path: root/63565-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63565 ***

Eötvös Károly Munkái

XII. KÖTET

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

III

Eötvös Károly Munkái

XII.

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

HARMADIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

EÖTVÖS KÁROLY

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

HARMADIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.




A FÖLD ALÓL.


I.

(Az első biztos jelenségek. – Sarf Móriczot nem tudom kiszabaditani. – A
csonkafűzesi szakértők munkájában nem biztam. – E munka ellenkezik a
tárgyi tünetekkel. – A tünetek és a tömeg. – Mit tehetek ellene? – A
vérvád különös természete. – Trajtler Soma orvostudor.)

Az 1882-ik év szeptember havának elején még köd és éjszaka födte el
szemeim elől a vérvád részleteit. Még semmit se tudtam bizonyosan. A
vizsgálat rejtelmeit a hivatali titok példátlan szigora őrizte. Ezekből
csak annyi látott napvilágot, a mennyi a vádlottak bünösségét
bizonyitotta. A társadalom napról-napra mélyebben győződött meg e
bünösségről. Az áltetem usztatásában éppen senki sem kételkedett már.

Csak imitt-amott fénylett előttem egy-egy kis sugár.

Kozma királyi főügyész ott járt Nyiregyházán s a kis Sarf Móriczot
kikergette a fogházból. Nem engedte tovább is ott őrizni és tartani. Ám
az alispán megyei huszárjai ott várták a gyerek-tanut a fogház
ajtajában. S elcsipték rögtön, mint a fecske a bogarat. S vitték a
vármegye házába, Henter Antal várnagy kezébe. Itt még jobban elzárták a
fiut a világtól. Istenért se lehetett vele értekezni.

Hogy ily féltékenyen őrizték: nagy jelentőségü tünet volt ez én előttem.

Ha volna több tanu, ha volna több erősség a vérvádra: akkor nem őriznék
úgy a gyereket. Ezzel tisztában voltam. Ok nélkül törvénytelen erőszakot
nem csinál a hatóság. A tanu elzárása törvénytelen erőszak. Erre más ok
nem lehetett, csak az, hogy a vérvádlók féltették e tanujokat. Más
bizonyságuk nem volt.

Ez volt a sötétségben az egyik sugár.

A másik a tutajosok máramaros-szigeti panasza, hogy őket Tisza-Lökön
megkinozták. Ennek is erős oka lehetett. Az agyongyötrés-szülte
vallomásban nem lehet teljes igazság. Tehát az áltetem usztatását, a
holttestcsempészet történetét se lehet aranyigazságnak tekinteni.

A társadalom aggódó része s különösen az egész zsidóság türelmetlen volt
már, vajjon mikor mozdul meg a védelem? Azt mondták: ime hires ügyvéd,
jeles szónok, törvényhozó férfiu, tekintélyes ember a védő, társai is
jeles emberek, azok közt is két országgyülési képviselő van: Horánszky
és Funták, s még se tudnak semmit mozditani. Sokan mulasztásnak vélték a
védelem mozdulatlanságát.

Kettőt akartam elérni minél előbb.

Először is Sarf Móriczot kiszabaditani a vármegye és a titkos tanács
kezéből.

Előterjesztést intéztem a belügyi kormányhoz: adja ki a zsidó fiut. A
vármegye nem arra való, hogy tanukat fogdosson s azokat kalitkában
tartsa. A fogoly tanu ugy se valóságos tanu. Ha tanusága igaz lenne is,
akkor is értéktelenné tenné a törvénysértő erőszak. Mindezt kifejtettem.
De nem akartam, hogy azt higyje a társadalom, hogy én a zsidók kezére
akarom a gyereket átjátszani. Azt javasoltam, helyezzék el a
végtárgyalásig valamelyik budapesti előkelő keresztyén intézetben. A hol
nem elfogult emberek veszik körül. A vármegye és a hajduk kezében nem
hagyhatom.

A belügyi kormány elutasitotta előterjesztésemet. Komoly jelenség volt
ez arra nézve, hogy a védelem a kormánytól és a hatóságoktól különös
segitséget nem nyerhet.

Azután irásban is, személyesen is sürgettem a törvényszéket és a
vizsgálóbirót, hogy valahára rendelje már el a rendes vizsgálatot. Ha
ezt elrendelik: hozzájutok legalább a csonka-fűzesi holttest orvosi
vizsgálatához. Belenézhetek a szakértők munkájába. Megismerhetem
munkájukat s fölfedezhetem tévedéseiket. Minden esetre közelebb juthatok
ahhoz a titokhoz, vajjon hát csakugyan idegen holttest volt-e a
csonka-fűzesi, vagy valóban az eltünt leányka teteme?

E törekvésemben czélt értem.

Még szeptember végén átadta a vizsgálóbiró az ugynevezett Rendőri Szemle
jegyzőkönyvet, melyet a szolgabiróság junius 18-ika és 19-ike közti
éjszakán készitett. Átadta a junius 19-iki Fölismerési Jegyzőkönyvet s
annak junius 20-iki folytatását s végre átadta az orvosi
bonczjegyzőkönyvet s az orvosi véleményt.

Végre tehát volt valami a kezemben, melynek segitségével, ha igazán meg
tudom érteni, sok nagy titokra világot derithetek.

Csakhamar meggyőződtem arról, hogy a szakértők összes munkája hibás,
véleményük pedig alaptalan. Munkájuk nem is volt egyébre való, csak
arra, hogy megnehezitse, sőt végkép meggátolja az egész ügy tiszta
kibonyolitását.

Nem vagyok az orvosi tudományokban alaposan jártas, szinte
könnyelmüségnek látszik állitásom. Elhirtelenkedve nem szabad itélni a
jogtudónak.

De én nem is ugy itéltem.

Már akkor eljutott hozzám Zurányi Kálmán bizalmas értesitése, s már
akkor ismertem Szakolczai Julcsa tanuságát. Igaz, hogy e két tanu csak
ugy tévedhetett, mint a négy szakértő, csak hogy az én elmémre a
szakértők tudományával szemben nem csupán a két tanu beszéde gyakorolt
befolyást.

Hanem gyakorolt az élet igazságainak ama megbonthatatlan rendszere,
melylyel az orvosok tudománya csakugyan nem tudott összevágni.

Ha e tudomány igaz: akkor a csonka-fűzesi holttest nem Solymosi Eszteré.
De hát hova lett akkor Solymosi Eszter?

Ha az orvosok beszéde igaz: akkor a csonka-fűzesi holttest idegen nő
teteme. De hát ki volt az idegen nő? Honnan került elő az ő teteme?

Tisza-Eszláron, folyam partján tünt el Solymosi Eszter bizonyos napon és
jól ismert ruhában. Hetvenkilencz nap mulva ugyanazon folyam alsó
folyásán fölszinre jut egy holttest. Női holttest, az eltünt leányka
ruhájában, az ő testének különös jegyével s rothadási állapota is a
hetvenkilencz napnak megfelelő.

Hiszen ez már csak bizonyos.

Dehogy bizonyos: igy szólnak az orvosok. A holttest idősebb nőé, nem is
olyan régóta halt meg s nem is volt a vizben oly sokáig.

Az egyszerü józanész tehát szemközt áll a komoly orvosi tudománynyal.
Vagy az orvosoknak nincs igazuk, vagy a józan elme rosszul látja a
tüneteket.

A vád az, hogy a zsidók meggyilkolták Solymosi Esztert.

Nem lehetetlen.

De ha meggyilkolták: miért őrizték ruháját? Ha holttestét örökre el
tudták sikkasztani: miért nem sikkasztották el ruháját is? Hiszen az a
ruha minden nap árulójuk lehetett. Arra pedig csakugyan nem számithattak
április 1-én, hogy abba a ruhába majd junius 16-án egy áltetemet fognak
öltöztetni.

A zsidók minden módon tagadják a gyilkosságot. Nincs is ellenük semmi
terhelő bizonyság. Sőt föltétlenül bizonyos, hogy ugy, a miként a vád
szól, április 1-én déli 11 és 12 óra közben meg nem gyilkolhatták,
hiszen akkor már minden eszlári zsidó szanaszét volt s nem az imaházban
volt.

De hát akkor miként veszett el Solymosi Eszter?

Száz kérdés, egyik a másikon keresztül-kasul száguldozva.

Ha az orvosoknak van igazuk: akkor a legfontosabb kérdések nagy részére
sohase találunk feleletet. De ha Szakolczai Julcsának van igaza, akkor a
csonka-fűzesi holttest a szegény eltünt leánykáé, s akkor minden kérdés
nyomban tisztázódik.

Valamely bűnügyben száz tünet áll előttünk.

Kilenczvenkilencz tünet egy dolgot bizonyit, egyetlen tünet azonban mást
bizonyit.

Vajjon mit csinál ilyenkor a jogtudó elme? De mit csinál a józan elme?

Megvizsgálja azt az egyetlenegy tünetet, hogy az valódi-e? Vajjon nem
látszat-e? Nem tartalmaz-e egyéb jelentőséget is? Tárgyi tünet-e, vagy
nem az? Megvizsgálásában nem tévedhetett-e a vizsgáló elme?

Ha az az egyetlenegy tünet való: akkor a vele szemben álló
kilenczvenkilencz tünet mind valótlan. Az az igazság, a mit az
egyetlenegy igaz tünet bizonyit.

A nagy tömeg nem így itél. A nagy tömeg hitét a látszat alapitja meg. A
kilenczvenkilencz egybevágó tünet dönt ő előtte. A századik tünet hiába
dönti halomra a kilenczvenkilenczet. Ha a századik tünet igazságát
föltétlen biztossággal látja is: abban csak csodát lát, vagy ügyvédi
mesterkedést, vagy valamely titkos hatalom részéről való beavatkozást.

A tömegnek csak ösztöne helyes igen gyakran, de itélete sohase mély.
Szövevényes dolgokban nem is lehet mély. Ily dolgokban tisztán látni
csak erős elme képes s ez is csak akkor, ha erős akarat támogatja.
Ezenkivül a tömeg azt szereti hinni, a mit óhajt. Ha pedig felindulásban
van: csupán azt akarja hinni, a mi miatt feltámadt a szenvedélye. A
tömeggel éppen nem lehet elhitetni, hogy ő tévedhetne.

Izgatott időkben a biróság tagjai is a tömeghez tartoznak. Az erős elme
és erős akarat ezek közt is ritka, csaknem kivételes.

Nehéz feladat állott hát előttem.

Rendithetlen voltam abban a meggyőződésben, hogy az eltünt lánykát a
zsidók a vérvád szerint el nem emésztették. Hiszen föltétlen bizalommal
voltak hozzám az eszláriak. Ezek a szegény zsidók Isten csodálatos
követének tartottak engem. Lelkük minden titkát föltárták előttem.
Öregek és ifjak, férfiak és nők közt nem volt különbség erre nézve. Ha
halálos bűnt követtek volna is el: nekem bizalmasan megvallották volna.
Akármelyikhez intéztem kérdést, habozás nélkül nyilatkozott ugy, a hogy
jó lélekkel nyilatkozhatott. S a vérvádnak semmi nyomát nem találtam.

A csonka-fűzesi holttest nem lehetett más, mint az eltünt lányka teteme.

A száz jelenség közül kiválasztottam s csomóba gyüjtöttem azokat,
melyeket valóknak tartottam. A tárgyi igazság csak az lehetett, a miben
ezek a jelenségek megegyeznek. A valódi jelenségek pedig csak abban a
tárgyi igazságban egyeztek meg, hogy a csonka-fűzesi holttest Solymosi
Eszter.

De miként tudom én ezt bebizonyitani?

Legyőzhetlen akadályként áll előttem az orvosok lelete és szakértő
véleménye. Miként tudom én megczáfolni a négy orvost? Hiszen ők látták a
holttestet, én pedig nem láttam. Ők látták azt, hogy a holttest husz
éves elvirágzott nőé, a ki legföljebb tiz nap óta halott s legföljebb
három-négy nap óta van a vizben. Én pedig nem láttam, hogy a holttest
tizennégy éves szűz lánykáé s hogy hetvenkilencz nap óta halott s holta
óta rejtőzött a Tisza árjában.

Nem az én hibám, hogy ezt nem láthattam. A biróság sulyos tévedése, hogy
a holttestet a védelem és a vádlottak elől érthetetlen szigorral
elzárta. De a közönség nem törődött azzal, hogy a biróság megsértette a
törvényt s a jogos védelem legnagyobb érdekeit. A tény megmásithatlan
volt, az elmult időt többé visszahozni nem lehetett, a holttetem ott
volt a föld alatt s meggátolhatlanul haladt az enyészet utján előre s
isteni erő se lett volna képes arra, oly alakban látni meg azt még
egyszer, a mily alakban a hullámokból fölbukkant.

S nekem mégis be kellett mindent bizonyitanom. Nem azért, mert a törvény
ugy parancsolta; nem is azért, mert a nemesebb jogérzetből ugy
következett. Hanem azért, mert az eset különös volt. Azért, mert vérvád
volt az eset.

Ha mikor a vádlott ártatlan, minden közönséges bűnügyben elég a
védelemre a vádlott egyszerü, komoly tagadása. A ki vádol: annak kell
bizonyitani. Oly régi elv ez, a milyen régi a rendezett jogi állapot.
Minden ügyben tiszteli és követi ez elvet minden biróság s ezt tartja
természetesnek és józannak minden tudomány.

De a vérvád kivétel.

Ez örökös. Sokszor csak titkon lappang. Néha sok évtizeden át lappang,
mintha kihalt volna örökre. De a lelkek nem változnak s azok hajlama a
babonára, a képzelgésre, a felekezeti gyülölködésre mindig megmarad. S a
mint valamely alkalmas fordulat áll be a gondolkozás és az indulatok
mozgalmaiban: nyomban teljes üdeséggel s ezeréves multjának teljes
fegyverzetével pattan elő a vérvád teljes alakja. Nem öregedett, nem
változott, életkorának magassága se őszülést, se roskadást nem idézett
elő nála. A műveltség nem szeliditett rajta. Ádáz, mint a középkorban.
Ordit, mint fenevad, s kész minden rombolásra. A mint a bolygó zsidó
mindig öreg és fáradt, a hol megjelenik: ugy a vérvád mindig fiatal és
fáradhatatlan, ha valamely esetleges alkalom kiszólitja odujából.

Ellenében a jogos önvédelemre nem elég a vádlottnak komoly és méltóságos
tagadása.

Zsidó ünnepen eltünik egy keresztyén lányka, vagy vérbefagyva találnak
egy keresztyén gyermeket. Ha a tömeg lelke alkalmas rá s ha akad
hidegvérü izgató: ott terem a vérvád azonnal. S nyomban meg vannak a
vádlottak is. Minden zsidó egyaránt vádlott. De művelt korunknak az
igazságszolgáltatásban szigoru alakiságai vannak. Ezekhez a biráknak
legalább külsőleg ragaszkodniok kell. Tehát százezer zsidó ellen még se
lehet egy ügyben vezetni vizsgálatot. Kiválasztják tehát azokat, a kik
az eset szinteréhez legközelebb vannak. Ők azonban kivétel nélkül mind
gyanusak. Öregek vagy fiatalok, jók vagy rosszak: nem tesz különbséget.

S e vádlottaknak maguknak kell bebizonyitani a vádbeli tény
lehetetlenségét. Ha erre nem képesek, ha akár vagyontalanságuk, akár
fogságban sinylődésük meggátolja őket az eset valódi igazságának
földeritésében: akkor minden esetre bűnösök.

Ez a vérvád különös természete.

Nekem a négy szakértő orvos állitásait meg kellett döntenem. Egyszerü
védőügyvéd voltam, jogilag semmi sem kötelezett rá. De hajszolt rá a
hivatás fensége, a vérvád természete s az egyéni önérzet küzdő heve.

Ám a sikeres harczban s a győzelem kivivásában csak az orvosi tudomány
lehetett alkalmas fegyverem.

Csakhogy ebben én nem voltam jártas. Sohase miveltem az orvosi
tudományt. Jogtudó voltam és köztisztviselő, törvényhozó és hirlapiró:
mindez nem az orvosi tudomány.

De azt is tudtam, hogy a négy csonka-fűzesi szakértő tudása se az orvosi
tudomány. És semmi esetre se az orvosi tudomány gyakorlati teljessége.
És azt is tudtam, hogy a tanszéki és irodalmi tudás teljes gazdagsága se
elég ahhoz, hogy valamely igen nehéz és szövevényes kérdést teljes
biztonsággal megoldhasson. Éles szem, erős itélet, hosszu gyakorlat,
nagy elfogulatlanság s a természet határtalan számu tüneteinek gondos
figyelése szükséges ahhoz, hogy nagyon ritkán előforduló egyes eset
titkos részleteit lehető tisztán megláthassuk.

A négy orvos közül egyikkel, Trajtler Soma orvostudorral, alkalmam volt
érintkezni. Az 1882. év nyarán és őszén négy izben találkoztam vele.
Fiatal, jókedélyü, kellemes társalgásu férfiu volt. Volt eset, a mikor
órákon át társalogtam vele. Nem a csonka-fűzesi holttestről. Szándékosan
nem akartam erről beszélgetni; semmi irányban se lett volna ennek
haszna. Ha érintettük is ezt, más tárgyra törekedtem átvinni a
beszélgetést. Oly tárgyra, melyről szivesen beszélgetett, melynek
részleteiben otthonos volt. Jelentékeny észbeli erőt találtam nála, a
közepesnél jóval nagyobbat. De megfigyelő képességét nem találtam
komolynak. Ugy vettem észre, hogy az életnek körülötte mozgó tüneteit is
csak futólag tekinti meg, a tőle messze levő tünetek mivolta iránt pedig
nem nagyon érdeklődik s a tudomány nehezebb kérdésein egyáltalán nem
töri fejét.

Ez természetes. A vidéki társadalmak tagjai közt ritkán akad nemes
nagyravágyás, mely az élet feladataiban messze és magasra törekednék
kiemelkedni. Becsültetés, helyi tekintély, tisztes állás, kényelmes
megélhetés: a vidék legtöbb férfia ezt véli az élet feladatának. Ezen
kívül tisztán láttam, hogy ez az orvostudor a vérvádüldöző helyi
áramlatnak nemcsak nem szegül ellene, hanem még inkább segitségére
törekszik. Tehát a nagy perben elfogult is.

Bizonyára alig sejtette, hogy én tudásának mértékét s gondolkodásának
erejét kémlelem. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ő a holttest
vizsgálatánál könnyen tévedhetett s minthogy véleménye nagyon fontos
tárgyi tünetekkel ellentétben állt, tehát valósággal tévedett is.

Pedig ő volt a vizsgálat vezetője. Ha tehát ő tévedett: társainak is
tévedniök kellett. Másként nem adhattak volna egyező véleményt.

Tévedésüket csak ugy bizonyithatom be, ha a holttestet magam is megnézem
s más szakértő férfiakkal is megvizsgáltatom. De ez lehetetlen, ha a
törvényszék a holttest kiásását el nem rendeli.

Ám ahhoz, hogy a törvényszék ezt elrendelje, hatalmas orvostani és
élettani okokat kell eléje terjesztenem. Ily okok nélkül egyszerüen
megtagadja kérésemet, hiszen a holttest kiásása nélkül is teljes
alakilag a vizsgálat.

De hol vegyem én az uj, a meglepő, az elvitázhatlan fontosságu orvostani
és élettani okokat? Egyéb nem áll előttem, csak a csonka-fűzesi lelet és
orvosi vélemény; miként lehet ezt önmagából megdönteni?

Tisztán állott előttem, hogy ez a lelet és ez a vélemény nem igaz; hogy
ez csak elleplezi az igazságot. Nekem pedig azt az igazságot kellett
föltalálnom, a mi e lelet és e vélemény mögött van.


II.

(Miként dolgozik az agy? – Törvényszéki orvostani gyakorlatom története.
– Kovács József orvos, egyetemi tanár. – Babes Viktor tudós. –
Előterjesztésem a holttest kiásása iránt. – A falusi sírok. – A
sírbontás gyanuja. – Előterjesztésem hatása.)

Be kellett hatolnom a törvényszéki gyakorlati orvostan sok titkába, mely
eddig még ismeretlen volt előttem. S e czélból mindenekelőtt az
orvostani fogalmak kezelésére kellett saját agyamat begyakorolni.

Tudós férfiak nem akadnak fönn e szavaimon.

Az agy a maga dolgát csak ugy végzi, mint a testnek többi része. A hogy
a földmüves karja és dereka kaszál, kapál; – a hogy a lovas ember egész
teste az egyensulyt tartja; a hogy az uszó és kengyelfutó kézzel-lábbal
és tüdővel dolgozik; épp ugy dolgozik az agy, mikor gondolkodik, észlel,
itél s eszméket szül.

Csak az eszköz, a szerszám, a munka minémüsége más az agynál, mint a
kezeknél és lábaknál. De a hogy állandó és teljes gyakorlat kell ahhoz,
hogy a kaszás gyorsan és jól kaszáljon, a lovas a nyeregben biztosan
üljön s a kengyelfutó gyorsan és sokáig szaladjon: épp ugy állandó és
teljes gyakorlat kell az agynak is, hogy a gondolkodás és alkotás
sokféle utjainak egyikén sikerrel mozoghasson.

S a gyakorlatnak nemcsak állandónak és teljesnek, hanem szakszerünek is
kell lenni. A szabó is, az órás is a szemeivel s ujjaival dolgozik. De a
szabónak a varrásban, az órásnak az órakészitésben kell gyakorlottnak
lenni. Akármily éles is a szeme s mozgékony is az ujja mindegyiknek: a
szabó nem tud órát csinálni s az órás nem tud nadrágot varrni, mert
agyát nem arra gyakorolta be.

Nekem a csonka-fűzesi holttest kérdése körül a törvényszéki orvostan s
az élettan sok titkába be kellett hatolnom. Ha erre nem vagyok képes:
akkor a négy orvos munkáját meg nem birálhatom, a törvényszéket a
holttest kiásására rá nem birhatom, a holttestet magam meg nem
szemlélhetem s a nagytudásu ujabb szakértők munkáját nem ellenőrizhetem.
Pedig talán még irányzó befolyást is kell e munkára gyakorolnom.

Az orvostan s az élettan tudománya rengeteg. Az egészet bejárnom
lehetetlen. Időm és módom sincs hozzá. De magában a nagy perben nem is
szükséges. A csonka-fűzesi holttestnél csak egy-két nagy kérdést kell
tisztába hozni. Meddig lehetett a vizben? Mekkora életkorra utalnak a
csontok s a korbeli fejlettség egyéb jelenségei? Hol, miben s miért
tévedtek az első szakértők?

De az e körüli fogalmak könnyü, gyors és biztos kezelésére is be kellett
agyamat gyakorolni.

A tárgy nem volt előttem teljesen idegen.

Fiatal koromban tiszti közvádló voltam vármegyémben. Élemedett, jeles
tehetségü és tudásu s nagy gyakorlatu törvényszéki orvos volt mellettem.
Minden leletét és véleményét birálat nélkül s föltétlenül elfogadtam.
Ezt cselekedte a törvényszék is, a felső biróságok is. Abban a
csalódásban éltem, hogy az egyes esetekben alkalmazott orvostanhoz és
élettanhoz a jogtudónak nincs hozzászólója, mert nincs hozzá se
elméleti, se gyakorlati képessége. Semmi körülmény se juttatta eszembe,
hogy ez a felfogásom csalódás s ebből ki kell keverednem.

Ez a jeles orvos nemsokára meghalt. Jött utána másik. Kezdetben az ő
leletei s véleménye előtt is föltétlenül meghajoltam. De csalódásom ez
uj törvényszéki orvosnál nem sokáig tartott.

Egyik leletét és véleményét ugyanis nem tudtam az eset egyéb
körülményeivel összhangzásba hozni. Vagy az egyéb tárgyi tünetek s jogi
sulylyal biró bizonyitékok voltak hamisak, vagy pedig az orvos leletei s
véleményének indokai tértek el az igazságtól.

Gondolkodóba estem. Valahol hiba van. De hát hol a hiba?

A birói itéletnek igazságosnak kell lenni. Arról, hogy igazságos legyen,
még beszélni se lehet mindaddig, mig a vétek esetét az éles és józan
elme teljes megnyugtatásáig nem ismerjük. Addig pedig semmikép nem
ismerjük, mig egyrészről a szakértő orvos lelete és véleménye s
másrészről az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok közt oly ellentét
van, melyet ki nem lehet egyeztetni. Ha csakugyan ki nem lehet: akkor
vagy az orvos munkáját kell egyszerüen félredobni, vagy az egyéb tárgyi
tünetek és bizonyitékok valódiságát megtagadni.

Az orvos munkáját félredobni?

Ez nem könnyü dolog. A büntető per kényszerü alakiságával össze nem fér.
Ha menti a bűnöst az orvos munkája: akkor a bűnöst el nem lehet itélni,
akármilyen sérelmes és utálatos volt cselekedete, vagy mulasztása. Ha
terheli a bűnöst, noha az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok mentik:
természetesen akkor se lehet elitélni. Mert hiszen büntető itélet hozása
nem a szakértő orvos dolga, hanem a tőle független biróságé.

Nem szabály szerint, de tényleg ugy volt, hogy hivatalosan kimondott
véleményem vagy vádjavaslatom döntő sulyu volt az itéletmondásnál
rendesen.

Mélyen éreztem a felelősséget. Miként adjak én véleményt, miként tegyek
én vádjavaslatot, ha az eset büntetőjogi felismerésében magam se vagyok
biztos?

Ujra kezdtem a vizsgálatot. Magam mentem ki a hely szinére, magam
vezettem a vizsgálat minden munkáját. Elvégre meg kellett győződnöm,
hogy az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok a valódiak.

Nem volt más kilábolás, félre kellett dobnom az orvosi munkát.

De ez se ment hamarosan. Magamhoz kértem a tiszti főorvost s közöltem
vele a vizsgálat eredményét s nyomatékosan kifejtettem előtte, hogy
lényeges dolgokban kétségtelenül tévedt.

Nem fogadta el, sőt bizonykodott velem szemben s az orvosi tudomány
tantételeivel s műszavaival árasztott el.

Hogy az esetet miként fogjam fel: erre nézve nem hatott rám érvelése. De
arra igen is rájöttem, hogy vagy az orvosi tudomány hézagos, vagy az ő
tudása csonka, vagy elméjének ereje, ugynevezett tehetsége nem elég nagy
arra, hogy az orvosi tudományt egyes esetek megfigyelésében tökéletesen
képes legyen alkalmazni.

És rájöttem arra, hogy nagyon sok orvostani tünet megfigyelésére s
felismerésére az orvosi tudományban járatlan elme is képes annyira, mint
bármily orvos, ha az az elme egyébként mivelt, jól képződött, a
természet jelenségeinek megfigyelésében gondos és szivós s ekként itélő
ereje egészségesen fejlődött.

Az angol birói gyakorlatban alapelvvé vált ez a nézet.

Ez időtől kezdve minden fontosabb esetben különös gonddal vigyáztam
arra: miként készülnek az orvosi leletek és főorvosi vélemények. S
minden büntetőjogi esetben, akár nagyobb, akár kisebb fontosságu volt,
pontosan összemértem az orvosi munkálat adatait a vizsgálat folyamán
megszerzett egyéb tárgyi adatokkal, tünetekkel és bizonyitékokkal.

Ime, ez volt oka, miért nem volt idegen agyam előtt a törvényszéki
gyakorlati orvostan fogalmainak nagy tömege. Csakhogy husz év óta már
törvényhozó voltam s politikai napi iró. Agyam tehát husz év óta más
tárgyu, más irányu, más természetü munkára volt begyakorolva. Czélszerü
volt tehát a nagy per keretébe szorult orvostani gyakorlati fogalmakra
ujolag begyakorolnom.

Könyvek utján erre nem lett volna időm. A társalgás utját választottam.
S rövid idő alatt meglehetős sikerre jutottam.

Volt a budapesti egyetemen egy nagyhirü tanár: Kovács József. A
gyakorlati sebészetnek volt nyilvános rendes tanára. Egyes sebészeti
műveletekben csodálatos gyorsasággal, biztonsággal és sikerrel
dolgozott. Éles figyeléséről, a bajnak biztos felismeréséről,
bátorságáról s megfelelő testi erejéről ismerték nemcsak itthon, hanem
Magyarország határain kívül is. Némely sebészeti szerszámot nagy
gyakorlati haszonnal alakitott át. Voltak hozzáértő szakemberek, a kik
abban az erős meggyőződésben éltek, hogy néhány sebészeti beavatkozást
biztosabban tudott végezni, mint a világhirü Nelaton vagy Billroth.

Ezt megitélni nem tudom, de lehetetlennek nem tartom.

Mert nagy elme volt. Külsőleg is nagy fej, nagy agy, nagy termet, eszes
arcz. Egész életemben sohase találkoztam senkivel, a kiben az agynak
erősebb, gyorsabb, hatalmasabb s üdébb működését vettem volna észre,
mint benne. Pedig volt alkalmam néhány óriási elméjü férfiuval nagyon
közelről megismerkedni. Köztük világhírü férfiakkal.

Nem irt. Irodalmi művei kis számuak és kis terjedelmüek s a tudomány
történetében alig lehet őket észrevenni.

Rendes jelenség, hogy a gyakorlati feladatok történelmi nagy férfiai nem
igen szeretnek irni. Jeles iró kevés van köztük. Ennek talán természetes
oka van. Nagy állami kérdés megoldása, döntő csata megnyerése, valamely
csodálatos zeneműnek tökéletes előadása, halálos természetü és bonyolult
helyi betegségnek sebészeti uton való gyors és biztos eltávolitása olyan
gyakorlati dolgok, melyeket utólag ugyan le lehet irni, de a melyek
fölött elmélkedni, bölcselő munkát irni, a tanszék tudományos szabályai
szerint okoskodni hiábavaló dolog. Gyakorlati nagy elme hiábavalóságra
nem érez kedvet magában.

Kovács Józseffel régebben ismerős voltam már. Gyakran találkoztunk és
egymással sokat évődtünk. Rokonszenv fejlődött ki köztünk egymás iránt.
Meglehetősen kedvelt engem s én is őt. Elméjének működését oly mezőkre
tereltem gyakran, a melyeken nem volt otthonos. S az az elme ott is
bámulatos volt. Ennek észlelése nagy gyönyörüséget okozott nekem. Ha egy
szines pillangó röpdösésében, egy macskakölyök játékában, egy ügyes
tánczosnő mozdulataiban is találunk élvezetet: minő fenséges lehet az a
gyönyör, mely egy óriási elme játszi működésében ragad el bennünket.

Tudtam róla, hogy abban az eszelős korban ő is zsidógyülölő s azt is
tudtam, hogy ő a kórboncztanban s a törvényszéki orvostanban
gyakorlatilag nem képzett annyira, mint néhány más szakember. De
általános orvostani tudása mégis nagy s elméje mindenkiénél erősebb s
azért őt szemeltem ki arra a czélra, hogy vele tanácskozzam.

Czélom csak az volt egyelőre, hogy saját elmémet gyakoroljam be a
csonka-fűzesi holttest körül fölmerülhető orvostani fogalmakra s azok
könnyü kezelésére s ezt senkivel se érhettem el jobban, mint ő véle.
Ezért választottam.

S azért, mert tudtam, hogy benne nincs afféle tudományos elfogultság,
melytől a tanszék férfiai ritkán mentesek. Tudtam, hogy elméjét a
megszokott eszmék nem képesek lekötözni s tudtam, hogy vele mindenről
tökéletes nyiltsággal értekezhetek. S végül számitottam arra, hogy a
zsidók iránti ellenszenve az ellenkező irányu tulzástól, ha netalán
beleesném, engem visszatart. Nem szerettem volna elfogult lenni
munkámban.

Mikor a vizsgálóbiró a csonka-fűzesi szakértők munkálatait nekem kiadta:
Kovács József éppen Debreczenben elnökölt az orvosok és
természet-vizsgálók országos gyülésén. Táviratot küldtem hozzá, hogy
igen fontos ügyben tanácskozni óhajtok vele és kérdem: mikor jön haza? A
vérvádat nem emlitettem.

Ő azonban rögtön rájött, mi lehet az, a miben én vele akarok
tanácskozni. A vagyonszerzés jogosult vágya benne is megvolt, mint
minden gyakorlati gondolkozásu emberben. Felelete erre nézve is
jellemző. Távirati felelete igy szól:

– Csütörtökön otthon leszek. Ezer forint.

Derültségre hangolt ez a nyers őszinteség. De hát ő ilyen volt.

Hazajött; fölkerestem; közöltem vele a tárgyat, a mely fölött
tanácskozni akarok; megmondtam neki őszintén, nyersen én is, hogy a
csonka-fűzesi halott rejtélyeinek megoldását nem várom tőle, ehhez a
csonkafűzesi munkálatot magam se tartom elég anyagnak, de azt igen is
reménylem, hogy a vele való tanácskozás az én elmémet megedzi annyira,
hogy a rejtély megoldásához a kulcsokat megtaláljam.

Tetszett neki az igy meghatározott feladat, késznek nyilatkozott annyi
időt forditani rám, a mennyit én akarok s a tanácskozások idejét minden
nap délutánjára tüztük ki, ugy emlékszem 4-től 6 óráig.

A pénzt asztalára tettem.

Azután azt kérdeztem tőle, vajjon látott-e, vizsgált-e ő valamikor vizi
holttestet?

– Majd hozok én kettőnkhöz harmadiknak olyan embert, a ki látott is,
vizsgált is elég vizi holttestet.

Csakugyan hozott.

Ez az ember Babes Viktor orvostudor volt. Szinte álmélkodtam, mikor
másnap nekem bemutatta. Ez volna hát az a férfiu, a kit Kovács József
vesz segitségül s a kitől nekem is okulni lehet?

Fiatal koru, vézna, kis termetü, bágyadt külsejü, inkább kicsiny fejü
emberke. Sehogy se néztem ki belőle a nagy tudást.

Apját ismertem. Apja Babes Vincze volt, harmincz év előtt követtársam.
Román ajku és nemzetiségü. Fiáról még semmit se tudtam.

De csakhamar megtudtam, hogy fiatalsága daczára jeles tudós, az
egyetemen már segédtanár s hatalmas kutató elme. Akkor – ha jól
emlékszem – Scheuthauer Gusztávnak, a kórboncztan nagyhirü tanárának
segéde.

Kérdeztem tőle, hány vizi holttestet bonczolt már, mióta szakszerüen
foglalkozik e tudománynyal?

– Háromszázkettőt.

Ez volt felelete. Ez a felelet meg is lepett, meg is nyugtatott.

Ez a férfiu később tanszéket nyert Romániában, a bukaresti egyetemen. Ma
is él s ez egyetemnek igazi büszkesége s a kutató tudománynak nagy
nyeresége. Pasteurnak és Kochnak nyomdokain halad s a bakteriologia
terén már jeles vivmányok kapcsolódnak nevéhez. Vannak már – ugy hallom
– feltünő tudományos irodalmi művei is.

Szeptember huszadika körül kezdtük meg hárman a tanácskozást s
szakadatlanul folytattuk mintegy tiz napon át. A tanácskozások
részletei, bármily érdekesek is egyénileg, ugy vélem, nem tartoznak e mű
keretébe.

Csak annyit jegyzek meg, hogy Kovács is, Babes is ingathatlan volt
abban, hogy nekik minden ténybeli állitást, melyet a csonka-fűzesi
szakértők az orvosi leletbe iktattak, szentül valónak el kell fogadniok.
Ha az eset összes körülményei némely állitással össze nem férnek, ama
körülmények pedig tárgyilag igazak: akkor az orvosok állitásai
tévedések; ezt az én álláspontomat Kovács József el nem fogadta.

– Ha én láttam volna azt a holttestet – ugy mond – talán sok más
jelenséget is láttam volna s talán másként is láttam volna, de végre is
ők látták, nem én.

Végre is arra szoritkoztak, vajjon fölvettek-e leletükbe a szakértők
mindent, a mit föl kellett volna venniök s vajjon a leirt tünetekkel
kellőkép tudják-e igazolni véleményüket?

Tanulmányuk végső eredményét Kovács József állitotta össze egy hozzám
intézett levélben. Ebből nem tünik ki, hogy tanácskozásainkban Babes is
résztvett. Ezt akkor se tudta a közönség.

A végső eredmény ez:

A holttest vizsgálatát s leirását szabatosabban kellett volna
teljesiteni a czélból, hogy annak fölismerése biztosabb legyen.

Hogy a holttest korát és szinét meg lehessen állapitani: a nemi
részeket, a szőr és haj maradványait s a fogak állását pontosabban le
kellett volna irni.

A vizsgálat eszerint hiányos, a szakértő orvosok véleménye nem egy
pontban tuloz s eléggé nem igazolt. A vizsgálat hiányainak egy részét a
holttest kiásásával s ujra vizsgálatával, más részét talán a szakértők
ujra való megkérdezésével lehet pótolni.

Egyenesen óhajtottam, hogy legalább ennyit kimondjon a hires tanár. S e
czélt csakugyan elértem. Nagytekintélyü tudós férfiu mondta ki, hogy a
holttestet ki kell ásni ujra a föld alól, hogy más férfiak is láthassák.

Október 1-én kaptam meg e levelet s nyomban elkezdtem a törvényszékhez
szóló nagy előterjesztésem készitését. Éjjel-nappal 36 napon át
dolgoztam rajta. November 6-án készültem el vele.

E munka főleg büntetőjogi és orvostani. Kiméletlenül, noha teljesen
tudományos módszerrel birálom meg benne a vizsgáló közegek s a szakértő
orvosok eljárását. Bebizonyitom, hogy minden munkájuk hézagos s
véleményük legfontosabb része téves s meggyőzően mutatom ki, hogy a
holttest ujra való kiásása s annak egy vagy több országos hirü s nagy
tudományu fővárosi szakértő által ujólag megvizsgálása képessé tesz
bennünket a hézagokat pótolni s a tévedéseket kiigazitani s helyrehozni.

E munka terjedelmes. Hogy a törvényszék könnyebben tekinthesse át:
kinyomattam. Aláirta mindegyik védő társam, hogy az előterjesztés az
összes védők és vádlottak előterjesztése legyen. A mikor a birósághoz
benyujtottam s igy nyilvánosságra jutott: rögtön leforditották német
nyelvre s Magyarországban, Ausztriában s Németországban több önálló
kiadásban is megjelent. De olasz, franczia s angol lapok is terjedelmes
közlésekben ismertették. Talán meg se kell emliteni, hogy e munka nem
lehet kimeritő s minden pontjában, minden érvében, minden állitásában
nem lehet se oly teljes, se oly alapos, mint e könyvem. Hiszen irásakor
a vizsgálat óriási anyagát még nem ismertem s a sírban nyugvó holttestet
még nem láttam.

Főczélom természetesen az volt e munkával, hogy a törvényszék a holttest
kiásását s az én közreműködésemmel való ujra vizsgálását rendelje el. De
e mellett igen fontos mellékczélom az volt, hogy a közvéleményhez
intézzek intő szózatot.

A közvélemény minden látszat szerint teljes szilárdsággal megalakult
már. Annyira megalakult, hogy szinte nem türte a vitát. Hogy a holttest
csempészett, idegen tetem s nem az eltünt lányka holtteste; hogy a
holttestet zsidók szállitották s ezzel a biróságot félre akarták vezetni
s hogy e szerint csakugyan a zsidók ölték meg Solymosi Esztert: mindezt
szent igazságnak tartotta a közvélemény.

Ha erős hangon bele nem kiáltok a közvélemény zsibongó zajába: akkor
hiábavaló a további védelem. Akkor a biróságot is ellenállhatlan erővel
sodorja el. Akkor a vérvád külsőleg és alakilag be lesz bizonyitva s
következményei ennek irtózatosak.

Munkámat nem a megszokott törvényszéki nyelven irtam. A törvényszéki
nyelv nem hatott volna be mélyen a nagyközönség elméjébe. De én azt
akartam, hogy fölszólalásom mélyre hasson s rögtön és nagy erővel
hasson.

Megállj közvélemény! A kérdés nehéz és szövevényes. Sok ágát, sok részét
még homály boritja. Te igazságot akarsz, én is igazságot akarok.
Meglehet, a tökéletes igazságot nem tudjuk kideriteni. De erre
törekednünk kell s erre minden komoly és becsületes kisérletet meg kell
tennünk. Nyilvánvaló, hogy még sok irányban nagy munkát kell végeznünk.
Mig azt el nem végeztük: addig az utolsó szót nem szabad kimondani.
Addig idétlen és korai a te megalakulásod oh vérvádhivő közvélemény!
Várj még kis ideig. Várj, a mig minden homályt el nem oszlatunk. Pihenj
addig s maradj csendesen. Hajszálon függ sokszor, hogy az érdekek,
szenvedélyek s véletlen esetlegek által összebonyolitott ügyekben
tisztán lássunk. Hadd keressük meg azt a hajszálat.

Ime ez volt mellékes, de igen fontos czélom.

Ezt is elértem. Komoly megilletődés vett erőt a közönségen, a mikor
munkám napvilágot látott. Egy pillanatra elhallgatott a gyülölködő
közvélemény zajongása.

– Várjunk tehát!

Ezt mondotta minden ember. Csönd lett. A törvényszék felé tekintett
mindenki. Ime: a biróság előtt föl van tárva a vérvád másik oldala is –
vajjon mit mond hozzá a biróság?

November 11-én adtam be a törvényszékhez a nagy előterjesztést. Ebben a
holttest kiásásán s ujra leendő megvizsgálásán kívül azt is kértem, hogy
gondoskodjék a biróság, hogy ezentul azt a sirt, a hova Solymosi
Esztert, a csonka-fűzesi holttetemet eltemették, a hatóság gondosan
őrizze.

Sajátságos vélemények forgó szele zaklatta akkor az emberek lelkét.
Vajjon miért kellene egy falusi elhagyatott, begyöpösödött sirt a
hatóságnak őriztetni? Ki pusztitaná föl egy szegény ismeretlen,
Tisza-hozta lánykának örök nyugvó helyét? Nem királylány volt az,
tetemére nem raktak kincseket, az orvok vágyát se ingerelheti az a
szegény halott.

Mégis szükségesnek láttam a sir őrizését.

Keresztyének, zsidók képzeletét egyaránt ellepte valami érthetetlen
káprázat.

A zsidók azzal csüngtek rajtam, hogy a csonkafűzesi holttestet abban a
sirban a titkos tanács emberei mulhatlanul kicserélik. Még nevet is
mondtak, a kivel kicserélik. Ápril hónapban, a lányka eltünése után
nemsokára halt meg Tisza-Eszláron Tóth Gyurka felesége. Életkora
huszonöt év körül volt. Bizonyára ennek holttestét csempészik oda a sir
fenekére. S ha majd jönnek az igazi és tudós szakértők s megvizsgálják a
kiásott holttetemet: ime csakugyan kisül, hogy a csonka-fűzesi holttest
nem a 14 éves Eszteré, hanem a sokkal idősebb elvirult nőé. Tehát igazuk
lesz a csonka-fűzesi szakértőknek.

A vérvádhivő keresztyéneket más káprázat bóditott. Ők meg azt hitték és
terjesztették, hogy a zsidók bontják föl éjjel titkon a sirt s ők
csempésznek oda valami fiatal lánytól eredő holttestet. S ekként játszák
ki az igazságot.

Minden efféle feltevést kereken elutasitottam.

Falukon a temető a faluvégen, az utolsó házaktól nem messzire szokott
lenni. Nappal nem bontanak sirt tilalmas módon. Észrevennék
kétségtelenül. A sirok épségét törvény, kegyelet, babona egyaránt őrzi.
A tilalmas sirbontást nagy és gyülöletes bűnnek tartja a köznép. Keserü
büntetés vár a gonosz sirbontóra.

Csak éjjel, sötétben, orvul lehet a sirt észrevétlen fölbontani. A
falusi temetőt se éjjel, se nappal nem őrzik külön temetőőrök. De nagyon
őrzik a falusi házi kutyák. El se lehet képzelni: miként kerülhetné ki a
kutya figyelmét olyan munka, zaj és mozgolódás, melylyel a sirdomb
felbontása jár. Az nem egy-két percznyi dolog. Két embernél több alig
fér hozzá. Két embernek pedig órákra terjedő munkát okoz egy sirüreg
kiásása.

Mind igaz ez. Azonban különös idők voltak azok. Sok bódult agy hitte,
hogy minden szabad a zsidók ellen s minden szabad, a mi a vérvád
látszatát igazolhatja. Valósággal meg is fertőztették a zsidótemetőt.
Hiszen junius 25-én felbontották Ziszman Jakab csecsemő fiának sirját s
a halottat arczra fektették s a sirt nyitva hagyták. A vad és rideg
lélek, a ki ezt megtehette, azt is megteheti, hogy Solymosi Eszter
sirját összedulja, hogy ezzel gyanut háritson a zsidókra, mintha ezek
cselekedték volna. Ha a tiszai holttest-szállitást rájuk kenhették:
mennyivel könnyebben megtehetik ezt?

Az én meggyőződésem rendithetlen volt, hogy a sirban Solymosi Eszter
tetemét találjuk meg.

Olyan holttestet találunk, mely lehetett tizennégy éves leányé s mely
hatvan-hetven napig ázhatott a Tisza árjaiban. Melyről tehát igazi
tudósok és szakemberek megállapithatják, hogy az Solymosi Eszteré lehet.

Ez elég lesz nekem az igazság kideritésére. Eszternek a holttesten
talált ruhája s a Szakolczai Julcsa által felismert különös testi jegye
is elég lett volna arra rendes viszonyok közt. Csak a csonka-fűzesi
szakértők hézagos lelete, vékony tudása s téves véleménye akadályozza a
világosságot. Ezt az akadályt el kell háritani.

Minő erős volt meggyőződésem: erre föl kell hoznom egy bizonyitékot.

November 11 én délután odaadtam a hirlapoknak közlés végett nagy
előterjesztésemet. Ha közlik: november 12-iki számukban közlik. S
kétségtelen volt, hogy közlik, hiszen akkor az egész világ sajtója nem
ismert érdekesebb közleni valót.

Ámde a csongrádi fejetlen holttestet is november 11-én vizsgálta egy
kitünő birói és szakértői küldöttség. Ez a holttest is nő holtteste
volt, feje hiányzott, mintha ugy vágták volna le. Egészen beillett a
zsidók által meggyilkolt Solymosi Eszter holttestének. Várta is
mindenki, hogy a küldöttség ezt állapitja meg.

November 11-én éjjeli tiz óra után eljött hozzám Simon József ügyvéd, a
zsidók országos központi irodájának titkára s azt javasolta, halaszszuk
el huszonnégy órával az előterjesztés hirlapi közlését.

– Miért?

– Várjuk be a csongrádi vizsgálat eredményét. Hátha a vizsgálat Solymosi
Esztert találja meg a fejetlen holttestben. Igaz, hogy a vérvád akkor is
alaptalan, de akkor az egész védelemnek más irányban kell dolgozni s
akkor előterjesztése csaknem minden pontja és minden föltevése dugába
dől s helytelenné válik s akkor a csonka-fűzesi holttest kiásása nem
szükséges.

Minden szavamra jól emlékszem, melylyel ez aggodalomra válaszoltam.

– Nem várok egy órát se. Hadd lássa meg a világ minél előbb, hogy én hol
és miben látom az igazságot. Nem lehet csalódnom. A jól ismert sir
fenekén Solymosi Eszter fekszik. Csak ott találjuk meg, másutt sehol.
Két teljes hónapon át tanulmányoztam az eddigi vizsgálat szövevényét.
Itéletem behatolt ebbe, mint a szú a fába. Nincs más megoldás, mint a
melyet én keresek.

Komoly voltam magam is. Én is éreztem, hogy védő szerepemnek komoly
válsága lenne, ha a csongrádi vizsgálat halomra döntené eddigi
tanulmányom s életismeretem minden eredményét. De nem kételkedtem. A mi
lehetetlen: lehetetlen. A csongrádi fejetlen női holttest nem lehet az
eltünt lányka.

Simon Józsefet nem tudtam megnyugtatni. Erős zsidó érzése s fajának és
felekezetének mély szeretete vonaglott a válságsejtő kinos aggodalmak
rohama alatt.

A szent-ferencziek házában laktam. Nagy lakásomnak egy kisded szobája
volt dolgozószobám. Ott történt ez a beszélgetés. Simon József nem
tudott nyugodni, nem tudtam őt megnyugtatni. Föl és alá tipegett a kis
szobában s fejét tenyere közé szoritva, rekedt hangon mondta:

– Meg kell őrülni! Meg kell őrülni!

Még se engedtem szavainak.

Pontban éjfélkor Csávolszky Lajos országgyülési képviselő jött hozzám. Ő
az »Egyetértés« czimü nagy függetlenségi napilapnak volt tulajdonosa és
szerkesztője. Ő is kiszedette már előterjesztésemet s óriási
mellékletben akarta közölni. A nagy per őt nem érdekelte különösen, de
erős barátság állott fenn köztünk, lapjának is egyik irója voltam s a
csongrádi vizsgálat eredményétől ő is féltett engem. Ő is azt javasolta,
ő is meleg részvéttel arra kért: halaszszuk el legalább egy nappal a
közlést.

Neki is azt feleltem, a mit Simon Józsefnek. Ő megnyugodott, de teljesen
ő se.

Ekkor még nem beszéltem az ügyről se vádlottal, se tanuval. Az óriási
tömegü vizsgálati iratokból nem láttam egy betüt. A biróság nem engedte
meg azok megtekintését. Csak a csonka-fűzesi eljárás iratait láttam,
csak Zurányi Kálmán bizalmas közléseit hallottam és csak a három tutajos
máramaros-szigeti panaszáról értesültem. De ez is elég volt arra, hogy a
helyi viszonyok általános ismerete, s néhány tünet gondos megfigyelése
után elfogulatlan elmével erős meggyőződés képződjék bennem arra nézve,
hol kell keresni, s hol lehet megtalálni az igazságot.

A ki az életet jól ismeri, annál ily bonyodalmas ügyben nem könnyen
alakul meg az erős meggyőződés. Hogy nálam már ily látszólag kis
anyagból is meg tudott alakulni: ebben nagy biztositékot láttam arra,
hogy helyes uton vagyok. Tehát késlekednem nem szabad.

Azt a hatást, melyet előterjesztésem a törvényszékre tett, alig lehet
leirni. A törvényszék vezető tagjaiban is erős meggyőződés képződött már
ki. De az enyémmel ellenkező. S ime munkálatom, legalább látszólag, az ő
meggyőződésük minden sarokkövét összetöri. Mégis lehetetlennek tartották
előterjesztésem elutasitását. Birói felelősségük komoly érzetében
teljesiteniök kellett minden kérelmemet. De teljesitették azért is, mert
az a remény biztatta őket, hogy a kiásott holttest majd engem fog
megczáfolni és majd a csonka-fűzesi szakértőket fogja igazolni.

Elrendelték a sirnak őrizését s erős tanakodás után november 23-án
elrendelték a holttest kiásását s annak ujra való megvizsgálását.
Szakértőknek kirendelték Scheuthauer Gusztáv, Mihálkovich Géza és Belky
János orvostudorokat s a budapesti egyetem nyilvános rendes tanárait.


III.

(Az egyetemi tudósok. – A holttest kiásására kirendelt birói bizottság.
– Az igazi sir. – Az igazi koporsó. – A bonczoló helyiség. – Nem kapunk
szállást és ételt-italt.)

Miért épen ezeket a tanárokat? Ezt sohasem tudtam meg; igaz, hogy nem is
kérdezősködtem utána. A biróságnak még több tagja él; – azok
megmondhatnák, miért esett választásuk épen e három férfiura.

Jeles tudós volt mind a három s különösen Scheuthauer és Mihálkovich.
Amaz a kórboncztani, emez az élettani kutatásokban volt kitünő. Belky a
törvényszéki orvostant adta elő.

Akkor még csak névről ismertem mindegyiket. Személyesen nem láttam még
egyiket se. Természetesen tehetségük értékéről fogalmam se lehetett, s
tudásuk mélységét és terjedelmét s megfigyelésük pontosságát s élességét
se ismerhettem. S eszembe se juthatott a fölött tünődni, hogy a
vérvádról s a zsidók bűnösségéről vagy ártatlanságáról miként vélekednek
s erkölcsi és tudománybeli bátorságuk milyen erős és milyen tiszta.

Később megismertem őket.

Tisztában voltam azzal, hogy ha igazi tudósok, ha az elmeerő és tudás
náluk egészséges: akkor nyugodtan nézhetek munkájuk elé. Akkor a
tudománybeli meggyőződés csak a tárgy vizsgálatának eredményei alapján
alakul meg. Ha pedig már megalakult: akkor az igazság szolgálatába
állanak, akár szeretik, akár nem szeretik a zsidókat s akármi a
véleményük a vérvád természetéről és lehetőségéről.

A nagyközönség bizonyos kétséggel és gyanakodással nézett munkájuk elé.
Az a közönség, mely indulatainak lobogása közben esküdött a vérvádra,
lelke mélyén mindig gondolt arra, hátha megvesztegetik a zsidók az
egyetemi szakértőket is. Az a közönség ritkán találkozik a tudomány
hőseivel s a meggyőződés vértanuival s alig képes felfogni, hogy a köz-
és magánélet ismert és nem ismert férfiai közt mindig sokan vannak, a
kiket az igazság utjáról se jó, se rossz szóval, se adománynyal, se
igérettel, se megfélemlitéssel, se a szeretet, se a gyülölség hatalmával
eltériteni nem lehet.

Maga a törvényszék se volt minden gyanu nélkül.

A holttest kiásását Megyeri Géza törvényszéki biróra bizta, de melléje
rendelte jegyzőkönyvvezetőnek Bary Józsefet, az eddigi vizsgálóbirót.

A holttest kiásására s az uj vizsgálatra odarendelték a csonka-fűzesi
szakértőket is, a kiknek pedig ott alig lehetett volna helyük.

Magam is megnyugodtam abban, hogy a csonkafűzesi szakértők ott legyenek
s mindent figyelemmel kisérhessenek. Sok mende-mondának, sok alaptalan
gyanusitásnak vehettük ekként elejét.

Birósági tanukat is rendelt oda a törvényszék. Olyanokat, a kik az
orvosi tudományt is, a hatósági tekintélyt is képviseljék.

Az egyik tanu Józsa András orvos-tudor volt, a vármegyének tiszti
főorvosa s a közkórházak rendes főorvosa. Jeles tehetségü férfiu,
nagyhirü orvos. Ő lett volna hivatva az egyetemi szakértők tudománybeli
tévedéseinek s netaláni hibáinak ellenőrizésére s kiigazitására.
Legalább a törvényszék igy gondolta. Az a jámbor törvényszék szentül
megbizott az ő parlagi tudósaiban, a csonka-fűzesi szakértőkben, de
sehogy se tudott megbizni az egyetem jeles tudósaiban.

A másik tanu volt Miklós László, a vármegye főjegyzője s Jármy Jenő, a
járás főszolgabirája. A helyi hatósági tekintélyek közt őket találta a
biróság legnagyobbnak.

A holttest felásatásához odarendelték a sirhalom őrét s megidéztek hét
tanut, a kik közvetlenül tudták, hogy a holttest hova és miként lett
eltemetve.

A községi előljáróságnak is ott kellett lenni.

A közvádat Szeyfferth Ede helyettes királyi főügyész képviselte.

A védők közül rajtam kívül Funták Sándor és Heumann Ignácz volt ott.
Horánszky Nándor nem jöhetett el képviselői dolgai miatt.

Egész nagy sereg ember volt hát odarendelve, a föld alatt keresni az
igazságot. Ha király csontjait kellett volna kiásni a föld alól: ennyi
embert, ekkora sokaságot nem csődit oda a biróság. Mióta holttestekkel
is vesződnek a biróságok: nem is vizsgáltak még meg tetemet soha
annyira, mint azét a szegény lánykáét. Se az előtt, se azóta.

1882-ik évi deczember 7-én volt a fölásás.

Kellemetlen téli idő volt. Olvadó hó a mezőkön, eső és hó vegyesen
esett, az utak és utczák sara feneketlen. Tokajig vasuton mentünk, onnan
alig tudtunk Tisza-Eszlárra jutni.

A sirhalom jó messze feküdt a községházától. A pusztába kivezető út
mentében, az árokparthoz közel, az útszéli magas fák árnyékában.
Csakhogy akkor a fáknak nem volt lombjuk.

Először megkérdeztük a sirhalom őrét, melyik sirt őrizte? Mióta és miért
őrizte? Ki rendelte oda őrnek? Mit mondtak neki arról, miféle sirt őriz?

Megfelelt, a hogy tudott. Szerencsére zsidót nem kevert a dologba.

Azután a biróság fölhivta Farkas Gábor, Sós András, ifju Papp József,
Mészáros Gábor, Dargó András, Sallós Miklós tisza-eszlári lakosokat,
jelöljék meg azt a sirt, a melybe az 1882. évi junius 20-án felbonczolt
tetemet elhelyezték.

Egyetértőleg jelöltek meg egy sirdomot. Ott fekszik a felbonczolt
halott.

– Biztosan tudják? Megesküsznek rá?

A biró kérdezte ezt. Az emberek nagyot néznek és gondolkoznak e
kérdésre.

– Mi legalább ide tettük!

Az ő fülükbe is elhatott már a mende-monda, hogy a zsidók talán már ki
is cserélték a halottat a sir fenekén.

De a paraszt esze még se volt ugy elködösödve, mint a birói küldöttségé.
Az bizonyitja ezt, a mi ezután következett.

Először is szemügyre vette a küldöttség a sirdombot kivülről. A sirdomb
oldalain gyér hó, gorcza azonban hótól tiszta. Az eszlári nép a sirhalom
ormát nevezi gorcznak.

Azután elrendelte a biróság, hogy a havat a sirhalom oldalairól kézzel
gondosan kaparják le, a sirhalom földjét, hantját meg ne sértsék. Mert
meg kell vizsgálni, vajjon nőtt-e valami fű vagy gizgaz rajta? Nőnie
kellett, mert junius 20-ika után késő őszig mindig nő a fenyéri vad
növény. De mi nőtt hát? S a mit ott találunk, magától nőtt-e? Nem titkon
ültették-e?

A biróság feje most is tele volt a sirbontás és holttestcsempészet
ostoba ötletével. Ennek nyomait kereste a temető füvein.

Nagy lassan megállapitották, hogy a sirdomb oldalait a ludhur, csorbóka,
szerbtövis és vad perjefű benőtte, sőt egy nagy mályvaszál is nőtt
rajta. Vitatkoztak, vajjon vadmályva-e, vagy egyszerü kerti mályva?
Pedig csak oda kellett nézni három méternyi távolságban az árokpartra,
az is tele volt hasonló vad mályvával. Oda pedig miért ültettek volna a
zsidók?

Volt azon a sirhalmon egyéb vad fű is. Papsajt, tejes fű, vad hajnalka,
gyüjtevény, – de azért a sirhalomról mégis nyilvánvaló volt, hogy nem
régi, nem tavalyi, nem évek előtti, de nem is csak néhány napos, vagy
néhány hetes.

A vezető biró kezébe vett s elnézegetett egy-egy fűszálat s kérdezte az
urakat, parasztokat: mi a neve annak a fűszálnak?

Ki tudná azt? Nem volt ott növénytudós. Eleintén nevettem ezt a
csodálatos gondosságot és óvatosságot, de azután láttam, hogy rövid a
nap, korán beáll a sötétség, belemegyünk a sötétségbe, még se érünk el a
halotthoz, ha igy dolgozunk. Szóltam Megyery birónak:

– Talán ne vesződnénk annyit ezekkel a füvekkel, hiszen nyilvánvaló,
hogy ezt a sirhalmot nem bolygatta senki.

Ő-e, más-e nyomban felelt rá:

– Jaj uram, a tudományos műkertészet már annyira haladt, hogy nagy
pénzzel ősi kertet tud elővarázsolni huszonnégy óra alatt. De bizony
csak megvizsgálunk mi minden fűszálat.

No hát vizsgáljunk. Ki tudna megküzdeni a gyanuval és babonával?

A sirgödör ásása igazán remek példája a gyanakodó gondosságnak.

Mekkora volt az eredeti gödör fönt és alant? Hány czentiméter a széle, a
hoszsza, a mélysége? Oldalfalai érintetlenek-e? Ráismernek-e az egykori
sirásók valami kapavágásukra? Találtak-e a sir ásásakor eleven
gyökereket a földben? Természetesen találtak. Labodagyökereket, szerb
tövisgyökeret és ákáczfagyökeret. A közeli árokparton ákáczfák vannak.
Azok gyökere messze elnyulik a föld alatt. A sirgödörig is elnyult s azt
át kellett vágni. – Emlékeznek-e rá a sirásók? – Emlékeznek. –
Megtalálják-e a gyökér elvágott részét? – Meg. – De megtalálják még a
labodagyökeret és szerb tövisgyökeret is, melyet százhetven nap előtt
junius 20-án ásójukkal, kapájukkal, vaslapátjukkal kettévágtak.
Szerencse, hogy a sirásó, mikor dolgozik, a munkáján jártatja az eszét s
nem hiábavalóságon. Nem versiráson vagy zenedarabon töri fejét, nem az
ország dolga, vagy szeretője mulatsága fölött ábrándozik, hanem esze
ott, a hol a szeme s szeme ott, a hol a keze, a mely dolgozik. Hiába
évődött a birák urak lelke mélyén Rothschild pénze, a zsidók furfangja s
a műkertészet mindenhatósága: azok a sirásó parasztok olyan jól
emlékeztek mindenre, olyan egyszerüen beszéltek, s olyan világosan
rámutattak a természet biztos jelenségeire, hogy a sirban nem lehetett
találni semmi hibát, semmi rendetlenséget, semmi kifogást. Az
összekaszabolt holttetem nem mozdult meg, a mióta eltemették; a sirgödör
földje szabályosan ülepedett a nyár óta s a füvek és fák és a vadvirágok
nem törődtek a nagy per izgalmaival, hanem vidáman szőtték-fonták
gyökereiket, árasztották szinüket és illatukat a föld alatt és a föld
felett.

Igy volt biz az. A gyanakodás tudományának egész hitvány rendszere
összeomlott ott a felnyitott sirgödörnél.

Elvégre másfél méternyi mélységben eljutottunk a koporsóig.

Dehogy volt az koporsó.

Korhadt fenyőfa-szekrényke volt, két-három vékony deszkadarabból
összetákolva; – valamelyik eszlári boltos néhány üveg budai keserüvizet
szállitott benne valamikor. Kicsiny is volt, csak egy macska fért volna
el benne kényelmesen kinyujtózva. Ebbe volt begyömöszölve a Tisza-hozta
leányka bonczolt teteme.

De hát ebbe volt-e? Elő a tanukkal.

Sós András kijelenti, hogy ez az a sir, a hova a leánykát temették. Ő
tüzött a fejéhez ákáczfagyökérből nőtt keresztet. Ime megtalálta a
keresztet is. Ez az a szekrényke, melyet koporsónak alkalmaztak.
Megismeri a szegezéséről is. A tetejére nem került elég deszka, hogy
pedig a föld göröngye ne hulljon egyenesen a boldogtalan halott arczára,
a hézagot ő rakta el vadüröm és vadmályva és bürök kóróval. Ime
megvannak a kórók. Az árokparton még azok törzsökeit is megtaláltuk, a
honnan lemetélte zsebbeli késével.

Ifju Pap József, Dargó András, Mészáros Gábor, Szücs János és Sallós
Miklós tanuk egyértelemmel azt vallják, hogy a szekrénykét ismerik s
hogy ezt temették ők el a nyáron junius 20-án. Benne volt a lányka
holtteste.

Kötelet tettek a sir fenekén a koporsó alá s aztán annál fogva nagy
vigyázattal a koporsót kiemelték s a földre letették.

Én is megnéztem jól a sirhelyet. A hol a sir volt: ott egykor
homokbuczka lehetett. Futó homokból hordta össze a szél valamikor. Most
már megállt, meg volt kötve, begyöpösödött; ha nem szántják, többé a
szél nem bánthatja. De a sirgödörből kihányt föld most is olyan száraz,
porzó, mintha most is futóhomok volna.

Fontos körülmény ez, a mint majd látni fogjuk.

Sejtették ezt az egyetemi szakértők is.

Mihálkovich Géza és Belky János tanárok megnézték, megtapogatták
kivülről a szekrénykét: van-e rajta valami nyoma a nedvességnek. Az
emberi test négyötöd részben vizből áll. A rothadó tetem nedveket bocsát
ki magából. De itt a szekrényke teljesen száraz volt. A szekrényke
deszkáin a beivódásnak se volt semmi nyoma.

De nem volt nyoma a talajban sem.

A koporsó 184 czentiméter mélységben feküdt a föld felszinétől számitva.
A mint a koporsót kiemelték, fekvő nyoma csak oly tiszta sárga homok
volt, mint a föld egyéb rétege. Leástak egy ásónyomra: mindenütt tiszta
sárga homok. A holttestnek tehát száraznak kellett lenni.

A szekrénykét föltették egy szánkára, mely ott várakozott a temető
kapujánál. A biróság megrendelte, hogy a szánka vigye a koporsót a
bonczoló helyiségbe. Utközben őrizze azt a községi biró s egy megyei
pandur.

Ám a közönség maga akarta őrizni. Fölkerekedett a birák, szakértők,
királyi ügyészek, tanuk, napszámosok, sirásók, szájtátók egész serege s
gyalog kisérte a szánkát s rajta a szekrénykét. El nem eresztette volna
a szeme elől a világért se. Hiszen még azt se tudták valósággal: mi van
hát a koporsóban?

A királyi főügyészség november 29-én azt terjesztette a törvényszék elé,
hogy a vizsgálóbiróság gondoskodjék helyiségről, mely világos legyen s
legalább hat órán át fűthető legyen, hogy az egyetemi tanárok ott bizton
és nyugodtan dolgozhassanak. No hiszen gondoskodott.

A vizsgálóbiró kezdettől fogva egyetértett a községi biróval: Farkas
Gáborral. Képzelhetni, minő helyiségről gondoskodott ez a két hivatalos
férfiu.

Valami Farkas András nevü embernek volt a faluvégén, az utolsó házakon
is kivül egy zsellérházacskája. Vert fala, szalmateteje, földes
padozata; elhagyatott korhadó készség az egész. Lakatlan volt akkor is,
régebben is. Nem ment bele lakni még a vályogvető czigány se. Se ajtaja,
se ablakja, se kéménye. Még út is alig vezetett hozzá. Kályhája ki s
bedülve. Ablaknyilása csak akkora, hogy azon a nyári nap is alig tud
bekukucskálni. Most pedig tél volt és szürkeség. Ez lett volna a
bonczterem.

Nesze egyetemi tanárok – ha olyan tudós emberek vagytok: itt mutassátok
meg, mit tudtok!

Ledér agygyal igy gondolkodtak a vizsgálóbiróság és a titkos tanács
tagjai. Csodálatos ösztönük volt. Eleve érezték, hogy azok a tudós
férfiak majd más szemmel és különb tudással nézik meg a tetemet, mint a
csonkafűzesi parlagi tudósok. Azt is jól érezték, hogy az egyetemi
tanárokkal pajtáskodni nem lehet. Ugy álltak hát előre boszut, a hogy
tudtak. Minden lehető nehézséget görditettek utjokba.

Nem kaptunk például se nappali, se éjjeli szállást, se ételt-italt.

Én is voltam már valaki akkor. Régi megyei tisztviselő, régi ügyvéd,
régi törvényhozó s egy kissé szónok is, iró is, nagy országgyülési
pártnak egyik vezető férfia is, két év előtt tizenhét kerületnek
jelöltje, több kerületnek egyszerre megválasztott képviselője, a kinek
minden dolgát némi figyelemmel kiséri a nemzet. S ime egy tiszta magyar
faluban nem akad nemes ember, vagy birtokos, a ki felajánlja
vendégszeretetét egy napra!

Ilyet még nem hallottam s nem láttam életemben. Mintha e faluban a
magyar fajnak minden nemes erkölcse s minden édes erénye kiveszett volna
végképpen!

Nem vettem komolyan a dolgot. Hiszen a zsidókat védtem, a mi akkor,
duhaj felfogás szerint, nagy vétek volt. Magamra s védőtársaimra nézve
szinte természetesnek tartottam az eszlári urak mérhetetlen vadságát.

De ott volt a királyi főügyész helyettese, ott voltak az egyetemi
tanárok, köztük európai hirű tudósok, az országnak büszkeségei, nemes és
derék férfiak: hát nekik se nyujt egy nagy magyar falu nappali és éjjeli
tanyát?

Több uri kastély van a faluban. Azok közt a legrégibb s talán a
legnagyobb a Wesselényi bárók kastélya. Lichtmann Jakab zsidó birta
bérbe az uradalommal együtt. Megemlékeztem már róla a nagy per tanui
közt. Falusi miveltségü, de jóravaló, derék s vendégszerető férfiu s
kedves a családja is. Ő felajánlotta nekünk meleg szobáját, teritett
asztalát s tele pinczéjét, szives vendégszeretetét.

Nem akartam elfogadni. Tudtam, minő zajt üt ebből a zsidóüldöző sajtó.
Nyomban elboritja az egyetemi tudósokat is a gyanusitás. Ime ők is a
zsidók emberei!

Megyery Géza törvényszéki biró figyelmét felhivtam a dologra s kértem,
gondoskodjék a tanárok és a királyi főügyész ellátásáról. Megtagadta,
vagy neki se állott módjában.

– Magunk is hivott vendégek vagyunk – ugymond – bizony itt mindenkinek
magáról kell gondoskodni!

Vendéglő nem volt a faluban, szálló helynek hire sincs, Tokaj messze
van, s az utak oda járhatlanok, éjjel kocsin botorkálni oda
istenkisértés volna s tél van, hideg és zimankó! Az utczán hálni nem
lehet.

Ejh, hajh, lehetetlen, hogy a jó magyar kálvinista nép is ugy
gondolkodjék, mint az eszlári urak.

Fölkerestem a volt községi birót. Nem jegyeztem föl nevét, ugy rémlik
előttem, mintha Nagy Ferencz lett volna a neve. Közöltem vele az
állapotot. Egészen földerült az arcza közlésemre.

– Hozza isten az urakat szegény hajlékunkba, szivesen adjuk, a mink van,
mindenünket. Gondoltam én már erre, de nem mertem szólni.

– De sokan leszünk ám!

– Annál jobb. Rokonaimmal megosztozkodunk az urakon.

Ez már magyar lélek volt.

Megmondtam az egyetemi tanároknak. Válaszszanak a Wesselényi-kastély és
a jó kálvinista gazdák közt.

Együtt egy helyben akartak maradni a főügyészszel s azért Lichtmann
meghivását fogadták el. Mit törődött a gyanusitással az ő tiszta lelkük?

– – A koporsót oda kisértük a faluvégi elátkozott házba. Ott bontottuk
fel s benne ott találtuk a csonkafűzesi leánykának kiszáradó, megbarnult
holttetemét.




MIT LÁTTAK A TUDÓSOK?


I.

(A holttest csakugyan a csonka-fűzesi holttest. – A holttesten
mumificatiót találnak. – De hullaszappant is találnak. – A hullaszappan
természete. – A hónaljak szőre. – A körmök hiánya. – A csontok
fejlődése.)

Hitvány kis szekrényke volt a koporsó. A halott, ha kinyujtóztatják, nem
fért volna el benne. A halottat tehát félszakosan fektették bele a
temető emberek. Lábait térdben összehajtották, koponyájának az első
bonczolásnál lemetszett részét a mellére tették s így azután valahogy
csak elfért a halott a keserüviz-szállító szekrénykében.

A biróság legelőször a csonka-fűzesi szakértő orvosokat kérdezte meg:
vajjon ez a holtest-e az, a melyet ők Tisza-Eszláron felbonczoltak?

A biróság tagjaiban s a szakértőkben még mindig meg volt a gyanú, hogy a
zsidók valamikor valahogy a holttestet kicserélték. Különös gondossággal
vizsgálgatták, nem találnának-e valami jelenséget, mely a kicserélésre
utalna.

Nem találtak.

Tehát csakugyan ez a csonka-fűzesi holttest. Az én meggyőződésem szerint
csakugyan ez az, a mit az enyészet hatalma az eltünt lánykából, Solymosi
Eszterből még meghagyott. Jól megnéztem magam is.

Végezzék most már munkájukat az egyetemi tudósok.

Komor, hideg, téli idő. Az elhagyott lakatlan faluvégi ház szobája
homályos, hideg, fűtetlen. Az emberek dideregnek benne. A tudósoknak
magukra kell ölteniök téli gunyájukat. Ujjuk fázik. Vágó, fürészelő,
kutató, néző szerszámaikat alig tudják kellőkép használni. Világítás
hitvány. Pislogó gyertyák fényénél folyik a bonczoló munka.

A tudósok hiába panaszkodnának. Az elfogult biróság nem segítene rajtuk.
Az elfogult biróság az igazság ellenségeinek tekinti őket. De ők azért
dolgoznak csodálatos buzgósággal a valódi buvárok legyőzhetlen
tudásvágyával.

Munkájukban fázás, éhség, szomjuság meg nem lankasztja őket. Munkájuk
belemegy az éjszakába s éjfél után hajnali két órára ér véget. Ekkor
lettek készen a bonczolással.

Munkájuk eredményét irásba foglalta a biróság. Az irás maga rövid.
Avatatlan ember alig hinné, hogy három nagy tudósnak oly hosszú időn át
tartott vizsgálódása belefér oly rövid irásba.

De az irás tartalma nagyon fontos. Igen nehéz kérdésekre kell a
tudósoknak megfelelniök. S a felelet bizonyságának ott kell lenni az
irásban.

Milyen életkorú volt a holttest, mig élt?

Miben halt meg?

Föltalálása előtt mennyi idővel vesztette el életét?

Mennyi ideig volt a vizben?

Mi volt az életmódja, mig élt?

Miben tévedtek a csonka-fűzesi szakértők? S mi bizonyítja azt, hogy
tévedtek?

Ezek a fontosabb kérdések. Az enyészetnek indult holttestben, a viz
alatt és a föld alatt rothadó holttestben ezekre a kérdésekre kellett
fölvilágosítást keresni. A természetnek nagy ereje jőjjön segítségül,
hogy a fölvilágosítást meg lehessen találni. Az az ereje, mely csak az
igaz tudományban s az igazságra törekvő erős és tiszta elmékben van meg.

Nem közlöm az orvosi lelet szövegét. Az a szöveg csak a szaktudósok s
nem a nagyközönség számára való. Még a mivelt nagyközönség se tud azon
eligazodni. De azért néhány pontjára rá kell utalnom.

Az arcz bőre ki van száradva. Olyan mint a pergamen s az arczcsontokra
szorosan rá van tapadva. Olyan tehát mint az egyiptomi mumiáké. Sirban
nálunk ritkán fordul elő a halottnak efféle elszáradása. A tudomány
mumificatiónak nevezi az ily állapotot. A legjobb magyar szó volna erre
az elszáradás. Csakis oly sirban támadhat ez, melynek földje szintén
nedvesség nélkül való, teljesen száraz fövényszerü réteg, melyben tehát
a holttest nedvei gyorsan és teljesen eltünnek s a rothadás folyamatában
részt nem vehetnek.

Ilyen sirnak találtam azt, a honnan a halottat kivettük. A sirgödörnek
oldala is, feneke is teljesen kiszáradt egykori homokbuczka volt.

Az arczizmoknál s egyebütt is hullaszappant, hullaviaszt találtak. Ezt
én nagyon fontos körülménynek találtam. Még sokkal fontosabbnak, mint az
egyetemi tudósok. S véleményemet védőbeszédemben nem titkoltam el.

Nyájas olvasóm ne tekintse hivalkodásnak, ha nekem valamely kérdésnél
még az egyetemi tudósok ellenében is önálló véleményen alakult.
Szándékom ellenére történt ez. Én is az igazságot kerestem, mint ők.
Elmémnek nem parancsolhattam, hogy mit vegyen és mit ne vegyen észre s
azt se tilthattam meg neki, hogy a mit igen gondos figyeléssel
észrevett, azt az igazság kiderítésének czéljára fel ne használja.
Erkölcsi kényszerüség birt hát arra, hogy véleményem önállólag is
megalakuljon.

A hullaviaszt vagy hullaszappant a tudomány e latin szóval jelzi:
adipocera. Adeps azt jelenti: zsiradék; cera azt jelenti: viasz. E két
szóból alakult az adipocera.

Némely sirban a holttest lágy részei, izom- és zsirrétegei a rothadás
folyamán viaszszerü vagy szappanszerü anyaggá alakulnak át. A franczia,
angol, német törvényszéki orvosok, valamint a magyar tudósok is sok
efféle esetet följegyeztek s megmagyaráztak. Abban minden tudós
megegyezik, hogy a holttest száraz környezetben nem szappanosodik el,
hanem nedves, vizenyős, sőt vizes környezetben kell a holttestnek
állani, hogy elszappanosodjék.

Abban is egyetért minden tudós, hogy bizonyos megfelelő idő kell ahhoz,
hogy az elszappanosodás bekövetkezzék. Egy-két nap arra nem elegendő. A
legkisebb idő, a mely alatt tudományos bizonyossággal bekövetkezett,
tizenhat nap. A legtöbb eset ötven, hatvan, nyolczvan napi, három-négy
havi, sőt még sokkal több időtartamra enged következtetést.

Itt most már hézag előtt állunk. A tudomány hézaga előtt.

Hogy izom- és zsiradékféléből a szappanosok mennyi idő alatt tudnak
mesterségesen szappant főzni: ezt jól tudjuk. De azt is tudjuk, mennyi
viz, mennyi és milyen sóféle kellék s mekkora meleg szükséges ahhoz,
hogy a szappan előálljon.

A holttestekkel ezt a kisérletet a tudósok eddig el nem végezték.

Képződik-e hullaszappan mindenféle természetes vizben? Vagy csak némely
természetes vizben? S minő hőfokának kell lenni a viznek? S minő sóféle
tartalomnak is kell abban a vizben lenni?

S azután mi az oka annak, hogy egyik holttestnél előbb, a másiknál utóbb
képződik a hullaszappan? Az élők szerve, kora, életmódja, betegsége vagy
haláloka teszi-e a különbséget vagy pedig az évszak, a vizes környezet
hőfoka vagy a vizben levő sófélék mértéke és minősége?

Mindez megoldatlan kérdés.

De ennek daczára is vitát nem türő gyakorlati igazságok:

_először:_ vizben és vizes környezetben a holttest ki nem száradhat,
bőre pergamenné nem lehet, mumiává nem válhatik;

_másodszor:_ viz nélkül vagy vizes környezet nélkül a holttest semmiféle
része hullaszappanná át nem alakul, s rajta adipocera nem képződhetik;

_harmadszor:_ hogy a csonka-fűzesi holttest némely része mumiává vált:
annak egészen természetes oka az, hogy 1882. évi junius hó 20-tól
deczember hó 7-ig teljesen száraz egykori homokbuczkába volt eltemetve;
170 nap elég arra, hogy a holttest bőre pergamenné váljék;

_negyedszer:_ hogy a csonka-fűzesi holttest némely része hullaszappanná
vált: annak természetes oka az, hogy 1882. évi ápril hó 1-től junius hó
18-ig, tehát 79 napon át a Tisza vizében volt.

Mindez teljesen összevágó egyszerü bizonyság, mely nem tanárok és
szakértők nyilatkozatán, hanem a természet változhatlan törvényein
alapszik.

A csonka-fűzesi szakértők a holttest kiszáradását természetesen nem
vehették észre, mert hiszen junius 19-én még az nem volt kiszáradva,
mivelhogy akkor vették ki a Tiszából. A holttest elszappanosodását pedig
nem vették észre, mert ahhoz nem volt se elég figyelmük, se elég
tudományuk. Hogy észrevehessék: épen oly bemetszéseket kellett volna
tenniök, a milyeneket az egyetemi tudósok tettek. Ezt azonban
elmulasztották.

Ha el nem mulasztják, ha az adipocérát észreveszik: akkor nem mondhatták
volna, hogy a holttest csak legföljebb három nap óta van a vizben s hogy
legföljebb tiz napos halott. Ily állítást a természet törvényei meg nem
engedtek volna. E helyett kénytelenek lettek volna kimondani, hogy a
holttest legalább 16 nap óta, sőt az eddig észlelt hasonló esetek nagy
száma után valószinüleg 70–80 nap óta van a vizben. Tehát azon idő óta,
a mikor Solymosi Eszter eltünt.

De ha ezt kimondják: hova lett volna akkor a tutajosok elleni hajsza, a
hullacsempészet otromba elmélete s a vérvád és annak gyülöletszító
izgalmai?

– – Volt azonban az egyetemi tudósok leletében még néhány részlet,
melyet itt föl kell említenem.

A halott hóna alján semmiféle szőrszálat nem találtak. Van némi
jelentősége ennek is. Teljesen felnőtt s a mint mondani szokás, érett
nőnél a hónaljon szőr szokott sarjadzani. Alig van kivétel. Ellenben
éretlen, kiskoru nőnél még nem szokott kinőni. A csonka-fűzesi szakértők
se vettek észre szőrt s azért látleletükben föl se említették. Később a
törvényszék előtt mégis azzal álltak elő, hogy ők világosan észrevették
a hónaljak szőrét. A kinevettetés lett jutalmuk. Ha észrevették: miként
mulaszthatták el annak följegyzését? De ha észrevették volna: akkor az
egyetemi tudósok is megtalálják. Hiszen a szőr 170 nap alatt ily
körülmények közt el nem rothad, nyomtalanul el nem pusztul.

A lábakról és a kezekről az összes körmök hiányoztak. Valósággal
hiányoztak.

Ez a tünet kissé megdöbbentette a csonka-fűzesi szakértőket. Ők azt
állították leletükben, hogy a holttestnek gondosan ápolt körmei vannak s
ime most nincs egy köröm se. Hová lettek a körmök? A tudományból ők is
tudtak annyit, hogy a köröm nem enyészik el hamarosan. A belső részek,
az izmok, inak, zsirrétegek, a bőr mind előbb rothadnak el, mint a
köröm. S ime itt csaknem minden testrész megvan többé-kevésbbé, csak
épen a körmök hiányoznak.

Hiányoztak a bőrnek ugynevezett felhám-részei is. Az egyetemi tudósok
gondosan kikutattak mindent, még górcsővel, nagyító üveggel is
megvizsgáltak mindent: de hiában. A felhám mindenütt hiányzott, annak
semmi részére, semmi lemezkéjére nem akadtak.

E tünet sokban összefügg a körmök hiányával.

Az egyetemi tudósokat is nagyon meglepte a körmök hiánya. Ha a körmök
hiányoznak: akkor a csonka-fűzesi orvosok látlelete hamis. Ilyen dolgot
nemes gondolkozásu ember könyedén el nem hihet.

A keserüvizes szekrényke fenekén a holttest alatt sok homok volt.
Lehetett öt-hat czentiméternyi magasan. A szekrénykének nem volt jó
teteje. Temetéskor is, sirbontáskor is sok homok hullott bele.

Az egyetemi tudósok nagy gondossággal összegyüjtötték ezt a homokot s
tenyerük és két ujjuk közt átmorzsolták az egészet. Hosszu időkig
tartott e munkájuk. Keresték a körmöket. Lehetetlennek tartották, hogy a
látlelet hamis legyen. Azt hitték, a körmök a sirban lehullottak az
ujjpereczekről s azoknak ott kell lenni a homokban.

Bizony azok nem voltak ott.

Említettem már, hogy Józsa András nagyhirü tudós orvost rendelte oda az
egyetemi tudósok ellenőrzésére a törvényszék. A mikor már bizonyos volt,
hogy a körmök nem kerülnek meg, igy szólt Józsa:

– Nem tudok arra példát, hogy a körmök ily rövid idő alatt elrothadtak
volna.

Scheuthauer nagy nyerseséggel felelt.

– Nem is rothadtak azok el, hanem a bonczoló orvos urak tévedtek; nem
látták ők a körmöket; valótlant irtak a látleletbe.

Ingerült volt az ősz tudós. Nehéz testével földig görnyedve több mint
fél órája keresgélte már a porszemek közt a körmöket. A hideg, a
félhomály, az átkozott gunyhó kietlen szobája, a zsibongó tömeg, a
biróság bizalmatlansága fölizgatták már. Azért volt olyan nyers.

Nyers szavában sulyos hadizenet nyilvánult.

A csonka-fűzesi szakértők egyik sulyos okoskodása az volt, hogy a
Tisza-hozta holttest azért se lehet Solymosi Eszter, mert a holttest
keze-lába finom gyönge bőrü, jól ápolt körmökkel, keztyühöz és czipőhöz
szokva, a ki soha durvább munkát nem végzett, holott pedig Solymosi
Eszter durva munkához szokott szegény cselédlány, a ki az év nagy részén
át mezitláb szokott járni, keztyü pedig sohase volt a kezén.

Most ez az okoskodás dugába dül.

Mert hiszen a vizi holttestről bizonyos idő elteltével lemállik a bőrnek
felhám-rétege és csakhamar lemállanak a körmök is. A csonka-fűzesi
holttestről már felbukkanása előtt lemállottak, mert különben mind a
felhám rongyait, mind a körmöket kétségtelen bizonyossággal meg kellett
volna találni, minthogy azok ily rövid idő alatt el nem rothadhattak. Ha
pedig már lemállottak: akkor a szegény cselédlányka keze-lába is csak
oly finom gyönge bőrü, mint a királykisasszonyé.

Hanem hát a parlagi szakértők nem nézték meg jól se a felhámot, se a
körmöket. A körmökben ugy is gyakori, mert igen könnyü a tévedés. A
rothadás folytán vizben lemállott köröm ágya csalódásig hasonlít a
valódi körömhöz s bemetszések nélkül biztosat állítani nem szabad. Ezt
pedig azok a szakértők teljesen elmulasztották s látleletük e pontját
ennélfogva könnyelmüen készítették. S e könnyelmüségnek borzasztó
következése lett. Erre, mint egyik főkörülményre hivatkozva mondták ki
merész határozottsággal, hogy a holttest idegen ismeretlen nőé s nem
Solymosi Eszteré.

Az egyetemi tudósok följegyezték, hogy a halottnak 28 foga van, tehát a
4 bölcseségfog még ki nem nőtt. Ezeknek csak most kezdődik a növésük
bent a fogmeder mélyén.

Végül egyebek közt gondosan följegyeztek mindent, a mit a csontok
fejlődési fokozatára nézve fontos jelenséget találtak. Az emberi csontok
az élet kezdetétől fogva az egész életfolyamon át szakadatlan
fejlődésben vannak. A fejlődés egyes szakaszait az életkor teljessége
után a tudomány kevéssé tudja megkülönböztetni. A negyven éves ember
csontjai majdnem tökéletesen olyanok, mint a huszonöt évesé. De másként
van ez az életkor teljessége előtti életszakaszokban. A magzatnak, a
csecsemőnek, a gyermeknek, a serdülőnek s a fölserdültnek csontjai
szembeötlő fejlődési fokozatokat mutatnak. E fokozatokat már több mint
száz év óta gondosan jegyezgetik a tudósok. A csonkafűzesi holttestnél
az volt a döntő kérdés, vajjon az Solymosi Eszter holtteste lehet-e?
Solymosi Eszter a serdülő korban volt, mikor eltünt. Csak 14 éves s azon
felül alig négy hónapos. Az ő csontjai, ha csakugyan ő volt a halott,
bizonyára sokban más fejlődési fokot mutattak, mint 18–20 éves érett
nőé, a milyennek a csonka-fűzesi szakértők állították. Az egyetemi
tudósok tehát a csontokra különös figyelmet fordítottak.


II.

(A fogak szemléje. – Huriné nem nézi meg a holttestet. – Két fog
rendetlenül fekszik egymás mellett. – Ugyanez a rendetlenség Solymosi
Zsófiánál is. – A fogak és körmök tanui. – Hátha ellopták a körmöket.)

Késő éjszakáig folyt a munka. Éhség, hideg és fáradtság éjfél után 2
órakor véget vetett a munkának. A biróság felhivta a szakértőket, hogy
másnap 8-án reggel folytassák a munkát s leletük alapján mondjanak
véleményt.

Meg kell jegyeznem, hogy a közvád képviselője, Szeyfferth főügyészi
helyettes azt inditványozta, hogy a holttest fogait nézzék meg Solymosi
Eszter egykori ismerősei, vajjon nem ismernének-e rá Solymosi Eszter
fogaira?

Nem elleneztem, de nem is javasoltam ez inditványt. Hiábavaló
kisérletnek tartottam. Voltak rá jó okaim.

Hogy valami különös, rendetlen, feltünő, mindenkinek szembeötlő foga
lett volna Solymosi Eszternek: ezt nem mondta senki. Sőt az ellenkezőt
állította mindenki. Már pedig hogy egy szegény cselédlánynak, a ki még
csak most lép ki a gyermekkorból, valaki ugy megvizsgálta volna teljesen
rendes alaku fogait, hogy azokról kilencz hónap mulva is biztos
tanuságot tehessen: ezt én az élet ismerete alapján gyakorlatilag
lehetetlennek tartottam.

Azután a holttestnél az ajkakat a rothadás és az elszáradás már csaknem
teljesen lesorvasztotta. Az ajkak nem födték többé az inyt és a fogakat.
Eltünt már az iny is, az a szép élénk piros izom-szalag, mely oly szépen
tünteti föl a gyermekfogak fehérségét. A halott fogai meztelenen
vigyorogtak, mint a hogy halálfejen szoktak. Ily alakban azok az oda
hivandó tanuk sohase láthatták az élő Solymosi Eszter fogait. De mások
fogait se. Ha az iny már nincs meg: a fog különben is kétszerte
nagyobbnak látszik.

Nem volt meg már a fognak élő szine se. Az az igen gyengén sárgás fényes
fehér szin, a mely az ép és egészséges gyermekfogat oly széppé teszi. A
halott fogait meglepte már az enyészetnek gyöngén szürkés sárga szine, a
holttestek csontjainak szokott szine. Bizony más volt ez a szin, mint az
élő lányka fogainak szine.

Legfőbb okom pedig mégis az volt, hogy nem biztam az oda hivandó
tanukban. A zsidóüldözők által a községi biró révén s mások révén is
régen jelszó volt már a faluban, hogy a holttestet a zsidók csempészték,
az egy idegen zsidólánynak borotvált fejü holtteste s a ki abban az
eltünt Esztert ismerné föl: az a keresztyénység ellensége s a zsidóknak
pártolója. Mit várjak én ily körülmények közt ilyen gondolkozásu
tanuktól? Oly tanuktól, a kik még juniusban a sokkal épebb csonka-fűzesi
holttestben se tudták, sőt nem is akarták az eltünt lánykát fölismerni.

Ám, ha a biróságnak úgy tetszik: hallgassa meg a fogak tanuit.

Oda hivták az eltünt lányka anyját, nézze meg a holttest fogait: ezek
voltak-e Eszter fogai!

A szegény asszony oda pillantott a halálfej fogaira, de rögtön
elfordult.

– Dehogy voltak ezek az én lányom fogai. Az én lányom fogai olyanok
voltak, mint a rizskása, fehérek és kicsinyek.

Ily módon beszélt a többi tanu is: özvegy Solymosi Gáborné, Farkas
Eszter és Olajos Bálint.

Azt magam is szerettem volna, hogy Huri Andrásné nézze meg a holttestet.
Ő nála szolgált s az ő szemei előtt volt utoljára az eltünt lányka. Más
okom is volt arra, hogy ő szemtől-szembe kerüljön a holttesttel. Erről
az okomról a munka végén számolok be. Azonban Huri Andrásnét semmiféle
hatalom rá nem birta arra, hogy a holttestet megtekintse.

Én követeltem, hogy a biróság jogos erkölcsi kényszerrel rendelje oda a
holttest mellé, annak megszemlélésére Hurinét. A biróság nem tette meg.
Sőt tanuk gyanánt kihallgatta Jakab Andrásné született Vámosi Juliannát,
Dunaveczki Andrásné született Juhász Veronát, Kobrus János esküdtet,
Farkas József községi közgyámot eszlári lakosokat, a kik arról tettek
tanuságot, hogy Huri Andrásné ijedős természetü, holttestet meg nem tud
nézni, még saját lányát se nézte meg, mikor meghalt.

Mindez igaz lehetett.

A fogak története tovább is tartott.

A következő napon megnézték Solymosi Zsófinak és Solymosi Jánosnak, az
eltünt lányka testvéreinek fogait. A község házának tanácstermében volt
ez a szemle. Én különösen érdeklődtem a fogak iránt s nagyon élesen
megnéztem a halott fogait is és Solymosi Zsófi fogait is. És sajátságos
tünetre bukkantam.

A holttest alsó fogsorában a két középső metszőfog nem rendesen állott
egymás mellett, hanem egyik a másikat kissé eltakarta. Ezt a kis
szabálytalanságot nyomban le is rajzoltam magamnak.

De ugyanazon fogakra ugyanazt a szabálytalanságot találtam Solymosi
Zsófinál is. Sőt egyébként is egyenlőknek ismertem föl a két egyén
fogait.

E nem nagyon feltünő, de mégis különös fogszabálytalanság egyezésére
figyelmeztettem az egyetemi tudósokat. Egyáltalán nem találták
följegyzésre méltónak. Mihálkovics azt mondta:

– Tiszta esetlegesség is lehet, tehát tudományos szabatossággal közös
örökségnek nem tekinthetjük.

Hát jól van. Nem üztem-füztem tovább a dolgot. Döntő fontosságnak a nagy
perben magam se tartottam. De ma is azt vélem, hogy sok egyéb azonossági
biztos körülmény mellett az anyajegy egyezése is jelentőséges tünet. Ha
az egyetemi tudósok el nem riasztanak: minden esetre törekszem megnézni
az édes anya fogait és ha ugyanazon fogakon ugyanazt a szabálytalanságot
ott is megtalálom: előttem akkor maga ez egyetlen jelenség is
vitathatlan bizonyosságra emelte volna a csonka-füzesi holttest
származását.

Arra azonban rábirtam az egyetemi tudósokat, hogy leletükbe a fogak ama
szabálytalanságát bejegyezzék.

A vizsgálóbirák nem hagyták figyelmen kivül a fogak tárgyában tett
nyilatkozataimat. Hisz ők is látták a maguk ép szemével, hogy a holttest
fogai s Zsófi fogai teljesen egyeznek s hogy az emlitett két fog
állásbeli szabálytalansága is teljesen egyező. Siettek e tünetet
lehetőleg lerombolni.

Mivel rombolhatták le?

Tanukkal. Hiszen boszorkányperben, babonák és kisértetek kérdésében
tanukra van szükség, mert egyéb bizonyság úgy se kerül.

A hatalmas községi biró deczember 21-én Bary József elé állíttatta
özvegy Solymosi Jánosnét, az anyát, Huri Andrásnét, az utolsó
szolgálatadót, azután Tanyi Józsefnét, Szabó Györgynét és Tóth Marcsát,
kik készek voltak eskü alatt is tanuságot tenni arról, hogy Solymosi
Eszter fogai más alakuak és kisebbek voltak, mint Zsófi nénje fogai.

Hát hiszen ez még hagyján. De így oldották meg Bary Józsefék az ő határt
nem ismerő jámbor tudatlanságukban a körmök kérdését is.

Köröm ugyanis a sírbontáskor nem volt. Bizonyos pedig, hogy eltemetés
óta el nem rothadhatott. Hova lettek hát a körmök? A csonka-fűzesi
szakértők szentül állítják, hogy junius 20-án még megvoltak a körmök, a
szép, gondosan ápolt körmök. Az ő szavukban a vérvádhivő urak nem
kételkedhettek. Az egyetemi tudósokat tehát valahogy ki kellett forgatni
tudományukból.

De miként?

Természetesen megint tanuk segítségével. Farkas Gábornak, a mindenttudó
községi birónak megint elő kellett állani a tanuk sokaságával.

Először azt kellett a tanuknak bebizonyítani, hogy a csonka-fűzesi
holttestnek minden körme megvolt. A csonka-fűzesi szakértők, Trajtler
Soma, Kiss Jenő, K. Horváth László, K. Horváth Géza, ezt már mint tanuk
és szakértők úgy is hit alatt állítják. A községi biró most segítségükre
Bary József elé állítja Sós András, idősb Pap József, Szellei Gábor,
Ardai István és Babócsi József tanukat, becsületes szántóvető és
napszámos paraszt embereket, hogy ők tisztán látták, hogy a halottnak,
mikor a Tiszából kikerült, minden körme megvolt, sőt még a bőre is oly
ép volt, hogy arról bizony semmi se hiányzott. Ezzel azt akarta Bary
bebizonyítani, hogy a bőrnek még felhám-rétege se hiányzott.

De hátha valaki időközben ellopta a körmöket? Ez is nagy kérdés most
már.

A zsidókról föl lehetne tenni ugyan a vizsgálóbiró bölcsessége szerint,
hogy még a körmöket is ellopták, de ezzel a fogással semmit se lehet
elérni, mert hiszen a zsidókat a holttesthez közel se eresztették attól
az időtől kezdve, a mikor a csonka-fűzesi szakértők a körmöket szentül
látták. A ki nem zsidó: az pedig miért lopta volna el a körmöket?

A holttest körül az első felbonczolás óta az ide-oda hurczolás, a
koporsóba fektetés és temetés közben maga Farkas Gábor, a községi biró
rendesen ott volt. Sós András, Szücs János és Gyulai János tették bele a
keserüvizes szekrénykébe. Szücs János szekerén Juhász József és Róka
Sándor pandurok kisérték ki a katholikus temetőbe. Ezeken kívül a halott
körül voltak még csaknem folytonosan Dargó András, ifju Horváth Gábor,
Mészáros Gábor, Sallós Miklós és ifju Pap József. Mindezeket az egyetemi
tudósok elutazása után Bary József sietett nyomban kihallgatni, vajjon
meg voltak-e a körmök, nem lopta-e el azokat valaki, holmi idegenek nem
férkőzhettek-e a holttesthez, nem vehettek-e el tőle valamit?

Semmi irányban sehol semmi nyomra vezető jelenség. Ördögök munkája a
körmök eltünése.

Bary József maga is látta, hogy az egyetemi tudósok mily hosszu időn át
mily gondosan keresték a porondban a körmöket. A gombostű gombját is
megtalálták volna teljes biztossággal. A köröm pedig nem épen kis test.
Legalább is egy czentiméter a széle is, a hossza is. Azután nem is egy
köröm, hanem husz! Ennyi köröm el nem veszhetett!

Boldogtalan vizsgálóbiró! Ott voltak már a vizsgálatnál az egyetemi
tudósok. Ott voltam annak ellenőrzésénél már én is. S ő még mindig azt
hitte, hogy apró ravaszkodással, a furfangos biró tanuival majd
megváltoztatja a természet törvényeit s majd bebizonyítja, hogy a
vasorru bába hogy buvik át a kulcslyukon s a boszorkány szeméten ülve,
hogy száll át hegyeken és völgyeken fönt a levegőég magasában.

Bizony megvoltak azok a körmök, de csak a Tisza árjaiban. A mikor
Csepkanics szemei meglátták Csonkafűzesnél a viz sodra által feléhajtott
holttestet: már akkor azok a körmök lemállottak s talán hetekkel előbb
lemállottak a holttest ujjairól. Mert igy rendelte a legnagyobb ur, az
egyetlen igazi ur: a természet törvénye.


III.

(Az igazi tudós. – Az egyetemi tudósok a holttestnek Budapestre
szállitását kivánják. – A törvényszék a holttest felét küldi. – A haj-
és szőrszálak letöredezése.)

A következő napon, deczember 8-án kellett volna az egyetemi tudósoknak
véleményt adni. De nem adtak, mert nem adhattak.

Véleményeikben főleg a holttest életkorára kellett volna
kiterjeszkedniök. Ha erre ki nem terjeszkedhettek: véleményüknek alig
lehetett büntetőjogi nyomatéka. Az volt a főkérdés, hogy a holttest
életkora megfelel-e Solymosi Eszter életkorának.

Parlagi szakértő könnyen felel. Nála mindjárt kész a vélemény. Igen vagy
nem. Manó vigye a dolgok belső igazságát, nem az ő dolguk törődni a
vádlottak sorsával, az igazságszolgáltatás pedig védje meg a maga
tekintélyét, a hogy tudja.

A komoly, az igazi tudós nem igy vélekedik. Ő tisztán akar látni, a
természet törvényét s e törvény működését világosan meg akarja ismerni s
világosan föl akarja tüntetni. Előtte az igazság kiderítése becsület
kérdése. Sőt gyakran ennél is több: az életnek és halálnak kérdése.
Buvárló munkájában az igazi tudós nem riad vissza semmitől s a
nehézségek és akadályok csak fokozzák erélyét. Leszáll a tűzokádók
torkába, fölmegy a jégcsucsok életölő magasságába, behatol a a fenevadak
barlangjába s a földnek sarkaiba s nyugodtan észlel és kisérletez a
dögvészek tanyáin. A komoly tudósok az emberiség legfönségesebb hősei. A
királyok, a hadvezérek, a népek kormányzói, a csatamezők elszánt vitézei
mind kis arányu szürke alakok az igazi tudóshoz képest.

Mind a három egyetemi tudós kidőlt már az élők sorából. Borongó érzéssel
gondolok arra, hogy művem megirását meg nem érhették. Néhány szavam jól
esett volna nekik s talán jutalomnak tekintették volna ama kinos
rágalmak ellenében, melylyel őket a sajtó nagy része s a felizgatott
tömeg szitkozódása elborította. Ők maguk legkevésbbé szerették, hogy a
nyiregyházi törvényszék őket bizta meg a munkával. Szokott tudományos
buvárkodásukból kizavarta őket e munka. Egyébként se örültek a
megbizatásnak. Az egyetemi ifjak közt, saját hallgatóik közt is igen el
volt terjedve a zsidók ellen való gyülölködés. Tanári tekintélyük
szenvedhetett csorbát s e körülmény árt a tanítás sikerének. Ha valamely
irányban jutalmazó lett volna a megbizatás: lemondtak volna róla. De
kellemetlen s esetleg veszélyes volt: ez okból becsületbeli dolognak
tartották annak eleget tenni.

Scheuthauerrel elhitették, hogyha mereven, ridegen ellene szegül a
csonka-fűzesi szakértők munkájának, utóbb még ő kerülhet vád alá s
szabadságát is elvesztheti. Különböző alkalommal három izben fordult
hozzám azzal a kérdéssel: biztosíthatom-e arról, hogy őt, ha minden
tekintet nélküli szigorral terjeszti elő véleményét, a biróság nem fogja
bántani?

– Gyerekes aggodalom. Miért és miként bánthatná?

– Különben nekem mindegy, így felelt. Én megvizsgálok mindent s ha
kerékbe törnek is: nyersen megmondom véleményemet.

Mihálkovich és Belky sokkal simább modorban, de hasonló elszántsággal
teljesítették a megbizást.

Deczember 8-án azt mondták hivatalosan: »Arra hogy a csontrendszer
fejlettségéből, úgyszintén a fogak állása fejlődöttségéből a hullának
életkora állapíttassék meg, kinyilvánítjuk, hogy a csontrendszernek
általunk már adott tüzetes leirását, úgyszintén a fogakét is a kérdés
pozitiv eldöntésére elegendőnek nem tarthatjuk, a mennyiben az
életkornak biztos megállapítása czéljából a csontrendszer egyes
részeinek hosszabb művelet alá vétele, nevezetesen azoknak hosszu időn
át folytatott áztatása (maceratio) szükséges.«

A serdülő, a még teljességre nem fejlett életkorban még bizonyos
csontrészek, csontizvégek csak porczogók s nem tökéletes csontok.
Ezenkívül bizonyos csontok még nem teljesen egygyé csontosult egészek,
hanem egymástól vékonyabb vagy vastagabb porczogó által elválasztott
részek. A teljessé vált életkorban a porczogók már eltünnek s mondhatni,
mindenütt csontokká alakulnak át. Fiatalabb életkor: több porczogó;
idősebb életkor: kevesebb porczogó. Ám a serdülés kora is több évre
terjed. Leányoknál a 12-ik életévtől a 18-ik életévig, sőt
egyiknél-másiknál még ennél is korábban kezdődhetik s még annál is
későbben végződhetik.

Solymosi Eszter 14 éves s közel 4 hónapos volt. Az egyszerü megtekintés
a csontok porczogóinál 15, 16, 17 évi életkorra is mutathatott, azonban
ha vizben áztatás által a porczosodás fejlődésének tökéletes méreteit
meg lehet határozni, akkor talán a csonka-fűzesi holttest lehet 14 éves
életkoru leányé is s akkor talán a Solymosi Eszterrel való azonossága
ellen ez oldalról se lehet kifogást tenni.

Végre is a természet minden igazsága kiderül, ha törvényeit működésük
eredményeiben tisztán föl tudjuk ismerni. Ez okból azt kérték az
egyetemi tudósok, hogy a törvényszék a holttestet egészben küldje
Budapestre s azt ott bocsássa rendelkezésükre. Ott majd lesz világos,
füthető műterem s ott meglesz minden segédeszköz.

Az egyetemi tudósok e javaslatát melegen támogatta a közvád képviselője
is, melegen támogattam én is. Hiszen e nélkül az igazság közvetlen
közelébe épen a főkérdésben el nem juthattunk.

Hej, de a nyiregyházi törvényszék másként gondolkodott. Nem mondta ugyan
ki, de szentül azzal a gyanuval élt, hogy utközben, mások kezén valahogy
utóbb is elvész a csonka-fűzesi holttest s helyébe valamely fiatal 14
éves lányka holttestét csempészi valaki. A zsidóknak sok a pénzük. Sok
pénznek nagy a hatalma. Ő bizony az egész holttestet ki nem adja
kezéből, legyen elég annak fele.

Földarabolták a holttestet. A test darabjait leltárba se vették s
lehetőleg két egyenlő részre osztották. Jobbkéz, balláb ide; balkéz,
jobbláb amoda. A csigolyacsontokból s az oldalcsontokból egy csomó az
egyik részre, másik csomó a másik részre. Koponya- és izom-részek
összekaszabolva ide-amoda. S azután az egyik felerészt elhelyezték
eczetes-uborkás üvegbe, bekötötték, birói pecséttel lepecsételték s
átadták a börtönőröknek, őrizzék a bünjelek gyüjteményében az idők
végezetéig. Megvolt még tizenkét esztendő mulva is.

A másik felerészt szekrénybe csomagolták s felküldték Budapestre az
egyetemi tudósokhoz.

A törvényszék ez eljárását tárgyilag igazoltnak kell voltaképen
tartanunk. Ha a bünjelekkel afféle tudományos kisérletet kell tenni, a
melynek folytán azok alakja vagy természete megváltozik vagy azok
megsemmisülnek: akkor a bünjel egy részét változatlan alakban és
minőségben lehetőleg meg kell őrizni, hogy a szakértői működést
ellenőrizni lehessen s esetleg a perujítás elől az utat a bünjel
megsemmisülése el ne zárja.

Deczemben 18-án vették át az egyetemi tudósok a testrészekkel megtöltött
szekrényt. A következő napon a közvádló királyi főügyészség azt
indítványozta, hogy törvényszéki küldöttség bontsa föl a szekrényt. A
budapesti királyi törvényszék egyik biráját és jegyzőjét s törvényszéki
orvosát küldte a fölbontásra. Ez deczember 18-án történt. Magam is ott
voltam a védelem képviseletében. A holttest tagjait darabonként gondosan
leírva vették át az egyetemi tudósok. Az átvétel szabályszerü volt.

Egy parlagi dévajságnak mégis nyomára jöttünk. A mikor Nyiregyházán a
vizsgálóbiró néhány szakértő orvos közbenjöttével a holttest részeit
becsomagolta: azok közé egy szopós borju egyik bordájának darabját is
becsomagolták. A ki ezt cselekedte, bizonyára azt gondolta, hogy az
egyetemi tudósok talán hamarjában észre se veszik, hogy az a darab csont
borjucsont s majd minő fejtörést okoz az nekik, hogy ez a csont mekkora
életkorra mutat.

Ezentúl nem mentem az egyetemi tudósokhoz. Végezzék munkájukat
zavartalanul.

Azonban a zsidógyülölő lapokban naponként jöttek közlemények a tanulmány
részleteiről. Irányzatos közlemények, melyeket én igaznak nem
tarthattam. Láttam, hogy e közlemények a közönséget csak úgy félre
akarják vezetni, mint a mikor még a vizsgálat kizárólag Baryék kezében
volt. Tudtam, hogy a három egyetemi tudós semmi lappal nincs
összeköttetésben, hanem kell valakinek lenni közelükben, a ki széthordja
a hireket. Kipuhatolni, hogy ki az s hogy nincs-e valami szerepe a
szakértői nyomozási kisérletekben: fölkerestem karácsony ünnepe körül
Mihálkovichot.

Következményeiben fölötte fontossá lett e látogatás.

A csonka-fűzesi szakértők egyik állítása az volt, hogy a Tisza-hozta
holttest haja, szemöldöke s nemi szőre le volt borotválva. Látleletükben
is van erre utalás, de lapjaik egyébként is ezzel kürtölték tele a
világot.

A czélzat világos volt. Kimondták, hogy a holttest csempészett idegen
holttest s irányt akartak adni arra is, honnan kerülhetett a holttest.
Az a vélemény van általában elterjedve az országban, hogy az óhitű
zsidók elhalt nőiket, leányaikat eltemetés előtt meg szokták borotválni.
Minthogy pedig a csonka-fűzesi szakértők szerint a csempészett holttest
is meg van borotválva: ime tehát láthatja a közönség, hogy a holttest
valami zsidó lány holtteste eredetileg. Ujabb igen fontos ok arra, hogy
az a holttest csakugyan nem Solymosi Eszter.

Az iránt érdeklődtem először, vajjon hát a holttest haj- és szőrszálai
csakugyan le vannak-e borotválva vagy a rothadás folytán kimállottak
vagy letöredeztek?

Mihálkovich műtermében egy fiatal szőke, rokonszenves és értelmes arczu
orvostudorral, úgynevezett tanársegéddel találkoztam. Nevére nem
emlékezem. Úgy rémlik előttem: Perényi volt. Épen ő vizsgálta vajjon a
haj- és szőrszálak késszerü éles eszközzel vannak-e levágva? Kérdeztem,
mit talált eddig? Nagy előzékenységgel felelt kérdésemre s mutatott meg
mindent.

Azt mondta: a haj- és szőrszálak bizony borotvával vannak eltávolítva.

Meglepett ez a felelet. A hogy én eddig különös gonddal és óvatossággal
magamnak az egész ügy képét megrajzoltam: ez a felelet azt a képet
nyomban eltorzította. Hiszen az a kép nem igaz, ha a felelet tartalma
igaz.

Kértem, mutassa csak meg azt a hajszálat.

Megmutatta. Talán nyolczszoros vagy tízszeres nagyító üveggel jól
megnéztem.

Bizony nem lemetszett, hanem letört vagy leszakított hajszálnak láttam
én azt első pillanatra is. S minél jobban megnéztem: annál
bizonyosabbnak láttam rajta a törést vagy szakítást. Tökéletesen az
eltört kenderkóróhoz hasonlított.

Nyomban lerajzoltam néhány szálat tört vagy szakított végével. Rajzom ma
is megvan. Akkor még a törvényszéki orvostanok a haj- és szőrszálak
rothadási letöredezésének gyakorlati kérdésével alig foglalkoztak. A
következő év elején Hoffmann Eduárd tudor, a bécsi orvosi egyetem
nagyhirű tudósa már tüzetesen tanulmányozta ezt a kérdést. Ő is
készített a letört vagy leszakított haj- és szőrszálakról rajzot,
melyeket vizi holttesteken talált. Az ő rajza tökéletesen összevág az
enyémmel. Észlelésem tehát igazolást nyert.

De a nagy perben még sem lett gyakorlati jelentősége.

Az egyetemi tudósok ugyanis úgy találták, hogy a csonka-fűzesi
holttesten a haj- és szőrszálak egy része tövestül hiányzott, tehát a
rothadás folytán tövestül lemállott. Ez esetben a haj hagymáinak fészke
egészen üres volt. De azt is teljes bizonyossággal észlelték, hogy a
haj- és szőrszálak egy része a bőr felszíne alatt, másik része pedig a
bőr felszíne fölött töredezett le. E két esetben a haj hagymái megvoltak
bent a fészekben.

Ezzel a leborotválás könnyelmű elmélete halomra dűlt. Mert olyan
borotválás csakugyan nincs, mely a hajszálak egy részét a bőr felszíne
fölött, másrészét a bőr felszíne alatt metszhesse le, harmadik részét
pedig ugyanazon helyen tövestűl távolítsa el.

Észlelésemről nyomban értesítettem a tanársegédet. Szó nélkűl vette
tudomásúl.


IV.

(Mihálkovich első véleménye szerint a holttest idősebb leányé, nem
Solymosi Eszteré. – A 17 éves férfi csontváza fejletlenebb. – Engem nem
tud meggyőzni. – A fejlődés különböző. – Kérdéseim a tudósokhoz. – A
prágai orvosi egyetem 14 éves leánycsontváza. – Scheuthauer buzgósága. –
A tudósok végső véleménye.)

Bejött e közben a műterembe Mihálkovich, a kiváló tudós és nagy búvár.
Azt kérdeztem tőle, hogy a csontfejlődés állapotából lehet-e már eddigi
észlelésünk után a csonka-fűzesi holttest életkorára következtetni?

Azt felelte: az áztatási kisérletet még nem fejezték be teljesen,
véleményük végleges megállapítása tehát még lehetetlen, – azonban
véleménye szerint a csonkafűzesi holttest életkorát 14 évnél s négy
hónapnál magasabbra kell tenniök.

Megdöbbentem.

Ez már komoly dolog. Ez nagy szeplő lenne az agyamban megszerkesztett
tényálláson. Ez a csonkafűzesi szakértőknek adna igazat. Hiszen igaz,
hogy a három kiváló tudós véleménye is csak vélemény, mely az ellenkező
körülmények bizonyosságra emelését nem akadályozza meg szükségképen. Az
is igaz, hogy a büntetőjogi bizonyítás anyagának óriási tömege van
birtokunkban, melylyel az azonosságot mégis teljesen tudjuk igazolni. De
mégis csak meg lenne munkánk nehezítve, a tövis mégis bent maradna a
sebben s a zsidók elleni gyülöletszítás mégis új és éles fegyvert kapna
kezébe.

Kérdeztem, miféle jelenségekre alapítja véleményét?

Egyik asztalon állt egy tálcza, a tálczán szétszedett emberi csontok,
szennyes, sárga színűek, mint a hogy a föld alatt szoktak lenni, a mikor
már az enyészet minden lágyabb testrészt megsemmisített körülöttük.
Fölvette kezébe a tálczát s elém tartotta.

– Nézze meg, ugymond, e csontokat. Ezek fiatal legény csontjai, a kiről
föltétlenül bizonyos, hogy 18-ik életévében volt s 17 éves életkorát
teljesen betöltötte. Méltóztassék jól megnézni például a bordák
ízvégeit, az epifiziseket, minő csontosodási állapotban vannak azok.

Megnéztem.

Akkor elém tartotta a csonka-fűzesi holttest megfelelő bordáit, hogy
most meg ezeket nézzem meg jól s ezek ízvégeinek csontosodási állapotát
hasonlítsam össze ama másik bordával.

Összehasonlítottam. Különös gonddal és figyelemmel kerestem a hasonlatot
s az eltérést. S valóban a nagy tudós figyelmeztetésének segítségével is
abban állapodtam meg, hogy a csonka-fűzesi holttest borda-ízvégeinek
csontosodása valami csekélységgel előbbre haladottabb, mint a tálczán
levő 17 éves férfié.

Megint szólt a nagy tudós.

– Ugy-e, nyilvánvaló a különbség? Már pedig, ha én biztosan tudom, hogy
ez a csont 17 éves életkorú s felötlőleg fejletlenebb, mint a
csonka-fűzesi, miként mondhassam én tiszta lélekkel a csonka-fűzesi
holttestet 14 évesnek s 4 hónaposnak?

A nagy tudós a léleknek teljes őszinte mélységéből beszélt.
Elfogultságra, mellékgondolatra, elhamarkodott véleményre, nem eléggé
pontos észlelésre még csak nem is gondolhattam. Hiszen nekem is kezemben
volt a kétféle csont s élő két szememmel magam is jól láttam a
különbséget.

Még se voltam meggyőződve. Sőt még kétség se támadt bennem egy
pillanatra se. Hiszen száz körülmény győzött meg arról, hogy a
rejtélynek nincs más okszerü megoldása, csak az, hogy a csonka-fűzesi
holttest Solymosi Eszter. Igaz, hogy az 14 éves s közel 4 hónapos
életkorú s itt 17 éves csontvázat kevésbbé fejlődöttnek látok, de az
okszerű megoldásnak még ez az ellentmondó jelenség se állhat útjába.

Miért nem állhat?

Az élettanban s annak fejlődéstani részében természetesen én nem voltam
tudományos értelemben véve jártas. Nem voltam szaktudós. De az
életjelenségek óriási tömege felnőtt korom óta az én gondos figyelmemet
is magára vonta. Jól láttam, hogy az emberek, állatok, növények
világában mindennapiak a gyorsabban s lassabban fejlődés tünetei.
Föltétlenül biztos voltam abban példáúl, hogy az agynak, az
értelmességnek fejlődése egy-két-három évi különbségtől nem függ
válhatlanúl. Hány gyermeket, fiút és leányt láttam én életemben, a kinél
a minden irányú értelmesség 14 éves életkorban jobban ki volt fejlődve,
mint másoknál a 17 éves életkorban. S az agy is csak oly része a
testnek, mint a csont, tehát a csontnál is csak oly nagy lehet a
fejlődés fokozatában az eltérés, mint az agynál.

Azt is jól tudtam, hogy például a nőgyermeknél a 10-ik és 20-ik életév
között más a fejlődési fokozatok közti időtartam, mint a
férfigyermeknél. Láttam 12 éves nőt teljesen érettet és 17 éves nőt
teljesen éretlent. Egyszóval: tudtam, hogy különböző egyéneknél a
fejlődés foka és időtartama nem egyenlő.

A tünetnek okát tisztán nem tudom, nem is keresem. De a szaktudósok se
tudják. Oka bizonyára az egyéniségben van. Az egyéniség keletkezésének
száz meg száz okát ismeri a tudomány, de még több okát nem ismeri, még
több okáról sejtelemmel se bir. Mindez azonban máshová s nem a nagy
perre tartozik.

Azt mondtam Mihálkovichnak:

– Megdöbbentett ez az észlelés, de meggyőződésemben meg nem rendített.
Önök véleménye nehezebbé teszi a védelem munkáját, de a sikert meg nem
gátolja. Egyéb bizonyítékok egész seregével kétségtelenné teszszük, hogy
az a holttest Solymosi Eszteré, tehát az 14 éves és közel 4 hónapos
életkorú. Önök az ország első szaktudósai e téren, önök által a tudomány
nyilatkozik. Ha a tudomány össze nem fér az egyetlen lehető okszerű
megoldással: akkor csak a tudomány hézagossága jön napvilágra. Nem az
igazság vall kudarczot, hanem mai állásában a tudomány. A törvényszék
előtt minden esetre lesz három kérdésem önökhöz, melylyel az önök
véleményének sulyos hatását fogom elhárítani.

A nagy tudós szelid, komoly arczával s a szemüvegen át is fényes, okos
szemeivel nézett rám kis ideig. Azután azt kérdezte:

– Szabad volna nekem azokat a kérdéseket megismerni?

– Nincs okom titkolni. Az első kérdésem minden esetre az lesz, vajjon
bizonyos-e, hogy az embernek s az emberi csontoknak a serdülő korban
való fejlődése a nem, fajta, öröklés, átháramlás, életmód, foglalkozás,
éghajlat s esetleges betegségek miatt egyénenként gyorsabb vagy lassúbb?

– Bizonyos!

– A második kérdésem az lesz, vajjon az életkort a csontok fejlődéséből
megállapító véleményt önök nem a tudomány összegyüjtött összes adataiból
állították-e össze, mint olyat, a mely csak átlagos életkort tüntet föl
s nem egyéni életkort?

– Természetes, hogy mi csak átlagos életkorról beszélhetünk.

– Magam is belátom, de meg kell jegyeznem, hogy átlag ember nincs, hanem
csak egyén van. Végül a harmadik kérdésem az lesz, s ez a legegyszerűbb:
látták és e czélból vizsgálták-e önök már egy vagy több 14 éves leányka
csontvázát?

– Én nem láttam s úgy tudom, kartársaim se látták. A mi egyetemünkön
nincs ilyen csontváz-készület.

– Ily esetben én bizony az önök helyén nem mernék határozottan kizáró
véleményt mondani. Sok ember jóléte, becsülete, szabadsága s talán élete
függ a szakértői véleménytől.

A nagy tudós mereven nézett rám. A komoly tudósnak és erős elmének nagy
küzdelme látszott arczán. És látszott a nemes nagy léleknek az erkölcsi
felelősség fölött való viaskodása. Mit csináljon hát? Hitvány gondolatok
eltorzítják és csúffá teszik a szép arczot is; – nemes léleknek fönséges
gondolatai széppé, ragyogóvá teszik a közönséges arczot is. Háttal volt
fordúlva társalgásunk alatt az ablakok felé, de a terem világos volt s
én meghatva néztem azt a magával és gondolataival küzködő fényes arczot,
ki komoly tudós és becsületes ember. A ki nem bizonykodik, hanem az
igazságot keresi.

Végre azt kérdezte tőlem:

– Mit tenne ön a mi helyzetünkben?

– Minden esetre törekedném néhány 14 éves életkorú leány-csontvázat
saját szemeimmel megvizsgálni. Én ily igen kényes kérdésben csupán mások
észleléseiből nem mondanék véleményt. Hallottam-e vagy Taylorból
olvastam-e, de úgy emlékszem, Angliában a Gay-féle kórháznak közel
húszezer csontváza van, ott bizonyára kell lenni 14 éves leányénak is,
bizony én nyomban kocsira ülnék s oda mennék.

Nem felelt erre semmit. Befejeztük a társalgást s én eljöttem tőle.

Értesültem azután, hogy ő társalgásunkat Scheuthauer és Belky szakértő
kartársaival közölte. Megállapították, hogy életkor megállapításának
czélzatából egyik se szemlélt még 14 éves leány-csontvázat soha.
Megfontolták, vajjon egyikük vagy másikuk ne utazzék-e nyomban Angliába?
E helyett azt határozták, hogy átírnak a bécsi, gráczi, prágai egyetemek
orvostani karához; megkérdezik: van-e ott 14 éves életkorú leánycsontváz
s kérik, ha van, annak csontfejlődéstani pontos leirását elkészíteni s
megküldeni, sőt ha szükség, elutaznak maguk oda tanulmányozás végett.

A feleletek megérkeztek. A bécsi és gráczi egyetemek orvostani
muzeumában nem volt megfelelő csontváz. Hanem volt szerencsére Prágában.
Az itteni orvosi egyetem tudós tanára, dr. Toldt, közölte, hogy ott a
957-ik számú csontváz kétségtelen 14 éves életkorú leány csontváza, s
hogy az a fejlődésben észrevehetőleg alig tér el a csonka-fűzesi
holttestől.

Minő csodálatraméltó lelkiismeretességgel dolgoztak ezek a szakértő
tudósok!

Scheuthauer eddig még soha nem vonta különös tanulmányozása körébe a
csontfejlődéstant. Szakmájánál fogva nagyon sok ezer holttestet bonczolt
már s széles és mély elméje, tudományszeretete s éles figyelése
természetesen sok tünetet megjegyzett már nagy szabatossággal, de
különös esetre vonatkozva gyakorlati czélból még nem vizsgált
részletesen. Most jogi és erkölcsi feladatává lett ezt cselekedni.
Éjt-napot egygyé tett, hogy most e kérdésben a legújabb vizsgálódások
eredményét is elsajátitsa. Átbúvárolta az egyetem szakkönyveit és
gyűjteményeit, nyomban beszerzett 140 korona értékü új könyveket s így
búvárkodott szakadatlanul.

A csonka-fűzesi holttest csontjait ő irta le először s az ő leírását
küldték Prágába dr. Toldthoz az ottani 957-ik számu vázzal való
összehasonlítás végett. Mikor a válasz megjött, Mihálkovichot némi
aggódás fogta el. Ő előtte csak a 17 éves életkorú csontváz lebegett és
nagyon meglepőnek tartotta dr. Toldt feleletét.

– Az én kartársam Scheuthauer vérmes természetü. Hátha talán nem
tökéletes szabatossággal írta le a csontokat. Most magam írom le.

Ezt mondta nekem.

Most azután ő maga írta le a csontokat. Tökéletesebb leírást nem ismer a
tudomány története. Most ezt küldték el dr. Toldthoz. Ő ismét felelt.
Azt felelte, hogy e leírás után a csonka-fűzesi holttestet még sokkal
nyugodtabban mondhatják 14 éves életkorúnak.

Ily tanulmány után szerkesztették meg e pontra nézve véleményüket a
törvényszékhez.

Azt modták:

Az eddigi irodalmi adatok a mostani ritka eset teljes fölvilágosítására
hézagosak, minthogy a csontok fejlődésének leírásában az egyéneket nem
szerint nem különböztetik meg, noha valószinű, hogy a fejlődés a fiunál
és a leánynál különböző. De hézagosak azért is, mert azok az irodalmi
adatok nem a magyar fajtáról, hanem a német, cseh és angol fajtáról
szólanak s a magyar fajtának csontfejlődését még csak ezután kell
tanulmányozni. Mindamellett a csonka-fűzesi holttest életkoráról
kimondható, hogy a legtöbb adat 16–17 életév mellett szól ugyan, de ezek
nem oly nyomós természetűek, hogy kizárnák azt, hogy az illető egyén a
14-ik és 15-ik életév között is ne lehetett volna.

Ezzel elesett a csonka-fűzesi szakértők véleménye s egyúttal szakértői
véleményből származó minden akadály megszünt arra nézve, hogy a
csonka-fűzesi holttest ne Solymosi Eszter lehessen.


V.

(A holttest olyan lányé, a ki 14 évesnél nem volt fiatalabb s 17 évesnél
nem volt idősebb. – A csonka-füzesi szakértők minden lényeges kérdésben
tévednek. – A holttest Solymosi Eszter lehet. – A biróság kitörli a
tudósok véleményéből ezt a pontot.)

Az egyetemi tudósok egyébiránt 1883-ik évi január 9-ére lettek készen
tanulmányukkal, újabb leletükkel s véleményükkel.

Leletüket pótleletnek nevezik. Vannak benne érdekes pontok.

Megtalálták a szempillák szőreit.

Megtalálták a szemöldökszőröket is.

A hajra nézve a mit találtak, azt már föntebb előadtam. A haj egy része
tövestűl kihúllott, más része a hajhagymával együtt megvolt, de a
hajtörzsön belűl a fejbőr felszíne alatt szakadt el, egy része pedig a
fejbőr felszínén felűl szakadt el. A nemi részen is megtalálták a
gyermekkor pehelyszőreit s azok közt egy-két szál sarjadni kezdő serdült
korbeli szőrt.

Véleményt kettőt adtak. Egyet a biróság kérdéseire s egyet a királyi
főügyészség kérdéseire.

A biróság kérdéseire azon túl, melyet föntebb már fölemlitettem, ezt
felelik:

»Mind a fogak állapota, mind a csontok fejlettsége arra mutat, hogy a
vizsgált hulla az úgynevezett ivarérődési időszakban volt, mely a 14-ik
életévtől egészen a 16-ikig s legföljebb a 17-ik évig terjed s némely
egyéneknél egy vagy két évvel korábban, másoknál későbben szokott
bekövetkezni. Bizonyosnak látszik, hogy 14 éven alúl és 17 éven felűl a
hulla nem volt, de hogy ezen évek közűl melyik illik pontosan a hullára:
ez esetben határozottan ki nem mondható.«

E véleményt indokolják a koponya kerületével, a bölcsességfogak és
homloköblök állapotával, a csontok ízvégeinek s a csontmagvaknak
fejlettségi fokával.

Kimondják végül, hogy a hajakat és szőröket se nem borotvával, se nem
edző szerrel távolították el, hanem azok, a mennyiben hiányzanak, a
vízben való rothadás folytán mállottak ki vagy töredeztek le. A nemi
részen talált pehelyszőrök fiatal korra vallanak.

A királyi főügyész kérdéseire szintén fontos feleleteket adnak.

Kimondják s nagy részletességgel indokolják, hogy a csonka-fűzesi
szakértők tökéletesen tévedtek, a mikor a kezek és lábak finom bőréről,
a tyúkszemről, a kezek szépségéről, a jól ápolt körmökről beszélve azt
mondják, hogy a csonka-fűzesi holttest élete folyamán durvább munkával
nem foglalkozhatott. Hiszen tyúkszemet a téli csizmában-járás is okoz,
holott a körmök és felhám pedig teljesen hiányozván, kéznek és lábnak
látszólag finom bőrünek kellett lenni.

Egy másik kérdésre kijelentik, hogy a csonka-fűzesi szakértők abban is
tökéletesen tévedtek, hogy a hulla 3–4 napnál tovább ne lett volna a
vízben. E szakértők minden ide vágó indoka légből kapott és
tudománytalan. Hiszen a hullaviasz képződése csak a vízben történhetett
s erre bizony tíz hét is esetleg szükséges volt, minthogy jelentékenyen
kevesebb idő alatt hullaviasz nem képződhetik.

Kijelentik a megfelelő kérdésekre azt is, hogy a csonka-fűzesi szakértők
épen semmivel se tudják bizonyítani azt az állításukat, hogy a
csonka-fűzesi holttest vérszegénységben halt meg, sőt a rothadás azon
fokán ezt se bizonyítani, se állítani nem lehet. Ép úgy nem tudják
igazolni azt se, hogy az illető nő a nemi érintkezést gyakorolta volna
életében. Erre vonatkozó vizsgálatuk a tisza-eszlári bonczolásnál
teljesen hiányos.

Végül kijelentik, hogy a csonka-fűzesi szakértők leletében egyetlenegy
jelenség sincs fölemlítve, a mely kizárná annak lehetőségét, hogy az
illető egyén halálának oka vízbefulás volt. A csonka-fűzesi szakértők
ellenkező állítása tehát szintén tévedés. Sőt az egyetemi tudósok több
fontos jelenséget födöztek fel, melyek egyenesen arra utalnak, hogy az
az egyén vízbe fúlt. De egyébként is, ha ismeretlen holttestet találnak
a vízben, ha annak rothadása már nagyon előrehaladt s ha semmi más
halálokot kimutatni nem lehet: akkor a tudomány és tapasztalat összes
bizonyságai szerint a holtat vízbefúltnak kell tekinteni. Ez az
egyszerű, józan, tiszta felfogás.

Feleletük végén igen fontos nyilatkozatot tesznek az egyetemi tudósok.

Kimondják, hogy a csonka-fűzesi holttest 14–17 éves egyéné volt.

Kimondják, hogy legalább hat héttel, de valószínűbb, hogy 11–12 héttel
előbb halt meg, mint a mikor Csonka-fűzesnél a Tiszából felbukkant.

Kimondják, hogy ez időnek legnagyobb részét, valószínűleg az egész időt
a vízben töltötte.

Kimondják végül, hogy se az első bonczolásnál, se a sírból kiásás és
második bonczolás alkalmával egyetlen jelenség a holttestben elő nem
tünt arra nézve, hogy az ne Solymosi Eszter, hanem valamely más idegen
nő holtteste lehessen.

S e közben kifejtik azt is, minő legyőzhetlennek látszó nehézségekkel
járt volna 6–12 hét előtt idegen hullát szerezni, azt ily hosszú időn át
víz alatt őrizni, arra Solymosi Eszter ruháját ráölteni s mindezt
észrevétlenül intézni. Ezzel a hullacsempészet elméletét teljesen
valószínűtlennek nyílvánítják.

1883. évi január 10-ike körül érkeztek be az egyetemi tudósok munkálatai
a vizsgálóbirósághoz s a törvényszékhez. Minő elképedés vett erőt erre a
vérvádhivő és terjesztő urakon! Minő zsivaj a zsidó-üldöző sajtóban!
Mennyi gyanusítás az egyetemi tudósok ellen! Különösen kárhoztatták a
tudósokat azért, hogy véleményt mertek adni arról, vajjon könnyü dolog
lehetett-e a holttest-csempészet és hogy kimondták kereken, hogy a
csonka-fűzesi holttest bizony Solymosi Eszter holtteste lehet.

A törvényszék erre különös hőstettet követett el. Birói tollal kitörölte
az egyetemi tudósok véleményének ide vonatkozó szakaszait. Jupiteri
haragját igy töltötte ki a tudósokon.

Óh együgyü biróság! Óh vérvád babonája által megvakult emberek! Mintha
az igazság elenyésznék azzal, ha a birói toll azt keresztül-kasul
huzogálja! Mintha most már annak a három tudósnak megszünt volna
meggyőződése! Mintha az a három tudós azt meg ne mondaná nyiltan a
tárgyaló s itéletmondó biróság előtt az egész világ hallatára!


VI.

(Az országos Közegészségügyi Tanács. – Nem tud s nem akar dönteni a
vitás kérdésekben. – Véleményét nem indokolja. – Hoffmann Bécsben és
Virchow Berlinben az egyetemi tudósoknak ad igazat.)

– – Véleményük hát épen a lényeges kérdésekre nézve ellenkezett a
csonka-fűzesi szakértők véleményével. Ily esetben az országos
Közegészségügyi Tanácsot kell megkérdezni. Ez az ország fővárosában, a
kormány és a legfelsőbb biróság székhelyén működik. Tagjai tudósokból,
egyetemi tanárokból, az orvosi tudományokban jártas férfiakból állanak.
Hatósága az egész országra kiterjed. Végrehajtó hatalma nincs. Csupán
véleményező hatásköre van. Tagjai közt zsidók is vannak s innen a
zsidókat csakugyan nem lehetett már kirekeszteni. Nem is akarta senki.
Se számuk, se egyéniségük nem lehetett döntő.

A vád is kérte a törvényszéket, terjessze föl az iratokat a Tanácshoz.
Én is megnyugodtam ebben. A törvényszék maga is szükségesnek látta.

Biztunk az országos Tanácsban mindnyájan, a kik a nagy per
végtárgyalására voltunk hivatva. Meglehetősen csalódtunk. A Tanács ugy
vélte, hogy se a csonka-fűzesi szakértőknek, se a zúgó közvéleménynek
mereven ellent mondani nem tanácsos, az egyetemi tudósokat megczáfolni
pedig tudásuk nem engedi. A Tanács tagjainak többségét is megfertőztette
a zsidógyülölet. Eszük és tudásuk nem tudta egészen elnyomni érzésüket.

A törvényszék maga tette föl a Tanácshoz a kérdéseket.

Az első kérdés az volt, vajjon 14–17 éves vagy 18 éven fölüli volt-e a
holttest? A csonka-fűzesi szakértők 18 éven fölülinek, az egyetemi
tudósok 14–17 évesnek mondották. A bölcs Tanács egyik véleményt se
akarta elfogadni és egyik véleménynyel se akart ellenkezni. Azért azt
mondta, hogy a legtöbb jel szerint 16–18 éves volt, azonban egy-két
évvel fiatalabb is lehetett, idősebb is. Tehát szerinte lehetett 20 éves
is, de lehetett 14 éves is. Ez, ugy vagyok meggyőződve nem komoly
tudományos beszéd.

A második kérdés az volt, vajjon mi volt a halál oka? Vérszegénység-e
vagy más testi baj, vagy a vizbefuladás? A bölcs Tanács azt felelte,
hogy se az egyik, se a másik halálokot nem lehet bebizonyitani. Tehát
nem felelt semmit ezzel a felelettel. A józan ész természetesen másként
nyilatkozott volna. A józan ész azt mondta volna: ime, itt egy holttest,
vizben találták, előrehaladt rothadásban van, rajta semmi különös
halálokot találni nem lehet: tehát azt kell tartani valószinünek, hogy a
vizbefult. Ha tűzben találták volna: az volna a valószinü, hogy tűzben
halt meg. Ha fának ágán nyakánál fogva kötélen lógva találták volna: az
volna a valószinü, hogy akasztás folytán halt meg. Ha széngázzal tele
levő zárt levegőben találták volna: az volna a valószinü, hogy
széngázmérgezésben halt meg. És igy tovább. Mert ha a holttesten semmi
különös halálok biztos jelét fölfedezni nem lehet: hát akkor a halál
okának azt kell tekinteni, a mi a halált ott, a hol a holttestet
megtalálták, természetes uton közvetlenül s kikerülhetlenül
előidézhette. Ez a józan ész.

A harmadik kérdésre a felelet igazi hülyeség.

A csonka-fűzesi szakértők azt mondták, hogy a holttest legföljebb tiz
nappal előbb elhalt egyéné, tehát ez az egyén 1882 évi junius 10-ike
körül halhatott meg. Az volt tehát a harmadik kérdés: el lehet-e e
véleményt fogadni vagy a holttest még korábban elhalt egyéné, a mint az
egyetemi tudósok állitják?

A Tanács itt is kitér a felelet alól. A csonka-fűzesi szakértőket nem
akarja s az egyetemi tudósokat nem meri megczáfolni. Azt mondja tehát
szórul-szóra:

»Nem ismerve elégségesen a viszonyokat, melyek között a hulla a haláltól
fogva feltaláltatásáig létezett: a halál beállásának ideje meg nem
állapitható.«

Micsoda beszéd ez!

Hiszen ha ismernők azokat a viszonyokat: nem volna szükségünk
szakértőre. A hol biztos tudásunk van: ott semmit se ér a szakértők
puszta véleménye.

De nem is igaz a Tanácsnak ez az indoka. Hiszen ott van az egyetemi
tudósok leletében a hullaszappan. Ez pedig se tiz nap alatt, se viz vagy
vizes környezet nélkül nem támadhatott. Tehát a holttestnek tiz napnál
jóval több ideig kellett halottnak lenni és vizben lenni.

A negyedik kérdésre adott felelet még meglepőbb, még mulatságosabb.

E kérdés igy szól: a hulla a vizben 3–4 napig, avagy hetekig létezett-e?
A Tanács felelete ez: »hogy a hulla tizennégy napnál s talán még néhány
napnál hosszabb ideig feküdt volna a vizben, az nem valószinü«.

Az országos Tanács egyetlen tagjával se érintkeztem a vélemény megadása
előtt. A mint a vélemény napvilágot látott: elbámult rajta a világ.
Egyik bécsi előkelő orvostani szaklap nyilván megirta, hogy nem hiszi,
hogy oly tudományos testület, mint a Tanács, ily badarságokat szülhetne,
bizonyára valami pajkos ellensége koholta ezt a véleményt.

Később találkoztam a Tanács előadójával. Elterjedt hirü tudós volt,
egyetemi tanár s több tudományos könyv irója. Bővebb ismerkedés s
többszörös eszmecsere után feltünően kistudásu és korlátolt elméjü
férfiunak találtam.

Azt kérdeztem tőle, mint az ügy előadójától s a vélemény szövegezőjétől,
vajjon mit jelent ez: »tizennégy napig s talán még néhány napig?« Nem
egyszerübb, tisztább s okosabb lett volna ezt mondani: »talán
tizennyolcz, vagy talán husz napig, vagy talán tizennégy napnál több
ideig?«

Erősen bizonykodott, hogy mély tudományos okokból igy kellett mondani:
»tizennégy napig s talán még néhány napig«.

A tudományos okok föltárását ismételt kérdésemre is kereken megtagadta.
S bizony én ezekre magamtól rá nem jöttem s nem is jövök soha.

Az ötödik, hatodik, hetedik és nyolczadik kérdések arról szólanak,
vajjon a Tiszából felbukkant nő nemileg érintkezett-e férfiakkal,
továbbá haja, szőre borotvával van-e eltávolitva, azután: megvoltak-e
körmei, mikor a holttest felbukkant a vizből, végre: foglalkozott-e, mig
élt, durva munkával s járhatott-e mezitláb?

A feleletek kuszák, minden határozottság nélkül valók. Nem ártanak s nem
használnak se a vádnak, se a védelemnek.

Véleményének indokait sohase hozta nyilvánosságra az országos Tanács. Az
indokok szövegezésén összevesztek tagjai.

A büntető perjog alapján az indokok hiánya érvénytelenné tette az egész
véleményt. A törvényszék feladata lett volna vagy kiegészités végett
visszaküldeni, vagy egyenesen visszautasitani a véleményt.

Ez természetes.

A puszta vélemény, bárkitől jön, az igazságszolgáltatás terén se be nem
bizonyit, se meg nem czáfol semmit. Csak a jól megindokolt véleménynek
lehet sulya. Az indokok alapján döntheti el a biróság is, a vád és a
védelem is, vajjon helyes uton járnak-e s nem tévedtek-e a szakértők.
Mert az indokokat összemérhetik a vizsgálat egyéb biztos adataival. Ha
ez adatokkal a szakértői vélemény egyik-másik indoka nem fér össze: a
vélemény elveszti minden nyomatékosságát, vagy hamis utra tereli a
biróságot.

Az országos Tanács véleményével egészben nem sokat törődtem. Nem
tartottam szükségesnek se a törvényes igazság, se a vádlottak érdekében
tovább vitatkozni a Tanácscsal. Elvégre a Tanács véleménye is
megengedte:

hogy a holttest eredhetett tizennégy éves leánytól;

hogy a leány halálát vizbefuladás okozhatta;

hogy a halálnak mikor történt bekövetkeztét meghatározni nem lehet;

hogy esetleg tizennégy napnál tovább is fekhetett a vizben s végre,

hogy a csonka-fűzesi szakértők állitását a jól ápolt körmökről, a
gyakori nemi élvezetről, az uras lábakról s a hajleborotválásról nem
bizonyitja kétségtelenül semmi.

A végczélra én ezt elegendőnek tartottam s igy vélekedett a biróság is.

A mit még az orvosi tudomány alapján szükségesnek véltem: ott lesz a
végtárgyalás. Ott az összes orvosokat, tanukat és szakértőket meg fogjuk
hallgatni s a még értékes fölvilágositásokat ott meg fogjuk nyerni.

Igy is történt.

Az orvosokat és szakértőket a végtárgyaláson julius 10-től kezdve öt
napon át hallgattuk ki. Nagy feltünést keltettek azok a részletes
kérdések, melyeket én különös gonddal a csonka-fűzesi szakértőkhöz
intéztem. Szakadozott, bágyadt s ingatag feleleteikből meggyőződött még
a vérvádhivő közönség is arról, hogy a csonkafűzesi szakértői véleményt
tudományosan alaposnak elfogadni nem lehet. Az egyetemi tudósok a
végtárgyaláson becses részletekkel egészitették ki irásbeli szakértői
véleményüket.

Én azonban egyénileg még tökéletesebb megnyugvásra is törekedtem. Az
igazságnak oly biztos ismeretéhez akartam eljutni, a minőt a tudomány
akkori állása lehetővé tett.

Világszerte ismert kiváló tudósok voltak akkor e szakban Hoffmann tudor
Bécsben, Virchow tanár Berlinben és Brouardel tanár Párisban. Magánuton
hozzájuk fordultam, nekik az összes vizsgálati s orvostani adatokat
megküldöttem s indokolt véleményüket kikértem. Brouardel gátolva volt
véleménye kidolgozásában, Hoffmann és Virchow megadták véleményüket.
Szép és becses munkálatok ezek. Meg kell jegyeznem: e munkálatok a
lényeges kérdésekben teljesen az egyetemi tudósoknak adnak igazat. De
munkálataiknak a nagy perben nem volt szerepük közvetlenül. Ezekből csak
én meritettem tudást és felvilágositást magánuton.

A nagy per orvosi része érdekes anyag az igazságszolgáltatásnak s a
szaktudománynak történetében is. De ez anyagot egészen feldolgozni s
adatait egészben közölni nem az én könyvem feladata s az én gyakorlati
tudásom határain túl is terjed.

Annyi bizonyos, hogy a csontok fejlődésének tudományos megfigyelése az
igazságszolgáltatás terén soha akkora szerephez még nem jutott, mint e
perben. A haj és szőrszálaknak rothadás folytán való kihullása,
lemállása s különösen letöredezése e perben merült föl először. Az
áztatott hulla némely sajátságait, a kormeghatározás czéljából a
csecsbimbó méreteit s udvarának szinesedését e perben tárgyalta először
a törvényszéki orvosi tudomány.

Akadhat a tudománynak lelkes barátja, ki a birtokomban levő nagy anyagot
sajtó alá rendezi s egyuttal feldolgozza. Műve érdekes és egyuttal
értékes lesz, mert szép és nagy tanulságokat nyujt.




A MEGMÉRGEZETT LÉLEK.


I.

(A királyfi vall anyja ellen, a királyné ellen. – Hasonlít hozzá Sarf
Móricz. – A hetyke tanú. – Sarf Móricz lelke nem tört meg rögtön. –
Sokáig küzködött.)

Az élő állatot, a juhot, borjut, hizott ökröt megölik, megnyuzzák,
földarabolják, nyers hússzeleteket szabdalnak belőle. A nyers húst tűz
mellé teszik, megsütik, megfőzik, sóval, füszerszámmal meghintik s lesz
belőle izes pecsenye, kivánatos falat.

Vajjon az emberi lélekkel el lehet-e ugy bánni, mint az élő állattal s a
nyers hússal? Tűzzel, vizzel, hideggel, meleggel, füszerrel és
puhitással át lehet-e az emberi lelket alakitani, hogy megmaradjon
emberi léleknek, de azért más szine, más ize, más alakja legyen? Olyan
legyen, a hogyan legjobban izlik annak, a ki átalakitotta.

Gondoljatok csak a nagy forradalomra s abban a kis királyfi esetére.

Ott áll a kis királyfi a kemény, szigoru, komor biróság előtt. Tanunak
hivták oda. Tanuskodnia kell. Nagy pert tárgyal a komor biróság. A
királynét kell halálra itélni. A királyné a kis királyfi édes anyja. A
ki szülte, a ki emlőin nevelte, a ki mind végig szerette s a ki meghalt
miatta is. A kis királyfit tanuként használják anyja ellen.

Ott áll a kis királyfi a biróság előtt. Halvány, bágyadt, kevés vére,
semmi vidámsága, reszket. Félelem borong szemein, a mikor azok a komor
birákon s a sötét közönségen végig révedeznek. Anyját is észreveszi, a
királynét. Szemei rámerednek az édes anyjára. Nini – egy régi ismerős,
egy jó lélek, a ki egykor királyné volt, a ki egykor édes anyja volt. Ő
még kis gyermek. Lelkendezve oda kellene futnia édes anyjához. Zokogva
oda kellene borulnia édes anyja kebelére. S a gyermeki lélek egész
szerelmével és egész szomoruságával keserü panaszát el kellene mondania.
»Anyám, bántottak, kinoztak, éheztettek, aludni nem hagytak, elsorvadok,
meghalok, végy magadhoz, vigy el innen. Hiszen te hatalmas királyné vagy
s te vagy az én jó édes anyám.« Igy kellene a kis gyermeknek beszélni és
cselekedni.

Nem igy beszél, nem igy cselekszik.

Egy ember áll közelében, a ki oda vezette a biróság elé tanunak. Az
embert Simon varga néven ismeri a világtörténet. Ő a kaszab és a szakács
egy személyben, a ki megölte a juhot és pecsenyét készitett a nyers
húsból. A ki feldarabolta és átalakitotta a királyfi lelkét.

A királyfi vall anyja ellen. Irtóztató vallomásával terheli őt. Azt
állitja s részletesen elbeszéli, hogy édes anyja, a királyné,
fajtalankodott vele, saját édes fiával, hét esztendős gyönge
gyermekével.

A kegyetlen biróság a királynét minden áron meg akarta ölni. Meg is
ölte. Másnap a hóhér meg is mutatta a közönségnek a királyné levágott
véres fejét a vesztőhelyen. Megölték volna minden esetre, ha gyermeke
nem vall is ellene. A királyfi vallomására nem volt szükség. Ez a
vallomás csak borzalmas czifraság volt a tárgyaláshoz s a halálos
itélethez.

Hanem a királynét meg akarták gyalázni is. Ezért készitették el ellene
saját fiát. Ezért kellett eltorzitani a gyönge gyermek emberi lelkét.

Vajjon mily módon, mennyi idő alatt, minő eljárással, a napoknak és
éjszakáknak miként felhasználásával tudták eltorzitani?

Nem tudom. Vagy nem jegyezték föl, vagy én nem olvashattam a
följegyzéseket. Azt se tudom, hogy a gyermek éles és nyugodt elméjü
volt-e, vagy tompa elméjü és képzelődő. Az elmult idők ködén át csak azt
látom bizonyosnak, hogy a gyermek a fajtalanság módjára meg volt oktatva
s mikor a vallomást tette, régóta gyötrött lelke meg volt rémitve.

Egészen ugy, mint Sarf Móricz, a zsidó fiu, a nagyfalui éjszakán a
pandurok és a csendbiztos kezén s a börtönben, a mikor egy hónapi
fogsága után én beszéltem vele.

A megoktatott és agyonrémitett Sarf Móricz: ez az egyik tanu. Ez állott
a nyiregyházi törvényszék előtt, mikor vallomását hitelesitette 1882 évi
május 23-án. Ez állott előttem is ugyanez év junius 19-én, mikor őt a
börtönben fölkerestem. Ezt a tanut ismertettem e mű első kötetében.

De van egy másik Sarf Móricz is. A hetyke és fenhéjázó, a számitó és
zsidógyülölő tanu. Ez állott előttünk a nyilvános tárgyaláson egy
esztendő mulva, 1883-ik évi junius 19-én és a következő napokon. Ez a
tanu már nem fél, nem retteg senkitől. Ez már bátran, sőt büszkén
beszél. Ez már nemcsak azt mondja el, a mit fejébe vertek, hanem ez már
fontol, képzeleg, számit, okoskodik s találékony. Ez már felesel,
bizonykodik s diadalmaskodni akar, noha jól tudja, hogy egyetlen szava
se igaz.

Most elbeszélem annak történetét, miként lett a megrémitett lélekből
hetyke lélek s miként alakult át az első tanu a második tanuvá.

A fiut május 21-én tartóztatták le Eszláron s e nap estéjén vitték át
Nagyfaluba a csendbiztoshoz. Éjszaka történt vallatása. Május 22-én
estére bevitték Nyiregyházára, a törvényszék székhelyére. A következő
napon vallomását hitelesitette a törvényszék s azután nyomban
elhelyezték a fogházban. Itt a fogházőrök s különösen Kozák őrmester
felügyelete alatt volt. El volt zárva, kimennie nem volt szabad. Étele,
itala, fekvőhelye megvolt. A rendes foglyoknál több szabadságot
élvezett, de hogy zsidóval beszédbe eredjen, ezt kemény szigorral
megtiltották neki. Egy időben a kóbor zsidó asszony Roth Borbála is ott
volt a fogházban mint rab. Séta közben hozzáfért a gyerekhez s
fékezhetlen természeténél fogva minden tilalom ellenére is nyomban
beszélni akart vele. A gyerek azt felelte neki:

– Nem lehet nekem magával beszélni, mert én rossz kezekben vagyok.

Oly nagy volt eleintén félénksége s annyira fejébe verték, hogy senki
kérdésére se szabad felelnie, hogy még nekem is csak akkor mondta meg
életkorát – mint már elbeszéltem – a mikor erre neki az őrmester
engedélyt adott.

Voltak azonban pillanatok, kivált az első napokban, a mikor a félelem
zsibbasztó sulya alól kézzel-lábbal menekülni törekedett. Hiszen nem
volt ő buta, még tompa elméjü se. Nagyon sokszor eszébe jutott ő neki,
hogy a mit a nagyfalui éjszakán s később Eszláron s a törvényszéki
hitelesitéskor elbeszélt: mindaz nem igaz. Ott a fogházban lassankint
azt is megtudta, hogy ő tanu, de veszedelmes tanu s a zsidók számára
keserü sorsot idéz föl az ő tanuskodása. A sok fogházi beszélgetésből
lassanként megtudta, miféle szerkezetből áll a büntetőbiróság. Ki és mi
a vizsgálóbiró? Minő szerepe és hatalma van a királyi ügyésznek? Mit
kell tenni annak a tanunak, a ki hamis vallomást tett s a ki ki akarja
igazitani vallomását? Bizonyára akadt zsidó vagy másféle rab, a ki ez
iránt tanácsot is adott neki. Oda kéredzkedett tehát Bary
vizsgálóbiróhoz s Egressi Nagy László királyi ügyészhez is több izben,
hogy vallomását igazitsák ki, ő se nem látott, se nem hallott semmiféle
gyilkosságot. Solymosi Eszterről semmit se tud, eresszék őt haza szülői
házához.

Jelentkezéseit, kérelmeit nem vették irásba. E helyett jól összeszidták
s közben-közben azt is megmagyarázták neki, hogy ugyis hiábavaló minden
törekvése, mert vallomását most már a törvényszék előtt is
megerősitette. Vallomása most már szent és megmásithatatlan.

A tanulatlan és tudatlan falusi zsidó gyerek ott a fogházban erre
természetesen nem tudott felelni. S gondoskodott bizonyára az őrmester s
gondoskodtak a fogházőrök is arról, hogy őt a vizsgálóbiró és királyi
ügyész igazságáról napról-napra meggyőzzék. A tárgyalás nyolczadik
napján 1883 junius 27-én erre nézve kértük a vizsgálóbiró és királyi
ügyész megidézését és kihallgatását, de a törvényszék ezt megtagadta.

Elkezdték már a fogházban a zsidó fiunak vallásos érzését is bolygatni s
megmételyezni.

Az akkori zsidógyülölet hullámai becsapkodtak a fogház belsejébe is, a
rabok és fogházőrök lelkébe. Ők se mások, mint a tömeg, ők is
együttéreznek és gondolkodnak a tömeggel. A zsidók ellen százféle
csufolódó szót ismer minden keresztyén társadalom. Vallásos villongás
idején senki se fukarkodik e szavakkal. A gyerek minden nap látta és
hallotta, hogy a zsidókat szóval, jellel, cselekedettel mindenki csak
lenézi, gyötri, szidalmazza. A fogházőrök megszokják a hatalmaskodást.
Gondolkozásuk szilajjá, érzésük nyerssé, beszédjük élessé válik a rabok
közt. Évődtek a fiuval is. Zsidóságát vaskos élczekkel gunyolták s
egy-egy csattanós ötlet vagy szójáték fölött nagyokat röhögtek. A fiu
mindennap tapasztalta ezt. A gyermeklélek könnyen idomul, könnyen enged
az értelmi és erkölcsi nyomásnak. Efféle durva pajzánkodásnak tanuja
volt egyszer egy Kulcsár nevü rab, az egyik eszlári vádlottnak, Lusztig
Adolfnak szobabeli társa. Igy beszéli el az esetet:

Egyik fogházőr oda szól a fiuhoz:

– Hát te kölyök, te mégis zsidó akarsz maradni?

A fiu ezt felelte:

– Egye meg a fene a zsidókat! Én nem akarok zsidó lenni. Nem kell nekem
se apám, se anyám; – most jó dolgom van, eszem, iszom.

Két gondolat van e szavakban. Az egyik: a zsidóságtól való elidegenedés,
fajának és vallásának s ezzel együtt a szülőknek megvetése. A másik
gondolat: a léha kényelem után való vágyakozás.

Vajjon önként fakadtak-e e gondolatok a gyermek éretlen lelkében? Vagy
talán rátukmálta ezeket valaki? Vagy csak szinlés, képmutatás volt a
fiutól ez a beszéd, talán jól érzett gyöngeségének ravaszsága, hogy ily
beszéddel a fogházőrök tetszését nyerhesse meg?

Bizonyos, hogy a fiu lelkének megromlása se nem könnyen, se nem gyorsan
következett be.

A fiu édes anyja néhány év előtt halt meg. Halálának évfordulója a
fogházban találta a fiut, s ez megemlékezett anyja haláláról. Valaki
bejelentette ezt nálam a nyilvános tárgyalás előtt s mikor a fiu a
junius 27-iki tárgyalási napon a zsidó vallást nyiltan gyalázta, e
szavakat intéztem hozzá:

– Te kölyök, mikor még a fogházban voltál, másként vélekedtél, másként
éreztél a zsidó vallás iránt, mint most. Eszedbe jutott édes anyád
halálának napja s könyörögtél őreidnek, engedjék meg, hogy a zsidók
törvénye szerint mécset gyujthass s annak világánál egyik napról a
másikra gyászolhasd édes anyád emlékezetét. Emlékezel-e erre?

– Emlékezem.

– Lásd, akkor elmondták ezt apádnak is, a ki sirva fakadt, hogy te még
most is jó gyerek vagy, a ki megemlékezik halottjáról, meggyászolja
anyja emlékezetét s hű vallásához, a melyben született és nevelkedett.
Akkor igy volt. Ámde te most már nem vagy többé jó gyerek; te nem
emlékezel most már se apádra, se anyádra, se hitsorsosaidra, mióta a
várnagy kezére jutottál. Miért van ez?

E szavaimra megható jelenet fejlődött ki egy pillanatra.

Szavaimat csöndes hangon intéztem a fiuhoz. A gyermeki lélek sohase
lehet tökéletesen romlott. A legrosszabb ösztönökkel, a legvétkesebb
indulatokkal tömjék bár tele, annak a léleknek mindig lesz egy kis zuga,
a hol a szülők iránti szeretetnek egy sugára, az apai ház vallásos
áhitatának egy kis melege megmarad. Ezt a sugárt, ezt a meleget akartam
én erőre lobbantani, hogy a gyerek térjen vissza az igazsághoz s gonosz
meséjét taszitsa el magától.

Tervem csaknem sikerült.

A visszaemlékezés nagy erővel szoritotta össze a fiu szivét. Arcza piros
lett az agyra tóduló vértől, szemeibe könyek kezdtek gyülekezni s
elkezdett nyeldekelni, mint a kin a zokogás akar kitörni, de azt
visszafojtani törekszik. Egy legördülő könycsepp, egy zokogó hang, egy
pillanat s a fiunak önmagához visszatérő lelke egyszerre megvilágitja a
vérvád egész sötét cselszövényét.

Vártam ezt a pillanatot. Elfojtott lélekzettel várta a tárgyalóterem
nagyközönsége is. De az elnök nem tudta és nem akarta azt a pillanatot
kivárni. Erélyes hangon rászólt a gyerekre:

– Ne felelj! Nem vagy köteles ily zaklató kérdésre felelni!

A gyerek megrezzent s az elnökre nézett. A száján már-már kiröppenő szót
visszanyelte. Az elnök arczáról bizonyára azt olvasta, hogy neki nem jó
lesz a jól elkészitett tanu szerepéből kiesni.

Ez a jelenet nincs tökéletesen leirva a tárgyalási jegyzőkönyvben. Csak
az én szavaim vannak följegyezve, de az elnök beavatkozása nincs. Pedig
fölötte érdekes dolog volt s a napi sajtó élénken tárgyalta.

E jelenet közlésével csak azt akartam igazolni, hogy a fiu lelkét a
fogházban töltött három hónap teljesen megfertőzni még nem volt képes.
Hamis tanu szerepéről még tiszta tudata volt, azt a szerepet még nem
fogadta el véglegesnek, a zsidóság iránti gyülölet még csak időnként és
szeszélyesen s talán csak ravasz szinlésből lobbant ki nála s édes anyja
halálának emlékezete még helyre tudta állitani ingadozó lelkét.

Máskép lett az azután.


II.

(Sarf Móricz elhagyja a fogházat, de elfogja őt a várnagy. – Mi a
várnagy? – Erdődi gróf Pálffy János tartja pénzzel a gyerek-tanut. – Mi
a várnagy feladata? – A gyerek jelleme.)

Augusztus vége-felé Kozma Sándor királyi főügyész a fiut kikergette a
fogházból. A fogházban nem lehetett helye. Ott csak a foglyok és
elitéltek s az őrök tartózkodhatnak a szigoru törvények értelmében. Ott
tanunak, kiskorunak, gyámoltalannak ellátás nem adható. De a főügyész
egyébként is rendet akart. Tudta, hogy a fiu megfélemlitett hamis tanu.
Vissza akarta adni szabadságát, hogy térjen magához. Ki akarta
szabaditani a vizsgálóbiró, a királyi alügyész és Kozák őrmester
mindennapi befolyása alól.

Jóindulata kudarczot vallott. Még rosszabbá lett a helyzet.

A vármegyeház urait, a közigazgatás vezetőit ugyanaz az érzés hajtotta,
ugyanaz a gondolat vezette, a mely az elnököt, a vizsgálóbirót s az
alügyészt s az egész ottani társadalmat. Hittek a vérvádban, hirdették a
zsidók bűnösségét, szentnek tartották a zsidó gyerek tanuskodását,
féltek attól, hogy a gyerek idegen szemek elé s idegen befolyások alá
kerül s azért összebeszéltek és elhatározták, hogy a gyereket ki nem
eresztik körmeik közül.

A mikor a gyereket Kozák őrmester augusztus 23-án kivezette a fogház kis
ajtaján: a kis ajtó előtt ott várta a vármegye várnagya Henter Antal
személyében. A gyerek fogta batyuját, a várnagy fogta a gyereket s vitte
magával a vármegyeházba, a fogháztól alig száz lépésnyire s elzárta a
külső világtól tökéletesen.

Igy rendelte a kormányzó alispán.

Zoltán János volt a hatalmas alispán. A vármegye egyik előkelő, ősi
nemes és birtokos családjának ivadéka. Emberszerető, jóravaló, művelt
ember, de a ki a vérvádban határtalanul elfogult volt. Akkor nem
érintkeztem vele. Megtudtam, hogy védő hivatásom miatt nagy ellenszenvet
érez irántam. Később országgyülési képviselőnek választották. A
törvényhozásban egy pártra kerültünk. Megismerkedtünk s nagyon
megkedveltük egymást.

Ő rendelte tehát el, hogy a várnagy vegye át a fiut s zárja el a
világtól.

Volt-e ehhez joga?

Dehogy volt. Csak hatalma volt. Erőszak, a mit mivelt. Nyugodt időkben
cselekedete a büntetőtörvénybe is beleütközött volna, ha a gyerek szülői
panaszt emelnek. De akkor nem voltak nyugodt idők. A közönség, a
biróság, a vármegye tisztikara, a sajtó egyhangulag s izgatottan
követelte, hogy a tanuhoz zsidók ne férhessenek. A fiu apja s mostoha
anyja börtönben volt, öreganyja tehetetlen agg falusi zsidó asszony.
Ezek szavára ugysem hajtott volna senki. Én ugyan mint védő, tettem
kisérletet a belügyi kormánynál, hogy a nyilt törvényszegésnek szabjon
határt s a fiut a vármegye eressze szabadon. Sőt javasoltam, hogy ám a
fiuhoz ne eresszenek zsidókat, de legalább előkelő fővárosi
közintézetben helyezzék el, a hol hamis tanuságra mesterkélt ügyességgel
nem készitik elő. Az én kisérletemnek sem lett sikere. Előterjesztésemet
a kormány elutasitotta.

A várnagy kezére került a fiu. Ő vette családja körébe. Nála volt
lakása, élelmezése, ápolása. A várnagynak egy kisebb fia s egy nagyobb
lánya voltak játszótársai. A várnagy gondoskodott oktatásáról is.
Kezdetben László János, utóbb Orsóvszky Gyula katholikus tanitók voltak
oktatói. A magyar nyelvtanra, számtanra, a nemzet történetére s egyéb
elemi tantárgyakra gondosan tanitották. A fiu figyelemmel s kedvvel
tanult.

Mi a várnagy?

A várnagy rég idők maradványa. Latin neve a régi időkben castellanus.
Minden vármegyének volt központi székvárosa, minden székvárosnak volt
erőditett része. Ezt a részt várnak hivták. Rendesen a várban volt a
vármegye székháza. A székházban tartották a birósági üléseket s a
köztanácskozásokat, annak földszinti vagy földalatti helyiségeiben
voltak a börtönök is. Minden székháznak megvolt a maga katonai
személyzete. Tiszti huszárok, gyalog hajduk, sürgönyhordó huszárok,
börtönőrök.

Ostrom és háboru esetén mindezek hadi szolgálatot is végeztek. Ezek
tisztje volt a várnagy. Ő gondoskodott lakásukról, ellátásukról s a
rendről és fegyelemről. Háborus időben a várkapitány, béke idején az
alispán parancsa alatt állott. Szerepe és hatásköre kisebb volt, mint a
tiszté, de nagyobb volt, mint az altiszté. Régi czime ma is megvan, de
hatásköre csak a székház felügyeletére s gondozására s a kevés számu
tiszti huszár és hivatalszolga ellenőrzésére terjed ki. Inkább a
hagyomány, mint a közszükség tartja fenn a várnagyi intézményt.

Henter Antal, a várnagy, negyven éves életkoru férfiu. Kerek képü,
kipödrött bajszu, pandur alaku. Valóságos katona-természet. A kik
fölötte állanak: azok iránt engedelmes; a kik alatta állanak: azokkal
paczkáz. Sok természetes észszel, egy csomó pajkos ösztönnel. Leleményes
és szolgálatra kész. Inkább vidám természetü, mint komolykodó. Nem rossz
lélek. Magasabb iskolákat nem járt. Ugy látszik, csak az elemi
oktatásban részesült.

Neki kellett a fiuból végleges és egész tanut teremteni. Olyan tanut, a
kivel a vérvád pörét a nyilvánosság elé, a védők elé lehessen hozni.

Alkalmas férfiunak bizonyult. Nevelési módszere tökéletes volt.

Megismertetem ezt a módszert, csak a fiu ellátásának külső körülményeit
jegyzem föl először.

A fiunak nem volt vagyona. Szülőinek se volt. Szülői egyébként is
börtönben ültek. Közpénzből őt tartani nem lehetett, hiszen törvénytelen
volt fogságban tartása. A várnagytól nem lehetett várni, hogy csekély
hivatalos fizetéséből a fiut ingyen tartsa.

Szerencsére akadt gazdag magyar főur, Erdődi gróf Pálffy János
személyében, a ki gondoskodott eltartásáról. Havonként 80 koronát
küldött a fiu számára az alispán kezeihez. Az alispán 1883. évi
augusztus 6-án elküldte hozzám a pénzről számadását. Egyszerü számadás.
Havonként élelmezésre 30 korona, a tanitónak 20 korona. A többi pénz
ruhára, mosásra, tanszerekre, világitásra.

A várnagy ily külső körülmények közt vette munkába a fiu lelkének
átalakitását.

Hogy ez a lélek minő alkatu, minő természetü volt, mikor az ő kezére
került: azzal a várnagy elméletileg nem törődött. E fölött nem
elmélkedett. Ez irányban nem nyomozott. A macska minden elmélkedés,
minden különös tanulmányozás nélkül ösztöne szerint az első
szempillantásban tudja, hogy melyik állat az ő biztos zsákmánya s miként
lehet azt gyorsan megejteni. Igy van a józan és természetes eszü várnagy
a kezére bizott gyerekkel. Csak a czélt jelöljék ki neki határozottan.

Zsidóval, idegennel, ismeretlen urral vagy nem urral nem szabad a
gyereknek beszélni. Az alispánhoz elmentek könyörögni a gyermek mostoha
anyja, nagyanyja s rokonai, engedje meg, hogy a gyereket láthassák, vele
beszélhessenek, fejét megsimogathassák. Elutasitotta őket. Heumann
Ignácz, a védő, azon buzgólkodott, hogy a zsidó pap időnként oktathassa
a vallásban. Ezt se engedték meg. S a várnagy oly óvatos, oly pontos
volt abban, hogy a gyereket a zsidóktól elzárja, hogy tiz hónap alatt
még Goldstein János szabó se beszélhetett a fiuval, pedig a vármegyeház
földszintjén volt műhelye, boltja és raktára. Ugyanott, a hol a gyerek
lakott és játszadozott. Holott ezt a Goldsteint a vármegye urai egyenes
lelkü, bátor, nyilt embernek ismerték s nagyon kedvelték. De hát ő is
csak zsidó volt.

A fiura tehát nem lehetett hatása másnak, csak a várnagynak. Azt
tehetett vele, a mit akart és tudott. Tetszése és ügyessége szerint
idomithatta át lelkét. Ideje is volt hozzá elég. Senki által meg nem
zavart tiz egész hónap.

A mennyire lehetett, gondosan kipuhatoltam, minő volt a gyerek
természete.

Mostoha anyja félénknek, sőt gyávának tartotta. A tiz-tizenkét éves
gyereket gyakran sirásra fakasztotta, sőt megfutamitotta anyja szerint
hat-hét éves bátor parasztgyerek is. De a ki gyáva: az gyakran makacs
is. A gyerek, miként szülői elmondták, otthon makacs, konok s
visszafeleselő volt. Kiváltképen mostoha anyjával szemben. Néha hirtelen
fellobbanó s indulatos. Anyjához egyszer kést vágott, másszor baltát.
Sulyos sebet ejthetett volna rajta. Ez tizenegy-tizenkét éves korában
történt. A mikor a várnagy kezére került: épen betöltötte tizennegyedik
évét.

A gyerekkor jelleme azonban nem fontos. Gyakran az ifjukoré se. A
gyereknek nincs még jelleme, csak természete, mely gyorsan s néha igen
nagy mértékben változik. Szerencsére ritka eset az, hogy a férfi jelleme
olyan legyen, a minő volt a gyerek természete. Hiszen a gyereknél
többé-kevésbbé megvannak még az állatvilág erkölcsei. Ravaszság,
tettetés, hazudozás, kegyetlenség, önzés, hivalkodás, hizelgés, dacz.


III.

(A várnagy oktatási módszere. – Sarf Móricz megutálja a zsidó vallást. –
Megveti hitsorsosait. – Elhiszi a vérvádat.)

A várnagy ösztöne azt sugta, hogy a gyerekkel először is meg kell
utáltatni a zsidó vallást s azután a zsidóságot.

A várnagy nem ugy oktatta a gyereket, a hogy a nevelők, oktatók, tanárok
szokták. Nem hozzáfordult, nem neki beszélt, nem elején kezdte tanait
hirdetni, nem rendszeresen folytatta előadásait. Igy alig tudott volna
boldogulni.

Hanem gyüjtött össze társaságot, ha más nem akadt, saját családját. S
abban a társaságban pajkos észszel elkezdtek a zsidóság fölött
tárgyalni, elméskedni, gunyolódni. Koldus, csavargó nép a zsidóság.
Ütik-verik, üldözik, utálják minden országban. Kikergetik mindenünnen,
kikergetik nemsokára Magyarországból is. Egyik gunyszó a másik után,
egyik durva elmésség követte a másikat. S a társalgás igy folyt
naponként reggel, délben, estennen.

Nem a gyerekhez szóltak, hanem előtte beszéltek. Ott volt a társaságban.
Hallott mindent és szomju kis lelke mohón nyelt el mindent. A hanyagság
látszatával otthagyták előtte a zsidógyülölő ujságokat is. A gyerek jól
tudott irni, olvasni. Az ujságokban is csak azt látta, a mit mindenkitől
hallott. A zsidóság ócsárlását. Százszor hallotta a várnagy barátaitól,
a megyei huszároktól, a tanitóktól, a tiszti irnokoktól s a bejáró
iparosoktól, hogy mind futó bolond az, a ki zsidó marad a mai világban.
Annak jóllétben, becsületben, köztisztességben része nem lehet. Annak
sorsa: közmegvetés és boldogtalanság.

Igy érlelődött meg a gyerekben: megvetni a zsidót s elhagyni a
zsidóságot. A junius 27-iki nyilvános tárgyaláson kijelenti, hogy abban
egészen biztos, hogy ő zsidó semmi esetre nem marad. Sok nyilatkozata
különösen érdekes.

A junius 20-iki tárgyaláson hidegen szemébe mondja apjának.

– Nem akarok többé zsidó lenni.

A vádlott zsidók sorban ott ülnek a padon egymás mellett. Apja, Sarf
József, rájuk mutat. S különösen rátereli a gyerek figyelmét a hosszu
szakálu ősz, öreg Jungerre s azt kérdi:

– Hát nem sajnálsz, ha engem felakasztanak? Nem sajnálod ez embereket, a
kik itt vannak, mint vádlottak? Mit vétett neked ez az ősz ember?

– Ejh, mit törődöm én ezekkel a rongyos zsidókkal!

Ezt feleli a gyerek s aztán vállat vonva hidegen elfordul a
vádlottaktól.

Ime, a gyerekben a zsidók megvetése. Ime, »a rongyos zsidó« szólam, a
várnagy társaságának a gyerek előtt mindennapi szavajárása.

Azt kérdé apja.

– Imádkozol-e te minden nap? Hadd látom, van-e rajtad cziczesz?

Ez a cziczesz nyakba vetett szalag a felsőruha alatt. A mellény alól
kilóg a két vége. Hagyományos szokás az óhitü zsidóknál. Vallásos
buzgóság jele, mint sok keresztyénnél a keresztviselés. Apja odamegy
gyereke mellé s meg akarja nézni, van-e cziczesze.

A gyerek durczásan elfordul s igy felel.

– Nem vagyok én ló, hogy rajtam nyakló legyen!

Ime, a zsidó vallás iránti megvetésnek mindennap hallott egyik pórias
gunyszava. Nyakló!

A junius 27-iki nyilvános tárgyaláson következő szóváltás folyt le az
apa és fiu között:

– Mi annak az oka fiam, hogy te ezt a mi vallásunkat ugy megutáltad?

– Micsoda vallást?

– Hát a zsidó vallást.

– Az az oka, hogy megutáltam.

– Kell lenni valami okodnak. Ha valaki felakasztja magát vagy beleugrik
a Tiszába: okának kell lenni.

– Nem akarok zsidó lenni!

– Csak van valamely eredete, hogy nem akarsz zsidó lenni?

– Megutáltam.

– Mióta utáltad meg?

– Mióta itt vagyok a vármegyénél.

– Miként utáltad meg?

– Most olyan idő van Magyarországon, hogy épen csak ki nem kergetik a
zsidókat. Fenének kell igy a zsidóság!

– Nem hiszed te azt.

– Hiszem. Tudom.

– Hiszen te törsz a zsidók vesztére. Majd ugy jársz, hogy a ki másnak
vermet ás: maga esik bele.

– Hát akkor benne leszek.

– Hát fiam, Hámán történetét tudod-e, a ki megakarta öletni a zsidókat,
azután utóbb mégis őt akasztották föl?

A gyerek vállat von s elfordul. Félvállról feleli:

– Hát felakasztanak!

Később azt kérdi tőle egyik védő:

– Ki beszélte azt, hogy a zsidókat kiüzik Magyarországból?

– Az ujságban olvastam.

– Milyen ujságot olvasol?

– Olvasok én többet. Függetlenség, Budapest, Nyirvidék, Szabolcsi
Közlöny: ez a nevük.

Valóban mindez ujság tajtékzó dühvel szította akkor a zsidók ellen a
gyülöletet.

Csaknem szóról-szóra közlöm a biróság tárgyalási jegyzőkönyvéből e
szóváltást. Hogy nyájas olvasóm lássa, miként fordult el a gyerek lelke
a zsidóságtól, s a szülők vallásától. És lássa a szóváltásból azt is,
hogy e gyerek, a ki ekkor tizennégy éves és néhány hónapos volt, épen
nem volt tompa elméjü vagy hülye. Lelkének átidomulásában saját eszének
is volt szerepe.

De a várnagy sejtette, hogy a zsidóság megutálása még nem elég a czélra.
A gyerek feladata az, hogy a vérvád tanuja legyen. A tanunál pedig
czélszerü, hogy a mit állit, azt legalább maga higyje el. Ha nem igaz
is, a mit állit, de ő maga tartsa azt igaznak.

A vérvádterjesztő urak közt mindenki tudta azt, hogy a gyerek Solymosi
Eszter megölését nem látta. Aggódtak is a miatt, vajjon a válságos
napon, a nyilvános tárgyaláson nem áll-e el vallomásától, nem tér-e
vissza a valódi igazsághoz. Azért zártak el mellőle mindenkit, a ki
lelkiismeretét fölébreszthetné. Azért kellett vérébe oltani a hamis
tanuságot s azért kellett benne rendithetlen meggyőződéssé tenni a
vérvád valóságát.

A zsidóság megutálásának műveletét befejezték nála az év végéig.
Augusztus 23-tól deczember 31-ig. Az 1883-ik ujévkor már szinte tombolt
benne a zsidóság elleni gyülölet. Most már bele kellett és lehetett
verni a vérvád hitét is. A kit gyülöl és utál az ember, arról könnyen
elhiszi a rosszat, habár az képtelenség is. S a gyerek elhitte.

Apja azt kérdi tőle junius 27-én:

– Honnan tudod te, hogy a zsidóknak keresztyén vérre van szükségük?

– Én most sem tudom, de vannak nagy zsidók, a kik kikeresztelkedtek s a
kik azt mondják, hogy szükségük van rá. Nagy papok is mondták ezt nekem.

Egyik védő, Heumann, később azt kérdi a fiutól:

– A sakterek miért ölték meg a leányt?

– Törvényükben van, hogy szükségük van keresztyén lány vérére.

– Honnan tudod ezt?

– Hallottam beszélni.

– Kitől?

– Nagy papoktól.

– Zsidó papoktól?

– Nem azoktól, hanem keresztyén papoktól. Hallottam, hogy ők kikeresték
a bibliából, hogy ez a vér szükséges a zsidóknak.

Másik védő, Friedmann, azt kérdi a fiutól:

– Csak egy papot nevezz meg, a kitől hallottad.

– A katholikus pap Nyiregyházán. Tőle is hallottam,

Nem tudom, ki volt akkor a nyiregyházi római katholikus pap, nem
ismertem. Tanuként való megidéztetését nem tartottam szükségesnek.
Elégnek gondoltam, ha csupán annyi bizonyosodik be, hogy a gyerekkel
elhitették a vérvád valóságát. Hogy kiknek segélyével s miként hitették
el: az már nem fontos dolog. A szóváltásból kétségtelen, hogy a várnagy
társaságában a gyerek ottlétekor egyszer-másszor ott volt a pap is vagy
legalább valaki, a kit a gyerek katholikus papnak gondolt. Szegény
falusi zsidó gyerek előtt nagy ur a katholikus pap. Kezet csókol neki
uton-utfélen a falu örege-apraja. A mit előtte ilyen nagy ur beszél: azt
el lehet hinnie.

Ugy vélem sok jelből, hogy a tanugyártók egyelőre ennyit elégnek
tartottak.

Ha a gyereknek félig paraszt nyelven, félig hivatalos nyelven
megalakitják, megszövegezik vallomását; ha ő azt tökéletesen megtanulja
s mindenki előtt hiba és fennakadás nélkül folyékonyan el tudja mondani;
ha hitté, meggyőződéssé szilárdul nála a vérvád, a keresztyén szüz
vérének szertartásos szükségessége s ha végül megveti és megutálja a
zsidóságot és a zsidó vallást: ez valósággal elégnek látszott arra, hogy
a vérvád koholói a fiut jó és biztos tanunak tekintsék a maguk
czéljaira.

Az 1883-ik évi január, február hónapig más irányban nem is törekedtek
lelkét eltorzitani. Ettől kezdve azonban a gyerek tanuságát még
biztosabbá kellett tenni.

A vérvádkoholók három nagy erősségre támaszkodtak. Az egyik az volt,
hogy a holttestusztatás be van bizonyitva. A másik az volt, hogy a
csonka-fűzesi orvosok szerint föltétlenül bizonyos, hogy a holttest nem
Solymosi Eszter. A harmadik erősség a fiu látása és tanuskodása.

Ám a holttestusztatás januártól kezdve, a mikor Smilovics is magához
tért s a tiszalöki vallatásokról lehullt a lepel, ostoba mesének
bizonyult.

A csonka-fűzesi orvosok tudományát is tökéletesen eltiporta az egyetemi
tudósok éleslátása. Ők megállapitották, hogy kora, fejlettsége,
rothadási fokozata s egyéb tünetei szerint a holttest csakugyan Solymosi
Eszter lehetett. Sőt Szakolczai Julcsa, Zurányi Kálmán és Szücs János
tanusága elég fenyegetőnek mutatkozott arra nézve, hogy az a holttest
nem is lehet másé, csupán csak Solymosi Eszteré.

Most még csak az kellene, hogy a gyerek vonja vissza vallomását s mondja
el őszintén, kik és miként vették, oktatták, kényszeritették rá a
vallomásra: akkor aztán teljes lesz a vérvádkoholók kudarcza. Akkor ők
ugy állanak a világ előtt, mint bünös szövetség tagjai, a kik oktalanul
kezdték, bünösen folytatták, s ostobán végezték a vérvád nagy pörét.

De hát van-e erkölcsi lehetőség arra, hogy a gyerek megtántorodjék s
elálljon a lelkébe oly tökéletesen beedzett tanuságtól?

Van.


IV.

(A gyerek utálja meg édes apját! – A királyfi és Sarf Móricz. – A gyerek
kigunyolja édes apját. – És megtagadja. – Az apa megszaggatja ruháit.)

Szembe kell állania édes apjával. Apja, az öreg Sarf József nyers
modoru, de egyenes gondolkozásu és eszes ember. Fiát határtalanul
szereti. Még bűnös tanuskodása daczára is szereti. Ezt a szeretetet
megérzi az a gyerek, a mikor majd apja előtte áll. Megérzi még akkor is,
ha apja daczos lenne hozzá. A gyerek szivéből ugyan a tanugyártók
kimostak, kilugoztak már mindent, hitet, hűséget, kegyeletet, vallást,
buzgóságot, a mi abba a szivbe a szülői háznál berakodott. De hátha
maradt abban a szivben valami mégis az apa tekintélyéből, az apa iránt
való szeretetből? Hiszen a gyermeki lélek valósággal csak két hatalmat
ismer. Az istent és a szülőt. Hátha mégis van annak a gyerek tanunak
szivében egy titkos redő, egy láthatatlan kis fészek, melyben ott
lappang még a szülő szeretetének egy szikrája, melyet se a rablógyilkos
irnok és a szilaj csendbiztos a nagyfalui éjszakán, se az ügyes várnagy
és szövetségesei a vármegyeház pajkos társalgásai közt nem tudtak
kioltani egészen. S hátha az a szikra majd a nyilvános tárgyaláson az
apa kemény, de szerető szavára ki talál pattanni?

Bizony az meglehet.

Azt a szikrát tehát egészen ki kell oltani.

Ördögi terv. A gyerekkel meg kell utáltatni saját jó édes apját. A
szeretet helyébe gyülöletet és megvetést kell ültetni. A törvény és a
tisztesség ugyan azt parancsolja, hogy a gyereket még igaz ügyben se
használják apja ellen terhelő tanunak. Sőt a törvény egyenesen
parancsolja, hogy a gyereket föl kell világositani, hogy apja ellen joga
van minden vallomástól tartózkodni. De mindegy. A gyülölet, megvetés és
utálat érzelmeivel oly szilajjá kell a gyerek lelkét tenni, hogy az
hidegen és bátran beszéljen apja ellen, habár szava akasztófára juttatja
is apját.

Bizony sikerült ez a terv egészen. Annyira, mint a franczia királyfinál.

A királyfi nyolcz éves volt. A hagyomány szerint a lélekmérgezés tervét
a királyfi ellen magasabb értelmiségü ember, Hébert jakobinus gondolta
ki s vad és durva lelkü ember, Simon, a varga, hajtotta végre. A
végrehajtás eszközei is vad eszközök voltak. A korbács, a szeszes ital,
a testi-lelki gyötrés, a rémités. Sarf Móricznál, a ki tizennégy
esztendős volt, ezek az eszközök talán nem vezettek volna czélra. Itt a
pajkosság, a dévaj társalgás, a pórias elmésségek és gunyolódások s a
gyermek lelkében szunnyadó hiuság, nagyralátás s henye uraskodási vágy
ösztönének szenvedélylyé fokozása voltak a végrehajtási eszközök. A
várnagy nem volt durva ember, mint a varga s vérszomjas se volt, mint a
jakobinus, de ügyesebb lélekbuvár volt mind a kettőnél. Betyáros
pajtáskodással ejtette meg a gyerek-tanu lelkét.

Ő is itatta borral a gyereket, de nem részegségig, hanem csak mulatság
okából és mértékével. Elvitte a gyereket sétálni, kocsikázni, szinházba.
Nyiregyháza mellett Sóstó nevü fürdő és kiránduló hely van, ünnepnapon
czigányzene szól benne, elvitte a gyereket oda is. A várnagy lassanként
mintaképe lett a gyönge éretlen gyereknek. Ép ugy dalolt, káromkodott és
elméskedett, mint ő. Ép ugy szidta, ép ugy nézte le s gunyolta ki a
zsidót, mint ő. Lassanként apjáról is csak ugy beszélt, mint a várnagy.
Apja is csak »rongyos zsidó«. Azt is sorsára kell hagyni, ha
felakasztják is. Azzal is örökre szakitania kell a gyereknek, ha ember,
ha ur akar lenni s ha mintaképét, a várnagyot, megközeliteni vagy elérni
akarja.

Mindezt igazolja a nyilvános tárgyalás.

Hetykén, félvállról, lenézőleg beszél apjával.

Mindjárt az első napi tárgyaláson, a mikor az öreg Sarf nyugtalankodott
fia vallomása közben s bele-beleakart szólni beszédébe, a gyerek azt
mondja apjának:

– Ha csöndesen nem viseli magát: beviszik a dutyiba.

Ime, a beléoktatott gunyolódások!

Azt kérdi tőle apja:

– Azt akarod te, hogy én is örökös rab legyek?

A gyerek vállat von s azt feleli:

– Hát az lesz. Bánom is én!

Szemébe mondja apjának e szót:

– Maga hazudik!

A szegény óhitü zsidóknál a szülők és gyermekek nem ugy beszélnek
egymással: »maga« – hanem mint az ókor irásai tanitják s mint napkeleten
ma is szokás, ugy szólitják egymást: »te«. Az öreg Sarf gunyt és sértést
lát a »maga« szóban s azt kérdi fiától:

– Hát én csak »maga« vagyok teneked?

A fiu gunyosan feleli:

– Hát azt mondjam »méltóságos ur«?

A »méltóságos ur« czim illeti meg Magyarországon a főispánokat, a
vármegyék kormányzóit, a császári és királyi kamarásokat, a legmagasabb
biróság tagjait és tanácselnökeit. Alig képzelhető el: mekkora
csufolódás rejlik abban, ha egy szegény vagyontalan zsidót, egy foltozó
vargát »méltóságos ur«-nak czimeznek, hogy a tömeg röhögését előidézzék.

Valóban a gyerek gunyos elmésségére a törvényszéki közönség kiröhögi az
apát.

A gyerek a negyven napos tárgyalás alatt soha ki nem ejti száján e szót:
»édes apám«. Pedig 14 hónap óta nem látta.

Azt kérdi az öreg Sarf a gyerektől junius 20-án:

– Olyan rossz apád voltam én neked, hogy engem már nem is akartál látni?

A gyerek azt feleli:

– Mi hasznom van abból? Jobb, ha nem ismerem!

Ime, a lélekmérgezők irtóztató munkája! Kiirtani a szivből a szülők
iránt ott élő minden szeretetet s azután a gyerek eszét arra gyakorolni
be, hogy fontolja meg éretten: van-e haszna abból, ha apját megbecsüli
vagy pedig nincs?

Ha van haszna belőle: becsülje meg. Ha nincs haszna belőle: vesse meg. A
gyermek vonzalma, szeretete a szülők iránt áruczikk. Ha van értéke a
piaczon, van becse az élet zsibvásárján: akkor megőrizzük. Ha nincs
értéke, ha nincs becse: akkor ellökjük magunktól. A minek a háznál
hasznát nem látjuk, azt ki kell söpörni, mert az már csak szemét.

Az óhitü, szegénysorsu zsidó vallásos, mélyen hivő, áhitatos. Üldözött
életében egyedüli vigasztalása a multnak szent hagyománya. Egyedüli
bölcsesége a tizparancsolat. Tiszteljed apádat és anyádat, hogy
hosszuéletü légy a földön. Egyetlen fajt se ismer a történet, melynél a
családi kapocs erősebb volna a szülők és gyermekek közt, mint a
zsidónál. Az élet a legfőbb jó s életét hosszabbitja meg, a ki szülőit
megbecsüli. Erre tanitják a gyermeket először s ezt csöpögtetik vérébe
állandóan. Ez az életnek a legmagasabb s egyuttal a legszebb igazsága.

És most a fiu azt mondja apjának: nem ismerlek, nem akarlak ismerni,
mert nincs abból semmi hasznom, hogy te vagy az apám.

Fönséges és szomoru jelenet történt a junius 20-iki tárgyaláson.

A szegény zsidó, ha halottja van, megszaggatja ruháit. Ez volt szokás
Mózesnek és a királyoknak és a nagy prófétáknak korában is. Háromezer
évnek szent hagyománya tartja fenn e szokást a zsidóknál. Mély értelme
van e szokásnak. A ruha tisztesség, a rongyos ruha elhagyatottság. A
tisztes ruha bizonyos disze az életnek. De a kinek halottja van: az
elvesztette életének örömét s akkor már az életnek külső disze se ér
semmit. Ezt jelenti a ruhának megszaggatása.

Azt mondja az öreg Sarf a fiának:

– A tizparancsolathoz tartsd magad, még ez ideig zsidó vagy!

A fiu daczosan azt feleli:

– Nem vagyok zsidó!

Az apa szemei előtt elborul a fényes nap világa. Fia tehát már elhagyta
ősi hitét, hűtlen lett a szülői ház vallásához. Ime, elvesztette fiát
egészen. Rettenetes fájdalom rohanja meg lelkét. Megtántorodik. Oda
botorkál ülőhelyére, a vádlottak padjára. Leül, összegörnyed, fejét
térdeire hajtja. A másik pillanatban fölemeli fejét, erős balkezével
lehasitja ruháját a nyakáról. A közönség néma. Valami érzés nyomja
szivét. Az erős szövetü fekete ruha szakitása zajt okoz a csöndben. Az
elnök megrázza a csöngettyüt s oda szól feddőleg az apához:

– Mi az, Sarf! Maradjon nyugodtan, mert különben kivezettetem.

Az apa rá se néz az elnökre, csak mély hangon mormolja:

– Nekem halottam van, azt gyászolom.

S kitörnek könyei. Zokog az erős férfiu. A gyerek hátratekint, hogy
lássa, mit csinál apja. Azután csaknem nevetve fordul az elnök felé,
diadalmas arczczal, mintha azt akarná mondani: ugy-e, derék gyerek
vagyok? Ugy-e, legyőztem a zsidót, noha apám?

Sohase feledem el e jelenetet. Mélyen meghatotta még a tárgyalóterem
zsidógyülölő nagy közönségét is. Meg van örökitve e jelenet a
jegyzőkönyvben is, noha oly halványan és ügyetlenül, hogy alig ismerni
rá.


V.

(Sarf Móricz a megyei levéltárban. – Miniszteri leiratból azt olvassa,
hogy ő urrá lesz. – Fél a zsidóktól. – Husvétkor a zsidók el akarják
lopni. – A tárgyalás előtti éjszakán is el akarják lopni. – Hamisság
minden. – Az agy is átalakul.)

– A gyerek hát megutálta apját. Az ember azt gondolná, hogy a várnagy
bölcsesége véget ért s hogy ezzel már a gyerek a vérvádkoholók számára
teljesen el van készitve jó tanunak. De hátra volt még két dolog. Az
emberi lelket arra nézve, hogy magát igy vagy amugy elhatározza, sokféle
indok mozgatja. Az indokok közt leghatalmasabb a hiuság s a jövő
fölismerése.

A gyerek lelkében meg kellett rajzolni azt a képet, a jövendőnek azt az
alakját, hogy mi vár rá, ha megmarad jó tanunak. És meg kellett
rajzolni: mi vár rá, ha zsidó marad s a vármegye leveszi róla kezét.

Százszor hallotta a gyerek társalgás, poharazás és séta közben a
várnagytól.

– Lásd Móricz fiam, ha megmaradsz a mai jó erkölcsödben, belőled is
vármegye ura lesz. Nem kell rongyot szedned, nem kell nyomorognod,
uton-utfélen nem üt-dob-rug minden dibdáb ember. Tudod-e, mi a vármegye
ura?

Tudta ezt már az éles figyelésü gyerek. Elég módja volt látni a
vármegyeház udvarán.

Jön a szegény ember, jön a falusi paraszt igazságért. A kapu küszöbén
már leveszi kalapját. Megsüvegel tisztviselőt, irnokot, hajdut,
mindenkit egyaránt. Tisztességgel, alázattal beszéli el panaszát s kéri
igazságát. A vármegye ura pedig foghegyen, pattogva beszél vele még
akkor is, a mikor megadja igazságát. S mily alázatosan köszöni azt meg a
paraszt! Pedig hiszen kijár neki az igazság.

Mindennap látja ezt. S a természet minden törvénye azt a vágyat kelti
föl szivében: minő jó lenne vármegye urává lenni, a ki parancsol és
gondtalanul él!

– Lehetsz fiam, lehetsz, ha az uraknak kedvükben jársz.

Ezt hallja mindenkitől, a ki oda juthat közelébe.

Néha kétsége támad. Nem buta, kell kétségének támadnia. S kétségeinek
természetesen hangot is ád, egyszer-másszor a várnagy előtt, a ki iránt
föltétlen bizalommal van.

Ezt a kétséget le kell győzni, el kell némitani, ki kell irtani.

A várnagy beviszi a fiut a vármegye levéltárába, a hol az ország
kormányzóinak, a minisztereknek leveleit őrzik. Ott a kiváncsi gyerek
megnézi a leveleket, azok irásmódját, pöcsétjét, aláirását, boritékját.
Megjegyzi magának jól. Az iratok ide-oda adásánál még segit is a
levéltárosnak.

Ily levéltári látogatás alkalmával egykor miniszteri leirat kerül kezébe
véletlenül. Beletekint s látja, hogy az ő neve fordul elő benne. Mi
lehet ez? El kell olvasnia. A leirat a belügyminisztertől jön. Alak,
aláirás, pöcsét, minden rendben van. Azt irja a belügyminiszter, az
ország hatalmas kormányzója a vármegyének, hogy gondoskodni fog róla s
állást kap, ha jól viseli magát, a vármegyénél.

A gyerek szeme megcsillan az örömtől. Kérdezősködik és dicsekszik. Az
iratot kikapják kezéből. Álnok komolysággal megfeddik, hogy ez a leirat
hivatalos titok volt, neki nem lett volna szabad látnia. Kikergetik a
levéltárból.

Mindegy. Ő most már tudja, a mit tudnia kell. A várnagy tehát és barátai
igazat mondtak. Belőle hát ur lesz, vármegye ura. Vége minden
kételkedésnek. Csak jól kell magát viselnie, csak jó tanunak kell
maradnia.

Ártatlan őszinteséggel beszéli el a gyerek a junius 27-iki tárgyaláson,
hogy a megyei levéltárban a berakni való iratok közt olvasta a
belügyminiszteri rendeletet, a melyben meg volt irva, hogy róla
gondoskodva lesz a megyénél. S később a tárgyalás folyamán a
keresztkérdésekre hetykén adja elő:

– A belügyminiszter egy rendeletet adott ki, melyben azt mondta, hogy ha
jól viselem magamat, el fog tartani s leszek valami itt a megyénél.

– Ki mondta ezt neked?

– Magam olvastam a levéltárban.

Természetesen egy szó se igaz az egészből. A belügyminiszter ilyen
leiratot nem intézett a vármegyéhez s a fiu ilyen leiratot nem olvasott.
A kormány a végtárgyalás közben, a mikor a fiu vallomása nyilvánossá
lett, hivatalos kijelentéssel czáfolta meg s jelentette ki valótlannak a
fiu állitását.

A kormánynak igaza volt, de a fiunak is. Ő álokiratot olvasott, melyet a
levéltárban oda csempésztek eléje. Valami furfangos iródiák készitette.
Ez is méregkeverés volt a fiu lelkének megbóditására. Ezért vitték őt
látogatóba a levéltárba s ezért vezették őt be a levéltár titkaiba. Nem
jutott eszükbe, hogy ő ezt valamikor a nyilvánosság előtt ki is
fecsegheti.

Vagy pedig nem törődtek vele, ha eszükbe jutott is. Csak a tanuskodás
legyen jó, manó vigye a többit. A várnagyi elmék ily apróságokkal nem
foglalkoznak.

A jövendő egyik alakja ime elég fényesen képződött ki a gyerek
ábrándjaiban. A másik alakja sötét volt és gonosz, – egészen visszája a
fényesnek. E szerint a zsidók a gyereket halálra keresték, vérét
szomjazták, s ha kezükbe jut: kegyetlenül el fogják pusztitani.

Vajjon-e gondolat önmagától támadt-e a gyerek elméjében?

Nem lehetetlen. A fiunak volt emlékezete, itélőtehetsége és
lelkiismerete. Jól tudta, mi történt vele a nagyfalui éjszakán, miként
erőszakolták rá a vérvád vallomását. Jól tudta azt is, hogy ebből
mérhetlen szenvedés hárult a zsidókra.

Voltak pillanatok, még az időben is, melyet a várnagy kezén töltött, a
mikor magához tért s megmozdult lelkiismerete. Barcza Dani, debreczeni
csendbiztos szelid fondorkodással befurakodott a várnagy barátságába,
hogy titkon beszélhessen a fiuval. Annak ezt mondta a fiu:

– Ha igazat kell mondani, én nem láttam semmit, én Solymosi Eszter
megöléséről semmit sem tudok.

A megmozdult lelkiismeret bizonyára azt mondta a fiunak: nagy bűnt
követtél el!

A mindennapi beszédből s a vallásos oktatásból ezerszer hallotta kis
kora óta, hogy a bűnért meg kell lakolnia a bűnösnek.

Esze, itélőtehetsége inthette őt, hogy a zsidók ellen követte el a bűnt,
a megtorlást hát a zsidóktól kell várnia.

Azt kérdi tőle apja nyilvános tárgyaláson:

– Ha kijársz, miért mégysz te mindig vagy a várnagygyal, vagy a
hajduval?

– Azért, mert a zsidók megölnének, hogy ellenük vallottam.

– Hogyan, miért akarnának e miatt megölni?

– Ha nem akarnának megölni: miért jöttek be husvét első éjszakáján a
megyeház udvarára? És most is, mikor ez a tárgyalás kezdődött, akkor is
azt mondták nekem, hogy rám akarnak törni.

Ez a szóváltás nagy világot derit erre a kérdésre. Nem lehetetlen, hogy
a zsidók boszujától való félelem a lelkiismeret önálló megmozdulásából
is támadhatott, de bizonyos, hogy a félelmet kivülről is beléültették és
gondosan ápolták és fokozták.

A várnagy mint tanu a biróság előtt igy nyilatkozik:

– Husvét táján éjjeli 11 és 12 óra közt három idegen embert láttam a
vármegyeház udvarán. Hogy kik voltak, nem tudom. Hogy zsidók voltak-e,
bizonyosan azt se tudom. Néhányszor közibük lőttem, mire elmenekültek.
Azt hiszem, nem egyébért jöttek oda, hanem csak azért, hogy Móriczot
ellopják.

Hallatlan és furcsa eset s igy előadva még elég ártatlan is a végső
eredményben.

A vármegyeház kapuja éjjel be van zárva, de azért három ismeretlen ember
oda be tud és be mer menni, hogy a gyereket ellopja. Vajjon honnan lopja
el? Talán a vármegyeház udvarából? Dehogy onnan. Hiszen a gyerek nem az
udvaron hál, mint a kutya, hanem a várnagy belső lakásában, tollas puha
ágyban. Hogy lehetne azt onnan ellopni a gazda, az asszony, a gyerekek
és a cseléd szemeláttára?

Azután a vármegyeház kapuja alatt fegyveres őrség tanyáz, rendes
időközökben egymást fölváltva. Miként ereszthetné ez be éjnek éjszakáján
az idegen embereket, holott a vármegyeházban hivatalok, pénztárak,
levéltárak vannak? Ha pedig nem ugy rendelte be őket készakarva: miként
lehetett volna az, hogy a katonailag szervezett és vezetett őrség észre
ne vegye a besurrankodókat?

A várnagy is alszik már éjfél felé. De azért rögtön észreveszi, hogy
három idegen ember van az udvaron s Móriczot akarja ellopni. Rögtön
kezeügyében van a pisztoly s közibük lövöldöz. S a lövöldözésre eltünik
a fegyveres őrség, kinyilik a bezárt kapu s kényelmesen elillan a három
merénylő. Nem üldözi őket a várnagy, nem megy utánuk az éjjeli őrség s
másnap se tart vizsgálatot se alispán, se szolgabiró, se járásbiró, se
rendőrkapitány. Sőt hivatalos jelentés se érkezik egyikhez se.

Hanem a zsidógyülölő hirlapok nyomban tele vannak azzal a tudósitással,
hogy a zsidók az elmult éjjel betörtek a vármegyeház udvarára, Sarf
Móriczot, a félelmes tanut el akarták sikkasztani, de a várnagy
éberségének sikerült meghiusitani a bűnös merényletet.

Természetesen egy szó se igaz ily alakban az esetből.

Hanem igaz az, hogy három embert fölkértek vagy fölbéreltek a
közreműködésre. Kaftánnal testükön, zsidós kalappal fejükön hárman éjjel
bementek a sötét udvarra; a pajkosságra birt őrség beeresztette őket, a
gyereket fölriasztották álmából, »nézd a kutya zsidók, téged akarnak
elrabolni«, – a gyerek álmából fölriadtan látta is őket az udvarra néző
ablakon át, – »de én tőlem ugyan el nem visznek«, – uczczu talpra,
pisztoly a házban, utánuk! A gyerek hallotta a lövéseket s látta az
orvok eliramodását.

Az orvok nyomban jóizüen itták meg a játék áldomását Andrikovics
kocsmájában. De a megriasztott gyerek lelkében ott maradt az égető
gondolat s a fojtó félelem, hogy most már ő a zsidóktól örökre és végkép
elszakadt, őt a zsidók mulhatlanul elemésztik, menedékét, élete
megóvását csak a várnagytól várhatja. Természetesen csak akkor és csak
azért, ha megmarad jó tanunak.

Még egy éjszakát készitettek ilyet a gyerek számára.

Junius 19-én kezdődött a nyilvános tárgyalás. Szabály ide, szabály oda:
az elnök elhatározta, hogy a gyereket az első napon fogja tanuként
kihallgatni. Nehogy a tárgyalás részleteiből elszivárogjon hozzá valami,
a mi bódultságából fölébressze. Sietni kell vele. Hadd lássa a világ,
hogy a nagy perre, a vérvád támasztására volt alap.

Milyen jó lenne, ha a tárgyalási nap előtt való éjszakán ujra el akarnák
lopni a zsidók a gyereket.

Nos, hát megtörtént.

Junius 17-én és 18-án már megtelt a város hirlapróval és
hirlaptudósitóval. Volt ezek közt egy nagyon tehetséges és buzgó fiatal
iró: Tóth Béla. Apja is a kiválóbb nemzeti költők egyike. Az ő irói
működése is feltünt már akkor s husz év mulva, a mikor e sorokat irom,
még mindig hirlapiró s a mellett országosan ismert s olvasott jeles iró.
Szinte természetes, hogy ő a gyerek tanitóját föl akarta keresni s a
gyerek szorgalma, sikerei, erkölcsi s értelmi állapota felől kikérdezni,
hogy lapjának a gyerek egyéniségéről érdekes tudósitást nyujthasson.

A tanitó Orsóvszky Gyula. Ott lakott a vármegyeház közvetlen
szomszédságában, a megyeház tövéhez épitett épületben. Ebben volt a
katholikus elemi iskola. Tóth Béla maga mellé vette Weisz Julián
hirlapiró társát, 18-án késő délután fölkereste a tanitót, hogy
kikérdezze. A tanitót azonban nem találta otthon, hanem ott talált három
idősebb s fiatalabb nőt. Ezek előtt elmondta látogatásának czélját s
egyuttal átadta nekik látogatójegyét, melyre neve s állása rá volt
nyomtatva. Kimenet egy perczig megáll társával az udvaron beszélgetni s
beszélgetés közben mindketten a vármegyeház magas hátulsó falára
tekintettek. A fal az udvarra nézett.

Ez történt délesti hét óra tájban. A két férfi előző napon, 17-én
vasárnap délután hat óra tájban is volt már ott, ugyane czélból. A
tanitót akkor se találták otthon.

A három nő volt: Szokolovszky Mária, a tanitónak, Orsóvszky Gyulának
felesége, azután özvegy Spissák Antalné, születési neve szerint Klein
Sarolta, végre ennek leánya Spissák Hedvig, Szabó Endre felesége. Ott
laktak az udvarban s a vidéki műveltebb nők közé tartoztak.

A három nőnek feltünt a két hirlapiró. Tegnap is itt voltak, ma is itt
voltak. Ma épen estefelé. Nézegették a vármegyeház hátulsó magas falát.
Vajjon miért voltak itt ismételve? Miért nézegették azt a magas falat?
Mi van azon néznivaló?

Valami rejtély van a dologban. A két ember ismeretlen. Bizonyosan zsidó
mindkettő. Igaz, hogy csak egyik volt zsidó, de ők ugy látták: mind a
kettő az. Sőt testvéreknek látszanak. Kétségtelenül rosszban törik a
fejüket. Sőt tervük egészen világos. Holnap kezdődik a nagy per
tárgyalása. A Móricz tanu holnap árulja el a zsidókat. Ezt meg kell
akadályozni. A tanut még az éjjel vagy el kell lopni, vagy el kell
emészteni. A kapun át hozzájutni nem lehet. Ott a fegyveres őrség. Csak
a hátulsó falon és a tetőn át lehet éjszaka bejutni. Meg kellett tehát a
falat nézni, mekkora hágókötél kell hozzá. Igaz, hogy a zsidók
megmondták, miért tették a látogatást. Sőt látogatójegyet is hagytak
ott. De a zsidóknak nem kell hinni. Ravaszok, furfangosak.

A három asszony mind ebben nagy bölcsen megállapodott. Napszállta után
az esti szürkületben tudtára adják az esetet a várnagynak. A várnagy
nagy sebbel-lobbal intézkedik. Tudatja a bajt a gyerekkel. De ne féljen
a gyerek, a vármegye megőrzi őt. Nosza, nyargaljon futár a városházához
is. Mig a közbiztonság emberei megérkeznek: az alatt előkészitenek egy
hágókötelet, hosszut, alkalmasat. Megmutatják a gyereknek. Ime, ezzel
akarták őt a zsidók az éjjel ellopni. Mutatnak neki egy bezárt
szardiniás szelenczét is. Ebben van a dinamit, melylyel a gyereket a
holnapi tanuskodása előtt el akarták pusztitani. Azonban megérkezik a
városi csendbiztos: Kovács Lajos, néhány szál fogdmeggel. Megérkezik a
polgármester is. Valamennyi beszél a gyerekkel s figyelmezteti a
fenyegető veszedelemre. A nagy, hivatalos emberkészség nyomozást,
vizsgálatot, házkutatást tart, pedig már öreg este van, sőt éjszakának
is beillik. Keresik a merénylő zsidókat. Fölkutatják a vármegyeházat,
pinczéket, padlásokat, hátulsó helyeket és szögleteket. Átmennek a
szomszéd katholikus iskolatelepre is s ott is tűvé tesznek mindent.
Mindezt a gyerek tudtával és szemei előtt, rettentő hivatalos
komolysággal. S azután, mikor befejezik a hűhót: oda állitanak két
csendőrt, a gyereket reggelig őrizni, a mikor majd a törvényszék előtt
meg teheti vallomását. A gyerek nem alszik reggelig.

Igy történt bizony ez.

A birósági jegyzőkönyv csak halvány képet nyujt ez esetről. Henter, a
várnagy, csak ugy adja elő az esetet, hogy este félkilencz óra tájban
jelentették nála, hogy a katholikus iskola udvarán két zsidó ólálkodik.
Ő mindjárt nem ment át, de voltak, a kik elfutottak a városházához ez
esetet jelenteni s onnan Kovács Lajos csendbiztos és a polgármester is
odajött, átkutattak mindent, nem találtak semmit, de éjszakára
csendőröket állitottak a megyeház udvarára.

Körülbelül ennyi van a jegyzőkönyvben s ezen kivül még a három asszony
tanuvallomása Tóth Béla és társa látogatásáról.

Vajjon tudhatta-e a gyerek, hogy mindez üres hűhó, csuf fondorkodás,
ravaszul végrehajtott jelenet az ő félrevezetésére? Tudhatta-e, hogy ez
is csak az urak és a várnagy furfangos ármánya az ő lelke ellen, mint
volt a husvéti éjszakán történt lövöldözés? Vajjon fölmerülhetett-e a
gyerekben a kétségnek még sejtelme is, mikor az ő mintaképe a várnagy,
azután a város polgármestere és csendbiztosa s a hajduk és csendőrök
serege végezi együtt a komoly hivatalos cselekményt s értesiti őt arról,
hogy épen ő róla háritják el az életveszélyt?

Igy vezették nyomban a biróság elé, hogy álljon elő tanuvallomásával.

Előállt. Az élő lelkek természete az, hogy más vallomással nem állhatott
elő.

A nagyfalui éjszakán gyötréssel és rémitéssel rátukmálják, eszére
erőszakolják a hamis történetet. Azután elzárják. Azután uraskodó, henye
életmóddal s pajkos társalgással fölélesztik s nagyranövelik
büszkeségét, hiuságát, nagyravágyását. Megutáltatják vele a zsidóságot.
Kiirtják szivéből a szülői ház vallása iránt való vonzalmat és
kegyeletet. Lenézést, megvetést és durva érzéketlenséget növesztenek
lelkében apja iránt. Elhitetik vele, hogy ha jó tanu lesz, a nagy gróf,
a magas kormány s a hatalmas vármegye urrá teszi egész életére, a zsidók
pedig halálra keresik s a keserü kínok végzetét késziték számára.
Tanuvallomását pedig megirják s megtanultatják és elszavaltatják vele
százszor a várnagy előtt, a vizsgálóbiró előtt, az alispán és
törvényszéki elnök előtt s a királyi alügyész s az összes bizalmasok
előtt.

Azt mondhatná valaki: negyven napig tartott a tárgyalás – ily hosszu idő
alatt visszatérhetett a gyermek az eredeti igazsághoz.

De a gyerek az egész idő alatt is el volt zárva a világtól. Nem
férhettek hozzá se a védők, se a szülők, se mások, a kiknek szava,
tekintete, fölvilágositása fölszaggathatta volna a béklyókat, melyek
lelkét megkötözték. Az egész tárgyalás alatt csak ugy a várnagy
hatalmában volt, miként a tárgyalás előtt.

Azt is kérdezhetni: miként lehet az elméből a valóság képét kitörölni s
helyébe a hazugságot beedzeni?

A kérdés méltó. A természet nagy titkára utal ez a kérdés. A könnyelmüen
vagy komolyan elhatározott s végrehajtott hazugság mindennapi tünet. A
jellem gyöngeségének s az elme mozgékonyságának eredménye. De Sarf
Móricz hazugsága nem efféle. Az övé az ő megmérgezett lelkében valóságos
meggyőződéssé alakult át.

Lehető ez?

Igen is lehető. Az agy csodálatos szövetü szerv, de mégis csak olyan
testi szerv, mint kezünk, lábunk. Kezünk mozdulata ütés, fogás,
tapintás; agyunk mozdulata gondolat, érzés, eszme. S a hogy kezünket
állandó gyakorlás által bizonyos mozdulatra vagy erőfeszitésre különösen
alkalmassá tehetjük, ép ugy lehet tenni az agygyal s a mi tőle függ: a
gondolkozással és jellemmel is. Különös gondolatot, érzést, képet,
képzetet lehet beléültetni s különös és állandó gyakorlással benne meg
lehet erősiteni. Költők, bölcsek, hitvallók hiába beszélnek csodáról és
isteni befolyásról. Vannak az életnek még föl nem fedezett titkai, de
azok se csodák. Hogy az agy minő munkát végez, mikor gondolatot szül
vagy befogad: ép ugy nem tudjuk, mint a vadember nem tudja a bezárt
zsebóránál, hogy az belül min és miként dolgozik. Csak azt látja és
tudja, hogy dolgozik. A gyerek agya az egy éven át folytatott egyirányu
ráhatástól abban az irányban fejlődött ki, torzult el s erősödött meg, a
melyben mesterei, a méregkeverők vezették. Abban az irányban a vérvád
képének, a gyilkosság hamis vádjának meggyőződéssé kellett benne
erősödni.

* * *

A nagy per végén a gyereket nem akarták kiadni kezemre. A vérvádkoholók
ujabb mesét gondoltak ki s a gyereket arra is föl akarták használni. A
kormány segitségével elértem végre, hogy a gyereket a vármegyétől
megkaphattam.

Vallomásáról sohase beszéltem vele. Egyetlen szóval se kérdeztem tőle:
mi történt vele egy éven át. Jobban tudtam én, mint ő. Előadása mindig
zavart okozhatott volna azon a képen, melyet gondos figyeléssel róla és
mestereiről alkottam.




ESZTER HALÁLÁNAK TITKA.


I.

(A csonka-fűzesi holttest Eszter holtteste. – Bizonyos tehát, hogy
Eszter meghalt. – Halála nem baleset, nem is erőszak. – Öngyilkosság. –
A vizsgálat nem puhatolta ezt ki. – Sőt eltaposta ennek nyomait.)

Jogtudó vagyok, védő voltam a nagy perben, iró vagyok, szeretek
buvárkodni a lelkekben s megfigyelni a természet tüneményeit. Ime nagy
tünemény áll előttem: a szegény leánykának különös elsikkadása. Nagy
jogi kérdés kerekedik e tüneményből, annak megoldásában közreműködni
tiszti kötelességem. Vajjon elgondolható-e, hogy ne foglalkoztam volna
Eszter halálának titkával s hogy elmém egész erejével ne törekedtem
volna azt földeriteni?

Különös feladata lett volna ez a vizsgálatnak, a vizsgálóbirónak és
társainak. De ők éretlen észszel s elfogult és pajkos elmével hamis utra
s ostoba fordulatokra terelték a nyomozást. Ott keresték a titkot, a hol
azt megtalálni nem lehetett, a hol azt megtalálni minden furfang és
erőszak mellett se voltak képesek.

Az itélő biróságnak ez már nem volt különös feladata. Ez a biróság már
nem azt kereste igazán: miként tünt el a leányka, hanem csak azt kellett
keresnie, hogy a bevádolt zsidók bűnösök-e vagy ártatlanok a leányka
eltünésének kérdésében?

A mint meggyőződött arról, hogy nem bűnösök: ki kellett mondani utolsó
szavát, meg kellett hoznia itéletét s egyebet cselekednie nem volt
szabad. Az állam nem azért tart biróságot, hogy az a lelkek titkát
fürkészgesse s a természet tüneteit magyarázgassa. Mások dolga ez.

Talán első sorban az én dolgom s most arról adok számot, minő eredményre
jutottam buvárlataimban.

A csonka-fűzesi holttest az eltünt lányka holtteste. Ma az eszlári
vérvád nem lobogtatja már a lelkek tüzét. Ma higgadt és tiszta elmével
lehet az esetet meggondolni. S a tiszta elme a kétségnek még árnyékát se
engedheti magához férkőzni. Az a holttest Eszteré.

Április 1-én folyam partján tünik el a lányka. Junius 18-án
hetvenkilencz nap mulva alsó folyásának egyik partján lányka holttestét
veti föl a folyam árja. Az eltünt lányka minden ruhája ott van a
holttesten. Az eltünt lányka utolsó cselekménye föstékvásárlás volt. Az
a fösték is ott van szokott falusi módon keze csuklójára kötve a
holttesten. Volt különös ismertető jele életében: a lábán levő hegedés
nyoma, melyet a tehéntiprás okozott. Ezt a jelet is megtalálja az előre
megmondott helyen három igaz tanu: Szakolczai Julcsa, Szücs János és
Zurányi Kálmán. Ha tehát vizi halott kiléte biztos lehet valaha a
világon: ezé a halotté tökéletesen biztos. Alak, nagyság, arcz, szem:
mindez azonos.

Azonban furfangos elmék, tudatlan emberek kétséget támasztanak. Hátha
idősebb nőé az a felbukkant holttest? Hátha az csak néhány nap óta
került a vizbe? – De velük szemben áll a természet igaz törvénye, melyet
képzelgő tanu és tudákos szakértő ki nem mozdithat helyéből. A holttest
csontja, némely épen maradt nemi részének fejletlensége, érettségi
szőrének csak kezdetleges mutatkozása mind megfelel az eltünt lányka
korának és fejlettségének. S a holttesten talált hullaszappan föltétlen
bizonyossággal igazolja, hogy annak hosszu időn át kellett vizben lenni.
Annyi időn át, a mely épen megfelel a lányka eltünése s a holttest
felbukkanása közt lefolyt időnek. Hullaszappant emberi elme, emberi
tudomány, emberi műszerszám néhány nap alatt késziteni nem tud. Ahhoz
csak a természet ért a maga műhelyében.

De a furfangos elme tovább is vonaglott. Hátha fondor lelkek csempészték
valahonnan azt a holttestet s hátha bűnös kezek öltötték rá Eszter
ruháját?

E nyomon botorkált a vizsgálat s más véget természetesen nem érhetett,
mint a mit ért: a kudarczot. Egyetlen tárgyi jelet se tudott erre nézve
felkutatni. Minden vallomás, a mit erre összehozott, kinzásszülte
valótlanságnak bizonyult. Az emberek, a kik ezt cselekedték volna,
tökéletes másuttlétet – alibit – igazoltak. És végre az élő Eszter
különös lábjegye s a holttestnek hullaszappana minden tanu és szakértő
ellenkező nyilatkozatát csuffá teszi.

S mindezek fölött még van egy mindennapi nagy igazság. A vizsgálatnak
csak ott lehet és csak ott szabad valami rendkivüli titkos megoldást
keresni, a hol az egyszerü, természetes, mindennapi megoldás teljesen
hiányzik. Ha a vizsgálat biztos nyomokra bukkant volna, hogy az élő vagy
a holt Eszter máshová jutott s nem a Tisza csonka-fűzesi partjához vagy
ha biztos nyomokra jutott volna, hogy a csonka-fűzesi holttest kié-másé
s honnan-máshonnan származott, ha nem az eltünt lánykától: csak akkor
lett volna szabad neki a hullacsempészet pajkos ötletéhez folyamodni.

Hol van hát az eltünt lányka, ha nem a Csonkafűzesnél?

Kinek a holtteste tehát a csonka-fűzesi, ha nem az eltünt lánykáé?

Erre a két kérdésre a vizsgálat meg se kisértette a komoly feleletet
megtalálni.

Solymosi Eszter élete tehát elveszett. Enyészetnek indult tetemét száz
tanu és orvos látta, vizsgálta, bonczolta, temette.

Vajjon mikor veszett el?

Akkor, a mikor az élő szemek elől eltünt. Április 1-én délután vagy
estennen, vagy éjszaka. Ez a természetes megoldás. Ez felel meg a józan
felfogásnak mindaddig, mig ellenkező biztos tünet nincs. Itt pedig
nincs.

A zsidók meg nem ölték. Ezt tisztán látta az elfogult birák esze is.

Hiszen gyilkos erőszaknak jele nem volt testén. És azután a mikor
megölhették volna: arról az időről minden vádlott másuttléte tökéletesen
bebizonyult. És ezen felül száz meg száz nagy ok tiltja ez esetben a
vérvádszerü gyilkosságnak még gondolatbeli lehetőségét is. Ezt is
tisztára belátták még az elfogult birák is.

A józan felfogás szerint a Tisza vizébe fult. Annak közelében járt
utoljára, annak vize vetette föl élettelen holttestét. Más természetes
megoldás nem lehet, minthogy másra utaló nyom és tárgyi tünet nincs.

De hát miként jutott a vizbe elevenen vagy halottan?

Három eset lehető.

Vagy véletlenül esett bele. Vagy külső erőszak lökte bele. Vagy
öngyilkos szándékkal jutott bele.

A véletlenre nem utal semmi nyom. Útja, mikor a boltba ment s onnan
hazament, egy darabig a Tisza közelében volt ugyan, de mégis oly távoli
s oly biztos út volt, hogy arról a Tiszába be nem csuszhatott, be nem
szédülhetett s ha megtörtént volna is, a partképződés miatt könnyen
kimenekülhetett volna. A véletlenre hát semmi sem utal, sőt minden
időbeli, helyi és személyi körülmény ugyszólván kizárja azt.

Külső erőszakra sem utal semmi nyom. Szegény cselédnek, fejletlen
lánynak nem lehet boszuálló, életére törő gyilkos ellensége. Vagyoni
önzés nem üldözi. Kincset, örökséget senki se áhit tőle vagy utána.
Őrült nemi szenvedély az egyszerü falusi egészséges idegü nép közt
erőszakoskodó rajongással nem ostromolhatja őt nyilt utczán, lakott
házak között, fényes nappal. S aztán nyoma maradt volna ennek, zaj
támadt volna belőle s végül vagy előbb vagy utóbb hasonló kisérlet jelei
mutatkozhattak volna a faluban vagy a környéken.

Bizony nincs itt más természetes megoldás, csupán az, hogy a szegény
lányka lelkére egy szempillantásig iszonyu sulylyal rányomakodott az
élet, közel volt a Tisza csöndes folyása; ember nem volt, ki szemmel
kisérte volna, se közel, se távol s abban a pillanatban keserü szivvel
jajszó nélkül önkényt átengedte nehéz életét a könnyü halálnak.

Minő könnyen kinyomozhatta volna ezt a birói vizsgálat az első napokban!
Hiszen az a szegény lányka s az ő együgyü lelke nem volt még ravasz; nem
volt tettető se az élettel, se a halállal szemben. Ha önkényt
választotta a halált: erre elszánva kellett lennie. Ha el volt erre
szánva: ennek jelét kellett adnia. Könyben szóban, panaszban, kimondott
sejtelemben bizonyára adta is jelét. Mindenből azt látom, hogy a falu
népe eleintén arról volt meggyőződve, hogy szándékosan ölte magát a
Tiszába. Jól tudta ezt a vizsgálóbiróság is. De ez a biróság
belekeveredett a vérvád rögeszméjébe s vakon, siketen, konokul, se
látni, se hallani nem akart mást, csak a vérvádat. Az öngyilkosság
nyomait nem földeriteni, hanem inkább eltaposni, megsemmisiteni
törekedett. Tisztán látom s azért határozottan állitom ezt. Az iratok
bizonyitják, hogy a közönségnek az öngyilkosság esetéről fenforgó
véleményét jól ismerte a biróság, de ugyanazok az iratok még kirivóbban
bizonyitják, hogy ebben az irányban még se nyomozott, még se
puhatolódzott egy perczig se.

A mikor már a lakosság minden csöpp vére tele volt a vérvád gyülöletes
meséjével: akkor már késő lett volna a tüzetes nyomozás. Akkor már
mindenki Vámosi Julcsa anyjának mintájára felelt volna:

– Hogy lehetett volna az a szegény lány öngyilkos, ha már bizonyos, hogy
őt a zsidók megölték?

Azonban a természetes igazságok nem ugy röppennek el az életben, mint a
madarak a levegőégben, hogy nyomot ne hagynának maguk után. A
vizsgálóbiró minden óvatossága és furfangossága daczára is az igazság
eleven nyomai, habár szétszórtan és töredékesen is, megmaradtak.

Keresgéljük össze e nyomokat.

A mint a vizsgálóbiró a vérvád ostoba alkotmányát összeállitotta: e
szerint Eszter meggyilkolását déli 11 és 12 óra közt hajtották végre a
zsidók. Előbb nem tehették, mert a lányka 10 óra után indult el hazulról
a boltba s 11 óra és 47 percz előtt visszamenőben a zsinagógához nem
érhetett. De a gyilkosság később se történhetett, mert a vádlott metszők
déli 12 órakor már házigazdáiknál Taubnál és Ziszmannál ebédeltek. Az
időbeli körülményeket igy sütötte ki a vizsgálóbiró.

Szinte bizonyos, hogy az időbeli körülmények ily összeállitása hamis és
önkényes. Ez összeállitás arra irányult, hogy a lánykának a zsinagógához
jutása déli 12 óra előtti időre essék. Huri Andrásné azt vallotta
először, hogy tőle a boltba 10 óra után 30 perczkor indult el Eszter.
Tőle Kohlmájer boltjáig mintegy 3 kilométer a távolság, tehát kis
termetü lány rövid lábu lépéseivel mintegy 45 percznyi gyaloglás. Nem
siető, nem is őgyelgő, hanem közönséges gyaloglást kell fölvennünk.
Visszafelé a zsinagógáig több mint 2 kilométer. Ez is 30 percz. Tehát,
ha Eszter sehol meg nem áll, nem késik, nem várakozik, nem beszélget:
akkor 11 óra 47 perczkor csakugyan odaérhet visszamenő utjában a
zsinagógához.

Ámde betért Lánczi Gábornéhoz: nem hozat-e valamit a boltból. Bizonyára
beszélgettek néhány perczig. Azután ugyanazzal a kérdéssel betért
Csordás Gábornéhoz. Néhány perczig ott is folyt a beszélgetés. Falusi
parasztasszonyoknál már ez a szokás. Talán máshoz is betért, de
megbizást csak e két ismerős asszony adott neki. Bizonyos, hogy a
boltban is kellett néhány perczig késnie, mig rá került a sor s mig a
boltos Huriné föstékjét, Láncziné gáliczkövét és Csordásné patkószegét
előszedte s becsomagolta. Azután sokfélekép be van bizonyitva, hogy
visszamenőben Rózenberg Hermanék előtt találkozott testvérnénjével
Zsófival, vele megállt és beszélgetett s azután ment tovább a zsinagóga
felé. A zsinagógához tehát déli 12 és fél óra előtt nem érhetett még a
vizsgálóbiró által összehordott adatok szerint se.

De a tanuk szerint még akkorra se érhetett oda. A vizsgálóbiró helyszini
szemléje szerint Rózenberg Herman háza Sarf József lakásáig vagyis a
zsinagógáig 10 percznyi gyalogló távolság, közel egy kilométer. Már
pedig Rózenberg kapuja előtt délutáni 1 órakor találkozott a lányka
Zsófi nénjével. Ezt állitja a törvényszék előtt Solymosi Zsófi,
Rózenberg Rozi és Vámosi Julcsa, a kik a találkozásnál jelen voltak s a
két lánytestvér beszélgetését hallották. Solymosi Zsófi ugyan habozott
eleintén az időpontra nézve, Vámosi Julcsa pedig példátlan szülői
kegyetlenségre utóbb elállott vallomásától, de Rózenberg Rozi mindig
szilárdul ezt állitotta s utóbb a keresztkérdésekre Solymosi Zsófi is
szilárdul ebben állapodott meg.

A szegény eltünt lányka élete folyása tehát délutáni 1 óráig egészen
bizonyos. Ettől kezdve mesterkélt homály borul életére. A homályt a
vizsgálóbiró idézte elő.

Ki kellett volna puhatolnia, vajjon Eszter hazament-e Hurinéhoz s
átadta-e neki a föstéket? Azután átadta-e Lánczinénak a gáliczkövet és
Csordásnénak a patkószeget? A vizsgálóbiró elmulasztotta ezt. Terveibe
nem vágott az ily irányu nyomozás. Mert ő csak azt akarta bebizonyitani,
hogy Esztert már 11 és 12 óra közt megölték a zsidók. Azért kellett
minden mást homályba burkolnia.

De azért a homályban is vannak fölcsillámló pontok.

Csordás Gáborné időközben meghalt. A nagy per nyilvános tárgyalását nem
érhette meg. Tehát nem szólhatott arról: megkapta-e a lánykától a két
krajczár ára patkószeget. A lányka utolsó szavai felől nem intézhettünk
hozzá kérdést.

Lánczi Gáborné született Kaszala Teréz lelke fenekéig telve volt a
vérváddal s a gyilkosság hitével. Csak ugy omlott belőle a zsidók elleni
gyülölség. Ő nem vallotta meg, de nem is tagadta el, hogy az 1 krajczár
ára gáliczkövet megkapta. Erről nem beszélt egyáltalán.

Én pedig azt hiszem: mind a ketten megkapták portékájukat. Annálfogva
hiszem ezt, mert ha a szegény lányka ezeket át nem adta volna:
holttestének csonkafűzesi felbukkanásakor ezek is éppen ugy benne lettek
volna a csuklójára kötött kendőben, mint a hogy Huriné föstékje benne
volt.

A lányka szépen hazament. Mindenkinek átadta a magáét. Előbb a
szomszédasszonyoknak, azután gazdaasszonyának, Hurinénak. A szomoru
balsors csak ezután következett be.

Szedjük csak össze azokat a tüneteket, melyek bennünket az eset ily
felfogására kényszeritenek.


II.

(Hatalovszki András tanusága. – A lány délután is élt még. – Délután ott
sirdogált a kut mellett, a fűzfa alatt. – Anyja, gazdaasszonya,
testvérje öngyilkosságra gondolnak. – Ok nélkül ez nem történik.)

Hatalovszki András 23 éves életkoru, szép, nyulánk termetü, erős,
egészséges legény, Eszter eltünése idején Debreczenyi Mihálynál volt
szolga. Ennek háza közvetlen tőszomszédja Huriné házának. Kertjüket csak
hitvány kórókerités választja el egymástól. Egyik telekről a másikra
minden hangos szót meghallani, a keritésen keresztül a kertben mindent
meglátni. Hatalovszki is látott-hallott mindent.

A törvényszék őt nem idézte be tanunak.

A végtárgyalás folyamán egyik vasárnapon a Nyiregyháza közelében fekvő
Sima-tanyán pihentem s ott vendégszerető házigazdám, Klár Dezső,
jelentette, hogy Hatalovszki nevü legény óhajt velem beszélni s valami
fontos körülményre óhajt figyelmeztetni.

A legényt magam elé bocsátottam s meghallgattam. Elmondta, hogy a
végtárgyalás részleteiről értesült s megtudta, hogy az eszláriak azt
állitják, hogy a szegény Esztert délelőtt 11 és 12 óra közt ölték meg a
zsidók. Ez nem igaz. Az ő lelke nem nyugodhatik meg ezen. Mert ő délután
két-három óra körül látta Esztert s hallotta, a mint vele Huriné
pörlekedett s különösen hallotta, a mikor Huriné e szavakat intézte
hozzá:

– Estélig még háromszor is megjárhatod az utat a boltba.

Gondos kérdéseimre elmondta még, hogy Huriné és a lányka feleseléséből
azt értette, hogy a lányka nem olyan festéket hozott a boltból, a milyen
kellett volna. Talán kéket hozott, holott Huriné feketével szokta háza
fala alját befösteni. Vagy talán megforditva. Azért küldte hát vissza a
boltba, hogy cserélje ki a festéket.

Tünődtem: igaz lehet-e ez? A gyanakodás ragálya az én gondolkozásomat is
megkörnyékezte. Nem kérték-e föl e legényt e vallomásra? Nem fizettek-e
vagy nem igértek-e e vallomásért jelentékeny jutalmat?

Nyomozásom eredménye az volt, hogy jelleme komoly, a munkát szereti,
gazdáival sohase volt baja; kocsmázni, duhajkodni nem szokott. Arcza
nyilt, fejét egyenesen tartja, szembe néz és megfontolva felel minden
kérdésemre, ifju kora miatt se lehet ravasz lélek. Nyugodtan és
határozottan állitotta, hogy őt lelkiismerete hajtja erre a vallomásra.

Jól van. Most már lelkére kellett adnom vallomása fontosságát és
következéseit.

Nagy szó, a mit kimond. Szembe áll vele az egész falu. Minden eszlári
tanu azon erőlködik, hogy azt bizonyitsa be, hogy a szegény Eszter déli
12 óra előtt odaért a zsinagógához s hogy déli 12 órára már vérét
vették. Most ő azt mondja, hogy délután 2–3 óra tájban is látta. Magára
zuditja az egész falut. Felbőszül ellene a vérvádkoholó egész szövetség.
Az eszlári urak, a vizsgálóbiró titkos tanácsa, a községi biró, a
törvényszéki elnök, a csendbiztosok, és szolgabirák. Ráfogják, hogy
hamis tanu. Meghurczolják mindenfelé. Ellene bujtják rokonait,
ismerőseit, barátait. Gondolja meg mindezt jól. Vallomása nagyon fontos
ugyan, de mulhatlanul mégse szükséges, mert a nélkül se itélhetik el a
zsidókat. A nélkül is kisül a buta és gonosz vérvád alaptalansága. Ha
mindezt meggondolva is megáll vallomása mellett: akkor bejelentem
tanunak a biróság elé. Különben nem.

Gondolkodott a legény. Jól ismerte ő már az eszlári lakosság ama
részének elfogultságát és szenvedélyét, a mely Farkas Gábor biróra
hallgatott. Mert hiszen a lakosság többi része nyugodt volt s az egész
vérvádat kezdettől fogva az »urak« mesterkedésének tulajdonitotta.
Csakhogy ez a része szelid volt és békés. Ugy gondolkozott: a biróság
vette az ügyet kezébe, végezze el az! A másik rész azonban dolgozott,
futott, zajongott és fenyegetett s a legény épen e rész közepén
kénytelen maradni. Mit csinálhatnak hát ő vele?

Gondolkodott a legény. Végre azt mondta:

– Tegye az ur a mit jónak lát. Nincs nekem arra semmi vágyakozásom, hogy
én tanu legyek. Csak az urat akartam én felvilágositani arról, hogy én
mit tudok. Ha a biróság meghi tanunak: azt se bánom. Ott is megmondom az
igazat, mert én hitvány ember nem vagyok. Ha pedig meg nem hi, annál
jobb.

Bejelentettem. A törvényszék megidézte s bizony megvallotta ő ott is, a
mit előttem fölfedezett s megmaradt vallomása mellett minden
keresztkérdés és faggatás daczára.

Ez történt a junius 22-iki ülésen. Huriné kézzel-lábbal tiltakozott a
legény vallomása ellen.

Igaz, hogy utóbb, hetek mulva ez a legény is módositotta vallomását.
Ujabb vallomásában a réginek határozott állitásai elmosódtak. Se az óra
szerinti időpontról, se a Huriné udvarán folyt feleselés személyeiről
már nem beszélt határozottan. Látszott rajta, hogy a tanukészitő gyáron
már keresztül ment. S ugy is volt. Andrikovics kocsmájában az eszlári
biró és emberei körülvették, tyukkal-kalácscsal édesgették, Eszlárra is
kivitték. Ott azután halállal fenyegették, ha vallomása mellett
megmarad. Tanukat állitottak ellene, hogy ő se nem látott, se nem
hallott semmit, otthon se volt azon a napon, hanem kint volt a mezőn
burgonyát ültetni. Igaz, hogy ez mind hamis tanu volt. De azért
lassanként rajta is erőt vett az élet nyugalmát követelő nyers ösztön s
annyira-mennyire megadta magát. Julius hó 8-án, nyilvános vallomása után
16 nap mulva odavitték az elnök lakására, ott is kecsegtették s
ijesztgették egy füst alatt s igy julius 9-én az elnök a birósági ülésen
ujra előhivta, hogy vallomását módositsa s lényegesen enyhitse.

Előre láttam én ezt, szinte vártam. Nem is faggattam keresztkérdésekkel,
csak a mikor elvégezte tanuskodását, az ajtónál kimenet magamhoz
intettem.

– Megmondtam én ezt hejh a Sima-pusztán. Kár volt legénykedned!

Az egyenes arczu, nyilt, bátor tekintetü legény lehajtotta fejét, nem
nézett szemembe. Mégis szólt:

– Nem tehettem másként. Hanem a mi igaz, azért mégis igaz!

Arról, a mit első tanuskodásában erősitett, nem csak maga tudott. Erre a
tényre más tanu is volt.

Ez Frenkel Sámuel 75 éves életkoru agg, beteg zsidó ember. Becsületes
előéletü s egyik lábával már a sir szélén áll. Miért mondana valótlant?
Ez eskü alatt azt vallotta a junius 22-iki ülésen, hogy ápilis 1-én
délután 4 óra tájban találkozott Hurinéval, a ki azt mondta neki:

– Ma már másodszor küldtem be a leányt föstékért Ófaluba, nem tudom, hol
van oly sokáig.

S hozzátette még a tanu, hogy Huriné e szavak után kissé haragosan ment
Ófalu felé a leányt keresni.

Más jelenségek is vannak erre.

Faluhelyen az éjjeli őrséget, az utczákra, házakra való éjjeli vigyázást
nem rendes fizetésü alkalmazottak teljesitik, hanem sorrendben házanként
köteles minden gazda éjjeli őrség gyanánt kiállani. Minden gazdára rá
kerül a sor a lakosság számához képest évenként négyszer-ötször s néha
többször is. Az őrség egyik csapatja éjfél előtt, másik csapatja éjfél
után ügyel az utczákra. A mig kocsma van nyitva, ideje nagy részét
természetesen ott tölti az őrség.

1882 évi május végén, a mikor már javában folyt a vizsgálat
Tisza-Eszláron s mindenki csak Eszter eltünéséről s a zsidókról beszélt,
Debreczenyi Mihályra került az őrség sora. Ő szolgáját Hatalovszki
Andrást küldte ki őrnek, a ki társával együtt a késő esti vagy éjjeli
időben bevetődött Ziszmann Jakab kocsmájába.

Az esetről, a biróság eljárásáról, a leánykának állitólag déltájban
történt megöléséről volt a szó. Hatalovszki akkor azt mondta, hogy ő
neki nem megy a fejébe ez az egész dolog. Ő biztosan tudja, hogy azon a
napon délután, uzsonnaidő felé, Eszter még otthon volt, jól látta, a
mint az ujfalui kutnál egy füzfa alatt sirdogált.

Nagy szó volt ez akkor. Hallották e tanuságot maga Ziszmann Jakab,
azután felesége Groszberg Rozi, ezeken kivül Groszbergnek mind a két
növendék leánya, továbbá Varga Kata cselédleány s még egy szolgalegény,
a ki akkor másnál szolgált, de a tárgyalás idején, 1883 nyarán, épen
Debreczenyi Mihálynál szolgált. Hatalovszki e beszéde is a
végtárgyaláson kétségtelenül bebizonyult. S ez azért is fontos
körülmény, mert akkor még Hatalovszkit se a zsidók, se a vérvádkoholók
ilyen vagy amolyan vallomás érdekében nem ostromolták.

Minő könnyü lett volna ekkor még elfogulatlan, okos vizsgálóbirónak az
öngyilkosság összes nyomait összeszedni!

Pedig bizonyára tudta, hogy a szegény lányka közelállói se vérvádra,
hanem az öngyilkosságra gondolnak. Maga az édes anya, özvegy Solymosi
Jánosné is azt mondta, hogy Huriné, a mikor délután a lánykát kereste,
igy nyilatkozott előtte:

– Elment a lelkem még ebéd előtt, de már nem tudok nyugodt lenni; a part
felé, a falu felé néztem. Nem tudom, de talán az isten öntötte belém,
hogy arra néztem.

Igy van a birósági jegyzőkönyvben. A part, a melyről szó van, a
Tiszafolyam partja. Solymosiné szerint isten sugallta Hurinénak, hogy a
folyam felé keresse a szegény lánykát. Isten szokta fölébreszteni a
lelkiismeretet.

Azonban Huriné a junius 21-iki ülésen maga is nyiltan beismerte, hogy a
leányka öngyilkossága volt első gondolata s hogy délután kereste a Tisza
partján a leányka nyomait.

Groszberg Leó azt vallja a junius 23-iki ülésen, hogy másnap, április
2-án ment a községházhoz s útközben találkozott Solymosi Jánossal,
Eszter testvérével. Kérdi tőle:

– Megvan-e már Eszter?

– Dehogy van, dehogy van! Épen most is őt kerestem. A faluban egy ó-kut
van, azt néztem meg, nem abba ugrott-e.

Ó-kutnak az olyan kutat nevezik, a melyet már nem használnak, a melynek
vizét valami ok miatt nem merik az emberek. Az öngyilkosok faluhelyen
ily kutban szokták magukat elemészteni.

Ime a jelenségek, a melyek szerint anya, testvér, gazdaasszony,
szolgálatadó, mind arra gondolt először, hogy a szegény leányka önként
vetett véget életének.

Kellett lenni okuknak, a mely miatt arra gondoltak. Oly jelentékeny
okuknak, a mely elhárithatlanul arra a gondolatra vezette elméjüket.

Minden esetre feltünő, hogy már délután négy-öt óra tájban is arra
gondoltak. A mikor különös ok nélkül arra gondolniok szinte lehetetlen
volt.

A leánykát Huriné délután is beküldi a boltba s a leányka nem jön haza
rendes időre. Vajjon miként lehet itt mindjárt öngyilkosságra gondolni?
Hiszen a lánykának anyja, két testvérje, több nagybátyja és nagynénje
van a faluban; a boltban is elkéshetett, rokonaihoz is betérhetett,
elfecseghette az időt. Hányszor megcselekszik ezt a cselédek!

Ha alkonyatra, ha öreg estére se tér haza, ha még reggelre is elmarad:
akkor már nagy ok van a tünődésre, az aggodalomra. Akkor már valószinü,
hogy vagy megszökött s elhagyta helyét, vagy valami baj történt vele.
Akkor is először végig kell járni azokat a házakat, a hová a leány járni
szokott s ha sehol semmi nyoma, sehol senki nem tud róla: csak akkor
juthat az ember eszébe a Tisza vagy az ó-kut, az öngyilkosság esete.

Huriné azonban rögtön öngyilkosságra gondol, isten azt önti belé, hogy a
part felé, a folyam felé nézzen.

Mikor történt ez?

Solymosiné azt mondja: délutáni 3 óra körül. Groszberg Leó azt mondja: 5
óra körül. A többi tanu nem egészen határozott beszéde szerint négy-öt
óra tájban mehetett Huriné Ófalu felé a lánykát keresni.

De hiszen ez még nem is lett volna feltünő késedelem a lánykától. Három
óra tájban még otthon pörlekedik vele Huriné. Azután a lányka a kút
mellett a fűzfa alatt sirdogál. A bolt oda-vissza másfél órai gyalogos
út. Tehát 5 órakor még a lányka nem késett, sőt előbb haza se érhetett.

Miért jött hát az öngyilkosság gondolatára Huriné már öt óra előtt?

Bizonyára azért, mert a lányka valami efféle szót ejtett ki ajkán. Vagy
azt mondta: ilyen életet nem birok tovább; – vagy azt mondta: jobb
meghalni, mint ennyit szenvedni; – vagy azt mondta: engem nem lát többé!

Valami ilyes dolog történhetett.

Igaz, hogy erről tanuk, jegyzőkönyvek nem szólnak. Ez hát csak föltevés.
Csakhogy ennek a föltevésnek rettenetes alapjai vannak a lányka az napi
viszonyaiban s lelkiállapotában. Lássuk ezeket.


III.

(A leány elszántságának okai és tünetei. – Egész nap fázott, éhezett és
dolgozott. – Asszonyának tanusága. – Barcza Dani tanusága. – A tanuk
szomorunak látták. – Soha nem dalolt. – Az utolsó ok.)

A szegény lányka lelkét bússá, komorrá, szomoruvá tették az utolsó napon
testi és lelki ráhatások.

Télen át csizmában szokott járni, nyáron át mezitláb. Épen április 1-én
a nagy takaritás napján kezdte meg a mezitlábjárást. Változó napos hüvös
idő volt. A félév óta megszokott lábbeli nem takarta meztelen lábát.
Kétségtelenül fázlódott reggeltől fogva. Magában véve is kellemetlen
érzés ez. Kedvetlenséget okoz.

Ez azonban falusi cselédlánynál önmagában nem nagy dolog. De az utolsó
napon nem is evett. Huriné bevallja a junius 21-iki ülésben, hogy az
napon nem főztek semmit, meleg ételhez nem jutottak. Természetesen a
nagy takaritás volt a főzés akadálya. De még hideg ételként is csak a
két kis gyerek kapott édes tejet. Ha Eszter is kapott volna: azt Huriné
semmikép el nem hallgatja.

Tehát éhezett is. Fázott és éhezett. A mellett dolgozott egész nap, a
közpéldabeszéd szerint, mint a kutya s még az Ófaluba, oda és vissza
másfélóra járásnyira is be kellett futkosnia két izben is.

Kétségtelenül eszébe jutott, hogy mi ezért az ő jutalma, fizetése? Egész
évre 15 forint és egy pár csizma. Igy vallották a tanuk: édes anyja s
szolgálatadó gazdaasszonya s mások. Tizenöt forint mai pénz szerint 30
korona, alig 32 frank. Mennyi esik ebből egy napra? Négy krajczár vagyis
nyolcz fillér. Ez a koldusnak is csekély alamizsna. Nyolcz fillérért
egész istenadta napon fázni, éhezni s hajnaltól késő estig dolgozni:
sulyos végzet. A tünődés, a képzelődés s a keserüségszülte felfogás
szerint rosszabb helyzet, mint az állaté. A háziállatnak életöröme
mindenesetre több.

S ha még jó arczot, édes szót, gyöngéd figyelmet, vigasztalást találna
asszonyánál! De az is még durva hozzá s egész nap szidja, piszkolja,
átkozza, kergeti.

Igaz, hogy közfelfogás szerint erre okot adott a szegény lányka. A sütő,
főző, kormos edényeket, konyhaszereket meg kellett mosni. A miben
megmossák: arra való a mosóteknő vagy más alkalmas edény. A sütőteknő
egyáltalán nem arra való. Abban kel a kovász kenyérhez, kalácshoz. Abban
kormos edényeket mosni nem szabad, mert a benne maradt kormot, szennyet
fölveszi a tészta. A kenyérnek pedig tisztának kell lenni, mert istennek
az a legnagyobb adománya. S a szegény lányka erre mégse ügyelt.
Eltévesztette dolgát. A konyhaedényeket a sütőteknőben mosta meg.

Bizony ez nagy tévedés. Pedig a szegény lányka egyébként nagyon jól
tudta, hogy e munkája ellenkezik a jó renddel. Nem is daczból, nem is
pajkosságból, nem is ostobaságból cselekedte azt, hanem mint mondani
szokták, az esze nem volt helyén.

Hát a szegény lányka hibázott. Tessék azonban akárkinek egész napon át
éhezni, fázni, dolgozni s lótni-futni: isten angyala legyen bár, alig
kerülheti ki a hibázást. S most képzeljük ehhez a mérges, haragos,
örökké zsémbelő és káromkodó gazdaasszonyt.

Huriné ilyen volt. Solymosiné mindenben egyetért vele s a nagy per egész
folyamán mindenütt menti s kezére adja a menekülő szót, de azt még ő is
megvallja a junius 29-iki ülésen, hogy Huriné »nagyon lármás« asszony.
Tudni kell pedig, mit jelent e szó a falusi nép nyelvén!

Maga Huriné a junius 21-iki ülésen egyenesen beismer annyit, hogy az
napon megpirongatta a lányt, mert a kormos edényeket a sütőteknőben
mosta meg. S hozzátette: élesen szólt hozzá, nem tagadja, de – ugymond –
komolyan nem bántotta.

»Komolyan nem bántotta«: mit jelent ez a szó? Bizonyára azt, hogy
sulyosan meg nem verte, kezét-lábát nem törte, fejét be nem szaggatta.
De ezen kivül igenis megtörténhetett, hogy vesszőt vett a kezébe s azzal
megfenyegette, talán meg is kergette. A különben is szomoru és csüggedt
lelkü lánynak ez is nagyban növelhette keserüségét és elszántságát.

Emlitettem már, hogy Barcza Dani hires csendbiztos volt Debreczenben, a
hortobágyi róna betyárjai fölött. Elhivattam magamhoz, alakja, arcza,
beszéde nagyon megtetszett s megbiztam, hogy puhatolódzzék. Különösen
abban az irányban is, mely a szegény lányka öngyilkossága felé mutatott.
Más megoldást én nem találtam. S abban a nézetben voltam kezdettől
fogva, hogy ha másnak nem is, de Hurinénak kell erről valamit tudni.

Barcza Dani fölkereste Hurinét saját házában. Beszélgetett vele
mindenről. Rávezette a szót Eszterre is. A lélekbuvár erős érzékével
figyelte az asszonynak arczát, hangját, szavait. Nem vett észre semmit.
Az asszony ügyesnek és kérges lelkünek mutatkozott.

Beszélgetés közben a csendbiztos vastagocska spanyolnád pálczát vett
észre a mestergerendán s erre szegezte szemeit. Rögtön feltünt neki,
hogy az asszony megdöbbent. Fölállt a csendbiztos, levette a pálczát a
mestergerendáról s mintha játékból tenné: elkezdte azt kezében
suhogtatni s e közben mereven nézett az asszonyra.

Az asszonynak elállt a szava. Rémület látszott arczán.

A csendbiztos ezt mondta neki:

– Lássa Huriné, ha ez a spanyolnád beszélni tudna: ez megmondaná, hova
lett Eszter.

Az asszony megtántorodott s az asztalhoz esett ijedtében. Azután magához
jött egy pillanatra s kifutott a szobából. Többé nem mert a
csendbiztossal szóba állani.

Igy jelentette nekem a találkozást Barcza Dani. S hozzátette:

– Egész életemen át a gonosztévők megfigyelésével foglalkoztam s az a
szent igazság, a mit most mondok. Az az asszony kergette halálba
Solymosi Esztert s annak a nádpálczának volt valamely dolga a szomoru
esetben. Isten engem ugy segéljen!

Azonban végre se bizonyitja semmi, hogy a lányt épen testileg
bántalmazta volna Huriné. A lelki gyötrés annál nagyobb volt.

A szegény lányka lelki állapotáról a következő jelenségek szólnak:

Rózenberg Rozi beszéli, hogy a lányka, mikor Zsófi nénjével az ő házuk
előtt délután egy órakor beszélt, szomoru volt.

Rózenberg Herman és neje egybehangzólag beszélik a junius 25-iki ülésen,
hogy cselédjük Solymosi Zsófi április 1-én este, mikor arról volt már
szó, hogy a lányka nem ment haza, hanem eltünt, – azt mondta nekik:

– Akkor is szomoru volt már, mikor beszéltem vele, de nem kérdeztem, mi
baja.

– Miért nem kérdezted? – szólt gazdája.

– Elég marha voltam, hogy nem kérdeztem.

De egy kérdést mégis intézett hozzá. Vámosi Julcsa legalább a junius
25-iki ülésen ugy beszélt, hallotta Zsófinak e kérdését Eszterhez:

– Miért vagy oly szomoru? Talán megvert az asszonyod?

– Nem vert meg.

Ez volt a szomoru lány felelete.

Groszberg Leo azt vallja a biróság előtt, hogy Zsófi április 2-án
vasárnap átment hozzá a boltba czukorért s akkor azt kérdezte tőle:

– Még sincs meg Eszter?

– Dehogy van, dehogy van! Sajnálom szegényt, olyan szomoru volt az a
lány.

Mindez a délutáni egy-két órakor jelentkező lelki állapotra vonatkozik.
De a szomoruság később sokkal jobban fokozódott. A mikor már éhsége és
fázékonysága is nagyobb volt, a mikor Hatalovszki szerint oly élesen
szidta asszonya s küldte be ujra a faluba s a mikor a szegény lány az
utczai kut mellé a fűzfa alá vonult sirni, zokogni.

Kétségtelenül el is indult a boltba visszafelé. Útja a Tisza közvetlen
közelébe ért. A fájdalomnak egyetlen éles fellobbanása, az elszántságnak
egyetlen keserü rohama kellett, egyetlen szempillantás s a szegény lány
ott volt már a néma folyam szeliden ringó fenekén. Ott azután nem
bántotta őt többé az éhség és a hideg, a ruhátlanság és a káromló szavak
pirongató átka.

Gyakori történet ez. Se nem különös, se nem csodálatos.

Azt mondhatják: nagy vállalkozás az önkéntes halál, tehát nagy okának
kell lenni. S a szegény lánykánál talán nem volt arra elég nagy ok.

Meglehet. De az ő lelke itélte azt meg. Másé azt meg se itélheti.

Különben is abban az életidőben járt, a mikor a serdülő korból
megkezdődik az átmenet az érettbe. A mikor érthetetlen titkos mozgalom
van a vérben s a mikor a nő egész szervezete a havonkénti változásra
készül. Nagyon sok lány életkedve elhervad ilyenkor, fájdalmas ábrándok
töltik be gyakran éjjelét-nappalát s heteken-hónapokon keresztül
uralkodik lelkében a halál után való vágyakozás.

Hurinénak volt egy eleven eszü 17 éves fia: Huri József. Azt mondta a
junius 25-iki ülésen: Eszter nem szokott dalolni. Márczius 1-től
áprilisig, mig az ő házuknál volt, nem hallotta dalát.

Ime a szegény lánykánál a lélek gyökeréig beszivárgott mélységes
szomoruság! A fa, a mely a tavasz édes melegén nem hajt virágot, a
fiatal serdülő lányka, a ki tizennégy éves korában nem fakad dalra,
játékra, vidámságra. Haldoklik az már mind a kettő. Csak véletlen
pillanat kell ahhoz s jó alkalom, hogy a halál önszántából igazán
bekövetkezzék. Szegény cselédlányoknál mily sok eset van efféle!




A NYILVÁNOS TÁRGYALÁS.


I.

(A bűnügyi vizsgálat lassu. – Szeyfferth Ede, a közvádló. – A
vádhatározat. – A biróság szerkezete. – Tárgyalási jegyzőkönyv. – A
közönség.)

Sok keserves huza-vona után elvégre megérett az ügy a nyilvánosság
számára. Régóta óhajtottuk ezt.

Nem ismertük eddig az ügynek részleteit. Az orvosok munkáin kivül nem
ismertünk biztosan semmit A vádlott zsidók egész esztendőn át senyvedtek
már a börtön falai közt. Nem tudtuk, mivel védik magukat. Nem ismertük
lelkük állapotát. Alig sejthettük, miként szőtték-fonták össze ellenük a
terhelő körülményeket. Nőttön nőtt a türelmetlenség bennünk is, a kik az
igazságszolgáltatás védelmi intézményét képviseltük, – de a nagy
közönségben is.

A vérvádkiabáló hirlapok zsivaja már meg nem nyugtatott, már ki nem
elégített senkit. A közönség nagy része szentül hitte, hogy a vád
tökéletesen bizonyos. Ámde ha tökéletesen bizonyos: miért késik akkor a
tárgyalás, a nyilvánosság, az itéletmondás? A gyilkosokra miért nem
szakad le a törvény? Az ártatlanok miért nem menekülhetnek?

Magyarországnak sajátságos büntető perrendszere volt akkor.
Nyilvánosságnak és titkos eljárásnak, szóbeliségnek és irásbeliségnek
kusza rendszere.

A vádlottal, ha vizsgálati fogságban volt, mig a vizsgálat folyt, nem
érintkezhetett senki. Se rokona, se jó barátja, se jogainak képviselője,
még védője se. A vizsgálat irataiba se tekinthetett be senki, még a védő
se. Hogy a vizsgálat meddig tartson: az csupán csak a vizsgálóbirótól
függött. Voltak bűnügyek, melyekben öt-hat évig, sőt tovább is folyt a
vizsgálat. A hol a vádlott fogva volt: ott okos és emberséges birák
igenis siettették a vizsgálat befejezését. De törvény vagy birósági
rendszabály ily esetekről se intézkedett különösen. Ime a nagy per
vádlottai már több mint egy év óta foglyok s ime ügyük még alig érett
meg a nyilvános tárgyalásra. Pedig velük együtt különböző helyen és
időben több-kevesebb ideig még negyven vagy ötven zsidó és tutajos
szenvedte a fogságot.

Anyagi büntetőtörvény csak két év óta volt s gyakorlatilag a nép vérébe
még be nem szivároghatott. A biróságok nagyon sok esetben, mikor
bűnösnek mondták ki a vádlottat, büntetésül vizsgálat alatt volt állását
szabták ki. S bizony sok esetben sulyos büntetés volt s még ma is sulyos
minden országban, ha valakinek vizsgálat alatt kell állania.

A hirlapok közléseinek nem hittünk. Azok a közlések csonkák, túlzók,
irányzatosak s gyakran koholtak és hazugok voltak. A hirlapok
közléseinél a társadalomnak épen nem egészséges izlése szerint a fődolog
különben se a tárgyi igazság, hanem a gyorsaság és az érdekesség. Az, a
mi rögtön hat a képzeletre és a szenvedélyre. De a folyton tartó
országos izgalomnak s felekezeti gyűlölködésnek elvégre véget kellett
vetni s a vádlottak bűnösségét vagy ártatlanságát napfényre hozni.

Siettettük a nyilvános tárgyalást. Én magam személyesen két alkalommal
heves vitát folytattam e végből az igazságügyek miniszterével, a ki
azonban még erre nézve se avatkozott a biróság dolgába.

A közvádlók, a királyi főügyész Kozma Sándor s megbizottjai a
siettetésben egyetértettek velem. De egyetértettek velem még abban is,
hogy az ügyben voltaképen vádemelésnek nem volna helye. Hiszen a vádnak
voltaképen nincs tárgyi ténye s a vádlottakat valósággal semmi komoly
jelenség nem terheli. Mindamellett a királyi ügyészség arra határozta el
magát, hogy vádat emel.

A vád kidolgozására s annak a tárgyaláson való képviseletére Szeyfferth
Ede jogtudort bizta meg a főügyész. E férfiú akkor királyi főügyészi
helyettes volt s a főügyész mellett dolgozott. Jogi tudását még a régi
osztrák jogrendszerből meritette, mely egykor Magyarországon is
érvényben volt. Tudása fiatal korától fogva a birói pályán vált
gyakorlativá. Akkor 50 vagy 52 éves életkorú lehetett. Komoly, higgadt,
kevés beszédü, tiszta látásu és csöndes mérsékletü, valóságos birói
jellemü ember. Képzeletének semmi csapongása, törekvéseiben semmi
nagyravágyás, semmi sietés, az igazság iránt erős érzékkel s mint
mondani szokás, tisztes polgári erényekkel teljes. Munkakedvelő,
kötelességtudó. A sokkal nagyobb szellemü főügyész bizonyára erős
megfontolás után őt tartotta a különös feladatra legalkalmasabbnak. S
nem csalódott. Korábban én kevéssé ismertem, alig néhányszor találkoztam
vele. A nagy per tárgyalása alatt a naponként való érintkezés folytán
bizalmas barátság fejlődött ki köztünk. Később a királyi Kuriának, a
legmagasabb itélőszéknek lett közbirája s az alatt, mig e könyvet irom,
az ország jogtudó közönségének őszinte elismerése s becsülése mellett
vonult nyugalomba.

Ha csupán egyéni véleményét követheti, szentül hiszem, nem emel vádat,
hanem az ügy egyszerü megszüntetését inditványozza. De már ez akkor
lehetetlen volt. A fölizgatott társadalom nyilvánosságot követelt s ezt
vádemelés nélkül elérni nem lehetett.

Igy jött létre a vádinditvány s a biróság vádhatározata.

E határozat szerint gyilkosság terhelte Svarcz Salamon, Bukszbaum
Ábrahám és Braun Lipót metszőket és Vollner Herman koldust. A zsidó
gyerek tanusága szerint ezek együtt ölték meg Solymosi Esztert.

Gyilkosságban való bűnrészesség terhelte Sarf József, Junger Adolf,
Veiszstein Lázár, Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám és Taub Emánuel eszlári
lakosokat. A gyerek tanusága szerint ezek is tudtak a gyilkosságról s
valószinüen segédkeztek annak elkövetése körűl.

Bűnpalástolás terhelte Fogel Amsel, Smilovics Jankel, Hersko Dávid,
Grósz Márton és Klein Ignácz zsidókat. A vizsgálat adatai szerint ezek
csempészték, usztatták, öltöztették az idegen holttestet.

A vádhatározat ezen pontját nyomban a pajkosság czimébe öltöztette az a
körülmény, hogy vád alá jutott például Fogel, Grosz és Klein, a kikre
semmiféle terhelő jelenségnek még árnyéka se vetődött, ellenben nem
jutott vád alá, hanem pusztán tanunak maradt Matej Ignácz, a ki pedig
mindvégig erősen vallotta a tárgyaláson, hogy ő az idegen holttest
csempészésében, usztatásában s öltöztetésében szakadatlanul tevékeny
részt vett.

Birói ostobaság volt ez, sőt ennél is több. S a vádhatározatot csupán
ennélfogva is jogunk, sőt kötelességünk lett volna a felsőbb
biróságokhoz fölebbezni.

Az akkori perjog és birósági szervezet szerint a vádhatározatot a
törvényszék hozta, mint első biróság s erre nézve se a vádlottakat, se
védőiket előzőleg meghallgatni nem kellett, nem is lehetett. A budapesti
királyi tábla volt a másodbiróság, a mely csupán irásokból itélhetett.
Ide joga volt vádlottnak s védőnek fölebbezni. Sőt joga volt a királyi
Kuriához is, mint legmagasabb birósághoz bizonyos esetekben. És semmi
kétségem arra nézve, hogy a felsőbb biróságok vagy kihagyják a
vádhatározatból a bűnpalástolást, vagy Matej Ignáczot is vád alá
helyezik. Mert a felsőbb biróságok a tömegnek legszenvedélyesebb
izgalmai közt is megőriztek volna annyi függetlenséget és komolyságot, a
mennyi ez ügyhöz kellett. Két ember együtt, összebeszélve s
összedolgozva végzi a holttest-usztatást: Matej és Hersko. Matej
beismeri, Hersko eltagadja. A felső biróság föltétlen bizonyossággal
vagy megszünteti ezt az ügyet vagy Matejt is vád alá vonja s nem hagyja
ki azért, mert ő keresztyén.

Azonban mégis megnyugodtunk a vádhatározatban.

Nekem két okom volt erre. Kényszeritő mind a kettő.

Az egyik az, hogy a két felső biróságnak az ügy nagy terjedelme miatt az
akkori gyakorlat szerint legalább egy év kellett volna a végleges
döntéshez s addig a vádlottak börtönben ülnek szakadatlanul. Tehát a
multtal együtt legalább két esztendeig!

Másik okom pedig az volt, hogy a vádlottak elszántan követelték a
nyilvános tárgyalást azonnal. Hiszen még azt se tudták, mivel vannak
vádolva s ki és mi terheli őket. Sarf József egyenesen kimondta: neki
mindegy, élet vagy halál, de ő nem várakozik, ő szemébe akar már nézni
annak a gyalázatos gyanunak, a mely miatt már egy év óta szenved.

Hát isten hirével! Menjünk neki a tárgyalásnak.

A törvényszék junius hó 19-re keddi napra tüzte ki a tárgyalást. S
természetesen a következő napokra is. Előre lehetett látni, hogy a
tárgyalás több napon s talán több héten át fog tartani.

De senki sem számitott arra, hogy 46 napig tart s augusztus 3-án ér
véget. Valóságos tárgyalás azonban csak 34 napon át folyt mindig reggeli
8–9 órától délutáni 2–3 óráig. Két ünnepnap jött közbe s ezen kivül öt
napi szünet, melyből két napot a vádra és védelemre készülés, két napot
a biróságnak az itélet fölött való tanácskozása vett igénybe.

Külsőleg ily nagy és hosszu törvényszéki tárgyalás még nem volt
Magyarországon s nem tudom, hogy más országban is lett volna. Fonákul
vezetett s minden lépésében elhibázott vizsgálat után mintegy háromszáz
vádlott, tanu és szakértő volt kénytelen nyilatkozni sok esetben
többszörösen is. Egy közvádló, egy jogász magánvádló, öt védő vitájára
is négy egész nap kellett.

A tárgyalás a vármegyeház nagytermében folyt.

A vármegyeház a város közepén fekszik, homlokzatával a köztér felé
tekint. Széles lépcső vezet az emeletre, a hol tágas előcsarnokból s
tágas folyosóról nyilik a tárgyalóterem. Innen nyilnak a védők, a tanuk,
az ügyvédek és hivatalszolgák szobái is. A tárgyaló terem nagy ablakjai
a köztérre néznek.

E terem hosszu négyszög. A terem egyik végén a törvényszék emelvénye.
Középen kissé magasabb emelvényen a birák és a jegyző asztala. A biróság
jobb oldalán a közvádlók asztala. Itt ül Szeyfferth Ede királyi
főügyészi helyettes és Lázár Kálmán királyi alügyész. Utóbbinak alig van
szerepe a tárgyalás folyamán. A biróság baloldalán a védők asztala. Itt
ülnek a védők sorban egymásután. Az elnök közelében én, mellettem balról
Heumann s azon túl Funták, Friedmann és Székely egymás mellett.

Az emelvényt korlát választja el a terem egyéb részétől. Az emelvény
előtt kellő nagyságu szabad tér. E téren a vádlottak padja s a
sértettek, tanuk és szakértők ülőhelyei. De e szabad tér két oldalán is
van egy-egy korláttal elzárt kisebb tér. A jobb oldalán a sértett fél
özvegy Solymosi Jánosné s jogi képviselője Szalay Károly ügyvéd, – a
baloldalán pedig a hites gyorsirók.

Gyorsirókat azelőtt csak ritkán szoktak a biróságok alkalmazni. A mult
század első felében Magyarország törvényhozó testületei se használtak
gyorsirót. Gyorsiró alkalmazását csak az 1847-iki országgyülés kezdte,
rendszeressé a gyorsirói intézményt csak az 1848-iki országgyülés tette.
Azelőtt gyorsiró nem is volt az országban, arra pedig nem volt példa,
hogy birósági tárgyalásokat gyorsirói följegyzés erősitett volna meg.

Bűnügyi tárgyalásokról jegyzőkönyv készült. A jegyzőkönyvet valamelyik
fiatal jegyző készitette. A jegyzőkönyvbe a beszédeket, a
nyilatkozatokat nem szóról-szóra, hanem csak kivonatosan lehetett
beiktatni. Fontos volt, hogy a jegyzőkönyv hű tükre legyen a tárgyaláson
mondottaknak és történteknek. Hármasfoku volt a biróság s a másod- és
harmadfoku biróság csak az irásokból itélt. Ha a tárgyalási jegyzőkönyv
nem volt tökéletesen hű: a felsőbb biróságok sulyos birói tévedésekbe
eshettek. Estek is nem egyszer. Magyarországon azelőtt csak a felsőbb
biróságok voltak államiak. Az elsőfoku biróságokat az összes társadalmi
jogviszályok, a polgári és büntető peres ügyek elintézésére a nagy
önkormányzattal biró helyi hatóságok szabad választás utján alakitották.

Ezeket a biróságokat vármegyei és szabad városi biróságoknak nevezték,
mig a másod és harmadfoku itélőszéknek királyi biróság volt a neve. A
polgárok különösen vigyáztak arra, hogy az ő biróságaik iratai a dolgok
valódiságát híven mutassák fel a királyi biróságok előtt. S azért a
tárgyalási jegyzőkönyvet a biróságok jegyzői kötelesek voltak nyomban
elkésziteni s annak tartalmát a biróság nyilt ülésében a vádló, a
vádlott s a védő hozzászólásával állapitották meg. Ekként lett
biztosítva az, hogy a vádlottak, tanuk, szakértők nyilatkozata hiven
jött a jegyzőkönyvbe. Addig a tárgyaló s itélőbiróság se hozhatta meg
itéletét, mig a jegyzőkönyv tartalmát ily szigoru ellenőrzéssel
véglegesen meg nem állapitották. A biróságok esetleges tévedését igy
törekedtek megakadályozni.

1883-ban a nagy per tárgyalásakor már nem állott fenn ez a rendszer.
1872-ben államivá lett az igazságszolgáltatás s királyi biróságok léptek
a vármegyei és szabad városi biróságok helyébe. A birói szervezetet és a
perjogot franczia és német felfogás szerint alakitották át. A felsőbb
itélőszékek ezen túl is csupán irásokból ismerhették meg az ügyeket, de
az alaptárgyalás szóbeli volt és nyilvános volt, csakhogy annak
jegyzőkönyvei ezentúl utólag készültek és a jegyzők és elnökök által a
vádlók, vádlottak és védők ellenőrzése és hozzászólása nélkül
állapittattak meg. Én sohase tudtam teljesen megnyugodni e rendszerben.
Az itéletet a tárgyalás bevégeztével nyomban meghozta és kihirdette a
biróság, a jegyzőkönyv pedig gyakran hetek és hónapok mulva készült el.
S a helyett, hogy a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmára lett volna
alapitva az itélet, gyakran az a fonák helyzet állott elő, hogy a
tárgyalási jegyzőkönyv tartalmát a már kihirdetett itélethez alkalmazva
utólag állapitották meg. E rendszer az érdeklett felek jogait és
érdekeit nem biztositja eléggé s az igazságszolgáltatás komolyságát is
gyakran megsértheti. Én e pontra nézve sokkal bölcsebbnek tartom a régi
magyar felfogást.

Csakhogy ehhez visszatérni a nagy perben már nem lehetett. Pedig voltak
aggodalmaink arra nézve, vajjon elfogulatlan lesz-e a biróság minden
tagja? Különösen voltak kétségeink az elnökre nézve. Tudtuk, hogy Bary
aljegyzőt gyakran ő vezette a vizsgálatnál. Én biztosan tudtam, hogy az
igazságügyek miniszterénél a vizsgálat egy évi tartama alatt két izben
is nyilatkozott személyesen akként, hogy az ő meggyőződése szerint
Solymosi Esztert bűnös úton emésztették el s hogy a tettesek az eszlári
zsidók. Hogy igy vélekedik, mindenki tudta országszerte. Bizony
gondoskodnunk kellett, hogy a hetekre terjedő tárgyalásról lehető hű
jegyzőkönyvek készüljenek. S ezt csak ugy érhettük el, hogy hites
gyorsirók jegyezzék a birósági tárgyaláson ejtett szavakat.

Ugy is történt. Az elnök készséggel beleegyezett abba, hogy a biróság
gyorsirókat alkalmazzon. A közvádló és én együttesen kértük ezt. Erre az
ő különben is nehéz munkája lényegesen könnyült és kevesbedett.

A teremben azt a kisebb tért is, mely a vádlottak, a magánvádló s a
gyorsirók számára volt fentartva, korlát választotta el a közönségtől.

A közönség számára padok vannak. A padokon 240 kényelmes ülőhely. Az
első padsor a vármegye tisztviselőinek, az itélő biróságban részt nem
vevő törvényszéki tagoknak s a hirlapi tudósitóknak van fentartva. S
azon kivül is minden hirlaptudósitó kap alkalmas helyet. A többi
ülőhelyre csak az elnök engedélyével és csupán jegy fölmutatása mellett
lehet eljutni. A zsidók elvileg nincsenek, nem is lehetnek kizárva, de
az elnök többnek, mint nyolcznak, nem ad engedélyt a tárgyalás kezdetén.
Később, hetek mulva, már őket is nagyobb számban eresztette be. A többi
232 jegyet nagyrészben állandó használatra helybeli ügyvédek és orvosok
s vármegyebeli birtokosok s más kiválóbb férfiak számára adta ki. Ezek
nagyobb része bizony nyiltan bevallott vérvádhivő és zsidógyülölő.

A biróság emelvénye mögött ajtó nyilik; ez ajtó kisebb terembe vezet,
mely a biróság visszavonuló szobája. E szobában tárgyalás alatt az
előkelőbb nők foglalnak helyet. A nagy perre mindenki kiváncsi az egész
világon. Kiváncsiak a művelt előkelő nők is. De őket a nagyközönség
tolongásának kitenni nem lehet. Ezért számukra e diszesebb hely.

A közönség háta mögött is nyilik ajtó. Ez ajtó szintén jókora szobába
vezet, mely a tanuk tartózkodó helye s visszavonuló szobája. A tanuk e
szerint a közönség padsorai közt levő nyiláson jöhetnek a biróság elé.


II.

(A tanuk. – A jóhiszemü de hamis tanuk. – Vámosi Julcsa esete. – A
holttest nyakán forradás. – A kék szem. – A paraszt lány lábujjai. – A
tanuk beszédének összehangzása.)

Ebből sok izetlenség származott a tárgyalás folyamán. Ott ült ugyanis
Bary aljegyző a tanuk utjában egy sarokszéken. Minden tanunak előtte
kellett elmenni s közvetlenűl mellette. Mint vizsgálóbiró ő érintkezett
a tanukkal sokáig és sokszor. Az eszlári tanuk túlnyomó része egy év
alatt teljesen megalakitotta, teljesen fölszerelte és kiképezte az ő
vallomását, melylyel majd a biróság elé fog állani. E vallomások eredeti
ötlete Barytól és társaitól származott. Minden tanu jóhiszeműleg
vallott. Minden tanu szentül hitte, hogy az az igazság, a melyet ő
állit, de azért minden terhelő tanu vallomása tárgyilag hamis volt. S a
legtöbb tanut lehetetlen volt a maga meggyőződésében megingatni.

Sok tanácskozás, sok tünődés, sok képzelődés és sok fenyegetés kellett
ahhoz, hogy száz meg száz tanu teljesen valótlan dolgokról teljes
egybehangzással nyilatkozzék. S itt ez történt. Az előkészülethez volt
idő elég. Egy egész esztendő. De mégse sikerülhetett volna, ha
mesterkezek nem avatkoznak a műbe, ha a tünődések és képzelődések szerte
csapongó ereit ők nem vezetik szabályozott mederbe s ha nem sikerül
nekik a tanuvallomások tárgyait egyszerü, tisztán látható és érthető
alakba öltöztetni.

Az elv, a végczél, az alapigazság az: Esztert megölték a zsidók. Erről
lelke mélyében meg kellett győződve lenni minden tanunak. A vallomás
minden részletének ehhez kellett alkalmazkodni.

A részletek szintén egyszerüek, világosak.

Április 1-én szombati napon délelőtt 11 és 12 óra közt kellett a
gyilkosságnak megtörténni.

Igaz, hogy Rozenberg és serdülő lánya Rózsi délután 1 órakor még
találkoztak Eszterrel, valamint Solymosi Zsófi és Vámosi Julcsa is
ugyanakkor találkoztak vele.

Csakhogy Rozenberg és lánya zsidók; – zsidó beszéd nem jöhet figyelembe.

Solymosi Zsófi testvérnénje ugyan Eszternek, de őt háromszor és négyszer
addig kellett a törvényszék elé hivogatni s ott faggatni, mig elvégre
kimondta, hogy nem emlékezik biztosan.

Vámosi Julcsa ellen pedig föllázadt a falu, saját édes anyja hamis
tanuságtétel miatt jelentette föl s szülői addig gyötörték, mig maga
ujra oda nem állt a biróság elé s ki nem jelentette, hogy ő hamisan
vallott, hamisan esküdött.

A junius 25-iki ülésen vallotta Vámosi Julcsa, hogy Esztert délután 1
órakor látta s erre megesküdött.

Két hét mulva a julius 9-iki ülésen megjelent édes anyja s följelentette
lányát, mint hamis tanut.

Elszörnyedtem. A hamis tanuság büntetése öt évi fegyház. A lányka 18
éves, ártatlan, szép alaku, dolgos, becsületes hajadon, szülőinek
azelőtt szemefénye. S ime saját édes anyja börtönbe akarja hurczolni.

Mi történhetett az anya lelkében?

Semmi különös. A lelkek méregkeverői, a vérvád szítói, a felekezeti
gyűlölség ügynökei megrontották az anya lelkét. Buta meggyőződés, de
meggyőződés vezette az anyát.

A julius 9-iki ülésen kérdéseket intéztem az anyához. Kifejtettem
előtte, hogy ő nem volt ott, a hol leánya Eszterrel találkozott, ő
miatta tehát leánya láthatta Esztert délután 1 órakor. Szóról-szóra igy
felelt:

– Délután egy órakor már nem láthatta.

– Honnan tudja azt?

– Bizonyitja az egész falu, hogy Eszter akkor már nem élhetett, tehát az
én lányom is csak délelőtt 11 és 12 óra közt láthatta.

Ime igy képződtek ki a terhelő tanuk igazságai!

A tanuk másik alapigazsága az volt, hogy a csonkafűzesi holttest nem
lehet Solymosi Eszter. Annak idegen holttestnek kell lenni, melyet a
zsidók csempésztek.

Szinte csodálni lehet azt a leleményességet, azt a termékeny
ravaszságot, a mely a tanuknál erre nézve egy év alatt megérlelődött.

Azzal álltak elő, hogy a holttest nyakán forradás volt, Eszterén pedig
nem volt, tehát a holttest Eszteré nem lehet. Pedig hát bizony a
holttest nyakán se volt. Nem láttak ott forradást se a bonczoló orvosok,
se a felismerési tanuk, se Zurányi Kálmán, se Szücs János. Tudták a
tanuk, hogy a holttest nyakát senki se tudja most már eléjük mutatni.
Valaki közülök rájött a ravasz ötletre s a többi beszélt utána
hűségesen.

Azzal is előálltak és pedig teljes egyetértéssel a törvényszék előtt,
hogy a holttest szeme kék volt, Eszteré pedig fekete volt. Igaz, hogy
Eszter szeme sötét barna volt, de az is igaz, hogy a holttest szemét is
sötét barnának látta minden tanu és szakértő. Csupán egy tanu mondta a
több mint harmincz tanu közül kéknek, de az is hozzá tette ott az előtte
fekvő holttest mellett, hogy a szeme épen olyan, a milyen Eszteré volt.
Természetesen a holttest szemeinek szine fölött egy év multán az
enyészet lett már úrrá, a jámbor tanuk ott a törvényszék előtt csattanós
czáfolattól már nem tarthattak.

Legérdekesebb azonban, szinte mulatságos, a holttest lábujjainak
kérdése. Az a kérdés, miként feküdtek a lábujjak egymás mellett.

A rendesen mezitláb járó szegényebb parasztlányok lábujjai, kivált ha a
lányok nem kövérek, nem szoktak szorosan egymás mellett feküdni, mint a
macska lábujjai, vagy mint az örökösen szűk czipőt viselő urasabb lányok
lábujjai. A mezitláb járó lányok lábujjai a legtöbb esetben kissé
szétállanak s valószinüleg Eszter lábujjai is kissé szétállottak.

A csonka-fűzesi holttesten, mikor meztelenül, iszaposan s mosatlanul ott
feküdt a fűzesben vagy Tisza-Eszláron a szedresben, senki se vette
észre, hogy a lábujjak bármi tekintetben szokatlanul vagy feltünően
feküdnének egymás mellett. Se széjjelállóknak, se egymásra fekvőknek
senki nem látta az ujjakat, tehát azok kétségtelenül szabályos, rendes
helyzetben állottak.

Másként állt a dolog 1882. évi deczember 9-én, a mikor a holttestet
száraz homokbuczka sirjából kiásták. Ekkor már a részben rothadó,
részben száradó lábujjak a rothadás és száradás következtében
össze-vissza görbültek s több közülök egymásra is hajolt. A mint a
tanukezelők ezt meglátták: nosza mindjárt készen volt az uj tünet és
tanuvallomás, mely a holttest azonosságának ellentmondott.

Szinte unalomig ismételgették a tanuk a birósági tárgyaláson, hogy a
holttest lábujjai egymáson feküdtek, egymás tetejébe zsugorodtak, holott
szegény Eszter lábujjai szépen széjjelállottak. Valamennyi tanu
szemléltetőleg is megmutatta kiterjesztett keze fején széjjelnyitott
ujjaival, hogy ime ilyen volt Eszter lábafeje.

És igy tovább. Haj, körmök, mell, emlők, csecsbimbók kérdésében egy év
mulva minden tanu oly okosnak és leleményesnek bizonyult s különösen oly
egyetértőnek, hogy szinte gyönyörüség volt őket hallgatni. Minthogy
pedig a közvád, de kivált a védelem képviselői azt hitték, hogy a
tanukra különösen Bary aljegyzőnek s Farkas Gábor eszlári községi
birónak van nagy befolyásuk: szükségesnek tartottuk, hogy Bary és Farkas
a hallgatóságban helyet ne foglalhasson, vagy legalább ne oly feltünő
helyen és módon, hogy a tanuk még most se menekülhessenek befolyásuk
elől.

Farkas Gáborra czélt értünk, őt a tárgyaló elnök a tanuk szobájába
utasitotta, de Bary aljegyzőre nézve nem értünk czélt. Egyik védőtársam
többször mint tizszer felszólalt erre nézve, de felszólalásának nem lett
eredménye. Se Bary önként nem távozott, se az elnök el nem távolitotta.

De hát az ügy fejlődésén ez elvégre semmit se változtatott.


III.

(Pártos közönség. – Péczely leleplezésén felzúdul. – „Mondja el
vallomását a tanu versben is.“ – A külső közönség. – A hirlaptudósitók.
– A nagy világ érdeklődése. – Dr. Náthán Berlinből.)

A közönség mindig teljes számban volt a tárgyaló terem fentartott
helyein. Urnők is gyakran szép számban voltak a birósági emelvény
mögött. A közönség tulnyomó része bűnösöknek tartotta a zsidókat s
szentül hitte, hogy a vádlottak ölték meg az eltünt lánykát. Alig mult
el ülés, hogy a közönség ne tüntetett volna. Zugással és gyanusitással
kisérte a mentő tanuk vallomását s helyesléssel, mosolyogva s jóváhagyó
fejbólintással a terhelő tanukét. Ha valamelyik tanu ügyesen, élesen
vagy vakmerően beszélt a vádlottak ellen, gyakran oda hallatszott a
birósághoz s hozzánk is a szó:

– Ez már derék lány! Ez már jóravaló igaz ember! Ez már helyre
menyecske!

A mentő tanuknak röstelkedni kellett, a terhelő tanuk büszkén
távozhattak. Többször fel kellett szólalnunk a közönség rendreutasitása
végett. Az elnök meg is intette gyakran a közönséget, de soha a nélkül,
hogy rejtett módon egyuttal meg ne dicsérte volna.

Történt oly eset is, hogy viharosan zudult föl a közönség. Én ellenem is
két izben. Egyszer junius 28-án, a mikor Péczely Kálmán irnok
rablógyilkos multját lelepleztem. Pedig ez jogosult, sőt talán szükséges
cselekmény volt, minthogy a nagyfalusi csendbiztos lakásán ő készitette
el, ő szerkesztette irásba tanuk nélkül és éjszaka Sarf Móricz borzasztó
vallomását. Oly ember tette ezt, a ki egykor gyilkos volt s tiz évet
töltött el fegyházban. Azt hittem, nem teljesiteném tökéletesen védői
tisztemet, ha ezt elhallgatnám.

Sokkal viharosabban indult föl ellenem a közönség a tárgyalás első
napján.

Az elnök e napon szabálytalanságot követett el. Az volt a tárgyalási
rend, hogy a tárgyalás megnyitása s az alaki teendők elvégezése után
első sorban a vádlottak legyenek meghallgatva. Eléjük kell terjeszteni a
vádat. Meg kell hallgatni mentségüket. Értesiteni kell őket arról, hogy
kik és mily körülmények terhelik őket s meg kell kérdezni, hogy ezekkel
szemben minő mentő vagy enyhitő jelenségekre hivatkoznak.

Csak ez után kerülhet a sor a tanuk meghallgatására.

Az elnök nem igy cselekedett. A vádlottak részletes kihallgatására nem
lett volna elég a tárgyalásra szánt hivatalos idő. De az elnök azt
akarta, hogy a vádbeli tényt az egyetlen tanu Sarf Móricz már az első
napon tárja teljes ridegségében a világ elé. Sarf Móricz erre teljesen
készen volt. Az elmult éjszaka különösen megérlelte elszántságát. Az
elnök tehát őt hivta elő s őt hallgatta ki először. Előbb, semmint a
vádlottak előadhatták volna mentségüket. Az elnök azt akarta, hogy Sarf
Móricz vallomása világitsa be a tárgyalás ez után következő napjait is.

S ehhez még más is járult. Szándékosan vagy szándéktalanul Sarf Móriczot
az ülés bezárása felé utolsó tanuként hallgatta ki. Ugy hogy kérdéseket
már se a vád, se a védelem képviselői hozzá nem intézhettek s a tanu
tudásának forrásait s egyéb körülményeit föl nem derithették. Sarf
Móricz száraz, egyszerü, rideg vallomása meg nem gyöngitett erővel
röppent szét a világba.

Hogy mindjárt az első tárgyalási nap igy végződjék: az komorrá tett
engem. Biztos voltam arról, hogy a tanu minden szava valótlan. Arra is
nyugodtan számitottam, hogy tanuskodása eredetének földeritése
vallomásának minden sulyát elenyészti. De ma nem, ma a földerités
lehetetlen. Tünődtem, miként lehetne a vallomás hatását erőtlenné tenni.

Elvégre találtam valamit. A tanu ugy mondta el vallomását, mint a gyerek
az iskolai feladványt. Gyorsan, szavalva, megakadás nélkül, irnoki
elmének irodalmi nyelvén s nem az eszlári parasztok népies nyelvén.
Nyilván látszott, hogy ezt a vallomást megtanulta s fölkérdezésre őrizői
előtt már többször elmondotta.

Oda fordultam a biróság elnökéhez e szavakkal:

– Méltóztassék a tanuhoz azt a kérdést intézni, hogy ezt a vallomását
nem tudná-e elmondani versben is.

Az első pillanatban néma csend lett a tárgyalóteremben. Elámult e
szokatlan s rendes viszonyok közt jogtalan felszólalásra mindenki. De a
másik perczben hangos zugással riadt föl a közönség. Az emberek
felálltak ülőhelyükről, kezeikkel hadonáztak s bár a zajban nem értettem
a szavakat, azt hiszem, sértő és kárhoztató igéket szórtak felém s az
elnökhöz felhivásokat intéztek, hogy erélyesen védje meg a biróság
tekintélyét s a tárgyalás komolyságát.

Az elnök rendreutasitott.

De én mégis meglehetősen elértem czélomat. Eléggé komoly embernek ismert
engem a közvélemény, magam is magasabb rangu köztisztviselő voltam
egykoron, közdolgokból gunyt üzni nem szoktam, a sajtó és közönség
nagyrésze nyomban belátta, hogy jó okomnak kellett lenni arra, hogy ily
értelemben szólaljak fel.

Volt közönség azonban kint az előcsarnokban, a széles lépcső feljáratán,
a kapu alján s kint a szabad téren. A közönség rendesen száz meg száz
emberből, néha egy-két ezer főből állott. A tárgyalási terem nagy
ablakjai a szokatlan nagy nyári hőség miatt rendesen nyitva voltak. Sok
szó az ablakon át is gyakran kihatolt a szabad térre. Járókelők nyomban
értesitették a szabadtéri közönséget a fontosabb részletekről. A tetszés
és nemtetszés zaját gyakran mi is behallottuk a szabadból. Tárgyalás
végeztével naponként a külső közönség önkényt nyitott sorfala közt
kellett szállásunkra mennünk s bizony sokszor hallottuk szereplésünknek
hol haragos, hol mulatságos, de rendesen nyers birálatát.

Egyébként a védőket semmi komoly bántalmazás nem fenyegette. De bizony
nem környezte az ugynevezett népszerüség se.

Hirlaptudósitókkal el volt árasztva a város. Minden előkelő magyar
hirlapnak volt egy vagy két tudósitója is. A bécsi nagy hirlapok mind
képviselve voltak. Az ő tudósitóik látták el értesitésekkel a nagyobb
német, angol, franczia és olasz hirlapokat is. Berlinből dr. Náthán nevü
nagyon tanult és tehetséges ifju volt a tudósitó.

Az ő nevéről azért emlékezem meg különösen, mert csodálatos
elfogultsággal lépett Magyarország földére.

A nyugoti Európa nem ismeri eléggé ezt az országot. Mongolnak és
tatárnak nézi a magyar fajt. Azt hiszi, hogy a mívelt államok
intézményei itt mind hiányoznak, a nép lóháton száguldozik a pusztákon,
az erdők haramiákkal teljesek s a személynek és vagyonnak biztonságát se
a nép míveltsége, se állami rend intézményei nem biztositják. Tudom,
hogy most már meglehetősen terjed nyugaton is országunk helyes ismerete,
de azt is tudom, hogy a tömegekben ma is furcsánál furcsább
balvélekedések élnek viszonyainkról.

Dr. Náthán, ez a mívelt berlini ifju például egészen elbámult azon, hogy
diszes és czélszerü törvénykezési helyiségeket, tanult és mívelt
birákat, rendes hivatalokat s mondhatni példás rendet talált. Azt hitte,
a zsidókat halomra öldösik s látta, hogy a közönség és a zsidóság közt,
a vérvád s a nagy per daczára is, kedélyes és bizalmas jó viszony áll
fenn. S azt hitte, ugy beszélte, hogy őt még Bécsben is azzal
ijesztgették, hogy a biróság nyilt mezőn tartja üléseit, lóháton és
karddal, pisztolylyal fegyverkezve jönnek össze a birák, s állig
fegyverzett, zord tekintetü pandurok lóháton terelgetik a vádlottakat,
tanukat és közönséget.

Csodálatosan érdeklődött a mívelt világ a nagy per eredménye iránt.
Amerikai nagy hirlapok hasábokat közöltek naponkint a per folyamáról.
Jöttek hozzám hosszu iratok Amerikából, jöttek Moskauból, Rigából, a
felső-volgai Samarából, a szent földről, Egyiptomból s a délafrikai
Johannesburgból is. Egyik Galyczin herczeg Szentpétervárról, egy olasz
főurnő Rómából hivott meg állandó vendégjeül. Fölkeresett Budapesten egy
indiai férfiu azzal a szóval, hogy látni akarta azt az európai embert, a
kiről Bombayban, angol és hindu nyelvü hirlapokban egy hónapon át többet
olvasott, mint szeretett császárnéjukról vagy Bismarck herczegről. Sir
Moses Montefiori elmult már – ha jól tudom – akkor száz esztendős, s
becses levele, melyet hozzám intézett, most is birtokomban.

Mindebben sok a tulzás s mindez nem is miattam történt, hanem az ügy
miatt. Ezer éves a vérvád, mely a közel négyezer éves vallásfelekezetet
kiséri. A mívelt államok korszerü törvénykezésének egész készségével a
vérvád pörét most tárgyalják legelőször. A középkor efféle pörei s a
mult századok vádaskodásai nem a vádlottak kellő jogvédelmével, nem a
tanuk elegendő szabadságával, nem független biróságok előtt s nem a
szükséges nyilvánossággal folytak le s nyertek befejezést. A világ
méltán volt kiváncsi arra, miből áll hát a vérvád voltaképen?

A kormány több táviró vonalt rendezett be egyenes összeköttetéssel
Budapestre, Bécsbe és Berlinbe, hogy a hirlapok tudósitói kellő
gyorsasággal dolgozhassanak.

Ily külső körülmények közt alakult meg a nagy per birósága.


IV.

(A biróság. – Korniss Ferencz, az elnök. – Elfogultsága. – A többi biró.
– Horánszky védő lemond. – Ujabb védőtársaim. – Friedmann és Székely. –
A vádlottak bátrak és nyugodtak. – A „marha“.)

A biróság elnöke Korniss Ferencz. Egyébként a nyiregyházi királyi
törvényszék elnöke. A vármegyében nagybirtokos, egyébként rokonszenves,
kellemes modoru és tekintélyes férfiu. Általános míveltsége megfelel
állásának, jogi tudománya és törvénykezési gyakorlata jeles. A nagy per
befejezte után nemsokára lemondott elnöki állásáról, a politikai pályára
lépett s mint képviselő, a törvényhozásnak lett tagja, hol a gróf
Apponyi által vezetett mérsékelt ellenzékhez csatlakozott.

Mint elnök, a per minden részletét teljesen ismerte s valóban bámulatos
munkát és buzgalmat fejtett ki annak vezetésében. Elfogult volt. Szentül
hitte ő is, hogy Solymosi Esztert a pörben fölmerült körülmények közt a
vádlottak fosztották meg életétől. Hitt a holttestcsempészet meséjében
is. A tárgyalás folyamán inkább a vádat képviselte, mint a tárgyias
pártatlanságot. De állásának kötelességeit nyilvánvaló és kirivó módon
sohasem sértette meg. A vádlottaknak s a tanuknak minden okos
szabadságot megengedett s a védők minden alkotmányos jogát teljes
tisztelettel érvényesülni engedte. Se élczeskedéssel, se hatalmi szóval
illetéktelen hangulatot előidézni nem törekedett.

Hogy a vérvád miként verhetett gyökeret meggyőződésében: e tünetet nem
tanulmányozhattam eléggé. Oly sok időt, mely erre szükséges lett volna,
nem tölthettem körében. Ismerkedésünk és ismeretségünk csupán hivatalos
volt. Itélőtehetségét minden irányban jelentékenynek találtam s ezért
nem látom tisztán elfogultságának se okát, se eredetét s kifejlődését.
Az általános zsidógyülölet ugyan sokat megmagyarázna, de zsidógyülölőnek
se tartották közelállói s régi ismerői. Tény azonban, hogy egész
esztendőn keresztül szakadatlanul oly társaságban, oly környezetben élt
és munkálkodott, a melyben mindenki meg volt a vérvád valóságáról
győződve. Ily társaság vélekedése, erős itélőtehetség daczára is,
magával ragadhatja a lelkeket.

Az egyik szavazóbiró volt Gruden Ernő. Idős, sőt elerőtlenedett embernek
láttam. Sohase beszéltem vele. Csupán 17 ülésben vehetett részt a
tárgyalás folyamán, julius 10-én betegség vett rajta erőt, a további
tárgyalásokon s az itélet meghozásánál már nem volt ott.

A másik szavazó biró volt Russu Gusztáv, java korabeli, oláh származásu,
kevés beszédü, hallgatag természetü. Tehetségét, tudományát meg nem
ismerhettem. A nagy per folyama alatt többnyire együtt étkeztem vele a
vendéglőben egy asztalnál, de a nagy per részleteiről vagy egyéb
birósági dolgokról egyetlen szót se váltottunk.

A birák felvilágositása, az ugynevezett informatio, Magyarországon
szokásban volt s lehet mondani, ma is szokásos. Elvileg és elméletileg
ez talán helytelen szokás, csakhogy az élet és gyakorlat nem mindig
felel meg az elvnek és az elméletnek. Ott, a hol a biróságok vagy
kizárólag vagy főleg irásból meritik az ügy ismeretét: az ügynek legfőbb
ura az előadó. Az előadó figyelmét minden gondosság daczára is
kikerülheti egyszer-másszor oly részlet, melyre az igazságkereső fél
nagy sulyt fektet. S ha az övét kikerülte, rendesen kikerüli a
szavazóbirákét is. Ez okból az igazságszolgáltatásra is gyakran előnyös,
ha a fél vagy jogi képviselője a szavazóbirákat fölkeresi s előttük
ügyének ténybeli s jogbeli természetét föltárja. Igy vált szokássá az
informatio. Semmi szokatlan se lett volna tehát abban, ha én Russu
biróval az ügy egyes részleteiről beszélgetek. Nem tettem.

Pótló szavazóbiró volt Fejér Barna. Fiatal ember s nem régi biró. Vele
se beszéltem az ügyről soha. Nagy bizalmam volt elfogulatlanságában. A
magyar kálvinisták sárospataki főiskolájának volt növendéke s nem
kételkedtem abban, hogy minden babona s vallási gyülölködés hiányzik
lelkéből. A kálvinisták két századon át sokat szenvedtek a Habsburgok
uralma alatt, sok üldöztetést kellett nekik kiállaniok s másfél század
óta az országban kisebbségi egyházat képviselnek. Kisebbségben levő s
üldözött felekezet lelkében a szerénység, a szabadság s az igazság
érzete fejlődik ki szükségkép, mely az uralkodó hatalommal s a
hatalmasabb egyházzal szemben csak ez érzetben találja menedékét. Ez
érzettel pedig a vallási gyülölet össze nem fér.

A biróság jegyzője Simon Viktor fiatal ember volt. A per folyamában nem
lehetett szerepe, minthogy a jegyzőkönyvek gyorsirói följegyzésekből
készültek.

Volt szükség tolmácsra is. A biróság nyelve az állami nyelv, a magyar.
Ám a holttest-csempészet kérdésében voltak vádlottak és tanuk az ország
északkeleti határáról, a kik rusznyák nyelven beszéltek s magyarul nem
tudtak. Hites tolmácsként Baksai Bertalan huszti ügyvédet alkalmazta a
biróság, a kit azonban több izben a nyiregyházai görög katholikus
lelkész váltott föl.

Igy alakult meg a biróság.

Ki kell még terjeszkednem két védő társamra.

Horánszky Nándor védő társam február elején a védelemről lemondott s
lemondását a törvényszék elé terjesztette.

Indokul azt hozta fel, hogy a nyiregyházi törvényszék a helyi
viszonyokhoz s a kifejlődött izgatottsághoz képest a közvéleménynyel
szemben nem független eléggé s elfogulatlan nem lehet. Innen a vizsgálat
hosszadalmas volta s több irányu szabálytalansága. Biróküldés szükséges.
Ámde az igazságügyek minisztere s a kormány a közhangulattal szemben
gyenge s a biróküldést elrendelni nem akarja. Igy az ügynek minden
rejtélyét földeriteni nem lehet, a védelem kezei megkötvék, s ő e miatt
magasztos hivatását nem teljesitheti.

Mielőtt elhatározta magát: fölkeresett s tudatta velem szándékát. Nem
tudtam helyeselni e szándékot. Indokait igazaknak találtam s fontosaknak
is, de ugy vélekedtem, hogy ezek daczára is a magasabb erkölcsi
kötelesség azt parancsolja, hogy helyünkön maradjunk s tisztünk
nehézségei elől meg ne futamodjunk.

Horánszky a politikai pályára is gondolt, mely előtte állott, s melyről
azt is hihette, hogy a védők ellen is folyton szított s folyton emelkedő
gyülölködés azt megszakithatja.

Igy mondta nekem, de én azt hiszem, ez nem az ő indoka volt, hanem
pártjáé. Az országgyülési nemzeti párthoz tartozott s annak egyik
jelesebb tagja volt. A párt bizton számitott arra, hogy egykor kezébe
veszi az ország kormányát s ez esetben Horánszkyt nem nélkülözheti. De
összetépett tekintélylyel nem vehetné hasznát. Tanácskoztak e fölött
pártja kebelében s arra kérték, mondjon le védői tisztjéről.

Nem tudtam az ellenkezőről meggyőzni, 1883. évi február 9-én beadta
lemondását a birósághoz.

Gondoskodni kellett férfiuról, a ki helyét betöltse. Az országos
izraelita központi iroda titkára megkérdezett, elfogadnám-e védőtársamul
Friedmann Bernát jogtudort s budapesti ügyvédet? Elfogadtam készséggel.

Kiváló tehetség, jeles jogász s rokonszenves egyéniség. Nagy bűnügyi
gyakorlata volt már a fővárosi biróságok előtt, s a zsidók ugy
vélekedtek róla, hogy az ország zsidó vallásu ügyvédei s jogászai közt ő
mindenesetre a legelsők egyike. Ez is egyik ok volt előttem, hogy
mindenesetre szivesen fogadjam. Elvégre a nagy per nagy mértékben a
zsidók ügye s egészen természetes s az aggódó felekezetre is
megnyugtató, ha hozzá tartozó kiváló ügyvéd is részt vesz a védelemben.

Nem csalódtunk. A tárgyalás egész folyamán fáradhatatlan szorgalommal,
nagy buzgósággal s jeles sikerrel végezte védői tisztét. A kérdéseknek
inkább jogi és törvényességi oldalát képviselte s oly szerencsés módon,
hogy valósággal a közönség zsidógyülölő része se haragudott rá, sőt még
rokonszenvezett is vele.

Még egy védőtársam volt. Székely Miksa jogtudor és ügyvéd. Fiatal ember,
nyiregyházi születés, ottani előkelő zsidó kereskedő család sarjadéka.
Korábban nem ismertem.

Ama nagy érdeklődés miatt, melylyel a nagy pert kisérte a művelt világ,
egészen természetes, hogy az ügyvédek nagy serege törekedett arra, hogy
a perben védői szerephez jusson. Tudom, hogy a vádlottakat is, a zsidók
központi irodáját is, az előkelő s befolyásos budapesti zsidókat is
sokan ostromolták e czélból. Hozzám is többen fordultak s voltak olyanok
is, a kik tekintélyes pénzösszeget ajánlottak föl – nagy csodálkozásomra
– ha védő társul elfogadom őket. Vagy azt hitték, hogy a védelemért
óriási összegeket nyujtanak tiszteletdijul, vagy számitottak arra, hogy
a világhirü perben egyszerre nagy névhez jutnak, s mindahhoz az
előnyhöz, mely a nagy névvel jár. S az ostromlók közt bizony felesen
voltak a keresztények és a zsidók.

Székely Miksa ez időben látogatott meg s szerény, művelt s
rokonszenvemet fölgerjesztő módon előadta, hogy ő fiatal ügyvéd,
nyiregyházi származásu, az eszlári vádlottak némelyike jól ismeri
családját is, őt is s teljes bizalommal őt óhajtja védőjéül. Megnevezte
Junger Adolf, Lusztig Sámuel és Braun Ábrahám vádlottakat. Ő azonban
csak az esetben vállalja el a védelmet, ha én szivesen fogadom s
buzgalmához képest bizalommal látom. Egyuttal érintette, hogy ha előkelő
férfiak őt az ifjut talán nem szivesen látják a védők közt, s erre nézve
előttem is nyilatkoznának, legyek hive.

Nagyon megtetszett ez a fiatal kartárs. Tehetséges és tanult jogásznak
ismertem föl. A straszburgi, berlini és budapesti egyetemeken hallgatta
a jogi tudományokat. Később családja tagjaival is megismerkedtem s
szives barátságra léptem. Nagy buzgósággal, az ügy iránt való
szeretettel, sőt valódi lelkesedéssel képviselte a kezén levő nagy
érdekeket. S ama negyvenöt nap alatt, mig a tárgyalás miatt Nyiregyházán
voltam, vele és családja körében a munka fáradalmai után sokszor
felüdültem, sok kellemes időt töltöttem el. Ezután különben nemsokára
elhagyta az ügyvédi és jogászi pályát, a gyakorlati közgazdasági térre
lépett át s Budapesten a nagyhirü Machlup-féle bőrgyárat vette át s
tartja virágzásban.

Özvegy Solymosi Jánosnénak, a leányavesztett szegény anyának mint
magánvádlónak jogi képviselője Szalay Károly ügyvéd volt. Somogymegyei
birtokos. A vármegye közdolgaiban tevékeny szereplő s akkor az országos
antiszemita párt egyik vezérembere. Éles, kiváló elme, sok gyakorlati
tudás, vidám és rokonszenves modor, ügyes szónok. Több országgyülésen át
később képviselő. Nagy szerepe a perben a perjogi rendszer szerint nem
lehetett. Csakis a kár felszámitására s ha a közvádló a vádat elejtené,
annak fentartására szoritkozhatott.

A hosszu tárgyalás részletéről, a mennyiben az ügy benső igazságára
vonatkoznak, itt nem akarok s nem is szükséges szólani. Csak a
külsőségek, csak az alaki dolgok közűl emlitek fel néhány érdekességet.

A vádlottak se kimerűlve, se elszomorodva, se leverve nem voltak. Az
egész évi börtön alig látszott meg rajtuk. Odujuk egészséges s ételük
eléggé bő és tápláló volt. Étkezésükben vallási szertartásaikat
megtarthatták. Otthon valamennyi szegény, falusi, fölötte egyszerüen
étkező és ruházkodó s gyakran nélkülöző zsidó volt.

Bátran, tiszta öntudattal, sőt nagy önérzettel néztek a vád szeme közé.
Semmit se féltek a végeredménytől, sőt gyakran bizonyos vértanui nyugodt
elszántság jelensége is látszott egyiken-másikon. Természetesen nem egy
módon. Kinek-kinek egyénisége szerint.

Svarcz Salamon, a metsző, tünődő, gondolkodó, erősen érző, de bőven
beszélő ember. Az elnök kérdésére, hogy mivel menti magát a vád ellen,
mit szól a büntetthez, tudományos modorban akar felelni.

– Ily büntett – ugymond – lehetetlen. De mi okból is történt volna ez?
Mi indithatott volna bennünket e szörnyű büntett elkövetésére?

Igaza van. Ok nélkül semmi nem történik. Nagy dolognak nagy okának kell
lenni. Azonban a vérvád benne van a levegőben. Erre Svarcz igy felel:

– Ez a vád lehetetlen. Bebizonyitom a szentirással, bebizonyitom a
világtörténelemmel, bebizonyitom tanulmányaimmal, hogy lehetetlen, hogy
izraelita ember vallási szempontból gyilkosságot kövessen el.

Nagy szavak, de kicsiny ember szájából. Igaz, hogy teljes igazság van a
szavakban, de minden igazság daczára is a nagy szó és kis ember együtt
vidámitó hatással van a közönségre. A magyar példabeszéd igy jellemzi e
tünetet: kicsiny ember nagy bottal jár.

Lusztig Adolf egyszerübben felel a vérvádra.

– Sajnálom, hogy akad ember, a ki ezt a vádat elhiszi.

Furcsa felelet, de megvan a hatása.

Ő nem hivatkozik szentirásra és világtörténetre, nem is tünődik, nem is
okoskodik. Csak megsajnál valakit. De nem önmagát sajnálja, a ki egy év
óta ül a börtönben eme vád miatt; nem is feleségét, gyermekeit,
rabtársait sajnálja. S nem is hitsorsosait. De kit sajnál hát? Sajnálja
azt a boldogtalan embert, a ki ezt a vádat hinni tudja.

Lehet, hogy utczán szedett köznapi szólásmód csak az ő beszéde. De ha ő
megfontolta s ugy mondotta ki szavait: akkor szavaiban az igazság keserü
is, vidám is, fönséges is.

Junger Adolf vádlott ősz, rokkant ember. Fehér, hosszu szakálla befödi
mellét. Mozdulatlanul ül székén s fáradtan mozgatja szemeit és
szempilláit. Csöndesen felel a vádra.

– A vád nem igaz. Én öreg ember vagyok. Jól tudom, hogy kevés esztendőm
van hátra, itt hagyom e földi életet. Oly igaz, mint egy isten van
felettünk, hogy én Solymosi Eszter eltünéséről semmit nem tudok.

A gyermeknek még van hite s az öregnek megint van hite. A léleknek oly
nagy mélysége s oly nagy világossága a hit, hogy a ki azt láthatja és
hallhatja: annak meg kell rendülni s annak magának is hinni kell.

»A mint egy isten van felettünk« – e szót használja az ősz vádlott. De e
szót használja igen gyakran a valóságos bűnös is, mikor mentegetődzik,
tagad s védi magát. De öreg, rokkant halálaváró ember szájából mégis
nyomatékos ez a szó. Belenyillalik a hallgató ember lelkébe. Mint a
mély, búgó, szomoru zenehang, ha sötétben távol messzeségből halljuk.

Sarf József már másként beszél. Ez az egyházfi, ez a »zsidó harangozó«,
mint az eszlári parasztok mondják. Ez a foltozó varga, ez a napszámos
munkás, a ki eljár keresztyén gazdákhoz burgonyát és kukoriczát kapálni.
Naptól barna arcza, kezefeje mint egy lapát, minden szava nyers,
közvetlen, elmés, okos. Minden szaván ott az egész lelke. Mintha nem is
zsidó volna, hanem bátor, romlatlan vérü ősi magyar paraszt.

Hát ez mit mondhat a vádra? Mi lehet ennek arra első szava? Bizony
kemény szó az.

– A mostani világban nem gondoltam, hogy még olyan emberek is legyenek,
a kik azt higyjék, hogy a zsidóknak husvétkor vért kell venni.
Hajdanában lehettek ily marhák.

Egy szót se mondott többet.

Nem is kellett. Hiszen ezzel meg van mondva minden. De még a mindennél
is több.

»Marha« – ez a szó a magyar nyelvben sok mindent jelent. Hajdanában az
volt az értelme, a mit most aranyból, ezüstből, drágakőből készitett
kincsnek, ékességnek, drágaságnak nevezünk. Később a mezei gazdaság élő
és mozgó értékét, a lábas és igás jószágot, a méneseket és gulyákat, a
nyájakat és csordákat, a kondát, csürhét és falkát nevezték marhának. Ma
már mindent a maga nevén neveznek. Ma már a mén, a paripa, a kancza, a
csikó, a juh, a sertés, a kecske egy se marha. A kutya, macska, a házi
szárnyas se marha. Ma már az ökröt, bikát, tehenet, borjut, üszőt, tinót
is a maga becsületes nevén nevezik.

De a tulkot, a szarvas jószágot még most is illetik a »marha« szóval
kiváltképen akkor, ha megbolondul, ha rakonczátlan, ha bomlottul
bogárzik, ha elszakasztja fékét, ha kidönti a keritést, ha eltiporja a
kis gyereket s az apró jószágot s neki megy, mint a vak ló, mindennek.

Gunyszó ma már a »marha« szó. Többször használják emberre, mint oktalan
állatra. De csak olyan emberre, a ki durva, faragatlan, nem ismer se
istent, se embert, lábbal tapod minden tisztességet s keresztül gázol
apán, anyán, hitvesen s minden becsületen.

Nos hát Sarf, a foltozó varga, ilyen valaminek tekinti azt, a ki még ma
is el tudja hinni, hogy a zsidóknak husvétkor keresztyén vér kell.

Bukszbaum Ábrahám csak tréfára vette az egész dolgot. Elég fiatal és
egészséges volt hozzá. Mikor a Móricz tanu szemébe mondta tanuságát, egy
szót se szólt addig, mig a Móricz tanunak szemei közé nem köpött
néhányszor. Csak azután mondta neki: Piha! Gazember!

Azt mondják: a szembeköpés az alacsony sorsu zsidók különös sajátsága.
Igaz, hogy a köpésről a szent irások is különböző vonatkozásokban
többször emlékeznek. Sajátságos jele a haragos megvetésnek. Mintha
némely állat is csinálná. A medve s némely macskaféle mintha leköpéssel
riasztaná meg kezdetben ellenfelét.

A tárgyalási idő bevégeztével nyomban fölkerestem Bukszbaumot odujában,
ott az értekező szobában magamhoz hivattam s komolyan megintettem.

– Minő csuf dolog az, leköpni a tanut.

– Ilyen tanu nem érdemel mást.

– De ezt nem szabad tenni Bukszbaum s egyáltalán nem szabad a biróság
előtt haragudni.

– Nem is haragudtam én, csak az elnök urnak akartam megmutatni, hogy
most már én is haragszom.

Ime Bukszbaum eszejárása!

A kinek a büntető igazság kiszolgáltatásában nagy gyakorlata s jó szeme
van s élesen és gondosan tud figyelni, a vádbeli gyilkosnak már
védekezéséből is rendesen eltalálja, hogy bűnös-e vagy ártatlan az. A
hang, az arcz, a szem és száj körüli vonások mozgása, a fejnek és
testnek tartása, a lélek belső harczának külső tünetei tökéletes
tanuságot tesznek a valódi igazságról az igazi lélekbuvár előtt, a ki
azt a tanuságot érti. Még egyes embernél, egyes vádlottnál is ritkán
csalódik az élesen figyelő gyakorlott biró.

A nagy perben négy embert vádoltak közvetlen gyilkossággal s hatot
azzal, hogy bünrészesek voltak a gyilkosságban. Tiz ember tehát.
Különböző koru, multu, gondolkozásu emberek. Csak abban egyenlők, hogy
egynek sincs magasabb míveltsége, ámbár míveltségük mértékében is nagy
az eltérés.

Nem beszélhettek össze, hogy miként védekezzenek. De ha összebeszéltek
volna is: lehetetlenség, hogy annyiféle faggatás közben mind a tiz
egyenlő módon védekezzék, holott mind a tiz más koru s más gondolkozásu.
És a templomi imát kivéve, sohase voltak közös foglalkozásra
szövetkezett társaságban, tehát közös módszert önkénytelenül se
sajátithattak el egymástól.

De mint látjuk, nem is egyenlő módon védekeztek.

Érdekes a koldus zsidónak, Volner Hermannak védekezése is. Lényeges
védelme ez:

– Én sohase voltam azelőtt Eszláron. Én se ismertem ott senkit, engem
sem ismert ott senki. Senki se tudta, ki vagyok, mi vagyok, bizhatnak-e
bennem, nem árulom-e el őket nyomban? Vajjon, ha ott nyolczan-tizen
embert akartak ölni: mi szükségük lett volna én rám s miként eresztettek
volna engem maguk közé, engem, a teljesen ismeretlent?

Egyszerü és igaz beszéd. Hatása észrevehető volt.

S bizony nem volt abban a gyülölköző közönségben senki, a ki már a
tárgyalás első napjaiban is ki ne ábrándult volna. Senki, a ki a vádat
igazságosnak tekintette volna.


V.

(A közvádlót megtámadják. – Nem kap elégtételt. – A közönség a védők
ellen. – A népszerüség. – A vérvád ősi természete. – Nem per ez, hanem
bajvivás a faji ösztön ellen.)

Igazi botrány csak egyetlenegy fordult elő a tárgyalás egész tartama
alatt.

Szeyfferth Ede királyi főügyészi helyettesen, a közvád képviselőjén már
a tárgyalás alatt észre lehetett venni, hogy ő nem hisz a vádban s
mihelyt a tárgyalás sorrendje megengedi: elejti azt. A közönségnek
zsidóüldöző hevesebb, szenvedélyesebb része e miatt mély gyülöletet
táplált ellene. Különösen Ónody Géza, a megyének egykori szolgabirája s
most a megye egyik kerületének országgyülési képviselője. Eszlári lakos
és bérlő, a vizsgálóbirónak a vizsgálat alatt egyik benső bizalmasa.
Köztudomásu volt, hogy a zsidóellenes országos mozgalomnak ő volt egyik
vezetője.

Ónody Géza a tárgyalás harminczegyedik napján, julius 19-én, Szeyfferth
Ede főügyészt a törvényszéki teremhez vezető lépcsőn, tehát a biróság
helyiségében, személyesen megtámadta, sulyosan sértő szavakkal illette s
botjával is megfenyegette. S nyiltan kijelentett szavai szerint azért,
hogy hivatalos kötelességének gyakorlatában őt megzavarja.

Sulyos eset volt, nagy feltünést keltett, beleütközött a büntető
törvénybe is. Szeyfferthet mindenki nemes férfiunak s buzgó és derék
tisztviselőnek ismerte, nyomban illetékes jelentés ment róla kormányhoz,
birósághoz, zajt ütött belőle a sajtó is.

A kormány a vármegye főispánját táviratban utasította a megfelelő
óvintézkedések megtételére. A főispán átirt a birósághoz s átiratát a
julius 20-iki tárgyaláson olvasta föl az elnök.

Az átirat igy szólt:

»A kormánytól nyert utasitás folytán azt, ki a biróságot, vádlót vagy
védőket megfélemliteni megkisértené, bárki legyen, minden kivétel nélkül
hatalommal fogom ártalmatlanná tenni.«

Tudomásul vettük. Jól van. Erős szó az az átirat, de mégis csak szó.
Több botrány nem történt ugyan, de az a botrány mégis megtörtént
annyira, hogy a közvádló, az államnak az a magas állásu igazságügyi
képviselője még se kapott elégtételt, a jogrend megsértése még se vont
maga után megtorlást s a ki a jogrendet megzavarta, annak még se görbült
meg hajaszála se. De hát akkor olyan világ volt. A zsidók ellen s a
zsidók jogainak őrizői ellen akkor büntetlenül lehetett véteni.

De most már a főispán átirata után futó tűzként terjedt el az a hir,
hogy a védők se mentesek, az ő személyük biztossága is kétséges, őket is
fogják bántani.

E hirnek nem volt igaza.

Három védőtársam: Funták, Friedmann és Székely ellen épen nem volt semmi
ingerültség. Mind a háromnak egyénisége inkább engesztelő, mint izgató.

Heumann Nyiregyházán lakott s a társadalom őt valláskülönbség nélkül
kedvelte korábban. Talán épen ezért támadt ellene némi ingerültség.
Miért védi a zsidókat? Tőle mint zsidótól is megvárták volna, – igy
okoskodtak – hogy álljon félre s engedjen szabad utat az ügy
lefolyásának. A balgatag közönség azt hitte, hogy a védelem csak az
igazság kideritését akadályozza.

Igazság!

Mi volt akkor az igazság?

Az ország egyik legelső államférfiának komoly szemrehányást tettem,
miért nem emeli föl szavát a zsidóság ellen oly fenyegető szenvedélylyel
üzött izgatás csillapitására?

– Hát belenyuljak az igazságszolgáltatásba? Hát zsidót már ne lehessen
fölakasztani?

Ezt felelte. Pedig egyébként a legnemesebb és világosabb lelkek közé
tartozott.

Miben láthatta akkor a fölizgatott tömeg az igazságot?

– Föl kell akasztani a zsidókat!

Heumannban keményen ellenálló hősi szellem lakott, soha se maradt adós a
felelettel. S az izgatókat megfelelő vastag szavakkal jellemezte.
Szavait széthordták, tulozva, ferditve elterjesztették. E miatt támadt
megyéjében ellene némi ingerültség. De a vármegye előkelői közt hatalmas
barátai akadtak. S mert a város lakossága jó embernek ismerte, bizony a
tömegtől se tarthatott.

Őszintén meg kell vallanom: a legnagyobb ingerültség ellenem volt. Az
ugynevezett népszerütlenség az én nevemet és alakomat vette körül
legjobban. Igy mondták sokan nekem is, igy beszélték országszerte s igy
irták naponként a hirlapok.

Sok érthetetlen dolog van a világon. Valóban a logika törvényei a tömeg
gondolkozásában és szenvedélyében nem a legerősebb, nem a leghatalmasabb
törvények.

Engem okolt s engem kárhoztatott a tömeg azért, hogy a vérvád
szétfoszlott s a vádlottak megmenekültek. Pedig nem én voltam a biróság,
a kinek hatalmában állott őket elitélni vagy fölmenteni. S az ország
mind a három foku birósága egymás után egybehangzólag ártatlanoknak
találta őket, holott a másod- s harmadfoku biróság elhatározására
egyáltalán semmi befolyásom nem lehetett.

A szenvedélyes gyülölködés nem fontolgat. Jelszó kell neki és áldozat. A
zsidókat nem tudta, a biróságot nem akarta áldozatul nyerni: tehát
ellenem intézte rohamait.

Nem törődtem vele. A népszerüség nagy kincs, sok nemes öröm forrása.
Gyakran nem is lehet könnyü szerrel eljutni hozzá. Gyakran csak a halál
után támad föl, a mikor nem sokkal ér többet, mint a sirhalmon tenyésző
virág annak, a ki a sirban nyugszik. A népszerüség iránt soha se voltam
érzéketlen.

De vagy gyönge vagy hitvány lélek az, a ki a népszerüséget czélnak
tekinti. Mívelt társadalomban s szabadsághoz szokott államban a
népszerüség óriási erő és hatalom – de csak eszköznek a közérdek
becsületes szolgálatára. A ki nem erre használja, hanem önző czélokra
vagy hivalkodásra: az sulyosan vét nemzete ellen s működése nemcsak
káros, hanem gyakran utálatos is.

Egyetlen perczem se volt az életben, a mikor féltem volna a
népszerütlenségtől. Éreztem, hogy fajomnak hű és igaz példánya vagyok.
Éreztem, hogy az irodalom és a közélet terén érdemes munkát végezni elég
erőm van. Biztam magamhoz, hogy ily munkára mindig lesz bennem elég
buzgóság. Hát bizonyára visszatér hozzám a szükséges népszerüség, ha
most elfordul is tőlem.

Egyébiránt messze tőlem sohase távozott el. Időnkint hátat forditott, de
közelemben maradt, hogy ha kell, kéznél legyen.

A nagy perben pedig igazam van.

Hiszen vádlottakat védek, a kik szenvednek. Védem őket szabadon,
nyilvánosan, biróság előtt, az alkotmányos jog korlátai közt s e jog
paizsa alatt. Az ily védelem még akkor is szent és tiszteletreméltó, ha
a vádlottak igazán bűnösök.

De a kiket én védek, azok ártatlanok s ok nélkül szenvednek sulyos
üldözést. A birói elfogultság áldozatai ők. Ez a meggyőződésem. S e
meggyőződésem sok megfigyelésnek, bő élettapasztalatnak s erős
megfontolásnak eredménye. Kötelességem, de jogom is e mellett
rendületlenül állani.

Mind igaz ez s gyakran előforduló rendes, megszokott bűnperben meleg
elismerés kisérné nagy munkámat. Ám ez a per rendkivüli.

Nem büntetőjogi per ez, bár mennyire beleszoritják is a birói eljárás
keretébe s bármiként földiszitik is a perjog czafrangjaival. Annak a
tizenöt eszlári vádlottnak valóban semmi szüksége sem volt arra, hogy
Sarf Móricz és Matej Ignácz ostobaságai ellen épen én védjem meg őket.
Elvégezhette volna e munkát az ország három-négyezer ügyvédjének
mindegyike. Ha ez a per mindennapi megszokott per lett volna.

A vérvád szörnyü alakja állt a világ előtt!

Mi az a vérvád voltaképen?

Minden történetalkotó fajnak más a vallása. Még a keresztyén vallás is
más meg más a nagy emberfajok és a nagy nemzetek szerint. A fajok és a
vallások is türelmetlenek egymás iránt. A tömegek míveltsége a
legmíveltebb nemzeteknél se jutott még el bölcseleti magasságra és
tisztaságra. A tömegek faji és vallási türelmetlensége időnként annyira
feszül, hogy megkivánja a harczot. A zsidó más faj és más vallás. Hadat
üzennek neki. A hadüzenet egyik ősi megszokott alakja a vérvád. Ezer
éves alakja s a babonás hit által megszentelt alakja.

Előáll a harcz. Művelt korunk szelidebb módszerével, de azért
könyörületlen szenvedélyével folyik a harcz. A harczba belevegyül az
önzés, az életnek a munka és siker versenyéből fakadó gyülölködése s a
politika cselszövénye is. Valami véletlenség belekeveredik a harczba s
annak perjogi, birósági alakot ad.

De per ez már ennélfogva?

Dehogy per. Csak az alakja az. A régi harcz az, a fajok és a vallások
egymásközti feszengésének harcza. A melyben az emberszeretetnek és
tiszta elmének kell szembeszállani a tömegek babonájával és
szenvedélyével. A biróság a bajvivó tér, a védelem képviseli az
emberszeretetet és tiszta elmét. A czél a babonának és szenvedélynek
legyőzése.

Kezdettől fogva igy ismertem föl szerepemet e nagy perben.

De épen ezért kezdettől fogva mindig lehetőnek tartottam, hogy akadnak
izgatók, a kik botrányt készitenek ellenem s ha a hirlapok csuf rágalmai
és gyanusításai ártalmamra nem lehetnek, utoljára a személyes támadástól
se riadnak vissza s merényletekre is készen lesznek. S a végtárgyalás
alatt erre csak Nyiregyházán lehet alkalom.

Ennek elejét kellett venni. Saját érdekemben is, de az ügy érdekében is.


VI.

(Megvédtem magam a támadások ellen. – Andrikovics uram. – Titkos
testőrségem. – A védelem felosztása. – Az én védő beszédem. – Agyam
elfáradt. – Miként alkot az agy? – Hét órán át tartó rögtönzött beszéd.)

Ismertem a viszonyokat. Tudtam, hogy falusi magyar parasztot ellenem
felbujtani nem lehet. Még cselédet, még napszámost se. De a városban
mindig van dologtalan, őgyelgő ember, fiatal és idős, a kit
lehurrogatásra, ablakbeverésre, tömeges orditozásra, személyes
megtámadásra könnyen ki lehet bérelni. Az ily emberek rendesen ott
ácsorognak a köztéren, a templom előtt, a megyeház és törvényszéki terem
közelében. Biztosra vettem, hogy az első napokban nem lesz merénylet.
Ugy gondoltam, hogy a felbujtásra az ügynökök és közbenjárók a vármegye
hajdui s hivatalszolgái lesznek. Az pedig kétségtelen volt, hogy a
felbujtáshoz pénz kell, pénz nélkül a köztéri csavargók senki fejét és
ablakát be nem verik, hanem erre föl kell őket bérelni.

Nohát fölbérelem én magam mellett. Megelőzöm az izgató urakat. Mire azok
fölébrednek: enyém lesz a köztéri ácsorgó tömeg.

Igy történt.

Szállásomból az út a tárgyaló teremig a köztéren keresztül vezetett. Ezt
az utat naponként megtettem néhányszor. Zsebjeimet tele raktam ezüst
forintosokkal. Mai számitással két koronát, valamivel többet, mint két
frankot tesz az akkori forint. S elől-utól akárkivel, akárhol
találkoztam a köztéri ácsorgók közül, akár öreggel, akár fiatallal,
asszonynyal, leánynyal is, mindegyik számára volt egy ezüst forintom.
Ugy tettem a vármegye huszárjaival, hajduival, a hivatalszolgákkal, a
szolgálatban levő börtönőrökkel. De nem ingyen, nem jogczim és szolgálat
nélkül adtam a jutalmat. Vagy esernyőt, vagy felsőkabátot, vagy valami
iratot, botot, zsebbevalót, tollkést készakarva otthon feledtem vagy a
törvényszéknél hagytam s annak utánam hozása volt a jogczim és
ellenszolgálat. Néhány krajczárnyi szivarért ötször-hatszor küldtem
naponként ide-oda. Levelek és névjegyszállitások, üzenetek napirenden
voltak sokszorosan. Minden öt-tizpercznyi útért szivesen és jó szóval
adtam oda az ezüst forintot.

Szinte csodálni lehet az eredményt, mely rám nézve bekövetkezett. S nem
is került épen sok pénzbe. Hat hét alatt csak 1573 darab ezüst forintos
fogyott el. De a munkanélküli emberekre különös hatása volt a
bőkezüségnek. Ehhez szokva épen nem voltak. Rendes napszámuk alig fél
forint s ezért lótni-futni, dolgozni kell egész nap. S ime, most akad
ember, a ki néhány percznyi könnyü munkáért két napra járó fizetést
nyujt. Nyiregyháza kis vidéki város. Lakossága tulnyomó részben mezei
kisbirtokos. Őgyelgő, munkanélküli ember, asszony alig van pár száz. Ez
se mindig munkanélküli. Azt az összeget tehát ama rövid idő alatt
megérezték.

Az urak maguk közt gunynevet adtak rám. Gunynevem volt a »fősaktervédő«.
E néven ismert a szegényebb nép is. Ám a fősaktervédőről egy hét mulva
az egész város azt beszélte, hogy derék ember, jó szive van, van ugyan
sok pénze, de nem sajnálja, szivesen oda adja a szegény embernek, miért
nem olyanok az ő helybeli uraik?

Volt a városban egy vendéglő, a vidékiek, vásárra járók s helybeli
szegényebb sorsu iparosok számára. Nagy udvara, nagy szobái, olcsó
étele-itala. Ugy emlékszem, Andrikovics uramnak nevezték a vendéglőst.

Nagy tekintélyü férfiu volt az alsó néposztályban. Ő volt a nyiregyházi
antisemiták vezére és főszónoka. Az ő vendéglője volt az antisemiták
gyülekező és mulatozó helye. Az eszlári biró, Farkas Gábor s a sok
eszlári tanu és hozzávalója mind oda szállt. Ott készült a tanuk
közvéleménye. Ott születtek a bolond ötletek a holttest kék szeméről,
meglévő körmeiről, az eltünt leánykának szétálló lábujjairól s egyéb
effélékről. Ott szidták és rémitgették azt a tanut, a ki a zsidóknak
pártját fogná s a keresztyénséget elárulná. Valóságos tanugyártó műhely
volt Andrikovics uram tanyája, a ki azonban maga nem vett részt az
efféle műveletben. Ott beszéltek gyakran arról is, hogy az »urak«
mennyire szeretnék, ha a köztéri ácsorgók a »fősaktervédőt« lekiabálnák
vagy megdobálnák, vagy valami egyebet is tennének vele.

Ugy két hét mulva fölkeresett engem Andrikovics uram lakásomon. Valami
örökségi, valami végrendeleti ügye volt, abban kért volna tőlem
tanácsot. Ez volt látogatásának jogczime.

De azt hiszem, mégis azért jött, hogy közölje velem azokat, a melyek az
ő vendéglőjében történnek s hogy engem megnyugtasson. Meg is mondta
szemembe.

– Én haragszom a zsidókra – ugymond, – a pokolra kivánom valamennyit. De
én mindennap ott vagyok a tárgyaláson, mindent megvigyázok, de nekem
csak a képviselő ur az én emberem. Becsülöm, tisztelem, igaz embernek
tartom a képviselő urat. Az én vendéglőmben sok mindenféle tarkabeszéd
történik, de a képviselő ur ne féljen, éjjel-nappal bátorságban legyen,
a hajaszála se fog meggörbülni, mert a nép szeretete a képviselő ur
mellett vagyon.

Igy beszélt a vendéglős Andrikovics uram.

Volt azonban más intézkedés is arra nézve, hogy merényletet ellenem el
ne követhessenek. A városbeli előkelő zsidók tizenhat főből álló őrséget
szerveztek fiatal bátor emberekből, melynek az volt a feladata, hogy
minden lépésemet figyelemmel kisérje, személyem és lakásom biztonsága
fölött őrködjék s esetleg minden szóbeli vagy egyéb bántalmazástól eleve
megóvjon s ha mégis történnék valami, azt nyomban és sulyosan
megtorolja. Ez őrség vezetője Goldstein János nyiregyházi szabómester
volt, nyilt, egyenes, bátor férfiu, egykor huszár altiszt.

Minderről semmit nem tudtam, erről nem értesitettek. Bizonyára nem
engedtem volna meg ez intézkedést, mivelhogy nem tartottam szükségesnek.
Valóságos szereplésére nem is került a sor. Csak a védőbeszédek
befejezte után az itélet kihirdetése előtti napon tudtam meg véletlenül
az őrség létezését.

A királyi főügyészi helyettes julius 27-én, a tárgyalás
harminczkilenczedik napján terjesztette elő vádbeszédét. Elejtette a
vádat, fölmenteni kérte a vádlottakat s inditványozta, hogy a
vádlottakat a biróság nyomban helyezze szabadlábra.

A vádbeszéd előterjesztése után a magánvád képviselője Szalay Károly
nyilatkozott. A vádat fentartotta.

A védők felszólalásának rendjét, természetesen a védők szives
hozzájárulásával, én határoztam meg. Apróra megbeszéltük az anyagot,
melyet a védbeszédekben föl kell dolgozni s egyuttal magunk közt
felosztottuk azt. A helyzet engem tett a védelem vezérévé s kartársaim
őszinte bizalommal fogadták el rendelkezéseimet.

Funták Sándor feladata lett a vérvád helytelenségét általában kifejteni.

Friedmann Bernát feladata főleg az volt, hogy Sarf Móricz alakjában az
agyonrémitett, aztán elámitott s végül teljesen kikészitett s
szabadságától végig megfosztott tanu képét mutassa föl a világ előtt.

Székely Miksának föl kellett deriteni a tisza-eszlári zsidók 1882-ik évi
ápril 1-i egész napirendjét, hogy nyilvánvaló és kézzelfogható legyen,
hogy a napirendbe gyilkosság cselekménye, Solymosi Eszter elemésztése
bele nem férhetett.

Heumann Ignácz a tutajosok tiszai utját irta le kimeritő részletességgel
annak kitüntetése végett, hogy az út egyetlen részlete se engedi meg a
holttest-csempészet gyanujának hihetőségét.

Igy osztottam föl az anyagot és szerepeket. Védőtársaim jeles jogászok s
önálló férfiak, szabadon kiterjeszkedhettek az ügy egyéb részleteire, de
a kijelölt anyagot föl kellett dolgozniok.

Rám, mint a védelem utolsó szónokára maradt a társaim által kidolgozott
részletek egységes összekapcsolása, a netalán kihagyott kérdések
földeritése s különösen az orvosi tudományt érintő kérdések megvitatása.
Ezzel kapcsolatosan a csonka-fűzesi holttest azonosságának igazolása.

És maradt az, a mi talán a legnehezebb és legszükségesebb volt: megvivni
a bajt a fölizgatott közvélemény ellen, a tömegek babonája és
szenvedélye ellen. Ezt tartottam különös feladatomnak kezdettől fogva s
ezt várta tőlem, ha nyiltan nem mondta is, az ország zsidósága.

Társaim beszédei méltók voltak a tárgyhoz és feladathoz. E beszédek
teljes sikert eredményeztek, a vádlottak ártatlansága kitünt s ők
visszanyerték szabadságukat s becsületük épségét.

Saját beszédemről is kell szólanom, a mívelt közönséget valószinüleg
érdekelni fogja.

Szorosan vett törvényszéki beszédnek bizony nem valami kitünő beszéd az.
A forumon kétségtelenül különbek hangzottak el már más nemzeteknél is,
Magyarországon is. A beszéd értékének felfogásában a pártos sajtó
elismerése engem nem zavarhatott meg.

Maga ez a könyv bizonyitja, hogy anyagban és részletekben a nagy per
csodálatosan gazdag. Hozzá e tekintetben hasonló alig volt még, mióta
rendes biróságok szolgáltatják az igazságot. S az ügy egész anyagának
egyes részei nagyon különfélék s alig összeillők. Egységet a beszédben
majdnem lehetetlen volt teremteni. Az orvostani részletek sokasága és
műnyelve alig engedi meg az elme magasabb szárnyalását s a nyelv
szépségeinek kifejtését. A tárgy egysége nélkül s az elme magasabb
szárnyalása s a nyelv költői szépsége nélkül a szónoklat szépműtani
hatása csak csonka lehet, nagyon is csonka.

A beszélés sora julius 30-án került rám. Reggel 8 órakor kezdtem a
beszédet s háromszoros 10–10 perczig tartó félbeszakitással délután
negyedfél óráig folyton beszéltem. A terem nagy ablakjai nyitva voltak,
a köztéren is óriási közönség hallgatta a beszédet, valamint a nyitott
ajtón át a csarnok közönsége is. Óriási hőség volt. Hangom érczessége és
tisztasága ugyan még akkor nem volt gyönge, de mégis emelt, erős hangon
kellett hét egész órán át beszélnem.

A beszéd minden része elejétől végeig tökéletes rögtönzés, a rögtönzés
elmaradhatatlan lazaságával. A lazaság alatt nem a tárgy ismeretének
hiányát értem, hanem azt értem, hogy a gondolatoknak a nyelvben való
megalakitása nem elég rövid és tökéletes, a rokon gondolatok nincsenek
eléggé csoportositva, az egész beszéd váza nem arányos s kiterjeszkedik
a szónok oly tárgyakra is, melyekre kiterjeszkednie nem lett volna
szükséges.

Mindez azonban nem eléggé érdekes s nem ezért beszélek erről. Hanem
azért, mert ezen beszédben az agyam kifáradt. A mit azelőtt magamon nem
vettem észre, mástól se hallottam s a miről nem is olvastam.

Hogy az erős hangon tartott hosszu beszédben a torok, nyak és mell izmai
s a tüdők is kifáradnak: azt már más alkalommal észrevettem. A hogy a
mezei munkás megfelelő izmai karon, mellen, derékon és a felső lábszáron
az erős és hosszas kapálásban és kaszálásban kifáradnak, természetesen
ép ugy kifárad minden izom, melyet az erős hangu hosszu beszéd szokatlan
mértékben mozgat.

De hát az agy is kifáradna? Ez eddig nem jutott eszembe. S az ő
kifáradása is egészen olyan lenne, mint az izmoké? Erre eddig nem
gondoltam.

Ha az ember mély tudományos vagy magas költői értékü művet megfelelő
ugynevezett remek nyelven ir: a fogalmazás teljes képességével naponkint
csak bizonyos ideig rendelkezik a mű alkotója. Egyszer csak csillapodni
kezd a teremtő elme lángolása. A gondolat megfelelő nyelvi alkata
egyszer csak lassabban áll elő, mint kezdetben vagy órák előtt. Egyszer
csak előáll az a helyzet, hogy az iró első pillanatra nem a legjobb
szót, nem a legtökéletesebb jelzőt, nem a legmagasabb és legszebb képet,
hasonlatot, ötletet és ellentétet találja meg. Ilyenkor aztán törülni
kell a szót s megkeresni helyette a sokkal jobbat. Tünődni kell más
jelzőn, más képen, más ötleten s lassankint vagy más nap vagy több idő
multán meg is találja az ember a legtökéletesebbet. S ha erőlteti az iró
a munkát s még tovább is dolgozni akar egyfolytában: agya mintha röstté
válnék, gondolatai mintha ellaposodnának s egyszer csak kiesik a toll a
kezéből.

– Nincs kedvem már a munkához! Meguntam már!

Igy szól az irodalmi alkotó.

Nincs igaza. Kedve is volna, meg se unta a munkát, hiszen az alkotás meg
nem határozható nagy gyönyörüség. Hanem az agy szépet, nagyot,
tökéleteset termelni naponkint csak meghatározott ideig képes. Sok
mindenre képes azután is, de ama szépre, nagyra és tökéletesre most már
a következő napig vagy megfelelő ideig nem képes. Abban elfáradt, azt
tovább folytatni nem lehet, arra nézve pihennie kell.

Csodálatos szervezet az agy. Működésének törvényeit valószinüleg sohase
ismerjük meg tökéletesen. Hogy minden egyfaju, egykoru s egynemü
egészséges ember vére egyenlő: a fölött alig lehet kételkednünk. S az
egyik agy mégis abból a vérből csupán állati önzés buta gondolatát tudja
termelni s a másik agy ugyanabból a vérből Jézus eszméit, Shakespeare
gondolatait s Newton számait alkotja meg.

Mi e tünetnek s mi az ehhez kapcsolódó ezer tünetnek valódi oka?

A mint hét órás beszédemet bevégeztem, délután négy órakor, fáradtan és
izzadtan ebédelni mentem s igen jó étvágygyal, de nem sokat ettem. Öt
órakor már rajtam hajtottak a gyorsirók és hirlaptudósitók, hogy a
táviró számára nézzem át a jegyzeteket. Szakadatlanul dolgoztam éjfélig
s ugy rémlik előttem, a gyorsirók vagy tudósitók azt közölték velem,
hogy éjfélig 17,000 szót tudtak az általam átnézettekből elközölni. De
már ekkor aztán tökéletesen meguntam minden munkát, lefeküdtem s jól
aludtam reggeli hét óráig.

Hogy agyam elfáradt volna: nem vettem észre semmiből.

A következő napon szokott időben kezdődött a tárgyalás. A magánvád
képviselője: Szalay Károly szólt először s vitatta és czáfolta a védelem
előterjesztéseit.

Bizonyos kárörömmel hallgattam beszédét. Ugy hittem, az a beszéd tele
van túlzással, félreértéssel, félremagyarázással, torzitással és
tévedéssel s előre örültem annak, minő harsogó diadallal fogom én őt
fényes, vidám szónoklattal legyőzni.

Felálltam utána s megkezdtem a beszédet.

Az első szavaknál, az első másodperczben észrevettem, hogy bár hangom és
beszélőképességem meg van, de azért szónoklati beszédet tartani nem
tudok.

Nem voltak vagy lassan alakultak gondolataim. Nem találtam meg a
megfelelő szavakat. Gondolataimat művészi hatással idomitani épen nem
tudtam. Irataimban s nyilvános beszédeimben meglehetős adag vidámságot
használok, a mit humornak szoktak nevezni s a magyar nyelv kezelésében
különös sajátságom, hogy irataimban s gyakran beszédeimben is, a hol a
tárgy megengedi, csaknem a verses költészet magasságáig emelkedik a
gondolatok és szavak összecsendülése, az ugynevezett rithmus. Most pedig
teljesen képtelen voltam arra, hogy szabatosan vagy vidáman vagy
rithmussal beszéljek.

Rögtön félbenhagytam a beszédet. A baloldalomon ülő védőtársamat,
Heumannt figyelmeztettem halkan, hogy ő is, Friedmann is legyenek készen
rögtön felszólalni, mert én beszélni nem tudok.

Agyam bizony ki volt fáradva.

A fáradtság két-három napon át tartott s lassanként szünt meg.
Gondolkozásom üdesége, mélysége s vidámsága, igen jól emlékszem, még
augusztus 3-án se tért vissza tökéletesen. A törvényszék elnökéhez
tartottam e napon kis szónoklatot s ez is akadozva folyt le. Pedig
naponként jól étkeztem, jól aludtam s jó kedvem volt.

Rögtönzés volt a hét órás beszéd. Hét órán át erős feszültséggel
dolgozott az agy. A hosszu beszéd jelentős része orvostani tárgygyal
foglalkozott, melyet az én agyam nem szokott meg. Tehát a rögtönzés, a
szokatlan tárgy s a hét óráig tartó erős gondolkodás: im ezek okozták az
elfáradást. Pedig nem volt hosszu a beszéd. E könyvnek, melyet most
nyájas olvasóm lapozgat, alig töltötte volna meg száztiz vagy százhusz
lapját. Előre való megirása 45 vagy legföljebb 50 órai fogalmazó munkát
emésztett volna föl. Az nem fárasztotta volna ki az agyat.


VII.

(A biróság itélete. – A vádlottak megszabadulnak. – Sarf Móricz is
szabad lett. – A munka jutalmat érdemel. – A per költségei. – A védő
ügyvédek tiszteletdija.)

Az itélet meghozására s megszövegezésére két napot forditott a biróság.
Ki volt az előadó biró, a ki a javaslatot készitette: nem tudom. A birói
tanácskozások titkosak s én bizony sohase kérdezősködtem a titkok iránt.
Kétségtelen, hogy mind a két szavazó biró a fölmentést javasolta s igy
arra, hogy az elnök is szavazzon, nem volt lehetőség.

Kimondta az első birósági itélet, hogy egyáltalán nincs bebizonyitva,
hogy Solymosi Esztert akár a vizsgálat folyamán hangoztatott módon, akár
egyébként a zsidók ölték meg. És kimondta, hogy nem bizonyos, hogy a
csonka-fűzesi holttest Solymosi Eszteré, de az se bizonyos, hogy nem
Solymosi Eszteré. A másod- és harmadfoku biróság itéletének végeredménye
ugyanaz, a mi az első biróságé.

Az itéletek végeredményükben jók, indokolásuk azonban engem sohase
elégitett ki. A mi terhelte a vádlottakat, azt minden itélet bőven,
kimeritőn adja elő. A mi mentségük volt, a mi a vád és gyanu
képtelenségét bizonyitja: mindaz röviden van előadva. Tiszta elme s erős
itélőképesség előtt föltétlenül bizonyos, hogy a csonka-fűzesi holttest
más, mint Solymosi Eszter, nem lehet. Ez a szomoru történet sarkpontja.
E körül fordul meg minden. Ez az igazság, mely mindent megvilágit s mely
az ezerfélekép összezavart s ellentétbe hajszolt tünetek, jelenségek s
tárgyi és tanuságbeli körülmények között az összhangzást és
kiegyenlitést megteremti. E nélkül nem lehet megnyugvás.

Kinzásokról hallgatnak az itéletek.

Mikor mindent elvégeztünk s az itélőbirósággal már nem volt többé
dolgunk: magam mellé vettem védőtársaimat s mintegy testületileg
fölkerestem az elnököt s köszönetünket és elismerésünket tolmácsoltam
előtte az ügyvédi kar nevében. Kimondtam, hogy a biróság pártatlansága s
Magyarország igazságszolgáltatásának becsülete az, a mit a kihirdetett
itélet megmentett.

Tuloztam, mikor az elnök érdemeit megvilágitottam. Hiszen ő mindvégig
elfogult volt. De a teljes kiengesztelődést akartam. Ez a czél állott
előttem.

A vádlottak hát visszanyerték szabadságukat. Közel tizenöt hónapon át
sinylődtek rabságban. Óriási közönség várta őket a köztéren, a mikor
mint szabad emberek elhagyták a fogházat. Könyeiket nem tarthatták
vissza, de a közönség, valláskülönbség nélkül, részvéttel, vigasztaló
szavakkal s a szabadulásuk fölött érzett igaz örömmel fogadta őket.

Hazatértek falujokba. Otthon az elmult esztendő alatt pusztává lett
lakásuk, koldussá feleségeik, gyerekeik. Szegények voltak egyébként is s
több mint egy éven át nem volt otthon kenyérkeresőjük. De az eszlári jó
magyar nép nyomban felocsudott a gyülölködés mámorából s jó szóval és
tisztes adományokkal halmozta el őket, hogy ne éhezzenek, hanem
vigasztalódjanak.

Mi lett további sorsuk: nem tudom.

Hát Móriczból, a veszedelmes tanuból mi lett?

Védő társaim már eltávoztak, de én még Nyiregyházán maradtam.
Feladatomnak tekintettem még a gyereket a vármegye kezéből kivenni s
apjának, szüleinek visszaadni.

Nagy okom volt erre. Egyszerü szavamra az alispán nem akarta kiadni. El
sem tudtam gondolni, miért. Azonban csakhamar hire terjedt, hogy uj és
fontos tanukra akadtak, a kik a vérvádat teljesen bizonyitják, a kik
Sarf Móriczczal egyezőleg nyilatkoznak, de a kik mellett mégis szükség
lesz Móricz tanuságára. A titkos tanács terve az, hogy nyomban megujitja
a vérvád pörét s erre ujabb följelentőnek a szegény Solymosi Jánosnét
használja föl megint.

A hir hozzám is eljutott.

A titkos tanács jól tudta, hogy Móricz, ha csak egy óráig is lesz
szabadon szülei és hitsorsosai társaságában, rögtön eláll hamis
vallomásától s nyomban kideriti a rettenetes visszaélést, melyre őt
felhasználták. S ekkor pert se lehet ujitani s ha megujitanák, se érne
az semmit. Ezért nem akarták a gyereket nekem kiadni.

Táviratban fordultam a kormány elnökéhez, Tisza Kálmán urhoz, a ki
egyuttal a belügyek minisztere is volt s a vármegyék főkormányzója.
Felhivtam figyelmét a Mortara esetre, melynek Magyarországon sokkal
rosszabb s igazán utálatos czélból megismétlődni nem lehet. A nagy
pernek vége, a szülői jogot tisztelni kell, a gyermeket vissza kell adni
családjának.

A kormány elnöke táviratban intézkedett s a gyerek kiadatását
megparancsolta. Augusztus 4-én délután öt órakor a gyerek ott volt már
lakásomon. Ott várta apja is. Hat óra tájban indult a vasuti vonat
Budapest felé. Oda rendeltem már a bérkocsit s a gyereket rögtön küldtem
az indóházhoz.

Nehogy a vármegyének eszébe jusson, hogy elvegye tőlem.

Az ügyről nem beszéltem a gyerekkel soha. Sem akkor, sem azóta. Jobban
tudtam én az ő tanuskodásának titkos történetét nála nélkül. Az ő
előadásában képzelgésnek és hiuságnak is lett volna szerepe s ez csak
zavarhatta volna felfogásomat. Csupán a birósági eljárás alatt fölmerült
tünetekből akartam megirni az ő történetét.

Budapesten csak néhány napig volt a gyerek. Kik és kik nem, ugy
gondolom, a központi zsidó-iroda emberei, külföldre segitették.
Hollandiába került, ugy tudom, Amsterdamba. Ott gyémántköszörüs
mesterségre adta fejét. Minő sikerrel, nem tudom. Apjával föntartja
levélben az érintkezést. Nagy ritkán haza is jön. Egyszer vagy kétszer
engem is fölkeresett, de nem találhatott otthon.

Buzgó zsidó. Gyakran eszébe jut egykori szerepe s mindig busul azon,
hogy őt oly ostoba eszközként fel tudták használni. Mi lesz jövendője?
Bizonyára nem más, mint elmerülés a homályban. Nevét egykor a zsidóknak
sok átka szálldosta körül. Kevés igazság volt az átokban. Nem ő ártott,
hanem azok, a kiknek kezébe került. Nem a tölgyfa felelős azért, hogy
belőle bitófát faragnak.

A költségekről, munkadijakról, az ügyvédek tiszteletdijáról is szólnom
kell valamit. Legyen egész a nagy per története.

Érintettem már más helyütt, hogy a művelt emberiség egyetemes felfogása
ma már az, hogy a munkát meg kell becsülni s megfelelő dijjal annak
értékét meg kell tériteni. Iparos, gyáros, mezőgazda, bankár, ügynök,
üzenethordó, öröklött urodalmak s öröklött nagy nevek tulajdonosa
egyaránt elfogadja s egyaránt megköveteli munkájának s munkája
eredményének viszontértékét. Birák, ország kormányzói, törvényhozók,
tanitók, irók, művészek, hóditó szépség és hóditó alak és hang
tulajdonosai, föltalálók és bölcsészek kivétel nélkül számot tartanak
arra, hogy dicsőségben és aranyban meg legyen méltó jutalmuk.
Dicsőségben is, de aranyban mindenesetre. A gyóntató papok, a kik az
emberek üdvösségét őrzik; az orvosok, a kik az emberek egészségét őrzik;
a csatornatisztitók és a diadalmas hadvezérek mind megkövetelik agyuk,
kezük és szerencséjük érték szerint való dijazását.

Megkövetelik az ügyvédek, jogászok, védők, jogtanácsosok is. A munkájuk
megfelelő értékét ép ugy megérdemlik, mint a hogy megérdemlik a pápák,
királyok, császárok, czárok, szultánok s mindenféle fejedelmek. Kevés
ember lenne jogász, ha munkáját arányos dijjal meg nem tisztelnék, de ép
oly kevés ember lenne e nélkül főpap, császár és fejedelem is. A mívelt
emberiség előtt az erkölcsnek, a tisztességnek s az életrevalóságnak
magasabb fogalmai közé tartozik ez a felfogás.

Alig van dij, melyet több gúny és több megrovás kisérne, mint az ügyvéd
tiszteletdija. Igaz, hogy sok ügyvéd rászolgál a gúnyra és a megrovásra.
De nem több a számarányhoz képest, mint a mennyi fejedelem, kormányzó és
főpap. De azért az ügyvédi dijjal évődni feljogositva érzi magát
mindenki.

Különösen a vagyonilag szegényebb társadalomban. S különösen oly
izgatottság idején, a minő a nagy pert kisérte. S bizony a napi sajtóban
is, magán társalgásokban is szerte hangzott az a gyanusitás, hogy én is,
védő társaim is azért védjük a vádlottakat s azért hirdetjük a vádlottak
ártatlanságát, mert a zsidók sok pénzt fizetnek érte.

Okos és méltán önérzetes ember semmit se hajt ily ostobaságra. De azzal,
hogy a zsidók vesztegetnek, tele volt a levegő. Rövid elmék és sötét
lelkek szanaszét beszélték, hogy megvesztegették a tanukat, a
szakértőket, a hirlapokat s még a birákat is. Százezrekről, milliókról,
más országi zsidók adományairól beszélt a gyanusitás.

A védelemnek, hogy szokott szójárással éljek, alig volt néhány tanuja.
Volt két pandurunk a tisza-löki titkos és gyötrő vallatásokról s volt
egy tanunk, Mozga Péter nevü, Sarf Móricznak Nagyfaluban történt éjjeli
vallatásáról. Mind a három maga jelentkezett. Mind a hármat titkon
tartottuk és élelmeztük, hogy a vármegyei titkos tanács tőlünk el ne
hódithassa. Napi költségükre fejenkint 20 krt adtunk, minthogy mindegyik
vidéki volt s egyik se nyiregyházi. Mozga Péter elszökött tőlünk, azután
a vármegye tartotta s kihallgatáskor a vádnak lett tanuja.

Ily tanunk lett volna Hatalovszki András. A hogy a többinek nem: ugy
neki se igértünk semmit, de neki még élelmezést és 20 krajczárt se
adtunk. Igen fontosnak tartottam vallomását, mint már föntebb leirtam s
a miatt nem akartam neki egy fillért se juttatni, nehogy ezen a vád
emberei és ügynökei fennakadjanak.

Hires nyomozó csendbiztosa volt Debreczen városának. Neve Barcza Dani.
Alakjánál, multjánál s helyi ismereteinél fogva s ama nagy eredmények
után, melyek a bűnügyi nyomozás terén nevéhez kapcsolódtak, meg kellett
kisértenem, vajjon ő neki nem sikerülne-e valami nyomra vezetni. Nem oly
nyomokat kerestem, a melyek a vádbeli tényekre utalnának, hanem
olyanokat, melyek Solymosi Eszter eltünésének történetére vetnének
világot. Fölhivtam magamhoz Budapestre, közöltem tervemet Kozma Sándor
királyi főügyészszel is, ő is beszélt a hires csendbiztossal s talán ő
is adott neki némi megbizást. Én a jelzett irányban kértem
közreműködését s utazási költségül adtam neki 200 forintot. Nyomozásának
nagyon csekély eredményéről másutt szóltam.

Hasonló természetü nyomozásokért nagyon szerény összegeket adtam
egyszer-másszor Goldstein János szabónak s egy hirlaptudósitónak. Egyik
tanu se jutott a törvényszék elé.

Kovács József nagyhirü egyetemi tanárnak, mint már érintettem, magán
természetü tanácskozásért ezer forintot fizettem. Ő se szerepelt a nagy
perben hivatalosan.

Az egyetemi tanárok magas jellemü férfiak, a tudomány komoly buvárai,
igaz hősei. Természetesen eszembe se juthatott, az én erkölcsi
érzékemmel se fért volna össze őket dijjal megkinálni vagy igérettel
kecsegtetni. Mikor a holttest kiásása után Tisza-Eszlárról haza
indultunk, a kocsi utak járhatatlanok voltak és kegyetlen rossz, havas
és esős, szeles, hideg deczemberi nap. Dereglyét fogadtam Eszláron 25
forintért, a mely engem Tokajba a vasuti állomáshoz szállitson.
Megkináltam őket azzal a rossz és kényelmetlen, de a szárazföldinél
mégis türhetőbb utazással. Csak oly föltétellel fogadták el, ha az
arányos utiköltséget megfizethetik. Szinte nevetségesnek tartottam e
vonakodást, de végre meg kellett hajolnom előttök.

Ily férfiakat gyanusitani! Mennyire fölháboritott ez engem!

Nem adtunk dijakat a hirlapoknak sem. Ez talán hiba is volt. Volt olyan
előkelő hirlap, melynek szerkesztője egyenesen fölkért, hogy adjak neki
bizonyos, nem csekély összeget, akkor szolgálatomra áll. Egykor barátom
volt, rég meghalt már. Nem adtam, nem is volt rá pénzem. Ellenem
fordult. Talán más hirlap is fogadott volna el dijat, de nálam nem
jelentkezett amaz egyen kivül senki. De én se engedhettem meg efféle
dijazást. Magam is hirlapiró voltam, akkor már több mint tiz év óta,
erkölcsi lehetetlenségnek tartottam, hogy az irók működésük irányáért
javadalomban ily módon részesüljenek. Meglehet, e felfogás nálunk is,
más országban is túl szigoru s talán némileg el is avult már, de akkor a
sajtó ilyen volt Magyarországon.

Csupán annak a sok ivre terjedő nagy munkálatomnak közléséért, melylyel
a holttest kiásatását kértem, fizettem két hirlap kiadójának 800
forintot.

A törvényszéki hites gyorsiróknak tisztességesen, alku szerint,
megfizettük azt a munkát, mely szükséges volt arra, hogy a törvényszéki
jegyzőkönyvet egy teljes példányban a védelem részére is elkészitsék. E
munka kézirással, ritkás és féloldalas irásban, mintegy 4000 oldal,
tehát ezer ivnyi. Nem én, hanem Heumann védőtársam gondoskodott erről. E
munka dija – ugy emlékszem – 700 vagy 750 forint volt.

Hogy a nagy tekintélyü bécsi tudósnak, Hoffmannak s a világhirü
Virchownak Berlinben adott-e véleményükért tiszteletdijat a zsidóság:
nem tudom. Ebbe nem avatkoztam. Ha adott is: az a megfelelő szigoru
mértéken túl nem terjedhetett. Nem oly férfiak voltak, a kik
illetéktelen adományt bárkitől, bármi czim alatt, elfogadtak volna.

Horánszky Nándor védőtársamnak háromezer forint tiszteletdijat szántunk.
Három vagy négy részletben én adtam át neki nyugta mellett. A
végtárgyaláson ő nem vett részt.

Ugyanannyit adtam át a végtárgyalás előtt megállapodásunk szerint Funták
Sándor társamnak. Ő a nagy tárgyalást velem együtt végezte. Annak
befejeztével a központi iroda titkára bizonyos összeget hozott hozzám,
hogy a tiszteletdij teljes kielégitésére Funták Sándornak adjam át.
Keveseltem az összeget s nem vállalkoztam az átadásra. Ugy tudom,
kölcsönös megegyezéssel 6000 forintban állapodtak meg s igy összesen az
ő munkadija 9000 forint volt.

Heumann és Friedmann társaim tiszteletdijait nem én kezeltem. Csak magán
értesülés után tudok ezekről.

Heumann Ignácznak 5000 forintot adományozott a központi iroda s
ezenkivül készpénzbeli kiadásait megtéritette. Ő közvetitette a
vádlottak szegény családtagjainak segélyezését is. Több mint egy éven át
hihetetlen munkát végzett. Szabolcsmegyei hitsorsosai keveselték ez
összeget. Igaz, hogy ez irodájának egy éven át elmaradt rendes hasznát
se pótolta. S a maguk részéről még 5000 forinttal tisztelték meg hálájuk
és elismerésük jeléül.

Friedmann Bernát védőtársamat 3000 forinttal javadalmazták szép és nagy
munkájáért. Igaz, hogy ő csupán a törvényszéki végtárgyaláson szerepelt.
Mégis nagyon szerény volt ez a jutalom.

Székely Miksa védőtársamat a központi iroda nem óhajtotta védőnek. Ő e
miatt attól se nem igényelt, sem el nem fogadott semmi tiszteletdijat.

Én a magam munkadija kérdésében sohase tárgyaltam senkivel. Szerepemet,
munkámat, fáradalmaimat nem kapcsoltam össze a munkadij kérdésével. A
tárgyalás befejeztével a központi iroda titkára 10,000 forint
tiszteletdijjal kinált meg. Kis összegnek tartottam s nem fogadtam el.
Nagyon rövid idő mulva huszezer forintot ajánlott fel s ezt elfogadtam.
De amaz egy, vagy több mint egy év alatt, a mig minden időm és erőm a
védelemnek szenteltem, harminczháromezer forintot bocsátott
rendelkezésemre. Ebben benne voltak utazásaim, eljárási költségeim,
nyomozási, értesülés szerzési s a végtárgyalás alatti kiadásaim, de
benne volt tiszteletdij-előlegem is. Ügyelnem kellett arra, hogy
napisajtóbeli barátaim el ne hidegüljenek irántam s azokat gyakran
összehivtam szerény lakomára. E lakomák költségeit is ebből fedeztem. S
egy nagy nyomorban levő irótársamnak ebből adtam kétezer forintot. De
mégis sikerült az egész összegnek mintegy felét megtakaritanom.

Ez képezte tehát, ama huszezer forinttal együtt, ügyvédi
tiszteletdijamat. Nagy-e az összeg vagy kicsiny, s a sajátságos
viszonyok közt tényleg nem került-e nekem nagyobb anyagi áldozatba:
mindez már a nagy perre nem tartozik. Teljes bizonyossággal tudom, hogy
akkor a hazai zsidóság százezer forintot sőt többet is szivesen
adományozott volna, ha eszembe jut azt kivánni vagy ahhoz ragaszkodni.




KÖNYVÜNK TOLDALÉKA.

(Okaink, a melyek miatt megismertetjük a birósági itéleteket és összes
iratokat.)

Közöljük a nagy perben hozott birósági itéleteket egész terjedelemben és
szószerint való hűséggel. És közöljük a vizsgálati s eljárási összes
iratok kivonatát ugy, a miként ezek összegyüjtve és rendezve az itélő
biróság irattárában feküsznek. Nyájas olvasónk az itéleteknek és az
iratoknak tartalmát összehasonlithatja könyvünk tartalmával.

Az itéleteket megbirálhatnám. Jogom volna hozzá. Sőt szakközönség előtt
talán feladatom, talán kötelességem is volna. De könyvünkben nem
birálom. Ezt a cselekvést átengedem az olvasónak.

Talán azt se kellene megjegyeznem, hogy az itéletek csonkán s halvány
szinben adják elő azt, a mi történt.

A vizsgálat tévedéseiről s ostobaságairól egészen hallgatnak. Semmi
különös figyelmet arra nem szánnak: miként lett faggatva Sarf Móricz a
nagyfalui éjszakán egy csendbiztos és egy rablógyilkos irnok által. A
tisza-löki éjjeli kihallgatásokat s a tutajosok gyötrését s erőszakos
vallatását alig emlitik. S az itélő biróságoknak épen nem jut eszükbe
föltenni azt a kérdést, vajjon miért mulasztotta el a vizsgálóbiró
Solymosi Eszter eltünésének egyéb valószinü módja iránt gondos nyomozást
teljesiteni? Miért indult egyenesen abban az irányban, hogy a lánykát a
zsidók gyilkolták meg?

De a történet szine halvány is az itéletek világánál. Az egyes tények,
tünetek és esetlegek körvonalai csaknem elmosódnak. A terhelő
körülmények gondosan ki vannak dolgozva, mig a mentő körülmények csak a
legszükségesebb mértékben, lehető röviden vannak fölemlitve. A ki csupán
futólag olvassa át az itéleteket: lehetetlen neki tökéletesen
megnyugodni. Csalódás érzete lepi meg. Mintha azt kellene mondania:
ejh-hajh, látom, látom, hogy a vádlottakat nem lehetett elitélni, de
valami mégis csak volt a dologban.

Ily itéletet hozni nem lett volna szabad a biróságnak

Azonban az itélő biróság feladata más, mint az iróé és a lélekbuváré.
Azt a figyelmet, azt a gondot s különösen azt az időt semmiféle biróság
nem szentelhette az ügynek, a melyet én szentelhettem.

S azután a büntető biróság részéről jogilag elég, ha az ártatlan
vádlottakat felmenti s ha egyenesen felsorolja azokat az okokat, a
melyek alapján fölmentő itéletet kellett hoznia. S ezt mind a három
biróság megcselekedte.

Az időt is figyelembe kell vennünk, a mikor a bűnvizsgálat és a
nyilvános tárgyalás folyt s az itéleteket meghozták. A zsidók elleni
gyülölködés s a vérvád eleven babonájának ideje volt az.

Ha az itélő biróságok a vizsgálat tévedéseit, ostobaságait s gonosz
erőszakoskodását észreveszik s nyilván megállapitják: ennek el nem
maradható következése lett volna a vizsgálóbiráknak s vele együtt még
egy csomó embernek, királyi alügyésznek, csendbiztosoknak tanuknak
fegyelmi és büntető uton sulyos felelősségre vonása. Ez pedig a
sajtónak, a közönségnek s a törvényhozó testületeknek akkori felfogása s
érzülete szerint lehetetlen volt.




BIRÓI ITÉLETEK.


I.

(Az első biróság itélete s annak indokai.)

2844. 1883. Bf. szám. Ő Felsége a király nevében a nyiregyházi királyi
büntetőtörvényszék gyilkosság s abbani részesség büntette, illetőleg
bűnpártolás vétségével vádolt Svarcz Salamon és társai elleni bűnügyben
a folyó évi junius hó 19-én megkezdett és folyó évi julius hó 31-én
befejezett nyilvános szóbeli végtárgyalás alapján a vádhatóságot
képviselt királyi főügyészségnek és magánvádlónak, valamint a vádlottak
részéről előterjesztett védelemnek meghallgatása után az alulirt helyen
és időben tartott tanácsülésben következőleg

_Itélt:_

1. Svarcz Salamon, 38 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyontalan, tisza-eszlári sakter, irni-olvasni tud, büntetve nem volt,
1882. évi május 22-től vizsgálati fogságban;

2. Bukszbaum Ábrahám, 27 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyontalan, ibrányi tanitó, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882.
május 25-től vizsgálati fogságban;

3. Braun Lipót, 28 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyontalan,
udvarii sakter, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi junius
5-től vizsgálati fogságban;

4. Vollner Hermann, 37 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyontalan, rendes lakhely nélkül, napszámos, irni-olvasni nem tud,
büntetve nem volt, 1882. évi november 23-tól vizsgálati fogságban; a
büntetőtörvénykönyv 278. §-ában meghatározott s ugyanezen szakasz
szerint büntetendő gyilkosság büntettének; továbbá

5. Sarf József, 41 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, kevés
vagyonnal bir, t.-eszlári egyházfi, irni-olvasni tud, büntetve nem volt,
1882. május 22-től vizsgálati fogságban;

6. Junger Adolf, 59 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
bir, t.-eszlári birtokos, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882.
május 22-től vizsgálati fogságban;

7. Braun (más néven Brenner) Ábrahám, 38 éves, izraelita vallásu, nős
gyermekes, csekély vagyonnal bir, t.-eszlári napszámos, irni-olvasni nem
tud, büntetve nem volt, 1882. május 22-től vizsgálati fogságban;

8. Lusztig Sámuel, 41 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
bir, t.-eszlári kereskedő, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, 1882.
évi május 24-től vizsgálati fogságban;

9. Weiszstein Lázár, 59 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyonnal bir, t.-eszlári bérlő, irni-olvasni tud, büntetve volt birói
zártörés és sikkasztás miatt; 1882. évi május 24-től vizsgálati
fogságban;

10. Taub Emánuel, 29 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, polgári
metsző, csekély vagyonnal bir, irni-olvasni tud, büntetve nem volt,
1882. évi május 27-től vizsgálati fogságban; a büntetőtörvénykönyv 278.
§. 2. pontjában meghatározott és a 266. §. szerint büntetendő gyilkosság
büntettébeni részesség; végre

11. Fogel Amsel, 51 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
nem bir, tutajos sáfár, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon
levő fehéregyházai lakos;

12. Smilovits Jankel, 44 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes,
vagyontalan, vajnági napszámos, irni-olvasni tud, büntetve nem volt,
1882. évi julius 10-től vizsgálati fogságban;

13. Herskó Dávid, 48 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
bir, tutajos, irni-olvasni nem tud, szabadlábon levő szeklenczei lakos;

14. Grósz Márton, 45 éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyonnal
bir, bérlő, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon levő,
t.-eszlári lakos.

15. Klein Ignácz, 32 éves, izr. vallásu, nős, gyermektelen, vagyontalan
napszámos, irni-olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon levő
tisza-eszlári lakos a büntetőtörvénykönyv 374. §-ban meghatározott s a
376. §. szerint büntetendő, bűnpártolás vétségének vádja alól
felmentetnek, a letartóztatottak szabadon bocsátása elrendeltetik, a
felmerült eljárási költségek az állam által viseltetnek.

_Indokok:_

A vizsgálat és végtárgyalás adatai szerint Huri Andrásné szül. Olajos
Juliánna t.-eszlári-ujfalusi lakos, 1882. évi április 1-én délelőtt,
három nappal az izraelita husvét (passah) ünnepek előtt cselédjét, a 14
éves Solymosi Esztert elküldte a község másik részét képező Ófaluba,
Kohlmájer József boltjába festékért és koromért, a lakóház pitvarának a
közelgő husvéti ünnepek alkalmából leendő kifestésére.

Solymosi Eszter, miután Lánczy Gáborné szül. Kaszala Teréz és Csordás
Gáborné szül. Szakolczay Zsuzsanna szomszédoktól is megbizást kapott
ugyanazon kereskedésben egyes bolti czikkek bevásárlására, d. e. 10½ óra
tájban hazulról elment, a mint azt Hrabák Gyula is bizonyitja. Délelőtt
11 óra tájban megérkezett az Ófaluba, hol a bolt felé haladtában
találkozott nővérével Zsófiával, a ki éppen akkor gazdájával, Rozenberg
Hermannal bort vitt Taub Emánuel lakására s a kinek kérdésére akkor csak
annyit mondott, hogy a boltba megy. De találkozott ez utjában még Jakab
János, Szabó Juliánna és Tanyi Gábor kihallgatott tanukkal. Volt is
Kohlmájer József kereskedésében s ott vörös és kék festéket vásárolván,
néhány percznyi időzés után eltávozott. Utközben Rozenberg Herman lakása
előtt haladván el, a ház kapujában nővérével, Zsófiával megint
találkozott, beszédbe ereszkedett, majd annak kijelentésével, hogy
sietnie kell, mert otthon várni fogják a festékkel, nővérétől elvált és
sebes léptekkel folytatta utját a Tótfalu felé, a mely irányban testvére
Zsófi egész az Ófalu végén levő malmon túl követte tekintetével, a
meddig Rozenberg Herman magasan fekvő háza kapujából ellátni. Ugyanezen
malom mellett elhaladni látta öreg Tanyi Gábor, majd Hajdu József, kissé
tovább Tapasztó Miklós, ismét tovább Kaposi József, mig végre Tapasztó
Miklós azt is látta, midőn a leány a zsidó templom előtti téren elvonuló
Tisza-töltésen áthaladt és midőn állitása szerint az idő déli 12 órához
már elközelgett.

Solymosi Eszter délutáni 2 óráig haza nem térvén, Huri Andrásné annak
felkeresésére indult az Ófaluba. Itt Solymosi Zsófitól azon értesitést
nyervén, hogy Eszter eljött a boltból és még déli 12 óra előtt hazafelé
indult, azon gondolatban, hogy talán már otthon fogja őt találni,
visszatért lakására, de Esztert sem odahaza, sem anyjánál, özv. Solymosi
Jánosnénál fel nem találta.

Özv. Solymosi Jánosné Huri Andrásné utján hirt vévén leánya eltünéséről,
szintén leánya keresésére indult, de bár az egész falut bejárta, a leány
nyomára nem akadt. Leányának eredménytelen keresése után estefelé özv.
Solymosi Gáborné társaságában sirva térvén haza, midőn utközben a zsidó
templom mellett haladt el, Sarf József zsidó egyházfi és annak neje
Müller Léni a templom melletti lakásukról kijöttek eléje az utra s
biztatták, ne búsuljon, meg fog kerülni a leánya, felemlitvén, hogy
Nánáson is történt hasonló eset, ott is elveszett egy gyermek, akkor is
a zsidókat gyanusitották s a gyermeket később a réten megtalálták. Özv.
Solymosi Jánosné Sarf József és neje ezen nyilatkozatának kezdetben mi
jelentőséget sem látszott tulajdonitani. Midőn azonban a következő napon
valaki azon gyanut keltette benne, hogy leányát a zsidók emésztették el
s minthogy továbbá ezen hir, állitása szerint, ápril 3-án már az egész
falut bejárta, április 4-én elment Vencsellőre a járási szolgabiróhoz, a
kinek leánya eltünését bejelentvén, gyanujának kifejezése mellett kérte,
hogy a zsidó templomot vizsgálja meg.

A szolgabiró azonban ez alkalommal a gyanut hihetetlennek találván,
Solymosi Eszternek csupán országos köröztetése iránt intézkedett, később
azonban Sarf József egyházfi 4 éves fiának, Samunak többek előtt
elejtett egyes mondásaival az özv. Solymosi Jánosnéban keletkezett gyanu
ujabb táplálékot nyervén, május 4-én ismét felkereste a szolgabirót,
előadván, hogy a zsidók elleni gyanuját most már egyes községi lakosok
tényleges tanuvallomásai is támogatják. A járási szolgabiró ennek
folytán intézkedett, hogy Solymosi Eszter eltünése tekintetében a
rendőri nyomozás megindittassék.

Tisza-Eszlár községének előljárósága 1882. évi május hó 6-án a rendőri
nyomozást teljesitvén, kihallgatott több tanut, kik előadták, mit Sarf
Samu gyermektől hallottak, t. i. azt, hogy az eltünt Solymosi Eszternek
nyakát az ő atyja Sarf József s testvére Móricz segitségével egy metsző
vágta el. Az előnyomozásnak ezen eredménye alapján a birósági
előnyomozás elrendeltetvén, ennek folyamában Sarf Móricz, özv. Lengyel
Istvánné és özv. Fekete Jánosné terhelő vallomása alapján határozottabb
alakot vett azon gyanu, hogy Solymosi Esztert Svarcz Salamon, Bukszbaum
Ábrahám, Braun Lipót (Lőbi) és Vollner Hermann az ugynevezett koldus
zsidó fosztották meg az életétől a tisza-eszlári zsinagóga helyiségében
s hogy Sarf József, Junger Adolf, Braun Ábrahám, Lusztig Sámuel,
Weiszstein Lázár és Taub Emánuel a nevezettek ebbeli ténykedését
öntudatosan előmozditották. Ugyanis Sarf József egyházfinak nagyobbik
fia, Sarf Móricz határozottan és körülményesen előadja, hogy 1882
április 1-én az isteni tisztelet végeztével d. e. 11 óra tájban a
zsidóság kijövén a templomból, ő be akarta zárni a templom ajtaját,
Svarcz Salamon, Bukszbaum Ábrahám és Braun Lipót sakterek, valamint
Vollner Hermann a koldus zsidó azonban, kik a templom előtt
megállapodtak, arra szólitották fel, hogy hagyja nyitva a templomajtót,
mivel a rajtok levő imádságot nem akarják magukkal vinni; ennek
következtében a nélkül, hogy a templomot bezárta volna, bement szüleinek
lakására; egy idő mulva atyja Sarf József, a ki az ablakon kinézett,
kiküldte, hogy hivja be azt a magyar leányt – Solymosi Esztert – a ki
Ófalu felől jön a végre, hogy vegye le az asztalról a gyertyatartókat,
atyjának ezen meghagyására elébe ment Solymosi Eszternek, a ki sietve
jött Ófalu felől, s azt behivta lakásukra. Solymosi Eszter, Sarf
Józsefnek felszólitására levette a gyertyatartókat az asztalról és
székre állva a szekrény tetejére rakta.

E közben bejött Vollner Hermann, ki Svarcz Salamonnal és ennek két
társával a templomban visszamaradt és a ki a templom pitvarából kifelé
nézett akkor, midőn ő Solymosi Esztert lakásukra behivta és azt mondta
Solymosi Eszternek, hogy menjen el vele a templomba, onnan valamit
kihozni, minek folytán Solymosi Eszter tényleg bement a templomba;
előadja továbbá Sarf Móricz, hogy mintegy negyedóra mulva kimenvén az
udvarra, a templomból jövő jajgatást és 3 vagy 4 segélykiáltást hallott,
minek folytán oda szaladt a templomhoz és minthogy annak ajtaját zárva
találta, benézett a kulcslyukon s ekkor látta, hogy Solymosi Eszter a
földön fekszik egy ingben, hogy őt Bukszbaum Ábrahám és Braun Lipót a
földre lenyomva tartják; s Svarcz Salamon épen akkor vágta meg késsel a
nyakát; látta továbbá, hogy Bukszbaum Ábrahám, Braun Lipót és Vollner
Herman a leány testét fölemelték és hogy ekkor Svarcz Salamon egymásután
két vörös cserépedényt tartott alája, melyekben a leány vérét felfogta
és egy nagy fazékba öntötte. Ennek megtörténte után a leányt ismét
felöltöztették, mire a belső templomból az előpitvarba siettek Lusztig
Sámuel, Braun Ábrahám, Weiszstein Lázár és Junger Adolf s a hullát
körülállották. Azután ő bement a lakásukra, ott a történteket szüleinek
elbeszélte, mire anyja azt mondotta, hogy hallgasson. Körülbelül egy óra
elteltével Vollner Hermann bejött a lakásukra és felszólitotta őt, hogy
zárja be a templomajtót, minek következtében bement a templom
előpitvarába, a hol sem a leány holttestét nem találta, sem vérnyomot
nem látott. A kulcsot a pitvar ablakában találván, a templomajtót
bezárta és ugyanakkor látta, hogy Svarcz Salamon, Bukszbaum Ábrahám,
Braun Lipót, Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám, Weiszstein Lázár és Junger
Adolf hazafelé távoztak.

Sarf Móricznak ezen terhelő előadását támogatja özv. Lengyel Istvánnénak
azon vallomása, hogy 1882 ápril 1-én kora délután 12 óra elmultával, a
ház tőszomszédságában levő zsidó templom felől háromszori kiáltást
hallott, valamint özv. Fekete Jánosné szül. Krámer Borbálának azon
vallomása, hogy 1882 ápril 1-én d. e. és pedig Adamovics Józsefnek és
Pap Józsefnek vallomása szerint déli 12 óra felé a zsidó templom mellett
haladván el, ez alkalommal a templom felől sirást hallott, látta, hogy a
templom ajtaja előtt két oldalt egy-egy zsidó állott az utfelé
nézegetve; támogatja végül Sarf Móricznak előadását azon tény, hogy
próbamenés utján megállapittatott, hogy ha Solymosi Eszter, miként azt
Huri Andrásné állitja reggeli fél 10 órakor indult el hazulról, ugy
hazafelé mentében 11 óra 47 perczkor érkezhetett a zsidó templomhoz.

A vizsgálat ezen terhelő adatai alapján tehát, a közvádló kir. főügyész
által emelt azon vád, hogy Solymosi Esztert Svarcz Salamon, Bukszbaum
Ábrahám, Braun Lipót és Vollner Hermann előre megfontolt szándékból
életétől megfosztották, továbbá azon vád, hogy Sarf József az által,
hogy Svarcz Salamon és társaival egyetértve az ablakon kinézve leste
Solymosi Esztert és azt lakására becsalván, a templomban reá várakozó
Svarcz Salamon és társainak kezére szolgáltatta, valamint azon vád is,
hogy Junger Adolf, Braun Ábrahám, Lusztig Sámuel és Weiszstein Lázár az
által, hogy a hivek távoztával igaz ok nélkül visszamaradtak a
templomban és ekkép Svarcz Salamon és társaival egyetértve, Solymosi
Eszter megöletése alkalmával a templomban jelen voltak, és ezen
magatartásukkal tettleg hozzájárultak Svarcz Salamon és társai bűnös
elhatározása fokozásához, jelenlétök által bátrabb és biztosabb
fellépésre ösztönözvén őket, miáltal Solymosi Eszternek előre megfontolt
szándékkal való megölését szándékosan előmozditották, jogos alapon
nyugvónak találtatott, annál is inkább, mivel tagadásban levő vádlottak
azt, hogy a terhökre rótt cselekmény ideje alatt a templomban nem
voltak, kifogástalan tanu vallomásával igazolni képesek nem voltak,
ugyanazért nevezett vádlottak a kir főügyész idevonatkozó inditványának
elfogadásával a gyilkosság, illetőleg az abbani részesség gyanuja miatt
vád alá helyeztettek.

Taub Emánuelt ugyan Sarf Móricz nem emliti azok között, kik a Svarcz
Salamon és társai terhére rótt büntett történtekor a templomban voltak,
azonban ő maga is azt állitja, hogy Svarcz Salamon és Braun Lipót nála
voltak szállva; igazolva van, hogy a kérdéses napon reggel azokkal
együtt ment a templomba és saját állitása szerint az istenitisztelet
végeztével azokkal együtt tért vissza lakására; ha tehát saját előadása
szerint folytonosan azoknak a társaságában volt, következtetni kellett,
hogy Svarcz és Braun metszők a terhökre rótt cselekményt elkövették, az
alatt ő is a többi vádlottal együtt a templomban volt, és annál is
inkább, mivel Cs. Nagy Jánosné, ki akkoriban vele egy pitvarban lakott,
azt adja elő, hogy Taub és vendégei, délután egy óra felé tértek haza a
kérdéses napon. Taub Emánuel tehát a többi részesekkel egy tekintet alá
esvén, ő is a gyilkosságban részesség miatt a királyi főügyész e
részbeni inditványának el nem fogadásával, vád alá helyeztetett.

A nevezett vádlottak ellen felsorolt ezen bizonyitó adatok azonban a
végtárgyalás szerint, nemhogy erősödést nyertek volna, hanem
határozottan meggyengültek.

Özvegy Lengyel Istvánné nevezetesen a vizsgálatban tett azon vallomását,
mintha ő 1882 ápril hó 1-ső napján kora délután házával szomszédságban
levő zsidó templom felől mintegy a föld alól jövő háromszori segély- és
gyermektől eredő kiáltást hallott volna, a végtárgyaláskor oda
módositotta, hogy e kiáltás »Kovácsné jőjjön ki« estefelé történt s háza
kapujától és nem a zsidó templom felől és nem is háromszor, hanem csupán
kétszer történt. Fekete Jánosnénak a vizsgálatban tett azon vallomása,
hogy ugyanazon napon délelőtt 11 óra tájban a zsidó templom mellett
haladván, a templom felől sirást hallott, a templomajtó falainál pedig
két zsidót az útfelé tekintgetve látott, terhelő gyanuokul nem
szerepelhet, mert a birói szemle megállapitotta, hogy Fekete Jánosné
ezen vélt sirást a templomtól 74 lépés távolságra hallotta és mert nincs
kizárva annak lehetősége, hogy e sirás, tekintettel a templomhoz való
távolságra, az ajtónak bezárt voltára nem is a templom felől, de semmi
esetre abból és feltehetőleg nem is sirás által okozott hangtól eredett;
azon további állitása pedig, hogy ugyanazon alkalommal a templomajtó
felénél két zsidót látott – feltéve, hogy a gyilkosság ugyanazon időben
történt, kizárja Sarf Móricz tanu állitásának lehetőségét, mert szerinte
a templomajtón kivül egyedül ő állott, s a többi általa nevezettek a
templom belsejében voltak; ha pedig áll az, hogy a gyilkosság idejében
két zsidó a templom ajtaját mintegy őrizte, akkor az ajtót meg sem
közelithetvén, az állitott eseménynek tanuja sem lehetett; végre Sarf
Móricz 14 éves tanunak vizsgálati előadását, tekintettel arra, hogy a
végtárgyalás alatt apja Sarf József vádlott ellen, valamint vallása és
hitsorsosai iránt oly mély megvetést és gyülöletet tanusitott,
melynélfogva előadását elfogulatlan és közelebbi gyanuokot képező
vallomásnak elfogadni és annak eskü általi megerősitését megengedni
annál kevésbbé lehetett, mert Sarf Móricz a vizsgálat és végtárgyalás
alatt tett vallomásaiban lényeges körülményekre, nevezetesen pedig
Solymosi Eszternek házukba ki által történt behivása, annak az állitott
gyilkosság alkalmávali, fekvésének iránya és helyzetére, valamint a
kezében levő kendőnek szinére nézve ellenmondásba jövén,
tanuságtételének megbizhatósága kérdésessé vált.

Ellene szól Sarf Móricz vallomásának Varga Kati meghiteltetett és
kifogástalan tanu vallomása is, mert ezen tanu azt állitja, hogy
Bukszbaum Ábrahám egyik vádlott metsző április hó 1-ső napján délelőtti
11 órakor a templomból Ziszmann lakására, hol szállva volt, megérkezvén,
megebédelt, s ebéd után mintegy két óra hosszat aludt. Ezen tanuvallomás
kizárja Móricz tanuságtételének azon igazságát, hogy Bukszbaum Ábrahám a
Móricz által jelzett időben a zsidó templomban lehetett, és ott az
állitott cselekményben részt vehetett volna.

Ily körülmények mellett is kiváló figyelemre méltatva azt, hogy a
gyilkosság tárgya hiányzik; a vádhatóság részéről különben is elejtett
gyilkosság s abbani bűnrészesség vádjának fentartására minden alapos ok
elenyészett, annálfogva az ezen bűntényekkel vádlottakat fölmenteni s a
letartóztatottak azonnali szabadon bocsátását elrendelni kellett. A vád
és védelem részéről felemlitett rituális gyilkosság a törvényszék
határozatának tárgyát nem képezhette, részint, mert az állitott
vallásszertartás a gyilkosság indokául fel nem hozható, részint, mert
elesvén maga a gyilkosság, annak lehető indoka is elesett és mert hogy
ily vallásszertartás a vádlottaknál léteznék, sem a vizsgálatban
beszerzett adatokal, sem más hiteles és a törvényben elfogadott módon
beigazolva nincs.

Az előnyomozás alatt továbbá Oláh György t.-dadai lakos, kerülő, junius
18-án délután 4 óra tájban a t.-dadai határban, ugynevezett Csonka-Fűzes
felé mentén útközben találkozott kerülő társával Várady Andrással, ki
arról értesitette, hogy a Csonka-Fűzesből jövő Kecskés József szolgája
azt beszélte neki, hogy kevéssel azelőtt a Tiszában egy női hullát
látott a Csonka-Fűzes alatt a vizen úszni.

Ezen értesités folytán Oláh György a Csonka-Fűzes szélén a Tisza partján
fölfelé haladva, a part közelében a füzesben fennakadt hullát felfedezte
és azt két tutajos segélyével a partra kihuzta. Oláh György az esetről
az előljáróságot értesitendő, bement T.-Dadára, a hullának őrizetét azon
tutajosokra bizván, a kik közel a Csonka-Fűzeshez a partra szállották.
Az előljáróság tagjai nyomban a helyszinére siettek, a kifogott hullát
azonban már ott nem találták, mert azt a tutajosok, állitásuk szerint
azért, mert igen nagy szaga volt, elásták.

A községi előljáróság jelentése folytán esti 9 és fél órakor ifj. Zoltán
István szolgabirósegéd, dr. Kiss Jenő járási orvos kiséretében a
helyszinére kimenvén, a hullát kiásatta és azt a nélkül, hogy a sirból
kiemeltetett volna, előleges szemle alá vétette, melynek végeztével,
óvintézkedések mellett ujból eltakarittatta.

Junius 19-én a hulla feletti birói szemle megtartatván, ez alkalommal
kitünt, hogy a hulla ruházata hasonlit a Solymosi Eszter által
eltünésekor viselt ruhadarabokhoz, továbbá megállapittatott, hogy a
hulla balkezének csuklójára egy kendő volt szorosan odakötve, a melyben
elázott, kenőcsszerü állományu kék festék találtatott; annálfogva a
jelenvolt özv. Solymosi Jánosné felhivatott, hogy a leánya által
eltünése alkalmával viselt ruhadarabokat körülményesen irja le; mi
megtörténvén, kitünt, hogy a hullán talált ruházat az özv. Solymosi
Jánosné bemondása szerint Solymosi Eszter által eltünésekor viselt
ruházattal megegyez. Később a hullán talált ruhadarabok özv. Solymosi
Jánosnénak, Huri Andrásnénak, majd Olajos Bálintnénak, Lak Péternének és
Felner Istvánnénak is felmutattatván, ezek is azokban Solymosi Eszter
ruházatát felismerték. A talált hulla is a Solymosi Esztert ismerő,
összesen 20 egyén által szemle alá vétetvén, ezek közül Szakolczay
Julcsa a hullában Solymosi Esztert határozottan felismerte; Laki János,
Solymosi János, Jakab János, Juhász József és Juhász Andrásné pedig a
hullában Solymosi Eszter tetemeit felismerni vélték; ellenben özv.
Solymosi Jánosné, Gazdag Józsefné, Olajos Bálintné, Tanyi Józsefné,
Szelley Gáborné, ifj. Pap József, Láposi János, Várkonyi Ferencz, Tóth
Mari, Solymosi János (Eszternek testvére) és Solymosi Zsófia a hullában
Solymosi Eszternek tetemét fel nem ismerték.

A hulla törvényszéki bonczolás alá vétetvén, a törvényszéki orvosok a
hozzájok intézett kérdések alapján véleményöket beadták. Minthogy
azonban a vélemény minden körülményre kiterjedő nem volt, és hogy az
minél inkább biztos alapot nyerjen, elrendeltetett a hullának kiásatása,
egyetemi tanárok általi megvizsgáltatása; és minthogy ezek véleménye a
bonczolást teljesitő szakértőkétől eltérő volt, mindkét szakvélemény az
országos közegészségügyi tanácshoz felülvéleményre felterjesztetett. –
Az ellentétes szakértői vélemények felülvizsgálására megkeresett
országos közegészségügyi tanács kimondotta:

1. Hogy a legtöbb jel arra mutat, hogy a hulla 16–18 éves nő teste volt,
de nem állapitható meg határozottsággal, hogy nem volt-e egy-két évvel
idősebb vagy fiatalabb.

2. A bonczjegyzőkönyv nem nyujt biztos adatot arra, hogy a halált
vérszegénység vagy más testi baj, vagy fulladás okozta volna.

3. A halál beálltának ideje meg nem állapitható.

4. Nem valószinü, hogy a hulla 14 napnál tovább lett volna a vizben.

5. A nemi közösülés nagy mérvbeni gyakorlásának bizonyitására a
bonczadatok nem elégségesek.

6. Valószinübb, hogy a szőrzet borotvával távolittatott el, de a
kihullás lehetősége sem zárható ki.

7. A körmöknek a bonczolás előtti hiánya nem zárható ki.

8. Valószinübb, hogy a hulla életében rendszerint nem foglalkozott
durvább munkával s nem járt mezitláb, de az ellenkező sem zárható ki.

Az 1882. évi junius hó 19–20. napján teljesitett bonczvizsgálat és azzal
kapcsolatos eljárás folytán, tekintettel az orsz. közegészségügyi
tanácsnak a hullára vonatkozólag, kora, vizben létének tartama,
foglalkozása s a szőrzet mikénti eltávolitása tekintetében adott
véleményére, azon gyanu merült fel, hogy idegen hulla Solymosi Eszter
ruháiba öltöztetve azon czélból dobatott a Tiszába, hogy a biróság
félrevezetésével elfogadtassék azon tény, hogy Solymosi Eszter, mint a
kinek ál-hulláján külsértés nyomai nem voltak, nem olyképen fosztatott
meg életétől, a mint azt Sarf Móricz vallomásában előadja. A gyanu e
részben azon tutajosokra irányult, kik a Csonka-Fűzes közelében voltak,
midőn a hulla megtaláltatott, és kik az őrizetükre bizott hullát, mig a
községi előljáróság a helyszinére érkezett, eltemették.

Ezen tutajosok közül Herskó Dávid törvényszékileg hitelesitett
vallomásában, tutajos társa Matej Ignácz előadásával egyezőleg
beismerte, hogy midőn junius 7-én tutajon Kerecseny mellett haladt el,
régi ismerőse Smilovics Jankel, ki éppen akkor rakodott tutajával, a
parton, zsidó nyelven azt kiáltotta át hozzá, hogy jó fizetésért
szállitson el tutaján egy hullát, s midőn ő erre reáállott, azt
mondotta, hogy a hullát majd utközben átadja neki és akkor majd
megmondja, hogy hova kell azt szállitani.

Beismerte továbbá, hogy junius 11-én Kis- és Nagy Tárkány között
kikötvén, este Smilovics Jankel szintén megérkezett s az elhozott hullát
azon utasitással adta át neki, hogy azt tutaja alatt Dadáig szállitsa, s
ott eressze el. Előbb azonban a hullát azon ruhába öltöztesse, a melyet
Eszlár alatt egy 30–35 éves barna asszony fog neki átadni s arra is
kitanitotta, hogy a ruhadarabot milyen rendben adja rá a hullára s
különösen, hogy azon kendőt, a melyben a papirba takart festék lesz, a
hulla balkezére kösse. Jutalomképen 200 frtot igért és abból előlegül 56
frtot átadott. Beismeri, hogy a hullát átvette és azt Matej Ignácz
segélyével, ki a történteknek véletlenül szemtanuja volt, tutaja alá
huzta s odaerősitette.

Továbbá, hogy junius 16-án déltájban Eszlár alatt észrevette, hogy a
barna 30–35 éves asszony ruhanemüvel a kezében ólálkodik a t.-eszlári
parton. Midőn pedig délután Eszláron alul a ladányi oldalon egy füzes
mellett kikötöttek 4–5 óra tájban, a nevezett asszony csolnakon átjött a
ladányi partra s a füzesben a magával hozott csomó ruhát zsidó nyelven
mondott ezen szavakkal adta át neki: »Itt vannak a ruhák, Jankel
küldötte neked a hullára«.

Beismerte végül Herskó Dávid, hogy a hullát Matej Ignácz segélyével még
azon este az e czélra átvett ruhába öltöztették s azután ismét a tutaj
alá helyezték, a honnan junius 18-án, midőn Tisza-Dadán felül a
Csonka-Fűzesben kikötöttek, a hulla kiszabadult és partra vettetett.

Smilovics Jankel törvényszékileg hitelesitett vallomásában szintén
beismerte, hogy 1882. évi junius 5-től 14-ig Kerecsenyben vesztegelvén,
ez idő alatt junius 6-án vagy 7-én régi ismerőse Fogel Amsel is
odaérkezett, s elbeszélvén neki a t.-eszlári esetet, előadta, hogy
miután Solymosi Eszter megölésével a zsidókat gyanusitják, ez utóbbiak
most egy Solymosi Eszterhez hasonló ruházatba öltöztetett hullát akarnak
a Tiszán leusztatni, s felszólitotta őt, hogy vállalja el a hulla
szállitását, előadván, hogy megbizóinak egyike Mendelovics Niszen
vajnági lakos. Fogel Amsel rábeszélése folytán ő a hullausztatást 500
frtért elvállalta, s előlegképen 80 frtot Fogel Amseltől fel is vett. Az
alku megtörténtével Fogel Amsel azt mondotta, hogy a hullát két zsidó a
szentmártoni révben fogja neki átadni, utasitván őt, hogy azt tőlük
átvevén, Eszlárig szállitsa s ott eressze szabadon. Junius 7-én
szeklenczei tutajosok (Herskó Dávid és társai) haladván el Kerecseny
mellett, minthogy közöttük felismerte régi ismerősét, Herskó Dávidot,
sajkán elment annak tutajához megbeszélvén vele a dolgot, Herskó Dávid a
hullaszállitást 120 frtért elvállalta; mire ő utasitotta, hogy
Tárkánynál kössön ki, a hol a hullát szándékozik neki átadni. Erre
Herskó Dávid tovább utazott, ő pedig junius 10-én este a hullának
átvétele végett elindult a szentmártoni révhez. Junius 11-én reggel
megérkezvén a szentmártoni révhez, a Tisza-parton Grósz Márton és Klein
Ignácz t.-eszlári zsidókat pillantotta meg, kik kocsiban a hullával reá
várakoztak ott, s miután kölcsönösen megismertették egymást,
nevezettekkel ezek kocsiján Tárkányba utazott, hova délután 3 óra tájban
megérkezvén, a hullát a kocsiról levették s ő azt a kocsin volt
deszkából készitett kis tutajon a vizbe vive Herskó Dávidnak átadta, s
annak a kikötött jutalomból 40 frtot is átadott. A két t.-eszlári zsidó
tőle azzal vált el, hogy sietnek, mivel még a hulla ruházatáról kell
gondoskodni, kijelentvén, hogy azt az eszlári parton egy asszony fogja
átadni, s egyuttal kitanitván, hogy a hullát miképen kell felöltöztetni,
különösen hangsulyozván, hogy a festékes kendőt a hulla egyik csuklójára
kell kötni, s a hullát T.-Eszláron alul kell szabadon ereszteni.

Fogel Amsel vádlott tagadja, hogy ő bizta volna meg Smilovics Jankelt a
hulla szállitásával. Vádlott Grósz Márton és Klein Ignácz szintén
tagadják, hogy ők lettek volna azok, kik a hullát Szentmártonnál,
illetőleg Tárkánynál Smilovicsnak átadták.

Solymosi Eszternek az anyja és több asszonyok által felismert ruhái a
t.-dadai Csonka-Fűzesben kifogott hullán feltaláltatván, a gyilkosság és
a bűnpártolásra vonatkozó vád tekintetéből szükséges annak tüzetesebb
megvizsgálása, hogy az emlitett hulla Solymosi Eszter hullája volt-e,
vagy nem.

Eltekintvén egyelőre Smilovics Jankel, Herskó Dávid vádlottak és Matej
Ignácz tanunak vallomásaitól, megemlittetik, hogy a hulla felismerésére
bocsájtott tanuk közül Solymosi Eszter anyja özv. Solymosi Jánosné,
továbbá Eszter testvére és mások is, a kik őt életében ismerték, a
megtekintett hullában az eltünt Solymosi Esztert fel nem ismerték,
minthogy azonban a hulla haja és szemöldökszőre hiányzott, arczvonásai
pedig a m. kir. egyetemi tanárok és az országos közegészségügyi tanács
véleménye alapján feltételezhető, hogy több napi vizbenléte miatt
szükségkép elváltoztak, a mely körülmény a hulla arczának ferdesége, az
ajkak duzzadtságát és a nyelvnek a fogak közti voltát igazoló tanuk
bizonyitják és minthogy ezek szerint valószinü, hogy a hulla arcza már
nem volt felismerhető állapotban, midőn a tanuk megnézték és azért ezen
tanuk nyilatkozatának magában véve jelentőséget tulajdonitani nem lehet;
tekintetbe véve még azt is, hogy a hulla nem a rajta volt ruházattal
tétetett ki szemlére, áll ez azon tanukról is, kik a hullában Solymosi
Esztert felismerni vélték, a kik különben is e részben nyilatkozatukat a
végtárgyaláskor megváltoztatták és e miatt esküre sem bocsájtattak.

A bonczoló orvosok véleménye szerint a hulla legalább 18, de
valószinüleg 20 évet is elért egyéné volt. Ezen életkor-meghatározással
szemben áll a hulla exhumácziójánál alkalmazott m. kir. egyetemi tanárok
véleménye, mely szerint a hulla 14–17 éves egyénre mutat, és némileg az
orsz. közegészségügyi tanács véleménye is, melynélfogva a legtöbb jel
arra mutat, hogy a hulla 16–18 éves nő teste volt, de ki nem zárható,
hogy nem volt-e egy-két évvel idősebb vagy fiatalabb.

A bonczoló orvosok megállapitották, hogy a halál oka általános
vérszegénység volt, melyet a belvizsgálat által konstatált tüdőgümőkór,
tüdőlégdag, a jobb szivgyomrocs túltengése, a máj kisebbedése és
szemcsésedése, valamint gyomorhurut idéztek elő, továbbá, hogy a hulla
mint már ilyen került a vizbe, hogy legfeljebb 10 nap előtt elhunyt
egyéné volt. Az egyetemi tanárok véleménye szerint pedig a halál
legközelebbi okául az általános vérszegénység ez esetben el nem
fogadható, és a körülmények oda mutatnak, hogy a hulla vizbefult, a
bonczolás előtt több hetekkel meghalt egyéné volt. Az országos
közegészségügyi tanács véleménye szerint a bonczjegyzőkönyv nem nyujt
biztos adatot arra, hogy a halált vérszegénység vagy más testi baj,
avagy fulladás okozta volna, a halál beálltának ideje pedig meg nem
határozható. A bonczoló orvosok azon nézetben voltak, hogy a hulla 3–4
napnál tovább nem lehetett a vizben; a szűzőr hiánya és a hüvelynek
szerfeletti bőségéből következtették a nemi közösülésnek nagy mérvbeni
gyakorlatát; az egyetemi tanárok és az országos közegészségügyi tanács
véleménye szerint pedig a közösülés nagymérvbeni gyakorlatának
bizonyitására a bonczadatok nem elégségesek. Az egyetemi tanárok azon
véleményben vannak, hogy a hulla több héten át a vizben volt, az
országos közegészségügyi tanács pedig azt, hogy a hulla nem ily hosszu
ideig volt a vizben, határozottan meg nem állapithatónak mondja, de nem
tartja valószinünek, hogy a hulla 14 s talán ennél is egynéhány nappal
tovább lett volna a vizben. Megállapitották a bonczoló-orvosok, hogy a
hulla haja és szőrzete mesterségesen lett eltávolitva és kijelentették,
hogy a lábak és kezek alkotása azoknak és a körmöknek gondos ápolása nem
szólhatnak a mellett, hogy az elhunyt egyén életében durvább munkával
foglalkozott volna vagy czipő nélkül (mezitláb) szokott volna járni, de
mindezek bizonyitják, hogy könnyebb életmódot folytatott s igy minden
valószinüség szerint nem azon osztályhoz tartozott, mely durvább
házimunkával foglalkozik.

Az egyetemi tanárok véleménye szerint a haj és szőrzet nem mesterségesen
lett eltávolitva, a lábak és kezek alkotásából és az első bonczoláskor
már teljesen hiányozni kellett körmöknek állapotából épenséggel nem
lehetett következtetni, hogy a hulla könnyebb életmódot folytató és
lábbelit folytonosan viselő osztályhoz tartozott volna; az országos
közegészségügyi tanács véleménye szerint ugyan sokkal valószinübb, hogy
a haj és szőrzet mesterségesen, pl. borotvával távolittatott el, de a
kihullás lehetőségét sem zárja ki, valamint azt sem, hogy a körmök már
az első bonczolás előtt hiányoztak. Valószinübbnek mondja ugyan, hogy a
hulla életében rendszerint nem foglalkozott durvább munkával és nem járt
mezitláb, de az ellenkezőt nem zárja ki.

Ezek szerint a bonczolást teljesitett orvosok által megállapitott
Solymosi Eszter koránál több évvel magasabb életkor bizonyitottnak nem
tekinthető, azon jelenségek pedig, melyek az eset ismert körülményei
mellett annak kétségtelen bizonyitására szolgálnának, hogy a hulla nem
volt Solymosi Eszteré, nincsenek kellően kimutatva.

Ily jelenség lett volna az első bonczoláskor megállapitott általános
vérszegénység és az abból eredett halál, a halálnak a bonczolás előtti
beálltának rövid ideje (legfeljebb 10 nap), a hullának, mint ilyennek a
vizbe alig 3–4 nappal a bonczolás előtt jutása, a nemi közösülésnek
nagymérvbeni gyakorlása; ellenben az egyetemi tanárok által
megállapitott 14–17 éves életkor a vizben létel heteken át, a haj
letörése és kihullása, a hullaáztatás (maczeráczió) folytán kihullott
körmeinek a bonczolás előtti hiánya: az országos közegészségügyi tanács
véleménye szerint sem zárható ki; ezek pedig oly jelenségek, melyek
figyelemmel arra is, hogy a hulla Solymosi Eszter kétségtelen ruháiban
találtatott, megengedhetővé teszik, hogy a kérdéses hulla Solymosi
Eszteré lehetett.

Zurányi Kálmán és Szücs János tanuk vallomása szerint a hulla jobb lábán
sebnyom volt látható, erről a bonczjegyzőkönyvben emlités téve nincsen,
és a bonczolásnál alkalmazott szakértőknek a végtárgyaláskor tett
előadása szerint a hulla jobb lábán jelentkezett folt lemosás és
posztóval történt dörzsölés után elenyészett a nélkül, hogy annak helyén
a lábon észrevehető jel maradt volna hátra. Bebizonyitottnak nem vehető
tehát, hogy Solymosi Eszter anyja és Szakolczai Julcsa tanu által
emlitett tehéntaposásnak nyoma a hulla lábán mint hegedt seb és
különösen ismertető jel meg lett volna.

Az orvosi szakértők véleménye tehát és a felismerési eljárás eredménye
nem nyujtanak biztos támpontot arra nézve, hogy a hullának Solymosi
Eszterével való azonossága vagy nem azonossága teljes határozottsággal
megállapitható legyen.

Áttérve Smilovics Jankel és Herskó Dávid vádlottak vallomására, ezen
vádlottak egy hullának a Tiszán történt usztatását a vizsgálat folyamán
beismerték és beismerő vallomásukat a törvényszék előtt a hitelesités
alkalmával megtartották, azonban figyelemmel egyrészt arra, hogy a
szakértők véleménye alapján nem zárható ki annak lehetősége, hogy a
kérdéses hulla Solymosi Eszteré volt, másrészt pedig arra, hogy nevezett
vádlottak első kihallgatásuk alkalmával hullacsempészetről mit sem
tudtak, hogy Herskó Dávid, Matej Ignáczczal, Smilovics Jankel pedig
Herskó Dáviddal lett szembesités után tették későbbi beismerő
vallomásukat, mindketten pedig utóbb ebbeli vallomásukat visszavonták;
továbbá tekintve, hogy Smilovics Jankel a hullacsempészet czélját
különféleképen adta elő, hogy nem egyezik meg Herskó Dáviddal azon
körülményre nézve, hogy Kerecsenynél, hol értekezhetett Herskó Dáviddal,
a hulla átadása és szállitása felől, sajkán, ennek tutajához bement-e,
ugy a mint ő állitotta, vagy pedig a partról Kerecseny mellett elhaladt
és ki sem kötött s Herskó Dávidnak zsidóul odakiáltva, a mint Herskó
Dávid elbeszélte. Ugyanők meg nem egyeznek abban sem, hogy a hulla
usztatásáért Smilovics mily összeget adott Herskónak, hol történt a pénz
átadása, és először arra nézve is különbség volt vallomásukban, hogy
Tárkánynál a hulla átadása miként eszközöltetett. Smilovics azonkivül
beismerő első vallomásában azt állitotta, hogy a hullát felöltöztetve
hozták neki Szent-Mártonba és ruházatát is leirta, a mi pedig meg nem
egyezik azzal, a mit Herskó Dávid állit, hogy a ruha Tisza-Eszláron alól
a ladányi oldalon adatott rá a hullára.

Mind olyan apróbb mellékes körülmények ugyan, de arra engednek
következtetni, hogy mindkét vádlott beismerő vallomása nem volt őszinte,
főleg ha figyelembe vétetik, hogy Csepkanics Jura első vallomása és a
végtárgyalásnál tett előadása szerint a kérdéses hullát, a melyről,
midőn ő legelőször megpillantotta, nem is tudta, hogy miféle tárgy, a
Tisza sodra és a szél iránya vitte a többi tutajtól hátramaradt azon
tutaj felé, melyen ő és Matej Ignácz voltak alkalmazva. A hulla a tutaj
alá került, csakhamar onnan kibukkant és a szél iránya által a
Csonka-Fűzeshez vitetett, hol a füzesben fennakadt; a mely előadást
támogatja azon körülmény is, hogy Herskó Dávid 16 tutajostársa közül sem
a hulla átadását, s Matej tutaja alá kötését Tárkánynál, sem a ruhákat
hozott asszonynak a Tiszán lett átkelését, a ruha átadását Ladánynál,
sem végre a hulla felöltöztetését az egy Matej Ignáczon kivül senki sem
látta; legfőképen pedig az, hogy Smilovics Jankelt a végtárgyalás
alkalmával Veil Sámuel tanu megtekintvén, felismerte benne azon egyént,
kivel neki mult évi junius 11-én, akkor t. i., mikor Smilovics Jankel
beismerése szerint Szent-Mártonban és Tárkányban a hulla szállitása és
ott átadása végett Kerecsenyből távol kellett volna lenni, Kerecsenyben
dolga volt. Veinstock Ignácz tanu is bizonyitja, hogy Smilovics mult évi
junius 11-én csakugyan Kerecsenyben volt; idejárul, hogy Fogel Amsel, ki
Smilovics állitása szerint a hulla szállitására megbizást és pénzt
adott, tanukkal igazolja, hogy m. év junius 6 vagy 7-én Smilovicsnak
Kerecsenyben a hullaszállitásra megbizást nem adhatott, mivel azon
időben távol Váriban fát terhelt, honnan emberei állitása szerint sehova
sem távozott, mig a terhelés befejeztével onnan el nem indultak.
Kerecsenyben pedig ki sem kötöttek, s Eszenyben, miként Bayer Herman
tanusitja, csak mult év junius 2-án állott meg.

Végre Smilovics Jankel azt állitotta, hogy a hullát mult évi junius
11-én Grósz Márton és Klein Ignácz vádlottaktól vette át, kiknek
tagadása ellenében nincsen semmi bizonyiték, hogy ők a mondott napon
Szent-Mártonban jártak volna. A végtárgyalás alkalmával kitünvén, hogy
Klein Ignácz, Antal Mátyás kocsiját mult évi pünkösd előtt, május
havában kérte volt kölcsön egyszer más czélra és csak annyi időre, a
mely idő alatt a T.-Eszlár-Szentmártoni utat oda és vissza meg nem
tehette.

Matej Ignácz tanunak vallomása azért nem vétethetik a hullacsempészet
igazolására bizonyitéknak, mivel ő is legelső kihallgatásakor a többi 15
tutajostárs vallomásával egyezőn mit sem tudott, később a hulla
szállitását körülményesen elbeszélte ugyan, de Huszton a községi
előljáróság előtt, majd M.-Szigeten a vizsgálóbiró előtt a
hullaszállitás történetét visszavonta. E mellett ő is több körülményt
különféleképen adott elő. Először azt állitotta, hogy az 56 frtot Herskó
Dávidtól Tokajban kapta, vallomásának hitelesitésekor pedig előbbeni
előadása helyreigazitásául Herskó Dáviddal megegyezőleg Kerecsenyt
jelölte meg, a hol pedig, minthogy ki sem kötöttek, és itt Herskó
Smilovicstól pénzt nem is kaphatott, az emlitett összeget meg nem
kaphatta. Utóbb a végtárgyaláskor ismét azt állitotta, hogy az 56 frt
Tokajban lett neki kifizetve. Állitása szerint Smilovics Jankel gúzsnál
fogva huzta a vizben a hullát, Smilovics és Herskó állitása szerint
pedig a hulla hozatala egy kis tutajon történt.

Cserés Andrásné tanunak Groszberg Leon és feleségére tett terhelő
vallomása ellen szól azon körülmény, hogy állitása szerint Groszberg
Leonné a hullafelöltöztetés napján alkonyatkor már visszatért volna a
ruhák átadása végett tett utjából, Matej Ignácz vallomása szerint pedig
a ruha átadása oly későn történt, hogy a sötétség miatt ő az átadó
asszonyt fel nem ismerhette. Azonkivül nem valószinü, hogy Groszberg és
neje, kiknek érdekükben állott e titkot megőrizni, nevezett tanu előtt,
ennek vallomásában előadott dolgokról beszéltek volna, tudomásuk lévén,
hogy a zsidó beszédet megérti.

Ezeknél fogva figyelemmel arra is, hogy a gyilkosság vádja Svarcz
Salamon és társai ellen nem lévén bebizonyitva, a gyilkossági tett
elpalástolására vonatkozó bűnpalástolásról sem lehet szó; és hogy a
hullának honnan történt megszerzése a vizsgálat által nem lett külön
bebizonyitva, ugy a beismerésben volt Smilovics Jankelt és Herskó
Dávidot, mind pedig a folytonos tagadásban volt és immár Smilovics
Jankel visszavont vallomásával egyáltalában nem terhelhető Vogel Amsel,
Grósz Márton és Klein Ignácz vádlottakat a bűnpártolás vétségének vádja
és következményeinek terhe alól felmenteni kellett.

Kelt Nyiregyházán, 1883 augusztus hó 2-án.

_Kornis Ferencz_, s. k. kir. tszéki elnök.

_Simon Viktor_, s. k. kir. tszéki t. jegyző.


II.

(A budapesti királyi itélőtáblának mint másodbiróságnak itélete s annak
indokai.)

Ő Felsége a király nevében!

40881. B. 1883. szám. A budapesti kir. itélőtábla gyilkosság büntette,
illetőleg abban való részesség miatt jogerős vádhatározattal vád alá
helyezett Svarcz Salamon, Bukszbaum Ábrahám, Braun Lipót, Vollner
Herman, Sarf József, Junger Adolf, Braun (másnéven Brenner) Ábrahám,
Lusztig Sámuel, Veiszstein Lázár, Taub Emánuel, és bűnpártolás miatt vád
alá helyezett Fogel Amsel, Smilovics Jankel, Herskó Dávid, Grósz Márton
és Klein Ignácz elleni bűnügyet, melyben a nyiregyházai kir. törvényszék
1883. évi augusztus hó 2-án 2844. szám alatt felmentő itéletet hozott,
özv. Solymosi Jánosné részéről bejelentett felebbezés folytán és
hivatalból is 1883. évi deczember hó 22-én tartott nyilvános ülésében
vizsgálat alá vevén, következőleg

_itélt:_

Az elsőbiróság itéletét a kir. itélőtábla helybenhagyja.

_Indokolás._

Jelen ügyben hozott elsőbirósági felmentő itéletben ugy a kir.
ügyészség, mint vádlottak megnyugodtak; egyedül özv. Solymosi Jánosné
élt felebbezéssel. Mindenekelőtt az vizsgálandó tehát, van-e özv.
Solymosi Jánosnénak felebbezési joga? Az elsőbiróság özv. Solymosi
Jánosné részéről bejelentett felebbezést vissza nem utasitotta, s
irásban benyujtott indokait 1883. évi 2948. sz. a. kelt végzésével
fölterjeszteni rendelte. Eme tényei által kifejezést adott annak, hogy
özv. Solymosi Jánosnét a felebbezésre jogositottnak tartja. A fölebbezés
emez elfogadásához csatlakozik a kir. itélőtábla is, mert a kir. Curia
1882. évi junius hó 5-én tartott teljes üléséből 9. sz. a. kelt
döntvényében azt mondotta ki, hogy a kir. törvényszék hatósági körébe
tartozó büntetendő cselekmény miatt inditott bűnvádi ügyben az
alsóbbfoku biróságok által hozott felmentő itélet, vagy megszüntető
határozat esetében a magánjogi elégtételre jogositott közvetlenül
sértett vagy kárositott, a mennyiben az ebbeli elégtétel iránti igényét
bejelentette, és arról le nem mondott, ha a kir. ügyész nem felebbezett,
jogositva van a fölebbezési perorvoslatot, a kir. ügyészre nézve
fennálló feltételek mellett és hatálylyal használni.

Ebből folyólag, miután kétség sem férhet ahhoz, hogy özv. Solymosi
Jánosné mint anya, az elbirálás tárgyát képező vádbeli cselekmény által
kárositottnak tekintendő; és miután ama kérvényében, melyet a
tárgyalásnál való képviseltetése iránt beadott, erre vonatkozó igényét
bejelentette; és végre – miután jelen ügy különben is hivatalból
felülvizsgálandó: nincs ok arra, hogy a nevezett panaszos fölebbezése
visszautasittassék.

Hivatalból pedig azért volt a jelen ügy felülvizsgálandó, mert a
jogérvényes vádhatározat gyilkosságra, – tehát olyan büntettre irányult,
mely a fennálló törvénykezési gyakorlat szerint akár felmentő, akár
büntető itélet esetében hivatalból való felülvizsgálat tárgyát képezi.

A vádhatározatnak másik tárgyát képező bűnpártolás pedig a nevezett
föbenjáró büntettel való szoros összefüggése miatt vált szintén
hivatalból felülvizsgálandó.

Az ügy ezen teljes megvizsgálásánál feltünt, hogy a közegészségügyi
tanácsnak a bizonyitási eljárás fontos adatát képezhető véleménye
indokolva nincs. Egyéb hiányok is mutatkoztak. Minthogy azonban a
kiegészitéstől most már eredmény nem várható: a kir. itélőtábla a
következőkben az ügy érdemleges vizsgálatába bocsátkozott.

Svarcz Salamon, Bukszbaum Ábrahám, Braun Lipót, Vollner Herman a kir.
törvényszék 1882. évi ápril hó 16-án 1430. sz. a. kelt végzésével azért
helyeztettek vád alá, hogy Solymosi Eszter tisza-eszlári hajadont 1882.
évi április hó 1-én a tisza-eszlári zsidó templomban előre megfontolt
szándékkal megölték, Sarf József, Junger Adolf, Braun (Brenner) Ábrahám,
Lusztig Sámuel, Veiszstein Lázár, Taub Emánuel pedig azért, hogy
Solymosi Eszternek előre megfontolt szándékból való megöletését
szándékosan előmozditották, végre Fogel Amsel, Smilovics Jankel, Herskó
Dávid, Grósz Márton és Klein Ignácz azért helyeztettek vád alá, hogy
előbb emlitett vádlottaknak segitséget nyujtottak arra nézve, hogy az
irányukban folyamatba tett büntető eljárásnak, sikerét meghiusitsák. A
vád képviselője a vádbeli cselekmény állitott belső indokának hiányából,
már a végtárgyalás kezdetekor reámutatott a vád tarthatatlanságára; az
eljárás befejeztével pedig határozottan kijelentette a vádtól való
elállását. A királyi itélőtábla eme vádtól való elállás miatt sem
tarthatta magát felmentettnek azon kötelezettség alól, hogy a jogerőre
emelkedett vádhatározattal meginditott ezen ügyet hivatalból
fölülvizsgálja.

Ezt téve: az ügy elbirálásánál döntő kérdésül azt tekinti: hogy a
vádbeli cselekmény Solymosi Eszter élete ellen elkövettetett-e vagy nem?
A bizonyitási eljárás e tekintetben két kiemelkedő terhelő adatot
tartalmaz. Egyik Sarf Móricz vallomása; másik a tisza-dadai
Csonka-Fűzesben 1882. évi junius hó 18-án talált hulla.

Sarf Móricz a Nagyfaluban felvett vallomási jegyzőkönyv szerint azt adta
elő, hogy az ő apja, Sarf József 1882. évi április hó 1-én déli 11–12
óratájban, az utczáról hivta be lakásukba az ott elhaladó Solymosi
Esztert a végett, hogy az asztalról vegye le a gyertyatartókat. Solymosi
Eszter e hivásnak engedelmeskedett, bement Sarf József lakásába, levette
a gyertyákat az asztalról, egy székre felállva feltette a sifonra. Midőn
az öt gyertyatartót felrakta, akkor bement oda egy koldus zsidó (Vollner
Herman), a ki Solymosi Esztert behivta a zsidó templomba, a kit kezén
fogva a szobából kivezetett. Sarf Móricz szülei a szobában bentmaradtak,
ő kiment a zsidó koldus és Solymosi Eszter után az udvarra, látta, hogy
azok bementek a templomba; kevés idő mulva a templomból jajgatást
hallott. 3–4 segélykiáltást, oly formán: »emberek! segitség!« Ekkor oda
szaladt a templomajtóhoz, próbálta kinyitni, de zárva találta; azután
benézett a kulcslyukon, melyben nem volt benne a kulcs; és látta, hogy a
leány a földön feküdt egy ingben, ruhái az asztalon voltak. A leányt a
téglási (Braun Lipót) és tarczali (Bukszbaum Ábrahám) idegen metszők és
a zsidó koldus (Vollner Herman) a földön lenyomva tartották. Svarcz
Salamon tisza-eszlári metsző épen akkor vágta meg a nyakát, a rendes
asztali késnél valamivel hosszabb és sokkal szélesebb pengéjü késsel.
Egy vágást tett a nyakán s azután a másik két metsző és a koldus zsidó
felemelték a leány testét, Svarcz Salamon egymásután két veres cserép
tányért tartott feje alá s abba vért csorgattak, azután a vért egy nagy
fazékba öntötték. Mikor a vért kicsorgatták: felöltöztették a leányt.
Azalatt, mig a leányt felöltöztették, a belső templomból kijött még
hozzájuk Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám, Veiszstein Lázár és Junger
Adolf, ezek is körülállották a leány testét, mialatt azt öltöztették.

Sarf Móricz eme vallomását a tárgyalás során beható keresztkérdések után
is, lényegében fenntartotta, – és szivósan ragaszkodott ahhoz, hogy
látta, midőn Solymosi Esztert a zsidó templomban megölték.

Sarf Móricz eme vallomásához a bizonyitási eljárás során következő
jelenségek és körülmények csoportosultak:

1. Solymosi Esztert gazdasszonya Huri Andrásné 1882. évi április hó 1-ső
napján délelőtt 10 és félóra tájban küldötte Kohlmájer József boltjába
festék bevásárlása végett, s a szomszédságban lakó Csordás Gáborné és
Lánczi Gáborné szintén megbizták a leányt, hogy a nevezett boltban
egyiknek patkószeget s a másiknak szintén festéket vegyen. A szóban levő
bolt Tisza-Eszlárnak Ófalu részében van, hova Solymosi Eszternek az
Ujfalu részből akép kellett megtenni az utat, hogy ugy menet mint jövet
Sarf József zsidó egyházfi lakása mellett és a zsidó templom közelében
kellett elhaladnia.

2. Lánczi József és Hrabár Gyula tanusitották, hogy Solymosi Eszter
délelőtt 10–11 óra tájban haladt Ófalu felé. Látta a nevezett leányt már
Ófaluban nénje: Solymosi Zsófi és annak gazdája Rozenberg Herman,
Kohlmájer József bizonyitja, hogy Solymosi Eszter a kérdéses napon, ebéd
előtt félórával csakugyan megjelent boltjában, veres és kék festéket
vásárolt és onnan kevés időzés után távozott; Solymosi Zsófi a
visszatérő Solymosi Eszterrel ismét találkozván, látta, hogy kendőjében
vitte a bevásárolt tárgyakat, Hajdu József szintén látta a leányt 11–12
óra közt Ófaluból a Lánczi József szegletéig menni, de nem látta az ott
levő gáton átmenni, Szabó Juliánna, Tanyi Gábor ugyanazon időtájban
látták a Pap József malma előtt elhaladni; Jakab János kevéssel délelőtt
látta Lichtman József háza előtt elsietni, mig Tapasztó Miklós arról
tett tanuságot, hogy még nem volt dél, midőn látta – nemcsak az emlitett
gátig, de azon is áthaladni.

3. A vizsgálat gyakorlati szemle utján megállapitotta, hogy Solymosi
Eszternek – gazdasszonyától fél 11 órakor kiindulva, s beszámitva a
boltban és nénjével töltött időt, a zsidó templomhoz 11 óra 47 perczkor
kellett érkeznie.

4. Özv. Lengyel Istvánné a kérdéses napon kora délután a házának
tőszomszédságában levő zsidótemplom felől 3-szori kiáltást hallott,
olyformán, mintha azok a föld alól jönnének. Özv. Fekete Jánosné a
templomból délelőtt 10–11 óra közt hazafelé ment, a zsidó templom felől
sirást hallott és a templomajtónál két zsidót látott állani.

5. A lánya keresésére indult anyát, özv. Solymosi Jánosnét, ugy Sarf
József, mint neje azzal biztatták, hogy lánya megkerül; volt ilyen eset
már Nánáson is, akkor is a zsidókat gyanusitották.

6. Gyanus körülménynek tekintette a vizsgálat azt is, hogy éppen abban
az időben több napig idegen metszők voltak Tisza-Eszláron s ott
ismeretlen koldus zsidó család ezekkel egy időben tartózkodott; hogy a
zsidó templomban ugyanaz éjjel, szokatlan időben gyülekezet tartatott;
továbbá Solymosi János arról tett tanuságot, hogy éjjel 1 órától ½2-ig
különböző csoport zsidó 3–4 izben ment Grósz Márton istállójának háta
mögötti zsidó templom felé; Cserés Andrásné pedig a tárgyalás során azt
tanusitotta, hogy az emlitett időtájt Groszberg Leó udvarában
csoportosultak a zsidók és ott Groszberg Leó tördelve kezét jajgatott:
»istenem, mit cselekedtünk!« majd villa, ásó kapa után kiabáltak.

7. Solymosi Eszter eltünése utáni napokban Sarf József kisebbik fia,
Samu, szavakat ejtett el egy magyar lányról, kit »a metsző bácsi
megvágott«.

8. A vizsgálat az 1882. évi május 19-én foganatositott szemle alkalmával
a zsidó templom előpitvarában a földet ugy találta, hogy a frissebb
tapasztás nyomait mutatja. Ugyanakkor özv. Lengyel Istvánné háza tövében
a zsidó templom kertjében 57 cm. hosszu és 57 cm. széles és 51 cm. mély
frissen hányt gödröt talált, mely valami edény elhelyezésére
észleltetett alkalmasnak. Azonkivül a Sarf József lakásában levő
fürdőhelyiségben egy gödör találtatott, mely az első szemle alkalmával
nem volt ott.

9. Lichtman József 1882. évi május 29-én özv. Solymosi Jánosnét, ennek
előadása szerint, 1000 forinttal kecsegtette, ha éjjel haza érkezendő
leányát nem tagadja meg. Hasonló módon, bár kisebb összeg emlitésével
kecsegtette Einhorn Józsefné is.

10. Ugyancsak özv. Solymosi Jánosné előadása szerint Róth Borbála zsidó
asszony nála megjelent, magát keresztény nőnek adta ki; az eltünt
Solymosi Eszter ingét babonás czélokra való hivatkozással akarta tőle
kicsalni.

Azonban mindeme körülmények nem önállóan, hanem csak Sarf Móricz
vallomásához viszonyitva birhatnak bizonyitó erővel. – Első sorban tehát
az vizsgálandó: van-e Sarf Móricz érintett vallomásának büntetőjogi
értéke? A kir. itélőtábla ugy találta, hogy Sarf Móricz vallomása a
bizonyitás értékét nélkülözi. És pedig először: kora, valamint egyéb
személyes tulajdonai és viszonyai miatt. Ugyanis nevezett tanu életkora
hiteles anyakönyvi kivonattal meg nem állapitható, de az e tekintetben
beszerzett bizonyitékokból annyi kétségtelenül kiderül, hogy 12-ik
életévét tulhaladta ugyan, de a 16-ikat még be nem töltötte. Kétely
forog fenn az iránt is, hogy terhelő vallomását szabad akarattal s
elfogultság nélkül tette-e? Mert az előnyomozat alatt csendbiztosnak
adatott át, ez által saját lakhelyére szállittatott, hol az eljárás
szabályai szerint meg nem engedett időben kikérdezés alá vétetett.
Továbbá 1882. évi augusztus hó 23-tól, a végtárgyalás ideje alatt is a
közigazgatási hatóság gondozása illetőleg a megyei várnagy felügyelete
alatt állott. Végre a mint ezt az elsőbirósági itélet is kiemelte, a
tárgyalás során vallása és hitsorsosai, tehát a vádlottak iránt is,
megvetést és gyülöletet tanusitott.

De kifogás alá esik nevezett tanunak vallomása annak belső tartalmánál
fogva, mert nem határozott. Ugyanis első kihallgatása alkalmával azt
adta elő, hogy atyja (Sarf József) hivta be a leányt. Később azt
állitotta, hogy ő hivta be atyja rendeletéből. Továbbá ellentétes
nyilatkozatokat tett arra nézve is, hogy az általa állitólag szemlélt
tény alkalmával Solymosi Eszter milyen helyzetben feküdt és hogy ingén
vér volt-e? Kifogás alá esik vallomása, mert nem is valószinü. Ugyanis a
vallomása által terheltek előre nem tudhatták, hogy Solymosi Eszter
Ófalu felől fog jönni, s mert igy vádlottak Solymosi Eszter megölésére
tervszerü előkészületeket nem tehettek, holott a vádbeli cselekményt
tervszerü előkészület nélkül végre nem hajthatták. Valószinütlen
vallomása azért is, mert a zsidó templom járt út szélében esik és sem az
idő, sem a hely a vádbeli cselekmény elkövetésére nem volt alkalmas. Nem
valószinü továbbá azért, mert saját állitása szerint, a midőn egy óra
mulva az esemény szinhelyére visszatért és Vollner Herman utasitása
folytán a templomajtót becsukta: sem vérnyomokat, sem hullát nem talált.
A templomban a hulla elrejtésére szolgáló hely nem lévén, vélekedése
szerint a hullát az ablakon át kellett a tetteseknek az ott levő
szalmaboglyába elrejteni, holott a vádbeli cselekmény vérnyomok nélkül
nem volt elkövethető, a szalmaboglya pedig a hulla elrejtésére nem
szolgálhatott. – Ugyanis a szalmaboglya átkutattatván, a büntettre
mutató nyomok abban nem találtattak. De különben is Bátori Gábor és
Bátori Gáborné tanusitása szerint sokkal kisebb volt, semhogy a zsidó
templom ablakát elfödte volna és igy a nevezett tanuk, vagy családjukhoz
tartozók, kik a kérdéses időben otthon és gyakorta a ház előtt
tartózkodtak, a közvetlen szomszédságukban levő zsidó templom amaz
ablakát láthatták, mely alatt az érintett boglya volt. Nem valószinü
tehát, hogy ezen boglyát választhatta volna valaki bűnjel elrejtésére.

De kifogás alá esik végre Sarf Móricz vallomása azért is, mert némely
kideritett ténykörülménynyel ellentétben áll. Ugyanis Bukszbaum
Ábrahámot illetőleg Varga Katalin és Ziszman Jakab családtagjainak
tanuságtétele által bebizonyult, hogy nevezett vádlott a Sarf Móricz
által mondott helyen és időben a vádbeli cselekmény elkövetésénél közre
nem működhetett. Ellenkezik továbbá a kinyomozott ténykörülménynyel Sarf
Móricz ama vallomása is, hogy az a kendő, melyben Solymosi Eszter, a
festéket vitte: sárga volt, mert ezen kendő szine feketének és fejér
pettyesnek bizonyult. Végre azért, mert a végtárgyalás elrendelése és
1883. évi julius 17-én foganatositott helyszini szemle alkalmával, az
eszközlött kisérletek alapján az elsőbiróság megállapitotta, hogy Sarf
Móricz a zsinagóga pitvarában, az általa tanusitott tény utánzásaként a
szereplőkül felállitott egyéneket vagy éppen nem, vagy homályosan
láthatta, ugy, hogy azokat, bár névszerint ismerte, megnevezni nem
tudta; megállapitotta továbbá, hogy a megöltnek állitott leány vérének a
csuporba öntés iránt eszközölt jelenetezését éppen nem észlelte.

Áttérve most már ama jelenségekre és körülményekre, melyek Sarf Móricz
terhelő vallomása mellé csoportosulnak, ezek abból a szempontból
mérlegelendők, vajjon nyujtanak-e önmagukban bizonyitékot arra, hogy
Solymosi Eszter ellenében, a Sarf Móricz által előadott időben és helyen
a vádbeli cselekmény elkövettetett?

A vizsgálat és vádhatározat elfogadta alapul Huri Andrásné amaz
előadását, hogy Solymosi Eszter fél 11 órakor indult el hazulról
Kohlmájer boltjába. Azonban Huri Andrásné emez előadása, tekintettel
arra, hogy ő e tekintetben tudomásának alapos okát nem adta és a
tárgyalás során előzőleg nyilatkozott amaz időre nézve, midőn Solymosi
Eszter keresésére indult, biztos alapul el nem fogadható. A többi tanuk
is, kik Solymosi Eszterrel a kérdéses időben találkoztak, illetőleg azt
a Kohlmájer boltjából visszatérőben látták, az órának meghatározását
részint a déli harangozáshoz, részint az ebéd idejéhez, sőt Tapasztó
Miklós a lóetetés idejében számitották. Ezen számitások különfélesége és
ingatagsága tehát nem zárja ki azt, hogy az időpont meghatározásánál
tévedésben lehettek. Erre mutat Solymosi Zsófi vallomása, ki azt az
időt, midőn Solymosi Eszterrel a Kohlmájer-féle boltból való
visszatérésekor találkozott és beszélt, vizsgálati vallomásában déli 12
órát megelőzőnek állitotta, a tárgyalás során azt adta elő, hogy ebéd
után volt, de még nem mult egy óra; végre kijelentette: nem tudja,
mennyi idő volt. És habár Rozenberg Rózsi amaz előadására, hogy délután
egy óra volt, midőn Solymosi Eszterrel annak nénje Solymosi Zsófi
találkozott, sulyt fektetni nevezett tanu koránál fogva nem lehetett;
habár Frenkel Sámuel az az előadása, hogy Huri Andrásné a kérdéses
alkalommal két izben küldötte Solymosi Esztert a többször megjelölt
boltba, mint nem saját tapasztalaton alapuló, figyelembe nem is vehető:
a fentebb kiemelt ingatag alapra fektetett tanuvallomások alapján nem
lehetett bizonyitottnak tekinteni, hogy Solymosi Eszter Ófaluból oly
időben távozott, hogy a zsidó templomhoz érkezhetett abban az
időpontban, mely összeesik a Sarf Móricz előadásában foglalt amaz
időponttal, midőn szerinte a vádbeli cselekmény végrehajtatott; annál
kevésbbé pedig, mert özv. Solymosi Jánosné az eltünés után kevés napok
mulva (április 4-én) a szolgabiró előtt azt adta elő, hogy leánya
délelőtt 9–10 óra között tünt el, a mint ezt a szolgabiró jelentése
alapján közzétett körözvény tanusitja. Sőt e tanuvallomások által az
sincs kételyt kizárólag eldöntve, hogy Solymosi Eszter a zsinagóga,
illetőleg Sarf-féle lakház mellett a Kohlmájer-féle boltból visszajövet
egyáltalán elhaladt-e? Mert abban az irányban látta ugyan több tanu
haladni, mely a Kohlmájer boltból gazdasszonya Huri Andrásné házához
vezet és a zsidó templom mellett visz el; a tanuvallomások utalnak arra,
hogy sietett, hogy a bevásárlott tárgyakat kellő időben kézhez adhassa;
a bizonyitási eljárás semmi jelenséget nem tüntet föl, hogy oka volt
utirányát megváltoztatni; ifju életének nem voltak oly mozzanatai,
melyek szökésre, vagy öngyilkosságra késztethették volna; igazolva van,
hogy öröm várta otthon: tehát jogos alapon nyugszik az a következtetés,
hogy hazaindult, és igy a Kohlmájer-féle boltból a zsinagóga mellett
kellett elhaladnia. Azonban arra nézve, hogy a tiszai védgáton, melyen
keresztül az Ófaluból Ujfaluba vivő gyalogút vezet: valóban áthaladt, és
uti irányát valamely véletlen közbejötte miatt nem változtatta-e meg,
egyedül Tapasztó Miklós fentebb érintett vallomása szolgáltat adatot,
mely vallomás hitelessége ellen azonban aggály merült fel, minthogy
nevezett tanu a vizsgálat első napjaiban, más kérdésben ugyan, de ez
ügyet illetőleg kihallgattatott, mégis Solymosi Eszter személyére
vonatkozó eme jelentékeny tudomását fel nem emlitette; másrészről a
védelem kifogásolta, hogy lóhátról is észlelhette volna Solymosi
Eszternek az emlitett gáton való áthaladását; az e tekintetben tartott
szemle pedig nem nyujt erre nézve biztos támpontot.

A mi azokat a jelenségeket illeti, hogy özv. Fekete Jánosné és özv.
Lengyel Istvánné a zsidó templom felől sirást, illetve segitség kiáltást
hallottak: ezek a vádbeli cselekménynyel összefüggésbe nem hozhatók.
Özv. Fekete Jánosnénak különben is módositott vallomása azért nem, mert
azt adta elő, hogy 11 óra volt, mikor hazaérkezett, utközben pedig
testvéréhez is beszólott; tehát az az egyetlen sirás forma hang, mely a
zsidó templom felől fülébe csapódott, Solymosi Esztertől nem eredhetett,
a kit Sarf Móricz előadása szerint Vollner Herman 11 és 12 óra közt
vezetett a templomba. Ezekhez járul, hogy Sarf Móricz 3–4
segélykiáltásra lett figyelmessé, annak következtében ment a
templomajtóhoz. Ha tehát eme segélykiáltások utolsóját hallotta volna is
özv. Fekete Jánosné: akkor, a helyett, hogy a tanu előtte ismeretlen két
zsidót látott a templom ajtaja előtt állani, Sarf Móriczot kellett volna
ott megpillantania, ki a kulcslyukon nézte, midőn éppen elmetszette a
kés Solymosi Eszter nyakát.

De özv. Lengyel Istvánné vallomása sem hozható összefüggésbe a vádbeli
cselekménynyel. Mert a vizsgálat során azt adta elő, hogy a
tőszomszédságában levő zsidó templom felől kora délután, háromszori
kiáltást hallott, olyan formán, mintha azok a föld alól jöttek volna;
továbbá, hogy Sarf József neje, a mióta Solymosi Eszter eltünt, többször
felkereste tanut, ámbár azelőtt nem szokott odajárni és kérdezősködött:
vajjon áthallatszik-e hozzájuk a beszéd, vagy kiáltás a szomszéd zsidó
templomból? Ennek módositásául a tárgyalás során azt vallotta, hogy a
kérdéses kiáltás már estefelé történt, jól hangzott, s ugy tünt föl,
mintha a kapuból kiáltott volna tanunak, hogy jőjjön ki; továbbá, hogy
Sarfné nála a fentebbi módon, sohasem kérdezősködött. Ugyancsak a
tárgyalás során a vizsgálat alatti vallomásában foglalt eltérést akkori
betegségével mentegette.

Egyéb támogató adat hiányában Sarf József ama példázata sem képez
gyanujelt, melyet özv. Solymosi Jánosné előtt a nánási esetre
vonatkozólag tett. Mert igaz ugyan, hogy ama nyilatkozat tétele előtt
senki sem állitotta azt, hogy Solymosi Eszter eltünésével a zsidók
gyanusithatók és bár Solymosi Jánosnénak és Solymosi Gábornénak a
tárgyaláson tett vallomásaik szerint Sarf József eme példázata költötte
föl bennük a vádbeli cselekmény elkövetésének gyanuját; mind azáltal sem
ezen példázatnak, sem Sarf József és Vollner Herman elejtett azon
nyilatkozatának, hogy Solymosi Eszter eltünése miatt reájuk baj
háromolhatik, nem lehet több jelentőséget tulajdonitani, mint csak azt,
hogy olyan eset ismétlésétől tartottak, mint a nánási volt.

De nem szolgálhat gyanus körülményül az sem, hogy a kérdéses időben
Tisza-Eszláron több idegen metsző és egy koldus zsidó család is
megfordult. Mert noha Cs. Nagy Jánosné és Csuga Dánielné négy idegen
metsző megjelenését állitja, a bizonyitási eljárás folyamán kiderült,
hogy akkor Tisza-Eszláron csak két idegen metsző tartózkodott, u. m.:
Svarcz Salamon és Braun Lipót. Ellenben Bukszbaum Ábrahám, a ki harmadik
volna, abból az okból jelent meg Tisza-Eszláron, mert azt hitte, hogy
ott kántorság van üresedésben.

Végre, hogy a zsidó koldus család is valóban koldulás végett időzött
ugyanott, arra nézve ellenadatok nem merültek föl.

Nem hozható összefüggésbe a vádbeli cselekménynyel a templomból éjjel
kisugárzó világosság sem. Ugyanis már a vizsgálat során beigazoltatott,
hogy Einhorn József és Ziszman Jakab közt a pálinkamérés körül
fennforgott vitás ügy kiegyenlitése czéljából gyült össze a zsinagóga
előcsarnokában Lichtman Jakab, Groszberg Leon, Römer Jakab és a két
vitás fél, kik ott eme kérdéssel 10–11 óráig foglalkoztak.

Nem fogadható el gyanu jelenségül a Solymosi János, ugy Cserés Andrásné
előadásában foglalt csoportosulás; mert Solymosi János a Solymosi
Eszterrel való testvéri kötelék miatt, Cserés Andrásné pedig vádlottak
iránt hangoztatott ellenszenvénél fogva, aggálytalan tanuknak nem
tekinthetők. De különben is, ha eme csoportosulások igazolva volnának: a
vádbeli cselekménynyel való összefüggésök hiányzik.

Sarf József kisebbik fiának, Samunak elejtett szavai sem érdemelnek
figyelmet, nevezett fiunak fejletlen voltánál és ebből folyólag a
fogalmak értelem nélküli összezavarásánál fogva.

A zsinagóga előpitvarának földjén észlelt frissebb tapasztás, ugy a
templom kertjében és a fürdőhelyiségben talált gödör gyanujelenségül
szintén nem szolgálhatnak. Mert az emlitett frissebb tapasztás miként
keletkezését Sarf József megfejtette, azt adván elő, hogy az ott tanult
iskolásgyermekektől származott. Ennek ellenkezője és egyáltalában a
vádbeli cselekményre való vonatkozása pedig be nem bizonyittatott.

Hasonlóképen van a dolog a jelzett két rendbeli gödörrel.

A mit továbbá Lichtman József, Einhorn Józsefné és Róth Borbála által
özv. Solymosi Jánosné irányában tanusitott viselkedést illeti: arra
nézve a vádbeli cselekménynyel való összefüggés hiányát már a vizsgálat,
illetőleg a vádhatározat megállapitotta.

A bizonyitási anyag másik kiemelkedő adata a tiszadadai Csonka-Fűzesben
1882. évi junius 18-án talált női hulla. Özv. Solymosi Jánosné eme hulla
balkezére kötött kendőnek hason párját a hulla feltalálásánál nyomban
felmutatta, később ugyancsak általa a hullán talált öltözet-darabokon
létező foltok megfelelő darabjai szintén felmutattattak. Azonkivül a
hullán talált minden öltözetdarabot s emlitett kézikendőt ugy özv.
Solymosi Jánosné, mint hozzátartozói s az eltünt leány közelebbi
ismerősei ugyanazonosokul találták a Solymosi Eszter által eltünésekor
viselt öltözetdarabokkal és kendővel.

A hullára nézve azonban felmerült az a kérdés, hogy vajjon az Solymosi
Eszter holtteste-e vagy sem? Eme kérdés tisztábahozatalára az
elsőbiróság a felismerési eljárás keresztülvitele mellett nem érte be a
szakértő bonczolók, majd az egyetemi orvostanárok véleményeivel, hanem
az eltérő szakvéleményeket a közegészségügyi tanács felülvéleménye alá
bocsátotta. A kérdés megoldása azonban a felmerülő ellentétes adatok
miatt nem sikerült.

Ugyanis arra nézve, hogy az emlitett hulla Solymosi Eszter holtteste
lehetett, kiemelkedőbb bizonyitékul szolgálnak: 1. A hullán talált
ruhanemüek azonossága, a Solymosi Eszter által eltünésekor viselt
öltözetdarabokkal. 2. A hulla karjára kötötten talált kendő
festéktartalma megegyezik az eltünést megelőző s már előadott tény
körülménynyel. 3. Solymosi Eszter szemeinek és hajzatának szine
megegyezik a hulla szeme és az egyetemi tanárok által a hullán
kimutatott hajcsonkok és szőrzetmaradványok ugy a szempilla szinével. 4.
Az egyetemi orvostanárok, valamint a közegészségügyi tanács véleménye
sem zárja ki azt, hogy a hulla oly életkoru nőszemélyé lehet, a milyen
az eltünt Solymosi Eszter korának megfelel. 5. A hullán eszközölt
hosszusági mérettel ellenkező és Solymosi Eszterre vonatkozó
határozottabb adat csak Solymosi Zsófi ama bemondásában merült föl, hogy
eltünt testvére neki szeméig ért s e szerint annak testhossza a
hulláétól különbözött. Ez adat pontossága azonban megbizható nem lévén,
Solymosi Eszter testi térfogatának egyéb méretei pedig hiányozván: nincs
kizárva, hogy a Solymosi Eszter állitólagos magassága, valamint
szélessége és a hullán eszközölt mérték közti különbözet a halál és a
vizben fekvés által előidézett változásnak tulajdonitandó. 6. Nincs
eldöntve teljes bizonyossággal, hogy Szakolczai Julcsa által a hullában
feltaláltnak állitott, és Zurányi Kálmán tanu által részletesen leirt
heg valóban meg volt-e a hulla lábán vagy sem? Eme heg állitólagos
fenforgása a hullának Solymosi Eszter holttestével való azonossága
mellett bizonyit. 7. A budapesti szakértők az országos művegyész által a
hulla ruházatából kivont zsiranyagról megállapitották, hogy a ruhák egy
előre ment rothadásban levő hulláról származtak.

Viszont arra nézve, hogy a dadai Csonka-Fűzesben talált hulla nem az
eltünt Solymosi Eszter holtteste, a következő felötlő bizonyitékok
merültek fel: 1. A felismerési eljárás alkalmával sem az anya, sem a
testvérek, sem a legközelebbi ismerősök az eltünt leány holttestére reá
nem ismertek. És bár a fölismerést a hulla állapota, az eljárás módja
gátolta is, mindazonáltal volt a hullának egy ismertetőjele, mely arra
enged következtetést, hogy a hulla nem volt azonos Solymosi Eszter
holttestével. Ugyanis az egyetemi tanárok megállapitották, hogy az alsó
fogsorban a hulla egyik foga, szélével fedte a másikat. Eme jel, ha
Solymosi Eszternél meg volt volna, az anya előtt alig maradhatott
ismeretlen. – 2. A hulla kezein és lábain a bonczolók által észlelt
finomabb bőr; továbbá az egyik lábujjon talált tyukszem, a hosszu, ápolt
körmök. A szakértői leletet az egyetemi orvostanárok csalódásnak jelzik;
melyet szerintük a felhám hiánya, illetőleg a fedetlen körömágyak
idéztek elő. De maguk is megengedik, hogy a felhám az általuk később
eszközölt vizsgálat megejtéséig elpusztulhatott. Másfelől a körmöket
illetőleg nem foroghat fenn csalódás lehetősége, ha azok az ujjak hegyét
meghaladják. Azonkivül a bonczolást foganatositott szakértők határozott
leleteivel és amaz állitásaival szemben, hogy a kérdéses körmök tényleg
tulhaladták az ujjakat: az egyetemi tanárok véleménye csak mint elvont
feltevés mérlegelhető. Továbbá a közegészségügyi tanács ama
kijelentésével, hogy nem valószinü a hullának 14 napnál s talán még
néhány napnál hosszabb ideig a vizben való léte, nemkülönben ama
kinyilvánitásának: »valószinübb, hogy az illető életében rendszerint nem
foglalkozott durvább munkával és nem járt mezitláb«, egyszersmind
döntött a felett is, hogy a jelen esetben nem fogadta el a maczeráczió
elméletét oly keretben, mint az az egyetemi tanárok véleményében
foglaltatik. Ebből folyólag nagyobb valószinüség van a mellett, hogy nem
hiányzott a végtagokról a felhám. Ugyanazért a hullavizsgálat körül
elsőizben eljárt szakértők fentebb felhozott lelete is a mellett
tanuskodik, hogy a hulla nem lehetett Solymosi Eszteré, kinek végtagjain
az érintett jelenségek, foglalkozásmódjához képest nem fordulhattak elő.

Mindezek szerint, egyenlően nyomatékos okok forognak fent ugy arra, hogy
a szóban levő hulla Solymosi Eszteré, mind pedig arra, hogy nem Solymosi
Eszteré. Éppen azért határozott és minden kétséget kizáró következtetés
azokból nem is volt vonható. A kétség folytán ugy ama föltevés, hogy a
tisza-dadai Csonka-Fűzesben talált hulla azonos Solymosi Eszter
holttestével, mint annak ellenkezője: a bizonyitási eljárás anyagához
viszonyitandónak mutatkozik. Akár az egyik, akár a másik volna is eme
feltevések közül igazolva, bizonyitékot a vádbeli cselekmény
tekintetében nem képezne. Nem pedig azért, mert ha a hulla Solymosi
Eszteré, határozottan tanuskodik a hulla az ellen, hogy a nevezett leány
oly módon vesztette életét, mint Sarf Móricz állitja. Viszont ha a hulla
nem Solymosi Eszteré: akkor az még az iránt sem szolgáltat bizonyitékot:
hogy Solymosi Eszter valóban meghalt; mert a hullán talált ruházatok
magokban véve nem elegendők annak bizonyitására sem, hogy közvetlenül
Solymosi Eszter hullájáról kerültek. Sőt eme ruhák a vádbeli cselekmény
ellenkezőjét bizonyitják: mert nincs rajtok vérnyom. És e szerint maguk
a ruhák is czáfolatot szolgáltatnak arra nézve, hogy a vádbeli
cselekmény azon módon követtetett el, a mint azt Sarf Móricz előadta.
Minthogy tehát Sarf Móricz vallomása büntetőjogi értékkel nem bir, sem
az a mellé csoportositott adatok, jelenségek és körülmények annak sulyt
nem kölcsönözhetnek; minthogy a tisza-dadai Csonka-Fűzesben talált női
hulla a vádbeli cselekménynyel határozottan összefüggésbe nem hozható:
ezeknél fogva tehát nem állapitható az meg, hogy Solymosi Eszter
személye ellen a kérdéses napon és helyen a vádbeli cselekmény
elkövettetett. Ugyanazért ez indokokból a kir. itélőtábla helybenhagyta
az elsőbiróságnak Svarcz Salamon, Bukszbaum Ábrahám, Braun Lipót,
Vollner Herman, Sarf József, Junger Adolf, Braun (Brenner) Ábrahám,
Lusztig Sámuel, Veiszstein Lázár és Taub Emánuel vádlottakra vonatkozó
itéletét. A bűnpártolás tekintetében az elsőbiróság itéletének indokait
a kir. itélőtábla elfogadta.

Kelt Budapesten, 1883. évi deczember hó 22-ik napján.

_Vajkay Károly_, s. k. alelnök.

_Széll Farkas_, s. k. előadó.


III.

(A magyar királyi Kuriának, mint legfőbb biróságnak itélete s annak
indokai.)

1442/1884. B. szám. Ő Felsége a király nevében. A magyar kir. Kuria
gyilkosság büntette, illetve abban való részesség miatt vádolt Svarcz
Salamon, Bukszbaum Ábrahám, Braun Lipót, Vollner Herman, Sarf József,
Junger Adolf, Braun (másnéven Brenner) Ábrahám, Lusztig Sámuel,
Veiszstein Lázár, Taub Emánuel, – és bűnpártolás miatt vádolt Fogel
Amsel, Smilovics Jankel, Herskó Dávid, Grósz Márton és Klein Ignácz
ellen a nyiregyházai kir. törvényszék előtt folyamatba tett s ugyanott
1883. évi augusztus 2-án 2844. szám alatt, – a budapesti kir. itélőtábla
által pedig özv. Solymosi Jánosné sértett fél felebbezésére 1883. évi
deczember 22-én 40881. szám alatt elintézett bűnvádi ügyet, özvegy
Solymosi Jánosné sértett fél felebbezése folytán az 1884. évi április hó
1-től 4-ig tartott nyilvános ülésben vizsgálat alá vevén, következőleg

_Itélt:_

A budapesti kir. itélőtáblának itélete annak vonatkozó s az elsőbirósági
itéletből elfogadott indokainál fogva, és alábbi indokokból is
helybenhagyatik.

_Indokok:_

A m. kir. Kuria mindenekelőtt kiemeli, hogy ezen gyilkosság és ezzel
kapcsolatos bűnpártolás miatt inditott bűnvádi ügyet a fennálló büntető
gyakorlat és a m. kir. Kuriának, mint legfőbb itélőszéknek 1881 évi
márczius 5-én V. sz. a. hozott döntvénye alapján hivatalból is
felülvizsgálat alá veszi.

A sértett fél felebbezésében kifejezett ama kérelem: hogy a
Csonka-Fűzesben, a Tiszából kifogott hullára vonatkozólag a
közegészségügyi tanács véleményének indokolása utólag beköveteltessék,
teljesithető nem volt: mert jóllehet e vélemény indokolása annak idején
bekivánandó volt volna, a kir. Kuria mindazonáltal az ügy körülményeinél
fogva, ezen mulasztást nem tartja oly lényegesnek, hogy ennek beszerzése
nélkül a bűnügy alaposan el nem biráltathatnék.

Az ügy érdemét illetőleg:

Miután az alsóbbfoku biróságok által kifejtett érvek szerint
törvényszerüen be nem bizonyittatott, hogy Solymosi Eszter 1882 április
1-én előre megfontolt szándékkal öletett meg; miután továbbá vádlott
Svarcz Salamonnak a vizsgálat folyama alatt 1882 julius 20-án a kir.
törvényszék szine előtt önkéntesen tett, azonban a törvényszék által el
nem fogadott, s az el nem fogadás kijelentése után a vádlott által is
azonnal visszavont azon beismerése: hogy vádlott az őt kigunyoló
Solymosi Esztert haragjában, de ölési szándék nélkül, annak fejére mért
ökölütéssel fosztotta meg életétől, a vizsgálat más irányba lett
tereltetése s a visszavonás után következetesen tagadó vádlott ellenében
kellő bizonyitékot nem nyujt; – miután végre a végtárgyalásra megidézett
számos tanunak, özv. Solymosi Jánosné és rokonainak határozott
előadásaik szerint a Tiszából 1882 junius 18-án kifogott hulla nem
Solymosi Eszter hullája, s ennek ellenkezője bebizonyitva nincs, s ezek
szerint egyáltalán meg nem állapitható az: hogy Solymosi Eszter életét
vesztette: sem a gyilkosság, sem az emberölés vádja bebizonyitottnak nem
vehető.

A mi a vádbeli hullacsempészet kérdését illeti, a Tiszából kifogott
kérdéses hullán kétségtelenül Solymosi Eszter ruhái találtatván,
azonkivül a hulla kézcsuklóján egy kendőben papirba takart és szorosan
odakötött festék is felfedeztetvén: mindezek bizonyitékul szolgálnak
arra: hogy az emlitett ruhanemüek s a kendőbe helyezett festék, idegenek
által azon czélzattal voltak a hullára adva, illetőleg kötve, hogy a
gyilkosság kideritésével foglalkozó hivatalos közegek, a hulla iránt
tévedésbe ejtessenek. Miután azonban az ezen cselekménynyel terhelt
vádlottak ellenében az: hogy a fennebbi cselekményt ők követték el,
részint azért, mert némelyikének azon előadása: miszerint a vizsgálóbiró
előtt tagadásban lévén, a csendbiztosnak adattak ki, s ez őket
bántalmazások által kényszeritette a bevallásra, a vizsgálat adatai
által támogattatván, vallomásaik visszavonása indokolatlannak nem
vehető, részint mivel más vádlottak tagadásával szemben az
ellenmondásokba keveredett Matej Ignácz tanuskodása alapján a
törvényszerü bizonyiték a hullacsempészetre nézve beszerezhető nem volt:
a kir. itélőtábla felmentő itéletét ezen, valamint az erre vonatkozó
alsóbb birósági indokoknál fogva e tekintetben is helyben kellett
hagyni.

Kelt Budapesten, 1884. évi április hó 4-én.

_Lukács_, s. k.

_Andrássovits Béla_, s. k. előadó.




A VIZSGÁLAT IRATAI.


I.

(Miért ismertetem az iratokat?)

A nagy per vizsgálati iratai három csomóban feküsznek s mindegyik csomó
külön folyószámmal van jelezve. Az első csomó a vizsgálóbiró gyüjteménye
s 295 számra terjed. A második csomó a vizsgálóbiró és törvényszék
együttes gyüjteménye s 57 számra terjed. A harmadik csomó a nyilvános
tárgyalás folyama alatt megszerzett iratok gyüjteménye. Ezek betüvel
vannak jelezve. Végül van még nagy halmaz irás, mely a végtárgyalás 33
napjáról fölvett jegyzőkönyvek halmaza.

Mindezeket röviden ismertetnem kell. Okom erre világos.

Művem nem jogi szakmunka s nem is csupán a hivatalos birósági iratok
ismertetése. Művem ugynevezett irói mű. Czélja az, hogy a világ művelt
közönségének általános olvasmánya legyen. Voltaképen nem a nagy per van
benne feldolgozva, hanem a nagy perben fölmerült emberi, társadalmi és
természeti tünetek. Ha valaki valamely különös regényt lát benne, mint
Lamartine vagy Carlyle némely történeti munkájában, szinte
természetesnek tartom.

De sohase gondoltam arra, hogy munkám csupán szépművi hatást gyakoroljon
az olvasóra. Minden sora megirásakor az volt törekvésem s ettől
tudatosan s akarva soha el nem tértem, hogy munkám az igazságot deritse
föl. Azt az igazságot, mely megtörtént valóság s melyet az iró se
csonkitani, se bőviteni, se szinezni nem akart. Azt az igazságot, melyet
az iró látott, érzett, tapasztalt, megfigyelt. Ha van hiány vagy hézag a
műben: azért csupán az irónak megfigyelő képességét lehet felelőssé
tenni. Igazságra való törekvése fölötte áll minden birálatnak.

Mégis jöhet birálat két oldalról.

Az elfogulatlan olvasóban fölmerülhet a kérdés: vajjon ugy történt-e
minden, vagy legalább ugy van-e az iratokban, a mint én látom és közlöm?
Másrészről a zsidógyülölet egyenesen azzal gyanusithat, hogy mint a
vádlottak egykori védője, minden áron a zsidókat akartam megmenteni s
tisztára mosni irodalmi művemben s e czélból részrehajló s pártos
indulatu voltam a tünetek leirásában s az iratok ismertetésében.

Ily gyanu ellen természetesen nem védekezem. Itt van maga a munka. Az
majd megvédi önmagát is s egyuttal engem is. De azért mégis czélszerünek
találom megjelölni a forrásokat, a honnan tudásomat a közvetlen
megfigyelésen kivül meritettem. E források a birósági iratok. A ki
birálni akar: ám használja fel azokat. Birálata, ellenvetése,
czáfolgatása azok nélkül ugy se érne semmit.

Érthető, hogy az irásokat nem közlöm szórul-szóra. Azok már csak igen
kevés szakember figyelmét tudnák igazán lekötni. S azután nagyon sok
száz nyomtatott ivre is terjednének. Fontos tartalmuk a munka szövegét
ben ugy is szó szerinti idézettel van ismertetve.


II.

(A vizsgálóbiró iratai. – A birói szemlékről és kihallgatásokról fölvett
jegyzőkönyvek.)

1. szám. Egressi Nagy László királyi alügyész Solymosi Eszter eltünése
tárgyában vizsgálatot inditványoz.

Melléklet: Farkas Gábor tisza-eszlári községi biró által fölvett
jegyzőkönyv Sós Andrásné született Farkas Eszter, Szabó Juliánna, Bátori
Gáborné született Vámos Juliánna, Sós Erzsébet és Tanyi Eszter
kihallgatásáról, kik elmondják, mit hallottak Sarf József Samu nevü kis
fiától Solymosi Eszter megöléséről. Továbbá özvegy Fekete Jánosné
született Kramer Borbála kihallgatásáról, ki elmondja, hogy a lány
eltünése napján sirást hallott a zsidó templom felől. Végre Lengyel
Istvánné született Skinta Apollónia és özvegy Somogyi Mihályné született
Huri Erzsébet vallomásáról, kik semmi lényegest nem tudnak.

Melléklet: Jármy Jenő szolgabiró jelentése Solymosi Eszter
köröztetéséről s a kis Samu nevü zsidó gyerek beszélgetéséről.

2. szám. A törvényszék elrendeli a vizsgálatot.

3. szám. Bary József vizsgálóbiró május 19-ére helyszini szemlét rendel.

4. szám. Előnyomozati jegyzőkönyv 1883. május 19, 20, 21 és 22. napjain.
A zsidó templom és templomkert s a zsidófürdő megvizsgálása. A Tisza
medrének halászok segélyével kikutatása. A zsidó templom ajtaja
kulcslyukának megszemlélése. Svarcz Salamon, Sarf József, Junger Adolf,
Braun Ábrahám, Sarf Móricz ellen vizsgálati fogság elrendelése, Sarf
Móriczot Recsky András csendbiztossal és Péczely Kálmán irnokkal
éjszakára átküldi Nagyfaluba.

Melléklet: Helyszini rajzok a faluról.

5. szám. Özvegy Solymosi Jánosné született Jakab Mária kihallgatásáról
fölvett jegyzőkönyv május 19-ről, 21-ről és 30-ról, julius 8-ról és
szeptember 6-ról.

Melléklet: Solymosi Eszter keresztlevele 1867. évi deczember 9-ről és
ugyanannak személyleirása.

6. szám. Huri Andrásné született Olajos Juliánnával fölvett kihallgatási
jegyzőkönyv május 19-ről és 30-ról.

Mellékletek: Huri Andrásné erkölcsi bizonyitványa. Csordás Gáborné
nyilatkozata, hogy ő is adott patkószegre Eszternek 2 krajczárt. Üveges
Mihályné született Dézsi Erzsébet nyilatkozata, hogy az eltünés napjának
reggelén ő is látta Hurinét és Esztert. Végre Lánczi Gáborné született
Kaszala Teréz nyilatkozata, hogy Eszternek egy krajczárt ő is adott
föstékre.

7. szám. Kohlmájer József kihallgatási jegyzőkönyve. Eszter nála veres
és kék festéket vásárolt.

8. szám. Solymosi Zsófia vallomásáról május 20-án, 30-án és szeptember
8-án fölvett jegyzőkönyv.

9. szám. Sarf Samu 4 éves és 9 hónapos gyerek beszédéről jegyzőkönyv.

10. szám. Özvegy Bátori Gábornéval május 19-én, junius 21-én és
szeptember 12-én fölvett kihallgatási jegyzőkönyv.

11. szám. Bátori Gábor vallomása május 21-ről.

12. szám. Bátori Gáborné született Bolgár Juliánna vallomása május
21-ről.

13. szám. Bátori Zsófiával május 20-án, junius 21-én és szeptember 22-én
fölvett vallomási jegyzőkönyv.

14. szám. Sós Andrásné született Farkas Eszter vallomása a kis Samu
gyerek beszédéről.

15. szám. Szabó Juliánna május 20-iki és szeptember

11-iki vallomása.

16. szám. Özvegy Lengyel Istvánné született Skinta Apollónia május
21-iki, junius 4-iki és szeptember 6-iki vallomása arról, hogy április
1-én délután, minden esetre déli 12 óra után háromszoros kiáltást
hallott a zsidó templom felől.

Melléklet: Fia, Lengyel János vallomása.

17. szám. Sós Erzsébet 12 éves lányka vallomása a kis Samu beszédéről.

18. szám. Pásztor Józsefné született Tanyi Erzsébet vallomása ugyan a
kis Samu beszédéről.

19. szám. Özvegy Fekete Jánosné született Kramer Borbála május 19-iki és
junius 25-iki vallomása. Április 1-én elment 10–11 óra tájban a zsidó
templom mellett és onnan sirást hallott, mely nem kis gyerek sirása
volt.

Melléklet: Adamovics József plébános és Pap József törvénybiró
nyilatkozata, hogy a katholikus templomban virágvasárnapon ½12–¾12
órakor végződött az istentisztelet.

20. szám. Sós Mihályné vallomása. Az ő pitvarában kérdezősködtek a
lányok a kis Samutól.

21. szám. Tanyi Eszter vallomása a kis Samu beszédéről.

22. szám. Solymosi János, Eszter »távoli« rokona vallomása a zsidók
seregeléséről s a zsidó templombeli világosságról.

23. szám. Özvegy Pásztor Józsefné született Csuha Mária vallomása május
21-ről és szeptember 11-ről. Grósz Márton nyári betegségéről.

24. szám. Cs. Nagy Jánosné született Pásztor Erzsébet május 20-iki,
junius 21-iki és szeptember 8-iki vallomása. Április 1-én a három idegen
metszőnek Taub Emmánuelnál való látogatásáról.

25. szám. Pap József vallomása május 21-ről és szeptember 8-ról.
Jelentéktelen.

26. szám. Rozenberg Rozi, 14 éves, vallomása május 21-ről, junius 23-ról
és szeptember 8-ról. Esztert, Ujfalu felé mentében ápril 1-én délután
egy órakor látta Zsófival, testvérével beszélni.

27. és 28. szám. Tapasztó Miklós és Dulinszki János vallomásai a 25.
számra vonatkozólag. Jelentéktelen.

29. szám. Bátori Juliánna, Lichtman Móricz cselédje. Igazolja, hogy a
metszők náluk uzsonnáztak és vacsoráztak.

30. szám. Ziszman Jakab kocsmáros május 21-iki és 23-iki s szeptember
6-iki vallomása. Elmondja az ápril 1-i metszőválasztást,
istentiszteletet, a zsidó templomban este tartott tárgyalást, koldus
zsidók ottlétét s a metszők egész napi hol tartózkodását.

31. szám. Szuhi Györgyné született Svarcz Katalin vallomása arról, hogy
Ziszman ismerte Esztert.

32. szám. Gazdag Józsefné született Kramer Mária vallomása erősiti Szuhi
Györgynéét.

33. szám. Sarf Józsefné született Müller Léninek, Sarf Móricz mostoha
anyjának május 19-iki és 24-iki, julius 28-iki és október 17-iki
vallomása. Esztert nem ismerte s eltünéséről semmit se tud, de Zsófi
nénjét ismerte. Móricz fia sohase beszélt neki Eszter megöletéséről. A
fiu hazug természetü.

Melléklet: Sarfné erkölcsi bizonyitványa.

34. szám. Svarcz Salamon metsző vádlott vallomása május 20 és 22-ről,
julius 28-ról és október 18-ról. Elmondja előéletét s az április 1-én a
templomban és azon kivül történteket. Esztert nem látta, eltünéséről nem
tud, meggyilkolása nem igaz. Az istentisztelet alatt hallhattak sirást a
templom felől, mert ő könyörgés közben sirva szokott fakadni s hangja
hasonlit a lányéhoz.

Melléklet: erkölcsi bizonyitványa, eddig büntetlen. Julius 20-iki
önkéntes vallomása arról, hogy ő ütötte agyon Esztert. Ezt az napon
visszavonja, keserüségében tette, társain akart vele segiteni.

35. szám. Sarf József egyházfi, Móricz édes apja vallomása május 21-ről,
julius 26-ról, október 17-ről és deczember 30-ról. Vádlott. Elmondja
április 1-nek történetét. Esztert nem ismerte, megöletését
méltatlankodva tagadja. Fia erről neki sohase beszélt.

Melléklet: erkölcsi és vagyoni bizonyitványa. Gunya Sándor kihallgatási
jegyzőkönyve; jelentéktelen.

36. szám. Junger Adolf vádlott május 22-iki, julius 28-iki és október
18-iki vallomása. Sarf Móricz állitása valótlan. Solymosi Eszternek
valahol élni kell, mert a zsidók el nem emésztették. Április 1-i egész
napi hollétét elmondja.

Melléklet: erkölcsi bizonyitványa.

37. szám. Braun Ábrahám, másként Brenner, vádlott vallomása május
22-ről, julius 28-ról és október 19-ről. Esztert ismerte, eltünéséről
semmit se tud, Móricz vallomása valótlan.

Melléklet: erkölcsi bizonyitványa.

38. szám. Sarf Móricz 13 éves 9 hónapos életkoru. Május 20-iki
vallomásában elmondja az április 1-én történteket. Esztert nem ismerte,
eltünéséről semmit se tud.

Mellékletek:

_a)_ Péczely irnoknak Nagyfaluban éjjel 11 órakor a vizsgálóbiróhoz
intézett levele.

_b)_ Recsky csendbiztosnak e levél hátára irt kérelme.

_c)_ A vizsgálóbirónak a levél hátára éjféli 12 órakor irt végzése
Móricz azonnal való kihallgatása iránt.

_d)_ Móricznak a nagyfalui éjszakán tett vallomása Eszter megöletéséről.

_e)_ Móricznak hajnali félhárom órakor a vizsgálóbiró által Nagyfaluban
történt kihallgatása.

Ezeken kivül Sarf Móricznak Eszláron május 22-én lett kihallgatásáról,
május 23-án Nyiregyházán a törvényszék hitelesitési eljárásáról,
ugyanott május 26-án és 27-én teljesitett kihallgatásáról fölvett
jegyzőkönyvek.

Május 27-iki vizsgálóbirói végzés Móricznak a fogházban leendő
tartásáról.

Október 17-iki vallomása arról, hogy talán Eszter ruháját fölismerné.

Egressi Nagy László királyi alügyész értesitései arról, hogy a királyi
fogházfelügyelő utasittatott Móriczot a fogházban tartani s arról, hogy
Kozma királyi főügyész augusztus 23-án Móriczot a fogházból szabadon
ereszteni rendelte.

39. szám. Friedman Károly nyiregyházi rabbi jelenti, hogy Tarczalon
május hóban Gottlib Izsáknál volt szolgálatban állitólag Eszter.

Melléklet: Gottlib Izsák és Kolvek Antalné született Sztáraszta Mária
igazolják egy eszlári lány ottlétét, a ki egy nap mulva onnan eltünt.
Tolcsva község birája jelenti, hogy ott Eszter nincs.

40. szám. Lusztig Sámuel vádlott május 24-iki, julius 28-iki és október
18-iki vallomása. Esztert nem ismerte. Móriczot erőszakkal vették rá a
valótlan vallomásra. Látta, mikor Nagyfaluból visszakisérték, alig
tudott a lábán állani.

Melléklet: erkölcsi bizonyitványa.

41. szám. Veiszstein Lázár vádlott május 24-iki, julius 28-iki és
október 18-iki vallomása. Esztert nem ismerte, a vádat tagadja.

Melléklet: erkölcsi bizonyitvány, mely szerint már büntetett előéletü.

42. szám. Értesités Bukszbaum Ábrahám átkiséréséről.

43. szám. Bukszbaum Ábrahám vádlott május 24-iki, julius 28-iki és
október 19-iki vallomása. A vádat elméskedve tagadja.

44. szám. Rozenberg Herman május 25-iki, junius 23-iki, julius 28-iki,
szeptember 2-iki, 4-iki és 17-iki vallomása. Elmondja ápril 1-i
hollétét. Esztert ismerte s utoljára félkét órakor látta délután, a mint
Zsófi nénjével beszélgetett. Sztropkón kereste az eltünt Esztert.
Smilovics szeptember 17-én a börtönből csempészett hozzá levelet.

Melléklet: erkölcsi bizonyitványa. Grósz Farkas, Slézinger Mór és Veiner
Herman igazolják sztropkói utját és Pásztor Zsófia, Lakatos Károly,
Fekete Zsuzsánna, Dulinszki Julcsa, Gergely Elek, Gergely Verona
igazolják vallomásának némely részletét.

45. szám. Römer Jakab május 25-iki és szeptember 9-iki vallomása.
Április 1-én este a zsidó templomban folyt tárgyalás. Tóth Borcsa
cselédjének éjjeli megmérése.

Melléklet: erkölcsi bizonyitványa.

46. szám. Groszberg Leó május 25-iki és szeptember 6-iki vallomása.
Elmondja a templomban tartott esti tárgyalást. Esztert ismerte,
eltünéséről nem tud semmit.

Melléklet: erkölcsi és vagyoni bizonyitványa.

47. szám. Einhorn József május 25-iki és szeptember 6-iki vallomása.
Esti tárgyalásról.

Melléklet: erkölcsi bizonyitványa.

48. szám. Einhorn Májer. Vallomása jelentéktelen.

49. szám. Grósz Márton vádlott. Vallomása május 26, julius 17 és 29,
szeptember 2 és 20-ról. Elmondja az április 1-i napirendet s időközi
utazásait. Tagadja Smilovics állitását s a holttest usztatásában
részességét. Másuttlétet igazol.

Mellékletek: erkölcsi bizonyitványa. Gyulai Zsuzsánna és Nagy Borcsa,
Szilvássy Jánosné született Rohács Anna és Hatalóczki Mária igazolják
másuttlétét, ifju Tóth János és Kis Nagy Mihály nem tudnak róla.

50. szám. Klein József vallomása. Tóth Borcsa megméréséről semmit se
tud. Erkölcsi bizonyitványa.

51. szám. Lichtmann Jakab május 26-iki, junius 14-iki és szeptember
7-iki vallomása. Rozenberg sztropkói utját ő intézte. Naplót vezetett.

Melléklet: erkölcsi és vagyoni bizonyitványa.

52. szám. Lichtmann Móricz vallomása. Jelentéktelen.

53. szám. Adler Mór jelentése. Fontosság nélkül.

54. szám. Farkas Gábor tisza-eszlári biró a tiszadobi fejetlen hulláról
jelentést tesz.

55. szám. Taub Emánuel elfogatása.

56. szám. Taub Emánuel kihallgatása május 26-án, julius 29-én és október
19-én. Metsző. Vádlott. Esztert nem ismerte, a vádat tagadja.

Melléklet: erkölcsi bizonyitványa.

57. és 58. szám. Letartóztatást elrendelő végzések.

59. szám. Boros Borbála vallomása. Tiszalöki nadályáruló asszony részeg
fővel beszélte, hogy Solymosi Eszter teherbe esett és szégyene elől
szökött meg ismeretlen vidékre.

60. szám. Vizsgálóbirói végzések és megkeresések.

61. szám. Mezőkövesdi királyi járásbiró jelenti, hogy az április 1-i
koldus zsidók nem emődiek.

Melléklet: Klein Móricz, Kacz Mari, Czukor Zsigmond, Glück Adolf, Svarcz
Farkasné született Bleich Rézi és Grósz Mózes kihallgatási
jegyzőkönyvei.

62. szám. Zsidók csoportosulása május 29-én estennen Tisza-Eszlár-Ujfalu
végén.

63. szám. Lichtmann József. A zsidók csoportosulásának oka. Eszter
hazajövetelét várták.

64. szám. Einhorn Józsefné született Rozenberg Eszter vallomása.
Jelentéktelen.

65. szám. Tiszalöki holttest, melyet április 28-án a Tiszából kifogtak.

Dr. Kiss Jenő járási orvosnak hullaszemléről fölvett jegyzőkönyve.

Alispáni jelentés, szolgabirói körözvény, törvényszéki elnöki és
vizsgálóbirói végzések.

Május 30-iki jegyzőkönyv szerint dr. Heumann Ignácz védő s dr. Flegmann
Miksa királyi törvényszéki orvos mint zsidók a hulla megszemlélésétől
eltiltatnak.

Kiásatási és felismerési jegyzőkönyv. Czitrom Ábrahám, Veiszhaus Sámuel
és Fógel Izrael a sir azonosságát igazolják. – Solymosi Jánosné és
Zsófia lánya, Solymosi Gáborné, Gyányi Gábor és felesége a holttestben
Esztert föl nem ismerik. – Braun Sámuelné és Braun Pepi s ennek férje
Jatzinger József fölismerik a hullában Braun Amália leányukat, ki alatt
január elején beszakadt a Tisza jege s ki ott a vizbe fult. – Orvosi
külső vizsgálat és vélemény.

66. szám. Dr. Heumann Ignácz védő a hullavizsgálatnál jelenlétét
megengedni irásban kéri. Vizsgálóbiró s fölebbezésre törvényszék
elutasitja.

67. szám. Tisza-dobi fejetlen hulla után nyomozások. Botos István, Tóth
Gyula, K. Rácz Imre, Dancs István, Rácz Imre, Király Pál, Nácsa József,
Hartstein Jakab, Lucsi Gábor és Pap András halászok és révészek
kihallgatása. A hulláról semmit se tudnak. Ferenczi József révész junius
1-én estennen kutya hulláját látta a viz szinén uszni. Innen terjedt el
a kósza hir a fejetlen hulláról. Grósz M. Lajos vallomása.
Jelentéktelen.

68. szám. Koldus zsidók utáni nyomozások. Eredménytelenek.

69. szám. Az eszlári zsidó templom és zsidó temető vizsgálata.
Megállapitják, hogy a templom pitvarának ablakja előtt április 1-én
szalmaboglya volt, mely az ablakon való ki- és belátást gátolta. A
szalmát azóta a padlásra rakták, rajta vérnyomok nincsenek.

A temetőben három uj sirt felbontottak. Egyikben Sarf 9 napos
csecsemőjének holttestét találták, a másik kettőt egy évesnél régibbnek
állapitották meg. Orvosi szemlejegyzőkönyv.

70. szám. Braun Lőbi (Leopold) volt téglási metsző után nyomozás.
Udvariban, Szatmármegyében nyomára jönnek. Végzések, megkeresések,
elfogatási rendelet.

71. szám. Kovács Hostyisovszki Mihály kihallgatása. Nyiregyházi rabbi
levelet küldött általa Lichtmann Móriczhoz.

72. szám. Kernyétei jegyző jelenti, hogy az odavaló metsző Veberman
Móricz április 1-én nem volt otthon. Végzés. Személyleirás.

73. és 74. szám. Braun Lőbi metsző elfogatása.

75. szám. Braun Lőbi vádlott vallomása junius 3 és 12-ről, julius 28-ról
és október 18-ról. Elmondja április 1-én hol és kiknél tartózkodását. A
nála talált Krachmol-Blü vérzéscsillapitó szer. Vádat tagadja, Esztert
nem látta. Móricz vallomását, mint rabtársai beszélik, csendbiztos
erőszakolta ki.

76. szám. Braun Lőbire vonatkozó intézkedések. Nyomozások, végzések,
megkeresések. Hollétére vonatkozó kihallgatások. Házkutatással nála
talált leletek, zsidó betükkel irt magánlevelek s a Krachmol-Blü.
Korányi Imre gyógyszerész s dr. Felletár Emil országos művegyész
vizsgálata és véleménye a Krachmol-Blüről.

Melléklet: Zsidó betüs levelek és forditásaik. A Svarcz Salamonnál
talált levelek s ezek magyarra lett forditásai.

77. szám. Vizsgálóbiró helyszini vizsgálata junius 4-én a zsidó templom
és Sarf József lakása körül.

Melléklet: kihallgatások Sarf Móricz életkorának meghatározása végett.
1868 juliusban vagy augusztusban született.

78–83. szám. Költségjegyzékek, letartóztatási határozatok, törvényszéki
és vizsgálóbirói intézkedések.

84. szám. Az 1791-ben támadt peéri vérvád adatai.

85. szám. Koldus zsidók után nyomozások, 22 emődi lakos kihallgatási
jegyzőkönyve.

86. szám. Özvegy Klein Sámuelné született Róth Borbála bujdosó zsidó
asszony utáni nyomozások. Kihallgatási jegyzőkönyvek. Elfogatása.

87. szám. Özvegy Klein Sámuelné született Róth Borbála kihallgatási
jegyzőkönyvei junius 11-ről és 17-ről. Elmondja élete történetét és
özvegy Solymosi Jánosnéval találkozását.

88. szám. Névtelen levél, miként készitik keresztyén szűz vérével a
pászkát.

89. és 90. szám. Névtelen levél arról, hogy Eszter holtteste a metsző
pinczéjében egy hordó alá van eltemetve. A vizsgálóbiró helyszini
nyomozása. A metszőnek nincs pinczéje, se hordója.

Huri András és Juhász Lujza kihallgatási jegyzőkönyvei. Jelentéktelenek.

91. és 92. szám. Vizsgálóbirói végzések, költségjegyzékek.

93. szám. Szolgabirói jelentés a dadai holttest feltüntéről.

Melléklet: a holttestnek éjjeli előzetes rendőri, szakértői vizsgálata.

94. szám. A csonka-fűzesi – dadai – holttestre nézve junius 19-én és
20-án eszközölt kiásatási, fölismerési és orvosi vizsgálati intézkedések
és kihallgatások. Orvosi vélemények.

95. szám. Solymosi Eszter boltba menésének s onnan visszatértének
időtartama iránt szakértői helyszini szemle. Szakértők a jegyzőkönyvben
nincsenek megnevezve. Szemle junius 21.

96. szám. Solymosi Gáborné született Jakab Erzsébet kihallgatása junius
21-én. Sarf József április 3-iki beszéde a nánási esetről.

97. szám. Tisza-dobi fejetlen hulla iránti ujabb nyomozás. Dojtsák
Mihály kihallgatása s egyéb kihallgatások. Teljes eredménytelenség.

98. szám. Kovács Jánosné született Varga Zsuzsánna kihallgatása junius
22-én, hogy Rozenberg Herman junius 16-án mondta, Eszter élve vagy halva
előkerül.

99. szám. Tisza-dadai jegyző junius 22-iki jelentése a járási
szolgabiróhoz, melyben a csonka-fűzesi holttest felbukkanásának s
megtalálásának részleteit elmondja. Tutajosok fölemlitése.

100. szám. Szomjas Károly egykori tengerész véleménye, hogy a folyóviz
miként szokta a holttestet sodorni magával.

101. szám. Murvai Györgyné született Gyányi Borbála kihallgatása.
Jelentéktelen.

102. szám. Rozenberg Hermanné született Reisz Mária és Doma Mária
kihallgatása arról, mikor járt Rozenberg Hermann Tokajban és
Kereszturban?

103. és 104. szám. Költségjegyzékek.

105. szám. Névtelen jelentés junius 29-ről, mely szerint Huriné
emésztette el Esztert, kihez házsártos és kegyetlen volt. Ő fogta
először a zsidókra.

Mellékletek:

_a)_ Csuga Dánielné, Kis Gáborné született Ungvári Zsófia, Gergely
Ferenczné született Solymosi Zsófia, Csordás Andrásné vallomásai.
Jelentéktelenek.

_b)_ Varga Kati vallomása, mely szerint április 1-én Bukszbaum Ábrahám
déli 11 órakor ment Züszmanhoz, fél 12 órakor ebédeltek, azután a metsző
2 óráig aludt. Grósz Márton betegségéről hallomásból tud.

_c)_ Feuerman Dávidné született Dávid Sára. Április 1-én 11 óra tájban
ment haza Taub Emánuel két metszővel, Solymosi Zsófia 12 órakor vitte a
bort Taubhoz. Grósz Márton betegségét jól tudja.

106–111. szám. Jelentéktelenek. Végzések, átiratok, letartóztatások,
körözvények.

112. szám. Ziszman Jakab Samu nevü fiának sirját junius 25-ének éjjelén
földulják.

113. szám. Tutajosok elfogatása iránti rendelkezés.

114. szám. Liszauer Ignáczné született Rozenfeld Mária férje szolnoki
utjáról. Jelentéktelen.

115. és 116. szám. Tutajosok elfogatása s kihallgatásuk elrendelése.

117. szám. Csonka-fűzesi hulla tárgyában teljesitett nyomozások,
kihallgatások junius 28-án, 30-án és julius 1-én.

Drimusz György kerecseni tutajos jelentéktelen vallomása.

Szavinecz Péter, Simon Bazil, Matej Bazil, Paczkon Bazil, Potrohos
István, Dujtsák Iván, Lopojda Mihály, Szauko Mihály, Susztra Bazil
szeklenczei tutajosok kihallgatása. Együtt jöttek a Tiszán azzal a
tutajjal, mely Csonka-Fűzesnél a holttestet megpillantotta.

118. szám. Matej Petra vallomása julius 1-én Nyiregyházán és julius
14-én. A tutajok sorrendjét, rakodását, útját, személyzetét részletesen
elbeszéli.

119. szám. Szavinecz Péter ujabb vallomása junius 30-ról és julius
14-ről. Holttest usztatásáról semmit se tud.

120. szám. Höcska Jura julius 2-iki és 24-iki vallomása.
Hullacsempészetről ő se tud semmit.

121. szám. Csepkanicz György vallomása junius 29-ről és julius 14-ről. Ő
pillantotta meg először a holttestet. Ennek részletes elbeszélése.
Holttestusztatásról semmit sem tud. A vádbeli tényt tagadja.

122. szám. Szelever János tutajos julius 2-iki és 14-iki vallomása. A
tutajut és Galsi Istvánnal való találkozás elbeszélése.

123. szám. Matej Ignácz tutajos. Junius 30-iki nyiregyházi vallomásában
tutajostársaival egyezőleg beszél, vádat tagadja.

Julius 5-én Tisza-Lökön éjjel a csendbiztosnál kivett vallomásában a
hullacsempészet részleteit idő, hely és személyek szerint elbeszéli.

Julius 14-iki és 30-iki vallomásában s a törvényszéki hitelesitésnél
tisza-löki vallomása mellett marad.

124. szám. Herskó Dávid tutajos junius 29-iki nyiregyházi vallomásában
társaival egyezőleg.

Julius 6-iki tisza-löki nappali vallomásában tagadja a vádat. Esti
csendbiztosi vallomásában a hullacsempészetet Matejjal egyezőleg beszéli
el, előzőleg Matej szembesittetett vele.

Julius 14-iki, 29-iki és 30-iki vallomásaiban megerősiti a tisza-löki
esti vallomását.

125. szám. A holttest feltalálásának részletei. Tisza-Dadán julius 3-án,
4-én és 6-án kihallgattatnak a vizsgálóbiró által Kecskés József, Litvai
József, Váradi András, Takács Endre, Seres Gyula, Lőrinczi István,
Trattner Lipót, Lefkovics Bernát, Svarcz Sámuel, Czeizler Márkus, Berger
Mór, Molnár János, Krausz Bernát, Goldstein Jakab, Kovács György, Tóth
György és Kolmer József.

Mellékletek:

_a)_ Végzés Lefkovics Bernát letartóztatása és szabadon eresztése iránt.

_b)_ Csonka-Fűzes helyszini rajza.

_c)_ Helyszini szemle julius 4–8 napjairól, hogy egy deszkát merre sodor
s hol vet ki a szél.

_d)_ Nyomozás az iránt, junius 18-án milyen szél fujt.

_e)_ Julius 4., 5., 6. és 7-én kelt végzések és intézkedések Vider Mór s
a tutajosok letartóztatása s Dadára, Eszlárra, Lökre s Nyiregyházára
kisértetése tárgyában.

126. szám. Oláh György vallomása. Holttest leirása.

127. szám. Hajdu Mihályné született Chrobák Ottilia vallomása.
Jelentéktelen.

128. szám. Adamovich József eszlári plébános jelenti, hogy
Hernád-Németiben a metsző két idegen zsidót rejteget. Nyomozások,
kihallgatások. Semmi eredmény.

129. szám. Vider Mór tokaji lakos kihallgatása. A vádat tagadja.
Letartóztatják.

130. szám. Tisza-Eszláron helyi szemle. Herskó Dávid Groszberg Leónéban
véli fölismerni a nőt, a ki Solymosi Eszter ruháit átadta.

Melléklet:

_a)_ Groszberg Leóné született Klein Katalin vallomása. Vádat tagadja.

_b)_ Buchta Szigfridné született Nováki Amália vallomása. Tagad.

_c)_ Erkölcsi bizonyitványaik.

131. szám. Ruhaátadás helyének szemléje julius 8-án. Viskei András
halász, Hegedüs Béni révész, Junger Adolfné, Veiszstein Lázárné,
Feuerlicht Mártonné kihallgatása. Eredménytelen.

132. és 133. szám. Jelentéktelenek.

134. szám. Galsi István kihallgatása. Tutajosokkal egyezőleg vall.

135–139. szám. Jelentéktelenek.

140. szám. Vádlottak megjelölik védőiket.

141. szám. Jelentéktelen.

142. szám. Kisvárdai szolgabiró jelenti Varga Mária dombrádi leány
eltünését.

143. szám. Jelentéktelen.

144–146. szám. Védők bejelentik meghatalmazásukat.

147. szám. Dr. Felletár Emil országos művegyész julius 2-án kelt
véleménye. Eszter ruháin vérfoltok nincsenek.

148–151. szám. Jelentéktelenek.

152. szám. Smilovics Jankel julius 9-iki és 15-iki nyiregyházi, julius
18-iki tisza-löki csendbiztosi és október 19-iki nyiregyházi
kihallgatása. Eleintén tagad mindent, később beismeri a
hullacsempészést. 1883. évi január 11-én és 31-én visszavon mindent s
alibit igazol.

Melléklet: Névtelen levél, mely szerint a csonkafűzesi holttest öreg
Vaiser szolgálójának kórházból elcsent hullája. Káhán Kálmán és a
máramaros-szigeti rabbi adták kézre.

153–155. szám. Végzések, jelentések.

156. szám. Tóth Borcsa kihallgatása. Gazdája Römer Jakab és Klein József
álmában teste hosszát zsineggel megmérte.

157. szám. Nyomozások Grósz Márton és Klein Ignácz szekere és lovai
iránt hullaszállitás tárgyában.

158. szám. Klein Ignácz kihallgatása julius 17-én és 28-án, szeptember
2-án és 17-én. Hullaszállitás vádját tagadja.

159. szám. Grósz Márton és Klein Ignácz letartóztatása.

160. szám. A nevezettek alibije iránti nyomozás julius

20-án és 21-én. Grósz Mártonné született Feuermann Rézi, Klein Ignáczné
született Svarcz Háni, Gyányi Gábor és neje Szellei Zsuzsánna, Csuha
Ferenczné született Mozsár Mária, Kovács Józsefné született Farkas
Zsófia, Cserés Andrásné született Bodnár Mária, Nagy István és Antal
Mátyás kihallgatása.

161. és 162. szám. Fógel Amsel letartóztatása és vallomása julius 20 és
29-ről, augusztus 28-ról és október 19-ről. Tutajútját elbeszéli, vádat
tagadja.

163. és 164. szám. Mendelovics Niszen elfogatása és julius 20-iki és
28-iki vallomása. Vádat tagadja.

165. szám.

A varjulaposi rejtély iránt nyomozás.

166–182. szám. Végzések, jelentések, védők előterjesztései,
költségjegyzékek, intézkedési iratok. Jelentéktelenek.

183. szám. Varjulaposi rejtély vizsgálata. Kovács Ignácz, Janczura
Mária, Laczkó János kihallgatása.

184. szám. Tóth Borcsa megmérése. Tóth Borcsa, Szalkai Eszter,
Szakolczai Zsófi s Oláh Zsuzsánna kihallgatása.

185–187. szám. Költségjegyzékek.

188–190. szám. Névtelen levelek.

191–195. szám. Jelentéktelen elintézési iratok.

196. szám. Popovics Bazil tutajos.

197. szám. Borka Bazil tutajos.

198. szám. Hörba Bazil tutajos kihallgatása. Egyezőleg igazolják Fogel
Amsel alibijét.

199–203. szám. Elintézési iratok. Jelentéktelen.

204. szám. Névtelen levél.

205. szám. Vizsgálóbiró naplója szeptember 5–13. napjáról.

206. szám. Lazi János vallomása, kik voltak május 19-én a zsidó
templomban. Grósz Vilmos, Groszberg Éliás és Ornstein Jakab
kihallgatása.

207. szám. Löwenthal Salamon elmondja az április 1-i istentiszteletet.

208. szám. Grósz Márton alibije. Grósz Mártonné, Ziszmann Jakab és
Groszberg Éliásné kihallgatása.

209. szám. Klein Ignáczné vallomása férje alibijéről.

210. szám. Pap Albert vallomása. Sarf Józsefné és Móricz fia ismerhették
Solymosi Esztert.

211. szám. Pap Albertné született Gönczi Juliánna vallomása. Mint férje
210. szám alatt.

212. szám. A csonka-fűzesi holttest ruhájának fölismerése. Solymosi
Jánosné, Huri Andrásné, Olajos Bálint és neje Szakolczai Erzsébet, Lock
Péterné született Katona Anna és Feller Istvánné született Kolosi
Juliánna, Solymosi Eszter ruháit felismerik.

213. szám. Helyszini szemle és intézkedés szeptember 11-én és október
20-án a tisza-eszlári zsidó templom gondozása iránt.

214. szám. Névtelen levél.

215. és 216. szám. Róth Borbála, Grósz Nándor, Klein Ignácz, Rózenberg
Herman szabadlábra helyezése szeptember 14 és 16-án.

217. szám. Nyomozás Fogel Amsel alibije iránt. Bajer Herman, Csonka
István, Barta András, Halász Péter, Molnár István kihallgatása.

218–222. szám. Elintézési iratok. Költségjegyzékek. Jelentéktelenek.

223. szám. Sarf Móricz életkorának kinyomozása. Rózenberg Herman, Grósz
Mártonné, Ziszman Jakab, Buchta Szigfridné, Urbán Józsefné, Hajdu
Mihályné, Feuerman Farkasné kihallgatása. 1868. évi augusztus valamelyik
napján született.

224. szám. Frenkel Háni szakácsné vallomása. Jelentéktelen.

225. szám. Bátori Juliánna vallomása. Jelentéktelen.

226. szám. Ornstein Berta. Április 1-én Lichtman Móricztól ételt vitt
egy öreg beteg zsidónak.

227–240. szám. Erkölcsi bizonyitványok. Elintézési iratok.

241. szám. Groszberg Leó vallomása Braun Ábrahám alibijéről április
1-én.

242. szám. Grósz Márton vallomása ugyanarról.

243. szám. Einhorn Józsefné született Rózenberg Eszter vallomása
ugyanarról.

244–246. szám. Elintézési iratok.

247. szám. A csonka-fűzesi holttest ruhájának zsirfoltjairól orvosi
vélemény dr. Belky János egyetemi tanár és dr. Glück Ignácz törvényszéki
orvostól. Október 21, 23 és november 2-ről jegyzőkönyvek.

248. és 249. szám. Erkölcsi bizonyitvány. Költségjegyzék.

250–256. szám. A koldus zsidók utáni nyomozások.

257. szám. Vollner Herman a koldus zsidó kihallgatása november 21, 22,
23-ról. Elmondja az április 1-i eszlári tartózkodását s a zsidó
istentiszteletet és azóta való kóborlásait. A vádat tagadja. Sarf
Móriczot felismeri.

258. szám. Vollner Hermanné született Dajcs Léni november 22-iki és
23-iki kihallgatása. Férjével egyezőleg vall.

259–261. szám. Vollner és felesége letartóztatása. Végzések,
fölebbezések.

262. szám. Holttest ujabb vizsgálását s kiásását november 23-iki
végzéssel a törvényszék elrendeli. Egyetemi tanárok megbizatása.

263. és 264. szám. Végzések.

265. szám. Tisza-Eszlár térképe és a zsinagóga rajza helyszini szakértői
szemlével deczember 8-án fölvétetik.

266. szám. Költségjegyzék.

267. szám. A csonka-fűzesi hulla fogainak fölismerése. Özvegy Solymosi
Jánosné, özvegy Solymosi Gáborné, Farkas Eszter és Olajos Bálint
kihallgatása.

Huri Andrásné nem nézi meg a hullát. Ijedős természetét Kobzos János,
Jakab Andrásné született Vámos Juliánna, Dunaveczki Andrásné született
Juhász Verona és Farkas József tanukihallgatások igazolják.

268. szám. Solymosi Zsófi és Solymosi János fogainak összehasonlitása a
holttest fogaival. E tárgyban özvegy Solymosi Jánosné, Huri Andrásné,
Tanyi Józsefné, Szuhi Györgyné és Tóth Marcsa tanuk kihallgatása.

269. szám. A holttest körmei s ép bőre tárgyában Sós András, Papp
József, Szellei Gábor, Ardai István és Babócsi József kihallgatása.

270. szám. Megvoltak-e a körmök s nem lophatta-e el azokat valaki?
Farkas Gábor, Sós András, Dargo András, ifju Horváth Gábor, Mészáros
Gábor, Sallós Miklós, Szücs János, Róka Sándor és ifju Pap József
kihallgatása.

271–273. szám. Jegyzetek, végzések, költségjegyzék.

274. szám. A csonka-fűzesi hulla helyzete és őrizése a felbukkanás után.
Deczember 18-iki kihallgatások. Litvai József, Váradi András, Oláh
György vallomása.

275. szám. Dr. Kiss Jenő járási orvos deczember 20-iki nyilatkozata az
éjjeli hullaszemléről.

276. és 277. szám. Lichtman Mór és neje vallomása a koldus zsidónak
április 1-én náluk történt ebédeléséről.

278. és 279. szám. Frenkel Háni és Ornstein Jakab. Ételküldésről idegen
zsidó részére, ki Braun Ábrahámnál volt szállva április 1-én.

280–287. szám. Jelentések, végzések, átiratok, költségjegyzékek.

288. szám. Smilovics Jankel alibije. Veil Sámuel vallomása. Két sáfárnak
adott májusban pénzt, napot nem tudja. Egyik Veinstok Ignácz, a másik
vörös szakálos zsidó.

289. szám. Veinstok Ignácz Smilovicscsal junius 11-én találkozott s
13-án vett át tőle fát Kerecsenben.

290. szám. Grósz Bencze. Igazolja Veinstok vallomását.

291. szám. Grósz Mózes. Egyezik Grósz Bencze vallomásával.

292. szám. Grósz Benczéné szül. Fried Rozália vallomása. Mint férje s
fia.

293. szám. Grósz Háni, anyjával egyezőleg vall. (292. sz.)

294. szám. Smilovics Jankelnek a börtönben Rózenberg Hermanhoz
csempészett leveléről. A velük s Oláh Andrással és Szilágyi Józseffel
fölvett kihallgatási jegyzőkönyvek.

295. szám. Bűnjelek jegyzéke.


III.

(A törvényszék és vizsgálóbiró együttes vizsgálati iratai. – Egyetemi
tudósok nyilatkozatai.)

1. szám. Iratok jegyzéke.

2. szám. Csepkanics György, Matej Ignácz és Herskó Dávid panasza a
szeklenczei községi előljáróságnál s a huszti szolgabirónál a tisza-löki
kinzatások miatt, augusztus 22-én és 23-án fölvéve. Szolgabirói és
királyi ügyészi javaslatok.

3. szám. Ostendische Zeitung, berlini ujság, kérdi, mikor lesz a nagy
per befejezve?

4. szám. Havass Imre királyi ügyész javasolja a tisza-löki kinzásokra
vonatkozó vizsgálat elrendelését.

5. szám. Jelentéktelen.

6. szám. Máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálati iratai
tisza-löki kinzásról. Csepkanics György, Matej Ignácz, Herskó Dávid
kihallgatási jegyzőkönyvei s Dr. Szilágyi fogházorvos látlelete.

7. szám. Csongrádi fejetlen hulla, mely november 8-án bukkant fel a
Tiszából. Ügyészi javaslat s törvényszéki végzés. November 11-iki
eljárási jegyzőkönyv. Szakértők: dr. Scheuthauer Gusztáv egyetemi tanár
és dr. Aigner Károly szegedi királyi törvényszéki orvos. – Vincze Pál,
Sági István és Szénási István azonossági tanuk kihallgatása.

Orvosi szemle. 1. Ruházat. 2. Külvizsgálat. 3. Belvizsgálat. 4.
Vélemény. Legalább 22 éves, halála valószinüleg egy év előtti.

8. szám. A csonka-fűzesi hulla sirját november 7-ike óta pandur őrzi.

9. szám. Jelentéktelen.

10. szám. Kozma Sándor királyi főügyész javasolja deczember 12-én az
egész holttestnek Budapestre küldését. Törvényszék megtagadja.

11. szám. Királyi főügyészi javaslat s törvényszéki végzés az orvosi
munkálatoknak az Országos Közegészségügyi tanácshoz fölterjesztése
iránt. Kérdések a tanácshoz.

12. szám. A tanácshoz intézett fölterjesztés. Az egyetemi tanárok
véleményéből egy résznek birói tollal kitörlése. Iratjegyzék.

Mellékletek:

I. Holttest kiásatásának elrendelése.

II. Védők előterjesztése hullaszemle határideje iránt.

III. Királyi főügyészi javaslat egyetemi szakértőknek kellő időben
értesitése iránt.

IV. Bonczoló helyiségről gondoskodás.

V. Költségjegyzék.

VI. Védők javaslata, hogy a kiásatás a biróság jelenlétében
teljesittessék.

VII. Gróf Pongrácz Jenő tanu távollétét bejelenti.

VIII. Farkas Gábor községi biró jelentése a sir és holttest azonossága
tárgyában. Kiásási jegyzőkönyv. Azonossági tanuk kihallgatása.

IX. Végzés a holttest egy részének Budapestre küldése iránt.

X. 1882 deczember 10-iki jegyzőkönyv a sir fenekének felkutatása, körmök
keresése s a holttestnek két részre tagolása tárgyában.

XI. 1882 deczember 12-iki jegyzőkönyv a hullarészek elkülönitéséről s
fölszámlálásáról.

XII. Egyetemi szakértők eljárására vonatkozó iratok. A hullarészek
átadása s átvétele Budapesten. Királyi főügyészi előterjesztések. A
csonkafűzesi szakértőkhöz intézett pótkérdések. Az egyetemi szakértők
előzetes nyilatkozatai.

XIII. Dr. Trajtler Soma orvos nyilatkozata a pótkérdésekre.

XIV. Egyetemi szakértők pótlelete s véleménye.

XV. Költségjegyzék.

XVI. A Budapestre küldött hullarészek visszaadása.

XVII–XX. Költségjegyzékek. Kézbesitések.

13. szám. Jelentéktelen.

14. szám. Horánszky Nándor védő lemondása.

15. szám. Országos Közegészségügyi Tanács az iratok kiegészitését keri.

16. szám. Horánszky védő lemondása a vádlottakkal közöltetik.

17. szám. Dr. Székely Miksa ügyvéd védői megbizatása.

18. szám. Országos Közegészségügyi Tanács felülvéleménye.

19. szám. Dr. Székely Miksa ujabb védői megbizatása.

20. szám. Királyi főügyészség vádinditványa 1883 április 16-ról Svarcz
Salamon, Bukszbaum Ábrahám, Braun Lőbi, Vollner Herman, Sarf József,
Junger Adolf, Braun Brenner Ábrahám, Lusztig Sámuel, Veiszstein Lázár,
Fogel Amsel, Smilovics Jankel, Herskó Dávid, Grósz Márton és Klein
Ignácz ellen. Törvényszék elrendeli még Taub Emánuel ellen is. Tárgyalás
junius 4-re s következő napjaira.

21–23. szám. Intézkedési iratok.

24. szám. Tárgyalás ujabban junius 19-re.

25–28. szám. Jelentéktelenek.

29. szám. Cserés Andrásné született Bodnár Mária vallomása junius
23-ról. Ért és beszél zsidó-német nyelven. A hulla felöltöztetéséhez
használt ruhák átadásával Groszberg Leót és feleségét vádolja.

30. és 31. szám. Barcza Dani csendbiztos elleni jelentés.

32. szám. Farkas Gábor községi biró jelenti junius 28-ról, hogy Vámosi
József és neje Tót Erzsébet Julcsa lányukat előtte hamis tanusággal
vádolják.

33–46. szám. Jelentéktelenek.

47. szám. A Bodrog vizében talált palaczkbeli irás csak költött neveket
tartalmaz.

48. szám. Tárgyalási jegyzőkönyv mellékletei. Alant ismertetvék.

49. és 50. szám. Törvényszék tanácskozási jegyzőkönyvei.

51. szám. Elsőbirósági itélet.

52. szám. Panaszos fél fölebbezése.

53. szám. Másodbiróság itélete.

54. szám. Kézbesitések.

55. és 56. szám. Panaszos fél fölebbezése és ennek indokai.

57. szám. Legfőbb biróság itélete.

NB. Az elsőbirósági itélet és a tanácskozási jegyzőkönyvek másolatai.


IV.

(A végtárgyalás folyamán beszerzett vizsgálati és egyéb iratok.)

A. Özvegy Solymosi Jánosné panaszos Szalay Károly ügyvédet jogi
képviselőjeként bejelenti.

B. Sarf József jegyzőkönyvileg kivánja, hogy fia a zsidó ünnepeket
megülhesse.

C. Eötvös Károly védő előterjesztése a belügyi kormányhoz Sarf Móricznak
a vármegye kezéből kiszabaditása iránt. Belügyi kormány megtagadó
határozata

D. Sarf Móricz nagyanyja és mostohaanyja kérik, hogy a fiuval
beszélhessenek. Alispán megtagadja.

E. Tóth Béla iró, az »Egyetértés« napilap belmunkatársa előterjesztése a
törvényszéki elnökhöz, melyben Orsóvszky Gyula tanitónál 1883 junius
18-án este társával együtt tett látogatását s annak okait és lefolyását
elmondja.

F. Bary József vizsgálóbiró jelentése pótvizsgálat iránt.

G. Alispán jelenti, nem igaz, hogy Sarf Móricz a megyei levéltárban
belügyminiszteri rendeletet az ő jövőbeli ellátásáról olvasott.

H. Vizsgálóbirói jelentés Cserés Andrásné kihallgatásáról.

I. Jelentéktelen.

K. Péczely Kálmánról az illavai országos fegyház értesitője 1857-től
1869-ig tartott fegyházi fogságáról.

L. M. N. Jelentéktelenek.

O. Szalay Károly ügyvéd a panasz érdekében uj tanukat jelent be.

P. Q. R. S. T. Jelentéktelenek.

U. Orvosi jelentés Sarf Móricz szemeinek látóképességéről.

X. Zemplén vármegye alispánja jelenti, hogy a Bodrog vizében usztatott
üvegbeli irás tartalma koholmány.

Z. Névtelen levél.

Zs. Eötvös Károly jelentése Kozma Sándor királyi főügyészhez Zurányi
Kálmán tanuskodásáról, mely a csonka-fűzesi holttest fölismerésére
vonatkozik. Gajzágó budapesti királyi aljárásbirónak Zurányival fölvett
kihallgatási jegyzőkönyve 1882 november 5-ről.

V. Aa. Jelentéktelenek.

Bb. Bodrog vizében Bodrog-Olaszi alatt talált üveg s benne irás.
Aláirva: Lőki János okleveles gépész. Vizsgálati iratok a találás
körülményeiről.

Cc. Dd. Ee. Jelentéktelenek.

Ff. Kazimir József pandurnak Vay György csendbiztos elleni
becsületsértési pere.

Gg. Vay György ellen folyt fegyelmi és bűnvádi perek iratai.

Hh. Ii. Jelentéktelenek.

Kk. Alispán jelenti, hogy Sarf Móriczot mikor s miként vette át s adta
Henter Antal várnagy kezére.

Mm. Eötvös Károly védő fölebbezése az iránt, hogy az egyetemi szakértők
kezére az egész holttest adassék ki.

Nn. Birói szemléről Tisza-Eszláron fölvett jegyzőkönyv 1883 julius
17-én.

Oo. Különböző kir. ügyészi fölterjesztések főügyészhez.

Pp. Jelentéktelen.

Qq. Az 1791-iki peéri vérvádper iratai.

Rr–Ss. Zsidó betükkel zsidó-német nyelven irt levelek. Jelentéktelen.


V.

(A nyilvános végtárgyalás jegyzőkönyvei 1889. évi junius hó 19-től
augusztus hó 3-ig.)

Harminczhárom jegyzőkönyvet vett fel a törvényszék a végtárgyalásról. A
jegyzőkönyvek gyorsirói följegyzések alapján készültek. Az esküt tett
gyorsirók elkészitették a szöveget, ezt a törvényszéki elnök átnézte és
kiigazitotta s aztán megerősitette. Az igy jóváhagyott szöveget irták le
jegyzőkönyv-alakban s ezt azután az elnök és jegyző aláirta.

A szöveg előzetes átnézésébe s esetleges kiigazitásába se a vádlottak,
se a vádlók és védők be nem avatkozhattak. A jegyzőkönyveket én utólag
átnéztem s tartalmuk helyességét emlékezetem és jegyzeteim segitségével
megállapitottam. A jegyzőkönyvek szövegét egészben helyesnek találtam.
Minden fontos és érdemleges rész hiven van benne leirva. Csak néhány
tárgyalási jelenet van csonkán és hézagosan előadva. Ezt irói művem
folyamán külön megjegyeztem. Minden olvasóm természetesnek s jól
indokoltnak találja, hogy irói művemben a megtörtént tények és
nyilatkozatok leirásánál szigoruan alkalmazkodtam a jegyzőkönyvek
tartalmához.

A jegyzőkönyvek egyébiránt ezelőtt tizennyolcz évvel külön könyvalakban
megjelentek. Már ez is elég ok arra, hogy azok tartalmát itt csak
röviden jelzem.

* * *

I. Jegyzőkönyv. Junius 19-iki ülés délelőtt 9 órától délutáni 2 óráig.
Biróság megalakulása. Elnöki megnyitó beszéd. Vádlottak jelenlétének
megállapitása. Közvádló királyi főügyészi helyettes vád előterjesztése.
A tolmácsnak és gyorsiróknak eskületétele.

Özvegy Solymosi Jánosné előterjeszti panaszát. Svarcz Salamon, Vollner
Herman, Bukszbaum Ábrahám és Braun Lipót (Lőbi) vádlottak az általános
és a különös kérdésekre felelnek, vádat tagadják.

Sarf Móricz tanu vallomása. Svarcz Salamon, Bukszbaum Ábrahám és Braun
Lipót vádlottakkal szembesitése.

Némely keresztkérdések.

II. Jegyzőkönyv. Junius 20-iki ülés reggeli 9 órától délutáni 2 óráig.
Szalay Károly ügyvéd, mint özvegy Solymosi Jánosné képviselője
megjelenik.

Sarf József, Junger Adolf, Braun (Brenner) Ábrahám, Veiszstein Lázár,
Lusztig Adolf és Taub Emánuel vádlottak az általános és különös
kérdésekre felelnek. Közvádló és védők keresztkérdései.

Sarf Móricz tanu apjával szembesitve. Apja és a közvádló s védők
keresztkérdései tanuhoz.

Védők előterjesztései.

III. Jegyzőkönyv. Junius 21-iki ülés reggeli 9 órától délutáni harmadfél
óráig. Eötvös védő előterjesztése Tóth Bélának junius 18-án Orsóvszky
tanitónál tett látogatása tárgyában. Az erre vonatkozó vizsgálati iratok
az ülés folyamán felolvastatnak.

Özvegy Solymosiné panaszoshoz a közvádló és a védők keresztkérdései.
Csordás Gáborné időközben meghalt.

Huri Andrásné, Lánczy Gáborné, Üveges Mihályné, Sós Andrásné, Szabó
Zsuzsanna, Sós Erzsébet, Tanyi Erzsébet, Tanyi Eszter, Sós Mihályné,
Solymosi Zsófia, Kohlmájer József, idősb Bátori Gáborné, Bátori Gábor,
ifjabb Bátori Gáborné és Bátori Zsófia tanuk kihallgatása. Mit beszélt a
4 éves kis Samu gyerek? Eszterrel mikor és hol találkoztak utoljára?
Sarf Józsefék szomszédsági viszonyai.

Biróság, közvádló, védők keresztkérdései.

Tanuk esküre bocsátása.

IV. Jegyzőkönyv. Junius 22-iki ülés reggeli 9 órától délutáni 2 óráig.

Lengyel Istvánné, Lengyel János, Fekete Jánosné, Adamovics József,
Kovácsné, Pap József, Hatalovszki András, Frenkel Sámuel, Csordás Nagy
Jánosné, Pap Albert és neje, özvegy Solymosi Gáborné, Pásztor Józsefné,
Rózenberg Rozi, Ziszman Jakab, Varga Kati tanuk kihallgatása. Kiáltás és
sirás hangja a zsinagóga felől. Élt-e Eszter még délután is? Mikor
mentek haza a zsidók a templomból? Bukszbaum Ábrahám alibije.

V. Jegyzőkönyv. Junius 23-iki ülés reggeli 9 órától délután 3 óráig.
Eötvös védő előterjesztése a biróság és védelem sértetlensége tárgyában.

Römer Jakab, Groszberg Leó, Einhorn József, Einhorn Májer, Klein József,
Löventhal Salamon, Lichtman Jakab, Lichtman Mária, Frenkel Háni, Bátori
Juliánna, Ohrenstein Berta, Rózenberg Herman tanuk kihallgatása.
Keresztkérdések, szembesitések.

Solymosi Eszter eltünésének részletei. A zsidók április 1-i
istentisztelete. A metszők holléte. A koldus zsidó étkezése. Tóth Borcsa
megmérése.

Közvádló és védők előterjesztése Bary Józsefnek a tárgyalás folyamán
üzött titkos vizsgálatai ellen.

VI. Jegyzőkönyv. Junius 25-iki ülés délelőtti 9 órától délutáni 3 óráig.
Elnök, közvádló és védők előterjesztései a holttesten levő ruha honnan
kerülte s Cserés Andrásné kihallgatása tárgyában.

Rózenberg Herman és neje, Lichtman József, Vollner Hermanné, Ziszman
Jakabné, Ziszman Dóri, Cserés Mihály, Huri András, Grósz Farkas, Guttman
József, Taub Emánuelné, Csuga Dánielné, Fájerman Sára, Vámosi Julcsa,
Juhász József, Bakó Ignácz, Durst András és Péczely Kálmán kihallgatása.
Keresztkérdések, szembesitések.

Eszter eltünésének körülményei. A zsidók járás-kelése április 1-én. Sarf
Móricz nagyfalui vallatása.

VII. Jegyzőkönyv. Junius 26-iki ülés reggeli 9¼ órától délutáni 2 óráig.

Közvádló és védők előterjesztései Bary József kihallgatása iránt.
Péczely Kálmánhoz keresztkérdések. Eötvös Károly védő leleplezi
rablógyilkosság miatt történt elitéltetését.

Recsky András, Árvai Julcsa, Zdanek Gergely, Leskó Mária, Szilvási Sára
tanuk kihallgatása.

Sarf Móricz nagyfalui vallatása. Tanuesketések.

VIII. Jegyzőkönyv. Junius 27-iki ülés reggeli 9¼ órától délutáni 2¾
óráig. Védői előterjesztések.

Sarf Józsefné, Solymosi Gáborné, Barcza Dani, Henter Antal és Bubák
Antal tanuk kihallgatása.

Fontos szembesitések és keresztkérdések Sari Móricz tanuval és a
nagyfalui kihallgatásra nézve. Illavai országos fegyház értesitése
Péczely Kálmánról.

IX. Jegyzőkönyv. Junius 28-iki ülés reggeli 9¼ órától délutáni 1 2/4
óráig.

Tanyi Gábor, Vertheimer Farkas, Fájerman Herman, Mészáros Juli, Huri
József, Veinstein Lázár, Csabai Miklós, Antal Mátyás, Jármy Jenő, Fogel
Amsel, Horka Bazil, Hörba Bazil tanuk kihallgatása.

Solymosi Eszter eltünése. Hullausztatás. Fogel Amsel alibije.

X. Jegyzőkönyv. Julius 2-iki ülés reggeli 10¼ órától délutáni 2¾ óráig.

Váradi András, Oláh György, Litvai József, Smilovics Jankel, Veil
Sámuel, Grósz Benczéné, Grósz Mózes, Grósz Háni, Bajer Herman, Csuka
István, Barta András tanuk kihallgatása.

Csonka-fűzesi hulla feltalálása. Hullausztatási vád. Smilovics Jankel
alibije.

XI. Jegyzőkönyv. Julius 3-iki ülés reggeli 9 órától délutáni 2¾ óráig.

Herskó Dávid, Matej Ignácz, Pap György, ifju Tóth János, Grósz Márton,
Nagy István vádlottak és tanuk kihallgatása.

Hullausztatás. Barcza Dani beszélgetése. Grósz Márton alibije.

XII. Jegyzőkönyv. Julius 4-iki ülés reggeli 9 órától délutáni 3 és fél
óráig.

Csepkanics György, Urbán Józsefné, Czuha Ferencz és neje, Debreczenyi
Mihály, Lánczi József, Höcska György tanuk kihallgatása.

Hullausztatás. Matej és Smilovics ujabb kihallgatása. Tisza-löki
kínoztatások. Sarf Móricz életkora. Eszter eltünése. Grósz Márton
kocsija.

XIII. Jegyzőkönyv. Julius 5-iki ülés reggeli 9 órától délutáni 3 óráig.

Fogel Amsel, Grósz Márton, Klein Ignácz, Matej Péter, Szavinecz Péter,
Szirkó Mihály, Smilovics Jankel, Galsi István, Vider Mór vádlottak és
tanuk kihallgatása.

Holttest szállitása. Hullausztatás. Tisza-löki vallatások és kínzások.

XIV. Jegyzőkönyv. Julius 6-iki ülés reggeli 9 és ¼ órától délután 2 óra
20 perczig. Védők előterjesztései.

Drimusz György, Szelever János, Grósz Mártonné, Groszberg Illésné,
Gyulai Zsuzsánna, Nagy Borcsa, Hatalovszki Mária, Szilvássi Jánosné,
Klein Ignáczné, Gyáni Gábor és neje, Lápossi János, Várkonyi Ferencz,
Solymosi Jánosné, Tanyi Józsefné, Tóth Mari tanuk kihallgatása.

Hullausztatás. Grósz Márton alibije. Csonkafűzesi holttest azonossága.

XV. Jegyzőkönyv. Julius 7-iki ülés reggeli 9 órától délutáni 2 és fél
óráig. Elnöki előterjesztés.

Zoltán István, Oláh György, Tóth György, Lőrinczi István, Lefkovics
Bernát, Svarcz Sámuel, Molnár János, Szalai Györgyné, Olajos Bálintné,
Szalai Gábor, Solymosi János, Jakab János, Szakolczai Julcsa, Juhász
József, Juhász Andrásné, Kecskés József és Gazdag Józsefné tanuk
kihallgatása. Szembesitések.

Csonka-fűzesi holttest felbukkanása s azonossága. Tanu-esketések.

XVI. Jegyzőkönyv. Julius 9-iki ülés reggeli 10 és ¼ órától délután 4 és
fél óráig. Közvádló és védők előterjesztése.

Vámosi Józsefné, Vámosi Julcsa, Hrabár Gyula, Hajdu József, Tanyi Gábor,
Tapasztó Miklós, Kaposi József, Nagy Józsefné, Hatalovszki András, Hajdu
Mihályné, Cserés Andrásné, Groszberg Leóné, Herskó Dávid vádlottak és
tanuk kihallgatása.

Solymosi Eszter eltünése. A csonka-fűzesi holttest felöltöztetése.

XVII. Jegyzőkönyv. Julius 10-iki ülés reggeli 9 órától déli 12 óráig.

Zurányi Kálmán és Horváth Géza tanuk kihallgatása. Dr. Trajtler Soma
kérdései. Keresztkérdések.

Csonka-fűzesi holttest azonossága. Fölismerési eljárás.

XVIII. Jegyzőkönyv. Julius 11-iki ülés reggeli 9 órától déli 1 óráig.

Horváth Géza, dr. Scheuthauer Gusztáv, dr. Mihálkovics Géza szakértők,
Szücs János és Solymosi Gáborné tanuk kihallgatása.

Csonka-fűzesi holttest azonossága. Fölismerés.

XIX. Jegyzőkönyv. Julius 12-iki ülés reggeli 8 és fél órától délutáni 2
óráig. Közvádló és védők előterjesztései.

Dr. Kiss Jenő és dr. Belky János szakértők kihallgatása.

A holttest azonossága. Fölismerés.

XX. Jegyzőkönyv. Julius 13-iki ülés délelőtti 8 és fél órától délutáni 2
és ¾ óráig.

Dr. Mihálkovics Géza, dr. Scheuthauer Gusztáv és dr. Trajtler Soma
szakértők kihallgatása.

A holttest azonossága. Fölismerés.

XXI. Jegyzőkönyv. Julius 14-iki ülés reggeli 8 és fél róától. Helyszini
törvényszéki szemle elrendelése.

Horváth László, dr. Kiss Jenő és dr. Scheuthauer Gusztáv szakértők
kihallgatása.

A holttest azonossága. Fölismerés.

XXII. Jegyzőkönyv. Julius 16-iki ülés reggeli 9 és fél órától délutáni 3
óráig. Kulcslyuk-szemle napja.

Mihályi Gábor, Szaplonczay József, Matej Ignácz, Csepkanics György,
Mónics Bernát, Kopánszky György, Mónics Ferencz, Kerner Máté, Sréter,
Heillman és Moskovics Mózes tanuk kihallgatása.

Matej Ignácz szavahihetősége. Tisza-löki kínzások.

XXIII. Jegyzőkönyv. Julius 18-iki ülés reggeli 9 és fél órától délutáni
2 óráig.

Róka Sándor, Kazimir József, Vay György és Karanczay József tanuk
kihallgatása.

Tisza-löki kínzatások.

XXIV. Jegyzőkönyv. Julius 19-iki ülés reggeli 8 és ¾ órától délutáni 3
és fél óráig.

Róka Sándor, Kazimir József, Bakó Ignácz, Mozga Péter, Bakó György,
Szójár Anna, Szentesi István és neje kihallgatása.

Tisza-löki kínzás. Nagyfalui éjjeli vallatás. Keresztkérdések Matej
Ignáczhoz hullausztatásra nézve. Közvádló királyi főügyészi helyettes
bántalmazása. Tanuk esküre bocsátása.

XXV. Jegyzőkönyv. Julius 20-iki ülés reggeli 9 és fél órától délutáni 2
és fél óráig. Elnöki és védői előterjesztések a törvényszék hivatalos
tagjainak sérthetlensége tárgyában.

Szentesi István, Debreczenyi Mihályné, Hatalovszki András, Vámosi
József, Vámosi Julcsa, Veinstein Hani és Löventhal Salamonné, Vámosi
Józsefné. Keresztkérdések. Szembesitések.

Eszter eltünésének körülményei. Vámosi Julcsa hamis vallomása.

XXVI. Jegyzőkönyv. Julius 21-iki ülés reggeli 9 órától délutáni 2 és fél
óráig. Kormány intézkedése közvádló védelme tárgyában.

Sipos István és neje, Cserés Mihály, Lazi János, Sós András, Ardai
István, Pap József, Babócsy József, Szelei Gábor, ifju Pap József,
Farkas Eszter, Olajos Bálint, Feller Istvánné, Katona Anna, Zak Péterné,
Solymosi Zsófi, Szilár Zsófi, Pilinczky János, Solymosi János, Huri
Andrásné, Farkas Gábor, Vertheimer Farkas, Nagy Mihály, Cserés Andrásné,
Róth Borbála tanuk kihallgatása.

Eszter eltünése. Holttest azonossága. A holttesten meg voltak-e a
körmök? Grósz Márton alibije.

XXVII. Jegyzőkönyv. Julius 23-iki ülés reggeli 10 és fél órától délutáni
2 óráig.

Klein Ignácz, Kakóczi Károly és Buchta Amália tanuk kihallgatása. Iratok
felolvasása.

Hullausztatás. Sarf Móricz születési ideje. A Tisza árama a holttest
felbukkanásakor. Eötvös védő előterjesztése.

XXVIII. Jegyzőkönyv. Julius 24-iki ülés reggeli 9 és fél órától délutáni
1 és háromnegyed óráig.

Iratok felolvasása. Közvádló és védők előterjesztései. Sarf Móricz
megesketésének kérdése.

XXIX. Jegyzőkönyv. Julius 27-iki ülés reggeli 8 órától délutáni 1 óráig.

Szeyfferth Ede közvádló előterjesztése. Vádat elejti. Szalay Károly a
panaszos nevében vádat emel. Funták Sándor védőbeszéde.

XXX. Jegyzőkönyv. Julius 28-iki ülés reggeli 8 és fél órától délutáni 2
és fél óráig.

Friedmann Bernát, Székely Miksa és Heuman Ignácz védőbeszédei.

XXXI. Jegyzőkönyv. Julius 30-iki ülés reggeli 8 és ¾ órától délutáni 4
óráig.

Eötvös Károly védőbeszéde.

XXXII. Jegyzőkönyv. Julius 31-iki ülés reggeli 8 és fél órától déli fél
12 óráig.

Szalay Károly, Eötvös Károly, Heuman Ignácz és Funták Sándor védők
vitázó beszédei.

XXXIII. Jegyzőkönyv. Augusztus 3-iki ülés délelőtti 11 órától déli 12
óráig.

Az itélet kihirdetése. Panaszos fölebbezést jelent be. Elnöki
záróbeszéd. A védelem részéről Eötvös Károly záróbeszéde.




TARTALOMJEGYZÉK.

HARMADIK KÖTET.

A föld alól.

I. Az első biztos jelenségek. – Sarf Móriczot nem tudom kiszabadítani. –
A csonka-fűzesi szakértők munkájában nem biztam. – E munka ellenkezik a
tárgyi tünetekkel. – Mit tehetek ellene? – A vérvád különös természete.
– Trajtler Soma orvostudor. 1

II. Miként dolgozik az agy? – Törvényszéki orvostani gyakorlatom
története. – Kovács József orvos, egyetemi tanár. – Babes Viktor tudós.
– Előterjesztésem a holttest kiásása iránt. – A falusi sirok. – A
sirbontás gyanuja. – Előterjesztésem hatása. 13

III. Az egyetemi tudósok. – A holttest kiásására kirendelt birói
bizottság. – Az igazi sir. – Az igazi koporsó. – A bonczoló helyiség. –
Nem kapunk szállást és ételt-italt. 32

Mit láttak a tudósok?

I. A holttest csakugyan a csonka-fűzesi holttest. – A holttesten
mumificatiót találnak. – De hullaszappant is találnak. – A hullaszappan
természete. – A hónaljak szőre. – A körmök hiánya. – A csontok
fejlődése. 44

II. A fogak szemléje. – Huriné nem nézi meg a holttestet. – Két fog
rendetlenül fekszik egymás mellett. – Ugyanez a rendetlenség Solymosi
Zsófinál is. – A fogak és körmök tanui. – Hátha ellopták a körmöket. 54

III. Az igazi tudós. – Az egyetemi tudósok a holttestnek Budapestre
szállítását kivánják. – A törvényszék a holttest felét küldi. – A haj-
és szőrszálak letöredezése. 61

IV. Mihálkovics első véleménye szerint a holttest idősebb lányé, nem
Solymosi Eszteré. – A 17 éves férfi csontváza fejletlenebb. – Engem nem
tud meggyőzni. – A fejlődés különböző. – Kérdéseim a tudósokhoz. – A
prágai orvosi egyetem 14 éves leánycsontváza. – Scheuthauer buzgósága. –
A tudósok végső véleménye. 69

V. A holttest olyan lányé, a ki 14 évesnél nem volt fiatalabb s 17
évesnél nem volt idősebb. – A csonka-fűzesi szakértők minden lényeges
kérdésben tévednek. – A holttest Solymosi Eszteré lehet. – A biróság
kitörli a tudósok véleményéből ezt a pontot. 77

VI. Az Országos Közegészségügyi Tanács. – Nem tud s nem akar dönteni a
vitás kérdésekben. – Véleményét nem indokolja. – Hoffmann Bécsben és
Virchow Berlinben az egyetemi tudósoknak ad igazat. 82

A megmérgezett lélek.

I. A királyfi vall anyja ellen, a királyné ellen. – Hasonlít hozzá Sarf
Móricz. – A hetyke tanu. – Sarf Móricz lelke nem tört meg rögtön. –
Sokáig küzködött. 89

II. Sarf Móricz elhagyja a fogházat, de elfogja őt a várnagy. – Mi a
várnagy? – Erdődi gróf Pálffy János tartja pénzzel a gyerek-tanut. – Mi
a várnagy feladata? – A gyerek jelleme. 98

III. A várnagy oktatási módszere. – Sarf Móricz megutálja a zsidó
vallást. – Megveti hitsorsosait. – Elhiszi a vérvádat. 104

IV. A gyerek utálja meg édes apját! – A királyfi és Sarf Móricz. – A
gyerek kigúnyolja édes apját. – És megtagadja. – Az apa megszaggatja
ruháit. 111

V. Sarf Móricz a megyei levéltárban. – Miniszteri leiratból azt olvassa,
hogy ő ur lesz. – Fél a zsidóktól. – Husvétkor a zsidók el akarják
lopni. – A tárgyalás előtti éjszakán is el akarják lopni. – Hamisság
minden. – Az agy is átalakul. 117

Eszter halálának titka.

I. A csonka-fűzesi holttest Eszter holtteste. – Bizonyos tehát, hogy
Eszter meghalt. – Halála nem baleset, nem is erőszak. – Öngyilkosság. –
A vizsgálat nem puhatolta ezt ki. – Sőt eltaposta ennek nyomait. 131

II. Hatalovszki András tanusága. – A lány délután is élt még. – Délután
ott sirdogált a kert mellett a fűzfa alatt. – Anyja, gazdaasszonya,
testvérje öngyilkosságra gondolnak. – Ok nélkül ez nem történik. 140

III. A lány elszántságának oka és tünetei. – Egész nap fázott, éhezett
és dolgozott. – Asszonyának durvasága. – Barcza Dani tanusága. – A tanuk
szomorunak látták. – Soha nem dalolt. – Az utolsó ok. 149

A nyilvános tárgyalás.

I. A bűnügyi vizsgálat lassu. – Szeyfferth Ede, a közvádló. – A
vádhatározat. – A biróság szerkezete. – Tárgyalási jegyzőkönyv. – A
közönség. 156

II. A tanuk. – A jóhiszemü, de hamis tanuk. – Vámosi Julcsa esete. – A
holttest nyakán forradás. – A kék szem. – A parasztlány lábujjai. – A
tanuk beszédének összehangzása. 167

III. Pártos közönség. – Péczely leleplezésén felzúdul. – „Mondja el
vallomását a tanu versben is“. – A külső közönség. – A hirlaptudósítók.
– A nagy világ érdeklődése. – Dr. Náthán Berlinből. 172

IV. A biróság. – Korniss Ferencz, az elnök. – Elfogultsága. – Horánszky
védő lemond. – Ujabb védőtársaim. – Friedmann és Székely. – A vádlottak
bátrak és nyugodtak. – A „marha“. 178

V. A közvádlót megtámadják. – Nem kap elégtételt. – A közönség a védők
ellen. – A népszerüség. – A vérvád ősi természete. – Nem per ez, hanem
bajvivás a faji ösztön ellen. 191

VI. Megvédtem magam a támadások ellen. – Andrikovics uram. – Titkos
testőrségem. – A védelem felosztása. – Az én védőbeszédem. – Agyam
elfáradt. – Miként alkot az agy? – Hét órán át tartó rögtönzött beszéd.
197

VII. A biróság itélete. – A vádlottak megszabadulnak. – Sarf Móricz
szabad lesz. – A munka jutalmat érdemel. – A per költségei. – A
védőügyvédek tiszteletdija. 208

Könyvünk toldaléka.

I. Okaink, a melyek miatt megismertetjük a birósági itéleteket és összes
iratokat. 220

Birói itéletek.

I. Az első biróság itélete s annak indokai. 223

II. A budapesti királyi itélőtáblának mint másodbiróságnak itélete s
annak indokai. 251

III. A magyar királyi Kuriának, mint legfőbb biróságnak itélete s annak
indokai. 272

A vizsgálat iratai.

I. Miért ismertetem az iratokat? 276

II. A vizsgálóbiró iratai. – A birói szemléről és kihallgatásokról
fölvett jegyzőkönyvek. 278

III. A törvényszék és vizsgálóbiró együttes vizsgálati iratai. –
Egyetemi tudósok nyilatkozatai. 303

IV. A végtárgyalás folyamán beszerzett vizsgálati és egyéb iratok. 307

V. A nyilvános végtárgyalás jegyzőkönyvei 1889. évi junius hó 19-től
augusztus hó 3-ig. 309


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


27 |kisül, kogy |kisül, hogy

34 |mezőkön-eső |mezőkön, eső

34 |sara fene, ketlen |sara feneketlen

64 |egyemi tudósok |egyetemi tudósok

197 |mindg lehetőnek |mindig lehetőnek

246 |nézve, hooy |nézve, hogy

281 |Aprilis 1-én |Április 1-én

291 |Ozvegy |Özvegy

293 |Aprilis 1-én |Április 1-én

303 |A tövvenyszék |A törvényszék]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63565 ***