiül a mosoly; a szeme felragyog… kedvesebb, mint valaha. Mondom, hogy
nem az emberekben van a hiba, hanem az intézményben.

– Kiderül, hogy nem én tréfálok, hanem a báróné… De, nini, milyen
csodálatos kék színt öltött a hegy!

– Azért nevezik Kékkőnek.

És másra tereltük a szót.

Ez az első vitatkozásunk nem hagyott nyomot a lelkemben. Mindössze
annyit, hogy magamban ugyancsak megitéltem a bárónét.

– Annak a nőnek, a ki így gondolkozik a többiekről – okoskodtam, mialatt
a szép Valéria rendre megmutogatta a fürdő nevezetességeit – az ilyen
nőnek nem lehet rendben a szénája. Az ártatlanság egyik ismertető jele
az, hogy nem látja jól a rosszat, és még akkor se akar hinni benne,
hogyha látja. Ez az asszony, a ki nem hisz senkinek, nagyon közelről
láthatta a bűnt, talán nem egyszer. Aztán miért ócsárolná a házasságot
és minden férjet a világon, még a képzeletbelieket is, ha nem azért,
hogy védekezzék, s hogy önmaga előtt kimenthesse magát?!

Mindebből azt a következtetést szűrtem le, hogy akármint vélekedjenek is
a kastély lakói a tréfás életü Albert báróról, és akármennyire tetszetős
is, ha egy ilyen nagyon szép asszony komolykodik, erkölcsi kérdéseket
fejteget és lépten-nyomon az olvasmányaival példálózik, azért ez a szép
szellemü és szép arczu bölcsész mégis igen léha teremtés lehet, a ki a
komolyságával csak becsapja a környezetét. Megállapítottam magamban,
hogy, ha a szép Valéria nem tudott a férjével egy fedél alatt maradni,
ebben nem csak Albert báró a ludas. Az utóbbinak a mentségéül eszembe
jutott, hogy aligha alszik minden éjjel biliárdon, és elképzeltem, hogy
voltaképpen azért váltak el, mert a kitagadott báró nem tudott a szép
asszonynak olyan kényelmet teremteni, a minőt ez remélt. Talán számított
a nagyapja bocsánatára, s mikor látta, hogy az öreg urat lehetetlen
meglágyítani, nem tudta leplezni tovább az előbb eltitkolt »csunya
zsugoriság«-ot. Még el is hanyagolta magát, szegény. Ez persze nem
tetszett a szép Valériának, a ki szereti ugyan a bölcsészetet, kivált
azt a peripathetikus bölcsészetet, a melyhez legelőször is park vagy
fedett sétaút kivántatik, de még a bölcsészetnél is jobban szereti a
fényűzés apró áldásait.

De egy óra multán kiment a fejemből egész beszélgetésünk, a
tanulságaival egyetemben. A szép asszony ugyanis, kevéssel azelőtt, hogy
elbúcsúztam tőle, egy pár olyan szót ejtett el, a mely jobban érdekelt,
mint a filozófiája, vagy mint bármely filozófia, Plátontól Herbert
Spencerig:

– Tulajdonképpen azt akartam önnek mondani – szólt, minden bevezetés
nélkül térve át a váratlan témára – hogy… aztán valahogy eszébe ne
jusson Katába beleszeretni! De most már azt gondolom, hogy a legokosabb,
ha egyáltalán nem beszélünk erről.

– Miért ne beszélhetnénk erről?! – feleltem. – Sőt talán jó lesz, ha
egyszer s mindenkorra letárgyaljuk ezt a kérdést. A báróné, úgy látszik,
abban a nézetben van, hogy nagyon is ki vagyok készítve arra az érzésre,
a mely a magamfajta embernek csak bolond dolgokat tanácsol. Talán úgy
van; de az meg egészen bizonyos, hogy nem tartozom azok közé a
szerencsések közé, a kik a lehetetlenért is szivesen küzdenek. Sajnos,
az elérhető czélokról is hamarosan lemondok, mert a nagyobb nehézségek
legyűréséhez nincs bennem elég erély. Azért, ha a báróné diagnózisa
helyes, s már a közel jövőben valami bolond dolog történik velem, ez nem
lehet egyéb, mint a legközönségesebb polgári komédia: »Zsák a foltját
megleli… Jancsi Pannit elnyeri…« Mert – »kiki oly nőt kap, minőt
érdemel.«

Rám nézett, mintha azt akarná leolvasni az arczomról: vajon nem
tréfálok-e?

– No, tudja – szólt aztán – a felelete éppen nem megnyugtató. Kissé
kitérő, és nem eléggé komoly. Nem tudok hinni önnek, a mikor
szerénykedik; azt hiszem, csúfolódni akar. Önök, festők, kivétel nélkül
furcsa emberek; s az a pálya, a melyet választottak, a legsajátságosabb
mindegyik közül. A létra alján mindig vannak néhányan, a kik éhen
halnak; ezek büszkék arra, hogy éhen fognak halni. A létra legfelső foka
felé mindig eljut egy-kettő; ezek közül a legügyesebb lefesti a pápát, s
a pápával együtt belekerül a világtörténelembe. Nos, a
világtörténelemnek ezekkel a jelöltjeivel, meg a többiekkel, a kik a
létrának már a magaslatán vannak, nem is merek szóba állani. Ezekről nem
mondhatom azt, hogy büszkék, sőt azt se, hogy gőgösek; ezek fölötte
állnak minden gőgnek, s mint nem tudom melyik egyiptomi isten, egy egész
örökkévalóságon át csak a tulajdon gyomrukat nézik. Az ilyen kivételes
fenségekről szólva, természetesen nem beszélhetek nagyralátásról. Ő
magasságaik, ha egy herczegkisasszonyt vesznek feleségül, akkor is csak
leereszkednek. Szóval… nem találhatom ki a gondolatát, mert nem tudom,
hogy milyen helyet foglal el a létrán.

– Nagyon alant vagyok, a sokaság között, távol mind a két fajta
nevezetességtől. A művészetek történelme nem fog tudni rólam, és még
csak arra se számíthatok, hogy majd az éhenhalással teszek szert
valamelyes kiválóságra. De minden téren több a munkás, mint a vezető
egyéniség. Az én sorsom az, hogy az előbbiek túlságosan nagy számát
szaporítsam. Nem lehetek kevély, tehát nagyralátó sem.

– Ez az álszerénység szava. Mint minden művész, ön is különbnek tartja
magát a társainál; csakhogy, mert a sikert még nem tudta árnyékává
tennie, sértett hiúságában az igénytelent játszsza. Nem vitatkozik az
egész világgal, nem magyarázgatja, hogy mért becsüli olyan sokra a
tulajdon munkáit, de titokban épp olyan elbizakodott, épp olyan
képzelődő, mint a többi.

– Csak a szándékaimra lehetek büszke, s nem a munkáimra.

Ez a mondásom, úgy látszik, meglepte, mert bele melegedett a tárgyba s
egészen más hangon kezdett a képeimről beszélni, mint a multkor, a
mikor, a tengerszemtől jövet, először méltatott kegyes figyelmére. A
kirándulás napján néhány szóval ugyancsak lekicsinyelte a képeimet, s
most egyszerre azt kezdte bizonyítgatni, hogy többet érnek, mint a
barátaim munkái. Az összehasonlitásaiból és a megjegyzéseiből azt vettem
ki, hogy szorgalmasan látogatja a kiállitásokat, s hogy van érzéke a
művészet iránt, ha néha hamisan ítél is.

De a dicsérete nem tett büszkévé, mert a mi szegény púpos Jánosunk nagy
erejét nem vette észre. Mi magunk pedig, a városliget környékének egész
mázoló népsége, már akkor is tisztában voltunk vele, – bár önzésből csak
ritkán mondtuk fennen, – hogy mindannyiunk közül a púpos János a
legkeményebb legény.

Olyan kevéssé tett büszkévé az elismerése, hogy mindaz, a mit a
képeimről mondott, csak pillanatokra tudta lekötni a figyelmemet. Minél
tovább bírálgatta az utolsó tárlatot, annál szórakozottabban hallgattam.
Folyton az járt az eszemben:

– Mit mondhatott neki Kata?! Mit vett észre Katán?!… Mi birta rá, hogy
nyiltan a szemembe vágja ezeket a szavakat: »Aztán valahogy eszébe ne
jusson Katába beleszeretni!…«?!

Ezen törtem a fejemet, a mikor elváltunk, és ez foglalkoztatott, mialatt
a fürdőből haza mentem. Otthon már csak erre az egy mondására
emlékeztem.

– De hát mit vett észre Katán?!… – kérdezgettem magamtól.

Hogy feleletet kapjak a kérdésemre, a melyet nem tudtam kiverni a
fejemből, másodszor is meglátogattam. De akár el se mentem volna.

Katáról most már nem szólt egy szót sem. Arról beszélt, a mi engem
akkortájt a legkevésbbé érdekelt.

– Elolvastam a regényt. De igazán sajnálom, hogy végig olvastam. Az
írója szennyes lelkü ember, és maga a könyv – fuj!

Szerettem volna azt mondani:

– Bánom is én!… Mit érdekel engem ez a könyv?! És a szerzője?! És az
olvasói?!

Csakhogy ezzel nem állhattam elő. Mit volt mit tennem?! Védelmezni
kezdtem a könyvet, a legközelebb eső, legbanálisabb szavakkal. Olyan
lanyhán szónokoltam, mint a közvédő, a ki hivatalból és ingyen védi a
szegény embert.

– Ön erkölcsösnek tartja ezt a könyvet? – kérdezte a szép Valéria.

– Hogyne! – feleltem. – Ennek a regénynek a tanulsága ugyanaz, a mit
Krisztus tanított: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!

– Ohó! – pattant fel a szép asszony. – Ez a könyv egészen mást mond.
Elnézést kér az erkölcstelenség számára, ilyen czímen: én megbocsátom a
te vétkeidet, hogy te is megbocsásd az enyimeket. Azt hirdeti, hogy az
élet csupa gyalázatos megalkuvás. Nos, hát ez nem igaz. Vagy ha igaz,
akkor jobb, ha egy vulkánnak a kitörése megsemmisíti az egész világot.
Csakhogy én nem hiszem, hogy a másféle emberek már kihaltak volna. Az én
lelkemben nincsenek ilyen mocskok.

Ez a váratlan bizalmasság nem kápráztatott el. Mindenre gondoltam, csak
arra nem, hogy a szép asszony őszinte is lehet. Inkább azon tünődtem,
hogy:

– Ugyan miért mondja ezt nekem?

De nem tudtam kiokosodni a tekintetéből, s a hogy asszonyi logikájával,
egy nagyot ugrott az ellenkező irányba, még kevésbbé értettem a
közlékenységét.

– Különben – szólt – igazuk van a regényíróknak. A regényírók azt írják
le, a mit látnak; abból általánosítanak, a mi a tapasztalásuk. És
mindenfelé csak gonosz nőket látnak, a kiket a házasság végképpen
elaljasított; a tapasztalásuk pedig az, hogy bokrétába fűzik azokat a
hazugságokat, a melyekkel az erkölcstelen asszonyok a házasság átka
ellen védekeznek.

Valami olyanformát feleltem, hogy az asszonyok se egyformák, a mint a
férfiak közt is vannak tolvajok és becsületesek. Hivatkoztam a saját
szavaira, hogy vannak nők, a kiknek a lelke nem tűr mocskot.

– Ezek nem is tudják elviselni a házaséletet – felelt az ellenvetésemre.
– Egy pár évi küzködés után lerázzák magukról a házasság kötelékét, mert
ebben a kötelékben nem maradhat meg, csak néhány, mindenre kész martir,
meg az a sok képmutató, a ki alattomban segít magán, a hogy tud.

Azt hittem, ujabb bizalmasságok következnek, a melyek némi világot
fognak vetni a tulajdon balesetére.

De a tapasztalatait elhallgatta. Csak általánosságokat mondott, a melyek
nem tettek okosabbá.

– Micsoda képtelenség is – fejtegette tovább a nézeteit – ha egy férfi
azzal a czéllal köt magához egy nőt, hogy ennek egy életen át ne legyen
egyéb gondolata, csak ő, egy meglehetősen haszontalan úr! Hogy ne legyen
más törekvése, csak férjének ambicziói, és ne legyen más szórakozása,
csak a mit egy ilyen úrnak a társasága nyujthat! Az a szegény fiatal
teremtés csupa élnivágyás; minden érdekli, mindent tudni óhajt, egy
eleven kérdőjel. S ne felejtse el, hogy a legtöbb asszony materialista.
Az eszme, a távoli érdek, a sokaság ügye hidegen hagyja; de annál inkább
megbecsül minden apró élvezetet, s nagy az érzéke a külsőségek iránt.
Észreveszi, hogy az idegen lába formásabb, kabátja jobb szabásu, hangja
kellemesebb, mint azé az úré, a ki arra vállalkozik, hogy majd ő lesz a
tökéletesség. Az igényei végtelenek; a kielégüléstől csak szárnyat
kapnak. Ha a férj egy-egy kívánságot lemetél, hét uj kivánság nő a
levágott helyén. Vágyainak nincs határa, annál kevésbbé, minél
korlátoltabb a férj anyagi hatalma, vagy adakozó kedve. Ambicziói is
vannak, saját külön, kicsinyes és hívságos ambicziói, a melyeket azonban
nem pótolhat semmi, csak a szerelem, mely nem tart örökkön, ó, éppen nem
tart örökkön! Életideje kevés, mert számára az élet csak addig tart, a
míg az ifjuság; s a természetfölöttiekben hitetlen gondolkozása egyre a
körül jár: »Ne szalaszd el egy órádat sem! Nem élsz attól a naptól
fogva, a mikor már nem vagy fiatal!« A rettegés, hogy az idő eljár, és
oda a szépsége, a mi az egész élete, egyre jobban szítja élnivágyását.
Ha értelmes, nem sokat törődik a férfiak javára készült
életszabályokkal; tudja, hogy az ő élvezet-vágyának van igaza, s hogy
azok a szabályok csak arra valók, hogy a rabnő a satrapa kényéhez
igazodjék. Kitalálja, mert könnyü kitalálnia, hogy ezeket a szabályokat
csak az ő megröviditésére alkották, s illő tiszteletet tanusít ezek
iránt a szabályok iránt, de csak addig, míg a dolog nem esik terhére. No
és, ha nem annyira materialista, mint a hogy mondottam, ha véletlenül
lelki életet a él, akkor az eset még rosszabb. Mert az ilyen lelki
életet követel a másiktól is. És annak a lelki élete a legjobb esetben
más, nem az övé. Mindegyik egy külön világban él; és idővel, minél
fejlettebb a gondolkozásuk, minél bonyolultabbak az érzéseik, annál
idegenebbek lesznek egymásra nézve. Számítsa ehhez, hogy az asszony,
akár gondolkodó lény, akár csak a természet vadvirága, magamagát jól
ítéli meg. Tisztában van vele, hogy értéke az odaadásban van, s minden
lépését ez a tudat vezérli. Tudja, hogy ő: jutalom, a melyet meg kell
érdemelni. Ha szerelemből ment férjhez: mindig számon tartja ezt a
jutalmat, mint egy hozományt; s ha szerelem nélkül adta oda magát a
férjének, soha se bocsátja meg ezt annak, a ki őt meg nem érdemelte. És
ne hagyja számításon kívül azt se, hogy az asszony mindig gyermek marad
egy kissé, a kire okvetetlenül hatással van az a fülbevalókat rabló
betyár, a ki a lelkébe lát, és fel tudja fedezni a rossz indulatát, a
kalandos hajlamait. Mindezt méltányolva, igen szeretném tudni, mit
gondol magában az a férj, a ki például elutazik, mondjuk egy pár
hónapra?!… Bízik-e vagy nem bízik? Ha nem bízik, akkor, ugy-e, előre el
van veszve? Melyik asszony bocsátaná meg a bizalmatlanságot? És ha
bízik? Ó, a szegény ember!

– Egy kérésem volna, báróné.

– Komoly kérés?

– Komoly kérés. De ne haragudjék meg érte. Arra szeretném kérni, ha
valami kisértésbe esem – azt mondják, vannak válságos idők, a mikor a
legvidámabbakat is elfogja, egy kis időre, a házasodási láz – legyen
olyan kegyes, emlékeztessen arra, a mit most volt szerencsém hallani.
Azt hiszem, a báróné Romeót is le tudná beszélni a házasságról.

– Mindig szívesen leszek segítségére, ha erről lesz szó, bár úgy
látszik, önnel kár komolyan beszélni.

Igazán kár volt velem komolyan beszélni. Sehogy se tudtam megérteni,
miért értekezik folyton a házasságról és a házasság veszedelmeiről. Csak
azért szól erről, mert ez a legkedvesebb témája? Vagy czéljai vannak a
filippikájával? Remélem, nem gondolja, hogy a szavai komolyan
megriasztanak? Azzal akarna rám hatni, hogy ördögöt és szarvakat fest a
falra?

Nem; ehhez sok naivitás kellene. Pedig ez az asszony éppen nem naiv.

És mégis. Nincs benne semmi lehetetlenség, hogy tisztára gonoszkodásból
beszél így. Azzal gyanusít, hogy szemet vetettem Katára, s mert nem
tetszik neki a dolog, a fejébe vette, hogy lehűti a lelkesedésemet, s
burkolt baljóslatokkal és gonosz példálózással rontja meg azt az örömet,
a melyet ábrándjaimban találok, vagy meglehet: reménységeimben.

A harmadik alkalommal azonban, mikor az ördög ismét átcsalt a fürdőbe,
le kellett tennem erről a véleményről. Kiderült, hogy nem Katára czéloz,
mert most már a leányokról is rosszat mondott, nemcsak az asszonyokról,
és ez sehogy se egyezett azzal a rajongással, a melylyel Katáról szokott
beszélni. Most már nem gondolhattam egyebet, mint hogy tulajdonképpen
kaczérkodik velem, s a nihilistát, a »szabad gondolkozásu« hölgyet
játszsza, hogy megzavarjon, elbolondítson, kinevessen, s végül
nevetségessé tehessen Kata előtt is. De ez se tette világossá előttem
azt a következetességet, a melylyel, makacsul, ujra visszatért a
témájához, minden igaz ok nélkül.

A hajánál fogva ránczigálta elő ezt a szerencsétlen témát; már nem is
emlékszem, hogyan talált rá ürügyet.

Csak arra emlékszem, hogy alig tiz percznyi józan beszélgetés után ismét
benne voltunk a rendes kerékvágásban.

Az erre a napra rendeltetett evangélium ilyenformán szólt:

– Nem értem, hogyan bízhatik egy férj a felesége őszinteségében; hogyan
bízhatik abban, hogy ez sohase hazudik neki, hogy semmit se titkol el
előtte. Hisz tudhatná önmagáról, hogy senki se őszinte, mindenki
hazudik, mindenkinek vannak titkai. Vajon ő nem vétkezett százszor e
tekintetben? Ha mindent elmondott volna, ha mindent elmondana, ha sohase
hazudnék a feleségének: a felesége nem szeretné. Tehát hazudik, hogy
szeressék. Ha sohase hazudott volna, a felesége nem ment volna hozzá.
Ezt tudva, hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy a felesége éppen úgy lehet,
mint ő?! Mert ennek a fejét butaságokkal tömték tele? Ez nem
nyugtathatja meg; a hazugságra mindenkinek van esze. Hogy-hogy nem jut
az eszébe, hogy talán ő se vette volna el a feleségét, ha ez mindent
elmondott volna neki?! Végre is egy jó ideig külön-külön éltek; és ebben
az időben semmivel se tartoztak egymásnak, akármit cselekedtek,
akárhogyan éreztek, akármire gondoltak, hisz nem is tudtak egymásról!
Mert az a szegény asszonyi teremtés, mielőtt elvette, még alig élt?
Annyit mindenesetre élt, hogy gondolt olyasmire is, a mit sohase mondana
el senkinek. Azt tudja a férj, hogy felesége, menyasszony korában,
igyekezett a jó tulajdonságaival tüntetni, s leplezni a hibáit;
mutogatni a fogait, ha szépek, és csukva tartani a száját, ha a fogai
rosszak. Csak a külsőségeivel lett volna így? – ezt a legjámborabb férj
se képzelheti. Mért nem gondol hát a legfontosabbra? Nem tudja
elképzelni, hogy a feleségének már lánykorában is lehettek pillanatai, a
mikor, ha minden következés, minden tanu, és a mi lehetetlen: társ
nélkül, hozzáférhetetlen titokban, lelkileg is nyomtalanul tehette
volna…

– Már leánykorában! Báróné, az égnek mered minden hajamszála!

– Azt hiszi, a leány még nem él, nem gondol és nem érez semmit?! Csak
ujdonatuj csinos franczia baba, a melybe majd Pygmalion úr fujja bele a
lelket?!… Ám legyen úgy. Mondjuk, hogy már asszony. Tehát sohase jut
eszébe a férjnek, hogy egy akárki, egy érdekes arczu ismeretlen, a ki
végigsétál az utczán, egy idegennek látszó férfias alak, a ki egy
nyilvános étteremben, mialatt ebédel, körülnézeget, vagy egy jómodorú
úr, a kit éppen hogy bemutattak s a ki egy óra mulva elutazik, nagyobb,
mélyebb hatást tehetett a feleségére, mint ő, minden sok éves
igyekezetével, s hogy annak az egyszer látott járókelőnek, vagy ennek a
jómodoru és bizonyára szerencsés utasnak a puszta megjelenése jobban
tetszhetett ő nagyságának, jobban megrezegtette képzeletét, nagyobb
erővel hatott legfinomabb idegszálaira, mint mindaz a gyöngédség, a
melylyel ő életének osztályosát valaha elhalmozta?!…

A többit, a mit aznap mondott, már elfelejtettem. De ezzel nem volt vége
akadémiai tárgyalásainknak. A hányszor átmentem hozzá, mindannyiszor
talált alkalmat visszatérni oda, a hol elhagyta. A kételkedés egész
kátéját átkorrepetáltatta velem; s mondhatom, kitanított.

Egy és más ma is megmaradt a fejemben azokból a leczkékből, a melyekkel
udvarlásomat meghálálta. Ilyeneket mondott:

– Nem értem, hogy egy férj, a ki maga is tud tánczolni, hogyan engedheti
meg a feleségének a tánczot? No, ha ő maga nem is sejti, hogy mi a
táncz, akkor értem.

Vagy:

– Társaságos élet! Milyen komoly kifejezés ez! S a mit ennek nevezünk,
az tulajdonképpen nem más, mint egy férfinak az idegen asszonyokkal és
egy asszonynak az idegen férfiakkal való, látszólag illedelmes,
valójában pedig mértékletesen érzéki érintkezése… érintkezése a szónak
elég messzemenő értelmében. Ugyanazt a társaságos életet, a melyet ő
kiván, a mely őt gyönyörködteti, egyik házastárs se bocsátja meg a
másiknak.

Aztán:

– Flirt! Ez a szó maradandó lesz. Rövid és határozott, mint a fődolgok
kifejezései. A mi korunknak, azt hiszem, egyik legtovább fenmaradó
vivmánya. Az érzékiség és az erkölcs legszerencsésebb megalkuvása. A
házasságtörés előcsarnoka, a házasságtörés elő-örömei, az _i_, a min még
nincs rajta a pont. _Fuj!_-nak is lehetett volna nevezni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– És a _gondolat_ra senki se féltékeny! Pedig a tett csak sántikál és
kifárad, a gondolat pedig repül és nem merül ki soha.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Van egy barátnőm, maga is ismeri; most véletlenül hajnalszin a haja.
Ez állott ellent a legtöbb ostromnak, azok közül, a kiket ismerek. De
hát mért állott ellent, ha olyan nagy munkájába került?!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– A nőiesség szégyenletesnek tünik fel előttem, ha arra gondolok, hogy a
nő rendesen nem _választ_, hanem ahhoz _hajlik_, a ki a legravaszabbul
tudja fölkelteni az érdeklődését.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Máskor meg azzal a kérdéssel lepett meg:

– Mondja, elvenné-e maga azt a leányt, a ki inkább meghal, de _nem_-et
mond, a míg a templomból ki nem jött? Hisz a kinek föltételei vannak, az
nem szeret eléggé! És elvenné-e, a ki annyira szeret, hogy még a
templomról is megfelejtkezik?

– Nem kivánnék tőle előbb semmit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezek az erkölcsi tanakodások, a melyekhez utóbb szinte hozzászoktam,
valami nagyon nem kötötték le a figyelmemet; a szellemi nyugtalanság,
mely a szép asszonyt emésztette, engem akkor egy csöppet se bántott. De
minél többször mentem át a fürdőbe, annál inkább kezdett érdekelni, nem
a mit mondott, hanem ő maga; nem a filozófia, hanem a filozóf. Volt
valami az arczában, a mi ellene mondott a szavainak, de szemtelenül
hazudnám, ha komolyan erősítgetném, hogy ez keltette fel a vonzódásomat.

Nem akartam, nem gondoltam rá soha, észre se vettem, s majdnem
mindennapossá lettem a »Hygiea«-villában.

És úgy tetszett, hogy ő ezt természetesnek találja.


VII.

Mikor támadt az a bolond gondolatom, hogy egyszer, éjszakának idején, be
fogok törni a Hygiea-villába – nem tudnám megmondani. Már akkor
megfordult a fejemben ilyesmi, mikor a szép Valéria, megismerkedésünk
első félórájában, olyan kegyetlenül megsértette a férfiúi büszkeségemet,
vagy legalább is minden hiúságomat. Már akkor valami efféle kóválygott
az eszemben, s mialatt a dunajeczi kastély felé haladó kocsiban
némaságra kárhoztatva üldögéltem mellette, a boszúállás vágya így
morgott, hörgött bennem (természetesen nem olyan fennen, hogy ő is
hallhatta volna):

– Várj, ezért elégtételt fogsz adni! Akarva, nem akarva, olyan
elégtételt fogsz adni, a melynél tökéletesebbet asszony férfinak nem
adhat!

Igaz, hogy később, mikor lecsillapultam, ez a nagy elhatározás hamarosan
elfüstölgött, mert kijózanodva át kellett látnom, hogy boszútervem, ha
nem is lehetetlenség, nagyon bizonytalan jövő kérdése, tehát csak
gyerekes óhajtás. Igaz az is, hogy azóta a sértés ügyét lovagiasan
elintéztük; és igaz, hogy ez a bolond gondolat, melyet az első dühroham
sugallt, a lehiggadás órájától fogva heteken át egyáltalán nem
foglalkoztatott.

De, úgy látszik, ez a bolond gondolat azért nem halt meg, csak
szunnyadt, mint a bibliai leányzó. Legalább nagyon kevés kellett neki,
hogy ujra életre keljen.

Mégis, azt hiszem, addig-addig szendergett volna bennem, míg egyszer
csak végképpen elszenderedik – ha véletlenül nem hallom, hogy a szép
Valéria hogyan gondolkozik az emberekről, az egész életről s különösen a
házasságról. Elsorvadt volna – azok nélkül az erkölcsi fejtegetések
nélkül, a melyekben egy idő óta majdnem mindennap volt részem. Azok
nélkül a séták nélkül – a nagy Fürdőház tájékán, s a hegyi utakon
szoktunk bölcselkedni – a melyeknek ezt az összefoglaló elnevezést
adhatnám: »Utazás az erkölcs körűl.«

Igen, meg vagyok győződve, hogy erkölcstelen szándékomat a báróné
erkölcs-bölcsészete növelte nagyra, ha ugyan nem ez ébresztette fel. A
kazuisztikának vannak ilyes veszedelmei.

Igy vagy úgy – elég az hozzá, az a bolond gondolat egyre gyakrabban
kisértgetett. Eleinte nem hagyott békét… utóbb valóságos rögeszmévé
érlelődött bennem… és végűl teljesen hatalmába kerített.

Azt képzeltem:

– Az erkölcs kérdéseivel azok az asszonyok szoktak vesződni, a kiknek a
legkevesebb közük van az erkölcshöz… a kik, a legjobb esetben, már
összekülönböztek az erkölcscsel… Ez az asszony, ha nem sokkal rosszabb,
mint a milyennek az egész világ hiszi, ha nem: egyszerüen rossz és
képmutató, most éli át azt a válságot, a melyet bizonyos korban a
legtöbb nő megismer, kivált ha a sorsával nincsen megelégedve. Azért
foglalkozik folyton és önkéntelenül a mások rosszaságával, mert ki akar
egyezni a lelkiismeretével, és igazolni szeretné maga előtt, hogy a mit
ő tesz, azt mindenki megteszi, és hogy ez a világrend törvénye… Ugy
látszik, az egyedüllét már nagyon terhére van. A gyümölcs megérett, és
annak az ölébe fog hullani, a ki türelmesen vár a fa alatt.

Időközben nagyon összebarátkoztunk. Észrevettem, hogy tetszem neki; hogy
megnyerő viselkedésű, értelmes és kellemesen beszélgető ifjuúrnak talál.
Nem titkolta el, hogy ő, a ki másokat éppen nem szokott kitüntetni,
örül, ha egyre gyakrabban találkozunk. Valósággal a bizalmasává tett.
Életének legfontosabb eseményeiről ugyan nekem se szólt egy szót se, de
sok olyan dolgot mondott el az érzéseiről, a melyeket csak a jóbarát
előtt szokás elárulni. Elmondta például, kiket nem szívelhet a dunajeczi
kastély lakói közül, s kiderült, hogy a mennyire szereti Katát, olyan
kevéssé lelkesedik Kata környezetéért. Ebben az egy pontban tökéletesen
egyetértettem vele.

Megfogadtam a tanácsát és udvarolni kezdtem neki, de nem azzal a
gondolattal, hogy ennek »semmi czélja.«

Határozottan kaczérkodott velem.

Ma, ma már tudom, hogy nem vette komolyan az udvarlásomat. Látta, jobban
látta, mint magam, hogy Kata milyen mély hatással volt rám, s mert
mindenki magáról ítél és a maga gondolkozása, érzése szerint magyarázza
mások viselkedését, ebből azt következtette, hogy udvarlásom csak a szép
asszonyokat megillető hagyományos udvariasság, jókedvü tréfálgatás,
melyre csak az a gavalléros szándék ösztönöz, hogy őt egy kissé
elszórakoztassam. Hálás volt ezért a figyelmességért, és ha ugratott –
pedig ugratott és én ugrottam – csak azért tette, mert ártatlannak
látszó udvarlásom kivételképpen nem boszantotta, sőt mulattatta, mint
valami csinosan játszott szinpadi enyelgés – aztán, ezenkívűl talán még
azért is, mert azt remélte, hogy ha ezzel a játékkal neki is sikerűl
engem elszórakoztatnia, ez csak javára válhatik Katának, a kit ő már
akkor féltett attól a veszedelemtől, hogy komolyabb embernek hisz, mint
a milyen vagyok.

De én akkor nem találtam ki, hogy a szép Valéria tulajdonképpen
czéltalan mókázásnak véli az én sok »elvesztegetett szerelmi
fáradság«-omat; nem hittem, hogy igazán annak véli. Nagyobbat ugrottam,
mint akarta, s azt képzeltem, hogy az ő kaczérkodása a fülemüle felelete
a fülemüle-szóra. Azt képzeltem, hogy játékunk az az örök játék, a
melyben Panni futni, menekülni látszik, pedig valójában előre halad s
megteszi a feleutat, hogy hamarább találkozzék Jancsival; hogy szavaink
csak ugyanarról a közeledésről akarják elterelni a másiknak a figyelmét;
hogy enyelgésünk az a hagyományos másról való vitatkozás, a melyben
minden szónak csak az a czélja, hogy leplezze, a miről nincs szó, azt az
egyet, a miről egyik se beszél, pedig mind a kettő folyton csak erre
gondol… minthogy a természet úgy rendelte, hogy a szerelmet mindig
elburkolja valami, hogy ködfelhő szövődjék körülötte, hogy rejtekutakon
járjon s rejtekhelyet keressen, hogy éj palástja boruljon rá, hogy
fátyola csak egy pillanatra legyen föllebbenthető, s hogy mindig
megőrizzen egy takarót a lélek titkolózásában…

A felől természetesen nem voltak kétségeim, hogy a mit a szép Valéria
irányomban érez, az legfeljebb: jó pajtásság; hogy nemcsak halálosan nem
szerelmes, de egy cseppet se szerelmes abba az Asztalos Gyula nevű
fiatalemberbe, a ki most oly szorgalmasan forgolódik körülte. De én ezt
nem is vártam; nekem elég volt, hogy tetszetősnek talál, hogy, ha nem
méltányolja bennem eléggé a művészt, láthatóan méltányolja a kellemes
viselkedésű, a kifogástalan úriembernek látszó, az éppen nem elriasztó
külsejű fiatal férfit, a kiről azt kell képzelnie, hogy nincsen
szeretetreméltó tulajdonságok híjján. Ahhoz, hogy czélomat elérjem,
minden komolyabb érzést fölöslegesnek tartottam. Úgy okoskodtam, hogy
hiszen én magam se vagyok szerelmes a szép Valériába, és ez mégse
csökkenti a buzgalmamat. Annyira meg voltam győződve, hogy a szép
Valéria, ha nem a legálnokabb képmutató, legalább is afféle, tökéletesen
megpuhított lélek, a kinek már csak alkalom kell, hogy végképpen az
ördögé legyen, – a vasúti kaland és erkölcsi tanakodásaink annyira
megtévesztettek, hogy a szerelmes nyugtalanság segítségét nemcsak
elérhetetlennek, de egyszersmind szükségtelennek tartottam, s
boszútervemet pusztán arra építettem, hogy: én tizenkilencz, ő egy
híjján húsz… és a többit megteszi majd: a váratlan támadás, a
meglepetés.

Tudniillik a meglepetéssel akartam hatni, azzal a fogással, a melylyel a
nagy hadvezérek győznek.

És itt egy vallomást kell tennem. Vagy nyolcz esztendőn át jóformán csak
a szerelemnek éltem, s ennek a nyolcz esztendőnek az élményeiből azt a
meggyőződést szűrtem le, hogy a szerelemben, mint a játékban, a
szerencse attól függ, hogy mit érhetünk el mindjárt a legelső időben. A
mi meg akar történni, annak hamarosan kell megtörténnie; csak az
nyerhet, a ki nem sokáig tanakodik, hanem azonnal mer. Azt tartottam,
hogy – különösen a nem könnyű esetekben – a legjobb rendszer a huszáros
roham.

A mikor tehát eszembe jutott, hogy alighanem a szép asszony is sokszor
gondol arra, a mire én gondolok, s hogy ő, addig is, míg ellenem kell
védekeznie, már védekezik önmaga ellen, ha ugyan alattomban már előre
meg nem adta magát – nyomban föltettem magamban, hogy nem fogok sokáig
várakozni az érett gyümölcsre, hanem meg fogom mozgatni a fát, sőt meg
is rázom, ha kell.

Vállalkozó kedvemet nagyon lehűthette volna a józan körültekintés.
Feltünhetett volna, hogy a szép asszony éppen csak engem tüntet ki
kegyes leereszkedésével; a többi közeledni kivánót most is távol tartja
magától. Pedig a fürdőn találkozott akárhány lovag, a ki érdeklődve
hallgatta volna a szép asszony erkölcsi fejtegetéseit, s ezek között
lehetett olyan is, a ki nem rejtegetett semmiféle erkölcstelen
szándékot. De Valéria kitért valamennyi elől; nem férhetett a közelébe
egy se. Ez fölkelthette volna a figyelmemet, mert az olyan asszonyok, a
milyennek Valériát néztem, nem szoktak kegyetlenül válogatósak lenni, ha
az udvarlók seregéről van szó; ellenkezőleg, szivesen látják, ha minél
nagyobb udvar támad körülöttük, s akármilyen követelő ízlésűek otthon,
egy kis fürdőhelyen az apagyilkosnak is megbocsátanak. Kinyithatta volna
a szememet az a megfigyelés, hogy Valéria nem igen tűri a társaságot, s
ha engem kivételes figyelemben részesít, a többiekkel szemben feltünően
visszahúzódó. Még az asszonyokkal se barátkozott, s majdnem mindig
egyedül találtam.

Csakhogy, bár nem hiányzik belőlem minden komolyság, ez egyszer nem tett
tünődővé a kételkedés. Valéria viselkedését, mert kedvemre volt,
természetesnek találtam. Beértem azzal a magyarázattal, hogy különbnek
tart a többi pályázónál; s mert nekem nem igen tetszett volna, ha mindig
nagy társaságban találom, egyszerüen kellemesnek, s szinte magától
értetődőnek tartottam, hogy olyanok kedvéért, a kik nem érdeklik, nem
akarja feláldozni az én társaságomat. A legkomolyabb huszonnyolcz
esztendős embert is megtéveszti néha a magában való bizakodás.

Aztán, mire mindezt észrevehettem, rögeszmémet már semmi se verhette
volna ki a fejemből.

És végre: egyre jobban izgatott a játék – a mit egy kissé ment a
huszonnyolcz esztendőm. Ebben a korban a bölcsek még nem tökéletesek;
kivált ha a bölcs nem igen szokott hozzá, hogy a kísértések virágos
kertjében úgy kell élnie, a mint rendesen csak az anakoréták élnek.

Már pedig az izgalomban nincsen körültekintés és nincsen megfontolás.

Szóval, ha azt véltem, hogy Valériának a tánczra perdüléshez már csak az
alkalom kell, és ha ebben, mint utóbb kiderült, tévedtem – nekem, ahhoz,
hogy egy jókora esztelenséget kövessek el: igazán csak az alkalom
hiányzott.

És a hol csak az alkalom hiányzik, ott az ördögnek már nyert ügye van.
Úgy képzelem, a pokolban a legszorgosabban dolgozó és legtüzesebb kohók
folyton-folyvást csak az alkalmat gyártják.

Egy délután, tenniszezés közben, Kata – mintha csak azt várta volna,
hogy Nusi és Géraldine eltávolodjanak – a hogy a két lány egy kicsit
messzibbre szaladt, hirtelen így szólt hozzám:

– Egy darabig este nem fog látni. Valami gyanusat vettem észre; azt
hiszem, leskelődnek utánam. És én senkinek sem akarom az orrára kötni,
hogy szerenádokat kapok; ez az én dolgom, másnak semmi köze hozzá.
Remélem, hogy felültetem a kémet, ha két vagy három este nem mutatkozom.
Szerettem volna még valamit mondani, de Nusi oly aggasztóan közel van…
hamar, hamar, folytassunk egy meg nem kezdett társalgást!…

És mire Nusi hozzánk toppant, már másról beszéltünk.

Vajon mit akart még mondani?

Sokáig eltünődtem ezen, de nem találhattam ki, és nem tudhattam meg,
mert, bár egész nap nyomában voltam, többé egy pillanatig se
maradhattunk magunkra. Feltünt, hogy néhány nap óta ez mindig így van.
Azelőtt, napközben, néha órákon át kettesben voltunk; senki se törődött
se vele, se velem. Most a véletlen mindig úgy intézte, hogy akármennyit
jártam utána, folyton csak a többiek közt láthattam. Talán nem is a
véletlen intézte így?!…

Egyszerre eszembe jutott:

– Nini, az alkalom!

Mert – tisztában voltam vele – abban, hogy hozzá lássak a huszáros
kirohanáshoz, eddig csak az az egy dolog késleltetett, hogy semmiért se
akartam lemondani a Katával való esti találkozóról, szerenádjaimról, a
hogy Kata nevezte. Ez a tizperczes találkozó volt a legnagyobb
gyönyörűségem; akármennyit bolyongtam ujabban a fürdőn, egész nap alig
vártam az estét. De valami nagy – és talán átlátszó – hazugság
kieszelése nélkül nem is tehettem azt, hogy ne legyek ablakomban, mikor
Kata a szerenádot várja. És megcsalni Katát! Nem, ehhez nem volt semmi
kedvem.

A kirohanást pedig csak éjjel hajthattam végre.

A ki türelemmel kíséri hosszú gyónásomat, e helyütt azt mondhatja:

– Ej, ej, mégis csak furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula! Ön azt
állítja, hogy szívét-lelkét egy kis leány képe töltötte be. Ha nem is
meri megvallani, mit érez, még magának se, nemhogy annak, a ki
mindenekfelett érdekli, úgy beszél, mint a kik igazán szerelmesek… és
tessék! Ön az üdvösségről, vagy nem tudom miről álmodozik, és miután egy
kissé kiábrándozta magát, azonnal a szórakozás után szalad! El akarja
hitetni velem, hogy önt egy olyan érzés tartja fogva, a mely ki fog
hatni az egész életére, és íme, önnek elég, hogy imádottját egy pár
napig nem láthatja kettesben, azt mondhatnám: önnek elég, hogy imádottja
egy pár napi szabadságot ad önnek, és alig hogy kilépett az álmodozás
bűvös köréből, már a legléhább örömöket űzi, mint a vásott iskolás fiú,
a ki vadúl rohan ki a templomból, hogy minél hamarabb gonosz csínyeket
követhessen el! Hát bizony furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula!

Erre a megrovásra, a melyre különben, megvallom, rászolgáltam,
egyetlen-egy mentséggel felelhetek.

Nem azzal, hogy: a legjobb akaratú, a legkomolyabb szándékokkal teli
Gyulákból is ki-kitör néha, huszonnyolcz éves korukban, a bennök
lappangó rossz, javíthatatlan Gyula – ez igaz, de nem mentség.

Hanem azzal, hogy: a rossz Gyulát ég, föld, pokol bátorította, a
jóakaratu Gyula pedig teljesen reménytelen volt.

Meg voltam győződve, hogy az, a mit érzek, örökre el van temetve bennem,
s még csak megszólalni se fog soha. Ha álmodoztam, tudtam, hogy álmom
soha se válhatik valóra; »égre vágyódás«-om tehát nem szakított el a
földtől.

De nem akarok mentegetőzni; csak elmondom, hogy mi történt.

Nos, a hogy az alkalom megvolt, már megállapítottam a haditervemet is.

A mit kifőztem, talán nagyon vakmerőnek tetszik. De csak úgy remélhettem
a sikert, ha kijátszom a körülöttünk vizsgálódó éber szemeket, s ha
mindjárt az első perczben meggyőzöm a szép asszonyt, hogy támadásomról,
már akármilyen eredménynyel jár, soha senkinek még csak sejtelme sem
lehet.

Tervemet erre építettem:

A szép Valéria a fürdő legmagasabban álló és a többiektől meglehetősen
messzeeső villájában lakott, az első emeleten. Két szobát bérelt, és az
övé volt az első emeleten lévő veranda is. Csak egy szobalány volt vele,
s ez a második emeleten aludt.

Este tiz órakor a villa kapuját bezárták. De a szép asszony ilyenkor még
nem feküdt le, hanem kiült a verandára, a hol néha éjfélig olvasgatott,
a függő villamos lámpa világánál. Két nap egymásután éjszakára is a
fürdőben maradtam, s vacsora után felsétáltam a villa elé, jó éjt
kivánni szépemnek. A hódolatnak ezt a kétségtelen jelét természetesnek
találta, s azzal hálálta meg, hogy egy pár perczig lebeszélgetett hozzám
a verandáról. De, hogy ne zavarjuk meg a villa csendjét, nemsokára
elküldött.

Mialatt így felszólongattam hozzá, észrevettem, hogy a szobalány pontban
féltizenegykor jelenik meg a verandán, átadja a bárónénak a lakás
kulcsát, s ettől fogva eltűnik. Tizenegykor bizonyosan már alszik
odafenn.

A verandáról nem nyílt ajtó a lakásba. Valériának, hogy szobáiba
juthasson, a folyosón át kellett visszavonulnia. A folyosón balra az
első ajtó a nappali szobájába nyílt; s az alvószobájába csak innen
lehetett eljutni.

Gondosan szokott elzárkozni; mindig elcsukta a verandának a folyosóra
vezető ajtaját is. De nappali szobája erkélyes volt, s egyszer, mikor
fenn jártam nála, láttam, hogy az erkélyajtónak nincs kulcsa. Utóbb, a
mikor egyszer arról beszélgettünk, hogy a fürdőben valakit megloptak,
hallottam is tőle, hogy az erkélyajtó kulcsa elveszett.

Tehát az erkélyre kellett eljutnom. De a verandáról ez lehetetlen volt.

A ki keres, talál. A második emeletnek az a szobája, mely a Valéria
nappalija fölött volt, megüresedett; a lakó kora reggel költözött ki, s
a szoba kulcsa egy pár óráig benne maradt a zárban. Tovább nem; mert
egyet gondoltam és elloptam. Kedvezett a szerencse; senki se volt a
folyosón, senki se látott.

Ha tovább is kezemre jár a véletlen, ha a második emeleti szoba nem kap
hamarosan uj lakót: akkor eljuthatok az erkélyre.

Nos, el is jutottam. Minden úgy történt, a hogy terveztem, egészen a
terv legutolsó pontjáig: a legfontosabbig.

Szóval, egy csillagtalan este, lenn, a sötétségben, mozdulatlanul
vártam, míg az első emelet verandáján eloltják a villamos lámpát. Éjfél
táján minden elsötétedett. Még egy darabig vártam, mert a
vendéglő-épület felől valamelyes élet hallatszott. Végre mély csend ült
az egész tájékon.

A feladatom első része nem volt nehéz. A földszint verandájáról feljutni
előbb az első, aztán a második emeleti verandára: semmiféle nehézséggel
se járt. Egy vállalkozó fiatalembernek, a ki jó tornász, ennyit mászni
nem olyan nagy dolog. És egyelőre nem koczkáztattam semmit. Ha
véletlenül rajta kapnak, azt mondom, hogy a szobalányhoz igyekeztem. Egy
kicsit kinevetnek, és sebaj.

A második emeleti verandának a folyosóra nyíló ajtaja nem volt zárva.
Odafenn senki se aggodalmaskodott. Igyekeztem tolvajmódra járni, s
meglehetősen nesztelenül nyitottam ki a lopott kulcscsal előbb az üres
szoba ajtaját, majd az erkély fölött lévő ablakot. De most következett a
feladat nehezebbik része. Lebocsátkozni a második emeleti ablakból az
első emeleti erkélyre, egy vékony, rövid kötélen, a melyet a
függöny-zsineg megakasztására szolgáló két vasgombhoz erősítettem.

Most már bizony azt koczkáztattam, hogy, ha ügyetlenül végzem a
dolgomat, kitörhetem, ha nem is a nyakamat, a lábamat bizonyosan, s
azonkivül a botrány!… De ez a vállalkozás is baj nélkül sikerült. Érosz
isten, a szerelmi kalandban járók pártfogója, kegyesen nézett rám, de
magam is segítettem magamon s dicsekvés nélkül mondhatom, hogy
becsületére váltam az atletikai klubnak.

Ott voltam az erkélyen.

Rendkívül óvatosan nyitottam ki az erkélyajtót, besurrantam a sötétbe, s
lábujjhegyen néhány lépést tettem előre… a mikor egyszerre csak gyökeret
vert a lábam, s szinte megdermedtem.

Az alvószobából, melynek az ajtaja be volt téve, hangokat hallottam: a
szép Valéria hangját, meg egy férfiét. Tisztán hallottam a hangjukat;
tisztán hallottam azt is, hogy nevettek.

Dühömben majdnem elkáromkodtam magam.

– No, itt én teljesen fölösleges vagyok! – morogtam, pár pillanatnyi
várakozás után.

És még hozzá: visszamenni azon az úton, a merre jöttem! Az igazat
megvallva, erre az eshetőségre nem is gondoltam előbb. Azt reméltem: az
ajtón fogok kimenni, hajnal felé, s a folyosóról a lépcsőn kerülök a
második emeletre, felhúzni a kötelet s betenni az ablakot.

S most, tessék, hátra van az, a mi a legnehezebb: visszamászni a második
emeletre! Koczkáztatnom kell a nyakamat ujra, nagyobb veszedelemnek
indulva, mint előbb, és csak azért, hogy, ha véletlenül bajom esik,
egyszersmind nevetségessé váljak! Nagyon szégyeltem magam.

Ha a kötél valamivel hosszabb volna!… ha leszedhetném a két vasgombról,
hogy lebocsátkozhassam az erkélyről!… Vagy ha megkisérthetném a
leugrást!… Ha át tudnék kúszni a verandára!… Csakhogy mindez pusztán
óhajtás és lehetetlen dolog volt, vagy még veszedelmesebb, mint a
szomorú visszavonulás felfelé.

Bizonyára sokkal kevesebb lelkesedéssel végeztem el ezt a kis
testgyakorlatot, mint jövet, de fenékig kellett üríteni a poharat, és
valahogy, nagy vigyázattal és még nagyobb erőfeszítéssel, visszakerültem
oda, a honnan kiindultam, azon az úton, a melyet egy macska se talált
volna kényelmesnek.

Ezzel azonban még nem volt vége a kirándulásomnak. Minden áron tudni
akartam, hogy ki az az úr, a ki odafenn nevetett.

Megtudtam azt is.

Kitalálhattam, hogy nem marad reggelig a villában, s hogy hol fog
kilopózni a jól ismert épületből. A kit titokban, éjjel bocsátanak be, s
titokban, hajnal táján szöktetnek ki, az nem jár a kapun keresztül,
hanem a villa hátulsó kis ajtaján búvik ki, a melynek a kulcsa
akármelyik cselédtől megszerezhető. (Nekem is lehetett volna annyi
eszem, hogy ezt az utat-módot válaszszam, ha nem féltettem volna olyan
ostobán annak a hölgynek a jóhírnevét!)

Csak várakoznom kellett.

El voltam rá készűlve, hogy a türelmem erős próbát fog kiállani, és
csakugyan, magam se hittem volna, hogy képes vagyok ekkora kitartásra.
Órák multak el, és még egyre ott állottam, őrhelyemen, a villa mögött
meredező fenyőfák között.

Végre – már világosodni kezdett – emberem kibujt a hátulsó kis ajtón, a
melyet aztán gondosan bezárt. Majd, határozott léptekkel, mint a ki jól
ismeri a járást, megindult azon a szűk gyalogösvényen, mely a fürdőtelep
mögött, a hegyen át, Jablonkára visz.

A mint felsietett a hegyoldalban balra kanyarodó s valamivel odább a
magaslat felé kígyózó útra, egészen jól láthattam az arczát.
Megismertem. A szőke volt; a vasúti szőke ember.

Éktelen harag fogott el. És nem tudtam, hogy kire haragszom jobban:
magamra-e, vagy arra az asszonyra?


VIII.

A kastélyban egy ujabb meglepetés várt rám.

Vagy három órai alvás után olyan rosszkedvben ébredtem fel, a minő csak
a pálinka betegeit szokta elfogni, a kijózanodás első órájában, a mikor
az öntudatot semmi egyéb nem foglalkoztatja, csak a legkegyetlenebb, a
legfolytonosabb s a legmakacsabb fejfájás. Mélységesen szégyenkezve
gondoltam az utolsó napjaimra; szabadulni szerettem volna az elmémben
egyre kavargó, elcsöndesedni és leülepedni nem akaró, még eleven
benyomásoktól; elhatároztam, hogy összeszedem magamat és kiverem a
fejemből mindazt, a mi legutóbb történt, összes fürdői élményeimet,
Valériát, a kit ezentúl nem fogok ismerni, a szőkét, vigyorgásait, s a
rossz Gyulának minden gondolatát.

Mint a ki csömörében friss vizet s erkölcsi kijózanodásában a megbékítő
gondolatot szomjazza, mohón kerestem az uj, a tiszta, a felüdítő
benyomást, kerestem a vigasztalódást, kerestem Katát.

És Katához nem tudtam hozzáférni.

Mindig sokan voltak körülötte. Ha más nem, Guszti néni folyton a
sarkában volt; mint egy egérke, egyre ott sündörgött, a merre Kata járt.
Észre kellett vennem, hogy szemmel tartják… mintha tőlem őriznék. És
Kata is mintha szökött volna előlem. Néha meg olyan különösen nézett
rám!

Ármányhoz folyamodtam, hogy egy perczre elfoghassam. Tüntetve
készülődtem a fürdőbe, s délután meg is indultam arrafelé. De mihelyest
eltüntem szem elől, visszafordultam, s elbujtam a parkban.

Talán megértette, miben sántikálok, s ő is kereste az alkalmat, hogy
kettesben beszélhessen velem, vagy talán a véletlen könyörült meg
rajtam, elég az hozzá, ennek a fogásnak a segítségével, végre egyedül
találtam, de csak egy pillanatra.

A tennisz-pálya tájékán sikerült ráakadnom, s ez a körülmény nem
biztatott azzal, hogy hosszasabban beszélhetek vele.

Azért szerettem volna, ha azonnal megkérdezhetem, hogy mit akar
elmondani nekem?… mire czélzott a multkor, a mikor utóljára beszéltünk
tanúk nélkül?

De ő szólított meg.

– Nini, nem ment el a fürdőbe?

– Nem, visszafordultam; reméltem, hogy végre őrizet nélkül találom és
megkérdezhetem…

– Hohó, várjon csak, előbb tessék beszámolni azzal, hogy hol járt
tegnap, tegnapelőtt, és még azelőtt!… Szökevény urfi!… vallja meg, hogy
udvarolni járt!

Mosolyogva nézett rám, de mintha a mosolyában egy kis szemrehányás
rejtőzött volna.

Nem volt időm felelni. Végzeteim, a Nusik és Géraldine-ok, már ott
voltak a nyakamon, tenniszfegyvereikkel.

– Hol járt? És milyen náthás! – szánakozott rajtam egy Nusi, a kivel
vagy két napja nem találkoztam, s a kinek kissé rekedten kivántam jó
napot.

(Náthás vagyok? No, az nem csoda!)

Nyilvánvaló volt, hogy Kata most már nem fog előhozakodni a
mondanivalójával, és szorongva vártam az estét.

Vajon ki fog-e nyílni az ablak? Vagy megbüntetnek, a hogy érdemlem?

Az ablak kinyílt, csakhogy a szerencsém mindössze eddig tartott; a mi
ezután következett, abban nem volt köszönet.

Már jó későre járt az idő, s még egyre hiába vártam. Egyik czigarettát a
másik után szívtam el, de az a villamos körte, ott átellenben, csak nem
akart kivilágosodni.

Egyszerre zörejt hallottam; az egyik ablaktábla megnyílt, s Kata kidugta
fejecskéjét a sötétbe. Ó, hogy ragyogott a szeme! Ez a szokatlan
világítás valami változást árult el, a melynek a sejtelme is
megdöbbentett.

– Azt akartam mondani a multkor – szólt át halkan – hogy olyasmit vettem
észre, a miből úgy látszik, mintha a mi barátságunk nagyon nem tetszenék
a Guszti néninek. El akartam pletykálni magának ezeket a gyanús
dolgokat… hogy mit szól hozzá, igazam van-e?… Úgy gondolkoztam: talán jó
volna, ha a nagy nyilvánosság előtt szertartásosabbak lennénk, ellenben
maga egy kicsit hízelegni próbálna a Guszti néninek. De ez most már
meghaladott álláspont. És azért nem is beszélem el az apró
megfigyeléseimet… nincs sok időnk… különben is fölösleges. Mert már nem
csak gyanítom ezt; most már bizonyos vagyok benne. A Guszti néni
tudniillik színt vallott. Nem mondom el, mit szónokolt… most is minden
pillanatban rám nyithatja az ajtót… Elég az hozzá: őriznek magától!
Meglehet, sokáig nem lesz alkalmunk kettesben beszélgetni… Aztán, ha
társaságban lát, úgy találhatja, hogy megváltoztam… Előre
figyelmeztetem: ne törődjék ezzel! Jegyezze meg magának, hogy akármit
lát, akármit hall… és akármi történik… ez engem nem változtat meg! De
színeskednem kell egy kicsit, mert nem szeretném, ha följelentenének a
nagypapának. Persze, ezentúl nem beszélgethetünk esténkint. Az óvatosság
későn jutott eszembe. Megtudták; és ez, úgy látszik, nagyon nem illik.
Meg kellett igérnem, hogy nem teszem többé. Guszti néni azzal
fenyegetett, hogy, ha ez még egyszer megtörténik, el fogja mondani a
nagypapának. És a nagypapa szeret engem, de nem akarom, hogy tudjon
erről. Baj volna, ha éppen most haragítanám meg, a mikor ajándékot várok
tőle… mert igen, igen szeretném, ha megfestené az arczképemet!
Megértett?

– Édes kis Kata! – suttogtam, de olyan sok volt a szívemen, hogy többet
nem tudtam mondani.

Intett, kedvesen, olyan kedvesen, mint talán még soha, és az ablak
bezárult.

– No, szépen vagyunk! – szóltam magamban. – Két szék között, a pad
alatt!

De azért nem volt kedvem tréfálkozni.

Tehát, mialatt bennem, észrevétlenül, kifejlődött egy érzés, a mely
huszonnyolcz éves vén kamasz koromig ismeretlen volt előttem, a melyről
tudtam, hogy most már mindenkorra egybeforrott velem, a melytől megválni
épp olyan érthetetlennek tűnt fel előttem, mint a milyen érthetetlen
(nem az észnek, hanem az érző énnek) a halál – azalatt oda jutottam,
hogy annyira se vagyok, mint a legelső napon!

Mert akkor legalább kedvemre gyönyörködhettem ebben a szép virágban!
Most pedig már csak a látogató órákban bámulhatom… s azóta kitették
melléje a táblát: »A t. cz. közönség figyelmeztetik, hogy az elkerített
virágokhoz hozzáérni tilos!«

S ha még azt mondhatnám, hogy csak magamat okolhatom, hogy bűnhödöm a
bűneimért!… Ha annak tulajdoníthatnám ezt a csapást, hogy nagyon sokat
akartam, hogy nem értem be a boldogitó érzéssel, hanem, telhetetlenül, a
szórakozásra is ráéheztem, hogy profán szívvel az élvezetet kerestem
akkor, a mikor csak az áhitatnak lehetett helye bennem!

De nem. A bűneinkért csak ritkán bűnhödünk. A sánta nemezis a
legtöbbször nem éri utól emberét; rendesen az büntet, sujt, pofoz
bennünket, ártatlanokat, a mi ellen nem vétettünk: az elemi erő, a
világrend, a melyet én inkább világrendetlenségnek szeretnék nevezni, a
végzet vagy az anyag tehetetlenségének a törvénye, a gondviselés vagy a
buta véletlen.

A legtöbbször a nagyravágyásunkért, az égbetörésünkért bűnhödünk – a
legjobb érzéseinkért!

Nem történt nagy dolog, de ez a kicsinység erősen megvilágitotta – a mit
különben eddig is észrevehettem, mert hiszen minden szinte kiáltozta
körülöttem – vágyódásaim teljes reménytelenségét.

– Tulajdonképpen örülnöm kellene – elégedetlenkedtem – mert eddig nem
tudhattam, legfeljebb gyaníthattam… csak ez a fordulat győz meg róla, és
ez bizonyossá teszi, hogy Katának nem vagyok akárki. Ennél is többet.
Hogy nem vagyok neki idegen; azok egyike, a kik iránt közönbös. Talán
még többet, még többet!… Milyen jóleső, milyen édes érzés! Csakhogy… és
mennyi »csakhogy«!… Már akkor, a mikor még nem is örülhettem a
fölfedezésemnek, a mikor még hozzá se juthattam ehhez az édes érzéshez –
már előre pofon vág a világrend, már előre megrontja, megmérgezi az
örömömet! Egy perczre se adhatom át magamat az ábrándozásnak, mert a
Guszti néni szürke ruhájában sürgő-forgó világrend már előre bejelenti,
hogy minden ábrándom esztelenség; már előre tudatja, hogy annak pedig, a
mit fel fogok fedezni, ne örvendjek valami nagyon, mert arról, a mi
ezután eszembe juthatna, arról egyszerüen nem lehet szó. Siet
megvilágítani a helyzetemet, és ez a helyzet: csupa megaláztatás, azután
pedig csupa reménytelenség. Ha elfogadom azt a megszégyenítő szerepet, a
melyet nekem juttat, s úgy viselkedem, mintha magam is elismerném, hogy
szó se lehet rólam, olyan kevéssé, akár egy lakájról, – ha tettetem,
hogy nem is óhajtok többet, mint a mennyi az alázatos helyzetébe bele
nyugodó »utilité«-nek kijár, – ha színeskedem, ha jól viselem magam, ha
nem is merek felnézni az égre: akkor, akkor messziről tovább
gyönyörködhetem annak puszta látásában, hogy milyen tündéri lények
születnek a kiválasztottak számára! Ha pedig nem fogadom el ezt a
megalázó szerepet, akkor: le is út, fel is út! Az az édes kis teremtés
persze nem is sejti, hogy ezt adta nekem hírűl. Úgy képzeli:
mesevilágban élünk, a hol a szerelmesek, egy kis színeskedés, egy kis
ügyes játszadozás után, jólelkü Colombinák és Arlecchinók furfangos
csínyjeinek segítségével, végre is kiküzdik szívük igazát, és minden jó,
ha jó a vége. Nem sejti, hogy akár elfogadom, akár nem fogadom el a
megalázó szerepet, a megoldás csak egy lehet; nem sejti, hogy sorsom
mindenképpen: a reménytelenség.

Meglapulva, bujkálva, alattomban ármánykodni, küzködni, erőködni,
hízelegni, törtetni valamiért, a mi olyan elérhetetlennek látszik, hogy
elég elárulnom a czélomat, és már le kell mondanom róla! – bizony, ez
nem éppen megtisztelő feladat!

És mily hiába tenném, ha vállalkoznám erre a feladatra!

De úgy kell nekem!

Mert mit is keresek én itt, azon a helyen, a melyet más gondolkozású,
más szervezetű emberek számára határoltak el, ebben az idegen világban,
a melyben másnak kell mutatkoznom, nem annak, a mi vagyok, nem büszke
művészléleknek, hanem síma beszédű és hibátlan viseletű udvarfinak,
fizetett játszótársnak, mert a kikötött bérért ezt is megvárják, nem
csak a munkámat, – ebben a nekem olyan kellemetlen világban, a hol
minden nyájas szó bánt, mert minden nyájas szó megannyi sértő
leereszkedés, s a hol minden tettem megaláz önmagam előtt, mert minden
tettem hozzám nem illő kicsinyesség, megfizetettnek nézett
játékrendezés, haszontalanság, melynek a művészethez nincsen semmi köze,
– mit is keresek én itt, hol egy szekér után szaladva, a mely nem akar
felvenni, hol egy fellegvárra bámulva, melynek a felvonó-hídját soha se
fogják előttem leereszteni?!


IX.

Három nappal később elkészültem a régen megkezdett munkával.

A kép mindenkinek tetszett. Az öreg úr hálálkodva köszönte meg
»kegyesség«-emet, mint egy koldus a meglepően bő alamizsnát, és kért,
tiszteljem meg őt azzal, hogy fessem le az unokáját is.

A milyen leereszkedő kedvében volt, ha véletlenül leejtem az ecsetemet,
mint Michel Angelo a kalapácsát: az aranykulcsos vitézek nesztora – a
nagy művész fejedelmi vendégének példáját utánozva – felugrott volna
tolószékéből, hogy az ecsetet fölemelhesse és átnyujthassa.

(Tehát még nem tud semmit. Még csak nem is gyanakszik rám. És
feljelentés nélkül eszébe juthat-e az a szörnyüség, hogy szemet merek
vetni az unokájára?! Az igaz, hogy nekem is adott szemet az isten, de
csak azért, mert e nélkül nem festhetném le a bárókisasszonyokat, és nem
azért, hogy meg is lássam őket.)

Ötöltem-hatoltam, s végezetül nem tudom mit feleltem.

Ez a kép valósággal lázassá tett. Minél jobban tetszett a dunajeczi
kastély birálóinak – pedig egyre több és nagyobb lelkesedést fakasztott
– annál kevésbbé tetszett nekem. Hogy röviden jellemezzem, azokat a
szavakat használom, a melyek magukban foglalják minden idegenkedésemet.
Hideg és élettelen volt. Csinos, tetszetős, síma, hibátlan,
kifogástalan, szóval rossz. Azt az elragadó földi bájt, mely a Kata
arczáról sugárzott, anyjának arczképére nem tudtam átlopni.

Akármire gondoltam, akármerre néztem, mindenfelől a balsiker vigyorgott
szemembe.

– Én aztán igazán elmondhatnám, hogy: »Ennyi bánat elég volna egy
lónak!« – igyekeztem magamat kicsúfolni.

Csakugyan, ez sok volt az elégedetlenségből. Az elégedetlenségből kevés
is elég. Olyan keserűség fogott el, hogy sajnálattal gondoltam arra a
szomorú békességre, a melyben otthon éltem.

– De hát mit is keresek én itt?!… – ismételgettem magamban folyton,
mihelyt magamra hagytak zsarnokaim, a Nusik, Géraldine-ok.

Hiszen itt még rosszabbúl vagyok, mint otthon! Otthon se lehetek ugyan
elégedett, otthon se lehetek teljesen békén, mert sehol se szabadulhatok
meg attól a kellemetlen tudattól, hogy csak ilyen kevés telik ki tőlem!
– de otthon legalább a magam ura vagyok. Itt, minduntalan parancsolnak
velem, s úgy illik, hogy engedelmeskedjem. Aztán csak cselédsorban lévő
emberek békülhetnek ki azzal a szereppel, a melyet itt nem háríthatok el
magamtól, a melyet most, akarva, nem akarva, játszanom kell.

Mi tart vissza? Az öreg ember uj megbízása? Az az óhajtás, hogy magam is
szeretném, ha Katát lefesthetném, és ha szerencsésen tudnám tükröztetni
képemen azokat a vonásokat, a melyekben annyi gyönyörüséget találok?

Nem. Előre tudom, hogy ez a munkám se sikerülne. Ha a sokáig tartó
habozás, ingadozás, késlekedés – más szóval akarattalanságom – arra
kényszerítene, hogy végre is hozzá kellene látnom ennek a másik
arczképnek a megfestéséhez: csak az ujabb balsiker, az ujabb
elégedetlenség és a még nagyobb, még több keserűség várna rám.

Mi tart hát vissza? Maga a kis lány?

Igen, ő tart vissza. Ő tesz habozóvá, ingadozóvá; azért késlekedem, mert
jól esik tovább is látnom őt.

Pedig, minél tovább látom, csak annál rosszabb lesz, hogy egy pár hónap
multán mégis csak el kell szakadnom tőle.

Mi czélja, hogy tovább maradjak? Mit érek el vele, ha csakugyan
hozzálátok ahhoz, a mit itt tőlem várnak?

Ez a kis lány soha se lehet az enyém. Valamivel tovább láthatom; ennyi
az egész. És minél tovább látom, annyival inkább nehezemre fog esni,
hogy végre is le kell mondanom róla.

Nincs konokabb elhatározás, mint az akarat nélkül való emberek hirtelen
elhatározása. Az akarat betegei időtlen időkig mozdulatlanul ülnek mély
tengerfenéken, de ha egyszer neki lendülnek, hogy no most hamar
cselekedni fognak, akkora elszántsággal látnak a kivitelhez, hogy ehhez
igazán esztendőkig kellett gyüjteniök az erőt. Mintha egyszerre ki
akarnák pótolni a sok mulasztást, olyan hévvel rohannak toronyiránt,
hogy semmiféle anyagi erő nem bír a csökönyösségükkel.

A fejembe vettem, hogy ki fogom szakítani magamat abból a világból, a
hol máris sok keserűségben volt részem, s a hol ezentúl csak ujabb
keserűségek várnak rám. Ez az elhatározásom hirtelen támadt, de nem
tudott volna eltéríteni tőle semmi a világon.

Egy nagy hazugságot eszeltem ki; hogy gyászeset történt a családomban –
pedig milyen régóta nincs már senkim! – s hogy e miatt azonnal el kell
utaznom. Este, mikor a többiek már visszavonultak, megirtam a
bocsánatkérő leveleket, aztán befogattam és elhajtattam Jablonkára, az
éjszakai vonathoz.

Mikor a vonat megindult velem, nem tagadhatom le, megbántam, hogy
végrehajtottam azt az elhatározást, a mely oly hirtelen támadt bennem, s
a melynek természetes következéseivel előre nem számoltam el. Valami
szüntelenül sajgott a szívemben s nem akart nyugton hagyni.

A Stoa okoskodóinak a példájára, nem a beláthatatlan jövő hazug
igéreteiben kerestem a vigasztalódást, hanem a bölcseség keserű
igazságaival iparkodtam visszaszerezni lelkem békességét.

– Igaz – erősítgettem magamban elhatározásomnak a helyességét – igaz,
hogy a boldogsághoz csak az az érzés vezet, a melytől megválni most
olyan nehezemre esik. De ez az érzés sokaknak megadatott, s a boldogság
mégis csak kevesek osztályrésze. Nekem ez az Eldorádó épp olyan
elérhetetlen tartomány, mint a halhatatlanság maga. A lehetetlenségek
sárkányaival kellene megküzdenem, hogy eljuthassak a közelébe, s ennek a
küzdelemnek a vége az volna, hogy le kellene buknom egy örvénybe akkor,
mikor már láttam a vizen imbolygó tündérváros fehér fényben ragyogó
körvonalait. Jobb előbb mondani le, mint később. A boldogság úgyis csak
pillanatoknak a fel-felragyogása. Ha sokáig tarthatna, nem volna az, a
minek áhitjuk, reméljük.

Rideg dolog: egy életen át mindig szeretet nélkül élni, de ha valóvá
tudnád is tenni a lehetetlent, ha meg is ízlelhetnéd valaha a boldogság
isteni italának egy aranygyűszűbe kimért cseppjeit, ha társaddá tehetnéd
is azt a leányt, a kit ma minden élő lény közül a legjobban szeretsz, s
a legtovább, talán halálodig fogsz szeretni: abban a világban, a melyet
magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden
magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyratörésében, mindig
_solus eris_, egyedül léssz.

És szentül hittem, hogy soha se fogok többé visszatérni erre a tájékra,
a mely mellett a gyorsvonat közönbösen rohant el, s a melyet a sötétség
eltakart előlem.


X.

Mégis visszamentem. Nem is sokára.

Katának egy sürgönye hítt vissza. Csak ez az egy szó állott benne:
»Várom.«

Ó, milyen boldoggá tett ez a sürgöny! Éppen akkor fogalmaztam meg a
feleletet az öreg kegyelmes levelére, mely nyilatkozat-tételre szólított
fel: elkészítem-e az unokája arczképét, _avagy_ családi gyászom
következtében _netalán_ úgy alakultak a körülmények, hogy ezek _immár_
megakadályozzák ígéretem teljesítését? Éppen akkor szövögettem össze a
hálálkodó udvariasságokat, hogy: nagy sajnálatomra, teljesen lehetetlen,
nagybecsü felszólításához képest stb… Ó, hogy’ siettem eldobni ezt a
fogalmazványt!

Most már megvallottam magamnak, hogy tizenegy napon át nagyon
szenvedtem.

Nem részletezem itt, hogy ezen a tizenegy napon át Kata mennyire
hiányzott nekem, s hogy ennek a csekélységnek minő nyugtalanságot,
mekkora idegességet és milyen lenyűgöző, megbénító elkeseredést
köszönhettem. Nem részletezem, mert nem számítok részvétre.

Tudom, hogy gyónásom türelmes hallgatója így ítél meg magában:

– Úgy kell önnek, fiatalember! Úgy kell annak, a ki egyszerre két nyúl
után szalad!

A részvétre nem számítok, de ez ellen a megítélés ellen tisztelettel
tiltakozom.

Kérem, méltóztassék kegyes figyelemre méltatni, hogy az, a mi engem az
utolsó tizenegy napon át, akaratom ellenére, a lehető legkeservesebben
foglalkoztatott, régebben csak úgy jelent meg elmémben, mint az a tudat,
hogy van valahol egy Ausztrália nevű világrész, a mely csodálatosan
különbözik a miénktől, s a melyről ennél sokkal többet nem igen fogok
tudni, mert ezt a messzeeső világrészt én soha se fogom látni. Arra,
hogy Kata egyszer olyan vonzódással, olyan rokonérzéssel lesz irántam,
mely lelkemet minden tisztes, tartózkodó szándékom ellenére a legnagyobb
izgalmakkal fogja eltölteni, régebben egy perczig se gondoltam… vagy, ha
gondoltam – mert a képzelet vakmerő, annál inkább vakmerő, minél
félénkebb és félszegebb maga a képzelgő – csak úgy gondoltam rá, mint
egy álomra, a mely valósággá nem válhatik soha.

Ha szaladtam: csak egy irányban szaladtam.

A mit cselekedtem, az bizonyára csak a gyarlóságomat tette
nyilvánvalóvá. De ha léhaságokat követtem el, igyekeztem ennek
valamelyes magyarázatát adni, és hogy a léhaságaim ellenére van bennem
egy kis komolyság is, erről, sajnos, bizonyságot tesz – az, a mi később
történt.

Bízvást mondhatnám, hogy ha elkövettem a híven és őszintén felsorolt
léhaságokat: ez talán már ösztönszerü védekezés volt a komoly érzés
ellen, a menekülés öntudatlan kísérlete az elől, a mit eleve végzetesnek
sejtettem.

És végre, ha eddig túlságosan léhának tűntem fel, ha meglepő, hogy
egyszerre csak érzésekről beszélek: még azt is meg kell vallanom, hogy
addig, a míg Katát mindennap láttam, nem tudtam tisztán, csak
gyanitottam, hogy ez a kis lány milyen mély hatással volt rám. És azt
képzeltem, hogy: távol a szemtől, távol a szívtől…

Önkéntes számüzetésemnek már a legelső pontjaiban át kellett látnom,
hogy: tévedtem, mert a felejtés nem lesz könnyű. Aztán – furcsának
tűnhetik fel, hogy effélét említek, de ez is hozzá tartozik a
történetemhez – aztán, a negyedik vagy az ötödik éjszakán, a melyet már
otthon töltöttem: egy álomlátásból megtudtam, hogy az, a mit Kata iránt
érzek, sokkal jobban hozzá forrt a lelkemhez, mint gondoltam, mint
öntudatom hinni akarta. Egyszer, a mikor az agyvelőm elzsibbadt, a
szívem nagyon hangosan szólalt meg, és felvilágosított.

»Bolond ember az, a ki az álmát elmeséli«… és mégis el kell mesélnem,
hogy beszámolhassak vele, micsoda hatással volt rám ez az ostoba álom,
vagy más szóval: ellenőr nélkül maradó és minden fegyelem alól
kiszabaduló érzéseim esztelen lázongása.

Álmomban egy ostromlott vár bástyájáról vaktában lövöldöztem az alant
nyüzsgő ellenséges seregre, a lövő-résen át; Kata, a kedvesem, rongyos
ruhácskájában, tőlem néhány lépésnyire, a bástya egyik sarkában, a
legvédettebb helyen húzódott meg, és a fegyvereinket töltögette. Az
embermagasságú falak csak úgy a hogy oltalmaztak bennünket; jobban
védett a sötét, csillagtalan éj. Gránátok és bombák röpködtek a fejünk
felett, s a fekete éjszakában nem láthattam Katát, csak olyankor, ha
alulról egy-egy óriási tüzes csóva lobbant fel, mely megvilágította a
táj egy részét, néha az égboltot is. És valahányszor a pusztító tűz
ilyen kivilágítással kedveskedett nekünk, egymásra pillantottunk…
boldogan láttam, hogy: még most is ott van!… és összemosolyogtunk.
Ajkamon még ott égett a csókja… nem féltettem őt, nem remegtem érte…
hanem ujra meg ujra átéreztem annak a tudatnak a gyönyörüségét, hogy:
ismét diadalmasan vagyunk túl egy perczen: ő él! ő az enyém!… a karomban
csodálatos erőt éreztem, a harczi zajt zeneként hallgattam, és az az
egyre ismétlődő, a felcsapó lángok nyomán ujra meg ujra felvillanó
gondolat, hogy: küzdünk és élünk! – valami soha se ismert édes érzéssel
töltött el…

Mikor fölébredtem, mikor az öntudat kiragadott még édes kábultságomból,
mint a gyermek, a ki sajnálja, hogy fölébredt, mielőtt megízlelte az
álmában látott édességet, felsóhajtottam:

– Milyen szép álom volt!… Milyen kár, hogy már fölébredtem!…

És még egy pár pillanatig egész testemben éreztem az öntudatlanul átélt
gyönyörüséget… aztán eszembe jutott, hogy az élet örömét, az élet
tudatának testi gyönyörüségét még soha se éreztem át ennyire, az
élvezetnek ilyen erejével, mint most, a mikor nem voltam magamnál.

Utóbb megpróbáltam mosolyogni azon, hogy milyen furcsa volt ez az álom:

– Ugyan miféle ügynek a szolgálatában hadakoztam ilyen tüzesen, ilyen
odaadó lélekkel? – bírálgattam ösztöneimnek oktalan csapongását.

De hiszen az mindegy, hogy melyik ügynek a szolgálatában küzdünk,
mihelyest hiszünk az ügyünkben. Nem az ügy a fő, hanem hogy milyen tüzű
lelket viszünk az ügy szolgálatába.

És úgy látszik – így révedeztem el később – nem élet az, ha csak
magunknak élünk. Másokért kell élnünk, hogy igazán érezzük az életet,
hogy gyönyörködni tudjunk abban, a mi benne jó.

Még napokig foglalkoztatott ez a bolondság. A furcsa álomlátás
felkorbácsolta bennem azt is, a mitől eddig még nyugton voltam.

Már nem tagadtam le magam előtt, hogy: igenis, nagyon megbántam »átkos
hamarság«-omat. Hátha!… Hátha nem is lehetetlen az, a miről most már
tudom, hogy: egy a boldogságommal?!… hátha csoda történik és még valóra
válhatik az az álomkép, a melyről ha le kell mondanom, az egész életem
olyan sívár, olyan szomorú lesz, mint ezek a legutolsó napok?!

Az öreg kegyelmes levele már kísértésbe ejtett. Erre a megtisztelő,
hamaros tudakozódásra támaszkodva, szép szerével mehetek vissza, mintha
csak egy kiránduláson jártam volna. Senki se fogja gyanítani, hogy nem
ez volt a szándékom, és hogy, mint egy megvert kutya, csak
visszasomfordálok. Még rajtam áll, hogy igent mondjak; mert ha most
igent mondok, senki előtt se kell szégyenkeznem – magamat kivéve.

De mily szégyen – a legilletékesebb bíró előtt! Mily tökéletes lelki
vereség! Mily kiáltó bizonysága annak, hogy nincsen egy cseppnyi
akaratom!

Mert: mi változott azóta, hogy hirtelen megtettem, a mit a legjobbnak
gondoltam? Jóformán semmi. Megtudtam, hogy többet fogok szenvedni, mint
képzeltem – és ez az egész. Azok az okok, a melyek arra a fájdalmas
elhatározásra rábirtak, ma is fennállanak. Sőt, minél keservesebb rám
nézve, hogy szakítanom kellett, annál bizonyosabb, hogy: jobb előbb
szakítani, mint később, a mikor csak még keservesebb volna.

Hanem Katának a sürgönyére sutba dobtam minden bölcseséget.

Most már, igenis, változott valami.

Most már nemcsak magamról van szó, hanem mindenekelőtt: róla.

Van-e jogom, hogy előre lemondjak minden reménységről – a csodában való
reménységről – az ő nevében is?

– Én nem számítok, hanem Katának tartozom vele, hogy visszamenjek –
siettem elhitetni magammal, a mit jól esett elhinnem. – Lesz, a mi lesz.
De Kata megvárhatja, és meg is várja tőlem, hogy öregasszonyos
szomorkodás helyett megkíséreljem kiküzdeni, a mi a jogunk volna, vagy
mi az ördög…

És rögtön találtam egy másik kitünő okot is.

– Mi birt rá, hogy minden reményt feladva, hirtelen lemondjak? Az, hogy
egyszerre elválasztottak Katától; annak a tudata, hogy ezentúl nem
láthatom szabadon, hogy ezentúl csak mások jelenlétében beszélhetek
vele, a mi annyit jelent, hogy az igazi összeköttetés már megszakadt
közöttünk. Nos, ez a választófal, mely annyira elkeserített, azóta
leomlott. Ha nem is ez volt a czélom vele, visszavonulásom bizonyára
eloszlatta az egérke gyanúját. Azt kell gondolnia, hogy rosszúl
okoskodott, mert, ha afféle terveim vannak, a minőkkel gyanúsított,
semmiesetre se hagyom el a pályát, ilyen hosszú időre. Ha nem így volna,
ha nem így gondolkoznék, okvetetlenül megakadályozza, hogy
visszahívjanak. Tehát most már nem fogja olyan Argus-szemmel őrizni
Katát, legalább egy darabig nem; amúgy is nagyon feltünő volna, ha
őröket állítana melléje olyankor, a mikor Kata ül, én pedig festek,
vagyis azt teszem, a mit ők kívántak. Másfelől, azóta Kata is
megértette, hogy mi keserített el, mi tett reménytelenné, s mi volt az
igazi oka hirtelen elutazásomnak; tehát azt is, hogy a kettesben való
beszélgetésről, és, ha a szükség úgy kívánja, titkos találkozóinkról nem
mondhatunk le, már akármibe kerül… Meg fogja találni a módját, hogy
olyan szabadon találkozhassunk, mint az első időben; talán még többször
láthatom, mint eddig…

Nem tanakodtam tovább egy perczig se, hanem visszamentem, a leghamarább
induló gyorsvonattal.


XI.

Mikor másodszor szálltam le a vasútról a jablonkai őrháznál, az idő dél
felé járt. Sürgönyömet még idején megkapták; a kocsi eljött értem; s
délután két órakor már a kastélyban voltam.

A régi szobámba vezettek, a mi igen jó jelnek látszott. A főispán,
szerencsémre, valahol másutt intézkedett, s nem ült azonnal a nyakamra.
Sietve öltözködtem át, hogy ne keríthessen a hatalmába, ha nemsokára elő
talál kerülni: és mihelyt tűrhető alakban mutatkozhattam a hölgyek
előtt, jelentettem, hogy tisztelegni óhajtok a méltóságos asszonynál.

A főispánné azt üzente vissza, hogy a dohányzóban vár. A dohányzóban?
Furcsa!

Nagyon kiváncsi voltam az arczára. És mégis, mikor a dohányzóba
beléptem, a figyelmemet valami más kötötte le, olyannyira, hogy szinte
megzavarodtam.

Az egérke társaságában egy férfit találtam, egy urat, a kit félig már
ismertem: a vasúti szőke embert… a Hygieából kilopózó szőke embert… a
szőkét, a kit annyiszor kívántam már a pokolba… a kire egy idő óta
gondolni sem akartam.

A meglepetésem akkor se lehetett nagyobb, mikor a Hygiea sötét
szobájában meghallottam ugyanennek az embernek a nevetését. Annyira
elbámultam, hogy észrevehették rajtam.

Az egérke azon kezdte, hogy bemutatott a szőke gavallérnak:

– Asztalosz barátunk!… Czaládunknak az a tagja, a kit még nem iszmert:
Albert báró!

Tehát a szőke ember és Albert báró, a szép Valéria elvált férje, egy és
ugyanazon személy!

Hályog hullott le a szememről.

Emlékezetem sebesen összerakta, a mit valaha a Mestertől hallottam, a
mit a vasúton, és a Hygiea-villában észrevettem, végül mindazt, a mivel
a szép Valéria annak idején tele beszélte a fejemet… képzeletem
elvégezte a munka többi részét, és – mindent megértettem.

De hát mit érdekel engem most már mindez?!

Ez a gondolat magamhoz térített.

Albert báró különben nem sokat foglalkozott velem. Megemlítette, hogy
úgy rémlik neki, mintha egyszer már találkoztunk volna, ha nem csalódik,
a vasúton; megdícsérte a képemet, szivarral kínált meg, aztán
megköszönte nénjének, hogy, bár nem tűri a füstöt, a dohányzóban adott
neki kihallgatást, és magunkra hagyott bennünket.

Siettem bele kapaszkodni Albert bárónak a szavaiba, s figyelmeztettem az
egérkét, hogy a dohányzóban máris nagy a füst – szemtelenül hazudtam,
mert az ablakok nyitva voltak – és minthogy én úgyis csak jelentkezni
óhajtottam…

– Szemmi, szemmi – bíztosított az egérke – a jó szivar füsztje engem nem
zeniroz. Czak a férjem szivarfüsztje zeniroz, mert ő rossz szivart szí.

Bocsánatot kértem tőle, hogy olyan sokáig nem adtam hírt.

– Azért nem írhattam – hazudoztam, hogy a gyanúját elaltassam – mert a
legutolsó napokig magam se tudtam, hogy eleget tehetek-e a megtisztelő
felszólításnak, a családi gyászeset következtében ugyanis az én
életviszonyaimban is változás állott be… – és így tovább, mintha
könyvből olvastam volna.

El akartam hitetni vele, hogy semmi se vonzott vissza, s ha mégis itt
vagyok: csak a festőt látja, és nem a szerelmest.

Nem vettem észre rajta semmit. Erről az arczról, a mely mindig olyan
egyforma volt, mint egy egérke feje, ember még gondolatot le nem
olvasott. És ugyanazzal a semmit se jelentő, hideg nyájassággal szólt
hozzám, mint eddig.

A kihallgatás hamar véget ért, s egy pár percz multán megindulhattam:
fölkeresni Katát.

– Ha üdvözölni akarja a fiatalokat – szólt a főispánné – a parkban
találja őket. Már epedve várják.

Katát természetesen nagy sokaság közepett találtam. Mikor messziről
megpillantottam, a Romeo szava jutott eszembe: »Fehér galamb
hollóseregben…«

No, de rajtunk se lehetett ám észrevenni semmit!

Olyan angolosan üdvözöltük egymást, – Kata már messziről olyan
indiánus-kiáltással köszöntött, – olyan kollégiumi stilusban, olyan
tüntetve paroláztunk, – hogy lármás pajtáskodásunk a legjobb szemű
embert is megtéveszthette volna. Itt pedig csupa gyanutlan lélek között
ugráltunk – mert egyrészt a látszat, másrészt a nagyobb vigasság
kedvéért, úgy, a hogyan szoktuk, valamennyien valóságos ugrándozást
vittünk végbe, szerencsés visszaérkezésem méltó megünneplése végett.

A lányok versenyeztek Katával az örömrivalgásban:

– Asztalos, szívem, már meg akartunk halni magáért! – szólt az egyik
Nusi.

– Bele akartunk ugrani a halastóba! – tódította egy másik.

– Gyulám, Gyulám, csakhogy itt vagy! – szemtelenkedett a Géraldine-ok
egyike.

– No csakhogy végre férfit is érzünk magunk körül! – sivítozott égi
ártatlansággal egy kis buta csirkefogó, a ki még kurta ruhában járt.

És én hasonló hangnemben válaszoltam a zajos, meleg üdvözlésre, úgy
ugrándozva közöttük, mint egy hosszú bakkecske, a mely a gödölyékkel
játszik. Kifogástalan készséggel, hűségesen elmókáztam mindazt, a mit
egy fizetett mulattatótól meg lehet kivánni, és alig vártam, hogy abba
hagyhassam ezt a komédiázást.

Reméltem, hogy Kata nem fog sokáig várakoztatni. Nem is csalódtam. Egy
negyedóra mulva, igen ügyesen, valami játék ürügyével élve, félre lopott
a víg bandától.

És nem kerülgette sokáig, a mit mondani akart.

Pár pillanatnyi csend után, mialatt – kéz-kézben – hosszan néztünk
egymás szemébe, így szólt:

– Tudom, hogy maga szeret engem, és boldoggá tesz, hogy szeret. A
felesége akarok lenni. Ez majdnem lehetetlen, de kisértsük meg
kierőszakolni, a mi lehetetlennek látszik. Ha nem lehetek a magáé, soha
se fogok férjhez menni.

Hogy mit dadogtam erre, már nem tudnám elmondani. Talán akkor se tudtam,
hogy mit mondok; hiszen alig voltam magamnál – a gyönyörüségtől!
Bizonyosan azt mondtam, a mit mindenki más mondott volna a helyemben.
Ezt könnyü elképzelni; és kit érdekelne mindez?

Elég az hozzá, vagy öt percznyi sugdolózás után – melynek a részletei
kettőnkön kívül az egész világot untatták volna – megvallottam neki,
milyen kevés a reménységem ahhoz, hogy a sorsunk még jóra fordulhat, s
hogy csakugyan azért utaztam el, mert elveszítettem minden
reménységemet. Kata ugyanúgy látta a dolgokat, csak reménykedni tudott
jobban, mint én; mert kevésbbé ismerte az életet, és mert szerette
azokat az embereket, a kiktől a jövője függött.

Elmondta, milyen sokat vár attól, hogy jó ügyvédünk lesz – Valéria.

– Menjen el hozzá a fürdőbe – suttogta – ha lehet, már holnap reggel, és
tanakodják ki, hogy mit lehetne csinálni? Akárhogyan képzelik, én azt
fogom tenni, a mit a leghelyesebbnek találnak.

– Beszélt már vele?

– Mindjárt másnap, hogy maga elutazott, elmondtam neki mindent.

– És Valéria – biztatta?

– Ő se nagyon bízik abban, hogy kikönyöröghetem a nagypapa
beleegyezését, de azt mondta, azért előre nem kell kétségbeesni. Talán
csak azért mondta, mert megesett rajtam a szíve. De megigérte, hogy
mindent megtesz az érdekünkben, a mit csak megtehet. A sürgönyömet is ő
küldötte el.

– Hát az ellenséges tábor? A Guszti nénit értem, mert ha az egész
kastélyt a mi pártunkra hódíthatjuk, csak éppen őt nem, ő egymagában is
fölér egy egész táborral… és százan lehetnek mellettünk, még se érhetünk
el semmit, mihelyt ő ellenünk vonúl ki. Mit gondol, már nem gyanakszik?

– Nem tudom. Azóta nem szólt egy szót se, de sejtelmem sincs róla, mit
gondol magában.

– Megakadályozhatta volna, hogy visszahívjanak, s minthogy ezt nem
tette, úgy hiszem, sikerült eloszlatnunk a gyanúját. Nem gondolja, hogy
így van?

– Fájdalom, ez semmit se jelent. Az, hogy az én arczképemet is maga
készítse el: a nagypapa kívánsága; az édes anyám arczképe nagyon
tetszett neki. Guszti néni nem akadályozhatta meg, hogy a nagypapa magát
visszahívja… csak úgy akadályozhatta volna meg, ha nagyon komoly okkal
áll elő… ha elmond mindent, a mit észrevett. Ezt nem merte tenni. A
nagypapa már nagyon öreg ember; féltjük minden izgalomtól. És ez a
leleplezés olyan lelki megrázkódást okozhatna neki, hogy ezt a Guszti
néni is bizonyosan el akarja kerülni, a mig csak lehet. Természetesen a
Guszti nénit ez se tartaná vissza, hogy mindent eláruljon neki, ha azt
látná, hogy máskép nem választhat el bennünket. De most még nem látja
annak a szükségét, hogy a legveszedelmesebb eszközt, a rá nézve is
veszedelmes eszközt, használja fel a megrontásunkra. Azt gondolhatja,
hogy maga is meg tud birkózni velünk.

– Félek, hogy igaza van.

– Neki vagy nekem?

– Hogy neki is igaza van. Mert abban semmi kétségem, hogy maga jól
magyarázza a Guszti néni viselkedését. Meggyőzött róla, hogy semmit se
jelent, ha visszahívtak. Persze jobban szerettem volna az ellenkezőt
hinni, de magam is gyanítottam, hogy ebben csak a reménykedésem lát
biztató jelt.

– Azért az se lehetetlen, hogy elutazásával és váratlanul hosszú
távolmaradásával eloszlatta a Guszti néni gyanúját. És így, a mivel
nekem olyan rossz napokat okozott, legalább – javunkra vált. Talán mégis
javunkra vált.

(Hogy megcsókoltam-e azt az édes ajkat, a mely így suttogott? – ez úgy
se érdekel senkit.)

– Annyi bizonyos – folytattam egy félpercznyi szünet után, melyre
fátyolt borítok – annyi bizonyos, hogy Guszti néni olyan szívesen
fogadott, mintha soha se gyanakodott volna rám; és az is jó jelnek
látszik, hogy a régi szobámba vezettek… nem költöztetett máshová.

– Ezekben a jó jelekben se bízom.

– És megint igaza lehet. Ez az asszony, ha gyanakszik, a gyanuját
előttem nem fogja elárulni, a míg meg nem szerezte a bizonyosságot; sőt
csak annál szívesebb arczot mutat, hogy minél kevésbbé ügyeljek magamra,
és ő minél hamarább tisztában legyen azzal, a mit tudni akar. Az is
valószinű, hogy nem azért kerültem vissza a régi szobámba, mintha már
nem gyanusítana, hanem ellenkezőleg, mert meg akar figyelni bennünket.

– Ebből pedig az következik, hogy jobban kell vigyáznunk, mint eddig.
Tehát esténkint nem láthatjuk egymást, hanem mindig a véletlentől kell
kicsikarnunk, hogy kettesben beszélgethessünk.

– Végre is akármilyen mindenütt jelenvaló, nem járhat mindig a
sarkunkban.

– És én majd egy kicsit kezére járok a véletlennek, ne féljen.

(Ismét szünet.)

– Lássa – szóltam aztán, egy kissé felvidámodva – jól teszi, hogy
felbátorít!… így!… így!… mert engem ez a Guszti néni nagyon
megfélemlített. Rettenetesen szívós ellenségnek látszik; nincs
veszedelmesebb, mint a csöndes, lassú víz. Az igazat megvallva, nem
értem, minek köszönhetem, hogy olyan kérlelhetetlenül ellenségem, és még
kevésbbé értem, hogy mért olyan nagy ellensége minden mésalliance-nak.
Hiszen ő se ment férjhez a Dalai Lámához!

– Ennek az lehet az oka – felelt Kata nevetve – hogy Guszti néni egyszer
igen-igen szerelmes volt a bácsiba…

– Kibe? A főispánba?

– Igen. És azóta ostobaságnak tart, megvet, utál minden szerelmi
házasságot.


XII.

Másnap már korán reggel ott voltam a fürdő sétaterén, hogy minél
hamarább túl legyek a köteles tanácskozáson. Igaz, még nem régen nagyban
fogadkoztam, hogy a szép Valériát soha se látom többé, de a mióta
megtudtam, hogy a szőke ember és Albert báró egy és ugyanazon halandó, –
a mióta mindent, de mindent megértettem, – már nem volt mért húzódoznom
ettől a találkozástól.

Kilencz óra tájban ügyvédünk lejött a lakásából s megindult rendes
sétájára, hegynek fel. A legelső fordulónál elállottam az utját.
(Ismertem az utjait s valamennyi szokását.)

Egy cseppet se volt meglepetve, hogy egyszerre csak felbukkanok előtte.
Mintha várt volna, ezekkel a szókkal fogadott:

– Előkerült végre, Don Juan?!…

– Én és Don Juan? Úgy látszik, a bárónét jókedvében találom.

– Igenis, Don Juan. A ki mindenfelé szépeleg és senkinek se udvarol
nyíltan, de mindenkinek titokban, alattomban, azt én Don Juannak
nevezem. Tessék, a míg én abban a boldogító hitben éldegélek, hogy egy
magasabb rendű, mondhatnám szent czélból, sikerült elbolondítanom ő
veszedelmességét, addig ő, suttyomban, meghódítja a kis hugom szívét,
természetesen egy szót se szólva arról, hogy odaát, túl a hegyen, miket
szokott suttogni a nénike fülébe! És milyen ármányos! Én se vagyok a
leggyermekesebb lélek… de eldicsekedhetik vele, hogy engem, minden
asszonyi éleslátás csúfjára, mégis rászedett, tisztára a jó képével,
mert soha se hittem volna, hogy olyan nagy betyár! Lám, lám, mikor
elvégzi magában, hogy az ültetvényei már nem kívánnak több gondozást…
csak meg kell várni, míg a mag kikel… mikor látja, hogy a szénája már
rendben van, akkor kapja magát, gondol merészet és nagyot, vakmerő
játékba fog, és hirtelen elutazik, csak azért, hogy visszahívják, hogy
utána szaladjanak, hogy, a mikor visszajön, ne legyen egyéb dolga, mint:
aratni.

– Nem is vagyok olyan nagy betyár! – feleltem. – Ez a sok ravasz
számítás egy pillanatig se fordult meg az én ármányos fejemben. Csak
azért utaztam el, mert elveszítettem a reménységemet.

– Melyik reménységét, ha szabad kérdeznem?

– Csak egy reménységem volt: az, hogy senkinek se lesz ellenére, senkit
se botránkoztatok meg vele, ha titokban, alattomban, Katáról ábrándozom.
Mert én se vagyok a leggyermekesebb lélek, és hogy a báróné csak tréfál
velem, e felől nem lehettek kétségeim.

– Szépen vagyunk. Elveszítek egy csaknem eszményi, mert nagyon kezelhető
udvarlót, az ex-udvarló ezt be is jelenti, ugyszólván hivatalosan
jelenti be, tudtomra adja, hogy nem álomképének, hanem ügyvédjének
óhajt… és később talán nászasszonyának, mert nem jó az embernek egyedül
lennie… És most én, én boronáljam össze ezt a házasságot?!

– Félek, senki se boronálhatja össze.

– No, magam se bízom valami nagyon ennek az ügynek a sikerében! De ez a
szegény kis Kata!… Ha tudná, milyen szép akkor, a mikor szerelmesen
sír!… Lelketlen ember, hogy’ tehette ezt?!… De ezen túl volnánk, és
egyelőre ott tartunk, ugy-e, hogy most már csapjak fel
házasság-közvetítőnek?!… Mondja, nem találja furcsának, hogy csak azért,
mert imádom ezt a kis lányt, és mert részvéttel vagyok egy érdemes
ex-udvarlóm iránt, éppen én legyek az, a ki kimódolja ezt a majdnem
lehetetlen házasságot, éppen én, a ki a legjobban tudom, hogy a szerelmi
házasság soha se vezet jóra, én, a ki esküdt ellensége vagyok minden
házasságnak?!…

– Bocsánatot kérek, báróné, ha nagyon merésznek talál… De szeretném, ha
megengedné, hogy őszintén feleljek.

– Csak rajta.

– Tehát, engedelmével szólva, ha egy északi regényíró, a ki ötször vált
el, s a kit egymásután öt különböző feleség csalt meg, mert mind az öt
utálatosnak találta… ha egy ilyen északi regényíró engesztelhetetlen
gyűlölséggel szónokol a házasság intézménye ellen, ezt még meg tudom
érteni. De azt már kevésbbé tudom megérteni, hogy mért szónokol a
házasság intézménye ellen egy olyan szép asszony, a ki csak egyszer vált
el, s a ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével?!

– Tessék?

– A ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével! – ismételtem.

Valéria arcza biborszinűvé vált. Erre nem volt elkészülve.

– És maga… honnan szedi ezt a gyanusítást? – kérdezte a meghökkenés pár
pillanatnyi némasága után. (Kiélvezhettem a hatást.)

– Én nem gyanusítom a bárónét, és soha se mondok olyat, a mit nem tudok
bizonyosan. Csakhogy… van nekem egy kis ujjam, az igen sokat tud, és
nekem mindent megsug. Egész regényt tudnék elmondani, a melynek a
részleteit mind a kis ujjam pletykálta el nekem.

– Mondja el, kérem! Ez a tudós kis ujj igen érdekel engem.

– Tehát a kis ujjam sokat pletykált nekem egy szép asszonyról, a ki
nagyon szerette az urát és mégis elvált tőle, pedig az is nagyon
szerette őt. Nem az érzéseik választották el őket, hanem a makacsságaik,
vagy a mint ők mondták: a viszonyok, az idegen emberek, a társadalmi
élet követelései. Azok a félreértések, melyek abból keletkeztek, hogy a
világ ellenére kötött házasságban nem élhettek kedvök, igényeik szerint.
Nem tudom, folytathatom-e, mert a kis ujjam, ha egyszer hozzá fog a
pletykáláshoz, nagyon illetlen tud lenni.

– Csak folytassa. Maga nem felelős azért, a mit a kis ujja pletykál.

– A szép asszony és a férje, így fecsegett a kis ujjam, minthogy az
egész világ ellenére kötötték meg a házasságukat, már az első naptól
fogva érezni kezdték Jázon és Medea átkát, azt az átkot, mely mindig
feltámad, a mikor két külön világból való ember házasodik össze. Mert
csak egymásért és csak egymásnak akartak élni, mindenekelőtt a
nélkülözést vállalták a nyakukba; a nélkülözést, a melyet, míg
külön-külön éltek, otthon nem ismertek. Ez már kezdetben beárnyékolta
egy kissé a boldogságukat; mert nem olyan sorsban nőttek fel, hogy a
nélkülözést fel se vették volna. De a nélkülözés még hagyján; vannak
ennél nagyobb bajok is. És később meg kellett érniök a keserűségeket is.
Minthogy az egész világ ellenére keltek össze, az egész világ letett
róluk; a régi társaságukat, mely hozzájuk való volt, elvesztették, az uj
társaságot, mely önként közeledett feléjök, nem találták kedvökre
valónak. Az uj környezet embereinek minden lépése, minden hangja
sértette az ízlésüket, bántotta az önérzetüket, megalázta őket maguk
előtt. Visszavonultak ettől a társaságtól, a melyben nem találtak örömet
csak boszúságot, és egymásban keresték a kárpótlást azért, a mit a
társaságban nem tudtak feltalálni. Igen ám, de – férfié az élet gondja.
Az önkéntes szegénység arra kényszerítette őket, hogy bele nyugodjanak
minden szegény ember sorsába; a kereset szüksége a férfit naponkint sok
órára elvonta az otthontól. S a különválás, a kénytelenséggé vált
kétfelé járás óráiban, a magánosságban, az egymástól való lassú
elszokásban észrevették, hogy tulajdonképpen áldozatot hoztak egymásért.
Észrevették, hogy, ha nem is vallják meg egymásnak, és ha még maguknak
se akarják megvallani, azért bizony: néha szenvednek, s míg örömeik
egyre fakúlnak, szenvedéseik egyre terhesebbek. Szenvedéseikért előbb
maguk-magukat okolták; később úgy gondolkoztak, hogy mind a ketten
hibásak; végül mindegyik a másikat okolta. Utóbb már azért is
nehezteltek egymásra, hogy a másik szenved, hogy a másik most már
nincsen oda a boldogságtól, hogy a másik néha elgondolkozik. Ezután már
nem következhetett egyéb, mint hogy fenszóval is okolják egymást; nem
következhetett egyéb, csak a kölcsönös szemrehányások, az egyre
gyakoribb és egyre hangosabb viszálykodás. Aztán… aztán a férfi, a ki
hamar elunta az örökös viszálykodást, elkeseredésében visszatért a régi
életmódjához, s ezzel a koczka el volt vetve. A viszálykodások mind
élesebbek, s ha tompább hanguak, de egyre mérgesebbek lettek, s végre,
néhány lázas jelenet után, elhatározták, hogy elválnak, mert azt hitték,
hogy már nem szeretik, hogy már gyűlölik egymást, pedig csak haragudtak
egymásra, a helyett, hogy az egész világra, a végzetre, vagy nem tudom
kire és mire haragudtak volna… Nagyon szemtelen vagyok?

– Magát nem terheli semmi felelősség; felhatalmaztam rá, hogy csak
beszéljen el mindent, a mit hallott. Pletykált még egyebet is… a kis
ujja?

– Igen. Elmondta, hogy az a szőke férfi, a kiről a történet szól, teljes
négy éven át üldözte az elvált feleségét, mert hamarosan megbánta, hogy
beleegyezett a válásba, és nagyon szeretett volna kibékülni a szép
asszonynyal. De a szép asszony konokabb volt, mint a férfi, s négy éven
át mindenünnen bujdokolt életepárja elől; ha az megjelent valahol, a
szép asszony mindjárt tovább állott onnan. Pedig neki is nehezére esett
a konokság.

– Ugyan! Még ezt is tudta a kis ujja?

– Ezt is tudta. Elmagyarázta nekem, hogy ha a szép asszony annyi rosszat
mondott a többi asszonyról, azért történt, mert örökkön az bántotta,
hogy neki, a ki minden asszonynál különbnek tartja magát, házasságon
kívül kell élnie.

– Igaza van, a kis ujja csakugyan szemtelen gyerek.

– De könnyü elhallgattatni.

– A világért se hallgattassa el. A kis ujjának a magyarázatai ugyan csak
vakmerő találgatások, a melyek épp oly illetlenek, mint a milyen
önkényesek, de engem azért érdekelnek. Folytassa, és semmit se
hallgasson el.

– A magyarázatait se?

– A magyarázatait se.

– Tehát a kis ujjam elmagyarázta azt is, hogy a szép asszony azért
jósolt olyan rossz véget minden férjnek, mert boszantotta, hogy az az
ember, a ki őt, hite szerint, nem érdemelte meg, nyugton alszik, a
lehetetlen helyzetben sem félti őt, a lehetetlen helyzetben is bízik
benne, annyival inkább boszantotta, mert tudta, hogy a betyárnak igaza
van!… Hogy a szép asszony azért rágalmazta meg a női lelket, még
legtitkosabb gondolataiban is, mert rettenetesen haragudott azért, hogy
neki soha se volt más gondolata, csak az a haszontalan ember!… És
elmagyarázta végül, hogy a szép asszony azért lázongott a házasság
intézménye ellen, mert nagyon is érezte ennek a kötésnek a hatalmát, és
át kellett látnia, előre érezte, hogy minden büszkesége ellenére se
tudja megtagadni szerelmi háláját attól a férfitól, a kinek egyszer
odaadta magát.

– Mégis magának volt igaza. A kis ujjának a magyarázatai csakugyan
olyan… hogy is mondjam?… olyan… minden tartózkodás nélkül valók, hogy
lehetetlen végig hallgatni mindazt, a mit magának elsuttogott. Maradjunk
csak a pletykáinál. Az eseményeknél, a melyeket elbeszélt vagy
elhazudozott magának…

– Beszámolok azzal is, a mit elbeszélt, mert nem hiszem, hogy füllentett
volna… Tudtomra adta, mindenekelőtt, hogy a szőke férfi, a ki elválása
óta folyton rajta volt, hogy visszahódítsa a feleségét, éppen azon a
napon törte meg először a szép asszony ellenállását, a melyik napon
engem az a szerencse ért, hogy a bárónéval megismerkedhettem. Az előbb
említett nevezetes esemény, tudniillik a makranczos hölgy
megszelídítése, a gyorsvonaton történt, Füzes-Abony és Miskolcz között.
Az elvált férj az elvált feleséget akkor csókolta meg vagy négy év után
először, egy kicsit erőszakkal… s ez a családi jelenet úgyszólván az
orrom előtt, mert tőlem nem messzire, zajlott le, egy lefoglalt
kocsiszakaszban. A szőke férfi ekkor csikarta ki a szép asszonytól azt
az igéretet, hogy ujra látni fogják egymást – a mit az elvált feleség
már csak azért se tagadhatott meg, mert látta, hogy az ura most az
egyszer nem ereszti ki a körmei közül, mert látta, hogy a szőke férfi
még egy kis botránytól se riad vissza, csak hogy czélját érje, és a
szorongatott, szégyenkező szép asszony folyton attól tartott, hogy a le
nem függönyzött kocsiajtón kiváncsi szem pillanthat be… és méltán
tartott ettől, mert ezt a családi jelenetet egy másik kocsiszakaszban
nagyon sajátságos és feltűnő némajáték előzte meg, a mely máris
fölkeltette…

– Egy kiváncsi kis ujjnak a figyelmét. No és még egyebet is tudott
mondani ez a kis kiváncsi?

– Még egyebet is tudott mondani. Elbeszélte, hogy a makacskodó szép,
mikor látta, hogy kényre-kegyre meg kell adnia magát az ellenségnek, a
ki őt kiböjtölte, kifárasztotta, s nem tudom miféle emlékezések erejénél
fogva lenyügözte – a daczot, mely benne élt, minden bajainak ártatlan
okozója: a házasság ellen fordította, s azt eszelte ki, hogy a házasélet
mindennapos kicsinyességei, nyomoruságai közepett nem lehetnek többé
boldogok, csak titkos szerelmi viszonyban, a melyet a világ nem sejt,
külön-külön élve és csak a szerelmi mámorban találkozva, a mit a szőke
ember, a ki szükség esetén a biliárdon is tud aludni, mosolyogva
vállalt.

– Hihetetlen történet.

– Hihetetlen, de igaz. Tudtomra adta aztán a hírforrásom még azt is,
hogy én, a mint akaratom ellenére, öntudatlanul közbenjárója voltam a
szerelmes párnak a vasúton – mert én voltam ártatlan okozója, hogy a
szép asszony a lefoglalt szakaszba menekült, a hol meg kellett kötnie a
miskolczi békét – később, mikor a miskolczi békekötés összes pontozatai…
hogy is mondják ezt a diplomaczia nyelvén?… igen: »érvénybe léptek«…
tehát később én csak arra szolgáltam a szép asszonynak, hogy – ha már se
a bánatát, se küzdelmeinek a történetét, se szerelmi élete
ujjászületésének a titkát nem kiálthatta ki a világnak, a hegyeknek, a
virágoknak, a madaraknak és a kislányoknak – legyen valakije, a ki
meghallgassa, a mit elmondhatott.

– Lárifári.

– Végül szemtelen hírforrásom most azt hireszteli… nem tudom, ezuttal
alapos-e az értesülése?… hogy az elvált házaspár nemsokára végképpen ki
fog békülni, s ismét férj és feleség lesz isten és emberek előtt is. Nem
tudom, hogy ez egyszer nem csalódik-e?… de alighanem most is jó az
értesülése, mert hosszu idő multán most történik először, hogy abban az
időben, a mikor Albert báró a kastélyban tartózkodik, a báróné nem siet
vissza Budapestre.

– Magának ördöge van, nem kis ujja!… Különben mindebből egy szó se igaz…
csak annyi igaz, hogy kibékültem a férjemmel és megint együtt fogunk
élni.

– No csakhogy mégis eltaláltam valamit!

– Az már igazán nem fontos, hogy eltalált-e valamit. De mit is beszél
folyton rólam?!… a mikor nem rólam van szó!

– Csak annyit akartam mondani, hogy a báróné a házasság intézményének
nem olyan engesztelhetetlen ellensége, mint a milyennek mutatja magát.

– Mért? Mert megadtam magamat a sorsomnak? Hja, az én dolgaimat már nem
lehet másképpen összedrótozni! De ez nem szól a házasság mellett, sőt!
És nem tagadom, ennek a szegény kis lánynak a jól felfogott érdekében
nagy kedvem volna lebeszélni magukat minden szép szándékukról, ha azt
hinném, hogy ennek a kisérletnek, a legszebb szónak és a legokosabb
szónak is, foganatja lehetne. És ha már erről beszélünk, vallja meg
őszintén, hogy mindabban, a mit maga körül lát… és, példának okáért,
abban a regényben is, a melyet rólam eszelt ki, nem találja-e meg az
elrettentő példát?

– Ijesztgetni ne ijesztgessen, báróné. Láthatja, hogy úgyis eléggé meg
vagyok riadva. Hiszen, ha nem volnék megriadva, akkor egyszerüen az
ölembe kapnám ezt a kis lányt, és elszökném vele.

– S azok közt a viszonyok közt, a melyekkel el kell számolnunk,
alighanem ez volna legokosabb. Mert hogy szép szerével csak úgy magának
ajándékoznák Katát, abban nagyon, de nagyon kételkedem. És hogy végre
arról is beszéljünk: mit lehetne hát tenni?!… mondja – mert ez az első
kérdés, a főkérdés… s Kata ezt nem kérdezhette meg magától – mondja:
elszánt ember maga? Kész maga mindenre, de mindenre?

– Nem vagyok elszánt ember s nem vagyok kész mindenre. Az én sorsom,
báróné, olyan bizonytalan, mint az, hogy mi lesz holnap ezzel a
falevéllel. Ha azt mondom, hogy igen-igen szegény ember vagyok, ezzel
szemérmetesen keveset mondok. Már pedig én nem akarom, hogy Katát valaha
szegénységben kellessen látnom. Nem akarom megérni, hogy olykor-olykor
rongyos czipőcskében járjon, hogy néha egy kicsit éhesen feküdjék le a
szerelem karjaiba, s hogy olyankor, ha társaságba vágyik, a cselédekhez
üljön le beszélgetni. Nem vagyok elszánt; félénk, gyáva vagyok. Tartok
tőle, hogy a báróné kalandornak fog nézni, de – mégis így van.

– Nem nézem kalandornak, hanem ellenkezőleg látom, hogy derék ember, a
miben különben soha se kételkedtem. Egy kalandor, édesem, nem haboznék.
Az úgy gondolkoznék, hogy: első a feloldhatatlan, vagy legalább is igen
nehezen feloldható kötés, a többi aztán megjön magától. És magának
annyival könnyebb volna nem habozni, mert Kata, úgy látom, nem habozik.
Hát az igen szép, édes barátom, hogy maga nem hajlandó koczkára tenni
Katának az egész jövőjét, akkor, a mikor Kata maga hajlandó erre… és még
szebb, hogy maga ezt félénkségnek nevezi – pedig több bátorság és
elszántság kell hozzá, mint ahhoz, hogy valaki megszöktessen egy
szerelmes kis lányt – … és azt se tagadom, hogy nekem ez az úgynevezett
gyávaság jobban tetszik, mint a mindenre kész szerelem, ha még oly tüzes
is… csakhogy… csakhogy a tökéletes becsületesség, kedves barátom, igen
hálátlan dolog, és az erőszakos emberekkel szemben csak egy fegyverünk
lehet: az erőszak. Azért most már azt kérdem, el van-e készülve arra,
hogy, ha a másik utat-módot választjuk, könnyen elveszíthetünk mindent,
még a csatateret is, s akkor bizony, egyszerűen le kell mondani?!…

– Igen, el vagyok készülve rá.

Ezzel a Memento Morival kezdtük meg a tanácskozást arról, hogy miképpen
fogjunk hozzá a békés ostrom nehéz munkájához.

Én abban a véleményben voltam, hogy mesterkedéssel, taktikával nem sokat
segíthetünk magunkon, s hogy mindjárt színt kellene vallani. Vagy-vagy.
Vagy mutatkozik irányunkban némi jó hajlandóság, vagy kiderül, hogy soha
se leszünk képesek ezeket a vén szíveket meglágyítani. A jobbik esetben
– úgyis nagy időbe fog kerülni, a mig Kata kikönyörögheti a
beleegyezést; a késlekedésnek tehát semmi értelme. A rosszabbik esetben
pedig – jobb, ha mindjárt megtudjuk a sorsunkat, legalább nem
reménykedünk hiába.

De Valéria letorkolt:

– Ajtóstól ne rohanjunk a házba; ne rontsunk el mindent előre a
vigyázatlansággal.

Úgy okoskodott, hogy minden attól függ: le tudjuk-e szerelni a félelmes
Guszti nénit? Ha Guszti nénit a pártunkra tudjuk hódítani, azt az
egyetlen lényt, a kinek a szavára az öreg úr sokat ad, mert ez a lánya
mindig együtt érzett vele – akkor nyert ügyünk van. Akkor az egész
család letérdepel az öreg kegyelmes előtt, s az öreg kegyelmes, látva,
hogy még leggőgösebb leánya is a Kata javára használja fel a befolyását,
nem lesz meglágyíthatatlan, annál kevésbbé, mert hiszen a kis unokája
fog siránkozni előtte, az, a kit a legjobban szeret a világon. Ha
azonban Guszti nénit nem tudjuk meghóditani, akkor mindennek vége. Mert
ha az öreg kegyelmes azt látja, hogy helyette a leánya lengeti a
feudalizmus zászlaját, akkor bizony maga is visszavonul
megközelíthetetlen fellegvárába; azt már nem engedheti, hogy valaki
nagyobb arisztokrata, hajthatatlanabb és gőgösebb legyen, mint ő, ha ez
a valaki a leánya is.

– Csakhogy Guszti nénit még nehezebb lesz levenni a lábáról, mint a vén
kegyelmest, mert a nagyapa gyöngéjéhez még csak hozzá lehet férni, a
nagynéni ellenben inkább: a családi akarat, mint: a családi érzés. És ez
a csöndes, szorgos, mindent látó s mindenütt jelenvaló személyke éppen
nem látszik érzelgős teremtésnek.

– De asszony! – felelt a báróné. – Udvaroljon neki!

Bánatomban is elnevettem magam.

– Ó, a mi ezt illeti, igazán mindenre kész vagyok!…

– Udvaroljon neki – folytatta Valéria, ugyanazon a hangon – már csak a
szegény főispán kedvéért is!

– Azt hiszi, hogy ez egy kis békességet szerezne neki?!…

– Szeretem, hogy nem ment el a kedve a tréfálkozástól. Katával
tegnapelőtt nem voltunk ilyen vigan.

– Azért, hogy ilyen siralomházi vidámságot lát rajtam, ne gondolja,
mintha nem volnék érdemes Katára.

– Maga olyan jóravalónak látszik – felelt a báróné – hogy a
legrosszabbtól tartok. Fájdalom, a siker soha se azoké, a kik a
leginkább érdemlik.

És tovább is ilyen baljóslatokkal fűszerezte a tanácskozásunkat.

– Ha minden áron keseríteni akar, lelke rajta! De szeretném, ha Katának
valami biztató ujságot vihetnék.

– Igaza van; ő még ráér kétségbeesni.

Abban állapodtunk meg, hogy Valéria teszi meg az első lépést. Beszélni
fog az egérkével, és felfedi előtte, a mit az egérke úgyis gyanít, hogy
Kata vonzalommal van irántam. Ez kitünő alkalom lesz elhitetni az
ellenséggel, hogy nekem sejtelmem sincs semmiről, és hogy eszembe se
jutott udvarolni Katának. Kitünő alkalom lesz továbbá, kitapogatni:
milyen, mekkora ellentállást szándékoznék kifejteni a jó Guszti néni,
abban az esetben, »ha a Kata vonzalma komolyabbá válnék«, s kitünő
alkalom végül: észrevétlenül kegyelmet esdekelni számomra, nagy hírnevem
és fényes jövőm nem feltünő, de figyelmet keltő ügyes emlegetésével… ezt
rábízhatom.

– Mondja meg neki – szóltam – hogy egy festőből minden lehet. Még nagy
festő is; fejedelmek és pápák barátja!

– Azt fogom mondani, hogy máris az; ez hatásosabb lesz. Igaz!… a képhez
még ma fogjon hozzá!… El kell hitetnie, hogy csak a munkájának él.

– Annyival inkább sietek hozzáfogni, mert ez a kép lesz az egyetlen
erősségem. Egy pár nap mulva, a mikor már javában dolgozom rajta, Guszti
néni, ha véletlenül meg is tudja a titkunkat, nem teheti ki egykönnyen a
szűrömet.

– Azt hiszi?

– Én semmit se hiszek, de Kata azt hiszi. Úgy okoskodik, és igaza lehet,
hogy nénje addig, a míg be nem fejezem a képet, mindenesetre hallgatni
fog; mert ahhoz, hogy a kastélyból kilökhessen, mindent el kellene
mondania az öreg kegyelmesnek. Már pedig az öreg kegyelmes beteges
ember, a kit féltenek minden izgalomtól.

– Kata még gyermek, és nem ismeri ezeket az embereket. Én jobban ismerem
őket. Ha Guszti néni mindent fölfedez, és akkorra, mikor a maga
teljességében megismeri a veszedelmet, nem tud megbékélni ennek a
házasságnak a gondolatával: biztosíthatom, nem fogja a nagypapát
kimélni. Akkor az lesz a fődolog, hogy ez a házasság ne történjék meg;
inkább üsse meg a nagypapát a guta!


XIII.

Mialatt a Kata arczképét festettem, oly gyorsan multak a napok, mint se
azelőtt, se azóta soha, – s ennek az időnek a történetét nem tudnám
pontosan elmondani. Az izgalomban átélt óráknak csak egy-egy percze
marad meg elevenen emlékezetünkben; egy-egy nagyon is átérzett benyomás
örökre bevésődik elménkbe, de benyomásaink nagy részét – minthogy akkor
szálltak meg, a mikor tulajdonképpen nem voltunk magunknál –
elfelejtjük, a mint elfelejtjük álomképeinket, a melyek akkor
foglalkoztatták gondolkozásunk műhelyét, a mikor az öntudatunk
szendergett.

És mennyi izgalmat éltem át ezalatt a néhány hét alatt! Mennyi édes
izgalmat – ha Katával olykor kettesben lehettünk, vagy olyankor is, ha
társaság közepett ült előttem, mialatt én festettem, s gyönyörködve
láttam, hogy ez a képem nem lesz olyan rossz, mint a másik! És mennyi
más, nagyrészt gyötrő izgalmat! Az aggodalom és a boszúság, a
reménykedés és a csalódás, a várakozás és a keserűségek, a felbuzdulás
és a megaláztatás minden izgalmát!

Az első napok nem igen tájékoztattak bennünket a felől, hogy
remélhetünk-e valami sikert. Az egérke igen hidegen fogadta Valéria
közlését. Azt mondta neki:

– Vettem észre, de nem baj!… Kata át fogja látni, hogy ez lehetetlen.

– Tudod – színeskedett Valéria – az efféléről a legjobb és
legengedelmesebb kislányokkal se lehet okosan beszélni. Kata úgy
gondolkozhatik, hogy végre is: ez már az isten tudja hányadik
mésalliance volna a családban!… és, meglehet, nem fogja megérteni, hogy
mért találnátok ezt olyan szörnyüségnek?

– Mondom neked, át fogja látni, hogy ez lehetetlen.

És mikor Valéria, azon a czímen, hogy milyen veszedelmessé lehetek,
felmagasztalt előtte, csak ennyit felelt:

– Igazán kitünő fiatalember. Csak egy hibája van: az, hogy szó se lehet
róla.

Ennél többet Valéria nem tudott kicsikarni belőle.

Vajon átlátott volna a szitán?

Az, hogy a közlés nem izgatta fel, jót is jelenthetett, de rosszat is.
Azt is jelenthette, hogy nem botránkozik meg Katának az ábrándozásán,
hogy a kis lány gyerekes vonzalma nem teszi aggódóvá, hogy nem
háborodnék fel azon, ha Kata hozzám kívánkoznék feleségül, és hogy bele
tudna törődni, ha arra kerülne a sor, hogy Kata rangján alul kössön
házasságot. De jelenthette azt is, hogy nyugodt, hideg, elszánt
ellenségünk lesz.

Csak később tudódott ki, hogy szűkszavúsága a kegyetlenebb gondolatot
leplezte.

Akkor tudniillik, mikor Valéria egyre sűrűbben kezdte környékezni, s
megvallotta neki, hogy ő bizony a Kata pártjára áll.

– Nem látom át – ügyvédkedett mellettünk a báróné – mért kellene
ellenkezni, s mért kellene szerencsétlenné tenni ezt a nagyon érzékeny
kis lányt egész életére.

– Erről a házaszszágról nem lehet szó – mondta ki szigorú végzését az
egérke.

– És ugyan miért nem? – érdeklődött Valéria.

– Mert megölné az apámat.

– Eh, nem először történik, hogy ilyesmit kell megérnie, és mindig
kiállotta.

– Akkor még nem volt ennyire öreg, ennyire megtört. Nem volt beteg.

– Meg vagyok győződve, hogy ha te is a Kata javára szólnál, hamar bele
nyugodnék.

– Rám nem számíthattok – fejezte be Guszti néni az értekezést.

A báróné nem adta meg magát, s bár mindinkább fogyó reménységgel, de
azért nem kevesebb kitartással fáradozott tovább érdekünkben. Egy idő
óta minduntalan ott volt a kastélyban, s a mint utóbb megtudtam,
párthiveket toborzott. Albert bárót, a kivel már nyilvánosan is
kibékült, egyetlen szóval megnyerte az ügyünknek, a mi annál
kellemesebben lepett meg, mert a mésalliance ellen tüzelők táborában
rendesen az a legindulatosabb, a kinek magának is mésalliance terheli a
lelkiismeretét. De pártunkra hódította Valéria a miniszternét is, a ki
különben mindig kegyes szemmel nézett rám.

Ez a szövetség egészségesebb ügyre érdemes hévvel igyekezett meggyőzni
Guszti nénit, hogy a Szepessy-családban egy bolond házassággal több vagy
kevesebb az már nem számít.

S ekközben én is rajta voltam, hogy megszelidíthessük a konok
ellenséget. Szót fogadtam Valériának, és – ah, mily lelkesen udvaroltam
a márványszívü hölgynek! Olyan lelkiismeretesen igyekeztem minél
kedvesebbnek, a megtestesült szeretetreméltóságnak mutatkozni, hogy
ezzel az erőkifejtéssel valami szerencsésebb halandó két asszonyt is
meghódíthatott volna, a kik közül az egyiknek az apját s a másiknak a
férjét ölte meg. De az egérke változatlanul hideg maradt. Mintha észre
se vette volna Jaufre Rudelhez méltó gyöngédségemet, vagy mintha
keresztül látott volna rajtam. Meg volt írva, hogy miután nyolcz évig
nem panaszkodhattam: a dunajeczi kastély körül barangolva, minden
elképzelhető alakjában megismerjem a szerelmi szerencsétlenséget.

Az egérke még ekkor is abban a hitben élt, hogy nekem sejtelmem sincs
Kata kislányos érdeklődéséről. Azt az arczátlanságot, hogy egy senki és
semmi föl merje vetni a szemét egy Szepessy-leányra, az egyetlen egy
leányra, a ki a Szepessy nevet viseli, olyan elképzelhetetlennek
tartotta, hogy gőgje megtévesztette az éleslátását.

Hanem egy szerencsétlen napon megtudta az igazat. Kitől és hogyan
tudhatta meg? – soha se derült ki; alighanem meglesett valaki a parkban,
a mikor azt hittük, hogy egyedül vagyunk.

Magához hívatott.

Azon kezdte, hogy elmondta, miről értesítették. Kérdőre vont, hogy
mindez igaz-e. Nem tagadtam le semmit.

Aztán jól ismert, megdermesztő nyájasságával, hosszasan fejtegette, hogy
az a házasság, a melyről a huga álmodozik, merő lehetetlenség.

Elkeseredésemben azt feleltem neki, hogy az ilyen lehetetlenségek
ujabban gyakran megtörténnek; sőt, úgy tudom, nem egyszer történt meg
már ilyen lehetetlenség – magában a Szepessy-családban is.

– Egy okkal több – szólt – hogy vigyázzunk magunkra.

Mintha egy rablóvezérrel tárgyalt volna.

– Nem tagadom – selypelt tovább – hogy Kata nyugalmára nagyon
kivánatosnak tartanám, ha már most meg lehetne szüntetni az
összeköttetésünket. De ez egyelőre szintén lehetetlen. Sőt,
ellenkezőleg, kérnem kell – és számítok a lovagiasságára, hogy
tekintettel lesz igazán nehéz helyzetemre – kérnem kell, mondom, hogy
maradjon a kastélyban, mintha semmi se történt volna. Igen, tegye meg,
ha másért nem, gyöngédségből az iránt az aggastyán iránt, a ki önnek
semmit se vétett… tegye meg az ő érdekében, hogy egyelőre ne hagyja el a
kastélyt. Míg a Kata képe el nem készül, az ön eltávozása igen feltünő
volna. Meg kellene mondanom atyámnak az igazi okot. És atyám már nemcsak
igen öreg, hanem egyszersmind igen beteg ember. Közlésem olyan
felindulást okozhatna neki, a mely megölhetné.

Meghajoltam; jeléül, hogy engedelmeskedem.

– E helyett csak arra kérhetem – folytatta – arra kell kérnem, hogy ne
igyekezzék Katát egyedül találni, és mások jelenlétében se mondjon neki
semmi olyat, a mi őt gyerekes reménységeiben megerősitené. Ugy-e, meg
fogja igérni nekem, becsületszavára, hogy kerülni fog minden alkalmat, a
mikor Katával magára maradhat, hogy soha se fog olyat mondani neki, a
mit tanúk előtt, a mit előttem nem mondana, és hogy mások előtt se fog
beszélni vele olyan értelemben, a mely az én törekvésemmel ellenkeznék?!
Igérje meg, szavára! Hiszen tudom jól, hogy ön gentleman!

Szerettem volna azt felelni neki:

– Dehogy vagyok gentleman! Én csak egy mázoló legény vagyok, a kit, ha
nagyon mélyen talál bele nézni a bárókisasszony szép szemébe, pusztán
azért nem löknek ki a kastélyból, mert ez feltünő volna.

De csak annyit mondtam:

– Bocsánatot kérek, de a méltóságos asszony többet követel tőlem, mint a
mennyit megigérhetek.

– Akkor hát – szólt – úgy védekezem, a hogyan tudok. Különben köszönöm
az őszinteségét; az is valami.

Ettől fogva Kata egy lépést se tehetett testőrök kisérete nélkül. Vagy a
Nusik csapata volt körülötte, vagy szobalányok követték nyomon. Még
Valéria se maradhatott egyedül vele; ha egy-egy perczre összesugtak, az
egérke nyomban előkerült, mintha a falból bujt volna ki.

Még hozzá, olyan ügyesen vezényelte seregét s úgy tudta intézni a
dolgokat, hogy a testőrök között is egyre ritkábban lelhettem fel Katát.
Utóbb már, az űlés félóráját kivéve, egész nap alig találkozhattam vele.

Párthíveim ezalatt két irányban működtek. Egyfelül, nem hagytak békét az
egérkének; de azt ugyan hiába kérlelték! Másfelül, elképpedésemre,
folyton azon példálóztak előttem, hogy mit tennének mások az én
helyemben, s hogy itt meg ott, ezek meg amazok hogyan oldották meg
ugyanezt a gordiusi csomót. Szép hegedűszóban, de félreérthetetlenül,
azt a gondolatot igyekeztek belém sugallni, hogy: nincs más választásom,
mint megszöktetni Katát.

A miniszterné nyiltan megmondta:

– Szöktesse meg!… A mi családunk tagjai mind erőszakos emberek, de az
erőszaknak mindig megadják magukat! Ez nálunk már hagyomány; még talán a
czímerünkben is benne van ez a jelmondat, hogy: »Csak az erőszaknak
engedünk!« De annak aztán mindig engedünk!

Olyan kedves volt, hogy kisértésbe ejtett: ne próbáljam-e ki rajta a
tanácsát? Isten bocsássa meg, de azt hiszem, hogy ebből a kísérletből
nem következett volna semmi szörnyű vérontás.

Az erőszak! Persze, hogy mindíg az erőszak a legokosabb, a mit csak
megtehet az ember!

Igen, de hátha az öreg kegyelmes most az egyszer mégis megköti magát?!
Hátha az én erőszakom lesz az első, a melyet nem bocsátanak meg?! Mi vár
akkor Katára?

Időközben titkunk nem maradt titok. Guszti néninek a kémei fecsegtek-e?
Vagy a Kata őrízetére kirendelt szoknyás kis testőröknek nyilt meg a
szemök? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a titok lassankint
kiszivárgott, s a kastélyon belül, a legszélesebb körben is megtudták,
hogy kitől és miért kell Katát olyan gondosan őrizni. A leánysereg egy
idő óta minduntalan szétszakadozott kisebb csoportokba; hol itt, hol
amott bujt össze két-három Nusi: egyszerre igen sok suttogni valójuk
akadt. A cselédek is furcsán pislantgattak rám; tisztában lehettem vele,
hogy a kastélyban már csak egy ember van, a ki még nem tud semmit: az
öreg kegyelmes.

Valériától megtudtam, hogy a kisasszonykák is pártállást foglaltak.

– A maga drámájából a humor sem hiányzik; ezek az angyalkák hajba kaptak
magán. Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy a mi pártunk az erősebb.

Viszont, látnom kellett, hogy a cselédek az egérkével éreznek. Az ő
gondolkozásukat fellázította az, hogy állandó lakosnak akarok
betolakodni ebbe az ősi kastélyba, a melyben mindenki talpig
arisztokrata, a szolgák csak úgy, vagy még inkább, mint maguk az urak.

A szolgáktól aztán a főispán is megtudta, hogy miben sántikálok.
Természetesen rögtön a pártomra állt.

És szerencsétlenségemben az a szerencse ért, hogy minél ritkábban
láthattam Katát, annál gyakrabban élvezhettem az ő társaságát.

Esténkint iszonyú kiabálást vitt végbe a szobámban:

– Lánczhordtát! Hát nem tudsz elbánni azzal a kis pöszével?! (A
feleségét értette.)

Folyton buzdított, lázított, tüzelt a felesége ellen, s minden este
hozott számomra egy pár ujdonatuj orosz közmondást, a melyeknek a
tanulsága mindíg az volt, hogy az asszonyt meg kell verni, és ha már
nyekkenni se tud, akkor is meg kell verni.

– Hanem azért ne félj! – biztatott. – Majd teszek róla! Csak azért is
megkapod a kis lányt! Majd teszek róla!

No, akkor már végünk van!

Nem is igen lehetett többé reménységem. A képem majdnem egészen kész
volt – kivételképpen elég jónak, legalább is tűrhetőnek találtam – még
csak az utolsó néhány ecsetvonás, a Penelope ősi ürügye, és csak az
imádság tartott a kastélyban. És az ellenséges erő ki tudta vinni, hogy
az ülés rövid félóráját nem számítva – a mit nem lehetett számítani,
mert ez alatt az egérke le nem vette rólam a szemét – már soha se
juthattam a Kata közelébe.

Ekkor Kata talált valakit, a ki, jó pénzért, egy levelet csempészett
hozzám.

Azt írta Kata ebben a levélben:

»Már nem hiszem, hogy a beleegyezésüket ki tudjuk csikarni. Elszakadok
tőlük, ha akarja. Követem akárhová. A magáé vagyok.

Éjjel – a viszontlátásra!

Kata.«

Mikor ezt a levelet elolvastam, a legnagyobb elégtételt éreztem, a
melyet az élet valaha adott.

És még ennek az első-utolsó diadalnak a gyönyörüséggel teljes perczét is
beárnyékolta valami.

A levelet William hozta el; az a Góliáth-alakú lakáj, a ki azelőtt
mindíg vigyorogva nézett rám, s a kinek, ha másfelé néztem, a két kis
szemebogara folyton rajtam volt.

Most mély tisztelettel állott előttem, mint egy gránátos a császár
előtt. S a végtelen komolyság, melylyel rendelkezésemet várta, ezt
mondta némán, de érthetően:

– Ó, most már elismerlek úrnak! Ha az ocsmány kis öreg állat felfordul,
te léssz itt az úristen. Ura a földnek, a melyet belátsz; satrapája
ennek a sok gyámoltalan asszonynak. És ha eszedbe jut, hogy egyet rugj
rajtam, csak jogaidat gyakorlod: megfizetsz érte. Mindezt
kiszerelmeskedted magadnak; ügyes ficzkó vagy!

Arczomba szökött a vér erre a gondolatra. Eszembe jutottak a
lovászmesterek, házitanítók és czigányok, a kik herczegnőket vettek el;
és a festők, a festők is!

Az örömem el volt rontva.


XIV.

A sötét szoba ablaka megnyílt, és a regényes bárókisasszony, a nyári
éjszaka nagy csöndességében, átsuttogott szerelmeséhez, a kitől a másik
épületszárny, egy keskeny udvar, kétemeletnyi mélység – és még egy másik
mélység: a kettőjük külön-külön világa közt tátongó, áthidalhatatlan
szakadék – választotta el:

– Gyula!

A szemközt lévő nyitott ablak mögött leskelődő férfi kihajolt a sötétbe:

– Kata! Édes kis Katám!

– Ne gyujtsa ki a villanyt! – suttogott Kata. – A világosság árult el
bennünket. Az, hogy az illendőség kedvéért nem oltottuk el, a míg
beszélgettünk.

– A kém most is ébren lehet – feleltem – és hátha a közelben
hallgatózik?! Attól tartok, a nénje megtudhatja, hogy maga az igéretét
nem tartotta meg, s akkor soha se beszélhetünk többé így, a hogy most,
mert engem, akármi czímen, átküldenek egy más szobába.

– Igaza van, itt nem beszélhetünk sokáig, és most már arra se
számíthatunk, hogy majd napközben… Pedig… Várjon csak; eszembe jutott
valami. Igen, ez lesz a legokosabb. Most két óra. Négykor Gyurka
Jablonkára megy a postáért, s akkor, úgy tudom, a hátulsó kis kapu már
nyitva marad. Negyed ötkor jöjjön le. Ha a kapu csakugyan nyitva van, a
parkban, a nagy halastónál találkozunk… majd átvisz a kis szigetre, a
kioszkba… csolnak mindig van ott. Ha pedig a kapu zárva marad, odalenn
megvárjuk egymást, s majd csak kitalálunk valamit, hogy hova rejtőzzünk.
Addig aludhatnék egy kicsit. Igaz… hozzon magával felöltőt vagy
köpönyeget! Reggeli négy óra tájban itt a legnagyobb hőség idején is
hideg van. Megkapta a levelemet?

Mindössze annyit feleltem:

– Megkaptam!

– Csak annyit mondjon még: mit felel rá?

– Nem tudok egy pár szóval felelni. A feleletem hosszú lesz.

– Várom!

Egy negyed ötkor nyitva találtam a hátulsó kis kaput. Lesiettem a
parkba; Kata már a halastónál várt.

Alig ismertem rá. A feje körül volt kötve fekete kendővel; a kapucznis
porköpönyeg, a melybe fázékonyan burkolózott, betakarta egész alakját.
Ha valaki véletlenül megpillantja, a mint kioson a kastélyból, nem hiszi
el, hogy a bárókisasszonyt látja.

Az arczocskája alig látszott ki a kendőből, s olyan cseppségnek tűnt
fel! A porköpönyeg alatt csak pongyola lehetett rajta, mert alakját még
soha se láttam ilyen kislányosnak; sarkatlan czipőjében egészen gyerek
lett, olyan kicsiny, mint egy serdületlen leányka. Csak a nagy szeme
volt asszonyi.

Lehajoltam hozzá – most, hogy még kisebb lett, mint rendesen, éppen
kétszer akkora voltam, mint ő – átkaroltam és körülfogtam a
felleghajtómmal. Aztán beemeltem egy csolnakba és áteveztem vele a kis
szigetre.

Katának csak a tekintete beszélt, de ó, milyen érthetően!… És én,
mialatt szerelmesemnek a szemébe nézve szótlanul eveztem, arra a
gyöngeségre gondoltam, mely ezt a gyermekies testet most az én karjaim
közé hajtja… aztán arra a bolondságra, hogy ez a gyermekies test előttem
most az üdvösségnek tűnik fel… és eszembe jutott, a mit egyszer régen
olvastam, hogy a férfinak a szerelme, ha föléje emelkedik a puszta
állatiasságnak, tulajdonképpen: az erősebb pártfogó ösztöne, melylyel
emez a gyöngébbet védelmezi, mihelyt az állatban némi öntudatosság,
valamelyes lelki élet csillan fel… Nekem ezt a kis gyöngeséget most meg
kell védelmeznem, és a ki ellen meg kell védelmeznem, az: én magam
vagyok, a védelmező! Különös feladat!

Bevittem a kioszkba, leültettem egy divánra, melléje ültem,
körülkaroltam és szerelmes szókat suttogtam a fülébe. Szerelmes szókat,
a melyek senkit se érdekelnek azon kívül, a kinek szólnak. Különben ez
volt a legokosabb, a mit aznap mondottam. Mert azután így szóltam:

– És maga el tudná hagyni értem a szegény öreg nagyapját, a kinek maga
az egyetlen öröme?!

– Ne keserítsen! Mit tehetek róla? Ő akarja így. Az ő hajthatatlansága.

– Igen, ez a hajthatatlanság az egész családjuk átka. Nem maga az első,
a kinek ez a hajthatatlanság… az a konokság, a melylyel ez az öreg ember
azt követeli, hogy mindenki az ő szemével lássa az életet és az ő érzése
szerint érezzen – szenvedést okoz. Megrontotta ezzel mindazok életét, a
kiket valaha szeretett; volt, a kit örökre boldogtalanná tett,
mindegyiknek temérdek szenvedést okozott. Mintha bizony valami dicső
életet szerzett volna az ő életbölcsesége azoknak, a kik a tetszéséhez,
a parancsához alkalmazkodtak! Az ő életbölcsesége csak szánandó alakokat
teremtett. De én ezt az öreg embert is szánom. Mennyi szenvedést okozott
a hajthatatlanságával önmagának is! Egész hosszú élete csupa szenvedés…
Ő maga tette, hogy így volt, és mégis sajnálnivaló. Aztán magán kivül
most már igazán senkije, semmije. Senkit se szeret, csak magát; maga
neki: minden gyönyörüsége, minden öröme, az egész élete. Maga jól tudja
ezt; és bár ő boldogtalanná tette a maga édesapját és édesanyját, azért
mégis szereti ezt a konok öreg embert… hisz az apját és az anyját nem
ismerte, emennek a szeretetét pedig mindennap érzi. És engem
büszkeséggel, és kimondhatatlanul édes érzéssel tölt el az a tudat, hogy
őt is elhagyná értem, de mégis – le akarom beszélni arról, a mire már
elszánta magát! Nem ő érte; ennyire nem vagyok önzéstelen. Hanem
magáért! Mert nemcsak neki okozna nagy fájdalmat, sok szenvedést;
hosszú, örökös, egy életen át tartó szenvedésre kárhoztatná magamagát
is!

Kata sírt.

– Lehet – folytattam – hogy ha a sorsunk rosszra fordul, ha igazán el
kell veszítenem magát örökre, lehet, hogy egyszer, később, gyanusítani
fog magában és az emlékemet is meggyűlöli, mert nem azt fogja gondolni,
hogy gyáva voltam – pedig, igen, gyáva vagyok – hanem azt fogja
képzelni, hogy a gazdag bárókisasszonyt, a kit nem akartak hozzám adni,
elvettem volna, de olyan önző voltam, hogy azt a leányt, a ki önként
követett volna a szegénységbe, a mi neki a mellett: a minden földi jóról
való lemondás, majdnem a magánosság s majdnem az elhagyatottság, szóval
az önkéntes számüzetés a paradicsomból… ezt a minden áldozatra kész,
nagylelkű, szerető szívű leányt, magát a leányt, a javai nélkül, nem
vettem el. Nagyon fájdalmas nekem, hogy ez megtörténhetik, hogy maga
valaha így gondolkozhatik rólam. De még ennél is fájdalmasabb, hogy:
íme, a boldogság itt van előttem, csak a kezemet kell kinyujtanom érte,
és nekem mégis önként kell lemondanom a boldogságról, egész életem
öröméről, testem-lelkem üdvösségéről!

Kata csak sírt.

– De azért – beszéltem tovább – egy pillanatra se estem kisértésbe, hogy
visszaéljek a maga nagylelküségével. Maga nem sejti, hogy mekkora
áldozatot akart hozni értem. Később soha se bocsátaná meg nekem, hogy
elfogadtam ezt az áldozatot. Nem sejti, hogy a szegénységben, a
szegénység kicsinyes bajai közepett, nem tudna megélni. Maga üvegházi
virág; a mezőn elhervadna. Szennyes ember volnék, ha magammal rántanám
az elhagyatottságba és az örökös küzködésbe. Igaz, eleinte volnának
édes, nagyon édes napjaink, a melyek egy darabig magát is sok mindenért
kárpótolnák; és nekem, nekem ezek az édes napok olyan boldogságot
adnának, a mely nekem, nekem megérné mindazt, a mi következnék: a sok
szenvedést, akár a sáros halált is!… De nyomorult, alávaló, hitvány
ember volnék, ha azért, hogy elérhessem ezt a rövid, de nekem mindennel
fölérő boldogságot, – világosan látva a jövőt, tudatosan és
szántszándékkal szerencsétlenné tenném magát!… magát, a kit a legjobban
szeretek a világon!

– Csak a szegénység?!… – kérdezte Kata.

– Ó, maga nem tudja, mi az! Nem ismeri az életet, az embereket,
magamagát se, mert hiszen még gyermek, sejtelme sincs semmiről! A
szegénység a legrettenetesebb hatalom a világon! A szegénység a szerelem
halála! Nincs az a szép, nincs az a nagy érzés, a mit meg ne öljön, a
mit lassankint meg ne mérgezzen, el ne sorvaszszon, meg ne fojtson! Én
ismerem a szegénységet, és láttam másokon, jókon, részvétre méltókon,
hogy mit tud tenni ez a pokoli hatalom! A szegénység nekem ma semmi;
fiatal, erős, egészséges vagyok, semmire sincs szükségem, és semmire
sincs gondom! De a szegénység – magával! Maga nem is gyanítja, mik azok
a nélkülözések, azok a megaláztatások, azok az emésztő, minden lelki
életet elsorvasztó gyötrelmek, a melyek elkergethetetlen piszkos
kuvaszokként folyton ott kullognak a szegénység nyomában! De én láttam,
már a gyermekkoromban is láttam, mivé tudja silányítani a legkülönb
embereket, milyen szenvedések parazitáit tenyészti, milyen rettenetes
tud lenni – a családban! Nincs fogalma, hogy mije van, a mint nem érzi,
hogy lélekzik. Nincs fogalma, miről kellene lemondania, mit kellene
kiállania, milyen kicsinyessé kellene nyomorodnia, ha átadná magát ennek
a szennyes ördögnek! Mit tud maga a szegények életéről, azokéról, a kik
a szegénység összes nyomorúságaiért nem a végzetet, hanem egymást
okolják?! Mit tudja, hogyan idegeníti el egymástól a szegénység
közössége a legjobb szíveket?! A szerelem a szalmakunyhóban, a szerelem
a szegénységben! Az mese. A szegénységben csak elhagyatottság van, és
veszekedés, örök veszekedés! Ó, csak rágondolni is, mit hozhatna a jövő!
Ha elképzelem magát lesoványodva, elbetegedve, kiaszottan, örökös
nyüglődés, vészverődés, megaláztatás, szégyenkezés közepett, a mint
álmodozva gondol elveszített környezetére, és mialatt a férje robotol:
vagy a sivár, örömtelen, kedvetlenséggel, szomorusággal teli
magányosságba menekszik, vagy olyanok társaságára szorul, a kik csak
arra emlékeztetik, hogy hová züllött, hová nyomorodott! Látni a jövőben
két embert, a kik a sok szenvedéstől, elkeseredéstől már csak kiáltozni
tudnak, két embert, a kik átkozzák az órát, a mikor egymást szerették,
és ez a két ember mi vagyunk!… Nem!

Kata egyre törölgette a könnyeit.

– És ez volt az utolsó reménységem! – sóhajtozott.

Vigasztalni próbáltam:

– Ha valaki, maga meg fogja találni ennek az öreg embernek a szívét!

De nem hittem abban, a mit mondtam…

És miután egy darabig ismét szerelmes szavakat suttogtam a fülébe – ez
volt a legokosabb, a mit tehettem – visszavittem, a honnan hoztam.

Mikor kiszálltunk a csolnakból, Katát előre bocsátottam. Ha valamelyik
cseléd véletlenül már felkelt, legalább együtt ne találjanak bennünket.

Megcsókoltuk egymást, és Kata tovasietett a gyepágyak között, a melyeken
a reggeli pára füstgomolyként gőzölgött.

Addig követtem a tekintetemmel, a míg csak el nem tűnt előlem. Milyen
kicsiny, szegényke!

– Igen, lemondtam a boldogságomról! – szóltam magamban – lemondtam
örökre! Ez fájdalmas, de nem tehettem másképpen, és a lelkiismeretem azt
mondja, hogy jól cselekedtem. Igaz, hogy furcsa alak vagyok, és ha
valaki megtudná a történetemet, vagy a leggaládabb önzéssel vádolna,
vagy hamarjában nem tudna megérteni… végre is régente nem történtek
effélék. De az aranykor gyermekeinek jobb volt; azok nem gondolkoztak,
csak szerettek.


XV.

Csak hallottam, hogy ezután mi történt.

Kata leborult a nagyapja lába elé, sírt és elmondott mindent.

Az öreg kegyelmes rettenetesen felindult, de a guta nem ütötte meg.

Ez után a nagy jelenet után, melynek a részleteit soha se tudtam meg,
párthíveim körülfogták az öreg embert, és igyekeztek a lelkére beszélni.
Az egérkét kivéve, az egész család »letérdepelt előtte«, a hogy Valéria
igérte. Megkísérlették azzal ravaszkodni ki a beleegyezését, hogy: »Ki
tudja?! Talán Kata nem is mond el mindent?!…«, – példálóztak, hogy Kata
is örökre elhagyhatja a kastélyt, a mint elhagyta az apja, – végül
minden hangnemben kérték – a kegyelmét és, természetesen nem az én
kedvemért, hanem a Kata boldogságáért, valósággal könyörögtek neki. De
minden ravaszkodás gyermekes erőlködésnek, a szökéssel való minden
fenyegetőzés hatás nélkül elpukkant rakétának, és minden könyörgés falra
hányt borsónak bizonyult azzal az erős akarattal szemben, mely az
aranysarkantyus vitéz hitvány kis testében lakott. A többieket
egyszerüen lefujta; Kata volt az egyetlen, a kivel szóba ereszkedett.

A Kata esdeklése nem maradt minden eredmény nélkül. Elszántsága,
nyíltsága és kitartása, úgy látszik, meghatották egy kevéssé. Könnyei
pedig talán a szíve mélyéig megillették; hisz Kata volt az egyetlen élő
lény, a ki tudott vele beszélni, a kivel szemben még gyöngéi is voltak.

Ennek tulajdoníthatom, hogy egy ultimátummal tisztelt meg. Magához
hívatott, és ez alkalommal színről színre megláthattam a családi
klenódiumot: a sok százados gőgöt.

Igy szólt hozzám:

– Nagyságod a fiatalságával elfordította tőlem kis unokám szivét. Ez
nagyon fájdalmas rám nézve; nemcsak fájdalmas, leverő is. De én sokkal
jobban szeretem kis unokámat, mint ő engem, s nem azzal gondolok, hogy
mit érzek én, hanem azzal, hogy mi az ő óhajtása. Nem titkolom el
Nagyságod előtt, hogy oly szavak, melyekre Nagyságod egész életén át,
szép sikereinek teljében is büszke lehet, ez ügyben legyőztek engem; nem
oszlatták el aggodalmaimat, de elhallgattatták bennem az eszélyesség
tanácsát. Öreg és gyönge vagyok; nem részesíthetem kis unokámat kellő
oltalomban; s tehetetlenségemben szeretném megóvni őt mindjárt az első
fájdalomtól is, minden fájdalomtól, a meddig lehet. Megadom tehát
magamat a nagyobb erőnek, mely kis unokámat elragadta tőlem. De házamban
régi szokás, és ezt a régi szokást Nagyságod finom lelkülete bizonynyal
méltányolni fogja, hogy a haldokló se adja meg magát kényre-kegyre. Én
is föltételt szabok; föltételt, a melyet vele már közöltem. Ha kis
unokám engem is szeret még egy kissé, akármilyen kevéssé, rá fogja birni
azt, a kit választott, hogy teljesítse ezt a föltételt. És ha Nagyságod
szereti őt, ha annyira szereti, a mennyire kis unokám óhajtja, akkor
Nagyságod, bármily fájdalmasan esik is, meghozza érte a kívánt
áldozatot.

Elhallgatott, mintha feleletet várt volna.

Csak azt feleltem:

– Hallgatom, kegyelmes uram.

– Az én családomban – folytatta az öreg – az a felfogás, és Nagyságod
meg fogja érteni, hogy az én családias érzéseim kegyeletben tartanak
mindent, a mi a rég elhunytak előtt tiszteletreméltónak tűnt fel, az én
családomban, mondom, már régóta az a felfogás, hogy: az ember értékét,
mondhatnám: az embernek az élethez való jogát az határozza meg, hogy
miképpen jut hozzá ahhoz a pénzhez, a miből él. Azok, a kiknek a képeit
Nagyságod itt látja, ezeken a falakon, különböző módon jutottak ahhoz a
vagyonhoz, a melyből éltek. A legtöbben örökölték. Némelyek
donáczióképpen kapták a királytól, véres harczok dijául. Nagyságod talán
azt fogja mondani – mert a mai világból való emberek már ilyeneket
szoktak mondogatni – hogy esetleg voltak közöttük, a kik erőszakkal
vették el másoktól, véres harczokban; lehetséges. De az bizonyos, hogy
egy se volt közöttük, a ki olyan pénzből élt, a melyért valamely
játékban ügyeskedett, a melyet megkapott, de a melyet meg is tagadhattak
volna tőle, az adományozó kedve és parancsoló szeszélye szerint. Csak
egy pillanatnyi türelmet kérek Nagyságodtól; legyen kegyes végig
hallgatni, a világért se óhajtanék olyat mondani, a mi Nagyságodat
méltán kellemetlenül érinthetné. Én a művészetet nagyrabecsülöm, s a
művészeket Isten kiküldöttjeinek tekintem. Csakhogy úgy vélem, és ebben
tér el családunk nézete a közfelfogástól, hogy ez a hívatás csupán akkor
gyakorolható a hívatás szellemében, ha a kiküldött Isten kegyelméből
gondtalanságnak örvend. A művészetről, mint kenyérkeresetről, azt vélem,
hogy ez a küldetésnek egyfelől megrövidítése, másfelől megalázása. Nem
akarom azt mondani, Isten mentsen, hogy ez a kereset nem tisztességes,
de végtelenül kínos volna rám nézve, ha a családom egy tagja akként
tartaná fenn magát, hogy Istennek tetsző munkájáért bizonyos
pénzösszeget kap, hol kevesebbet, hol többet, a szerint, a mint a
vásárló alkuszik, vagy adakozó kedvü, s némi frissitőre valóval is
kivánja jutalmazni a művészt. Reménylem, Nagyságod nem értett félre, és
nem gyanusítja meg azt a határtalan nagyrabecsülést, melylyel Nagyságod
irányában viseltetem. A föltételem tehát a következő. Minthogy, ismerve
Nagyságod nemes lelkületét, kizárt dolognak tekinthető, hogy Nagyságod
tétlenségben éljen s hitvesétől bármit is elfogadjon, Nagyságod kegyes
lesz elvállalni valamelyik minisztériumban, példának okáért a
közoktatásügyi minisztériumban egy tanácsosi állást, a melyre nézve a
kinevezésről természetesen én gondoskodom, és nehogy szóba kerülhessen
annak a lehetősége, hogy valamely művészi alkotása elárusíttassék,
Nagyságod becsületszavát adja nekem, hogy a festészet gyakorlásával
teljesen fel fog hagyni. Ha Nagyságod igazán jószívvel van kis unokám
iránt, meg fogja hozni érte ezt az áldozatot.

Nem feleltem. Azon gondolkoztam, hogy vajon nem rosszhiszemű-e?

– Őrült, de nem rosszhiszemű – szóltam magamban. – Hiszen akkor
megfognám, ha igent mondanék!

– Könyörgök Nagyságodnak – fejezte be, látván, hogy nem sietek felelni –
gondolja meg a dolgot, s aztán közölje velem válaszát, a mikor akarja.

Tehát választanom kellett. Választanom egyfelől a gondtalanság, a
nyugalom, a jövő biztonsága s főképpen a szerelmi boldogság, másfelől
pedig a művészet között, a melyet hiába ostromoltam, a mely balsikerről
balsikerre vitt, a mely még azt az érzést is megtagadta tőlem, hogy
egyszer, csak egyetlen egyszer meg lettem volna elégedve.

Választanom a szerelmi boldogság és a között, a mit eddig
osztályrészemnek tartottam, – a boldog jövő és a között, a minek eddig
éltem, a minek mind mostanáig az egész életemet oda adtam.

No, nem sokáig haboztam!

– Kegyelmes uram – morogtam, de nem fenszóval, csak magamban – ön igen
nagy úr, de én nem ismerek el magam felett urat, és az ön szeszélyét nem
tartom tiszteletben! Áldozatot, azt hoznék a kis unokájáért! Az életemet
is odaadnám érte; egyebem úgy se igen van. De az énemet, azt a mi
vagyok, az emberi önérzetemet, egyszóval: a lelkemet nem adhatom oda a
boldogságért sem! Azt az ön Istenétől kaptam, és csak neki fogom
visszaadni! Megmondhatnám ezt a kegyelmes úrnak most azonnal, de nem
szeretem a nagy szavakat, nem szeretek szónokolni, nem szeretem a
mellemet verni, és jobb, ha nem mondok semmit.

Nos hát, itten már nincs keresetem. Előre, induljon a gálya!
Boldogtalanul fogok élni, és egyedül, örökkön egyedül! De a lelkem szava
szerint fogok élni; megyek az utamon tovább, s végzem a munkámat, a hogy
Isten tudnom adta. Ám jöjjön ujra, mindig a balsiker; legyen örök Szépem
halálomig könyörtelen; ha a munkám haszontalan, ha a munkám értéktelen
is, ha senkinek se kell, s még nekem magamnak se szerez örömet, de az
álmomnak fogok élni! Előre, induljon a gálya!

Kata egészen fehér volt, mikor találkoztam vele.

– Mit felelt neki? – kérdezte, és láttam, hogy remeg.

– Semmit. Igent nem mondhattam, inkább nem feleltem semmit.

– Nem fogadja el a feltételt, ugy-e?! – és felragyogott az arcza.

– Nem fogadom el. Remélem, nem ítél el érte.

– Ha elfogadná, nem volna az az ember, a kinek… – nem fejezte be;
zokogásra fakadt.

De rögtön összeszedte magát, fölemelte a fejét és így szólt hozzám:

– Csókoljon meg.

Megcsókoltuk egymást, utóljára.

Azután… azután sokáig a szemembe nézett, megszorítottuk egymás kezét, és
elváltunk örökre.

VÉGE.




A GONDOLATOLVASÓ


I.

– Hogyan? Ön a Cumberland II.!… Ön az a gondolatolvasó, a kit ezek a
plakátok hirdetnek!… Ön, Don José Maria Gomez, az én Don Ruy Gomez de
Silva barátom fia!… A kit, mig Madridban laktam, gyakran tisztelhettem
házamban!… Ön, a ki Castilia egyik legrégibb családjából származik, ön,
a ki mintaképe volt a komoly, tanult, törekvő fiatal embereknek!… és –
gondolatolvasás!… Eh, ön tréfál!

– Nem tréfálok, kedves Villegas úr, és ha holnapután este elfárad a
Thalia-terembe, meggyőződik róla, hogy igenis a Cumberland II. én
vagyok!

A beszélgetők: egy idősebb úr és egy jól öltözködő, csinos, de nagyon
halvány arczu fiatalember, a ki csakugyan hasonlított a plakátokon
látható arczképre, künn ültek az utczán, egy kávéházi asztalka előtt, a
Galleria Vittorio Emanuele egyik legnépesebb pontján, szemben Milano
legdrágább szállójával.

– De hát hogy jutott eszébe?!… vagyis… mert az igazat megvallva, nem
értem… de nem akarom megsérteni azzal a kérdéssel, hogy…

– Hogy miképpen jutottam idáig? Vagyis hogyan sülyedtem ennyire? Nagyon
egyszerü történet. A mint jól tudja, átkozott rossz pályát választottam:
műépítész lettem. És attól a naptól fogva, hogy megkaptam az
oklevelemet, Spanyolországban nem építenek többé házakat. Senki se
építtet házat; az emberek inkább nem laknak, csakhogy házat ne kelljen
építtetniök.

– De, édes istenem, ebből még nem következik… Jól van, elképzelem, hogy
nem jutott hamar semmiféle megbízáshoz, még azt is, hogy nem kapott
alkalmazást a nagyobb vállalatoknál vagy valamelyik már elismert
műépítőnél… csakhogy engedjen meg, ön teljességgel nem volt rászorulva
arra, hogy azonnal keressen… ön kivárhatta volna a jobb jövőt… hiszen az
ön atyja vagyonos ember!

– Igen, az apám vagyonos ember, de lobbanékony és heves. Különben méltán
boszanthatta, hogy a két fia közül az egyik semmit se csinál, csak
játszik és költ, a másik pedig tanul, próbálkozik, kész volna a
csillagokat lehozni az égből, de olyan élhetetlen, hogy egy fityinget
nem tud megszerezni. Azt hiszem, rám még jobban haragudott, mint az
öcsémre; attól legalább soha se várt semmit, minden reménységét belém
helyezte és huszonnégy éves koromban, miután addig folyton taníttatott,
én is csak ott voltam, a hol az öcsém: mind a ketten az öreg úr nyakán
élősködtünk. Elég az hozzá, egy rossz órájában, a mikor az öcsémért
nagyobb összegü játéktartozást kellett kifizetnie, azt vágta az
arczunkba, hogy ingyenélők vagyunk.

– No és?

– No és a többit elképzelheti. Ha más ember sért meg ilyen mélyen, és
nem az apám, azon az emberen keresztülgázolok. Az apámtól természetesen
nem szerezhetek elégtételt, de azt az apámtól se nyelem le, hogy engem
ingyenélőnek nevezzen. Még abban az órában elhagytam az apám házát.

– Összezördült az atyjával, ilyen csekélység, egy szó miatt, melyet az
atyja ingerültségében ejtett ki, s a melyet ő nem is úgy gondolt…?!

– Nem zördültem vele össze, csak nem tűrhettem el, hogy még egyszer,
joggal, ingyenélőnek mondhasson. Meg akartam élni a magam emberségéből,
és elmentem hazulról azzal az elhatározással, hogy az apai ház küszöbét
nem lépem át mindaddig, mig nem lesz vagyonom.

– És Don Ruy eltűrte azt, hogy ilyen nevetséges okból hosszu ideig
tartó, talán örök elidegenedés támadjon apa és fiú között?… hogy
elváljanak évekre, meglehet mindenkorra?… és hogy ön tönkretegye a
jövőjét?

– Az apám is konok, mint én; hiszen az ő vére vagyok. Különben meg kell
vallanom, később megbánta a heveskedését. Üzent, hogy megbocsátja a
szökésemet. Kerestetett; nyomomba akarta uszítani a rendőrséget, a mely
persze semmit se tehetett volna ellenem, mert nagykoru vagyok, és nem
követtem el semmi olyast, a mi jogot adott volna a rendőrségnek arra,
hogy beleavatkozzék a dolgaimba. Aztán magándetektiveket fogadott fel,
hogy fedezzék fel a rejtekhelyemet. De én olyan jól eltüntem, hogy hiába
kerestek.

– S ha én most nyomban sürgönyzök Don Ruynak?

– Czéltalan volna. Mire az apám ideérne, én már más városban leszek.
Valahol messze; s nem mondom meg önnek, hogy hol. Letartóztatni nincsen
módjában, de azt hiszem, bele is fáradt…

– Hogy önt ne lehetne letartóztatni?!… De hiszen álnéven bolyong a
világban!

– Nem én. Bejelentem én mindig az igazi nevemet is. A Cumberland II.? –
az csak művészi név! Mintha azt mondanám: Pulcinella.

– Már bocsásson meg, kedves José Maria, de a mit ön művel, az tisztára
őrültség! Tudom, hogy igen furcsa teremtései vannak a jóistennek, tudom,
hogy ezek a furcsaságok fölötte változatosak, tudom, hogy az emberi
lélek rendkivül bonyolult gépezet, és hogy az emberek gondolkozása a
végtelenségig különböző lévén, nincs az a bolondság, a melyre ne akadna
vállalkozó, de azért el merem mondani, hogy önnél nagyobb bolondot
keveset láttam szabad lábon… Ne haragudjék, hogy így beszélek; öreg
ember vagyok, önöknek jóbarátja, s ha a szavaim gorombák is, a világért
se akarnám megbántani.

– Nem bánt meg, kedves Villegas úr, mert tudom, hogy száz ember közül
kilenczvenkilencz úgy gondolkozik, a hogy ön. De már én olyan vagyok, a
milyen; castiliai vagyok!

– Látom a castiliai érzékenységet, de őszintén szólva, nem látom a
castiliai büszkeséget. Mert – engedje meg még ezt a bizalmasságot is! –
ön nagy hidalgo ugyan a szegény Don Ruyval szemben, de már nem olyan
nagy hidalgo az egész világgal szemben. Mert végre is, az a mesterség, a
melyet ön most folytat, nem valami előkelő foglalkozás, sőt… hogy is
mondjam?… legjobb lesz, ha megmondom kereken… egy kissé világcsalás!

– Ebben ön téved. Nem előkelő foglalkozás, az igaz, de a czipőkészítés
se előkelő foglalkozás, s azért a varga sokkal tisztességesebb ember
lehet, mint akárhány királyi kincstartó. Nem előkelő foglalkozás!
Persze, hogy nem előkelő foglalkozás, ha az ember pénzért mutogatja,
hogy mit tud! Sokkal szebb foglalkozás, ha az ember a várkastélyában ül
és beszedi a jövedelmeit. De sohasem előkelő, ha az ember a közönség
garasaiból él s a közönség tetszéséből eszik, vagy nemtetszéséből
koplal. És szorosan véve semmiféle pénzszerzés nem előkelő. Pénzt
örökölni sokkal előkelőbb. Nekem azonban, legalább egyelőre, szereznem
kell a pénzt; és nem nagyon válogathattam a foglalkozások között, mert a
házépítésen kívül, a mely tudományomnak semmi hasznát nem vehetem, csak
ehhez az egy dologhoz értek: a gondolatolvasás mesterségéhez. Hajdan,
mint műkedvelő, sportot találtam benne; nagyobb tökéletességre tettem
szert ezen a téren, mint a többi ember; most tehát, mikor rászorultam a
pénzszerzésre, ebből élek, mert egyébhez nem értek, s mert ezt jobban
tudom, mint más. De kereken tagadom, hogy ez a mesterség »egy kissé
világcsalás«; épp olyan tisztességes mesterség ez, mint a czipőkészítés
vagy a házépítés.

– A gondolatolvasás?

– Látom, hogy ön engem kóklernek néz, és hogy ezt a szót:
»gondolatolvasás« – meglehetősen félreérti. Hát ha én azoknak, a kik egy
lira belépődíjat fizetnek, valami affélét bizonygatnék, hogy le tudom
olvasni akárkinek a homlokáról, mit gondolt az imént, vagy mit gondol
ebben a pillanatban: akkor önnek igaza volna, s akkor engem ki kellene
seprüzni a világból.

– De hát mit csinál ön tulajdonképpen?

– Többféle mutatványom van; ha elmondom önnek a legegyszerübbet, megérti
valamennyit. A legegyszerübb mutatványom az, hogy: megtalálom az
elrejtett gombostűt. Engem becsuknak valahová, az impresszáriómmal
együtt; neki se szabad tudnia, hol van az eldugott tárgy: ne mondhassa
senki, hogy összejátszunk, hogy ő árulta el nekem a rejteket, valami
titkos jellel… ó, a gyanusítás mindig nyomon követ!… Mialatt mi foglyok
vagyunk, a nézők elrejtik a tűt; akárhová, akármelyik emeleten, ha
akarják: a pinczében vagy a padláson, ha akarják: az épületen kivül,
valahol a harmadik házban. Azután bekötik a szememet, én pedig megfogom
egy olyan nézőnek a kezét, a ki tudja, hogy a gombostű hol van, s ujjaim
hegyét ennek az embernek az ütőerén tartva, megindulok. Én megyek elül,
ő csak követ, és kendővel a szememen, tehát vakon, egyenesen oda megyek,
az ismeretlen épület labirintusain keresztül, a hol a gombostűt
elrejtették; ha más házban rejtették el, kivezetem emberemet az utczára,
megtalálom a házat, s megtalálom a tűt.

– És hogyan lehetséges ez?

– Úgy, hogy, bár én megyek elül, voltaképpen ő vezet engem, nem mindig
gyorsan, de mindig biztosan. Én tudniillik az ő gondolataiból olvasom
ki, hogy merre menjek; nem szóval árulja el a rejtekhelyet, hanem a
gondolataival. Mert minden gondolatára reagál a szívműködése, s ütőere
mozgásának még oly csekély elváltozásait is megérzem, az ujjaim hegyén
át. Ha ő ellenséges indulattal van irántam, ha rosszhiszemü s azt akarja
bebizonyítani, hogy szemfényvesztő vagyok, ha gondolatában félrevezet,
ha más helyre gondol, nem az igazira, s más utat jelöl ki elméjében, nem
az igazit: akkor sohase találom meg a tűt, akkor oda megyek, a hová
csal. De ha megengedi, hogy olvassak a gondolatában, ha az igazi helyre
gondol, s arra, hogy jól megyek-e: akkor az ő ütőere biztosan vezet
engem, mert folyton elárulja, jó utra léptem-e, mindig megmondja: »viz«…
»tűz!«… »nem«… »igen!« Ez az egész; nagyon egyszerü dolog, de tessék
utánam csinálni. Megmondom, mi szükséges hozzá. Először is rendkívül
fejlett tapintóérzék. Nézze, milyen puha, finom kezem van; az ujjaim
hegyének az érzékenysége kivételes. Azután az egész idegrendszernek
hasonlóan kivételes érzékenysége, fogékonysága, ingerlékenysége. Nálam
ez is megvan, s az, a mit előadok, egyre fokozza ezt a fogékonyságot. A
mesterségem ára az, hogy gyorsan, de biztosan aláásom az egészségemet,
mert, hogy fel ne süljek, ápolnom kell a betegségemet, s a tréning
napjain mesterségesen idézem elő, temérdek teával és fekete kávéval, az
idegeim ingerlékenységét. Pedig rendes körülmények között amúgy se tudok
aludni; csak olyankor alszom, mikor már az orrom hegyén a lélek;
ilyenkor altatószereket használok s napokon át fekszem egész vagy
félálomban, hogy aztán ismét egész napokon át folyton ébren legyek. Mert
a mutatványaimhoz beteges éberség kell, s azonkívül rettenetes figyelem,
a felfogóképességnek kivételes erőmegfeszítése. Mondhatom, mindig össze
kell szednem minden megfigyelő erőmet. Azután nagy gyakorlat kell hozzá,
és higyje el, nem közönséges lelkierő. Mert a megerőltetés olyan nagy,
hogy az ember könnyen kidőlhet a feleuton, a mi itt a teljes felsülést
jelenti. Nem képzeli, mennyire kimerít egy-egy fogasabb feladat. Ha az
előadásomnak vége; csurog, nem, ömlik rólam az izzadság, a homlokom
csupa verejték, s még napokig rettentően fáj a fejem. Gondolja, hogy nem
érdemlem meg, a mit szerzek? No, lehet, hogy nem érdemlem meg. A mit
teszek, nagyon kicsinyes, igaz. Csakugyan nem mozdítja elő az emberiség
jólétét, a ki megtalálja az elrejtett gombostűt. De hogy ez nem
tisztességes kenyérkereset, azt már senki se mondhatja. A mit egy
liráért megmutatok, azt érdemes megnézni, már csak azért is, mert nem
igen van még egy másik ember, a ki ugyanezt szintén meg tudná csinálni.
Aztán keservesen megszolgálom a kenyeremet; megdolgozom azért a kis
bevételért, a melyet némelykor nem veszek be. És végül az egészségemet
adom érte, hogy megélhessek; azt hiszem, az életemből már több esztendőt
árusítottam el, mint a hány éve annak, hogy ezt a mesterséget folytatom,
és bizony potom pénzt kaptam érte. Hol itt a világcsalás?

– Nemcsak a »világcsalás« szót vonom vissza, hanem a »kissé«-t is.
Fogalmam se volt a mutatványairól, s abból, a mit mond, látom, hogy ez
komolyabb mesterség, mint képzeltem… az orvosokat különösen érdekelheti.
De egyben megmaradok a véleményemen. Bizony, kedves José Maria, kár,
hogy ezt a sok munkát, ezt az éber figyelmet, ezt a nagy lelki erőt, és
mindezeket a kivételes képességeket, általában egész komolyságát,
tanultságát nem fordítja valami érdemesebb dologra.

– De ha nem építhetek házat!… Mit csináljak?!

– Különösen nagy kár, hogy még hozzá az egészségét is aláássa. Meg
vagyok győződve, hogy ennyi fáradsággal és ennyi szellemi erőfeszítéssel
más téren fényes sikerekre tenne szert, a nélkül, hogy kénytelen volna
az életéből ujabb és ujabb esztendőket adogatni el… Egyébként hogyan
jövedelmez a mestersége? Szerez legalább vele? Gyüjthet így akkora
vagyont, a mely lehetővé teszi, hogy egy pár év mulva visszavonulhasson
és a pihenésnek élhessen?

– Hogyan jövedelmez a mesterségem? Nem egyformán. Néha jól, néha
rosszabbul. Milanóban nem remélek nagy jövedelmet; a viszonyok nem éppen
kedvezők. De sok helyütt szép eredményeket értem el. Hogyan jövedelmez?
Hm… Megvallom, zavarba ejt, mert attól tartok, hogy félreértett. Az
imént én nem akartam panaszkodni; ó, semmi okom panaszkodni!…

– Bocsássa meg ezt a talán nem éppen helyénvaló bizalmaskodást… Csak az
ön iránt való érdeklődés… Szóval, nagyon örvendek, hogy találkoztunk. A
mióta Milanóban lakom, olyan ritkán beszélek földivel!… És annak
örömére, hogy találkoztunk… Pinczér, egy üveg xeresit!… Igaz, most jut
eszembe!… Nálam ma nagyobb fogadóest van… legyen szerencsém; nagyon
fogok örülni… Tudja mit? Keressen meg nálam egy gombostűt! Ó, nem akarom
kihasználni a többi vendégem szórakoztatására!… de azt hiszem, nem
ártana önnek sem… mert sokan járnak a házamba olyanok, a kik minden
társaságban megfordulnak… és nem rossz reklám volna holnaputánra, ha
holnap az én vendégeim az egész Milanót tele kürtölik azzal, hogy mit
láttak… De kocczintsunk! A szegény Don Ruy egészségére!

Kocczintottak. Villegas úr ivott, s a gondolatolvasó is megnedvesítette
vértelen, vékony ajkát az aranysárga borral.

– Nem parancsol a borhoz piskótát? – kérdezte Villegas úr.

A gondolatolvasó fehér arczát valami érthetetlen pirosság futotta el.

– Köszönöm, nem kérek – felelt.

Ebben a pillanatban a két spanyol asztalkája előtt járó-kelő sokaságból
egy borotvált arczu, fehér czilinderes úriember bukkant ki, a kinek a
szája nyájas mosolyra nyilt.

Volt benne valami a lordból, a szinészből és a pinczérből; nem lehetett
más, csak: impresszárió.


II.

– Kérem, mutasson be! – szólt a gondolatolvasóhoz francziául, de olyan
kiejtéssel, mely elárulta, hogy a franczia nyelv ismeretét nem a
dajkatejjel szivta be magába.

Villegas úr és José Maria eddig anyanyelvükön beszéltek. Most a
gondolatolvasó is francziául szólalt meg:

– Kedves Villegas úr, bemutatom önnek a század legügyesebb és
legszerencsétlenebb emberét. Művészi nevén Mr. Brownnak hívják, Varsóban
ismerkedtem meg vele, nemzetiségére nézve: apai ágon levantei, anyai
ágon cserkesz, s mostanság az a foglalkozása, hogy az én impresszárióm.
Egészen másképpen gondolkozik, mint én; a filozófiája kissé felszines;
hanem azért nagyon jó fiú. No, Mr. Brown, mi ujság?

– Az az ujság, – felelt Mr. Brown, olyan előkelő fesztelenséggel, a
melynek láttára José Maria ajka széléről valami mosolyféle lebbent el –
hogy holnaputánra az összes jegyeket elkapkodták. Mindössze két
elsőrangu ülés maradt meg… kettő vagy három… három vagy négy, szép,
finom sarokülés, valamennyi az első sorban és éppen a középen, a terem
legjobb helyén… ezt az öt-hat jegyet magamhoz vettem… és ha a barátja
netalán parancsol…

– Ó hogyne, hogyne!… – bólintott Villegas úr, a ki Mr. Brown fehér
mellényének némi zománczszerüségéről azonnal észrevette, hogy akármilyen
kifogástalan José Mariának az öltözete, a gondolatolvasó már gyakrabban
láthatott borus napokat.

– De semmiesetre! – tiltakozott José Maria. – Ön, a kit talán szabad
atyai barátomnak neveznem, nem fog megsérteni azzal, hogy
visszautasítaná azt a páholyt, a melylyel tiszteletemet óhajtanám
kifejezni.

Villegas úr ezt nem utasíthatta vissza. Törte a fejét, mi módon
viszonozhatná a szegény hidalgo udvariasságát, s ekközben egy pohár
xeresit töltött Mr. Brownnak.

Mr. Brown azok közé tartozott, a kik, ha egy pohár jó borral kinálják
meg őket, a borhoz és a kináláshoz fölöslegesnek találnak minden
magyarázatot, minden titulust. Nem hiányzott belőle az »élni tudás«, s
ezzel együtt jár, hogy az ilyen csekélységet, barátok között, még csak
egy pillantással se veszi észre az ember. Elővett a tálczáról egy
piskótát, belemártotta a xeresibe, eltüntette, aztán egy másik piskótát
csipett fel, és ezt is megmártogatta, olyan mozdulattal, a melyet csak
valami párisi szinésznőtől leshetett el.

– Arról beszélgettünk, – szólt Villegas úr, a kinek figyelmét ez a
bájosan hanyag előkelőség nem kerülte el – hogy nekem nagy örömet okozna
és a holnaputáni siker érdekében talán nem volna haszontalan, ha az én
kedves José Maria barátom nálam is bemutatná ma este egy kisebb társaság
előtt, a mit holnapután a nagy nyilvánosság elé visz. Az ilyesmi
reklámul szolgálhat.

Mr. Brown piskótájáról felpillantott a beszélőre. Azt szerette volna
kifürkészni: kérhet-e ezért és mekkora összeget? De José Mariának egy
tekintetéből, mely villámokat lövelt rá, nyomban megértette, hogy ez a
reménység is csalfa reménység volt, hogy mint már annyiszor, most is
ujra csalódott!…

– Nagyon köszönöm szivességét, kedves Villegas úr, de nem élhetek a
szerencsével, mert akármilyen jól esnék is a reklám, kifáraszthatna, ha
ma is dolgoznám; azután meg, ilyen rövid idővel a föllépés előtt,
tökéletes nyugalomra van szükségem; a holnapután szükséges erő
koczkáztatása nélkül nem mehetek nagy társaságba…

– Lárifári – vágott közbe Mr. Brown. – Biztosíthatom, kedves Villegas
úr, hogy mindenesetre elmegyünk!… Hogyne mennénk el!… Miért ne mennénk
el!…

Villegas úr is rajta volt, hogy eloszlassa José Maria aggodalmait. A
gondolatolvasó azonban megmaradt a mellett, hogy köszöni a meghívást, de
nem élhet vele.

– Már pedig nekünk erre a reklámra szükségünk van – erőszakoskodott Mr.
Brown, a ki úgy látszik, tisztában volt vele, hogy miért vonakodik José
Maria olyan állhatatosan. – Mert, barátok közt nem titkolom el ön előtt,
hogy a jelen pillanatig még egyetlen egy jegyet se tudtunk eladni!
Egyetlenegyet se! – ismételte vésztjósló nyugalommal.

José Maria elnevette magát.

– Mindig kitör belőle a lengyel! – szólt spanyolul Villegashoz. –
Különben jó fiu, és nem tehet róla, hogy lengyelnek született s mindig
lengyel marad! De azért ne képzelje, kedves Villegas úr, hogy mi afféle
éhenkórászok vagyunk. Csak a balsikertől való félelem beszél belőle; az
aggodalom elvette az eszét.

– Hiába beszél spanyolul – haragudott Mr. Brown – nem fogja
félrevezetni, nem engedem, hogy félrevezesse Villegas urat!… Én
megmondom, a mit mondani akarok, és kijelentem, hogy ebben az egyben már
nem fogok engedni. Végre is az impresszárió dolga, hogy az efféléről
határozzon. Én vagyok az impresszárió, vagy ön? Nos, ha én vagyok, akkor
elmegyünk. Minden bizonynyal, kedves Villegas úr, minden bizonynyal.

– Ön elmehet, de én nem megyek el.

– Akkor itt hagyom önt végképpen. Nem bajlódom tovább az ön ügyeivel.
Keressen magának más impresszáriót. Én nem szaladgálok tovább. Ön
eszeveszettül makacs. Elmegyek ebben a perczben. Adja el a jegyeit ön
maga. Itt vannak.

És odadobott az asztalra egy nagy halom czédulacsomót, a melyet négy
különböző zsebből kotorászott elő.

– Bánom is én, menjen el! Majd visszajön!

– Persze, hogy visszajövök. Mit csináljak itt, Milanóban, ön nélkül?! Én
nem produkálhatom magamat!… mit tegyek?… a hatalmában vagyok! De ez nem
ok, hogy visszaéljen a helyzettel! Nem ok, hogy szeszélyből megtagadja
azt, a mit az ügyvezetőség szükségesnek tart!

– Vegye figyelembe az ügyvezetőség kivánságát – szólt közbe Villegas ur
– és igérje meg, hogy eljön. Ha estig mást gondol: megkeres egy
gombostűt. Ha nem: igérjük, hogy egy szóval se fogjuk erőltetni. De
mindenesetre a vendégem lesz!

José Maria lassankint megingott. Attól tartott, hogy ha sokáig
vonakodik, Mr. Brown tulságosan közlékeny talál lenni. Nem akarta, hogy
mai körülményeit és életemódját Villegas úr apróra megismerje; inkább
megigérte, hogy elmegy. Földije megmutatta, hogy a Galleriának melyik
házában lakik, kifizetett egy üveg xeresit és tizennyolcz piskótát,
aztán elbúcsúzott tőlük.

Mikor már vagy tiz lépésnyire volt asztaluktól, a gondolatolvasó
szemrehányással halmozta el impresszárióját.

– Megint szép jelenetet csinált nekem, minden igaz ok nélkül! Azt hiszi,
Villegas nem találta ki, hogy ön miért kapaszkodott bele erőnek
erejével, noha önt nem is hívta?!…

– Az volna csak a szép, ha önt az impresszáriója nélkül hívnák meg
valahová, azért, hogy kizsákmányolják az ön gondatlanságát és
meglopjanak mind a kettőnket!…

– Ugyan mit komédiázik, hiszen nem vagyunk idegenek között!… Gyönyörü
ötletei vannak, mondhatom! Ez a Villegas engem még a jólétben ismert;
pokolian kellemetlen rám nézve, bár ön ezt nem méltányolja, ha az ilyen
ember belelát a gyomromba!… Aztán semmi kedvem elmenni. Miért menjek el?
És ön nem nyugodott addig, mig meg nem igértette velem!…

Mr. Brown a sokfelé »hanyag előkelőség«-nek nevezett mozdulattal dőlt
hátra székén, olyan fagyos arczot vágva, a milyen a Szardanapálé
lehetett, a mikor már mindent megizlelt és mindenbe beleunt. És azon a
hangon, a melyen a művészek a szinpadon beszélnek egymáshoz, alig
mozdítva meg az ajkukat és tompán, hogy a közönség ne hallja őket, igy
szólt, utánozhatatlan előkelőséggel:

– Nem bánom, de már torkig vagyok ezzel a büdös éhezéssel. Éhes vagyok;
enni akarok.

– Először is, ön ismét csalódni fog, Mr. Brown, mert nem vacsoráról van
szó, csak száraz mulatságról, teáról és művészetről…

– Ó, majd csak találunk ott valami ennivalót is!…

– És másodszor, ön voltaképpen csak most kezdi, én pedig már harminczhat
órával ezelőtt kezdtem meg ezt a legujabb böjtölő rezsimet, és azért
mégse panaszkodom.

– Hja, ön jóllakik filozófiával is! De az én gyomromnak másféle
követelései is vannak.

– Eh, a gyomor nem olyan követelő, csak némelyik ember tulságosan
elkényezteti magát! Ön nem akarja elhinni nekem, hogy az emberi
szervezetnek valójában sokkal kevesebb táplálékra van szüksége, mint a
mennyit az örök emberi telhetetlenség, az inyesség, a mindig tulságos
mértékben kielégített s éppen azért falánk vágy, a tulságos gyakorlat
által fokozott inger, a gyomor idegessége s a második természetté vált
rossz szokás diktál be az emberbe.

– Ön szerencsés ember, mert ön filozóf. Ön ki tudja számítani, hogy:
ennyi és ennyi súlyú fehérnyét, továbbá ennyi és ennyi súlyú
szénhidrátot vett be, ez az állati élet fentartását ennyi és ennyi ideig
teszi lehetővé – és ez önnek elég. De az én gyomrom ordít.

– Ez tévedés. Ön ordít és nem a gyomra. A gyomra szerény, csak a
psychéje követelő. Különben egyáltalán nem értem ezt a követelőzést.
Tegnap egy nagy czipónagyságu süteményt kerített valahonnan… nem akarok
tapintatlan lenni és nem kutatom ennek a rejtelmes ügynek a részleteit…
most pedig annyi piskótát kebelezett be… mondhatom, sokfelé jártam már a
világban, sok mindenfélét láttam, de hogy valaki egyszerre annyi
piskótát evett volna meg!…

– Nagyszerű! Úgy segítek magamon, a hogyan tudok! Csak nem fogok éhen
halni azért, mert önnek a szeszélye így kivánja?! Végre is kettőnk közül
csak én vagyok részvétre méltó. Mert én kényszerűségből koplalok, mig ön
szabad akaratból. Ha olyan valaki koplal, a ki elvből koplal, az
hagyján; ám legyen tetszése szerint; úgy kell neki! De én ártatlanul
koplalok. Hogy jutok én ahhoz, hogy én is koplaljak, mert ön koplalni
akar, mert önnek ez, úgy látszik, szenvedélye?! Vagy nem ön maga akarta
így? Ha hallgat rám, akkor most nem volna semmi gondunk. Ehhez nem
kellett volna egyéb, csak egy kis föllépés. Ha egy legelsőrangú
fogadóban szállunk meg és két termet nyittatunk az első emeleten, ha
magunkhoz méltóan vonulunk be a városba, ha beleegyezik, hogy a
titkárjaként szerepeljek és legalább is lovag úrnak czímezzem, – pedig
ön tulajdonképpen előkelő ember volna, vagy mi?! – akkor most ehetnénk,
ihatnánk, pezsgőzhetnénk hitelbe, annyit, a mennyit akarunk, s ha
kedvünk támadna pénzt csörgetni a zsebünkben, egyszerüen bemennék a
szálló irodájába s azt parancsolnám, hogy adjanak ide ezer lirát. Pénzt
söpörnék be, pénzt vennénk magunkhoz, pénzt markolnánk, ha a zsebünkbe
nyúlunk! De ön makacskodott, önnek egy zugfogadó kellett, a hol már a
harmadik napon számlával álltak elő, a hol vasárnap óta egy darab sajtot
se kapunk hitelbe, és én itt állok, ártatlanul, éhesebben, mint egy
sakál-csorda, pénz helyett belépőjegyekkel a zsebemben, néhány
piskótával a gyomromban, és ön nekem – bölcselkedik!… mikor én
Arisztotelesz, Kant és Spinoza összes gondolatait odaadnám egy tál
spaghettiért!

– Kibírja! Legyen nyugodt, kibírja! Látott már ön más szeleket is! Nekem
pedig egészen mindegy, hogy azokon a napokon koplalok-e, a mikor a
vasúton ülünk és utazunk uj hazát keresni, vagy pedig olyankor böjtölök,
mikor paloták közt járunk és megbámuljuk a gazdagok fényűzését… Egyre
megy, higyje el, egyre megy. Mert ön nagyon jól tudja, hogy én nem
szeszélyből mondtam önnek ellent, hanem józanságból. Megpróbáltuk
egypárszor, a mit ön itt is ajánlott, és bebizonyult, hogy ez a rendszer
nagyon rossz rendszer. Mire megtarthatjuk az előadást, vagy legjobb
esetben: előadásainkat, s mire hozzájutottunk a tiszta jövedelemhez,
addig a számlánk olyan rengetegre nőtt, hogy sohase maradt elég pénzünk
a továbbutazásra. Meguntam, hogy mindig mindenünnen a szálló kapusától
kölcsönzött pénzen utazzunk el a harmadik osztályon, egy pár garas ára
cseresznyével a zsebünkben. Nem csalunk meg senkit, de ez nagy
szépséghiba volt a viselkedésünkön, és nem is valami nagy okosság, mert
önnek most aligha volna oka a panaszos bőgésre, ha például legutóljára
is, Firenzében, nem fizetünk annyit az első emeleti termekért!

– Szépséghiba! Persze, ha ön ilyenkor is az esztetikával bibelődik!… Az
esztetizálás, kérem, gazdag embereknek való mulatság, a kik unalmukban
már nem tudnak mit csinálni, tehát folyton azon törik a fejöket, hogy mi
hibát lelhetnek másokban, s ha csak messziről megérzik a szegénység
szagát, már finnyáskodnak. De a magunkfajta munkásembernek nem szabad
finnyásnak lennie. Élnie kell, a hogyan lehet, mert nem az a czél, hogy
éhen haljunk. Tudom, hogy ön ezt nem ismeri el, és éppen ez a mi bajunk!
Hol volnánk már, ha önnek véletlenül nincsenek rögeszméi! Hja persze, ha
az ember annyira spanyol, hogy a kölcsönnek még a gondolatától is
iszonyodik, – pedig maga az állam is minduntalan kölcsönre szorul! –
bizony ez a fényűzés egy kissé sokba kerül! De hogy jutok én ebbe a
krédóba?!… hogyan, miképpen, cur, quomodo, quibus auxiliis jutok bele
én, éppen én?! Sírni szeretnék, ha arra gondolok, hogy ön micsoda
puritánná tett engem! Önnek csak akarnia kellene, és annyi kölcsönt
vehetne fel, a mennyit akar. Önt olyan föllépéssel s olyan
bizalomgerjesztő arczczal áldották meg az istenek, hogy mondhatom,
halálos vétek, ha ezt az égi adományt parlagon heverteti. Csak meg kell
jelennie, és még a Wertheim-zárak is felpattannak. De hiába. Mert
képtelen vagyok rábírni önt, hogy egy kis kölcsönért megmozduljon; a
legártatlanabb, a legszendébb kölcsöntől is visszariad; sőt minduntalan
megesik, hogy még azt a kölcsönt is visszaútasítja, a mely önként
kinálkozik, a mely úgyszólván a keblére dől, a nyakába borul önnek!
Velem kaczérkodnék a kölcsön, a kutyafáját! De milyen galádul csúfolódik
az emberrel a sors! Engem, a kinek jó fejem, tiszta eszem, világos
látásom van, azzal átkoztak meg az istenek, hogy: minden szavamat
bizalmatlanság fogadja és minden lépésem gyanut kelt. Elég mutatkoznom,
és az emberek ösztönszerüleg begombolkoznak; vagy ha nagyon meleg van:
minden második halandó úgy beszél velem, hogy jobbkezét a kabátja belső
zsebében tartja és görcsösen szorongatja a tárczáját. Nem mondom, hogy
mostoha volt hozzám a természet, de megtréfált, mert azzal fizetett ki,
hogy a szerelemben legyen szerencsém s ne a pénzügyekben. Nézze meg jól
az én arczomat. Ez az arcz az, mely minden szobaleányt és minden
félvilági nőt megőrjít, s őt ha elmondanám önnek, hogy milyen
hódításokat tettem a legjobb körökben, ön vagy kétségbeesnék a világ
romlottságán…

– Vagy pedig azt mondanám, hogy ön egy negyedóráig se tud meglenni a
nélkül, hogy valakit el ne akarjon kápráztatni, és olyankor, a mikor én
nem ülök fel önnek: magamagát áltatja.

– Mondom, hogy nem ejthetek ki egy szót, a mely bizalmatlansággal ne
találkozzék. De hát ön azt képzeli, hogy én nagyra vagyok a szerelmi
sikereimmel? Ördögöt! Arról nem is beszélek, hogy ha most egy nagy fazék
káposztaleves és a szép Helena között kellene választanom,
becsületszavamra egy pillanatig se haboznám… Csak annyit mondok, hogy
egész szerelmi jövőmet odaadnám azért, ha olyan arczom lehetne, a milyen
önnek van, mert az ön arcza kezes báránynyá varázsolja a vérszopó
uzsorást is; és ez már beszéd! Mit érek vele, hogy mosolyomtól
elolvadnak a nők, ha komoly üzleti fejtegetéseimre igazi szerelmeim: a
pénzemberek csak gúnyos vigyorgással felelnek?! Nem ezt, nem ezt kértem
én osztályrészemül, de születésem pillanatában a végzet tréfálkozó
kedvében volt, és úgy rendelkezett, hogy a szerencse mindig csak
asszonyi alakban keressen fel, s én e miatt egy életen át pukkadozzam
mérgemben. Ön pedig, a kinek a legnagyobb szerencse pottyant az ölébe,
mert okos embernek a bizalomgerjesztő arcz százezreket érő forgó tőke,
véka alá rejtőzik ezzel a könnyfakasztóan becsületes ábrázatával, a mely
nekem többet érne minden pénzverő gépnél! Most is! Látott valaki ilyet?!
Hallott valaki ilyet?! Itt van egy gyönyörü kövér spanyol; az isten is
fejőstehénnek teremtette, sőt nem is fejőstehénnek, hanem hízott
tyúknak… meg lehetne enni egyszerre. Úgy pottyan közibénk, mint a hogy a
mesékben a sült galamb repült a dologtalan, boldog emberek szájába… és
éppen a legjobbkor! Mint a vérmességtől folyton szédülő ember, szinte
várja, hogy eret vágjanak rajta… Ismeri önnek egész úri atyafiságát, önt
magát is minden fentartás, minden rejtett gondolat, minden gyanakvás
nélkül becsüli: kettejük találkozásából a korlátlan hitel égi szikrája
pattan ki… És a hízott jószág, a zsírjától fulladozó merinói ürü,
ismervén rendeltetését, vár és egyre várja a taglót… Nagy kínban van,
mert nem tudja, milyen szavakkal ajánlja fel önnek tárczáját,
csekk-könyvének legszebb lapjait, hitelét az angol banknál, házát,
villáját, szántóföldjeit, szélmalmait, mindent, a mit ön akar… És ön,
ön, a ki már kéket és zöldet lát az éhségtől, mert, ha nem csalódom, már
harmadnapja viszi túlságba a vegetariánus életmódot… egy örökkévalóságig
tartó üres csevegés után, mely engem előbb izgatottá, aztán
hiszterikussá, s végül lázas beteggé tett – mert már egy végtelenség óta
egyre szenvedélyesebben, egyre ingerültebben vártam, és vadul kalapáló
szívvel, a lélekzetemet is elveszítve vártam, hogy mikor tér rá ön,
végre, valahára a fődologra… – ön elereszti őt úgy, a hogy jött!…
elbocsátja őt, mi több: kimenti karmaim közül, a nélkül, hogy átvenné
azt a sok, sok ezer lirát, a mely neki már a száján lebegett!… sőt a
nélkül, hogy megadóztatná legalább öt lira erejéig!

– Soha, Mr. Brown, soha!

– Persze, a rögeszme! Hát, kedves mester, én tudom, hogy ön kiváló,
tudós, nagyelméjü ember… sőt ritka ember… mert én méltánylom a
művészetét is… az egész világon a legjobban én méltánylom… sajnos, csak
igen kevesedmagammal méltánylom… De akármilyen szembeszökők az ön
jelességei… engedje meg kijelentenem, hogy önön már nem lehet segíteni,
mert mindig élhetetlen volt és mindig élhetetlen marad. Élhetetlen és
nem tébolyodott, ó nem, mert ön a tébolyodottságot csak szinleli, csak
szemérme palástjának használja… de élhetetlen, rettenetesen élhetetlen!

José Maria elmosolyodott.

– Éppen azért társultam egy élelmes emberrel, mert én élhetetlen vagyok.
Én bizony nem értek hozzá, hogyan kell közvetíteni a művészetet a
közönséggel, hát kerestem egy élelmes embert. De úgy veszem észre, hogy
ez az élelmes ember is átkozottul nehezen tud zöld ágra vergődni, mert a
legutolsó eredmény az, hogy ez az élelmes ember ugyanott van, a hol én
vagyok, sőt az élelmes ember még jobban kékül-zöldül, mint én, az
élhetetlen! És mig én valamiképpen belenyugszom sorsomba, vagy legalább
nem zúgolódom, az élelmes ember szeretne fellázadni, de nem tud… nagy
kedve volna itt hagyni a faképnél, de hozzám van kötve, az
élhetetlenhez, mert nélkülem nem tud mit kezdeni!

– Sohase csúfolódjék, mert én csakugyan élelmes ember vagyok. Én például
nem követnék el olyan bolondságot, hogy végig éhezzem Közép-Európa
összes nagyvárosait, egy olyan impresszárió társaságában, a kinél
szerencsétlenebb flótás még nem született erre a világra, ha csupán egy
pár soromba, egy rövid levélkébe kerülne, hogy haza mehessek és
visszaüljek a jólétbe. Nekem, kedves mester, volna annyi sütnivalóm,
hogy már régen megírtam volna az apámnak azt a bizonyos levelet, a mely
tudatja vele, hogy minden meg van bocsátva… vagy betoppannék hozzá,
minden bevezetés nélkül, és fütyülnék Mr. Brownra. A ki ilyen elemi
dolgot mulaszt el, akármint vélekedjék egyébként a jelzálog nélkül való
kölcsönkérésről, az joggal mondható élhetetlen embernek. Én ilyen
szarvashibát sohase követtem el; az én lelkiismeretem tiszta. És azt
mondhatnám, hogy nem ismerek nálam élelmesebb embert. Igaz, hogy hiába
vagyok élelmes, mert nekem soha semmi se sikerül, de ez nem az én hibám.

– Ez csak a rémséges, az égbekiáltó, a szemtelen balszerencse, ugy-e?!
Nem, Mr. Brown. A filozófia arra tanít, hogy semmi se történik ok
nélkül. A balsiker, ok nélkül, nem üldöz senkit. Mindig az emberben van
a hiba.

– Akkor az arczomban van a hiba, de nem a psychémben, mint ön szokta
mondani. Talán az arczom kifejezésében. Vagy annyira meglátszik az egész
megjelenésemen, hogy tetszem a nőknek, hogy a férfiak csak irigységgel
és kajánsággal tekinthetnek rám, s igy előre meg volt írva, hogy, a
szerelmet kivéve, semmiben se lehet szerencsém. Minden tündér ott volt a
bölcsőmnél, csak a szerencsegolyóbison utazó tündért felejtették el
meghívni. De az élelmesség tündére ott volt. A minek bizonysága az,
hogy, ámbátor semmihez sem értek a világon, az impresszárióságot kivéve,
ismereteim, ha encziklopedikusok is, mindenesetre fölötte hézagosak, és
ámbátor a világ legélhetetlenebb, legholdkórosabb emberével szövetkeztem
arra a czélra, hogy üzletet csináljak: ezzel a holdkórossal is
megkerestetem a mindennapi piskótámat. Megélni egy olyan élhetetlen
ember keresete nyomán, a milyen ön!… ennél nagyobb élelmesség már nem
képzelhető.

– Gratulálok az élelmességéhez!… de, jól van, nem vitatom el többé ezt
az erényét. Annyi bizonyos, Mr. Brown, hogy az ön balszerencséje még az
én élhetetlenségemet is tulszárnyalja. És igy olyanformán bolyongunk a
világban, mint a vak és a sánta, a kiknek a története az ön
encziklopedikus ismereteiből aligha hiányzik. Ön egy sántát czipel a
hátán, de világtalan lévén, kissé sokat bukdácsolunk, sőt mondhatnám,
hogy minduntalan a földhöz vágódunk. Mindegy, Mr. Brown; azért
bolyongjunk tovább.

– Ugy érti, hogy keljünk fel és menjünk sétálni?

– Ha úgy akarja. Közeledik a villásreggeli ideje: sétáljuk el!

Egy percz multán már benne voltak abban a tömegben, a mely a Galleriából
a dóm felé hömpölygött. Szép időben, déli verőn a Galleria olyan népes,
hogy az idegennek egy pillanatra úgy tetszik, mintha Párisban járna.
Alig tudtak előre haladni.

De még ebben a nagy tömegben is feltüntek azok előtt, a kik csak azért
mennek ki az utczára, hogy minél több ismerős és ismeretlen embert
lássanak. A gondolatolvasó érdekesen halvány feje kimagaslott a
sokaságból; Mr. Brown pedig a szemébe mosolygott minden csinosabb
fehérszemélynek. Fehér mellényének sajátságos zománczszerüségét csak az
avatottabb szem vehette észre, s mozgásának könnyedségéből,
fesztelenségéből olyan gondtalanság, vidámság és előkelőség sugárzott,
mely a haza igyekező ruhapróbáló-kisasszonyokra csak a legkellemesebb
hatással lehetett. De a kalapskatulyát czipelő kis nőcskék között is
akadtak, a kiket ez a hódító mosoly álmodozóvá tett, s a kik, miután Mr.
Brown tova lebbent, így sóhajtoztak magukban:

– Istenem, mikor csípek fel már egy ilyen nábobot!

És ki tudná, hogy ezen kívül még mennyi szerencséje volt?!


III.

Este tiz órakor José Maria és Mr. Brown beállítottak Villegas úr házába.

– Mire határozta magát? – kérdezte Villegas úr a gondolatolvasótól.

– Ha ön megengedi, előadom mindazt, a mit tudok.

(Arra gondolt, hogy hátha nem tud ellentállni a kisértésnek, és mégis
csak enni fog valamit?! Legalább leszolgálja, a mit megeszik.)

– Akkor végig vezetem önt minden szobán, mert talán könnyebbségére lesz,
ha már ismeri egy kissé a házat.

– Köszönöm – felelt José Maria, s valami bágyadt mosoly vonult át az
arczán – olyankor, ha be van kötve a szemem, sohase botlom el.

– És még egyet. Bemutatom önt mindazoknak, a kik tehetnek egyet-mást a
végből, hogy önnek holnapután közönsége és kellő sikere legyen, de
mindenekelőtt bemutatom Pellegrini grófnénak. Mert Milanóban ma ez a
szép asszony gyártja az ugynevezett közvéleményt. A miért ő lelkesedik,
az divatossá válik; a mit ő kicsinyel, annak nálunk nem lehet sikere.
Meg is várja, hogy az, a ki a közfigyelmet egy perczre le akarja kötni,
előbb bemutatkozzék neki. Már itt van: keressük meg.

Karon fogta José Mariát s átvezette a szomszéd termekbe.

Buffet-n haladtak keresztül. A gondolatolvasó tejfehér arczán valami
könnyed pirosság jelent meg.

Már ekkor a vendégek között elterjedt a hír, hogy eljön az a Cumberland
II. is, a kinek előadását már két napja hirdetik a plakátok. Sokan
ráismertek az arczképéről.

– Valami világfájdalmas vonás van az ajka körül – mondták azok az
asszonyok, a kik a buffetben időztek.

Villegas úr tovább vezette José Máriát s közben elpletykálta neki, a mit
a grófnéról tudott.

– Mondhatom, igen veszedelmes személy és sokféleképpen veszedelmes. A
törvény előtt felesége egy öreg diplomatának, a ki úgy fél tőle, mint a
tűztől, s azért, ha csak teheti, elküldeti magát a pokolba, Londonba,
vagy Japánba, ha pedig Milanóban kénytelen tartózkodni, úgy tesz, mint a
struczcz: bedugja a fejét a homokba. Az asszony, a mint látni fogja,
nagyon szép, és már jó ideje zavartalanul éli világát. Igen sok kedvese
volt, de a szerelem eddig nem tett rá nagyobb hatást, mint a viz
tükörére akármilyen sok evezőcsapás: maga a nagy viztömeg mozdulatlan
marad, s mikor az evező tovavonul, egy percz mulva már a viz tükörén
sincs nyoma. Mindig ő mondja fel a barátságot, és nagyon hamarosan.
Afféle női Don Juan, vagy női Faust, a ki még nem találta meg azt a
pillanatot, melyhez így szólhatna: »Maradj, oly szép vagy!« De azért,
vagy éppen azért, folyton keresi ezt a szép pillanatot; idegesen,
lázasan keresi; rémesen kaczér, ellenben nagyon jószívü. Hanem vagy igen
nagy a becsvágya, s olyan Achillesre vár, a ki egyszersmind Apollo, vagy
nagyon sokat kellett csalódnia, elég az hozzá, most is ott van, a hol
kezdte, mert a barátjaival se törődik többet, mint az öreg diplomatával,
s mindig csak az uj szerelmet lesi. Ideges türelmetlenségében,
unalmában, folytonos lázában minden iránt érdeklődik, s mindenben
érezteti a hangulatát, vagy szeszélye változását. Ha holnap megtetszik
neki valaki, a ki a szivére pályázik, – mert olyan szép, hogy az
elrettentő példák ellenére is bőven akadnak ilyen pályázók, – ismét
gyönyörünek látja a világot, s bizonyosak lehetünk benne, hogy a
hangverseny-teremben bemutatkozó zongoraművésznek szerencsés estéje
lesz. Ha azonban holnapután olyan valakit vesz észre, a ki félénk, vagy
egyelőre nem értette meg az üzenetet: »Dites-lui, qu’on l’a remarqué!«…
vagy ha mához egy hétre nagyon megcsalódik utolsó szerelmei
valamelyikében, akkor az egész világgal éreztetni fogja a rosszkedvét:
önnek holnapután nem lesz sikere, s mához egy hétre adhatnak a Scalában
akármit, az előadást botrányosnak fogja találni. Azért azt ajánlom
önnek, hogy nagyon mélyen ne nézzen a szemébe, mert ön is úgy járhat,
mint a többiek, mint a neslei torony áldozatai, ellenben igyekezzék
fölkelteni az érdeklődését, mert ez többet érne, mint ha az ujságok
holnap hasábokat irnának önről.

– Azt hiszem, hogy ön egy kissé túloz. Az angyal se olyan, mint a
milyennek festik, s az ördög még kevésbbé, különösen, ha az ördög az
asszonyi nemhez tartozik. Aztán meg Milano nem olyan kis város, a hol
egy ember csinálhatná a sikert és a divatot, akármilyen szép, akármilyen
előkelő, akármilyen divatos és akármilyen gonosz is ez az ember. De
mégis, ezek után megvallom, jobban szeretném, ha nem mutatna be.

– Fél?

– Nem, hanem a nélkül, hogy művészetnek tartanám, a mit csinálok,
megbecsülöm azt, a mi a kenyeremet adja. Sikert csak ettől várok és
óhajtok; a sikert se óhajtom, ha ezt nem a lelki képességemnek
köszönhetem, hanem annak, hogy a megjelenésem, az arczom, a tekintetem
vagy a mosolyom milyen hatást tett Kirke grófnéra. Nem szeretem a
Kirkéket; nem akarok disznóvá változni.

– Ej, ez már tulságosan castiliai gondolkozás!… Különben, elismerem,
hogy egy kissé túloztam, a mi megnyugtathatja önt. Nincs szó egyébről,
mint hogy illendőségből eleget tegyünk annak, a mit ez az asszony joggal
megvár tőlem, és a minek az elmulasztása igazságtalanul káros lehetne
önre nézve.

– A hogy parancsolja.

Pellegrini grófnét a nagy teremben találták. José Maria egy kissé
megilletődött: az »imádkozó leányok«-nak festenek ilyen arczot.

Villegas úr bemutatta a gondolatolvasót:

– Grófné, megigértem Cumberland urat; ime, itt van. Az igazi nevén Don
José Maria Gomez de Silvának hivják; a predikátumait Victor Hugo négy
sorban mondja el _Hernani_ban. A személyazonosságot én magam
bizonyíthatom; ismerem az apját, ismerem őt magát is, négy éves kora
óta, s nem tévedek a személyében, mert három évvel ezelőtt épp ilyennek
láttam őt Madridban. Bátran nyujthatja feléje a kezét; ez a szép kéz
most is csak nemes ember kezét fogja érinteni.

(Villegas úr nem volt meggyőződve, hogy a grófné kacsója másféle kezet
még nem érintett.)

Aztán odább állott. De a teremben maradt, s más vendégeivel beszélgetve,
félszemmel azt nézte, hogy a szépművészetek milanói főfelügyelője, a ki
az imént kiváncsian emelte fel szép szemét, miképpen fogadja José
Mariát.

Boszúságára azt kellett látnia, hogy a társalgás nem tart sokkal tovább,
mint maga a hosszas bemutatás. Ugy látszott, rövid mondatokat váltanak;
a gondolatolvasó olyan maradt, mint a jégcsap, s a hogy pár percz multán
a grófnét nagyobb udvar fogta körül, José Maria eltünt a közelből.

Villegas úrnak úgy tetszett, hogy a grófné olyanformán biggyeszti az
ajkát, mint a mikor valamit kicsinyleni szokott.

– Szegény földim! – gondolta az emberséges spanyol. – Sohase lesz belőle
semmi!

Ugy vélte, a legjobb lesz, ha akkor kezdeti meg vele mutatványainak
előadását, a mikor már mindenki eljött és még senki se készül haza, s
kérésére José Maria tizenegy órakor dologhoz látott.

Az előadás kezdete a legrosszabbat jósolta. José Maria
szerencsétlenségére, mindjárt először egy olyan fiatal úr jelentkezett
médiumnak, a ki nagyon eredeti szellemnek tartotta magát, s a ki a
gondolatolvasóban kalandort gyanított. Elhatározta, hogy leleplezi a
csalót, s mikor José Maria elmagyarázta neki, hogy mi a tennivalója, az
jutott eszébe, hogy nevetségessé teszi Cumberland urat. Fölviszi a
padlásra. Vagy ha odáig nem is, a harmadik emeletig mindenesetre
megsétáltatja. Csak ez járt a fejében, és örömmel látta, hogy a
gondolatolvasó úgy indul meg, mintha az ő sugallatát követné. José Maria
fölment a harmadik emeletre, egy darabig keresgélt, aztán észrevette,
hogy félrevezették.

Kijelentette, hogy más médiumra van szüksége. Villegas úr, a ki nem
szerette volna, ha felsül a mutatványaival, s most már félteni kezdte a
pártfogoltját, míg amazok odafent jártak, föltette magában, hogy ő maga
áll kötélnek. És ebben az elhatározásában csak megerősödött, mikor
látta, hogy José Maria halott-halványan érkezik vissza, szemkötőjével a
kezében, tehát: kézzelfogható elismerésével annak, hogy a kisérlete nem
sikerült. »Én jobb médium leszek, – ajánlkozott Villegas úr – önnek
ideges emberre van szüksége.« José Maria, bár úgy nézte, hogy Villegas
úrnak az idegei hajókötél-keménységüek, s különben sem szivesen vállalta
a házigazdával való szereplést, elfogadta az ajánlatot, mert attól
tartott, hogy másodszor is rosszhiszemü médiumra találhat. De elindulni
se tudott, s azonnal kiderült, hogy Villegas úr elfelejtette, hová
rejtették a gombostűt. Végre, harmadszorra, sikerült a kisérlet: egy
szőke kisasszony jelentkezett médiumnak, s Cumberland nyílegyenesen
indult a gombostű felé, a melyet nyomban meg is talált, minden
keresgélés nélkül. Hogy eloszlassa az első rossz benyomást, megismételte
a mutatványt, – most már egy jóképü úriemberrel, – tétovázás nélkül
haladt le a földszintre, bement a ruhatárba, s kihúzta a gombostűt egy
felöltő béléséből.

Már akadt hang, a melyik nem fukarkodott a tetszésnyilvánítással, de a
többség még kételkedett.

– Ez semmi, – szólt Pellegrini grófné, mikor Cumberland visszatért a
terembe, – harmadszorra én is megtalálom.

José Mariának, akarva, nem akarva, elő kellett hozakodnia műsorának
mindegyik számával.

A második mutatvány az volt, hogy: a gondolatolvasó teljesíti a
társaságnak valamely, előtte eltitkolt kívánságát. Csak annyi segítségre
van szüksége, hogy attól fogva, mihelyt a terembe lép, olyan valakinek
az ütőerén tarthatja a kezét, a ki hallotta ezt a kívánságot.

Elzárták, és efféle feladatokat eszeltek ki számára:

Válaszsza ki Guicciardini grófné bokrétájából a hófehér rózsát és
nyujtsa át Bonafede kisasszonynak. Oldja ki Bragadino úr nyakkendőjét és
kösse meg ujra. Húzza ki az órát a Pandolfini úr zsebéből, nézze meg,
aztán kérje el a Tarchetti úr óráját, győződjék meg róla, hogy valójában
mennyi az idő, a második órát adja vissza, és végül igazítsa meg
Pandolfini óráját a szerint, a mint a Tarchetti órája jár. És így
tovább.

Cumberland egy pár percz alatt pontosan teljesítette minden feladatát.
Sokan tapsoltak; de Pellegrini grófné gyanakodott:

– Valaki megsugja neki, hogy mit csináljon – jegyezte meg, eléggé
hallhatóan.

Hanem mindjárt el kellett ismernie, hogy a gyanuja alaptalan volt.
Cumberland uj mutatványnyal állott elő, a melyet egyetlenegy
czinkostársnak a segítségével nem hajthatott végre; azt pedig már nem
lehetett elképzelni, hogy a sorra jelentkező kilencz-tiz médium mind
egyetért vele. A gondolatolvasó, mindannyiszor más-más médium ütőerét
fogva, arra vállalkozott, hogy lerajzolja azt az európai nevezetességet,
a kire a médium gondol, csak annyit köt ki, hogy az illető igazán
nevezetesség legyen, a kinek az arczképét mindenki ismeri.
Lerajzoltatták vele a pápát, az uralkodókat, a nagy szinésznőket és
egy-két híres zeneszerzőt; a sokaság éljenezni kezdett, és Pellegrini
grófné csak annyit mondott:

– A rajzban egy kissé gyönge, de lehet, hogy jobban fest, mint rajzol.

A legnehezebb mutatványát Cumberland utóljára hagyta. A körülötte
lévőknek elmondta, hogy mutatványának a czíme: _Egy gyilkosság
fölfedezése_, s ő a detektiv szerepét fogja játszani. Őt elzárják, mint
előbb; úgy, hogy nem tudhat semmiről, a mi a ház többi részében
történik. A társaság ezalatt megállapítja a gyilkosság részleteit.
Kiosztják a szerepeket: a társaság melyik tagja lesz a gyilkos, melyik
az áldozat, s meghatározzák, hogy hol lesz a gyilkosság szinhelye: a
palotának bármelyik részében. A megállapított helyen a gyilkos megérinti
az áldozatot egy ezüst késsel, a milyen sok van a házban; ezt a kést
megjelölik egy karczolással, hogy a társaság annak idején ráismerjen, s
elrejtik a többi, hasonló kés közé. Mikor mindez megtörtént, Cumberland
kijöhet fogságából. A szeme be van kötve; csak egy ütőér vezeti, a
gyilkosság egy szemtanujának az ütőere. S a detektiv fölfedezi, hogy hol
történt a gyilkosság, megtalálja az áldozatot…

Még nem készült el az elüljáró beszéddel, a mikor észrevette, hogy
Pellegrini grófnő Bragadino úr karján kisétál a teremből. És tisztán
hallhatta a grófné szavait:

– Köszönöm, de nem kérek az efféle izgalmakból.

José Mariát ez nem zavarta. Csak arra gondolt, hogy most következik a
legnehezebb feladat! A négyszeres-ötszörös munka. Fáradtságot érzett; a
mulatság végét már elengedte volna. De már benne van. Világos, hogy
könnyelműség volt belebonyolódni ebbe az erőpazarlásba. Attól tartott,
hogy nagyon kimerül, s hogy holnapután nem fog rendelkezni minden
képességével. Hanem hiába, most már nem elégedhetik meg az eddig elért
félsikerrel. Eleinte balszerencséje volt; a csorbát ki kell köszörülnie.
Ha nem akarja megkoczkáztatni, hogy a döntő estére eljátszsza a közönség
érdeklődését: meg kell mutatnia mindent, a mit tud.

Fogságát, mint előbb, most is megosztotta üzlettársával. Mr. Brown olyan
volt, mint egy hervadt virág.

– Mi baja?

– De hát sohase fogunk vacsorálni?! – kérdezte Mr. Brown,
kétségbeesetten.

– Szerencsétlen! Még nem volt a buffet-szobában?

– Hol van? Az egész házat felkutattam, földszintet, második emeletet…
hiába, sehol, semmi!…

– Talán azért nem találta meg, mert olyan lázasan kereste. De mért nem
szólt előbb?!

– Nagyon el voltam keseredve. Azt hittem, túlságosan ideges, s féltem,
hogy ezzel még jobban felizgatom…

Az ajtó kinyilt. Megjelentek a bizalmi férfiak s Cumberland úr szemét
bekötötték. A gyilkosság szemtanuja oda nyujtotta kövér, hideg kezét; a
detektiv megindult.

Nehéz munkája volt, de nem mult el húsz percz, s mindent fölfedezett. A
második emeleten, a folyosó közepére érve, toppantott: »Itt történt a
gyilkosság!« Egy lépésnyit se tévedett; ott állott meg a krétával
megjelölt helyen. Lenn a földszinten, megtalálta az áldozatot; az
áldozat a cselédszobák egyikében várta. Fölment az első emeletre, s a
kis szalonban rátette kezét a Tarchetti úr vállára: »Ez a gyilkos!«
Végül fölemelte egy zongorának a fedelét, s a hangszer belsejéből egy
kis bőrládát vett ki, mely tele volt késsel. Keresgélni kezdett a kések
között… keresgélt, keresgélt… a szemkötő felett izzadság-cseppek
gyöngyöztek… végre fölkiáltott: »Ez az a kés!«

Csakugyan az a kés volt, a melyet megkarczoltak.

Mindenfelől taps hallatszott. Cumberland levette a szemkötőjét,
meghajolt, aztán zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.

– Ez mind igen szép, – szólt Pellegrini grófné, a ki Bragadino úrral
éppen akkor lépett be a szobába, – de el tudja-e olvasni, a mit _én_
gondolok? Mondja meg nekem, például, hogy hol van ebben a perczben és
mit csinál az impresszáriója? Nézze, kiolvashatja a gondolataimból.
Tessék, fogja meg az ütőeremet!

És odanyujtotta a kezét.

Hogy hol van az impresszáriója és mit csinál? – ezt ugyan könnyü volt
kitalálnia. Ej, ej, a szép grófné nevetségesnek találta Mr. Brownt, és
most nevetségessé akarja tenni mind a kettőjüket!

Egy pillanatig habozott. Szeretett volna úgy felelni, a hogyan máskor
szokott válaszolni hasonló kérdésekre. Ezekkel a szavakkal: »A grófné
nagyon lenéz engem, mindamellett meg fogja bocsátani, ha én magam
komolyan veszem a mesterségemet…«

De nem állhatta meg, hogy ki ne aknázza a kedvező pillanatot, a mikor
föléje kerekedhetik igazságtalan bírálójának. A grófné egész este
pályázott rá: most is ki akarja csúfolni… valamelyes szelid megtorlást
Cumberland is megengedhet magának.

Megfogta a grófné ütőerét, aztán, nagyon komolyan így szólt:

– Impresszárióm a buffetben van és sandwichet eszik.

– De hisz ez nagyszerű ember! – kiáltott fel a grófné, őszinte
bámulattal.

És a mint önkéntelenül felpillantott a gondolatolvasóra, egyszerre
észrevette, hogy Cumberland, így egészen közelről nézve, nagyon, de
nagyon csinos ember.

José Maria mosolyogva nézett a grófné szemébe… s a világért se hitte
volna el, hogy milanói sikerét nem verejtékes munkájával szerezte meg,
hanem ezzel a mosolylyal.


IV.

A grófné másnap beharangozta Milano városát – a dóm harangjai nem
versenyezhettek Pellegrini úr szép hitvesével – s az előadás estéjén a
gondolatolvasónak »zsúfolt ház«-a és nagy sikere volt.

Az előadást követő napon, délelőtt tizenegy órakor, José Maria és Mr.
Brown eszményi reggeli mellett ültek, Milano legjobb vendéglőjében.
Brillat-Savarin óta nem élt ember, a ki a föld megemészthető javait Mr.
Brownnál lelkesebben méltányolta volna.

– Látja, hogy nekem van igazam? – szólt Mr. Brown, pezsgőt töltve
magának. – Egy kis csalafintaság és egy jó ötlet, a maga helyén, a maga
idejében, többet ér minden bölcseségnél, minden tudásnál, minden komoly
munkánál! Mundus vult decipi, ergo decipiatur.

Elhatározták, hogy megismétlik az előadást. Az ujságok olyan
elismeréssel irtak Cumberland II. szerepléséről, hogy a második est
sikerét is bizonyosra vehették. Még hozzá most már hirdetésre is
költhetnek.

A reménység, mely rendesen csalfa, ez alkalommal nem is csalta meg José
Máriát. Megint szép közönségük és nagy bevételük volt. De Mr. Brown
nagyon is meg találta szivlelni azt az örök igazságot, hogy: »Mundus
vult decipi…« – és José Maria másnap délben, mikor fölébredt, Mr.
Brownnak már csak hült helyét találta. Ellenben helyette egy levelet
talált az éjjeli szekrényén. A levélben ez állott:

Kedves Mester,

vérzik a szivem, hogy meg kell önt lopnom, de nem tehetek másképpen.

Nagyon meguntam, hogy olyan sűrűn kellett éheznünk; becsületszavamra,
meguntam. Én nem születtem arra, hogy éhezzem. Ehhez tehetség kell.
Önnek van hozzá tehetsége, nekem nincs.

Már pedig, valljuk meg, nem igen volt kilátásunk arra, hogy ebből a
kronikus nyavalyából rövid idő alatt ki fogunk lábolni. Elvétve,
nagyritkán, csinál az ember szerencsét… Milanóban például szép
szerencsét csináltunk, – ezt a gyönyörü várost nem is fogom elfelejteni
soha! – de ez, fájdalom, kivétel. A rendes dolog az, hogy a pénz elfogy,
egy darabig semmi se sikerül, és a rókatáncz ujra kezdődik. Ez még isten
tudja meddig tarthatott volna, és én már belefáradtam.

Elhatároztam tehát, hogy a legelső kedvező alkalommal haza megyek
Varsóba. Otthon mégis csak könnyebben találhat az ember valami mást,
valami okosabb mesterséget.

Nem tehettem ezt a nélkül, hogy önt meg ne lopjam. Az útiköltség is sok;
meg otthon is kell a pénz, a mig valamit találok.

Egy darabig úgy terveltem a dolgot, hogy megosztozom önnel,
testvériesen, becsületesen. Számítgattam, számítgattam… még abba is
belenyugodtam, hogy a harmadik osztályon megyek… de sehogy se ment a
dolog, becsületszavamra.

Összefacsarodik a szivem, ha arra gondolok, hogy így hálálom meg irántam
való jóságát… hogy éppen önt kellett ilyen pimaszul becsapnom, önt, a
kit mindenekfelett tisztelek, becsülök!… legyen szabad mondanom:
szeretek!… Nem is képzeli, Don José Maria Gomez, hogy mennyire tisztelem
és szeretem önt!… s hogy, a látszat ellenére, mennyire ragaszkodom
önhöz! Tűzbe-vízbe mennék önért!… bármely perczben odaadnám az életemet,
hogy önnek egy kis szolgálatot tegyek!… higyje el, még éhezni is tudnék
az ön kedvéért!…

De ennyit éhezni!… Ez már meghaladja az erőmet.

És egy kissé ön is hibás abban, hogy ennek így kellett történnie. Igen,
Don José, ön is hibás!… Ön olyan becsületes ember, hogy tisztára
lehetetlenség önt meg nem csalni! Miért legyek éppen én az az egyetlen
egy ember, mondhatnám: az az egyetlen egy szamár, a ki önt sohase csalja
meg?!

Alábbvaló volnék a zsiványnál, ha úgy lopom meg önt, hogy egyszersmind
pénzzavart zúditok a nyakába. Nem, ezt nem tettem. A fogadószámlát
kifizettem a mai napig, az előadás költségei is ki vannak egyenlítve:
nem tartozik ön semmivel, senkinek a világon!

Csak éppen készpénzt nem hagytam önnél.

Azt hiszem, ezzel valami nagy bajt nem okoztam önnek. Végre is ön be
fogja látni, hogy ezt a gyönyörü kövér spanyolt, a kit sokáig éltessen
az isten, kár volna csak úgy, szó nélkül, szabadon ereszteni. Hadd
erőltesse meg magát egy kicsit! Végre is, ön most már szivességet is
tett neki. Melegen ajánlom, ne engedje ki az obligóból. Jó ember az,
csak meg kell nyomni.

És kérem, fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot. Irja meg Don Ruynak azt
a bizonyos, rég várt levelet, a melyben megbocsát neki! A feleletet
nyugodtan várhatja meg Villegas úr vendégszerető hajlékában: Don Ruy nem
fog sokáig késni. Hallgasson rám, kérem! Nem illik egy apát ilyen sokáig
boszantani. Aztán ez az erkölcstelen, kóborló élet czigánynak való, s
nem olyan derék fiatal embernek, mint ön, a ki még hozzá nemes ember!
Higyje el, hogy ez az élet nem méltó önhöz. Gondolja meg, hogy végre is
nyolczvanéves koráig csak nem fog gondolatot olvasni?! Disznó mesterség
ez; _én_ mondom önnek!

A mi azt illeti, hogy a kissé erőszakosan kölcsönzött összeget mikor
szándékozom önnek visszatéríteni? – erre nézve a következőket kell
előadnom:

Ha ön, a mint remélem, megfogadja az én önzetlen jótanácsomat, akkor a
kérdés tárgytalan. Mert ön várkastélyában semmiesetre se fogja azt
lesni, hogy egykori társa, a jobb sorsra érdemes Mr. Brown, mikor ad
életjelt egyszerü vagy ajánlott levélben? Ha azonban ön makacskodnék s –
érthetetlenül – megmaradna a mellett, hogy tovább kisérti az istent ezen
az istentelen pályán, akkor mégis csak vissza fogom fizetni a pénzét,
részletekben, már a hogyan tudom. Ha rossz sora lesz, csak irjon
bizalommal régi czimborájának (táviratczim: Braun, Varsó) – s ha csak
igen nagy bajban nem leszek, nem fogom elmulasztani a részlet
megküldését.

Ezek után remélem, a történtek ellenére se vonja meg tőlem baráti
jóindulatát; a mi engemet illet, biztosíthatom, hogy mindig változatlan
barátsággal fogok gondolni önre, és emlékét szivembe zárom.

Sírig barátja:

_Brown_.

José Maria összetépte a levelet, apró, egészen apró darabokra; nem
mintha haragudott volna, hanem, mert nem akarta, hogy a levél, bármikor,
idegen kézbe kerüljön, s kellemetlenséget okozhasson annak, a kit többé
nem nevezhetett kenyeres pajtásának. (Előbb se nevezhette annak valami
nagyon gyakran.)

– Azt sajnálom a legjobban – szólt magában – hogy egyedül hagyott, a
zsivány! Nagyon hozzá szoktam már, és meg kell adnom neki, hogy vidámmá
tette harmadfél esztendőmet!…

A papirszeleteket bedobta a kályhába, és a mint fölemelkedett, tekintete
az éjjeli szekrénykére tévedt. A fehér márványlapon egy majdnem egészen
teli czigaretta-skatulyát pillantott meg.

– Nini! Ezt itt felejtette!

Rágyujtott egy czigarettára; a többit a zsebébe tette.

Egy félóra multával már künn volt a napfényes utczán, egyelőre
hajléktalanul. Sétálni fog, s ezalatt meggondolja, hogy: mi lesz?!…

De nem arrafelé indult, a merre Villegas úr lakott.

* * *

Hogy mi történt aztán Don José Mariával? – Mr. Brown sohase tudta meg.

Kivágta magát nehéz helyzetéből, és most is gondolatot olvas?
Elpusztult, mint a vad, mely észrevétlenül tünik el a világból? Vagy
megfogadta a jótanácsot, és beadta a derekát? Elment Villegas úrhoz,
kibékült az apjával, és most várkastélyában ül?

Mr. Brown azt a föltevést találta a leginkább valószinünek, hogy José
Maria, ha előbb nem, később mégis csak beadta a derekát. Később, idővel.
Az idő mindent megőröl. Idővel a legszebb asszonyból is öregasszony
válik.

Mindegy. Azért Mr. Brown mindig tisztelettel gondolt José Mariára. Nem
tudta megérteni a merev jellemeket, hanem azért tetszettek neki a merev
jellemek.

Mi úgy hallottuk, hogy José Maria még most is gondolatot olvas, valahol
Bergengócziában, de nem lehetetlen, hogy a kételkedő Mr. Brown jól
okoskodik, s hogy José Maria egyszer mégis csak be fogja adni a derekát.
Valóban, az idő mindent megőröl, s idővel a legszebb asszonyból is
öregasszony válik.

Hanem, úgy látszik, a természetnek czéljai vannak vele, hogy azok az
asszonyok, a kiknek egykor szintén öregasszonyokká kell válniok,
legalább egy ideig, egy kis ideig: szépek. És czéljai lehetnek azzal is,
hogy, ha már minden jellem nem tarthat örökkön, mindig akadnak jellemek,
a melyek egy darabig, legalább egy darabig: hajlíthatatlanok.

VÉGE.




GÓLIÁTH

Egy öreg bohém – sok verses színdarab költője – beszélte ezt a
történetet, az »Eldorado«-kávéházban, a hol éjente fiatal czimboráinak
hazudozni szokott.

– Azelőtt – így kezdte – még nem régiben is, két otthonom volt. Az
egyiket sokszor változtattam, a másikhoz hűséges voltam vagy harmincz
esztendeig. Azt a fészket, melyet közönségesen otthonnak mond az ember,
a zugot, a hol a hajnalt és a reggelt átaludni szoktam,
meg-megcseréltem; a futó évek folytán hol itt, hol amott ütöttem tanyát.
Másik otthonom, igazi otthonom az »Arany Csillag«-kávéház volt.

Ha itthon voltam, a városunkban, nem mult el nap, hogy be ne tértem
volna a gazdagok negyedének egyik legfüstösebb zugába, egy-egy órát
agyonmélázni a mellett a kedves márványasztal mellett, melybe egy
figyelmes és kőfaragó hajlamokkal megáldott pinczér belevéste a
névbetűimet. És a mikor idegen földön barangoltam, álmodozva gondoltam
az »Arany Csillag«-ra, mint emberséges férj a távol szomorgó feleségre.
Ahányszor nagy útról tértem vissza, első látogatásom a kávéházamat
illette.

Volt az életemnek olyan korszaka is, mikor az »Arany Csillag«-ba
czimborákat csődítettem magam köré. De soh’se jártam oda a társaság
kedvéért. Ez a kávéház nem a klubbot pótolta nekem: a hol az ember
ujságokat olvas és ujságokat beszél meg; nem kerestem benne szórakozást,
a játék se volt gyönyörűségem. Igazában talán azért jártam oda, amért
más ember kimegy a fenyvesek közé vagy a folyópartra, valahányszor
rabjául esik annak a furcsa, félig édes, félig szomorú hangulatnak,
melyet a legokosabbak melankóliának neveznek.

A kávéházba már akkor is kevesen jártak, mikor én először vetődtem oda.
A leggyakoribb vendégek gabonaügynökök voltak, a kik délutánonkint a
közeli tőzsdéből átjöttek kártyázni. Magamforma, szellemi munkával
foglalkozó ember nem igen tévedt oda. Rajtam kívül a kávéháznak csak
egyetlen egy törzsökös vendége volt, a ki némi érdeklődést tanusított a
nyomtatott betű iránt. Hanem ez az egy aztán nevezetes ember volt,
legalább rám nézve nevezetessé vált.

Mikor első ízben botlottam be az »Arany Csillag«-ba, már ott találtam.
És az alatt a harmincz esztendő alatt, melyet a szokás szolgálatában
ennek a kávéháznak áldoztam, ő is ott ült a kávéházban minden áldott
nap, kivéve néhány rendkivüli esetet; de ezekről a rendkivüli esetekről
nincs még mit szólanom. Az első tíz esztendőben úgyis nagyon gyéren
fordultak elő.

Ez a másik, írástudó-féle vendég még hűségesebb oszlopa volt a
kávéháznak, mint én magam. Velem megesett, hogy néha esztendőszámra
idegen országban gyászoltam az »Arany Csillag«-ot; amaz nem utazott
soha. A mig csak valami nagy betegség le nem verte a lábáról – és ez
igen ritkán történt – minden este, pontban hat órakor megjelent a
kávéházban, beletemetkezett a külföldi lapokba, a melyeket csak ketten
olvastunk, s mikor az óra nyolczat ütött, összeszedelőzködött és
csöndesen elsompolygott. Oszlop létére nagyon kevés vizet zavart a
kávéházban.

A legpontosabb ember volt, a kit ismertem. Perczre járt, perczre evett,
perczre köhögött. Egy-két félszeg mozdulata tudós ember pedantériájáról
árulkodott. Tudósra vallott arczkifejezésének az az egyetlen jellemzetes
vonása is, melyet csak később, nagysokára vettem észre, mikor jobban
megismertem. Ez az arcz zavartalan nyugalomról, állandó lelki békéről
beszélt; ha ki nem nevetnének, azt mondanám: komoly derültség ült rajta.
Meggyőződtem róla, hogy ezt a nagy nyugalmat, ezt az örök derűt a
léleknek is, az arcznak is, csak a könyvek adhatják meg, azok a könyvek,
a melyeket szerelemmel és pedig hűséges szerelemmel szeretünk.

Akkor még jobban érdeklődtem az emberek iránt, mint mai napság. Pár
hónap multán bosszantani kezdett, hogy fogalmam sincs róla: ki lehet ez
az én testvérem a »Journal des Débats«-ban? Kérdezősködtem. Megtudtam,
hogy egy kissé csillagász, nagy mértékben fizikus és mindenképpen
mathematikus. Különben pedig tisztviselő a meteorologiai intézetben, és
Bruck úrnak hívják. Az ördögbe is, kitalálhattam volna a foglalkozását.
Az ember nem ok nélkül bujja a lapokban a meteorologiai tudósításokat.

Mindenkor szent félelemmel viseltettem az exakt tudományok, s különösen
e tudományok mívelői iránt, ettől fogva tehát illő tisztelettel
tekintettem kávéházi szomszédomra.

Figyelmemet természetesen csak tekintettel fejeztem ki, a mit nemsokára
Bruck úr szives volt viszonozni. Akkortájt került színre első verses
vígjátékom: »Diana«, a melylyel némi sikert értem el. Kevéssel az
előadás után Bruck úr egy jóakaró pillantása megértette velem, hogy
tudja: ki vagyok, s hogy, a mi őt illeti, megkülönböztet a
gabonaügynököktől. A figyelem jól esett, bár puszta udvariasságnak
vettem. Mit neki – tünődtem – a világ minden Dianái?!

Lassan-lassan, hónapok, évek multán, némi rokonérzés fejlődött ki
köztünk. Hanem azért egyikünk se közeledett a másikhoz. Sohase szóltunk
egymáshoz egy szót se. De mit is szólhattunk volna? Mit érdekelte őt Poe
Edgar és Gérard de Nerval! S mit tudtam én a minimumhoz és a maximumhoz!

A mint az idő telt, megszoktam Bruck urat, mint megszoktam a
névbetüimmel jelzett márványasztalt s a tiszteletemre kijavított
karosszéket. Éreztem, hogy hiányoznék, ha hirtelen elmaradna a
kávéházból, s néha-néha elgondolkoztam rajta: micsoda élete lehet ennek
az én tudós szomszédomnak?

Egyszer oda voltam vagy másfél esztendeig. A vándor-éveimet éltem. Mikor
visszatértem, s ismét fölkerestem az »Arany Csillag«-ot, az első nyájas
arcz, melyet megpillantottam, a Bruck úré volt. Látszott rajta, hogy
örül a megérkezésemnek. S mértéktelenül tartózkodó barátkozásunk ujra
kezdődött. Társaság gyűlt asztalom köré, vidámság költözött az »Arany
Csillag«-ba. Asztalunk körül sok bolond tréfa s dísztelen szó hangzott.
Mindez hidegen hagyta szomszédunkat. Ilyen türelmesen békés és komoly
lehetett a názárethi arcza, mikor megcsúfolták. Nagyritkán azonban
megesett, hogy mikor valami túlságosan bolondot mondtam, Bruck úr is
elmosolyodott. Erre a mosolyra igen büszke voltam.

Határozottan megszerettük egymást, Bruck úr meg én. Úgy hogy valósággal
megijedtem, mikor egyszer néhány hétig kimaradt a kávéházból. Tudtam,
hogy valami nagy bajnak kellett környékeznie. Úgy is volt, alig tudta
meglábolni. A viszontlátás megható volt, és légies nyájaskodásunk,
melyet csak a két halhatatlan árnyék: Jaufre Rudel és Melisande
túlvilági barátkozásához hasonlíthatok, mind élénkebbé vált. Már majdnem
megismerkedtünk.

Úgy tíz év telhetett el azóta, hogy Bruck urat először láttam, mikor
szomorú emlékezetű »Psyché«-met színre hozták. »Psyche« alaposan
megbukott. Sem azelőtt, sem azután nem bukott meg verses színdarab olyan
rettenetesen. Az egész nézőtér pisszegett; a második felvonás után
valóságos üvöltözés támadt. Csak egy ember volt a földszinten, a ki az
utolsó perczig kitartóan, szinte kétségbeesetten tapsolt, hogy megmentse
a darabomat: Bruck úr.

Mély hálát éreztem iránta, melyet nyilvánítani semmiféle alkalmam nem
kinálkozott. De kevéssel utóbb legalább udvariassággal viszonoztam a
szivességét. Valami értekezést olvasott fel az akadémiában. Nagyon tudós
felolvasás volt, annyi szent. Már a czíme is olyan tudós volt, hogy egy
szót sem értettem belőle. Nem tudtam kitalálni: fizikai vagy
mathematikai tárgyú-e? Hanem azért elmentem az akadémiába, meghallgatni
a felolvasását. S ha nem féltem volna, hogy felriasztom szomszédaimat,
az öreg fő-főcsillagászokat, bizonyára közbe is kiabálok: »Bravó,
helyes!«

Bruck úrnak jól esett a figyelem. Mikor lejött a felolvasó emelvényről,
engem is könnyed meghajlással üdvözölt, mint a gratuláló öreg
csillagászokat.

A sors mind közelebb és közelebb hozott bennünket egymáshoz. Úgy esett,
hogy az öreg Pistika, a pinczér, a ki körülbelül tizenöt év óta szolgált
ki bennünket, egyet gondolt és meghalt. Nagyon derék fiú volt ez az öreg
Pistika. Maga volt az eleven figyelem. Úgy ismert már bennünket, a két
törzsökös vendéget, hogy kitalálta a gondolatainkat, nem kellett vele
hosszan értekeznünk. Kedvelte ugyan az italt, de végletekre csak ritkán
vetemedett. Az öreg Pistikának egy éktelen frakkon kívül semmije és
senkije se volt a világon. Nem volt annak még kutyája se. Hárman
kísértük ki a temetőbe: a pap, Bruck úr, meg én. A temetés után Bruck
úrral néhány udvarias szót váltottunk a földi lét mulandóságáról, meg az
érdemekről, melyek túlélik a gyarló testet, s aztán kezet fogtunk. Attól
fogva köszöntünk egymásnak.

Később, néha, helyet foglalt a társaságunkban is. Igen keveset beszélt,
de a szakjába vágó vitás kérdésekről szívesen és készségesen adott
felvilágosítást. Szócsatáinkat mindíg figyelemmel hallgatta, de békés,
derült mosolygásából kiérezhettük, hogy a Sirius magasságában van
irodalmi vitatkozásaink felett. Ha általánosabb érdekű tárgyakról volt
szó, s nagyon erőltettük a nyilatkozásra, udvariasan, bár kissé
kitérőleg válaszolt kérdéseinkre, óvatosan, tekintettel a józanság
törvényeire, a tények logikájára, a statisztikára, a személyekre,
tekintettel az egész világra. Maguk a tárgyilagosság és a realitás nem
lehettek volna tárgyilagosabbak és reálisabbak.

Vagy husz évet értünk meg második otthonunkban, mikor egyszerre,
váratlanul, az »Arany Csillag« a hulló csillagok sorsára jutott.
Kávéházunk, helyesebben szólva: kávéházunknak a gazdája megbukott. A
szomorú ujság mind a kettőnket lesujtott. Az utolsóelőtti este, mielőtt
Pistika utódja végképpen bezárta a kávéházat, bankettet rendeztem a
névbetüs márványasztalon. A néhány árva vendég haza szállingózott: mi
maradtunk utolsóknak, a csillagász meg én. Kívüle csak két vendégem
volt: a kisasszony, meg a szerencsétlen Csillag. Míg én ezt a derék
embert biztattam a kétségtelen jobb jövővel, a meteorolog a
kisasszonynyal foglalatoskodott. Most beszélt vele legelőször, húsz
esztendő multán. Ez a leány megöregedett mellette, s Bruck úrnak
mindeddig nem volt hozzá egyetlen szava. Nem tudom, a szokatlan állapot,
vagy a bor tette-e, de a csillagász arcza egész este piros volt. Mikor
haza mentünk, megvallotta nekem, hogy nem szokott hölgyekkel társalogni.

Egy pár hónapig úgy bolyongtunk az utczán, mint két kivert kutya. Ha
véletlenül találkoztunk, fájdalmas mosolylyal köszöntünk egymásnak. De
az »Arany Csillag« fénye nem aludt ki egészen. Akadt uj ember, a ki ujra
megnyitotta a kávéházat. Bruck úr is, én is, diadalmasan vonultunk
vissza az ujonnan kifestett zugba.

S aztán még vagy tíz évig zavartalan barátságban éltünk, most már egymás
oldalán. Beszéltünk a minimumról és a maximumról, beszéltünk Poe
Edgarról és Gérard de Nervalról; hol én unatkoztam, hol ő; de türelmesek
voltunk egymás gyöngéje s elismerők egymás tehetsége iránt; a szeretet
sokféle különbséget kiegyenlít. A társaságom is megszerette Bruck urat:
nagyon nyájas ember volt, bár kissé hideg és tartózkodó. De a légynek se
vétett.

Mondom, nagyon tartózkodó s izgatottságra képtelen embernek ismertem.
Annál inkább meglepett, mikor egy este valami kicsinység miatt, melyről
sehogyse tudtam belátni, hogyan érdekelhette, egészen kijött a sodrából.

A mult télen történt. Asztalunk körül ismét irodalmi vitatkozás támadt.
Nem kiméltük egymást, s úgy rémlik, az én »igazság«-omat nagyon
eláztatták, mert emlékszem, hogy ezt az inkább nagyhangú, mint tartalmas
kijelentést koczkáztattam meg:

– Az igazságot nem lehet csak így egyszerűen letorkolni. A remeket nem
lehet csak így hirtelenében tönkre ócsárolni. És ha az egész világ agyon
neveti is. Az igazság, melyet valamely remekben kifejeztél, akárhogy
temesse el a léhaság, a közönbösség és a gyerekes gúny, kitör sírjából
és eget kér, kikel és termékenynyé válik, mint a mag, mely háromezer
évig a fáraók sírjában hevert, s háromezer év multán a földbe jut és
kicsírázik.

Valami képzelhetetlen történt: Bruck úr, a ki rendesen elnéző és néma
tárgyilagossággal hallgatta gyerekességeinket, Bruck úr szeliden
megveregette a vállamat.

A meteorologtól ez a vállveregetés valóságos ömlengésnek tűnt fel. Annyi
volt ez, mintha más valaki a nyakamba borult és megcsókolt volna.
Mindnyájan összenéztünk. Bruck úr kissé elpirult. Hanem még akkor este
hazakisért. Először életemben. Csikorgó hideg volt, nem akartam
elfogadni a szívességét. Hiába. S ettől fogva elkisért minden este,
messze eső lakásomig, bárhogy szabadkoztam.

Ezeken az esti sétákon, meg máskor is a kávéházban, szivesen
beszélgetett irodalmi dolgokról, rendesen magától. Mással nem igen
elegyedett szóba, de velem szemben szinte közlékenynyé vált.
Egyről-másról elmondta benyomásait. Úgy látszott, érdeklődni kezdett az
irodalom iránt. De önmagáról is elmondott egyet-mást. Hogy árva és
örömtelen életet élt, hogy egész élete a munkáé volt, hogy szereti
Shaksperet, s hogy Julius Caesart könyv nélkül tudja.

És néha úgy tetszett, mintha még akart volna mondani valamit.
Elhallgatta.

Néhány hónapi tünődés után végre is elszánta magát.

– Akar nekem egy nagy, igen nagy szivességet tenni? – kérdezte egy este,
mikor éppen búcsúzkodtunk.

– Bizonyára, és pedig örömmel.

– Úgy kérem, látogasson meg holnap három és négy óra közt. Nagy, igen
nagy szivességre kérem.

El nem képzelhettem, mit kivánhat tőlem. Másnap pontosan megjelentem a
lakásán. Igen szivesen fogadott; láthatólag izgatottan várt.

– Engedje meg – szólt – hogy elhagyjak minden fölösleges bevezetést.
Azonnal látni fogja, mire nézve kérem nagybecsű véleményét. Hadd térjek
mindjárt a dologra.

Leültetett egyetlen karosszékébe. Megkinált egy ezüstgöngyölegbe burkolt
szivarral, melyet nyilvánvalóan külön az én számomra vásárolt. Aztán
asztalához ült, kiszedett a fiókból valami papircsomagot, ránézett a
csomóra s így szólt:

– Góliáth. Szomorújáték öt felvonásban. Irta Bruck Jeromos.

Majd elájultam. Erre nem voltam elkészülve.

Olvasni kezdett. Verses tragédia volt valósággal, s nem valami tréfa;
verses tragédia zsidókkal és filiszteusokkal. A zsidók és a filiszteusok
nagyon mulatságosak voltak benne. Ilyen színdarabot csak egy meteorolog
írhatott. Irtózatos kedvem lett volna hahotázni.

De a hogy jobban megnéztem emberemet, elment a kedvem a nevetéstől.
Szeme vad tűzben égett, arcza lángolt, ki volt kelve magából.

Az első felvonás után aggódva kérdezte:

– Nos?

Kezet szorítottam vele. Szerencsét kívántam munkájához, s elmondtam
Góliáthról mindazt, a mit Macbethről gondoltam.

Végig olvasta, s én nagyon komolyan hallgattam. Nem éreztem többé a
nevetés ingerét.

Ujból kezet fogtam vele és ujból magasztaltam. Elmondta, hogy
harminczkét éve dolgozik ezen a munkán. Húszszor is megváltoztatta,
átalakította, ujra írta. S megkérdezte tőlem: ebben a formában hagyja-e
végkép, vagy még változtasson rajta valamit?

Tudtam, hogy ha a változtatás ellen nyilatkozom, ezután már színházi
összeköttetéseimre kerülhet a szó. Kellemetlenül éreztem magamat. Gyönge
voltam, a mit később keservesen megbántam. Ajánlottam, hogy valamelyik
lényegtelen jeleneten tegyen változtatást. Egy-két évet akartam nyerni.

Nagyon hálálkodott a tanácsért. Idegesen szorította meg a kezemet, s
biztosított, hogy soha se fogja elfelejteni.

Akkor este különösen vidám volt. Részletes magyarázattal szolgált az
asztaltársaságnak a new-yorki szabadság-szoborról. Hol van a világító
tornya, milyen sebességgel haladnak a tengeren át a vándorló madarak,
hogyan csalja őket a fény a toronyhoz, mint verődnek a falhoz s hullnak
élettelenül a torony párkányzatára.

Hanem, mikor egyedül maradtunk, velem csak Góliáthról beszélt. Temérdek
dolgot tudott róla mondani. S minden szaván meglátszott, hogy erre az
egy kártyára tette az életét.

Úgy három hónappal ezelőtt az én csillagászom halott-halványan érkezett
az »Arany Csillag«-ba. Megsemmisülten rogyott egy székre, s aggódó
kérdéseimre nagynehezen ezt hebegte:

– Ellopták Góliáthot.

Valami gazember feltörte az íróasztalát, elvitte az apró értékeit s
mindenféle írással együtt Góliáthot is.

Igyekeztem vigasztalni, megnyugtatni. Bizonyítgattam, hogy az, a mi a
Góliáthban remek, megvan. Megvan a fejében. A mi a fődolog, azt a tolvaj
nem vihette el. Szomorú mosolygással hallgatott.

Másnap felakasztotta magát. Akár csak Gérard de Nerval.

Mert hát nemcsak a new-yorki halvány fény: az Ideál, ez az óriási
világító torony is megkívánja a maga áldozatait. Szegény madarak!

Azóta nem mentem az »Arany Csillag«-kávéházba.




TARTALOM.

  Solus eris  1
  A gondolatolvasó  233
  Góliáth  275


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |»à la Watteau» |»à la Watteau«

15 |nem vise ték |nem viselték

23 |Így törtent |Így történt

83 |»Szeretlek.» |»Szeretlek.«

83 |«Magyar Művészet« |»Magyar Művészet«

94 |»haragszom rád»-ot |»haragszom rád«-ot

103 |nyivánuljon |nyilvánuljon

107 |Asztalos.» |Asztalos.«

115 |magyarazat nem |magyarázat nem

119 |vissza. utasító |visszautasító

119 |okozni- |okozni.

121 |Es máskor |És máskor

151 |„Ne szalaszd |»Ne szalaszd

174 |kettesbsn |kettesben

284 |hagllatta |hallgatta]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63586 ***