diff options
Diffstat (limited to 'old/62929-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/62929-0.txt | 5162 |
1 files changed, 0 insertions, 5162 deletions
diff --git a/old/62929-0.txt b/old/62929-0.txt deleted file mode 100644 index 2598b29..0000000 --- a/old/62929-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5162 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Egy barátságos ház története, by Károly Lovik - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - - -Title: Egy barátságos ház története - Regény - -Author: Károly Lovik - -Release Date: August 14, 2020 [EBook #62929] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY BARÁTSÁGOS HÁZ TÖRTÉNETE *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -EGY BARÁTSÁGOS HÁZ TÖRTÉNETE - -REGÉNY - -IRTA - -LOVIK KÁROLY - -MAGYART A MAGYARNAK - -BUDAPEST, 1911 - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -Andrássy-út 10. - -_Minden jogot fenntartunk._ - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. - - - - -I. - -A fővárosnak a liget felé eső részében, apró és nagy, büszke és szerény, -pöffeszkedő és csöndes villák között egy emeletes, csinos, lassan -feketedő kőkockákból épült, barátságos ház állt, amelyet üde kert zöld -lombjai öveztek. Nyaranta erre ballagva, az ember a fák közt szines -ernyőjü sátrakat, fehérruhás kisasszonyokat, hangos szóval futkosó -ölebeket s a terraszon rendszerint vendégekre terített asztalt látott: -mindez kellemes benyomást tett s azt mutatta, hogy a ház lakói nemcsak -jómódu, de jókedvü emberek is. Télen a kert rózsafái szalmába voltak -csavarva, a kavicsos utakról kora reggel elsöpörték a leveleket s a tar -fák közt jobban előtérbe lépő házon a kéménytől a pincéig minden csinra -és tisztaságra vallott. Ha téli estén erre járt valaki, egy percre -önkénytelenül megállott a rácsos kapunál, mert a házból zongorahangok -hallatszottak s a fehér ablakok mögött táncoló párok suhantak el. A puha -hóval borított tető fölött füst karikázott, a fák krétaszín ágai keretbe -foglalták az épület egyszerü rajzát, a lámpák fénye végigrezgett az utak -hósáncain, s az ember nem állhatta meg, hogy így ne szóljon: - -– Milyen barátságos ház! - -Egy esőre hajló késő szeptemberi délelőttön konfortáblis állott meg a -mondott ház előtt s a rozoga kocsiból, amely messziről jelezte az -úgynevezett vasuti fuvart, egy hosszukabátos, rosszul beretvált arcu -fiatal ember szállott ki. - -– Mennyi jár magának? – kérdezte a kocsistól. - -– Nyolc hatos – felelte az, felállva a bakon. - -– Sok – vélte a megérkezett. - -– Ennyi a taksa – jegyezte meg a kocsis. - -– Azért mégis sok – dörmögött a hosszukabátos. – Abszolute véve sok, egy -korona is elég volna. Azért természetesen kifizetem – tette hozzá. - -Rövidlátó szemével mélyen belenézett apró tárcájába és kikotorta a -nyolcvan krajcárt, aztán kiemelte a kocsiból podgyászát és sétabotját. -Megkereste a nyaraló ajtajának csengetyüjét és hosszan nyomta meg a -gombot. - -Pár pillanat mulva léptek közeledtek s a kertész kaput nyitott. - -– Ez itt doktor Farkas nyaralója? – kérdezte a vendég. - -– Ez, kérem – köszönt a kertész és újra elzárta a titkos jelre nyiló -gombot. - -A hosszukabátos körülnézett, helyesebben körülszaglált, mert igen rossz -szeme volt s aztán elővette a névjegyét. - -– Jelentse be Szakállt. Vagyis, ez fölösleges; a név rajta van a -kártyán. Vigye csak be a névjegyet. Igenis. Mondott valamit? - -– Semmit – szólt a kertész. - -– Merre kell menni? – kérdezte végül a fiatalember. - -A kertész végigvezette a vendéget az ákácok közt, föl a csukott -terraszra s azon keresztül egy világos, nagy szobába, amely rác-vásznu -butorokkal, pipákkal, kerti ollókkal, rózsavágó késekkel, bekötött -folyóiratokkal volt telerakva, míg a falakon képek lógtak, így egy -kertészeti ujság karácsonyi melléklete, egy aloe, meg egy hatalmas -indigó szines metszete, néhány régi fénykép, amelyen magyarruhás diákok -állanak karöltve és egy szép, ódon olajfestmény, amely mocsaras tájat -ábrázolt. A kályhában lobogott a tűz. - -A vendégnek pár pillanatig várnia kellett, azalatt végignézte a képeket -s megfogott egy-két pipát, megállapítván, hogy rossz szaguak. A -kertészeti dolgok, melyek a házigazda hajlandóságát elárulva, garmadában -feküdtek az egyik ablakfülkében, nem érdekelték, ellenben az -olajfestmény egyik szélét kissé följebb tolta, mert ugy vélte, hogy a -kép nem lóg egyenesen. - -Az ajtó kinyilt s egy világos ruhás fiatal leány lépett be a szobába. - -– Szakáll úr? – kérdezte. - -A fiatalember közelebb lépett és gyorsan meghajtotta a fejét. - -– Az vagyok. Az ügyvéd úr nincs itthon? - -– Apa kiment vadászni, de mindjárt visszajön. Tessék helyet foglalni. -Nem emlékszik már reám? - -– Nem – felelt a kérdezett mosolygás nélkül. - -– Hortense vagyok – szólt a leány. - -Szakáll megbiccentette a fejét. - -– Ah, igen, igen. Hortense. Most már emlékszem; a szemem ugyanis nem a -legjobb, nem ösmertem meg mindjárt. - -– Gyerekkorunkban sokat játszottunk együtt – mosolygott Hortense. – -Emlékszik, hányszor jártuk meg a bükköst? - -A fiatalember megtisztogatta a pápaszemét és orrára tette. - -– Igen, igen, Hortense; lám, az idő hogyan mulik. Kedves anyja? - -– Ő a városban van, de délre ő is visszatér. - -– Nagyon szép. És jól vannak? A nővére… - -– Ibolya. - -– Igen, igen. A doktor úr nagy barátja a virágneveknek. Ibolya. Ő is jól -van? - -– Igen, ő is. Örülni fognak, hogy önt látják. - -– Kétlem, kisasszony, kétlem. Kissé száraz ember vagyok. Tisztában -vagyok magammal. - -A leány bizalmasan nevetett. Nyilt gyermek-arca ugy illett a barátságos, -világos szobába, mint egy csomó ibolya a napsütötte, aranyzöld pagony -közepébe. - -– Nálunk nem szabad száraznak lennie, majd gondoskodunk róla, hogy más -legyen – mondta a ház rokonérzését, barátságát mintegy felajánlva. - -– Igen, igen. Az nehezen fog menni. Már megszoktam, hogy ilyen legyek – -felelte a vendég, torkát köszörülve. - -– Oh persze… Nemsokára itt lesz a farsang s akkor önnek velünk kell majd -bálozni, Szakáll úr. - -A fiatalember arca még sárgább lett s komoly határozott vonások -szaladtak végig rajta. - -– Én nem táncolok. - -– Beszélgetőket is mindig talál nálunk. Nem mindnyájan táncolnak. Többen -fordulnak meg nálunk… - -– Én nem szeretek sokat beszélni. - -– Akkor hát beáll a pipások klubjába, amelynek papa az elnöke. Este -eljönnek Kelemen, meg Szombati és Sárosi s egy szót sem szólnak, csak -leülnek abba a sarokba és egész este pipáznak, egyre csak pipáznak. -Mindegyiknek megvan a maga öblös pipája – akarja őket látni? - -– Köszönöm – felelt gyorsan Szakáll. – Én nem vagyok dohányos. - -A leány ránézett két szép őz-szemével és mosolygott. - -– Akkor hát mit akar csinálni? – kérdezte csodálkozva. - -A fiatalember kelletlenül simogatta meg borostás állát. - -– Tanulni akarok, kisasszony, tanulni. Az élet nem áll csupán táncból, -beszélgetésből és pipából. Vannak más kérdések is, kétségtelenül vannak. - -Hortense elhallgatott s kissé szégyenkezve nézett a vendégre. Szakáll -komolyan, határozottan tekintett rá vissza s ez a pillantás tiszteletet -keltett a kisasszonyban. A _tanulni_ szó szárazon, hidegen, mint a kigyó -a viruló lomb között szaladt végig a barátságos, puha szobán. - -– Tanulni – mondta lassan a leány. – Tanulni nehéz dolog… És ön -bizonyára már sokat tanult és sokat tud – tette hozzá, a komoly -pápaszemet látva maga előtt, amelyen át két sárga szem vibrált. - -– Igenis, tanulni, kisasszony. Az élet rövid, a tudás sok s aki nem lát -hozzá idején, az ostobán hal meg. - -Hortense elhallgatott: ő nem szeretett tanulni, nem is tudott semmit; -bizonyos, hogy ostobán fogja szemét lehunyni. - -A társalgás megakadt, a lánynak nem volt mit mondania, mert -tudomány-szomjas emberekkel eddig az életben nem igen találkozott, a -vendég pedig nem erőltette meg az eszét, a podgyászán jártak a -gondolatai: vajjon a könyvei mind együtt vannak-e? Szakáll eddig egy -vidéki városban volt jogász s elvégezvén ott három évet, a negyedikre a -fővárosba jött. Szüleit régi barátság fűzte Farkasékhoz s mikor szóba -került, hogy a fiatal Szakáll Pestre menjen, apja az ügyvédhez fordult, -nem tudna-e valami jóravaló családot ajánlani, ahol a fiu lakást és -ellátást kaphatna. Farkas ekkor nevetett, a kezét dörzsölte és így -szólt: - -– Lakást? Ellátást? Pesten? Hát hol kapna másutt, mint nálunk? Csak nem -engedem meg, hogy a komám fia idegen házba menjen? Az volna szép! - -Az öreg Szakáll szabadkozott. - -– Ilyesmit nem fogadhatok el… Tulságos baráti áldozat lenne. - -– Hát ingyen kivánom? – kérdezte az ügyvéd mosolyogva. – Kapok -karácsonykor egy szép selmeci pipát, vagy, ami még jobb lesz, hat tő -belga rózsafát, amilyenekre már régóta vágyom s azzal rendben van a -dolog. Megegyeztünk, szót se többet! - -Az öreg Szakáll, aki jó üzletember volt, ugy vélte, hogy tulajdonképp -tényleg ez a leghelyesebb megoldás és így az ifju jogász a mondott -szeptemberi délelőttön dr. Farkasékhoz került. - -– Kiváncsi a kertre? – kérdezte egy kis szünet után Hortense, aki még -mindig meg volt hökkenve Szakáll tudományszomjuságától. - -– Nem értek a virágokhoz, – felelt a jogász – sajnos, nem vagyok -medikus. - -– Igaz, igaz, hisz ön jogász… Kelemen is jogász, az a Kelemen, akiről -előbb említést tettem. - -– Örvendek – jegyezte meg szárazon a vendég. - -– Azonban Kelemen nem oly nagy barátja a tudományoknak, ő inkább -pipázik, és… lustálkodik. - -– Ez hiba. Gyülölöm a lusta embereket. A testnek dolgozni kell. Den -Corpus muss man schinden. Okos ember nem fogja engedni, hogy a test urrá -legyen fölötte. - -Hortense ismét lelkifurdalásokat érezett. Lusta kis lány volt egész -életében, szeretett délig az ágyban maradni, s ha már fölkelt, odaállt -az ablak mellé és kinézett a kertbe, anélkül, hogy valamire gondolt -volna, anélkül, hogy vágyat érzett volna a cselekvésre. Eddig nem hitte, -hogy ebben valami rossz legyen, szülei – az örökké mosolygó apa és a -fiatalos vérü anya – nem törődtek vele, hogyan üti agyon a napját, az -ösmerőseik sem faggatták: hány órakor kel föl és mennyit munkálkodik a -háztartásban? De most e határozott, fagyos szavak megmutatták, hogy -helytelenül cselekedett. Amikor Szakáll száraz, hideg hangon mondta: -„Gyülölöm a lusta embereket“ s felvillanó, gyülölködő sárga szeme is -igazolta, hogy nem frázist pörget – a leány elröstelte magát s megijedt -tőle, hogy hátha a fiatalember meg találja kérdezni, hány órakor szokott -fölkelni? Csodálkozva nézett a vendégre, aki ifju kora dacára már ilyen -erélyes, okos és szorgalmas, s alakja önkénytelenül megnőtt a szemében. - -A ház előtt kocsi állt meg. A közben megindult esőben egy vadászruhás -alak iparkodott a terrasz felé és gyorsan belépett a szobába. - -– Apa! – kiáltott föl Hortense, megörvendve, hogy a kínos kérdést -elkerülheti. – Apa, apa, mit hoztál? - -A vadászruhás csupa viz és sár volt, csizmáján szalmaszálak lógtak, -friss vetések nyoma látszott, kalapján busan lengett a fácán-toll. Bár -bőrig volt ázva, nem vesztette el jókedvét s büszkén rázott meg egy -vékonypénzü nyulat. - -– Ennyi az egész? – kérdezte a leány. – Ugyan érdemes volt megázni! -Szegény apa! - -Farkas nevetett és megcsókolta a leányt, aztán kezet szorított a fiatal -emberrel. - -– Szakáll, nemde? Ugyebár? Azonnal megösmertelek, bár tiz év óta nem -láttalak. Nincs rossz fejem, mi? - -Ez nem volt tréfa nála. Csodálatos memoriája volt, de csak bizonyos -dolgok, többnyire sajnos olyanok iránt, amikből a gyakorlati életben -édeskevés haszna volt. Igy, ha évtizedek mulva járt is egy helyen, -erdőben, mezőn, megismerte az egyes fákat, tudta hol ágaznak el az utak, -merre van a patak? Régen látott színdarabokból, régen olvasott versekből -évek mulva is tudott idézni; ha egy dallamot hallott, soha se felejtette -el. A praktikus dolgok iránt azonban nem volt meg ez a fogékonysága, -akárhány fontosabb tárgyalásáról teljesen megfeledkezett, ha ide vagy -oda, valamelyik feléhez indult s utközben egy ismerőssel találkozott, -kipárolgott a fejéből, hogy tulajdonképpen más dolga is volna s élénk -beszélgetés közben kisérte el barátját Ó-Budára vagy az Elevátorhoz, -ahogy éppen jött. - -Dr. Farkas azzal mentegette e fogyatkozását, hogy tulajdonképpen nincs -igazi kedve hivatása iránt s benne művészlélek veszett el. Tényleg -csinosan zongorázott, hegedült, elég jó verseket is írt, s minden szép -iránt érdeklődött, lett légyen az fenséges hegylánc vagy tegnap kikelt -kikirics. De művészszenvedélye soha nem vitte tulzásba s távol állt -tőle, hogy magát pályatévesztett embernek gondolja; szépen bele tudott -nyugodni abba is, hogy művész helyett ügyvéd lett, s csak a pontosság -ellen remonstrált. Mint a házban mindenki, ő is (kivévén ha vadászni -ment) későn kelt, lassan barátkozott meg a munkálkodás gondolatával s -hamar belefáradt. De azért el nem kedvetlenedett soha, a legpiszkosabb -ügyvédi teendőket is derült arccal végezte s mindig dörzsölgette a -kezét, mint akinek valami jó üzlete sikerült. - -– Na lássuk csak Samukám, – szólt reggelente irodájába lépve, a -bojtárjához – mi is vár ma ránk? Biztosítási végrehajtás, hehehe, ezt -már elaludtuk volna. Nem baj, a végrehajtott nem haragszik meg érte. -Tárgyalás Zengőivel? Eh, ma nincs olyan napom, hogy bevegyem azt az -uzsorást. Foglalás Feketénél? Ez a maga dolga. Hopp… jegyeket venni az -Operába. Ezt nem szabad elfelejteni, mert Ibolya és Hortense kikaparják -a szememet. - -És azonnal magára kapta kabátját és sietett be a városba, a jegyirodába, -gondoskodni az estéli szórakozásról, s egész nap ragyogott az arca, -dobogott a szíve, hogy Fideliot vagy Faustot élvezheti. - -Mint látható, dr. Farkas nem volt a legpedánsabb fiskális és nem igen -sokat törődött a klienturájával. Ennek az idők folyamán nyoma is -látszott, mert az apai örökség lassan fogyni kezdett s az ügyvédi hig -keresmény nem birta el a nagy háztartást. Ám ez sem keserítette el -Farkast, tovább mosolygott, tovább hegedült s tovább élte a maga derült, -kedves világát, amelynek kőből alakult hasonmása volt a mindenkinek -nyitott, mindig mosolygó barátságos ház. - -– No hát, megmutattad már a fiatal úr szobáját? – kérdezte Farkas -Hortensétől. - -– Még nem – mosolygott a leány, aki megszokta, hogy apjával mindig -derülten beszéljen. - -– Akkor föl az Olimpusra! – vezényelt a vidám vadász. – Mert a tetőn -fogsz lakni, öcsém, ahogy diákhoz illik, fülemilék és fakoronák között. -Ha kinyitod az ablakot, az égbolt benevet a mosdótáladba. Lássuk, hogyan -tetszik a vendég úrnak? - -Fölmentek a csiga-lépcsőn s egy tágas, világos szobába jutottak, amely -vadász-disszel volt ékesítve: kitömött madarakkal, rókákkal, borzokkal, -agancsokkal. Az ablak előtt széles íróasztal állott, mellette két öreg -karosszék, aztán egy nagy könyvszekrény; minden igen barátságos és -tiszta. - -Szakáll a fülkébe övezett ablakhoz lépett és kinézett rajta, aztán -visszalépett. - -– Bocsánat egy kérdésért… Nem lesz itt huzat? Az ablakok kissé szabadon -fekszenek. - -Farkas gondolkodott. - -– Biz’ az lehet. Majd kitapasztjuk. Egyébként van itt egy másik -vendégszoba is, amelyik jobban tetszik, az rendelkezésedre áll. Nézzük -meg a másikat. - -Hortense megfogta az apja kabátját. - -– Abba nem lehet, papa… Kelemen… - -Az ügyvéd nevetett. - -– Még alszik? Hallatlan! Ez aztán a vendég! - -Megdörzsölte a kezét és Szakállhoz fordult: - -– Kelemen családunk egyik barátja s az este nálunk volt. Éjfélig -sakkoztunk, akkor még megittunk egy teát, közbe rákezdett az eső és a -szél, ugy hogy itt marasztaltuk. Hálából mindezért még az igazak álmát -alussza. De megállj csak, hétalvó! - -Előkeresett egy sétabotot, lassan kilopózott a szobából, maga után -intette Szakállt és Hortenset s a folyosón át a másik vendégszobához -ment lábujjhegyen. Az ajtó előtt megállt, magasra emelte föl a botot s -olyat huzott az ajtóra, hogy az csaknem kettérepedt. - -Szakáll kiváncsian várta a fejleményeket, hogy a szoba lakója ezek után -azt hiszi, hogy földrengés van s hanyatt-homlok ugrik ki az ajtón. - -De nem így történt. A szobából egy nyugodt hang felelt a kellemetlen -adjon isten-re. - -– Ujabb élcet kérünk. Ez már nagyon régi. - -Farkas nevetett, mint a gyerek. - -– Nagyszerü fiu ez a Kelemen – mondta büszkén, mintha Kelemen épp most -nyerte volna meg az actiumi csatát. – Össze kell barátkoznotok! Igazi -fiatalember: kedves és szemtelen, mint egy veréb. - -– Cigarettát és reggelit kérek, Hortense – szólalt meg ujra a hang a -szobából. - -– Tessék! – kacagott az ügyvéd. – Tessék! Hát nem mondom! Még föl se -nyitotta a szemét és máris enni, inni kér! Nem kapsz semmit – kiáltotta -be a kulcslyukon. – Itt az ebéd ideje! Tessék fölkelni! - -Intett a társaságnak, hogy lopózzanak le lábujjhegyen, hadd beszéljen -tovább Kelemen, abban a hitben, hogy ők még az ajtó előtt állanak. - -– Azt hiszem, – szólt az ügyvéd visszatérve az uri-szobába – hogy -Kelemen ez idő szerinti helyisége megfelelőbb lesz. Ámbár a másik szobán -se nehéz segíteni. Ha bemegyek a városba, veszek gyapotot s úgy -körülbástyázom az ablaktáblákat, hogy azokon ugyan lehellet se fér be. - -– Miattam ne fárassza magát, ügyvéd úr – tiltakozott Szakáll. - -Farkas ránézett a vendégre. - -– Én nem vagyok neked ügyvéd úr. Szólíts csak Zoltánnak, mint a többiek. -Nem vagyok még olyan öreg. De nem ezt akartam mondani, hm, megállj csak. -Igen, bent a városban láttam egy boltot, ahol kitünő gyapot-szalagokat -lehet kapni, egy méter nyolcvan krajcár. Ezzel beszegem az összes -ablakokat. Élvezet lesz megcsinálni; ráadásul a két üveg közé mohát -teszünk. - -Az arca csillogott, mindig öröme telt benne, ha efféle munkát -végezhetett. Kertészkedése is már hajlandóságot árult el a kézi -mesterséghez, ha pedig órát, lakatot kellett reperálni vagy a villamos -csengőkkel, vizvezetékkel volt baj, boldogan szedett elő vésőt, -kalapácsot s addig fúrt-faragott, míg a fogyatékosságot ki nem -igazította. Minden efféle munkához értett, volt lombfürésze és -esztergályozó-padja, ólmozó lámpája, lombikja és ezer különböző szöge, -csavarja; mikor pedig neje valamelyik karácsonyra egy láda angol -acélszerszámmal lepte meg, boldogabb volt, mintha földbirtokot örökölt -volna. Ha házi munkája akadt, minden egyebet félretett s addig nem -nyugodott, míg meg nem reperálta a titkos lakatokat, vagy az aneroidot -vagy a feketekávé-főzőt. Üres óráiban új gépezeteket eszelt ki: így volt -egy spiritusz-kazánnal összekötött pipatisztogatója, amelyet maga -állított össze s amely villámgyorsan huzta végig a ludtollat a -pipaszárakon; egy fali órát ébresztő-szerkezettel látott el, amelynek -csak az volt a baja, hogy gyakran ok nélkül is megszólalt; és -fölfedezett egy villamos gyufát, amely abból állt, hogy a villámos -palack szikrái meggyujtottak egy hosszu darab drótra erősített taplót. -Félóráig tartott, míg az ember ilyen módon tűzhöz jutott, mert előbb a -palackot meg kellett tölteni, de a háziúr kedvéért mindenki ezt a -pattantyut használta dohányzáshoz. - -Alig ültek pár percig az úri-szobában s Farkas még be sem fejezte -magyarázatait, hogy és mint lőtte le a zuglói réteken a konyhába -szolgáltatott nyulat, mikor nyilt az ajtó és belépett Kelemen. - -– Jó reggelt! Jó reggelt! – nevetett rá gúnyosan az ügyvéd. – Aki korán -kel, aranyat lel! - -Kelemen rosszkedvüen üdvözölte a társaságot és feszesen mutatkozott be -Szakállnak. - -– Mi baj? – kérdezte Farkas, valami huncutságot sejtve. - -– A találmányod meg van őrülve, – dörmögte a jogász. – Ma éjjel a -kakuk-óra ötször berregett, pedig föl se huztam. - -Az ügyvéd komolyan akart fiatal barátjára nézni, de aztán kitört belőle -a nevetés. Ő állította be este úgy az órát, hogy az minden órában -csöngessen a hét-alvó fülébe s most boldog volt, hogy a találmánnyal -egybekötött tréfa ilyen jól sikerült. - -– Kitünő tréfa, – mondta Kelemen, – kitünő… Meg fogom gondolni, míg még -egyszer felülök neked. És micsoda átkozott szerkezet! Hozzávágtam a -papucsot, Klopstock összes műveit, végül a gyertyatartót, de csak egyre -berregett, berregett, mintha fizetnék. Zoltán bátyám, benned egy -pokolgép-gyáros veszett el. - -Szakállnak eszébe jutott, hogy azt a szobát jelölték ki számára, hogy az -ő álmait is szét fogja dúlni a megőrült kakuk-óra s ettől a gondolattól -megborsózott a háta. - -– De egyébként jól aludtál? – kérdezte a fiskális. - -– Nem; legkevésbbé sem. Hogy, hogy nem, félálomban az esteli utolsó -sakk-játszmával kezdtem foglalkozni s hosszu tanulmány után végre -rájöttem, hol csináltam a hibát. Mikor a királynéval kimozdultam, -fedezet nélkül hagytam a királyt s ez volt a vég kezdete. - -– Óh, persze, – ellenkezett Farkas. – A királynéd akkor már be volt -ékelve a futóim közé. - -– Igen? – ásított Kelemen. – Akkor kár volt annyit törni a fejemet. - -Hortense résztvevően nézett a rosszul aludt ifjura. - -– Maga most nagyon éhes lehet, – szólt sajnálkozva. - -– Ez bizonyos, – felelt őszintén a gavallér. – Nagyon éhes vagyok. - -Farkas az órára pillantott. - -– Két óra! Vajjon hol jár az asszony meg Ibolya? - -Hortense kinézett az ablakon. A ház előtt éppen akkor állt meg egy -bérkocsi. - -– Már itt is vannak, Kelemen, – nevetett, mert ő is éhes volt. – Azonnal -leülhetünk az ebédhez! - - - - -II. - -Szakáll Péter tehát beköltözött a barátságos házba, ahol a téli napok -nyájasan sorakoztak egymáshoz. Farkas mindjárt másnap neki látott volt -az ablakok megcsinálásának s bár egy ügyben Nagykátára kellett volna -mennie, inkább honnmaradt s a képviselettel Samut, a bojtárt bízta meg. -Az ügyvéd egész nap tett-vett, furt-faragott és dolgozott a szobában meg -a háztetőn, végre azonban oly szakértelemmel csinálta meg az -ablakfülkét, hogy azon tényleg „egy lehelet se tudott befurakodni“. A -szoba tehát kellemes volt s a liget csöndje fölötte alkalmassá tette a -tanulásra. - -Szakállnak az új környezet kezdetben merően idegen volt s később sem -tudott beleszokni az ott uralkodó hangba s világfölfogásba. A házban -mindenki barátságos, könnyen gondolkodó, nyiltszívü volt s akárki lépte -is át a küszöböt, Farkas úgy fogadta, mint régi, jó barátját. Bizalmával -az idők folyamán sokszor visszaéltek, de ez nem változtatta meg -jellemét: nagy gyerek maradt, aki irtózott minden formától, vaskalaptól, -pár szó után bárkinek föltárta lelkét és ha százszor is csalódott, -százszor újra tudott lelkesedni. A komoly, sötét kérdések nem vonzották, -ellenkezőleg, futva menekült előlük s mi sem töltötte el olyan -szomorusággal, mint a gond érzése vagy látása. Kissé felületes, de jó -ember volt, tetőtől talpig, a világgal, családjával és önmagával -szemben, szerette, ha körülte mindenki jól érezte magát és legfőbb -jutalomnak egy hálás tekintetet, egy meleg kézszorítást tartott. -Bálványozásig imádta feleségét, gyermekeit; jóbarátaiért mindenre képes -lett volna, anélkül, hogy ez áldozatok igazi súlyát, jelentőségét érezte -volna. Mint a virág illatot ád mindenkinek, aki mellette elmegy, -gazembernek, becsületesnek egyaránt, úgy ő is mindenkire melegséget és -barátságot iparkodott hinteni, könnyelműen, vidáman, mint a vadrózsa, -amely nem sejti, hogy az ősz beköszöntésével senki se fog vele törődni. - -Szakállnak más nézetei voltak az életről. Szűkszavu és szűkszívü -családból származott, amelynek hallgatag jeligéje évszázadok óta az -volt: lassan, de biztosan előrenyomulni. Ő az embereket, fiatal kora -ellenére, hidegen itélte meg, látta tülekedésüket s mégis nagy -tudatlanságukat, és értékelni tudta azt az óriási kincset, amely a -tudomány könyveibe van lerakva. Uzsorás módra gyüjtötte az ész -gyümölcseit, mohón, pillanatra se ernyedve el, a szükséges mértéken -felül. És mint a zsugori nem a világnak, hanem a maga sajátos -szenvedélyének gyüjti a kincseket, ő is elzárta lelkét az emberek elől, -a szellem kincseit nem mutogatta, és ahelyett, hogy a mívelődés -eszközeivel jellemét, modorát csiszolta volna meg, a sok szellemi erőből -raktárt csinált, amelynek fegyverei komoran sorakoztak egymás mellé. -Szakáll lelki szeme előtt ki volt jelölve a pálya, amelyen előrehaladni -kívánt. Állami hivatalnoknak készült, aki a rang-lajtorján lehetőleg -magasra kússzon föl s ezzel egy újabb fokkal segítse fölfelé a lassan -előrenyomuló Szakáll-családot. A nagyapa még paraszt volt, a fia már -kereskedő, az unoka hivatalnok, az utána következők még magasabbra -juthatnak. Nem festett maga elé fellengős célokat, tisztában volt azzal, -hogy nem lángelme, hanem csak szorgalmas hangya, de amit e kereteken -belül el lehet érni, arról tudta, hogy az övé lesz. Ez a hideg pálya -tetszett neki, mert a karakteréből fejlődött, mert legapróbb részletében -is okos volt s kizárt minden kalandos vonást. A tudat, hogy különb a -többi embernél, aki céltalanul, a jövő ismerete nélkül vág neki az -életnek, büszkeséggel és megelégedéssel töltötte el. - -Mint vidéki jogászkodása alatt, úgy Szakáll Budapesten is szorgalmas -volt. Egész nap a könyveit bujta, de amellett maradt ideje, hogy az -egyetemre járjon és szigorlatokat is hallgasson. Élete már most is olyan -pontos volt, mint a legkitünőbb bürokratáé. Korán kelt és hóna alatt -könyvvel sétált egyet, aztán megreggelizett, leült tanulni, majd bement -az egyetemre. Délben hazasietett, egyszerüen megebédelt, bement a -szobájába és vacsoráig el sem hagyta a könyveit. - -Farkas tisztelte ezt a buzgóságot, de meg nem értette. Az ügyvéd, mint -minden művészhajlandóságu lélek, nem volt barátja a tételes, a formákba -öntött tudománynak és színe előtte csak annak volt, ami szép, amit a -természet vagy a képzelőtehetség tesz azzá. Ilyen volt idősebb korában, -hát még milyenebb, amíg jogász volt: mindig vidám, mindig könnyelmü, -mindig eltelve a szép iránti mámorral, lett légyen az virág, műremek -vagy asszony. De könnyed gondolkodása és tettei dacára tisztán érezte, -hogy nem vétkezett semmit, sem a világ, sem önmaga iránt. Más embernek -ilyen karakter mellett talán nem tetszett volna Szakáll, ám ezt az -érzést Farkas nem ismerte, ő mindenkivel szemben, természetéből -kifolyólag szolgálatkész, barátságos volt, akár hasonló indulattal -találkozott, akár nem. Jó barátságban lévén Szakáll szüleivel, a -rokonérzést rögtön, indokolás nélkül kiterjesztette a fiúra is és beérte -annyival, hogy megpróbálta néha, nem lehetne-e szép szerivel a -pápaszemes jogászt vidámabbá és fesztelenebbé tenni. - -Erre alkalom a víg épületben bőven volt. - -A Farkas-házban társaság gyakran fordult meg s nem múlt nap, hogy -egy-két vendégük ne lett volna. E jóbarátok sajátságosan illeszkedtek, -szinte belejegecesedtek a család körébe. Itt volt például Kelemen, egy -kis fiók-Farkas, aki rövid ismeretségük dacára máris erősen kezdett -hasonlítani a fiskálishoz, akinek gondtalan, könnyelmü kedélye -önkénytelenül reátapadt a legtöbb vele érintkező emberre. Kelemen -szintén azon az őszön került Farkasékhoz, mikor Szakáll a házba -költözött. Az apa a liget felé közlekedő omnibuszon találkozott össze -egyszer-kétszer a diákkal; ilyenkor eldiskuráltak s csakhamar kölcsönös -rokonszenvet éreztek egymás iránt. Pár ilyen kocsizás után Farkas házába -vezette Kelement s már a harmadik látogatás oly bizalmassá tette -viszonyukat, hogy az új vendég gyakran az éjszakát is a barátságos -házban töltötte. Kelemen tudvalevőleg jogász volt és fiatalember, a szó -teljes értelmében: fogékony lelkü, kíváncsi természetü, aki csak adta a -tapasztaltat, valójában azonban mit sem tudott, nem is sejtett az -életből. Miután jogász volt, úgy illett, hogy jártas légyen a könnyü -társalgásban, az ivó-szobában, a kártya és dohány körül s lovagias -hajlandóságokra is szüksége volt. Kelemen úgy tett, mintha mind e -kérdésekkel már sokat foglalkozott volna s modora, világfölfogása -fásultnak tetszett, mint sok más ifjúé hasonló korban. Alapjában azonban -Kelemen naiv és romlatlan lélek volt, aki tele tüdővel szivta magába a -Farkas-ház sajátos levegőjét. Az ügyvéd is érezte, hogy voltaképpen -szűzi hó borítja az ifju szívét s jól esett neki, hogy a jogász őt -vallotta mintaképének. Kelemen pár heti ismeretség után épp úgy beszélt -az emberekről, a világról, mint Farkas; szerette őket, ahogy a lélek -emberének szeretnie kell az életet, ezt a legfőbb alkotást; némi -hajlandósága volt a szép iránt, sőt megpróbálta a művészettel is, -anélkül azonban, hogy e téren a jóakaratnál többre vitte volna. De mert -Farkas eljárt az operába és ott gyakran székéről is fölkelve tapsolt -egyes művészeknek, ő is követte a dalművek csarnokába s hasonló módon -lelkesedett a szép iránt. Egyszer fölutaztak Bécsbe, sőt a nyár végével -elmentek Velencébe is és csodálták a képeket, elsősorban azokat, -amelyekből lélek sugárzott ki. Majd hazatérve, fegyverrel vállukon -bejárták a rengeteget, a sziklás hegyoldalakat, az enyhe völgyeket és -mindenütt találtak valamit, ami kárpótolta őket a fáradtságért. Kettejök -karaktere így lassan egyre hasonlatosabb lett, azzal a különbséggel, -hogy Kelemen a nagyvilággal szemben zárkózottabbnak, hidegebbnek mutatta -magát, de azért titokban épp oly vak bizalommal fogadta az élet -megnyilvánulásait, mint az ügyvéd. - -Kelement mindjárt első napon, hogy a barátságos házba lépett, meleg -rokonérzés, majd pedig szerelem fogta el Hortense iránt. Hortense volt -úgyszólván az első leány, akivel a tulajdonképpeni életben találkozott s -lelkét ez a természetes, friss női kép rögtön megfogta: ez valószinüleg -épp úgy megesett volna vele, ha bármilyen más csinos fiatal lány előzi -meg a Farkas-kisasszonyt. Kelemen abban a korban volt, amikor a szív a -leghevesebben s a legkövetkezetlenebbül szeret, s azért már az a tudat -is mámorossá tudta tenni, ha elnézte a fiatal leány karcsu alakját, -nyilt vonásait, ha egy fedél alatt lehetett vele: – úgy érezte, hogy ez -elég boldogság egy életre. S míg a lelke tele volt forrongó indulatokkal -és a szíve előtt egy új, csodás fényü és titkos világ nyilt meg, addig -külsejével nem árulta el, mi lappang benne s adta a könnyüvérü, -gondtalan jogászt, aki öblös pipákat szív és vidáman pörgeti napjait. -Hortense csak sejtette, hogy Kelemen meleg tekintete elkíséri minden -lépését, de érzése szóba nem került. Kedvelte a fiút, akinek egyszerü -gondolkodása, barátságos világfölfogása megegyezett az övével, szívesen -is látta, hogy házukba jár, hogy a városba elkíséri, hogy szórakoztatni -próbálja, egyébként azonban más érzelem nem fejlődött ki benne, s az a -lelki kapocs, amely az ifjúhoz füzte, két hónap múlva se lett erősebb, -mint az első napon. - -A téli estéken az úri szobában nap-nap után megalakult a pipázók klubja, -az ügyvéd elnöklete alatt s míg az urak nagy tajtékszörnyetegekből -ontották a hájas füstöt, a két leány himezett és zongorázott, Farkasné -pedig regényeket olvasott. Az ügyvédné, bár nem volt már fiatal, még -mindig szép asszony-számba ment. A kor nem múlt el nyomtalanul fölötte, -de egyben megnemesítette, megfinomította vonásait és bizonyos -előkelőséggel ruházta föl. Érezte ő is, hogy még szép, hogy a férfiak az -utcán megfordulnak utána s hogy az ő szíve se hült ki egészen. - -A Farkas életfilozófiájából az asszonyra is ráragadt egy és más, azonban -a férje kellő lelki alapja nem volt meg nála s így belső élete elütött -az uráétól. Az asszonynak tetszett, hogy szabadon cselekedhet, -gondtalanul élhet és könnyedén, csaknem könnyüvérüen gondolkodhatik, -hogy a kötelességek súlya nem nehezedik reá és az élet komoly árnyai -számüzvék a barátságos házból. Az ő életük függetlenebb volt akármelyik -ismerősükénél, nem kellett garasoskodnia, nem kellett magát ósdi családi -szabályok és kötelezettségek sáncai közé szorítani és ami vágya volt, -azt el is tudta érni. Az élete nyugodt és friss volt, mindig vidám és -mindig fiatal. Nemes arca csak akkor borult el, ha arra gondolt, hogy -voltaképpen mégis csak küszöbön az ősz s egyszer le kell számolni az -ifjúsággal. A szép asszonynak ezek voltak a legrosszabb napjai. Nem -tanulta meg soha, hogy az életben komor vonások, hervadó virágok is -vannak s velök a harcot fölvenni nem volt sem kedve, sem ereje. Ha -érezte, hogy öregedik s nemsokára le kell mondania a fiatalság -szineiről, elszomorodott, de nem szállt szembe a sorssal, nem is próbált -vigaszt találni, hanem elcsüggedett s kétségbeesett, hogy nemsokára tél -lepi el a nyár meleg rózsáit. Ezeken a napokon ideges volt, -visszahuzódott a szobájába és senkit se kívánt látni. Elgondolkozott -életén és sivárnak látta, mint egy óriás halom hervadt virágot. Az -életből, úgy gondolta, tulajdonképp semmi emléke nem maradt volt meg, az -apró kényelmekből, szórakozásokból, utazások özönéből nem emelkedett ki -egy olyan mozzanat, amely hosszabb életü lett volna, s bevilágítana az -alkony sűrüsödő árnyai közé. Házassága Farkassal, vele való élete, -családi világa s a barátságos ház húszéves története egyszerüen egymás -mellé sorakozó képek voltak, csöndesek, izgalom nélküliek, símák, -sohasem bántóak, de, úgy vélte, sohasem lelkesítők. Szerette-e annak -idején Farkast, – már maga se tudta. Viszonyuk zajtalan és örökkön -egyforma volt: az ügyvéd reggel, délben, este megcsókolta a kezét, -megkérdezte, hová akar menni: színházba, a szigetre vagy a Svábhegyre s -halomba hordta neki a kék, sárga és zöldborítéku regényeket. -Meghasonlás, nézeteltérés köztük nem igen volt, Farkas gyorsan rendelte -magát alá felesége akaratának és az udvariasságról soha meg nem -felejtkezett. Az asszonynak úgy tetszett, hogy talán jobb lett volna, ha -férje néha szigorúbb lenne és nem teljesítené vakon minden akaratát, -máskor meg azon a nézeten volt, hogy az ura nem is szerette soha és csak -azért vette el, mert a legtöbb ember meg szokott házasodni. Az eddig -befutott élet mint egy nagy, egyforma, jeltelen sikság terült el mögötte -s ha elgondolta, hogy még egy ilyen nagy darab sikság van előtte s -azután vége a létnek, megborzongott… Az ügyvédnének, amint korban -előbbre és előbbre haladt, gyakoribb találkozása volt e gondolatokkal. -De e komorabb színek nem uralták kizárólag életét s évente alig néhány -napját tették rosszkedvüvé. Szerencsére nem volt sokáig búsuló -természet, mint egy csúf hernyót a még viruló rózsatőről, simította le -magáról a gondokat, kiszökött az alkonyból s vígan járt továbbra is -színházba, társaságba, a napfényre. - -Farkas doktor másik leánya: Ibolya részben az ügyvéd, részben az anyja -lelki tulajdonságát örökölte. Volt benne hajlandóság a szép iránt, de ez -az érzelem olykor lányos hiuságban keresett kielégítést; imádta az -életet, az embereket, de nemcsak szeretni tudott, hanem gyűlölni is; -kedvelte a napfényt, a szineket, de néha túlságig ábrándozott és nem -törődött az élet rideg szabályaival. Bálványozásig rajongott anyjáért, -aki mint a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb lény állott előtte. Ez -is mutatta, hogy nőies jellem volt, puha, változó, néha szikla-szilárd, -néha pedig gyáván megalkuvó, mintha élete rezgő hangulatok mozaikjából -volna összerakva. Mint nővére és anyja, ő is szép volt, karcsu és -rendkívül értelmes arcu, néha melegen hangulatos, mint egy nyári -éjszaka, amelyet ezer és ezer illat fűszerez, másszor a bércek fölött -trónoló fehér sziklaorom hideg nyugalmára és szépségére emlékeztetve. -Farkas talán melegebben szerette Hortenset, de jobban csodálta Ibolyát, -akinek sajátos jellemvonásai a titokzatosság erejével hatottak rá, -jóllehet természetes magyarázatuk az volt, hogy a leány lelkében, mint a -legtöbb lányos jellemben, nem jegecesedett ki határozott akarat, hanem -válogatás nélkül szivta magába s adta vissza az élet különböző -hangulatait. Maga Ibolya nem sejtette, hogy a világ előtt milyen képben -él. Ő azt hitte magáról és joggal, hogy őszinte, mert mindig olyannak -mutatta magát, amilyen tényleg volt, de az emberek rejtélynek vélték -sajátságos impresszionizmusát és, mert nem volt tulajdonképpeni -karakter, egy sokoldalu és sokféleképp csiszolt jellemet kerestek benne. - -Aki a barátságos házba vetődött, azt ez a három női kép és az egyenes, -becsületes férfi vonzották, vagy legalább is érdekelték. Azt kellett -hinni, hogy ezek más emberek, mint a többiek s az a tény, hogy az életük -függetlenebb, formáktól mentebb volt, mint egyebütt, ezt a nézetet még -jobban megerősítette. Akár Hortense-zel, akár az ügyvédnével, akár -Ibolyával beszélt az ember, a lélek sajátos, friss benyomást érzett és -önkénytelenül megtelt hangulattal. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb -boldogsága, ha valaki ezt méltányolni s előtte kifejteni tudta, és abban -a meggyőződésben élt, hogy az ő háza nemcsak a legbarátságosabb, de a -legtisztább és legegyenesebb épület is a fővárosban. - - - - -III. - -Farkas egyszer ebéd után – már tél járta – ravaszkodva mosolygott a -leányaira. - -– Ma estére meglepetést hozok, – mondta kezét dörzsölgetve, – egy -kellemes meglepetést, amiért olyan kedvesen emlékeztetek meg a nevem -napjáról. Eleintén arra gondoltam, hogy egy-egy kalapot veszek nektek, -de aztán más jutott az eszembe és… De nem beszélek tovább. - -Hortense az apja ölébe ült. - -– Most már úgy se meglepetés, apa, – hízelgett Farkasnak, – mert tudjuk, -hogy készülnünk kell valamire, mondja hát el mindjárt. - -– Ki van zárva, – ellenkezett az ügyvéd nevetve. – Ösmertek, amit -mondtam, azt megmondtam. Majd estére… Csönd, ha mondom! - -Hortense fölbiggyesztette ajakát. - -– Lássa, ez nem szép. Én is előre elárultam, hogy egy pár papucsot -himezek a nevenapjára. - -– És én, hogy házisapkát csinálok, – tette hozzá Ibolya. - -– Én meg, hogy egy szivartárcával lepem meg – fejezte be Laura asszony. - -A fiskális kimenekült a leánya karjai közül és komolyan sétált föl s alá -a szobában. Fején pompázott az új házisapka, egy piros fez, hosszu -selyembojttal, míg lábain a Hortense ajándékai voltak: két sötétkék -papucs, két vérvörös szív beléje hímezve. - -– Nem lehet, – mondta határozottan, de azért látszott rajta, hogy -oldalát furja a titok. Félt, hogy mégis elmondja s ezért az ablakhoz -lépett és másról kezdett beszélni. - -– Nézzétek, milyen szépen havazik, – szólt a fehér szinekbe burkolózó -kertre mutatva. – Estig olyan sáncok emelkednek, hogy nem lehet az -utcára menni! - -Tényleg sürü fehér felhők kavarogtak az ablakok előtt s az össze-vissza -rezgő hópihékben úgy tetszett, mintha a fák, a kerités, a kökény-bokrok -lassan körülforognák a házat. - -Hortense odalopózott az apja mellé. - -– Lássa, – mondta hizelegve, – ha olyan nagy lesz a hó, talán meg se tud -érkezni a meglepetés. - -– Oh, ő nem olyan ember, hogy megijedjen, – szólt az ügyvéd s ijedten -ütött a szájára… Tessék, most elárulta magát! - -– Megvan! megvan! – ujjongott a két leány. – Most már csak mondja el -egészen! - -Az ügyvéd megvakarta a fejét, de azért mégis boldog volt, hogy túladhat -a titkán, amely már nagyon kikivánkozott belőle. - -– Hát, – szólt, – ha már úgyis tudjátok, hát elárulom, hogy estére -vendéget hozok. Egy nagyon kellemes, jóravaló fiatalembert, akit a minap -ösmertem meg Baráthnál. (Baráth kuriai bíró régi barátja volt Farkasnak, -akivel minden két hétben tarokkban mérték össze erejöket.) Ritkán -találkoztam rokonszenvesebb emberrel, – nos, Kelemen sem az utolsó: ő -körülbelül ugyanaz, mint ez az ifju barátunk. Művelt, okos, bátor, -kedves és táncolni tud, gyerekek, azt öröm nézni, hogy’ táncol! A lábai, -az arca, a szeme ilyenkor úgy beszél, mint a legkiválóbb szónoké s az -embernek kedve kerekedik melléje ugrani s eljárni vele a Kállai-kettőst. - -– Maga mindig fiatal marad, – mosolygott az asszony s egy regényt -keresett ki a polcról. - -– És ez a helyes! Azt akarom, hogy nemcsak én, de mindenki körülöttem -fiatal és vidám maradjon. De a tárgyra! Hát… meghívtam ezt a mi új -barátunkat, aki ma este fogja tiszteletét tenni. - -– A nevét, apa, a nevét, – tudakolta Ibolya. - -– A neve? Oh az furcsa. Vendégünket úgy hívják, hogy Bükkös. - -– Nem is olyan csunya név, – vélte Hortense. – Bükkös… Az egy szép erdő, -nemde? - -– Igenis. Eleintén kissé furcsa, hogy egy fiatalember a rengeteget -viselje névnek, de aztán megszokja az ember. Hiszen hívhatnák -Galagonyának vagy Macskának is, ez sem változtatna rajta. Tehát Bükkös -Pál ma este meg fog jelenni s reménylem, hölgyeim, szíves fogadtatásra -talál. - -– Igenis, apa, – nevetett a két leány s előre elképzelte magának a -furcsa nevü embert. Az egyik szőkének látta, a másik barnának, az egyik -magasnak és komolynak, a másik zömöknek és vidámnak. - -– Tehát mehetek? – kérdezte a fiskális, miután mindent kivallott. – Meg -vagytok elégedve? - -– Mehet, mehet, – kacagott Hortense gúnyolódva. – A lőpor a -vendégszobában várja. - -– Tessék, már ezt is tudják, – csóválta meg fejét az ügyvéd, haragot -színlelve. – Nem lehet előttetek semmit se titokban tartani! - -Tüzijátékot akart estére rendezni s mázsaszámra vásárolta össze a -salétromot meg a papirhüvelyeket, de elfeledvén lezárni a vendégszobát, -a két leány hamar rábukkant erre a titokra is. - -– Ez volt az utolsó nektek szánt meglepetés, – dörmögött Farkas és -fölballagott a lőpor-raktárba. - -Estére a barátságos ház számos vendéget látott. - -Ott volt Kelemen, Szakáll, Szombati, a pipások királya, Samarjai, a -mindig söröző és Sárosi, egy szerény, csöndes fiatalember, aki -mindenkihez alkalmazkodni tudott és mindenki iránt figyelmes volt, -jóllehet, nem egyszer őt választották ki az élcek céltáblájának. Samut, -a bojtárt is meghivták s a gyerekképü zsidó fiu, most, kölcsönkért -fekete kabátjában mozdulatlanul, mereven, mint egy cégtáblának kifestett -pléhember állt a sarokban és nagy szemével tiszteletteljesen nézte a -lányokat meg az ügyvédnét. Ez a kis bojtár sajátos ember volt, akiben -különös érzések laktak. Ime: - -Samu boldog volt, hogy Farkast, ezt a szerinte pompás embert -szolgálhatta s kutya nem lehetett hivebb az ügyvédhez, mint a kis -máramarosi jogász, aki az életét adta volna oda a principálisáért. De -ezenkívül még más érzelem is füzte a házhoz. A bojtár titkos rajongással -imádta Hortensét, Ibolyát és Laura asszonyt. Mikor az irodai órák után -csöndesen ballagott haza a városligeti fasoron át, a szíve, úgy érezte, -tele volt szenvedéllyel, egy rettentő, érthetetlen szerelemmel, amelynek -egyszerre három tárgya volt! Oh, micsoda fenséges lény volt előtte -mindhárom: Hortense is, Ibolya is, Laura is. Egyszer az egyik tetszett -neki jobban: a nemes arcélü asszony, aztán úgy vélte, hogy mégis az -idősebbik ügyvéd-kisasszony az, akiért az életét úgy dobná oda, mint egy -rongyos keztyűt, majd Hortense gyermek-arca hevítette föl a szívét s -végül is nem tudott választani, csak szerette mind a hármat és szédült a -szíve lüktetésétől. Mindezt nem árulta el senkinek, sőt még az is nagy -küzdelmébe került, míg önmagának be merte vallani, mert ilyen sajátos -szerelemre a világon, tudomása szerint, még nem volt példa. Jó ideig -tartott ez a furcsa lelkiállapota, mikor végre elhatározta, hogy -legalább önmagának kiönti titkát s naplót kezdett vezetni. Az irodai -órák hosszu munkája után még a lakásán is gyertyát gyujtott, tollat -szedett elő és megírta lelke csodálatos varázsképeit. A könyvet hét -lakat alatt őrizte s mikor bejegyzéseit végezte, még a külső ajtót is -magára zárta. - -Samu arra gondolni se mert, hogy valaha akár Hortense-zal, akár -Ibolyával érzéseit közölje, neki elég boldogság volt, hogy egyáltalán -megadatott a mód, hogy az ügyvédné és leányai körében lehessen; annyira -maga fölött állóknak képzelte őket, hogy még csak gondolatban is -remegve, megihletődve imádta őket. Most is ott állt hát a sarokban – -gondosan vigyázva, nehogy a kölcsönkért szalónkabáttal nekitámaszkodjék -valaminek – és nézte a bájos karcsu alakokat és a szíve megtelt egy -titkos érzés minden titkos hangulatával. - -Hét óra tájt konfortáblis állt meg a ház előtt s egy nagy köpönyeges -fiatalember hámozódott ki belőle. - -– Itt van! itt van! – kiáltotta az ügyvéd, aki az ablakból leste a -vendégeket. – Kelemen, a zongorához és tusst, tusst! - -A jogász odaugrott a hangszerhez és dalra készen várta a jövevényt. A -leányok mosolyogtak, Farkas pedig kipödörte a bajuszát. - -Az ajtó megnyilt s a Próféta indulójának hangjai mellett egy magas, -karcsu fiatalember lépett be. A javarészt ismeretlen környezet, az -idegen ház, a furcsa tuss akárkit meglepett volna, de Bükkösben a -természetesség oly erősen volt kifejlődve, hogy nem lepődött meg, hanem -csak elmosolyodott s könnyü léptekkel haladt a háziasszony felé. - -Valóban csinos fiu volt, a fiatal Szigfrid üde erejével, isten-adta -tetszetősségével, arcán az őszinteség félreismerhetetlen, szinte dacos -vonásaival. És tényleg nyilt ember is volt, aki szilajon váltakozó -érzéseiből nem csinált titkot s lelke hullámzásainak nem épített -akadályt. Szíve fogékony és érzékeny volt minden iránt, a szépért -lelkesedni tudott, a csúfat megvetette, a derék embereket -fölmagasztalta, a ravaszokat gyülölte. De mint a legtöbb nyiltlelkü -ember, könnyen volt befolyásolható s azért ma ez tetszett neki, holnap -az, ahogy éppen a helyzet eléje festette; így megesett az, hogy amit -most helytelennek vélt, azt másnap jónak ismerte el: ám a jóhiszemüség -sohasem hiányzott cselekedeteiből. Ez igazolta minden lépését s volt -benne annyi lovagiasság is, hogy hibáit belátni tudta. - -A bemutatkozások és üdvözlések után Bükkös Ibolya mellé telepedett s -beszélgetni kezdett a leánnyal. Szabadon, fesztelenül beszélt és bár -alig pár perce ismerte az új környezetet, véleményt kockáztatott meg a -jelenlévőkről. Szombati nem tetszett neki, mert dohányszagu volt és -mindent megszaglászott, Sárosin érezte, hogy jó fiu és szolgálatkész, -viszont Szakállal nem tudott megbékülni. - -– Látja, ez furcsa, – szólt a leányhoz, – de ezt a fiatalembert mindjárt -az első perctől fogva gyülölöm. És hogy gyülölöm! egy kanál vízbe -szeretném fojtani, mintha kirabolt, megcsalt volna. Miért? Ki tudná -megmondani, de ahogy a szerelem egy perc alatt fogan meg, úgy a gyülölet -is az első pillanat műve. Milyen tudákos, milyen komor és milyen ravasz. -Az arcára van írva: „A zsebemben vagytok valamennyien“, valamint ez: -„Nagyon óvatos vagyok“, s ez annyival inkább lerí róla, mert titkolni -iparkodik. Az embernek kedve volna neki megmondani, hogy nem vagyunk a -zsebében és kár óvatosnak lennie, mert egyszer őt is utoléri a végzet. - -Ibolya ránézett a fiatalemberre és kissé meglepve állapította meg -magában, hogy ugyanazok a nézetei, mint Bükkösnek. Ő is első pillanattól -fogva gyülölte Szakállt, akinek egy igaz gondolatát nem tudta megismerni -s aki mindig mintha rejtegetett volna valamit az oldalzsebében. - -– Ki az a fiatalember ott az ablakban? – kérdezte most Bükkös Samura -nézve. - -– Az az édesatyánk segéde. Nagyon jó fiu, – tette hozzá gyorsan Ibolya, -félve, hogy most a szegény kis jogászra kerül a sor. - -– Azt meghiszem; – lássa ezt tudnám szeretni: alázatos, okos és csupa -lélek, a két nagy fekete szeme csillog, mintha az egész világot magába -akarná szivni. Fogadok, hogy szerelmes magába! - -– Belém? – nevetett Ibolya. – Maga bolondságokat beszél. - -– Pedig úgy van; ez a fiu nagy érzésekre képes s hallgatagon, az -önfeláldozás legkisebb látszata nélkül tudná életét odavetni. Minden -nyomorék, minden beteg ember ilyen, érzi, hogy az élete, a testi, lelki -fogyatkozása nyavalya s nem érdemli meg, hogy az ember sokat -teketóriázzon vele. Csak a szépek, egészségesek és erősek büszkék s -becsülik meg a kincseiket. - -Samu nem hallotta, hogy Bükkös és Ibolya mit beszélnek, de érezte, hogy -róla van szó: sápadt lett, mint a fal és összeharapta az ajakát. - -– Ha ön ily gyorsan tud itélni, gyakran fog csalódni, – szólt Ibolya. - -– Azt nem is tagadom, de megváltozni nem tudok. Én nem az aggyal -mérlegelem az eseményeket, de a szemmel s a szívvel. Meglátok valamit s -már lángolok érte, összeakadok valami mással és harag fog el láttára. -Mért így és mért nem úgy? Eh! ki törődik vele? Nem okoskodom sokat, -hanem úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak s amit szépnek sejtek, azt -szépnek vallom, amit csunyának látok, azt csunyának is mondom. Tudom és -érzem, hogy emiatt sok keserüségem lesz az életben, de nem bánom, úgy -élek, ahogy a sors elém írta, s úgy gondolkodom, ahogy a lelkem -hangulata sugallja. - -– És nem válik fölületessé a sok véleményképzéssel? - -– De igen. Gyakran egész hamis nyomra jutok s amiért ma lángolok, azt -holnap elejtem. Hamar tetszik meg valami s gyorsan felejtem el; az új, a -még nem látott mindig érdekel, a régiekre ráunok. Képzelőtehetségemet -szükséges, hogy valami untalan izgassa és friss fogalmakkal népesítse -be. Ez nem tökéletes jellem, beismerem, de erősen emberi vonás, ha -mindjárt néha csunya és háládatlan. Már az iskolában is szüntelen -cserélgettem barátaimat, játékaimat s történeti hőseimet. A tanáraim -ezért hébe-korba meg is intettek, de magam nem sokat törődtem vele, -tágra nyitott szemmel haladtam tovább az élet utain, s ahány régi, -elviselt fogalmat, képet elhajítottam magamtól, annyi újat, szebbet -alkottam lelkemben. Sokszor igaztalan, dőre voltam ilyen módon, de egy -mentségemre szolgál: mindig csak a valóban szépet tudtam megkedvelni, -barátaim közt gazember nem volt s olyan fogalom, meggyőződés sem, amely -ne lett volna méltó a bizalmamra. És a világban annyi sok szép dolog -van! – tette hozzá lelkesedve. – Annyi szín, annyi érzelem tolul elénk, -hogy alig vagyunk képesek mind magunkba szívni. A könyvek, az erdők, a -mezők, az emberek telidesteli rejtett szépségekkel, amelyek -elkápráztatják a lelket és megdobogtatják a szívet. Ki tudna egynél -megállani és kikeresni a szépet egy alakban? Mind, mind meg kell ismerni -s azután itéletet mondani, melyik is volt tulajdonképp a legkülönb? Oh, -szép az élet, ha nem fogjuk magunkat rabigába és nem csukjuk el -szemünket és agyunkat akkor, midőn a csodák birodalmába lépünk. - -Ibolya némán, idegesen, nyugtalanul hallgatta ezt a vallomást. A -tulajdon lelkének élénkebben kiszínezett képe ragyogott föl előtte, az ő -jelleme, amely épp olyan következetlen, ingadozó és puha volt, mint a -fiatalemberé. Ő is könnyen tudott lelkesedni s ma sziklaerős, holnap -végtelenül gyönge volt; ő is a hangulatok színes üvegén át itélte meg az -embereket és ő is pálcát volt képes ma törni afölött, amit tegnap még -kedvelt. Mindez eddig csak mint sejtés uralkodott lelkében, de most, -Bükkös szavainak hatása alatt, perc alatt kiváltódott belőle, s mintegy -vasból kikovácsolva jelent meg előtte, az igazság, az őszinteség -fényétől megvilágítva. Amit nem mert megvallani önmagának, azt Bükkös -nyiltan, szabadon hirdette és oly bátran mondotta el, mintha a -legtökéletesebb, a leghelyesebb elvet állapítaná meg. Egy pillanat alatt -vonzalmat érzett e sajátos ember iránt s míg az tovább beszélt és tüzzel -szemében magyarázta sajátos világfölfogását, amely alapjában könnyelmü -és kétes értékü, de minden izében emberi volt, a leány rá-rávetette -tekintetét és a szíve melegséggel telt el. - -– Halandó akarok lenni minden ízemben, – folytatta Bükkös, – vétkes, de -mégis becsületes földi lélek, aki mesterkéltség nélkül élem éltemet, -ahogy az Istentől kaptam. Inkább koldus maradok, de nem kívánok -szabályokat, inkább gyülöljön az emberiség, de ne parancsolja, hogy -meghajoljam szürkesége előtt. A nap ne cifra üvegtáblán át ragyogjon le -reám, a patak vize maradjon gyöngyöző, a bércek levegője érintetlen, -tartsa meg minden őszinte formáját és mi is, halandók, maradjunk -olyanok, mint a milyeneknek Isten teremtett, könnyüvérüek, de őszinték, -igazak, akkor élünk valódi életet s nem kell szégyenkeznünk önmagunk -előtt. - -Elhallgatott és mosolyogva nézett maga elé, aztán Ibolyára, aki lassan -elfordította róla tekintetét. - -– A tüzijáték! – kiáltotta Kelemen. – Gyertek az ablakhoz! - -– Gyerünk, gyerünk! – csillogott föl Bükkös szeme. Alapjában olyan -romlatlan volt, hogy még a tüzijátékot is tudta élvezni és leplezetlen -kíváncsisággal sietett az egyik ablakfülkébe. Ibolya elnézte az ifjú -arcán sugárzó gyermekes örömet és megborzongott. - -A havas kertben Farkas már fél órája tett-vett, óriási napokat, kék -papirhüvelyek tömegét, mozsarakat, görögtüzes dobozokat helyezett el és -végül izgatottan adta meg a jelet az ünnepség megkezdésére. Valamennyien -az ablakhoz sereglettek, még Szakáll is, és várták az eseményeket. Az -első attrakció egy hatalmas mozsárlövés volt, amely megreszkettette az -egész házat, aztán egy tucat rakéta kék és zöld betüket írt a -sötétszürke égboltra. Majd a rózsafák közt egy nap kezdett eszeveszetten -forogni, utána vérvörös fény terült el a havon, amely lángolt, -szikrázott és vakító keretbe foglalta a fák ócska törzseit. Farkas nagy -mester volt az effélében s bár egy rakéta a kalapjának szaladt s kicsi -hijja, hogy a bajszát le nem égette, a tüzijáték általában kitünően -sikerült és a nézőtér zajosan éljenezte meg a mestert. Az ügyvéd ekkor -előrelépett és mélyen meghajtotta magát, mialatt a kerítésen tűzfényben -gyultak ki e szavak: „Éljenek kedves vendégeink!“ - -A tetszés nyilvánítása megismétlődött, mikor a háziúr csatakosan, -kormosan lépett a szobába és újból meghajtotta magát. - -Bükkös visszasimította homlokába hullt hosszu haját és fölszólítás -nélkül odaült a zongorához. A sok hó s a téli világ ragyogó képe -zsongott a lelkében és egy Tschaikovsky románcban olvadt föl. Mindenki -érezte, hogy ez a dallam magyarázza meg legjobban a fehér országot, a -fagy néma világát és a szenvedély beléjevilágító piros tüzét. A -fiatalember jól zongorázott s az utolsó ütemig átérezte azt, amit -játszott. Az ő lelkében a legkisebb zenedarab is élt, rezgett, -csillogott, lázongott, emelkedett, esett, s a hangulatok, káprázatok -egész sorát elevenítette meg. A zongora vakon engedelmeskedett neki, -vele sírt, vele örült s mintha szárnyat kaptak volna, a húrok repesve, -csapdosva, bátran követték gondolatmenetét. - -A társaság némán hallgatta s az ügyvédné meglepve nézett az új vendégre, -aki pár perc alatt mindenki tetszését meg tudta nyerni. Csak egy ember -volt, aki szárazon, hidegen állt a sarokban és a pápaszemét tisztogatta: -Szakáll. Ő nem kedvelte a zenét, amelynek fénye sem meg nem világította, -sem föl nem melegítette lelkét. A szorgalmas jogász mellett Hortense -állott. - -– Mennyi erő és megértés vész itt kárba, – szólt a fiatalember. – Mire -pazarolja ez a Bükkös az agyát: hogy megelevenítsen egy dalt, amely -pillanat alatt újra összeesik és a semmiségbe vész, ahonnan senki se -mentheti meg. Ha ezt az energiát és magyarázó művészetet a tudásba -fektetné, talán a világnak s magának is hasznot hozhatna. Igy mire megy -vele? Holnap már senkise emlékszik erre a dalra, talán ő maga sem, és -elpocsékolta az időt és az erőt. - -Hortense elszégyelte magát és titokban letörölte a szeme szögletébe -szökkent könnycseppet. Szakáll szavai hirtelen kijózanították s -visszahozták az ábrándok országából, amelybe valamennyi hallgató -akaratlan eltévedt. Röstelte, hogy milyen dőreségeken járt az esze: -hóból épült, magas ezüst trónuson látta magát és körülte az acélkemény, -sötétszürke jégből égő-piros rózsák nőttek s kusztak föl királyi -székéig… Milyen gyermekes gondolat! A trónus pillanat alatt összeroskadt -s a hómezők eltüntek; a sarokban komolyan állt előtte Szakáll és a -pápaszemét igazgatta. - -– Igaza van, – szólt Hortense rosszkedvüen, – a zene csak elkápráztatja -az embert. - -– A művészet meg tud nyilatkozni másban is. Ma már az utolsó vargának is -ötletre, tehetségre van szüksége, hogy boldogulni tudjon, az asztalostól -is művészetet kívánunk meg, a szücstől, a szabótól is. Aki nem tud újat -alakítani, aki nem tud mesterségébe belevilágítani, az elmarad s a világ -napirendre tér fölötte. Aki a tudományokhoz indul, annak éppen annyi -erőre és megértésre van szüksége, sőt még többre, mint Bükkösnek. A -haladás csarnokában is csak az ismeri ki magát, aki a tudás fáklyájával -jár, enélkül a könyvek holt betük, az intézmények hideg pillérek. De aki -így, fölszerelve bocsájtkozik a tudomány mélységeibe, az szép kincsekre -fog találni s a valódi élet útait rakhatja ki velök. - -Bükkös most Griegre tért át s továbbszőtte az észak bánatos képeit. - -– Mi ez a fiatalember? – kérdezte Szakáll, – és mi lesz belőle? -Művésznek kevés, mert hiányzik a tulajdonképpeni talentuma és a -szorgalomadta tudása. Polgárembernek nem válik be, mert nem tud -megbékülni a természetes élet egyszerü, könyörtelen törvényeivel és -üzleties sorsával. Féltehetség lesz tehát, dilettáns, magát -pályatévesztettnek képzelő exisztencia, aki azt hiszi, hogy senki meg -nem érti, nem értékeli, s a világ irigysége miatt nem tud érvényesülni. -Pedig az ok ott rejlik benne, mint a mag a cseresznyében, a célok és -eszközök föl nem ismerésében, a kellő akarat és szorgalom hiányában, a -műkedvelői hajlamok túlbecsülésében. - -Hortense némán hallgatta mindezt. Szakáll szavai már hosszabb idő óta -befolyással voltak reá és ifju lelkének fordulatot tudtak adni. Ő a -fiatalemberben a komoly élet, a szorgalom, a tudás megtestesülését -látta, egy kötelességtudó, hideg férfit, aki teljes fölszereléssel, -akarattal, kitartással indul a nagy csatába. A leány mindennek épp az -ellenkezője volt: tudatlan, könnyen gondolkodó, erélytelen, a komoly -kérdések előtt meghátráló. Nagy célok és föladatok nem lebegtek előtte, -a jövőbe nem nézett s a múlt tanulság nélkül csapódott össze mögötte. -Sejtette, hogy ez nincs így jól, az életen nem lehet ilyen vonásokkal -fölruházva keresztülhatolni és szükség van komolyabb célokra, mint -olyanokra: hogyan öltözködjünk a jégre s milyen kalapot csináltassunk. -Épp ezért csodálta ezt a fiatalembert, aki mindig a kötelességét -teljesítette, hajnalban kelt és késő éjjel feküdt le és semmi szórakozás -által el nem kápráztatta magát. Milyen más volt, mint ő, az anyja, vagy -akár az édesapja! Soha semmiben nem vétett, nem feledkezett meg magáról -és egyre kovácsolta, tökéletesbítette azt a fegyverzetet, amellyel az -életbe fog indulni. Kelemen is, Szombati is, még Samu is mások voltak, -fölületesebbek, gondtalanabbak; ők ma így, holnap úgy cselekedtek, -könnyen beleestek ebbe is, abba a hibába is, és jövendő sorsukkal, -úgylátszott, semmiképpen sincsenek tisztában. De ez a fiatalember tudta, -hogy mit akar, látta, hogy az utak merre vezetnek és bizonyára meg is -fogja találni végpontjukat. Úgy érezte, hogy ez az igazi, a komoly ember -és rokonszenve még jobban fokozódott iránta, mert a ház lakói s vendégei -részben nem hajlottak meg Szakáll jelleme előtt, részben pedig gyűlölték -szívósságáért s szüntelen iparkodásáért. - -Bükkös zajos taps közt fejezte be zongorajátékát s aztán Kelemennek adta -át a teret. A másik jogász is csinosan tudott a hangszerrel bánni, -jóllehet korántse volt meg az a készsége és temperamentuma, mint -Bükkösnek. Ő is eljátszott egy-két dalt és tekintetével titokban a -Hortense arcát kereste: neki akarta megszólaltatni a hurokat, de a -leány, aki érezte a fiatalember tekintetét, némán nézett maga elé és -kitért a hódolat s a kérdés előtt. Szakáll az elébb lebirálta a zenét s -most egyszerre Hortensenak is úgy rémlett, hogy a dal csak érzelmek -káprázata, céltalanul virító rózsa, csalóka ábrándkép, amely az álmok -bohó világába vezet. És mentől több érzéssel iparkodott játszani -Kelemen, a leány arca annál hidegebb, tartózkodóbb lett és végül -komolyan, elhatározottan ékelődött a sarokpálma levelei közé. - - - - -IV. - -A gazdag főváros szegény tavasza a küszöbön állott. - -Míg künt a duzzadó vetések közt enyhe fuvallatu, kóbor szellő bolyongott -s a föld fűszeres friss szaga terjedt, a város csak azzal jelezte a -kikeletet, hogy a házak tetején fekvő hó olvadni kezdett s a járdákról a -házmesterek fagyos esővizet sepertek el. Néha-néha megzördült egy -gázlámpa üvege is, mutatva, hogy szél jár az utcákon s itt-ott -fölbukkantak az ibolyát árusító öreg asszonyok, de egyébként még téli -volt a kép, az emberek prémes kabátokban jártak, a konfortáblisok -állomása előtt még dülöngő hó-emberek ácsorogtak és a szenes kocsik -lassan döcögtek végig a tereken. Még a rendőrök se változtak át tavaszi -alakokká: nagy köpönyegekben ácsorogtak az utcasarkokon s a gesztenyés -kofák is szilárdan védték birodalmukat. Mindössze egy kávéháznál -kísérelte meg a tüzi-legény, hogy az oleandereket kirakja az utcára, de -a gazda azonnal közbelépett. - -Kelemen ama kevesek közé tartozott, akik a városban a füstszag és csatak -dacára a tavasz jöttél érezték. Ő már szögre akasztotta a nagykabátját s -könnyü felöltőben csavargott, sőt még azt se gombolta be, hanem boldogan -türte, hogy a kikelet meleg szellője átjárja testét. Már régen várta a -tavaszt s első hírnökei láttára valósággal láz fogta el. Fiatalember -volt, akit a sors kedéllyel és érzéssel ajándékozott meg s így lelkén a -tavaszi sejtelmek teljes erejükkel, hol szilaj indulattal, hol zsongó -ábrándokkal futottak végig. A tavasz nála esemény volt, a reménység és a -boldogság korszaka, egy csodálatos, isteni ajándék, amely kétszeresen -becses, mert csak kevesen tudják megérteni és élvezni. Ő e választottak -közé tartozott: a szeme, a tüdeje, a lelke érezte azt a hatalmas -lehelletet, mely mindent fölfrissített, új életre keltett és a tél -bágyadt színhatásai után a világot egy új hangulat százárnyalatu -művészetével színezte, edzette meg. A sajátságos világítás, az új szinek -egyenesen a lelkébe világítottak, hatoltak, úgy érezte, mintha ünnepnap -volna, a templomokban harangok zúgnának és a levegőben az áhitat hírnöke -szálldogálna. Tudta, hogy mindez csak káprázat, de egy szép és nemes -álom, azért föntartás nélkül engedte át magát hatásának, amely -megmozdította a szívét s annak minden hangulatát. - -Ebéd után a nap még jobban kisütött, az égbolton bárányfelhők csillogtak -s a Farkas-család sétára indult a liget felé, ahol már egy-két -léggömbárus is szerencsét próbált, sőt a tavon csónakáztak is, jóllehet -a jég alighogy elolvadt. Farkas úgy vélte, hogy ezt a szép délutánt ki -kell használni s azért mindjárt ebéd után nekiláttak, hogy a friss -levegőre kerüljenek. A lányok előszedték világos tavaszi kabátaikat, -Laura asszony pedig ibolyavirágos kalapot tett a fejére. - -– Maga mért nem készülődik? – fordult Hortense Szakáll felé, aki a -sarok-ablakból nézte a hóvizes kertet. - -A fiatalember megrázta a fejét. - -– Nekem dolgom van, holnap kollokválok, Hortense. Akárhogy is sajnálom, -itthon kell maradnom. - -– Oh, hiszen eleget tud már, – ellenkezett durcásan a leány. – Jőjjön -velünk… - -Szakáll elgondolkodott egy pillanatig, aztán kiindult a kalapját -megkeresni. Az ajtóig eljutott, de itt eszébe jutott valami, -visszafordult s így szólt: - -– Nem, sajnos, nem lehetséges… Még egy fontos kérdést kell megtanulnom. -Nagyon sajnálom, Hortense, de nem lehet, nem tudok másképp elkészülni, -minthogy a mai délutánt a könyveim közt töltöm. Igazán sajnálom, – tette -hozzá elhatározottan. - -A leány arca kigyúlt egy percre, aztán Hortense összeharapta ajkát. - -– Gyerünk már! gyerünk! – sürgette az ügyvéd a társaságot. - -– Jó útat kívánok, – szólt Szakáll nyugodtan és fölballagott az -emeletre, ahol már várták a könyvek és jegyzetek. - -A kirándulók elindultak és a sarkon jobbra fordulva a tó felé tartottak. -A tavasz itt még gyöngécske volt: a hattyúk gyanakodva álltak a part -szélén, odább egy mázoló föstötte be zöld színüre a padokat. A -korcsolyázó-épület még föl volt szerelve villamos lámpákkal és a partra -tolt szánkókkal. - -Farkas és az asszony elől haladtak, utánuk Kelemen és Hortense, végül -Bükkös és Ibolya. Bükköst a tavasz nem ihlette meg olyan gyöngédséggel, -mint Kelement, hanem valósággal fölvillanyozta és fanatizálta. Tele -tüdővel szívta magába a friss légáramlatot s úgy érezte, hogy új emberré -vált, új érzésekkel, új erővel. A szavak szinte ritmikusan szaladtak -ajkáról és szónokká tették; úgy sejtette, hogy most valami rendkívüli -dologra volna képes. Ez a hangulat évek óta minden tavasszal elfogta; a -bárányfelhős égbolt ilyenkor diadalívnek tetszett, amelyen keresztül a -dicsőség mezeire fog eljutni. Lelke, agya tele volt képekkel, akarattal, -tervekkel s úgy vélte, hogy minden, amire gondol, könnyen elérhető e -földön minden tehetséges embernek. Annyi ötlet cikkázott ilyenkor fején -át, hogy szinte nem volt képes valamennyiöket prózára füzni s csak -engedte, hogy átszáguldjanak és megtermékenyítsék lelkét, de egyiket se -zárta kalitba. Az az öröm, hogy szíve mindenre hangot ád, nagyobb volt, -mint a vágy, hogy ez álmokat a való életbe átvigye: ez már sablón volt, -amely nem egyezett meg jelleme alapvonásaival. Megelégedett vele, hogy -önmagának alkosson, fössön képeket, írjon regényeket, zenésítsen meg -érzéseket, a fizikai kivitel elkedvetlenítette, terveit meg is -tompította. Ha tavasszal úgy érezte, hogy a rügyező fák közt diadalmasan -tudná elénekelni a természet eddig meg nem írt románcát, amikor hazament -és zongorához ült, a szinek, a dallamok elszálltak lelkéből s munkája -nem tudta kielégíteni. Eh! majd holnap! gondolta magában ellökve a -száraz tollat. Fázott a gépies munkától, a szellem hivatalnoki -teendőitől és csak szívta magába a szineket, de nem adta vissza a -világnak. És azalatt elmúlt a tavasz, jött a nyár, a rideg ősz s a sok -szép kikeleti terv elmállott, elpusztult, megkopott. Ilyenkor csüggedés -fogta el, érezte, hogy csak féltehetség, amelynek nincs meg az -alkotáshoz való ereje, szorgalma, ügyessége s jövőjére gondolva borus -sejtelmek fogták el… De ha új tavasz köszöntött be, szíve új reményekkel -telt meg, a nap ismét a lelke közepébe világított s a bárányfelhős -husvéti égbolt diadalivnek tetszett, amely a dicsőség mezői felé -vezetett. Pillanat alatt elfeledett mindent, a tört reményeket, a meddő -kísérleteket s hitte, megesküdött volna rá, hogy övé az élet, a jövő, a -mámor és a diadal. - -Bár érezte, hogy ez az évenkint ismétlődő káprázat nem vall tökéletes -jellemre, nyíltszívüen elmondott mindent Ibolyának, úgy ahogy volt, -ahogy a lelkén átviharzott kétségbeeséssel, örömmel, vereséggel, -föltámadással együtt. A leány idegesen hallgatta a fiatalember beszédét, -amely rapszódikus ugrásokkal sietett egyik tárgyról a másikra, ahogy a -tavasszal visszatért fecske boldog és következetlen örömmel száguld -egyik helyről a másikra, ahová az elmúlt nyár emlékei elvezetik. Bükkös -e derült napon újra csak megrészegedett a levegőtől, szépnek vallotta a -piszkos tavat, a sárga levelekkel borított szigetet, a Stefánia-út -platánjait s mikor a kis fenyvest megpillantotta, amely örökzöld -fényével csöndesen, szerényen mosolygott reá, csaknem könny szaladt a -szemébe. - -– Beh szép mindez, – szólt nevetve. – Be szép az élet! Milyen rideg a -sír éjszakája! Van-e szebb költemény a tavasznál? Van-e zordabb az -elmulásnál? Csakhogy véget ért a tél, ez a nagyképü ócska, fehér -semmiség, ez a tehetetlen fenség, ez a színtelen, szagtalan virág, amely -nem termékenyedik és nem termékenyít! Isten veled te papiros-Herkules, -Isten veled olcsó színhatás! - -És míg Bükkös pálcát tört a tél fölött, amely nem tudta tettre hangolni -s megbénította erejét, Ibolyának eszébe jutott az a rajongás, amellyel -Bükkös annak idején a havas világ, a hangulatos csönd felé fordult, -mikor a kert fehér keretbe ékelődött s a barátságos ház, mintha cukorból -volna kifaragva, ragyogott a tar fák között… Bükkös akkor – alig pár -napja – Tschaikovskyt és Grieget zongorázta s egy ködös álomvilág -birodalmában járt, míg most egyszerre megtagadta ez országot, s viharos -érzésekkel köszöntötte a kikeletet. Milyen szilajság és -következetlenség!… És mintha a környezet is hozzá akart volna simulni az -új fölfogáshoz, egy villa nyitott ablakából zongora-hangok hallatszottak -ki, valaki a Gounod féktelenül csapongó, illatterhes tavaszi dalát -játszotta. - -– Hallgassa csak! – szólt Bükkös megfogva Ibolya karját. – A tavaszi -dal! - -Megálltak és magukba szívták a hangokat, amelyek ifjúságot, szerelmet, -napsugarat, boldog könnyelműséget hirdettek, míg a zongoraszó véget nem -ért. Egy pillanatig némán bámultak egymásra, aztán Bükkös a leány -szemébe nézett. Ibolya arcán könnycsepp szaladt végig. Érezte, hogy ő is -megfeledkezett már a télről, a fehér képekről, s eldobva magától a jeges -világot, repeső szívvel fordul a tavasz felé s érezte, hogy éppen olyan -következetlen, annyira a hangulatoknak alárendelt lény, mint az ifju, s -az a tudat, hogy egy erényeiben, hibáiban vele annyira egyenlő lélekre -talált, mint már annyiszor, megindította, csaknem elszomorította. Tovább -akart menni, de Bükkös újra megérintette karját, maradásra késztette és -elragadtatással, kipirulva nézett a leányra, az arcán végigfutó -könnycseppre és úgy vélte, hogy egy nagy, szép, puha virág áll előtte, -amely minden ízében visszasugározza a tavasz minden képét: a gyors -ébredést, a szilaj erőt és a néma, bánatos megadást, a szenvedélyes -viharokat és a szomoru naplementéket, a feltörő reményeket és a tudatot, -hogy mindez csak rövid ideig tart és minden szellőjével, illatával, -harmatával napok múlva újra eltünik… Nem tudta, nem gondolkodott -fölötte, hogy szerette-e, ismerte-e eddig ezt a lányt, de most valami -rájaparancsolta, hogy szép, mindenek fölött álló és belevilágít a szíve -kellő közepébe, mint egy napsütötte réten álló, ibolyaszínvirágos -tavaszi gyümölcsfa. - -– Szeretlek, – mondotta fejét meghajtva Ibolya előtt és meg volt róla -győződve, hogy amit mond, az mélységes igazság és meg kellene halnia, ha -el nem mondhatja. - -A leány nem felelt, elsápadt, aztán csöndesen tovább indult. - -– Tudom, hogy szeretsz, – mondotta a fiatalember most már határozottan, -büszkén. – És tudod, hogy én is szeretlek! - -Ibolya aggódva fordította sápadt arcát Bükkös felé. Az már nem beszélt: -a lassan letünő nap sugaraiba nézett és fejét magasra emelte, mintha föl -akarná venni a harcot az egész világgal. A leány megborzongott, mikor a -tetőtől talpig aranyba burkolt férfira pillantott, aki átszellemült -arcvonásokkal, csillogó szemmel haladt előre. - -Csöndben mentek tova a kopasz fák között s lassan utólérték szüleiket. -Az ügyvéd boldogan szivarozva sétált a szép asszony oldalán, aki -kíváncsian nézegette az itt-ott felbukkanó fiakkereket, amelyek tavaszra -éhes fővárosiakat szállítottak a Stefánia-útra. Hortense némán haladt -Kelemen mellett, aki érezte, hogy kikívánkozik belőle valami, de amint a -leány panaszos, fáradt arcára nézett, szólásra kész ajka ismét -lezáródott. Amit Hortense iránt az első pillanattól fogva érzett, azt -mind el akarta mondani ezen a verőfényes napon, de egy benső érzés azt -súgta neki, hogy helytelenül cselekednék s a leány mozdulatlan -tekintetét látva, ez a sejtelme még jobban megerősödött. A szíve -tiltakozott a lemondás ellen, de az agy nem hagyta magát leigázni s -mentől többet kémlelte az ifju Hortense arcát, annál jobban komorodott -el s végül, bár egy szót sem váltottak róla, tisztán érezte, hogy -dőreséget tervezett s az út, amelyen megindulni készül, csak a kietlen -végtelenbe, a reménytelenség mesgyéi felé vezet. - -A nap már letünt a sovány gesztenyefák mögött s újra fagyos szellő -kerekedett, amely hazakergette a léggömb-kereskedőket és nyitott -fiakkereket. - -– Uzsonnázzunk meg idekint, – ajánlotta Farkas, egy nyári kávéházra -mutatva, amelynek csukott kioszk-épületében egy-két pincér ácsorgott. – -Nincs ellenére, Laura? - -– Ha a lányoknak is kedvük van, – bólintott a szép asszony, aki felé -éppen akkor köszönt egy hazafelé hajtató miniszter. - -Befordultak a rácsos kapun s végigmentek a frissen mázolt asztalok közt -a svájci ízlésü ház felé. A nagy ablaktáblák mögött csak néhány vendég -olvasott ujságot. - -Mikor az ajtóhoz értek, Ibolya hirtelen odafordult Bükköshöz és halkan, -de izgatottan megszólalt: - -– Ne tegyen szerencsétlenné, arra az egyre kérem. - -A fiatalember ránézett és megdöbbent a leány ijedt, zavaros -tekintetétől, amely mintha messziről, egy bánatteli világból szállott -volna hozzá. - -– Nem, nem, – felelte nyugtalanul. – Hogy gondolhat ilyet? - - - - -V. - -Bükkösnek új világ volt az Ibolya sajátos lelke, amely tele volt -érzéssel, örömmel, bánattal, indulattal, büszkeséggel és nagy -megalázkodással. A leány maga is érezte, hogy az ellentmondó vonások -kuszálttá teszik azt a képet, amely róla a világ tudatában s így Bükkös -lelkében is él, de nem tudott ellene tenni. Benső világa szüntelen s -indokolatlan változásokat mutatott. Néha rideg volt a fiatalemberhez, -fagyos, mint a gyopár; úgy rémlett, mintha lelkük közt nem volna semmi -rokonság, máskor aztán szinte áradozóvá lett a boldogságtól, szerelmesen -simult a vállához, és asszonyos melegséggel simogatta hajfürteit, -csókolta meg szerelmese ajakát. Gyakran órákig szótalanul haladt oldalán -s arcán szomoru sejtések felhői borongtak, a következő napon pedig -csacska volt, mint egy rigó a tavasz derekán és barátját még csak -válaszolni se engedte. - -– Ugyebár, hogy csak engem szeretsz, egyedül engem és mindig csak engem? -– áradozott mosolyogva. – Ugyebár, hogy én vagyok az első nő, akit -ismersz s akiért oda tudnád dobni az életedet? Ugyebár, hogy soha nem -fogsz elhagyni s ha meghalok, a sírba is elkövetsz? Ugyebár, hogy én -vagyok neked minden az életben: az öröm, a bánat, a diadal, a szenvedés, -a megüdvözülés, az elkárhozás? Ugyebár, hogy föl tudnád magadat áldozni -érettem és elhagynál hírt, dicsőséget, embereket, csakhogy mellettem -lehess és hajamat simogassad? - -És még mielőtt a férfi válaszolni tudott volna, már tovább száguldott és -a saját lelkét tárta eléje: - -– Soha még így embert nem szerettek, mint én téged, soha nő hűebb, -odaadóbb, alázatosabb nem lehet, mint én! Legyek a királynőd, legyek a -rabszolgád? Parancsoljak, vagy könyörögjek? Mindegy, mindig csak -egyforma hű és engedelmes maradok és vakon, kétségbeesve, örömtől égve -szaladok utánad! - -Más napokon ismét nem volt közlékeny: aggódva kémlelt a jövőbe, félt a -világtól, az élettől, a küzdelmektől s borzadva gondolt rá, hogy -egykoron bizonyára el kell szakadniok. Ilyenkor magába zárkózott, -elborult és sápadtan haladt Bükkös oldalán és azt vélte, hogy jobb eleve -mindenről lemondani. - -– Bús lesz a mi regényünk vége, érzem, – mondta halkan és fázósan -burkolózott kendőjébe. – Talán jobb is volna, ha elszakadnánk és soha -nem látnók többet egymást… Ennek rossz vége lesz, Pál, szomoru és rossz -vége, tudom… - -Bükkös tiltakozni próbált és megsimogatta a leány aranyszőke haját. - -– Ha most elválnánk, – folytatta Ibolya, – talán még el tudnálak -felejteni, de egy év múlva már belehalnék. Pedig csak teher leszek neked -az életben: tiéd a dicsőség, te reád jövő vár, neked nyitva minden út, -én pedig félek az élettől, a diadaltól, mert érzem, hogy elrabolna -tőlem. Mivel kárpótolhatlak, mit nyújthatok neked? Semmit, csak gondot -és szomoruságot, törékeny vagyok, ingatag, következetlen és ügyefogyott… -mit is szerethetsz rajtam? - -Majd ismét gőgös és büszke volt. - -– Tudom, – mondta a félhomályban, – hogy én vezetlek a világ útain át, -én adom meg neked a színt, a hangulatot, a kedvet az alkotásra, az -életre, én vezetlek föl a diadal hegyére és nélkülem nem lennél senki, -semmi, mert ami tartalom benned van, azt én fogom megcsiszolni és -vakítóvá tenni! Meg kell, hogy becsülj, mint az éltető levegőt, a -napsugarat, amely nélkül csak koldus, kontár maradsz és idő előtt fogsz -elzülleni. - -Bükköst mind e képek, amelyek a tulajdon lelkét tükrözték vissza, -megindították és a hangulatok özönével árasztották el. Egy új női -világot látott maga előtt kibontakozni; egy csodálatos, titkos országot, -amelynek levegőjét tele tüdővel, föllángolva és elérzékenyedve szívta -magába. Azok a leányok és asszonyok, akikkel eddig érintkezett, mások, -hazugok, okosak, következetesek voltak, ez a nő teli volt mértéktelen -őszinteséggel, büszkeséggel, puhasággal, szilajsággal, bánattal: – az -ember megrázkódott, ha a bensejébe pillantott. Lelke olyan volt, mint a -mesék erdei tava, amelyben, karácsony éjjelén, villámgyorsan váltakozó, -színes képekben az egész világ életét meg lehet látni, – pillanatig sem -volt egyforma: minden hangulat más-más képet adott neki, minden óra reá -rajzolta emlékét, minden szó megrezzentette felületét, gyakorta lelke ok -nélkül is elkezdett szineket játszani, fodrozódni s végül széles, színes -habokban hánykolódott medrében. - -Bükkös rajongással követte e sajátos lélek minden megnyilatkozását s -kíváncsian gyönyörködött változásaiban. Reggeltől estig képes lett volna -Ibolya mellett lenni és furcsa beszédét, szökellő mondatait hallgatni, -majd meg némaságát elnézni; alig várta, hogy vele találkozhassék s mikor -éjjel, nehezen véve búcsút, elhagyta a barátságos házat, elkomorodott és -úgy érezte, hogy egy örökkévalóság, amíg újra oda visszajuthat. Minden, -amit Ibolya mondott, cselekedett, szép és érdekes volt előtte. Tetszett -neki, ha zsarnokoskodott vele, tetszett, ha rabszolgája volt, aki -áhitattal tekintett föl reá; szerette a hallgatagságát, amikor a leány -arca egyszerre elborult s mindenkit, aki a közelében volt, bánatossá -tett; szerette a csapongó vidámságát, amely a kalitjából kiszabadult -madár boldog repdesésére emlékeztetett; rajongott a leányos félelmeért, -amellyel olykor szívdobogva s csak hosszu kérés után nyujtotta csókra -fehér homlokát és rajongott a puha, nőies vonásaiért, amikor egy -pillanat mámorában szinte elolvadt a karjai között és fátyolozott -tekintettel mélyedt el a szemébe. A káprázatok még akkor se engedték -nyugodni, ha távol volt tőle, sőt akkor lepték el igazán. Az utcán -járva, minden nőben Ibolyát kereste, minden versben, dallamban az ő -alakja kelt életre, minden gondolatban rája talált vonatkozást. Egy -ízben haza akart utazni a szülei meglátogatására, de csak fele útjáig -jutott el, akkor úgy érezte, hogy nem tud két hétig ellenni Ibolya -nélkül és gondolkodás nélkül ugrott át a főváros felé induló -gyorsvonatra. Utóbb azonban haragudott magára a gyöngesége miatt, de -változtatni a dolgon már nem lehetett és estére ismét a barátságos -házban volt, átballagott a kerten és az egyik ablakban ott látta -Ibolyát, amint kinéz a szomoru fákra és a hideg táblára szorítja -homlokát. Akkor lelkét nagy melegség öntötte el s szilajon, -lélekzetvesztve rohant föl a lépcsőkön. - -Ezek voltak a láz napjai, mikor vakon rohant Ibolya után és meg tudott -volna érte verekedni az egész világgal, de mint a leánynak, úgy neki is -voltak percei, amikor elkomorodott és magába szállt. Ez a nagy -hangulat-ár, amely elöntötte egész valóját, minden más gondolatot -kiirtott belőle, minden egyéb iránt lassan eltompulttá tette, mint ami -Ibolyával állott összefüggésben. Gondolatai menetébe untalan beléje -szökkent a karcsu leány alakja és királynői mozdulattal parancsolt el -minden egyebet: tanulmányokat, következtetéseket, eszméket. Nem volt -képes, hogy csak egy óráig is íróasztalánál üljön, rögtön Ibolyára -terelődtek gondolatai s megakasztották munkásságát. És ő türte ezt a -lelki zsarnokságot, boldogan, ragyogó szemmel tűrte, hogy a leány -hangulata elöntse egész valóját s minden egyebet kicsinynek, -haszontalannak, üresnek látott mellette. - -Igy teltek szerelmük napjai szédítő napsugárban, könnyü lepketáncban, -amely mindig virágokat, mézet, színt font körültük. - -Bükkös ez idő alatt minden akaratát, gondolatát alárendelte Ibolyának, -aki önfeledten engedte át magát élete első nagy érzéseinek. - -Viszonyukban az első változás egy csunya tavaszi napon következett be, -mikor egész délelőtt szakadt az ólmos eső és a kertben füstként -gomolygott a pára. Bükkösre az idő mindig hatással volt s a nagy csatak -és nyirkos köd láttára rosszkedvüen telepedett le a dohányzó-szobába. - -Ibolya odaült melléje és a szemébe nézett. - -– Valami baja van? – kérdezte fürkészve. - -Bükkös kedvetlenül rázta meg a fejét. - -– Semmi, – mondta türelmetlenül, – ne törődjön vele. - -A leány nem hagyta annyiban a dolgot. - -– Magát valami bántja, – mondotta újra, – és nem akarja velem közölni. -Nem vagyok érdemes a bizalmára? – tette hozzá hűvösebben, mert az ő -kedélyére is hatott a borus, rideg nap. - -Bükkös fölkelt. Életében először érezte, hogy rab, nem ura a saját -gondolatainak, amelyeket azelőtt tetszése szerint forgathatott, -cserélgethetett, elkergethetett, míg most kitálalni volt őket kénytelen, -akár kedvére volt, akár sem. - -– Ne bántson, – szólt idegesen Ibolyára. – Semmit se gondolok, semmit se -mondok el, rosszkedvü vagyok, ennyi az egész, pont. - -A leány összehuzódott, mint a virág kelyhe, ha az est, a jeges fuvallat -idejét érezi közeledni. Nem válaszolt semmit, a kézimunkájával volt -elfoglalva és tekintetét nyugodtan, közömbösen függesztette a tűre meg a -pamutra. - -Távozáskor Bükkös így szólt hozzá: - -– Ne haragudjon, Ibolya… Bocsássa meg, ha megbántottam. - -– Nem haragszom, – felelt a leány. - -A szobában egy percre nem volt senki. - -– Csókoljon meg, – kérte Bükkös. - -Ibolya megcsókolta szerelmese homlokát, könnyen, melegség nélkül. - -E naptól fogva a fiatalember másnak látta a leányt, az a tudat, hogy -immár nem korlátlanul szabad, egyre gyakrabban az útjába állott s egy új -fogalmat vitt bele lelki életébe: a felelősségét. - -Az alkonyat, a némaság óráiban sokszor eléje íródott a nagy kérdőjel, -hová fog vezetni mindez és hová lesz akarata, sok terve, tudása, -ambiciója? Nem tudott válaszolni, csak hallgatott és valami távoli -lelkiismereti mardosást érzett. Ilyenkor nem tudott honnmaradni, vette a -kalapját és elbolyongott ki a szántóföldekre, a rétekre, hogy -gondolkodjék, de egyszerre csak azon vette magát észre, hogy -visszakanyarodott a városba és ott állt a barátságos ház kapuja előtt. - -– Ez a lassu pusztulás, – sóhajtotta magában, de azért nem volt ereje, -hogy be ne menjen az orgonavirágos kertbe, ahol Ibolya már tétován, -csillogó szemmel várta. - -Egy este Bükkös, Szakáll és Ibolya magukra maradtak a barátságos házban. - -Az ügyvéd és a felesége Hortense-zal bementek a városba, más vendég, -mint Pál nem volt künn. Lassan alkonyodott, ahogy tavasszal szokás: a -föld fölött már árnyak lebegtek, az utcasarki lámpák kigyultak, de az -égbolt még kékesen ragyogott és nem akart beleolvadni az estébe. -Mindenféle köznapi dolgokról beszéltek, a társalgás azonban csak lassan -haladt előre. Bükköst elkomorította a bánatosan puha kép, Ibolya pedig -olykor-olykor aggódva nézett reá, mert érezte, hogy a fiatalember lelke -vivódik magával. Beszéltek a színházakról, a napi eseményekről, de a -gondolataik távol jártak e tárgytól s a félhomályban egymást keresték. - -Már sötét volt, mikor Szakállnak egy társa jött el és könyveket kért -barátjától. A két fiatalember ekkor fölment az emeletre, Bükkös és -Ibolya pedig egyedül maradtak a nagy uriszobában. - -– Behozatom a lámpát, – szólt a leány. - -Bükkös megfogta Ibolya karját. - -– Nem, ne bántsa, jobb így… Még láthatjuk az égboltot… Olyan szép este -van. - -Ibolya megállt barátja előtt és vállára tette a kezét. - -– Magát hetek óta bántja valami, Pál… Miért nem mondja meg, hogy mi? - -A fiatalember megrázta a fejét. - -– Semmi, Ibolya… Ne okozzunk újabb félreértést… Higyje meg, hogy semmi… - -A leány egy ideig hallgatott, aztán így szólt: - -– Maga küzd valamivel, az arcára van írva. Miért tagadja le előttem, aki -minden bánatában és örömében osztozom? Kívánom, hogy mondja el, ami a -szivét nyomja. - -Bükkös reánézett, aztán egy ideig nem felelt. - -Ibolya a karosszék támlájára ült és megsimogatta Pál homlokát: az forró -volt, szinte lánggal égett. - -A sötét szobában mélységes csönd honolt. - -– Azon gondolkodom, töprengek, – szólalt meg végre az ifju, – hogy… De -minek mondjam el? Te ezt úgy sem érted… De talán sejted… Talán érzed… -Nos hát… Egy rettenetes álom azt súgja nekem, hogy nem vagyok senkisem, -nem leszek senkisem, hogy fél-ember maradok egész életemben. - -A leány megijedt és Bükköshöz simult. - -– Hogy jut ilyesmi az eszedbe, Pál? Ne zaklasd magad ok nélkül -rémlátásokkal. - -A fiatalember megrázta a fejét. - -– Nem, nem; hiába próbálom ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből, újra -és újra visszatérnek, újabb, félelmetes erővel! Ha jön a tavasz, mindig -úgy érzem, hogy ez az én tavaszom lesz, a megújhodás, a munka tavasza, -amikor nekilátok az élet megépítésének, kicsiszolásának… s aztán újra és -újra összehullok, nem alkotok semmit, nem tanulok semmit és csak rovom -az utcákat cél, értelem nélkül. Vasakarattal ülök le az asztalhoz, a -komoly könyvekhez, vagy a művészet szabályaihoz és… percek múlva már -érezem, hogy… - -Megrázkódott és így szólt: - -– És csak mindig a te alakodat látom magam előtt s ez mindenem az -életben, ez tölti be egész valómat. - -Ibolya fáradtan nézett maga elé. - -– Vagy talán csak kifogást keresek, – folytatta tovább Bükkös. – Talán -úgysem vinném semmire, ha téged nem is ismernélek és nem tünne elém -folyton karcsu alakod, arany hajad… Annyi sok féltehetség szaladgál az -utcán, a korcsmákban, az iskolákban, mindegyikben van egy kevés mag és -mégis kikelni belőlük nem tud semmi… Ez rettentő, ez utálatos, mint a -kétéltü hüllő élete, sem itt, sem ott boldogulni nem lehet: ha a -tudományhoz fordul az ember, fülében cseng a dicsőség csábító dala, ha a -lángész pályáit keresi, nincs meg benne az erő, a tehetség. - -A leány letörölte könnyeit, fölkelt és halkan, de határozottan így -szólt: - -– Hagyj el, Pál, hagyj el, ha szeretsz és meglátod… minden jóra fordul. - -Bükkös csüggedten rázta meg fejét. - -– Nem, nem, – mondta lemondással, – ezen nem lehet segíteni. Ez a lassu -pusztulás, a lassu, de biztos halál. - -Az ablakhoz ment és kinézett a sötét kertbe, amelyben csöndesen mozogtak -a koromfekete gesztenyék. Aztán egyszerre visszafordult, szenvedélyesen -magához szorította Ibolyát és elkezdte magasztalni a szépségét, a -jóságát, a lelkét, megköszönte neki mindazokat a kellemes napokat, -amelyeket vele eltöltött, amelyek a lelkébe íródtak és kikivánkoztak a -szűk és sivár földi keretből. - -Majd újra elhallgatott, leült a karosszékbe és maga elé bámult, tétován, -csaknem ostobán. - -A leány odament hozzá és megcsókolta homlokát. - -– Ez a pusztulás, – mondta Ibolya halkan. – Én is érzem, tudom, első -perctől fogva, hogy egymásra akadtunk. - - - - -VI. - -A napok csöndesen teltek a barátságos házban, amely körül már zsendülni -kezdtek a gesztenyefák és ákácok. - -Május volt, mikor egy nap búcsu-estére gyűltek össze a szokott vendégek. -Kardos Samu, Farkas bojtárja befejezte jogi tanulmányait s ment vissza -vidékre, a szülővárosába, hogy ott ügyvédi irodát nyisson. A kis -bojtárból valóságos, hites ügyvéd lett, akármilyen furcsának is -tetszett. Ezt az alkalmat a principális nem mulaszthatta el s bár fájt -neki, hogy a szorgalmas és szolgálatkész segédet elveszítette, méltóan -akarta elbúcsúztatni attól a háztól, amelyet az négy év óta -kutyahűséggel szolgált. A szegény fiút, aki csupasz képével, rossz -cipőivel, kabátjával, félszeg modorával éppen nem árulta el a leendő -jogtanácsost, a figyelem mód nélkül meghatotta. Hiszen tudta, hogy dr. -Farkas jó embere, azonban arra, hogy külön ünnepség rendeztessék -részére, amelyen mintegy az ő tiszteletére vendégek is összegyülnek, nem -volt elkészülve. Nem is tudta, mivel érdemelte ki, hogy egy ilyen úri -család ennyire megemlékezzék róla? Jelentéktelenségét ő érezte a -legjobban és eddig nem is volt senki, aki ebben való hitét megingatta -volna. Ám ha már szívesek voltak iránta, ő is figyelmes akart lenni, -virágot vett a hölgyeknek s két nap óta jól megcirkalmozott -búcsúzó-beszédet magolt, amely azonban sehogy sem akart a fejébe menni, -mert a dikció közepén az emlékek felsorolásánál a jó fiu mindig -elérzékenyedett s nem tudott tovább jutni. - -Farkas, aki mindenkinek szíve szerint tudott gondolkodni, a búcsu -emlékére egy vadonatúj fekete kabátot vett Samunak. Titokban vitte neki -a lakására az ajándékot, kezet fogott segédjével s arra kérte, ne értse -félre s ne utasítsa vissza a kis megemlékezést. S ezzel átnyujtott egy -csomagot, amelyből egy selyemhajtókás, ünnepélyes Ferenc József-kabát -bujt elő. - -Kardos mód nélkül meg volt hatva és percekig nem jutott szóhoz. - -Egy fekete kabát! A saját fekete kabátja! Jelképe a komolyságnak, az -ünnepélyességnek, a hivatásnak! Olyan kabát, amilyen a főispánnak, a -királyi ügyésznek, a képviselőnek van, akikkel tehát egyenrangu, -legalább is viselet dolgában! És ez a dicsőség most már nem muló -természetü, reggelre a rokkot nem kell visszaküldeni Spitz Rafaelnek, -hanem megtarthatja, felhúzhatja, amikor akarja és főleg – -nekitámaszkodhatik annak, aminek akar! Különösen ez töltötte el lelkét -önérzettel, sőt büszkeséggel. Lelkében még visszazsongott az a sok -aggodalom, amelyet a Spitz Rafael hosszu ködmöneiben kerítéseknél, rossz -ülésü omnibuszokban kiállott, örökké félve, hogy megakad valami drótban -s amikor egyszer egy szögben tényleg lyukat szakított a gérokkján, egész -éjjel foltozni kellett a posztót, nehogy a sólyomszemü ruhakölcsönző -észrevegyen valamit… De most már nem kell félnie, megvan a saját fekete -kabátja és azt tehet vele, ami az eszébe jut, senkinek se tartozik -felelősséggel! - -Annyira elérzékenyedett, hogy majdnem kezet csókolt Farkasnak. Egy -elérhetetlennek látszó álma teljesült s ez könnyet csalt a szemébe. - -– Jó, jó, – dörmögte a fiskális, búcsút véve, mert ő is megindult egy -kissé, – a fő, hogy az estéről meg ne feledkezzen! Viszontlátásra -Samukám… azaz ügyvéd úr!… Kolléga úr! – tette hozzá, ragyogva az -örömtől, hogy másnak örömet szerezhet. - -Samu az első volt, aki délután a barátságos házba beállított. Az új -kabát pompásan illett rája, egy ráncot nem vetett, akár csak oda lett -volna öntve, a fiu szinte megnőtt, megkomolyodott benne. A leányok -mosolyogva fogták körül az új gavallért és össze-vissza kérdezték tőle: - -– Hát csakugyan elhágy bennünket? - -– Gondol-e majd ránk, Samuka? - -– De nagy úr lesz most belőle! Talán bizony sohase is keres föl már! - -– Most már aztán asszony után is kell ám nézni! - -A jó fiu csak állt köztük, bárgyún, tágra nyilt szemmel és nem tudott -szólani. A szíve tele volt örömmel, hogy végre elvégezhette tanulmányait -s a diploma a zsebében van, de, ha eszébe jutott, hogy a barátságos -háztól most már meg kell válnia, elkomorodott. A szíve fájt, elgondolva, -hogy többé nem mehet Farkas helyett a Csepelszigetre, Horányba, -Szentendrére foglalni, hogy nem csókolhat kezet az ügyvédnének, akinek -karja oly illatos volt, mint az orgona-virág, hogy nem nézheti titkos -elragadtatással Hortenset és Ibolyát, akiknek képe ott ragyogott -állandóan a lelke közepében. Vajjon hogyan fogja elbírni mindezt, hogyan -nélkülözheti tintafoltos íróasztalát, amelynek minden zúgából titkos -szerelmének képei mosolyogtak rája, hogyan lesz el a kis kert nélkül, -amelynek minden virágos bokra, rózsafája csak azért volt, hogy a leányok -és az asszony szépségét emelje, hogyan mond le a lassan feketedő, -rézcsatornás, barátságos házról, amely életében először a tiszta örömet, -a megnyugvást, a boldogságot, és a reménységet jelentette? És amíg a -leányok közt állott s azok vígan csacsogtak körülötte becsületes -szemében egy nagy könnycsepp jelent meg és lassan gurult végig az arcán -és az új Ferenc József-kabátján. - -A leányok egy pillanatig elhallgattak, megérezték, hogy tilos helyre -tévedtek és a vidámságuk a lelkébe vág ennek a szegény fiúnak, akinek ez -a könnycsepp volt az egyetlen vallomása ama hosszu idő alatt, amelyet -házukban töltött. Soha komolyan nem vették, soha a bensejére kiváncsiak -nem voltak, de e percben valami azt súgta a két leánynak, hogy -félreismerték és lekicsinyelték Samut, könnyelműen szaladtak el a lelke -fölött, amelyből most feléjök röppent egy titkolt sóhaj. Csönd támadt, -ahogy elhallgat a gyermek, amelyik vesszőjével kimélet nélkül, vígan -kacagva csapdossa az erdő lombjait, mikor egyszerre szemben találja -magát egy szentképpel, amely komolyan, fájdalmasan néz le reá a tölgyfa -oldaláról. - -Farkas szakította félbe a némaságot. - -– Mit szóltok a pompás kabáthoz, – mondta, gyorsan kitérve egy esetleges -nyilvános hálálkodásnak, – amelyet a kolléga úr vett magának? Ez aztán -valami? hm? A tiszti főügyésznek se lehet különb, de talán még a -miniszternek sem! - -A leányok kaptak a fordulaton, megcsodálták és kidicsérték az új kabátot -s ezzel másra terelték át a beszédet. Samu is érezte, hogy nem szabad -nagyképűnek és savanyúnak lennie, s azért jókedvűnek iparkodott -mutatkozni. Ő mindig és gyorsan tudta alárendelni akaratát másnak. -Elhagyta hát a búsulást és büszkén forgott, sétált föl-alá az új -rokkjában, aztán mosolyra erőltetve ajkát, válaszolt a kérdésekre. Meg -kellett igérnie, hogy minden héten legalább egy levelet ír az ügyvédnek -s karácsonyra, ha törik-szakad, fölkeresi őket Pesten. Farkasék is -hasonló fogadalmat tettek s tervbe vették, hogy még a nyár folyamán -felrándulnak Ungba, ahol Kardos ügyvédi irodát nyit. Samu majd a -vasútnál várja őket, körülkocsikáztatja a városon, bemutatja annak -nevezetességeit s végül megvendégeli őket a saját házában! - -A hangulat lassan vígabbra fordult, különösen, hogy a többi vendég is -beérkezett. Kelemen egy nagy okmány-tárcával lepte meg Samut, akinek -azonnal hóna alá kellett venni a széles portékát, meglátni, hogyan -illenek össze. A próba jól sikerült: a fiu alakja e komoly fiskálisi -tényező révén megnőtt és megtekintélyesedett. Bükkös egy kötet -Heine-verssel ajándékozta meg barátját, akit csak azért nem szeretett -valami nagyon, mert mindig egyforma utakon járt és egy élő előjegyzési -naptárhoz hasonlított, ahová minden óra rendeltetése előre volt -bejegyezve. A versek, úgy vélte, majd kissé üdébbé és könnyelműbbé -teszik. Még Szakáll is gratulált: de ő már irigyen, neki fájt, hogy más -is tanul, iparkodik s megelőzi, hacsak két lépéssel is az életben. Az -ügyvéd annál melegebb kivánságokkal bocsájtotta útnak, sőt még a kedvenc -pipáját is reá erőszakolta. - -– Vidéki ügyvéd nem lehet el pipa nélkül, amice, – mondotta, – ez -tekintélyt ád, bizalmat kelt és a szunyogok ellen is megvéd! - -– A vacsora! – szólt be a szép asszony a dohányzóba s azzal a jókedvü -társaság áttódult a tágas ebédlőbe. - -Pompás búcsúlakoma várt Samura, akinek minden tiltakozása dacára a -főhelyet kellett elfoglalnia. Ami még soha nem történt meg vele, az ma -bekövetkezett: még bort is kellett innia, hogy a ház tagjaival és a -tiszteletére összegyülekezett vendégekkel koccinthasson. Később beszédek -is kerekedtek, az ügyvéd, Kelemen, Bükkös egymásután keltek föl és -köszöntőket mondottak az új Justinianusra. Majd őt kivánta a társaság -hallani. Mit tehetett, fölállott s belekezdett nevezetes beszédébe, -amely ott rejtőzött a fekete kabátja szárnyaiban. Nagy figyelemmel -hallgatták, a közepéig el is jutott, de itt elfogta az érzékenység s a -búcsúzást félbe kellett szakítania, mert különben menten elpityeredik. - -– Éljen! éljen! – harsogták Farkas és Bükkös, látva, hogy mindjárt baj -lesz s ezzel a beszéd point nélkül be is végződött. Senkisem haragudott -érte, a fiúk körülsereglették az ifju ügyvédet és koccintottak vele, ő -pedig elkeseredésében fenékig ürítette ki a díszserleget. Ez nagy adag -volt, pillanatra szédülni kezdett tőle, de aztán csakhamar magához tért, -jókedve kerekedett és ok nélkül mindenen kacagott. A nevetése furcsa -hangokból állott: mintha vascsöveket kopogtattak volna meg, amelyek -tompán, szaggatottan feleltek s ez annyira mulattatta a nagy társaságot, -hogy egyre azon voltak, hogy Samu kacagjon. És Samu készségesen -engedelmeskedett, kacagott, nem szégyelte magát, örült, hogy -mulattathatja a hölgyeket és urakat és csöppet sem sértődött meg, mikor -a többiek sorra próbálták sajátos nevetését utánozni. - -– Nem jó, nem jó! – kiáltott ilyenkor. – Igy csak én tudok kacagni… ha! -ha! ha! Igy van jól! - -És mindnyájan tapsoltak és nevettek, hogy a könnyeik csurogni kezdtek. - -Vacsora után kiszállították az asztalokat, félretolták a székeket és -táncolni kezdtek. Samunak is táncolni kellett, bár sejtelme se volt a -mulatásnak erről a neméről. De nem akarta a tréfát elrontani, azért -vígan ugrált jobbra-balra, mint a bakkecske, közbe nagyokat botlott s -egyszerre – zsupsz! – elcsúszott, elvágódott és a zongora alá gurúlt. -Nagy nevetés közt húzták ki, ő is kacagott, mikor egyszerre tekintete -kabátjára esett és észrevette, hogy a karja végighasadt! - -Első pillanatra rémület vett rajta erőt, szeme előtt fölvillant a -szigoru Spitz Rafael alakja, de a következő percben már kiegyenesedett, -büszkén nézett körül és így szólt: - -– Az enyém! Most már elszakadhat, mert egyedül az enyém! - -És szívét a tulajdonjog gőgös érzése először hevítette, lelke előtt a -vagyon ereje ekkor villant fel első ízben: egy kettéhasadt Ferenc -József-kabát ujjainak alakjában! - -Igy telt el a búcsúzás estéje. - -Hajnal felé a társaság útra kelt. Samu kezet csókolt a kisasszonyoknak, -mély köszönetet mondott az ügyvédnek s végül Laura asszony elé járult. - -– Isten megáldja! – nevetett rá a még mindig szép asszony és aztán egyet -gondolva, megcsókolta a zsidó fiu homlokát. - -– Éljen! éljen! – nevetett, tapsolt a fiatalság. - -Samuval forgolódni kezdett a világ. Soha őt még asszony, az anyján kívül -meg nem csókolta: a homloka égett, a szíve ki akart ugrani helyéből, azt -hitte, hogy fölemelkedik az égbe, de csak ezt tudta mondani: - -– Köszönöm, köszönöm… Kérem. - -Még a hűvös kertben is ezt hajtogatta, még az utcán is és bár sötét volt -körülötte, azt hitte, hogy napfényes mezőn jár. - -– Köszönöm, köszönöm – motyogta, míg a többiek egymást lökdösve, -elfojtottan kacagtak. - -Kelemen, Bükkös és a többiek elkísérték az Andrássy-útig, ott elváltak -tőle és nyugodalmas jóéjszakát kívántak neki. - -De Samu nem feküdt le. Szeméből kiszállt az álom, a vére lüktetett a -szokatlan mulatságtól. Úgy gondolta, hogy még jó lesz egy kicsit a friss -levegőn maradni. - -Egy ideig ott állt a széles út szögletén, elnézte a sarki rendőr -mozdulatlan alakját, aztán a kis mellékúton kopott házáig baktatott, -majd visszafordult, ahonnan jött és lassan, nagyokat botolva visszament -a barátságos ház elé, hogy még egyszer titokban, némán búcsút vegyen -tőle. - -Rideg és néma volt minden, nyirkos tavaszi éjszaka fogta körül a fákat, -a szél egyet-egyet lökött a zöldülő lombokon. A barátságos házban egyik -lámpa a másik után aludt el, a cselédszoba lakói is már nyugovóra -tértek. Az égbolt peremén keskeny, alig látható szürke sáv tünt föl. - -Szemben a rácsoskapuval, a túlsó oldalon kis pad állott. A fiatalember -arra ült le, kalapját maga mellé tette és meredt szemét a sötét házra -szögezte. Csak bámult, bámult maga elé, visszaidézte azt a sok lepörgött -napot, amelyet e falak közt eltöltött és egyszerre azon vette észre -magát, hogy szemeiből megindulnak a könnyek és patakként áztatják az -arcát. Nem tett ellenök semmit, átengedte magát az érzéseinek – hiszen -most már ember volt, a maga ura, aki megengedheti, hogy érzései -legyenek. - -Egy óráig ült így némán, az árnyék által eltakarva; – a házban már sehol -egy gyertya sem égett. Samu feje kábult volt, a szeme káprázott. -Néha-néha pillái le is csukódtak, de aztán a szél megzörgette a fákat, -ez a zaj fölébresztette. Ilyenkor szeretettel nézett az előtte elterülő -sötétségre és elmosolyodott. Egyszerre aztán erősebb neszre riadt föl: a -barátságos ház kertajtaja kinyilt s valaki kilépett rajta. - -Samu meghökkent: nem volt bátor természet s azért első pillanatban igen -megijedt. Istenem, ha most valaki leütné, soha senkise tudná meg, hogy -ki volt a tettes… Csöndesen odalapult a padhoz és elővette a tollkését, -hogy legalább némi védelme legyen. Vacogó fogakkal vetett kémlő -tekintetet a kisurranó alakra, amely gyors léptekkel fordult balra. - -Férfi volt; amennyire a sűrü homályban látni lehetett: magas és izmos. A -padon ülőnek pillanatra úgy rémlett, hogy Bükkös volt. - -– Te vagy az, Pál? – kérdezte Samu szívdobogva, alig hallhatóan. - -Nem kapott választ, úgy látszik a szél elkapta szavait. - -Az éjjeli vándor alakja gyorsan suhant tova. - -– Pál, te vagy az?! – szólt utána a remegő Samu még egyszer. - -Semmi válasz. Újra csönd lett. A rejtélyes alaknak már a lépései sem -hallatszottak. Kardos lassan magához tért és eszébe jutott, hogy Bükkös -vele együtt ment el a nyaralóból, épp úgy, mint a többi vendég, ő tehát -nem lehetett az éjjeli sétáló, hacsak, miután a sarkon egymástól -elbúcsúztak, vissza nem fordult. De miért tért volna vissza? - -– Talán a kertész volt, – gondolta el magában a bojtár. – Vagy talán, -meglehet, csak álmodtam… Sokat is ittam a nehéz borból, – tette hozzá -aztán és újra rámeresztette tekintetét a barátságos házra, amely -csöndesen, békésen, becsületesen nyugodott az öreg platánok karjai -között. - - - - -VII. - -A szép tavaszi reggeleket Szakáll arra használta volt föl, hogy a -kertben föl- és alájárva tanuljon. - -Ő volt az első, aki a házban fölkelt s munkához látott. Százszor és -százszor sétálta körül reggeliig a kert kavicsos utait, a jogi tételeket -raktározva be mindig fogékony fejébe. Foglalatoskodását nem zavarta -senkisem, a barátságos ház lakói, az igazat megvallva, nem is nagyon -törődtek vele, hogy Szakáll már hajnalban könyvvel kezében jár-kel, nem -is irigyelték érte, de valami nagyon meg se csodálták. Csak egy lélek -volt, akiben ez az örök szorgalom és állandó munkálkodás tiszteletet -ébresztett s hónapok óta egyre nagyobb rokonszenvet keltett: a kis -Hortense. - -Miután messze állott attól, amit tudásnak és komolyságnak neveznek, -lelke kétszeresen nagyra becsülte, sőt csodálta a fiatalembert, aki -merőben más volt, mint bárki a házban. Apja mindig arra tanította -Hortenset, hogy nyilt szívvel közeledjen mindenkihez; így cselekedett -Szakállal is. Föntartás nélkül bámulta szorgalmát, kitartását, -akaraterejét és ezzel együtt okos, hideg szemét, gondolkodó homlokát, -amelyet másnak, szebbnek, tartalmasabbnak látott, mint a ház többi -lakója. Szakállt senkise szerette igazában az épületben s ez még -közelebb hozta alakját Hortense szívéhez. A kis leány üldözött embert, -az elhagyottat látta benne, s úgy gondolta, hogy neki kell kipótolnia -azt a gyöngeséget, amellyel a többiek a fiatal jogásznak adósak -maradtak. Már az első perctől kezdve, hogy Szakáll elmagyarázta neki a -tudás, az iparkodás köznapi tételeit, hideg, de következetes pályáját, -rokonszenvvel fordult ez új eszmekört jelentő ember felé s ez a -ragaszkodás az idők folyamán egyre nőtt, mert Szakáll nemcsak beszélt, -hanem cselekedett is; vastürelemmel és kitartással építette élete -egyenes falait s egyre magasabban járt a fogalmak és tételek -birodalmában. - -Ha Szakáll nem volt a társaságban, a többiek rendszerint gunyolódni -szoktak volt fölötte és céltáblául vették tudás-szomját, amelyet -akarnokságnak minősítettek. Hortensenek sokszor fájtak e támadások, de -nem felelt rájuk semmit, csak két érzés fejlődött ki benne révükön: az -egyik a csöndes harag azok ellen, akik szerinte méltatlanul bántották a -szegény iparkodó jogászt, a másik, ezzel kapcsolatban, a szeretet, amely -titokban, lassan, de egyre színesebben fejlődött ki lelkében Szakáll -iránt. Ezt az érzését – amely erősen hasonlított az intézeti lányok -rajongására az első professzor iránt, – senki sem sejtette, s ő maga is -alig akarta, merte tudomásul venni, még kevésbbé mások előtt -megnyilatkoztatni. Ha Szakáll beszélt, alig tudott ránézni, még a -legegyszerübb dolgokat is félszegen mondotta el s gyakran ok nélkül -zavarba jött. Csak akkor volt nyugodt, ha vacsora vagy ebéd után az úri -szobába mentek át, ott leültek, a leányok kézimunkát vettek elő, az -asszony olvasott, a fiatalember pedig egy másik sarokban a könyveket -bújta s ő néha reávethette tekintetét s elnézhette komoly homlokát, -izgatottan csillogó szemét, amely mohón, a kincskereső szívósságával, -falta a betüket. Ilyenkor úgy érezte, hogy csak ő tudja méltányolni ezt -a lenézett, kigunyolt, okos fiút s ez még egyszer, rövid idő alatt, -felül fog emelkedni valamennyiükön s akkor boldogok lehetnek, ha szóba -áll velök. - -Szakáll a maga részéről keveset foglalkozott a leánnyal, csak annyit, -mint a többiekkel s nem alkotott magának képet, tulajdonképpen -Hortensenek mi a róla való véleménye? Élete keretébe a leány nem -tartozott szorosan s így csak annyit beszélt vele, amennyi éppen -szükséges volt. És Hortense sem iparkodott előre lépni, szerényen -megvonult a háttérben s csak a lelke melegsége vette állandóan körül a -fiatalembert. Látva, hogy Szakáll milyen korán kelő, a leány meghozta a -legnehezebb áldozatok egyikét, s hogy mintegy megmutassa az ifjúnak, -hogy ő komolyabb és szorgalmasabb, értékesebb a többinél, ő is már -hajnalban talpon volt. Nagyon nehezére esett ez az elhatározás, mert -azelőtt, ha lehetett, délig is aludt, de azért vitézül kiállta és -kakasszóra kiugrott az ágyból. - -Szakáll egy nap éppen a fák közt bolyongott és az egyházjogot böngészte, -mikor egy női alak jelent meg a terrasz lépcsőin. A jogász eleintén oda -sem ügyelt, azt hitte, valamelyik tévedésből korábban fölkelt cseléd jár -arra, de azután megpillantva, hogy a hölgynek napernyő van a kezében és -virágos kalap a fején, érdeklődve ment közelébb. - -– Ah! Hortense! – szólt egyszerre meglepve, mert alig akart rövidlátó -szemének hinni. – Ilyen korán már talpon? - -– Igen, – felelt egy csöppet elvörösödve a leány, – elhatároztam, hogy -nem mulasztom el a szép tavaszi reggeleket. Kár lenne ezt az időt -átaludni. - -– A reggelek bizony szépek, – felelte Szakáll, aki, jóllehet, már -hajnalban mindennap künn járt, soha még egy napfölkeltét, erdő-ébredést -meg nem figyelt. – Ilyenkor van a legnagyobb csönd és ilyenkor -legvilágosabb a fej! - -Elhallgattak, Szakáll a könyv lapjait pörgette. - -– Sétálni megy? – kérdezte a fiatalember. - -– Igen, kigyalogolok a vasutig és onnét vissza. - -A jogász biccentett fejével és így szólt: - -– Az emberek nem is tudják, mit mulasztanak az alvással. Ezeket a -reggeli órákat ráadásnak kapjuk a sorstól, már mint azok, akik meg -tudjuk előzni halandó társainkat. - -– Igen, – felelte Hortense, aztán egy kis csönd után a kezét nyujtotta. -– A viszontlátásra. - -– A viszontlátásra, Hortense. - -A leány karcsu alakja, rózsaszínü napernyője eltünt a kapu mellett. -Szakáll egy pillanatig utána nézett, aztán tovább olvasta az -egyházjogot. - -A leány kisétált a fasoron át a vasutig, kíváncsian nézte el, a reggeli -gyorsvonatok hogyan robognak ki és be a parányi őrház mellett, aztán -visszafordult és hazatért. A fiatalember még ott sétált a platánok -között. - -– Szép volt? – kérdezte Szakáll, aki éppen egy definiciót mormolt maga -elé. - -– Szép, – mosolygott Hortense. – Ezután minden nap korán fogok kelni. - -– Igen helyes, – bólintott a fiatalember és tovább sétált, ujjain -számolgatva el a Graczián előtti gyüjteményeket. - -A leány egy pillanatig habozott, aztán fölment a terraszra. A szokatlan -séta jó étvágyat keltett benne s már nagyon szeretett volna reggelizni, -de látva, hogy Szakáll még csüggedetlenül sétál tovább a fák közt, -elszégyelte magát. A jogász még korábban kelt s a sétához tanult is, -mégsem éhes – mennyivel több akaraterő és önmegtartóztatás lakik ez -ifjúban! És Hortense némán türte az éhséget, bár kincset adott volna egy -darab kenyérért, s csak akkor látott a reggelihez, mikor a jogász betéve -tudta a Graczián előtti gyüjteményeket, ami pedig nem csekély dolog, -miután maga Walter már harminchét ilyet sorol föl. - -Következő napon Hortense újra hajnalban kelt föl, ismét sétára indult s -újra nemes önmérsékléssel türte az éhséget. Harmadik, negyedik nap -szintén megmaradt ez állásponton, ötödik nap azonban, amint -felöltözködött és a kertbe akart indulni, rákezdett az eső. Már az -éjszaka fülledt volt a levegő és most a cifra rézcsatornák patakokban -öntötték a vizet. - -Szakáll a csukott terraszon ült és a könyveit forgatta. - -– Ma nincs séta, – szólt Hortensenek, mikor az szomoru arccal toppant be -a verandára. – Kár volt korán fölébredni. - -– Már megszoktam a jókor való kelést, – füllentett a kis leány, pedig -nem úgy volt: mindennap teljes lelki erejére volt szüksége, hogy az -álmokat leküzdje. – Nevetek magamon, ha elgondolom, hogy azelőtt néha -délig is aludtam. - -A fiatalember ránézett és nem felelt. Most vette először jobban -szemügyre a barátságos házban való tartózkodása alatt Hortenset s úgy -vélte, hogy nemcsak kedves, de szorgalmas kis lány is. Hizelgett neki a -tudat, hogy nyilván ő járt elől a jó példával, s azért egy pillanatra -megfeledkezett a tanulmányokról és tekintetét a leány karcsu termetére -függesztette. - -Hortense kezébe vette az asztalon fekvő jogi könyvet. - -– Ezt mind meg kell tanulni? – kérdezte a nehéz fóliánst lapozva. - -– Ezt mind, – hagyta helyben Szakáll. – De ez csak egy tantárgy s talán -épp a legkönnyebb. A többi még terjedelmesebb és sokkal nehezebb. - -– Az „Egyházjogtan Kézikönyve“, – olvasta el Hortense a címet. – -„Különös tekintettel a magyar állam egyházi viszonyaira…“ Ez tényleg -nagyon nehéz lehet, – tette hozzá megszeppenve a minden oldalról -feléjevillanó latin nevektől és idézetektől. – Szabad egy kicsit néznem? - -– Csak tessék, kisasszony, – felelte a fiatalember pápaszemét -megtörölgetve. - -Hortense lapozott, aztán találomra elkezdett olvasni: - -– A honor azon megtiszteltetésben áll, melyben az egyház a kegyurat, -mint különös jótevőjét részesíti; ezen tiszteletbeli jogok között -azonban csakis a honor processionis sarkal a közönséges egyházjogon, a -többiek a patricularis jog és szokásnak folyományai és aszerint -itélendők meg, számíttatnak pedig oda 1. jus vagy honor listrae… - -Nem értett belőle egy szót sem: még azt se tudta, mi az a kegyúr, -nemhogy azt, mi a honor processionis és a honor listrae… És ez csak pár -sor volt a könyvből, hát még az egész munkát betéve tudni és a latin -idézeteket megtanulni! Nagy tisztelettel nézett föl Szakállra. - -– És maga… ezt mind tudja? – kérdezte félénken. - -– Körülbelül mind, – bólintott a jogász, mintha azt mondaná, hogy tudja, -hány almafa van a kertben. – Próbálja fölnyitni a könyvet valahol és -kérdezzen ki. - -Hortense nem akarta elhinni, az elolvasott pár sor oly titokzatosan, oly -érthetetlenül csengett fülében, hogy elképzelhetetlennek látszott, amit -a fiatalember mond. Fölnyitotta egy helyen a könyvet. - -– A metropoliták külön nemei és e hatalom természete egyáltalán, – -olvasta el a fejezet címét. - -Szakáll azonnal elkezdte recitálni. - -– A metropolitai hatóság folyománya a pápai főnökségnek, melynek némely -jogai különféle fokozatban egyes oly egyházakra szálltak át, melyeknek -püspökei többi püspök-társaik között külön egységi gyúpontot képezvén, -lassanként azok fölé kezdtek emelkedni… - -A leány szédülve nézett a fiatalemberre… Milyen más, mennyivel különb -ember ez a többinél, akik folyton csak zongoráznak, beszélgetnek, -pipáznak és semmi egyébbel nem gondolnak! - -– Ez… ez nagy dolog, – mondotta végre büszkén. - -Szakáll mosolygott. - -– Csak szorgalom, – jegyezte meg, de azért jól esett neki az elismerés. - -Az eső elállott, az égbolton már csak bárányfelhők maradtak. - -– Most megyek sétálni, – szólt Hortense, még mindig megilletődve és -búcsúra nyújtotta kezét. - -Szakáll egy pillanatig gondolkodott, aztán a könyv után nyúlt. - -– Viszontlátásra, Hortense, – mondotta nyugodtan. – Remélem, máskor is -kihallgat? - -Ezután, amikor elindult hazulról s ha visszatért, a leány pár percre -megállt a kertben s kikérdezte Szakállt. Hortense mindig elcsodálkozott -ennyi tudás és szorgalom láttára. Össze-vissza kérdezte a fiatalembert, -a könyv elejéről, végéről, de Szakállt nem lehetett megfogni, amit -egyszer a fejébe raktározott, azt a safe deposit-nél szívósabban őrizte -s nem volt az a hatalom, amely tőle elrabolta volna. - -Egy szép tavaszi reggelen Szakáll így szólt a sétára induló leányhoz: - -– Kedvem volna ma egy kissé sétálni. Megengedi, hogy elkísérjem? - -– Szívesen, – felelt Hortense kifeszítve ernyőjét. – Kimehetünk a -Rákosig. - -– Helyes, veszem a kalapomat és megyünk. - -Elindultak végig a virágos köröndön, ki a jegenyefasoron át a vasuti -töltésnek, ahol a fővárosi élet már befejeződött s csak veteményes -kertek és apró nyaralók következtek. Ember csak kevés járt erre, azonban -a kertekben ingujjas napszámosok dolgoztak, kalapáltak, javítgattak, a -kerítéseket mázolták. A vasuti sorompónál pár percig várakozniok -kellett, most száguldott át a délről jövő gyorsvonat. - -– Még nem is jártam erre, – szólt Szakáll, szorgosan véve szemügyre -mindent. – Érdekes, milyen közel van ide a város és mégis milyen más, -mennyivel természetesebb erre minden. Még virágokat is lehet látni. - -– Várjon, majd künn a Rákosnál. Oh! Mennyi nefelejts van a partján! - -– Az messze van még? - -– Csak jőjjön és ne féljen. - -Szakáll nevetett, hosszu idők óta talán először. - -– Nem félek, – szólt, – eleget gyakorlom magam a járásban. - -Kíváncsian nézegetett körül a salátás földek közt és így folytatta: - -– Ezeknek a telkeknek rövid idő alatt nagy értékük lesz. A főváros -közvetlen közelében fekszenek, meghatározott útvonal mellett; biztos, -hogy a város erre fog terjeszkedni. Ha az embernek pénze volna, szépen -kereshetne mellette. - -– De miért terjeszkedne erre a város? – kérdezte Hortense. - -– Mert máshova nincs útja. A víz mellett, mint évszázados tapasztalat -mutatja, egy város se akar elhuzódni. Ez olyan atavisztikus félelem, -mint a hogy a ló még ma is menekülni próbál, ha valami zaj vagy -ismeretlen tárgy megriasztja; mint az őserdőben, ahol a futással -kikerülte a párducot vagy a kigyót; hm. Az emberek azt hiszik, hogy a -víz elöntheti őket, ma, a legtökéletesebb vízművi védekezések idejében… -A bika még ma is rátámad a piros színre, mert évezredek előtt az erdőben -ez a szín a tigrist jelentette neki. Nos. Mi sem tudjuk magunkat egészen -emancipálni az őskori érzések és félelmek alól és ezért a városok a -folyókkal ellenkező irányban terjeszkednek, vagyis errefelé, ahol most -járunk. Pest a Dunapart mellett ma is még csak annyi területet foglal -el, mint száz év előtt. - -– A maga figyelme mindenre kiterjed, Péter, – szólt a fiatal leány. – Én -azt hiszem, magából egyszer nagyon híres ember lesz. - -– Oh, hol vagyok én attól? Én csak a kötelességemet akarom teljesíteni. -Azért, hogy tanulok, még nincs jogom várni, hogy kiváltságos sors jut -osztályrészemül. Mások is iparkodnak és tökéletesitik magukat, ha ezek -mind híres emberekké válnának, szűk lenne Magyarország a nagy emberek -számára. - -Hortense megrázta a fejét. - -– Nem, higyje el, maga más, maga különb, mint a többi ember: okosabb, -erélyesebb, egyenesebb… és bizonyosan boldogulni is fog. - -Egy ideig hallgattak, aztán a leány így szólt: - -– És akkor biztosan elfelejt majd bennünket. - -Szakáll tiltakozott. - -– Hogy tételezheti föl? És miért? Az emlékezetem nem olyan rossz. - -– Az sokszor nem az emlékezőtehetségtől függ, – felelt a kis leány -elhatározással. – Sok ember büszkévé lesz, gőgössé és nem akarja, hogy -eszébe jussanak azok, akikre nincs szüksége, akik kicsinyek, akik… akik… - -– Nos, akik? - -A leány nem fejezte be a mondatot. - -Lassan kiértek a Rákoshoz. Itt már faluvá vedlett a főváros: a -homokbuckákba csak egy-egy kunyhó, ócska csárda ékelődött, a patak medre -fölött ütött-kopott híd húzódott el. A part mellett egypár szomoru fűz -álldogált és csöndesen nézte, hogyan szaladnak el a habok a lecsüngő -ágak közt. Egy helyen vízáradásos terület volt, abban száz és száz béka -kuruttyolt. - -– Mennyi béka! – szólt Szakáll meglepődve. - -– Nézze a nefelejtseket, – mutatott Hortense egy fák közé zárt helyre, – -csupa kékség végig a part! - -– Csakugyan, – hagyta helyben a fiatalember. – Úgylátszik, nem kellenek -senkinek. - -Hortense leszaladt a víz mellé és teleszedte a napernyőjét mosolygó -nefelejtsekkel, aztán kettőt-hármat összekötött egy fűszállal és Szakáll -gomblyukába tűzte. - -– Legalább nem sétált hiába, – mondta, és ami még levél, elmorzsolódott -virág a kezében maradt, azt a vízbe dobta és gyerekes örömmel nézte, -hogy úszik lefelé. - -Reggeli ideje volt, mikor visszaértek a barátságos házba. - -Ezek a séták később gyakrabban megismétlődtek. A ligetet és annak minden -zúgát Hortense jól ösmerte, s mintegy csöndes megállapodásként sorra -mutatta be barátjának. Egyszer kisétáltak a zöld lombok közé ékelt -lövöldébe, ahonnét vasárnaponkint nagy puskadurrogás hallatszott, aztán -a kavicsbányákhoz, amelyeknek apró köveit hosszu, fekete vonatok -cipelték be a városba, majd a Páskál-malmot csodálták meg, ezt a -várszerü ócska szerkezetet, amely boldog nembánomsággal élte világát, -mintha alig puskalövésnyire tőle nem gőzmalmok hengerei, küllői alkotnák -meg a lisztet, – más napokon kivonultak a vasúti töltésre, s onnét -nézték, hogyan gyakorlatoznak a katonák, sőt egyszer Palotáig is -elmerészkedtek és útközben kóbor oláhokkal találkoztak, akik -tiszteletükre megtáncoltatták a medvéjüket. - -Szakáll lassanként megszokta, hogy a délelőttjét Hortense-zal töltse el -s szinte megkívánta társaságát. A fiatalembernek tetszett az a -tisztelet, mellyel a leány reá és akaraterejére fölnézett; az első -kapocs, amely benne kifejlődött, mint sok más, hasonló esetben: a -hiúságé volt. Később a megszokás fejlesztette benne e viszonyt, s -hozzájárult az a mindenkit megérintő tudat, ha van valakink, aki életünk -iránt érdeklődik és sorsunkat a szívén viseli. Mikor reggel lement a -kertbe, a leány már várt reá, ha este a dohányzóban ült és éjfélig, -gyakran azon túl is, a könyveket bújta, Hortense hűségesen kitartott -mellette és bár a kisleány szeme majd leragadt és alig beszéltek -egymással tíz szót, mégis addig ébren maradt, míg Szakáll be nem fejezte -tanulmányait. A fiatalember nem hozott hasonló áldozatokat, ő inkább -csak engedte, hogy szeressék, hogy gondját viseljék s megelégedett vele, -hogy ez kellemes érzést ébreszt benne. Önző természet volt, aki mindent -a maga és a célszerűség szempontjából fogott föl és világért túl nem -lépte volna e határokat. Hortense volt az első élő lény, akivel, hogy -úgy mondjuk, fényüzésből beszélt, aki bizonyos szórakozást jelentett -neki, aki nem volt számára kenyér és víz, levegő, vagy az élet -fönntartásához szükséges más cikk, hanem szines virág, amelyet csak -azért teszünk az íróasztalunkra, mert üde és illatos: egyéb hasznunk nem -lehet belőle, minthogy a szép és a kellemes hangulatát ébreszti bennünk. -Ez az új tényező egy ideig föl tudta kelteni érdeklődését és lekötötte a -gondolatait. Annyi sok száraz betü után jól esett egy kis életet, egy -csöpp színt látnia, éreznie, hogy tudásán kívül is lakik benne valami, -ami értékessé, színessé, kellemessé teszi az életét. - -Anélkül, hogy mélyebbreható gondolatokkal foglalkozott volna, átengedte -magát ennek a jóleső hangulatnak és megfürdött abban a melegben, melyet -a leány szeretete feléje sugárzott. Ezek a kellemes percek nem kivántak -lelki áldozatot, sem meg nem rázkódtatták, sem örvénnyel nem -fenyegették; kár lett volna vakon elmenni mellettük. - -Hortense gyakran maga is érezte, hogy Szakáll lelkében nem tud maradandó -emléket állítani s ez elszomorította. Ilyenkor csöndesen félrevonult, de -nem lázadt föl a sors ellen, úgy érezte, hogy ennek így kell lennie: -némely ember osztályrésze a szenvedés, s mentől jobban tiltakozik -ellene, annyival inkább rabjává válik. A bánat országába Szakáll nem -követte el, s az egész házban csak egy ember volt, aki meg tudta érteni, -hogy szenved: ez Kelemen volt. Ő látta, hogy a kis leány szíve gyakran -vergődik kétségek között, remeg s ez mindig elszomorította. A szerelem, -amely első perctől fogva lelkében a leány iránt fölébredt, nem veszett -ki belőle s ezt a megismétlődő bánatos képek, a szenvedés rajzai még -csak fokozták. - -Egy napon Kelemen a kert egyik padján találta Hortenset, aki a lombok -közt, mozdulatlanul, lehunyt szempillákkal ült. A leánynak ez volt a -kedves helye, ahol elrejtve, meg nem zavarva engedhette át magát csöndes -szerelmes gondolatainak, amelyeknek még fájdalma is édes volt. A -fiatalember odalépett melléje és halkan reászólt: - -– Hortense. - -A leány megrezzent és rávetette ijedt tekintetét, majd ideges pir -szaladt végig még az imént sápadt ábrázatán. Érezte, hogy Kelemen a -szívébe látott s ez keserüséggel és haraggal töltötte el, mert lelke -érzéseit a saját szentélyének tartotta, ahová idegennek nem volt joga -belépni. - -– Mit kíván? – kérdezte tekintetét elfordítva a fiatalembertől. - -Kelemen szavakat keresett. - -– Hortense, – szólt tétován, – én érzem, látom, hogy ön… szenved. Az -arcára van írva, minden mozdulata elárulja. Az ön lelke… - -A leány fölállott, szemében a harag könnycseppje csillant meg. - -– Ne bántsa az én lelkemet, – szólt hidegen. – Én sem bántom a másét. - -– Ne magyarázzon félre, – folytatta a fiatalember szégyenkezve, – nem -akarok kíméletlen lenni, nem akarok a belső életébe avatkozni, én, én -együtt érzek önnel és… - -Hortense sóhajtott és kezet nyújtott Kelemennek. - -– Ha velem érez, – szólt megbánva ridegségét, – akkor ne bántson… és -maradjon jóbarátom. Isten vele, – tette hozzá csöndesen. - -A szegény fiu megalázva, összetörve ott állt még egy percig, nem tudott -mit mondani. Hortense lassan fölment a házba és leült az ablak mellé, -ahová a közeledő nyár minden pompája: szinek, illatok, hangulatok -verődtek be. - -Kelemen nem tudta, mit csináljon, a szíve sajgott és a fejében -kalapácsok dolgoztak, amelyek összetörték önérzetét és apró, nevetséges, -ügyefogyott embert alkottak belőle, aki fölött egy szárnylegyintéssel -tért napirendre a sors. Ott állott a maga tehetetlenségében, -lealázottságában, végtelen szegénységében, amely senkit nem érdekelt e -földtekén. Az a láng, amelyről azt hitte, hogy életét meg fogja -világítani és föl fogja melegíteni, eltünt, kihunyt s ami reá várt, az a -rideg, fanyar éjszaka volt, telve némasággal és ürességgel. És mindez -égzengés, földindulás nélkül intéződött el, mint a legapróbb -macskakölyök pusztulása, mint egy magától értetődő hétköznapi dolog, -amely egy hangyának az útját sem változtatja meg. - -Ott állt, tétován, még egy félóráig a vidám sárgarigók, a buján illatozó -virágok közt és olyan kábult volt, hogy csak nagysokára találta meg a -kalapját és a sétabotját. - -– Hova lett Kelemen? – kérdezte ebédnél Farkas. - -Senkise tudott választ adni, Kelemen eltünt, elveszett és többé a -barátságos házba nem vetődött el. - - - - -VIII. - -Egy napon Szakáll kisétált Hortense-zal a rákosi rétekre. Napnyugta -volt, szép, langyos befejezése egy csöndes nyári napnak, amely még a -kopott kavicsbányákat és a vakondturásos legelőket is föl tudta -frissíteni és kiszínezni. El voltak fáradva a hosszu gyaloglástól és -leültek egy ákác alá, amelynek lassan mozgó lombjai közt a nap -sajátságos árnyéktáncot járt. Némán ültek egymás mellett, aztán a leány -egyszerre megszólalt. - -– Péter, – mondta mintegy megfeledkezve mindenről s nem tudva -ellentállni a benne küzdő érzéseknek, – ne hajítson el magától, ne -tiporjon el egy szegény kis leányt. - -Megijedt, amint e szavakat kimondta, az elsóhajtott mondat akarata -ellenére tódult ajakára. - -Szakáll is meg volt döbbenve és zavartan nézett reája. - -– Mért gondolja ezt rólam? – szólt nyugtalanul. - -– Nem, nem, bocsássa meg, – dadogta Hortense rémülten, – nem azt akartam -mondani… Ne értsen félre… Milyen együgyü is vagyok! - -Nem bírta tovább, egyszerre sírni kezdett, hangosan, fájdalmasan, mint a -beteg gyermek. - -Szakáll tétován állt előtte, érezte, hogy mondania kell valamit, ez a -mélységes fájdalom megrémítette hideg lelkét. - -– Hortense, – szólalt meg végre, – kedves Hortense… - -A leány felszökött helyéről. - -– Ne mondjon semmit, – könyörgött könnyeit fölszárítva, – ne hallgasson -reám, felejtse el, amit mondtam… oly gyermekes vagyok. - -– Engedje meg. - -– Nem, nem, – ellenkezett a kis leány, – én tudok, értek mindent… és én -nem is vagyok rá érdemes, hogy valaki szeressen… Ne beszéljük erről. - -Fölemelte a napernyőjét és visszafelé indult. - -Egész úton nem szóltak egy szót sem. A leány sietett, az arca sápadt -volt. Szakáll idegesen követte, de nem tudta, mit mondjon. Mikor már -közel jártak a kerthez, a fiatalember még egyszer megpróbálta, hogy -beszéljen. - -– Hortense, – szólt nyugtalanul, – engedje meg, hogy válaszoljak. - -De a leány riadtan sietett tovább és kipirulva érte el a ház kapuját. - -Másnap reggel a fiatalember hiába várta rendes társát. Elmúlt hat óra, -hét és nyolc, de Hortense nem jelentkezett. A reggelinél is csak egy -percre találkoztak, aztán a leány ismét visszavonult anyja szobájába és -délig nem mutatkozott. Szakáll megpróbálta, hogy tanulással üzze el a -gondolatokat. De ma a munka nem ment. Míg azelőtt a tételek a csik -gyorsaságával szöktek fejébe, ma csak a szeme látta a betüket, az agya -nehezen értette meg őket. Már késő este volt s alig valamit tudott -végezni. - -Szakáll azt várta, hogy a következő napig megváltozik a helyzet s reggel -már ötkor lent sétált a fák között. De Hortense most se jött le s így az -ifjúnak nem maradt más hátra, mint a könyvekhez fordulni. Vasakarattal -látott neki a törvényeknek, de a betük összeszaladtak előtte és a feje -zúgott. - -– Bolondság, – dörmögte és a kút alá állott és hideg vizet huzott a -fejére, abban a reményben, hogy ez föl fogja frissíteni agyát. - -Hiába volt ez is, a feje zavarodott maradt és undorodott a tanulástól. -Bement a városba, szokása ellenére egy kávéházba is beült, hogy a -nyüzsgő sokaság, a tarka képek eltereljék gondolatait, de mikor délután -visszatért a barátságos házba, első tekintete megint csak a terraszra -esett: nincs-e ott a leány? Nem volt ott és Szakáll kedvetlenül vetette -magát az egyik karosszékbe. - -Vacsora után az ügyvédné zongorázott és Farkas hegedült hozzá, míg -Hortense az egyik ablakfülkében ült. Szakáll odament hozzá, és melléje -telepedett. - -– Miért kerül, Hortense? Vétettem maga ellen? – szólt zavartan, most -érezve először, hogy elfogódott. - -A leány ki akart térni a válasz elől, de a fiatalember szeme -reászegeződött. - -– Én nem kerülöm, – felelt végre Hortense elvörösödve, – és ön nem -vétett semmit. - -Szakáll tovább folytatta a kérdezést. - -– Mért nem jöt hát reggel le a kertbe? - -Hortense egy ideig hallgatott, aztán meghajtotta fejét. - -– Kívánja? – mondta végre lassan. - -– Kívánom, – szólt Szakáll nyugtalanul. - -– Akkor hát le fogok jönni, – felelte Hortense. - -Másnap tényleg már korán reggel ott ült a terraszon és napernyővel -kezében várta a fiatalembert. - -– Elkísér? – kérdezte félénken nyújtva kezét. - -– Igen, úgy mint azelőtt… Kár volna a mi barátságunkat megszakítani, -hiszen már összeszoktunk, Hortense. Nem tudom belátni, mi rossz van -benne, ha két fiatal lelket baráti kötelék fűz össze? - -Elindultak s csak tizenegy óra felé tértek vissza. Egész úton kizárólag -köznapi apróságokról beszélgettek és mind a ketten kerülték a minapi -tárgyat. Délután Hortense bement a városba, ahol különféle vásárolni -valója volt. - -– Elkísérem, – szólt Szakáll s együtt járták végig a boltokat. Az egyik -rövidáru-kereskedésben a segéd nagyságos asszonynak szólította a leányt, -aki elsápadt s alig tudta kifizetni a portékáért számított nyolcvankét -krajcárt. A hosszú úton visszafelé Hortense nem mert ránézni Szakállra, -aki csöndesen mosolygott magában. - -Ezután gyakran megesett, hogy a fiatalember délutánjait a leány -kíséretében töltötte el, s vacsora után is megtörtént, hogy -fölhasználták a szép időt, kiültek a kertbe s a holdat meg a csillagokat -nézték és az elkésett bérkocsik robogását hallgatták. - -Egy napon aztán Szakállal rettenetes dolog történt. - -Az egyetemi év vége beköszöntött s a fiatalember kollokválni ment be a -főiskolára. - -A professzor, aki nem volt éppen a legjobb kedvében és különben is -félelmetes szigoruságáról volt híres, sehogy sem elégedett meg a -fiatalember tudásával és mint mondani szokás: nem fogadta el -kollokviumát. - -Ez a dolog a bomba gyorsaságával és erejével csapott le Szakállra. Egész -életében szorgalmas diák volt, akit a tanárok mintaképnek emlegettek, -meg volt eddig minden kvalifikációja, hogy sub auspiciis regis végezze -el tanulmányait s a miniszter küldötte huzza az ujjára a gyémántgyűrüt… -És most egyszerre nem volt kielégítő a kollokviuma s ezzel meg volt -jelölve az útja a hanyag, a léha diákokhoz, akiket egész életében -gyülölt, mint az istenadta művész a kontárokat. - -Nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, megdöbbenve, elkábulva sietett a -teremből a távozó tanár után. - -– Nagyságos uram, – hebegte ijedten, – én nem értem… - -– Én értem, – felelt gúnyosan a megszólított. – Ön nem készült el. Ez -nem olyan ritka eset, humillimus. - -Otthagyta a faképnél és Szakáll kétségbeesve nézte, hogy tünik el -professzora alakja a folyosó kanyarulatánál. - -Nagysokára tudta csak magát összeszedni és leforrázva, lehajtott fővel -hagyta el az egyetemet. - -Teljesen érezte hibája súlyát s a friss levegőre érve, azt is kénytelen -volt beismerni, hogy a tanárnak igaza volt: öt kérdést is kapott és csak -egyikre tudott úgy ahogy felelni, a többiekre kusza választ adott, sőt -volt olyan kérdés, amelyre adós maradt a magyarázattal: rettenetes! - -Hogy történhetett ez? - -Szeme előtt egyszerre feltünt Farkas Hortense képe s a következő percben -már harag öntötte el egész valóját. Igen, ez a leány volt az, aki miatt -lassan, szinte észrevétlenül lelépett a tanulás mesgyéjéről, aki a -könyvei lapjai közé ékelte magát, s elhódította tőle a tudást, a -szorgalmat, aki miatt a legkényesebb pontján, az önérzetén, a -büszkeségén, a vasakaratán kapott érzékeny csapást. Ő, Szakáll Péter, -akinek lelkében már mázsaszámra álltak a szellemi kincsek, egyszerre -fittyet hányt nekik, elpártolt tőlük s most a legjobb úton van, hogy el -is pazarolja valamennyit! Ő, aki azt hitte, hogy iparkodása nem ismer -gátat, hogy összegyüjt minden összegyüjthetőt, hogy a hangya -szorgalmával építi meg jövendőjét – ő pár hét alatt messze esett -mindettől és rálépett arra az útra, amely az utált, a lenézett -proletáriátus felé vezet. - -Az arca kigyúlt a lealázottságtól, a szégyentől, s gondolatai tovább -szövődtek: látta magát, mint nyomoruságos adóhivatalnokot vagy írnokot -az Isten háta mögött, egy hervadó asszony oldalán, mert a köztük levő -korkülönbség alig volt két esztendő, látta a nyomoruságot, mert Farkas -dr. pusztuló vagyoni viszonya nem volt előtte titok, és látta, hogyan -foszlik szerte-széjjel egész élete, hogyan válik sárrá a -kincsgyüjteménye és dől össze egy hidegen, biztosan, szépen fölépített -pálya, amely Isten tudja, a mai léha világban, ahol oly kevés a képzett -ember, hová vezetett volna! - -Megrázkódott és végigsimított homlokán, mintha gonosz álmot akarna -elüzni. - -Nem, nem, ennek nem szabad, nem lehet megtörténnie, amire kicsi -gyerekkora óta lázasan, fáradtságot nem ismerve készült, nem szabad -elpusztúlnia, ilyen olcsón magát egy Szakáll nem adja. - -– Nem engedem! – kiáltott föl csaknem hangosan és keze ökölbe szorult. - -Arcán harag és elszántság látszott, egy dada, aki apró gyerekeket -vezetett sétálni, megpillantva sötét ábrázatát, gyorsan az út tulsó -oldalára sietett… De ő észre se vette, tovább ment, dörgő léptekkel, -kipirult arccal s szította magában az elhatározást, hogy véget vet e -veszedelmes állapotnak, hogy visszatér régi tervéhez, életéhez, acélos -akarattal építi tovább pályáját s akármennyire is próbálja a sors, nem -fogja őt leigázni tudni. - -Félóra múlva már kijegecesedett benne a hideg, könyörtelen akarat, mely -gyerekkora óta hűséges társa volt s hajnalban az ágyból kizavarta, a -könyvekhez láncolta, a szorgalmát ellenőrizte, a lelkét bilincsekbe -verte. - -– El fogok költözni az ügyvédtől, – állapította meg magában, – el fogok -költözni, haza fogok menni és helyrehozom az elmulasztottakat. Nincs -semmi kedvem, hogy úgy éljek és úgy végezzek, mint Kelemen, Sárosi és -Bükkös urak! Erősebb leszek a vasnál és érzem, hogy győzni fogok! - -Gyalog ment ki a ligetbe. A hosszu séta alatt lecsillapodott, mikor -hazaért, már csak nagy fáradtságot és elkedvetlenedést érezett. - -Hortense vacsora után odaült hozzá az ablakfülkébe. - -– Valami baja van? – kérdezte, észrevéve, hogy viharfelhők torlódtak -össze. - -Szakáll megrázta a fejét. - -– Semmi, semmi, – válaszolta idegesen. - -A leány hallgatott egy kis ideig, aztán így szólt: - -– Én látom, hogy valami kellemetlenség érte… mért akarja előttem -eltitkolni? - -A fiatalember elfordította tekintetét: - -– Semmi se történt, – felelte, – éppenséggel semmi… Nem kell aggódnia -miattam. - -Aztán látva a leány kérdő pillantását, hozzátette: - -– Ön mindent kissé tuloz… Megnyugtathatom, hogy semmi rendkívüli nem -esett meg velem, az ilyen csekélységek szóra sem érdemesek, higyje el. - -– De mégis… - -– Semmi, semmi, – fejezte be Szakáll nyugtalanul. - -A leány ránézett, aztán elhallgatott és némán foglalt helyet a -karosszékben. - -Bükkös Pál a zongorához ült és néhány akkordot játszott a Beethoven -hegedühangversenyéből. - -Az ügyvéd előkereste hegedűjét és belekezdett az első tételbe. - - - - -IX. - -Beköszöntött a nyár: a természetnek a forró, szines napsugár dacára -káprázatnélküli, komoly korszaka. A munka meghozta gyümölcsét: a -földeken aranysárga, nehéz kalászok reszkettek, itt-ott már a -cséplőgépek dolgoztak, ezer és ezer verejtékező munkásember fáradott az -élet aratása és berakása körül. A tavaszi sejtelmek és hangulatok -elmultak, amerre a szem látott, minden az élet, a valóság volt, a -termetes szénaboglyák, a lábukon álló rozstáblák, a gazdag keresztek, az -érő gyümölcsfák. Aki a szabadban járt most, nem foglalkozott -ábrándokkal, mint a kikelet napjaiban, nem kalandozott a bárányfelhők -között, nem kísérte könnyü szívvel a lepkék vidám utait, hanem komoly -tekintettel vizsgálta, mennyi törekvés és erő halmozódik össze a kenyér -megalkotása körül; hogy fizet a kétségeskedő reménnyel elültetett mag és -mennyi nyugalom, az alkotás mily biztos öntudata ömlik el a földeken. -Komoly és mégis egyszerü volt ez a kép, a valóság színeivel megfestve, a -lét gyökérszálaival fonódva össze, az erőt, az életet, a munkát és annak -sikerét jelentve. - -Ezek a gondolatok foglalkoztatták Bükkös Pált, amint egy nyári nap -délutánján kivetődött a ligettől puskalövésnyire fekvő szántóföldekre. - -A fiatalembernek, mint már hetek óta gyakran, ismét rossz napja volt. - -Délután künt volt az ügyvédnél és ebéd után leült a két leánynak -zongorázni. Hortense azóta, hogy Szakáll megmagyarázta neki a zene -fölösleges voltát, nem érzett nagy hajlandóságot a muzsikához és hacsak -lehetett, elkerülte a zongorát. Viszont Bükkös meg akarta győzni a -leányt nézete helytelenségéről és azért végigjátszotta neki mindazokat a -darabokat, amelyeknek csöndes melankóliája hatással szokott lenni a -fiatal kedélyekre. - -– Van-e egy kedves dala? – kérdezte Hortensetől. - -– Nincs, – felelt a leány gyorsan. - -Bükkös egy percre abbahagyta a zongorázást. - -– Ez nem lehet, – mondta mosolyogva, – mindenkinek van egy kedves -dallama, vagy akkordja, ahogy jobban szereti az egyik színt a másiknál, -az egyik virágot a másiknál. Maga most nem mondja a valóságot, Hortense! - -A leány elpirult. - -A fiatalember hangosan nevetett. - -– Lássa, hogy félre akart vezetni? – mondta diadalmasan. – Az arca -elárulja… Nem tud maga hazudni, kis Hortense. És ime, milyen vörös lett, -milyen vörös! - -Hortesne ki akart szaladni a szobából, de a fiatalember utána sietett és -megfogta az ajtónál. - -– Engedjen el, – szólt a leány duzzogva. - -Egy percre közel ért egymáshoz az arcuk és Bükkös érezte a leány hajának -selyem érintését. Meglepve nézett rá és tágra nyitotta szemét, mint -amikor valaki először látja a természet eddig ismeretlen kincsét. - -– Engedjen el, – ismételte Hortense és kivonta a fiatalember kezéből -karcsu ujjait. - -Bükkös nem ellenkezett s szabadon bocsátotta rabját, aki gyorsan -kisiklott az ajtón. Az ifju meglepve nézett utána. - -– Pál, – szólalt meg Ibolya az ablak mellől. - -A fiatalember megrezzent és végigsimított homlokán. - -– Parancsoljon, – mondta gépiesen és az ablakhoz ment. - -Ibolya sápadtan állt előtte, az ajka remegett. - -– Nem szükség, hogy annyira érdeklődjön Hortense zenei hajlandóságai -iránt, – mondta idegesen. - -Bükkös összeharapta ajakát. A fagyos hang, a gőgös mozdulat -kellemetlenül érintették, mintha napsugaras vidéken járva hirtelen egy -barlang hideg lehellete csapta volna meg. - -– Maga féltékeny? – kérdezte azután gúnyosan. - -A leányt bántotta a lenéző hanghordozás, amellyel Bükkös a szavakat -mondotta. - -– Az vagyok, – felelte élesen és az ablakhoz fordult. - -A fiatalember egy ideig hallgatott, majd így szólt: - -– Akkor féltékenynek kell lennie a napsugárra, a zöld fákra, a tarka -virágokra, az egész világra, mert abban is gyönyörködöm. - -– Meglehet, – felelte Ibolya hidegen. - -Nem szóltak semmit, később Bükkös odaült a zongorához és elkalandozott -billentyüin. De mialatt játszott, egyre érezte az Ibolyával lejátszódott -jelenet kellemetlen mellékízét, amely eléje írta, hogy többé nem szabad, -többé nem a lelke korlátlan ura és nyárspolgári szabályok bilincseibe -van verve. Abbahagyta a zongorázást és a kalapja után nyúlt, a levegő -füllesztő volt a szobában. - -– Kimegyek egy csöppet sétálni, – szólt Ibolyához és be sem várva -feleletét, eltünt a kertbe vezető lépcsőkön. - -Künn derekán állott a nyár, a fiatalember átérezte a munka apoteózisát s -a szíve elkomorodott, mert látta a maga kicsiségét és gyöngeségét. -Körülte minden erős, következetes, diadalmas volt, az utolsó buzakalász -is az élet sikeréről, a kiküzdött diadalról beszélt, csak ő volt még -mindig ott, ahol pályája kezdetén s lelke ahelyett, hogy színesedett -volna, lassan megkopott és elhervadt. - -A délutáni jelenet csak véletlen kifejezése volt annak, ami a Bükkös -lelkében már hetek óta zsongott és napvilágra kívánkozott. Eleinte -titokban, de aztán ismételten és gyakrabban találkozott azzal a -gondolattal, amely most még határozottabban rajzolódott meg előtte, hogy -a leány már nem érdekli úgy, mint annak előtte, hogy betelt vele és a -viruló orgonavirágból hervadt szagu haraszt lett. - -Ibolyával való viszonya elérte volt tetőpontját, kielégítette minden -várakozását, vágyát s nem tudott új szinekkel szolgálni. Minden ízében -ismerte ezt a sajátságos lényt, a lelke ott állt előtte, mint egy -preparátum a górcső alatt, nem volt semmi titka, amelynek nyitját ne -tudta volna, nem volt semmi színe, amelyet alkotó elemeire ne lett volna -képes bontani. A leány karaktere már rég nem volt rejtélyes előtte, -tisztában volt vele, hogy egy gyönge női lélekkel áll szemben, amelynek -szüntelen hullámzása tulajdonképpen épp oly egyszerü s folyton -megismétlődő tény, mint ahogy a nyárspolgár nap-nap után ugyanabban az -órában kel föl, ugyanabban az órában ebédel meg s ugyanabban az órában -tér nyugovóra. Azok a szüntelen változó érzések, amelyek a leány -lelkéből fakadtak, már nem tudták vonzani, betéve ismerte apályukat és -dagályukat s annak szabályait, és tudta, hogy mindez csak káprázat, -túlérzékenység. Az elmélyedés óráiban egyre gyakrabban vette tudomásul, -hogy csak egy érdekes, de nem rendkívüli lélekkel van dolga, amely -elpazarolta apró kincseit – csillogó, de javarészt értéktelen -csecsebecséket – és most szegényen, kifosztva áll előtte. - -Néha elszégyelte magát, mikor e gondolatok mesgyéjére tévedt és szidta -magát a hálátlanságért. - -– Milyen nyomorult is vagyok! – sóhajtotta ekkor őszinte szívből és -megfogadta, hogy továbbra is hű és meleg érzéssel fog viseltetni Ibolya -iránt, akinek élete talán legtisztább napjait köszönhette. - -Pár hétig ura is maradt akaratának, gyöngéd volt a leány iránt, meg -akarta neki mutatni, hogy szereti, megbecsüli, a tenyerén hordozza, de -mindez csak rövid ideig tartott, ismét a kimerültség és rosszkedv vett -erőt rajta s kénytelen volt belátni, hogy a leány már nem tudja -érdekelni, mint annakelőtte s a lelke új élet, új szín után vágyakozott. - -– Tartalmat az életemnek! – könyörgött a sorshoz és epedve nézett körül -a világban, a földeken, réteken, várva, honnét emelkedik föl az a -tényező, amely megváltsa kétségeitől. - -Álmatlan éjszakákon már azt is elhatározta magában, hogy véget vet ennek -a hazugságnak, bevallja aljasságát, leleplezi belsejét és aztán kivert -kutyaként kalandozik el a világba, de utóbb, találkozva Ibolyával, nem -volt lelke, hogy bevallja, ami szívében forrong és tovább fűzte a hamis -képek rajzolását. Ilyenkor megint csak oda lyukadt ki, hogy tűrni fog, -hogy megadja magát a sorsnak, nem gondol semmire, férfiasan viseli a -következményeket, ha le is roskad súlyuk alatt. És úgy cselekedett, -ahogy elgondolta: tetette a vidámságot, tisztelte Ibolyát, mondva -csinált szeretettel simogatta meg selymes haját. De mikor esténkint -elhagyta a barátságos házat, a lelke, amely nem tudott szín és illat -nélkül létezni, amely egész életében csak előre rohant, mindig -változatosat, szépet, érdekeset keresett, föllázadt és a kétségbeesés -árnyképeivel öntötte el benső világát… Megborzadt arra a tudatra, hogy -így kell élnie: tartalom, hangulat, akarat nélkül és véresre harapta -ajkát. Ilyenkor izgatottan fogadta meg, hogy mégis mindent elmond -Ibolyának és megszabadul e hamis regénytől, amely lidércként feküdt a -mellén. Most érezte csak, hogy sohasem szerette a leányt igazán, hogy -csak a sajátossága, a különös lelki élete vonzotta, hogy a kíváncsiság -ejtette tőrbe, és mikor ki volt elégítve a hiúsága, többé nem talált -kapcsot, amely őket egymáshoz füzze. - -Mind e gondolatok, amelyek fölött eddig sikerült napirendre térnie, most -újra fölelevenedtek előtte, amikor végigjárta a szántóföldeket, ahol -minden szorgalomról, hitről, munkáról, nyugalomról beszélt neki. -Gyülölni szerette volna ezt a csöndet, ezt a teremtői fenséget, amely -hidegen nézett le tehetetlenségére és mégis irigyelte, egész nagyságában -átérezte és százszor meg százszor szembeállította a maga törpeségével. -Mennyi békesség, mennyi tökéletesség, mennyi dicsőség! És az ő lelkében -mennyi gyöngeség, kishitüség, elernyedés! Ajakösszeszorítva végezte el -az összehasonlítást és mint már annyiszor, ismét elhatározta magában, -hogy most már véglegesen rendezi a dolgait, visszatér, s elmondja -Ibolyának mindazt, ami hetek óta a lelkében viharzik. - -Mikor visszafordult a város felé s már az utolsó veteményes-kertnél -járt, ahol ingujjas bolgárok ásóval, késsel, hengerrel préselték ki a -földből a lelket, messziről egy kék napernyős hölgy közeledett feléje, -nyomában két szerteszéjjel futkosó ölebbel. - -Bükkös kíváncsian nézett a távolból közeledő alak felé, – erre hölgyek -nem igen jártak, – mikor az egyik kutya széles jókedvvel száguldott -feléje s csaknem a vállára ugrott. - -Cigány volt, az ügyvédné kis patkányfogója, amely dacára annak, hogy nem -volt zenebarát és Bükkös zongorázása közben síri hangon üvöltött, mégis -ragaszkodott a ház vendégéhez. - -A két öleb Farkasnét kísérte, – a fiatalembernek egyszerre villámként -futott az agyán keresztül, hogy az anyának fog mindent elmondani, ez -lesz a leghelyesebb s úgy vélte: a legkíméletesebb mód és alkalom is. - - - - -X. - -Az ügyvédnének rossz napja volt, a feje egész délelőtt zúgott s azért a -szabadba ment, hogy kisétálja kellemetlen gondolatait. - -Az éjjel álmában önmagát látta volt, mint hófehér, fagyos matrónát – s -ez a kép nem akart eltávozni mellőle. Az öregségtől mindig félt, s azért -az álom hatása alatt a tükör elé ült, hogy meggyőződjék róla, küszöbön -áll-e már a néma vendég? Tényleg ott állt. Amikor a csillogó üveglapba -tekintett, Farkasné a hajában itt-ott ezüstszálakat fedezett föl s ez -még jobban elkedvetlenítette. Egy év óta már szükség volt rája, hogy -ollóval távolítsa el a szomorú hírnököket, de azok újra visszatértek és -makacsul jelentették a téli felhők érkezését. - -Délben az asszony odaállt az ura elé, a vállára tette a kezét és így -szólt: - -– Ha egyszer őszinte választ akarok megkapom öntől? - -Farkas nevetett, de aztán meglátva felesége sápadt arcát, komolyabb lett -és aggódva nézett az asszonyra. - -– Tudja, hogy mindig őszinte vagyok, – mondta csöndesen. - -Az asszony megfogta az ura kezét. - -– Ne nevessen ki, ha bolondságot mondok… Őszintén feleljen: öregszem én? - -Az ügyvéd elmosolyodott, azt hitte, hogy valami kellemetlenségre kell -előkészülnie s most, ime, a kozmetikára tértek át. Megsimogatta az -asszony haját és mosolyogva így szólt: - -– Nekem maga mindig szép marad, Laura. - -Az asszony kedvetlenül fogadta az udvariasságot. - -– Hogy öregszem-e csakugyan, azt kérdeztem? Erre kértem őszinte válaszát -s ön kitér előle. - -Farkas nevetett. - -– Egyszer mindnyájan megöregszünk, – mondta könnyedén. – Semmi se tart -örökké… nem bizony. - -Tréfa volt, de az asszonyt érzékeny ponton találta, az arca elkomorodott -és a szíve megtelt keserüséggel. Az ura kitérő válasza tulajdonképp -igenlő felelet volt, hangosabb és szigorubb, mintha tizenkét esküdt -kiáltotta volna feléje. - -Nem szólt többet, délben nem evett, délután visszavonult szobájába és a -múltban már itt-ott ismételten fölbukkant gondolataival foglalkozott: -hogy nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, hogy az életből -semmi emléke sem maradt s a léte egy nagy, jeltelen, egyforma sikság, -amelyen hervadt leveleket kerget a híves őszi szél. Nem lázadt föl a -keserü valóság ellen, a sors nem tanította meg, hogy akarata és -ellentállóképessége legyen, elszomorodva vette tudomásul, és úgy érezte, -hogy tulajdonképpen elhibázta volt az egész életét. Hogyan kellett volna -megcsinálnia, – maga se tudta, csak annyi volt bizonyos, hogy nem így, -nem ily olcsón, nem ily színtelenül, hanem másképp, más szinektől -övezve, más érzésekkel ötvözve, más gondolatokkal zománcozva. A lelke -azt sugta neki: „az életet soha nem ismerted igazán“, a szíve azt -tolmácsolta: „soha nem bocsátkoztál bele mélységeim tanulmányozásába“ s -egész benseje tiltakozott ama langyos, köznapi megitélés ellen, amelyben -egy hosszu élten át volt része… És hogy elmúlt az ifjúság, hogy -elszaladtak a napok vacsorafőzés, gyerekápolás, regényolvasás közt! Ime. -Este van és nem volt nappal. - -Délután az asszony előhivta két kis kutyáját s kiment velük sétálni a -liget felé. Kint több ember járt, amint óhajtotta volna s azért tovább -haladt a kültelkek felé s lassan a szántóföldek közé tévedt, ahol -Bükkösre akadt. Mikor meglátta a fiatalembert, első percben -bosszankodott, mert jobban szeretett volna magára maradni gondolataival, -hiszen ez az ember is eszébe jutatta azt a házat, amelynek csöndes, -füllesztő barátságosságától egy-két órára meg akart szabadulni. De -kitérni, visszafordulni nem lehetett s azért kedveszegetten fogott kezet -Bükkössel s együtt mentek tovább, kifelé. - -A társalgás eleinte erőltetett volt, az asszonynak nem volt sok -hajlandósága, hogy csevegésekbe bocsájtkozzék, Bükkös pedig azon -jártatta az eszét, hogyan terelje a maga tárgyára a beszéd fonalát. Pár -szót mondtak el közömbös dolgokról, értéktelen apróságokról, aztán az -asszony megkérdezte a fiatalembertől, hogyan vetődött erre a járatlan -útra? - -Bükkös megrezzent. Ez a kérdés éppen vágott. Végre tehát itt az alkalom, -hogy mindent elmondjon és összetörje az arany játékszert. Ránézett -Farkasnéra, aki fáradtan jártatta tekintetét a földeken. - -– A gondolataimat rendezgettem, – mondta a fiatalember, újra és újra -küzködve magával, vajjon tényleg feldöntse-e a kártyavárat? – és úgy -éreztem, erre legjobb hely a szabad természet, amely a maga -egyszerüségével, józanságával a legokosabb választ adja. Hiszen itt -nincs hazugság, társadalmi kényszer és főleg nincs relativ szempont, -hanem megy minden a maga istenadta utain. A legbölcsebb ember sem tud -olyan találó megoldással szolgálni, mint egy hűvös patak, vagy egy -árnyas völgy. - -Érezte, hogy amit elmond, félszegen, ostobán hangzik s ez haraggal -töltötte el. Ő, aki mindig közvetlen és természetes volt, most egyszerre -alakoskodni és kertelgetni volt kénytelen, ő, aki nem félt soha a világ -itéleteitől, ime, hazugságokban keresett menedéket. Való természete, ez -a dacos, színes és mégis hideg jellem, tiltakozott a megalázás ellen, az -arca kipirult. Egyszerre izgatott lett, a szeme előtt vörös színben -táncolt minden, megundorodott a gyávaságától. - -– Nem mondom helyesen, – folytatta nyugtalanul, – el akarom csavarni a -valóságot, langyos megoldásban próbálok kiegyezni, holott az igazság -egészen más, sokkal bántóbb, durvább, kellemetlenebb, de legalább -őszinte! Mért járok hát a helytelen uton? Mért köntörfalazok, mért -ámítom magamat és a világot? Ez gyávaság és esetlenség, elodázás, de nem -megfejtés! - -Az asszony meglepve nézett reá. A fiatalember hangosan, szinte dühvel -beszélt, mintha túl akarná harsogni a lelkében zsongó, ellentmondó, -opportunus érzéseket, amelyek le akarták csillapítani. Farkasné nem -értette a hirtelen hangváltozást, de Bükkös égő arca és szilajon -szökellő tekintete sejttették, hogy komoly esemény van készülőben. - -– Senki nem kényszeríti reá, – szólt végre az ügyvédné, – hogy hazudjon -vagy kitérjen. Előttem mindig őszintén beszélhetett s remélem, hogy a -jövőben is úgy teszi. - -– Őszintén, igen őszintén! – kapott a szón a fiatalember. – Oh, hogy -szomjazom egy kis őszinteségre! Milyen boldog vagyok, hogy egyszer -kibeszélhetem magamat, úgy, ahogy érzem! úgy, ahogy kell! - -Megragadta az asszony kezét és hálás csókkal illette. Az ügyvédné -csodálkozva vonta ki ujjait az ifju kezéből, amely forró volt, mint a -zsarátnok. - -– De ne itéljen el, – folytatta Bükkös izgatottan, – ne szakítson félbe, -ne akarjon eltántorítani, ne próbáljon megvigasztalni. Ezt meg kell -igérnie! - -Farkasné ránézett a jogászra. - -– Megigérem, – mondta közömbösen. - -Bükkös biccentett a fejével és tovább beszélt. - -– Akkor hát figyeljen reám… Egy veszni készülő, szerencsétlen, jó és -gonosz embert lát maga előtt. Jót abban az értelemben, hogy képes volnék -egy szép eszméért, akármilyen csekély legyen az, vonakodás nélkül -meghalni, gonosz vagyok, mert önző a szívem és csak a saját érdekét -nézi, úgy ahogy azt az Isten minden élő lénybe, a legkisebb virágba, a -legapróbb állatba beleoltotta. Bűn ez? Emberi fölfogás szerint igen s -azért bűnös, aljas, nyomorult vagyok. Egy könnyelmü jellem, mondja a -világ s néha úgy érzem, hogy igazuk van, néha azonban ki szeretném -kiáltani, hogy mindenek fölé a saját lelkünk, a saját meggyőződésünk, a -saját boldogságunk, a saját belső világunk való! De akárhogy van is, így -vagy úgy, ebbe az életbe belenyugodni nem tudok, ez a… - -Ránézett Farkasnéra, aztán hirtelen félbeszakította magát és így szólt: - -– Szerettem az ön leányát, Ibolyát, és ő is engem. Igen, ezt tudnia -kell. Az ő érzelmei nem is változtak, de én bennem kiégett a láng, -elveszett egy hiu ábránd. Eh! nyomorult vagyok, nyomorult! – fejezte be -nyugtalanul a mondatot. - -Farkasné meglepetve nézett Bükkösre. - -– Ibolya önt szerette? – kérdezte csodálkozva. - -– Igen, – hajtotta meg fejét a fiatalember. - -Csönd támadt. - -Az asszony most nézte meg először életében közelebbről Bükköst: vajjon -ki az, aki az ő leánya szívét lebilincselni tudta? A fiatalember eddig -csak mint árnyék suhant el előtte, mint a többi vendég, aki mind oly -egyforma volt, egyforma virágokat, cukorkákat hozott és együgyü bókokat -mondott. De ebben csalódott, ez más volt, másnak kellett lennie, hogy a -tartózkodó, ingatag kis leány érzelmeit lekösse, ez fölébe emelkedett a -többi kedves nullának, akik csak mosolyogni, szivarozni, és adomázni -tudtak. Ibolya nem volt közlékeny természet, s nem az a lélek, akit -egykönnyen meg lehetett hódítani. A leány a legtöbb embert csöndesen -elkerülte, modorukkal, hangjukkal nem tudott rokonszenvezni, sok embert -szigorúan is itélt meg, egy különös mértékkel, amely a rendkívülit, a -tisztultat, a nemesebbet kereste, de nem találta meg. És ez a fiu meg -tudott felelni vágyainak? - -Bükkös érezte, hogy az asszony vizsgálat alá veti, s az arca kigyult, -így még férfiasabb, őszintébb, közvetlenebb volt. Szigfridi szépségét a -környezet is kiemelte: a hunyó nap ráöntötte piros varázsát és a -nyugodt, békés táj hálás háttér volt az ifju izgatott mozdulataihoz, -türelmetlen szavaihoz. - -– Ibolya szereti önt – ismételte az asszony. – És én nem tudtam ebből -semmit, nos és olyan rövid idő alatt ennyire jutottak? - -– Igen, – felelt Bükkös lázasan. – Elmondjak mindent, ecseteljem, hogy -csak a sajátságos, nyugtalan lelke érdekelt, hogy nem volt bennem erő -leküzdeni az érzést, hogy megismerjem ezt a csillogó játékszert s végül, -nos, hogy egy nap kiábrándulva állapítottam meg, milyen nyomorultul -gondolkodom? Engedje ezt el ma nekem, eleget szenvedtem miatta. - -Az asszony tovább fürkészte a fiatalember arcát. - -– De valami mélyebb vonzalom mégis csak fejlődött ki önök közt? – -kérdezte halkan. – És valami okának mégis csak kellett lenni, hogy a -dolog megszakadjon? - -Bükkös nyugtalanul rázta meg fejét. - -– Nem tudom, nem emlékszem már. Az egész oly gyors volt, mint egy nyári -vihar, mint egy mámoros perc, amelynek kezdetére és végére ki tudna -emlékezni? Hogy vonzott-e valami komolyabb érzés hozzá? Igen, -bizonyosan… Hiszen tartalmat kerestem az életemhez! - -Farkasné újra ránézett a fiatalemberre. - -– Tartalmat? Kinek az élete nyujtja azt? - -Eszébe jutottak délelőtti gondolatai, egész élete, amely símán, -egyszerüen, tartalom nélkül siklott el mellette s nem tudott maradandó -emléket hátrahagyni. - -Bükkös csodálkozva tekintett rá vissza. - -– Hogy lehetne élni tartalom nélkül? – mondotta szemét tágra nyitva. – -Enélkül csak tengődünk, csak nyomorgunk, mint az állatok és nincs semmi -értelme, hogy létezzünk. A földön mindennek van célja s ez adja -tartalmát, az Isten e tekintetben igen gépiesen rendezte be a világot. - -– És mégis mennyien vannak, akik tartalom nélkül fejezik be életüket, – -mondta hűvösen Farkasné. - -Bükkös izgatottan rázta meg fejét. - -– Az nem lehet! Nem. Kell valami, ami reményekkel kecsegtesse lelkünket -és színekkel a szemünket. - -– Erről én nem tudok semmit, – felelt egykedvűen az asszony. - -A fiatalember ránézett. Az ügyvédné szép vonásai, mint egy kámea -illeszkedtek bele a narancsszín háttérbe. - -– És nem is vágyódott utána? – kérdezte kíváncsian Bükkös. - -Az asszony megrezzent. - -– Nem, – mondta hirtelen. - -A férfi megfogta az ügyvédné kezét. - -– Most nem mondott igazat, – szólott határozottan. - -Farkasné arcán pír szaladt végig. Tiltakozni akart, de aztán nem -válaszolt semmit és lassan kivonta ujjait a fiatalember kezéből. - -– Ön is keresi az életben a tartalmat, – folytatta Bükkös. – Tudom jól, -hogy tartózkodása csak palástolása annak a vágynak, hogy valaha életében -egyszer olyan boldog lehessen, mint a fülemile szent Iván éjszakáján, -hogy éljen, lásson és perzselődjön. Én tudom, hogy titkot rejteget a -világ elől, hogy a lelke elégedetlen, türelmetlen, hogy ki akar röppenni -fojtóan barátságos környezetéből, hogy egyszer az igazi örömet és az -igazi szenvedést élvezze, az igazi emelkedést, az igazi esést, az igazi -meleget s az igazi jeges lehelletet: az életet, amely végigviharzik és -végignapsugározik rajtunk s a lélekből kiváltja, kiküzdi mindazt, amit -az Isten ojtott beléje! Mi az ön élete? – hosszu, békés pusztaság, egy -szép, csöndes gépezet, amelyet mindennap ugyanaz a szintelen erő -hajtott, mindennap ugyanaz a környezet övezett s ugyanaz a barátságos -rózsaszínü fény világított meg. A születése, a férjhezmenetele, a halála -tulajdonképp szakasztott ugyanazok az események, s ami köztük esik -sok-sok apró pontocska, amely úgy hasonlít egymáshoz, mint a tojás a -tojáshoz. És ez az élet? Igen, ez a helyes élet, mert következetes, -okos, törvényszerü, – az ember belepusztulhatna mindjárt az első -évfordulójába, fölösleges magát továbbra megerőltetnie! - -Az ügyvédné csodálkozva nézett Bükkösre. Igy még nem hallotta beszélni, -sem őt, sem mást, ily merészen létébe bele nem világítottak, így el nem -mondották azt, ami a szívén rágódott. A fiatalember alakja lassan -megnőtt előtte. - -– Honnét tudja mindezt? – kérdezte egy kis csönd után. - -– Látom, érzem – felelte a férfi – és tapasztalom nap-nap után -mindenütt, mindenkinél, mert nem ön az egyetlen, aki meghunyászkodik s -nem mer igazi életet élni. Százan és százan vannak körötte hasonló -gondolatokkal elfoglalva, de megadják magukat, beletörődnek az igába. Én -is így gondolkodtam, de nem bírtam tovább, megfojtott a tudat, hogy -hazug vagyok s azért eldobtam magamtól, mint egy kigyót, amely -végigsikolva testemen, már a szívembe készült harapni. - -Farkasné elhallgatott. Milyen igaznak tetszett mindaz, amit Bükkös -mondott. Igen, ez az ő élete, tartalom, szín nélküli csöndes pusztaság, -amelynek nincs vihara és nincs forró napsugara, nincs igazi csöndje és -nincs mennydörgése: egy barátságos, szintelen megalkuvás, amely nem -ismer célokat, hangulatokat, elemeket, amely langyos és fakó, -alkalmazkodó és gerincnélküli. - -Egy ideig hallgattak, aztán az ügyvédné így szólt: - -– Ön sajátságos ember, Bükkös… Látszik, hogy ismeri az életet és -okosabban fogja fel, mint én. - -A fülében ott csengett a fiatalember minden szava és most csodálkozott -magán, hogy eddig nem vette észre az ifjút, aki annyira okos, közvetlen -és őszinte volt, hogy szinte megdöbbentette a hallgatót. - -– Igazat beszéltem? – kérdezte a fiatalember és érezte, hogy a válasz -nem lehet tagadó. - -Az asszony sóhajtott. - -– Mi haszna belőle, ha nem mondok ellent? Nos. De ha úgy is volna -minden, ahogy ecsetelte… bele kell nyugodni. - -Szavai, mint egy nemes régi óra szomoru hangja csendültek végig a -pusztaságon. Arcán a bánat tükröződött s megfinomította vonásait: ahogy -ott állt a kihunyó napsugárban, minha a lemondás és szomorúság szobra -lett volna. Bükkös meglepetve nézett reá, a régi asszony helyett egy -más, egy új alak állt előtte, az arcról lepattant évtizedek nyájas -hazugsága, eltünt a sima, hideg álarc s az igaz, a szívet megrezzentő -szomorúságnak adott helyet, amely azt hirdette: „Este van“. Már nem volt -benne leányos báj, nem volt a fiatalság daca vagy keserü megalázkodása, -csak a beteg sóvárgása az egészség, az élet után, amelynél nincsen főbb -kincs a nagyvilágon. Még egyszer élni, még egyszer megfiatalodni, ez a -vágy csillogott ki fáradt tekintetéből s hirdette, hogy mindaz, amit a -fiatalember elmondott, fanyar igazság volt. - -Bükkösben a diadal érzése támadt fel: ez az átváltozás az ő műve volt, -az ő nézeteinek győzelme! Megtérített, visszaadott valakit az életnek, -aki elveszett attól, megihletett, fölfrissített egy lelket, amely szavai -hatása alatt megfiatalodott és a boldogság után sóvárgott. Most ránézett -Farkasnéra. Mennyivel szebb, közvetlenebb így ez a néma asszony, aki -mindig csak sárgafedelü regényeket olvasott, halkan járt a barátságos -házban és fentartás nélkül nyugodott bele az őszbe, a télbe, az olcsó -elmulásba. Ki hitte volna, hogy ilyen erős karakter, hogy képes volt -csöndben, feltünés nélkül leküzdeni azt a fájó problémát, amely Bükköst, -a férfit, már az első alkalommal kétségbeejtette. Sok erő, elhatározás -lakhatik e lélekben, – gondolta el az ifjú, – hogy nem lázadt föl, nem -tört-zúzott, ime, egy ismeretlen kincs, amelyről a világ nem sejtett -semmit s amelyet ő mentett meg a pusztulástól. - -Az asszony tétován nézett maga elé. - -– Kietlen élet ez, – mondta fásultan. - -Bükkös könnyen érintette meg Farkasné karját. - -– Sírja ki magát, – mondta határozottan, – sírja ki magát őszintén, -szívből, igen, és meg fog könnyebbülni. - -Farkasné ránézett és tiltakozni próbált, de ugyane percben már -könnycsepp jelent meg szempilláján s azután az asszony görcsösen kezdett -el zokogni. - -Ott álltak pár percig s a nőből kikivánkozott mindaz a fájdalom, amely -évek óta összegyülemlett s némán szorította össze torkát. Oly jól esett -sírnia, lelepleznie magát; hirdetni azt, amit éveken át megalázkodóan -titkolt el, hogy élni szeret; oly boldog volt, hogy szabadjára -engedhette érzéseit s van valaki, aki igazat ád néki. - -A fiatalember megrezzenve nézte s aztán egyszerre így szólt: - -– Bizonyára volt valaki, akit szeretett, vagy akitől el kellett -szakadnia… nemde? - -Az asszony megrázta fejét és felszárította könnyeit. - -– Nem, nem, soha, esküszöm önnek, soha. És ön az első, az egyetlen, aki -bele tudott pillantani lelkembe… Hogy is történhetett, magam se tudom… -ne ítéljen meg érte. - -Megint elhallgattak, egy sváb kocsija kocogott arra, a gazda kiváncsian -nézte a könnyező asszonyt és a sudár fiatalembert. - -– Forduljunk vissza, – szólt az asszony. – Alkonyodik. - -Visszaindultak a városba, sokáig nem beszéltek egy szót sem. Igy -jutottak a rétekről a ligetbe s az Andrássy-út sarkáig, ahol már égtek a -gázlámpák. - -– Ne mondja ezt el senkinek, – fordult Farkasné kérőleg a diák felé, -mikor már egész közel voltak a házhoz. - -Az asszony visszanyerte nyugodtságát, a szemén is alig látszott, hogy -sírt. - -Bükkös nem válaszolt semmit, csak a kezét nyujtotta az ügyvédnének, aki -könnyen szorította azt meg. - -Bementek a barátságos házba, ahol már vacsorára volt terítve. - -A rendes társaság ült együtt, éhesen, türelmetlenül. A fiatalember -mosolyogva telepedett le közéjük, az asszony a konyha után nézett s -aztán helyet foglalt az asztalfőn. Az izgatottság nem hagyott arcán -nyomot, olyan volt, mint mindig, csöndesen, de azért udvariasan -érdeklődve beszélgetett, elmosolyodott a férje furcsa tréfáin, szemét -sorra fordította a vendégek felé, hogy el van-e látva mindegyikük, maga -is evett, koccintott és vacsora után nyugodtan telepedett le a regénye -mellé. Senki változást nem vett rajta észre, csak Bükkös tudta, hogy ez -a hideg, nyugodt asszony hazudik, hogy szíve kivágyakozik ebből a -körből, hogy mialatt mosolyog és a hajtűjével vágja föl a könyvet, a -bensejében lángok lobognak és indulatok alázkodnak meg, amelyeket csak ő -ismer és ért meg. A fiatalember lelke büszke érzéstől hullámzott. Az övé -volt, az övé, érezte ez a lélek, ő fürkészte ki, ő térítette meg, ő -vette le róla az álarcot, és hosszu hetek óta a Bükkösnek ez volt az -első napja, hogy a szeme felcsillant és a barátságos házból emelt fővel, -önérzetes, dacos öntudattal távozott. - - - - -XI. - -Bekövetkezett a forró nyári időszak. - -Az egyetemi év véget ért s a jogászok hazautaztak, a barátságos háznak -esténként csak egy vendége volt: Bükkös, aki még nem érezett -hajlandóságot, hogy falura menjen. Az első, aki eltávozott, Szakáll -volt. Szinte szökve tünt el a házból, nem mondta meg senkinek, mikor -utazik, éjjel összecsomagolta a holmiját, reggel hirtelen búcsút vett és -már a konfortáblison is ült félelmetessé dagadt könyvgyüjteményével. - -Hortense csak elsápadt és alig tudott szólni, a szíve úgy dobogott, -mikor Szakáll egy napon minden bevezetés nélkül búcsút vett tőle. Meg se -kérdhette a fiatalembertől, kap-e hírt róla, mikor tér vissza. Szakáll a -podgyásza iránt, úgy tetszett, jobban érdeklődött, mint a barátságos ház -lakói iránt. Pár perc és a konfortáblis már el is tűnt a fasorban s a -szegény kis leány megdöbbenve, elnémulva nézett a rozoga kocsi után. - -Szakáll sokáig nem adott hírt magáról. - -Mikor hazaért a kis tót faluba, amelynek minden szöglete, embere, fája -épp oly hideg, száraz és következetes volt, mint jómaga, nagy -megkönnyebbülést érezett s úgy vélte, veszedelemtől szabadult meg. Most, -hogy megmenekült s kissé megnyugodott, látta csak, milyen baj -fenyegette, mily könnyü az embernek az életben elvágódni. A főváros -könnyelmű levegője őt is megérintette volt, egy percre a fejébe is -szállt a mámor s úgy vélte, csak férfias elhatározása tudta a végzetes -hibától távol tartani. Milyen frigy is lett volna az: a leány egy -tanulatlan libácska, majdnem egykoru vele, az ügyvéd tudvalevőleg rég a -tönk szélén áll. Hálát adott az Istennek, hogy elkerülte ezt a -barátságos külsejü veszedelmet és a könyvei közé bújt, helyrehozni a -rosszul sikerült kollokviumot. - -Hortense ezalatt csak várta, várta a levelet, a hírt barátjáról, de -hasztalan. Hiába ült ki délelőttönkint az utca előtti padra és leste a -kocsikat, melyik hozza meg Szakállt, úgy mint azon az esős szeptemberi -napon, mikor az apja éppen vadászni volt és Kelemen ott aludt volt -náluk. Ahány bérkocsi a liget felé ment, mindegyikbe belenézett, de az -egyikben orvos, a másikban ügyvéd, a harmadikban kereskedő ült, – -Szakállt egyik sem hozta. Hortense nem tudta magának megmagyarázni, mi -történt? Egész nap töprengett, mért nem kap hírt? Mért nem ír Szakáll? -Talán a szülei ellenzik tervét s lebeszélték volna? Oh, az nem lehet, az -ifjúnak vasakarata volt. Vagy megbántotta talán? De hiszen mindig -gyöngéd és figyelmes volt iránta, még az elutazás előtti napon is egy -csokor rózsa illatozott a diák asztalán: ő maga vágta minden hajnalban -és dobta be szobája ablakán. - -Végre aztán eltökélte magát, hogy levelet ír Szakállnak és megkérdezi -tőle, mit vétett neki? Elrontott tíz levélpapirost, míg végre úgy -fogalmazta meg az írást, ahogy jónak gondolta, egyszerüen, ostobán, -szomorúan. - -De válasz most sem jött… Még egy kisérletet tett és sürgönyözött neki, -valami jelentéktelenségről, arról, hogy hová küldjék neki a nyaralóban -felejtett holmijait, hogy így feltünés nélkül módot adjon rá a -fiatalembernek, hogy válaszoljon. De a sürgönyre nem érkezett felelet. - -E naptól fogva a leány összecsuklott, elnémult és egész éjjeleken át -álmatlanul hánykolódott ágyában. Tompa fájdalom szorította össze torkát, -a védtelenek, a szegények hallgatag bánata, amelynek forró könnycseppjei -a lélekre hullnak és tüzes esőként perzselnek. Kisértetként járt a -házban, tágra nyílt szemmel nézett maga elé és gyakran nem hallotta, ha -beszélnek hozzá. A szenvedés nyomai külsején is meglátszottak, fogyni -kezdett, meg is csunyult, idő előtt hervadásnak indult. A megaláztatás -nem fájt neki, de a csalódás a szívébe nyilalt, némán, hidegen, mint az -orgyilok. Nagy bánata dacára panaszkodni nem hallotta senki, magába -fojtotta szomorúságát s még az imában se keresett vigaszt, mert amióta -szíve összetört, a hitben való bizalma is megingott. - -Farkas egy nap azon kapta rajta leányát, amint az az ablaknál állt és -kimeredt szemmel bámult maga elé, egy láthatatlan tárgyra. A sápadt arc, -a kifejezéstelen szeme megijesztette az ügyvédet. Ez nem volt a régi -Hortense, ez egy sápadt, kóbor rém volt, amelynek tekintetéből az őrület -villant elő. - -– Hortense, – szólt ijedten Farkas. – Mi történt veled? mi bajod van? - -A leány nem hallotta, hogy hozzá szólnak. - -– Hortense! – kiáltott most föl Farkas kétségbeesve. - -A kis leány lassan megfordult, rája nézett apjára és aztán csöndesen -sírni kezdett. - -– Édes kis Hortense-om, – zárta a karjaiba az apa gyermekét, – mi bajod -van? mi történt veled? beszélj! hiszen ez rettenetes! - -Hortense sokáig nem szólt semmit, engedte, hogy az apja a karján vigye, -mint egy beteg gyermeket s lehunyta fáradt szempilláit. Olyan volt, mint -egy szép halott, aki fölött már napirendre tért a könyörtelen élet. - -Farkas nem kérdezett most már tovább, tudta mi a leánya baja s az ő -szívét is keserűség öntötte el. - -– Te szeretsz valakit, – szólt halkan, – és szenvedsz, oh, szegény kis -Hortense-om, az arcodra van írva minden. - -– Nem… nem, – pihegett fáradtan a leány. - -Az ügyvéd végigsimította a gyermeke arcát. - -– Kis Hortense, szegény kis Hortense, – mondta, mintha csecsemőhöz -beszélne, – az édesapád van itt melletted… a te szerencsétlen öreg -édesapád… aki szeret és kétségbe van esve… Neki megmondhatsz mindent… -Ugyebár szereted azt a fiút? - -A leány kinyitotta szemét, aztán egyszerre urrá lett rajta a gyengeség, -szédülni kezdett és ájultan hanyatlott vissza apja vállára. - -Farkas, aki még nem látott igazán szenvedő lelket, mód nélkül megijedt -és kétségbe volt esve. Gond nélküli, nyugodt életében ez volt az első -szomoru pofon és teljesen megtörte, szinte gyermekes félelemmel töltötte -el. Nagyon szerette a családját és különösen Hortenset, aki épp olyan -nyílt és jószívü, őszinte volt, mint ő. Az életét adta volna oda, ha -letörülheti sápadt arcáról a fájdalmat és újra mosolyogni láthatná a -szegény áldozatot. - -Mikor Hortense elaludt, az ügyvéd elgondolkodott azon, hogy mit tegyen. -Mindig egyenes ember volt s most is úgy cselekedett, még az este leült -asztalához és hosszu levelet írt Szakállnak, amelyben arra kérte, hogy -mielőbb jőjjön fel a fővárosba. - -De a fiatalember nem jött Budapestre. Levélben válaszolt, kimérten, -okosan; felsorolta mindazokat az érveket, amelyek az ily frigy ellen -szólnak, megjegyezve, hogy a leány érdekét viselte szívén, mikor nem -akarta esetleg egy szegény, cifranyomoruságu hivatalnokhoz láncolni. -Neki is küzdelmébe került lemondani, írta, de megtette, mert nem akart -senkit oktalanságba vinni. Köztük egyébként sem történt semmi, fejezte -be sorait – amint látta, hogy a dolog talán komolyabb lehetne, férfiasan -félre állott és felejteni próbált. - -– Nyomorult! – kiáltott föl az ügyvéd, amikor elolvasta a levelet és -életében először érzett gyűlöletet, izzó, vad haragot, amely -megremegtette a szívét. - -Nem volt más orvosság, mint a legkeserűbb: a felejtés. Farkas, aki a -lelkét az élet legapróbb foglalatoskodásaihoz is odacsatolta, aki együtt -érzett még az állatokkal, a virágokkal is, kétszeresen tudta, milyen -nehéz ennek a rideg szónak eleget tenni. De meg kellett lennie! -Nekifogott hát, hogy megkönnyítse a felejtést s úgy ápolta Hortenset, -mint a beteg virágot. - -Az ügyvéd órákig, napokig ült el a Hortense ágya mellett és beszélt neki -mindenféléről, hogy elkergesse a leány szomoru gondolatait; amit tudott -tréfát, élcet, mind fölsorolta neki, énekelt hozzá, erőltetve nevetett -és csak mikor kiment a szobából, a szeme akkor telt meg könnyel. -Rettenetes munka volt, Farkas érezte céltalanságát, de azért nem -csüggedett, mosolygott, fecsegett, táncolt a leánya előtt, közbe pedig a -szíve majd megszakadt. - -Mint a szenvedő gyereket, ő is ajándékokkal próbálta Hortenset -vígasztalni: virágokkal, csecsebecsékkel, ékszerekkel, amelyeket a lány -fáradt mosollyal fogadott el. Egyszer az ügyvédnek eszébe jutott, hogy -kisleány korában Hortense mindig vágyott egy kis ponni-fogat után, de az -anyja félt, hogy a lovak el találják ragadni a gyerekeket s azért az -ajándékból nem lett semmi. Alig hogy ez az emlék végigfutott agyán, az -ügyvéd máris kapta a botját, kalapját, besietett a városba és addig nem -nyugodott, míg nem talált két tarka lovacskát és egy piroskerekü kis -kocsit. - -– Reggel nagy örömöd lesz – szólt estére hazatérve Hortensenek. – Egy -régi vágyad fog teljesedni, de csak úgy, ha most szépen elalszol. - -A szegény kis leányt ez a pár szó rettenetesen felizgatta, egész éjjel -nem aludt, azt képzelte, hogy hajnalra megérkezik az, akit repesve várt, -aki a legnagyobb örömet okozhatná neki. - -Reggelre a lovacskák megjöttek, a kocsi oda állt az ablak alá, egy kis -inas peckesen ült a bakon. - -Odavezették Hortensét az erkélyhez s megmutatták a takaros alkotmányt. - -Az apa kíváncsian várta a hatást, vajjon földeríti-e az arcát? De -Hortense csalódásában szomorúan csuklott össze és nem szólt semmit se. -Azt a fájdalmat, amely az ő szívében lakott, a világ összes tarka -lovacskái sem tudták volna feledtetni. - -Farkasnak a néma szenvedés láttára könnybe borúlt a szeme. Nem bírta -tovább, fáradtan vetette magát egy karosszékbe és ajkáról önkénytelenül -keserü szavak röppentek el. - -– Ne pusztítsd el hát szegény apádat, – nyögte kétségbeesve. - -Csak egy pillanatra feledkezett meg magáról, a következő percben -fölugrott, végigsimította homlokát és mosolygott, de már elárulta magát. -Hortense elsápadt: a szívébe nyilaltak e szavak, amelyekhez hasonló -keserveset sohasem hallott az apja ajkáról. Soha nem látta másnak az -ügyvédet, mint jókedvünek, derült hangulatunak, szinte lehetetlennek -tetszett, hogy ez az ember szenvedni is tudjon. Pedig hogy tudott! Míg -pillanatig a karosszékben feküdt, a szeme körül fekete barázdák -szaladtak szét, az arca viaszksárga lett, megöregedett, a keze remegett. - -Hortense fölébredt fásultságából és szívét komor részvét töltötte el a -szegény öreg ember iránt, aki ő miatta szenvedett golgotai fájdalmat. -Nagyon szerette az apját s ez az érzés most se veszett ki belőle, amikor -már minden fölött napirendre tért. A tört romok fölött még ott élt a -gyermeki ragaszkodás, amely azt súgta neki, hogy ez a mindig vidám, -éneklő, táncoló ember egy megtört aggastyán, egy szomoru roncs, amely a -vihar egy erősebb érintésére összedől. És mindez miatta van. A leányban -pillanat alatt kialakult az akarat, törékeny lelke utolsó -megnyilvánulása, hogy ezt engednie nem szabad s ha mindjárt a saját -élete árán is. Végtelen ragaszkodás és bűnbánat töltötte el szívét s -elhatározta, hogy nem hagyja elpusztulni ezt a szegény, becsületes -embert. - -És ettől fogva Hortense emberfölötti iparkodással legyőzni próbálta -fájdalmát, nem mutatta többé szomorúságát, mosolygott az ügyvéd tréfáin, -maga is tovább fűzte őket és hogy örömet szerezzen az apjának, egész nap -a lovacskáit hajtotta. Rettenetes akarat kellett hozzá, néha csaknem -elszédült tőle, de nem adta meg magát és csüggedetlenül játszotta a -világ előtt a komédiát. - -Farkas sokkal egyszerűbb ember volt, semhogy észrevette volna ezt a -heroizmust s elhitte, hogy a leánya állapota jobbra fordult. Az orvosok -is ezen a nézeten voltak, Hortense nyugodtsága megtévesztette őket s a -nyár vége felé azt is megengedték, hogy pár hétre elutazhassanak. -Bebarangolták fél Olaszországot, csónakáztak, utaztak, képeket néztek, -aztán a leányt megszállotta a honvágy, azt mondta, hogy már egészséges -és visszakívánkozott. Az ügyvéd örömmel engedelmeskedett. Visszatértek -tehát és Farkas hálát adott az Istennek, hogy lassan jobbra fordul -minden. - -Igy múltak a napok s a nyár színei lassan megfakultak. Még nem volt -október, de hirtelen hideg, ködös, esős napok köszöntöttek be, az ősz -hatalmát jelentve. - -Egy éjjel történt, hogy nagy szél kerekedett s irtózatos pusztítást -végzett a kert fái, virágai között. - -Recsegett, ropogott a ház, pár ablak is összetört és Farkas felriadva -álmából, gyorsan körüljárta az épületet elzárni a fatáblákat, amelyek -nagy szárnyakként csapkodtak az éjszakában. Útjában benézett a Hortense -szobájába is, nem zúzódott be ott is egy üvegtábla? - -Amint az ügyvéd belépett a kis szobába, megrémülve állt meg a küszöbön. - -Az ablakok tárva-nyitva voltak, a szél vadul csapkodta őket, az esővíz -becsurgott a párkányról. - -Az egyik karosszékben egy szál ingben ült Hortense és kimeredt szemmel, -kétségbeesetten nézett maga elé… A hideg fuvallat a haját össze-vissza -kúszálta, egypár besodort levél feküdt körülötte, de ő nem törődött -semmivel s csak hallgatagon bámult a földre. - -– Hortense! – kiáltott föl az ügyvéd megrettenve. – Mit mívelsz, -szerencsétlen gyermek?! - -A leány megijedt és egész testében remegni kezdett. - -– Te… te meg akarsz halni! – hörögte az ügyvéd. - -Hortense szomorúan csüggesztette le fejét. - -Az apja igazat mondott, meg akart halni, de nem volt bátorsága mérget -inni vagy a Dunának menni, azért úgy gondolta, hogy inkább halálra fázik -s úgy pusztúl el lassan, anélkül, hogy valaki sejthetné, milyen módon -szökött át a másvilágra. - -Farkas odaugrott az ablaktáblákhoz, s elzárta őket, aztán az ágyba -fektette a leányt és dörzsölni kezdte jéghideg tagjait. De Hortense nem -szólt semmit, behunyta szemét és mozdulatlanul feküdt. Neki már oly -mindegy volt minden, az élet, a halál, nem tudott volna választani -köztük, melyik a rettentőbb? - -Az ügyvéd sírt, mint a gyermek. Amilyen szerény volt örömében, olyan -csöndes, ügyefogyott volt a bánatában: nem jajgatott, sem a kemény -férfit nem adta, sem az Istent segítségül nem szólította, csak válla -közé húzta a fejét és meg-megrángatódzott. Cselédeket nem akart hívni, a -feleségére se akart ráijeszteni, azért maga ápolta leányát, maga főzött -neki teát, könyörgött, hogy igya meg és aztán még a kabátját is -rájaborította, hogy melegebbje legyen. Úgy állt ott ingujjban az ágy -mellett és reszketve várta, hogy Hortense újra fölnyissa a szemét. - -A leány nagy ideig mozdulatlanul feküdt, aztán hosszu, szörnyü csönd -után végre fölemelte szempilláit. - -– Olyan jó vagy hozzám – szólt lassan apjához – és én olyan rossz, -hálátlan te hozzád. - -Farkas megfogta a leánya kezét. - -– Dehogy vagy az, kis gyermekem, nem vagy az… Te a legjobb, a leghűbb -lény vagy a földön, – mondta, nehezen találva szavakat. - -– Ne haragudj rám, – folytatta Hortense csendesen. – Igérd meg, hogy nem -haragszol. - -– Megígérem, – felelte az ügyvéd fogvacogva. - -Csönd volt a szobában, de künn zúgott a vihar. - -– Bűn meghalni? – kérdezte végre Hortense egy idő múlva. - -– Bűn – felelte az apa meggyőződéssel. - -– Miért az? - -Farkas meghökkent egy percre, hirtelenében nem tudott válaszolni. - -– Bűn azért, – mondta aztán – mert fájdalmat okozunk azoknak, akiket itt -hagyunk a földön… Bűn, mert az élet és a halál az Isten joga… bűn, mert -élni kötelesség… - -Leült az ágy szélére és megsimogatta Hortense haját. - -– Az életet végig kell élni, gyermekem, – folytatta egyszerűen, a maga -fölfogása szerint magyarázva a dolgokat – az örömöt és a bánatot -egyforma szívvel kell fogadni… Csalódások mindenkit érnek s ha az első -hajótörés a kétségbeeséshez vezetne, az emberiség rég kiveszett volna… -Látod, én sem élek magamért, értetek, anyátokért dolgozom, s boldog -vagyok, ha titeket megelégedettnek láthatlak… Ez az életcélom s ha ti -egyszer itt hagytok, akkor befejeztem a földi pályafutást. - -– És te is csalódtál valamikor? – kérdezte Hortense halkan. - -Az ügyvéd egy pillanatig gondolkodott, aztán elfordította fejét és úgy -beszélt, hogy leánya ne vegye észre, hogy hazudik. - -– Én is csalódtam fiatal koromban… igen… és azt hittem, hogy nem élem -túl. De mégis, ime, itt vagyok és nem haltam bele. - -Hortense csodálkozva nézett apjára. - -– És nem hasadt meg a szíved? - -– Nem, Hortense. - -– Lehetséges úgy élni? - -– Igen, – mondta az ügyvéd. - -– Akkor hát én is megpróbálom, – sóhajtott Hortense. - -Hallgattak, aztán Farkas folytatta: - -– Vígasztalást kell keresned gyermekem és minden jóra fordul még. Az -ember azt hiszi, hogy csak egy lélekhez van láncolva az élete, pedig -vannak még mások is, akik érdemesek a rokonszenvünkre. - -Elhallgatott, aztán így szólt: - -– Ha volna valaki, aki mindig melletted lenne, megbecsülne, szeretne, -akkor a te szívedre is nyugalom szállana. - -Hortense mosolygott. - -– Férjhez menjek, ugyebár? – kérdezte. - -Az ügyvéd zavartan tiltakozott. - -– Oh, dehogy… Azt mondtam volna?… Nem… nem… - -A leány rátette hideg kezét apja karjára. - -– Tudom, hogy sokan tesznek így és meggyógyulnak. Eleintén -boldogtalanok, sírnak, kétségbeesnek, de aztán összeszoknak és -megbékülnek az élettel. Nemde, ezt gondoltad? - -Farkas tétovázott. - -– Nos, – mondta a padmalyra nézve – nos… Talán igazad is van… Miért ne -lehetne úgy? Az életnek nem az a célja, hogy végigszomorkodjuk és… a -lelkünket se szabad túlnagyra becsülnünk. Nem szabad oly erősen szinezni -és képzelődni, igen. Maga ez élet nagyon egyszerű és csöndes ám, -gyermekem. - -A leány mosolygott. - -– Ha neked örömet szerezne, apa. - -– Nem, nem, a világért sem! – ellenkezett az apa. – Isten őrizz, hogy -beleavatkozzam valakinek a lelki világába… De most aludj már, gyermekem. -Késő van. - -Megsímogatta Hortense haját és dörmögő hangján énekelni kezdett. - - Csitt, baba, csitt, - Kis bárány járt ma itt, - Kis bárány künt a zöld gyepen, - Aludjál édes gyermekem. - -Hortense fölriadt erre a szomoru, egyszerü dallamra, amely visszavezette -a gyermekkor csöndes országába, amikor még nem ösmerte a szomorúságot, a -szerelmet, a kétségbeesést és egyszerre a torka vadul szorúlt össze. -Keservesen kezdett sírni, kiegyenesedett és az ajkáról rémülten tört ki -a fájdalom, amely megreszkettette egész testét. - -– Apa, jó apa, – kiáltott fuldokolva – olyan nagyon, olyan nagyon -nyomorult vagyok! - - - - -XII. - -Ama nyári nap óta, amikor Farkasné és Bükkös künt sétáltak a -fővárosmenti földeken és az ügyvédnéből kikívánkozott mind az a képzelt -keserűség és valódi életvágy, amelyet évek hosszu során át gondosan el -tudott rejteni a világ elől, a fiatalember egyre növekvő érdeklődéssel -nézte az asszonyt. Ez a rejtelmes nyugodtság, ez a bánatos szinezetü -csöndes hazugság, amellyel az ügyvédné meg tudta téveszteni -embertársait, az ifjúban vágyat keltett, tövéről-hegyire megismerni e -különös asszony belsejét, lelki életét, s azt a maga életfelfogásának -alakjával benépesíteni. Amint Bükkös esténként ott ült a terraszon, az -ügyvédné pedig nyugodtan olvasta regényét és arca nem árult el semmit -abból, amit a lelke érzett, a fiatalembert szinte megborzongatta a -titkos tudat, hogy mindez csak ámítás, évek hosszu során át -következetesen végigjátszott szerep és a barátságos házban mindenki -félreismeri ezt a szenvedély nélküli, közömbös külsőt, amelyet nem -érdekel különösebben semmi, amely engedelmes bábként fogad szót -gazdájának, pedig bensejében színes érzések, elfojtott hangulatok, -szenvedélyek tarka képei lappanganak, várva a pillanatot, mikor -szabadulhatnak föl rabságukból. A kárpit mögött megértést kívánó szív -dobog, egy más, egy nem sejtett élet folyik, egy más agy és más hit -lakik. Ez a rejtett ország, ez az eltakart világ delejesen vonzotta -Bükköst, egyrészt a titokzatosságáért, másrészt mert új, eddig előtte -ismeretlen terület volt számára, amelyet, úgy érezte, meg kell látnia. - -Bükkös órákig el tudta nézni az asszonyt és gyönyörködött a női hazugság -e finom szobrában, ahogy meg tudjuk bámulni a mérges, de szép mezei -virágot. Az ügyvédné hallgatagon tűrte e tekintetet, de nem viszonozta: -nyugodtan járt a maga útján, olvasta a regényeit, szívta a cigarettáit, -morzsolgatta a napjait, anélkül, hogy egy mozdulattal elárulta volna, -hogy emlékezik arra a nyári estére, mikor szinte önkéntelenül -megnyilatkozott a fiatalember előtt. Mintha nem változott volna semmi, -úgy viselkedett, éppen olyan közömbös tárgyakról beszélt Bükkössel, mint -azelőtt, nem játszotta a csöndes vértanút és sem nem kerülte, sem nem -kereste a férfi társaságát – és mentől ügyesebben, egyszerűbben tért -napirendre ama délután fölött, a fiatalembert annyival inkább érdekelte, -annyival inkább magához láncolta. - -Egy este történt, hogy vacsora után Bükkös pár percre egyedül maradt az -asszonnyal. Az ügyvéd fent volt a betegen fekvő Hortense-nél, Ibolya -pedig átment a szomszédban lakó barátnőjéhez valami himzésmintáért. -Amikor négyszemközt voltak, a fiatalember így szólt Laura asszonyhoz: - -– Csodálatos ez az ön arca, amely semmit el nem árul, az ön szeme, amely -egy leigázott, holt lelket mutat, üres. Csodálatos minden mozdulata, -minden szava, amely nem sejteti, hogy lelkében egy ismeretlen, egy -titokzatos élet folyik. - -Az ügyvédné megrezzenve tette le a könyvet. Eleintén ki akart térni a -felelet elől s azt akarta válaszolni, hogy amire Bükkös céloz, az -emlékezetes nyári délután, csak pillanatnyi lelki gyöngeség volt, ahogy -azt a legtöbb asszony ilyen esetben mondani szokta, – de aztán -meggondolta magát és így szólt: - -– Igen, mindez hazugság és higyje meg, nap-nap után nagy elhatározásomba -kerül, míg keresztül birom vinni. Hazudni – tette hozzá elgondolkodva – -mindig csak hazudni, ugy látszik ez marad végig az életem. Ostobaság! - -Bükkös megrázta a fejét. - -– Az ön hazugsága nem az, amelyet a szótár annak határoz meg. Az ön -hazugsága tiszta, mint a költő munkálkodása, amely végső elemzésben -szintén valótlanságok kieszelése, mint a festő vagy a zeneszerző -ábrándozása, egy nem létező világ földiszítése, egy dőre gondolat -megfinomitása, nemes megötvözése. Mindnyájan, akiknek lelkünk van, -hazudni vagyunk kénytelenek az ostoba világ előtt, – fegyelmezve, okosan -mutatkozunk be, noha néha a földön szeretnénk fetrengeni a bánattól, a -hust tépnők le magunkról és értelmetlen szavakat dadogva, járnánk a -földön. De nem lehet, nem szabad, hazudni kell és nincs más vigasz, mint -eltitkolni belsőnket a tömeg elől, és a magunk rejtett világába menni, -ahova nem tud követni senki. - -Egy ideig hallgatott, aztán így folytatta: - -– Ez a maga hazugsága szép, emberien szép és igaz. Ez a helyes szó: -igaz, mert nincs benne mesterkéltség, nincs póz, mint a legtöbb lemondó -asszony apácai tiszteletet, csodálást kivánó színjátszásában. És nincs -meg benne azok üres fennhéjázása sem, akik így gondolkodnak: „Feledni, -élni, kacagni!“ – alapjában pedig mindig csak a régi mesén rágódnak és -boldogok, ha a világot derült arcukkal félrevezetni tudják. Ám ön -másképp hazudik, alakoskodás, előkészület, a világra való tekintet -nélkül, kizárólag magának, kizárólag szükségből, sem nem tobzódva a -fájdalom végtelen keserüségében, sem nem hallatva az őrület kacaját, -hanem megadva magát a sorsnak, nemesen, egyszerüen, mint az igazán -érzők. Ilyen szépen, finoman törődni bele a bánatba én még nem láttam, -így lélek rám még nem hatott és… be kell vallanom, hogy ez a káprázat -körülfon, egyre jobban magához vonz és elfeledteti velem a külső -világot. - -Az asszony meglepve nézett reá. - -Ez a sajátos, rapszódikus vallomás, amely az őszinteség erejével hatott, -megfogta, és meg is szédítette. Csak pár szót mondott volt Bükkös, de -abban olyannak ábrázolta az asszony előtt lelkét, ahogy még senki. Igen, -gondolta az ügyvédné, ilyen egyszerü, nemes az ő belső világa, ilyen -cifraság nélküli, néma obeliszkekkel van tele rakva szíve s talán éppen -azért nem tudta megbecsülni senkisem. Hány ember ment el mellette az -életben a nélkül, hogy észrevette volna, mi játszódik le ebben a csöndes -birodalomban? Az ösmerősök, barátok, rokonok sohasem sejtették, mi lakik -benne, mit küzdött le, milyen üres volt az élete, nem akadt senki, aki a -lelkét kereste és megfejteni vagy legalább megérteni képes lett volna. A -világ azt hitte: egy boldog nyárspolgárasszonnyal áll szemben, akinek -nincsenek vágyai, reményei, aki nyugodt, ha a gyermekei nem köhögnek, ha -az ura pontosan megkapja az ebédjét, pedig benne, érezte, forrt a vágy -élni, boldognak lenni, perzselődni, szeretni, s ha kell, meghalni. És -senkisem törődött a boldogtalanságával, senkit nem tudott érdekelni a -lelke, senki nem sejtette, hogy el kell pusztulnia a barátságos ház -fojtó levegőjében és így ment ez már évek, évtizedek, úgy rémlett -évtizedek óta. - -Ujra ránézett Bükkösre. - -– És… amit most mondott – kérdezte nyugtalanul – a lelkéből fakadt, hisz -benne, vagy csak elmondta, mint egy hirtelen hangulatot, amelyhez -semmise fűzi? - -A fiatalember nyugodtan pillantott rá vissza. - -– Az igazat mondtam – felelte határozottan. - -Ibolya visszajött a himzéssel. - -Csönd támadt, aztán az asszony kezébe vette regényét és tovább olvasott, -Bükkös pedig a lépcsőkhöz ment és egy ideig kinézett az éjszakába. A -leány visszaérkezése egyszerre kizökkentette hangulatából és a rideg -valóságba lökte vissza. Elkedvetlenedett és gépiesen gyujtott szivarra. - -Ibolya a nők ösztönével megérezte, hogy távolléte alatt kettőjök közt -történt valami. Már többször feltünt neki, hogy Bükkös sajátságos -tekintettel nézi anyját, de az utóbbi érzés nélküli, okos arca mindig -megnyugtatta a leányt. Ám most az ügyvédné is mintha kivetkezett volna -szoborszerü nyugalmából és Ibolyának úgy rémlett, hogy az anyja -tekintetében valami rejtett sugárnak a visszfénye ragyog. És Bükkös is -oly kedveszegetten, elborultan áll a párkány mellett, mint ama napon, -mikor egyszer tréfálkozva foglalkozott Hortense-zal és Ibolya -szemrehányásokkal illette volt érte. A leány kénytelen volt magának -bevallani, hogy ez az ifju, aki most arcán a fáradtság, a lemondás -kifejezésével állt az éjszakában, már nem az, aki ismeretségük első -napjaiban volt, amikor diadalmas lelke ott csillogott a szemében, az -ajka rajongva beszélt az életről, a szerelemről, a sikerekről, aki -becézve hordta a karján s nem volt képes tőle csak egy napra is -elszakadni. Ibolyának önkénytelenül eszébe jutott, mikor egyszer Bükkös -azzal vett búcsút tőle, hogy pár hétre hazautazik s aztán este mégis -csak megjelent a barátságos házban és sírva csókolta meg a kezét. Ej! -Hol vannak ezek az idők? A mostani Bükkös hallgatag, kedveszegett s -minden mozdulatán látszik, hogy bántja valami. A terveiről, a -jövendőjéről nem beszél, ha a zongorához ül, csak köznapi, kopott -hangokat tud belőle kicsalni s mikor este búcsút vesz a leánytól, néha -úgy rémlik, hogy egy kő esett vón le a szívéről. Nem, nem, már nincs -úgy, mint annak idején, közéjök lopózott egy árnyék, amely elidegeníti a -férfi gondolatait és jeges lehelettel övezi csókjukat. - -Ibolya egyszerre azon vette észre magát, hogy könnyei előtt -elhomályosodik a hímzés. Fölkelt és lement a kertbe sétálni. Ez régebben -megállapodás volt közte és Bükkös között, aki ilyenkor követni szokta -volt az alvó lombok közé, ahol föl- és alájárva zavartalanul -beszélgethettek. De most a fiatalember nem ment utána, mozdulatlanul -állt a párkány szélén és a nagy nyári csillagokat nézte. - -A leány egy ideig lent bolyongott a fák között, de megnyugodni nem -tudott. Ahányszor a terrasz elé ért s ott látta állani Bükköst, aki az -éjszaka egy láthatatlan árnyára függesztette tekintetét és talán meg se -hallotta volna, ha rája szólanak, a szíve megtelt keserűséggel és -fájdalommal. - -Mikor később Bükkös búcsút vett az asszonytól, az ügyvédné ujjai melegen -fonódtak a fiatalember keze köré, de szép, kifejezésteljes szeme nem -árult el semmit. Az arca ugyanaz az okos, közömbös szoborarc volt, mint -mindig, de a keze tüzelt, beszélt, és a fiatalembert ismét -megborzongatta a női hazugság e megnyilatkozása. Úgy rémlett előtte, -hogy ők ketten egy új, az emberek előtt elrejtett világban járnak, -amelyről nem tud senki, amelynek titkos csarnokai színekkel, nemes -árnyakkal, gondolatokkal vannak tele. És a szíve földobogott a -kiváncsiságtól, a vágytól, megismerni az új országot, ez új lelket, -amelyet ő adott vissza az életnek, amelyről érezte, hogy az övé, egyedül -az övé. - -Ibolya elkisérte a kertajtóig Bükköst, akinek gondolatai még ott -kalandoztak a másik országban. - -– Önt bántja valami, – szólt a leány akadozva és a fiatalember -tekintetét keresve, – ön napok óta már nem a régi, nem. Úgy érzem, hogy -valami történt köztünk, valami… - -Kereste a megfelelő szót, de nem találta, azért félben hagyta a mondatot -és várta, remélte, hogy a fiatalember megnyugtatja. De Bükkös nem -válaszolt, csak hallotta, amit hozzá beszélnek, de meg nem értette, a -lelke még ott időzött a barátságos ház tornácán s ujjai érezték az -asszony meleg kezének érintését. - -A leány egyszerre megragadta a fiatalember kezét és szinte hangosan -felkiáltott. - -– Te engem már nem szeretsz! Érzem, hogy nem szeretsz! - -Bükkös fölriadt. Körülnézett, mint akit legédesebb álmából a komor -valóságra ébresztettek föl s az arca elborult. - -– Ibolya, – mondta kedvetlenül, – minek ilyen jelenetet fölidézni? Eh! -Hogyan jut ilyesmi egyáltalában az eszébe? - -A leány arccal fordult vele és a fiatalember szemébe próbált nézni. - -– Minek fölidézni? – kérdezte fuldokolva. – Nincs jogom rá? Te mondjad: -van-e jogom rá?! - -Bükkös megvonta a vállát. - -– Joga mindenesetre van rá. Erről nem kell vitatkozni. De van-e alapja, -hogy izgassa magát? - -– Van! – kiáltotta a leány. – Van és százszor van! – Érzem, látom -nap-nap után, hogy elhidegülsz irántam, hogy nem vagy a régi, hogy már -nem érdekellek… hogy… oh! nem tudom mindazt a keserüséget elmondani, ami -most bennem tombol! - -Bükkös hagyta kibeszélni, aztán meggyőződés nélkül, gépiesen így szólt: - -– Ez mind tévedés, Ibolya, ezek csak a te rémlátásaid. Éppen ilyen -joggal én is tehetnék neked szemrehányást. Én is panaszkodhatnék, én is… - -Unta és kellemetlennek találta a jelenetet. Egy percben már az villant -meg a fejében, hogy őszintén elmond mindent, kitárja lelkét, végét veti -a játéknak, de aztán alkalmatlannak vélte az időt, a helyet és fáradtnak -is érezte rá magát, hogy ilyen dolgot sebtiben elintézzen. A gondolatai -is kuszák voltak, nem tudta volna magát úgy kifejezni, ahogy szerette -volna. „Majd máskor“, állapította meg magában s aztán gyorsan befejezte -a mondatot: - -– Én is tehetnék így, amivel csak azt akarom mondani, hogy semmi okod -sincs a kétségbeesésre vagy akár csak a neheztelésre is. - -Ott álltak a kertajtónál és hallgattak. - -– Nos, jóéjszakát, – mondotta végre a fiatalember, – ne képzelődjél, -Ibolya, – helyes? Isten megáldjon. - -– Isten veled. - -Az ajtó kinyílt s a fiatalember alakja eltünt a fasorban. A leány még -sokáig állt némán, tágra nyílt szemmel az éjszakában és várt, várt -valamire, maga se tudta mire. Talán arra, hogy a fiatalember visszajön, -a karjaiba zárja és eloszlatja sötét gondolatait, talán arra, hogy -mindez csak álom, amely a hajnal jöttével elszáll és minden újra úgy -lesz, ahogyan volt. De hiába várt az éjszakában, Bükkös már messze járt, -s a sötét éj nem volt káprázat, hanem hüvös valóság. Erőmegfeszítésébe -került, míg végre el tudott jutni a kertajtótól és fölvánszorgott a -házba. - -Az asszony már nem volt a terraszon, bement a nappali szobába és -zongorázott. Mikor Ibolya belépett, hirtelen abbahagyta a játékot és -tekintetét a leányára vetette. - -– Valami bajod van? – kérdezte nyugodt, közömbös hangján. - -A leány csak később felelt. - -– Semmi, – mondta tompán, – semmise. Miért gondolja anyám? - -– Olyan sápadt vagy, – jegyezte meg az ügyvédné. – Nem fáztál meg? - -Ibolya fürkésző pillantással fordult anyja felé, de nem válaszolt. - -– Miért nézel reám olyan furcsán? – kérdezte idegesen Farkasné. - -A leány nem szólt semmit. - -– Különös vagy ma este, – szólt az asszony és fölkelt a zongorától. Egy -pillanatig gondolkodott, mintha mondani akart volna valamit, aztán -előkereste a regényét és a szobája felé indult. - -– Jó éjt! – fordult még egyszer vissza a küszöbről. - -– Jó éjt, anyám. - -E naptól fogva az anya és a leány között feszült viszony kezdődött. -Ibolya hacsak lehetett, kerülte anyja társaságát, az ügyvédné pedig nem -iparkodott, hogy javítson a helyzeten. A védekezés, érezte, beösmerés -lett volna, erre pedig, úgy vélte, nincs semmi szüksége, a leányának -igazán nem tartozik beszámolással. Igy hát csak akkor érintkeztek, -amikor kellett, röviden, szárazon, mintha két idegen állott volna -egymással szemben. Ez a viszony leginkább Bükköst érintette, mert alig -volt alkalma, hogy az asszonnyal egyedül lehessen. Ibolya ezután -pillanatra se távozott az ifjú mellől s ha ebédnél, vacsoránál a -fiatalember szóba állott Farkasnéval, már arcán érezte a leány fürkésző -tekintetét, amely bele próbált hatni a lelkébe. Azelőtt Ibolya -gyakrabban, gyanutlanul hagyta őket magukra, a házi dolgai után nézett, -a nővéréhez ment föl egy-egy negyed órára, de amióta gyanút fogott, -makacson ellenőrizte volt őket. - -Bükkös nem tehetett semmit ez állapot ellen. A helyzet világos volt: ha -elmondja Ibolyának mindazt, ami a lelkében lappangott, egy kínos és -érzékeny jelenet fog következni, kétségbeeséssel, zokogással, talán -nagyobb zajjal is, a leány tudni fogja – hiszen látszik rajta, hogy már -is sejti – ki idegenítette el tőle Bükkös szívét s akkor vége mindennek, -a fiatalember nem lépheti át többé a ház küszöbét s még a többiek -családi békéjét is földulta. Mert Ibolya nem volt az a leány, aki magába -fojtotta volna a bánatot, mint Hortense és befelé szenvedett volna; az ő -katasztrófája megrázkódtatta volna a házat, úgy, hogy az alapjában -rendül meg. Nem, ezt nem volt szabad fölidézni, ezzel magán kívül három -embert: a leányt, az anyját meg az apját zúzná össze. Nem maradt hát más -hátra, mint hazudni. Bele kellett törődnie a megváltozhatatlanba, be -kellett érnie, hogy csak társaságban lássa az ügyvédnét és Ibolyával -szemben adnia a régi jóbarátot, aki nem változott meg, aki oly -figyelmes, gyöngéd és hűséges, mint ösmeretségük első hónapjában. - -A fiatalember azután, lassan, úgy érezte, hogy ez lehetetlen föladat. Ő, -aki sóvárgott a szabadságért, az őszinteségért, most rabigában -senyvedett és reggeltől estig ámította a világot. Valahányszor kezet -fogott a leánnyal, az arcán a szégyen pírja, szívében a harag futott -végig s mikor hazudni volt kénytelen, néha beleremegett az egész teste. -Százszor és százszor állt közel hozzá, hogy kimondja azt, ami a nyelvén -van, hogy letépje magáról a hamis köntöst, de aztán tekintete az -asszonyra tévedt és ez visszaadta önuralmát. Akármilyen nehezére esett -is, tovább hazudott, de a hányszor meghajtotta a fejét, annyiszor -megvonaglott a szíve, a gyülölség annyi csöppjét szívta föl magába. Néha -maga is elrémült, ha arra gondolt, mennyire eltorzult lelkében az Ibolya -képe. Lehetséges, hogy ez a leány volt az, akiről azt hitte, hogy az -élet utain diadalmasan fogja elkisérni, hogy bajtársa, lelkének -osztályosa, nemtője lesz, hogy fel fogja frissíteni, megedzeni és a -siker hegyére segíti föl? Mintha évtizedek multak volna el azóta, hogy -egymásra akadtak, szédítő ür tátong köztük, tele párával, amely még az -alakjaik körvonalait is elmosta. És mentől tovább voltak egymáshoz -bilincselve, ez az érzés, ez a harag annyival erősebb lett a férfi -szívében s végül már ellenséget rajzolt az Ibolya egykori puha, finom -alakjából, hideg, kegyetlen ellenfelet, aki nemcsak a testét, de a -lelkét is izekre tépi. - -Az ügyvédné látta ezt a küzdelmet, amely Bükkösben folyt s érezte -keserves voltát. A férfi fetrengett, véresre harapta az ajkát, -szenvedett, de azért tűrte a sorsot s csak néha szakadt föl a melléből -egy nehéz sóhaj. Attól a pillanattól fogva, hogy Farkasné a lelkét -föltárta a fiatalember előtt, az asszonyt a fiatalemberhez egyre több és -több kötelék fűzte, amelyek csak erősödtek a nehézségek által, amelyek -őket egymástól elválasztották. Mindazt az elfojtott, utat kereső és utat -nem talált szerelmet, amely Farkasné lelkében husz év alatt lappangott, -az asszony mind reáborította a fiatalemberre, benne látta meg azt a -férfit, akire hosszu éveken át hasztalanul várt, aki benépesíti életét, -virágzó fákkal ülteti be a jeltelen, havas síkságot. Az élet képe -egyszerre megváltozott előtte, – míg azelőtt a léte szürke és közömbös -volt, most örömökkel, reményekkel kápráztatott, míg annakelőtte -elvegyült a tömegben, most úgy érezte, kibontja a szárnyait és magasan -fog repülni a köznapi lelkek óceánja fölött. A hazugság neki nem fájt, -mint a fiatalembernek, őt a leánya tekintete nem bántotta, asszony volt, -aki a szerelemben minden eszközt jogosnak talált, akár az önvédelemét. - -Heteken át csöndben, eltakarva, a víz leple alatt burjánzó növények -gyors fejlődésével szövődött ez a viszony. Egymásé volt a lelkük, mikor -még csak alig pár szót váltottak egymással, az egymásé a testük, amikor -még csak búcsuzásnál érintették meg az ujjaikat, lázas álomban forrt -össze az életük, a sorsuk, a jövendőjük, s akik körülöttük voltak, nem -vettek észre semmit; a szeretkezésük ott folyt le láthatatlanul: a -képzeletben, a levegőben, csak olykor világítva meg halványan szemük egy -rejtett tekintetétől. Az asszony már régen nem volt az uráé, pedig -Bükkössel egy csókot se váltottak, a férj becsülete széjjel volt tépve, -pedig még egy mosollyal, egy szóval el nem árulta magát a világ előtt. -És haladtak, tovább, egyre gyorsabban, egyre tovább, egyre mélyebbre, -feltartóztathatlanul; a barátságos ház tiszta légkörében szüntelen -egymást kergették a gondolataik, a csókjaik, a vallomásaik, a büneik, -megfertőzve a levegőt, elfojtva a fényt, de meg nem sértve a társadalom -szabályait. - -Az asszony könnyü léptekkel haladt a hazugságok mesgyéjén, de a férfi -nem bírta ki. Egy napon, amikor egy pillanatra maguk maradtak az -erkélyen, Bükkös kimerülten rogyott egy karosszékbe és így szólt: - -– Nem birom tovább! Elég volt! Megfojt ez a hazugság, érzem, megfojt az -undor! - -Az arca olyan sápadt volt, az ajka úgy reszketett, hogy az ügyvédné -megijedt. - -– Szegény, te szegény, – suttogta és aggódva nézett körül nem látja-e -valaki, aztán végigsimította kezét a fiatalember forró homlokán. Bükkös -megrázkódott az érintésre és nem törődve vele, hogy megláthatják, -megragadta az asszony kezét. - -– Kell, hogy egyszer elmondjam önnek mindazt, ami bennem él, ami -kikivánkozik… kell, hogy… Ez az állapot elviselhetetlen! - -– Vigyázzon, jönnek! - -Az asszony gyorsan kivonta ujjait a fiatalember kezéből és a párkányhoz -lépett. A küszöbön Ibolya jelent meg. Fürkésző pillantását az anyjára -vetette, de ennek nyugodt arca nem árult el semmit, aztán Bükkösre -nézett, de az lehunyta szempilláit és mozdulatlanul, arcán végtelen -kimerültséggel ült a karosszékben. A leány nem vett észre semmit, leült -a pamlagra és himzésébe fogott. - -Tehát megint semmi, – a férfiu reszketett az izgatottságtól. - -– Kell, hogy ez másképp legyen! – állapította meg magában, mint már -annyiszor, és elhatározta, hogy más módot keres az asszonnyal való -találkozásra. Itt a házban soha nem lehetnek egy percig se magukra, a -beszélgetésre tehát más helyet kell választani. Igen, igen, ezt a lelke -parancsolja! Első percben megrezzent e gondolatra, amely a döntő, a -megmásíthatatlan pontot jelentette a regényben, de már a következő -pillanatban szinte magától értetődőnek látszott előtte a dolog. Bükkös -úgy vélte, hogy szeretni a legszentebb emberi jog, amellyel szemben -nincs törvény, nincs tekintély, nincs felsőbbség. Ez a hite hasonló -helyzetekben mindig megnyugtatta és föloldozta a lelkiismeretét. - -Másnap a fiatalember levelet csempészett az ügyvédné kezébe s a levélben -félig könyörögve, félig parancsolva hívta találkára. És délután, -külön-külön kimentek a Margitszigetre. - -Kint már egy lélek se járt, az utak tele voltak sárga levelekkel és -lehullott vadgesztenyékkel; a Duna felől ködkürtök búgása hallatszott. -Itt mondta meg az ifju először, hogy milyen forrón, őrülten, vakmerően -szereti az asszonyt, mennyire beleékelődött az a lelkébe, milyen -ólomsullyal nehezedik bensejére Ibolyának az emléke. Ami a szívében -volt, mind kikivánkozott, hol elragadtatással, hol keserűséggel, hol -szilajan, hol elfogódva beszélt, felajánlotta a lelkét, a vérét, az -életét, lerajzolta azt a szörnyü nyomoruságot, amely a szívén -végigviharzott s gazdag szinekkel ecsetelte a képet, amely bensejében az -asszonyról élt. Farkasné pedig csak hallgatta, mosolyogva, boldogan, -mintha most venne mindenről tudomást s a lelkében egy új élet új képe -reszketett. Igen, ez az az ország, amelyről Bükkös egyszer már beszélt -neki, az a világ, ahol az ember örül és sír, emelkedik és esik, szenved -és perzselődik, ahol igaz, hazugság nélküli emberi életet él, amely -végignapsugározik és végigviharzik rajtunk. Eddig az agy kormányozta -lépéseit, most úgy érezte, a sziven van a sor és nincs az a hatalom a -földön, amely megtiltsa neki, hogy ne szívja az éltető, a mindenkinek -megadott napsugarat és a friss levegőt. - -Pár órát töltöttek a kopár szigeten, aztán hajóra ültek és lementek a -hídig. Itt az asszony elbúcsuzott, Bükkös is a maga útjára ment, este -azonban ujra kint volt a barátságos házban. Most már könnyebben esett a -hazugság, a lelkében ott ragyogott a délután emléke s a holnap -reménysége. Míg azelőtt mindig nyomott hangulatban volt, most a -gondolatai könnyen szárnyalnak, sőt mikor Ibolya kémlelő arcára nézett, -a fiatalember szinte nevetni tudott volna. Szegény libácska, milyen -kínosan ellenőrizte az arcukat, minden mozdulatukat, mily kevéssé -sejtette a valóságot! Csak azért is – Bükkös egy szót nem beszélt egész -este az ügyvédnével, a tekintetük pillanatra sem találkozott, mint két -idegen ültek a szobában, közömbös arccal, tökéletes hazugsággal. - -Ezentul az asszony majdnem minden másodnap szerit ejtette, hogy a -fiatalemberrel találkozzon, hol itt, hol ott, ahol emberek nem igen -jártak, a budai hegyekben, a Dunapart külső területein, a főváros ama -részeiben, ahol még csak palánkos telkek vannak. Néha felültek az -Eskü-téren a hajóra és lementek Ujpestig vagy Promontorig és vissza; -ismerőssel keresve se találkozhattak volna, a gőzhajón csak néhány -gyümölcsös kofa volt. Ha pedig az idő jó volt, a fiatalember Budán -kocsit vett s azzal kirándultak a kovácsi vagy budakeszi erdőbe a -levelek hullását nézni. Ezt a napragyogta képet, amely némán -emlékeztette a saját életére, az asszony nagyon szerette. Ilyenkor -odaállt egy nagy hárs alá és arcán csöndes mosollyal bámulta a lombok -haláltáncát, engedte, hogy egy-egy levél galambként a vállára, a kezére -szálljon, hogy a szellő az arcába csapja a nedves ágakat. Mikor aztán -felültek a kocsira és kettesben lassu ügetésben haladtak a vám felé, -ahol elválni szoktak, az asszony a fiatalember vállára támasztotta a -fejét és úgy érezte, hogy nem törődik senkivel, semmivel s mindaz, amit -tesz, természetes; így kell lennie. - -– Az ember legyen boldog és aztán haljon meg – mondta gyakran és -őszintén hitte, hogy igazat mond, hogy a mámoros csók után a sír, az -öröm után a végtelen csöndnek kell következnie s hogy ez, egyedül ez az -ember legszebb, legnemesebb sorsa. - - - - -XIII. - -Egy nap régen nem látott vendég érkezett a házba, Kardos Samu, a kis -bojtárból lett vidéki fiskális. Már régen készült erre a napra, de -titokban tartotta az ügyvéd előtt, akit váratlan megjelenésével akart -meglepni. - -Amióta Samu vidéken volt, tulajdonképp csak tovább élte azt az életet, -amelynek osztályosa a barátságos házban volt. A különbség csupán az -volt, hogy míg azelőtt tényleg ott járt, dolgozott az ügyvéd házában, -most csak szellemileg volt jelen, szellemileg böngészte az aktákat, -hallgatta Farkas egyszerü tréfáit, bámulta a leányokat és foglalt helyet -a pipázóban, ott az ablak mellett, ahol nem volt senkinek az útjában. A -kis vidéki város nem létezett számára, embereivel, felfogásával, egyéb -dolgaival nem törődött, ő szépnek, jónak csak a barátságos házat -ösmerte, csak annak lakóit becsülte, csak annak levegője után áhitozott. -Ha szabad ideje volt, leült a kopott pamlagra és elábrándozott. - -– Most ülnek ebédhez… Most mennek színházba… Most térnek nyugovóra… Most -béke honol a platánok fölött. - -Sőt legfontosabb dolgai között is eszébe jutott a barátságos ház, -tintafoltos íróasztala körül látta Hortense és Ibolya alakjait s -hallotta Farkas hangját, amint búcsúzáskor így szólott: - -– Itt a kabát, húzza föl, viselje jó egészséggel, Kardos úr… Kolléga úr! - -Oh, a Ferenc József-kabát! Élete első nevezetes momentuma, amely még a -szigorlatokat is háttérbe szorította s megmutatta, hogy immár ember, -férfi, társadalmi tényező! Milyen régen is volt az, hogy a kabátot az -emlékezetes búcsúvacsorára fölvette, pedig alig pár hónap múlt el azóta. -De az idő Ungmegyében lomhán száll tova, a barátságos házban töltött -évek pillanat alatt elröpültek, itt falun ólomsúly lóg a percek -szárnyán. Ha néha arra gondolt, hogy az életet itt kell eltöltenie, hogy -a barátságos házban már csak nagy elvétve fordulhat meg, hogy a család -elveszett számára, a lelke elborult. Lehetséges ez? Tényleg a multé -volna mindig jókedvü principálisa, a mindig csöndes és finom asszony és -a két karcsu leány, akik közt nem tudott választani? Nem, az nem lehet, -ez csak múló álom, átmeneti állapot, el fog jönni az idő, mikor újra -visszakerül a fővárosba, újra kijár a jegenyefákkal övezett nyaralóba és -újra oda áll a sarokba, a kertre nyíló ablakhoz és elnézi a három szép -női fejet, akiknél szebbet a sors nem teremthet. - -E gondolatok nyomán határozta el, hogy amint szerét ejtheti, legalább -pár napra felszökik a fővárosba s meglátogatja régi ismerőseit. A dolog -nem ment könnyen, hol ez, hol az jött közbe, végre azonban mégis -sikerült a terv, s egy hosszú éjszakai utazás után, Samu gyorsan -kiugrott a budapesti perronra és egyenesen a barátságos házhoz -vágtatott. Mikor a ligetbeli ösmert fákat, a korhadó platánokat, a -pusztuló ákácokat látta, a szíve megtelt a viszontlátás örömével s mikor -egy fordulónál fölbukkant a barátságos ház apró tornya, a jó fiú -egyszerre elfogódott és megindult szemmel nézte régi ismerőseit: a sima -vasrácsot, a mögötte tolakodó orgonabokrokat, a kavicsos útakat, még a -kapuval szemben álló fapadot is, ahol egyszer fél éjszakán át üldögélt -és a sötétségbe burkolózó épületet bámulta. - -Visszafojtott lélekzettel sietett végig az útakon s egyenesen befutott -az ügyvéd szobája felé. Már egész úton maga előtt látta, amint Farkas -örvendezve fölugrik íróasztala mellől, álmélkodva csapja össze a kezét, -aztán, mint régen, jókedvében, ha Samu valamit nagyon ügyesen csinált, -barackot nyom a fejére és így szól: - -– Bravo, bravissimo, servus humillimus! Kutya-macska, ez aztán -meglepetés! - -Az iroda ajtaja (rajta a komoly táblával: Órák 8–12, 3–6.) megnyilt -előtte s a következő percben Samu ott állt Farkas előtt. - -De az egykori bojtár álma nem vált valóra. - -Az ügyvéd ugyan ott volt, de nem ugrott föl, nem mondta azt -„kutya-macska!“, hanem csöndesen nyujtotta kezét s ajkáról fáradtan -hangzottak a szavak. - -– Isten hozta, Samukám! - -Kardos meglepetve nézett Farkasra. Első percben alig ösmerte meg az -ügyvédet, egykori principálisa fél év alatt tíz esztendőt öregedett, -nemcsak külsőleg, de lélekben, kedélyben is. Ez nem volt a régi, jókedvü -fiskális, aki mindig tréfákon törte az eszét, mindig vígan dörzsölte a -kezét, ha jó, ha rossz idő volt, akiről a megelégedett élet boldogsága -sugárzott – rom lett belőle, roskadó aggastyán, aki fáradt és lehangolt -volt. - -Samu meghökkenve nézte a változást. - -– Mi történt? – kérdezte lassan elborúlva. - -Az ügyvéd összeszedte kissé magát. - -– Samukám, – szólt csöndesen, – sok szomorúság ért az utolsó időkben. Ne -is kérdje, hogy mi, üljön le és beszéljen másról. Nos, beszéljen az új -helyéről… vagy akármiről. - -De a vendégnek nem volt kedve másra terelni a beszélgetést. - -– Csak nem beteg valaki? – kérdezte nyugtalanul. - -Az ügyvéd fáradtan csüggesztette le fejét. - -– Hortense sokat szenvedett, – szólt szomorúan, – szegény, jó kis -leányom, nagyon sokat szenvedett. - -– De csak nincs komoly baja?! – riadt föl ijedten Kardos. - -Farkas egy ideig maga elé nézett, aztán így felelt: - -– A sors nagyon megpróbált, Samukám. El is voltam kényeztetve tőle, soha -nem ért semmi szomorúság, de ezt a fájdalmat nem érdemeltem meg. Nagyon -szeretem a családomat s azért kétszeresen fáj, ha őket csapás éri. - -Samu megfogta az ügyvéd kezét. - -– Ne hagyja el magát mindjárt, ügyvéd úr, – szólt, érezve, hogy -bátorítania kell öreg barátját. – Talán csak az apa túlzó szemével nézi -a dolgot, talán nincs is ok a kétségbeesésre. - -Farkas megrázta a fejét. - -– Nem tulzok, édes fiam, ez így van. Minek titkoljam maga előtt, akit -mindig a családomhoz tartozónak gondoltam. Másutt is megtörténik ez, -másnak is bele kell nyugodnia. - -Hallgatott egy ideig, aztán így szólt: - -– Hortense szeretett valakit, egy… eh, kimondom, egy gazembert! Igen, -egy gazembert, Samu. Hallotta valaha a szájamról ezt a förtelmes szót, -hogy gazember? - -– Sohasem, – felelte a vendég. - -– Nos, itt tartunk. Én kimondom ezt a szót. És elhiszi, hogy ha én -mondom valakire, hogy gazember, akkor az csakugyan az, a legnagyobb, a -legaljasabb módon? - -– Hiszem. - -Csönd volt. Samu kérdezni akart valamit, de nem merte. Már az ajkán volt -a szó, aztán újra magába fojtotta, egyszerre azonban kikívánkozott -belőle a küzködő gondolat és a fiatalember így szólt: - -– Ez csak egy ember lehetett és az… Szakáll! - -Az ügyvéd nem felelt. - -– Igen, igen, Szakáll! – kiáltotta most már kipirult arccal Samu. – -Ebben reá ismerek a jezsuitára, az önzőre, a hideg akarnokra. Mindig -gyülöltem ezt az embert, éreztem, hogy veszedelmet hord magában, hogy -minden szava, mozdulata hazugság, hogy csak egy istene van s ez a saját -boldogulása, nyomorult pályafutása, amelynek minden egyebet alárendel. - -Farkas fáradtan intett a kezével. - -– Hagyjuk ezt Samukám! - -– De nem hagyjuk! – ellenkezett a kis fiskális. – Az ilyen embereket -lehetetlenné kell tenni, ki kell irtani, mint a dúvadat! Az ilyen -himpellért nem szabad becsületes emberek légkörébe bocsátani, nem szabad -gazságaikban még elő is mozdítani. Oh, én csak egy semmi, egy apró -macska vagyok, de az arcába fogok ugrani és kikaparom a két szemét! - -Az öreg ügyvéd fáradtan hallgatta a kifakadást, aztán megfogta Samu -karját. - -– Jőjjön velem föl Hortensehoz, örülni fog, hogy viszontláthatja. Ne -izgassa magát, Samukám, maga jó, derék ember: nem szabad ilyennek lenni -a mai világban! - -Fölmentek az emeletre, a Hortense szobájába. A kis leány ott ült az -ablakban és kinézett az őszi tájra. Mikor megpillantotta az egykori -ügyvédbojtárt, szép szemében fény gyulladt ki. - -– Samu! – szólt mosolyt erőltetve ajkára. – Nem felejtkezett még meg -rólunk? - -A kis fiskális csak nézte a leányt és nem tudott felelni. Hortense is, -mint az apja, amióta Samu nem látta, megváltozott, megtört, meg is -öregedett, de azért a vendégnek úgy rémlett, hogy most még szebb, mint -valaha, mert közvetlenebb, egyszerübb, mert beteg és szenvedő. A leány -arca sápadt volt, de a két szeme csodálatos, mély tűzzel világított, s -vonásait a fájdalom megnemesítette, átszellemültté tette. Samu -megrezzent, fiatalkori dőre álmaiban, évekkel ezelőtt ilyennek látta -Hortenset, az ő szemében a leány sohase volt víg, sohase ábrándozó, csak -végtelenül szomoru, mint az erdei szent képek. És amint a leány ez új, e -megálmodott alakban eléje lépett és tekintetét rávetette, a fiatalember -egyszerre úgy érezte, hogy Hortense volt az, aki neki a barátságos házat -felejthetetlenné tette, aki lelkét a sötét jegenyékhez fűzte, aki az -elmult éveket szinekkel, lélekkel fölruházta. Most már választani tudott -a három női fej közül, a Hortenseé állt legközelebb a szívéhez s az is -fog ott maradni örökkön örökké! - -Elbeszélgettek félórát a régi időkről, a szép tüzijátékokról, a nagy -táncolásokról, a kirándulásokról, a pipázók klubjáról, a -búcsúvacsoráról, amikor Samu olyan furcsán nevetett, tánc közben -elbotlott és a zongora alá gurult. Mind e dolgok, érezték, immáron a -múlté voltak, senki őket visszahozni nem tudja s ez megnagyította, -megszépítette emléküket. A legapróbb semmiség is kikivánkozott a feledés -homályából, a szomoru őszi napsugárban pár percre új életre kelt és -lassan, mint a hulló levél, kavargott a szemük előtt. Mindenki újra -elvonult a sorban, Sárosi is, Benedek is, Kelemen is. Szegény Kelemen! ő -vidékre vetődött, irnokul egy járásbírósághoz. Samu egyszer találkozott -vele s megkérdezte tőle, hogy lehet az, hogy olyan tehetséges ember, -mint ő, nem végezte el a tanulmányait. De Kelemen nem búsult a -helyzetén. - -– A tehetség csak arra való, hogy másokat boldogítson, – szólt -nyugodtan, – hogy az ember családja, felesége, gyermekei belőle -megélhessenek. Én magam állok, nekem annyi is elég, ha van hová a -fejemet lehajtanom. Minek többet tudni? Mentől többet érünk el, vágyaink -annál nagyobbak. Nekem pedig nem szabad vágyaimnak lenni az életben. - -– És nem házasodsz meg? – kérdezte Samu. - -– Nem, – felelte mosolyogva Kelemen. - -Kardosnak meg kellett igérnie, hogy amíg a fővárosban lesz, mindennap -kijár a barátságos házba. A kis ügyvéd ezt meg is cselekedte s mentől -többet jött ki a jegenyefás nyaralóba, a szíve annál nehezebb és -nehezebb lett. Ami a diákban csak álom volt, az a férfiban szenvedéllyé -lett, erős öntudattá, hogy szereti ezt a szenvedő, szegény gyermeket, -hogy övé a lelke, minden gondolata és nem tud megélni nélküle. S amilyen -mértékben emelkedett előtte Hortense alakja, úgy halványult az Ibolya és -az ügyvédné képe. Ahányszor Samu a közelükben volt, úgy érezte, hogy egy -rejtélyes árnyék áll köztük, egy névtelen érzés, amely elidegeníti -egymástól a gondolataikat, hazuggá teszi a nyelvüket és külön-külön -utakra tereli lelküket. Az asszonynak is, Ibolyának a szemeiben is -sajátságos, rejtett fény égett, egy idegen ország hirnöke, egy más -gondolatvilág képe, amely jelezte, hogy csak a testük van itt, a -szellemük másutt, messze innét kalandoz s talán sohase is tér vissza. - -Samu csak pár napra akart a fővárosba jönni, de aztán szerit ejtette, -hogy szabadságát meghosszabbítsa. A délelőttjeit céltalan csavargással -töltötte el, délután pedig kiment a barátságos házba és ott is -vacsorált. Milyen más vacsorák voltak ezek, mint a régiek, amikor a -szobákban a jókedv és a zene hangjai röpködtek s az ebédlőben nem -egyszer táncra perdült az egész társaság! Most szinte sietve -fogyasztották el az estebédet, Farkas, akinek azelőtt pompás étvágya -volt, alig evett s a dohányzásról is letett, az asszony hallgatagon -húzódott meg nagy karosszékében és a regényét lapozta, míg Ibolya -szemében fürkésző tekintettel telepedett le a kályha mellé és Bükköst -nézte. Ólmos hangulat lebegett a ház fölött, nehéz felhő, amelynek -jelenlétét valamennyien érezték, amelyről tudták, hogy egyszer le fog -rájuk csapni. - -Samu és Hortense vacsora után a nappaliba ültek és ott beszélgettek el, -mert a leány nem bírta kiállani az édesanyja cigarettáinak erős füstjét. -Hortense, aki az utóbbi időkben zárkózott természetü lett, és anyjával -meg Ibolyával alig érintkezett, az egykori ügyvédsegéddel szívesen -beszélgetett el az élet apró-cseprő dolgairól. Míg az anyjánál és a -nővérénél látta, hogy azok az életé, annak bánatával és örömével együtt, -Samuban az övéhez hasonló szerencsétlen, szegény lelket pillantott meg. -Ez a jó fiu egész életében csak dolgozott, fáradott, mint az állat, -mégis senki a világon meg nem becsülte, meg nem szerette igazán. Mennyi -gúnyt, lenézést kellett zsebretennie, mennyi megaláztatáson ment át az -életében anélkül, hogy egyszer is panaszra nyílt volna szája, mennyi -ember sietett el oldala mellett, anélkül, hogy valaha kiváncsi lett -volna a bensejére. Samu volt ő, Samuka, egy csöndes zéró, amelyet senki -komolyan nem vett, senki meg nem ütött, de meg sem cirogatott, senki nem -gyűlölt, senki nem szeretett. Élete a kutyákra emlékeztetett, amelyektől -engedelmességet, kötelességtudást, munkabírást, mint egészen természetes -dolgokat kivánunk meg, senkit nem érdekel e lelki motivumok, mint és -miért fejlődnek ki. - -Két heti Budapesten való tartózkodás után Samuban végleg megérlelődött a -gondolat, amely erősen, gyorsan fejlődött ki, hogy életét a Hortenseéhez -fűzi s őszinte ember lévén, elment Farkashoz és elmondott neki mindent -úgy, ahogy érezte. Az ügyvéd nem tudott feleletet adni s közölte -Hortensenek a dolgot. A leány első pillanatra elsápadt és halkan ezt -mondta: - -– Sohasem… - -De Farkasnak a terv nem volt ellenére. Hiszen ő volt az, aki már -régebben ilyen megoldásra gondolt s aki viszont legjobban ösmerte a Samu -jóravalóságát, becsületességét, gyöngédségét, amely az idők folyamán -megnövesztette előtte a kis zsidó bojtár alakját. Ez a csöndes, komoly -ember bizonyára meg fogja tudni becsülni Hortenset, állandó szeretettel -veszi körül törékeny alakját s talán beheggeszti azt a sebet, amely még -mindig nyitva állott a leány szíve közepén. Samu kezében biztosnak látta -Hortense sorsát arra az időre, mikor ő, az apa, már nem lesz a földön, -aki eddig megvigasztalta és a sorssal némileg megbékéltette -szerencsétlen gyermekét. Az ügyvéd tehát elővette rábeszélő képességét -és elmondotta gondolatait Hortensenek. Szavaiban annyi reménység, annyi -bizalom csillant meg, hogy a leány nem akarta megbántani apját, -megmásította előbbi kijelentését és elhatározta, hogy megpróbálja, hátha -talán mégis meg tudna barátkozni az eszmével. Hiszen Samu olyan jó fiu -volt, szolgálatkész, előzékeny, a tűzbe ment volna érte, minden habozás, -minden póz nélkül az életét áldozta volna föl egy tekintetéért. Nagy -lelki igényei sincsenek, nem kivánna a feleségétől perzselő szerelmet, -önfeláldozást, csak barátságot és tiszteletet, amely jelleménél fogva -úgyis megillette. Samu soha a lelke rejtett mélységeinek osztályosa nem -kívánt volna lenni, ő megelégedett volna egy jó szóval, egy elismerő -kézszorítással. - -Samut tehát nem utasították el. Hortense elgondolkodott a helyzeten. -Amióta lelke a nagy katasztrófán keresztülment, a leány az életet más -szemmel nézte, mint azelőtt. Régen értéket tulajdonított a létnek, a -benső vonásoknak, a jövőnek, most mindez megtörpült, megcsunyult, -elszegényedett a szemében. Önzetlenség, hűség, szerelem, egykor -diadalmas jelvények, szinüket vesztett fogalmakká lettek, mint -csatavesztés után a ragyogó zászló; ma már nem hitt jelentőségükben és -erejükben. Belső élete csupa komor és, úgy gondolta, értéktelen rom -volt, amelyek nem érdemlik meg, hogy szüntelen közöttük járjon, és a -csalódás fájdalma kiirtott belőle minden reménységet, minden akaratot. -Miután apja ragaszkodott az életéhez, a leány engedelmeskedett Farkas -szavának, élt, tengődött, cél és hit nélkül, üresen, dermedten, érzékek -nélkül. Szeme előtt minden egyforma színü volt: a reggel, az este, a -szó, a jelen, a jövő s e borus fátyol mögül nem volt érzés, amely előre -tudott volna hatolni. Látta apján, hogy az hisz benne: ha férjhez megy, -akkor mindez megváltozik, egy új élet fog beköszönteni, azért nem volt -rá szíve, hogy az öreg ember reménységét széjjelhúzza. - -Neki már úgyis minden mindegy volt, mért bántsa hát meg azt, aki egész -életét neki szentelte és vak szeretettel csüngött rajta? - -És amint a napok múltak, Hortense lassan egyre jobban beletörődött a -helyzetbe, panaszkodás, töprengés nélkül, a kétségbeesett emberek sima -némaságával. A szíve, az agya nem tiltakozott, azoknak szavuk már régen -nem volt, csak egy vágy élt még benne, hogy háláját mutassa meg az -iránt, akinek életét elkomorította, az apja iránt. Csöndesen, fokonkint -megadta hát magát a sorsnak, lemondott a szív jogairól, s egy nap szinte -önkéntelenül a kezét nyujtotta Samunak és menyasszonya lett. - -Szomoru mátkaság volt, csöndes, hangtalan, szintelen, mintha nem a -boldogság, az élet, hanem a halál országába lépett volna. Ott ült a -jegyese mellett szótlanul, szép fehér arca kristálytisztán, jéghidegen -csillogott, a tekintete pedig a távolba mélyedt. De a vőlegényt nem -bántotta ez a szomoru kép. Ő érezte magában az erőt, hogy idővel, hosszu -esztendők munkája révén vissza tudja adni a lelket az életnek, -rózsaszínűvé teszi a sápadt arcot és hitet varázsol a fáradt homlok -köré. Hiszen egész életét Hortensenak fogja feláldozni, az ő -boldogságáért, megelégedéseért, nyugalmáért fog küzdeni és úgy érezte, -az akarat és a komoly törekvés diadalhoz fogják juttatni. - -De előbb még egy dolgot el kellett intézni és az Szakáll volt. E fölött -Samu nem akart napirendre térni, ezt az embert gyűlölte, megvetette s ez -az érzés kikivánkozott belőle, akármennyire is fojtogatta magába. -Ahányszor ránézett Hortensere, mögötte mindig ott látta Szakáll -árnyékát, ezt a rideg, önző vázat, amely hogy olcsó céljait elérje, szó -nélkül keresztül tudott volna gázolni az egész világon. Nem, nem lehet, -– állapította meg magában, – hogy ez az ember állandóan ott lebegjen -köztük és hideg tekintettel szemlélje munkája szomoru eredményét, kell, -hogy akadjon valaki, aki legalább egyszer az életben eléje lépjen és a -szemébe vágja a nyomorultságát. És ki lehetne ez más, mint ő? Igen, ez -az ő lapjára tartozik s ő tudni is fogja kötelességét. - -Egy nap Samu leült és levelet írt Szakállnak, amelyben lerajzolta -ellenfele jellemét, alávalóságát, hideg bitangságát s aztán így végezte: - -– Ezennel pedig átadom önt a közmegvetésnek! - -Meg volt róla győződve, hogy ebből párbaj lesz, azért szorgalmasan -bejárt egy vívómesterhez paukolni, vad elkeseredéssel gyakorolta a -legnehezebb vágásokat és el volt rá tökélve, – bár különben nem nagy hős -volt, – hogyha őt már fejbe is verik, de azért ő is kiadja a jussát az -ellenfelének. - -De nem került rá a sor. Szakáll nem ment bele az ilyen elintézésbe, -hanem bepörölte Samut, akit annak rendje és módja szerint háromszáz -korona fő- és kétszáz korona mellékbüntetésre ítéltek el. Kardos -lefizette a bírságot s azután minden idejét és figyelmét Hortensenek -szentelte, reggeltől estig ott volt a leány mellett, elhalmozta azt -gyöngédségével, figyelmével és várta, hogy a kristálytiszta arc mikor -kezd már pirosodni és az elkalandozó tekintet mikor tér vissza távoli -útjáról? - -De Hortense arca nem változott, tekintete egyre ott járt a láthatatlan -réteken, felhőkön és homloka körül a szenvedés fénye csöndesen, -eltörölhetetlenül ragyogott. Az embernek megesett a szíve, ha rája -pillantott és Farkas néha nagyot sóhajtott és halkan kilopózott a -szobából, ki a friss levegőre, mert azt érezte, hogy a tető össze akar -dőlni a feje fölött. - -Amilyen csöndes és egyszerü volt a Hortense pusztulása, Ibolya annyival -erősebben ragaszkodott a benső élete, a szíve jogaihoz. Ő nem volt az a -törékeny lelkü nő, mint Hortense, ő nem nyugodott bele a -megváltozhatatlanba, nem adta meg magát a végzetnek, az ő szíve -tiltakozott a megsemmisülés ellen és akarata szilárdan szembe szállt a -sors törvényével. - -Bár a lelke nem volt erős jellemű és alá volt vetve hangulatoknak, -amelyek kiszíneztek előtte minden tárgyat, minden benső vonást, viszont -egy dologban nem ismert megalkuvást, és ez a szerelem volt, amelynek -jogaiból nem engedett, amelyhez görcsösen, a kölyköt védő tigrisanya -erejével ragaszkodott, amelyért meghalni, de ölni is képes lett volna. -Régente, míg boldog volt, ez a szerelem játszi, könnyü volt, gazdag -szinekben hullámzott, fényt sugárzott maga körül, boldogtalanságában -pedig komoran, ridegen, mint az éjszak bérce emelkedett a világ fölé. - -Ibolyának feltünt, hogy édesanyja régebbi szokásával ellentétben gyakran -jár be a városba s csak dél felé jön haza, holott azelőtt egész délelőtt -ki se mozdult a házból. És ezzel párhuzamosan Bükkös se jött ki ebéd -előtt, többnyire csak estefelé vetődött hozzájuk s akkor is ha szerit -tehette, még vacsora előtt távozott. A leány sejteni kezdte a két -dologban az összefüggést s miután már régebben gyanuba vette anyját, egy -nap elhatározta, hogy lesbe áll. Amikor Farkasné elment, Ibolya gyorsan -magára kapta kabátját, elfátyolozta arcát és az anyja után sietett. - -Az ügyvédné gondtalanul ment be a városba, végig az Andrássy-úton, soha -még csak vissza se pillantva. Egy-egy boltnál megállt, megnézte a -kirakatot, aztán tovább sietett a nyüzsgő emberáradatban, amelyet a késő -őszi meleg nap az utcára csalt. Ibolya mindenütt Farkasné nyomában járt, -szívdobogás, lelkiismereti furdalás nélkül, érezte, hogy amit tesz, arra -joga van, mint az életére. Nem gondolkodott, nem tépelődött, csak ment, -ment az asszony után, akinek orgonavirágos kalapja ott világított ötven -lépéssel előtte. - -Egy virágkereskedésnél Farkasné megállott és bement. Csak egy pillanatig -volt az üzletben, aztán kijött és átment a másik oldalra. Amint -keresztben áthaladt előtte az úton, Ibolya tisztán láthatta az anyja -arcát, amelyen könnyü mosoly játszott… Az Andrássy-út végére érve, az -ügyvédné befordult jobbra egy csöndesebb utcába, ahol posztóraktárak és -gabonakereskedők irodái vannak. A régi házak előtt fuvarosszekerek -állottak, félig megrakodva vászonzsákokkal és ládákkal, hordókkal, odébb -egy csomó bőrkötényes munkás várakozott. - -Ibolya torka egyszerre vadul összeszorúlt. Tudta, hogy abban az utcában -lakik Bükkös és az előbb még nyugodt, öntudatos szíve egyszerre hevesen -kezdett el dobogni. Ha az anyja be találna fordulni abba a házba, ha… -Szeme előtt összefolyt a világ, a testét láz járta át, alig tudott -tovább menni. Egy percre meg is kellett állania, de aztán végigsimított -a homlokán és lihegve, mint az üzött vad, haladt tovább és a szemét -mohón szegezte rá anyja kék ruhájára. - -Most közeledik ahhoz a házhoz… most már csak húsz lépésre van tőle… most -mintha vissza akarna fordulni… Nem, nem, megy tovább, könnyen, -elhatározottan… De még van rá remény, talán tovább halad a kapunál, -talán csak véletlenül vitte erre az útja, mint annyi sok más embert, -hiszen mindez őrület, egy gonosz álom, amely rögtön véget ér. - -Farkasné pedig csöndesen ment tovább, aztán befordúlt a kapuba. - -Ibolya megtántorodott, meg kellett fogóznia a falba, hogy el ne bukjon. -Tehát igaz! Tehát vége mindennek, a tulajdon anyja rabolta el tőle a -jegyesét! Amit sejtett, az könyörtelen, becstelen valóság, amely -végtelen undorral töltötte el a lelkét. Nem tudott sírni, nem esett -kétségbe, csak azt érezte, hogy rettentő piszokban, utálatos -sártengerben jár és a szenny egyre magasabb és magasabb lesz, már a -derekáig ér, már a nyakát lepi el, már a szájáig hatol… - -Megrázta magát és szilajan futott az anyja után. - -A sötét lépcsőházon át egy nagy udvarba ért, amely tele volt -fölhalmozott árúkkal, csomagokkal, ponyvákkal, amelyek körül néhány -munkás foglalatoskodott. Ibolya odament az egyikhez és remegve kérdezte -meg, hol lakik Bükkös? A napszámos nem tudta, hanem a házmesterhez -utasította. Megint tovább kellett tehát mennie egy sötét folyosón végig -a szomszéd udvarba, ahol egy nedves zúgban a házmester lakott. - -A leány izgatottan kopogtatott be, de a házmester nem volt ott, egy kis -fiu, aki a küszöbön játszott, azt mondta, hogy az apja az adóhivatalba -ment, csak ebédre jön vissza. - -Ibolya lihegve állott meg és körülnézett. - -A ház tele volt folyosókkal, fülkékkel, udvarokkal, amelyekre hosszu sor -ablak nézett le. De sehol senki, csak messziről hangzott valami léha -énekszó. Ibolya elindult a hang nyomán és a mosókonyhába ért, ahol fojtó -gőzben egy tót cselédleány dolgozott. - -– Hol lakik Bükkös úr? – kérdezte a leánytól és be sem várva feleletét, -odaadta neki azt a pár hatost, amely a tárcájában volt. A leány -megköszönte a pénzt, de választ adni nem tudott, a házban nagyon sokan -laktak, albérlő, diák is volt egy csomó, még talán a házmester se tudja -a nevüket… - -Ibolya sápadt arccal állt ott, aztán lassan megfordult és elment, ki -ebből a rettenetes házból, amelynek falai mintha megingottak volna -körülötte. Kábult fejjel indúlt útnak, azt se tudta merre jár, mi -történik körülte, csak ment, ment s arra eszmélt föl, mikor elérte az -apja nyaralóját és a vas-kertajtó csikorogva nyilt meg előtte. Akkor -elvánszorgott a nappali szobáig, ott lerogyott egy székbe és lehunyta a -szemét. Nem tudott gondolkodni, nem tudott visszaemlékezni, csak szörnyü -zúgást hallott, amely a tenger hullámaihoz hasonlóan harsogott -körülötte. Minden összefolyt ebben a vad zúgásban, az izgalmas délelőtt, -a sárga ház, az anyja, a saját lelke, a boldogsága, egész élete. - -Hosszu ideig ült így mozdulatlanul, lázas fővel, egyszerre aztán -fölriadt. - -Az ajtó megnyílt és előtte állott anyja, úgy mint rendesen, közömbös, -nyugodt arccal, övében a rózsával, amelyet a virágkereskedésben vett. -Mikor meglátta Ibolyát, Farkasné így szólt: - -– Valami bajod van? – de már át is akart menni a szomszéd szobába, hogy -letegye a kalapját. - -Ibolya összeszedte erejét, fölkelt és az anyja elé állt. Egy ideig tágra -nyílt szemmel nézett a szülője arcába, aztán így szólt: - -– Mindent tudok, mindent láttam, ne tagadjátok! Eh! Aljasság volt! - -Farkasné megijedt, de aztán könnyen elmosolyodott. - -– Mit beszélsz? – kérdezte nyugodtan. - -– Azt, hogy megraboltál, hogy kifosztottál, hogy elpusztítottál, – -fakadt ki egyszerre lángoló haraggal Ibolya és az arca egészen -eltorzult, remegő ajkán vércsöpp jelent meg, – azt, hogy rosszabb vagy a -legutolsó utcai leánynál, azt, hogy céda vagy, igen, céda, céda! - -Az asszony megdöbbenve állott és szavakat keresett, de nem talált mást, -mint azt, hogy: - -– Ibolya! Hogy mersz így beszélni?! - -De a leánnyal nem lehetett bírni, az elkeseredés, a harag kitört belőle, -olyan szavakat használt, amilyenek soha életében ajkán nem voltak, -arcára szilaj düh rajzolódott, feje Meduza-fővé lett, amely megrémítette -és a földhöz szegezte az embert. S így kiabált, átkozódott, tombolt -kétségbeesett fájdalmában, míg egyszerre ellankadt és kimerülten esett a -pamlagra. - -A lármára Farkas ijedten sietett elő szobájából. - -– Mi történt? – kérdezte halálsápadtan a feleségétől. - -Az asszony ezalatt magához tért és végigsimította homlokát, mintha le -akarná törülni azokat a szavakat, amelyeket Ibolya hajított feléje. Egy -pillanat alatt tisztában volt a helyzettel, hogy itt mindennek vége, -hogy számára ez a ház megszünt, hogy az élet egy szakasza lezárult. És -amint ezt megállapította magában, a lelkében egy hang azonnal -megszólalt, hogy ennek így kellett lennie, hogy ez előrelátható volt, -hogy a boldogságnak ez volt az ára. A bűnét pillanatra se látta, nem -szégyelte, erősen élt benne most is a tudat, hogy neki joga volt és van -szeretni, hogy csak a szíve parancsának engedelmeskedett s ez fölmenti -minden vád alól. Tehát vége – el fog menni ebből a fojtott levegőjü -házból és új életet fog kezdeni, talán szegényet, nyomorúságosat, de -legalább boldogat. Ennek egyszer úgyis el kellett következnie, most -tehát megtörtént, ezentúl többé nem kell hazudnia, nem kell törődnie -senkivel, s a maga életét élheti a maga szíve parancsa szerint! Isten -veled hát, barátságos ház! - -Farkas odament Ibolyához és megsimogatta haját. - -– Mi történt az Istenért? – kérdezte remegve. - -Az asszony dacosan emelte föl a fejét és átment a másik szobába, ujra -fölvette a kék kabátját, a virágos kalapját és a harmadik szobán -keresztül kiment a kertbe. Egy pillanat mulva már az utcán látszott -karcsu alakja. - -– Mi történt, édes lányom? – ismételte még egyszer Farkas. – Mit -beszéltél az előbb… oly rettenetes volt! Szólj hát! – tette hozzá vadul. - -Ibolya kinyitotta szemét és száraz torokkal válaszolt. - -– Hagyd az anyámat elmenni – szólt most már nyugodtan – ő nem méltó -hozzád… Ő megcsalt valamennyiünket, engem úgy, mint téged. Én láttam, én -tudom… Oh! ez rettenetes! – csuklott el egyszerre a hangja. - -Farkas kábultan állott a pamlag mellett. Az előbbi szörnyü jelenetből, a -leánya megdöbbentő szavaiból egyszerre kialakult előtte a szomoru -valóság, a sötét katasztrófa a maga ijesztő nagyságában, félelmetes -erejével. A villám könyörtelenül sujtott le a szegény törpefenyőre, a -leggyöngébbre, a legszerényebbre, aki soha senkinek nem vétett, senkinek -útjában nem állott s mégis jobban bünhődött a legnagyobb vétkezőnél. A -felesége megcsalta – ez a szörnyü kép megrázkódtatta, összetörte és -roncsként dobta félre Farkast az élet útjából. Kimerülten hullott össze -és ahelyett, hogy kést ragadott és utána futott volna az asszonynak, -hogy megölje, mint egy kutyát, az ügyvéd elcsüggedve érezte át -nyomoruságát, tehetetlenségét, megadta magát a végzetnek és kétségbeesve -nézett maga elé. Hogy is tudna ő ölni, zúzni, rombolni, hogy tudná -ledönteni azt a bálványt, amelyet maga emelt, hogyan tudná véresen -megbosszulni magát, mikor még most is érzi, mindezek dacára érzi, hogy -szereti azt a bűnös asszonyt?… Szomoruan csüggesztette le fejét és nem -szólt semmit, könny se jött a szemébe, csak a homloka mutatta azt a mély -fájdalmat, azt a szörnyü megaláztatást, amely a szívén végig vonaglott. - -Igy állott szótlanul egymás mellett az apa és a leány, belemerülve a -végtelen semmiségbe, amelybe életük útja egy napon terelődött bele. Órák -teltek el a nélkül, hogy egyikéjük szólt volna, a leány kimeredt szemmel -nézett maga elé, az ügyvéd pedig a kezére támasztotta a fejét és néha -nyögve fölsóhajtott. És azalatt az asszony már messze járt a barátságos -háztól, egy más légkörben, egy más világban, a honnét nincsen többé -visszatérés a békés jegenyék közé. Elment, eltünt, ott hagyta azt a -hazug köntöst, amelyet húsz éven át viselt magán, elröpült, mint a -költöző madár, amely a hónak, a fagynak, a pusztulásnak engedi át -fészkét, ha érzi az ősz jöttét, és nincs az a hatalom, amely neki az -otthon szentségét megmagyarázni tudná. - -Délután kijött Samu. Mikor megpillantotta megtört barátját és a -kétségbeesetten ülő leányt, ijedten ragadta meg az ügyvéd karját. - -– Mi történt az Istenért? – kérdezte hebegve. - -Farkas melléből nehéz sóhaj tört fel. - -– Mi történt, azt kérded? – szólt lassan és egy láthatatlan tárgyra -függesztette szemét – az történt, hogy az ember ne legyen… ne legyen -derék, becsületes és jó ember. Nem, nem, édes, jó barátom, ne legyen az, -mert minden jó embernek el kell pusztulnia. - -Elhallgatott, aztán hozzátette: - -– Irgalmatlanul el kell pusztulnia! - -Csönd volt, aztán az ügyvéd fölsóhajtott és a pamlagon Ibolya halkan, -vékony hangon, mint a gyermek elkezdett sírni. - -Kint ragyogó őszi nap volt. - -A sárga leveleket verőfény aranyozta meg, az utca tele volt emberekkel. - -Egy nagyobb társaság könnyü nyári ruhában tenniszezni indult és a ház -előtt ment el. Mikor a kertajtóhoz értek, egy úr megállította a -többieket, rámutatott az ólmos ablakokra, az aprótornyos épületre, amely -finoman, könnyed rajzzal illeszkedett bele a fakuló lombok közé és így -szólt: - -– Milyen barátságos ház! - -A többiek is megállottak. Egy percre mosolyogva nézték el a ház körül -őrködő jegenyéket, a merész ívü falakat, a piros tetőt, a csillogó -rézcsatornákat és senki sem vette észre, hogy a barátságos ház e -pillanatban hirtelen megroppant, összedült, romhalmazzá lett és hogy -nincs a világnak az az építőmestere, aki még egyszer fölépíteni tudná! - - - - - - -End of Project Gutenberg's Egy barátságos ház története, by Károly Lovik - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY BARÁTSÁGOS HÁZ TÖRTÉNETE *** - -***** This file should be named 62929-0.txt or 62929-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/9/2/62929/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions -will be renamed. - -Creating the works from public domain print editions means that no -one owns a United States copyright in these works, so the Foundation -(and you!) can copy and distribute it in the United States without -permission and without paying copyright royalties. Special rules, -set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to -copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to -protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project -Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you -charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you -do not charge anything for copies of this eBook, complying with the -rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose -such as creation of derivative works, reports, performances and -research. They may be modified and printed and given away--you may do -practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is -subject to the trademark license, especially commercial -redistribution. - - - -*** START: FULL LICENSE *** - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project -Gutenberg-tm License (available with this file or online at -http://gutenberg.org/license). - - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm -electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy -all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. -If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project -Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the -terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or -entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement -and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic -works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" -or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project -Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the -collection are in the public domain in the United States. If an -individual work is in the public domain in the United States and you are -located in the United States, we do not claim a right to prevent you from -copying, distributing, performing, displaying or creating derivative -works based on the work as long as all references to Project Gutenberg -are removed. Of course, we hope that you will support the Project -Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by -freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of -this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with -the work. You can easily comply with the terms of this agreement by -keeping this work in the same format with its attached full Project -Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in -a constant state of change. If you are outside the United States, check -the laws of your country in addition to the terms of this agreement -before downloading, copying, displaying, performing, distributing or -creating derivative works based on this work or any other Project -Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning -the copyright status of any work in any country outside the United -States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate -access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently -whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the -phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project -Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, -copied or distributed: - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived -from the public domain (does not contain a notice indicating that it is -posted with permission of the copyright holder), the work can be copied -and distributed to anyone in the United States without paying any fees -or charges. If you are redistributing or providing access to a work -with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the -work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 -through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the -Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or -1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional -terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked -to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the -permission of the copyright holder found at the beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any -word processing or hypertext form. However, if you provide access to or -distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than -"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version -posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), -you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a -copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon -request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other -form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm -License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided -that - -- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is - owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he - has agreed to donate royalties under this paragraph to the - Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments - must be paid within 60 days following each date on which you - prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax - returns. Royalty payments should be clearly marked as such and - sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the - address specified in Section 4, "Information about donations to - the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." - -- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or - destroy all copies of the works possessed in a physical medium - and discontinue all use of and all access to other copies of - Project Gutenberg-tm works. - -- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any - money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days - of receipt of the work. - -- You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm -electronic work or group of works on different terms than are set -forth in this agreement, you must obtain permission in writing from -both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael -Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the -Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -public domain works in creating the Project Gutenberg-tm -collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic -works, and the medium on which they may be stored, may contain -"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or -corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual -property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a -computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by -your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium with -your written explanation. The person or entity that provided you with -the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a -refund. If you received the work electronically, the person or entity -providing it to you may choose to give you a second opportunity to -receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy -is also defective, you may demand a refund in writing without further -opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER -WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO -WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. -If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the -law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be -interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by -the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any -provision of this agreement shall not void the remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance -with this agreement, and any volunteers associated with the production, -promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, -harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, -that arise directly or indirectly from any of the following which you do -or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm -work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any -Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. - - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of computers -including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists -because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from -people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. -To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 -and the Foundation web page at http://www.pglaf.org. - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive -Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at -http://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent -permitted by U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. -Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered -throughout numerous locations. Its business office is located at -809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email -business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact -information can be found at the Foundation's web site and official -page at http://pglaf.org - -For additional contact information: - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To -SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any -particular state visit http://pglaf.org - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. -To donate, please visit: http://pglaf.org/donate - - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic -works. - -Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm -concept of a library of electronic works that could be freely shared -with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project -Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. - - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. -unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily -keep eBooks in compliance with any particular paper edition. - - -Most people start at our Web site which has the main PG search facility: - - http://www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |