path: root/62746-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62746 ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXIX. KÖTET

A GAZDAG SZEGÉNYEK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A GAZDAG SZEGÉNYEK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897




I. FEJEZET.  A «VIGYÁZZ».

«Hat órai késés a rutkai vegyes vonatnál.»

Ez volt olvasható a magyar államvasuti pályafő előcsarnokában levő
fekete táblán.

Még akkor nem volt készen a pompás központi palota, mely a kerepesi-út
végét, mint egy nagy diadalkapu zárja el mostanság; egy kicsiny, inséges
pályaházacska fogadta a felső Magyarországról érkező utasokat, a kik
onnan aztán a város leghosszabb, legszűkebb és legdöczögősebb
stáczió-utczáján keresztül jutottak el, omnibuszháton a vendégfogadókkal
ellátott zónába.

A szokottnál is nagyobb hóesés minden utazási programmot meghazudtolt. A
főváros legjártabb utczáin két oldalt egész hegylánczok voltak
felhalmozva hóhegyekből, a miknek a kihordására gondolni sem lehetett.
Az egész nap folyton dühöngő zivatar mindenütt betemette a mély utakat.
Az egész vasutvonalon tábor számra dolgozott folyvást a napszámos sereg,
a hóekék túrták a hótorlaszokat, a mit egyik félnap végeztek, a másik
félnap megint visszarontotta a zivatar. A hó úgy szakadt egyik órában,
mintha milliárd ludat mellesztenének odafenn, a másik órában meg apró
tűalakokban kavargott, mint a porfelleg. Valóságos szibériai éjjel volt.

A pályaház perronján csak három emberi alakot látni. Az egyik a kapus, a
ki időről-időre kitekint, hogy esik-e még a hó? A másik egy konstábler,
a ki a bolthajtásnak abba a szegletébe támaszkodik, a melybe nem fuj a
szél, fején a viaszkos vászonnal behuzott kalap, vállán a kurta kaucsuk
lebernyeg. «Czudar idő», mondja a kapus. «Kutyának való idő!» kontráz
neki a rendőr. A harmadik alak czivilben van, kurta prémes gallérú
dókában, vidraszinű nemez süveg a fején, a nyakán koczkás gyapot kendő
körülcsavarva, két keze a zsebébe dugva, az egyikből bőrrel bevont
vasbot mered elő. Ez a harmadik folyvást járkál a perronon hosszában
végig, egyszer rohamléptekben teszi meg az utat, máskor tánczolva, járja
a polkát, meg a csárdást, egyik bokáját a másikhoz ütögetve, nem azért,
mintha jó kedve volna, hanem hogy a lába el ne fagyjon. Ez egy detektiv.

A napos tiszt benn ül a szobában, az a távirógépnél van elfoglalva.
Ilyen kritikus időben az állomások folyvást korrespondeálnak.

Egyszer aztán kutyaüvöltés hangzik valahol a távolból.

– No hála légyen a herkópáternek! mondá a kapus. Csak jön már az a
kalarábévonat!

– Honnan tudja? kérdi a detektiv. Még nem csenget a villanyos.

– Hát hogy a «Vigyázz» kutya ugat. Az hamarább megérzi.

– Igazán. A directio kutyát tart, a ki jelez?

– Nem a directióé az, hanem az öreg vasutőré, a Kapor Ádámé. Szegény
öreg, ezzel a kutyával tesz ki egy emberszámot. Nem is tréfa dolog,
negyvennyolcz óráig egyhuzamban ott ülni abban a kis butikban, lesni a
vonatot, jó vágányba igazítani a váltót! Öreg embernek laposakat pislant
már a szeme, könnyen leragad. Hát arravaló a «Vigyázz», hogy azalatt, a
míg a gazdája az oduban bóbiskol, a kutya kifekszik a sinekre, s már egy
mértföldnyire meghallja a vonat dübörgését, akkor aztán elkezd csúnyául
vonítani, a hogy most teszi, hogy ha az Ádám el talált volna
szunyókálni, hát fölébredjen.

– Az már derék egy kutya!

– De még azt is megteszi, hogy ha az öreg álmos fővel nem az igazi
váltóhoz czammog, hát megfogja a dókája szélit s odaránczigálja az
igazihoz. Nem is esett az öreggel semmi hiba, pedig húsz esztendeje,
hogy itt őrzi a váltót.

– Az is szép mulatság!

Csak öt percz mulva a kutyaugatás után kezdett el a villanyos csengetyü
berregni, s nemsokára lehetett hallani a közeledő mozdony hosszan
nyujtott s többször megczifrázódott fütyölését.

A czivilruhás odadörmögött a rendőrhöz:

– No János, most a placzra!

Erre a rendőr odaplántálta magát a kijárat elé. A kapus a csengetyühöz
ment s megadta a jelt a vonat érkezéséről. A kolomphangra előjött az
egyenruhás hivatalnok, meg egy pár teherhordó, birkabőr süvegben,
ködmönben, bagaria csizmában.

A vonat itt prüszkölt, dörömbölt már a város alatt, valami karistoló
hangot is vegyítve a zaj közé, a mi szokatlan volt. Ez a hóekének a
harsogása, a mit maga előtt tol a mozdony, mert a hótorlasz egész az
indóházig ellepte a vágányt.

Ezzel a hozzátoldott nyújtványnyal csakugyan úgy néz ki a mozdony, mint
valami özönvíz előtti Saurus, a ki szörnyeteg orrával a jégmezőt túrja
maga előtt. A waggonok úsznak a felkavart hófellegben.

S a hó eke mellett, közvetlen a mozdony előtt, üget egy kis lompos szőrű
fehér-fekete tarka, hegyes fülű, kurtafarkú kuvasz, mintha ő volna a
pilota, a ki a vonatot vezeti. Néha olyan közel éri a mozdony, hogy
megtaszítja, akkor nagyot ugrik, de a vágányról azért le nem tér. Ez a
«Vigyázz».

Mikor aztán a mozdony megáll a perron előtt, két oldalt fujtatva a
kibocsátott forró gőzt, akkor kettőt csahint a kutya, mintha az ő
helybenhagyása nélkül nem állna meg a vonat, s azzal kiugrik a sinek
közül s lerázva a bundájáról a havat, először is a kalauzokat veszi
számba. Az első kalauz jó embere, azt azzal üdvözli, hogy egyet ugrik
rá, s a két első lábával megtaszítja, a második kalauz ellenben nem
birja a bizodalmát, annak háttal fordul s a hátulsó lábaival szórja
feléje a havat.

Mind a két kalauznak a szeméig van húzva a csuklyája, a nyaka kendőbe
csavarva, csak az orrát látni az arczából.

A vonat áll a mozdonyon kívül egy szenes kocsiból, azután jön a
postakocsi, ahhoz van kötve egy katonaszállító tárkocsi, mely tömve van
munkásokkal, arra következik egy sárgára és zöldre festett waggon, I. és
II. osztályú szakaszokkal, leghátul egy kakaoszinű III. osztályú, a
bagázsiás szekereket, úgy látszik, elhagyták valahol.

A detektiv bekandikált az első és második osztályokba, a miknek az
ablakain kivilágított a lámpafény. Kívülről is láthatta, hogy a
szakaszok mind üresek.

– Hát nincs pasasir? – kérdi a Nro 1. kalauztól.

Az először nem hallja a kérdést, mert a füle be van takarva, azután meg
nem felel, mert a szája be van kötve, s csak a másodszori kategorikus
felhivásra ad precziz választ.

– Van ördög!

– Hát hol maradtak?

– Ott pokolba: Hatvanba.

Azzal tovább tappog, a munkások futó börtönét felnyitni. Azok vannak
valami harminczan, mindannyian vaslapátokkal ellátva. A mint
leszabadulnak, futnak egyenesen a kantinba felmelegedni.

A detektiv erre a Nro 2. kalauzhoz fordul, a ki a III. osztályú kocsik
ajtajait nyitogatja fel. Ez már részletesebb választ ad, csakhogy nehéz
a szavát megérteni, úgy be van rekedve, mint a hasadt orgonasip.

Az I. és II. osztály pasasirjai, mikor megtudták a hatvani állomáson,
hogy a hó eltemette az útat, mind kiszálltak, ott maradtak az
állomásházban. Megvárják, míg a vegyes vonat felszabadítja az útat, s
majd csak a kassai gyorsvonattal fognak eljönni reggel. A III.
osztályban levő utasok eljöttek.

Akkor aztán ezeket vette szemügyre a detektiv.

Először kiszállt a waggonból egy felvidéki atyafi, a ki fenyőmadarakat,
meg húros rigókat hozott hosszú füzérekben felakasztva elől-hátul a
vállán. Ennek épen ilyen zegernye időben kell utazni.

Azután kibontakozott a kocsiból egy terjedelmes testalkatú asszonyság,
nagykendőkkel összevissza kötözve. Mikor lejutott a hóba, akkor egy
fiatalabb nőalak elkezdett neki leadogatni mindenféle alakú kosarakat, a
mik gondosan bevoltak bugyolálva, kettőt, hármat, négyet. A kofa
ráförmedt a detektivre, hogy fel ne rúgja a kosarát, mert tojás van
benne. Ez is ilyenkor a legkeresettebb árúczikk a fővárosban. Mikor
minden kosár le volt adogatva, akkor az a fiatalabb nő is kiszállt a
kocsiból. Szürke szoknya volt rajta, a feje bekötve koczkás gyapot
kendővel, a szája pedig egy fekete selyem kendővel. Az egyik kezében
volt egy fogantyús utazó ládika, meglehetős kopott. A másikban egy füles
kézikosár. A harmadik utiteher, egy vászonesernyő, a hóna alá volt
szorítva.

Egy hordár átakarta venni a ládikáját, de nem adta oda neki, «majd csak
magam viszem». Ez sajnálja a rézpénzt.

A fenyőmadaras atyafi, meg a tojásos kofa elébb kötelességüknek
tartották a fináncz ajtaját felkeresni, s kiváltani a fogyasztási adóról
felelő bárczát, a fiatal nő azalatt leült a nyilt csarnokban egy padra,
a bőröndjét meg a kosarát maga mellé téve.

A detectiv nagyokat tappogott, a perronra visszatérve, boszuságból-e,
vagy csak hogy leverje a csizmáiról a havat, odament a konstáblerhez.

– A kire mi áfpászolunk, az elmaradt Hatvanon a többi pasasirokkal, s
csak reggel felé jön meg a gyorsvonattal, ha megjön. Én addig be megyek
a kantinba, ha valamit kitudnék a munkásoktól. Talán azok látták. Maga
addig itt maradhat.

– Köszönöm a grátiáját.

A két élelmiszerszállító utas aztán jó későre elvégezve a dolgát a
finánczczal, átkelt a kijáraton, átadva a kapusnak az utijegyeit. Az
állomási tiszt kiadta a parancsot, hogy a gázt el kell oltani a külső
lámpákban, több vonat az éjjel nincs jelezve. Aztán a Kapor Ádámot fel
kell váltani, huszonnégy órára. Következik helyébe váltóőrnek a Kövecs
Péter. Azzal az is ment aludni.

Az a fiatal utasnő pedig csak ült ott a padon, a kezét eldugva a
nagykendője alá. Még karmantyuja sem volt.

De valaki mégis észrevette az ottlétét, a Vigyázz, oda ment hozzá,
körülszaglálta.

– Kutyuskám! suttogá a hölgy.

A Vigyázz erre mind a négy lábát előre feszíté, elkezdé a kurtafarkát
erősen csóválni s kettőt vakkantott, azon a hangon, a mely azt jelenti a
kutyánál, hogy bizalommal viseltetik az illetőhöz. Akkor aztán megugrott
és elszaladt.

A fiatal nő tovább is ott maradt, le-lerázva a kendőjéről a szitált
havat, a mit a szél kívülről behordott.

Egyszer aztán czammogó lépések hangzottak a vasut mentén. Valami lámpás
fénye vereslett a hófuvat ködfátyolán keresztül.

A felváltott őr jött a kutyájával. Az egész ember egy nagy guba volt, az
arczából nem lehetett mást látni, mint két torzomborz bajuszt, a miről
jégcsapok függtek alá. Az egyik kezében volt a tokba dugott jelző
zászló, a másikban egy erősen bedrótozott lámpás.

Mikor a pad előtt elczammogott az őr, a kutya megint azt a bizalmas
kettős csahintást hallatá s erre az ember észrevette, hogy ott a padon
valaki ül. Megállt és odavilágított rá a lámpájával. Látta, hogy az egy
fiatal leány.

– Hát maga, lelkem, mire vár itt?

– Arra várok, hogy megvirradjon. Késő éjjel nem mehetek magamban a
városba.

– Hát nem ide való?

– Nem. Vidékről jöttem.

– Hiszen elmehetett volna az omnibuszszal a vendéglőig.

– Én nem szállhatok vendéglőbe, mert ott drága az élet.

– Hát miért jött Budapestre?

– Munkát keresni.

– Hát aztán miféle munkát tud maga?

– Tudok varrni, meg himezni.

– Hát aztán csak így jött fel Budapestre, hogy majd eljár
boltról-boltra, hogy kinek kell a maga munkája?

– Azt gondolom, hogy úgy kezdik.

– Hát addig miből él meg?

– Hoztam hat zsemlyét a kosaramban. Ez hat napra elég.

– No ez derék! Hát mondok én magának valamit. Én itt lakom nem messze a
várostól, mindjárt a Kalvária mellett. A feleségem mosóné. Becsületes
asszony. Annak van egy kis kamrája, a mosókonyha mellett. Azt kiszokta
adni ilyen maga forma varró leányoknak. Nem sok a fizetés. Fűteni sem
kell a kamarát, mert a mosókonyháról elég meleget kap. A feleségem még
munkát is szerez a leányoknak, sok uri házban bejáratos. Most épen
faczér a kamrája. A mult héten történt, hogy a mamzell, a ki nála
lakott, (Lidinek hivták, én biz a másik nevét soha sem kérdeztem) egy
este csak nem jött haza. Keresték, kurrentálták, de nem került elő. Azt
hiszem a Dunába ugrott. Ki tudja mi oka lehetett rá? A leányoknál olyan
könnyen megy az. Hát jobb, mint ha gyufát ivott volna. No hát, ha nincs
valami jobb szándéka, hát eljöhet az én szállásomra. A feleségem
szívesen látja, még majd engem is megdicsér, hogy milyen élelmes ember
vagyok, röptiben fogok a számára új czimmerfrajlát.

A fiatal nő felállt a helyéről, felvette a bőröndjét és a kosarát, s azt
mondta, «menjünk».

A Vigyázz, megértve, hogy az egyezség, mely kétségtelenül az ő
beleegyezését is birta, megköttetett, vidám csaholást indított meg s
azzal kivéve a hölgy kezéből a füles kosarat, azt a fogai közé vette s
előre futott vele a kijárathoz.

A constabler akkor is ott állt.

Először ráismert a kutyára, a kutyáról a gazdájára, s a gazdáról a vele
jövő kisasszonyra, a hogy illik tapasztalt rendőrhöz.

– No te Vigyázz! Hát Ádám apó! Baktatunk haza? Nini, hát megkerűlt a
mamzell Lidi? Csak látogatni volt oda haza?

– Az ám. Hagyta rá az öreg. Lássa, magának most semmi dolga, elhozhatná
a leányasszonykának az utitáskáját: ne czepelje maga.

– Megtenném szivesen. De most ide vagyok leszegezve. Az a parancsolat,
hogy egy konteszre kell rálesnünk, a ki hazulról megszökött a mai
vonattal, de a táviró se kutya! Eléje került.

– S ezt most el akarják fogni? kérdé az őr.

– Elfogni nem kötelességünk, hanem ha felismertük, észrevétlenül és
minden feltünés nélkül kisérnünk kell, a hol meg fog szállni, s arról
hírt adni az alkapitány úrnak. A detectiv is ott van.

Az öreg nevetett egy kicsit.

– Hajh, édes János öcsém, ha én a maga bőrében volnék: azt mondanám a
detectivnek, hogy gyanum volt erre a leányzóra, itt ni, hogy hátha ez az
a bizonyos grófkisasszony, s ez alatt az ürügy alatt elkisérném a
lakásáig hivatalból. Hahaha!

Az öreg nevetett a jó ötletnek. A konstábler is nevetett rajta. Aztán
utoljára maga a mamzell is úgy tett, mint a ki nem állhatja meg, hogy ne
nevessen ezen a bolondságon.

Hanem aztán a konstábler nagy hirtelen visszanyerte a kötelességszabta
hivatalos nyugalmat. Megtörlé az arczát a kalapjából kivett
zsebkendővel, aztán megint feltette a kalapot zsebkendőstül, s lehuzta
az álla alá a viharszíjt, a mi igen szigorú kifejezést ád az arcznak.

– Azt nem tehetem, Ádám apó. Én megesküdtem rá, hogy soha hamis
tudósítással az előljáróságot tévutra vezetni meg nem kisértem.
Jójczakát öreg apó. Jójczakát szép kisasszony. Köszöntetem a Zsuzsa
nénit. Holnap reggel majd ellátogatok magukhoz.

– Ott van ám a konstábler úrnak az abstájgkvártélya mi nálunk, mikor
fráj napja van: ő meg egy padlásszobát bir tőlünk, magyarázá Ádám apó az
új lakónőnek, mikor már a váróteremből kimentek.

Azután annyira vitte a nagylelkűséget az öreg, hogy maga ajánlkozott a
mamzellnek a bőröndje vitelére.

– Köszönöm! szólt visszautasítva az ajánlkozást a fiatal hölgy. Nem
szoktam én soha hordárral czepeltetni magam után az uti bőröndömet.

Igazat mondott. Mert üveges hintóban szokták azt utána szállítani. Ő
volt az az eltünt grófkisasszony, a ki felől a detectivnek meg a
konstáblernek bizonyságot kell vala szerezni.

Igen jó helyet talált magának a biztos elrejtőzésre. Azt a kis kamrát, a
melynek a padlásán maga a rendőr tanyázik; ott csak nem fogja senki
keresni.




II. FEJEZET.  A PIKUSZ.

Mikor a pályaházból kiléptek, épen egy olyan szélroham sepert végig az
utczán, hogy meg kellett állniok. Az esernyőt, a mit a leányzó
kifeszített, egyszerre kifordította a szél, s a szoknyáit nagy
rendetlenségbe hozta, a min nem tudott segíteni a kezében tartott bőrönd
miatt.

– Abból az esernyőből nem lesz prédikácziós halott, mondá az öreg
vasuti. Hagyjunk fel most minden teketoriázással. Adja ide a kisasszony
a bőröndjét, majd én viszem; tudom, hogy nincs tele aranynyal. Az
esernyőt csapja a hóna alá, aztán az egyik kezét akaszsza a karomba, a
másikkal fogja a szoknyáját, aztán hunyja be a szemét.

A hölgynek el kellett fogadnia az ajánlatot.

Azzal elkezdődött az expediczió. Méternyi magas volt a hó, a min
keresztül kellett gázolni s a szél szembefútt.

– Csak addig tart ám ez a gyilkos szél, a míg a Stáczió-utcza
szegleténél bekanyarodunk. Dörmögé az öreg. Odáig egész gőzerővel
kellett dolgoznia.

Egyszer aztán elérték az első házat: ott megállhattak lélekzetet venni.

– Csinos kis szelecske, mondá az őr. No már most ki lehet feszíteni az
umbrélát. Várjon, majd én tartom a feje fölé. Aztán csak egész bátran
tegye. Szóljon hozzám, hogy «Ádám bácsi». Kapor Ádám a nevem. Tegyen
úgy, hogy az emberek azt gondolják, hogy régi ismerősök vagyunk.

– Hát találkozunk mi itt most még emberekkel?

– De még sokakkal. Vannak emberek, a kiknek bolond passziójuk ilyen
hóförmetegben sétálni az utczán éjfél után egy órakor. Majd meglátja.

Az öreg egy kis nevető dünnyögést is hallatott e tréfához.

A leány mindjárt elkezdte a bizalmaskodást.

– Ádám bácsi! Az a rendőr csakugyan az eltünt mamzellnak nézett engem?
Hasonlítok hozzá?

– Nem tudom biz én, édes lelkem, mert én nem igen nézegettem a
fizimiskáját. Tudja, én ritkán kerülök haza. A János konstábler is úgy
van, hogy csak egy-egy fráj napon jön ki a szállására, s akkor aztán
örül, ha felfekhetik a padlásra. Aztán az a Lidi mamzell olyan
szemérmetes volt, hogy ha férfihangot hallott, nem forgatta a fejét
hátrafelé, mint a nyaktekercs, hanem belefeküdt a himzőrámába, úgy
öltögetett. Abból biz a János nem látott egyebet, mint a kontyát.

Egyszer csak valami zsivaj támadt az utczán.

A leány kitekintett az esernyő alól, s látta, hogy Ádám csakugyan igazat
mondott. Tréfás volt, de igaz volt a mondás.

Csakugyan vannak emberek, a kiknek elhatározott szándékuk ebben a dühös
hózivatarban az éjjeli órákat az utczán tölteni el. A havat lapátolják
össze: nagy teherhordó szekereket raknak meg vele. Ki mennyi rongyos
ruhát kaphatott, mind felszedte magára: kopott pokrócz, lyukas zsák,
ponyvafoszlány a derekukra kötve; a kalapjaikat álluk alatt megkötött
zsebkendővel biztosítják a szél ellen; de boldogabb, a kinek olyan
süvege van, hogy a két fülét betakarja; a lábaik, idomtalan gubókká
bugyolálva, pokrócz és rongydarabok közé; két ujjú darócz keztyűk a
kezeiken, vaslapát a markukban.

– No itt van az a sok ember az utczán, a kit mondtam. Ezeknek most van
az aratásuk! Egy forint ötven krajczárt kapnak a magisztrátustól egy
éjszakára. Soha se volt ilyen szüretjük a hunczfutoknak!

Vígan is vannak, egymást csufolják. Szegény embernek az is mulatság.

– Itt jön az Ádám apó a mamzeljével! kiált az egyik rongyos.

– Dobre ráno! Sztará baba! Gye igyes azzal a Kátkával?

– Megálljon, Ádám bácsi! Majd elmondom a Zsuzsa néninek, hogy szép
leányt vezetget éjszaka az utczán!

– Nye krics! Te gyezsepogyes! vág vissza Ádám apó s a tokos zászlóval a
fejére suhint az egyik csufondároskodónak, az ki akarja kerülni az ütést
s hanyatt bukik a felhányt hóhalomba, társainak nagy hahotájára.

– Hahá! A sipotár! Bele esett a hóba!

A leány meg van rémülve.

– Ezek gorombáskodni fognak velünk.

– Nem kell félni, mamzell, jó gyerekek ezek. Mind az én fiaim. Liptói
fiúk. Mind ott laknak velem együtt a zöld paradicsomban.

– Zöld paradicsomban?

– Az ám. Úgy hivják azt a házat. De nem azért hivják úgy, mintha ott
lakott volna valaha Ádám és Éva, mikor még ők is zöldek voltak, hanem
azért, hogy valamikor vendégfogadó volt, s egy nagy zöld paradicsomalma
volt kifestve a czimerére.

– Az valami nagy ház lehet, ha ennyi ember elfér benne.

– Hát elférnek, a hogy a szegény ember malaczai. A bizony csak olyan
bogárhátú ház. Mindjárt meglátjuk. Ott világít egy ablaka. Az az én
feleségem mosókonyhája. Felkelt már az asszony. Sok a mosni való. Annál
jobb, mert akkor tűz is van rakva. Csinálhat nekünk egy kis magyar
theát. Szereti maga a magyar theát?

– Nem tudom, milyen az?

– No majd meglátja, milyen jó!

A Vigyázz előre szaladt s a kivilágított ablak előtt elkezdett a maga
nyelvén jelt adni.

Erre elébb kinyilt az ablak, s rövid szóváltás támadt egy női hang, meg
egy kutyacsahintás között; azután felnyilt a kis ajtó. A Vigyázz
visszaugatott, jelezve, hogy szabad az út.

– No már most majd én elől megyek, mondá Ádám. Mert itt egy mély árok
van az utczán végig: azt most betakarta a hó. Csak egy keskeny híd vezet
át rajta. A ki eltéveszti, nyakig esik a hóba. Hát csak mindig az én
lábam nyomába lépegessen a kisasszony. Így ni!

Az asszony a kapuban várta az érkezőket. Mind a két karja a könyökön
felül fel volt türve, mert a mosóteknőtől jött ki. Ő már szokva volt
mindenhez. A mit egy mosóasszony kiáll, attól egy regement férfi az
ispitályba kerülne.

– No asszony, meghoztam a Lidikét.

Az asszony összecsapta a kezeit.

– Hát előkerült? No hála Istennek, csakhogy nem ölte el magát.

– Hanem most már csinálj nekünk iziben egy kis jó magyar theát, mert a
lelkünk is meg van fagyva.

– Mindjárt meglesz. No csakhogy előkerült Lidike! Hát csak vigye be a
szobájába a ládikáját, s húzzon frissen más czipőt, harisnyát.

Sötét is volt, a hölgynek az arcza kendőkkel be volt bugyolálva; lehető
volt az elnézés.

– Csak tessék előre menni, édes Zsuzsa néni, szabadkozék a leány.

– No már nem akar elől menni! Mindig így bánt velem a Lidike. Mintha
valami nagyságos asszony volnék. Vagy mintha édes anyja volnék.

Pedig bizony nem annyira a becsülettudás volt erre a fiatal hölgynél az
indok, mint az, hogy nem tudta a járást a zöld paradicsomban, kivált
sötét éjjel.

A mosóné aztán előre ment, a kisasszony utána, azt követte az Ádám apó,
leghátul a Vigyázz. A kis ajtót az Ádám zárta be.

Először egy sötét folyosóba jutottak, melynek végéből nyilt a Kapor Ádám
lakása. Annak a külső ajtaja nyitva volt, a belső üveges ajtón keresztül
világított a mosókatlan veres tűzfénye.

Mikor kinyitotta az ember az üvegajtót, egyszerre tódult ki a hajlékból
a forró gőz, abban a perczben hópehelylyé válva a hideg levegőn.

A mosott ruhának, szappanynak és szodának párázata uralkodott a
helyiségben; mérsékelve a kőszéngőz által, a minek a füstje ilyen nagy
hóesésben leverődik, s kellemesen fűszerezve egynémely vereshagyma
illatától, a mi nem rontotta el a polczon szárasztott kenyérélesztőkorpa
szelid savanyúságát. No de jó meleg volt – s ez a fődolog.

Az ifjú hölgy már tudta, hogy melyik az ő lakása. Egy kis alacsony ajtó
nyilik a konyhából a kamrába: az az ő otthona. Még két másik ajtó is
látható a mosókonyhában. Az egyik hanyatdülő helyzetben, az a pinczébe
vezet le; a másik a gerendák között: ahhoz meg lépcső visz fel.

A mosókonyha tágas: téglával van padlózva, a falai embermagasságnyira
fénylenek a salétromtól, különben ki van meszelve. Egy nyoszolya,
vánkosokkal, dunnával, egy hárságy, egy festett ruhaszekrény s egy
gyalult konyhaalmáriom, egy asztal, néhány szalmaszék és egy nagy
karosszék képezik benne a comfortot, mindenféle lugzók, teknők,
mosókatlan, vasalódeszka, meg egy nagy mángorló a hivatás eszközeit. Egy
nagy fekete tábla a falon, tele irva nevekkel és számokkal, jelzi a
pontos ügykezelést. Annak a szegletére van akasztva a kalendárium.

A Zsuzsa néne egyenesen a tűzhelyhez sietett, a jövevény leány pedig
bement a holmijával a kamrába, nyitva hagyva maga után az ajtót, hogy
világosságot kapjon.

Akkora helyiség volt az, hogy egy ágy elfért benne, meg egy himző
asztal. Ruhatartóul egy lefüggönyözött fali polcz szolgált.

Az ágy tisztába volt húzva, volt benne egy tengeri fűvel töltött
derékalj, egy vánkos, meg egy paplan. Az ágy fölött egy Mária-kép.

A mikor az átöltözködéshez kezdett a hölgy, mégis betette a kamra
ajtaját. Bőröndjéből előszedte a ruháit, czipőit. A mik rajta voltak,
azokra rá volt fagyva a hó.

Arra gondolt, hogy milyen furcsa meglepetés lesz az, a mikor ő előjön, s
a világosságnál meglátja a Zsuzsa asszony, hogy «nini, hisz ez nem a
Lidi mamzell!»

Mire készen lett az átöltözéssel, kopogtattak az ajtón. A Zsuzsa szólt:

– Ki lehet már jönni. Készen a magyar thea.

A leány kinyitá az ajtót s kilépett a világosságra.

De a meglepetés nem a mosóné részére került, hanem az övére.

A Zsuzsa asszony semmi csodálkozó felkiáltásra sem ragadtatott, mikor
ezt az idegen arczot meglátta maga előtt.

Úgy tett, mintha mindennapos ismerőse volna. Pedig ép szemei voltak.

Még úgy is nevezte.

– No Lidi kisasszony. Itt van a jó magyar thea. Nézze: az uram ugyan
várja ám balkézzel.

Az öreg bizony leült az asztalhoz s nem várta a vendégét, hanem
hozzálátott a maga angáriájához.

Két öblös csésze állt az asztalon, tele párolgó folyadékkal, mely
valóságos jó borleves volt, tojássárgájával behabozva, s fahéjjal
fűszerezve.

A leány kiszürcsölte azt az utolsó cseppig.

– No ugy-e, hogy jó ez a magyar thea? Szólt sunyítva az öreg apó.

– Egészen fölmelegített. Nagyon köszönöm.

A leány aztán viszonszivesség fejében kiszedte kosarából a zsemlyéket s
azokkal kinálta meg a házigazdáját.

– De hát azt mondja a szentirás, hogy: «nem csak kenyérrel él az ember»…
szólt az öreg, hanem szalonnával is. Ezt a feleségének mondá.

– Ej, ej! öreg ember, nem kell a szentirással tréfálkozni.

– Hát hiszen nem tréfálok én, hanem komolyan mondom. Egy kis fagyos
szalonna nagyon beválna most. Hozz le egy darabkát a padlásról, hékám!

A Zsuzsa engedelmesen fogta a vasuti lámpát, meggyujtotta, s felment a
lépcsőn a padlásra.

– Evett-e már fagyos szalonnát paprikával a kisasszony?

– Soha se ettem. Azaz hogy: ettem ettem! Dehogy nem ettem.

– Bizony soha se evett maga nyers szalonnát, édes lelkem; azt se tudja,
mi fán terem?

– Ádám bácsi. Mondja csak, hogy lehet az, hogy a Zsuzsa néni, mikor
engem meglátott a világosságnál, egy cseppet sem volt megütődve?

– Hm! Hát ez úgy lehet, hogy az alatt, a míg a kisasszony odabenn a
kamrában átöltözött, én beszéltem a feleségemmel, s elmondtam neki
mindent, a mit tudok.

– De hát mit «tud» ön?

– Hm, hm, dörmögött az öreg, borostás állát körülkaparászva. Hát tudja a
kisasszony: ott a vasutnál a trafikásné ujságot is árul. Aztán a mi
ujság estig el nem kel, az már másnap csak makulatura. Azt eladják kiló
számra hét krajczárért. Hát az ilyen bitang ujságból szokott nekem
mindennap juttatni a trafikásné, hol egyből, hol másból. Én szeretem
tudni, hogy mi történik a világban. Ma épen egy képes ujságot kaptam.
Olvassa el csak, mi van benne, belül a harmadik oldalon, mindjárt ott a
Kvizda gyógybalzsamának a hirdetése alatt.

A hölgy átvette a negyedrétű lapot s hamar rátalált a ritkított betüs
czikkre.

«Sensatiós családi dráma!»

«Nem nevezzük meg a helyet és a személyeket, kik e regényben
szerepelnek, mely egy Zola tollára volna érdemes. Egyike a magyar arany
fiatalság legkiválóbb tagjainak, a ki gyönyörű négyes fogatáról s
exoticus vadászatairól ismeretes, életre-halálra udvarolt a bájairól
úgy, mint szellemi műveltségéről ismeretes X. X. grófkisasszonynak. A
szerelmi pályázat nem maradt viszonzás nélkül. A család egyetlen leánya
ifjú szivének egész hevével fogadta a nyiltan tett ömlengéseket. E
napokban az ifjú Endymion végre formaszerű nyilatkozattal jelent meg a
grófi háznál s megkérte X. X. grófkisasszony mamájának a kezét, Y. Y.
grófnőét. S az eljegyzés ennek értelmében meg is történt. Y. Y. grófnő
még mindig igen szép és fiatal arra, hogy még a leányával szemben is ő
maradhasson a győztes; s előnyeinek döntő súlyt ád azon körülmény, hogy
ő a birtokosa annak az egész három milliót érő uradalomnak. X. X.
grófkisasszony az eljegyzés napján nyomtalanul eltünt a grófi
kastélyból. Most mindenfelé keresik. Attól lehet tartani, hogy valami
végzetes tettre határozza el magát.»

A leány arcza olyan merev lett, mint egy márványszobor. Szemei még
azután is nézték azt a méregkeverő lapot, mikor már az «első hazai
orpheum» programmja következett benne.

Ebből az álomjáró mélázásból egy sajátszerű beszélő hang zavarta fel.

A hang az asztal alól jött s ezeket a német szavakat mondá:

«Frau… Komm czhausz… Gib flájsch…»

A leány ijedten ugrott fel a székéről s az asztal alá nézett.

Ki bujkál oda alant?

Azonban kénytelen volt egyszerre kaczagásra fakadni, a mint e beszéd
okozóját meglátta.

Az egy szarka volt. Ott állt az asztal hidján, a csőrével felemelve az
abroszt s aztán a fejét féloldalra fordítva s egy szemével felsandítva
azt mondá:

«Frájla… Gud moring.»

S azzal egyet hibbanva, nagy hirtelen fenntermett a leány által üresen
hagyott széken s onnan papolt egyre, «komm czhausz, – gib flájsch.»

Ádám apó nevetett.

– Ugy-e, megijedt a kisasszony, mikor meglátta, hogy valaki megszólal a
lába alatt? Azt gondolta, valami kisértet. Hát pedig csak a Pikusz. No
gyere ide Pikusz! ugorj ide az asztalra. Mutasd meg, hogy hogyan kell a
krajczárt kivenni a pohár vizből.

A Pikusz engedett a felhivásnak. Felrepült az asztalra. Ádám apó eléje
tett egy pohár vizet, abba bele dobott egy krajczárt. A szarka elébb
megpróbálta belenyulni a pohár száján keresztül; de a mint az orrába
ment a víz, hirtelen kikapta a fejét és nagyot prüszkölt. Utoljára kapta
magát, ráugrott a pohár szélére, a pohár feldült, a víz kifolyt, a
krajczárt aztán felkapta s elrepült vele. Alig akarta visszaadni.

– Önnek mind oly okos állatjai vannak. Monda a leány. A kutyája is olyan
eszes állat.

– Hát mit csináljon a szegény ember? Mikor nap nap után egy helyben kell
ülnöm, mintha szurokba ragadtam volna. Az sincs, a kihez egy szót
szóljak. Ha ez a kutyám nem volna, rég meg kellett volna gárgyulnom. A
szarkát meg a feleségem tanította be: azért beszél németül. Ez meg az ő
egyedüli mulatsága. Ez a mi theátrumunk, a mi circusunk. A Vigyázz
különben nem az én érdemem. Ez úgy maradt rám örökségben egy vak
koldusról, a ki rám hagyta, a mért megengedtem neki, hogy ott ülhessen a
pályaház mellett. Ez a kutya olyan okos volt, hogy a szájába vett egy
kis fatányért s azzal sorba járta az uraságokat, a kik oda jöttek
ácsorogni s koldult a gazdája számára. A mit kapott, odahordta neki. Azt
mondom, kisasszony, hogy külömb lélek van ebben a kutyában, mint sok
rossz emberben.

Ez alatt lejött az asszony a padlásról egy darab szalonnával. Tányért is
tett késsel, villával a kisasszony elé.

– Hahaj! Ki látta azt: tányérról enni a szalonnát villával? Protestált
az öreg gazda. Majd megtanítom én a kisasszonyt, hogyan kell szalonnát
enni. Először levágja az ember a kenyérnek a haját, arra ráfekteti a
szalonnát, bőrével lefelé. Akkor a bicsakkal leszeli a szalonna
tetejéről a hájas részét (a ki teheti!) Akkor azután egy késhegy
paprikát elken rajta; annak a tetejébe egy csipet sót. No most egy
falatot a kenyérből vágjunk, egy másikat a szalonnából, mind a kettőt
egyszerre a szánkba teszszük. Ugy-e hogy milyen fölséges? Valamennyi
herczegnek a hires szakácsa mind összeverheti a fejét, még sem talál ki
olyan difinyós eledelt, mint egy darab paprikás hasaszalonna kenyérrel.
Egyesítve van ebben a mennyei mannától elkezdve az isteni ambróziáig
minden csemegének az ize! A kinek egy darab szalonnája van, s azt meg
tudja becsülni: nem kell annak a kaszinó spájzczédulája. Hát még a ki a
bőrkéjét is meg tudja rágni! Az ám a valami. De már nekem nincs hozzá
való fogam.

S addig-addig magasztalta a szalonnát, míg hol ő vágott, hol a
kisasszony szelt belőle, hogy utoljára «mores»-nek való sem maradt a
darab szalonnából.

A lakmározástól természetesen a két kedvencznek sem lehetett elmaradni.
A Vigyázz odaült a gazdája mellé a két hátulsó lábára, a két első
praczliját illedelmesen lefelé hajlítva, de néha megtaszítá az egyikkel
a gazdája térdét.

– Jó, jó! Nem feledtelek el: csak várj.

Aztán mikor egy darab szalonnát elfogyasztott az öreg, s annak csak a
levágott hájas része és a lefaragott bőre maradt: akkor a hájdarabot oda
tette a bertáfoló kutyának az orrára. De mielőtt a szegény pára
bekaphatta volna, egy percz alatt ott termett a fején a Pikusz, «Keszt
ausz!» mondá s elkapta a kutyának az orráról a hájat. Az csak fájdalmas
szemmel nézett utána.

– Látod, kutyám! Ez a világ sorja. Ő a te feljebbvalód, mert repülni
tud; te pedig négykézláb jársz. Ő tud németül, te pedig csak ugatni
tudsz. Ezért az övé a szalonnából a hája; tied pedig csak a bőre. Ez a
világnak a rendje.

S a kutya belenyugodott egészen ebbe a szép világi rendbe.

– No már most Lidi kisasszony; mondá Zsuzsa néne, jó lesz alunni menni.
Ez után a mai keserves út után. Majd holnap aztán – beszéljünk a magunk
dolgáról.




III. FEJEZET.  A FEKETE HATTYÚ.

Isteni álom!

A ki a halandó embert mindentudóvá, mindent tehetővé, mindenütt
jelenlehetővé teszed!

Milyen szép volt álomban visszamenni az elhagyott ősi hajlékba. Látni a
menyegzői előkészületeket. Látni saját magát a tükörterem falain
megsokszorozva; menyasszonyi öltözetben; narancsvirágból van a dísz, az
az ő kedvencze. Ő a menyasszony és nem más: az már bizonyos. Hogy
lehetett ebben kételkedni? De hát a vőlegény kicsoda? A keblén függ egy
szivalaku medaillon; közepén egy nagy solitair. Az megmondja. Hisz az ő
arczképe van benne. Itt jön ő maga is – valósággal. Egy nagy menyegzői
csokrot hoz, csupa fehér rózsákból, a mik még nincsenek kinyilva. Hát
mégis hű maradtál? Nem árultál el? Nem adtad el testedet, lelkedet?
Válasz helyett megszólal a «Serenade-walzer.» Ez az ő kedvencz
keringője. Vállára teszi a két kezét s aztán repülnek együtt. Igazán
repülnek, a lábuk nem jár a földön: végig a hosszú táncztermen. Hát
visszatértél? nem is hagytál el? Szeretsz, mint régen? örökké így fogunk
egymás karján repülni éveken, évtizedeken át? mire visszakerülünk a
keringő tourból, a honnan kiindulunk, a tükörben az én hajam fehér lesz,
a te fejed kopasz? És a közben folyvást hangzik a serenade-walzer
bűbájos zenéje. A tánczterem végtelenbe nyúlik, átalakul vasuti
indóházzá, a csillárokból vasuti lámpák lesznek, a menyasszonyköntös
narancsvirágaiból zuzmara virágok. Hanem azért a serenade-walzer egyre
szól s a vőlegény egyre szorosabban öleli menyasszonyát magához. «Hát te
vagy az? Te? Te? Te?» s a mint ismét ránéz: hát még sem ő az, hanem – a
János konstábler a vasuti pályaháztól.

Erre fölébred s a mint a szemeit felnyitja, csakugyan a János rendőr
ábrázatját látja maga előtt, ki a kissé felnyitott ajtón bedugta a
fejét.

– Ezer milliom bocsánatot kérek, kisasszony. Azt gondoltam, már fel
méltóztatott kelni. Nyolcz óra van.

– Nagyon el találtam aludni.

– Engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. De hivatalból vagyok itten
valami fölvétel végett.

– Kérem: küldje be hozzám a Zsuzsa asszonyt.

– Ezer bocsánat. A bedugott fő visszavonul. A kalap most is a fején
volt; de ezuttal nem volt rajta a viaszkos vászon: a fehér lószőr kócsag
nyalkán fityegett az oldalán.

A hölgy természetesnek találta, hogy biz egy varró mamzellnek az ajtaján
minden órában benyithat egy konstábler.

Csak azt találta csodálatosnak, hogy a serenade-walzer zenéje még most
is tovább szól. Már a finale járja. Pedig hiszen már ébren van. Ugy
tetszik, mintha mélyen a föld alul jönne fel minden accord, s aztán
lassankint elmulna a föld alatt.

Még ez az álomhoz tartozik-e?

A Zsuzsa néne jött sietve a hálókamrácskába.

– Nem vettem észre, hogy a konstábler bejött; különben elfogtam volna.
Odakint öblögetünk a kútnál a napszámosnéval.

– Mit akar ez velem?

– Hát a Lidi mamzellnek az eltünése fel lett jelentve a rendőrségnél.
Hivatalból meg lett indítva az eltüntnek a nyomozása. Nem találtak rá. A
szerencsétlen leány bizonyosan a Dunába ölte magát. Megcsalta a
szeretője. Azt nem is fogják megtalálni soha. Előtte való nap két font
ólmot hozatott a boltból, s az vele együtt eltünt. Most azután, hogy az
uram mondta a konstáblernek, hogy megkerült az elveszettnek hitt lakó:
ennek jelentést kellett tenni az alkapitányságnál. Onnan megint vissza
lett küldve, hogy vegye fel a protokollumot, hogy hol járt hát az alatt
a «Lidi» kisasszony, a míg a rendőrséggel kerestette magát.

– Mit mondjak neki?

– Most csak öltözzék fel szép csendesen, félig nyitva hagyom az ajtót.
Hallgassa ki, hogy mit beszélek én a konstáblerrel, aztán mondja utánam.

– Kérem még egy szóra, Zsuzsa asszony! Álmodom én most, vagy ébren
vagyok?

– Már bizony egészen ébren van a kisasszony.

– De én az elébb olyan világosan hallottam valami zenét, mintha mélyen a
föld alatt muzsikálnának.

– Hát persze, hogy muzsikálnak. Itt a pinczelakásban alattunk lakik a
Zsiga czigány: az tanítja ilyenkor a két fiát muzsikálni.

Ez a reális adat egészen szétszórta a hölgy lelkében kisértő mysticus
emlékeket. Hát nem dæmonok, hanem csak fekete rajkók laknak odalenn a
mélységben?

Zsuzsa asszony kiment a mosókonyhába.

– No hát mit akar a protokollumba, konstábler úr?

– Legelőször is mi a neve a kisasszonynak?

– Mi is a neve? Magam sem tudom már. De itt van a keresztlevele nálam,
az majd megmondja: «Gratulin Lidia.»

«Gratulin Lidia!» ismétlé magában az új családi nevet a hölgy odabenn a
hálókamrában, «Gratulin Lidia…»

– «Született 1867-ben. Atyja Gratulin Fridolin, asszonyszabó. Anyja
Perpera Amália Rimaszombatban. Itt van a bizonyítvány, hogy szülői
meghaláloztak: az árvaleányt felnevelte Koricsna Ursula özvegyasszony.
Az is meghalt. Azután itt van a rimabatyi előljáróságnak a levele, hogy
a leány a varrásból él és tisztességes személy.

– Hát mért tünt el a szállásáról ezelőtt öt nappal?

– Hát mért no? Mert egy kis beszedni való tartozásai voltak Batyiba.
Hirt vett róla, hogy egy adósa haldoklik: nem akarta elszalasztani.

(Milyen kész fantáziájuk van ezeknek a mosónéknak!)

– Akar még egyebet is megtudni a konstábler úr?

– Azt majd a kisasszonytul kérdezem meg.

A hölgy ezalatt felöltözött s kijött a hálószobából.

Daczára az egyszerű öltözetnek, előkelő jelenség volt. Tiszta nemes
metszésű arczvonások, finom ajk, mély tüzű szemek, s dúsgazdag
aranyszőke haj, mely mint egy tiara volt háromszor a feje körül
csavarva.

A konstábler egészen lassu beszédüvé lett, a mikor meglátta. Sugva mondá
a Zsuzsa asszonynak:

– Én eddig a Lidi kisasszonyból nem láttam egyebet, mint a haját: de
nekem úgy tetszik, mintha az gesztenyeszinű lett volna.

Nevetett ezen a mosóné, de nagyon.

– Jaj! Lelkem konstábler úr! Ártatlan maga az ilyen dolgokban. Ha két
éjjel egymásután szódával megmossák a hajat, mind ilyen aranyos szőke
lesz az egyszere.

– Az már más.

Hát azután elmondatta a fentebbi adatokat rendben a kisasszonynyal, a ki
már most tudta, hogy kinek hijják? hol született? hol nevelkedett? s
miért volt távol a szállásáról?

Ugy ment minden, mint a karikacsapás.

Mikor ezeken mind átestek, akkor a konstábler egy selyemkendőt vont elő
a katonaköpönyege zsebéből.

– Hát azt nem tudná-e megmondani Lidi kisasszony, hogy ez a kendő hogyan
került a Margithidra a mult pénteken éjjel, a mikor kegyed hazulról
eltávozott?

Zsuzsa asszonyban egyszerre meghült a vér. Most kellene valami jó
hazugságot diktálni a leánynak.

Csak az tartotta meg előkelő nyugalmát.

– Ez a kendő soha sem volt az enyim s én soha sem voltam a Margithidon.

– De hiszen a lakók mind ráismertek, hogy ez a kegyed kendője volt, a
mit a fején szokott viselni, ha kiment.

– De ha én azt mondom, hogy nem az enyim.

– Hit alatt is erősítheti ezt?

– Megesküdhetem rá, hogy soha sem volt az enyim.

Tehette bátran: hiszen igazat mondott.

– Akkor hát nincs több kérdezni valóm kegyedtől, engedelmet kérek az
alkalmatlankodásért. Még az öreget szeretném kihallgatni.

– Kit? Az uramat? szólt Zsuzsa asszony. Dejsz azt hiába keresi már
itthon. Visszament az, a mint feltápászkodott, a vasuthoz.

– Hiszen huszonnégy órára volt neki szabadság engedve.

– Hiszen ismeri, hogy milyen ember? Nincs neki maradása idehaza. Mindig
azt hajtja, hogy hátha azalatt történik valami szerencsétlenség a
vasúton, a mikor ő nincs ott. Meg a Vigyázz sincs ott. Nem bízik a
sufflensben. Hátha hamis vágányra találja igazítani a váltót. Még
hajnalban visszabotorkált a pályaházhoz.

Elment biz az öreg azért hazulról, mert érezte a hivatalos firtatás
pecsenyeillatát, s nem akarta a szembesítésnél magát ellenmondásokba
kevertetni.

A konstábler aztán szépen engedelmet kért a korai alkalmatlankodásért s
eltávozott.

Mikor a távozó léptei elhangzottak, akkor nagyot fohászkodva mondá
Zsuzsa asszony.

– No ezen szépen átestünk. Most már új bejelentési czédula sem kell: a
Gratulin Lidié itt van nálam. Hát csakugyan arra van elhatározva kegyed,
hogy itt fog lakni ebben a szegény kis kamrában, s varrómunkával keresi
a kenyerét! Előre mondhatom, hogy nehéz munka, sovány kenyér.

– De ha lehetne, még nehezebb munkához fognék. Kapálni mennék, vagy fát
vágni; ha értenék hozzá. De himezni igen szépen tudok, s a
ruhaszabáshoz, piperéhez van tehetségem. A mennyit keresek, annyival
beérem. Aztán a mi nincs, az nem kell.

– No hát ez a szegény embernek az arany mondása: «a mi nincs, az nem
kell.» A ki ezt nem tudja, az a falba verheti a fejét. Már most hát
tanuljon bele az életmódjába. Itt van ebben a köcsögben a tej, ebben a
papirosban meg a kávé. Ott van a tűzhely. Magának kell megfőzni a
kávéját. Annyit főzzön magának belőle, hogy délre is, meg estére is
maradjon: mert ez lesz az ebéd is, meg a vacsora is. Vasárnap
megengedheti magának azt a luxust, hogy délre savanyu káposztát hozzon
magának s rá egy szalvonádlit. Ámbár a szalvonádli sört kiván maga után,
s a sörre még ráér kegyed később rákapni. Én most nézek az öblögetés
után; kegyed az alatt reggelizzen meg; a bőröndjéből rakja ki a
fehérnemüit a fiókos állványra: mindent számbavegyen és felirjon, a mije
van. A mosásról én gondoskodom, hanem a mi «putzwäsche» van, azt magának
kell kivasalni.

A mosónő kiment teregetni. Az idő szépen kitisztult reggelre, jól
száradtak a ruhák.

A leány odabenn maradt a mosókonyhában megfőzni a tejet, meg a kávét.
Soha sem próbálta; de hamar beletanult.

Aztán hozzálátott a tegnapi czafatolásban átázott, bepiszkolt ruháinak
és topánkáinak a kitisztogatásához.

Mikor azzal készen volt, keresett egy seprüt, s kiseperte a
hálókamráját. Radikális takarítást vitt végbe. Az előbbi «Lidi» úgy
látszik, hogy e tekintetben nagyon felületes elveket követett, mert az
ágy mögött a szögletben sok lerakodott szutyok verődött össze. Mielőtt
az összesepert szemetet a bádoglapáton kivitte volna, elébb gondosan
megvizsgálta, hogy nincs-e közte valami megmentendő tárgy. Csakugyan
talált közte egy himző rámába való srófot. No lám! Azt a hajdani Lidi
vesztette el, s aztán helyettesítette egy darab czirokseprűággal.
Azonkívül talált a szemét közt egy összetépett fényképet. Kiváncsi volt
összerakni a darabjait. Egy kétfelé választott haju kamasznak az
arczképe került ki belőle. Ilyenekért ugranak a vízbe a leányok.

Azt kitalálta magától, hogy a tűzhely mellett azért áll egy deszkaláda,
hogy abba kell a szemetet üríteni: azt viszik azután ki a szemetes
szekérre, mikor reggel a szolgalegény becsenget.

Akkor azután hozzálátott a reggelijéhez s a maradékot eltette a
hálókamra ablakába. Ott van a szegény leányok éléskamrája. Még egy pár
piros alma most is volt ott az elébbi leánytól. Az ablak egy kis kertre
nyilt, melynek a közepén állt egy deszkabódé, hajdani festés nyomaival
az oldalain. A bódé füstölgött, köröskörül meg volt az oldala tömve
trágyával: nem volt kellemes illat. Pedig abban alkalmasint laknak.
Talán azok találták ki ezt a módját a Meiszneri légfűtésnek.

A kert oldalában volt egy hosszu fáskamra forma épület. Hanem annak az
ajtaja az udvarra nyilt. Látta, hogy az ajtón kilép egy rongyokban
telhetetlen férfi alak: hasonlatos azokhoz, a kikkel a mult éjjel
találkozott, ugrik egyet, mikor kijön, vaslapát a vállán. Egy percz
mulva kiugrik a másik. Azután a harmadik, a negyedik és így tovább. A
huszadiknál megunta számlálni s betette az ablakot.

Azután kiment a kamrából a mosókonyhába s elgondolkozott rajta, hogy mi
dolgot találna még? Előszedte a varró eszközeit: gyűszűt, tűt, selyem
motringokat.

Koczogtatás hangzott az ajtón kívülről, s ez a kategorikus felhivás:
«mach auf tu Luder!»

Ez szépen kezdi!

Persze, hogy Pikusz úr ő méltósága volt, a ki bekérezkedett. Ő jött
legelől nagy tekintélyes léptekkel; mögötte a Zsuzsa asszony, meg a
napszámosnő czepelték a nagy ruhás kosarat a kicsavart ruhákkal: azokat
ide benn kell kikeményíteni.

– Vigyázzon kisasszony! Itt a szarka! kiálta félijedtséggel a mosónő.

A Pikusz már akkor fenn volt az asztalon s vitte a gyűszűt. Az ágy alul
kellett elővadászni, hogy visszaadja.

– Ez ám az a konstábler, a ki rendre szoktatja a varró kisasszonyokat. A
ki tűt, czérnagombolyagot, gyűszűtmit, szerteszélylyel hagyogat, a
szarka rögtön felszedi s eldugdossa, hogy soha se látjuk többet.

Pikusz úr aztán, mikor látta, hogy senki sem akar vele játszani, s nincs
semmi ellopni való többé, felrepült a karszék támlányára, a szárnya alá
dugta a fejét s fél lábon állva elkezdett szunyókálni.

A napszámosnő a ruhákat huzogatta ki az asztalon. Ez nem tudott, csak
tótul, e felől lehetett németül értekezni. A Zsuzsának ez könnyebben
ment.

– No kisasszony, lelkem, mondhatom, hogy szerencsés órában érkezett meg.
Épen sürgetős munka van. Ezt is én szereztem annak a szerencsétlen
leánynak, a kinek a helyét most maga elfoglalja; de már nem várhatta
meg. Pedig én nem zaklattam a házbér miatt. Nekem két hónapival
tartozott. Nyolcz forintom veszett oda. Nem panaszolom fel neki.
Nyugodjék békével. Minden pénzét arra költötte, hogy lefotografiáztatta
magát s küldözte a képeit annak, a ki elbolondította.

– Mi az a munka?

Egy igen előkelő családból való menyasszonynak a kelengyéje. Tizenkét
tuczat damaszt kendőre kell egy grófi czímert színes selyemmel,
aranynyal, ezüsttel felhímezni. Darabjáért fizetnek hatvan krajczárt, a
selymet, aranyfonalat a kereskedő adja. Hat hét alatt el kell készülni.
Meg lehet győzni, ha lámpásnál is dolgozik. Hanem akkor tegye fel a kék
szemüveget, mert sok fekete és arany szín van rajta, a mi a szemet
nagyon rontja.

– El tudom végezni ez idő alatt, ha nem nagyon czifra a czímer.

– Oh nagyon egyszerű. Itt van a minta, a mi után kell dolgozni.

A mosóné elővette a szekrényéből az összehajtott damaszt kendőket, s a
selyempapirba takart czímer-mintát.

A leány kibontotta a czímert

Egy fekete hattyu volt rajta arany mezőben.

A szívdobogása elállt egy pillanatra. Közel volt hozzá, hogy
megszakadjon. Szemeit elfutotta a köny.

Az a fekete hattyu arany mezőben az ő saját családi czímere volt.

Oda szorítá a kezét a szivére s kényszeríté azt csendesen dobogni.

Azután nyugodtan mondá a mosónőnek.

– El fogom végezni a munkát hat hét alatt s kifizetem az árából, a mivel
a Lidi adós maradt.

A czigányok oda lenn a pinczében megint játszották a serenade-walzert.




IV. FEJEZET.  A ZÖLD PARADICSOM.

Az első Ádám az igazi paradicsomban aligha gyűjthetett maga körül
vegyesebb társaságot, mint a milyennel Kapor Ádámék körül voltak véve a
zöld paradicsomban.

A zöld paradicsom ez idő szerinti tulajdonosa, Tarafás Bazilius uram,
vette ezt a házat birói árverésen 1813 forintért osztrák értékben.
Testvérek között sem ér annyit.

Az adóbevallási íven pedig következő rováncsolás olvasható:

  |Lakosztály|Minőség|Lakó neve|Évi házbér|
  |1. sz.|Mosókonyha, kamra, pinczelak és padlás-szoba|Kapor Ádám vasuti őr|320 frt|
  |2. «|Lakószoba, konyha, sütőkemenczével|Gagyuláné pereczsütőné|190 «|
  |3. «|Lakószoba, udvarra|Ritka Panna hagymaáruló|160 «|
  |4. «|Utczai bolt|Spitzmauzné ludsütőné|240 «|
  |5. «|Kerti lak|Ribiczáné virágáruló|120 «|
  |6. «|Bőrraktár|Pinkász bőrszedő|144 «|
  |7. «|Istálló, kocsiszin|Schlotta Pál fiakker|100 «|
  |8. «|Fás kamara|0 0|0 0|
  |||Összesen|974 frt|

A bevallott összegből látható, hogy a zöld paradicsom elég jól
jövedelmez. Van azonban még be nem vallott tétel is. Úgymint a Nro 8. Ez
fáskamara czím alatt szerepel. Arra azonban semmi szükségük a lakóknak,
mert azok kőszenet használnak, annálfogva a fáskamrát is lehet más
nemzetgazdászati czélokra felhasználni. Az kiadódik éjjeli szállásul
azoknak a felsővidéki hazafiaknak, a kik a rengeteg budapesti
építkezéseknél segédkeznek. Csekélységet fizetnek, egy éjszakára négy
krajczárt. A megjelenők száma 20 és 30 között váltakozik. Mind elférnek
szépen. (20+30)/2×365 = A kinek erős oldala az arithmetika, az
kiszámíthatja, hogy mekkora jövedelmet vet évenkint a fáskamra. Ezt
azonban a háziúr nem köti az adóhivatalnak az orrára, a kinek csakugyan
mindegy, hogy hasábfák vannak-e egymáson keresztül rakva a fáskamarában,
vagy tót legények. Télen, mikor nincs építkezés: ezek a hólapátolók.

Idő jártával mind megismerkedett a Lidi kisasszony a vele egy
paradicsomban lakókkal. Leghamarább azokkal, a kik a Zsuzsa asszonynak
az albérlői. A constablerhez már közelebbi viszony fűzte. Paczal János,
az által, hogy nem feszegette tovább annak a Margithidon elhagyott
selyemkendőnek az ügyét, holmi gyönge hivatalbeli visszaélést követett
el a kisasszony kedvéért. Egy kis bűntársi összekeveredés volt ez már,
valljuk meg az igazat.

Azután következett a Zsiga czigány; családi nevén Gugyori, a két
rajkójával, a Miskával, meg a Ferkével. A Miska volt hat esztendős, a
Ferke hét. Az ifjabbik volt a nagyobb, az öregebb kisebb, amaz volt a
primás, emez a kontrás. Maga az apjuk klárinétos volt. Este jöttek elő a
pinczelakásból, akkor mentek «dolgozni» a «mezitlábos» kurta kocsmába.
Reggel kerültek haza, de addig le nem feküdtek, a míg el nem húzták
ébresztőül a Lidi kisasszonynak a kedvencz nótáját, a serenade-walzert.

A Lidi kisasszony iránti nyájas érzelemnek pedig az volt az alapja, hogy
a Zsigának a mult őszszel halt meg a felesége, s itt hagyott neki még
egy kis hat hónapos princzet.

Az aztán magára maradt otthon, mikor az apa meg a testvérek muzsikálni
mentek. Mikor aztán nagyon ordított a gyerek, a Lidi kisasszony lement
hozzá és valami úton-módon elcsillapította. Ezért volt olyan háladatos a
czigány.

A pereczsütőné is bejött a Zsuzsa asszonyhoz minden reggel, mikor a
pereczeivel útnak indult. Ez ott árult a koszorú-utcza sarkán egy fás
kert palánkja mellett – az ég alatt télen nyáron.

A hagymaárulónő se ment útra a maga kincstárával a nélkül, hogy be ne
szóljon s meg ne mondja, hogy milyen idő van odakinn.

A kerti bódé lakói közül az egyiket, az öreg asszonyt soha sem lehetett
látni, mert az már régóta nem tud a lábán állni. Van egy növendék
leányka unokája, a kit úgy hivnak, hogy «Csicsonka». Az szokott kijárni
a bódéból, egy kosárka ibolyával, vagy gyöngyvirággal. Azért van
körültrágyázva a bódé, hogy a virágokat odabenn termesztik, odabenn is
trágyamelegágyak vannak. Két ilyen melegágy között nagyon jó a
Csicsonkának aludni a földön. Azért mégis csak felnőtt a leány. Korához
képest nagyon is ki van fejlődve; a haja bozontos, de hisz az divat
most, azonban fekete és tömött; a szája, meg a szemei mindig nyitva
vannak, a hogy gyerekleányoknál szokott lenni, a kik még nem tudják,
hogy mire való a szemlesütés. Ez is szokott egy-egy szál gyöngyvirággal
kedveskedni a Lidi néninek.

Még a tót legények kohorsából is különvált egy alak, a kit a Lidi
kisasszony meg tudott jegyezni magának. Ez magasabb hivatású volt, mint
a többiek; a kereskedői osztályhoz tartozott. Fanyelű késeket árult,
aztán meg czifra cserépbögréket, felváltva. Az öltözetére is adott
valamit. Nem volt se szurtos, se rongyos. Fehér abaposztó dókát viselt,
a fölött ujjatlan, szironynyal hímzett bőrkosokot; háromcsattos tüszőt a
derekán, tisztességes bocskort a lábain, a fején keskeny karimájú
serpenyőkalapot, mely kerekre nyirott haját takarta. Olyan őszinte,
vidám képe volt a fiunak, daczára, hogy már ránczos volt; de azért
borotválva volt (minden vasárnap reggel). Lehetett már valami
harminczesztendős. Amerikában is megfordult már, de megint
visszakivánkozott. Valahányszor a Lidi kisasszony ablaka alatt
elballagott, a nyakába vetett portékáival, mindig elővette a furulyáját,
s valami szép magyar népdalt billegetett el rajta. Ha aztán valami
szembejövő asszonyféle jót húzott a hátán a tenyerével, annak bolondul
tudott örülni.

A zöld paradicsom lakói közül csak az egy lúdfertálysütőnével nem jött
össze a Lidi kisasszony soha. No mert ha még azzal is szóba állt volna,
azt már csakugyan soha meg nem bocsátotta volna neki – a fekete hattyu
az arany mezőben. Azonban hát a zöld paradicsomnak is volt ghettója. A
boltba csak az utczáról jártak be; ott ült annak az ajtajában egész nap
a zsidó asszony, kopott nagykendőjében, posztó mamuszokkal a lábán; fakó
paróka a fején, s azon bársony főkötő, hajdan aranynak vallott
csipkékkel. Ennek soha szavát sem lehetett hallani. A hátulsó kijárás a
boltból egy elpalánkolt szűk udvarba vezetett. A deszkakerítés teteje
szegekkel volt betörésmentesítve. Ott tartották az áldozatra szánt
ludakat. Ez a legrégibb lakója a háznak. Már akkor itt volt, a mikor a
zöld paradicsom még vendéglő volt. Együtt liczitálták el a házzal. Ő
volt a pretium affectionis. Pontosan fizető. – Nem is háborgatta soha
senki. Kivéve azt a három napot, a mikor az eszlári leányért boszút
kiáltott a felséges utcza. Akkor neki is be kellett zárni egy időre a
boltját.

Hogy ebben a consortiumban Kapor Ádám és Zsuzsa képezték az
aristocratiát, az igen természetes. Nem csak azért, mert az öregnek
hivatalos állása megillető tekintélyt biztosított; rendes fizetése volt,
egyenruhát is hordott; hanem voltaképen azért, mert csakugyan helyes
eszű ember volt; sokat látott, tapasztalt, mindennap ujságot olvasott;
értesülve vala az események meneteléről; s a szétágazó politikai
vélemények közül ki tudta válogatni a leghelyesebbet. Ezért valódi
patriarchai fölényt gyakorolt a zöld paradicsom lakói fölött, mely
kiterjedt még az átellenben lakó szatócsra is, sőt tért foglalt messzebb
regiókban is, colportáltatván a Spitzmanné legifjabb unokája által, a ki
mozgó óraláncz- és melltű-kereskedő volt pakfongban és talmiban.

Öregbítette a Kapor név tekintélyét a Zsuzsa asszony példányszerű
magaviselete főképen, a ki mosónői hivatásánál fogva sok úri házhoz volt
bejáratos. Pörölni nem szokott senkivel, azonban a szigorú erkölcsöt
fentartá a háznál. A varró mamzellnek férfi látogatót elfogadni ugyan
nem volt szabad s számot kellett adnia, hogy hol járt? Ha ünnepnapon az
Orczy-kertbe akart sétálni menni, maga is velement s megóvta minden
csábítástól. Emlegette is, hogy ő nem úgy tesz, mint sok más asszonyok,
a kik a rájuk bízott szép fiatal leányokat… Ne is beszéljünk róla!

Lidi kisasszony szorgalmasan hozzálátott az elvállalt munkához.

Az pedig rettenetes feladat! Száznegyvennégyszer megöltögetni ugyanazt a
fekete hattyut, ugyanazt a grófi koronát, ugyanazokat a pillempátyokat a
czímer két oldalán, a kéket ezüsttel, a vereset aranynyal czifrázva.
Mikor már tizenkettőt elkészített belőle, azt hiszi, hogy minden bűnét
leszolgálta ezen a földön. S akkor arra gondolni, hogy még tizenegyszer
ennyi van hátra! Rabnak való munka! Hanem ezért fizetnek. A lélek utóbb
egészen belefásul; megszünik valami másról is eszmélni, mint selyem
czérnáról, meg arany fonálról. A mintát sem nézi már. Úgy megszokta,
mint egy gép.

Saját kis kamrájának nagyon kicsiny az ablaka, s ha beteszi az ajtót,
hideg lesz, az ablak befagy, a keze elgémberedik. Azért inkább a
mosókonyhában telepedik le a nagy ablak elé a himző rámájával. Ott pedig
a Zsuzsa asszony mángorol, huzogat, vasal egy napszámos leánynyal. A
leány folyvást egy nótát dalol, a mi megtetszett neki a népszinházban:
«azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Ezt fujja reggel hat
órától este hatig. Csak akkor áll be a szája, mikor a kávét iszsza. Ezt
is úgy megszokta már a Lidi, hogy nem is hallja. Változatosságot a
munkájában csak a Pikusz úr szokott előidézni. Az oda ül a
himzőasztalára s a hogy a kisasszonynak a keze jár a tűvel a kifeszített
damaszton keresztül, úgy jár a szarkának a feje is fel s alá, s
egyszer-egyszer megkérdi: «was macht di frájla». A Lidi kisasszony aztán
magyarul mondja vissza: «mit csinál a kisasszony?» s addig mondja a
madárnak, a míg az megtanulja a magyar szót. Ez is egy kis diadal.

Még egyéb sikert is jegyezhet fel mellékfoglalkozásai közepett. A kis
virágáruló leány, a Csicsonka, mikor hazakerül az ibolyaeladásból, kékre
fázott kezekkel és orczával, besompolyog a mosókonyhába s az alatt az
ürügy alatt, hogy majd ő ügyel a vasalóvasra, a tűzhely mellé kuporodik
s aztán eltanulja a mosóleánynak a nótáját s ő is belevisít a népdalba
«azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Azzal a változattal,
hogy «legény» helyett «lepényt» énekel. Persze éhes a gyerek.

– Te is jobban tennéd, ha az Ancsa nótája helyett az enyimet tanulnád
meg. Gyere ide majd megtanítalak hímezni.

S a Lidi kisasszony oda ülteti maga mellé a Csicsonkát, ád neki tuffot,
mustrát s beleoktatja a keresztöltések titkaiba. Hogy nagyobb kedvet
csináljon neki hozzá: a vacsoráját is megosztja vele. Most már telik
vacsorára. A mióta az első huszonnégy fekete hattyunak az árát kifizette
a boltos, van változatos menü: egyik nap «magyar fogolymadár», másik nap
«magyar ananász», harmadik nap «pityóka mondúrban», majd meg «hájas
piritós».

Ilyen hizelgő elnevezéseket tud adni a népnyelv a maga inyenczségeinek.

(Azért se magyarázzuk meg, mit jelentenek ezek valósággal.)

Este aztán, mikor a kiszabott munka be van fejezve, következik egy kis
szórakozás is.

Megérkezik az olvasni való hirlap. Bár az nem előfizetés útján jön. Az
Ádám bácsi gondoskodik róla. Ő meg a vasuti trafikosnétól kapja, a
milyen épen megmarad. Az egyik nap a Budapest, a másik nap a Pesti
Hirlap, felváltva a Budapesti Hiradóval. Azokat a vezérczikken kezdve
egész az utolsó hirdetményig mind elolvassák. Különös mulatságul szolgál
az apró hirdetmények rovata, a hol hű Endymionok közlik szívfájdalmaikat
titokban szerető Diánákkal. A lapokban tárczaregények is jönnek. Azokat
is elolvassák. Egyik nap az egyiknek a folytatását, másik nap a másikét.
Úgy jó az összekeverve. – A hirlapot, magától értetődik, hogy a Vigyázz
hozza el a szájában. Ő a postakihordó.

Egy-egy szabad napon az Ádám apó is hazakerül, a ki aztán felvilágosító
magyarázatokat ad az asszonynépnek olyan magasabb politikába vágó hirek
tartalmáról, a mit azok a maguk korlátolt elméjével fel nem foghattak.

Így aztán eltelnek a hetek. A Lidi kisasszony jóval hamarább a kiszabott
időnél elkészíti a hímzéseket, s szépen kifizeti belőle a maga házbérét
is, meg annak a szerencsétlen leánynak a tartozását is, a kinek a
keresztlevelét örökölte. Szatócsot, tejes asszonyt, a kiknek a Lidi adós
maradt, csak neki kellett kielégíteni, ha elfoglalta a másiknak a nevét.

És a közben megtanított egy németül beszélő szarkát magyarul beszélni, s
egy ibolyaárulásban lélekző kis leányt a himzésbe szeretni. Csendes
elégtételül szolgált a kedélyének, hogy ily alacsony helyzetben
érvényesítheté a chauvinismus és az erkölcsnemesítés iránti hajlamait.




V. FEJEZET.  JÓB HIREI.

Egy este, a mint a Képes Hirlapot átvette a Lidi kisasszony a
Vigyázztól, épen lámpagyujtás után s hozzá akart fogni az olvasásához;
hirtelen valami esett a szemébe. Pedig csak épen, hogy bepillantott a
lapba.

Zsuzsa asszony azt mondta neki, hogy ne dörzsölje a szemét; mert annál
jobban fog viszketni. Bizonyosan egy szemcse kőszénhamu tévedt bele.
Legjobb, ha vizes tál fölé tartja a szemét, aztán a felső szempilláját
felhúzza s az alsót alája tolja, az aztán kiveszi az alkalmatlan
porszemet.

A kisasszony úgy tett, vizes tál fölé tartotta az arczát.

– Majd én addig elolvasom, a mi a lapban van! ajánlkozék a Csicsonka.

Aztán kezébe vette a lapot, melynek első lapján diszes fametszetben egy
főuri menyegző volt megörökítve. Természetesen annak a szövegét olvasta
el legelébb.

Egy gazdag özvegy grófnőnek fényes szertartás mellett végbement esküvője
volt abban részletesen leirva, kiemelve masamódi szakértelemmel minden
jelenvoltnak az öltözete, az utolsó plisséig. A boldog vőlegény széles
körökben (különösen a sport és turf világában) ismeretes fiatal főur.
Elegans néző közönség. A főuri világ és az intelligentia sommitásai mind
jelen voltak. Bibornok végezte az esketést. Nem maradt el a
lelkiismeretes referádából a pompás telivér fogatnak, az inasok
liberiájának a leirása sem. A hintó ajtaján a két főuri család
egyesített czimerei: «egy nyillal keresztül lőtt medve» a vőlegényé,
«fekete hattyu arany mezőben» a menyasszonyé. Következett a pompás
déjeuner, mely után a boldog pár egyenesen Olaszországba utazott.

Az a makacs porszem olyan nehezen akart kijönni a Lidi kisasszony
szeméből, pedig eleget vizezte.

«Legyenek boldogok.» Suttogá magában.

De azon az estén nem tudott már dolgozni. A szeme egyre könyezett. Pedig
a divatárus, a kinek a számára a himzeteket készíté, most próbára valami
varrni valót küldött a számára, s annak a sikerétől függ, hogy állandóan
alkalmazza-e a pipereüzleténél.

No hát egy estét a varróleány is feláldozhat, hogy ne dolgozzék, a mikor
a szeme könyezik.

Másnap már nem fájt a szeme.

El is készítette igen szépen a rábizott munkát. A Chef igen meg volt
vele elégedve. Megigérte neki, hogy a mint az «első kisasszony» elhagyja
az üzletét (maga akar pipereboltot nyitni), azonnal alkalmazni fogja a
Lidi kisasszonyt a helyébe. Szakértő úr volt: egyszerre felismerte a
leányban a vele született dekorativ-talentumot. Teremtve van erre a
hivatásra. Addig is adott neki ujabb munkát, a mivel naponkint
megkereste az egy forintját.

Így aztán csendesen mult az idő. Férfi, asszony, kutya, madár, fali óra,
végezte a maga rendes dolgát, a mire az úr Isten megteremtette.

Ama menyegzői nap óta megint elmult egy hónap. Azalatt még a Kálvária
mellett is elolvadt már a hó; a Csicsonka több verést kapott a
nagyanyjától, mint máskor, mert nem tudta az ibolyát eladni. Most már
minden utczaszegleten, minden palotai asszony azt árult.

A hirlapok áprilisi időjárást constatáltak.

Hanem egy pénteki napon nem került elő a Vigyázz a szokott hirlappal. Ez
pedig már olyan volt, mint a czukor a kávéban. Ha az ember hirlapot nem
olvasott, azt hiszi, hogy éhen maradt.

Az Ádám apó másnap este jött meg kutyástól. Tizenkét órai pihenőt adtak
neki.

Lidi kisasszony rögtön kérdőre vonta az elmaradt pénteki hirlapért.

– Jaj ne bántsa azt az ujságot, kisasszony. Nagyon rossz ujság volt az.
Tele förtelmes rossz hirekkel. Szántszándékkal nem küldtem el. Nem
magának való az. Tudja? olyan «izé». Érti már? Dehogy érti! Ne is értse.

No már pedig egy asszonyfélének azt mondani, hogy egy valamit ne
olvasson el, mert az «izé»; – épen csak arra jó, hogy az minden módon
megszerezze magának azt, a mit előle eldugnak.

Szombat este lévén, Lidi kisasszony bekötötte a fejét kendővel s batyuba
kötve a megvarrt munkát, bement vele a városba, a bureauban átadni a
készet s felvenni az érte járó díjat. Visszajövet három trafika előtt is
megállt, de azokban mind férfiak voltak. Végre egy Sándor-utczai
dohánytőzs ajtaján bepillantva, meglátta, hogy ott egy leány az árusnő,
s egyedül van. Oda bement s kért egy pénteki lapot. Nem volt egyéb, mint
«Illustrirte Politische Volksblatt». No hát az is jó lesz. A czímkép
elég drastikus volt. Egy uraság a szájába lő pisztolylyal: egy
asszonyság pedig készül ájulva hanyatt esni. Minden harmadik héten látni
ezt a képet.

Lidi kisasszony kifizette a lapot s összehajtva eldugta a nagy kendője
alá: nem pillantott bele, a míg haza nem ért.

Otthon pedig nem olvashatta el mindjárt, mert vacsorával várták. Zsuzsa
néni jó rántott levest főzött, Ádám bátya meg friss liptóit hozott, a
mihez hozzáadva a Lidi kisasszony által útközben felvásárolt májas
hurkát, fejedelmi lakomát csaptak a mai nap örömére. Zsuzsa asszony még
sört is hozatott, s azt Lidi kisasszonynak is meg kellett kóstolni, s
csak akkor tudta meg, hogy micsoda nevezetes nap az a mai. Ma töltötte
be az Ádám bátya a hetvenedik esztendejét.

Ezért csakugyan fel kellett őt köszönteni a Lidi kisasszonynak.

De azért csak fejlógatással viszonzá az áldomást az öreg.

– Nem jó időket élünk, Lidi kisasszony. Nem jó idők járnak a szegény
emberekre, a kik hetven esztendőt érnek. De még a nagy urakra sem, a kik
harmincz esztendős korukban már hetven esztendősek. Nem tetszenek nekem
az ezután következő napok.

Hanem aztán a Zsuzsa asszonynak, meg a Lidi kisasszonynak sikerült
helyre igazítani az öregnek a megingatott bizalmát a világ folyásában.
Jó az Isten: nem hagyja el azokat, a kik benne biznak. A Lidi kisasszony
úgy tudott beszélni, mint egy pap.

Húsz esztendeje nem hallott már az öreg «pap szót». Hát biz az
indóházban nem predikálnak. Harangoznak eleget.

– Egyszer ment el egy váltóőr – sátoros ünnepen – a templomba, akkor is
hamis vágányra futott az expressvonat: tizenkét kocsi szilánkká
zúzódott; negyven ember meghalt. A ki a vasuton lakik, az lemondott az
Isten világáról; még a templomról is. Az még a paradicsomban is a
felhőket fogja tolongatni s az istennyilákat a vágányaikba egyengetni: a
mi imádságunk vége nem «amen», hanem «mehet!»

A gazdag születésnapi vacsora után jóéjszakát kivántak egymásnak. Lidi
kisasszony átment a hálókamrájába.

Ott azután, a mint magára maradt, elővette a titokban megvásárolt lapot,
azzal a tragikus képpel s hozzá fogott az olvasáshoz.

Egészen igaza volt az Ádám apónak, mikor a pénteki lapot eldugta előle.

Az az uraság, a ki ott a képen agyonlövi magát, ugyanaz a szép délczeg
dalia, a ki olyan hirhedett volt a szép fogatairól, meg a kelet-indiai
és kafferföldi vadászatairól. X. X. grófnő fiatal férje, Y. Y. gróf. Még
a mézeshetekben voltak.

A hirlap necrologirója annyit jegyez fel róla rövideden, hogy a
hirhedett sportsman rendkívül nagy összeget vesztett a
versenyfuttatásokon, s miután azoknak a kifizetését a neje, egy haragos
pillanatában, megtagadta, a revolveréhez folyamodott, s neje
szemeláttára főbe lőtte magát.

Lidi kisasszony térdre rogyott az ágya előtt, arczát azzal az átkozott
papirlappal eltakarva. Nem mert zokogni, hogy az ajtón keresztül meg ne
hallják.

– Pedig én nem átkoztalak meg. Én nem téptem szét az arczképedet, nem
dobtam a szemétbe, mint az a másik leány a hűtlen kedveséét.

Azzal fogott egy ollót, kivágta azt a czimképet a lapból s az ágya
fölött függő Mária-képet levéve, annak a hátsó deszkája alá beilleszté.
Senki sem tudta meg, hogy az ott van. Egyedűl ő maga tudta. Ő maga
emlékezett meg róla, mikor estenden az ágyában elalvás előtt térdre
emelkedett és elmondta az esti imáját.

«Amen, amen!»

Egy halottért, a ki harmincz esztendős korában már hetven éves lett:
elvesztegetett nagy vagyont, életet, földi boldogságot és mennyei üdvhöz
való jussot!

– – «Mehet! Fertig!»




VI. FEJEZET.  A NAGY GRÁCZIA, MEG A NAGY SZERENCSE.

Ettől a naptól kezdve Kapor Ádám minden este haza jöhetett a vasutról.
Az előljárói azt mondták, hogy aludja ki magát kedvére.

Zsuzsa asszony egészen el volt érzékenyülve: «milyen kegyesek azok a jó
uraságok».

– Nem szeretem én ezt a nagyon nagy grácziát! Valami lóg ki ebből,
dörmögé Ádám apó s a Vigyázz is egészen ezen a véleményen volt; mert
egész nap az ajtót kaparta: mehetnékje volt a vasúthoz.

Azok a hirlapok pedig csak nem hagynak az embernek békét.

Könnyebb a lelküknek, ha mindennap hozhatnak egy vasuti
szerencsétlenséget. Itt összerohant két szembejövő gyorsvonat; waggonok
összetörtek, meggyuladtak, amott beszakadt a vonat alatt a híd; minden
kocsi a hullámokban tünt el; azután meg három vonat rohant egymás
hegyébe. S milyen kannibáli gyönyörüséggel tudják leirni a halálnemeket,
a mik az utasokat kivégezték! – Persze mindenütt a váltóőr volt a hibás.

– Ugyan nagy szerencse, hogy ez mind a külföldön történik, nem minálunk,
vigasztalkodék Zsuzsa asszony.

– De csak nem szeretem én azt a nagy szerencsét! mondá Ádám apó. Azt
tartja a czigány közmondás, hogy «három dologtól őrizzen meg bennünket
az Úr Isten: a czifra ruháktól, a nagyon drága italoktól, meg a nagyon
nagy szerencsétől».

Lidi kisasszony követelte Ádám apótól, hogy magyarázza meg, mi ennek az
értelme? (a mióta meg lett előtte fejtve az a szó, hogy «rossz idők
járnak a nagy urakra, a kik harmincz éves korukban már hetven
esztendősek», meg hogy «amen» helyett az van az imádság végén, hogy
«mehet», azóta kezdte sejteni, hogy az öreg ha valami furcsát mond is,
annak van valami értelme).

– Hát, édes kisasszonyka, nagyon czifra ruhák azok, a mikben nagyon
sokféle szinű foltozás van; nagyon drága italok azok, a mik a patikában
készülnek s nagyon nagy szerencse az, mikor az ember felfordul a
szekérrel s csak a lábát töri ki: holott a nyakát is kitörhette volna.
Attól tartok, hogy még engem is utolér ez a szerencse.

Egyszer aztán itt is beütött a vasuti mennydörgős mennykő. Valamelyik
vidéki nagy állomáson elaludta a vonat érkezését a váltóőr; csak a
fütyülésre ébredt fel, akkor aztán álomijedelmében hamis vágányra
igazította a váltót. Jó szerencse, hogy a mozdonyvezető észrevette a
hibát, s nagy hirtelen dörzsfékezett, contragőzt bocsátott,
halálveszedelem nélkül történt meg a catastropha.

– Jaj de nagy szerencse, hogy nem a mi állomásunkon történt ez a
veszedelem! hálálkodék Zsuzsa asszony.

Nagyon jó sejtelme volt az öregnek, a mikor ezt a nagyon nagy szerencsét
előre is deprekálta. Másnap este nagy búsan bandukolt haza, a kutyájával
együtt. Nem hozta magával se a drótozott lámpást, se a tokos zászlót.

– Hát a zászló, meg a lámpás hol van? kérdé a Zsuzsa.

– Ott maradt. Elvették tőlem.

– Miért?

– Azért, mert elcsaptak.

– Mit vétettél?

– Azt, hogy átugrottam a hetvenedik esztendőt. Azt mondták, hogy öreg
vagyok már, nem való vagyok váltóőrnek.

– Hát aztán mit mondtak?

– Azt, hogy alá is út, fel is út. Mehetek a kutyám után.

Zsuzsa asszony sirva fakadt.

– Szent Isten! Mi lesz belőlünk?

– Én tudom, hogy mi lesz! Az uraknak olyan igazságuk van, mint a
napfény. Nem lehet az ellen rugódozni. Inkább én pusztuljak el, mint
száz meg száz ártatlan ember az én hibám miatt. Adsza azt a dupla
pisztolyt.

– Édes uram.

– Hiszen nem idehaza; nem te előtted; kimegyek a Dunapartra, a hidon
túl, a hol senki sem jár.

– Akkor tudom, hogy én is elölöm magamat.

– Az Isten legyen neked is kegyelmes.

A Lidi kisasszony épen arra nyitott be a konyhaajtón, mikor a két öreg
búcsúzott egymástól. A confectiós boltból jött haza. Csak elbámult.

– Hát maga Ádám bácsi mit akar azzal a mordálylyal a kezében?

– Hát csak agyon akarom lőni – a kutyámat.

– A szegény Vigyázz kutyát? Miért akarja megölni?

– Hát, hogy majd ne őgyelegjen gazdátlanul a világban.

– Micsoda? Hát talán magát is el akarja ölni azzal a pisztolylyal?

– Nekem is marad belőle.

S a Zsuzsa nem hogy csitította volna, de még ő is keserítette.

– Én pedig, itt van ez a lugessentia, kiiszom az egész üveggel.

– De hát az Istenért, mi történt önökkel?

– Semmi nagy dolog nem történt; csak engem csaptak el a hivatalomból.

– Az nagy baj lehet. De hát azért nem kell mindjárt az öngyilkosságra
gondolni! Nézzenek meg engem! Esett-e le valaha valaki úgy a
mennyországból a pokolba, mint én? És még sem öltem meg magamat.

– Mondja meg a kisasszony, mi tartotta vissza? Mert én azt tettem volna.

– Hát az a gondolat, hogy a ki öngyilkosul hal meg, azt se az ég, se a
pokol be nem fogadja, annak a lelke az örökkön örökké tartó időkig
bujdosni fog s még a feltámadás napján se fog új életre kelni.

– Hallod, asszony? Még másvilágon sem lesz majd ingyen kvártélyunk!
szólt az öreg s nevetett hozzá.

– Bánom is én! veté oda a Zsuzsa. (Az asszonyok elhatározása makacsabb.)

– Még egy más gondolat is tartott vissza mondá Lidi; – az, hogy az
öngyilkost odaviszik a bonczterembe, s ott a fiatal medicusok szabdalják
a testét s az egész vizsgálatot, hogy mit fedeztek fel, kiirják az
ujságba?

– Ez borzasztó gondolat! mondá a Zsuzsa, az arczát a kötényével
eltakarva.

– Legyenek Istennel! s ne gondoljanak ilyen szörnyűségre; urak ölik meg
magukat, a kik félnek az inségtől; nem szegény emberek, a kiknek a
szükség régi ismerősük!

S azzal kiszedte a kezükből a mordályt és méregüveget, bevitte a saját
kamrájába: ott már jó helyen lesznek. Ő nem fél már tőlük. S aztán
megint kijött a két öreghez.

– De hát mi tévők legyünk, ha a világon megmaradunk? Én már öreg csont
vagyok. Kinek kell az én rozoga testem, az én homályos lelkem? szólt
Ádám apó.

– Én sem győzöm már a munkát, mondá Zsuzsa asszony. Mikor esős idő van,
minden csuklóm úgy fáj, hogy inkább szeretnék éhenszomjan elfeküdni,
mint a mosó teknő mellé állni.

– Hát ha összeteszszük hárman az eszünket, majd csak gondolunk ki
valamit. Én úgy tudom, hogy van itt a fővárosban egy szegények háza, a
hol a munkaképtelen tisztességes embereket befogadják, ellátják holtig
és jól bánnak velük.

– Hisz az igaz. Én is gondoltam arra. Az bizony nyugodalmas élet volna,
nekem is, a feleségemnek is. De hát – édes kisasszony – protectio kell
ahhoz, hogy oda bejusson a szegény ember.

– Hátha nem kell. Én a mit az ujságból olvasok, mind azt értem meg
belőle, hogy a főváros előljárói emberszerető, jószivű férfiak. A ki
Kapor Ádám apót, meg Zsuzsa asszonyt meglátja, lehetetlen, hogy meg ne
essék rajtuk a szive.

– Csakhogy az ám a nehéz dolog, édes kisasszony, hogy meglássanak. Mert
vannak szegény emberek, a kik oda állnak a járókelők útjába, aztán meg
vannak olyan szegény emberek, a kik elbujnak a nagy urak, a jó emberek
szeme elől, a kiknek a torka összeszorúl, mikor azt kell mondani, hogy
«kérem szépen». A nagy urak, a jó emberek pedig azokat nem keresik fel.
Nem tudok könyörögni, kisasszony: sohasem tanultam. Inkább koplalok,
inkább rongyoskodom.

– Azt nem teszed! A míg nekem van egy falat kenyerem. Majd dolgozom
ezután kettő helyett, monda az asszony, átölelve az öreget.

– De azt ugyan nem engedem. Agyon nem dolgozod magad. Gondoltam már ki
valamit. Egyszer egy kis kirándulást tettem a bicskei vasuton. Egy
helyen láttam egy csoport rongyos embert, a ki horgas botokkal turkált a
szétteregetett szemétkupaczokban. Arra még jó leszek. Elmegyek
szemétkaparónak.




VII. FEJEZET.  A BÁDOG CSÉSZE.

– De már azt a szégyent csak nem méri ránk az Úr Isten, hogy az én uram
vénségére rongyszedő legyen, mondá Zsuzsa asszony.

– Ugyan miért ne? Hát nem tisztességes kereset az? Még szindarabot is
irtak róla. Én láttam. Az volt a czíme: hogy «Rongyszedő». Egressy Gábor
játszotta benne a czímszerepet. Az egy hős volt, egy derék ember! – Hát
ha Egressy Gábor lehetett rongyszedő, Kapor Ádámnak derogáljon?

Lidi kisasszony intett a szemével Zsuzsa asszonynak, hogy rá kell
hagyni! – Nem jó az indulatba jött emberrel vitába keveredni.

Az öregnek aztán egészen megtetszett a saját ötlete.

– Úgy teszek! Szemetet kaparok. Hátha egyszer egy gyémántot találok, a
mit üveg helyett kisepertek? Olvastam én egyszer egy regényt a
Hirlapban, a hol egy szemétkaparó egy bádog dobozt talált a
szemétkupaczban, a mibe egy gazdag tőzsérnek a végrendelete volt
eldugva. Azon fordult meg a történet. A szemétkaparóból mylord lett! Hát
az hányszor megtörténik, hogy egy zsugori fösvény minden megkuporgatott
pénzét bankókban, állampapirokban a szalmazsákjába dugja el. Mikor
meghal, a rohoda szalmazsákot kidobják a szemétre. Holmi kényes ember
nem akar hozzá nyulni; mikor aztán a szemétkaparó szétbontja, csak úgy
dűl ki belőle a sok angyalos bankó.

Az öreg egészen belemelegedett az új mesterségének a magasztalásába.
Kivált mikor pipára gyujthatott. Az a kék füst egészen megjavítja az
embernek a szemét, mindjárt más szinben látja a világot.

– Még is csak jól tette a Lidi kisasszony, hogy kivette a a kezemből a
pisztolyt. Az Úr Jézus küldte jó órában. Nem vagyok én még olyan öreg,
hogy fejbe lőjem magamat. Lehet még az Ádámnak hasznát venni.

Alig is várhatta, hogy korán hajnalban felcsengesse a szemetes fiu a
házat. Maga vitte ki a szeméthordó szekérhez a ládát. Aztán kikérdezte a
kocsist, hogy hogyan, miképen kell beállni a szemétkaparók közé. Az
megmagyarázta neki, hogy nem kell ahhoz sem instantia, se bizonyitvány,
felülhet a szekérre mindjárt, s mehet ki az Eldorádóba, aranyat keresni.

És már kapaszkodott volna az öreg fel a szemetes szekérbe, ha hirtelen a
ház ajtóból elő nem rohan a Krányecz Frányó, meg két más tót napszámos s
meg nem ragadják kezénél, gallérjánál fogva.

– De bizony nem megy kend szemétkaparónak! hogy itt a mi házunkat
lepocsékolja! Mi szemétkaparóval nem maradunk egy házban! Megyünk házi
urhoz! Bejelentünk, hogy Kapor nem kapor, hanem kapar. Társaságot
meggyalázni, bizony, nem engedünk.

Addig-addig, hogy betuszkolták az öreget a lakásába.

– No de ez már valami szörnyűség! Hogy ezek a szotyák tótok is
szégyenlik a rongyszedő társaságát! Hát micsoda aristocratia ez? Hát
azért véreztünk mi 48-ban, hogy a malterkeverő tót lenézze a
rongyszedőt? Tudom én jól, hogy ez a Lidi kisasszonynak a praktikája
volt.

– Ugyan édes uram! Mit gondolsz? Hisz a kisasszony nem is tud a tótokkal
beszélni.

– Azokkal nem tud, de tud a Csicsonkával, a Csicsonka meg tud beszélni a
Gagyulánéval, az meg már tud tótul. Így uszították rám a tótokat. 49-ben
is épen így csinálták a muszka interventiót.

– De látja, Ádám bácsi, szólt Lidi, körülczirógatva az öreget, ez
csakugyan nem magának való állapot.

– No jól van. Hát majd várok, a míg kineveznek esztergomi kanonoknak!
Hát ha nem engedik, hogy tisztességes uton szerezzek pénzt, hát majd
megmutatom, hogy meg tudok élni pénz nélkül. Nem eszem!

– Talán Succinak a dicsőségét kivánta el Ádám bácsi?

– Nem a Succi példáját követem. Hanem azt teszem, hogy veszek magamnak
tiz krajczárért egy prófontot, az nekem négy napig eltart. Nem is
pipázom többet. A pipámat elásom a földbe. Úgy élek.

És komolyan megtette az öreg, a mit mondott. Hozott magának egy
prófontot az utczaszegletről, a hol a szatócsboltban fel voltak
halmozva, s délben elővéve a baranyai bicskáját, leszelt belőle egy
darabot, az volt a lakomája. Be se ment vele a konyhába, kiült falatozni
a folyosó lépcsőjére.

A Vigyázz, meg a Pikusz, szokás szerint odatartott hozzá, mikor a
gazdáját falatozni látta. Odadobott nekik egy-egy kenyérhajat.

A szarkának ez sehogy sem tetszett: «gib flájsch!»

– Dejszen barátom Pikusz, a flájschnak vége van már. Fogj magadnak
prücsköt, cserebogarat, ha hust akarsz kapni. Te sem kapsz már több
szalonnabőrt, édes kutyám. Mi értünk nem hal már meg több mancsi ezen a
világon.

A Vigyázz hallgatta mindezt nagy fülhegyezéssel. Mikor aztán látta, hogy
a gazdája csakugyan becsukja a bicskáját s eldugja a csizmaszárába,
féloldalra fordítá a fejét, az egyik fülét fölfelé tartva, a másikat
lekonyítva, a mi valószinűleg azt a véleményt fejezte ki nála, hogy ez
nem jó állapot.

A mint aztán a gazdája bement a mosókonyhába, a Vigyázz egyet fordult s
kiillant az udvarról a nyitott ajtón. Mikor az Ádám megint kijött s
kereste a kutyáját, már akkor az nem volt sehol. Csak késő este
settenkedett haza, akkor is elébb bekémlelt az ajtón, s az alatt, a míg
az Ádám a ruhás teknőt segítette a feleségének a kúthoz czepelni, olyan
észrevétlenül tudott beosonni a mosókonyhába, hogy senki sem látta meg.
Ott aztán bebujt az ágy alá.

Az öreg nagyon el volt keseredve a kutyája hűtlensége miatt.

– Itt hagyott, visszament a vasuthoz! Ott csontokat dobnak neki a
vendégek! Ő nem vesztette el a hivatalát. A mint nem adhatok neki
egyebet, mint fekete kenyeret, itt hágy. Hiába, a kutyában csak
kutyalélek van. Kár volt úgy vesztegetni rá a dicséretet. A míg boldog
voltam, az én kezemet nyalta, most a másét nyalja.

De ki is kergette az öreg a konyhából a hűtlen állatot, a mint
észrevette, hogy az ágy alatt kuporog.

– Marsch ki az udvarra! Ha egész nap odakóboroltál, most aludjál
odakinn!

Szinte jól esett a mellének, hogy ő is elcsaphatott valakit.

Másnap reggel, mikor a szemetes kocsi ismét megérkezett, Ádám apó maga
vitte ki a szemetes ládát kiüríteni. Mint gondos, elővigyázatos
családfőnek gondja volt rá elébb átkutatni a kiöntésre szánt szemetet,
hamut, hogy nincs-e benne valami értékes tárgy.

Hát dehogy nem volt! Tizenhat krajczár hullott ki a szemét közül, két
darab négy krajczáros, meg nyolcz darab egyes.

Ádám apó el volt szörnyedve. Rohant a feleségéhez a markában tartott
rézpénzzel.

– Hát te így becsülöd meg a pénzt? Nekem kell a szemét közül kiszednem,
a mit te eldobálsz.

Zsuzsa asszony tiltakozott ez ellen a vád ellen. Neki a a mi pénzecskéje
van, az a szekrényben áll, harisnyába van kötve. Tegnap reggel óta pedig
pénz nem volt a kezében.

– De hát akkor hogy került ide ez a tizenhat krajczár?

Nem akadt gazdája.

Ádám apó kénytelen volt a talált pénzt utoljára is a zsebébe
sülyeszteni.

De azért szalonnát még sem vett rajta, mert hátha előjön a talált pénz
gazdája s visszaköveteli.

Másnap is csak meg volt a prófunttal, s nem hagyott a felesége által más
eledelt magába diktáltatni. A ki nem dolgozik, ne egyék.

A Vigyázz aznap is odakószált. Ezért aztán a fülénél fogva huzták elő az
ágy alól, mikor hazakerült.

A következő nap reggelén, mikor Ádám apó a szemetes ládát ki akarta
vinni a gyüjtő szekérhez, akkor már az első tekintetre meglátta, hogy a
szemét tetején egy csomó rézpénz hever. Ezuttal három négyes volt és hat
egyes.

De most aztán már kriminális inquisitiót tartott.

– Ki dobálja ide ezt a pénzt a szemetes ládába? A Lidi kisasszony-e?
vagy a Zsiga czigány? vagy a Gagyuláné?

Azok égre földre esküdtek, hogy ők tájékára sem voltak az Ádám apó
kincstermő ládájának. A szegény czigány a zsebeit is kiforgatta, hogy
egy krajczár sincs bennük.

– Akkor a lelkek hozták ide!

Harmadnap megint odacsavargott a Vigyázz egész késő estig. De most már a
seprünyéllel is kapott érte egy rendbelit.

Negyednap reggel a szemetes ládában már nemcsak rézpénz volt elszórva,
hanem még egy fényes ujdonat tiz krajczáros is.

– De hát a mennyből hull ide a manna? Ki lopja ide nekem a pénzét?

Az öreg kétségbe volt esve ezen a mesés szerencsén.

Estefelé beállít hozzá a Ritka Panna, egy kosár piros alma volt a
karján.

– Jaó napot Aadaam apocska! Hát tudja-e, hogy hol jár a Vigyázz kutyája?

– Ugyan hol jár?

– Mondok, viszek egy kosaar aómaat a vasúthoz, hátha vesznek belőle az
urasaagok. Haat csak ott laatom az indaóhaaz ajtajaaban a Vigyaazz
kutyót, a mint keet laabon bertoafol, s a szaajaban tart egy baadog
cseeszeet, s a pasaséroktul kaodul. Adnak neki ki egy kis pénzt, ki egy
nagyot, a mennyi a cseeszeebe feer.

Ádám apónak csak kiesett a pipa a szájából. Felugrott a karszékéből.

– Megyek! Agyonütöm azt a dögöt! Az én számomra koldul!

Hanem a felesége elfogta, átnyalábolta.

– Dehogy ütöd, dehogy ütöd! Ha ütni akarsz valamit, üsd ezt a te
vasfejedet, a mért olyan kevély, hogy nem akarja magát megalázni a jó
emberek előtt. A te dolgod volna, odamenni a tanácsnok urakhoz, s
elmondani előttük a te igazságos kérésedet. A kutyádat pedig ne bántsd,
azt a hűséges állatot, a ki nem tudja elnézni, hogy a gazdája koplal! s
ő jár el koldulni a számára. Az hordta haza bizonyosan a szemétben
talált pénzt.

Ádám apó hirtelen haragudott, hirtelen kibékült.

– Igazad van, rózsám; szegény kutyám! Vak koldus volt az első gazdája,
annál tanulta ezt, most hogy látta, hogy én is koldussá lettem, elővette
a régi mesterségét s a számomra koldult. Dehogy bántom. Érte megyek,
haza hozom. És holnap aztán, holnap lesz a napja, hogy elmegyek a
tanácsnok urhoz, megkérni, hogy vegyenek fel bennünket a szegények
házába.

Mikor aztán este összejött az egész ismerősség, (híre futott mindenfelé
a Vigyázz stiklijének) akkorra előkerült Ádám apó is a vasuttól a
kutyájával.

A Vigyázz nagyon derült kedvében volt. Úgy nevetett, féloldalra lesunyva
a fejét s jobbra-balra tekergetve a derekát, mintha a saját orrát akarná
megütni a csóvált farkával. Tudta, hogy micsoda ravaszságot követett el.
De ezuttal nemhogy megverték volna, hanem minden ember czirógatta,
beczézgette. Hanem a gazdája felé mégis hason csuszott s az asztal alá
iparkodott.

– Nem oda, kedves kutyám, nem az asztal alá. Ide ülsz a székre mellém.
Itt ez előtt az egész társaság előtt, a ki látta a megveretésedet,
megkövetlek. De minthogy abból te nem értesz semmit, hát hoztam egy pár
virslit. Az egyik az enyim lesz, a másik a tied.

De nem a kolbász tetszett a hű párának inkább, hanem a jó szó. Mikor a
gazdája maga mellé vette, majd kibujt a bőréből, olyan öröme volt.
Nyalta a kezét, megnyalta a borostás állát, s úgy tudott ránézni azokkal
az okos szemeivel, mint egy valóságos lelkes állat.

Egyszer aztán csak kirugta magát a gazdája kezei közül, átugrott az
asztalon s azzal «auvau-babau!» Egy macska jött be az ajtón, s a mint
azt meglátta, egyszerre megint csak kutya lett belőle.




VIII. FEJEZET.  EGY ESŐS NAPON.

Másnap volt a kritikus nap, a mikor Kapor Ádámnak meg kellett próbálni,
hogy milyen koldus lett volna belőle. Nehezen vette a nyaka!

– Nem tanultam én sirni soha.

No ha ő nem tudott sirni, annál jobban tudtak a fellegek. Egész éjjel
szakadt az eső, nappal meg folytatta. Nem jó idő ez a szegény
embereknek! A mezei munkások is sokalják már az áldást. Előbb a nagy hó
miatt nem jutottak a szántás-vetéshez, most meg a sok eső zavarja ki
őket minduntalan belőle. A városi munkásra nézve meg épen csapás ez a
locspocs idő. Kőmüves, napszámos nem állhat a szakmába, a ki meg
műhelyben dolgozik, annak a drága petroleumot kell égetni, mert sötét
van, az eső lenyomja a füstöt, minden műhely tele kőszéngőzzel, a
fuvaros bőrig ázik s üti a lovait és káromkodik, mikor a szekere
megfeneklik a sárban. De legjobban meg van verve a szegény mosóné.

– Óh én szentséges szűz Máriám! sopánkodik a Zsuzsa asszony, könyörögj
érettünk! Hiszen szombat nap van, ilyenkor te is szárogatni szoktad a
Jézuska ruhácskáit! Nem tudok kiteregetni már egy hét óta. A padlást is
kiadta a házi úr árendába, az tele van kukoriczával. Mind idebenn a
konyhában kell szárogatnom a ruhákat.

A száraztott fehérnemü gőzétől pedig megfájdul az asszonynépnek a feje,
azért kénytelenek nyitva tartani az üveges ajtót, hogy kimenjen a gőz.

Ebből meg az a baj lett, hogy a nyitott ajtón kiszökött a Vigyázz, s
utána szaladt a gazdájának. Pedig nem is tudhatta, hogy az a városházára
megy. Eltalált a szimat után. A dohánygyár előtt érte utól. Az öreg
aztán szidta, kergette, kővel is dobálta, hogy menjen haza. De az megint
csak vissza került hozzá. Pedig szájkosara sem volt. Visszafordulni
pedig nem akart vele, mert visszatérni az útból bizonyos
szerencsétlenség. Már el kellett vinnie magával a városházára. Nehogy
elfogja a gyepmester, kénytelen volt neki útközben egy szájkosarat
venni, ugyanazon a pénzen, a mit a Vigyázz maga koldult össze.

Ez aztán az igazság! A hűség jutalma szájkosár! S még azt mondják, hogy
alkotmányos világ van.

Moslék idő!

Árvíz lesz az idén megint!

A Stáczió utcza szűk kijáratánál, a hol még akkor egy rongyos, de nagy
földszinti ház zárta el az utat (ma már pompás palota épült a helyén
renaissance stylben) két terhes szekér farolt neki egymásnak. Ádám apó
nem állhatta meg, hogy ne segítsen a kocsisoknak a kibontakozásban. A
hatvani utczán meg egy bérkocsis lova feküdt az aszfalton, azt is neki
kellett talpra állítani. Csupa sár lett bele. Pedig a Zsuzsa olyan
szépen kikefélgette, mikor elereszté hazulról!

De legnagyobb baja volt a Lidi kisasszonynak a mostani rossz
világítással. Ő a nagy kereskedőtől most épen egy olyan megbizást
kapott, a mi egyértelmű azzal, a mit «remekbe» dolgozásnak neveznek. Egy
darab ofélia-szinű crép de Chinere kell himezni leggyöngédebb szinű
virágokat és arany arabeszkeket. A főnök rábizta a Lidire, hogy a saját
fantáziája szerint gondolja ki a virágokat, minta nélkül. Ez a munkája
lesz az, a mi ha sikerül, megszerzi a számára az első mamzell állását.
Ehez neki épen nagy tehetsége van. A virágfestészet volt kedvencz
mulatsága hajdan! Csakhogy ezen a kényes alapszinű szöveten nagyon
vigyázni kell az alkalmazott szinekkel. Ahoz kellene a derült nap.
Lámpafénynél nem lehet a hatást megitélni. Azért még sem a saját
panaszának ád kifejezést.

– Szegény Kapor bácsi! de összeázik most.

– Hát hisz azt megszokhatta vasuti őr korában, mond Zsuzsa. Biz ott sem
tartottak föléje paraplét. Bár még most is ott lehetne! De hát igazuk
van az uraknak, hogy a toprongyos öreg embereket elteszik onnan. Milyen
iszonyu szerencsétlenségek voltak! Hányan meghaltak, megsebesültek! egy
pillanat alatt mennyi özvegy és árva lett! És ez mind «egy» embernek a
gyatrasága miatt. Igazságuk van az uraknak: elébb való a közönség élete.
Legjobb is volna, ha nálunk is úgy tennének a vén emberekkel, a hogy a
vadak tesznek, hogy mikor már nem képesek a maguk élelmét megkeresni,
akkor agyonütik őket.

– Ej ej, Zsuzsa néni! Már megint ilyeneket beszél. Ne essünk mindjárt
kétségbe.

– Mindjárt? De hát ötven esztendő nem «mindjárt». Száz esztendőnek a
fele talán elég a nyomoruságot megelégelni. Sorra kóstoltam mindent, a
mi nyomoruság. Mintha csak egy patikának valamennyi üvegét egymásután
szedtem volna elő. Mikor kegyed kivette kezünkből a mérget, meg a
mordályt, mikor kibeszélte a fejünkből a rossz gondolatot, az Isten
áldja meg azt az aranyos száját, azt mondta ugy-e: Nézzenek meg engem,
esett-e valaha valaki a mennyországból a pokolba olyan nagyot, mint én?
Hát én is nagyot estem. Nekem is volt szép, nyugodalmas házam, csak
olyan kedves, mint a grófoknak a márvány palotája, talán még kedvesebb,
mert én szerettem az otthont. S aztán én is úgy láttam azt a lábam alatt
összeroskadni, minden kincsemet semmivé lenni.

– De egy megmaradt, ugy-e? Az, a kit szeretett! Annak a hűsége.

– Már az igaz. Ez az egy megmaradt. Tudja-e azt a kisasszony, hogy a
minapában, mikor azt a kis áldomást tartottuk az uram születése napján,
az volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy – hogy – hogy – (válogatta
a szót, hogyan is mondja csak?) hogy egy kenyeret törünk meg egymással…

Félbe szakította a beszélgetést a Gagyuláné közbejötte. Jött be két nagy
kosárral a karján, mind a kettő abrosszal leterítve. Ő maga úgy
össze-vissza volt kötözgetve nagy kendőkkel, hogy csak a két szeme volt
látható. Harczba készült szállani az elementumokkal.

– Ugyan, édes Kaporné szomszédasszony, engedje meg, hogy az egyik kosár
pereczemet ide tegyem a tűzhelyére, itt jó szárazon marad. Nálam beesik
az eső a padláson át. S most épen közeledik a Szent-György napja, nem
merek a házi urhoz menni, hogy csináltassa meg a padlást. Tudja mért?

Hogyne tudta volna a Zsuzsa. Neki is voltak tapasztalatai. Abban aztán
megegyezett a két asszonyság, hogy sokkal tanácsosabb az embernek az
állatkerti oroszlán ketreczébe bedugni a lábát etetés előtt egy órával,
mint a házi urnak a szobájába belépni vele ezzel a szóval «reperatura».
Szent-György nap előtt egy nappal.

– Elég lesz ma egy kosár perecz is a standon. Magyarázá Gagyuláné. Ezt
sem tudom, hogy adom el. Persze, ha nekem is butikom volna. De hát az
már nagy uraság! Én csak úgy a kapu alatt árulok. Nálam csak a szegény
napszámosok, kocsisok vásálnak, azok pedig ilyen locspocs időben inkább
kevesebb pereczet esznek, csakhogy több pálinkát ihassanak.

– No csak tegye le oda a kosarát a windófnira, édes szomszédasszony:
nekem úgy is tüzelnem kell egész nap a vasaláshoz.

– Aztán a kulcsomat is itt hagyom a szekrényen. Nézzen be a
rezidencziámba egyszer egyszer édes szomszédasszony: ott van a teknő a
szoba közepén, a mibe a gerendáról leszivárgó esővizet felfogom. Öntse
ki a mikor megtelik. Csupa gomba már minden holmim a nyiroktul. Még ezt
is elvállalta a Zsuzsa asszony.

Még aztán kimenet azt is megtudakolta a pereczsütőné, hogy nem jött-e
még vissza a Kapor bácsi a városházáról?

– Magam is nehezen várom.

– No csak az Isten segítené meg a maga szándékában.

– Köszönöm a jó kivánságát. Az Isten áldja meg.

Azért a beszéd közben is folytatta a vasalást Zsuzsa asszony.

Mikor aztán a Gagyuláné eltávozott, még annak a sorsa felett kezdett
sajnálkozni.

– Ennek is nehéz keresete van, szegénynek. Nap nap után hóban, vízben a
palánk mellett, vagy a kapu alatt ülni, egy fazék parázsnál a kezét
melengetni. Jó szerencse, hogy valamennyi szenes kocsi mind a
Stáczió-utczán megy végig, s azok annyi szenet elhullatnak, hogy hat-hét
rongyos kölyöknek dolgot ád összeszedni. Azok aztán odahordják azt a
Gagyulánénak. Kapnak érte egy pereczet. No de ilyen rossz időben
lesheti, a míg egy késes tót oda vetődik pereczet vásárolni.




IX. FEJEZET.  A KI A NAGY POCSÉTÁN ÁTVÁDOLT.

Épen hangzott a furulyaszó az ajtó előtt. A Krányecz Frányó jelent meg a
küszöbön.

Ez a bicsakkereskedő, a bögreüzér.

Fiatal még a legény, alig több 26–28 esztendősnél, de a képe olyan
ránczos már a sok viszontagságtól, mint egy vén emberé. Ellenben a
minden tréfára kész mosolygás megint olyan fiatal rajta, mint a
gyermekábrázaton szokott lenni.

– Ihol van la! Monda Zsuzsa asszony. Farkast emlegetünk s a kert alatt
kullog.

A tót legény még kedélyesebb nevetésre húzta szét a száját.

– Jaj, kirem: nem vagyok én farkas, vagyok én csak birka. Dicsirtessik a
Jézus Krisztus.

Folyékonyan beszélt magyarul; csakhogy azzal a bizonyos felvidéki
accentussal, a mely önkénytelen humort kever a beszédbe.

– Mind örökké, ámen. Hát maga Frányó, hogy maradt ilyen későre? A
kamerádjai már mind elmentek.

– Hát kamerádjaim a napszámosok. Azoknak parancsolja pallér. Mikor
harangoznak, kell nekik ugrani. De én vagyok ’zúr! Nekem nem parancsolja
senki: még montenegrói vladika sem. Mikor nekem tetszik, megyek végig
hosszú utczán: fújom tilinkómat, eladom kést, bicsakot, főzőkanalat. Nem
vagyok paraszt. Tudok beszilni szakácsnékkal, asszonyságokkal szipen.

– Hát jól megy a kereset?

– Jól menne magát; csak átkozott sok pálinkás bolt ne gyünne elejbém.
Aj! Bizon muszáj mindig keresztet vetni magamra, mikor látok boltablakba
kirakva szipnil szebb klázlikat, piros, sárga, zöld! Az mind ismeri
engemet! Aszongya «poty szem». Hát sak nekem kell itthon maradni
utoljára, mert én vagyok kaszirus: én szedem be háláspinzt kamerádoktul
előre, holnapra valót.

Lidi kisasszony is megszólította a sipotárt.

– Ugyan Kranyecz «úr»; mondja csak, hogyan van az? Én a minap reggel
húsz embert számláltam meg, a ki abból a maguk hálóhelyéből kilépett: mi
az?

– Hát drágalátos oltári szipsig! Azok ottan hálnak.

– Mind a huszan?

– Aj nem annyian. Csak huszonöten.

– Uram ne hagyj! Huszonöten egy fáskamrában!

– E csak semmi! Hát mikor elmentünk keresztül a nagy pocsétán!

– Miféle pocsétán?

– Hát a ki van utjába Amerikának.

– Hát magának az Atlanti tenger csak nagy pocséta?

– De nagyon nagy pocséta! Hát ottan háltunk százan egy rakáson.
Fabódéban. Huszonöten feküttünk így keresztben, másik huszonöt
hosszában. Többi meg hosszu, vastag kötélre akasztva; így ni: hogy két
karja lelóggta magát.

– Hát aztán mért nem maradt ott Amerikában, ha már odaát volt?

– Hát csak, mert nem tetszette nekem. Pinz van, annyi, mint polyva.
Krumpli is van: nagyon jó. De nincs becsület.

– Hogyhogy nincs becsület?

– Hát úgy nincs, hogy ott minden ember goromba. Úgy níznek rám, mintha
loptam volna nekik. Volt nálunk nagy árvíz, elvitte tizezer embert:
egísz várost. Aztán ránk fogtak «magyarokra», kifosztottuk halottakat.
Ezt enyim gyomrom be nem veszi! Gyere csak ide goromba yanke, majd
megtanulom én neked az embersíget! Mikor engem idehaza csufolja valaki:
«te tót!» azt tudom, hogy csak trifálja velem; de a ki én nekem odakin
azt mondja: «te tolvaj magyar!» az nekem gorombaság: azt nem eltüröm.
Megyek onnan. Csak hiába, nincs olyan szip ország egisz világon, mint a
mienk Magyarország. Egész Amerikában soha se nem láttam egy embert, a
kinek jó kedve van; de idehaza minálunk még a ki haragszik, az is danol.

Daczára a nagyon komoly helyzetnek, még is kénytelen volt mind a Zsuzsa
asszony, mind a Lidi kisasszony nevetni a Frányó világnézetein. Ő pedig
azt buzdításnak vette s feljebb hágott a dicsekedésben.

– Haj hó! Osztán vagyok én régi familia. Az a hires Vojtina Mátyás
poéta, a kitől tanulta Arany János verseket irnya, az én nekem volt
valóságos kuzinom. Aztan mikor kipviselővalasztás van, vagyok odahaza:
akkor ugy hivnak nekem, hogy «tisztelt hazafi!» visznek forsponton és
beirnak nevemet protokollumba. Még fejemet is bevernek!

Zsuzsa asszony közbeszólt.

– Jól van, jól, jámbor Frányó; de hát mondja meg, hogy miért jött most
be hozzánk?

– Hát szipen kirem a tensasszonyt, engedje meg, hogy itt hagyom késeket,
kanalakat. Esőben megázza magát: rozsdás lesz. Az nem jó.

– Hát aztán ma mivel fog kereskedni?

– Viszem ma bögréket, ibrikeket, csuporokat. Partoljunk hazai
industriát.

– No hát tegye le az áruit oda a szekrényre. Nem számlálja meg, hogy
hány darabot hagy itt?

– Áj! Egyik szegin ember másik szegin embertül semmit nem elvesz. Hanem
ha drágalátos szip kisasszony ezt a kicsi kis bicsakot, a kinek az a
rezes nyél megvan, el lopna magának, hát én azt bizony Isten, nem
meglátnám.

– Ej, ej Frányó; mondá Zsuzsa asszony kedélyeskedve; bizony még bele
talál szeretni a Lidi kisasszonyba.

Erre a gyanusításra nagy mozgásnak indult a Frányó buksija.

– Háj, háj! Az nem lehet. Hiszen nekem már meg van felesigem odahaza
Liptóba.

– Ugyan ne mondja már! Hiszen én magát már több mint két esztendeje
mindig csak egyedül látom járni.

– Hát csak nem hordhatok felesigemet fejem tetejin, mint ’züveges
kosarat. Az othon van ’zapjánál Tepliczán. A még leány!

– Micsoda? A felesége még leány.

– A hát. Az úgy szokás.

De már arra még Lidi kisasszony is félbehagyta a munkát.

– Hogy lehet az Kranyecz úr?

– Hogy lehet? Hát vad körtit se nem lehet mingyart megenni, mikor fárul
leszednek; hanem eltesznek szalmába. Ha lehet szalmaözvegy: lehet
szalmaasszony.

Lidi kisasszonynak ez a théma nem látszott inyére lenni; mert
visszafordult a himzőráma felé s folytatta a dolgozást.

Frányó pedig nagyra vitte a lavateri arcztanulmányt. Üzlete hozta
magával az alkudozó hölgy arczából kiismerni, hogy vajjon csakugyan nem
akarja-e az megadni a kinált bögréért a nyolcz krajczárt.

– Jaj, kérem alázatosan, dragalatos kisasszony, ne gondoljon am, hogy
valami csunyasagot mondtam. Ot nálunk az a szokás, hogy mikor leginyt
elvisznek katonának, elibb megházasítanak. Leginy tizenhatesztendős,
leány meg tíz, tizenkettő. Azután felesig jár iskolaba, ura meg «halb
reksz! marsch!» harom esztendeig.

– Hát aztán mire való ez?

– Arra való, hogy mind a ketten megmaradjanak hüségesek. Mikor aztán
leginy megy rezervistának; akkor szipen laknak együtt. Hanem hát nekem
az történt, hogy mikor hazaeresztettek katonaságbul, hát akkor az
apósomnak a házába beleütötte a… hogy is hinak magyarul?…

– … A villám? segített neki Lidi.

– Aj nem! Rosszabb.

– … Isten nyila? találgatá Zsuzsa asszony.

– Ah! Nye ták! «Ember nyila.» Olyan hosszu papiros, a kire ha nevedet
ráirod, kákk! viged van.

– Talán «váltó?», monda Lidi.

– Ták, ták, ták! Jászná sztrela gladova! Az az, a váltó. Irta alá apósom
kétszáz ötven forintos váltót korcsmárosnak pálinkáért.

– Az sok.

– Hiszen nem megitta pálinkát. Hanem apósomnak volt két lova. Bár ne
lett volna. Járt fuvarba. Szállította pálinkát Szent-Miklósba. Aztán
mikor utban volt, ő vitte pálinkát, pálinka meg vitte őtet: bele estek
árokba, szekér feldült, hordó ledült, pálinka kidült. Apósomnak meg
kellett fizetni nagy kárt. Pinz nem volt. Adott váltót. No hát már most
jak sza matye? Mi csinálsz szegény Franyo? Elmégy pénzt keresni, hogy
após adósságát kifizessük. Különben elvesznek a házát; maradsz ’zég
alatt. Hát csak megint bucsut vettem ’zenyim Málicskámtul s elmentem
tutajosnak. Szállítottam deszkát, zsindelt Bittsérül Budapestre. Hajh!
szip kisasszony! Ha maga azt tudná: micsoda mesterség annak a szegény
tutajos tótnak a dolga! Könnyü gőzhajó kapitánynak! A csak sétálja
ferdekken; eczer-eczer bele kiáltja réztrombitába valamit: aztán beül
kajutbe, issza grogot. Kormányosnak megmutatja furcsa bolondság, mágnes
kompasz, merre van út? De mikor én elindulom magamat Podhragy alul Vág
vizen; éjjel-nappal ott kell lenni a kormánynál, hogy hamis vizbe ne
szaladjon a talp, mikor szerteszít megy a viz. Ha szél gyün, kiver
puszta szigethez: ott kell koplalnom, dideregnem. S aztán egész éjjel
azon gondolkozom, mit csinál ’zenyim Málicska most odahaza? Ha kicsiny a
viz, alig tudok egy nap egy mértföldet usztatni. Ha meg hirtelen gyün
nagy eső, egyszerre megdagad a Vág, akkor meg sodorja tutajt: alig
győzöm doronggal innen onnan eltaszigálni, hogy ki ne dobjon partra; a
hun hid gyün, ugyancsak feszítünk, hogy hidlábhoz, jégtörőhöz oda ne
vágjon. Messziről meg kell ismerni, hun van sarkantyu? hun van zátony?
Kikerülni! Ha elszakitok rivisz kötelet kompnak, ha belemegyek halászok
halfogójába: megfognak, megbirságolnak. De még csak jó! a meddig Vág
tart. Hanem a mint komáromi hid alatt belemegyünk tutajjal nagy Duna
vizibe, a kinek nem látok a fenekire. Azt se hallom mit kiabálnak a két
parton, olyan messze vannak. S azon a sziles nagy vizen úszom magamat
kilencz szál fenyőcskén; se vitorlám, se vasmacskám. Egyedül ’zúr
Istenbe kapaszkodom. Ha gőzhajó gyün, nagy bolond hullám keresztül csap
rajtam; úgy bukdácsolok, mint a kacsa. Ha malmokhoz közelítek, mlinárok
messziről kiabálják: «Jano! kukukk!» vigyázni kell, hogy malomlánczra rá
ne menjek, mert minden deszka, zsindely vizbe fordul. Ajh, szip
kisasszony, nem bolondság, mikor mondok, hogy antlantumi ocean csak nagy
pocséta, ha van hajó; de tessik tutajon utazni Podhragytul Budapestig.

Lidi kisasszony ráhagyta, hogy ez az utóbbi mindenesetre több
veszélylyel járó vállalat.

– Aztán még azzal nincs vige. Mikor gőzhajókapitány Brémábul megérkezik
New-Yorkba: onnan megint vissza utazik Brémába, csak hajója orrát kell
neki visszafelé megfordítani. De szegény talpas tót nem mehet vissza
tutajjal. Kell neki gyalog haza menni Podhragyba. Ezt csinalja meg
gőzhajó kapitány. A csak sifli.

Zsuzsa asszonyt untatta már ez a sok trécselés.

– Elvégezte-e már Frányó gazda?

– Még el se kezdtem? A mit kirdezte tülem fölsiges kisasszony. Maga
nagyságos tensasszony, ha nem akarja hallgatni, dugja be a fülit. Hogy
nekem felesigem van, de nincs? Hát úgy van. Gondoltam: így soká gyün
össze annyi pinz, megyek én Amerikába. Ott több van. Elmentem. Oda
voltam. Nem kirek belüle másodszor. Nekem doszt elig volt. Oda voltam
három esztendeig. Dolgoztam kőszénbányában. Majd elvitt ’zördög. Egyszer
megakartak lynchelni, a mért nem álltunk bele strájkba. Hanem
megtakarítottam kétszáz ötven dollárt. Itt volt tüszőmben: csupa
aranyban. Örültem magamat előre: kikalkuláltam (jártam iskolába, tudok
algebrát) ázsióval tesz ipen háromszáz forintot. Kifizetem apósom
tartozását; még marad nekünk gazdaság megkezdeni ötven kemény forint.
Hát mikor haza gyüvök, akkor meghallom, hogy adósság megfiadzott. Apósom
házát most már liczitálni akarnak.

– Hát hogy fiadzott meg az adósság? kérdezé Zsuzsa asszony.

– De jó, a ki még ezt se nem tud! Hát úgy, hogy apósom nem fizette azóta
interest. Kocsmáros adta fiskális kezébe váltót. Ajh te szegény
boldogtalan Fucsek Márton! Nem volt neked elig kocsmáros hordóját
kidönteni, még fiskális kalamárissát is kidöntötted. Mikor minden
pénzemet odaadtam adósságba, még maradt fenn ötven keserü forint, a mit
betabuláztak após házára. Akkor aztán megint nyakamba vettem szép
világot. Elindultam bicsakot, ibriket árulni. A mint van tiz forint
nyeresig, küldöm fiskálisnak haza. Még tiz forintocska van hátra. Jaj,
az utolsó tiz forint de nehezen szaporodja magát össze. Ha az meglesz:
akkor aztán mehetek haza az én lelkem Malicskámhoz, a kivel megesküdtem
tiz esztendővel ezelőtt. S akkor aztán Isten hozzád Budapest! Lásd,
honnan kapsz több bicsakot? Ugy-e nem haragudja magát drága szép
kisasszony, hogy olyan sok szamárságot összevissza beszéltem.

Azzal kiugrott a Frányó a konyhából.

A Lidi kisasszony nagyot sóhajtva monda:

– Hát vannak emberek a világon, a kik tiz esztendeig dolgoznak,
nyomorognak, kuporgatnak, hogy a mit igértek, azt beválthassák.

– Csakhogy azok bocskorban, halinában járnak, felelt rá Zsuzsa asszony.




X. FEJEZET.  A HAGYMÁS, A KLARINÉTOS, MEG AZ IBOLYÁS.

A furcsa vándorkalmárnak még a folyosón is volt egy kis találkozása. A
Ritka Panna jött rá szembe, a hagymaáruló menyecske; tiz keményített
ránczos szoknya volt rajta: úgy nézett ki, mint egy dupla pipacs, a
legfelső tulipiros volt. A derekán pedig kecskebékazöld kendő volt
átkötve. Patkós piros csizmái csak úgy kopogtak a téglán.

A «szivem Málicskámnak» az emléke nem gátolá a Frányót abban, hogy a
menyecske gömbölyü czéklapiros orczáját meg ne csipje a két ujjával: a
miért aztán kapott annak a tenyerétül egy egészséges ütést a juhbőrös
hátára.

– Aarmaany adta buta tót Franyója!

– Jaj de szereti engemet ez a magyar menyecske! Milyen szipen szólította
meg nekem.

A Panna két karja, meg a háti kosara tele volt hagymafentőkkel. Úgy
állított be a Kaporné konyhájába.

– Ugyan eedes jaó Kapornee asszonyom: engedje meg keerem, hogy ide
lerakhassam ezt a sok istenadta hagymaajaat. Nem akarok maa vele
visszaczafatolni Palotaara. Majd apraankint elhordogassam innen.

– Hát talán már vége van a hagyma szezonnak?

– Veege bizony, eedes meezem. Valamennyi palotai kofaanak a kosara mind
spaargaave van már rakvel. Nekem is azután kell laatnom, hogy
spaargaacskaat kapjak a taliánnál. Rosszul ment maa a hagyma nagyon.
Eddig is csak egy dereek jaó képviselő ur tartotta benne a lelket, a ki
mindennap vett tőlem egy fentő hagymaat: aztán meg is csipte az
orczaamat mellee, aztóan tiz krajczaarral többet adott eerte, mint maas.
Nem tudom een mit akart azzaa a sok hagymaavee? De haat az is elutazott
nipet fognyi.

(Valószinüleg választási előintézkedést értett alatta.)

– Hát csak hagyja itt a hagymáját, kis menyecske. Elférünk tőle.

– De aztaan meg ne egyeek a czigaanyok, mert szerbiai hagyma.

– Hisz akkor meg épen nem is tudnának vele beszélni a czigányok.

– Aujnye de treefaas kedveeben van ma a nagyasszony.

– Bizony van okom rá.

– Haat megtette-e maa a vaaros Kapor uramat kaodisnak?

– Épen abban jár most az öregem.

– No hát a jaó Istenke segeesse raa Kapor uramat, hogy megtegyeek
kaodisnak. Jó egeeszseeget kivaanok. Kisztihand frajla.

Ez is elment.

Ekkor elkezdtek odalenn a pinczében kászolódni. A czigány család került
elő a föld alól. Azok későn feküsznek, nappal alusznak. Egymásután
bukdostak fel a gádorból; mindegyiknek a hóna alatt volt a «szerszáma.»

Az öreg Zsiga jött legelől: valamit mondott a rajkóinak czigányul.
Azután pedig magyarul.

– Csókoljatok szépen kezet a nagyságos asszonynak, ti fekete rigók.

Ferke, Miska törték magukat Kapornéhoz. Az pedig épen egy sleppes
pliszszirozott alsószoknyát vasalt; a minek nagy része a földreterített
lepedőn hevert. Kergette is a fiukat onnan.

– Elmentek innen a sáros csizmáitokkal! Mind összekeveritek a kivasalt
ruhámat.

Biz azoknak sáros volt a csizmájuk. De hát nem járnak ők fényes
szalonokba muzsikálni, hanem olyan kocsmákba, a hol maga a kocsmáros is
mezitláb papucsban szolgálja ki a vendégeit. A két kis poronty majd
elveszett azokban a nagy embernek való habdákban, a miket imitt-amott
ajándékba kaptak. Az öltönydarabjaik is ahoz valók voltak. A mit a volt
gazdája spentzernek viselt, az a Miska gyereken Mencsikoff volt. Hanem
nyakravalója volt mind a kettőnek. Azokat még a boldogult anyjuk
köthette csomóra s azóta nem volt kioldva.

Nagy fekete szeme volt mind a kettőnek.

– No hát Zsiga, hová mentek ma muzsikálni?

(A czigányt minden ember «te»-nek szólítja).

– Ha én azt tudnám? Beütött a nagy bőjt. Sehol sem tánczolnak. A «kis
pipában» nem szabad muzsikálni. A Svábhegyre meg még nem jár senki. A
bumszti pinczét becsukatta az új főkapitány. – Nem marad más, mint
névnapot köszönteni. – Ugyan kérem nagyságos asszony, ha nem restellné
fárasztani a karját, nézné meg a kalendáriumban, micsoda név van ma.

– Tudom kalendárium nélkül is. Ma van szent Bazilius napja.

– Jáj! Az nagyon rossz szent. Az a bátyja a szent Györgynek. S az a
háziurak pátronusa; de nem a lakóké.

– Hát össze muzsikáltátok-e a farsangon a házbért?

– Jáj, dehogy muzsikáltuk. Az idén nem is volt farsang. Mindent
elrontott a zikczene-zakczene nóta.

– Hogyan rontotta el?

– Hát ha valaki azt kivánta a kocsmában, hogy huzzuk el a zikczene
nótát, akkor azért vertek meg, hogy elhúztuk; ha pedig nem akartuk
elhúzni, akkor meg azért vertek meg. De mégis van egy uraság, a kit úgy
hínak, hogy Basilius. Az a mi házi urunk. Odamegyünk, lemuzsikáljuk neki
a házbért.

– Ugyan huzzatok neki én értem is egy nótát, mert engem sem vet föl a
pénz. Csupa gavallérokra, meg szinésznőkre mosok, s azok nagyon
szeretik, ha a mosóné leghátul jön a pénzkérők sorában.

– No hát majd elhúzzuk neki az «is-is-is» nótát, Zsiga czigánynak nincs
pénze, Kapornénak is nincs pénze, a többinek is nincs pénze, «is, is,
is.» Jáj de még egy alázatos kérésem volna a nemzetes nagyasszonykához.
A míg mi odajárunk muzsikálni, odalenn marad a pinczében az a kis
gyerek, a kinek tavaly halt meg az anyja. Rám maradt a rajkó, olyan szép
gyerek, akár csak egy diófából faragott angyalka. Nem adnám egy
tarisznya piczuláért. Ugyan kérem szépen, ha meghallják, hogy nagyon
nyivákol odalenn, a míg mi odavagyunk, adjanak neki egy kis vizet.

– Meglesz, Zsiga. Hát valami pép-félét nem kellene neki adni?

– «Kóficzot?» Jaj, nem kell a czigánygyereket olyan nagy urasághoz
szoktatni; ha még kóficzot is kapna, azt gondolná, hogy valami pirincz.
Elég a czigány gyereknek a víz is: majd ha nagyobb lesz is, jeget eszik,
vizet iszik, attól lesz olyan szép fehér foga.

S azzal bandukolt az öreg czigány, fél lábára sántítva az ajtó felé.

– No utánam rajkók! Köszönjetek szépen a nagyságos asszonynak, a
nagyságos kisasszonynak. – Hogy a devla rugjon meg!

Ez utóbbi mondás a Ferkének szólt, a ki nem oda nézett, a hova lépett s
a csámpás lábával rátaposott az apja fájós lábára.

– A nagyságos asszonyt is!

– A nagyságos kisasszonyt is. Sivított a két gyerek.

Az apjuk aztán egy-egy jószándéku pofonlegyintéssel előre bocsátá a két
reményteljes magzatot.

Ezeknek alig hangzott el a pörölésük (az utczán is folytatták), a midőn
bejött a Csicsonka. (Ceciliának keresztelték, de kis gyerek korában ő
maga úgy mondta a nevét, hogy Csicsonka, s rajta maradt.)

Egy doboz volt a kezében, megrakva ibolya és gyöngyvirág csokrocskákkal.
Szépen pukedlit csinált s jó reggelt kivánt, kezet is csókolt mind a két
hölgynek.

– No hát ilyen későn kellett fölébredned? zsémbelt rá Zsuzsa asszony.

– Ébren vagyok én már régen, de nem mertem kibujni a pokrócz alul, mert
nagyon hideg van abban a mi filagoriánkban.

– Hát nem tudsz befűteni?

– Nincs is mivel; de nem is szabad; mert akkor a gyöngyvirágok, meg az
ibolyák mind kipállanának. Azoknak csak a trágyától szabad meleget
kapni. Aztán minek is mennék korábban: még most nem járnak az uraságok a
váczi utczán. Meg aztán előbb meg kellett főzni a petroleumlámpánál a
kávét a nagyanyámnak.

– Hát mit csinál az öreg?

– Mozogni nem is igen tud, de annyit még is tud, hogy ha megkaphat, hát
megczibálja a czoflimat.

– Hát hogy tud megkapni?

– Kerekes széke van: úgy tud vele kocsikázni, azzal szorít a sarokba;
olyan kicsiny a lakásunk, hogy nehéz kifutni belőle.

– Bizonyosan rászolgálsz a verésre.

– Hát azért ver meg, ha kevés pénzt hozok haza: nem akarja elhinni, hogy
nem torkoskodtam meg belőle. Aztán meg azért szid mindig, hogy mért nem
vágom le elől a hajamat, s mért nem csinálok a hunczutkáimból sexereket?
Hát mikor még csak tizenegy esztendős vagyok.

Erre a Lidi kisasszony is közbe szólt.

– Ne is tedd azt. Látod: én nekem még most sincs a homlokomra húzva a
hajam, se hunczutkám, pedig már husz esztendős vagyok.

– De nem is kap maga egy szál gyöngyvirágért száz forintot, Lidi néni,
mint a hogy én kapok majd egyszer, ha a Grand Hotelbe megyek virágot
árulni, a hogy a nagymama biztat.

A gyermek olyan naiv kérkedéssel mondta ezt, mint a ki nem tudja az
értelmét annak, a mit beszél.

Hanem a Zsuzsa asszony még is felfortyant érte. Rárivallt a lányra nagy
mérgesen.

– No hát miért jöttél ide? Itt a Grand Hotel?

– Hát csak azért jöttem, édes néni, kérem szépen, hogy a mig én
odajárok, s el tudom azt a sok virágot adni; ha majd a nap odakerül a
kertbe, nyissák fel a melegágy üvegtábláit; de csak a támasztóval:
különben megfüllednek a virágaim.

– Jól van. Meglesz.

– Aztán öntözzék meg egy kicsit a jáczintokat.

– Parancsolatodra. Van-e még valami kivánság?

– Csókolom a kezét néni.

– Nincs kezem. Látod, hogy dologban van. Lódulj.

A Csicsonka megint pukedlit csinált. Zsuzsa asszony csufondárosan utána
csinálta a bókocskát.

– Ezt megtanultad. Pukedlizni!

S még mikor a kis leány eltávozott, akkor is zsémbelt rá.

– A vad emberek okosan teszik, hogy az öregeiket agyonütik; hanem a
chinaiak még okosabban cselekesznek, a mikor a fölösleges számu leány
gyerekeket, mindjárt a születésük órájában a nagy vizbe dobálják.




XI. FEJEZET.  A GAZ SPATZIROVSZKY KALANDJAI.

A mint ez a «Kuntsaft» eltávozott, ime megint jött egy másik. A János
konstábler.

Minthogy az ajtó nyitva volt, azon nem koczogtathatott, az illendőség
szabályának tehát aként tett eleget, hogy az ajtóragasztót kopogtatta
meg.

– Herein! Hangoztatá Zsuzsa asszony.

Arra bátorkodott belépni a rendnek éber őre s beköszöntött.

– «Alázatos a szolga!»

(Furfangos megkerülése az «alázatos szolgájának.»)

De Zsuzsa asszony sem maradt neki adós a furfanggal.

«Alles soll geigen.»

(Ez is úgy hangzik, hogy «alászolgája.»)

A Lidi kisasszony irányában azonban teljes respectust tanusított a
rendőr, levette a kalapját, úgy köszönté – angolul.

– God marrow miss!

– Ön angolul is tud? Mondá a hölgy meglepetve.

– És kegyed megértette azt?

A hölgy most vette csak észre, hogy el találta árulni a varróleánynál
szokatlan ismeretfokot. Kivágta magát rögtön.

– Igen. Nevelőnőnek készültem: ott tanultam angolul. De aztán elfogyott
a pénzem, nem tanulhattam végig.

– Hát engem meg a nyomorúság tanított meg angolul.

– A nyomoruság szép iskola: de hogy angolul is tanítanak benne, azt nem
tudtam.

– Én épen abban az osztályban tanultam. Az apám szakács volt a
megboldogult Miksa főherczegnél, s mikor az elment Mexicóba császárnak,
ő is vele ment. Én akkor rossz suhancz voltam, engem is magával vitt.
Mikor a derék jó császár olyan szerencsétlen véget ért, az apám
bánatában meghalt s én ott maradtam egyedül Amerikában. Voltam én ott
«pedlár», házaltam gyufával, dohánynyal a plantageokban, voltam
bucanier, őriztem lóháton vad gulyákat, s éltem mindennap sótalan
hussal, kenyér nélkül. Duhajkodtam a világ minden czimboráival,
angollal, spanyollal. Onnan ragadt rám, a mit tudok. A mint annyi pénzre
tettem szert, hogy haza jöhettem vele, ott hagytam az egész
paradicsomot. Elég volt nekem a szabadságból, lássunk már egy kis
zsarnokságot.

– No biz én, ha annyi nyelvet tudnék, valami más pályát választanék
magamnak. Mondá ki a maga véleményét Zsuzsa asszony.

– Ide is ember kell.

– Hát hogy került ilyen korán reggel haza konstábler úr?

– Ma szabad napom van. Három éjjel furtomfurt munkában voltam, az egyik
szememet se hunyhattam le. Egyik kocsmából ki, a másikba be.

– Hisz az igen víg élet.

– De köszönöm én az ilyen víg életet. Folyvást azt a gézenguz
Spatzirovszkyt kergettük. Tetszett olvasni az ujságban? Ez az a híres
kassza elrabló, a ki a bécsi Schmierminidan bankárnak a Wertheimjából
fél milliót elcsizelt. S aztán még útközben egy angol mylordnak a
myladyját is elszöktette s azzal egyenesen ide Budapestre pályázott. A
bécsi policzáj megtáviratozta, hogy csak keressük a Spatzirovszkyt, itt
kell neki lenni. No iszen, az volt a muri! A nagyságos alkapitány úr azt
proklamálta előttünk, hogy «no fiúk, a melyitek a Spatzirovszky
gallérját a markába szoríthatja, az ki nem kerüli az ezüst
érdemkeresztet.» – «Fogom már a fülét!» mondám magamban. Meg is tudtam
nagyhamar, hogy miféle kocsmában szokott tivornyázni a szökevény tolvaj.
Mert az ilyen nagy tolvaj soha sem megy előkelő fogadóba. Beültem előre
egy detetkivvel. Ott volt mindenikünknél a személyleirása. «Közép
nagyságu termet, barnás szőke haj, bajusz és kecskeszakáll, fakószínű
arcz, zöldeskék szemek, különös ismertető jel rajta, hogy az orrán
szemüveget hord.»

– Én láttam egyszer ilyen embert.

– Én láttam százszor. – Hát a mint ott üldögélünk az asztalnál, egyszer
csak odaköt hozzánk a szomszéd asztaltól egy hirtelenszőke német. Láttam
minden mozdulatjából, hogy burkus, a kiejtéséről meg épen felismertem, a
mint «ná» helyett azt mondta, hogy «né.» Szörnyü fidélis czimbora volt.
Egyszerre jó barátok lettünk. Szóhoz sem hagyott bennünket jutni.
Elmondta egy lélekzet alatt, hogy ő most jön Berlinből, jute-szövet
mustrákkal utazza be a világot: tele volt a zsebe kadrollirozott
doszkinnal. Nagyon jól mulatja magát Budapesten. Látott már mindent.
Nemzeti muzeumot, iparcsarnokot, vágóhidat, elevatort, aquincumi
amphitheatrumot. Koloszszál! Az Orpheumban is volt. Phoenomenál! Evett
töltött káposztát, paprikás halász levet. «Kannibalisch wohl» érezte
magát. Most még a budapesti lebujokkal szeretne megismerkedni: nagy
hálával lenne, ha a rendőrség valami éjjeli razziára elvinné magával. Mi
felajánlottuk, hogy elvisszük magunkkal. Velünk jött. Minden kocsmában,
a hol letelepedtünk, ő traktált, ő fizetett. Folyvást nyomában voltunk a
gaz Spatzirovszkynak. Csakhogy az mindenütt megugrott előlünk. A burkus
segített káromkodni. Utoljára reggel felé úgy meghasznált neki a sok
áldomás, hogy úgy kellett őt másodmagunkkal haza támogatni a Pannoniáig.
Ott azután megtámasztottuk a kapufélhez, a míg a portás kinyitja az
ajtót s azzal sorsára hagytuk.

– Hát aztán Spatzirovszkyt csak nem fogták meg? Szólt közbe Zsuzsa
asszony.

– Nem fogtuk meg? Dehogy nem fogtuk! Egész éjjel mindig fogtuk. Csakhogy
aztán eleresztettük. Ő volt az maga, az a pseudoburkus, a ki egész éjjel
kocsmáról kocsmára hurczolt bennünket Spatzirovszkyt keresni s utoljára
haza vitette magát velünk a Pannoniába. Persze, hogy nem volt részeg, de
nem is a Pannoniában volt szállva.

A hölgyek bizony nagyon derült hangulattal fogták fel ezt a balesetet.

– Ezzel ugy-e bár nem dicsekedtek el önök az alkapitány úrnak? Mondá
Lidi kisasszony.

– Világos, hogy mi nem dicsekedtünk volna el vele: hanem mire én az
alkapitány úrhoz rapportra mentem, már akkor ott volt a kezében a billet
douxja a semmiházinak, a miben tudatja vele, hogy egész éjjel együtt
járt velünk és segített maga magát üldözni. Máskor, ha el akarja őt
csipetni, küldjön az alkapitány úr szemesebb embereket.

– Képzelem, hogy ez rosszul eshetett a konstábler úrnak. Mondta Zsuzsa
asszony.

– De annyira rosszul esett, hogy lementem az őrszobába, levágtam magam a
priccsre s alvásnak adtam magamat. De még alig foghattam hozzá, a mikor
fölránczigálnak. Azt mondják, menjek fel az inspectiós szobába: itt van
egy anglus. S minthogy az egész VI-ik kompániában senki sem tud angolul,
csak magam, hát föl kellett tápászkodnom. Hát ez a jutalma az embernek
azért, hogy anglusul tud, hogy nem hagyják aludni.

– Hát a mire fölmegyek, ott látok a szoba közepén egy hosszú,
száraztermetű haudujudút, sarkig érő, koczkás, három galléros
waterproofban, kék fátyollal körülkötött, előlhátul schirmléderes parafa
sapka a fején; – szíjjra csatolt táska az oldalán, hosszú nyelű umbréla
a kezében. A képe olyan színü, mint a nyers tüdő; a szemöldöke fehér, a
szemein kék szemüveg: az állkapczájából két hosszú veres pofaszakáll lóg
lefelé. – Borzasztóan lármázott már a két diurnista, meg a konczipista
előtt – angolul. Senki se értette. Én aztán szolgálatjára álltam s
kikérdeztem angolul: «hau did ju szlip leszt nájt?»

Lidi kisasszony csendes nevetést hallatott.

A rend férfia folytatá.

– Erre az anglus elmondta, hogy ő az a bizonyos lord Bukskin, a kinek a
myladyjét a gonosztevő Spatzirovszky Badenből elszöktette. Ő a myladyt
nem hagyja, mert az bjutiful! Követeli, hogy rögtön teremtsük elő neki
azt a gaz csábítót, hogy ő azt azonnal agyon boxirozhassa.

Én megbíztattam, hogy csak várjon angol türelemmel; hiszen épen abban
járok: egész éjjel azt hajtottam, kicsi hija, hogy meg nem fogtam, csak
egy paraszthajszálon múlt.

Erre az anglus elkezdett «Damned jur äjsz»-t kiabálni. Szidta, ócsárolta
az egész magyar rendőrséget. Még azt is mondta, hogy meg vagyunk
korrumpálva.

De már ez nekem is sok volt. Megfogtam a mylord hawelokjának a gallérját
s úgy kilöktem az ajtón, hogy a lába sem érte a földet.

Egy óra mulva aztán hoz egy hordár megint egy billet douxt az alkapitány
úrnak, a miben az volt irva: «uram, én ma ott voltam az önök inspectiós
szobájában, személyesen akartam önnel beszélni; hanem a János kidobott
az ajtón. Alászolgája Spatzirovszky.» – Másodszor is kezemben volt a
gézenguznak a gallérja s most meg épen kidobtam az ajtón!

– Ez már malőr! Mondá Zsuzsa asszony.

– Ez már nem malőr; ez már katasztrófa! – Az alkapitány úr a plafondig
ugrott dühében, mikor ezt megértette. Azokat a titulusokat kellett volna
rangfokozatba szedni, a miket én kaptam. Büntetésül aztán a következő
éjszakára kiposztirozott az alkapitány úr az állatkert előtti állomásra.

– Én ott félnék, mondá Lidi kisasszony.

– Nem is kisasszonyoknak való hely az, kivált éjnek-éjszakáján. Csak úgy
surran el a fák sötétjében egy-egy gyanus alak. Az ember azt sem tudja,
tolvaj-e, vagy szerelmes. S ha az eső esik, még csak egy kapualja sincs,
a hová be lehessen állni. Hát a mint ott állok a posztomon, a csuklyámat
a fejemre húzva, egyszer csak valaki hátulról megüti a vállamat. Olyan
nesztelenül settenkedett oda, hogy nem vehettem észre a közeledtét.

– Jaj, ha valami gonosztevő lett volna!

– Az volt pedig. A legnagyobb gonosztevő. De nem ám valami marczona
zsivány alak, hanem egy finom elegáns gavallér, szivarral a szájában,
selyem paraplival, kurta dzsekkben, minek a zsebéből kerékkötő nagyságú
arany láncz fityegett elő. A szeme elé egy monokli volt szorítva.
«Szervusz János!» (Ezzel szólít meg.) «Halt! wer da!» kiáltok én rá, a
kardomhoz kapva. «Úgy-e bár maga az a Paczal János?» Én nagyot bámulok.
«Én az vagyok, de hát az úr kicsoda? Honnan ismer engem?» «Ejnye János
pajtás! Hát ilyen hamar elfelejtjük a barátságot. Hát a mult éjjel nem
együtt kvaterkáztunk-e a mezitlábosnál, meg a Sauwirthnél, meg a két
bakoknál: utoljára a markotányos pinczében? Én vagyok az a maga jó
barátja, a Spatzirovszky.»

– Miért nem futott utána? szólt közbe Zsuzsa asszony.

– Hiszen nem szaladt el. Inkább megkinált egy szivarral. Nem gyujtottam
rá, hátha pokolgép van benne? «Hát mit akar itt most az úr?» Azt mondja
egész fidélisen, hogy ő az este a német szinházban volt: Schiller
Haramiáit adták. Barnay hazánkfia adta a czimszerepet. Fölségesen
játszott. Őtet egészen elérzékenyítette. Mikor a darab végén azt mondja
Moor Károly, a zsivány vezér, hogy az ő fejére nagy díj van kitűzve,
ismer egy szegény csizmadiát, tizenkét porontyával: «Dem Mann kann
geholfen werden», hát ez a nemes elhatározás annyira hatott rá, hogy
elhatározta magát, hogy ő is hasonló áldozatot fog elkövetni. Tudja,
hogy a ki őt elfogja, annak a keblét ékesítendi ezüst kereszt. Ime tehát
ő bebizonyítja, hogy a barátság nem üres hang. Ide jött hozzám. Átadja
magát, vigyem a kapitányságra s nyerjem el az ezüst keresztet.

– S erre aztán felébredt ön? Álmodta az egészet. Ezt Lidi kisasszony
mondá, a ki épen új selymet húzott akkor a tűbe.

– Dehogy is álmodtam! De olyan ébren valék, mint most. Szépen a karja
alá öltöttem a karomat s elkisértem a kerületi rendőrállomásig. Nem is
kellett gyalog czafolnunk: ott várt a fiakkere a bimbósház előtt. Kocsin
mentünk a hivatalig. De fogtam is a gallérját odáig.

– Akkor aztán kiderült, hogy nem az igazi Spatzirovszky volt, a kit ön
elfogott.

– Nem jól tetszik találgatni. Dehogy nem ő volt. Ugyanaz a személy volt,
a kit a bécsi policzáj köröztetett. Csakhogy az akasztófáravaló nem
lopta el a félmilliót. Csak mulatozni jött le Budapestre. Azzal a
félmillióval maga a Schmierminidan (hisz a neve is azt mondja:
«Schmir–mi–nid–an!») az szökött meg Amerikába. A myladyt is az
csábította el. Az a Spatzirovszky pénztárnok megszökése, tolvajsága csak
koholt finta volt a chef részéről, hogy a policzájt hamis útra tereljék.
Ez a semmirekellő gazember Spatzirovszky egy egészen ártatlan,
becsületes ember volt.

– Ez már skandalum!

– Sőt több, mint skandalum, ez már korrupczió! Már most aztán servus
ezüst érdemkereszt. Agyiö extra czúlág. A hivatalban azt mondták, hogy
jöjjek haza, aludjam ki magamat s egy napig ne menjek fel az őrszobába,
hogy ne szekirozzanak.

– Hát már most mivel fogja konstábler úr elmulatni a napot? kérdé Zsuzsa
asszony.

– Felmegyek a padlás-szobámba s aluszom holnap reggelig. Csak arra kérem
a nagyasszonyt, hogy egyszer-egyszer költsön fel, a mikor megszomjazom.

– Mit tudhatom én, hogy maga mikor lesz szomjas?

– Hát csak valahányszor fölébreszt, olyankor én mindig szomjas vagyok.

– No hát szerencsés jójszakát kivánok.

– Jójszakát nagyasszony, jójszakát szép kisasszony.

– Nekünk már «jó nap» van.

A konstábler felment a lépcsőn a padlás-szobájába.

– Jó becsületes ember ám ez a szegény János, mondá Lidi kisasszony.

– Csakhogy ez is ugyan keserves mesterséget választott magának. Egyszer
még valami czudar tolvaj leszúrja. Már többször megsebezték.

– Azt hiszem, a czudarok késdöfése nem fáj olyan nagyon neki, mint az,
hogy a művelt emberek kigunyolják.

– Hát még mikor kővel is megdobálják, kifütyülik, abczugot kiabálnak
neki. Hogy állhatja ezt ki? Csak azt feleli rá, hogy oda kell az igazi
bátorság.




XII. FEJEZET.  AZ INGYEN SONKA, MEG A DRÁGA STRADUARIO.

Ismét nyikorgott a padlás feljárója. A János visszajött.

– Hohó! Valamit majd elfelejtettem volna.

S azzal kihúzott a köpenye alul egy pirosra páczolt sonkát.

– Ezt a nagyasszonynak hoztam, ha szivesen venné tőlem.

Zsuzsa asszony formaliter megijedt tőle.

– Nini! Mi a? Egy egész sonka! Ej ej, konstábler úr. Hol veszi maga ezt
a drága portékát? úgy hányja-veti magát kegyednél a pénz?

– Hát, hogy valami rosszat ne gondoljanak, elmondom ennek a sonkának a
történetét. Ha nem untatnám vele.

– Tessék! mondá egyszerre a két hölgy.

– Hát a mióta ez az ökörnyommal pettyegetett világ áll, mindig lehetett
hallani, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek.

– Az ám.

De azt sohasem hallották az apáink, hogy legyenek ez világon jó sertések
és rossz sertések; ennek a fölfedezése csak a mi jelen felvilágosodott
századunknak lett fentartva. Hát a napokban a fővárosi physicus, a
hentesboltokat sorba vizitálva, az egyiknél fölfedezte, hogy annak az
összes áruczikkeiben trikók vannak.

Lidi kisasszony heves mozdulatot tett.

– Kérem, ha trikókról beszél, akkor én bemegyek a szobámba.

– Jaj, kérem, nem olyan trikók ezek, a minőket a balletkisasszonyok
viselnek az Excelsiorban, hanem olyanok, a melyek a husnemük rostjaiban
élnek, s ha valaki az ilyenből fogyasztani talál, az keserű halállal
vész el tőlük.

Zsuzsa asszonynak a kezében megállt a vasaló.

– Sohasem hallottam én ilyen csodának a hirét.

– Magam sem. Hanem hát az az ármányos mikroskopium kisütötte, hogy a
Poszpischill húsnemüiben láthatatlan óriási kigyók vannak, s ennek
constatálása után dekretálva lett, hogy az egész készletet a Dunába kell
hajigálni. Ennek a végrehajtásával pedig én lettem megbizatva. Végre is
hajtottam akkurátusan. Hanem mikor erre az ártatlanul mosolygó
barnapiros csemetére került a sor, azt mondám magamban: «ugyan te mit
vétettél, hogy te is a halak martalékává sülyesztessél? Hátha te még nem
vagy bűnnel fertőztetve? Én bizony haza viszlek a jó becsületes Kapor
bácsinak. Jó lesz az annak a mindennapi prófuntja mellé. Trikó, vagy nem
trikó: annak nem árt meg a láthatatlan szörnyeteg, mert neki nincs
mikroskopiuma. Elhoztam. Hiszen nem sikkasztottam ezáltal. Csak a dunai
halaknak a prédáját kevesbítettem meg vele. Ez már a senki jószága volt.
A semmiből vettem ki. Senkit sem károsítottam meg vele. Senki sem
kereskedik utána, hogy a Dunában uszott-e el, vagy a Retek-utczában?

– Az biz igaz, mondá Zsuzsa asszony. Minket meg nem ijesztenek ilyen
mesékkel. Nekünk pedig eltart az egy hétig. Köszönjük szivesen.

A János odasugott a varrónő fülébe, a míg a Zsuzsa hátrament a sonkával
a konyhaszekrényhez.

– Aztán maga is ehetik ám ebből a sonkából, tisztelt kisasszony.

– Köszönöm szépen. Azt mondják, hogy a trichinoktól az embernek feldagad
a képe, ha meg nem hal is tölük. Már pedig ha szép nem vagyok is, de
csunya nem akarok lenni.

– Jaj, ne szidalmazza a teremtőt a kisasszony azzal, hogy nem szép!
Hiszen nem igaz ám ebből a trikókról mondott históriából egy szó sem.
Egészen jó sonka ez, a ki minden gyanun fölül van emelkedve.

– Hát ha maga annyiféle igazságot tud, akkor melyik szavát lehet magának
elhinni?

– Hát férfinak azt, a mit hivatalos raportban mondok; nőnek pedig azt, a
mit lassan mondok.

– Már pedig én az olyan embert, a ki hazudik, nem tudom sokra becsülni.
A ki férfi, legyen mindenkor igaz.

– Hát a hazudás csak az asszonyoknak áll jól?

– Azoknak ez védelem, mint a nyúlnak a futás.

– Pedig hát megszokja ám azt az ember, ha sokáig van az igazság
szolgálatában. No hát elmondom az igazi történetét annak a sonkának.
Jöjjön ide, nagyasszony. De csak maguknak kettőjüknek, másnak el ne
mondják, mert akkor baj lesz.

– Hallgatni fogjuk.

– Hanem ez megint egy hosszú história s talán kegyeteket untatni is
fogja.

– Hiszen nem mi akartunk aludni menni, hanem maga.

– No hát elmondom az egész történetet úgy, hogy még a vizsgálóbiró se
vehetné ki belőlem különben. Hát itt lakik az üllői uton egy derék
hentes és húsfüstölő mester, a kit úgy hivnak, hogy Przepiorka
Wratislaw.

– Egészségére kivánom.

– Nem prüsszentettem. Ez a hentesmesternek a becsületes neve: Przepiorka
Wratislaw. Ennek van a leghiresebb szalámija Budapesten. Idegen utazó el
nem hagyja a fővárost a nélkül, hogy a Przepiorka boltját felkeresse.
Derék, tekintélyes férfiu. Képviselőválasztások alkalmával rendesen
huszonöt kiló szalámival szokta a jó ügy diadalát előmozdítani.

Hát a napokban beállít a boltjába egy kis tiz-tizenegy éves ficzkó, a
hóna alatt egy hegedűvel. A mester maga volt a boltban.

A fiu kér húsz krajczárért parizert.

A mester mérges volt már azért is, hogy mért vesz nála parizert, miért
nem vesz szalámit? Azt kérdi tőle (a hegedű miatt) «hát te czigány
vagy?»

Azt mondja a fiu: «nem, én muzsikus vagyok, hegedűlni tanulok az
országos zeneiskolában». A hentes leszeli neki a parizert. A fiu fizet.
A hentes észreveszi, hogy az a húsz krajczáros lyukas. A gyerek is
kénytelen elismerni, hogy a húsz krajczáros lyukas. A gyerekben van
tréfálkozási hajlam, azt indítványozza, hogy lyukaszsza hát keresztül a
hentes a parizerszeleteket is, aztán kvittek lesznek. A hentes azonban
nem érti a tréfát, s azt mondja neki, hogy «elmenj innen, mert ha a
tenyeremnek a szele hozzá ér a pofádhoz, még Szent Dávidot is
kapellmeiszternek nézed a holdban!»

Erre a gyerek azt az indítványt teszi, hogy engedje hát neki a parizert
hazavinni, mert ez az ő ebédjük, ha a nélkül megy haza, az apja jól
ellazsnakolja: majd délután meghozza a teljes érczértékű hatost; addig
pedig itt hagyja zálogban a hegedűjét.

A hentes rááll az alkura: gondolja, hogy egy hegedű mindig megérhet két
hatost.

A fiu tovább megy: a hegedű ott marad; a Przepiorka felveszi a kezébe s
megpróbálja, hogy tudna-e rajta hegedűlni? Úgy találja, hogy semmi sem
könnyebb, mint a hegedűn játszani.

Ezalatt egy kétlovas fiakker áll meg a boltja előtt s kiszáll belőle egy
anglus. A német beszédjének a kiejtéséről lehetett észrevenni, hogy
anglus.

– Ju ére dhi Szelemivirth Prprprka?

– Én vagyok! Az apádlelkét! Hát mi kell?

– Giv mi e szelemi for zen florin. Azzal kiméret magának tíz forint ára
szalámit. Arra kivesz egy sovereign d’ort, s odadobja.

A hentes már fel lett eszelve a lyukas piczulával s azt mondta, hogy
adjon neki az úr valami okos pénzt, a kit ismer.

Akkor aztán a miszter elővett egy marék piczulát a táskájából s
leszámlált neki száz darab hatost a pudlira. Mind igazi valóságos nikkel
hatosok voltak: egy sem volt közöttük ezüst.

A hentes átlátta, hogy szolid urasággal van dolga: parancsoljon máskor
is, ha ezen jár.

Ezalatt meglátja az anglus az asztalon heverő hegedűt. Felveszi:
megbámulja. Nem elég neki a pápaszem, még egy nagyító üveget is előhuz a
zsebéből. Vizsgálja elől, hátul, az oldalán. Nyitva marad a szája.
Azután feltolja a pápaszemet a homlokára s azt kérdi: «Az úré az a
hegedű?»

– Dehogy az enyim. Soha a hetedik öregapám se tudott muzsikálni! Egy
szegény diákgyerek hagyta itten zálogban.

– Hisz ez egy valóságos Straduario, mondja a miszter.

– Miattam az lehet.

Az anglus begombolta a kabátját végig, a vett szalámit a két zsebébe
mélyesztve. «God bye».

Az ajtóból még egyszer visszafordult s így szólt: «Mondja meg az úr
annak a fiatal gentlemannak, a kié az a hegedű, ha visszajön érte, hogy
én adok neki ezért kétezer forintot aranyban, ha el akarja adni.
Ráadásul még egy másik hegedűt, a min tanulhat tovább a
conservatoriumban. Lakom az Angol királynő hotelben nro 25, 26, 27
alatt. Nevem Lord Knipperdolling. Ma délután öt óráig még Budapesten
maradok, akkor elutazom. Ha magam nem volnék otthon, a titkárom utasítva
lesz, hogy átvegye a hegedűt, s kifizesse a 2000 forintot aranyban. A
titkárom neve: miszter «Flibbertiggibet».

A szalámis engedelmet kért, hogy felirhassa a tárczájába mind a két
nevet. A mylord olyan leereszkedő volt, hogy elővette a névjegyét. Finom
bristol elefántcsont papir, arany nyomással, arra felirta hátul a titkár
nevét. Oda adta neki. S aztán többet azt sem mondta, hogy «szervusz»,
odább ment, felült a fiakkerbe s elhajtatott.

Az én Przepiorkámnak ezzel nagy szeget ütött a fejébe. Kétezer forint
egy hegedűért! Hisz az a gyerek, meg annak az apja majd nem tudnak hová
lenni ennyi pénzzel. Az öreget még majd meg találja simítani a guta
örömében.

Egy óra után vissza jött a diák az igazi húszkrajczárossal s kiváltotta
a hegedűjét, s aztán indult volna a zeneiskolába.

– Megállj csak egy kicsit, szólítá vissza a hentes. Nem adnád el nekem
azt a hegedűt? Nekem nagyon megtetszett. Megvenném jó áron tőled.

– Az én hegedűm nem eladó.

– De hátha én adnék érte ötszáz forintot.

A gyerek nagy szemeket meresztett, de aztán csak félvállról vette a
dolgot. «Még így sem adhatnám el, mert a hegedű az apámé, ő is az
apjától, az meg a nagyapjától kapta, a ki első violin primo volt herczeg
Eszterházy udvaránál, ezen játszotta Haydn darabjait.»

– Nekem is van egy muzsikus fiam, az is szereti a hajdinát, annak
akarnám megvenni a hegedűdet. Mondd meg az apádnak, eredj, szaladj haza,
hogy adok neki érte hatszáz kemény forintot, ha akarja, ezüstben.

– Jól van, hazafutok, megkérdezem.

– De itt hagyd azt a hegedűt, nehogy kicseréljétek.

A gyerek neki iramodott, a mester utána nézett a boltajtóból. Látta,
hogy a Mária-utczába kanyarodik be. Igazat mondott, hogy ott lakik az
apja.

Félóra mulva került vissza a fiu az ultimátummal; «az apám azt mondta,
hogy nem válik meg kevesebbért a családi ereklyéjétől, mint nyolczszáz
forintért.

– Rablók vagytok! zsiványok! apáddal együtt, kiabált a szalámis.
Zsebmetszők! No hát, itt van a nyolczszáz forintod! Kicsikartátok tőlem!
Így van az, mikor az embernek virtuóz fia van. Itt van. Szedd össze!
Egyszerre herczeggé tettelek. No hát kezet se csókolsz érte? Ilyenadta.

Kívül haragot mutatott a Przepiorka, belül pedig nevetett a lelke:
fölséges üzletet csinált. Neki még ezerkétszáz forintja marad: no meg az
arany ázsió! Ez szép profit! Mindig hallotta, hogy így gazdagodnak meg,
a kik az ócska limlommal kereskednek. Azonnal hozatott egy konflist,
beleült, vitte a drága Straduariót az Angol királynő fogadóba.
Nagybizvást húzta elő a portást a kalitkájából.

– Itthon-e a lord Knipperdolling; vagy a titkárja a miszter
Flibbertiggibet?

A portás nagyon csóválta a fejét.

– Hát nem ismeri őket?

– Ismerni ismerem, csakhogy azok nem voltak a mi fogadónkban szállva
soha: mivel hogy az a Knipperdolling egy hirhedett utonálló rabló volt,
de már régen kerékbe törték; a Flibbertiggibet pedig egy mezei ördög, de
nagyon szegény ördög, a ki füvet eszik.

Ekkor esett ki a hegedű a Przepiorka kezéből, a hályog meg a szeméről. A
lord, meg a muzsikusgyerek egyhúron pendülő két internationalista tolvaj
volt, a kik szépen kimuzsikáltak a hentes zsebéből nyolczszáz forintot
azzal az öt forintos gyékénykákóval.

Most aztán a Przepiorka dul-ful haragjában, s fűt-fát megmozdít, hogy a
csalafintákat esztrengára kerítse. Azért ajándékozott meg engem ezzel a
dísz-sonkával előleges hála fejében. Még egy palaczk jó sashegyit is
adott mellé. Az meg itt van a másik zsebemben.

– No ez ugyan furcsa kis historia! mondá Zsuzsa asszony.

– Mindennap történik minálunk ilyen.

– Önnek könyvet kellene ezekről irni, véleményezé Lidi kisasszony.

– Az Isten engem attól megőrizzen! Hisz rögtön elcsapnának. Nem szabad a
rendőrnek irkafirkálni. De nagyon is kérem kegyeteket, hogy erről
senkinek ne beszéljenek semmit, mert egy konstáblernek tiltva van bármi
szin alatt valami ajándékot elfogadni. Az Ádám apónak pedig épen el ne
historiálják, mert az, a milyen becsületes ember, képes lenne
feljelenteni. Csak hadd legyen ő előtte trikós a sonka, fuxinos a veres
bor. Annál jobban fog neki izleni. Azt fogja gondolni, hogy meghal tőle.
– Már most hát csak kegyed is meg meri izleni az én hoztomat, Lidi
kisasszony.

– Most sem hiszek én magának. Aztán én nem is szoktam ilyesmivel élni.
Nálam csak a kávé járja, reggel, délben, ozsonnára. Attól van az
embernek jó dolgozó kedve. A ki jól lakik, elálmosodik.

– No hát már most igazán jójszakát kivánok.

A konstábler salutált s véglegesen nyugalomba helyezte magát.




XIII. FEJEZET.  A SZEGÉNYNEK MÉG ELÉBB BE KELL BIZONYÍTANI, HOGY
SZEGÉNY.

Abban a nyomban érkezett meg a Vigyázz. A fején hozta az új szájkosarat.

– Oh te semmirekellő csavargó! fogadá őt a Zsuzsa asszony. Ihol ni!
Micsoda költségbe verted az uramat! Egész új szájkosarat kellett neki
venni!

Azzal lebontotta neki a fejéről azt a szabadszólást gátoló
kényszereszközt.

A Vigyázz elkezdett csaholni. A Zsuzsa megértette, hogy mit mond.

Úgy-e nem tetszett az orrodnak, hogy tokot húztak rá? Vakk, vakk!
Elhiszem azt! Minek szöktél el hazulról? Nyiff nyaff! Sok szükség volt
te rád a városházánál úgy-e? Bau bau! Hát a gazdád jön-e már?

De bizony hallatszott már a köhécselése a folyosón. Nem volt az beteges
köhögés, csak afféle jelző torokköszörülés, a mit a szegény ember arra
használ, hogy mikor sokáig vár valami előszobában, bejelenti vele magát
az uraságnál: «Khm khm!»

– Úgy tetszik, mintha az öregemet hallanám köhécselni odakinn. Talán
mégis hazakerült már.

Csakugyan az Ádám apó jött meg. Mikor belépett, betette maga után az
ajtót, akármilyen nagy gőz volt is idebenn.

– No hát «széna-e, vagy szalma?» kérdé Zsuzsa asszony.

– Még nem széna, még csak fű, de majd csak lesz belőle széna, ha
lekaszálják, mondá az öreg, lelkendezve a sok gyaloglástól.

– Hát beszéltél-e a tanácsos úrral? Elmondtál neki mindent okosan?

– Abban nem volt hiányosság. Aztán ő is segített beszélnem. Mindenre azt
mondta: «Tudom, tudom. Jaja, so so. I wász schon. I wász schon.» A mit
én elkezdtem, ő mondta el a végét, úgy hogy nagyhamar kisütöttük, hogy a
nagy vasúti katasztrofok miatt.

– Nem katastrofok, hanem katarakták! Igazítá helyre Zsuzsa asszony.

– Köszönöm. No hát a sűrű katafrakták miatt az élemedett váltóőröket
mind szélnek eresztették a direktor urak, magam is kenyér nélkül
maradtam. A feleségem mosónő, de már annak is köszvény van a kezében,
keservesen esik neki a munka. Ohajtanánk, ha felvennének bennünket a
városi szegények házába. Erre azt a kérdést intézte hozzám a tanácsos
úr, hogy miféle igényeim vannak ez állapot elnyeréséhez? «Igényeim?»
Soha sem hallottam én ezt a szót. Azért mégis feleltem rá valamit, a mi
a nyelvemre jött. Hát csak az, hogy szegények vagyunk mind a ketten.
Erre a tanácsos úr a két térdére ütött a két tenyerével. «Hja! Szegények
vagyunk! Tasz könnt a jeder sagn! De hát mivel bizonyítja be, hogy
szegény?» – Uram s én Istenem! Még nem akarják elhinni, hogy szegény
vagyok! Mivel bizonyítsam be? Hiszen rogyos nem vagyok. Éhen sem haltam
még. A csizmámból sincs ki a lábam. Hát csak nem tudtam én semmit
kitalálni. Csak úgy vakargattam buksi fejemet. Erre aztán a tanácsos úr
megszánt, segítségemre jött. – Kend vén szamár!

(Mikor így szólítanak, akkor már tudom, hogy megkegyelmeznek.)

– Nem tudja kend, hogy a szegények házába fölvétetéshez szegénységi
bizonyítvány kell. Most jártassa meg kend frissen a csizmáit a kerületi
előljárósághoz, s adasson magának szegénységi bizonyítványt. Nem kell rá
bélyeg. Mehett!

Hát aztán én is ráültem a legjobbik lokomotivomra s elpályáztam a
kerületi előljárósághoz. Hát biz ott már tele volt a várakozó szoba
szegény emberekkel, s nekem várnom kellett a magam sorára.

Oh én uram s Istenem, de sokféle szegény ember van a világon! A ki csak
oda jött az mind koldusabb nálamnál. Mikor körülnéztem, szinte
szégyenlettem magamat közöttük. Volt olyan, a kinek ebben a zegernye
időben egy szál nyári kabát volt az egész öltözete. Úgy taszigált
belülről valami, hogy ráadjam a magam gubáját, nekem még van az alatt
másik béllelt kabátom. Másiknak az arczából kilátszott az éhhalál. Aztán
az a penész doha! Egy beteges képű asszony nem állhatta ki, elájult, úgy
locsolták fel. Egy nyavalyatörős is volt közöttük, azt ott érte utól a
nehézség. Az valami rettenetes volt, a mint a fejével verte a falat. Én
segítettem kivinni a folyosóra, ott aztán magához jött. Volt köztük egy
selyemruhás dáma is czifra kalappal, az lehetett a legszegényebb.

Nagysokára csak rám került a sor, hogy beeresztettek az előljáró úrhoz.
– Derék jó szivű úr, az Isten áldja meg. Egy kicsit kemény beszédű, de
hát az kell az ilyen magunkforma szegény embereknek. Ez az átkozott
kutya oda is be akart jönni velem. Majd a hideg lelt ki ijedtemben. Az
urak odabenn meglátják, hogy még a tavalyi csilleng van a nyakán, nem
fizettem ki az idei kutyaadót, még megbirságolnak érte. Szerencsére a
drabant kihúzta a farkánál fogva.

Az előljáró úr nagyon kurta proczessust csinált velem.

– No hát magának mi baja? Csak ki vele szaporán! Nem fogfájás ez, hogy
elébb tapogassák!

Hát én hozzá kezdtem az előadáshoz, hogy a vasutaknál miféle katafrakták
voltak.

– Katasztrófák! kiáltott rám.

Nekem aztán belekeveredett a nyelvem, sehogy sem tudtam kihozni a szót:
«Satrakofák».

– Mondja kend magyarul!

– Hát, mondok, szerencsétlenségek. A vonatok hamis vágányra mentek!

– Tyhü! A ki rézangyala van! Ne kezdje kend a Noé bárkájánál. Köpje ki
frissen, hogy mit akar?

– Hát mondom neki, hogy elbocsátott vasúti őr vagyok.

– Azt látom, ha nem mondja is, hiszen nem vagyok vak!

– Hát hogy egy kis szegénységi bizonyítványra volna szükségem.

– No hát minek mondja el nekem akkor akkor az egész genealogiáját?
Diktálja föl izibe annak az úrnak ott, nem annak! hanem amannak, a
melyik háttal van erre fronttal, – kinek hívják? hol lakik? aztán majd
az az úr elmegy még ma oda, helyszini szemlét tartani, magával viszi a
blankétát, s ha a kérését indokoltnak találja, kitölti, átadja. Nem jár
érte se díj, se hálálkodás. Mehetünk!

Áldja meg a mindenható ezért a gyors elintézésért. Én feldiktáltam a
nevemet, lakásomat annak a bizonyos úrnak s örömemben rá se találtam
arra az ajtóra, a melyiken bejöttem, a helyett egy nagy fali szekrénybe
nyitottam be, a mi teli volt petroleumlámpásokkal. Akkor aztán az a
jószivű tekintetes úr megfogta a galléromat s olyan szépen kisegített az
ajtón, hogy a mint az előszobába kirepültem, egy sárga rigó akadt a
markomba.

(De ezt már Zsuzsa asszony nem állhatta meg szó nélkül.)

– Ugyan édes uram! Miket beszélsz össze. Hol lett volna az a sárga rigó?

– Hát annak a czifra dámának a kalapján volt, a ki utánam akart bejönni.
Azt mondta, hogy nagy marha vagyok. Én nem tudom, hogy honnan ismer?

– No csakhogy hát szerencsével jártál mind a két helyen. Már most hát
csak várnunk kell békességesen arra az urra, a ki eljön bennünket
megvizitálni. Meg is éheztél a sok lótásfutásban, azt hiszem.

– Hát bizony, ha valami harapni való indítványod volna, én ezuttal
rászavaznék.

Erre a szóra a Zsuzsa asszony feltette az asztalra, illendően tálba
helyezve, a többször tisztelt sonkát.

Ádám apónak elébb kerekre nyiltak a szemei, azután összehúzódtak a
szemöldökei. Olyanformán sandított arra a sonkára, mint valami fölöttébb
gyanus állatra, a ki ellen a felnyitott bicsakkal elszántan védelmezni
fogja magát.

– Micsoda ez? Asszony! Egy egész sonka? Egy élő testben látható,
valóságos sonka? Hogy jutottál te ehhez? Nincs nekünk hentes kománk.

– Hát hogyan no? A Lidi kisasszony kapta ajándékba.

– Ajándékba? Enyje, enyje, Lidi kisasszony. Ezt nem hittem volna. A
kisasszony «már is» ajándékokat kap? Pedig milyen jó familiából való.
Nagyon drága az, a mit ajándékba adnak!

– Ejh no! szólt Zsuzsa asszony. Hisz a János hozta.

– A konstábler János? No az már más. Az csak amolyan magunk forma szőrű
ember. Attól lehet valamit elfogadni. De egy egész sonkát! Hol vesz egy
konstábler egész sonkát?

– Sohse firtassuk azt édes öregem.

– De én igen is firtatom! Mert ha ez valami afféle korrupcziós sonka,
akkor abból az én számon egy falat be nem megy.

Erre a Lidi kisasszony vágott közbe.

– No az bizony nem korrupcziós sonka.

– Hát micsoda? Vad sonka? A füzfán termett? Illés prófétának a hollója
adta Jánosnak, hogy hozza ide?

– Érts meg már no! mondá Zsuzsa asszony, úgy van a dolog, hogy a doktor
urak valahol egy hentes boltban olyan portékát fedeztek fel, a mit a
Dunába kellett dobáltatni. Hát ezt az egyet a János jónak látta a
kabátjába csusztatni. Hát úgy is a halaké lett volna.

– Értem. Ebben trikigyók vannak. Puszta szemmel meg nem látható óriás
szörnyetegek.

– Ejh, talán nem is igaz, csak a nagyfejüek fogták rá. Vannak is
trikigyók a világon. Soha sem hallottuk az előtt a hírét.

– De az igaz. Való szent igaz. A trikigyó olyan gyehenna féreg, hogy a
ki azt megeszi, meghal tőle. Már most hát csak azért is jóllakom belőle.
Ebben a sonkában a gondviselés ujjmutatását látom. El van végezve
felőlem. – Oh én uram Istenem! Hányszor könyörögtem előtted! hogy küldd
le érettem a halál angyalát, s ime meghallgattál. Előttem áll ő. Soha
sem hittem volna, hogy ilyen tetszetős alakban tud megjelenni a halál
angyala. Egy sonka képében. – Csak a szárnyai hiányoznak. – Légy üdvöz!
– A tied vagyok. – Vihetsz magaddal.

Az öreg egy vértanuságra elszánt hittéritő áhitatával fogta a bicsakot,
s nagyot kanyarított vele a sonkából. A hölgyeket nem kinálta vele.
Hanem a kutyájának adogatott belőle.

– Ez is hadd jöjjön velem. Mindenüvé utánam akartál jönni, no hát gyere
oda is velem.

A szarkát ellenben elhessegtette magától.

– Eredj! Neked élned kell. Te az asszony madara vagy. Hess innen! Nem
kapsz sonkát. A másvilágon nincs a szarkának semmi keresete!

Az öreg olyan hatalmasan hozzá látott, hogy a Zsuzsa asszony
megsokallta.

– De édes öregem. Talán elég is lesz már. Meg talál ártani.

– Meg talál ártani? Hisz azt akarom, hogy minél gyorsabban megöljön. Bár
csak még egy kis fuxinos bort is rendelt volna a számomra a gondviselés,
hogy ráduplázhatnék a méregre.

S ma olyan csoda nap volt, hogy csak ki kellett mondani, hogy mi kell az
embernek, tüstént ott termett.

Zsuzsa asszony előadta a Jánoshozta Sashegyit. Az öreg, ha a kezébe
adták volna, az egész palaczkkal fel tudta volna hajtani, de a Zsuzsa
asszony ismerte már az emberét, nem adott neki csak egy pohárral, azt se
«juj»-ig töltötte.

Tudniillik, hogy az egyszeri gazdának az volt a szokása, hogy mikor a
maga poharába töltött a boros kancsóból, mindig úgy megszerezte, hogy
túl töltött a szélén, s arra elkiáltá magát «juj!» de ha a felesége
poharába töltött, akkor már vigyázott. Azt mondá az asszony, hogy
«töltse már kelmed az én klázlimat is «juj»-ig».

Mindjárt laposakat is kezdett az öreg pislogatni, a mint azt megitta.
Pogány bor volt! Kereszteletlen.

– Már most csak azt az urat hozná a Blitzczug, a kinek bennünket meg
kell taksálni, hogy milyen szegények vagyunk. – Dehogy utaznak azok a
gyorsvonattal! – A mi hivatalból megy, az mind a bummelczugon jár, ötven
percznyi elkéséssel. Kivált ha elfogy a kőszene a mozdonynak. – Jaj de
sovány egy uraság! – Ha tehervonattal járna, ingyen utazhatna, mint
Frájgewicht. Az ember nem bátorkodik mellette lélekzetet venni. Attól
fél, hogy be találja kapni.




XIV. FEJEZET.  A PROTOKOLLUM, MEG A KIVASALT KALAP.

Egyszer csak a Vigyázz kutya elkezd morogni az ajtó felé, azután
szükölve bujik be az ágy alá.

– Hát azt a kutyát mi lelte? Mit érez?

Mind a két ajtó be volt csukva, a külső deszkaajtó is, meg a belső
üveges is. A sonkázáshoz nem kell oldalvilágítás.

Valaki volt az ajtón.

A külső minden kopogtatás nélkül kinyitódott, azután a belső is. Egy úr
nyomakodott be. Elébb azt tette, hogy az esernyőjét kétszer-háromszor
kifeszítette, hogy az esővizet lefrecskelje róla. Aztán ugyanannak az
esernyőnek a hegyes végével letolta a lábairól a gummi félczipőket,
azokat a két ajtó közé egymás mellé sorakoztatta. Csak azután mutatta
meg magát egész valójában.

Sovány, vézna fiatalember volt, pergamenfakó ábrázattal, csak az orra
volt piros – a hidegtől, szőke bajuszának a szálait meg lehetett volna
számlálni, olyan ritkán nőttek, a szakálára is olyan rossz idő járt,
hogy azt nem volt érdemes learatni. Az egyik szeme erősen össze volt
hunyva, hanem a másikkal annál élesebben látott. Volt rajta két nyári
kabát, az alsó hosszabb, mint a felső. Azoknak az oldalzsebeiből nyiltan
kivillogva és körvonalakban elárulva tüntek ki mindenféle szinű
papirosok, kalamáris és tolltartó, lábain nagy czipők, a miknek az orra
felfelé volt görbülve, kezein ócska pamuk keztyük, a miknek az ujjai
szét voltak nyílva, kiegészíté a parádét az ütött-kopott czilinderkalap
a fején, a mit eleinte le sem szándékozék venni.

– Engedelmet kérek! Talán nem jó helyen járok? Én egy «szegény»
családhoz vagyok kiküldve, helyszini szemlét fölvenni, valami Kapor
Ádám.

Az öreg nagyon megörült.

– Ahán. Ez az az úr, a kinek én a lakásom bediktáltam. De nyomban
eljött! Jól tetszett találni. Én vagyok az a Kapor Ádám, az meg ott a
feleségem.

– Milyen jó meleg szobájuk van! Én nem győzöm az irodámban a körmeimet
fujni. Márczius 15-ike óta nem fütenek – szabály szerint.

– Hát kérem alássan, – magyarázgatá Zsuzsa asszony. Én egy szegény
mosóné vagyok, muszáj tüzet tartanom a vasaláshoz, meg hogy a ruhák
jobban száradjanak.

– Szegény mosóné? De jó mesterség! Maga pedig az a Kapor Ádám.

– Az a szegény, kenyér nélkül maradt vasúti váltóőr.

– De sonka nélkül úgy látszik, hogy nem maradt.

Aztán magában dörmögte tovább, a míg a keztyüit lehuzogatta.

– Egy egész sonka van előtte. Milyen piros keblű, barna bőrű szépség! Ha
én valaha ez életben egy egész sonkával négyszem között összekerülhettem
volna!

Zsuzsa asszony vette észre az irigy oldalpillantásokat a sonka felé.

– Ugyan édes tekintetes úr, ha meg nem vetné, tartson az urammal.

S azzal széket tolt az asztalhoz, s tányért tett a tál mellé.

Ádám apó sugva mondá az asszonynak:

– Te asszony! Hát még ennek is halálát akarod?

Az is sugva felelt vissza:

– Hiszen ennek sem lehet szebb halála, mint sonkába belehalni.

– A már igaz.

A tekintetes úr nem várt másodszori kinálást, odaült az asztalhoz.
Zsuzsa asszony aztán előhozta a Kranyecz Frányó késes kosarát s azzal
kinálta meg a kedves vendéget.

– Tessék a tekintetes úrnak ezekből egyet kiválasztani. A sonkához éles
kés dukál.

– Mennyi kés! dünyögé Szüköl Makár. (Ez volt a neve a hivatalbelinek.)
Hámozó kés, disznóölő kés, csemegés kés, még tráncsirozó kés is! Ezeknek
a szegényeknek úgy látszik, hogy van mit szeletelni.

Azért csak kiválasztott egyet a bicsakok közül, s az nagyon éles
lehetett, mert ugyan nagyot szaladt a sonkába. A tekintetes úr nem veté
meg a szegény ember kinálását. Úgy falt, mint a kit nem aggaszt az a
gondolat, hogy elrontja az étvágyát a mai ebédhez.

A Zsuzsa vette észre, hogy az uraság nagyon nézegeti a kezében forgatott
bicsakot.

– Kérem alássan, ezek egy szegény késáruló tót legénynek a portékái. Itt
hagyta nálunk, mert ma esős idő van, hát bögréket árul.

– Tehát szegény tót legény is van? – Hát az a kisasszony ott az
asztalkánál?

– Az meg egy jámbor varróleány, a kinek azt a kis benyilót kiadtuk, hogy
könnyebben kifizethessük a házbért.

– Be van jelentve a kisasszony?

Erre az apostrophalásra maga a Lidi kisasszony felelt meg.

– Tessék a bejelentési bárczám.

Makár figyelmesen átolvasta a bárczát.

– Richtig. Gratulin Lidia. Varrónő. Hadd lássam az ujja hegyét.

A kisasszony odatartá a kezeit.

– Nincsenek felszurkálva a tűtől.

– Tetszik látni, hogy finom himzéssel foglalkozom, ennél nem tépi a tű a
kezet.

– Az már lehet.

Azzal az egyik szemét még jobban lehunyta. Ez szólt az elintézett
kisasszonynak (vagy azzal tán csak leskelődött?) A másikkal annál
fürgébben vizsgálta körül a mosókonyha alkatrészeit. Közben folytatta a
sonkafogyasztást.

– Hát abban a kosárban mi van? kérdé Zsuzsa asszonytul.

– Az meg egy szegény pereczsütőnének a jószága. Itt hagyta addig, a míg
a másik kosárral el tudja adni; hogy odakinn az esőben meg ne
ereszkedjenek a sütemények.

– Megint egy «szegény», a kinek tele a kosara pereczczel! dörmögé a tens
úr. – Hát az a nagy rakás hagyma mirevaló ott?

– Az meg egy szegény palotai kofáé, a ki betette ide addig, a míg
apránkint eladogatja.

– Oh szent Illés próféta, a kit a holló táplált! Ha én egyszer este egy
gerezd fokhagymával megkenem a piritós kenyeremet, másnap az egész iroda
mind rám támad, hol vettem a fokhagymát? – Ha én néhanapján egy szép
vereshagymához jutok, egy nap csak az illatában gyönyörködöm, másnap
szelem fel. S ezeknek itt több hagymájuk van, mint egyptomi Faraónak,
Psammetichnek volt! Ezek aztán a gazdag szegények! – Nini! ott meg egy
virágbokrétát látok!

– Azt meg egy szegény kis virágáruló leány hagyta ott, a kit a
kisasszony ingyen szivességből himzésre tanit.

– Még egy «szegény!» A kinek hull a markából az ibolya, gyöngyvirág.
Nekem rá se szabad néznem, ezek meg ibolyákon hevernek.

Zsuzsa asszony azt gondolta, hogy az élcz volt.

– Már az igaz. A Csicsonka leány két ibolyaágy között alszik. Igaz, hogy
a puczér földön.

«Gib flájsch!» szólalt meg a szarka a tens úr széke hátán.

– Áh! Madarat is tart az asszonyság? Beszélő madarat? Ezzel még pénzt is
lehetne keresni.

«Piszt a Schaafskopf!» mondá erre Pikusz úr.

Ez annyira megnyerte a tetszését a tens úrnak, hogy egy akkora darab
sonkával jutalmazta meg a közbeszólót, a mit az nyomban nem tudott
lenyelni, hanem lerepült vele a földre. Ott pedig elvette tőle az irigy
Vigyázz, kidugva a fejét az ágy alul. Ez csak revanche volt.

– Kutyát is tetszik tartani?

S hogy a csodálkozás elérje a tetőpontját, a nyitott pinczegádorból
felhangzott egy egészséges gyerekvisitás.

– Hehé! Hát a micsoda? Kisgyereksirás?

Lidi kisasszony felugrott a himző ráma mellől.

– Fölébredt szegényke. Megyek megitatom.

Zsuzsa asszony azt tanácsolá, hogy szénnel ojtott vizet adjon neki, van
a vasalóban faszén.

– Nem! Majd a déli kávémhoz eltett tejből veszek el, az jobb lesz neki.

Azzal felvette a tejes ibriket a katlanról s lesietett vele a
pinczegádoron.

– Áh! Áh! ungorkodék Szüköl Makár gonoszkásan. Hát kicsike is van a
háznál? A boldog szegények! Gratulin Lidia. Ich gratulire!

– Jaj. Mit gondol a tens úr? sietett felvilágosítani Zsuzsa asszony. Az
egy szegény muzsikus czigánynak a porontya; kis árva, a kinek tavaly
halt meg az anyja.

– Hát még muzsikus czigányt is tartunk? A zenét is kedveljük? Hiszen
ezek igen víg életű szegények!

– Oh kérem, nem mi tartjuk azokat. Isten őrizz! Szegény öreg Zsiga
czigány épen most ment a két fiával valamerre muzsikálni.

– Ahó! Nagybőjtben muzsikálni? Hisz ez vallásháborítás! No ez szép
társaság egy rakáson, mondhatom! – De hát venio nunc ad fortissimum
virum. Hát ez a sonka miféle szegény emberrel szökött meg? Mondja csak
meg érdemes kenyérnélkül maradt vasuti váltóőr Kapor Ádám uram?

Az érdemes Ádám úr azonban ebből az egész diskurálásból mind nem hallott
semmit, mert őtet bizony elnyomta a buzgóság, s aludt szép csendesen a
karszéke támlájára félre nyaklitva a fejét.

– Ide nézzen az ember! Ez meg itten alszik! No nem csodálom, hogy a
vasuttól elkergették, mikor még az alatt is elalszik, a míg az
inquisitio tart. Héj! Ádám gazda! «Zabban a lovak!»

A kiáltásra Ádám apó felriadt s nagyon megijedt.

– Húj! Jön a vonat! Futok a váltóhoz.

S álomrémületében feldöntötte az asztalt sonkástul együtt.

S még azután is azt képzelte egy ideig, hogy a vasutnál van s valami
katastróphának lett okozója.

– Jajh! Nem gázolta el a lokomotiv?

– A sonkát? Nem! Én megmentettem, mondá Makár, a kabátja szárnyával
verve le a port a felkapott sonkáról. Én kapom meg a mentő medáliát.

Zsuzsa ezalatt lábra állította az asztalt, s hátba ütögetve az öregét,
segített annak önmagát megtalálni.

Szüköl Makár aztán csülkön markolva a sonkát, oda állítá azt az asztalra
Ádám apó elé.

– No hát ismeri-e tanu ezt a pasasirt?

– Igen is. Ismerem.

– Hogyan ismerkedett meg vele?

– Hogy én honnan ismerem ezt az «izét?»

– Még a nevét sem tudja, ugy-e? No hát gondoljon ki valami mesét.
«Egyszer volt egy jótékony tündér, az engedett három kivánságot az
öregnek, meg a feleségének. Bár csak leesne a kéményből egy sonka! szólt
az öreg. S rögtön ott termet a sonka.» Csakhogy azt már minden gyerek
ismeri. Vagy talán azt, – mikor a czigány azzal védte magát, hogy nem ő
lopta el a lovat, hanem a ló lopta el őtet. – Felmászott a fára, –
letörött az ága, – alatta legelt a ló, rá esett a lóra, a ló elszaladt a
czigánynyal – és így a ló lopta el a czigányt.

– Kérem! tiltakozék Ádám apó. Én becsületes úton jutottam hozzá.

– Elhiszem. A vasuton utazók szoktak busás borravalókat osztani a
váltóőröknek, azért hogy a nyakukat ki nem törette. Meg ha valami
elvész, megtalálják, nagy a jutalom. Ha nem kerül meg, még nagyobb. Van
mellékjövedelem; abból telik.

– Uram! Nekem soha sem ajándékozott senki semmit és én nem találtam soha
semmit.

– Akkor hát bizonyosan a házi úr küldte ajándékba a saját neve napjára.
Az ilyen nagylelküség Tarafás Bazilius uramnak kiváló jellemvonása.
Micsoda?

Szegény Kapor Ádámot ezek a csufondáros szurkálódások egészen
megfosztották attól a kis házi eszétől is, a mivel egyébként
rendelkezett.

Azonban közbejött a Lidi kisasszony. A pinczéből került elő. Egészen
derült volt az arcza.

– No, elaludt már a kis gyerek. Olyan kedveske volt. Megfogta a két kis
kezével a bögrének a fülét, s addig el sem eresztette a míg egy csepp
tejecske volt benne. Mind megitta. Aztán rögtön elaludt.

Mutatta az üres bögrét Makár úrnak.

A tens urat ez kihozta a sodrából.

– De, édes kisasszony! nem lehet engem tévútra vezetni holmi
czigánygyerekekkel, a kik tejet isznak! Itt most az a hivatalosan
konstatálandó kérdés, hogy mi módon került egy egész nagy kassai sonka
egy olyan embernek az asztalára, a ki épen ma szegénységi
bizonyítványért folyamodott az előljárósághoz? Ez simulálása az
inségnek. Ez visszaélés a szegénység látszatával s mint ilyen, szigorú
megfenyítés alá vonandó.

A Lidi kisasszony igen jól tudta adni a könnyelmű grizettet.

– No hát ugyan érdemes ezért ekkora inquisitiót tartani. Hát ezt a
sonkát nekem hozta ajándékba valaki.

Erre a szóra még a másik szeme is felnyilt Makár úrnak.

– Ahán! Valaki? Az a bizonyos «valaki?»

Lidi kisasszony durczás negéddel vonogatá a vállait.

– No hát az a bizonyos valaki! Kinek mi köze hozzá?

S azzal elkezdett danolni: «az én csizmám csikorgós, csikorgós. Mostan
vette a csikós, a csikós.» S pajkosan tánczolgatva ment vissza a himző
asztalához.

A tekintetes urat pedig ette a méreg!

– Már most otthon vagyunk! Tehát «valaki». – Bizonyos valaki! Tudtam
előre! Csak ezt akartam kitudni. Magukkal semmi bajom többé.

– No ebből a csávából szerencsésen kiszabadultunk, sugá Zsuzsa asszony
Ádám apónak.

Az öreg azonban felgerjedt.

– De nem! Én azt nem fogadom el! Ez hazugság! Én nem engedem, hogy az én
javamért más szegény legyen eláztatva. Én megmondom az igazat.

– Az Istenért! A Jánost fogod galibába keverni. Suttogá Zsuzsa asszony.

– Inkább a Jánost, mint a Lidit! Ha a férfi becsületén folt esik,
lemoshatja; de ha a leány becsületét bemocskolják, azt nem lehet a
tisztítóba küldeni! Én kimondom, hogy ezt a sonkát a János hozta.

A tens úrnak ez nem volt elég felvilágosítás.

– János! János! ’Sz annyi a világon a János, mint a porzótartóban a
kovarcz. Aranyszáju szent Jánostól kezdve Paprika Jancsiig minden ember
János. Még a birka is «jános» lesz, ha a bojtorján közé megy. Nincs
annak másik neve?

Zsuzsa asszony befogta a tenyerével Ádám apónak a száját, hogy ki ne
mondhassa, de biz az kiszabadította a beszélőkéjét s oda kiáltá:

– A Paczal János.

– Áh! A Paczal János? A konstábler.

Ekkor aztán Zsuzsa asszony is megadta magát s elkezdte magyarázni a
helyi viszonyokat és összeköttetéseket.

– Igen is. Itt van nálunk az abstájg kvártélya. Mikor fráj napja van,
ide jön magát kialudni. Ott a padlásszobában.

– Le kell hivni! A törvény nevében.

A Lidi kisasszony az alatt egyre trallázta a megkezdett nótát,
előre-hátra tánczolva a konyhában, s a míg a két öreg meg a tens úr
patvarkodtak egymással, az alatt fogta a Makár úr gyűrődött czilinderét,
meg a Zsuzsa asszony vasalóját s bevitte magával a hálókamrájába.

– Hej! János úr! konstábler úr! kiálta Zsuzsa asszony. Tessék csak
lejönni.

A János csak onnan a padlásról kiáltott vissza. «Köszönöm még nem vagyok
szomjas.»

– Csak jöjjön elő. Nem akarják itt magát megitatni. Hanem azért lesz
«fekete leves».

– A törvény nevében! kiálta Makár élesre köszörült hangon.

Erre a hangra a János kidugta a fejét az ajtón, s a mint a Makárt
meglátta, mindjárt kiment a szeméből az álom.

– Hühüj! Hisz ez a Szüköl diurnista. Ez kutya gyerek!

Azzal aztán alálépegetett a hágcsón s odaállt Makár elé.

– No hát szolgálatjára állok a diurnista úrnak. Ámbátor ma fráj napom
van s nem tartoznám semmi szolgálatot teljesíteni.

– Itt csak vizsgálatot teljesítünk. Legelőször is feleljen: önnek a
közvetítése által került ide ez a corpus delicti?

Paczal János azt vélte, hogy nagyobb respectust fog maga iránt
gerjeszteni, ha sejteni engedi, hogy latin iskolákat végzett.

– Először is ez nem «corpus delicti»; hanem «corpus porci».

Minthogy a János nevetett, a két öreg is együtt nevetett vele.

Ez által a tens uraság komoly megintését vonták magukra.

– Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a nevetéstől, mert
külömben kiüríttetem a karzatot! Ön pedig feleljen a kérdésre minden
tergiversatio nélkül.

– No hát én hoztam ide.

– S hogyan jutott hozzá? – Figyelmeztetem az inquisitust, hogyha azt
találja felelni, hogy pénzen vette, én rögtön felkeresem az illető
boltost, s vallomást deponáltatok vele, szükség esetén confrontálom.
Tehát mondjon igazat.

– No hát mondok igazat. A nagyságos phisikus úr parancsolatjára egy
szállítmány füstölt hús féle, trikónyavalyában levén gyanus, Dunába
dobatásra itéltetett, abból maradt meg ez a sonka.

Makár úr e vallomásra a falnak esett ijedtében.

– Micsoda? Ez a sonka trichinos volt? S önök engem ezzel agyon
traktáltak! Gyilkosság! Merénylet! Oda vagyok! Meghalok!

S azzal elkezdett ugrálni, toporzékolni, a gyomrát szorítva a két
kezével, kétségbe volt esve.

Ádám apó komolyan megszánta a szegény embert. Átölelte, magához szorítá,
vigasztalta.

– Nyugodjék meg benne, édes jó uram! Lássa: én is bőven bevettem e
halálos méregből. De hát jól esett. Együtt halunk meg s nagyon szép
halálunk lesz.

– De én nem akarok meghalni! Most várom a kineveztetésemet fizetéses
segédfogalmazóságra. Adjatok gyorsan ellenmérget.

– Mi az, kérem? szorgoskodék Zsuzsa asszony.

– Veres bort! Erőset! A trichint egyedül a tannin öli meg, ha hirtelen
kapják.

– Oh de nagy szerencse, hogy épen kéznél van ez az ellenméreg!
hálálkodék Zsuzsa asszony s elővette a szekrénybe gondosan elzárt
palaczkot.

Makár urat a képzelődés egész a halál révére vitte. Ott érezte dúlni a
zsigereiben a górcsövi szörnyetegeket. Már érezte a nyakán azt a támadó
viszketeget, a mi addig növekszik, a míg az embert megöli.

– Jaj, hogy csipnek! Jaj, hogy marnak!

– Tessék! Tessék! mondá Zsuzsa asszony, tele pohárral nyujtva neki az
ellenmérget.

Makár úr mohón nyakalta befelé az orvosságot.

– No ez jót tett! Mindjárt jobban érzem magam. Kezdenek elcsillapulni.
Már nem csiklandozzák a nyakamat.

– Tessék még.

Arra elvette az egész palaczkot, s abból huzott nagyot.

Az alatt Ádám apó félrehuzta a János konstáblert.

– De ugyan mondja meg, konstábler úr, mért nem mondta meg az igazat,
hogy ajándékba kapta a sonkát?

– Hát maga honnan tudja azt, hogy én ajándékba kaptam?

– Most sugta meg az asszony, hogy nem igaz az egész szörnyetegről való
história, csak engem akartak rászedni vele. A Przepiorka hentes adta
ajándékba.

– No itt van! Így bizzon az ember valami titkot asszonyra! Olyan az
asszony, mint a mázatlan kancsó: minden keresztül szivárog rajta. Hát
azért nem mondtam meg az igazat, mert azért az egyikért, ha feladnak
érte, legfeljebb egy napra dunklit kapok: kis baj; de az ajándék
elfogadásért fegyelmi vizsgálat következik: nagy baj!

– Azt sem tudtam.

Ez alatt Makár úr kifujta a nagy ijedtséget. Érezte, hogy a
prophylacticus szer használt, utólagosan mint antidotum is.

– Ez hatalmas dosis volt. Kár, hogy több ilyen nyavalyát fel nem
találtak a doktorok, a minek ilyen jó az orvossága.

Aztán körültekinté az orvosságos üveget. Meglepte annak a külseje.

– Áh! Háh! Idenézzen az ember! Palaczkos bor! Aranyos etikettel.
Extrafájner adlersberger ausstich!

Hát ilyen az ember!

Ez a Makár nem hogy hálát adott volna a mai nap védszentjének, szent
Baziliusnak, hogy őt a legközelebbi nagy veszedelemből kiszabadította;
ujra beleesett az előbbi bűnbe: a felebarátjának az üldözésébe. Pedig
megmondja a szentirás, hogy «ne legyetek fölöttébb igazságosak» meg hogy
«a ki az őzet megüldözi az erdőn, az oroszlánra bukkan».

Már minek volt neki most ujólag azzal a kapczáskodással fordulni a
szegény emberhez, hogy hol vette azt a drága bort? Hisz a természet is
úgy alkotta, hogy a félszemét behunyja. De csak azért is kellett neki
valami turpisságot kideríteni.

– Ta schau her! Ide nézzen, a ki nem vak! A szegény emberek nagyon jól
élnek. Hát ez a pecsétes, arany etikettes palaczk hogyan került ide? Ezt
is a János hozta? kérdezé Ádám apótul.

– Igen is, én hoztam, deponálta János.

– Ne feleljen «ön», mikor nem «önt» kérdezem! Még az ön vallomásának a
jegyzőkönyve nincs lezárva. Elébb arra kell önnek megfelelni, hogyan
mert ön egy ilyen életveszélyes élelmi szert a megsemmisítési rendelet
törvényes következményei elől elodábbítani?

– Hát úgy, hogy nem félek én attól a trikótól! Ettem én már krokogyélust
is!

Ezen nyilatkozat által Szüköl Makár a hivatalos tekintélyét érezte
megcsorbítva.

– Konstábler úr! Paczal János! Fontolja meg jól, hogy mit ejt ki a
száján? Itt minden szó protokollumba kerül. Hogy evett volna ön
krokodilust?

– Fentartom az állításomat. Hát mikor Mexikóban voltam, a dicső Miksa
császár mellett, mint kukta, az történt velünk, hogy majd éhen vesztünk.
Egyszer kinn a táborban nem tudtunk mást puskavégre kapni, mint egy
krokogyélust. De bizony megettük. Egy kicsit békaizű volt; de csakhogy
volt. Hát ha egy százfogú varasgyéktul meg nem ijedtem, egy ilyen
hitvány kis szörnyetegtől, a kit még nagyító üveggel kell keresni, csak
nem szaladok az operencziára. Vallja meg az úr, hogy az úr sem hiszi,
hogy vannak ilyen pirinyó kis szörnyetegek.

– Én valljak magának? Én nem vallok, csak konstatálok. Nohát
konstatálom, hogy én sem hiszem, hogy legyenek, hanem azért muszáj nekik
lenni, mert ki van adva legfelsőbb miniszteri rendeletben. Ez el van
döntve. Másik kérdés az, hogy miként jutott ön ezen nagybecsű alkohol
tartalmú palaczkhoz? Ez sem corruptiós bor?

– Megkövetem; de ez sem az. Hát ehhez meg úgy jutottam, hogy a
főphisikus úr felfedezte, hogy egy borkereskedőnek a palaczkos boraiban
«rókák» vannak: e miatt azokat ki kell önteni a csatornába. Én lettem e
megsemmisítési eljárással megbizva. Hát egyet, kettőt, hármat elhoztam a
palaczkokból. Tetszik tudni: vegyelemzés végett, hogy megtudjam,
vannak-e benne rókák?

– Rókák? Miféle rókák?

– A főphisikus úr németül ejtette ki, de én a mindent megmagyarosító
egylet tagja vagyok.

– Csak nem fuchsin?

– Igenis, úgy mondta.

– Jajh! Végem van! Most meg a fuchsint itatták meg velem! Kétszeresen
meg vagyok mérgezve.

– Ne kiabáljon az úr! Én már egy hét óta mérgezem vele magamat mindennap
s még sem másztam tőle a falra.

De Makár úrban újra feltámadt az életfentartási ösztön. Borgia Lucretia
óta ilyen drastikus mérgezési jelenet nem került még a szinpadra.

– Gyilkosok! Méregkeverők barlangja! Megálljatok: majd megfizetek én
nektek ezért a traktáért! Jaj, hogy égeti a hátam közepét ez a fuchsin!
Hol egy tükör? Az arczomnak skarlátveresnek kell már lenni.

Ezzel kivett az oldalzsebéből egy kis görbe üvegcsét, s annak a dugóját
kezdte el kifelé húzogatni a fogával.

Zsuzsa asszony nagy jámborul intézé hozzá ezt a kérdést:

– Kérem szépen: ez is valami ellenméreg?

Makár úr a nélkül is nagyon mérges volt már. Rárivallt.

– Ez nem ellenméreg. Ez igazi méreg! Ez tinta! Megálljatok csak! Majd
drága lesz ennek a trichinnek meg a fuchsinnak az ára! Most én
mindezekről jegyzőkönyvet veszek föl.

Azzal kihúzott a zsebéből egy ív rovancsolt papirt, azt kiterjeszté az
asztalra s hozzáült. Irni kezdett.

– Mai napon alulirott által a helyszinén fölvétetett! Kapor Ádám és a
felesége. Simulált szegények. Vallásháborító muzsikus. Kassai sonka.
Hagyma fentőstül. Kosár perecz. Virágcsokor. Huszonkétfokú meleg szoba.
Különféle kések. Danoló kisasszony. Tejet ivó kisded. Hivatali
visszaélést elkövető konstábler. Egészségügyi rendelet bűnös kijátszása.
Életbiztonság elleni merénylet. Kettős mérgezés trichin és fuchsin
által. Noh! Lesz ebből szép kis ügydarab!

– Jaj! Feleség! sápitozott Ádám apó. Végünk van. Nem a szegények házába,
hanem a dologházba kerülünk mi mind valamennyien.

Makár úr egy nagy poczát ejtett a protokollumba, azt vitézül felnyalta.

– Majd Paczal János uram is megemlegeti ezt a mai Gabelfrustukkot.

– No hát mi lesz belőle? pattogott vissza János. Legfeljebb elcsapnak.
Ugyan nagy dolog! Megyek zsákot hordani. Ott legalább nem abczugolnak
meg többet. S nem hivnak szamárnak, olyan urak, a kiknek azt mondhatnám,
hogy ha én szamár, akkor kegyelmed «urambátyám».

– Úgy! Akkor még azt is hozzá irom: «Felsőbbség irányában nyilvánított
magas fokú tiszteletlenség. Hivatali titok elárulása.»

Ezzel aztán a hajához törlé a tollát s ismét elrejté azt a tolltartóba.

– Itten végeztem. Megyünk egy házzal odább.

Azzal szétnézett a kalapja után. Nem találta.

– Hol a kalapom?

Nem kapva az általánosságban tartott interpellatióra választ,
specialiter ráförmedt a konstáblerre.

– Hol van a kalapom?

A János föltette az uniformisos sapkáját a fejére s feszesre húzta a
derekán a dolmányát.

– Én tudom, hogy hol van? De ez hivatalbeli titok, a mit majd csak az
alkapitány úrnak terjesztek elő a rapporton.

– De kalap nélkül csak nem mehetek el!

– Az nem tartozik rám.

– Hát rablók vannak itten? Hová tették a kalapomat?

Zsuzsa asszony alázatosan bátorkodott megjegyezni.

– Kérem tisztelettel. A kalapját a Lidi kisasszony vitte be a szobájába.

– Micsoda? Eldugta a kalapom, hogy el ne mehessek! No még ez is
belekerül a jegyzőkönyvbe.

Tintát, tollat, rovancsolt papirt újra elővett a törvényes hatóság és
beleirta az ujabb kihágást.

«Lidia kisasszony. Hatósági személynek erőszakos letartóztatása.
Tiszteletlen magaviselet a hivatalos tekintély ellenében.»

Ez is megvolt.

– Egészen organizált rablóbanda!

– Jaj én édes Jézusom, sopánkodék Zsuzsa asszony. Soha se irtak még a mi
lakásunkban jegyzőkönyvet.

– A kalapom pedig itt legyen ebben a nyomban!

A Lidi kisasszony már jött vele a hálószobájából. A czilinder ki volt
vasalva szép fényesre.

– No itt van uraságodnak a kalapja. Ne essék kétségbe.

Makár a kalap után nyult s nagy volt a megütközése, a mint azt kezébe
kapta.

– Micsoda? Ez nem az én kalapom. Az enyim ócska volt. De bizony mégis az
én kalapom. Bele van irva a nevem veres tintával. Hát hogy lett ez ujjá?

– Hát egy kicsit kivasaltam.

– Kivasalta? S attól lett ilyen fényes? Hisz ez új korában sem lehetett
külömb, a mikor én még nem ismertem.

Mosolygó arczczal forgatta előre-hátra a kalapot.

– Ilyen kalap nincs az egész irodában. Ha ezt az a nagy dandy expeditor
meglátja a fejemen, a sárga irigység fogja ellepni. Hát aztán?

Itt egyszerre visszaesett a régi hivatalos hangba.

– Hát aztán mondja csak Lidi kisasszony, hogyan jött magának az a
spuriussa, hogy ezt az én kalapomat kivasalja?

– Hát megsajnáltam önt, hogy olyan elhagyatott kinézése van.

Makár úrnak még a hunyorgó szeme is felnyilt erre a szóra.

– Megsajnált engem? Ez a szó ismeretlen az én szótáramban. Hisz én, a
mióta élek, csak azért vagyok a világon, hogy leszidjanak, meg
kinevessenek. Ha másnak csinálok bajt, akkor leszidnak, ha magamnak
csinálok, akkor kinevetnek. Azért én sem szántam soha senkit. S itt most
akadok egy emberi lényre, a ki engem megsajnál. Hát igazán megszánt
engem a kisasszony, hogy olyan madárijesztő vagyok? S akart rajtam
valamit igazítani? No hát én sem maradok adósa. Mi jár egy kalap
kivasalásért? Elfogadja a kisasszony fizetés fejében ezt a
jegyzőkönyvet?

Azzal kihúzta az oldalzsebéből a veszedelmes protokollumot s odanyujtá a
hölgynek.

– Azt tehetem vele, a mit akarok?

– A mi a két kezének tetszik.

De percz mulva nem volt már az a protokollum protokollum, mert azt a
Lidi kisasszony finom ujjacskái harminczkét darabra tépték.

– Akkor köszönöm.

Jókor köszönte már.

Makár úr nevetett, két sor, jobb sorsra érdemes, hatalmas fogat tüntetve
elő, a miket ugyan sohasem látott senki. Nevetni nem szokott, ásítani
nem szabad.

– Huh de hamar elbánt vele! Ez kéne nekünk az irodába kisegítőnek! Egy
hét alatt nem lenne retardatum. No de hát ez még nem elég. Most már hát
kitöltöm még azt a szegénységi bizonyítványt is.

Azzal még egyszer leült az asztalhoz, még egyszer kisrófolta a
tolltartót. Kihúzta a fogával a dugót a kalamárisból, s elkezdte a
blankétát kitölteni.

Zsuzsa asszony örömrepesve sugá Ádám apónak:

– Lásd? Mégis csak megirja a szegénységi bizonyítványt.

Ádám apó csak a fejét ingatta s felfelé nézett a gerendára.

– Én azt hiszem, hogy most is csak álmodom. Egyszer csak fütyül a
lokomotiv, felébredek s akkor látom, hogy hibás váltóra igazítottam a
Blitzczúgot.

– Nem! Nem! Ez valóságos igazi szép szegénységi bizonyítvány, a
milyenért ma reggel imádkoztunk.

– Itt van ni! mondá Szüköl Makár. Megvan. S azzal a nedves papirosra a
bicsak fokával port vakart a falról. Vegyétek! Legyetek szegények, nem
bánom. Nem akarom útját állni a szerencséteknek. Pedig megtehetném!
Hanem hát megsajnált engem!… Kivasalta az ócska kalapomat. Fogja öreg,
itt az irás.

Ádám apónak a szeme is megtelt könynyel, mikor azt a kebeléhez
szoríthatta. Aztán oda adta a feleségének. Egyik sem tudott bele nézni,
mindkettőjüknek a szeme előtt összefutott az irás. Utoljára a Lidi
kisasszony olvasta fel nekik.

Sokféle öröm születik a világra egy irott sor láttán. Mikor a gazdag
bankár megkapja az érdemrendet, mikor a képviselő szinről-szinre látja a
mandátumát, mikor a vasuti concessio alatt megpillantja a vállalkozó a
miniszter aláirását; de mi ez mind ahhoz az örömhöz, a mi a Kapor
Ádáméké volt, mikor elnyerhették azt a szegénységi bizonyítványt.

Mégis csak van igazság a földön! De bizony alkotmányos világban élünk!

– De hát megálljunk csak még egy szóra, mondá Makár, a szelidebbik
tekintélyét, azt a kegyosztó, azt a pártfogást kisugárzó tekintélyt
öltve az arczára. Még valamit akarok ti nektek mondani.

Most már tegezte őket. Szárnyai alá fogadta.

Aztán szétnézett, hogy hová tegye le a kalapját? A mosókonyhában minden
ragad. S «most már» nem lehet azt a kalapot letenni akárhová.

– Oh kérem, tessék föltenni a fejére.

– Tessék! tessék!

A két hölgy ráerőltette, hogy tegye föl a kalapját. Meg is tette. Még
pedig egy kissé nyalkán a hunyorító szeme fölé félrehúzva.

– Hát azt akarom mondani, hogy még ez a bizonyítvány maga nem teszi meg.
Ti édes öregeim bizonyosan a szegények házába akartok fölvétetni, a hogy
Ádám apó felsóhajtásából megértettem. Hát arra még egy folyamodás is
kell, a mire ráirhatják az indorsátát. Hát nehogy még egyszer
visszaküldjék az öreget a városházától, majd gondoskodom én magam a ti
folyamodástokról.

Megint csak levette a kalapját, úgy gyönyörködött benne.

– No majd irok én egy olyan…

Itt félbeszakítá a szót: észrevéve, hogy a konstábler még mindig ott
van.

– Ugyan édes Paczal János konstábler úr, legyen szives megnézni, hogy
nem lopta-e el valaki az esernyőmet? a folyosón hagytam kifeszítve.

A János megtette a kérését.

– «Ez» előtt nem beszélhetek. Mert ha megtudja valaki, hogy én
folyamodást irok, bevádolnak zugirászat miatt.

– Oh a János nem olyan ember.

– Csak hagyjátok, édeseim! Hétszáznyolczvanhét olyan paragraphus van, a
mit egy hivatalnoknak tudni kell, hogy mitől féljen? Mit nem szabad neki
cselekedni. Félek én már akkor is, a mikor a nyakravalómat felkötöm, de
még jobban, a mikor leoldom. A hányat lépek, annyiszor félek. No hát azt
nem szabad senkinek megtudni, hogy a folyamodástokat én irtam. Olyan
instantia lesz ez, fogadom, hogy mikor azt elolvassa a tanácsnok úr,
bömbölni fog, mint egy tengeri oroszlán! Beleirom, hogy ötven esztendeig
éltek példás házasságban, most is a jó erkölcsöt istápolják, a mi
kevesük van, azt is megosztják a maguknál még szegényebbekkel. Bele jön
az árva czigány gyerek is, meg a szorgalmas Lidi kisasszony, a ki
csodaszépsége mellett keze munkája után él s nincsenek «bizonyos
valakijei». Nem azokat az úrfiakat sajnálja meg, a kik fénymázos
kamáslit hordanak a czipőjük felett, s a keztyüiket az oldalzsebükből
fitogatják, az egyik szemükkel monoklisok, a másik szemükkel
szemtelenek, hanem azt a szegény ördögöt sajnálja, a kinek félre van
gázolva a csizmasarka. Irok én olyan instantiát, hogy Hirsch báró
megirigyli ha elolvassa, s felcsap szegénynek.

Kapor Ádám discrét ember volt. Sietett felhasználni azt az időközt, a
míg a konstábler kivül van, oda sugott Makárnak:

– Aztán én nem kivánom ám ingyen azt az instantiát.

– Hát természetes, mondá Makár.

– Kinek kinek meg kell a munkája diját kapni.

– Az rendén van.

– Mennyiért tetszik azt megirni?

– No hát mit mondjak, öreg. Egy ebédért.

– Nagyon jó lesz! Kapott rajta az öreg. A feleségem nagyon jól főz.

– Hja: nem itt nálatok! Ide én nem jöhetek, mert akkor kitudódik.

– Hát hol?

– Valami közhelyen, a hol nem tünik fel. Ott azután a folyamodást
átadhatom.

Ádám apó nagyon felhúzta a vállát. «Valami közhelyen?» Vendéglőt ért
alatta? Jaj, ha a Grand Hotelt találja kivánni.

– Igenis. Hát hol kivánja, hogy ebédeljünk?

– Hát hol? A hol a magam forma rangbeli férfiak szoktak ebédelni. A
népkonyhában. Ott tíz krajczárért olyan pompás gulyáslevet adnak, hogy a
primás se eszik külömbet. Ergo holnap egy órakor a népkonyhában. Te
fizeted az ebédet.

Ennél a szónál Zsuzsa asszony megkapta a Makár kezét s nagy zokogva
csókolta meg. «Oh drága jó uram».

– Mi ez? mondá Makár. Ne bolondozzatok! Valaki megcsókolta a kezemet.
Ilyet is megértem!

De nemcsak ezt érte meg, hanem még azt is, hogy a Lidi kisasszony, az az
oltári szépség átölelte a fejét, s ezzel a szóval: «Maga derék ember!»
egy hatalmas csókot czuppantott a tíz krajczáros patronus ordináré
arczára.

Az csak ámult és bámult.

– Hát ez mi volt? Egy szép leány csókja! Az én kicsufolt pofámon! Milyen
gazdagok ezek a szegények!




XV. FEJEZET.  A VARRÓLEÁNY ÉJSZAKÁJA.

Lidi kisasszony himzés közben rájött, hogy van egy kellemes érzés, a mit
ő úrhölgy korában nem ismert: az ambitio.

(Az «ambitio» szót minden nyelv úgy tartotta meg, a hogy a latintól
örökölte, mi sem szolgálhatunk mással. Van synonim szó elég: «dicsvágy,
becsvágy, nagyravágyás, feltörekvés», de az egy sem fejezi ki az
ambitiót.)

Ambitio az, mikor egy budapesti varróleány felteszi magában, hogy ő fog
olyan finom izlésü virágokat himezni eredeti felfogással egy darab crepe
de chinere, mint akármelyik párizsi divatművésznő.

Az ambitio igen jótékony indulat. S ezt a kellemes érzést a szegény
emberek monopolizálják. Ha az ambitio a magasabb sphærákba kerűl, ott
már elfajul nagyravágyássá. Olyan, mint a retek: lapályon termesztve
édes izű, hegyvidéken elültetve keserű, mint a torma.

Az ambitio több várost felépített, mint a mennyit a nagyravágyás
lerontott.

De hát ezuttal csak egy crepe de chineről van szó, meg az arra himzett
csodaszép orchideákról, passiflorákról és arabeszkekről.

Lidi föltette magában, hogy egész éjjel fönmarad és reggelre elvégzi a
rábizott munkát.

Zsuzsa asszony megtudva ezt a szándékát, még lefekvés előtt szenet
rakott a tűzre, s azt tanácsolta a varrónőnek, hogy hagyja nyitva a
hálókamrája ajtaját, mikor bemegy dolgozni, hogy a meleg bejusson.

Milyen jó érzés az, mikor egy dolgozó ember magára maradhat!

A munkában nem hosszú az éjszaka. Csak úgy repülnek az órák. A kakukkos
óra minden negyedet meghuhukol.

Ádám apó még napfénynél lefeküdt a hárságyra. Sok volt a mai nap
fáradsága az öregnek. Aztán jól is lakott. Bort is ivott. Hát még a
lelki versenyfuttatás! Neki is volt ambitiója. S az már teljesüléséhez
közeledett. Az a szép diszes szegények háza ott a város szélén!

Nyolcz órára elvégezte a munkáját a Zsuzsa asszony, az egész ruha be
volt vasalva. Holnap csak haza kell hordani. Nem is fog holnap négy
órakor fölkelni. Kialuszsza magát. Csak hat órakor kel föl.

Nyolcz órakor hazakerültek a napszámos legények. Olyan lármával jöttek,
mintha veszekednének. Pedig csak beszélgettek. De hát ők nem tudnak
halkan értekezni. Nemsokára tele volt velük a fáskamra, s lassankint a
lárma elcsillapult odabenn.

Egy vasajtó becsapódása az utcza felől jelenté, hogy kilencz az óra. A
lúdfertályos nő bezárta a boltot.

Az utczán a nehéz üres társzekerek csörömpölnek végig, a mik egész nap
szenet, téglát szállítottak; azok mind ebben az utczában tanyáznak.

Tíz órakor a kapu nyilik, hintó gördül be az udvarra. A konfortáblis
érkezett meg. Az kifog, beviszi a lovat. A paripa egy kis ideig röhög a
zabra, aztán az is elpihen.

Csendesség lesz a háznál. Csak mint egy távol fürészmalom dorombolása
szürődik át az éjszakán a mindenféle kaliberü torkoknak a horkoló
versenye.

Ekkor kinn a kerti lak körül elkezd egy andalgó macskapár egymással
szerelmi nyilatkozatokat váltani. A macskafüleknek az bizonyosan
kellemetes ének. Milyen nagy registerü hangterjedelme van a kandurnak!
Két oktáván keresztűl birja.

Ez még jó volna. De a macskamernyákolásra meg a Vigyázz ébred fel. Az
előrohan az ágy alól, s bomlottul ugat és az ajtót kaparja.

Erre Ádám apó tápászkodik fel, s odaczammog az ajtóhoz, kinyitja a
kutyának. A Vigyázz nagy morogva rohan ki a kertbe s szétriasztja az
éjjeli ábrándozókat, azok prüszkölve szaladnak fel a padlásra.

A Vigyázz mérges, hogy oda nem szaladhat utánuk, s sírva csaholva
panaszolja a keservét.

– Keszt herein! Be jösz mindjárt! kiabál rá az öreg, s mikor végre be
tudja idézni a Vigyázzt, jót húz a hátára a nadrágszijjal.

A Vigyázz aztán nem is bujik az Ádám ágya alá többé; hanem bemegy a
Lidihez, s annak a lába elé kuporodva, panaszolja el nyöszörögve a
mostani czudar világ romlottsága felőli nézeteit. Különösen ezek a
macskák!

Ádám apó megint lefekszik. De már nem tud ujból elaludni.

Tizenegy óra felé elkezdi egészen csendesen a maga zsoltárját énekelni.

  «Perelj uram perlőimmel,
  Harczolj én ellenségimmel!
  Te paizsodat ragadd elő:
  Én segedelmemre állj elő.
  Dárdádat nyujtsd ki kezeddel,
  Ellenségimet kergesd el!
  Mondjad azt az én lelkemnek:
  Tégedet én megsegitlek!»

Ettől aztán megenyhül a lelke s ismét elalszik.

Fél óra mulva két kocsmalátogató jön végig az utczán, hangos disputát
folytatva. A Kaporék ablaka alatt megállnak; mert ott az utczaszeglet.
Ott el kell válniok. Minden szavukat meg lehetett hallani.

Az volt a vitás kérdés, hogy el lehetett volna-e Gurkót fogni a
Sipka-szorosban, vagy nem? Az egyik turkophil volt, a másik russophil.
Mindakettő nagy stratéga. Egyik sem engedett a maga álláspontjából egy
lábnyomnyit sem. Reggelig ott folytatták volna a háborut, ha az egyikért
érte nem jött volna a felesége. Annak aztán meg kellett magát adni
kényre-kegyre. Azt vitték hadi fogságra. De még a tulsó utczából is
visszakiabált, hogy «éljen Gurkó!» a mit az ellenfél hasonló stentorral
torolt vissza. «Éljen Ozman Gházi!»

Tizenkét órakor rendőri szabály szerint minden kocsmát bezárnak.

A kizavart borozók jöttek nagy danolással végig az utczán. Versenyeztek
egymással, hogy melyik tudja a másikat rekedtté ordítani abban az
elkeseredésében, hogy «Volt nekem egy daruszörü paripám; De eladta a
szegedi kapitány».

Ezek alig haladtak el, jön egy másik marhacsorda; aztán meg sertéseket
hajtanak végig az utczán. Ezek is úgy énekelnek, a hogy tudnak.

Majd meg a czigányok érkeznek haza: a Zsiga a két rajkójával. Addig
csoszogva lépegetnek, a míg a konyhán keresztűl mennek; hanem oda lenn a
pinczében kezdődik el a hadd el hadd. A Zsiga szidja a nagyobbik fiut, a
mint a «tányérolt» pénzt számba veszi. «Hát te bibast, hogy tudtad
elvenni a fületlen gombot pénz helyett? Hát e micsoda? Hisz e meg
tavalyi kutya bélyeg! Csupa ujpesti hatosok! Minek veszel el mást, mint
rézpénzt, ha szamár vagy? Hát már most én kit csaljak meg vele?»

Aztán már csak a tolvajok járnak az utczán. Gyanus füttyök hangzanak fel
itt-amott, a mik titkos jeladások lehetnek.

Valaki lassu léptekkel közeledik s megáll a zsidó asszony boltajtaja
előtt: kulcsot próbálgat a zárba. A boltban lárma támad: a betörő
elszalad.

Aztán elkezdenek az átelleni kovácsműhely ajtaján dörömbölni. Bizonyosan
a majszter érkezett haza, de nem bir lelket verni az inasba, a ki a
műhelyben alszik. Üti bottal, kővel az ajtót; csak úgy hangzik bele az
egész utcza, míg egyszer csak beeresztik.

Három óra felé asszonysikoltozás riasztja fel az utczát. Segítségért
kiabálnak.

Erre mozgás támad a padláson, a János konstábler szalad le nagy
dobogással a lépcsőkön. Nem tekinti, hogy még tart a fráj nap, erőt vesz
rajta a hivatás buzgalma: rohan ki az utczára. Hangzik az éles
siphangja, a mivel jelt ád a távoli rendőröknek. Odakinn dulakodás
támad: többen vannak, a kik kiabálnak; de a János hatalmas hangja
uralkodik a lármán. Ő most a «Lohengrin». Megszabadítja az üldözött
ártatlanságot. Ő a megtorló igazság lovagja. Bekiséri a gonosz
cselszövőket Odin haragja elé.

Végre, hogy semmi se hiányozzék az éjszakai élvezetek repertoirjából,
négy óra tájon nagy trombitaszó hangzik az utczán. Vágtatva csörömpölnek
a tüzoltó szekerek. «Tra-ri!»

A kertre nyiló ablak egyszerre megvilágosodik. Valami nagy épület
gyuladt ki: a felhőkig ér a lángja.

A veresfény betölti a szobát. A varrónő kénytelen a nagy kendőjével
lefüggönyözni az ablakát; mert a tüzvilágítás egészen elveszi a
szinérzékét. Akkor aztán dolgozhatik csendesen: nem háborgatja semmi. A
falióra is megállt. Néha eszébe jut megpihenni. Öreg már az is.

Csak arról tudja meg, hogy vége az éjszakának, mikor a város végén levő
gyárak gőzkürtői elkezdenek mammuth-bőgéssel jelt adni a munkásaiknak a
felgyülekezésre: «búh, bőh!» vastagon és vastagabban, a minek az indulni
kész gőzhajó leviathán-üvöltése kontráz «huhúh!» Erre aztán elkezdődik
az átelleni kovácsműhelyben is a pőrölyök csattogása: a szenes
társzekerek mind neki indulnak a munkának, megelevenül az utcza; a
szemetes legény csenget kapuról-kapura.

Mikor leveszi a varróleány a nagykendőt az ablakáról, már akkor az a
része az égnek, mely éjjel a tüztől veres volt, mostan fekete a füsttől,
s az átelleni része tűzveres. Itt jön fel a nap.

Átvirrasztotta az egész éjszakát s meg volt vele elégedve. A himzet
teljesen elkészűlt.

Hát… gondoljuk, mintha most volna vége a kotillionnak.




XVI. FEJEZET.  AZ, A KINEK ÉP SZIVE VAN.

Zsuzsa asszony csak összecsapta a kezeit, mikor reggelre kelve,
megmutatta neki Lidi kisasszony az elkészült himzést.

– Kegyed valóságos tündér! Hogy tudott annyit elvégezni?

– Egész éjjel dolgoztam rajta.

– Hanem ezt ne produkálja sürün, mert az éjszakázással elrontja az
egészségét.

– Hiszen még az idén egy bálban sem voltam.

– Én Istenem! Milyeneket tud mondani.

Zsuzsa asszony nem engedte magától azt az elégtételt megvonatni, hogy az
összes házi lakókat egyenkint be ne hivogassa, a Lidi kisasszony remek
munkáját megtekinteni. (A tótokat képviselte corporative a Frányó.) No
mert voltak közöttük skeptikusok, a kik kétségbevonták, hogy ez a Lidi a
másik Lidivel azonos személy; most aztán mikor látták, hogy mit tud? és
különösen mikor azt megtudták, hogy egész éjjel dolgozott, egy sem volt,
a ki tüzbe ne tette volna a kezét azért, hogy «ez a Lidi kisasszony
ugyanaz a régi Lidi mamzell, a ki szintén egész éjjel fenmaradt a munka
mellett, mikor sürgős volt.»

Még csak a Csicsonkának kivánta a Lidi megmutatni a munkáját. A
gyermekszáj véleményére szokott legkiváncsibb lenni minden művész. Addig
nem viszi el az üzletfőnökhöz a munkát, a míg a kis leánynak meg nem
mutatta.

Az pedig ma nagyon későn került elő.

Hja! mert ugyan csak ki volt csipve. Olyan czifra volt, mint egy
kötéltánczosnő. Volt rajta piros szoknya, fehér mellényke, bodrokkal, a
haja elől kurtára vágva és tincsekbe bodorítva; hátul pedig széles piros
szalagok közé fonva. Még a virágai is czifrábbak voltak, mint máskor; az
ibolyák közé egy-egy rózsabimbó, a gyöngyvirágok közé pedig árvácskák
tüzve.

– Ej ha! Te talán a czirkusba készülsz tánczolni, hogy úgy fel vagy
teremtettézve? Monda Zsuzsa asszony.

– Hát uj ruhát kaptam a nagymamától.

– Nem tudott okosabb öltözetet kigondolni a számodra. Olyan vagy, mint
egy kutyakomédiásné.

– Kérem, néni, ez szép ruha.

– A szád is ki van neked festve, mi?

– Nem. Csak szőlőzsírral van bekenve, mert kicserepesedett.

– No no! Aztán hová készülsz te most ezzel a nagy parádéval?

– Hát megengedték, hogy a grand hôtelben árulhatok ezután virágot.

– Úgy? Virágot? Tudom már! Az a te boszorkány nagyanyád is azt tartja,
hogy a retek addig jó, a míg apró.

A Lidi kisasszony még is csak megmutatta neki a kész munkáját.

A Csicsonka csak állt előtte tátott szájjal.

– No hát nem szép? nógatá Zsuzsa asszony.

– Szép, szép; de csak mégis szebb az eleven virág! Fecsegett a leány s
azzal megfordult a lábújjhegyein és kitánczolt. Sértve érezte magát az
által, hogy az új ruhájában nem találta senki szépnek.

– Vigyenek hát a rosszak! dörmögött utána Zsuzsa asszony. Te is ott
kezded, a hol az anyád kezdte; majd ott is végzed, a hol ő végezte.

Aztán látott minden ember a maga dolga után. Lidi kisasszony elvitte a
himzést a főnök úrhoz; Zsuzsa asszony elhordta a tiszta ruhákat, Ádám
apó pedig felment a vasúthoz, kikérni a bizonyítványát, hogy húsz
esztendeig hűségesen és józanul szolgált és semmi vétséget el nem
követett. Ez is jó lesz majd az instantiához. Onnan aztán el kellett
mennie a népkonyhába s ott bevárni a patronusát, s megtraktálni azt tíz
krajczáros gulyáshússal. Ő fog legkésőbb hazakerülni onnan. Akkor már
késő a városházára fölmenni; marad a folyamodás beadása holnapra.

Ma még kávét sem főztek idehaza.

Hiszen olyankor nem is éhes az ember, mikor reménységgel táplálkozik. S
ma mindenkinek volt valami magasbanjáró reménye.

Hányan fognak megcsalatkozni?

A ki leghamarább átesett rajta, az a Csicsonka volt.

Már két órára hazakerült; de csaknem minden virágja meg volt a
kosarában. Nem is hazament egyenesen; hanem beállított a Kaporékhoz.

– No, hát? Csicsonka! Nem jól ütött ki a grand hôteli virágvásár? kérdé
Zsuzsa asszony.

– Jaj, édes Zsuzsa néni; nem megyek én oda többet. Kiég nekem ott a
szemem. Megpróbáltam a virágárulást. Egyik asztaltól a másikhoz hordtam.
Egy helyen elpirongattak, más helyen meg olyanokat mondtak, hogy inkább
ne is vettek volna a virágomból. Egyszer aztán egy kopaszfejü ifjú úr, a
ki virágot vett tőlem, azt kivánta, hogy tűzzem a csokrot a gomblyukába.
És aztán olyan rossz volt, hogy én megharagudtam, fejéhez vágtam a
csokrot, s sírva szaladtam haza. Nem megyek én oda többet.

S megint elkezdett sírni.

– Derék kis leány vagy! mondá Lidi kisasszony, s megcsókolta a
leánykának a homlokát.

Az sírva ment a filagoria felé a virágos kosarával.

– Hiszen derék kis leány, mondá Zsuzsa asszony; de majd lesz ennek
nemulass, ha a nagyanyjának elmondja a vitéz tettét.

– Inkább az anya keze verje meg, mint a sorsé.

Hát hisz abban az anyai kézben nem is volt fogyatkozás. A fabódé falain
keresztűl lehetett nyomban hallani a kis leány visítását, a mi hirdeté
az ellazsnakoltatást.

Lidi kisasszony indulatosan járt alá s fel a mosókonyhában, mint egy
nőtigris, e gyermeki sikoltozás alatt. Fellázadtak az idegei.

A mint aztán a sikoltozás éles hangjai elmultak, akkor meg következett
rá valami még nyugtalanítóbb nyavalygás, rimánkodás, nyögés nesze; mint
mikor egy védtelen gyermeket kínoznak.

– Nem! Ezt én nem tudom eltürni! Bemegyek hozzájuk! mondá Lidi
kisasszony.

Zsuzsa megfogta a kisasszony kezét.

– Ne ártsa bele magát, kisasszony, a mások dolgába! A szegény embereknek
nem csak a maguk baját kell türelmesen venni; hanem a más szegényekét
is. Kivált az ilyen fajta szegényeket nem kell háborgatni; a kik
bepiszkolják azt, a ki őket a földről felsegíti.

– No én ezt nem türöm el.

S azzal kirohant a kertbe. Benyitott a filagoriába.

Olyan jelenet volt előtte, a mi a vérét forralá fel.

Egy erős, csontos vén asszony ült egy kerékkel hajtható karszékben.
Ijesztő rezes arczú, sasorru, kidülledt szemü bőjti boszorkány.

Annak a lábainál térdelt a Csicsonka, a két hajtekercsénél fogva
odakötve a szék karjához. A felső testéről le volt húzva minden ruha, s
azt a fehér gyöngéd bőrét ütögette a gonosz banya egy csomó
árvacsalánnal. A gyermeknek a teste veres foltokkal volt már tele. Azok
égették.

– Mit csinál ön azzal a gyermekkel? rivallt a banyára a kisasszony.

– Hát magának mi köze hozzá, hogy én mit csinálok? rikácsolt az asszony.
Kotty belé, szilvalé! Lásson a maga gyereke után. Ha nincs még,
szerezzen. Ingyen adják.

– Én megtiltom önnek, hogy azt a gyermeket kínozza.

– Ugyanúgy-e? Ej de hegyes! Ugyan, hogy tiltja meg?

– Így ni, mondá Lidi.

Azzal odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a csaláncsomót s összetépte;
nem törődve azzal, hogy a saját kezeit égeti vele össze.

– De hát hogy mer maga itt erőszakoskodni, a más házánál? Most mindjárt
pofon vágom!

Erre a Lidi kisasszony nem szólt neki semmit, csak megfogta az
asszonynak a két kezét csuklójánál fogva, s keresztbe szorítá a mellén.

Az egy ideig küzdött vele; aztán tapasztalá, hogy a kisasszonynak a két
keze olyan mint az aczél, nem lehet abból kiszabadulni. Akkor aztán
elkezdett óbégatni.

– Szörnyüség! czudarság! Egy szegény beteg asszonyt, egy tehetetlen
nyomorékot így megrohanni, egy ilyen erős személynek, mint maga.

– Hát mondja ön meg, ha Istent ismer! Hogy tudott olyan kegyetlen lenni,
hogy ennek a szegény kis leánynak a testét összecsipdestesse a
csalánnal. Mit vétett az unokája?

– Azt vétette, hogy nem gyomlálta ki a csalánt a virágágy közül.

– Nem igaz! nyafogott közbe a Csicsonka.

– Kusch ti! Ne morogj!

– Azért nem szabad egy gyermeket így megkínozni.

– Ki parancsol belőle? Én nem kérdezem, a kisasszony mivel mulatja magát
éjjel-nappal. Takarodjék ki az én szobámból!

– Nem megyek addig, a míg azt a gyermeket szabadon nem ereszti.

– Nem megy ki innen? No hát majd én mindjárt megmutatom, hogy elmegy
innen esze nélkül.

S azzal elkezdett a vén banya valami ocsmány nótát dalolni, olyanfajtát,
a minőkkel a lebujok bacchansnői mulattatják a tisztelőiket.

Lidi kisasszonynak elállt a szava. Mintha minden érzéke egyszerre
elzsibbadt volna. Hát persze ő még ilyesmit soha sem hallott.

S a vén banya az első nóta után elkezdte a másodikat. Infámis,
gyalázatos dalokat, a miket meghallani rosszabb az arczulverésnél.
Közben el-elnevette magát.

A Csicsonka siránk hangon mondá:

– Azért kínoz, hogy nem akarom ezeket a nótákat utána dalolni.

– Hisz ez a nő őrült! hebegé Lidi, s azzal sietve ment ki a kerti
lakból.

A vén banya röhögése hangzott utána.

– Ahá! Úgy-e, hogy ki tudtam kergetni. Haha! Tudom én, mitől döglik a
légy. Gyere csak még egyszer vissza, majd még szebb nótákra is tanítlak.

Lidi kisasszony reszketett a haragtól, a mint a lakására visszatért. A
hideg rázta, a míg elmondta a Zsuzsának, a miket tapasztalt. El sem
tudta egészen mondani: hisz vannak dolgok, a mik elmondhatatlanok.

Aközben a nagykendőjét, kalapját kapkodta magára.

– Mit akar a kisasszony? kérdezé hüledezve Zsuzsa néne.

– Elmegyek a főkapitányhoz s feljelentem ezt a hallatlan botrányt.

Zsuzsa összecsapta a kezeit.

– Kegyed akar a főkapitány úrhoz menni! Hát nem gondolja meg kegyed,
hogy mit koczkáztat akkor? – Nem gondol arra, hogy másnak a nevét
viseli? Hogy kegyed maga is hatalmas rokonai által köröztetve van.
Bizonyosan volt fényképe: azt megküldték a főkapitánynak.

– Nem volt fényképem. Egy aquarellképem volt csupán; azt pedig
megsemmisítettem.

– De kegyedre nézve mégis veszedelmes dolog, tanuképen, vagy épen vádló
alakban kerülni a rendőrség elé. Maga is zavarba jön, ha összevissza
kérdezgetik.

– Hallja, édes Zsuzsa asszony. Én erre most mind nem gondolok. Mikor
valaki egy rossz tettet akar elkövetni, akkor gondolja meg jó hosszasan,
hogy mi következése lesz annak; de mikor jót kell tenni, tegye abban a
perczben, a mikor eszébe jutott, s ne törődjék vele, hogy mi lesz annak
a vége.

– Ez megint kegyedhez való mondás. Már mi szegény emberek azt nem így
szoktuk. Leányról van kérdés: ki törődik azzal. Az anyja is virágáruló
leány volt, a leány is az lesz. Az sem tudta, ki volt az apja, ez sem
tudja. Ez így megy rendre egyik a másik után.

– Talán még sem.

– Aztán mit akar kegyed följelenteni?

– Azt, hogy az a nő őrült. Vizsgáltassák meg orvossal. Elmeháborodottnak
kell neki lenni. Láttam a szemeiből.

– És aztán, hogyha komolyan veszik a rendőrségnél a kegyed
följelentését, ha nem nevetik ki vele, akkor mi lesz? Idejönnek,
megvizsgálják a vén asszonyt, kikérdezik felőle a szomszédokat s
végesvégül úgy találják, hogy csakugyan elmeháborodott a vén Ribiczáné s
elviszik innen a Lipót-mezőre, akkor mi lesz azzal a kis leánynyal? Az
itt marad magára. Senkije sem lesz a kerek világon. A szemétre jut.
Kegyed földönfutót csinált belőle.

– Magamhoz veszem a leányt.

– Magához? Hová? Abba a kis kamrájába? S mit ád neki enni, a míg az
dolgozni megtanul? Azt a kis bögre kávéját osztja meg vele?

– Nem. – Alapos reményem van, hogy rövid időn kapok olyan állást a nagy
divatárukereskedésnél, a hol magamnak lesz kényelmes otthonom. Oda fogom
vinni magammal.

– Kegyed abba a nagy divatáru kereskedésbe akar beszegődni, mint rendes
mamzell. Lidi kisasszony! Meggondolta, hogy mit tesz? Hisz ott minden
nap találkozni fog kegyed valakivel a felsőbb társaságból, a ki kegyedet
otthon, a fényes palotákban látta. Kegyedre rögtön rá fognak ismerni.

Lidi kisasszony magasra felemelt homlokkal mondá:

– És ha rám ismernek?…

Ebből a tekintetből megtanulta azt Zsuzsa asszony, hogy a szegénység
arra való, hogy büszke legyen rá, a kit az Isten megáldott vele!




XVII. FEJEZET.  A SZEGÉNYEK ETIQUETTE SZABÁLYAI.

(A ki a Lagunák városában figyelmesen körülnézett, észrevehette, hogy a
Márkus téren át, se éjjel se nappal, tisztességes leány egyedül
keresztül nem megy; hanem az arkádok alatt kerül át egyik oldalról a
másikra.)

Zsuzsa asszony, mikor már látta, hogy Lidi kisasszonyt le nem beszélheti
arról, hogy személyesen fölmenjen a főkapitányságra, a Ribiczáné
közerkölcsiségellenes magaviseletét följelenteni, áttért e vállalkozás
gyakorlati kivihetőségére.

– Hát tudja-e a kisasszony, hol van a főkapitányság épülete?

– Soha sem tudom én, majd megkérdem valakitől.

– Az nem jó lesz. Én majd útba igazítom. A főkapitányság hivatala van a
hatvani meg a granátos utcza sarkán; egy ócska, kormos házban, a minek a
kapuboltját két kőből faragott hordár tartja.[1]

– Már most emlékezem rá. Drabantok szoktak előtte állni.

– Akkor arra is emlékezik, hogy csaknem átellenben van vele az úri
casino. A hatvani-utczában épen ez órákban van a legjobb cserkészet.

– Cserkészet? Miféle vadakra?

– Olyanokra, a miknek a fején van a tolla.

– Attól tart, hogy rámismer valaki?

– Attól még inkább, hogy nem ismernek rá. Vannak nálunk olyan utczák, a
miken egy olyan szép leánynak, mint kegyed, nem lehet egyedül végig
menni, mert valamit gondolnak felőle. Én elkisérném szívesen: de ha egy
divatosan öltözött fiatal hölgyet egy szegényes viseletü öreg nő kisér,
arról még inkább gondolnak valamit.

– Én soha sem nézek senkire s nem veszek észre senkit.

– Nem ám; mert eddig olyan utakon át jutott kegyed a városba, a hol
nincs emberjárás, a hol nincs találkozó hely. Azok a széles utczák, a
mik a sok kocsijárástól sárosak: azok mindenütt jók, ott nem sétálnak a
lakczipősök. Hanem az aszfált mindenütt veszedelmes. A lovakra is, meg a
szépleányokra is. A bécsi-utczáig, ahol a nagy divatüzlet van, a minek
kegyed dolgozik, könnyü eljutni az Erzsébet-téren keresztül. Ott csak a
dajkák járnak ilyenkor a kis gyerekekkel, meg olyan urak, a kik a
«napnál» ebédelnek. De a hatvani-utcza sarkáig ilyen kegyedforma
kisasszonynak csak a következő marschroután át lehet elkerülni. A
stáczió-utczán végig; még pedig a baloldali gyalogjárón: a jobboldali
már kávéházak előtt visz el. Onnan a szénatéren keresztülvágva, a
kecskeméti-utczán végig a szerb-utcza sarkáig. Ott azután hirtelen
átvágni a jobb oldalra; mert az egyetem-téren rendesen fiatal urak
csoportosulnak, a kik az elhaladó szép leányt szó nélkül nem hagyják.
Akkor aztán folyvást a jobboldali járdán tartani, a nagy nyomda, a
takarékpénztár, az egyetemi könyvtár, meg a Ferencziek-zárdája előtt.
Azok mind szent épületek. Világért be ne térjen az átjáró udvarba; mert
az már két kávéház között esik, hanem kerülje meg a templomot, onnan
aztán egyenesen be a főkapitányság épületébe. Sehol meg ne álljon,
senkitől ne kérdezzen semmit; hanem a mint a lépcsőn feljutott,
egyenesen nyisson be azon az ajtón, a mi fölé ez van irva: «Főkapitány.»

A most hallott utasítások nagyon gondolkodóba ejtették a kisasszonyt.

Előkelő hölgyekre nézve ezek az illemszabályok nem léteznek. Melyik
utczán s annak melyik oldalán járjon az ember leánya? Amig nem ismeri az
ember a veszélyt, addig az nem létezik.

A véletlen segítséget hozott. Nem is mondható véletlennek; sőt inkább
logikai egymásutánnak. A János konstábler jött sietve a házba.

A mult éjjeli kravall alkalmával, a nagy hamarkodásban itt feledte azt a
piros bőrbe kötött bugyillárisát, a miben a tőkepénzén kivül (7 forint
50 kr.) a hivatalos feljegyzései voltak. Most azért futott vissza.

– Hozta a jó ég! mondá Lidi kisasszony; nem titkolva kellemes
meglepetését.

– Igazán, mintha az úr Jézus küldte volna! szaporítá az üdvözlést Zsuzsa
asszony.

Lidi kisasszony aztán hirtelenében elmondá a konstáblernek, hogy minő
botrány okozta azt a felháborodást, a minek most orvoslást akar keresni.
A Ribiczáné kínozza a kiskorú unokáját, s azt erkölcstelen útra
kényszeríti.

A János végighallgatta az esetet, hivatalos állásához méltó
komolysággal.

– Én ezt a gonoszságot fel akarom jelenteni a főkapitánynak.

– Nagyon helyesen teszi a kisasszony.

– Nem fognak kinevetni érte?

– Mit gondol a kisasszony? A főkapitány úr különös gonddal van a
közerkölcsiségre. Eddig is példás szigorral irtotta a mételyt.
Legszigorúbb utasításunk van minden feslettségnek útját állani.
Becsuktunk minden éjjeli kávéházat. Nincs már «leányok börzéje». A
lélekvásárlók kegyetlenűl büntetődnek. Ma pedig különösen jó napunk van.
Az országházban egy tiszteletreméltó képviselő úr lelkesen felszólalt
azon útféli csábok ellen, melyek a fiatalságot tőrbe ejtik és
megrontják. Megleczkézte a rendőrséget. Most azután a főkapitány úr
drákói rendszabályokat fog alkalmazni. Soha jobbkor nem jöhetne a
kisasszony ezzel a feljelentéssel. Biztosítom róla, hogy teljes
elégtételt fog kapni. – Én is hivatalosan tanúskodni fogok a kisasszony
feljelentése mellett.

A János még magasabb fokra hágott a Lidi kisasszony becsülésében.

– Addig is szabadságom van rá, hogy a kényszerhelyzeten rögtön
segíthessek. Bemegyek a Ribiczánéhoz, s hogyha a kis leányt most is
kínozza, és a hajánál fogva lekötve tartja: azt utasításaim szerint
kiszabadíthassam.

– Ne! most ne menjen be hozzájuk. Tartóztatá Lidi, eszébe véve, hogy
milyen állapotban hagyta a Csicsonkát. Majd én elébb benézek hozzájuk.

– Én meg addig megkeresem tárczámat, a mit a szobámban hagytam.

Mire a János visszajött a padláslépcsőn, dolmánya mellébe dugva a piros
jegyzőtárcza, már akkor a Lidi kisasszony is megtért a filagóriából.

– Ne menjen ön be hozzájuk, suttogá a konstáblernek. Az a csúf
boszorkány nem kínozza már a kis leányt; nem is tartja kötve: hanem
minden ruháját lehúzta róla; «ha nem akarsz nekem szót fogadni: járj
meztelen: én vettem a ruhádat!» A leány most ott kuporog egy szögletben.

– Akkor sietős a dolog! Tessék előre menni a kisasszonynak.

– Ön velem jön.

– Majd csak úgy huszonöt lépésnyi távolban: ne gondolják, hogy együtt
járunk.

– Sőt én arra kérem, hogy jöjjön mellettem: úgy kísérjen.

– Ah! Hisz az szégyen volna! Egy szép kisasszony, meg egy rendőr az
utczán egymás mellett haladva.

– Én nem tudom, hogy mi volna benne a szégyen? A kinek kard van az
oldalán, az gentleman.




XVIII. FEJEZET.  A GRATULIN LIDIA LEVELE.

Minden a legszebben ment. A főkapitány úr azonnal kihallgatta a Lidi
kisasszonyt, s miután a Paczal János konstábler értesítését is átvette:
meleg szavakkal fejezte ki megelégedését a kisasszonynak azért, hogy a
közerkölcsiség dolgában ily érdeklődést tanúsított s nem kímélte a
fáradságot. És azonnal kiadta a rendeletet, hogy egy rendőri orvos
rögtön menjen ki a zöld paradicsomba, orvosi vizsgálatot tartani a
Ribiczáné testi lelki állapota fölött: esetleg az elmeháborodott
asszonyt a Rókus-kórház megfigyelő osztályába szállítani. – Az alatt a
feljelentést tevő kisasszonyt megkínálta a kanapéra üléssel. – A
szolgálattevő drabantot utasítá, hogy hozzon két bérkocsit: egyet az
orvos, a rendőrtiszt és a konstábler számára; másikat pedig a
kisasszonynak. Az nem ülhet egy kocsiban három idegen férfival együtt.

A zöld paradicsomba megérkezve, legelébb az orvos ment be a kertilakba,
addig más mindenki kivül maradt.

Időjártával kijött az orvos s azt mondá a konstáblernek, hogy híjon két
hordárt.

Míg az előkerült, az orvos megírta a látleletet a Kaporék szállásán az
öreg asszony mibenlétéről. Legnagyobb fokú hystericus őrjöngés volt
megállapítva a Ribiczánénál. Rég fel kellett volna már jelenteni. Jó
szerencse, hogy eddig is magára nem gyújtotta a házat. Annak a kis
leánynak is az eddigivel ellenkező életmódot kell követni; mert ha így
folytatja, nehány év mulva állandó tanulmánytárgya lesz a kórházaknak.

A mint a konstábler visszaérkezett a két hordárral, az orvos kihozatta
velük karszékestül a vén asszonyt a filagoriából. A pácziens ocsmányul
szitkozódott, káromkodott, s elhalmozta csúf nevekel az egész
társaságot, kijutott belőle az orvosnak, a főkapitánynak s az átkos
kormánynak is, de legbővebben elláttatott alacsony qualificatiókkal a
Lidi kisasszony; a ki mind ennek az erőszaktételnek az okozója. A János
egyre intette, hogy ne handabandázzon, mert bizony ráhúzzák a
kényszerzubbonyt. A Csicsonka pedig ott állt a filagoria ajtóban, egy
kopott szőnyegdarabot csavarva a teste körül, s a küszöbnek támaszkodva
sírt keservesen.

Az őrült nő nem akarta engedni, hogy a bérkocsiba betegyék. Utoljára
csakugyan rá kellett adni a kényszerzubbonyt. Akkor aztán feltették. A
János melléje ült; úgy hajtottak a Rókushoz.

Az egész háznép, meg a fél utcza mind kiszaladt a csodára.

Mikor aztán az öregasszonyt elszállították, a Lidi kisasszony bement a
Csicsonkához: felöltöztette a leányt a tisztességes ruháiba s átvitte
magához. A gyermek egészen agyon volt sírva. Lidi kisasszony oda adta
neki az egész kávéját. Attól aztán a kis lány kiengesztelődött.

Ő maga nem volt éhes. Ez a nagy izgalom, felháborodás minden étvágyát
elvette.

– Szegény nagymamám! Mi lesz a szegény nagymamámból! siránkozott a
gyermek egyre. Azt már elfelejtette, hogy az imént összekínozta, hogy
csúf nótákat akart vele énekeltetni, aztán meg hogy virágokat és
virágbimbókat árultatott vele. Azért még is öreganyja volt!

– De mi lesz az öreganyádnak az unokájából? dörmögé Zsuzsa asszony.

– «A ki az ég madarait táplálja, a ki a mezők liliomait felruházza»
idézte a szentirást Lidi kisasszony.

– De kisasszony! Bizony kegyednek a lelkére maradt ez az ég madara, meg
a mezők lilioma. Mert mi nem fogadhatjuk fel. Minket vagy bevesznek a
szegények házába, vagy a házi úr dob ki innen; mert nem tudjuk fizetni a
házbért. Velünk nem maradhat ez a leány. A mi czókmókja a nagyanyjának
van, azt lefoglalják a házbérbe.

– Akkor nálam fog maradni.

– Hiszen kegyednek magának sincs szállása, a mint mi innen kimulunk.

– Majd ád az Isten!

Egy óra mulva már a Csicsonka nem búsult a nagyanyjáért. Összeült a
Vigyázzal játszani. Volt a nagyanyjának egy piros virágos czifra
capuchonja; azt felkötötte a Vigyázznak a fejére. Szakasztott olyan
volt, mint a vén Ribiczáné! olyan jóízűt lehetett nevetni rajta. A
Vigyázz ugatott, a Csicsonka pedig összetett kézzel könyörgött neki:
«kérem szépen, soha sem teszem többet!»

Ilyenek az ég madarai!

A Zsuzsának ismét el kellett menni a háztól, ruhákat hazahordani. Lidi
magára maradt a Csicsonkával.

Kopogtatnak az ajtón. A postakihordó lép be.

– Gratulin Lidia kisasszony itt lakik?

– Én vagyok az.

– Egy ajánlott levél van a számára.

– Az én számomra? kérdé a varrónő.

– Ha kegyed a Gratulin Lidia, akkor a kegyed levele.

A levél borítékján látható irás férfi kézre vallott.

– Tessék aláirni a vevényt.

– Én irjam alá? szólt a varrónő tétovázva.

– Hát nem is más. Talán nem tud irni?

– Azt igen. De nincs irószerem.

– Van én nálam. Mikor a retek-utczába hordom el a leveleket, azt is
hozok magammal.

S azzal kezébe adta a varrónőnek a tintába mártott tollat. Aztán
megmutatta neki az ujjával, hogy ide irja a nevét, ne amoda.

Reszketett a keze a kisasszonynak.

Tudta, hogy ez nem megengedett dolog: idegen nevet irni nyomtatvány alá,
a mi okiratul szolgál, a sajátja helyett. Már megvolt.

A postás odább ment.

A varrónő pedig csak állt ott a kis kamrája közepén, a kezében tartott
levélre bámulva.

Ez a levél a Gratulin Lidiának szól.

De az a Gratulin Lidia nem ő.

Meglehet, hogy annak valami rokona ir. Vagy talán a hűtlennek vélt
imádottja. Ha ő ezt a levelet felbontja, megsérti vele az élőket és a
halottakat. És a törvények szerint is vétket követ el. Ő csak bitorolja
ennek a levél tulajdonosának a nevét. A térti vevény visszakerül ahoz, a
ki a levelet ide intézte, s az meglátja, hogy az aláirás idegen kéz
vonása. Reklamálni fogják a levelet. S ha az akkor fel lesz törve! – Ő
neki pedig – saját személyére – ki küldhetne levelet? Hisz senki sem
tudhatja, hogy ő e czim alatt rejtőzik.

Ez alatt oda jött hozzá a Csicsonka.

Kiváncsian, mint a rigó, megnézte a levél czímét.

– No hát mért nem bontja fel a levelet, Lidi néni?

Olyan túlokos merész tekintettel nézett fel rá a gyermek.

– Tudom ám én, hogy mért nem bontja fel maga ezt a levelet. Mert attól
fél, hogy valami vétket követ el vele. Hiszen maga nem a Gratulin Lidia.
Azt én sokszor láttam. Egészen más arcza volt. Én is tudom, a Zsuzsi
néni is tudja, az Ádám bácsi is tudja, hogy maga más valaki. De én még a
nagymamámnak se szóltam felőle semmit: s ha megölnének se mondanám meg
senkinek. Mert én magát nagyon szeretem. S csak arra kérem, hogy ha
megint tovább fog futni, hadd fussak én is együtt vele. Én olyan leszek
magának, mint a Vigyázz kutya a gazdájának, hogy tudtán kivül koldul a
számára.

A varrónő leült az ágyára; a Csicsonka oda guggolt eléje, a fejét a Lidi
ölébe hajtva.

– Hát mondok én magának valamit. Másnak szóló levelet felbontani vétek.
Ezt én is tudom. De azt is tudom, hogy tizenkét esztendőn alul levő
gyermeket vétekért megbüntetni nem szabad. Én még csak két hónap mulva
leszek tizenkét éves.

– Ki tanított téged erre?

– Hát ki más, mint a nagymama? Óh többre is tanított engem! Mi szabad,
mi nem szabad egy leánynak tizennégy esztendős koráig. S azzal a mi nem
szabad, hogy lehet egy embert olyan kelepczébe ejteni, a miből csak
busás fizetés mellett szabadulhat ki. Hát annak a másiknak hadd vegyem
most hasznát. Én felvágom a levelet, kegyed pedig elolvassa. Vagy
elolvasom én magam. Kegyedet az se terhelje.

Azzal nem várta a beleegyezést, kikapta a varrónő kezéből a Gratulin
Lidia levelét s felszakítva a boritékját, az ablakhoz futott vele.

– No lássa, kegyednek szól a levél. A divatárus czég főnöke irja; itt
van. «Holnaptól kezdve elfoglalhatja kegyed a vezető kisasszony állását.
Díja, a szálláson és ellátáson kivül havonkint hatvan forint.»

A varrónő leborult az ágyára és zokogott.

– No látja, milyen jó, hogy egy ilyen rossz leányt magához vett, mondá
Csicsonka. Ha én most nem lettem volna itt, a ki maga helyett egy vétket
el mer követni, akkor maga, a milyen becsületes, azt irta volna erre a
levélre, hogy «retour.»




XIX. FEJEZET.  A KRITIKUS NAP.

Ugyan nem kell hozzá nagy időjóslási tehetség, hogy az ember előre
kitalálja, hogy a Szentgyörgy-napja kritikus nap fog lenni. «Kellemetlen
idő, – általános földindulás, – száraz mennykő és lapos guta sűrű
beütései.»

A «zöld paradicsomban» már korán reggel nem maradt más élő lélek, mint a
Csicsonka. A Pikuszt nem lehet emberszámba venni, noha most már két
nyelven beszél. A Vigyázzt ugyan becsukták a Lidi hálókamrájába, hogy
maradjon otthon házőrzőnek, meg hogy utána ne szökjön az Ádámnak, de az
már raffinált gonosztevő volt. Szerét tette, hogy a nyitott ablakon
kiugorjon s aztán kibujt a kapu alatt.

A Csicsonkának himzeni való munkát adott a Lidi kisasszony.

A Csicsonka féltében hol danolt, hol meg fenhangon beszélt.

– Itt van ni! Már megint csomóra fult a haraszt! – Jó reggelt Zsiga
bácsi! – Jó reggelt Ádám bácsi! – Van is itt valami bácsi! – A
klarinétos névnapot muzsikálni jár, a vasuti meg a városházára ment az
instantiájával. A többi mind pénz után szaladgál. Itt a Szentgyörgy-nap.
Házbért kellene fizetni. – Legjobb a Frányónak, mert az mindennap
lefizeti a háláspénzt, nincs többet rá gondja. – A nagymamának is jó
már, mert azt meg elvitték a bolondok házába. Legalább fűtött szobába
jut valahára. De furcsa is volt a nagymama az utolsó időkben. Azt
kívánta tőlem, hogy ezután ne az utczaszögleten áruljak virágot, hanem
menjek be a Grand Hotelbe. Előkereste a ládából a szegény anyámnak a
leánykori ruháit, a mikben az árult virágot, s azokba öltöztetett fel.
Olyan czifra voltam, hogy az utczán utánam szaladtak a gyerekek. Jaj de
rosszak azok az ifjú gavallérok ott a vendéglőben! – Az öregek még
rosszabbak. – Bizony haza szaladtam én! Hisz azoknak nem úgy kellene
magukat viselni, mikor egy kis leány virággal kinálja őket. «Hát te
félsz a csipkedéstől? kiabált rám a nagymama. No megállj, majd én
csipkedlek meg!» Aztán lehúzta a ruhámat s csalánnal csipkedte a
bőrömet. Az fájt nagyon. Én könyörögtem, hogy ne bántson. Akkor aztán
azt kívánta, hogy danoljam el azokat a nótákat, a mikre megtanított,
hogy majd az urak előtt produkáljam velük magamat. Én szégyenlettem,
inkább sikoltoztam, mint hogy danoljak. Akkor egyszerre berohant a Lidi
kisasszony, s rátámadt a nagymamára, hogy minek kínoz? Azt látta volna
Ádám bácsi! Az állatkerti oroszlán semmi ahhoz képest, a milyen a Lidi
kisasszony volt. Úgy összeszorította a nagymamának a kezeit, hogy meg se
tudott mocczanni. Csak azokkal a pajkos nótákkal tudta magát kiénekelni
a keze közül. Mikor a kisasszony kiszaladt, azt mondta a nagymama, hogy
de bolond ez a nagy leány, hogy ezzel a csinos pofával, meg ezekkel az
erős kezekkel nem az orpheumban produkálja magát, mint trapézművésznő.
Ha még egyszer idejön, proponálni fogja neki, hogy elszerzi. – Hiszen
vissza is jött, de doktort hozott magával. Ej de furcsákat kérdezett az
a doktor mindkettőnktől. Belénk hallgatódzott, összekopogtatott,
utoljára is a nagymamát elvitette kocsin, olyan zubbonyban, a minek a
két ujja össze van kötve. – Bizony édes Ádám bácsi! Ez lett annak a
históriának a vége. Akkor aztán a Lidi kisasszony megfogta a kezemet,
ide hozott magához, azt mondta: «nem árulsz több virágot, hanem
megtanulsz varrni, himezni, megélsz becsületes módon, nemsokára pénzért
dolgozol. Jaj milyen jó dolog az a «dolog!» A helyett, hogy egész nap
«tessék ibolyát venni!»

– Frau, komm z’hausz! kiáltottak a háta mögött. A Pikusz állt az
ablakban s onnan leste az asszonyát.

– Jaj, hogy megijesztettél, te Pikusz. Bizonyosan a Zsuzsa nénit látod
jönni. Most már ne trécselj Csicsonka, hanem láss a dolgod után! Ennyit
tudtál csak végezni, annyi tenger idő alatt?

– Hát te kivel diskurálsz idebenn? kérdé az ajtón belépő mosónő.

– Senkivel sem! Csak azért beszélek fenhangon, hogy ha valami tolvaj
jön, azt gondolja, hogy sokan vagyunk idebenn.

Zsuzsa asszony egy nagy üres kosarat hozott a kezében, a minőben ruhákat
hordanak a házhoz, s azt ledobta a konyha közepére.

– Jajh, de agyon vagyok fáradva. Majd eljártam a két lábomat.

A Pikusz rögtön ott termett a kosár szélén s azt kérdé:

– Wasz haszt tu bracht?

– Nix, nix.

A Csicsonka ismétlé a kérdést:

– Hát hozott-e sok pénzt haza?

– Egy keserves piczulát sem. Mindenkinek házbérfizetés van a nyakán. A
czimmerherreket meg épen otthon sem lehet találni ilyenkor, három nap
előtte, három nap utána. Mind azt mondták, hogy jöjjek egy hét mulva.
Mintha engemet is nem égetne a házbérfizetés! Máskor csak elvártam
könnyű szerrel. Az uramnak a havi fizetése, meg a mit az albérlőktől
kaptam, a varró mamzeltől a kamráért, a czigánytól a pinczéért, a
konstáblertől a padlásért, abból kitelt a házbér. De most, hogy az
uramat elbocsátották a vasuttól, nincs fizetés. A háziúr azt rendelte,
hogy az albérlők egyenesen az ő kezébe fizessék az angáriájukat, még
pedig egész fertályt előre. Azt is csak ketten tudták előteremteni, a
Lidi kisasszony, meg a János. Azzal ők is készen lettek. Én aztán, hogy
a mosásért nem kaptam pénzt, egy árva garasnak sem vagyok ura.

– Ejnye, de kár volt a Lidi kisasszonynak előre kifizetni három hónapot.
Nem kérhetné vissza?

– Visszakérni? A mi már Tarafás uram zsebében van! Hamarább vissza lehet
kérni a tengeri nyulat az óriáskígyótól, a mit már egyszer lenyelt. Hát
aztán miért kellene visszakérni? te!

– Mert már a Lidi kisasszony nem marad itt tovább.

– Hát hová készül?

– Jajh, azt nagy szerencse érte. Annál a nagy divatárus czégnél kapott
kondicziót. Ő lesz ott most első mamzell.

– No annak hát felvitte Isten a dolgát. Egyrészt örülök rajta, másrészt
meg sajnálom. Örülök, hogy már neki jobb dolga lesz, mint eddig volt, de
sajnálom, hogy már ezután nem láthatom. Úgy hozzá voltam szokva.

– Hát hiszen maguk is elmennek majd innen Zsuzsa néni a városi szegények
házába.

– Oda bizony, de csak úgy, ha nyélbe tudjuk sütni. De hát ahhoz is
szerencse kell. Olyan az, mint a lutri. 90 számot tesznek be, s csak
ötöt húznak ki belőle. Jól járt, a ki megálmodott egy ternót. – Nekünk
egy ámbó is elég volna. Most jár oda az öregem épen az instantiájával. –
De én egész éjjel mindig arról álmodtam, hogy vasutra akartam ülni s
aztán lemaradtam róla.

– Mit csinál a kisasszony? kiáltott a Pikusz, az ablak üvegét
megkopogtatva hosszú csőrével.

– Ahán! A kisasszonyt látja a Pikusz.

A Lidi érkezett meg. Egyszerű, de csinos szabású tavaszi ruha volt
rajta, csíkos perkálból. Azt is maga szabta ki és maga varrta meg.
Huszonhét krajczár volt rőfe. A kalapját is maga diszíté, nem volt rajta
sárga rigó.

– No édes Zsuzsa néni, én is haza kerültem, még egyszer, utoljára.

– Hát csakugyan igaz, hogy a nagy divatárúkereskedésben kondicziót
kapott?

– Már elfecsegte a Csicsonka?

– Hát nem azt mondta Lidi néni, hogy ezentúl mindig igazat kell mondani?

– De azért nem kell mindent elmondani, a mi igaz. Hiszen nem azért
hallgattam vele a háziak előtt, mintha titkolni való volna, hanem azért,
mert nem jó a szegény embernek előre dicsekedni valamivel, a minek igen
nagyon örül, a míg a kezében nincsen, mert hát ha semmi sem lesz belőle.

– Jaj de igaz! mondá Zsuzsa asszony. De igazán szegény emberek ajtajára
felírni való mondás!

(Ezt biz a nagy urak is oda faragtathatják a portáléjukra.)

– Még is megsegített a jó Isten! Most már egészen boldog vagyok. Kapok
hatvan forint havi fizetést, aztán reggelit, ebédet, ozsonnát, vacsorát,
a mennyivel ketten is jól lakunk. Szabad a kis leányomat is magammal
vinnem.

– Kis leányát?

– Hát a Csicsonkát. Ha a nagyanyját az őrültek házába vitettem, most
nekem kell róla gondoskodnom. Megfelezzük vele az én ételemet. El is
hálhat az én szobámban, ha három széket egymás mellé teszünk.

– Oh az nagyon jó lesz. Én még sohasem háltam széken.

– Hát min?

– Csak egy zsákot tettem a földre s egy pokróczot húztam magamra, úgy
aludtam.

– No majd ezután neked is jobb dolgod lesz. Tanulhatsz.

Azzal szétnézett a varróleány az elhagyandó otthonban.

– Mégis olyan nehezen esik a szivemnek, hogy ezt a helyet itt kell
hagynom. Úgy megszoktam már ezt az egész «zöld paradicsomot», mintha
valósággal paradicsom volna. – Hát még a jó Zsuzsa nénit. Nekem olyan
volt, mintha édes anyám lett volna. – Igazi édes anyám. Olyan jól esett
az Ádám bácsi kegyes dorgálásait hallanom hébehóba. Semmi hibát nem
hagyott szó nélkül. Ki mond már nekem ezután őszinte igazságokat? A jó
Gagyulánét sem hallom többet panaszkodni a rossz világ ellen, se a
hagymás asszony nem dicsekedik előttem többet a magas
összeköttetéseivel, a miket a honatyákkal föntart. Hát a szegény Zsiga
czigány porontyát ki itatja már meg ezután? Úgy ismert már, úgy
nevetett, ha meglátott. – Hát még a jó Paczal János, a konstábler! – Az
új szállásomat, kedveskedésből kifüstölték otkolonnal. S én úgy
vágyódtam még egyszer visszatérni ide, – a szappanszag, a vasaló gőz
közé, a mit annyi idő óta megszerettem.

Ennél a szónál a Zsuzsa asszony szemei is megteltek könynyel.

– Én sem vihetem magammal a virágágyaimat. De kár! mondá a Csicsonka.




XX. FEJEZET.  HÁROMSZOROS HALÁL.

Keszt herájn! Tu Luder! Wart Spitzpub! Wart! deklamált a Pikusz az
ablakban. – Ez a Vigyázznak szól!

– Hát az a kutya megszökött?

– Kiugrott az ablakon.

– Bizonyosan a gazdája után futott.

– No majd adok a semmiházinak.

Már ott kapar az ajtón.

Zsuzsa asszony beeresztette.

De a Vigyázz ezúttal nem azzal a sunnyogó alázattal jött be, a mit a
bűnös cselekedet tudata diktál, hanem leült a konyha közepére s a nyakát
elnyújtva, a fejét egyenesen fölemelve, elkezde valami baljóslatú
vonítást támasztani.

– Mi lelt, Vigyázz? Mi bajod?

A kutya még keservesebben vonított, s hogy az asszonya odament hozzá,
annak a térdére tette a fejét s elkezdett keservesen szükölni, nyafogni.
Úgy sírt, mint egy valóságos ember.

– Mi lelte ezt az ebet?

Egyszer csak jön lelkendezve a Gagyuláné, a nagykendője csak úgy repült
utána. Rémült volt az arcza, a kezeit tördelte.

– Zsuzsa néni! Szent atyám! Meg ne ijedjen! Itt hozzák az urát.
Kegyelmes Istenem!

– Az én uramat? Szent Isten! Mi történt vele?

– Jaj! uram irgalmazz! Elgázolta a lóvonatú. Kezét, lábát összetörte.
Itt hozzák lepedőben! Én előre szaladtam, ott hagytam pereczet,
pattogatott kukoriczát, mindent a standon!

Ez még alig végezte, jön futvást a hagymás kofa, mint egy őrült léggömb
a százránczú szoknyáival s odakinn elkezdi a kiabálást:

– Krisztus atyaam! Ne hagyj el! Eedes Zsuzsa neeni! Aarvasaagra
jutottunk! Itt hozzaak a szegeen Aadaam apót. Leugrott a vaaroshaaz
tornyaabó! Egyszerre szörnyet hótt.

Azután hárman is rohantak be egyszerre, a Zsiga czigány, meg a két
rajkója, egymás csizmájára taposva, azok mind a hárman egyszerre
kiabáltak:

– Jáj! Jáj! oda vagyunk! Az Ádám bácsi beleugrott a lánczhídról a
Dunába. Ott voltunk. Láttuk, mikor kihúzták. Kámpesz neki! Vége van már.
Itt hozzák. Dikhecz a másvilágra. Szegény Ádám apó!

– Akkor én is elölöm magamat, mondá Zsuzsa asszony s futni akart.

Lidi kisasszony megfogta a kezét s visszatartá.

– De édes Zsuzsa néni! Ne veszítse el az eszét! Gondolja meg, hogy az
tiszta lehetetlenség, hogy az Ádám bácsi a toronyból is leugorjon, a
Dunába is belefuladjon, meg a lóvonatuval is elgázoltassa magát. –
Hármas halállal még nem halt meg ember.

Zsuzsa asszony erre a szóra gondolkodóba esett.

– No az igaz, hogy ez nem lehet. De mégis «úgy» hozzák.

– Hát meglehet, hogy elszédült, ledobbant, megesik az öreg emberen
gyakorta, ezek azt mind nem látták. Hisz hol van ide a városháza, a
lánczhíd, meg a lóvonatú vasut? Mire ide értek a hírrel, már akkorára
háromféle halállal mulasztották ki.

No de most jött egy igazi hirnök, a ki valósággal szemtanu volt: a
Frányó! Csak úgy csörömpölt a sok ibrik a kosárban, a mint szaladt.

– No csak nem kell megcsinálni nagy larmat! Ne filjen Zsuzsa asszony!
Semmi se nem meg van baj! Csak az Adam bacsi egy kicsit meghalta magat.
De nem nagyon; hanem csak egy kicsit. Megirta aztat mar halhatatlan
poeta, Vojtina Matyas: «egy kis halal nem tesz sokat: őseinknek szintúgy
volt.»

– Oh te bolondos Frányó! mondá Panna asszony, a tenyerével nagyot csapva
a legény gombakalapjára: ne veszkődj most, mikor szomorusaag van a
haaznaal!

Pedig hát igaza volt a Frányónak. Az Ádám apó csak egy kicsit volt
meghalva. Ketten hozták a karjánál fogva: a János konstábler, meg a
Szüköl Makár. A maga lábain lépegetett, hanem a feje a mellére volt
lehorgasztva. A szürke kabátja elől csupa vér.

A Zsuzsa asszony hangosan jajongva rohant eléje.

– Jaj, jaj, édes jó uram! Mi történt veled?

– No lássa, hogy se keze, se lába nincs eltörve, figyelmezteté Lidi
kisasszony.

Makár úr rá kiáltott az asszonynépre.

– No csak nem kell a házat felforgatni a nagy lármával. Elszédült, aztán
elesett az öreg az utczán.

– De csupa vér a ruhája! Jajveszékelt Zsuzsa asszony.

– Igen, mert betörte az orrát, magyarázá a constabler.

– S az volt a nagy szerencséje. Mondá Makár úr. Érvágás helyett szolgált
neki. Tolják ide azt a karos széket, hadd helyezzük bele. El van
szédülve még, de majd életre tér azonnal.

A Lidi kisasszony, meg a Csicsonka iziben odatolták a gördülő széket, s
abba aztán a két férfi beleültette az Ádám apót.

Ekkor indult aztán csak meg istenigazában az asszonyhadnak a
lamentatiója. (A Zsiga czigányt, meg a Frányót is bizvást az
asszonyokhoz lehet számítani.)

– Mit csináljunk? Hogyan segítsünk rajta? sopánkodék Zsuzsa asszony.
Sohasem szokott ez vele történni.

– Egy kulcsot kell a nyakacsigájára tenni, attól elmulik, tanácsolá a
Gagyuláné.

– Menjen innen azzal a kulcscsal! hisz az az orrvérzés ellen való! szólt
Zsuzsa asszony.

– Legjobb lesz neki kicsi palinkat tölteni ’z orraba: attul halalt
mindgyar kiprüszköli, javaslá a Frányó, készséggel tartva oda a
butykosát.

– Semmi sem jó ilyenkor, mondá a Zsiga czigány, mint forró
spanyolviaszkot csepegtetni a tenyerébe. (Szerencsére nem volt
spanyolviaszk a háznál.) A kolofonium is megteszi! (Az pedig van minden
muzsikusnál.) Hol egy gyufa, te gyerek! Gyujtsd meg frissen!

S már csepegtették volna a markába az égő gyantát, ha a patiens fel nem
mordul.

– Elmenj! Mert úgy nyakon teremtelek, hogy…

– Már motyog valamit! Lelkendezék Zsuzsa asszony. Mit mondtál, édes?

– Meghaltam. Dörmögé az öreg, s megint félreszegte a nyakát.

Ekkor aztán neki állt a Panna asszony. Félretaszigált mindenkit az
útból.

– Én tudom ennek csak a módját, szólt neki türkőzve. Majd kidömöczkölöm
een ennek a haataabaó a neheez nyavalaat. Tudom hogy nem keevanja meg
többet.

S azzal elkezdte az izmos tenyereivel az Ádám apó vállát, hátát
hatalmasan dömöczkölni.

– A hüvelykujjait kell neki huzogatni! Az a legjobb, kommandirozott a
klarinétos, s azzal a Miska, meg a Ferke megkapták az Ádám apó két kezét
s ketten két felül, neki vetve a lábaikat a karos széknek, elkezdték
annak a hüvelykujjait egész tehetségük szerint czinczálni.

De már ezt az Ádám apó maga is megsokalta, felugrott, lerázta a kínzóit
a nyakáról.

– Menjetek a pokolba! Ne czibáljatok, dagaszszatok engem! – Ti hienák!
Még a halottnak sem hagytok békét?

A Zsuzsa asszony örült ennek a legjobban. Ámbár a többiek is mind nagy
diadalban voltak. Mindenik a maga gyógykezelésének vindikálta a
bámulatos sikert.

– Oh jaj! Kedves galambom, egyetlen uram! Csakhogy életre tértél!

– Dehogy tértem, házsártoskodék az öreg. Holt ember vagyok. – Tudom én,
hogy miért haltam meg! Ok nélkül csak nem bolond az ember, hogy
meghaljon.

Ekkor aztán a János lépett közbe.

– No de «halál ellen is van orvosság». Van-e még abbul a fuxinos borbul?

Lidi kisasszony sietett azt előhozni.

– No öreg! Mondá János, odatartva a palaczk száját a pátienséhez. Mit
mond Petőfi? «Járjunk e temetőbe: Ily szomoru időbe.»

Addig nem vette el a szájától az üveget, a míg jót nem huzott belőle.

– Hallja, János, mondá (intra parenthesim) Makár úr. Egy szó sem igaz
abból a fuxinból. Négy hivatalos óráig aludtam tőle.

– Mondtam én, hogy ez csak «szabónak méreg, kovácsnak orvosság». No hát
Ádám apó! Ugy-e, hogy élünk?

– Az mindegy, dörmögé Ádám. Ha testileg élek is, de in effigie ki vagyok
végezve.

– No hát mi történt? unszolá Makár. Talán elutasította a tanácsos úr a
folyamodásával?

– Jaj, dehogy utasított, dehogy utasított! Inkább azt mondta, hogy olyan
szép folyamodás, hogy méltó volna a «Főváros»-ba kinyomatni. Aztán
mindjárt ráirta a hátára, hogy «fiat piscis», vagy mit szokás oda írni.

– No hát akkor minden jól van! Mondá Makár úr.

– Magának jól van; de nekem nincs jól.

– Beszéljen hát világosan.

– Jaj, csak meg ne erőtesse magát a sok beszédben, aggoskodék Zsuzsa
néne.

Az öreg szétnézett mogorván. Leránczolta a bozontos szemöldeit.

– Nem lehetne ezt a sok auditoriumot innen kiexpediálni? Egyébiránt, mit
bánom? maradjanak itt. Úgy is előbb-utóbb kitör a szeg a zsákból.

A Ritka Panna nem birt már a kiváncsiságával.

– Most mingyaar een aajulok el, ha meg nem tudhassam, mi törteent vele?

Az Ádám apó összeszedte magát s még egy szíverősítő kortyot huzva a
borospalaczkból, ráadta a fejét:

– Hát, mi türés-tagadás? A biz így van. A mint én korán reggel
felballagtam a városházára, azt mondom a portásnak: itt van-e már a
tekintetes tanácsnok úr? Az már tudta, hogy melyik tanácsnok urat
keresem: azt mondta, csak menjek fel a grádicson, aztán mindig balra,
csak mindig a szaga után: ottan találok egy dupla ajtót, csak azon
rontsak be. Ott is igen jól fogadtak, mindjárt bejelentettek; nem
várakoztattak sokáig. Ott álltam iziben a tekintetes tanácsnok úr előtt.
A tekintetes úr elvette a kezemből a folyamodást, elolvasta elejitől
végig, s azt mondta rá: «bene, benissime! Nagyon jól van. Kapor Ádám!
Kend burokban született, szerencséje van. Épen van üres hely a szegények
házában: embernek is, asszonynak is, holnap akár mindjárt bele
helyezhetik magukat Kapor Ádám, feleségével együtt, Kömény Zsuzsánnával.
Ejnye de jól összeválasztották a nevüket: nincs valami fiuk? Az
bizonyosan Petrezselyem Jóska volna».

– No, hála a magas egeknek! sóhajtott fel hangosan Zsuzsa asszony.

– No csak ne ereszd még az égnek a hálálkodásod sárkányát! Most jön a
bökkenő. – Mikor minden megvan. Én már kezet is akartam fogni a
tekintetes urral; de ő azt mondta: «nem, nem engedem a kezemet
megcsókolni»; akkor, csak úgy a háta mögé, azt dobja oda nekem: «No most
még csak egy dolog hiányzik a folyamodás igazságaiból, a mit kend
kifelejtett, de azt majd utólagosan is utána lehet pótolni: – a
házasságlevél, a pap bizonyítványa a felől, hogy Kapor Ádám, meg Kömény
Zsuzsa mikor és hol esküdtek össze, mint férj és feleség?»

Zsuzsa asszonynak a térdei megroskadtak erre a szóra.

– Én Istenem!

– Hej hogy végig szaladt rajtam a hideglelés erre a szóra! Mondá Ádám
apó. – Mit feleljek? Hazudni nem tudok. – Ha tudnék, sem segítenék vele
senkin. Csak úgy néztem a szoba tetejére, a függő lámpásra. – A
tekintetes úr aztán oly kegyes volt, hogy lendíteni akart rajtam: «no
öreg! régen volt az, ugy-e? De arra csak emlékszik, hogy melyik évben,
miféle napon volt az esküvőjük, s melyik templomban keltek össze? Hát
csak azt diktálja fel, majd én aztán kiiratom a bizonyítványt a
mátrikulából.» – Nagyon kegyes volt! – Szólnom kellett volna rá valamit.
– De nem vitt rá a lélek, hogy füllentsek. Meg kellett vallanom, hogy
biz olyan templom nincsen a világon, – és hogy minket soha pap nem adott
össze.

– Jaj, most mindjárt kiég a két szemem. Rebegé Zsuzsa, a kötényével
takarva el az arczát.

– «Akkor sajnálom önöket jó öreg, így szólt a tekintetes úr. De a városi
statutumok egyenesen azt rendelik, hogy a városi szegények házában
csupán törvényesen egybekelt házastársakat lehet felvenni.»

– Most már én is halott vagyok. Sóhajtá Zsuzsa asszony.

Az öreg ember végig borzolta az ősz haját a kezével.

– Mikor én ezt meghallottam, csak úgy tánczolt körülöttem az a sok
almárium, tele nagy könyvekkel, iráscsomagokkal. Két ablak helyett
négyet láttam magam előtt. A tekintetes úr nyilván azt hihette, hogy le
akarok esni a lábamról, mert odajött hozzám, megfogta a galléromat, és
megrázott emberül: «no hát, vén toprongyos! Nem tudja kend, hogy ez
esetben mi a teendője? Azonnal czurukkoljon haza: vigye rögtön a
Zsuzskáját a paphoz, s a mit elmulasztott ötven esztendeig, most az
ötvenedikben üsse helyre. Esküdjék meg az élete párjával. Elég soká
jártak jegyben. Azóta csak kiismerhették egymást. Akkor aztán megkapja a
pátenst a szegények házába. De a jó erkölcsöket fenn kell tartani. Ez
alól nincs kivétel. Meg kell házasodni.

– No hát, hisz ez a legegyszerübb dolog. Mondá Makár úr.

– De uram, ha én nekem azt mondták volna, hogy penitencziából négy
kézláb menjek végig a városon s emberi szó helyett röfögjek, mint ama
kőbányai sertés barom: nem esett volna olyan nehezemre, mint az a
regula, hogy én most jöjjek haza s itt valamennyi ismerősöm előtt a
jámbor tisztességes becsületes emberek előtt mondjam el, hogy az én jó
drágám, a kivel én ötven év óta annyi keserves időt hűségben átéltem:
nincs ám velem oltár előtt megesketve, hogy ezt az ő becsületes arczát
örökre megpirítsam, az ő szemeiből könyeket fakaszszak, a miket nem
tudok letörülni, hogy a kit eddig minden ember úgy becsült meg, hogy
«édes Kaporné asszonyom», ezután az utolsó repedt sarkú polyka is úgy
szólítson, hogy «hallod-e te Kömény Zsuzska!»

Az öregnek a szavát elfojtotta a zokogás. Csak úgy ütögette a tarkóját
az öklével.

– Azt sem tudom, hogy jöttem ki a városházából? hogyan kerültem az
utczára? Csak azt tudom, hogy mikor lépegettem, minden kő ki akart futni
a lábam alól, s azok a nagy házak mind rám akartak dűlni. A fülemben egy
tenger zúgott; de azon keresztül is hallottam az emberek kaczagását.
Mind rajtam nevettek: én rám mutogattak. Hogy menjek én most haza? Mit
mondjak, ha kérdezik miben jártam? Ne adj Isten, hogy a konstábler
úrral, vagy a diurnista úrral összetalálkozzam.

– Pedig jó, hogy épen szembejöttünk a nagy patikánál.

Az ám. Ott volt azon a tájon, a hogy egyszer csak beszakadt a lábam
alatt a föld; én csak azt éreztem, hogy esem lefelé a Szentgellért
tetejéről. Bele a feneketlen semmibe. Csak azt tudom, hogy meghaltam.

– No, no, Ádám bátya, nem kell kétségbeesni.

– Hiszen már nem mozdulok. Megadtam magamat. Jöhetnek a férgek.




XXI. FEJEZET.  MIKOR MÉG ÁDI ÉS ZSUZSIKA VOLTAK.

Most Zsuzsa asszony lépett oda az emberéhez: megfogta a kezét s
gyöngéden visszaültette a karszékébe. – A szegény, alacsonysorsú
némbernek az arczán csupa jóság volt kifejezve.

– Hát nem úgy van az, édes jó társam! A te asszonyod nem fogja az
orczáját kendőbe takarni a szégyen miatt, se a két szemét nem fogja
kisirni. – Igaz. Úgy van. Mi nem vagyunk egymásnak esküdt hitvesei. – De
hát majd most én mondom el ezt a történetet: hallja meg, a ki akarja, s
aztán dobjon ránk követ, a ki gyalázatot talál rajtunk. – Épen ebben a
hónapban mult annak ötven esztendeje, hogy ez történt. Én akkor tizenhat
éves leány voltam; az én Ádámom pedig húsz esztendős legény. Mind a
ketten itt laktunk a Ferenczvárosban: az én anyámnak a háza szemközt
volt az ő anyjának a házával. Szerettük egymást, el voltunk egymásnak
jegyezve. Úgy volt, hogy a ránk jövő farsangon meg fogunk esküdni. Már a
kelengyém is készen volt s az Ádámnak a moring pénze. Mind a kettőnk
szülői jómóduak voltak: már a hogy alacsonysorsú emberek között mondják.
Az anyám milimári volt; négy szép tehene állt az istállóban, magam
hordtam be a tejet a városba egylovas szekérrel. Az Ádám anyja pedig
hentesné volt, s a fia vitte az egész üzletet.

– Jaj, hogy hagyhatott fel ezzel a nemes mesterséggel? Szólt közbe a
Szüköl Makár úr.

– Majd elmondom én azt rendén. Azt mondják, hogy «ember tervez, Isten
végez». – Meg hogy «szegény ember akaratját boldog Isten birja». – Azon
a télen januárban mind a kettőnknek meghalt az anyja. Mintha csak
összebeszéltek volna: egy napon halt meg mind a kettő, egyszerre
kisértük ki őket a temetőbe, egymás mellé lettek eltemetve. Úgy
emlékszem rá, mintha most is látnám. Két koszorút vettünk mind a
kettőnek a keresztfájára – téli zöldből, meg piros csipkebogyókból. Én
is árva lettem: ő is. A kettős gyász miatt elmaradt az esküvőnk a
farsangról. Abban reménykedtünk, hogy majd talán megtartjuk «új
kenyérrel», vagy később «új borral». S az alatt csak úgy az ablakon
keresztül beszéltünk egymással, a hogy tisztességes jegyeseknek illik.

– A biz úgy volt! Erősíté Kapor Ádám.

– Ekkor jött az a márczius 15-ike, a mi nekem is, másoknak is örökké
emlékezetes marad. A Duna árja átszakította a gátakat s két oldalról
rohant a városra. Úgy emlékezem rá, mintha csak az idén történt volna. –
Sötét éjszaka volt. A mi utczánknak csak a végén pislogott egy
olajlámpás.

Egyszer csak ágyúdördülések hangzottak a Duna felől. Én kiszaladtam az
utczára, s az utczaajtóban találkoztam az Ádámommal. Ő azt mondá, hogy
nem lesz semmi baj. Császári pattantyusok ágyúzzák a megtorlódott jeget
Promontornál.

Nemsokára azonban a Szent-Gellért fokáról kezdtek az ágyulövések
megvillanni. Az ágyuk mind a város felé voltak fordítva, hogy a
dördülésüktől minden ablak csak úgy csörömpölt. Hát ez mit jelenthet?
Egyikünk sem tudta. Minden lakós kinn volt az utczán a ház előtt, de még
senkinek sem jutott eszébe, hogy valamerre fusson. Hisz ha jókor tudtuk
volna a veszedelmet, volt lovunk, szekerünk, idején elmenekülhettünk
volna.

Egyszer csak azt látjuk, hogy az utczánk sarkán égő lámpásból két lámpás
lesz. Hát már akkor ott volt az árvíz. Annak a tükrében látszott a
második lámpás.

Mi rögtön szaladtunk vissza a magunk házaiba. Első gondolatunk az volt,
hogy a mi értékes holmicskánk van, azt a padlásra felhordjuk. Én siettem
ágynemüt, fehérnemüt felczepelni. Magamra maradtam. A mi cseléd volt a
háznál, az mind elszaladt: ott hagytak magamra. Azt gondoltam, hogy majd
azután is ráérek még a négy tehenet, meg a lovat az istállóból
kiszabadítani. De mire le akartam jönni a padlásról, már akkor az
ajtóragasztóig ért az árvíz. Én ott rekedtem a padláson. De még oda is
utánam jött a víz; úgy hogy ki kellett másznom a háztetőre.

– Hát nem tudott konstábler után kiáltani? mondá János.

– Hát a tűzoltók? A mentőtársaság? Kérdé Makár úr.

– Volt is akkor konstábler, tűzoltó, mentő-társaság! – A nagy jéghasábok
egymás hegyén, hátán torlódva harsogtak végig az utczán: csak úgy
rengett alattam a ház. Itélet napja volt az! Rettenetes volt hallgatnom
az állatok rémítő bömbölését, a mik az istállóba rekedtek. Átellenben az
Ádám lovai nyerítettek s a sertései visítottak a halálos vivódásban.
Minden állat olyan hangon ordított, a minőt ember sohasem szokott
hallani. Még rettenetesebb volt, mikor minden elcsendesült. Csak a
varjak károgtak. Egyszer-egyszer valami nagy robaj hangzott, a mint egy
ház összedült az utczasorunkban. Akkor a pesti házak csak vályogból
voltak építve.

S a víz még egyre nőtt. Az utcza sarkán égő lámpás, meg az a másik ott a
vízben, mindíg közelebb értek egymáshoz; utoljára egygyé lettek, nagyot
lobbantak: a víz kioltotta a lámpást.

Én felmenekültem a kéményre. Azt tudtam, hogy legtovább kitart, mert
téglából van építve. Annyi lelkem volt, hogy egy fél kenyeret, meg a
nagy kendőmet magammal vittem. Onnan néztem, hogy döntögeti le a jeges
vízözön a házakat körülöttem. Csak azért imádkoztam akkor is, hogy az
átelleni ház, az én kedves Ádámom háza össze ne roskadjon.

– Hát a propellerek nem jöttek a segítségükre? Meg a csónakegyletek?
szólt közbe Lidi kisasszony.

– Jaj, lelkem kisasszony, mind nem volt az akkor! Hát egyszer, mikor már
a magunk háza is recsegett-ropogott alattam, mit látok? Az Ádám
padlásának az ajtaján, a hol a szénát szokták felvinni, valami sötét
alkotmány nyomul előre. Odáig ért már a víz. Az Ádám nagy hirtelen a
padlásajtót két üres hordóra rászegezte, s azt tolta ki a vízre. Ő maga
ott állt a tetején. Tutajt csinált magának.

– Az a valami: a tutaj! kiáltott közbe a Frányó.

– Kivált a jeges árvízben! A mint az Ádám meglátott engem a kéménybe
kapaszkodva, oda kiáltott hozzám, hogy csak maradjak nyugodtan, a míg
értem jön a tutajjal. De hát arra gondolni sem lehetett, hogy azzal a
gyarló alkotmánynyal át lehessen vádolni a jégzajon. Hasztalan volt
minden erőködése. Végre egy nagy óriási jégtábla egészen elzárta az
utczát, keresztbe állt a kettőnk háza előtt. Az utána jövö jéghasábok
úgy torlódtak föl a háta mögött, mint egy sáncz. «No most frissen!» Én
hirtelen leugrottam a háztetőről, rá a jégtáblára, hogy majd átfutok az
Ádámhoz. De ő már a fele útján elém jött, s aztán a kezét nyujtva
vezetett a jégen keresztül a tutajáig. Ott azután magához szorított,
megcsókolt, először életünkben.

– Jajh. Még a sarkamban is meghült a vér, sohajtá a Ritka Panna.

– De már most igyekezzünk innen sebtén, mondá az Ádám, mert ha ez a
megrekedt jégsáncz egyszer megindul, összetör bennünket, tutajostúl.
Azzal ő egy hosszú rúddal a kertek felé irányozta a tutajt, a hol
kevesebb volt a jégzaj. Arra lehetett csak haladnunk, a merre a viz árja
sodort. Nekem folyvást arra kellett ügyelnem, hogy az egyensulyt
fentartsam a tutajon. Ha az Ádám balra lépett, én jobbra léptem. Mikor
sűrűbb jég közé szorultunk, akkor kezdődött a «luláj-machen». Erről sem
tud már semmit a mai budapesti ember, pedig akkor így járták a jeges
Dunát egyik parttól a másikig. Valamennyien szétterpesztett lábaikkal
hol jobbra, hol balra nehezedtek a testükkel «lulaj rechts, lulaj links»
így törték a jeget, s a hol nagyobb jégtábla került elénk, ott
kiugrottunk s a tutajt úgy toltuk rajta keresztül, a míg vizet értünk.
Az volt a «nász-utazás», galambom, szerelmem!

Mindenki áhítattal hallgatta a matróna beszédét.

– Azt hiszem, hogy három éjszaka összeragadt, olyan hosszú volt ez az út
a sötétségben. Az ég fekete volt, alattunk a havas jeges víz fehér.
Végre, mikor szürkülni kezdett az ég, valahol egy partos dombon, ott a
városi homokbányák táján szárazra jutottunk. Ott kellett megvirradnunk.
Hideg, metsző szél fujt. A két üres hordóból, a padlásajtóból, az én
nagy kendőmből, meg az Ádám köpönyegéből csináltunk egy sátort, ez volt
a mi menyegzői sátorunk. Én hoztam magammal fél kenyeret, ez volt az én
kelengyém, az Ádám hozott el egy darab szalonnát, ez volt az ő móringja.
Együtt, összetéve, ez volt a mi lakodalmi traktánk.

– Minek is menekültünk mi meg akkor? motyogá Ádám apó. Mi szükség volt
két koldussal többnek megmaradni a világon?

– Igaz, hogy koldusok lettünk. Mikor vége volt a nagy veszedelemnek, mi
is visszatértünk a városba, addig jámbor földmívesek fogták pártunkat.
Nem város volt itt, hanem temető. Elkezdtük keresni a házainkat. De még
csak az utczának se találtunk a nyomára, a melyben szülőinknek a lakása
állt valaha. Egy pusztaság volt az egész városrész, beterítve sárnak
ázott falakkal; a tetőket, gerendákat össze-vissza hányta halomra az
árvíz, nem lehetett ottan járni. Minden vagyonunk oda volt eltemetve
abba a rettenetes nagy sárhalmazba. Most valami nagy piacz van a házaink
helyén. Mikor egyszer kutat ástak a piacz közepén, megtalálták az én
koráll nyakkötőmet, a mit az anyámtól kaptam egyszer karácsonra.
Kisütötték róla, hogy pogány korbeli maradvány s betették a museumba.
Ott láttam meg.

– Kezdek a sorsommal kibékülni! sohajtá fel a diurnista.

Az öreg asszony derültebb arczczal folytatá.

– De hát azért még sem voltunk kétségbeesve. Én szerettem az Ádámot, ő
meg szeretett engem, s megesküdtünk egymásnak, hogy soha el nem hagyjuk
egymást. Igaz, hogy nem az oltárnál, nem a viaszgyertyák fénye mellett,
hanem csak egy virágos kökény-bokornál, a csillagok ragyogása mellett;
de azóta is, valahányszor egy virágzó kökénybokrot látunk, pedig a
kökényfa minden esztendőben kivirágzik, mindig újra eszünkbe jut, hogy
mit esküdtünk akkor egymásnak.

Szüköl Makár szomoruan szólt közbe.

– Hát én még egy kökénybokrot sem láttam virágozni soha.

A Ritka Panna pedig azt az észrevételt tette rá, hogy:

– Bizony pedig héj de sokan vannak, a kiknek a viaszgyertyánál se jut
eszükbe, hogy mit esküdtek előtte.

A Zsuzsa asszonynak szünetet kellett tartani, hogy a szemeit
megtörülgesse. Azután csendesen folytatá.

– Állhattunk volna szolgálatba mind a ketten. Ádám elmehetett volna
henteslegénynek, hisz jól értette a mesterségét; én is beállhattam volna
szobaleánynak. Csinos voltam, ügyes voltam. De hát nem akartunk
egymástól elválni. Inkább együtt tűrtük a nyomoruságot. Pesten elkezdték
az ujbólépítkezést, mi ketten együtt eljártunk napszámba s a mit
kerestünk, azt hiven megosztottuk. Megéltünk belőle. Soha
alamizsna-kenyérre, soha ispitályra egyikünk sem szorult. Ha
egyszermásszor az egyikünk kidőlt a munkából, a másik dolgozott dupla
emberszámba.

– Hallja ezt? Lidi kisasszony! dörmögé Paczal János.

– Hát hiszen a mit a törvény elénk szabott, az egyházi esketést is
szerettük volna mi megtartani, folytatá a Zsuzsa asszony, de soha annyi
módunk nem volt, hogy azt meggyőzhettük volna. Elég volt nekünk annyit
megvonni a szánktól, hogy a lakbért félretehessük. Ha szegények voltunk
is, de szerettünk tisztán lakni. Hanem egyszer még is történt valami, a
mi rákényszerített bennünket. Az Úr Isten megajándékozott bennünket egy
kis fiucskával. Most is könybe lábad a két szemem, ha reá gondolok.
Olyan volt, akár egy kis angyal, a kik ott az oltárképen a Szűz Máriát
körülrepkedik; csakhogy épen a szárnyai hiányzottak. Úgy szerettük mind
a ketten. Mikor dolgozni mentünk, magunkkal vittük.

– Nem volt bölcsőde? kérdé Lidi.

– Dehogy volt! Ha lett volna sem váltunk volna meg a kedvestől. Egy
napon aztán így szólt hozzám az én Ádámom. «Hallod-e, Zsuzsa, ennek a
kis fiunak becsületes nevet kell ám adni, hogy ha egyszer megnő, ki ne
csufolják a többi gyerekek, hogy neki még igazi, apáról való, neve
sincsen. Nekünk egybe kell kelnünk annak rendi szerint, akárhogyan
zsugorgatjuk is meg a hozzávaló költséget.»

Ettől fogva aztán még többet dolgoztunk, én még éjszakával is megtoldtam
a napot. Akkor kaptam rá a mosónő mesterségre. Eljártam szapulni. Az
Ádám meg télen havat is lapátolt. S a mellett úgy éltünk, hogy hétszámra
eldanolhattuk volna: «nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret!»
mégis összekuporgattunk annyit, a mennyi elég volt a tisztességes
menyegzőre, nekem egy menyasszonyruhára, meg a jó czimboráinknak egy kis
áldomásra. A napja is ki volt már tűzve, vízkereszt utáni vasárnapra.

Itt nagyon elfogta az indulat Zsuzsa asszonyt, össze kellett szedni
minden erejét a további beszédhez.

– Ekkor egy éjszaka a mi kis Jancsikánk nagy hirtelen beteg lett.
Járvány volt az egész utczában. Valamennyi gyerek mind megkapta, mind
belehalt, ő is elment velük. Harmadnapra a mi kis csevegő piros képű
angyalkánk helyett egy kis fehér halottunk volt. A lakodalomból temetés
lett. A menyegzői költség felment a gyászszertartásra. Ettől fogva aztán
nem gondoltunk többet az esküvőre. Minek már? Kinek kell az? Minket
összekötözött erősen a közös szegénység. Nem volt kinek dicsekednünk,
nem volt ki előtt pironkodnunk. Senki sem törődött velünk a világon, mi
sem a világgal. Így aztán lassacskán megvénültünk, s ha ez a mostani
nyomoruságunk rá nem kényszerít, soha se tudta volna meg senki, hogy
abban a két gyalulatlan deszkakoporsóban, a mit ebből az udvarból
egyszerre kivisznek, nem igazi férj és feleség feküsznek.

– Oh én édes párom, de igazán mondod! rebegé Ádám apó, zokogva ölelve át
hű élettársát.

S ez aztán ragadós. Kiki borult a szomszédja nyakába, a Lidi a
Csicsonkát ölelte; a Panna a Frányót, a Gagyuláné a Miska czigányt,
egész sírás-verseny támadt, csak a konstábler János tudta megőrizni
hivatalos méltóságát, a Szüköl Makárnak pedig épen kaucsukkal volt
behúzva a szíve az ilyetén érzékeny jelenetek ellen.




XXII. FEJEZET.  LUKÁCS EVANG. XXI. RÉSZ 4. V.

Mikor vége szakadt valahogy a nagy siralomnak, azt mondá Makár úr:

– Hát ez mind igen szép, édes hiveim, hanem ezért a szépséges orrfuvási
concertért nektek senki beléptidíjat nem fizet. A miket Zsuzsa asszony
elmondott, azok mind elfogadhatók, enyhítő körülmények gyanánt; hanem
azért ezek mind nem változtatnak semmit azon a szigorú itéleten, hogy a
mit ötven esztendeig elmulasztottatok, azt most a tizenkettedik órában
hozzátok rendbe. Menjetek szépen a paphoz és tartsátok meg az
esküvőtöket, különben nem nyílik meg előttetek a városi szegények
házának az ajtaja.

– Igaz, igaz! kiabáltak minden oldalról a hivek, ráesve Ádámra meg
Zuzsára. Nagyon igaz!

– Igaz! Igaz! Nagyon igaz! rekapitulálta a véleményeket Ádám apó. Hogy
meg kell tenni, a mi nincs meg. Ezt bolond nélkül is tudom! önök mind
úgy beszélnek, mintha az esküvőhöz nem kellene egyéb, mint egy
menyasszony, meg egy vőlegény.

– Hát mi kell még? kérdé Makár.

– Hát az, a mi a háboruviseléshez kell.

– Talán bizony pénz? szólt egész fitymálással a diurnista.

– Hát persze, hogy pénz. Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen. Az
esketésért fizetni kell. Stólát kell ám adni.

– Ugyan mennyit kell fizetni?

– Legalább is egy forintot.

Erre általános nevetés támadt.

– Hahaha! Egy forint! Hisz az nem pénz!

– De mikor mink a mai napon annak az egy forintnak sem vagyunk urai,
mondá Ádám apó.

Erre minden jelenlevő büszkén és nagylelküen kapott a zsebéhez. S aztán
lett belőle egy általános egymás szeme közé nézés, arczoknak
elveresedése, mikor nagy zseb, kis zseb, egyik sem adta elő a kivánatos
rongyos egy «flóres»-t.

– Csodálatos! mondá Makár úr, a ki abban a hitben nyult a mellénye
zsebébe, hogy abból egy forintost húz elő, s akkor látta, hogy az nem
más, mint egy árva czigaretta-papir. Nagyon csodálatos, hogy
szent-György-napján az egyforintosok hogy eltünnek szem elől.

Be kellett vallani az egész társaságnak, hogy «actu» mind valamennyinél
hiányzik az a reális egyforintos. «In spe», theoriában mindenkinek van
több forintja is; de az a tényleges kezdő egy forint, az a bizonyos
«monas», a mi a világot alkotja, az nincs sehol.

– Micsoda? kiálta ekkor a Frányó. Egy forint? Senkibe sincs egy forint.
Szíp magyarok! No hat csak tót leginnél megtalálja magát az a ’zegy
forint. Én megcsinálom egy forintot.

– Csak nem akarsz tán bankót csinálni? riadt rá Makár.

– Oh nem. Csinálom forintot csak rézbül. Itt van zacskóban huszonöt
nigykrajczáros. Ipen egy forint. Most szedtem össze kamaradoktul jövő
iczakára halas-pinzt. Most odaadok Kapor bacsinak forintot. ’Z ijjel nem
halunk kamaraba.

– Hát akkor hol háltok, te golyhó?

– Hum! szólt ravasz hunyorgással a legény. Van nekünk kegyes patronus,
konstabler úr. Fogunk csinalni nagy larmat utczan, mintha volnank
riszegek. Konstabler úr bekiséri minket rendőrsighez, becsuknak dutyiba.
Ott halunk jó szalman ingyen; jobban, mint itthon nigy krajczárért.
Probaltunk mink mar aztat! Forint megmaradja magát. Itt van Adam bacsi.
Ez már a kenteké. Mehetnek lakodalomba.

– Istenem! sopánkodék az öreg; hiszen még jegygyűrűt sem tudunk
egymásnak adni.

Erre meg a Ritka Panna ugrott elő.

– Jajh! Ha csak jegygyűrő kell. Van een nekem kettő is. Mert nekem keet
uram is vaót. Az egyik meghótt, a másik megszökött. Isten nyugtassa meg
mind a kettőt. Nincs maa nekem egy csepp kivaansaagom se ezekhez a
gyűrőkhöz: csak az ujjamat szorítják. Odaadom én azt igen szivesen
kigyelmeteknek: viseljeek egeeszseegvee!

Azzal nagy erőhatalom mellett lesrófolta a kövér ujjairól azt a két
ezüst gyűrűt, a melynek okozói nyugosznak már, (ki az Úrban, ki a
tömlöczben) s ráerőteté az Ádámra meg a Zsuzsa asszonyra.

– De nekem még csak egy tisztességes öltözetem sincsen, a miben az Úr
szine előtt megjelenhessek, mondá Zsuzsa asszony.

– No az meg az én gondom legyen, szólalt meg a Gagyuláné. Van én nekem,
édes lelkem egy gyönyörüséges szép virágos merinó ruhám, a miben az
urammal megesküdtem. Én már nem viselhetem, mert kihíztam belőle; de
magának ráillik a termetére. A Lidi kisasszony majd hozzáigazítja.

– Igen! Igen! vállalkozott a Lidi kisasszony. Én varrok főkötőt is
hozzá, a miben a templomba elmehet. Keztyüt, czipőt mind összeszerzek.
Ez az én dolgom lesz.

– Én meg csinálok egy szép menyasszonyi bukétot; csevegé a kis
Csicsonka.

A Gagyuláné továbbra is gondolt. Én adok pereczet, a szomszéd milimári
ád hozzá turót, tepertyűt: pompás lakomát csapunk.

A Pannának ez egy új eszmét adott.

– Hohó! A zsidóasszony, a ki a kisboltban ludfertályt árul, tudom hogy
ád pecsenyét. Én odaadom neki valamennyi hagymámat érte.

De a Paczal János sem maradt hátra.

– Én csak egy szót szólok a Przepiorka komának s itt lesz a tormás
virsli, a mennyi csak kell. Bor is lesz hozzá.

A Miska czigány is tudott valamit adni.

– Mink meg kitartjuk muzsikával a lakodalmat.

– Úgy bizony! szólt a tenyerébe csapkodva a Panna. Kitartjuk mi magunk
az egeesz lakadalmat, nem szorulunk senki nagy urasaag szeep
graacziaajaara. Ne feljeen semmit Zsuzsa neenő! Mink is ott leszünk
akkó! Veegig muzsikaaltatjuk magunkat az utczaan. Soha se laattak a
Staaczió-utczaaban olyan galoppaadaat!

– Haj no! Adam bacsi! noszogatá Frányó, könyökkel oldalba taszigálva az
öreget. Csak kicsi kurázsi.

Az öreg azt sem tudta: égen van-e, vagy földön.

– Olyan nevethetnékem van… Mintha belülről csiklandozna valami. Mit
mondasz, te drágám?

Zsuzsa félrefordítá a fejét, a kezét a szája elé téve.

– Oh, én úgy szégyenlem magamat!

Az Ádám eléje lépett, az arcza úgy ragyogott, olyan piros volt, hogy
szinte elmultak róla a ránczok. A kezeit eléje nyujtá.

– Hát megkérjelek szépen? Ennyi tisztességes ember füle hallatára.
Akarsz-e az én hitvestársam lenni? Szeretetből hozzám jönni? Velem örök
hűséget esküdni? Holtomiglan, holtodiglan!

Nagyon érzékeny jelenet volt ez. Azért, hogy a vőlegény és menyasszony
két öreg ember volt, s a násznép csupa koldusokból állott.

Hanem az a prózai diurnista egészen elrontotta az egész poezist. Való is
az ilyennek szerepet osztani.

Odalépett a két öreg közé s kétfelé tartotta őket.

– Csak rendén! Fiatal szerető pár! Ne olyan sietve! Még nincs itt a
pillanatja az ölelkezésnek. Nem megy ám ez olyan könnyen, mint a
szinpadon, hogy «szeretsz-e?» «szeretlek!» «no hát menjünk a paphoz!» A
szent házasságnak teketóriái vannak. A jegyeseket előbb háromszor
kihirdetik, három vasárnap. Ha pedig mi három hétig várunk a
lakodalommal, azalatt a szegények házában régen betöltötték az üres
helyeket; mert szegények dolgában gazdagok vagyunk, titeket pedig az
alatt Tarafás Bazilius uram kitesz az utczára. Azért már most hát én
következem. Én tinektek se pénzt nem adhatok, se bukéttal nem
kedveskedhetek; hanem azért mégis hozok valamit, a mire legtöbb
szükségetek van. Nálam kitelik az a maga foltjából. Én rögtön elmegyek a
főtisztelendő prépost úrhoz s kikönyörgöm számotokra a dispensatiót.
Azzal aztán holnap mindjárt mehettek az oltárhoz, megtarthatjátok a
lakodalmat, s aztán megkezdhetitek a nászutazást a szegények házáig.
Most szabad már ölelkezni.

De a két öreg nem egymásnak, hanem a közbekerült Makárnak borult a
nyakába, s azt csókolták össze-vissza.

– Köszönöm, köszönöm, dörmögé Szüköl Makár. De az a multkori csók talán
még is jobban esett.




XXIII. FEJEZET.  A TITKOS KÖLTŐ ÉS AZ Ő HALLGATÓSÁGA.

Az egész társaság mind sietett kimeríteni a magasztalásai tárházát
Szüköl Makár irányában. Ő volt a csoda jóltevő. – Lám, hogy még egy
diurnistának is lehet jóltevőséget gyakorolni. Van egy világ, a mit ő is
protegálhat. A fénybogárnak is van Sphærája!

– Csak nagyon kérem, hogy ne tessék erről nagyon sokat beszélni,
szabadkozék Makár, mert ha kitudódik, hogy én dispensatiókat
«sollicitálok», azért kemény megrovást fogok kaphatni «hivatalbeli
hatáskör túllépése» miatt, s könnyen «hátralépővé» tétetik a várt
kineveztetésem.

Azzal iparkodott is jelenlétét befejezni.

Azt azonban még sem tartá lelkiismeretbe vágó ténynek, hogy a Lidi
kisasszony kézszorítását elfogadja.

S ez nem olyan illemszabály szerinti kézszorítás volt, a minőt a «fion»
társaságokban szokás váltani, könyököt kifelé, kézfejet befelé
fordítani, hanem igazi, őseredeti, meleg kézszorítás, teljes izomzattal.

– Van-e önnek ma este üres ideje? kérdé Lidi kisasszony.

– Nekem?

– Eljöhetne hozzám egy csésze theára?

– Én? Ide? A kisasszonyhoz?

Lidi kénytelen volt elmosolyodni a nagy fiú zavarán.

– Hát, lássa: én ma utolsó nap vagyok itt; holnap beállok a
divatkereskedésbe, a hol minden ellátást készen kapok: más fog
kiszolgálni; én csak az üzlettel foglalkozom. Még van itthon maradék
theám, maradék rhumom és maradék kétszersültem, azt el kell fogyasztani.

– Hehehe! Nevetett a másfélszemű emberke. Tehát «kárlátóba». Ma mindent
el kell fogyasztani, hogy tiszta munka legyen. Dehogy van ma este
dolgom. Azaz, hogy van. De nem hivatalos. Hogy ne jönnék el? Ha kegyed
megengedi. Csókolom a kezeit!

Ettől a kitüntető meghivástól egészen szeleburdi lett a Szüköl Makár.

Szinte látható volt az ellenhatás a Paczal János ábrázatján. Csak úgy
pödörgette a hegyes bajuszát.

Lidi kisasszony vette azt észre.

– Hát Paczal úr nem jöhetne el szintén egy csésze theára?

A szíves meghívás helyreütötte a symmetriát. János abba hagyta a
neheztelő bajuszpedrést. Áttért a kevélykedő pofaszakáll simogatásra.

– Köszönöm a kegyes meghívást, de máskorra tartom fel ezt a szerencsét.
Miután ma egy igen nevezetes fogáshoz készülök. Ma megcsípem a
Przepiorka Straduariussát.

– Hogyan? hogyan? kérdé Lidi kiváncsian.

– Bocsánat! Ez azon titkok közé tartozik, a miket még Lidi kisasszony
előtt sem tárhatok fel. Csak azért jeleztem a tényt, hogy holnap aztán
senki se csodálkozzék, ha görnyedni fog a lakodalmas asztal füstölt
húsnemüektől, s senki holmi trikókról, vagy corruptióról ne
hallucináljon. Gyerünk, diurnista úr!

S miután neki magának menni kellett, a diurnistát is magával vitte. Akár
csak a pók a legyet.

Vasárnap lévén az idő, az egész társaság kiült a folyosóra s folytatá a
Kaporék szép jövendője fölötti ábrándozást.

Pontban nyolcz órakor kopogtatott Szüköl Makár Lidi kisasszony
kamrácskájának ajtaján.

Nagyon ki volt csipve ez alkalomra. Zergeszínű madapolán inggallér,
tarkítva felkantározott lófejekkel és összetekert lovagkorbácsokkal,
volt kihajtva a veres nyakravalójára: a legujabb façon szerint. A
salonkabátja kissé fényes volt a régiségtől; de a hol a moly lyukat
rágott rajta: az gondosan be volt tópolva. Hogy a czipői közül a jobb
lábra valónak más szabásmintája volt, mint a minőt a bal lábán viselt:
az valószínüleg tévedésnek az eredménye.

Lidi kisasszony már várt reá. A himző-asztal át lett alakítva
theázó-asztallá. Azon volt felhalmozva tányérkákra irósvaj, szalámi
szeletkék, kétszersült, a kellemes illat, a mi a konyhába belépéskor már
megütötte az embernek az orrát, azzal kecsegtetett, hogy még sült
burgonya is lesz!

Ah ez a kedves sült burgonya illat! Mikor az ember egy ilyen félig
barnára pirított fakó ficzkót az öklével kétfelé tör, s aztán annak a
sárga közepéből kipárázó gőz fölé tartja az arczát! Arabiának minden
fűszere elülhet e mellett!

– Kisasszony! Én örök hálára érzem magamat kegyed iránt lekötelezve.
Tudja-e azt kegyed, hogy ez az első eset életemben, hogy engemet valaki
thea-estélyre meghív!

– Az bizonyosan onnan van, hogy kegyed maga nem keresi az
ismeretségeket.

– Az már igaz. Ezt eltalálta. A kiket én ismerek, azokat én nem
szeretem, a kik pedig engem ismernek, azok meg engem nem szeretnek.

– Látja ön: én az első tekintetre felismertem, hogy önben nem az a
száraz, üres lélek lakik, a kit a külső megjelenés mutat. Én mernék rá
fogadni, hogy ön odahaza, mikor a hivatalból megkerül és egyedül marad,
verseket ir.

– Hahaha! És novellákat úgy-e? De hát honnan találta ezt ki?

– Épen a külső viseletéről. Csak a kiben egy költő vagy egy művész
lakik, az érzi magát feljogosítva nem törődni vele, hogy a kalapja hány
helyen van behorpadva?

– No lám! Milyen éles esze van! Mintha nem is varrónő volna! Hát ha
kegyed magától ki nem találta volna, én magam vallottam volna azt be
kegyednek, úgy van biz az! Mikor a karmentőt ledobom a hivatalban, s a
makulatur papirokat, a miknek még a hátára lehet irni, zsebredugom: nem
megyek én se korcsmába, se kávéházba, hanem sietek haza a szállásomra.
Az az egyedüli luxusom, hogy egyedül lakom. Egy kis padlás-szobában, a
minek az ablakából a veres cserépfödélre, a rézcsatornára van kilátás.
Aztán a csatorna szélén túl emelkedik még föl egy nagy ákáczfának a
koronája. Az télen, nyáron tele van verebekkel. Odagyülnek éjszakára,
nagy csiripeléssel. Az az én hallgatóságom: az én közönségem. Azoknak
olvasom én fel az én költeményeimet, regéimet. S mentől jobban
csiripelnek, annál jobban meg vagyok elégedve: azt hiszem, hogy nekem
kiáltoznak «bravo, bravo, fuora!» Télen, mikor fehér a háztető a hótól,
akkor kenyérmorzsákat hintek az ablakom párkányára. Arra a verebek oda
jönnek, sorba ülnek a párkányra. Ez az elite publikum; a többiek a
hosszú rézcsatornát lepik el: ez a karzati populé. Én aztán eldeklamálom
előttük az én elmeszüleményeimet: azok hallgatják, a tollaikat rázva,
igazgatva, a fejüket előre-hátra forgatva, akár csak a hölgyek a
páholyban, s aztán mondogatják egymásnak, hogy «ennél bizony akárhány
rosszabb előadást láttunk az arenában». Hát ez az én mindennapi
mulatságom.

– Hát úgy magasabb érzelmi fokon álló lényeknek nem szokta ön a műveit
felolvasni?

– Ugyan hol venném őket?

– Hát például nekem. – Hanem elébb igya meg ezt a csésze theát. Czukrot,
rumot saját tetszése szerint tegyen bele.

– Ha kegyed saját kezével tesz bele «egy» darabot, attól az nekem
egészen édes lesz. Rhum pedig fölösleges a theához, mert ha én egyszer
felolvasok valamit, attól egyszerre ittas leszek, de olyan ittas, mint
más ember, ha reggelig korhelykedett.

– Hát tán hozott is magával valami felolvasni valót.

– A miről még eddig csak az ég verebei tudnak.

– Az nagy megtisztelés lesz rám nézve.

– Higye el, hogy azt senkinek kegyeden kívül meg nem tenném. Ha
százasokkal fenyegetnének, még akkor sem.

Azzal elővont a belső zsebéből egy összehajtogatott papirt, a mi első
tekintetre azt látszott hirdetni, hogy valami adóbevallási iv; hanem
aztán, közelebbről nézve, elárulá, hogy a kitöltött rovatai valami
kötetlen poémát tartalmaznak. Lidi kisasszony leült az ágya szélére, a
Csicsonka fejét az ölébe vonva, nehogy a kis fruska nevetni találjon, a
míg a felolvasás tart.

Makár úr helyreigazítá a manchettjeit és olvasott.


A BOGÁNCS ÉS A FÁJVIRÁG.

(Mese.)

Van egy nagy főváros túl a Morva vizén és annak van egy pompás
sírkertje, a melybe csak a nevezetes embereket temetik, a kik vagy elég
gazdagok arra, hogy maguknak márvány siremlékeket emeltessenek, vagy
olyan híresek, hogy az utókortól követelhetik, hogy az ő szobraikat
kőből kifaragtassa.

Azok a híres megholt emberek ott is együtt tartanak, egyik sorban
feküsznek a híres hadvezérek, a kik sok ütközetet megnyertek, vagy
elvesztettek, a mi egyre megy; a másik csoportban a nagy gyárosok, a kik
milliomokat szereztek; megint odább a közkedveltségű zeneművészek, a kik
egymással szembenézve, márvány kezeikben érczhegedűt tartanak, s úgy
várják a nagy karmester intését, hogy mikor kezdjék rá a tulvilági
hármas symphoniát. Egy sor pedig a költők számára van felhagyva, a kik
békében feküsznek egymás mellett: gond van rá, hogy valami kritikust oda
ne temessenek közéjük, a ki őket háborgathatná.

Egyszer láttam, mikor két híres költőt temettek el ebbe a hosszú sorba.
A dísz-sírhelyet, meg a dísz-emlékkövet a város ajándékozta a maga
költőinek, a kiket holtuk után meg szokott becsülni, hanem már az, hogy
a sírjaikra virágokat is ültessenek, nem a városi tanács gondja.

Így történt az, hogy az egyik költőnek a sírja virág nélkül maradt; azon
módon, a hogy felhantolták. Nem maradt senkije a földön, a ki szerette
volna. Ez afféle meséket irt, a miken a gyermekek mulatni szoktak, s a
miken a szegény emberek nagyokat nevetnek, a miket az öreg anyókák
szentül elhisznek, azt gondolják, igaz történet, az okos emberek pedig
azt mondják rájuk, hogy mesebeszéd, bolondság!

Hanem azért a gyerekeknek meg a szegény embereknek csak ő vala a
kedvenczük. Azért is maradt a sírja virágtalanul, mert a gyerekeknek nem
szabad hazulról elcsatangolni, a szegény embereknek meg más dolguk van,
mint hogy ők virágokat ápoljanak a temetőben.

Annál pompásabb virágágy termett a szomszéd sír tetején, a hol a másik
költő volt eltemetve. Ezt nagyon szerették, mert a szép asszonyokat
magasztalta, s a szép asszonyokkal együtt a czethalat, meg a
selyembogarat, mivelhogy a karcsuságukat a halcsont, a szépségüket pedig
a selyem teszi tökéletessé. Azért is, a ki csak szép asszonynak akarta
magát tartatni a nagy városban, az mind kiment a költő temetésére s
veresre sírta a szemeit.

Hét szép delnő pedig fogadást tett, hogy kedvencz költőjüknek a sírját
teleültetik nefelejtssel, fájvirággal és boglárkával, s naponkint, a
hogy a sor rájuk kerül, egy közülök kimegy a temetőbe, a közerővel
ültetett virágokat megöntözni: ezt nem bizzák a kertészlegényre.

Meg is tartották a fogadásukat tavasztól nyárig, pontosan és
lelkiismeretesen. A sok fájvirág felnőtt, olyan volt, mint egy ágasbogas
gyertyatartó, szép átlátszó üvegforma száraival, mindenféle színben
lángoló virágkelyheivel s ugyancsak hirdette a költő dicsőségét, a kit
az általa felmagasztalt szép asszonyok még holta után is szeretnek.

Ezalatt a másik sírnak a közepéből pedig kinőtt egy magányos bógáncs.
Nem ültette ezt oda senki. Ez úgy szokott felnőni a puszták közepén; ez
a feledékenység virága. Nem öntözte, nem ápolta senki, mégis kihajtotta
csipkés leveleit, előtolta nagy bozontos gombalakú virágát, a mi tüskés
pikkelyek közül piros bojtot fejleszt széjjel. Gyönyörű virág ez! Ha
olyan paraszt szokása nem volna, hogy csak az útszélen, meg az avaron
szeret tanyázni, rég a díszkertekben nevelnék üveg alatt.

A fájvirágok a szomszéd síron csúfolódva integettek a tüskés
szomszédhoz.

– Ej ha! De kitett magáért a pórköltő sírja! Milyen szép burjánt nevelt
fel a tiszteletére. Egészen ő hozzá méltó. Hogy tűri meg a kertész ezt a
dudvát a mi közelünkben! Tán egy szamárra vár, a ki lelegelje.

– Ne csúfolódjatok velem, üvegszárú szép virágok! felelt nekik a
bógáncs. Engem nem ültetett ide ember keze, engem nem öntöz más, mint az
ég harmatja. De én őrzöm az én jó barátomnak a porait magam jószántából,
a kivel értettük egymást. Ő az én dalnokom, én az ő virága. Mély föld
alól törtem elő, s lemegy a gyökerem egész az alvó poráig, még a vihar
se téphet ki innen!

Egyszer aztán, mikor nagyon meleg napok jöttek, azt mondá a hét öntöző
hölgy közül az egyik:

– Ejh, én bizony sajnálom ma befogatni a lovaimat, kifárasztani a
temetőig. Hisz ha egy nap nem kapnak is vizet a virágok, másnap majd
annál jobban esik nekik, ott van a barátném, a numero kettő, az majd
holnap megöntözi.

A numero kettős szép hölgy pedig azt gondolá magában:

– Ejh, ha én ebben a nagy melegben kimegyek a temetőbe, olyan fejfájást
kapok, hogy egész éjjel nem alszom tőle. Hisz holnap majd úgy is
megöntözi a numero három.

A numero hármas szép delnő pedig azt mondá magában:

– Ejh, de kár volna ma öntözni, mikor az ujságban az áll, hogy az időjós
nagy esőzést jövendölt. Hisz ott van még a másik hat barátném, meg a
mennyei felhők. Ha nem csurran, cseppen.

A fájvirágokat aztán nem öntözték meg sem a szép hölgyek, sem az égi
felhők, azok lelankadtak, elhervadtak, a sír szélére hajtották le
kókkadt virágkoronáikat; nefelejtsnek, boglárkának még a gyökere is
kiszáradt. A magányos bogáncs pedig embermagasra nőtt a rekkenő
aszályban, daczolva égető nappal és forró szelekkel; szétmeredő ágain
virított a koldusok rózsája teljes pompájában, a mikor én láttam. Tőle
hallottam ezt az egész történetet.

Lidi kisasszony nagy figyelemmel hallgatá a mesét, de még a Csicsonka is
mozdulatlan tudott maradni erre az időre.

A felolvasás alatt egészen átalakult a vézna emberke. Elfeledteté a
hunyorgó félszemét, a savószinű bajuszát, az esetlen alakját.

– De hisz ez igen szép volt! Mondá Lidi kisasszony.

– Van ilyen több is, mondá Makár, öntudatos arczragyogással.

– Miért nem adja ön ki?

– Kiadni? Hol?

– Valami hírlapban.

– Az Isten engem attól őrizzen meg! Hiszen ha «én» valamiféle poétai
terményt napfényre hoznék, úgy elvernének, mint a kétfenekű dobot. A
kritikusok azt mondanák: «hogy mer meséket irni egy diurnista?» – a
hivatalnokok meg azt mondanák: «hogy mer egy diurnista meséket irni?» s
innen is kidobnának, meg amonnan is.

– Hát csak úgy czél nélkül irogat ön?

– Oh nem, drága szép kisasszony. Elmondom igazán. De nagyon kérem, hogy
el ne mondja senkinek, mert ha kipattan a dolog, holt ember lesz
belőlem. Hát – a hivatalfőnököm ugyanabban a házban lakik, a hol én, ő
az első emeleten: én pedig a padlás-szobában. Annak van egy szép leánya.

– Ahá! Értem.

– Annak szoktam én ezeket az én meséimet elmondani, a mikor a kertbe
lejön – a dajkájával.

– A dajkájával? Hát hány esztendős a kisasszony?

– Úgy három és négy év között lehet. Hát az engem nagyon szeret. Ha
meglát, már messziről kiált elém: «mondjon szép mesét, Makár bácsi!» Hát
majd ha én nekem egyszer annyira felviszi Isten a dolgomat, hogy a
ranglajtorján felkapaszkodom a titkári állásig, akkor kiadhatom
egyszerre a két kötetre szaporodott költői elbeszéléseimet. Akkor már
nem csúfolnak ki érte. Akkorra a kis leányból is nagy leány lesz. Hát
aztán lehet még belőle valami. – Tizenöt esztendő mulva.

Ilyen emberek is vannak még a világon!




XXIV. FEJEZET.  «NECESSITAS» MESTER S EGYÉB TITKOK, A MIKET NEM SZABAD
TOVÁBB ADNI.

A felolvasás idejét azonban nem töltötték a leányok hivalkodással. A
holnapi nevezetes nap sok tennivalóval látta el őket. A Gagyuláné
virágos merino ruháját át kellett alakítani az «arany menyasszony»
termetéhez. Azt a Csicsonka szétfejtette, a Lidi ujraszabta, s aztán a
darabokat ismét a Csicsonkának kellett összevarrni. A Lidi ezalatt
maradék selymekből a főkötőt illesztette össze.

A Csicsonka kezében nagyon lassan ment az öltögetés. («Nem szokta
czigány a szántást!»)

– Ha nekem is adna Lidi kisasszony tűt, czérnát, meg gyűszűt, hát talán
én is tudnék segíteni a varrásban. Ajánlkozék Makár úr.

Lidi kisasszony nevetett rajta. Már csak a tréfa kedvéért is megtette,
hogy előadta Makár úrnak a kivánt varróeszközöket.

De hát nem lett azon mit nevetni. Makár úr olyan szabályszerüen tudta a
tüzögetést, öltögetést, agyonvarrást, sebes-öltést, mint a legeminensebb
szabólegény.

Lidi kisasszony nem titkolhatta el e fölötti csodálkozását.

– Hát már ezt ki tanította önnek?

– Hja! Derék majszterem van nekem! – Az több legénynyel dolgozik, mint a
Nagy-Kristófbeli nagy szabó. Majszter «Necessitas» nak hívják.

– Sohse hallottam a nevét! Hol van a műhelye?

– Ohó! Ezer műhelye van! Minden utczában van. Csakhogy persze nincs
czégére kiakasztva, mert nincs engedélye a várostól.

– Akkor az nagyon gazdag lehet.

– Nem gazdag az, mert ingyen dolgoztat.

– Hogy én azt nem ismerem.

– Dehogy nem ismeri a kisasszony! Hát mikor egyszer-egyszer kezdem már
magam is észrevenni, hogy a posztó kabátom nagyon kopott már, a
kollegáim nagyon csúfolnak miatta, akkor tanácsot tartok Necessitas
mesterrel. Azt mondja: «édes Szüköl Makár! Te tanultad a kétszer kettőt,
tudod, hogy kilenczet a semmiből nem lehet kivenni: kölcsönkérni pedig
veszedelmes dolog. Tudod mit. Ennek a te egyetlen salonkabátodnak csak a
külseje van megkopva, a belseje vadonnat új, ha megfordítanák, egészen
új kabát lenne belőle. Csakhogy az ilyen műtétért megint a szabó fog
igénybe venni feltalálhatatlan számú forintokat. Vedd a tollkésedet,
fejtsd szét a kabátot, aztán végy tűt, czérnát és varrd össze szépen
magad. Szüköl Makár megfogadja májszter Necessitas bölcs tanácsát, s így
teremt magának az ócska kabátból új kabátot, egy forint ára új bélés
hozzáadásával.

– Már most tudom, hogy ki az a «májszter Necessitas»? mondá Lidi
kisasszony, a min aztán mind a ketten nevettek.

És valóban nagyon jó segítség volt Lidi kisasszonyra nézve látogatójának
közreműködése. – Ejh! ha az divatba találna jönni, hogy a thea estélyre
meghivott gavalléroknak tűt, czérnát, varrni valót adnának a kezükbe a
bájos delnők, hogy ne unják magukat!

A kakukkos óra azonban már háromnegyedet huhukolt tíz felé, Lidi
kisasszony gyöngéden figyelmezteté a vendégét.

– Nem aggasztja önt a kapuzárás közeledése.

Tudta jól, hogy annak a kapunyitásért járó összeg sem áll a «dies
nefastus»-on rendelkezésére.

– Oh az engem nem aggaszt. Én a kapunyitásért nem fizetek.

– Ingyen teszi meg a házmerter?

– Ingyen nem. De viszonosság alapján.

– Miféle viszonosság lehet az?

– Hát a házmesternek van egy nyomorék fia, a ki nem járhat iskolába, én
azt tanítom irni, olvasni. Ezért aztán kapok viszonszolgálat fejében
szabad mosást, takarítást és kapunyitást. («Do, ut des, facio, ut
facias». «Adok, hogy adj, teszek, hogy tégy».)

Lidi kisasszony egészen helyeselte ezt a jogelvet. Ez képezi a
szegényeknek a gazdagságát, «teszek, hogy tégy».

– Hanem bátor vagyok tiszteletteljesen figyelmeztetni a kisasszonyokat,
hogy ezek felől az én mellékes működéseim felől ne méltóztassanak
senkinek beszélni, mert ha ezek kitudódnak, én a «hivatalos tekintélyt
lealacsonyító üzelmek» gyakorlásáért akkora hivatalos orrot kapok, hogy
pályázhatok az állatkerti elefánttal.

S azzal vigan folyt tovább a munka.

A mai est az egész «zöld paradicsomban» igen hosszúra nyúlt. Mindenkinek
adott valami foglalatosságot a holnapi nevezetes ünnepség, a Kaporék
lakodalma. A Gagyuláné sütötte a pereczet. A Ritka Panna kukoriczát
pattogatott. Zsuzsa asszony az Adám tisztáját vasalta. (Az öregnek korán
le kellett feküdni, mert a kabátját elvitték a szomszéd szabóhoz, hogy
új gallért varrjon rá, a csizmáját pedig a csizmadia komához, a ki
azokra új talpat fog öntetni. Reggelre minden meglesz.

Éjfél felé a Zsigáék is hazakerültek, azok aztán odalenn a pinczében
elpróbálták az új népszerű nótát: «Hallod-e te, kőrösi kis lány, kőrösi
kis lány! kőrösi kis lány!»

A mint ezt a nótát meghallotta a Ritka Panna, mindjárt utána kezdte
dalolni, az elragadt a Gagyulánéra, az ilyen fülbemászó nótáknak ördöge
van, még Zsuzsa néne is el hagyta magát általa csábítani, a mi aztán a
Csicsonkának teljes jogot adott, hogy ő is hozzá kezdjen a danoláshoz,
maga után rántva Makár urat, ki szörnyű hamis hangon, de becsületes
jóakarattal kisérte a dallost, míg elvégre maga a Lidi kisasszony is
belevegyült, szelid pianó zengésű hangjával, s úgy énekelte az egész
zöld paradicsom, hogy «Jaj, jaj, jaj! Jaj az átkozott! Úgy szeretett,
majd megevett, mégis elhagyott!»

Fogadni lehet rá, hogy a távollevő Frányó és két tuczat kebelbarátja
szintén ugyanezt a nótát harsogtatták végig az utczán, míg egy jóltevő
konstábler valamennyit be nem kisérte az áldott dutyiba, a hol olyan jól
lehet aludni – és ingyen.




XXV. FEJEZET.  NAGYSZERŰ ELŐKÉSZÜLETEK.

Elérkezett a nagy nap reggele. A mosókonyha egészen át lett alakítva.
Teknőt, vaskatlant, szapulót felhordtak a padlásra, a Kaporék asztalához
hozzátoldották a Gagyuláné asztalát, s leterítették szép veres
abroszszal.

Annyi mindenféle lett már összehordva, hogy a két asszony, a Gagyuláné
meg a Panna alig győzte elhelyezni.

A Zsuzsi ez alatt a Lidi kisasszony kamrájában volt, azt ott
öltöztették.

– No lelkem, minden rendben van, mondá Gagyuláné. Többet is adott az
Isten, mint a mennyire számítottunk. Itt a nagy tál tormás kolbász a
konstábler hentesétől, a zsidóasszony egy egész sült ludat küldött,
pedig szegény részt sem vehet a lagzinkban. A kávébáberli küldött egy
kuglófot, meg egy kanna kávét. Pompás kuglóf! Mandulával, mazsolával
sütve. A szatócs átellenből megemberelt bennünket borral, meg likörrel.
– Most látjuk csak, hogy mennyire szerette a jó Kaporékat minden ember,
a ki csak ismerte.

– Hát a perecz hol van? kérdé Panna.

– Azt majd csak akkor öntjük meg, a mikor az esküvőről visszajövünk.
Addig eláznék.

– No meeg een is hoztam valami csemegeet.

Azzal egy kosár almát leplezett le.

– No még alma is lesz! Milyen szép piros törökbálint! Azt ide rakjuk egy
tányérra, hogy jól lássék.

A két czigánygyerek e közben hordta össze a székeket, innen-onnan a
szomszédból, s rakta az asztal mellé. A hány szék annyiféle alakú volt.

– Mi nincsen még?

– Poharak nincsenek még.

Erre a szóra nyitott be a Frányó, a hátán egy kosár, tele mindenféle
szinű poharakkal.

– Micsoda? Nincs klázli? Hát e kutya?

Azzal kirakta az asztalra az üvegművészet remekeit. Volt olyan, a
melyikre rózsák, tulipánok, más pedig, melyre nemzeti czimer volt
festve.

– Ez a menyasszonykának. Ez a vőlegénykének. – De össze nem kell törni,
mert üveges visszakapja magának.

Erre a Lidi kisasszony jött elő a benyilóból.

– No! felöltöztettem a menyasszonyt. Olyan, mintha skatulyából vették
volna ki. Húsz esztendővel fiatalabbnak látszik. Senki sem mondaná, hogy
nem igazi «helyre» menyecske.

Panna kiváncsi volt rá.

– Haat meer nem jön elee? Hadd laatnók.

– Addig nem illik neki kijönni, a míg a násznagyok itt nincsenek. Aztán
még a vőlegény sem került elő.

Gagyulánénak éles hallása volt, neszelte már az öreg lépéseit.

– Csak emlegetni kell, az is mindjárt itt terem.

Ő volt az, a ki belépett a konyhaajtón – senki más. De pedig alig
lehetett ráismerni. Az arcza simára borotválva, a bajusza kikenve, a
haja megnyírva, oldalra fésülve, a kabátján új bársony gallér, a
zsebéből ezüstcsillámú óraláncz fityegett elő, még a csizmája is ki volt
fényesitve.

– Utczu lelke! kiálta fel Panna. Adaam baatyó! De ki van csípvel. Az
ember majmaj raa se ismeer.

A öreg pironkodva mosolygott, a két keze szétállt, mintha félne magához
hozzáérni.

– Az bizony! Egészen kiforgattak magamból. A borbély szomszéd úgy
megnyírt, úgy megborotvált, hogy nem is merek a fejemhez nyúlni. A szabó
szomszéd új gallért varrt a kabátomra bársonyból. A csizmadia komám meg
új talpat ütött a csizmámra, ki is fényesítette. Meg utoljára az Iczig,
a zsidóasszony fia is rámerőtetett egy óralánczot. Órájának kell lenni
minden vasutinak, hát hogy láncza is legyen. Most úgy nézek ki, mint egy
sáfár.

– Még a bajusza is ki van pederedve, mondá Panna.

– Csakhogy az egyik ága csurgóra áll.

– De annál hegyesebb a másik.

– Az dukál vőleginynek! bizonyozott Frányó. Én is kipödrök bájuszomat,
magam lakodalmakor – majd ha lesz.

– Micsoda? Frányó! Kötődék Panna. Mátka vagy bajusz?

– Hum! Matkat könnyű kapni, de bajuszt nehiz!

Ezenben a klarinétos is előjött a pinczelakásból, a gyerekeket dorgálva.

– Hát tinektek, rajkók, hol a hegedűtök? Ma az Ádám bácsinak, meg a
Zsuzsa néninek hegedültök.

A két gyerek sietett a zeneszereit előkeresni az ágy alól. Ott legjobb
helyen vannak.

– Hadd látom, jól van-e stimmolva? Hát te bibast, csak három hur van a
hegedűdön?

– Mert a negyedik leszakadt, menté magát Ferke.

– Hát mért nem mondod?

– Minden nap mondom a dádénak, mindennap azt mondja a dádé, hogy majd
vesz rá hurt, de nem cselekszi.

– Mert mindig akkor kérsz, a mikor nincs.

– Hát akkor kérjek, a mikor «volt?»

– No hát had hallom, hogy huzzátok el azt a szép komáromi nótát.

A két gyerek fogta az álla alá a hegedűjét s neki ereszté a vonót.

A komáromi nótának a szövegét is szokták énekelni a zenészek.

  «Jaj de sakad ezs a húr!
  Majd meg fizset ezs azs úr!
  Azs úr Isten éltesse
  Azs új házsastársakat!»

– Jaj de jól tudják az ártatlanok! Nagyon jól van! Ezekből lesznek a
csodagyerekek.

Azzal gyöngéden belemarkolt a Miska bozontos göndör hajába.

– Ha meghalok, te rád hagyom Budapest városát!

– Hát nekem mi marad? ingerkedék a Ferke.

Azt pedig pofonlegyinté az apja.

– Ne osztozz! Neked hagyom egész Európát.

– Hát annak a kicsinek odalenn? Szorgoskodék a Miska.

– Arra ne legyen gondod! Az zseni! Annak hagyom az egész nagyvilágot.

Közbejött a Csicsonka, a ki az anyja fehér ruhájába volt öltözve. Egy
kicsit schleppelt utána, de most épen ez a divat. Három virágcsokrot
hozott, a mikért a virágágyainak minden diszét kifosztotta.

– Itt vannak a bukétok.

– Jól van, kis leányom, mondá Lidi, a menyasszonynak valót vidd be
Zsuzsa néninek, a nyoszolyókét hadd künn. Az egyik nyoszolyólány te
fogsz lenni.

– Hüh de sokra vittem.

Azzal betánczolt a Lidi hálókamrájába.

– No hát Ádám apó, szólt Gagyuláné, egy kis elismerést provokálva. Meg
van-e elégedve a lakodalmas asztallal? Nem jól felterítettünk?

Az öreg csak a fejét lógatta s az orra hegyét nyomogatta a mutató
ujjával.

– Én még mindig nem hiszem, hogy mi költjük el ezt a vendégséget.

– Hát mi a tatár?

– Hát – elgázolja a lokomotiv. Mikor hozzá akarunk ülni, egyszer csak
jön: «rum-rum-rum», hamis vágányra került s mindnyájunkat össze tör-zuz.

– Isten őrizz minket attól!

Megelőző kopogtatás után nyilt az ajtó, jött az egyik násznagy, a
konstábler. Valami táska volt nála, a mit úgy tartott a kezében, mintha
szeretne tőle elszökni.

– Adjon Isten, a mi nincsen. Szólt a beköszöntése.

A mire Panna, magyar szokás szerint, azt felelte, hogy:

– Vegye el, a mi van.

(Értik ez üdvözletváltás alatt: elébb a jót, aztán meg a rosszat.)

– Hát csak magában jött? szólítá meg Lidi kisasszony. Hát a másik
násznagy hol van?

– Nem vagyok én őrző pásztora a diurnistának, mondá boszusan a
konstábler. Az bizonyosan a dispensatió után szaladgál.

– Bár csak el ne késnék vele.

– Nem kell az félteni. A diurnista olyan pontos, mint a harmadnapos
hideglelés. Ha kieszközölte az irodafőnöknél az indokolt szabadságot,
perczre itt lesz.

– Hát abban a táskában mit hozott?

– Ugyan ne kérdezze Lidi kisasszony. Hisz e miatt késtem magam is
ennyit. De majd megesz a méreg. Már megint esett rajtam egy «stikk».

– No mondja meg, ki bántotta?

– Hát hol bántanának engemet másutt, mint a hivatalban. Tegnapelőtt
említettem úgy-e, hogy egy képviselő úr az országházban szörnyen
befütötte a poklot a fővárosi rendőrség alá, a mért jobban nem vigyáz az
általánosan elterjedt erkölcstelenségre. Ez a legszigorúbb rendszabályok
alkalmazását vonta maga után. Az alkapitány úr odahivatott engem
magához, s így szólt hozzám: «hallja maga Paczal János, maga a
legszemesebb valamennyi között, maga ország-világlátott ember, a ki meg
tudja külömböztetni a babot a borsótól, hát most azt vetik a szemünkre a
honatyák, hogy a rendőrség nem ügyel arra, hogy az erkölcstelenség a
szükségelt fokon felül el ne terjedjen a fővárosban. Ennek az
előmozdítására szolgálnak leginkább mindenféle figurák, a mik félig,
vagy sehogy sem felöltözve láthatók a boltok kirakataiban. Ezeknek a
nézegetése csábítja a nemes fiatalságot a gonosz útra, s az okozza, hogy
az ifjak elidegenednek a szent házas élet áldásaitól. Hát már most járja
végig a várost Paczal János és a hol ilyen szeméremsértő módon
leleplezett alakokat talál, azokat rögtön kobozza el. Hiszen csak tudja,
hogy miről van szó? – «Én ne tudnám?» – Rögtön neki indultam. Estig tele
szedtem ezt a nagy tarisznyát, a hol csak egy boltban találtam kirakva,
mind begyürtem, s vittem nagy diadallal az alkapitány úrhoz.

Lidi kisasszony azt kérdé tétovázva:

– Itt maradhatok én?

– De jó lesz, ha egy kissé félrefordul. – Hát a mint a táskát kinyitom
az alkapitány úr előtt s az belenéz, előbb akkorát kaczag, hogy majd a
fején esett ki, azután meg a mestergerendáig ugrik fel dühében s azt
mondja: «Oh maga háromemeletes…!» De csak háromemeletesnek ne mondott
volna. «Mi a fittyengő frányát szedett maga itten össze! Most rögtön
hordja vissza, a kiktől elkobozta.» Pedig hát én csak jól értettem.
Vissza kellett hordanom szégyenszemre a boltosoknak a figuráikat, de
egynek nem akadt gazdája, az azalatt megbukott, elszökött. Annak a
figurája itt maradt.

Azzal a táskából kihúzta a János a botrányos öltözetlen alakot.

Hát arra minden ember elkezdett nevetni, a ki csak meglátta. Csak a Lidi
kisasszony nem nevetett, a ki nem nézett oda.

– János bácsi. Hisz ez egy gyerekjátékbaba! Mondá Panna.

De egészen meztelen! kiálta János, nem engedve az igazságából.

Erre aztán a Lidi kisasszony is elkezdett mosolyogni, s szelid hangon
mondá:

– De édes konstábler úr. Ez egy igen ártatlan portéka, a mivel a kis
leányok játszanak.

– Elhiszem, de azért mégis ez az, a minek a látása a fiatal embereket a
házasságtól visszariasztja.

A rengeteg nagy hahotára kiszaladt a Csicsonka a hálókamrából. Csak ő
nem tudta, hogy min nevetnek, s nagy szemet-szájat tátott, a mint a
konstáblert ott látta a középen állni, a markában egy nyakánál
szorongatott nagy gyerekbábot emelgetve. – A többi meg mind nevetett.

A János aztán jónak látta alászállni a hivatalos méltóságból s a
Csicsonkának kinálta a babát.

– No nesze! Ezt neked hoztam.

A Csicsonka mélyen megsértődött ez ajándékhozatal által.

– Kell is nekem! duzzogá hátat fordítva.

– No lám! Ez is elriad tőle. – Hátha nem ez az, a mit össze kell
gyűjteni, akkor én nem tudom, hogy mi az, a mi a fiatalság erkölcseit
megrontja.

Azzal visszadugta a veszedelmes figurát a táskájába.

Lidi kisasszony halk hangon mondá a konstáblernek.

– Önben, úgy látszik, hogy erős satyricus hajlamok vannak.

A konstábler nem felelt rá semmit, csak a bajusza hegyét pödörgeté és
mosolygott. Hát valaki még is kitalálta, hogy ebben a tévedésben több
lesz a malitiosusság, mint a simplexség.

A Csicsonka szeretett volna már más thémáról beszélni.

– Huj, de czifrára fel van öltöztetve a Zsuzsa néni! Még rezgők is
vannak a főkötőjén.

– Úgy illik az egy menyasszonynak, mondá Lidi kisasszony.

– Hát mondja, Lidi néni, miért lett a Zsuzsa néni most egyszerre
menyasszony?

– Azért, mert most épen ötven esztendeje annak, hogy az urával
egybekelt, s most az aranymenyegzőjüket tartják meg.

– Hát miért kell a menyasszonynak, meg a vőlegénynek most a templomba
menni?

– Azért, hogy a pap rájuk adja az áldást.

– S miért kell nekik a pap áldása?

– Azért, mert azt az Isten úgy rendelte.

– Hát ha az Isten úgy rendelte, akkor a pap maga mért nem házasodik meg?

– Azért, mert hogy ha magának tartaná az áldást, akkor másnak nem
adhatná.

– Hát mondja csak Lidi néni, ha a pap összeesketi a menyasszonyt a
vőlegénynyel, mért nem esketi össze mindjárt a nyoszolyót is a
násznagygyal?

– Jaj, milyeneket tudnak ezek a gyerekek kérdezni! Eredj csak Csicsonka
az ablakhoz: nézz ki rajta, nem jön-e még a concipista úr?

– Hanem azért fél füllel ide hallgatok, hogy mit felel a Lidi néni az én
kérdésemre a János bácsinak?

A Lidi kisasszony azonban nem felelt erre a kérdésre senkinek, hanem azt
mondá, hogy:

– Megyek már a menyasszonyért; ki lehet már neki jönni.

A Csicsonka kinézett az ablakból az utczára.

– Jaj de sok ember van az utczán! Azok bizonyosan a lakodalmas menetet
várják.

Az Ádám bátyó azonban nagyon fitymálva mondá, az ablakból kinézve:

– Nem tetszik nekem ez a társaság. Nagyon sok konfiskált pofát látok
közötte.

A Lidi kisasszony kivezette kézenfogva az arany menyasszonyt, diszes
nászöltözetében. Kömény Zsuzsa, minden hatvannégy esztendeje mellett,
derék, jól megtermett alak volt: az arcza is abból a fajtából való, a mi
idő jártával megkeményül, de nem ránczosodik: folytonos munkától
egészséges piros szinnel. Aztán minden fogának birtokában volt még, mert
soha forró ételt nem evett, s czukorral nem élt. Annálfogva a szája nem
esett össze.

– Pompásan néz ki.

– Na moj dusu! Kaczki menyecske! kiálták duóban Panna és Frányó.

Ádám bátya pedig nagy bűnbánattal járult eléje, megfogva a keztyüit
repedésig feszítő kezét:

– Látod, látod, mire jutottunk?

Zsuzsa néne mosolygó bánattal mondá rá:

– Hittük volna-e, hogy ezt valaha megérjük?

– Látod, milyen jó az Isten! Még a rosszat is jóra fordítja. Ha engem el
nem küldenek, a vasúttól, sohasem jutottunk volna el idáig, hogy a
lakodalmunkat megérjük. Minket igazán a nagy szerencsétlenség kergetett
bele a boldogságunkba.

– Csak már átestünk volna ezen a mai napon.

Közbelépett a Gagyuláné.

– No hát, édes szomszédasszony! Nem megmondtam, hogy kitartjuk mi
magunk, szegény ördögök a kegyetek lakodalmát. Nézzen ide erre az
asztalra, van-e ennél külömb trakta egy herczeg lakodalmánál?

– Herczege válogatja, mondá rá Ádám bátya.

– Az esik legjobban, szólt Zsuzsa néne, hogy a kik ezt összehordták,
mind igaz szeretetből adták: senki sem tartozott vele. Nekünk nincs
atyánkfia. A ki mellettünk van, mind magunkforma szegény ember.

– Bizony, ha a szegeeny emberek mind összetartanaanak, az volna a
hatalmas atyafiság! Véleményezé Panna asszony.

Ebbe aztán a Frányó is beleszólt.

– No de ma vigan is leszunk. Nekem mar ugy viszket sarkam. Alig varok,
hogy csardast tanczolhasak menyasszonyal.

– Oh te bohó Frányó, pironkodék Zsuzsa néne: azt a csúfot csak nem
akarod rajtam elkövetni?

– Mi a? Hat magammal csak nem tanczolhatok podzabuczkit? Vagyom én
vőfily. Vőfily tanczolja mindig elsőt menyasszonyal.

Panna sem akart a dévánkodásban hátramaradni.

– De een is megforgatom vőlegeeny uramat! Legalább ha meeg egyszer
elkámficsorodik, legyen rá heles oka, hogy a palotai menyecske forgatta
meg.

– Ez mind igen helyes beszéd, jegyzé meg a konstábler, de csak az a
diurnista uraság jönne már a dispensatióval.

– Jaj! Most jut eszembe! szólalt meg a Gagyuláné. Azt mondta ám a
tekintetes úr, hogy ha esős idő talál lenni, ő majd rábeszél szép
szerével egy omnibuszost, hogy jőjjön ide s szállítsa el a templomig,
meg vissza az egész násznépet.

– No akkoó haat bizonyosan az omnibuszeer jár, mondá Panna. Akkor
kocsival fog ide jönni.

Lidi kisasszony szorgalmazá Csicsonkát.

– Kis leány! Nem látsz valamerről egy omnibuszt közeledni?

– De bizony látok! Egyenesen erre az oldalra tart.

– Akkor ő jön! vezényelt János. Ennek már egy hatalmas vivátot
kiáltsunk. Álljunk glédába, népek!

S azzal kellő sorban felállítá a társaságot: a két ajtó között. Elől
Ádám a Zsuzsával, utána János a Lidi kisasszonynyal, majd a Panna
Frányóval, végül a Gagyuláné a klarinétossal meg a két rajkóval.

Zsiga előre a szájába illeszté a klarinettáját.

– Aztán mikor belép, tust húzunk, rajkók! Tudjátok? Azt, hogy trattara
rittiri pimpillimpim!

Hát egyszer csak az őrt álló Csicsonka leugrik az ablakból s előre
szalad nagy ijedten:

– Jaj! Nem omnibusz volt az, a mi megállt a ház előtt, hanem egy
butorszállító szekér: aztán nem a diurnista úr száll le róla, hanem
Tarafás uram, a házi úr!

«Tarafás uram!»

Erre a varázs szóra az egész hadsor felbomlott menten.

– A házi úr! uram segíts! kiáltá Gagyuláné hátra futva.

– Nyakunkon a veszedelem, sipított a Ritka Panna s szaladt a benyilónak.

– Kánápé! kiáltá Zsiga a gyerekeire! Eldugjátok azt a hegedűt! Aztán
«irgundum gule!» szaladjatok! Iszkiri! A hol lyukat láttok, oda
bebujjatok. Meg ne szuszszanjátok. Ha kérdik, hogy hivnak? Más nevet
mondjatok.

Maga is megvonult a tűzhely szurdikjában.

Az Ádám, a Zsuzsa, a Lidi, meg a János helyükön maradtak.

A Frányó pedig nagy büszkén lépegetett előre-hátra.

– Mit nekem hausherr? Én minden nap megfizetek halaspinzt nekinek, ő
mondja nekem: «karsamadiner!» in mondok neki: «szervusz!»




XXVI. FEJEZET.  TARAFÁS BAZILIUS URAM.

Köztudomású nemzetgazdászati adat, hogy a fővárosokban nem a
háromemeletes bérpaloták jövedelmeznek legjobban, a mikben a «legfelsőbb
tízezer» lakik, hanem a földszinti házak, a miket a legalsó tízezerek
foglalnak el.

«Necessitas» mester sok legénynyel dolgozik.

Tarafás uramnak két háza van a külvárosban, s azok legalább is hoznak
annyi évi jövedelmet, mint a mennyiért nyilvános árverésen elkeltek:
vagy a mennyibe az építésük került. Mivel hogy vannak ócska «új» házak
is. Ez mindjárt nem lesz paradoxon, ha a körülményeket felderítjük.

A belvárosban, vagy az Andrássy-uton, vagy az Erzsébet-körúton új
palotát akarnak emelni. A telek helyén van egy régi épület: azt le kell
hordani. A ki a szétbontásra, elhordásra vállalkozik: az kapja az ócska
épületanyagot ingyen. Abból Tarafás uram építtet a külvárosban új házat.
Minden ablakráma, minden ajtó, minden salugáder, a mi újra bemázolva ott
pompázik a trottoir nélküli utczákban, valaha boldogabb napokat látott
az aszfaltozott és megkeramitozott boulevardok során. Így conserválja az
ember a hazai régiségeket. A saját maga lakta háza Tarafás uramnak négy
külömböző városnegyed emlékeiből van összeállítva: valóságos
monumentális zsibvásár.

Tarafás uram nem tartozik a bevett fogalom szerinti zsugoriak
osztályába, a kik sovány termetükkel, kopott ruhájukkal a gazdag
éhenhalást képviselik. Ő azt a tökéletesített elvet vallja, hogy
mindenki iránt fösvénynek kell lenni, de saját maga iránt bőkezűnek.
Nincs az a vakmerő drámairó, a ki ilyen Harpagont merne szinpadra hozni,
ezzel a gömbölyű termettel, ezzel a kihízott ábrázattal, keményen kifent
fekete bajuszszal és eresznek induló szemöldökkel; begombolva
vadmacska-prémes bundafelöltőbe, agancsfogantyus nádpálczával a kezében.
Aztán a hangjával sem szokott takarékoskodni. Azt is bőven kiadja,
kaphat belőle mindenki.

– Áh, áh! kiálta, a mint a Kaporék konyhájába belépett, a nádpálczájával
tárva ki maga előtt az ajtót. Ez nagyszerű! Mi van itten? Bankett?
Czéh-lakzi? Képviselőválasztás? Házbért nem fizetnek, hanem
vendégeskednek. Kuglófok! Pecsenyék! Boros battériák! Egész kazal tormás
virsli! Pogácsa! Minden! Még kávé is van. Hisz itt herczegek laknak!
Herczegek, a kik henczegnek. Épen jókor jöttem! Aztán micsoda pompás
uraságok! Nem ismerek rátok! Te vagy az a szegény mosóné, a kinek a két
keze kisebesedik a mosástól, ezekben a fehér keztyükben! Kend meg az a
kicsapott vasúti, a kinek nincs több «egy» kabátjánál. Hanem annak
bársony a gallérja s még óraláncz fityeg a zsebéből. Nagyszerű ez!
Merinó ruha! Majd elrepül a sok pántlikától, fodortól! Pomádét, azt kent
mindenik a hajára, hanem hogy tegnap volt Szentgyörgy napja, azt senki
sem kente a füle mögé. Majd ujra öltöztetlek én benneteket mindjárt.
Mindent lefoglalok.

A fenyegetésnek még nagyobb nyomatékot adott Tarafás uram pudlija,
fürtös fülü fejét a gazdája lábszárai között kidugva, s élénk duettet
folytatva a Vigyázzal, a ki szerencséjére meg volt kötve az ágy lábához.

Zsuzsa szelid alázattal igyekezett megengesztelni a haragos uraságot.

– Édes nagyságos úr, hiszen megfizetünk mindent becsülettel. De hát
nekünk is tartoznak mások. Hiszen tetszik tudni, hogy mindenkor volt
készségünk a fizetésre.

– Én nem tudok semmit. A «volt»-ra nem ád a zsidó semmit. Van pénzetek,
vagy nincs? Ha van, fizessetek; ha nincs, ne vendégeskedjetek. Úgy-e:
palotában szerettek lakni? de fizetni nem szerettek! Úgy-e: ha beesik az
eső a padlásról a szobátokba, akkor szaladtok a házi úrhoz; de ha arany
esnék be a padláson keresztül, akkor nem szólnátok róla? Azt
gondoljátok, a házi úr lopta a házát? Nekem kell fizetnem államadót,
községi adót, házbérkrajczárt, keresetadót, pótlékadót, csatornaadót,
lámpásadót, trottoiradót, vízvezetékadót, kéményseprőadót, szemétadót,
közmunkaadót, boltadót, kutyaadót! Nekem kell télen havat kihordatnom,
jeget trottoiron felvágatnom, ha valaki elesik a jégen a házam előtt, öt
forintot fizetnem! Nyáron trottoirt öntöztetnem. Nekem kell, házat
biztosítanom, vakoltatnom, meszeltetnem, zsindelyeztetnem,
fertőzteleníttetnem; ha záporeső megtölti a pinczét, kiszivattyuztatnom!
Nekem kell katonát elszállásoltatnom: adóivet kitöltenem: vizes kádat,
csebreket, lajtorját tüzi veszedelemhez készen tartanom. Nekem kell ha
egy falam kidűl, az ujraépítésért a közmunkatanácshoz bélyeges
beadványban folyamodnom. Azt gondoljátok, hogy az nekem mind mulatság?

Valóban belefáradt az érdemes úr az expectoratióba, mely a házi úrnak
nevezett martyrok sorsát oly élethűen tárta elé. Mikor már nem tudott
többet, akkor Ádám apó vette fel a szót.

– Édes nagyságos úr! Elismerjük mi, hogy jogos az a kivánsága, hogy a ki
födél alatt lakik, fizessen meg a maga nyugodalmáért a hajlék
gazdájának. Meg is fogunk fizetni. De hát most épen a legnagyobb
szükségben vagyunk. Én hivatalomat vesztettem, nem a magam hibájából,
hanem mások által okozott szerencsétlenségek miatt. Fizetésem elmaradt,
a miből máskor a házbért biztosan kifizettem. A feleségem, bár egész
héten reggeltől éjfélig dolgozott, még sem tudott pénzt kapni az
uraságoktól. Mihelyt megkapja, azonnal fizetni fog. Legyen nagyságos úr
egy kis várakozással. Gondolja meg, hogy ha az Úr Isten is türelmetlen
volna, s meg akarná velünk fizettetni a bűneink zsoldját: egyikünk sem
maradna élve a világon.

Tarafás uram szélmalmot csinált az öt ujja között a nádpálczájával.

– Másról beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik. Nem kell nekem nagybőjti
prédikáczió! Ha nekem prédikáczió kell, megyek a páter Klinkowströmöt
hallgatni. Nekem pénz kell! Azt mondja kend, hogy nincsen pénzük. Hát ez
a nagy traktamentum!

– Ezt mind jószivű emberek adták össze. Épen úgy a ruhaféléket is, a
miket rajtunk lát a nagyságos úr: a mikor megtudták, hogy ma
egybekelésünk napja van.

Tarafás uramnak megállt a szélmalom a kezében.

– Mi az? Kend házasodik? Vén bolond létére?

– Igen is. Megyek egybekelni az én jó öreg élettársammal, a kivel már
ötven esztendőt töltöttünk együtt, búban és szeretetben.

– Mit? kiálta Tarafás uram, hátratéve mind a két kezét a bottal együtt.
Kendtek nem voltak törvényes házastársak? Ha ezt tudtam volna, régen
kitettem volna a szűrét kendteknek a házamból. Micsoda szégyen ez a
«zöld paradicsomra»!

– Hát hiszen épen azt a szégyenfoltot akarjuk most letörölni, azért
rendeztük ezt a mai menyegzői ünnepséget.

– Hát én nem bánom, rendezzenek kendtek, a mit akarnak, de én a házamból
kidobom kendteket. A retyemutyáikat lefoglalom. Itt van a butorszállító
szekér. A traktájukat is elviszem. A czifra ruháikat is levettetem. A ki
nem tud fizetni, ne járjon selyemben, bársonyban: ne hordjon óralánczot,
meg gyűrűt az ujján.

– Selyemruha, óraláncz, jegygyűrű mind Isten nevében lett nekünk
ajándékozva irgalmas emberektől. Elismerem, hogy az úrnak…

– … Az «úr»-nak?

– A nagyságos úrnak joga van ezekhez; mert most már ez mind a mienk. Át
is fogjuk adni. A mint visszajövünk a szentegyházból, lerakjuk a
tisztességes ruhát, felveszszük a kopottat: én még ezt a velem együtt
élő órácskámat is itt hagyom, a ki annyi éjszakát virrasztott át velem.
Még a lakomához terített asztalt is itt hagyjuk. Üljön mellé maga a
nagyságos úr és lakjék jól. De elébb elmegyünk a templomba, így, a hogy
vagyunk és állunk: Isten engem úgy segéljen.

– Kendből most a pálinka beszél.

– Nagyságos uram! Én olyankor, a midőn az Isten házába készülök, nem
iszom pálinkát. A mi belőlem beszél, a mi ez órában megerősít: az az én
kötelességem. Hetven éves vagyok; mindig kötelességet tanultam. Voltam
katona, voltam vasúti szolga: hozzászoktam a kemény regulához. De most
csak egy regula van előttem: csak egy kötelesség. Ennek az én hűséges
társamnak megadni a becsületét, a mit ötven éves hű szeretetével tőlem
megérdemelt. Ezt a kötelességemet teljesíteni fogom: s nincs az a földi
hatalom, a ki engemet ebben megakadályozzon!

Az öreg szolgaember valódi hős alakká domborodott ki, mikor ezt mondta.
Zsuzsa asszony elbámulva rebegé:

– Ilyennek még nem láttam az Ádámot soha.

Tarafás uram valami cholerikus nevetést döczögtetett ki a kövér
tokájából erre a mondásra.

– Nincs az a földi hatalom? Talán még a muszka császár sem? No hát én
majd megmutatom kendnek, hogy van olyan földi hatalom, még pedig a
legeslegkisebbik hatalom a földön, a mely kendet ránczba fogja szedni.
Itt van nálam a lefoglalási rendelet a nemfizető lakók ellen. Konstábler
úr! Tessék! Fogja a rendeletet és hajtsa végre, a mi abban parancsolva
van.

No megijedt erre Paczal János.

– Micsoda? Hogy én hajtsam végre az elkobzást a Kaporékon?

Tarafás uram balanczirozó rudnak fogta a két kezébe a gólyafejes botját.

– Hát micsoda csoda van ebben? Soh’ sem volt még a konstábler úrnak
ilyen kellemes megbízatása?

– Volt rá eset elégszer, hogy assistálnom kellett erőszakos ellenállás
miatt a lefoglalásnál. De már most épen én vagyok a Kapor Ádámék
násznagya.

– Hát bánom is én, hogy micsoda hivatala van még az úrnak a
konstáblerségen kívül.

– De hát hozzon az úr más konstáblert. Ott áll egy a templom előtt.
Miért akarja, hogy épen én legyek annak a rendeletnek a végrehajtója?

– Expresse az urat választottam ki erre! Mivelhogy az én házamnál van a
szállása s kéznél található.

– No most meg vagyok lőve! dörmögé szomorúan Paczal János.

Lidi kisasszony odalépett hozzá:

– Csak nem fogja ön ezt a rendeletet végrehajtani?

– Mit tehetek? Nekem ez az egyenruha parancsol.

– Hát én inkább ledobnám azt az egyenruhát s mennék zsákot hordani, mint
hogy én akárminő rendeletre elinduljak a koldusokról letépni a rongyot:
olyan koldusokról, a kik jó barátaim.

A konstábler nagyot gondolkodott e szóra, aztán azt mondá Tarafás
uramnak:

– Uram! Engedjen nekem tíz percznyi időt a meggondolásra.

– Tessék! Igazítsuk össze az óráinkat. Az enyimnek a kis mutatója a
hetesen áll. Mikor a kilenczesre ér: itt leszek.

Azzal a kabátja zsebébe csúsztatta a rendeletet.

– Addig körülnézem a szállásokat: miféle károkat tettek a lakók bennük?
hogy azalatt ebből a szobából semmi el ne tünjön, senki el ne távozzék:
azért ön fog felelni, konstábler úr.

– Felelek érte, mondá Paczal János s azzal föltette a kalapját.

A Ferke czigánygyerek azonban e szóváltás alatt szépen kihúzta Tarafás
uramnak a zsebéből azt a veszedelmes irkafirkát.

Tarafás uram a pinczegádor felé indult.

– Jájh! Sápitozék a klarinétos. A mi szállásunkon kezdi. Ha meglátja,
hogy papirossal van beragasztva az ablak, s téglából van a vaskályhának
az egyik lába!

A Frányó odasettenkedett a konstáblerhez, egy-egy kés volt mindenik
kezében.

– Konstábler úr! Mit kapok én, ha ezt a bicsakot ennek a hausherrnek az
oldalbordájába furom! Nem ezt a nagyobbikat: hanem csak ezt a
kisebbiket.

– Három esztendei fegyház.

– Az nekem sok. Hát ha kimegyek a fáskamrába, meggyujtom a szalmát:
csinálok egy kis friss tüzecskét, hogy hausherr elszaladjon.

– Négy esztendei fegyház.

– Az nekem még sokabb.

– De ne tégy én előttem ilyen merényletekre czélzó nyilatkozatokat;
akkor nekem kötelességem téged letartóztatni, megvasalni és bekisérni.

Frányó átlátta, hogy ennek fele se tréfa.

– Hiszen nem akarom én ezt megtenni, csak úgy kérdeztem, hogy nem
volna-e jó?

Azzal visszavonult.

Ez alatt azonban a klarinétos odalopózott a pinczelakás bejáratához, s
annak az ajtaját betéve, lezárta azt és lehúzta a kulcsot, azzal
odabiczegett a konstáblerhez: ravasz vigyorgással mutogatva a kulcsot.

– Rázártam az amáró báró-ra[2] a pinczeajtót. Most nem tud kijönni. Az
alatt a nemes kompánia odább állhat.

De a János nem volt fogékony e tréfára most.

– Eredj vissza! parancsolá szigorral a klárinétosnak. És nyisd fel az
ajtót rögtön. Még most rendőr vagyok!

A Zsigának szégyenszemre megint fel kelle nyitni a pínczeajtót.

Pedig milyen jó tréfa lett volna: egy fél napra bezárni a Tarafás uramat
a pinczébe; s az alatt elvégezni az esküvőt, elkölteni a lakomát; s nagy
áldomásokat inni a házi úr egészségére; a míg az a gólyás sinkójával
dörömböz a pinczeajtón.

Az apja helyett most a fia lopakodott oda a Jánoshoz.

– Nini János bácsi, kiloptam a házi úr zsebéből azt a kutyakaparta
irást. Dugja el frissen a kalapja alá!

– Ejnye te pernahajder! riadt rá a konstábler; hát még itt az én
jelenlétemben lopsz? Én nem vagyok «János bácsi», mikor a kalapom fel
van téve; hanem «konstábler úr». No megállj! Elviszlek Aszódra.

A czigánygyereknek nem tetszett ez a biztatás. Azt már tudta, hogy
Aszódon van az a nevelőintézet, a hol a gyermek-gonosztevőkből
köszörülnek jobb erkölcsű gyémántokat.

Az asszonynép ezalatt összedugta a fejét s valami követ fúttak. Mindenki
a Csicsonkához beszélt, s az meg látszott érteni a dolgot. Elvállalta a
rábizott szerepet. A miért aztán a Lidi kisasszony megcsókolta az
orczáját.

Csak az öreg Ádám apó viselte magát e nehéz percz alatt egész
szenvedőlegesen. Olyan volt, mint egy álmodozó. Magában dünnyögött.

– «Rum-rum-rum.» Már is hallom a dübörgését. A villamos csengetyű is
szól: «kin-kin-kin-kin». Most ér az utolsó őrházhoz: a jeladó harang
szól, háromszor egymásután: «kiláng-kiláng-kiláng». Én itt állok a két
sin között és nem tudok megmozdulni, ólomból van a lábam.

Tarafás uram visszajött a pinczegádorból.

– No hisz itt van mit lefoglalni! Egy meztelen poronty! Mindegy! Az
albérlőért a szállásadó a szavatos. No hát konstábler úr! Nézzük meg az
óráinkat. A tíz percz meg van. Végrehajtja ön ezt a rendeletet?

Akkor hült el aztán, mikor a zsebébe nyulva, azt üresnek találta.

– Hehej! Kilopták a zsebemből!

– Már megkerült. Itt van nálam, mondá János.

– Derék rendőr! szólt elismerőleg Tarafás uram.

János nagyot feszített a mellén.

– Kikérem magamnak az észrevételeket a magamviseletéről! Dicséretet csak
előljáróimtól fogadok el.

Ekkor a Csicsonka állta el az útját Tarafás uramnak, letérdelt eléje és
összetette a két kezét könyörögve.

– Édes kedves, aranyos Tarafás bácsi! Áldja meg az a csillagszemű ur
Jézus. Kegyelmezzen meg az én szegény fogadott szülőimnek, a jó
Kaporéknak. Lássa: Nekem se apám, se anyám; a nagyanyám is a
tébolydában. Ha ők pártul nem fognának, a szeméten kellene elvesznem. Az
Isten meg fogja azt önnek fizetni. Önnek is van bizonyosan kis leánya,
vagy kis unokája, az is juthat még árvaságra. Gondolja meg, hogy az
Isten úgy fogja meghallgatni annak a könyörgését, a hogy kegyed
meghallgatja most az én kérésemet.

Tarafás uram e vakmerő beszédre még fel is fujta a pofáit, hogy a
megpukkadáshoz közellétét kifejezze.

– Púh! Hát még te is itt vagy? Még te is megszólalsz? Te virágáruló
leány! Hát mért nem mész gyönyvirágot árulni? Gyöngyvirágnak meg
gyöngyleánynak míndig van keletje. Mit tartod én elejbém a két
tenyeredet? Hát mézeskalácsos vagyok én, a ki félkrajczárért két
puszedlit ád? Takarodj előlem nagy hirtelen! Mert ha én segítek rajtad,
ott marad a csizmatalpamnak fotográfiája a szép fehér ruhádon.

– Jaj! Megesz! hüledezék a Csicsonka gyorsan elkotródva Tarafás uram
közeléből.

Most aztán maga Lidi kisasszony tette meg az utolsó kisérletet:
odalépett Tarafás uramhoz, szépen körülczirogatta.

– Édes jó Tarafás úr! Kegyedet az Isten megáldotta jó móddal; nincs arra
szorulva, hogy a szegény emberek könnyeivel öntözze a szép birtokát.
Legyen nagylelkű ez alkalommal. Majd meglássa, milyen jól esik az az
ember szivének, ha a nyomorultak áldását viszi el magával.

Ez meg már épen vaddá tette Tarafás urat.

– No csak három lépésnyire tőlem frajla! Nekem semmi érintkezésem
sincsen az olyan personákkal, mint maga.

– «Personákkal!» ordíta fel e szóra dühösen a konstábler. Az úr
personának merte nevezni a Lidi kisasszonyt? No hát servus egyenruha!

Azzal hirtelen levágta magáról a kabátját.

– Nem vagyok konstábler többé; hanem vagyok Paczal János; a ki
elégtételt követel azért a pimasz megbántásért, a mit ön egy
tisztességes hölgyön elkövetett. Hogyan akar az úr velem megverekedni?
Karddal vagy pisztolylyal? Nekem mindegy.

Tarafás uram el volt szörnyedve. A botját hátratéve, abból harmadik
lábat csinált magának s úgy állt ott, mint egy feldönthetlen tripósz.

A Zsuzsa pedig jajveszékelt.

– Jaj Istenem! Ennek rossz vége lesz! Kisasszony! ne engedje, hogy
kegyed miatt verekedést támasszanak.

– Nagyszerű! Debacchált Tarafás uram. Eredeti! Mondhatnám, hogy unicum!
Egy konstábler pisztolyra, kardra provocálja azt a felet, a kinek az
ügye rá van bizva! Ázsiai állapotok!

A Frányó oda sugott a Jánosnak.

– Nem szereti az ázsiait! Talán amerikai kell neki. Amerikai párbaj!
kövecset kell húzni. A melyik fekete kövecset kihuzza, felakasztja magát
akáczfára. Ne féljen János bácsi! én fehér kövecset megmelegítem, maga
húz először.

– Hát én nem vivok sem európai, sem ázsiai, sem amerikai párbajt; hanem
majd megmutatom, hogy milyen az a retek-utczai párbaj.

S azzal az ajtó felé indult.

Ádám apó motyogott ébren-álmában.

– Zuhogás, zuhogás, zuhogás! Már itt van… Már látom a két tüzes szemét
közelítni… Most mindjárt fütyülni fog.

Tarafás uram nádpálczájának agancsfogantyúja madárfejjé volt kifaragva,
olyan elmés szerkezettel, hogy annak a csőre sipnak volt használható. Az
ajtót felnyitva jelt adott az utczára ezzel a sippal.

– Már fütyült! monda Ádám apó.

Erre a füttyszóra egyszerre rohant be a konyhába négy markos teherhordó
fustélyokkal és istrángokkal ellátva.

Tarafás uram diadalmaskodó tekintettel mondá.

– Szokott rá gondom lenni, hogy magammal hordjam a nyomatékos
argumentumokat. Legények! A ki ellenkezik, azt le kell ütni, aztán
megkötözni. Ilyen a retek-utczai párbaj!

Ez meg már aztán egész vad oroszlánt csinált a Paczal Jánosból.

– Mit nekem ezek a rongyos csirkefogók? Valamennyit mind káposztának
aprítom gazdástul együtt egy magam.

S azzal kirántotta a kardját.

Nossza rögtön ott termett a Frányó, mind a két kezében egy villogó
hegyes késsel.

– Ne félsz magad János bácsi! Én is voltam katona. Ketten megvagyunk
vitézek! Én meg hasítom belőlük karmonadlit.

– Csak ne fájna a lábam, majd megmutatnám én is, hogy ki vagyok? Kiabált
a Zsiga czigány s avval bebujt az asztal alá.

De még a Vigyázz is elszakítá a madzagát, a mivel az ágy lábához volt
kötve s az meg a Tarafás uram uszkárjának esett neki s bele kapaszkodott
a fülébe.

Tarafás uram felfutott a padlás lépcsőre; onnan kiabált a négy hordárra.

– Nem kell félni! Védelmi állást kell elfoglalni.

Az asszonynép sikongatva veté magát közbe, mint hajdan a rómaiak és
sabinusok összezördülése alkalmával. A Zsuzsa meg a Lidi a János
karjaiba csimpajkoztak, a Panna meg a Gagyuláné a Frányót fogták el, míg
a Csicsonka a marakodó kutyákat igyekezett szétválasztani; miközben a
harczvágyó férfiak dühösen kiabáltak, hogy ők ma vért akarnak inni!

A Zsiga czigány, négykézláb az asztal alatt, kibukkanó fejével a veres
abroszt felemelve, hörgé gyászjóslatú szóval.

– Most mingyá kiüt a ribillió.




XXVII. FEJEZET.  A «ZÖLD PARADICSOM» ÉS A «ZÖLD POKOL.»

Midőn a krizis a tetőpontjára hágott, akkor érkezett meg a «Deus ex
machina», a hogy ez minden classicus drámában elő szokott fordulni.
Könnyen ki lehet találni az előzményekből, hogy ez senki sem lehet más,
mint a többször tisztelt Szüköl Makár úr, a ki egyedül hiányzott még az
összes személyzet közül.

Jött nagy sietve be az ajtón.

Egy ilyen hivatalbeli tekintélynek a megjelenése minden helyzetben nagy
hatással szokott birni. Még a budapesti hitelszövetkezetnek a gyülésén,
sőt a czipészsztrájk constituáló meetingjén is nagyszerű kalmirozó
befolyást szokott gyakorolni egy hivatalos személynek a megjelenése a
fegyvert forgató karok egyszerre lelohadtak, még a két marakodó kuvasz
is elbocsátotta egymásnak a fülét.

Makár úr pedig nem vett észre semmit az idejöttét megelőző izgalomból,
hanem a mint meglátta az Ádám apót leginkább exponált helyzetben a
középen állni, egyenesen hozzá sietett.

– No öreg! Itt van a dispensatio! Hála legyen a papnak! Most igazán a
papnak legyen hála; mert az adta ki.

Ez jó élcz lett volna; de senki sem mosolyodott el rá.

Makár úr e kedélytelenséget a pillanat komolyságának rótta fel.

– Gőzerővel ment minden. Mondhatom, hogy extraczúgon jártam.

Még ez sem hatott. Ádám apó bámult maga elé, mint a sóbálvány.

– Ádám apó! kiálta rá Makár, a vállára ütve.

Erre felriadt az öreg s nekilódult.

– Ahó! Itt a vonat! Szaladok a váltóhoz.

– Szalad bizony kend az oltárhoz most mindjárt! Engem csak nem néz tán
lokomotivnak? Ha csak e miatt a kürtőkalap miatt nem.

Most aztán ráismert az Ádám apó.

– Ah, Ah! A tekintetes diurnista úr.

– «Segédfogalmazó», öreg. Igazítá Makár. Ma van a hivatalos lapban. De
az nem tesz különbséget. Hatszáz forint fizetés! No már most menjünk a
templomba. A sekrestyés ott vár.

Az öreg előre-hátra ingadozott, mintha nem tudná, hogy merre kell neki
eldülni?

– Hanem omnibuszt bizony nem kaphattam, mondá Makár. Valamennyi mind a
lófuttatáson van. Minden ember, a kinek egy fölösleges forintja van,
viszi a totalizatörbe.

Nem tetszett neki a kifejezés, a mit a társaság arczán látott.

– Ni milyen savanyú pofákat vágnak valamennyien arra a szóra, hogy nincs
omnibusz. Valami viczczet kell nekik mondani, hogy egy kicsit kedvre
derüljenek.

Azzal megfogta az öregnek a vállait a két kezével.

– No öreg, mondhatom, hogy nagy fifikus kend! Úgy kalkulálta ki a
dolgát, hogy egy füst alatt tartsa meg az esküvőjét is, meg az arany
lakodalmát is. Ennél csak én voltam fifikusabb; mert én meg azt tettem,
hogy január elsején születtem, s Makárnak kereszteltettem. És így az
ujesztendő napját, a névnapomat, meg a születésnapomat mind egyszerre
tarthatnám meg: – ha valaha megtarthatnám. Ni még erre sem nevetnek!
Pedig ez igazán humorisztikus ötlet volt. Bizonyosan apprehendálnak,
hogy megvárakoztattam a társaságot. Uraim és hölgyeim! Elismerem, hogy
egy kissé elkéstem; de hát ennek is oka van. Útközben észrevettem, hogy
valami húzza a zsebemet lefelé. Az a pénz.

– «Pénz!» Hangzott Tarafás uram ajkairól.

– Sssssssss! sziszegett egyszerre az egész női társaság.

– Hát az esketési sportula, monda Makár. A huszonöt darab
négykrajczáros. Gondoltam, az még sem lesz illendő, hogy mi a káplány
úrnak a stóláját csupa négykrajczárosokban számláljuk le. Beváltom én
azt egy pénzváltónál egy darab ezüst forintosra.

Most meg egyszerre mind valamennyien elkezdtek neki kézzel fejjel
integetni, hogy hallgasson, ne beszéljen.

Nem értette a dolgot.

– Ni, most meg hogy integet rám valamennyi! Hát ezeket mi lelte? Azzal
késtem el egy kicsit, hogy a legfényesebbet választottam ki.

Ezzel kivette zsebéből a papirba takargatott egyforintos monétát.

A Zsiga czigány e veszedelem láttára előmászott az asztal alól s
odalopakodott a Makárhoz, a fülébe sutsutogva:

– Ne beszéljen arról a pinzrül!

– Hát te mit suttogsz a fülembe? Nem vagyok én theátrista, hogy nekem
súgják a szerepemet.

A Zsiga még közelebkről suttogott neki.

– Itt van a zöld paradicsombeli sátán.

– Ne csiklandozd a nyakamat!

Azzal kibontotta a szép fényes ezüst forintost, a két ujja közé
szorítva.

– Úgy-e milyen szép ezüst forintos!

Tarafás uram ez alatt odalépkedett a háta mögé nesztelenül.

– Vége van! suttogá Zsuzsa asszony.

– Már elkapta! mondá Gagyuláné.

– Az övé már! sopánkodott a Panna.

– Itt van! mondá Makár úr, ledobva az ezüst forintost az asztalra.

Tarafás uram abban a nyomban rátette a tenyerét.

– Én pedig ezt azonnal lefoglalom.

Makár úr hátra nézett s aztán a maga tenyerével leszorítva Tarafás uram
kezét, azt kérdezé:

– Kihez legyen szerencsém?

– Én vagyok Tarafás Bazilius; a «zöld paradicsomhoz» czímzett bérháznak
a tulajdonosa.

Erre Szüköl Makár azt viszonzá, még jobban ragyogó orczával:

– Én pedig vagyok Szüköl Makár, a «zöld pokolhoz» czimzett
adófelülvizsgáló hivatalnak a segédfogalmazója.

Erre Tarafás uramnak egyszerre nyitva maradt a szája, úgy visszahökkent.

– Ahán! mondá Makár úr. Ez erős torma volt! Ez nem tetszik neki.
Csavarja az orrát.

– Kérem alássan. Hebegé Tarafás úr, békét hagyva az egy forintosnak.

– Igen szivesen. Épen kiküldetésben járok. Itt van a zsebemben az
uraságod adóbevallási ive.

Tarafás uramnak most egyszerre nagy mehetnékje támadt.

– Kérem alássan. Nekem most nagyon sürgetős dolgom van, a másik hat
házamnál.

– Majd oda is mind elmegyek. Elébb csak itt jöjjünk tisztába. Lássuk
csak a bevallási ívet. Fáskamra: jövedelme: egy nagy bolond zérus.
Konstábler Paczal János.

János erre a szóra hirtelen felölté az egyenruháját s feltette a
kalapját.

– Parancsra várok.

– Mondja csak: hányan hálnak éjenkint a «zöld paradicsom» kamrájában?

– Huszonöt napszámos.

– Kérem! Emendált Frányó, én vagyok «olajkáros».

– Tehát huszonnégy napszámos és egy kereskedő. Fizetnek naponkint?

– Bizony fizetünk nigy krájczár.

Makár utána számított.

– Négyszer huszonöt az száz. Száz krajczár az egy forint. Egy évre
háromszáz hatvanöt forint. Tarafás úr! Ön eltitkolt az adóalap kárára
házbérjövedelméből 365 forintot. Ezért az 1883-iki LXIV-ik törvényczikk
100-ik §-a értelmében nyolczszoros birsággal fog megterheltetni.

Ezzel a szóval rögtön ki lett véve a szive Tarafás uramnak. A
legvékonyabb hangon fisztulázta:

– Kérem alássan, tekintetes úr.

S a meghódított egy forintost vissza akarta nyomni a markába.

– Mit? Még vesztegetési kisérlet is? Ez is terhelő körülményül fog
felrovatni. Takarítsák le ezt a sok czókmókot az asztalról!

– Kérem alássan, szólt Tarafás úr igen nyájasan. Tessék otthagyni. Ez a
szegény jámbor embereknek a lakodalmához való.

– De nekem hely kell az asztalon, hogy én a «Befund»-ot megcsinálhassam.

– Jaj, kérem alássan, csak Befundot ne tessék csinálni: esedezék a
megszorult martyrja a házbér beszedésnek s súgva tevé hozzá: inkább
elengedem nekik az egész fertályról való házbért.

A Frányó kegyetlenül ujjongott dühös örömében.

– Ahán! Most akadtál emberedre Bazilicza! Ilyen a bodzafa-utczai[3]
párbaj.

– Halljátok jámbor zsellérek! Hirdeté a szót fenhangon Makár úr. Ő
nagysága, a kegyes házi úr, tekintve a rendkívül nyomasztó
pénzviszonyokat, az idei rossz termést, nagylelküen elengedi
mindnyájatoknak a györgynapi házbért.

– Kérem, én csak a Kaporékét értettem.

– Most már nem lehet engemet compromittálni. Hivatalos nyilatkozatot nem
lehet kikorrigálni! – Ez fel fog vétetni az adóbevallási ívbe.

Nosza rohant minden érdekelt fél a nagylelkű háziúrhoz, forró háláját
kifejezni. Zsuzsa, Panna, Gagyuláné, Zsiga czigány a két fiával, ha
mégannyi keze lett volna is, mind elkapkodták volna, míg ő boszusan
rángatta azokat vissza a sűrű csókok elől. A négy hordár pedig követelte
a fellépti díját.

– Menjetek mind a pokolba.

– Oda is követjük a nagyságos urat – két forint napidíj mellett.

Az általános öröm közepett csak Kapor Ádám tartotta meg a pessimista
nézeteit. Az ilyen becsületességben petrifikált léleknek volt az iránt
érzéke, hogy ebben a kedvező fordulatban kell lenni valami morális
bökkenőnek.

Félrevonta Makár urat s így szólt hozzá:

– De hát, uram, összefér-e az önnek a hivatalos esküjével, hogy az állam
rovására a mi javunkért ilyen egyezséget kössön? Ön felfedezi, hogy egy
háziúr eltitkolt egy adóalapul szolgáló helyiséget, szabad ezt önnek
elhallgatni? csak azért, hogy rajtunk segítsen?

Makár nagyot hunyorított a behunyt szemével.

– Hiszen nem vagyok én semmiféle adóhivatali segédfogalmazó. Pia fraus
volt az egész. Tudtam, hogy a Tarafással mai nap ilyen conflictusba
jövünk, azért léptem fel ilyen apparatussal. Ma sem vagyok én egyéb,
mint diurnista a kerületi előljáróságnál, s mint ilyennek semmi bajom
vele, ha a háziurak még a kéményüket is kiadják lakásnak.

– Az már más.

– De már most – más vágányba ne igazítsd öreg a váltót, mert hátba
váglak.

Azzal, nagyobb biztonság okáért betuszkolta az öreget a hálókamrába.

– Még egy szóra Tarafás úr.

– Van még valami parancsolat?

– Igen is van. Ennek a boldog párnak szüksége van még egy násznagyra.

– S az én legyek?

– A «kiadó» násznagy, a ki a menyasszonyt vezeti.

– Értem.

– Azután, mivelhogy az eső esik, nagy a sár, gyalog nem lehet a
templomig menni.

– Hát én vigyem el az egész násznépet a butorszállító szekeremen, úgy-e?

– És vissza is hozza. – Ha a sekrestyésnek, a ministráns gyerekeknek
pénzt fog osztogatni, azt nem tekintendem vesztegetésnek.

– Nagyon kegyes.

– És azután, visszatérett, ön fog presideálni a nászlakománál.

– És az első toasztot is én mondom a boldog párra? Tökéletes!

– És ön fizeti a czigányokat.

Erre a szóra a Miska a jobbik lábára emelkedett rögtön, s egy fejjel
nagyobb lett. (Mikor szomorú volt, akkor a kurtábbik lábára szállt le.)

– Rajkók! Hol van a hegedű?

– Ugyan kérem, mondá Tarafás úr, a kezét Makár úr karja alá öltve, nem
tetszett valamikor borbélynak lenni?

– Ha az lettem volna, most is volnék. Miért kérdi?

– Azért, hogy olyan jól tetszik tudni az érvágáshoz.

– Barrrátom! Ez még csak köppölyözés.

– No hát, üsse part. Ha elveszett a fejsze, vesszen a nyele is. Kitartom
a lakodalmat. Hanem aztán holnap benne legyen az ujságban!

– Arról én fogok gondoskodni.

A haragos, mérges ember, ha egyszer megszelidül, akkor aztán nagyon
megszelidül, s a zsugori, ha egyszer kénytelen megnyitni az erszényét,
akkor aztán prédál! Tarafás uram is ilyen volt.

Magában arra gondolt, hogy a mi ennél a mulatságnál pocsékba megy, majd
kiveti a másik hat háza lakóira. Legyen hát igazi hajczéczó!

Ekkor aztán kibocsájtá Makár úr Ádám apót a kalodából.

– No vőlegénykém. Most már mehettek az esküvőre, – s onnan aztán
kibontott zászlókkal a szegények házába.

Az öreg megállt a konyha közepén, széttekintve érzékenyen.

– Legyen nekem megengedve búcsút vennem ettől a háztól. (E szókkal a
Zsuzsa kezét a magáéval imára kulcsolta.) Oh te édes Istenem, a ki annyi
csodát tettél én velem, a ki annyi veszedelemből kiszabadítottál, áldd
meg ezt a házat, a hol oly sok boldog napot eltöltöttem az én kedves
társammal együtt. Adjad, hogy a kik mi utánunk e hajlékban letelepülnek,
azok is olyan megelégedettek legyenek, mint mi voltunk minden időben! –
És most, midőn eljuttattál bennünket a mi életpályánk végső czéljához, a
boldog nyugodalmas szegények házába, legyen áldva mi általunk a te szent
neved, én uram Istenem.

A gyönge szivűek mind sírtak, nem állhatták meg a nélkül.

A Vigyázz kutya is ott állt, a farkát sebesen csóválva, s felnézett a
gazdájára. A szájával nem tudott beszélni, a szemeivel kérdezé: «hát én
velem mi lesz azután?»

Ádám apó elérté a kérdést s megczirógatá a kutyájának a fejét.

– Ne félj, édes szolgám, nem jutsz árvaságra. Velünk nem jöhetsz, mert a
szegények házában nincs helye kutyának. Van nekem egy derék jó emberem.
Egy láb nélküli koldus, a ki a két kezén jár, zsámolyra támaszkodva, itt
tartja a helyét a templom szegletén. Annak adlak, az téged meg fog
becsülni, s aztán te is segíthetsz neki a mesterségében.

A Vigyázz meg volt nyugtatva.

A Pikusz urat nem kellett utasítani, az magától odarepült a Lidi
kisasszony vállára s onnan kérdezgeté, hogy «mit csinál a kisasszony?»

Tarafás uram pedig elővette a jobbik eszét, s míg a násznép lassankint
kisorakozott a konyhából, nemeskeblű elhatározással bocsánatot kért a
Lidi kisasszonytól a száján kiszalasztott gorombaságért, mely
satisfactio után a János is kénytelen volt béke-jobbot nyujtani neki.

S a mint így az egyik kezében a Lidi kezét, a másikban a Paczal Jánosét
tartá, olyan furcsán, olyan hamisan sandalgott, hol az egyiknek, hol a
másiknak a szemébe, hogy azoknak el kellett érteniök az arczjáték
titkát.

– Haj haj! sohajta nagyot Paczal János.

– Majd – ötven esztendő mulva… mondá Lidi kisasszony.

Makár úr mindent megfigyelt, mindenkit párjával előre bocsátott, maga
leghátul maradt.

– Ezek hát boldogok, mert már czélt értek, gondolá magában. Ezek is
boldogok, mert remélik, hogy valamikor czélt fognak érni, csak én vagyok
az a fáról leesett fia veréb, a kiről senki sem jegyezte föl, hogy mi
lett belőle, mikor leesett a fáról?

Azzal a felpakolt násznépet a társzekérrel előre bocsátva, maga gyalog
lépést tartott a szekérrel egész a templomig, ott aztán egyenkint
lesegítette szállni a kocsiból, a ki segítségre szorult, s mikor mind
együtt voltak a templom ajtóban, akkor megáldotta őket, búcsút vett
tőlük.

– Nekem sietnem kell a hivatalba, csak délig kaptam szabadságot.

És azzal elsietett. Még csak részt sem vett a kis lakozásban, a mi nála
nélkül soha sem jött volna létre.

Talán nem is volt igaz, hogy nincs tovább elmaradni engedélye, de az
575. §. közül valamelyik meginté, hogy «hivatalnoki tekintélylyel össze
nem férő társaságban való mulatozásért» rengeteg nagy orrokat
osztogatnak.

Az esküvő megtörténtével az egész násznép visszatért a zöld
paradicsomba, s ott a harmadfél czigány zenéje mellett igen jól
mulatának, Tarafás urammal együtt.

Este felé oda került a lábnélküli koldus is a lakodalmas társaságba. A
Vigyázz kutya erővel oda hozta. Tarafás uram annak is bőkezűen töltögeté
a bort, míg utoljára a lábatlan koldus olyan kedvre derült, hogy együtt
járta a Frányóval a csárdást, ez a két lábán, ő meg a két kezén a két
zsámolyával, a hogy ez a jelenet harmadnap a legderekabb néplapban meg
is lett örökítve irásban és képben, e czím alatt: «koldusok
aranylakodalma». Tarafás uram nagylelkűsége különösen ki volt emelve.
Makárról nem volt szó. A czikket bizonyára ő küldte be – álnév alatt.




XXVIII. FEJEZET.  AZ EZÜST ÉRDEMKERESZT ÉS A STRADUARIO.

Lidi kisasszony még a lakodalom nap estéjén átköltözött az új
szállására.

Új társaság, új világrend fogadta ott s abba is gyorsan beletalálta
magát.

Ellentéte volt az mind az eddiginek. A zöld paradicsomban a szegénység a
rongyok között, a divatkereskedésben a selyem és csipkék között, – ott
is a szegénység.

A ki szegény, az a nem az ő számára rendelt fény és pompa között érzi
csak igazán, hogy milyen szegény. S az a leány, a ki még ott is meg van
elégedve a maga szigorú sorsával, erős lelkűnek született.

Mennyi rigolyát, mennyi szeszélyt, boszantást, hóbortot el kell viselnie
azoktól, a kik a világ pompájában válogatnak.

A czég főnöke bámult rajta, hogy az új «kisasszony» egy hallásra hogy
megtanulja a divatczikkeknek őrült sok elnevezését, a kelmék szineinek
meghatározását, még inkább a tökéletes jártasságát a divat változatos
bizarr fordulataiban, s finom izlését és az árakban való fluctuátiókat.
Vajjon hol szerezte mindezt?

Ott, a hol parancsolnak. Most hasznát veszi itt, a hol szolgálnak.

Daczára annak, hogy folyton érintkeznie kellett a főváros leggazdagabb
hölgyeivel, még eddig senki sem ismert rá. – Ennek pedig az a nagyon
egyszerű magyarázata, hogy a «legfelsőbb tízezere» a magyar
társadalomnak egyenesen Párisból hozatja a divatczikkeit. – Ugyan a
budapesti divatárú kereskedésekben is szint azokat kapnák meg, mert a
czégek főnökei folyvást érintkezésben vannak a párisi firmákkal, s
minden új találmánya a divatnak azon a napon látható a pesti
kirakatokban, a melyen a «Printemps» vagy az «Au bon marchée»
szalonjaiban. Csak hogy a párisi háromszor olyan drága, s azt a
czímünkre való büszkeség nem engedi, hogy a mit drágán is megvehetünk
külföldön, alacsonyabb áron szerezzük meg itthon. A pesti
divatkereskedésekben csak a gazdag polgári osztály, meg a szinésznők
vásárolnak.

S ezek nem ismerik a hajdani X. Y. grófnőt.

Vannak kivételek is. Igazi előkelő aristocrata hölgyek, a kik szintén a
budapesti czégeknél dolgoztatnak. (Nem készen veszik, készíttetnek.)
Hanem ezek csak a télire költöznek majd be a falusi kastélyaikból. Addig
a Lidi kisasszonynak lehet ismeretlenül maradni.

Megesik ugyan, hogy egy előkelő «úr» is odavetődik a divatkereskedésbe,
valami megrendelést tenni, meglepetésül szívválasztottjának s azok egy
pillanatra meg is látják a tanácstartás közben a Lidi kisasszonyt, s
aztán nem is titkolhatják el a főnök előtt azt az észrevételüket, hogy
ez a feltünő szépség mennyire hasonlít egy eltünt grófkisasszonyhoz.
Hanem aztán a chef megmutatja nekik a könyveiből, hogy a kisasszony már
tavaly nyár óta dolgozik az üzlet számára.

Az egykori zöld paradicsom világából csak az egy Csicsonka maradt Lidia
mellett, most már azt is Czilinek hívták, s kihordó-leánynak használták,
a többi nem kerül erre a tájékra.

Egy vasárnap délután azonban, a mikor az üzlet zárva volt, Lidi
kisasszony, szokása szerint, egyedül ült az udvarszobájában, a midőn
kopogtatnak az ajtaján, s a «szabad»-ra benyit János konstábler.

Nyár volt, csak a délczeg dolmány volt rajta, s annak a baloldalán ott
pompázott a koronás ezüst érdemkereszt. – Csak azt jött bemutatni.

Végre tehát még is megkapta.

Ezerszer engedelmet kért, hogy a kisasszonyt háborgatni bátorkodik
elegáns szállásán.

– Én itt is csak olyan szegény leány vagyok, a milyen ott voltam, s
örülök, ha a hajdani jó barátok közül valakit láthatok.

– Tudom, hogy a kisasszony jó szíve érdeklődik a szegények iránt, a kik
olyan nagyon szerették.

Aztán formális rapportot tartott sorba valamennyiről, kinek mennyire
vitte fel Isten a dolgát. A Kaporék jól vannak az asylumban. A Szüköl
Makár is megérte, hogy fizetéses segédfogalmazóvá lett kinevezve. A
Kranyecz Frányó hazament a feleségét birtokba venni. – És a
Przepiorkának Stradiváriusa is megkerült. – Magáról nem szólt a János.

Erre hát nagyon kiváncsi lett Lidi kisasszony, hogyan került meg az a
boszorkányos hegedű? vagy annak az ára.

– A mikor leutoljára szerencsém volt találkozni a kisasszonynyal,
méltóztatik rá emlékezni, hogy említést tettem arról, hogy a tolvajt
kézre fogom keríteni. Meg is tettem.

– No azt igazán szeretném megtudni, hogyan lehetett?

– Ha nem untatnám vele. Eddig úgy is csak a balfogásaimról tetszett
értesülve lenni. – Hát az így ment végbe. Én szoktam a hirlapoknak a
rendes értesítéseket adni a rendőrség körében történtekről, a miknek
nyilvánosságra hozatala kivánatosnak látszik. A Przepiorka ügyet is én
irtam meg, úgy a hogy megtörtént, hanem aztán azt a következő mesét
toldtam hozzá:

«A szegény hentes látva rászedetését, kétségbeesetten futott egy itteni
(általam megnevezett) hegedűgyároshoz, megmutatni neki a nyakán veszett
hegedűt, a mit kész volt eladni minden árért. A mester azt mondta neki,
hogy ne hamarkodja el a dolgot, az csakugyan valami ritka régi hegedű, a
mi sokat érhet. Azonban, nagyobb biztosság kedvéért, menjen fel vele
Bécsbe, ott van a karintiai utczában egy nagy hegedű-kereskedő czég,
mutassa meg annak a jószágát. A hentes nem sajnálta a kisérletet,
felsietett Bécsbe. A kereskedő megnézi a hegedűt, s azt kérdi a
hentestől: «Tudja ön, hogy miféle hegedű ez?» – «Nekem azt mondják, hogy
valami Straduarius». – «Még annál is nevezetesebb, az egy «Dnifloplugár»
olasz tyroli készítmény. El akarja ön adni?» – «El biz én. Mit ád az úr
érte?» – «Kétezer ötszáz forintot». – A hentes egy szót sem szólt
többet, ott hagyta a hegedűt, s szaladt haza a pénzével, nehogy még
visszakérjék. – És most ez a tévedésből hozzánk került hegedű ott
pompázik a karinti utczai czég kirakatában, alája irva: «ára
tizenhatezer forint».

Ez a «hiteles» tudosítás megtette körútját valamennyi bel- és külföldi
hirlapban. Elhitte mindenki. A hentes annyi kolduló levelet kapott,
mintha ő nyerte volna meg a nagy ternót. Nehány nap mulva a budapesti
hegedűgyárosnál tudakozódott egy idegen úr a hegedű történetéről. Mind a
budapesti, mind a bécsi kereskedők értesítve voltak a rendőrség által.
Az bizonyította, hogy a hirlapi tudósítás való. – A következő napon a
bécsi kereskedőhöz állít be egy elegans orosz prémes bundába öltözött
finom uraság. Átutazó hegedűművész s azt mondja, hogy ő szeretné
megvenni azt a kiállított Stradiváriót.

– Az nem Stradivário, mert az Dnifloplugár, még becsesebb műemlék…

Az idegen igért érte nyolczezer rubelt. A kereskedő kineveté vele.

– «Uram, ez egyike annak a nyolcz hegedűnek, a mit Paganini maga után
hagyott. Ez az egy Lipinszky kezén keresztűl jutott Magyarországba,
Lavottához, annak a halála után eltünt, hasztalan keresték, míg most egy
tolvaj tudtán kívül jó üzletet csinált vele – magának is, de nekem is.
Ez az a hirhedett hegedű, a melynek a «G» húrján Paganini azt a
csodálatos «Les clochettes» variatióit játszotta. Egy garassal nem alább
a kiirt árnál.

Az utazó virtuóz és a hegedűgyáros nem tudtak megegyezni, s szét váltak.
Mi erről is tudósítva lettünk a rendőrségnél.

Ettől fogva én mindennap ott voltam kora reggeltől késő estig a
Przepiorka házánál a boltra nyiló szobában.

A harmadik napon jön a hentesboltba egy félmankón tipegő köhögős, kopott
ember s azt mondja, hogy a gazdával akar beszélni.

– Mit adjak? kérdi a hentes.

A lázár azon kezdi, hogy ő az a szerencsétlen beteg muzsikus, a kinek a
fia az országos zeneiskolában tanult. Ő arra egy apjáról ereklyében
maradt hegedűt bízott. Most olvassa a hirlapokban, hogy az elvetemedett
rossz gyerek azt a drága hegedűt eladta a hentesnek, ez meg tovább adta
egy bécsi kereskedőnek. Ez tisztán orgazdaság! Ő nem akar biróhoz menni,
hercze-hurczát csinálni (közbe nagyokat köhögött). Hanem azt követeli,
hogy a hentesmester, legalább azt az összeget, a mit a bécsi
kereskedőtől kapott, az ő drága hegedűjeért, a vételáron fölül vele
megoszsza. Ellenkező esetben pert indít s visszaköveteli a beleegyezése
nélkül eladott hegedűt.

Ez volt az én emberem!

A Przepiorka jeladására én rögtön kiléptem a mellékszobából, s a mankós
embert felszólítottam a törvény nevében, hogy kövessen a kapitányi
hivatalhoz.

Erre az egyszerre eldobta a mankóját, s kisült, hogy nemcsak nem
nyomorék, köhögős beteg, hanem egy valóságos akrobata.

No de hát, ha ő akrobata, én meg bucanier voltam. Utoljára a nagy
tusakodásban mégis csak én gyűrtem le őt a földre, s a hentes segélyével
megkötöztem.

Ekkor derült aztán ki, hogy a kelepczébe ejtett csaló egyike a
legveszedelmesebb internationalista félkézkalmároknak, a ki számtalan
furfangos csalást követett el Európa minden fővárosában. – Ennek
kézrekerítéséért nyertem ezt az érdemkeresztet.

– Ez igazán nagyon eszes furfang volt, mondá Lidi kisasszony. S remélem,
hogy ez önnek megérdemlett előléptetésére fog szolgálni.

– Én azonban ezt nem veszem igénybe, mondá János. Szándékom a
hivatásomat elhagyni s a polgári életpályára térni. Az elevátornál
ajánlanak egy felügyelői állást a számomra, a mi hajlamaimnak sokkal
inkább megfelel.

– Szerencsét fogok önnek hozzá kivánni.

– Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam a kisasszonynak.

– Nagyon örültem rajta. És igen csodálkozom, hogy miután ez a nevezetes
eset olyan régen történt, hamarább nem közölte azt velem.

– Nem tehettem, mert a legutóbbi napokig a «Veres kereszt»-ben voltam.

– Mit csinált ön ott?

– A kórházban feküdtem. Azzal a gonosztevővel való tusakodás közben
kilencz késdöfést kaptam, a mik közül nehány életveszélyes lehetett.
Csak a napokban épültem fel egészen.

Lidi kisasszony e szavaknál egészen elfeledkezett magáról, s megragadva
a rendőr kezét mind a két kezével, érzéstől áthatott hangon rebegé:

– Az Istenért! Vigyázzon ön magára.

A mire a konstábler János, magát mélyen meghajtva azt mondá:

– Lidi kisasszony! Erre a kézszorításra sokkal büszkébb vagyok, mint a
mellemen függő érdemkeresztre.

Azzal magát ajánlotta és elment.




XXIX. FEJEZET.  AZ, A KIT A NŐK BÁLVÁNYOZNAK.

A háta mögött «Szép Diegó»-nak hivták; de ha meghallotta, sem haragudott
meg érte.

Ős eredeti magyar typus volt. Mikor a huszáregyenruháját felvette,
(tartalékos főhadnagy volt) akkor mintaképe volt egy daliának, ha pedig
darutollas kalappal a fején, lobogós ingujjban, félvállára vetett
dolmánynyal vágtatott végig a gyepen, a legderekabb csikós vált volna
belőle. Frakkban meg épen ellenállhatatlan jelenség volt: senki sem
mondta volna, hogy nem franczia.

Arról az Y. Y. grófról beszélünk, a ki X. X. grófnőt elvette.

És ezt is teljes joggal számíthatjuk a gazdag szegények közé.

Hogy szegény volt, az köztudomású adat. Öröklött birtokát már húsz éves
korára az utolsó kapukulcsig mind elverte. Költséges utazásokat tett a
világ minden részében, s úgy költött, mint egy herczeg. Mikor az utolsó
ezrest is felváltotta, akkor hazajött.

És itthon lett belőle csillaga a magas régióknak.

A kinek semmije sincs, az «szegény», a ki sokat tud költeni, az
«gazdag». A kettő együtt «contradictio in adjecto». És ő tudta ezt a
paradoxont személyesíteni.

Senkinek olyan elegáns garçon lakása nem volt a fővárosban, mint neki:
hangulathiven díszítve külföldről elhozott iparremekművekkel s a
legritkább vadász troféumokkal. Egy nevezetesebb lóversenyről sem maradt
el s saját paripái több ízben fényes versenydijakat nyertek. A turfon
«Capitain Green» volt a felvett neve.

Azt mondták, hogy igen nagy összegeket nyert a versenyeken fogadásokban,
a miknek merészsége gyakran meglepő volt. Sohasem a favoritokra
fogadott, hanem olyan paripákra, mikből senki sem nézte ki a leendő
nyertest. És legtöbbször sikerült neki.

Aztán kártyán is mesés szerencséje volt.

Hiresek voltak a párbajai, a melyekben megsebesítette ellenfelét; kitünő
pisztolyozó volt, míg ő maga sohasem kapott sebet.

Hát még a nőknél? Ő rajta ugyan nem teljesült a példabeszéd, hogy
«szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben». A kit csak
ostromolt, azt meg is hódította. Otthon volt minden kastélyában és
palotájában az országnak és a fővárosnak. Ezzel ne legyen az mondva,
mintha a kunyhókat és lebujokat kikerülte volna. Azokkal is elismerteté
ellenállhatlanságát. Vándor chansonette énekesnő nem utazott át
bűntetlenül a magyarok metropolisán.

Végre őt is utolérte a nemesis. Beleakadt a szerelem hálójába.

A Felvidék egyik legszebb leányába lett szerelmes, a kinek a kedvéért el
tudta hagyni a kártyaklubbot, sőt még a lóversenyeket is: egy egész
nyarat ott töltött a Kárpátok között, a hol az X. X. grófi család
őskastélya állt, s mindennap lehetett őt látni, a midőn a két grófnő:
anya és leánya, kikocsiztak, paripáján a hintó mellett ügetni.

Őszre bekövetkezett a komoly nyilatkozás pillanatja.

Egy holdvilágos estén, a hattyús tó partján sétálva, ezt mondá szép
Diegó a grófkisasszonynak:

– Milyen kár, hogy nincs itt ezen a tóparton két pálmafa.

Erre a szóra a nyomukban járó társalkodónő jónak látta hátramaradni,
olyan ürügy alatt, mintha fénybogarakat szedne a fűből.

Ez nyilatkozat volt.

A mai búcsú-ebéden ugyanis utazási élményeiből a következő adomát
mesélte el Y. Y. gróf az asztaltársaságnak.

«Tananarivában abból áll a házassági szertartás, hogy a házasulandó ifju
és leány felmászik két egymás közelében álló pálmafára. Akkor aztán mind
a kettőnek rokonai pálmaháncsból sodrott köteleket hurkolnak a két
sudárfa derekára, s elkezdik azokat egymáshoz közel húzni. Ha annyira
tudják húzni, hogy a két pálmafa koronája egymáshoz ér, akkor kész a
szent házasság, ha elszakad a kötél, akkor nem lesz belőle semmi.»

Ennek a megtudása után kétségtelen a jelentése az ifju hős által tett
nyilatkozatnak.

– A két pálmafa itt van, mondá a grófleány, de elég erős-e a
pálmaháncs-kötél?

– Olyan nehéz az egyik pálmát meghajtani?

– Talán nehéz, talán könnyű. Minden a másik pálmán áll. Én három
igéretet kérek öntől, hogy nem fog szerencsejátékot játszani; hogy nem
vív párbajt és hogy nem csal meg.

Az ifju hős térdre bocsátkozék s a csillagokra esküdött, hogy meg fogja
tartani mind a három kivánatot.

És aztán, hogy bekövetkezett az ősz, akkor is gyakran felrándult az ifju
hős a Kárpátok közé, elmulasztotta az őszi lóversenyek napjait, az
erdélyi medvevadászatokat, a versenyparipáiért bánatpénzt fizetett. Nem
beszélt többet a kalandjairól, hanem a magas politikával foglalkozott.
Határozott pártállást foglalt el, s megigérte, hogy a párt jelöltjének
érdekében mind szóbeli, mind pénzbeli áldozatokra kész leend. Egyszóval
egész komoly férfiuvá lett. A gazdálkodás iránt is fölöttébb
érdeklődött. A komlótermelést kivánta a Felvidéken meghonosítani, s nagy
tanulmányokat tett a gazdasági szeszfőzés terén, melytől e vidék
felvirágoztatását reméli. Arra pedig nem volt rávehető, hogy kártyát
vegyen a kezébe.

Egy téli reggelen aztán, mikor ismét egy hosszabb tartamú látogatás után
búcsút vett a fiatal gróf, a kit mindenki a grófkisasszony jegyesének
tartott: a Miskolcznál keresztező vonat a következő tartalmú levelet
hozta a grófkisasszony számára:

«Mélyen tisztelt grófnő!»

«Én nem vagyok a kegyed fennkölt hajlamaira érdemes. Kegyed egy szent,
én pedig egy elkárhozott. Én a kegyed anyját veszem nőül. Vesse ki a
semmibe az emlékezetemet.»

Az is oda volt még írva «Az ég önnel.» Hanem ezt keresztül húzta. Eszébe
jutott, hogy ott az ő váltóit nem honorálják.

Ez a levél tette a szép grófkisasszonyt földönfutóvá.




XXX. FEJEZET.  AZ ANYA ÉS VETÉLYTÁRSNŐ.

A milyen szép volt az álom, olyan rettenetes volt a fölébredés.

A grófleány egy mérhetlen örvényt látott maga előtt megnyilni, tele
alakváltoztató szörnyképekkel.

Minő társadalom ez? A hol még a szerelméért, még az üdvösségéért sem
lehet egy férfinak megtenni azt, hogy az elhatározásának helyt álljon.
Itt csak az önzés az istenség, s a szenvedély a teremtő erő.

A ki egyszer «úr»-nak született, annak a szivéből ki van véve az az erő,
hogy saját magának «ura» lehessen. Az rabja a hajlamainak, az játéka a
pillanatnak.

Elhagyja őt, a kit imádott, és az anyját veszi nőül.

Talán nem is azért, mert azáltal egyszerre dúsgazdaggá lesz, hanem
inkább, mert az nem követel tőle lemondást.

A leány elhatározta, hogy kitépi magát ebből a társadalomból. Kitépi
úgy, hogy még csak egy visszaemlékező vágyat sem visz magával belőle;
nem egy elszakadt ideget, mely mint az amputált kéznek az idege, még
azután is érzi a fájást, a mikor már az elveszett tag hiányzik.

Nem szólt senkinek, nem mutatott az arczán semmi változást.

Titokban, azon ürügy alatt, hogy pártfogolt szegények számára vásárol,
szedte össze a házalóktól a kopottas öltönyöket s azokat el tudta
rejteni jól.

Tél volt; a tó befagyva, a hattyúkat bevitték az ólba; a tóparton levő
hattyúsház üres volt, oda rejtett el mindent.

Egy szeles, havas napon azután leosont a kastélyból a tóhoz, magával
vitte a korcsolyáit. Talán látta is valami cseléd, mikor kiment.

A tóhoz érve, besurrant a hattyuházba, ott öltözött át a kopottas
ruhákba, s aztán átkorcsolyázott a tónak a tulsó partjára, a hol széles
nádas volt. Ezen keresztül eljutott az országútig, s az a vasúti
állomásnál végződött. Lábnyomait befútta hóval a szél.

A grófnő az utóbbi napokban kerülte a találkozást a leányával. Elég nagy
oka lehetett rá. Csak este felé, mikor a cselédek észrevették, hogy a
grófkisasszony nincs a kastélyban, kezdték keresni, hogy hova lehetett.

A kik látták őt korcsolyáival a tó felé menni, ott kutatták, de nem
találták semmi nyomát. Csak a midőn fáklyafénynél kerestek össze minden
zeget-zugot, jöttek arra a gondolatra, hogy a hattyúházba is
betekintsenek. Ott azután megtalálták a levetett öltönyeit. A ruhája
zsebébe volt egy levél az anyjához czimezve.

A levél tartalma ez volt.

«Grófnő!»

«Ön tudja jól, hogy én miért hagyom el e házat. Ne kerestessen. Nem
fogok visszajönni. Öngyilkos nem leszek. Annál rosszabbat is tehetek.
Beledobom magamat a társadalom iszapjába. Olyan fertőben fogom magamat
megkeverni, hogy senkinek ne legyen kedve rám ismerni valaha. Nem fognak
rám találni másutt, mint a bűnök kloakáiban. Irtózni fognak tőlem. Isten
bocsásson meg önnek, a hogy én megbocsátok s legyen boldog.»

«No name.»


A grófnő képesnek hitte a leányát arra, hogy fenyegetését beváltsa. Ő
maga is csupa szenvedély volt. Hátha a leány is örökölte a vér
hajlamait?

Sietett azonnal a vasuti állomáshoz. Ott semmi grófkisasszonyt nem
láttak. Didergő, hótól belepett alakok jöttek a pénztárhoz, a kik a
harmadik osztályú kocsikra váltottak jegyet.

A grófnő táviratoztatott a budapesti rendőrségnek, a közbeeső városok
rendőrközegeit már késő volt értesíteni, a vonat már azóta messze járt.
A végállomáson is csak úgy előzte meg a távirat, hogy a hózivatar
megnehezítette a közlekedést.

Azt a választ kapta vissza, hogy a leírt alak sem az éjjeli, sem a
nappali vonattal nem érkezett meg.

Kapor Ádám váltóőrnek a közbejövetele, meg a konstábler téves
félreismerése utat nyitott a grófleánynak a főváros néptengerében való
eltünésre.

Azontúl pedig hamis nyomra vezette a fürkészőket a grófnőhöz irott
levele.

Arra képesnek hittek egy grófleányt, hogy az a külvárosi sörházakba
álljon be pinczérnőnek, vagy a bűzös dalkávéházak barlangjaiban
mulattassa csúfdalaival a mámoros népet, hanem arra a szörnygondolatra
senki sem tudott vetemedni, hogy hátha ez az égből lehullott csillaga az
előkelő mennyországnak nem esett az iszapba, hanem fennmaradt egy
fonálszálon, azon a czérnaszálon, a mi a szegény munkásnőket tartja
felemelve! hogy a grófleány napszámba dolgozik!

Nem! Ilyen bolondot nem hitt el senki!

Ez a «mal-entendu» nem zavarta meg a folyamatban levő ügyeket. A
grófnőnek gondja volt rá, hogy leányának eltünéséből ne legyen nyilvános
botrány. Az ismerős világban az a hir lett elterjesztve, hogy a
grófleány zárdába vonult, s ennek az okát mindenki kitalálta.

A grófnő pedig a kapott fájdalomra talált ellenmérget a leánya
levelében. Most már neki volt oka azt elitélni, s ebben az itéletben
megtalálni a saját felmentését.

Az már az emberi természetben fekszik, hogy ha valakit nagyon
megbántunk, okot találunk rá, hogy azt gyűlöljük is.

Régi mese, de mindig megujul az a rege a bűvös tükörről, mely azt mondta
a belenéző szép mamának: «Szép vagy, szép vagy, szép királyné; de mégis
szebb a leányod!» A mi elég ok volt rá, hogy a leány meghaljon.

A fényes menyegző zavartalanul ment végbe. Következett utána a
nászutazás.

Az is elmeháborodott volt, a ki kitalálta, hogy egy férfi és egy nő,
mikor már elérték, a mi után vágytak, hogy egymáséi lehettek, akkor azt
az egy darabban kapott nagy kincset felváltsák apró pénzre, s a helyett,
hogy az isteni örömök óráit egyedül töltenék el, odadobják magukat a
zónatarifás szunyograj közé; kiabáltassák fülükbe húsz perczenkint az
állomások neveit, élvezzék a füttysikoltás, csengetyűszó interpunctióit,
vaczogtassák a fogaikat fűtetlen olasz fogadókban; profanálják első
ömledezéseiket idegen szobaszomszédok csúfondáros észrevételeinek.

No de hát ez az észrevétel csak az ordináré embereknek szól. Gazdagok
nászutazása raffinált élvezetekkel jár.

Külön coupée: sleeping car: helybeszolgált lakomák, s a hol nagy város
jön, vagy valami nevezetes táj, ott kiszállás, kényelmes elhelyezkedés,
kiaknázása a látni és hallani való élvezeteknek. Monte Carlóban egy kis
szerencsepróba, Rómában pápai áldás, Nápolyban Vezúv-látogatás, virágzó
narancsligetek, sorrentói idyll. És a többi.

A többi?

Hát azt meg kell engedni, hogy a grófnő harmincznyolcz éve mellett még
mindig feltünő szépség, a ki a figyelmet képes lekötni: még a saját
férjeét is. Karcsú, inkább vállban, mint csipőben széles termete még
fiatalabbnak mutatja. Arcza azok közé tartozik, a mik az évekkel nem
változnak, halvány olajbarna szinnel, erős sugár szemöldei hódító
kifejezést adnak nagy, mély tüzű szemének; vékony, classikus metszésű
orra, a lüktető czimpákkal, felvetett piros ajkai mind heves
temperamentumot árulnak el. A hangjában is van valami, a mi megigéz,
mély hang, melyet csak érczes csendülése különböztet meg a férfiétól. És
aztán azok a kicsiny kezek és lábak!

Igazán nem lehet csodálni, ha ő maradt a szépségversenyben a győztes.
Ugyan ki adná az arany almát Minervának?

A mézes hetek valóban azok lehettek.

Vissza is vonjuk, a mit fentebb mondtunk a nászutazások feltalálójáról.
Ez csak a parasztoknak szólt.

De sőt nagyon czélszerű az a nászutazás, mert azalatt a férj nem járhat
a klubba, kaszinóba, lóversenytérre: nem szökhetik el semerre; meg van
fogva.

Vége is van aztán annak a boldogságnak, a mint haza került az új
házaspár Bécsbe. Ott szándékoztak a tavaszt tölteni.

Itt aztán az ifjú gróf folytatta a régi életmódját.

A grófnő tanulmányozta a férjét. Azt tapasztalta, hogy az némelykor csak
úgy szórja a pénzt, lakomákat rendez, új fogatot vásárol: máskor meg a
legsundább uzsorások kérdezősködnek utána, hogy fölkelt-e már, s
benyitnak hozzá kopogtatás nélkül.

Egyszer reggelizésnél megkisérlé a grófnő a fájós fogára tapintani a
férjének.

– Kedves Oszkár. Egyre kérem én önt, ha meg nem neheztel érte. Ne üljön
ön le kártyázni mindenféle emberekkel.

– «Mindenféle» emberekkel? Például?

– A kiknek a jelleme felől nincs egészen tisztában.

– Hát mi közöm én nekem azoknak a jelleméhez, a kikkel kártyázom?

– Azt önnek jobban kellene tudni, én csak sejtem. Lehetnek emberek, a
kik a játékot professzióból űzik, s nem igen ügyelnek a korrekt
becsületesség szabályaira.

A férj nagyot nevetett erre a szóra, a közben gyöngéden megveregetve a
neje kacsóját.

– Hát a kártya-asztalnál tanuljuk a korrekt becsületességet?

– Én azt hiszem, hogy oda is magunkkal visszük.

– Kedvesem: a ki kártyázni leül, az mind rabló, zsebmetsző. Ott minden
szabad, csak észre ne vegyék.

– Akkor ön nagyon rosszul teszi, hogy nagy pénzben játszik.

– Hát kis kutyákat fésüljek krajczáros tarokkban?

– Ön a napokban nagy pénzzavarban volt. Egy pár filiszteusát az
előszobában fogtam el, mikor önhöz be akartak törni, s kiváltottam tőlük
önnek a váltóit.

– Azt nagyon rosszul tette ön, mert engem hamis világításba állított
vele. Annak nem szabad kiszivárogni, hogy egy gentlemannek a váltóit
valaki más fizeti ki.

– De mikor már lejártak volt?

– Én tudtam volna, hogy mit csináljak velük.

– Drága uzsorát fizetett volna értük? Ez kártyaadósság volt?

– No hát az volt. Valami vidéki kukkó, a ki most cseppent be először a
klubba, veszedelmes szerencsével játszott ellenemben. Én szándékosan
hagytam szemtelenkedni.

– Miért szándékosan?

Azért, hogy holnapután megint visszajőjjön, elbizakodva a tegnapelőtti
disznó-szerencséjében: akkor aztán majd én vetkőztetem le.

– Ez szivtelenség.

– Hát biz a kártyázó szoba nem felebaráti segélyző intézet. Inkább
temetkezési egylet. Az én guvatom «holt ember.»

Ezen volt elég oka a férjnek nevetni.

– De hátha megint a szegény halott kerül fölül s az temeti el a sirásót.

– Ah – ah! – A férj elővette a dohánytartó szelenczéjét s egy szivarkát
(czigaretta) csavargatott magának. Holnap rajtam lesz a bankadás sora.
Mikor én osztom a kártyát, olyankor én mindig ura vagyok a helyzetnek.

– Lorettói szent szűz! Csak nem ismeri ön a kártyákat a hátlapjaikról?

– Haha! Nevetett a férj, az égő szivarókát szájába dugva. A hátlapjukról
nem.

Azzal odatolta a neje elé a dohányos szelenczéjét.

– Ugy-e milyen szép tabatiére ez?

Aranyból volt. A födele tükörsimára volt csiszolva: s minthogy domboru
volt, a bele néző arczát miniatureban mutatta. Az ilyen tükörben látva,
olyannak tűnik fel az ember, mint valami «nap-lakó».

– Nagyon szép.

– Hát ez a tabatiére rendesen elém van téve, mikor a kártyát osztom.
Ennek a tükörlapjában előre meglátom a kártyát, a mit másnak adok, s a
mi nekem következik. S ez az «onze et demi»-ben nagy előny.

A grófné fölugrott a helyérűl.

– De uram! Hisz ez «tricherie».

– Ah dehogy! Ez csak «avantage», a bankár előnye: épen mint a «refait».

– Nem! nem! Ez nem tisztességes dolog! Ezt senki sem teszi.

– Ah bah! Ez az én találmányom. A mihez nekem épen olyan kizárólagos
szabadalmam van, mint Edisonnak a villanyvilágításhoz, mint Behringnek
az általa felfedezett tengerszoroshoz.

– De nem szeretném, ha e találmány az ön nevét viselné.

– Hát – hitves társak között nincsen titok: én csak meg akartam önt a
felől nyugtatni, hogy a fáraó-asztalnál én vagyok az mindig, a ki
utoljára nevet.

Azzal zsebébe dugta a dohányszelenczéjét; kezet csókolt és
elbalancirozott.

A grófnét nagyon elmélázóvá tette az, a mit a férjétől hallott. Ha ez
nem tréfa?

Két nap mulva ismét a reggelinél találkozának. A gróf még álmos volt,
mert alig szunnyadt egy pár órát. Reggel került haza a klubból.

– Apropos! Mondá a harmadik ásítás után. Azokat a váltókat, a miket ön a
napokban helyettem kifizetett: most visszaváltom. Kérem, sziveskedjék
előkeresni.

S azzal az inexpressibleje zsebébe nyúlva, kihúzott egy csomó összegyürt
százast és ezrest s kezdett belőlük válogatni. A pénzcsomag közül
egy-egy névjegy is hullott ki, a mire a név mellé irónnal valami szám
volt felirva: «Jó 10000 forintig.» Ez is mind pénz.

A grófnő iszonyattal tolta el magától ezt a pénzt.

– Vigye ön előlem! Ilyen úton még nem került pénz az én chatouillomba.

– Dehogy nem! Apai ősei Raubritterek voltak, s anyai nagyapja
Armeeliferant.

A grófnő görcsöket kapott s elkezdett csuklani.

Oszkár vállat vont: «Én megkináltam önt: ha nem tetszik, nem tehetek
róla» s azzal nyugodtan szürcsölte tovább a theáját. Ezuttal Bokk
szivart szítt hozzá…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azután következtek a tavaszi lóversenyek.

Oszkár egész nap a traininggel volt elfoglalva: nem lehetett vele
egyébről beszélni, mint lovakról és jockeykról.

A Derby-nap nagy izgalommal folyt le; a nagy állami dijért nyolcz paripa
futott: mind korábbi versenyeken győztes kitünőségek s a nyolcz
versenyző közül épen az lett az első, a melyre legkevésbé számítottak a
«My Dream». A favorit, a melynek diadalát biztosnak hitték, hátramaradt
rossz harmadiknak. Óriási volt a sensatio!

A győztes paripa portraitját minden illustrált lap közölte, s nevével a
legujabb hazai pezsgőt keresztelték el (ominosus szó!)

Azt pedig minden hirlap ujdonságai között lehetett olvasni, hogy ezen a
Derby-napon az ismeretes «Captain Green» (tudvalevőleg gróf Y. Y.
Oszkár) kétszázezer forintot nyert fogadásokban.

A grófnőnek el kellett hinnie, hogy ez igaz, mert Oszkár rögtön megvette
a nyertes paripát, súlyos összegen: s a nejének azt mondta, hogy
szeretne Bécsben egy palotát megvenni; csak azért, hogy a versenyparipái
számára ott tarthasson istállót: a minek a tervezetét el is készítteté
egy előkelő épitészszel.

– De édes Oszkár, monda a grófnő egy kedvező pillanatban, a midőn hozzá
juthatott, hogy a férjével beszéljen: – édes Oszkár! Ha ön most
kétszázezer forintot nyert a lóversenyen fogadásokban: nem történhetik-e
meg, hogy egy másik lóversenyen épen annyit fog elveszteni: vagy talán
kétszer annyit?

– Az rajtam nem esik meg.

– Az megeshetik minden emberen. Itt van N. N. gróf, a kinek a
leghiresebb istállója van Magyarországon. Paripái a legkitünőbbek. És
mégis mindenütt megbukik velük.

– Igen, mert csak félig tanulta meg a leczkéjét.

– Hogyan félig?

– Hát úgy, hogy «csak» a saját jockeyit fizeti igen jól. De aki egészen
tudja a leczkéjét, az a saját jockeyit is jól fizeti, de a
versenytársaiét még jobban, mint a saját gazdájuk.

A grófnő elképedt.

– Ne kivánja elhinnem, hogy ön is ezt teszi!

– Hát bolond legyek?

– Hiszen ez supercherie!

– Édesem! nem ért maga ehez. A hol lovakról van szó, ott minden meg van
engedve. Szemesnek áll a világ.

– Jól van! nem moralizálok. Ráhagyom, hogy «lovar» és «lovag» nem
egyértelmű szavak. Megengedem, hogy a hol «ló» a thema, ott a
«mylordnak» ugyanaz a pátense van, a mi a czigány lócsiszárnak. Én csak
a kérdés prózai oldalát érintem. Hátha valaki más az ön versenytársai
közül is él ezzel a privilégiummal: s önnek a jockeyját vesztegeti meg?

Oszkár gróf nagyot nevetett.

– Hát persze hogy megteszi! Hogyne tenné? Legközelebb, mikor a budapesti
gyepen fogok a mostani nyertesemmel futtatni: bizonyos vagyok felőle,
hogy a jól ismert jockeymat tetőtül talpig megkenik. Csak hadd fizessék.
Jól esik szegénynek. Két felesége van. Az egyiktől elvált, de azt is
tartani kell neki. Én úgy teszek mintha semmit se sejtenék: bejegyzem a
tárczámba a fogadásokat. Most már én teszek 2-őt 1 ellen. A futtatás
napján aztán az én öreg lovászom hirtelen gyomorcsikarást fog kapni: nem
ülhet maga a lóra. Nekem pedig tartalékban van egy másik jockeym, a
kiről senkinek sincs sejtelme, s az fog futtatni a My Dreammel. – Hoha!
– Tőlem nem lehet lopni.

A grófnő elhallgatott.

Voltak azonban mások, a kik kevésbé voltak megnyugtathatók. A
jockeyklubban valami kellemetlen rencontre volt Oszkárnak épen a
legközelebbi versenyfuttatás miatt. Valaki nagyon fennhangon példálózott
a nyereségének homályos eredetére.

Hát erre is van trompf. A párbaj. Azzal minden kellemetlen észrevételnek
utját lehet vágni.

Egy reggel azt mondá Oszkár gróf a nejének, hogy ő neki sietve kell
lerándulni Budapestre. Nagy szavazás lesz a főrendiházban. Veszélyben
Izrael!

Hát csak teljesítse hazafiúi kötelességét.

A másnapi lapokban aztán olvasá a grófnő, hogy a budapesti régi
lóversenytéren a délutáni órákban pisztolypárbaj folyt le Y. Y. Oszkár
gróf és Q. X. idegen mágnás között: az utóbbinak a karja lett keresztül
lőve: az elébbi sértetlen maradt. A párbaj oka összeszólalkozás.

Mikor ez a tudósítás a lapokban megjelent, már akkor Oszkár gróf otthon
volt a szobájában. Az éjjeli vonattal tért vissza: s aztán mindjárt
lefeküdt. A grófnő még aludt akkor.

Rögtön átrohant a férje szobájába: az olvasott lappal a kezében. Az alig
engedte magát felébreszteni, olyan jól aludt. Budapesttől Marcheggig
folyvást pezsgőzött a két secundánsával: még most is egészen mámoros
volt. Csak igen nehezen ismert rá a feleségére s elébb sorba próbált
neki mindenféle neveket adni, míg rájött az igazira.

Akkor meg sehogy sem találta bele magát abba a sentimentális hangulatba,
a mibe a neje óhajtotta volna belevezetni.

Nem értette meg, hogy mi nagy öröm van azon, hogy ő neki se keze, se
lába nem hiányzik? Meg hogy mit akar az asszony azzal, hogy most az ő
arczát könnyeivel összeáztatja?

– Ki halt meg?

– Csak hogy te élsz!

– Hát mi sirni való van azon?

– Te párbajt vívtál?

– Nem tudom én: régen volt már!

– Oszkár! Az Istenért! Ha megöltek volna.

– Akkor legalább most aludni hagynának.

– Az égre! Ne szólj így! Én kétségbe vagyok esve. Igérd meg, hogy nem
fogsz többször párbajt vívni.

– No itt van – nesze – a numero kettő!

– Mit beszélsz numero kettőről?

– Kettő meg kettő, kétszer kettő.

– De hát beszélj okosan.

– Az egyik kettő: te, meg a leányod. Ő is azt kivánta tőlem, hogy
először ne kártyázzam, ne fogadjak, másodszor, hogy ne párbajozzak. Még
egy harmadik kivánsága is volt. Azért hagytam ottan. S most már te jösz
ugyanezekkel a követelésekkel. Még megérem, hogy a harmadikra is rájösz.

– Én csak az életed miatt aggódom.

– Sohse félts te engem!

– Nem bánom, verekedjél karddal, de ne pisztolylyal. Egy ostoba golyó: –
és én egy üdvösséget veszítek el.

– Hiszen nem vívok én soha holmi koczapuskással, a ki vaktába lövöldöz s
bivalyfővel belém téveszti a golyót: csak a kiről jól tudom, hogy
kitünően lő pisztolylyal.

– És mégis abba kötsz bele?

– Igen: mert az jól tud czélozni!

– S ha jól tud czélozni?

– Akkor nem lőhet meg.

– Nem birom felfogni.

– Mert nehéz fejed van. Nem akarsz gondolkozni. Hagyj tovább aludnom s
eredj a papagájaidhoz.

– Nem. Addig nem megyek el: a míg meg nem nyugtatsz. Mi az?
Niebelungenhős vagy, a kin nem fog a fegyver? Csodakútba mártott
tündéranyád?

– No hát ha olyan nagyon erőlteted a dolgot, hát megmagyarázom. Mikor
nekem egy gentleman kezd alkalmatlanná válni: azon vagyok, hogy
valamikép megsértsem, hogy aztán az híjon ki engem. A kihívást
természetesen elfogadom, de akárhol történjék is az, kikötöm, hogy a
párbajnak Magyarországon kell végbemenni. Másutt sok a titkos rendőrség:
de nálunk még nincsenek mouchardok. Más országban a párbaj halálos
kimenetel esetén szigorú büntetés alá esik: nálunk a törvény nem tartja
a párbaj miatti elitéltetést megbecstelenítőnek s legtöbbször
legmagasabb kegyelem útján el is lesz engedve. Ezért én a rencontret
Budapestre határozom. Mint kihívottnak jogom van rá. Aztán más joga is
van a kihívottnak. A párbajnál az ő pisztolyait kell használni. Azokat
nem ő maga, hanem a secundánsai veszik. Új pisztolyoknak kell lenni, a
mikből még senki sem lőtt. Nekem pedig van Pesten egy puskamívesem,
ahhoz utasítom a segédeimet. A puskamíves az én emberem. Meg van neki
érte a maga haszna. Ő átadja az én secundánsaimnak azt a két pisztolyt,
a mik egyenesen az én czéljaimra készültek. Mind a kettőnek az a
sajátsága, hogy felfelé hord és balfelé. Mikor én lövök, én az
ellenfelemnek a jobb könyöke alatt egy arasznyira czélzok, s akkor
bizonyos vagyok róla, hogy a karját, vagy a mellét fogom eltalálni. Az
pedig nekem egyenesen a homlokomnak irányozza a csövét, s annálfogva egy
arasznyira lő el a fülem mellett. Ebből áll az egész boszorkányság. Már
most megtudtad, a mit akartál. Mehetsz zongorázni.

A grófnő mellére valami nehezedett, mint egy lidércznyomás.

– Oszkár! Ha én azt elhihetném, hogy te most igazat beszéltél.

– Hát ki beszélt más?

– Te mámoros vagy!

– No hát: borban az igazság. Hagyj aludnom.

– Az rettenetes, a mit te most beszéltél. Csak nem akarsz megfosztani
attól, hogy becsüljelek?

– Én bizony nem emlékezem rá, hogy a pap arra esketett volna meg
bennünket, hogy becsülni fogjuk egymást. Eredj porczellánt festeni.

Azzal a falnak fordult s elkezdett horkolni.

Az utómámor hatása alatt kellett neki lenni: különben el nem képzelhető,
hogy ilyen felfedezéseket tett volna a nejének.

Ámbátor – miért ne? A nejének? Hisz a feleség – az senki. A feleség nem
lehet terhelő tanu. A feleség ismerheti minden hibánkat, gyarlóságunkat,
bűnünket, azért a «világ» nem tud azokról semmit. Sőt ellenkezőleg! a
feleség bűntárs. Az oltár előtt kötelezte rá magát. A ki tolvaj, annak a
felesége tartozik orgazda lenni. Nála a bűn = erény: ellátva a
társadalmi egyezmény hitelesítő stampigliájával.

A grófnő feldult kedélylyel hagyta ott a férjét, a ki most már a
másodszori mámorálomból épen nem volt felkölthető.

Hát ilyen az asszonyok eszményképe?

Egy ember, a ki erkölcsi értékben alatta áll a parasztfogó
birbics-játszónak, a czigány lókupecznek, s a kirgiz utonállónak: csak
hogy épen kilenczágu korona van a medvés czímere fölött. S a ki mind
ebből még csak titkot sem csinál a felesége előtt; hisz a czigány
felesége = czigányasszony! Mit szépítgesse előtte magát?

Az egész rémséges revelatioból csak egy ragadta meg a grófnő figyelmét.
Hogy a leánya is ezeket követelte egykori jegyesétől. Hogy ne játszék
nagyban szerencsejátékot és ne vívjon párbajt veszélyes kimenetellel. Ez
még csak kettő! De mi lehetett az a harmadik! A mit félmámorában
kiszalasztott a száján a férj? – Majd azt is megtudja később…

Nem is sokáig várakoztatott magára a Sphinx rejtélye a megoldásával.

Oszkár a rendes időben, midőn az ebédtől fölkelt, akár volt vendége,
akár nem, átment a nejével a társalgó szobába; ott kiszítt egy szivart,
elmesélte a legujabb pletykákat, a miket előtte való nap a klubban
hallott: aztán, hogy eljött a szinházba menetel ideje, befogatott,
elkisérte a nejét az operába: ott megvárta az első felvonást. Addig csak
jött valaki az ismerős urak közül, a ki a feleségét mulattassa: akkor
búcsut vett, s azt mondta, hogy megy a klubba. Onnan aztán csak a hajnal
vetette vissza. Kivételt csak azon esték képeztek, a melyeken az opera
után ballet is következett. Akkor végig várta az előadást.

A choreograph művészet «Star»-ja volt akkoriban mademoiselle Florinde.
(Franczia művésznő Leutomischlből: népszerű nevén «Kolatschen-Lizl.»)

Egy este a klubbnak egy habituéja látogatást tett a grófnál, s miután
azt nem találta otthon; az illedelmi vizitet folytatta a grófnőnél. Régi
jó ismerős volt.

– A grófnő nagyon szigorú regulában tartja Oszkárt: mondá a jó barát.
Van három hete, hogy nem láttuk a klubban: azt hiszi róla mindenki, hogy
maidenspeechre készül a magyar lordok házában.

A grófnő el tudta titkolni meglepetését. Neki mindig a klubban hallott
meséket szokta előadni másnap ebéd fölött. És ő maga ott sincs. – Akkor
valahol másutt van.

– Nekem megigérte, hogy nem kártyázik többet. Mondá a helyett, hogy
meglepetését elárulta volna.

– Hiszen, az igaz, hogy a kártya nagy betegség. De higyje el grófnő,
hogy néha a gyógyszer rosszabb a betegségnél.

Ezzel az elejtett szóval egyszerre fel lett Argusnak minden szeme
nyitva.

A grófnőnek nem lett nehéz bizonyosságot szerezni magának a valódi
tényállás felől.

Oszkár nagyon is vigyázatlanul vitte a dolgát. A felesége megtudta, hogy
az egész időt, a mit máskor a klubban szokott hasznosan értékesíteni,
hetek óta következetesen a primadonna boudoirjában vesztegeti el.

Egy reggel kitörésre került a dolog.

– Ön mindennap Florindánál van! Támadá meg férjét egyenes assautval.

– Ahán! Jön a numero három. Dörmögé Oszkár s engedte üttetni a
plastront.

– Mindenről értesülve vagyok.

– És «sok» az a «minden?»

– Elég arra, hogy engem halálra sértsen. Ön nekem azt hazudja, hogy a
klubba megy kártyázni.

– No – és rosszabbat teszek, mintha oda mennék?

– Ott csak a pénzét veszti ön el, de itt a becsületét.

– Ezt nem értem.

– Egy courtisane boudoirjában!

– Ez a nagy tévedés. Az egy művésznő.

– A kinek szabadalma van?

– Kivételes állása minden esetre. Önök előkelő hölgyek azt képzelik,
hogy egy művésznő termeiben nem is lehet mást, mint orgiákat rendezni.
Rossz regényekből szedik az ismereteiket. Megnézik a «Kameliás hölgyet,»
a «Márvány hölgyeket,» s aztán azt hiszik, hogy a mi a szinpadon szabad,
az a zárt ajtók mögött is lehet. Hisz nem vagyok én egyedül Florindánál.
Se az első nem vagyok, a ki érkezik, se az utolsó, a ki a többiek után
ott marad. Ott egy illustre társaság van együtt. A szellemi életi
világa. Müvészek, költők, celebritások. Ott egy kétértelmü szót nem
lehet hallani. Annál kevésbbé lehet valami szerelmi cselszövénynek
kezdődni. Florinda egy szikrázó genie, a kinél elfelejti az ember azt,
hogy nő.

– Édes Oszkár. Ön nem veszi észre, hogy védekezés közben milyen mérges
sebeket üt rajtam. Ha nyiltan, brutalisan bevallaná, hogy «hát mi bajod
vele: én szépnek találom s gyönyörködöm benne, a hogy férfinak lehet: én
szeretem a halat, tehát megeszem.» Akkor meglehet, hogy én
dúlnék-fúlnék, porczellánokat törnék, asszonyi mérgemben; de végre is
azt gondolnám, hogy fiatal férjem van: heves a vére: nagy betyár! Még
titokban büszke is volnék rá. De mikor azt mondod, hogy «oh engem semmi
földi szenvedély nem csábit e nőhöz: én csak a szellem, a genie
gyönyöreit keresem nála, a miket te együgyü, ostoba, unalmas feleség nem
tudsz nekem nyujtani.» Ez engem összetör. Nem kiabálok: nem csinálok
jeleneteket; de megemészt a szégyen, az undor, a keserüség. Mondd ki
őszintén, hogy használod azt a nőt, mint szeretődet: s én nem
kérdezősködöm utána többet.

– Ismét csak azt mondom, hogy soha sem volt vele semmi viszonyom.

– Akkor hát gyáva vagy, a ki nem mer követelni, vagy pedig éhenkórász, a
ki nem tud egy pohos bankárt túlliczitálni; hanem lesi a maradékot, mit
az a tanyérján ott hágy!

Még erre a kegyetlen «touche»-ra sem volt hajlandó Oszkár felemelni a
fleurettet, akár paradera, akár ripostra.

– Azt önnek kell legjobban tudni: súgá vissza. – S az övé maradt az
utolsó szó. Mindig nagy baj egy férjre nézve, ha az utolsó szót magának
tartotta.

Pár nap mulva valami kellemetlen esemény történt a grófnő lakásán.

Az öltöző szobájából elveszett egy karperecze, a mit este, szinházból
hazajövet tett le a kandalló párkányára. A férje kisérte haza.

A karperecz értékére nézve is nagybecsü volt: a rosettet rajta tizenkét
nagy brilliant képezte; de legnagyobb értékét a befoglalt nagy
igazgyöngy adta meg, melynek közepébe ritka természetjátékul egy fekete
kereszt volt benőve. Magát a gyöngyöt a grófnő nagyatyja kapta a pápától
ajándékba, mikor II. József császár idejében Bécs falai közt hosszasan
időzött ő szentsége.

Ez az ereklyének is felbecsülhetetlen kincs veszett el a szobából.

Pedig oda senkinek bejárása nem volt. Tolvaj nem juthatott be a
palotába; mert ott a grófnő és férje egyedül laktak: s a zárt kapun
minden embert a portás eresztett be és ki. A gróf kénytelen volt azt
esetet a rendőrségnél bejelenteni, a beküldött rendbőrbiztos vallatóra
vette a házi cselédséget. Azok mind egyenkint tisztázni tudták magukat.
A komornyiknak épen szabad napja volt: nem is hált a palotában. Egyedül
a komornára hárulhatott a gyanu. Az sirt, esküdött, a haját tépte;
mezítelenre vetkőzött, mint egy őrült: annál rosszabb! Elvitték
vizsgálati fogságba.

Ott sem tudtak belőle kivenni semmit. A karperecz elveszett.

Közbejött aztán valami nagy országos örömünnep. Bécs városa ez alkalomra
fényes bált adott.

Az efféle jubilaris ünnepélyes báloknál egy nagy baj van. Nem lehet a
meghivott vendégeket kategoriánkint termekre szétcsoportosítani. Hogy
például az egyik teremben foglalna helyet a magas aristokratia, a
felsőbb tisztikar és az előkelő hivatalos nép, salonképes hölgyeivel. A
másikban aztán a bourgeoisie: a gazdag gyárosok kereskedők,
szabómesterek és mózeshitüek. A harmadikban a minden világrészbül
összecsődült idegenek, lengyelek, japánok, török, magyarok. A
negyedikben végre a művészek, művésznők, tánczosnők, énekesnők
muzsikusok, piktorok, poeták, ujságirók: egy szóval a «bohéme.» No hát
ez a század negyedik fertályában már lehetetlen. Azért megtörténik, hogy
a zsúfolásig tömött fényes teremben egymással karambolázik az igazi
török basa meg a trafiktürke, a minisztert megszólítja a reporter, s a
ballettánczosnő uszálya végigseper a herczegasszony schleppjén. Senki
sem marad egy helyben: minden nyüzsög, mint a feldúlt hangyaboly: egyik
látni, másik láttatni akar. – Szabad a vásár! Mindenki «passiv»
helyzetbe jutott: «activ» állapotja csak annak a fürgencz emberkének
van, a ki testétől elálló frakkban, ferdére csúszott kravátlival, semmi
érdemrenddel a gomblyukában, hanem jegyzőkönyvecskével a kezében
furakodik a legsűrűbb tömegen keresztül, nem törődve vele, hogy kinek a
schleppjét, kinek a sarkantyúját tapossa le; hanem jegyezve szorgalmasan
a jelenlevő celebritások neveit, toilettjeit, kiejtett szavait,
szellemes aperçuit a «reggeli lap» számára.

Ebben a nagy tohuvabohuban egyszerre csak szembetalálkozott X. X. grófnő
Florinda kisasszonynyal.

A grófnő a férje karján sétált.

A művésznő elegáns grácziával inte ismerős bókot – Oszkár felé.

Még ez az ismerős mosoly nem lett volna olyan halálos méreg. Hanem
ugyanakkor X. X. grófnő meglátta Florinda kézcsuklóján az elveszett
karpereczet. Nem lehetett csalódás. Ilyen gyöngy, azzal a természetes
kereszttel a közepén, nincs több a világon.

A reporter ternot csinált.

Feljegyezheté a tárczájába:

«X. X. grófnő: egyike a legelőkelőbb translajthániai mágnásnőknek
hirtelen rosszul lett és elájult. A mentőtársaság rögtön alkalmazott
segélyének daczára sem jött magához, palotájába kellett őt szállítani.»

Másnap délben a komornyik, midőn Oszkár grófot öltöztetni bejött, egy
levelkét csúsztatott a kezébe.

– Ahá! Monda a gróf.

A czimzeten megismerte a grófnő irását.

Akár fel se bontsa. Tudni lehet a tartalmát.

Elébb végezte a fürdését: azután behozatta a csokoládéját, s végig
futott szivarozás közben a reggeli lapok báli tudósításain.

Rittig! Mindegyikben benne volt a grófnő elájulása. De annyi tapintat és
discretio mégis volt mindegyikben, hogy Florinda nevét nem említék
ugyanabban a sorban, hanem külön kikezdésben.

Már erre aztán mégis kiváncsi volt megtudni a történetnek a folytatását
s felbontá a billet doux-t.

Csakugyan azt tartalmazá, a mit sejtett.

«– Uram. Ha holnap reggelig az elveszett karpereczem itthon nem lesz, s
az igazságtalanul bezáratott cselédem szabadon nem lesz bocsátva – akkor
válunk.»

«Ah – ah!»

Szépen zsebredugta a levelet.

– George! Hány órakor indul a gyorsvonat Budapestre?

– Négykor.

– S még most csak egy óra. Mi az ördögöt csináljon az ember addig?

Unalmában villásreggelizik az ember. Azt a vasuti vendéglőben is el
lehet végezni.

Négy órakor már a rezervált félcoupéeban nyujtózkodott s meghagyta a
kalauznak, hogy Budapestig fel ne költsék.

A grófnőt nem tartotta szükségesnek incommodálni annak a bejelentésével,
hogy hová utazik. Hisz az is bizonyosan kiváncsi lesz a mai lapokat
elolvasni. No hát azokban – mindjárt a báli tudósítás alatt rá fog
bukkanni a «Sport» rovatra, abból részletesen megtudhatja, hogy holnap
és a rákövetkező három napon mennek végbe a budapesti lóversenyek, s
azokon a «My Dream» a nagy államdijért fog versenyezni. A többit
combinálhatja a maga eszétől.

Ha tetszik neki: utána jöhet. Azt is tudhatja, hogy Oszkár mindig az
Angol királynő vendéglőbe szokott szállni. Nincs közöttük semmi titok.

A grófnő, a mint értesült a férje elutazásáról, tudta, hogy mi a legelső
kötelessége. Elment személyesen a vizsgáló biróhoz: kinyilatkoztatá,
hogy az elveszettnek hitt karperecz megkerült, s kérte a letartóztatott
komorna szabadon bocsátását. Ez rögtön meg is történt.

A méltatlanul gyanusított leányt aztán gazdagon megajándékozá, adott
neki kitünő bizonyítványt s elbocsátá a szolgálatból.

A budapesti lóversenyekre pedig nem rándult le. Nem volt több kedve az
istenek nektárjából inni, a mióta megtudta, hogy hogyan szüretelik?




XXXI. FEJEZET.  A FIZETŐ NAP.

Négy napig hasztalan várt a férjére a grófnő. Az még csak egy levél, egy
távirat útján sem adta jelét, hogy gondol reá.

Ötödik nap délben, a vonat megérkezte után, toppant be a szobájába.

A grófnő úgy tett, mintha nem ügyelne rá: különben ha ránézett volna,
okvetlenül megdöbbentté teszi az a baljóslatos kifejezés, a mi Oszkár
egész megjelenését kisérte. Sugárzott az arczáról a kétségbeesés.

Azon kezdte, hogy a nejének a kezét megfogta és ajkaihoz emelé.

Ezt úgy hiják, hogy «kézcsók». Szokták tiszteletből tenni, vagy
szeretetből, vagy kiengesztelésből.

A grófnő porczellánra festett. Valami khinai madár volt készülőben.

– Meghozta ön a karpereczemet? Kérdezé, rá se nézve a férjére.

– Eh, ki beszél még mai nap is az ön karpereczéről? Azóta nagyobb dolog
történt. Megbukott a My Dream.

– Ki az a My Dream?

– Hát az én versenyparipám.

– Hol bukott meg?

– Hát a budapesti lóversenyen. Onnan jövök.

A grófnő nem titkolhatta el a kárörömét.

– Hát megbukott? Nem megmondtam? Hogy a saját fegyverével fogják önt
megverni. Az «egy» róka rátalál a «másfél» rókára. Ezúttal az ön
jockeyját vesztegette meg más.

– Nem úgy történt. A My Dream egész az utolsó jelző oszlopig folyvást
vezetett. A birálói tribün közelében fél ló hosszaságnyi előnye volt.
Hanem az új jockey nem ismerte a ló szeszélyességét. Még három
lóhosszaságnyira a tribünehöz azt akarta, hogy egész lóhosszával győzzön
s rávágott az ostorral a ménre. Az abban a perczben megállt,
megfeszítette a lábait s nem ment tovább. Valamennyi versenytársa mind
elfutott mellette: az én lovam utolsónak maradt.

– Hát ez az érem visszás oldala.

– Én elestem a bizonyosnak hitt nagy állami dijtól.

(Isten büntetése rajtad! Gondolá magában a grófnő, de nem mondta ki.)

A gróf leveté magát egy karszékbe: s a körmeit kezdte rágni.

A grófnő pedig nem kérdezte tőle, hogy hát még mi ujság szép Budapesten?

Csak neki kellett magának előállni vele.

– Hiszen ha csak az volna a baj, hogy a dijat nem gombolhattam be; de
roppant sokat vesztettem a fogadásokon.

– Azt is előre megjövendöltem önnek.

– A fogadásaim, a miket elvesztettem, hatszázezer forintra mennek.

Erre a szóra mégis abba hagyta a grófnő a paradicsommadár festést.

– Hatszázezer forint? Hisz az őrült nagy összeg. S képes volt ön azt
fedezni?

– Csak százezer forintot tudtam készpénzzel kifizetni: az apróbb
fogadásokat, a kik nagy lármával követelnek; a többi a fejem felett
függ.

– S hogy fogja ön azt a feje fölül elhárítani?

– Annak csak két módja van. Az egyikről nem beszélek. A másik az, hogy
megkérdezem: van-e még valaki, a kinek az én fejem ér valamit?

– Azaz, hogy ötszázezer forintot?

– Igen.

– S ha jól sejtem, az a valaki én vagyok, a kitől ezt megkérdezik?

– Ki lenne más?

– Nagyon megtisztelő bizalom. S ön engem elég szellemdúsnak, elég
szikrázó genienek tart arra, hogy ennek a kérdésnek a horderejét
megértsem? Nem tart tőle, hogy én olyan ostoba, olyan hétköznapi lélek
vagyok, a ki azt kérdezi, hogy: de hát okvetlenül meg kell-e önnek azt
az összeget fizetni, a mit a fogadásain vesztett?

– Ha nem teszem, kilöknek a klubból, s többé gentlemanek társaságában
meg nem jelenhetek.

– És az valami nagy baj lesz? Nincs ön előtt több ismeretes világrész,
csak a klubb, meg a turf? Nincs-e nekem szép uri birtokom, a hol ön
fejedelmileg élhet, vadászhat, gazdálkodhatik: részt vehet a
politikában, vezethet egy vármegyét? Nincs-e önnek ott a széke a magyar
főrendek asztalánál? mit senki sem tehet vitássá a miatt, hogy a
totalizateurnek adós maradt. Vagy ha ez mind nem tetszik: nincs-e nyitva
a kerek világ ön előtt? Nem mehet-e el körül utazni a földet? vad
emberek közé, a kiket elégszer meglátogatott? Okvetlenül azt akarja,
hogy az itthoni kannibálok egyék meg?

– Grófnő! Elismerem, hogy ön nagyon szellemdús. Hanem ez mind nem
kérdés. – Ér-e önnek valamit ez az én fejem: vagy nem?

– Ér! Én megosztom önnel az egész vagyonomat; hanem akkor hagyja ön itt
ezt az egész világot, a miben most él, és jöjjön velem oda, a hová én
viszem.

– Elismerem, hogy ön angyal; de én még egy angyalnak sem adom el a
lelkemet. Én az adósságaimat lefizetni becsületnek tartom. Akar ön
adósává tenni, vagy nem?

– Ha ezzel aztán minden helyre volna hozva. Talán nem is gondolkoznám
rajta. De ha én most az ön könnyelmüen kötött tartozásait kifizettem, –
az után a nagy keserüség, az után az égető megszégyenítés után, a mivel
ön engem elhalmozott: egy év mulva ön megint azt fogja tenni, a mit most
tett. Hogy az elveszett fél milliót visszanyerje, utána fogja küldeni a
másikat. Mi a lejtőn, ha megindultunk, meg nem állunk. Nekem nagy heverő
tőkepénzeim nincsenek. Ha önnek ma egy félmilliót át kell adnom:
adósságot kell felvennem a birtokaimra. Azokat törleszteni kell s ezzel
az összeggel oly mértékben fog kevesedni a jövedelmünk, hogy kénytelenek
leszünk falura visszavonulni.

– Ön nagyon okos asszony. Argumentumai nagyon nyomosak. Nem kisértem meg
a czáfolásukat. Tudni fogom, hogy mi a teendőm.

– Ugyan hát illik az egy erős férfihoz: ilyen fenyegetéssel rémíteni a
hitvestársát? Ha egy bukott kalmár, a kinek a gyermekei alól elárverezik
az utolsó nyoszolyát, a ki elvesztett vagyont, hitelt, becsületet,
kétségbeesésében elvágja a torkát, azt mondjuk: Isten legyen irgalmas
szegény lelkének! De mi hajtja önt ennek az örvénynek? Az, hogy nem
mehet ön többet a klubba: «avantaget» gyakorolni saját találmánya
szerint a buta pointeurök felett? hogy nem jelenhet meg a turfon, a
mások lovászait megvesztegetni? hogy nem párbajozhat többé fintázott
pisztolyokkal bizonyos kimenetelre? – Ez a becsület, a minek az
elvesztését egy férfiunak nem lehet túlélni?

E kemény dorgálás alatt Oszkár gróf az ablak előtt állt, háttal fordulva
a neje felé.

Az ablak előtti három lábu állványon volt japáni vederkében egy exoticus
virág, melyre rásütött a nap: a nyiló fehér virág kelyhében fürdött egy
fényes arany zöld légy.

– Milyen szépen süt a nap! sohajta fel a gróf. Milyen jó szaga van ennek
a gardéniának!…

Azzal megfordult s minden üdvözlés nélkül elhagyja a neje szobáját.

Ez a hang, ez a szó nem ment ki a grófnő lelkéből.

«Milyen szépen süt a nap!»

S ki tudja meddig süt erre a főre?

Rajtakapta magát, hogy most is szereti ezt az embert.

Őrültség tőle az a szerelem; de hiszen ha az nem volna, akkor nem
nőhetett volna oly szörnyeteggé, hogy az anyai érzést is elfojtsa
szivében, hogy saját leányának vetélytársnéjává legyen. Győzelmes
vetélytársné!

Hja bizony, a győzelem nem megy vérontás nélkül!

Csöngetett a komornyiknak.

Levelet irt a férjének.

«Elitéllek. De megmentelek. Még ma beszélek a bankárommal».

Ezt átküldte Oszkárnak a lakosztályába.

Válasz jött rá vissza.

«Köszönöm. Életem a tied».

Azontul aztán sok járás-kelése volt a grófnőnek: bankárhoz,
jogtanácsoshoz, földhitelintézet igazgatójához. Ilyen nagyobb összeg
kölcsönvétele sok peripetiákon megy keresztül, a míg nyélbe sütik.

Azt pedig tudta a grófnő, hogy a fogadásokon vesztett összegeket
negyvennyolcz óra alatt le kell fizetni; mert ha e határidőn túl halad a
teljesítés, az illetőnek joga van a mulasztást a klubb elé hozni, s
akkor a késlekedőt kigolyózzák.

Ezt az aggodalmát némileg megnyugtatá a bankárja azzal a biztosítással,
hogy panaszt csak az emelhet, a ki irásbeli felhivásra nem kapta meg
rögtön a fogadáson nyert összeget.

E végett a grófnőnek ügyletszerü feladata volt a férje czimére érkező
leveleket sajátkezüleg felbontani, hogy ha azok között találkozik
megsürgető levél, annak az iróját azonnal kielégíttesse a bankárja
által, a ki kisebb összegeket a kölcsön fejében előlegezni kész. Saját
magának is volt készpénze s az ékszereit is mind zálogba tette. El volt
készülve az ostromra.

Azonban az ostrom nem következett be. Elmult a kritikus negyvennyolcz
óra s még senki sem jelentkezett a tartozásokért. A gróf nevére érkezett
levelek csupa barátságos meghívásokat tartalmaztak, kolduló-levelekkel
vegyest.

A kapusnak kötelessége volt mindenkinek azt mondani, hogy a gróf
vadkan-vadászaton van. Abban az évadban ez volt az egyedüli lőhető vad.

Oszkár pedig ez idő alatt szobafogságban volt. Nem volt neki szabad a
lakosztályán kívül mutatni magát.

A harmadik napon a jockey-clubb stampigliájával ellátott levél érkezett
a kapushoz. Azt is a grófnő vette át.

Nyugtalanul, dobogó szívvel nyitotta azt fel. Ha ez már talán a Verdikt
volna.

Ah, nem az volt! Au contraire. Az elnökség meghívja a grófot rendkívüli
választmányi ülésre. Tárgya: tagválasztás. – Nincsen semmi veszély!

A negyedik nap reggelén értesíté a grófnőt az ügyvédje, hogy a
kölcsönkért pénz liquidálva van. Azonnal fölvehető.

Ő maga sietett azt a földhitelintézetnél átvenni. Aztán vágtatott haza.

A mint a kapu alá behajtatott, azt kérdezé a kapustól, hogy nincs-e a
grófnak levele?

Egyetlen egy volt.

Annak a borítékján kívül, lezáró pecsét helyett, egy valódi nemes gyopár
(Edelweis) volt felragasztva. A czímen nőirás felismerhető.

Ha ez a nemes gyopár nem lett volna a levélen, a grófnő nem bontotta
volna azt fel. A pénzcsomaggal együtt adta volna oda neki.

– Itt a pénzed: meg ez a levél, még ezzel is több legyen az adósságod
nálam. Szabad vagy. Csak az én rabom vagy.

Hanem az a virág mindent elrontott.

Mikor a szobájába érve, egyedül maradt, felszakítá az edelweiszos
borítékot, s kivette a parfümös levélkét belőle.

Florinda irta.

Furcsa levél volt! Épen nem szellemdús. Így a Kolatsen-Lizl irhat.

– Szép Diegóm. Hát mi lesz abból a fél millióból, a mit nekem igértél a
budapesti lóversenyek után?

A végtelen düh állta el egyszerre minden idegeit. Nem hallgatott többé
se eszére, se szivére. Leült levelet irni a férjének: s azt a hetæra
levelével egy borítékba zárva, átküldé hozzá.

Mit irt e levélben? azt nem tudja senki, mert abból fojtást csavartak.

Tíz percz mulva egy csattanó dörgés rázta meg a palota ablakait. Oszkár
gróf a legnagyobb kaliberű bölénylövő fegyverével zúzta szét a fejét.
Azt a gyönyörű szép fejet, a miről a világ asszonyai annyi álmot
álmodának – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




XXXII. FEJEZET.  A BUVÁROK.

A grófnő rögtön kiköltözött a palotából.

A temetést se várta be.

Menekült a rémtett színhelyéről. Haza sietett magyarországi birtokára, s
ott elzárkózott a kastélyába a világ szeme elől.

Nem kellett tartani a látogatásoktól. Egy ilyen gyászban nincsenek
résztvevők.

A világ előtt mindig a halottnak van igaza. Az van elitélve, a ki őt
megmenthette volna, de elmulasztá.

Arra az egyre volt gondja, mielőtt Bécsből elfutott, hogy a
jogtanácsosának átadja azt a szerencsétlen félmilliót, a mit épen
kölcsön felvett, hogy elégítse ki belőle azokat, a kiknek Oszkár
tartozik. Ha az nem találna elég lenni, tudassa vele, hogy utána
pótolhassa.

S aztán ott maradt ősei kastélyában rettenetes egyedül.

Örökké ébren és örökké álmokat látva. Közel a megtébolyodáshoz.

Mikor azokon a nagy viszhangzó termeken végig ment, úgy tetszett, mintha
ők jönnének reá szembe: az a szép ifjú dalia, s a hozzá illő ifjú
hajadon. Milyen boldoggá tehette volna őket. A mit annak igért a férfi,
azt meg is tartotta volna, egész más jellem fejlődött volna ki nála a
nemes kedélyű nő befolyása alatt. Hibáit magas erényekkel cserélte volna
ki. Sokszor adott már szárnyakat a nő a férfinak.

És most mind a ketten halva. Az egyik jobban meghalva, mint a másik. És
mind a kettőnek ő az oka. Az ő hiusága, szenvedélye.

Sokszor úgy tetszik neki, mintha a lépteiket hallaná ropogni a park
porondos útján. – Nem! őzek futnak végig az úton.

Majd azt hallja, hogy kaczagva kiáltoznak künn a kastély előtti
pázsíton. Hangjaikra ismer. Oda fut az ablakhoz. Nem azok! A várnagy
gyermekei játszanak lawn tennist.

Hintót hall végig gördülni a kastély aranyozott vasrácsa előtt. Talán ők
érkeznek vissza? Nem! Tovább gördül az, itt nem áll meg senki.

Egyedül étkezik; napvilágnál, lámpafénynél. Ha ugyan étkezésnek lehet
nevezni, mikor valaki az ételeket végig bámulja.

Csak nappal mer lefeküdni, éjjel virraszt.

Felhívja magához a várnagy kis leányát, s azzal meséltet magának.

A kasznárjától azt kérdezi, hogy nem készülnek-e még a szürethez? Az
hüledezve rebegi, hogy még csak most kezd virágzani a szőlő. – Azt
hitte, hogy már három hónapja, hogy Bécsből eljött; pedig még csak három
hete.

Egy nap aztán az a meglepetés éri, hogy a kastélya kapuját feltárják s
három szép paripát vezetnek be az udvarra, csikos zubbonyú lovászok.

A grófnő épen künn ül az erkélyen.

– Mit akarnak ezekkel a lovakkal? kérdi az istállómestertől.

Az alázatosan felelt.

– Hát kérem alássan: a fiskális úr hozta Bécsből.

– Az én jogtanácsosom?

– Igenis, a bécsi advokát úr:

– De hogyan «hozta?»

– A vasúton, kérem alássan.

– Hát itt van?

– Igenis, kérem allássan. Odaszállt a tiszttartó úrhoz.

– Hát miért nem jelentik be?

– Azt méltóztatott parancsolni a várnagynak, hogy senkit se jelentsenek
be.

– De az ügyvéd kivétel. Azzal dolgom van. Küldjenek érte sietve.

Azalatt szemlére vette a lovakat. Jól ismerte őket. Ezek voltak Oszkár
kedvenczei. Azok is ráismertek arra a hölgyre, a ki nekik czukrot
szokott adogatni a tenyeréből. Köztük volt a My Dream is. Kevély
fejhordozású állat, táguló orrlyukakkal, fényes granátvillogású
szemekkel. Az egész tekintete mutatta, hogy mennyivel előkelőbb lénynek
tartja magát ennél a két lábon biczegő fajzatnál. A kötőféket tartó
lovász egész figyelmét igénybe vette, hogy egyet ne harapjon rajta, vagy
lábával fel ne köszöntse.

– Hejh! Te gyilkos! mondá neki a grófnő, mikor odament hozzá, s a nyakát
megveregette.

A My Dream valamit mondott rá: a maga nyelvén, a mi azt tehette, hogy
«te is az!»

(Úgy-e te se tudod tűrni a korbácsütést?)

E közben megérkezett a bécsi ügyvéd. Másod magával jött. A kisérője egy
zsandár volt, teljes fegyverzetben.

– Ön csendőr kiséretében jön hozzám? kérdé elbámulva a grófnő.

Az ügyvéd inte a fegyveres vitéznek, hogy maradjon künn, s aztán
felvezetve a grófnőt a veranda lépcsőin, halkan mondá neki:

– Kiséretet kellett hoznom magamal: ilyen nagy összeg pénzzel nem merek
egyedül járni.

– Nagy összeg pénzzel?

– Igen. Az egész félmilliót hozom. És még azon fölül is. A mi az elhunyt
gróf ritkaságainak árveréséből begyűlt.

– Hát a kiknek tartozott?

– Nem jelentkezett a kitűzött határidő alatt senki.

– Ez csodálatos.

– Nem csodálatos biz az, grófnő. Az öngyilkosnak nem maradnak
becsületbeli adósságai. Az a négy lat ólom mindent kifizetett. A
gentleman bajtársak, a kiknek vesztett fogadásokkal tartozott, mind
félre ugranak mellőle, nehogy a vére rájuk frecscsenjen, s másnap
mindenki azt mondja: «Szegény Oszkár! de kár érte! Vajjon kinek
tartozhatott?» A halálnak nem akad gazdája.

– Holmi apró iparos árjegyzéken kívül, a mi a tárczájából fedezve lett,
semi tartozása sem volt a grófnak. Én a rámbizott összeget visszahoztam,
nem akarom magamnál tartogatni. A paripákat is elhoztam magammal. A gróf
halála órájában végrendeletet tett, s a grófnőt nevezte meg általános
örököséül.

Tehát még ő örököl férje után! Milyen ironia!

Az elmondottak után ismét fölébredt egy alvó szörnyeteg a grófnő
lelkében. A gyanu, a féltés. – Hátha nem is igaz a nagy veszteség, a
miért most nem jelentkezik senki? Hátha az a nemes gyopár vezet a
rejtély titkára?

A sértett becsvágy legtovább élve marad az emberben. Corday Sarolta
levágott feje, a hóhér arczulütésére még elpirul.

– Nem hagyott semmi levelet maga után a gróf? kérdezé az ügyvédtől,
indulattól fuladozva.

– A végrendeletről szóltam.

– De egyébről?

– Meg kell mondanom az igazat. Volt egy lepecsételt levél az asztalon,
de azon csak egy keresztnév volt.

– Minő keresztnév?

– A grófnőt úgy tudom Katharinának híják. – Nem az volt rá irva.

– Hát mi?

(A sárkány tüzet okádott már!)

– «Amelie»-nak volt czímezve.

(Aztán fejére zúdult a tenger.)

– Az a leányom neve.

Az ügyvédnek gyámolítani kellett a grófnőt, hogy a lábáról le ne
rogyjon. Alig tudta a lépcsőn felvezetni a szobáiba.

Ott aztán leveté magát a grófnő a kerevetre és zokogott keservesen.

– Milyen igazán szerette őt!

Azután lassankint magához tért s letörlé a könyjeit.

– Hol van az a levél?

– Elébb hadd adjam át az összeget.

– A levelet kérem elébb.

Eleget tettek a szeszélyének.

Kezébe vette azt a finom vieux saxe papirra irott levelet, a koronás
monogrammal lezárt borítékban s hosszan elbámulta a ráirt betűket.

– Milyen szép betűket rajzolt, mikor halni készült. Nem nekem irt, hanem
a leányomnak.

– De most, kérem, vegye át az összeget a grófnő.

– Csak vigye ön vissza és tegye valahová letétbe. Ez az összeg ne égesse
az én lelkemet többé. Tudok egy jó czélt, a mire fordítani lehet.
Hirdettesse ön ki, hogy félmilliót kap tőlem, a ki az eltünt leányomat
visszahozza.

– Hát a grófkisasszony nem ment kolostorba? kérdé bámulva az ügyvéd.

A grófnő előkereste a szekrényéből a leánya leveleit, a miben az
rettenetes búcsút vesz az anyjától.

– Olvassa ön ezt.

Az ügyvéd egyeneslelkű ember volt. Nem birta felháborodását eltitkolni.

– De hát, grófnő, most jut eszébe önnek az eltünt leányát kerestetni?

– Eddig is nyomoztattam, de sikertelenül. Nem tagadom, rettegtem
rátalálni. Irtóztam a gyalázattól. De most már nem törődöm semmivel.
Találják fel akárhol, akárminő helyzetben; elbukva, eléktelenítve; csak
hozzák vissza. Nem lehet annyi bűne, a mennyit az én gyászfátyolom el ne
takarjon. Legyen ön segítségemre!

– Jól van, grófnő. Ha ez szilárd elhatározása, akkor adok önnek egy
tanácsot. Ha a leánya oda szállt le, annak a tengernek a fenekére, a
mivel önt megfenyegette, ott őt senki más meg nem találja, mint csupán a
saját édes anyja. Akkor önnek kell a leányát felkeresni.

– Annak a tengernek a fenekén?

– Annak a sártengernek a fenekén.

… Az ügyvéd aztán elmondta az egész tervet, a mit a grófnőnek követni
kell.

A grófnő ráállt, hogy felölti a buvárkészüléket.

És ahhoz valóban merész elhatározás kellett, hogy valaki ezt a tervet
keresztül vigye. – Miről volt szó?

Egy fiatal grófleány meggyűlöli az előkelő társaságot, s abban legfőkép
a hűtelen jegyesét és vetélytársnőjét, az édes anyját. – Boszút akar
rajtuk állni és az egész társaságon. – Meg akarja gyalázni a családja
nevét. – Nem is új találmány ez. – Egy herczegkisasszony, a ki családi
controversiából kávéházi énekesnővé inaugurálja magát, s a herczegi
czímert a harisnyájára hímezteti, a hol az egész világ láthatja.

Az ötlet bizarr, de egészen lélektani.

Meghurczolni a legfényesebb optimatesnevet a «mob», a «hanjagel» között.
Összepárosítani a diadémot a phrygiai süveggel. Foghagymabűzt lehelni az
ájuldozó haute-volée arczába. Van benne valami dæmoni elégtételvevés.

Azonban az eltünt leány levelében még ennél nagyobb fenyegetés volt. Ez
már nem arról a «félvilágról» beszélt, a hol a fényes «nevet»
bepiszkolják, hanem a hol már semmi «nevet» sem viselnek. Ez már az
«alvilág», a mi a cafée chantantok podiumán is alul következik.

Az ilyen nagy kedélytévedésre már csak a pathologia ád magyarázatot.
Hanem az ád. Ha egy angyal elbukik, abból egyszerre dæmon lesz. Ha egy
vesztaszűz leveti fátyolát, a bajadér jön ki alóla. S ennek mind az
idegszervezet az oka. Idiosyncrasia a neve. Gyakran előfordul a
klinikán.

Abban tehát mind a grófnő, mind a jogtanácsosa megállapodának, hogy az
eltünt leányt egy bizonyos világ sphæráján belül kell keresni. Abban a
gőzkörben, mely parfümből és ser-zamatból, szivarfüstből és lámpagázból
verődött össze.

A grófnőnek le kellett mennie Budapestre teljes incognitóban. Nem is
vasúton, hanem «gyors parasztokkal».

Ott kifogadott egy üresen álló szállást, a hol a házmesterné szolgálta
ki.

Férfiruhát öltött, a mi termetét nem árulta el. Egész deli gavallérnak
nézett ki benne. A haját felbodorított fürtökben viselte. Nagyon
hasonlított egy hegedűművészhez.

A budapesti főkapitányság azután adott a rendelkezésére egy ügyes és
bátor detektivet, a ki őt az ismeretlen alvilág labyrintjában kalauzolja
és megvédelmezze: ez volt «Reznek» úr.




XXXIII. FEJEZET.  REZNEK ÚR.

Reznek úr volt a fővárosi alvilág lakóinak a réme. A legügyesebb kutató
rendőr.

Már egyszer találkoztunk vele. Ama hófúvásos éjszakán, a mikor a ruttkai
vonat elkésve érkezett meg a «losonczi» pályafőhöz.

Hogy akkor a jelezett grófkisasszonyt elszalasztá, az nem az ő hibája,
hanem a Paczal János konstáblernek az érdeme.

A detektivnek a kezében volt a téves személyleirás, a mit a kiindulási
állomásról megküldtek a budapesti rendőrségnek, de az épen nem illett rá
a vonattal érkezett egyetlen fiatal fehércselédre. Azért azt mégis
figyelmébe vette volna a detektiv, ha véletlenül a váltóőr pártul nem
fogja. Ha az a leány egyedül megy ki a pályaházból, akkor a konstábler
intésére a detektiv mindenütt a nyomában marad. Így azonban a kantinból
visszatérő detektiv, a ki a napszámosokat kérdezte ki, azt a tudósítást
vette az őrt álló konstáblertől, hogy «megkerült a Kapor Ádámék
elveszettnek hitt szobalakó mamzellje». S ezzel az egész szimat el lett
vesztve.

S minthogy a koldusok szövetsége még erősebb és szervezettebb, mint a
szent Hermandad szolgáié, a személycserét, a kik sejtették, tudták, azok
sem árulták el soha. Hiszen nem volt bűnös, a kit rejtegettek. A saját
nyomorúságuknak enyhítője volt az a tudat, hogy ezt szívesen osztja meg
velük valaki, a ki, ha akarná, palotában lakhatnék, a ki maga is szenved
– és nem mondja senkinek.

Jutalom eddig is volt kitűzve, ezerekbe menő az eltünt grófleány
feltalálójának, de arról csak a rendőrségi közegek tudtak, hírlapokban
nem lehetett azt kikürtölni. Képtelenség volt feltenni egy rendőrről,
hogy az, ha valami gyanút talál, mely nyomra vezet, azt fel ne
használja, a szép dijazás reményében, kivált miután a feljelentettnek
ezáltal nem kárt, de hasznot tehet. De hát azt már láttuk, hogy Paczal
János nem volt rendőrnek való ember.

Reznek úr már az volt.

Hát bizony ő sem született annak. Nem is készült erre a derék pályára. A
«detektivséget» nem tanítják se az egyetemen, se a polytechnikumon.

Reznek úr valamikor épen azon az úton járt, a melyen Oszkár gróf.
Csakhogy ő, mikor a nagy árok keresztül állt az útjában, nem ugrott bele
a nyakát kitörni, hanem szépen leszállt abba s folytatta tovább a
sétáját az árok fenekén.

Neki is voltak egykor négyesfogatai, a mikkel nagy ostorpattogtatva
vágtatott végig az utczán; ő is udvarolt a világszép hölgyeknek, ő
alatta is futott a versenyparipa a steple chasen: vele is kaczérkodtak a
«négy dámák» a fáraó-banknál, párbajairól beszélnek az arczán látható
vágások rúnái. Mikor egyszer aztán kiszaladt a föld a lába alól, (a föld
forog!) s ő úgy maradt a világon, mint a kit a hajótörés után kidobott a
tenger, hát akkor nem lőtte főbe magát, hanem beállt a rendőrséghez
detektivnek.

Ez a tudománya maradt meg az eddigi tanulmányainak a kursusából.

Úri mulatságból keresztül-kasul kitanulta mindazt az életet a
fővárosban, a mi a vonalon alól van. Titkos játékbarlangokkal,
tolvajtársaságokkal, lélekvásárlókkal, anarchistákkal, a lebujok
orgiával alapos ismeretségei voltak. És a mellett a salonok chronique
scandaleusét is könyvnélkül tudta. A tolvaj jargont csak olyan jól
ismerte, mint a clubbok repülő-szavait. Uzsorásokat, zálogüzleteket,
orgazdákat fel tudott találni, s a névtelen istenasszonyoknak
(névtelenségük daczára) egész természetrajzát volt képes megirni.

Miért ne vette volna hasznát ennyi szép tudománynak, mikor minden kötél
elszakadt?

Minden munka tiszteletre méltó s a detektiv munkája bizony az.

S ennyi szükséges ismeret mellé még egyéb kiváló tulajdonokkal is
rendelkezett Reznek úr.

Személyes bátorsága a csodával volt határos. Egyedül be mert törni olyan
rejtett bűnbarlangokba, a hol a késdöfést könnyen osztogatják, s testi
erejével imponált a gonosztevőknek. Győzte a spirituozumokat, soha senki
le nem tudta itatni. A nőcsábítástól sem tartózkodott, ha valami titkot
kellett ez által kicsalni. Arczát, alakját úgy el tudta változtatni,
hogy a társaság, a mely közé keveredett, hozzátartozónak vette; a
nyelvükön is értett, s meglepően tudott utánozni minden tájkifejezést, s
a mellett minden előkelő európai nyelven beszélt folyékonyan.

És azonkívül azzal az adománynyal birt, hogy a kit egyszer meglátott,
annak az arczára évek mulva is vissza tudott emlékezni. Tízezer nevet
tartott a fejében.

Ez az úr lett kiadva a leányát kereső grófnő mellé.

A hajsza egész komolyan indult meg. A grófnő idegei bámulatos módon
kibirták azt a kalandozást az alvilágban.

Egy olyan világrészben, a melyről neki eddig sejtelme sem volt.

Néha talált egy olyan alakot, a mely hasonlított azéhoz, a kit keres.
Ijedség és öröm szállta meg egyszerre az idegeit. Azt megfogta, odavonta
az ölébe, letörölgette az arczáról az ámító festéket, vallatóra fogta,
aztán megint egy visszás keveréke az érzéseknek váltotta föl az előbbit:
ismét a bánat, hogy «ez nem az», és az öröm, hogy «még sem ez az».

Egész csapatvizsgáját tartotta a kisérteteknek. Körülvették a nevető,
tánczoló koboldok. Feltünt néha a bacchikus jelenetek között egy-egy
madonna arcz is. Bukott angyal. Egy ilyennek a láttára még jobban
megerősödött az a hite, hogy az ő leánya is ebben a világban lehet.

Egyszer aztán azt mondta neki a kisérő detektiv.

– Grófnő, mi hamis nyomon járunk. Ebben az athmosphærában mi nem fogjuk
feltalálni azt, a kit keresünk.

– Saját levele utasít ide.

– Épen azért nem igaz. Én furfangosságom daczára ráhagytam magamat
szedetni. Hisz a ki szökni akar, nem mondja meg a valódi helyet, a hová
menekül. Ez a levél csak arra való, hogy elámítsa az üldözőket.

– Mit gondol ön?

– Én azt gondolom, hogy a grófnő leánya, ha esett, nem lefelé, hanem
felfelé esett.

– Ha ez igaz volna!

– Nekünk vissza kell fordulnunk és más kiindulási pontot keresnünk.

– Tud ön ilyent?

– Nekem van egy sejtelmem. Azon a napon, a melyen az itteni rendőrséghez
a grófnő távirata megérkezett az eltünt grófkisasszony felől, az
elkésett vonaton csak egy fiatal leány érkezett, a többi utasok
elmaradtak a hófuvat miatt egy közbeeső állomáson. Annak az egyetlen
fiatal leánynak személyleirása semmiben sem hasonlított a grófnő által
megküldötthöz. A leány hozzátartozni látszott ahhoz a tojásszedő
kofához, a kivel egy kocsiban ült, annak a kosarait segített czepelni, s
a míg az a pénzügyőrség szobájába ment, annak a kosarait őrizve maradt
hátra s leült egy padra. Én nem láttam őt eltávozni, de az a konstábler,
a ki mellém volt adva, beszélt is vele s úgy emlékezem, hogy meg is
mondta nekem, hogy az a leány hova fog szállni? Ez volt a 116-ik számú
konstábler a VI-ik kompaniából; a neve: emlékezem már rá: Paczal János.

– Akkor siessünk ezt a konstáblert felkeresni.

– Csakhogy azzal egy nagy baj van. Ez a rendőr, épen e napokban, egy
veszedelmes internationalis tolvaj elfogása közben, a mikor bátor
önfeláldozással teljesíté kötelességét, olyan súlyos sebeket kapott,
hogy most a veres kereszt kórházában fekszik, élet-halál között. Ha
felgyógyul, bizonyosan megkapja az ezüst érdemkeresztet. De bizony
meglehet, hogy csak fakereszt jut neki.

– Siessünk ezt az embert felkeresni.

A grófnő, férfi öltözetét megtartva, kocsizott át Budára, a detektiv
kiséretében.

Ott a felügyelő-orvos nem akarta őket a beteghez beereszteni. Annak a
sebláza egyre tart, beszélnie pedig épen nem szabad.

A detektiv felvilágosító szavaira azonban beereszték a grófnőt a
megsebesülthöz.

Paczal János extasisban ragyogó, merőn felnyitott szemekkel feküdt a
kórágyon; arcza láztól veres, homlokán veritékgyöngyök, száraz ajkai
félig felnyitva, valamit beszélni látszottak, de hogy mit? azt nem
lehetett megérteni.

Az ápoló irgalmas néne azt monda, hogy a lázroham már éjfél óta tart s
ha meg nem fordul, akkor vége van a betegnek. Folyvást deliriumban van.

A grófnő elfeledé, hogy férfiöltönyt visel s imára kulcsolta kezeit.

Imádkozott egy embernek az életeért, a kit soha sem látott azelőtt.

Reznek úr odahajolt a beteg fölé.

– János pajtás! Nem lesz semmi baj, mondá neki.

A sebesült nyitott szája mosolyogni kezdett; szemeire félig lezáródtak a
veresre gyuladt szemhéjak, eszmélni látszott.

– Vizet… lihegé, forró lehellettel.

A grófnő maga sietett oda hozzá a pohárral, s egyik kezével a beteg
fejét gyöngéden fölemelve, a másikkal odatartá száraz ajkaihoz a
mandulatejes poharat.

A lázbeteg mohón nyelte a hűsitő italt.

Az ápolónő mondá, hogy már hét nap óta egyedüli tápláléka a mandulatej
és tiszta húslé.

Az italtól kissé nyugodtabb lett a beteg arcza.

A grófnő azalatt a míg így föléje volt hajolva, ezt sugta lopva a
fülébe: «Amelie»???

A beteg arcza egyszerre elkomorult. Homlokát összeránczolta, szemei
lezárultak, ajka becsukodott. Olyan lett, mint egy halott.

Csak az összevont szemöldök tanusíták, hogy él. A halott arczán nincsen
harag.

A grófnő pénzt hagyott hátra a kórházfelügyelőnél, arra a czélra, hogy
ha a sebesült felocsudik, minden kivánsága teljesítve legyen, a mit
ugyan az ő nagylelkűsége nélkül is megtesznek vala.

Mikor a veres kereszt kórházából kijöttek, azt mondá a detektiv a
grófnőnek.

– Most megint jutott valami eszembe. Azon az említett éjszakán nekem
ugyanez a konstábler azt az értesítést adta, hogy az ott alkalmazott
vasúti váltóőrnek a lakásán albérletben levő mamzell megkerült. Előtte
való napokban fel lett jelentve, hogy ugyanez a mamzell eltűnt és nem
jött vissza a szállására. Tudom jól, hogy mindenfelé kerestük. A
konstábler értesítése szerint ama vonattal érkezett leány lett volna az
eltünt varrónő. De hátha az volt, a kit épen mi keresünk.

– Ah! az lehetséges.

– Az a vasúti őr vitte magával a vonattal érkezett leányt.

– Akkor annak kell felőle bizonyosat tudni.

– Most már annak a lakására is emlékezem. A Stácizó-utcza szegletén van
egy ócska hajdani fogadó, egy roskadozó ház, a «Zöld paradicsom»-hoz
czímezve.

– Siessünk oda.

Most már kezükben volt a gombolyag fonálkezdete.

Talán még most is ott van az a leány?

S ha nincs is már ott; de a nagyszámú lakók közül csak akad egy, a ki jó
szóért, jobb pénzért, elmondja, hogy milyen volt az arcza, az alakja a
tudakolt leánynak? talán azt is megmondják, hogy hová költözött, ha ott
nincs. S ha nem mondják is; már azután a rendőrség kitudja sütni, csak
egyszer a helyes személyleirás legyen a kezében.

A grófnő és a detektiv a legvérmesebb reménynyel hajtattak vissza
Pestre, egész a Stáczió-utcza végéig.

Forró nyári nap volt. Azoknak a földszinti házikóknak, a mik a külső
Stáczió-utczát alkotják, minden ablaka nyitva volt. Szellőztettek,
poroltak mindenfelé. A vánkosok az ablakokba voltak kirakva. A vasrácsok
mögül virágzó muskátlik kandikáltak elő; szorgalmas gazdasszonyok az
ablakokat mosták, törülgették. Csak a «Zöld paradicsom» ablakai voltak
végig mind bezárva.

Aggasztó jelenség!

A mint a ház előtt megállt a bérkocsi, a detektiv kiszállt, s odament a
kapuajtóhoz. Az be van zárva. Csöngetni akart; a csöngetyühuzó le volt
szakítva. Dörömbölni kezdett a kapun. Senki sem jött elő azt kinyitni.
Sorra járta az ablakokat, azok tele voltak sárpettyekkel, a hogy a
szenes szekerek a tavaszi latyakkal tele fecskendték. Alig lehetett
rajtuk belátni. Valahol egy tábla be volt törve, azon be lehetett nézni.
Csak a vedlett falak látszottak. Valami dohos bűz jött ki a nyiláson. A
kapu fölött lóggó hajdani korcsmaczímeren csak a rézrozsda tartotta még
a zöld színt, a többi lekopott róla. A pecsenyesütőné utczai ajtaja
keresztbe tett deszkával volt beszegezve.

A szomszédban építettek egy új házat, átellenben meg egy régit bontottak
le. Ott az ójtott mész gőze, itt a mészpor segített kellemessé tenni a
levegőt.

A detektiv kérdezősködésére előállt végre valami pallérféle uraság, a ki
megadta a felvilágosítást.

A «Zöld paradicsom»-ot a városi hatóság, mint egészségtelen
hagymázfészket két hó előtt bezáratta, a lakosokat kiszállásolták
belőle. Azokat, ki tudja, merre fújta szerteszéjjel a szél. Szegény
ember volt valamennyi, a kinek «hátán a háza, kebelében a kenyere».

Senki sem volt, a ki a «Zöld paradicsom» krónikáiról hirt tudott volna
mondani.




XXXIV. FEJEZET.  A «BURG-GENDARME»-NÁL.

Paczal János kiheverte a sebeit.

Bár azokba holmi rendes kompactioju ember belehalt volna, de hát ehhez
«hozzá volt varrva a lélek», a hogy mondani szoktuk.

Dehogy panaszkodott! Inkább tele volt dicsekedéssel.

Soha e világi életében olyan fejedelmi dolga nem volt, mint a veres
keresztben.

Midőn már annyira magához tért, hogy szabad volt neki az ételből
«csipegetni», azt sem tudták, mivel keressék a kedvét?

Ha vadpecsenyét engedett meg a doktor, hoztak neki fáczánt, meg
császár-madarat. A drága befőttek, franczia kompótok soha el nem fogytak
nála. Spárgával hizlalták, a mi ebben az évadban már ritkaság, s
mindennap articsókát hoztak neki, de már abból nem kért. Inni pedig nem
kapott mást, mint tokaji aszubort.

– Hallod-e Kristóf barátom! mondá egy napon Paczal János az ő kedves
pajtásának a Reznek detektivnek, a ki mindennap meglátogatta őt a veres
keresztnél. Alig várom már, hogy kiszabaduljak ebből a nagy uraságból.
Unom már a sok fáczánt, meg békát. S mikor a tokaji bort látom, olyan
mintha orvosságos üveget nyitnának fel előttem. Csak már egyszer annyira
segítene az úr Jézus, hogy egy kis jó libapecsenyével ülhetnék szemközt,
hozzá tepertyüs öntöttsalátával! Mindjárt ember lenne belőlem: azt
tudom.

– No csak még egy pár napig türtőztesd magad, János pajtás. Akkor lesz
libapecsenye a «Burg-gendarme»-nál.

A «Burg-gendarme» egy nagyon széles körben jól ismert korcsma ős
Budavárában.

Vendéglőse valamikor udvari csendőr volt, a míg, kapta magát, felcsapott
korcsmárosnak: átruházva a rangját a vendéglőjére.

Derék, délczeg alak maga a korcsmáros; maga szolgál fel a vendégeknek,
két szép leányával, a felesége pedig maga süt-főz.

Látogatják a korcsmáját jómódú polgárok, szinészek, művészek, miniszteri
hivatalnokok. Némely estén egész hosszú asztalt ülnek végig csupa
királyi táblabirák. És a mellett tisztességes munkások, kézművesek is
lakmároznak ugyanazon étteremben.

Parancsolgatni, megrendelni nem szokás a «Burg-gendarme»-nál, nem is
illik; de nem is vezetne semmi czélhoz.

A ki jön, helyet foglal a hol talál, kiabálni nem szükség, úgy is
meglátják, hogy ott van; s ha a poharat csengeti a késfokkal, legfeljebb
azt mondják neki, hogy el ne törje, mert öt krajczár az ára.

Válogatni sem lehet az étlapban, mert mindennap csak egyféle étel van,
hanem az aztán fölséges. Egyik nap malaczpecsenye káposztasalátával,
másik nap gulyáshús csipedettel, harmadikon paprikás halászlé turós
galuskával; negyediken libapecsenye öntöttsalátával és így tovább. Az
egész heti menu ki van irva krétával kívül az ajtóra. Mindennap tudhatja
az ember, hogy mit kap, s hogy holnap mit várhat. Az ára is meg van
szabva, hogy hány krajczár kerek számban? (Igen olcsó.) Bor is csak
egyféle van. Budai veres. Abból mindenkinek jár egy literrel. Ha sok,
ott hagyja. Az is olcsóbb, mint másutt; de legalább tiszta igazi bor.

Ide invitálta meg Reznek úr a barátját, Paczal János konstáblert az első
napon, a mikor a kórházból kibocsátották. Az a nap vasárnap volt, a
libapecsenye és tepertyüs öntöttsalátának a napja.

Ezen a napon tűzték fel a konstábler mellére a jól megszolgált ezüst
érdemkeresztet megfelelő ünnepélyességgel.

Este tíz órakor érkezett meg a «Burg-gendarme»-hoz Reznek úr Paczal
Jánossal, mikor már a többi vendégek elmentek. Ezek mind tiszteséges úri
emberek, a kik tíz óra ütéskor kihörpentik az utolsó poharat s mennek
haza.

A detektivnek, meg a konstáblernek pedig akkor van a vacsoráló ideje, a
mikor tudniillik nem hivatalból, hanem csak a maga kontentumára
vacsorál. Mert ha korábban telepedik le két ilyen vendég valami népszerű
korcsmában, akkor egyszerre vége van a hangos diskurálásnak. Egyik
vendég a másiknak súg: «Ott ül egy detektiv! meg egy konstábler! Valakit
keresnek!» Azután minden ember gyanakodva néz a szomszédjára: «Nem te
vagy az?» vagy pedig magába száll s elgondolkodik rajta, «vajjon nem
engem akarnak elcsipni?» S lassan elpárolognak, a mi nem kedves dolog a
korcsmárosra nézve.

Azért ez a két alak csak akkor szivesen látott vendég, a mikor már üres
a csárda. Akkor aztán meg is törlik a széket előttük a házi
kisasszonyok.

Minden megsürgetés nélkül ott áll előttük azonnal a pirosra sült,
ropogós bőrű fáintos libapecsenye; a párolgó öntöttsalátával, melyet
kettőbe vágott lágykemény tojások s koczkára aprított tepertyük tesznek
kinálatossá.

Hozzá látnak komoly emberek étvágyával. Okos ember nem áll szónak addig,
a míg meg nem vetette az ágyát a beszédnek s el nem egyengette az útját
egy-két pohár borral. A libapecsenyénél ez még inkább ajánlva van; mert
azzal nem elég jóllakni, hanem még a csontocskákat is egyenkint le kell
faragcsálni és megrágogatni; s utoljára a jó barna «szaft»-ot a tál
fenekén villára szúrt kenyérdarabkákkal kimártogatni. Hogy tiszta munka
legyen.

Csak aztán következik a poharazás, beszélgetés.

Először is összekoczintják a poharaikat.

– Az Isten éltessen János pajtás.

– Isten tartson meg soká, Kristóf barátom.

(Most teszik le a «remeket», a Kristóf ki akarja vallatni a Jánost.)

– Hát hogy ízlett a budai libapecsenye, a veres kereszti úri koszt után,
János?

– Hidd el Kristóf, hogy egészen beleuntam már, egyik nap fogolypecsenye,
másik nap fáczán, mindennap kompótok. Aztán olyan borok, a miket
piskótával kell mártogatni. Alig várom már, hogy egy kis jó fokhagymás
pecsenyéhez jussak, uborkasalátával.

– No még azt egy hétig nem szabad enned. «Non datur saltus in natura».
Nem szabad ugrálni a természetben. Ma csak érd be a libapecsenyével.

– Ez is fölséges volt! «Burg-gendarme» úr! Megmutathatja a feleségének a
tálat: nem maradt rajt egyéb, csak a csontok. No ezzel a pohárral a
derék házi asszony egészségére.

Erre aztán maga a vendéglős is, a «Burg-gendarme» koczintott a
vendégeivel.

– No ezzel a pohárral meg annak a derék asszonyságnak az egészségére, a
ki az én barátomat Jánost, a nagy betegsége alatt oly hűségesen ápolta.

– Az apáczáéra?

– Nem az apácza egészségére, az egészséges, ha mi nem iszunk is érte. A
grófnééra!

– Miféle grófnéról beszélsz?

– Hát a bájos X. X. Katalin grófné. Nem tudod?

– Nem én. Semmit.

– Hiszen mindennap meglátogatott, mikor olyan nagy lázban voltál.

– Nem láttam én egyebet, mint boszorkányokat, meg sárkánykigyókat.

– Mert deliriumban voltál. Szólt is hozzád.

– Úgy tetszik, mintha hallottam volna. De már nem tudom, mit.

– Hát a sok fáczánpecsenye, befőtt, tokaji bor és piskóta mind a
grófnétól jött.

– S vajjon mit követtem én el ebben az életben, hogy egy ilyen
méltóságos úrhölgy gyöngéd gondoskodására érdemes legyek?

– Hát tudod: az a szegény grófné, azért, hogy olyan gazdag, mégis nagyon
szegény. Rövid idő alatt elvesztette két legnagyobb kincsét: a leányát,
meg a férjét.

– Tudom: hiszen együtt lestük a leányát veled a losonczi pályafőnél. A
férjét is jól ismertem. Kétszer tartóztattam le a phaëtonját kis
gyerekek elgázolása miatt. Egyszer meg kiugrott előlem az ablakon, mikor
a titkos roulette-bankot lefoglaltuk. Jó ismerősök voltunk.

– De a szegény grófnőt mégis nagyon sajnálni lehet a szerencsétlenségei
miatt.

– Maga volt az oka. Hagyta volna a férjét a leányának, akkor most meg
volna mind a kettő.

– No de az egyiket már nem lehet feltámasztani. Hanem a másik még meg
volna menthető.

– Az már igaz.

– Abban járunk már két hét óta. A grófnő is férfi ruhában. Egyik
spelunkáról a másikra. Olyan helyeken, a hol az ember egyik kezét mindig
a zsebében tartja a revolver markolatán.

– Hát spelunkákban keresitek a grófkisasszonyt? kérdé János különös
tekintetet vetve a barátjára.

A detektiv ebből a tekintetből azt vette ki, hogy a pajtása tud valamit.
– Odanyujtá neki a felnyitott szivartárczáját.

– Gyujts rá pajtás. Csempészett szivar.

– Köszönöm. Én jobb szeretem a pipát.

Azzal kivette a kurtaszárú tajtékpipáját, megtömte a szűzdohánynyal, s
az egy szál faggyúgyertyánál rágyujtott szipakolva.

– Hát te azt hiszed, hogy rossz nyomon járunk. Nem a spelunkákban
kellene keresnünk a grófkisasszonyt?

A Jánosnak nagyon nehezen akart meggyulladni a pipája: erősen kellett
befelé szívnia a gyertyalángot. Azután meg egy hatalmas füstfelhőt
bocsátott ki a szájából, a mivel homályba burkolta az arczát.

– Nem hiszek én semmit. Soha sem voltam én úri társaságban. Te jobban
ismered őket. Te tudhatod, hogy szoktak-e a konteszek a «markotányos
pinczébe» járni?

– Magam is úgy tudom, hogy nem szoktak. De az eltünt leány azzal
fenyegette az anyját.

– Hát én a magam együgyü eszével azt itélem, hogy ha az elszökött
grófleány ezzel a fenyegetésével azt akarta volna elérni, hogy az úri
család dicsőséges nevét elhomályosítsa: hát akkor ezt nem tette volna
titokban; hanem előre hirdették volna öles falragaszokban a «kék macska»
dicső firmája alatt, hogy az éjjel 11 és ½ órakor pontban X. X. gróf
kisasszony fog föllépni, mint románcz énekesnő, igazi gyémántokkal
rakott topánkákban; s hozták volna a képmását, teljes ornátusában a
ruhák hiányosságának. Csinált volna botrányt, spektakulumot, hogy
beszéltessen magáról az ujságokban. Kitiltatta volna magát a fővárosból
per schub. Ez lett volna boszuállás! – De ugyan minek állna ilyenformán
boszút az az elkeseredett kontesz – titokban?

– Tökéletes igazad van János! Mindig mondtam én, hogy nagyon okos ember
az én Paczal János czimborám. Hát mit gondolsz, mely úton kellene
keresni azt a grófkisasszonyt?

– Az már nem az én mesterségem. Én detektiv nem vagyok. Ahoz való eszem
nincsen.

– Dehogy nincsen. Hiszen a hogy a stradivariussal lépre kerítetted a
hírhedett tolvajt: az egy phoenomenalis májszterstukk volt.

– Hát vak tyúk is talál szemet. De igazában konstáblernek sem vagyok én
jó. Érzem én azt magam. Könnyen rászedhetnek. Nem tudok eléggé
gyanakodni; nem tudok eléggé kemény szívű lenni. Megsajnálom az embert,
a kit üldöznöm kellene. Le is teszem ezt a hivatalt. Már néztem valami
polgári állás után, a mi inkább nekem való. Nem azért teszem le ezt az
egyenruhát, mert ez a nagy közönségnek a legjobban kicsúfolt
madárijesztője; nem azért, hogy ebben annyiszor megdobáltak, hol kővel,
hol sárral; nem is ezekért a befoltozott lyukakért, a miket a kés
döfések ejtettek rajta; hanem azért, mert magam is átlátom, hogy nem
vagyok abból a fából faragva, a miből egy rendőrnek kell lenni. Ostoba
vagyok hozzá. Hát csak azért.

– Hej János pajtás! János pajtás! Mondok én neked valamit. De egyszerre
megszabadulhatnál a libériádtól: de még engemet is úrrá tehetnél
magaddal együtt. Tartsd ide a füledet.

Súgva mondá a többit.

– Egy kerek félmillión osztozhatnánk, ha az sikerülne.

János visszakapta a fejét: még a pipája is leesett a csutorájáról.

– Fél milliót? Csak nem akarsz tán posztkiszlit rabolni velem egy
kompániában?

– Nem. Egész tisztességes, törvényes úton jutnánk hozzá. X. X. Katalin
grófnő ennyi jutalmat tüzött ki annak, a ki az elveszett leányát
feltalálja. Te! Egy félmillió! Megosztoznánk rajta. Neked adnék belőle
kétszázezer forintot.

– Hát aztán mit csinálnék én azzal a sok pénzzel? Én már megszerettem a
szegénységet.

– Nem igaz az pajtás. Nem szokja azt meg az ember soha. Én is azt
mondom, hogy jól van így, a hogy van; de magamban nagyokat sóhajtok.

– Te nálad értem azt. Mert te nagy úr voltál valaha, s valahányszor a
hajdani czimborákat látod végig vágtatni az Andrássy-úton, tüzes
paripákon, ugornod kell, hogy be ne sározzanak; mindig arra gondolsz,
hogy hej ha még egyszer én is felkaphatnék; milyen telivér rézderes
fogatot tartanék. De mit csinálnék én a magam százezreivel!? Egy nap
kétszer akkor sem ebédelnék, se két csizmát nem húznék a lábamra, se
jobban nem aludnám, mint most. Abban a társaságban, a miben most élek,
meg nem maradhatnék: más társaságba pedig be nem fogadnának. Ha most egy
felügyelői állást kapok az elevátornál, azt fogják mondani: «derék
ember, konstábler is volt, ezüst érdemkeresztet is kapott»; ha pedig
kétszázezeres úr lennék: minden ember azt mondaná: «ki tudja kit ölt
meg? komisz policzáj volt!» s el kellene dugnom az érdemkeresztemet,
hogy meg ne lássák.

– Hát az a gondolat nem vesz elő néha, János bajtárs, hogy az embernek
milyen sivatag az élete, míg magában van? Nem néztél soha egy szép
leánynak a szemébe mélyebben? Nem álmodol róla? Boldog családi életről.
A minek nem áll semmi az útjában, csak a szegénységed.

János a gyertya lángjába bámult s a pipa is kialudt a szájában, úgy
elbámult. (Most mindjárt beleakad a pókhálóba.)

Egyszerre csak összeszedte magát. Kifujta a pipából a tüzes hamut, s a
maradékot kiverte a markába. Aztán azt mondá:

– Igyunk erre egyet.

– Annak az egészségére, a kire most gondolsz! – Összekoczintottak.

– Hát, igazad van pajtás. Bizony elővesz engem is néha a sóhajtozás
valami boldogság után. De az nem olyan boldogság, a mit sokan
irigyelnek; hanem olyan boldogság, a miről senki sem tud semmit. Két
ember a gondokat, bajokat megosztja, s félgond, félbaj lesz belőle; az
örömeit, reménységeit összeteszi s kettős öröm, kettős remény lesz
belőle. A mikor az ember nem attól lakik jól, a mit maga megeszik, hanem
annak a nézésétől, hogy milyen jó étvágygyal fogyasztják el azok, a
kiket ő szeret, azt a keveset, a mit a számukra hozott. – Hát, ilyen
gondolatok bizony háborgatnak néha. Hanem ehhez nekem nem kell
kétszázezer forint. Ugyan mit csinálnék annyi pénz mellett? Olyan
munkát, a milyenhez én a csekély kis eszemmel értek, akkor nem
végezhetnék: valami nagyobbat meg nem tudnék már megtanulni. Az lenne a
sorsom, a mi ezer meg ezer emberé, a ki nem találja meg a helyét a
világban; nincs semmi dolga: nem tud mit kezdeni a rámaradt pénzzel; hát
lesz belőle korhely, naplopó: – én is az lennék. Nincs áldás a meg nem
szolgált pénzen. Ha én most egyszerre dúsgazdaggá lennék, elveszteném
azt a dominiumomat, a miből most élek, a mi holtig eltart: a
munkakedvemet; s úgy végezném, mint egy részeges koldus.

(Ugyan erősen védi a poziczióját! gondolá magában a a detektiv. S még
jobban megerősödött a gyanujában. Ennek van valami féltett kincse, a mit
nem ád oda kétszázezer forintért sem.)

János újra rágyujtott a pipára: s most már ő maga fűzte tovább az
eszmejárást.

– Hát úgy-e, bajtárs, X. X. Katalin grófnő férjének volt szép palotája,
uradalma, vadaskertje, pompás fogatai, mindennap fáczán, vaddisznó,
marczafánk az asztalán: bordeauxt ivott, meg franczia pezsgőt. Azért még
is főbe lőtte magát. «Sok» pénze sok nagy úrnak van: de «elég» pénze
csak a szegény embernek szokott lenni.

– Hát jól van pajtás. Ha meg nem akarod tenni pénzért, tedd meg
emberszeretetből. Az a nyomorúlt anya kétségbe van esve. Minden
áldozatra kész a leányáért.

– De nagyon elhibázta a dolgát. Ötszázezer forintot kinál a leánya
fejében. Ha három mázsa arany helyett egy lat szeretetet kinálna: azzal
talán visszaszerezhetné.

– Eredj oda hozzá, és mondd meg ezt neki.

– Én menjek a grófnő elé?

– Úgy is illik. Ő a te nagy betegségedben kiváló részvétet tanusított
irántad. Ezt megköszönni gavalléros kötelesség.

– Jól van. Holnap teszem nála tiszteletemet.




XXXV. FEJEZET.  ÚR ÉS URABB.

X. X. Katalin grófnő cserét csinált egy rokonával: a bécsi palotáját
elcserélte ennek a budapesti palotájával. Nem akart többé azon
szerencsétlenség színhelyén lakni.

Bécsbe csak egyszer ment még fel: megrendelni a pompás síremléket
Tilgner műtermében az elhunyt Oszkár gróf sírja fölé. Kieszközölte a
községtanácsnál, hogy az emlék a koporsóval együtt a Central-Friedhofban
legyen elhelyezve, a nevezetes férfiak sorában. Hiszen elég nevezetes
volt mind élete, mind halála.

Arról az intermezzóról, a mit a grófnő Budapesten férfiruhában töltött
el, a rendőri közegeken kivül senki sem tudott semmit. Mindenki azt
hitte, hogy a grófnő ez idő alatt el volt temetkezve falusi kastélyában.
Még az ügyvédje tudott a dologról általában: de a részletekben semmit.
No’jszen ha ezek kitudódtak volna, lett volna farsangjuk az
újságiróknak! Szent Juvenal! Micsoda jeleneteket tudna ezekből
komponálni egy mesterségét értő regényiró!

A magyar fővárosban azután ismét teljes visszavonultságban élt a grófnő.
Ismerősök, rokonok csak a kapusnál hagyott névjegyeik által tudatták
megemlékezésüket. Levelek, a mik nem fekete szegélyes boritékban
érkeztek, visszautasíttattak.

Az egész cselédség livréeje mély gyász volt.

Egy déli órában egy konstábler jelentkezett a kapusnál. Azt mondá, hogy
a grófnővel van beszéde.

Rendőrnek nem lehet azt mondani, hogy nem fogadják el. A kapus
kinyitotta előtte a tornácz üvegajtaját s felbocsátotta a fekete
pokróczczal bevont lépcsőzeten.

A lépcsőház közepén volt egy nymphaszobor, fehér márványból. Most az is
fekete kreppfátyollal volt behúzva.

A pitvarban strázsált egy inas. A konstábler jöttére az előhívta a
komornyikot: fekete frakkja, pulidere és harisnyája volt mind a kettőnek
és fehér tászlis nyakravalója. A konstáblert bebocsáták az előszobába, a
hol az levette kalapját.

A komornyik feszes méltósággal kérdezé a konstáblertől:

– Hivatalos minőségben tetszik jönni?

– Ha hivatalos ügyben jönnék, akkor nem venném le a kalapomat, s nem
kérnék bejelentést. Tiszteletemet akarom tenni ő méltóságánál.

A komornyik furcsán rángatta a szemöldökét. Egy konstábler, a ki
«vizit»-be jön egy grófnőhöz! A mély gyász idején!

– Szabad kérnem a becses nevét?

A konstábler a mellén levő érczlemezre mutatott.

– A «116-ik szám.»

Furcsa monogramm!

Azért csak bement a jelentéssel.

Aztán rövid idő mulva visszajött. Csak úgy csikorogtak az arczvonásai a
kényszeredett nyájasságtól.

– Tessék besétálni a szalonba. – Inas és komornyik nagy fejcsóválásokat
míveltek. S utána lestek a kulcslyukon, hogy vajjon nem fog-e a
konstábler salutálni a porczellán szerecsennek, a ki az ajtó mellett
áll, csont tálat emelve.

A konstáblernek ideje volt szétnézni a teremben.

Az elfogadási teremből jobbra-balra pompás bútorzatú szobák nyiltak.
Ajtó egyiken sem volt; nehéz persa félfüggönyök takarták félig a
nyilást. Az elfogadó terem falain gobelinek voltak, bútorzata baroque
stylu: jobbra abból nyilt a salon; ott már minden japáni volt. Egy
átjáró előtt (ajtónak nem lehet nevezni) egy baloldali szobában sűrű
fekete jattegyöngyökből fűzött zsinórok képeztek kárpitot: csillogva a
színes üvegtáblákon át rásütő naptól, mint egy fekete vizesés,
szivárvány foltokkal.

Ez a rezgő kárpit kétfelé vált s annak a közepéből lépett elő Katalin
grófnő méltóságos alakja.

A fénytelen fekete öltöny emelte arczának creol sápadtságát, göndör
langos haja angolos csigafürtökben omlott két felől a keblére, fekete
csipkefátyollal letakarva. Kezében egy hosszúnyelű lorgnont tartott s
azon keresztül nézte végig a különös látogatót. Aztán úgy tett, mintha
kegyesen ráismerne.

– Ah ön az? A veres keresztből.

– Igen is, méltóságos asszonyom. Kötelességemnek tartottam eljönni és
megköszönni méltóságodnak irántam tanusított kegyes részvétét.

– Ön azt megérdemelte. Hallottam önt dicsértetni. Ön hivatása
teljesítésében kapta veszélyes sebeit.

– Már begyógyultak. Hála a gondos ápolásnak, a miben részesültem.

– Látom, hogy ön meg is kapta érte megérdemlett jutalmát. Ő felsége
kitüntetésben részesítette önt. Ez a legnagyobb elismerés.

A grófnő mindig úgy beszélt, mintha csupán a János késdöféseiről, meg az
ezüst érdemkeresztjéről volna ezuttal a szó.

Aztán hogy ez arra a kegyes gratulátióra nem felelt semmit: a grófnő
folytatá, ugyanabból a leereszkedő tónusból, ugyanazzal a francziás
orrhanggal, a lorgnonnal segítve összehúzott szemein.

– Én valóban nagyon érdeklődtem egy ilyen derék embernek a sorsa iránt.
Magam is választmányi tagja vagyok a veres keresztnek.

Úgy következett volna, hogy az ilyen derék embernek azt mondják: «tessék
helyet foglalni!» – Minő gondolat? Egy konstáblert leültetni egy főúri
salonban! Kell tudni a kegyosztásban is a helyes mértéket.

– Tehetek önnek az érdekében valamit? kérdé a grófnő.

Most meg már épen nagyszerű volt! Leeresztett kezeit a lorgnonnal egymás
fölé téve.

– Grófnő! Én nem a magam érdekében jöttem ide alkalmatlankodni; felelt
erre a konstábler: hanem abban az ügyben, a melynek a kiderítése végett
méltóságod a múlt hetekben annyi sikertelen kisérletet tett: Reznek
detektivvel együtt.

Hajh, hogy elmúlt egyszerre Katalin grófnő szemeiről a rövidlátás! hogy
elfeledte egyszerre a franczia accentust. Szemei teljes ragyogásukban
nyiltak fel, s hangja visszanyerte azt a mély reszkető csengését.
Annyira elfeledkezett magáról, hogy megragadta a konstábler kezét.

– Önnek bizalmas barátja Reznek úr, a detektiv?

– Sokszor van együtt dolgunk. A múlt télen mi ketten voltunk megbízva
egy küldetéssel, a melyre a grófnő előtt tudvalevő távirat adott okot.

– Jöjjön velem. Suttogá a grófnő s aztán folyvást kezében tartva a
látogató kezét, maga után vonta azt, keresztül a jattegyöngy kárpiton és
egy szőnyegajtón: egész a boudoirjába, s ott megkínálta leüléssel, egy
olyan niluskék bársony karszékbe: a kalapját is kivette kezéből, s maga
leült vele szemközt egy balsacra.

A boudoir levegője heliotrop parfumtől volt terhes: nehéz
damasztfüggönyök félárnyékot tartottak benne.

Egy szögletben, háromféle pálmától beárnyékolva állt egy festőtámlányon
egy férfi arczképe, sűrű fekete selyemfátyollal letakartan, a másik
szögletben egy Mária-szobor elefántcsontból: alatta imazsámoly; az
alcovent nehéz brokát függöny zárta el; a márványkandalló fölött egy
remekművü óra számlálta a perczeket.

– Ön tudja, hogy miről van szó? Kérdezé a grófnő tompított hangon.

– Ezt a hivatalos megbízatás szerint kell tudnom. Az volt ránk bízva,
hogy X. X. Amelie grófnőt az érkező vonaton ismerjük fel s azután
kisérjük figyelemmel, és tudjuk ki, hol tartózkodik? A közbejött
hózivatar meghiusított minden igyekezetet. Az úri utazók elmaradtak
Hatvanban; a hóból kiásott vonaton nem jött más fiatal nő, mint egy
varróleány, a ki egy vasúti őrnél volt bérlett szálláson: s a ki
ugyanannak a váltóőrnek a kiséretében a több nappal azelőtt elhagyott
szállására el is ment. Nehány szót váltottam is vele, mikor a perronról
átment a folyosóra.

– Ön látta a leánynak az arczát?

– Nem igen láthattam; mert a hózivatar miatt az arcza be volt burkolva,
s a perronon már sötét volt.

– De hát bizonyos ön arról, hogy ez ugyanaz a leány volt, a ki azelőtt a
váltóőrnél lakott?

– Erre a kérdésre nehezen tudok megfelelni. Én ugyanabban a házban
tartottam szállást egy mansard szobában, a melyben a mamselle birt egy
kis benyiló kamrát. Egy-egy perczre találkoztam vele, mikor jövet-menet
a közös konyhán keresztül mentem. Olyankor a varrónő mindig a himző ráma
fölé volt hajolva s nekem nem hivatásom munkás-leányok arczába akaratuk
ellen nézegetni. A szállásadóink, férj és feleség: azt állíták előttem,
hogy az elveszettnek hitt varróleány hazakerült, a kinek három nappal
előbbi eltünését épen én jelentettem fel. S nekem semmi gyanúokom nem
volt valami mást hinni. Másnap reggel hivatalos jegyzőkönyvet vettem fel
a leánynyal. Akkor láttam először az arczát. Ő magát az eltávozott
varróleánynak vallotta s számot tudott róla adni, hogy hol járt. Azután
sem vettem rajta észre semmit, a mi a varróleányt meghazudtolta volna
rajta. Az a leány dolgozott szorgalmasan, élt szegényesen, szobát
sepert, kávéját főzte, a hogy varróleányok szoktak.

– Uram! szólt a grófnő. Én őszintén szólok önhöz. Minthogy segélyéhez
kell folyamodnom: be kell önt avatnom szomoru családi titkunkba. – Látta
ön valaha annak a varróleánynak az irását?

– Soha sem láttam s a szállásadóitól tudom, hogy levelet senkinek sem
irt.

– Tekintse ön meg ezt a levelet.

Katalin grófnő átadta a leánya búcsúlevelét a konstáblernek.

Az végig olvasta azt és aztán vissza adta.

E levél elolvasása alatt kigyulladt a férfi arcza.

Ugyanaz az embermegfordító villanycsapás érte, mint mikor Tarafás uram
azt mondá Lidi kisasszonynak, hogy «persona». Az egy Lohengrint
alakított belőle, a ki karddal verekedni kész; ez a levél pedig egy
Abraham a Santa Clarát, a kiben megnyilik a prédikálási véna.

Előbb nagyot hallgatott utána: megvárva, a míg az antik óra mély
harangkongásu ütéssel végigdöngi a tizenkét órát – délben. A kisértetek
órája fényes nappal.

– És a grófnő ennek a levélnek a nyomán indult el a leányát keresni?

– Ez volt a egyedüli útjelző.

– És aztán bejárta a grófnő a detektiv társaságában a fővárosnak azokat
a mulató helyeit, a hol azok a leányok találhatók, a kik mindenütt
otthon vannak és mégis sehol sincsenek otthon.

– Igen.

– Elment a grófnő az orpheumokba; a táncziskolákba: a «kék macska», meg
a «veres macska» helyiségeibe; a Victoriákba, meg az Eldorádókba?

– Mindenütt megfordultam.

– Azután leszállt még mélyebbre. A bumszti pinczékbe, az éjjeli
kávéházakba: a csárdába, a hol a szépségek börzéjét tartják, mint egy
rabszolgavásáron. Ott kereste az eltünt leányát?

– Sehol sem találtam.

– És aztán örült rajta ugy-e, hogy nem találta ott? – Hát aztán, mondja
csak a grófnő: azok a nők, a kik éjjeli világítás mellett, vakmerő
öltözetekben, fehérre, pirosra kifestve; a fejükön bolondok sipkájával,
tivornyázó közönség mulattatására, csintalan dalokat énekelnek; a kapott
bukétot a keblük szögletébe tüzik: a kik trapézen lóbbálják magukat,
üveg medenczékben uszkálnak, kerékpáron nyargalásznak, a kik kiállnak
eleven képeket játszani: egész öltözetük egy jarretière… ezek azok a
képek, a mik az ön leányához hasonlítanak?

– Nem! Nem hasonlítanak hozzá.

– Hát talán azok a leányok, a kik a pezsgős poharakat a falhoz
hajigálják, lábaikkal az asztalon dobolnak és a hajukkal a földet
seprik, a kiket egyik ittas vendég a másiknak az ölébe hajigál, a kik az
asztal közepén csárdást tánczolnak, a kik kiveszik a közbaka szájából a
virginiát s tovább sziják, a kik a czipőjük orrával leütik a tánczosuk
fejéről a kalapot, s az őrült táncz végezte után, ott hevernek a
lépcsőkön eszméletlenül… ezek a képek hasonlítanak a grófnő leányához?

– Oh nem: irtózat visszagondolni rá!

– Hát talán azok a szerencsétlen teremtések, a kik a lámpagyujtás
hajnalára megjelennek az utczán, s végig húznak a járdákon: feltünő
viseletben, csábító kacsintásokkal: a kik a hátuk mögé nézegetnek, s a
szembe találkozó férfinak elkezdenek halkan dalolni. A kik belelépnek a
sárba, mert éheznek, s a kenyerük oda van dobva… Ezek az alakok
hasonlítanak a grófnő leányához?

– Nem. Nem! Nem azok!

– És még is azoknak a világában kereste a grófnő egyetlen leányát: a kit
a grófnőnek kellett volna legjobban ismerni?

– Elismerem, hogy tévedtem. Az ő saját levele tévesztett meg. De hát
utasítson ön jobb ösvényre.

– Lássa grófnő: az a leány, a ki ama végzetes éjszakán azon a hófuvattól
megkésett vonaton megérkezett: attól a naptul fogva el nem hagyta a
dolgozó asztalát, csak a mikor a kész munkát hazavitte a kereskedőnek.
Én láttam őt nap-nap után egy keserves lélekölő munkában fáradni
kitartón. Valami főuri menyasszony kelengyéjéhez kellett a családi
czímert száznegyvennégyszer felhimezni. És ő azt végezte zúgolódás
nélkül. – Hasonlít ez a vonás a grófnő leányához?

– Minő czimer volt az? kérdezé a grófnő.

– Egy fekete hattyu arany mezőben.

– Szentséges Jézusom! Az én családi czimerem!

– És elhiszi a grófnő, hogy még sem látta senki a leányt könnyezni, a
míg azt a munkát végezé? Száznegyvennégyszer ugyanazt a fekete hattyút
arany mezőben, grófnő asszonyom! Hat hétig éjjel-nappal ugyanazt a
családi czimert! Éjjel a kőolaj lámpánál, nappal a mosó konyha lugtól
bűzös ködében! Hasonlít ez a vonás az ön leányához, grófnő asszonyom?

– Oh igen! igen! rebegé a grófnő, s most már engedé a könnyeit szabadon
folyni s megszorítá az egyszerű katonaember kezét.

– Mindenki szerette azt a leányt: mert mindenkihez jó volt. Nem úgy, a
hogy leányt szokás szeretni, hanem a hogy egy szentet. – Üres kézzel is
tudott jótéteményt osztogatni. – Szállásadó gazdáját, hű feleségével
együtt az öngyilkosságtól tartá vissza, mikor azok egyszerre kenyerüket
vesztették, s a szegény hajótörötteket elvezette olyan boldog menhelyre,
a hol most már megnyugszanak. – Bálványa, őriző angyala volt a
szegényeknek, a kik körülvették, a kiért még az a szegény malterhordó
napszámos is tüzön vizen kész volt keresztül törni, valóságos világító
fény volt a koldusok nyomorult társaságában… Hát ez a vonás hasonlít-e
az ön leányához, grófnő asszonyom?

– Az! az! Ő az valóban!

– És azután nem hogy önmagát dobta volna oda a bűn fertőjébe, hanem a
mikor megtudta, hogy egy ártatlan gyermeket, ki ugyanazon házban lakott,
a saját elvetemült nagyanyja a vétek útjára akar csábítani; – nem tűrte,
kiragadta a nagyanyja kezéből: nem irtózott a rendőrségre felmenni,
feljelentést tenni: a nagyanya őrült volt: azt a tébolydába vitték, és
ekkor ez a szegény varrónő a magára hagyott gyermeket magához vette:
csekély keresményét, szűk lakását megosztotta vele; dolgozni tanítá,
munkát szerzett neki, hogy megmentse testét, lelkét. – Ráismer-e ebben a
vonásban a leányára, grófnő asszonyom?

– Ez ő! Ez ő! szólt a grófnő nevetve és zokogva egyszerre. Mondja ön,
hol találok reá?

És nem tartózkodott a közvitéz kezét mind a két keze közé szorítani, s a
hangjának teljes érző reszketésével beszélni hozzá.

Paczal János felállt a karszékből s hivatalos arczot öltött.

– A bécsi utczában van egy nagy divatárus kereskedés.

– Tudom. Annál szoktam megrendeléseket tenni.

– Tehát tegyen a grófnő ottan ismét megrendelést valami öltönyre; akkor
aztán majd meg fog tudni – többet.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek. Szólt a grófnő, nyugodt kedélyt
erőltetve, s mintha helyre akarná ütni azt a hibáját, hogy ez ember
előtt ennyi elérzékenyülést mutatott, ismét fölvette az előkelő
souplesset, délczegséget s kegyes leereszkedéssel mondá: «Én fényes
díjat tüztem ki annak, a ki eltünt leányomat feltalálni segít: ön
tapasztalni fogja, hogy X. X. grófnő a szavát be szokta a váltani».

Azzal kegyteljesen inte a konstáblernek a kezével, hogy vége a
fogadtatásnak: elmehet.

Hanem ezuttal a nagy úr magánál urabbal talált összeakadni.

– Grófnő méltóságos asszony. Ma «én» ajándékoztam önnek oda olyan
kincset, a mit ön és önnek minden ivadéka egész világi birtokával
«nekem» meg nem fizethet! A mit tettem: kötelesség volt. Nem jár érte
ajándék, konstábler vagyok.

S azzal feltette a fejére a kalapját, a hogy egy közrendőrnek a
szolgálati szabályzat parancsolja.

– Isten önnel, méltóságos grófnő!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




XXXVI. FEJEZET.  MÉG EGYSZER A FEKETE HATTYÚ.

A grófnő nem értett ebből a furcsa kimenetelből semmit.

Mi lelte ezt az embert? Ezt a pórt? Ezt a semmit? Hogy ő visszautasítja
a dijazást? Talán nem tudja, miről van szó? Milyen összegről? Azt hiszi
borravalóról beszélnek? No majd megérti később.

Most mással volt eltelve a lelke.

Odament a Mária szoborhoz s letérdelt az imazsámolyra. Egy nyitva
hagyott imakönyv volt azon. Imádkozott. Mindennap egy egész órát szokott
imával eltölteni. Azt a szomorú óráját a napnak, a melyen Oszkár
öngyilkossá lett.

Már kétszer zavarták ki az imájából. Egyszer a komorna, azzal a
jelentéssel, hogy itt van a mamzelle a ruhaderékkal; másodszor meg a
komornyik ezzel a 116-os konstáblerrel. A félbeszakított imát be kellett
végezni.

Az utolsó ámen után a grófnő a komorna szobájába szolgáló
villanycsengetyühöz ment s megnyomta annak a gombját.

A komorna bejött. Uj cseléd volt – (ama bizonyos karperecz história
óta.)

– Most már bejöhet a mamzelle a ruhaderékkal.

A komorna után nyomban bejött a divatárus czég kisasszonya. Hozta az
elkészített új ruhaderekat felpróbálni, azon is hattyú alakura idomított
czikornyák voltak fekete fénytelen gyöngyből.

A grófnő abban a pillanatban az öröm ijedelmével sikolta fel: «Amelie».

A mamzelle háta mögé nézett. Nyilván azt hitte, hogy a komornát hiják.

Hanem a grófnő oda rohant hozzá s megragadta a kezét.

– Leányom!

A varróleány kegyeletes szánalommal nézett a grófnőre s szeliden
visszahúzódott.

– Grófnő! Ön csalódik. Az én nevem Gratulin Lidia. Varrónő vagyok.

– Nem! Nem! Te Amelie vagy! Az én leányom.

– Nem, grófnő. Én Gratulin Lidi vagyok. Otthon a szállásomon megvannak
az okmányaim; erkölcsi bizonyítványom, keresztlevelem. Apám Gratulin
Fridolin volt: szabómester Rimaszombatban. Anyám Perpera Amália. Tavaly
nyár óta itt dolgozom a bécsi utczai divatkereskedésben.

– Lehetetlen! Lehetetlen az! Ez arcz, a termet! Ezek a szemek. Ez a
hang. Te X. X. grófnő vagy.

Erre kissé tetszelgősen mosolygott a leány.

– Mondták ám többen már, hogy meglepően hasonlítok a grófnőhöz. De én
nem akarok a csalódással visszaélni, a mi úgy is elébb-utóbb kiderülne.
Én egy szegény leány vagyok: szegény szülőktől. Nem tudok semmit, csak
varrni, meg himezni.

– Az nem igaz! Te Amelie vagy! Ne tetézd kétségbeesésemet azzal, hogy
megtagadsz. Az én leányom egy varrónő, a ki napestig dolgozik! Te himzed
a fekete hattyukat az én elátkozott öltönyeimre? S jársz kopott ruhában!
– Mit akarsz? Térdre essem előtted? utánad csúszszak bocsánatot kérve?
Nem vagyok-e eléggé megverve a sorstól? Látod ezt a gyászruhát rajtam?
Tudod, hogy Oszkár öngyilkossá lett?

– A nevére emlékezem. Olvastam valahol.

– Csak a névre? Hát azokra a szép ragyogó szemeire nem?

– Nem láttam soha.

– Hát azokra az édes hizelgő szavakra? a mik engem is kárhozatra vittek?

– Nem hallottam soha.

– Mered azt mondani? Ide nézz e képre! Nem félsz, hogy megszólít?

Azzal lerántotta a selyemfátyolt a festőállványon levő képről. Angeli
művész ecsetje remekelt azon. Azok a szép szemek oly ismerősen néztek,
az ajkak megszólalásra nyiltak. Mintha ő maga élne ottan.

A leány idegeit végtül végig járta ez a bűvös villanyütés. A szíve őrült
sebességgel kezdett el dobogni. Valami szóval ki nem mondható fájdalom
dúlta fel az egész lelkét. – Hanem az arcza és az ajka nem árult el
semmit.

– Nagyon szép arczkép… suttogá csendesen.

– Csak szép arczkép? És semmi más? Rebegé a grófnő. – Irtóztató játék, a
mit most velem üzesz! Ez már kegyetlenség, ennyire vinni az
alakoskodást! – Nézd! – Egy levelet hordok a keblemen. Éjjel-nappal
velem van. Ez volt az utolsó levele, a mit abban az órában irt, a mikor
rettenetes elhatározását végrehajtá.

Ezzel a grófnő egy kis, boritékba zárt levélkét vont elő a vállfüzője
alól.

– Látod ezt? Még le van zárva pecséttel. Nincs felbontva. – Mert ez a
levél nem nekem szól. – Azóta mindig keresem azt, a kinek a nevére
czimezve van. Magát a poklok országát jártam össze-vissza érte, úgy
kerestem. – Látod e nevet a boritékon? «Amelienak». Nem én hozzám irta
az utolsó levelét, hanem a leányomhoz. – Nem akarod felbontani e
levelet? Nem olvasod el, mit ir a halott – Amelienak?

A leány reszketett, ingadozott. Emberfölötti volt a megkisértés.

Egy izenet a túlvilágról… Egy kedves halott utolsó szavai!…

Odanézett merőn annak a megszólalni kész arczképnek a szemébe.

És aztán magában sóhajtá: «én mindennap imádkozom érted; mindennap
megbocsátok neked… Te ne szólj hozzám többé!»

Azzal hideg nyugodt szóval mondá:

– A levél nem nekem szól. – Én «Lidia» vagyok.

S visszaadta a grófnőnek a levelet feltöretlen.

– Légy hát akárki! De annyira hasonlítasz az én elvesztett gyermekemhez,
hogy el nem hagyhatlak magamtól többé. Engem borzasztó csapások értek.
Csoda, hogy meg nem őrültem. Meg vagyok törve, megalázva. – Nem tudok
megbocsátani magamnak. Nem tudom, mi czélja van az életnek többé. Akárki
leánya légy: te benned találtam föl a vezeklésemet. Elviszlek magammal.
Leányommá fogadlak. Az ő helyét fogod betölteni. Szép vagy, gazdag
lészsz: – az egész főrendű fiatalság fog körülrajongni: s a kire
választásod fog esni, előre birja a beleegyezésemet. Csak jőjj velem. Ha
ragyogni, mulatni akarsz, itt maradunk a fővárosban; ha utazni kivánsz,
elviszlek a világ legszebb helyeire. Ha szeretsz félrevonultan élni,
együtt rejtőzünk el falusi kastélyomban. Oh csak jőjj velem.

A varróleány végig hallgatta mind ezt nyugodtan. S aztán szeliden
válaszolt:

– Grófnő. Mély tisztelettel hajlok meg az ön nagy fájdalma előtt. De én
nem fogadhatom el önnek az ajánlatát, bármily fényes jövendővel
kecsegtessen is az. Én szegény vagyok s szeretek szegénynek maradni.
Választottam is van, a kit tisztelek, becsülök, szeretek, s a ki engem
tisztel, becsül, szeret. Még most fegyverrel szolgál, de a mint polgári
állást nyer, nőül vehet, s ketten együtt keresünk tisztességes munkával
annyit, hogy megélünk.

– Ki az? Mi a neve? Minő katonai rangja van?

– A neve: Paczal János. Jelenleg a 116-ik számu konstábler a VI-ik
kompániánál.

A grófnő egyszerre a szivéhez kapott a két kezével, elájult. A leány nem
engedte őt elesni, átkarolta: erős leány volt, s a balzacra fekteté az
elaléltat.

Akkor aztán megcsókolta a homlokát, a két szemét és az ajkait. Majd
letérdelt eléje és megcsókolta a kezét.

Azután letakarta a fátyollal az arczképet, úgy, a hogy elébb volt.

Azután odament a villanycsengetyühöz, megnyomta a gombot.

A komorna bejött.

A varrónő odamutatott az urnőre.

– A grófnő elájult. Ma nem próbáljuk fel a ruhát.

«Adieu».




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Most már a Dunaparton van saját palotájában, s az ócska ház
helyén monumentális épület emelkedett.]

[Footnote 2: Czigányul «a mi urunk».]

[Footnote 3: Ott van az adóhivatal.]




TARTALOM.

  I.  A «Vigyázz»  1
  II.  A Pikusz  9
  III.  A fekete hattyu  19
  IV.  A zöld paradicsom  28
  V.  Jób hirei  54
  VI.  A nagy gráczia, meg a nagy szerencse  39
  VII.  A bádogcsésze  44
  VIII.  Egy esős napon  50
  IX.  A ki a nagy pocsétán átvádolt  54
  X.  A hagymás, a klárinétos, meg az ibolyás  61
  XI.  A gaz Spatzirovszky kalandjai  67
  XII.  Az ingyen sonka, meg a drága Straduario  74
  XIII.  A szegénynek még előbb be kell bizonyítani, hogy szegény  81
  XIV.  A protokollum, meg a kivasalt kalap  88
  XV.  A varróleány éjszakája  107
  XVI.  Az a kinek ép szive van  112
  XVII.  A szegények etiquette szabályai  119
  XVIII.  A Gratulin Lidia levele  123
  XIX.  A kritikus nap  128
  XX.  Háromszoros halál  133
  XXI.  Mikor még Ádi és Zsuzsika voltak  141
  XXII.  Lukács evang. XXI. rész 4. v.  148
  XXIII.  A titkos költő és az ő hallgatósága  153
  XXIV.  «Necessitas» mester s egyéb titkok, a miket nem szabad továbbadni  161
  XXV.  Nagyszerű előkészületek  164
  XXVI.  Tarafás Bazilius uram  175
  XXVII.  A «zöld paradicsom» és a «zöld pokol»  186
  XXVIII.  Az ezüst érdemkereszt és a Straduvario  195
  XXIX.  Az, a kit a nők bálványoznak  201
  XXX.  Az anya és vetélytársnő  204
  XXXI.  A fizető nap  223
  XXXII.  A buvárok  230
  XXXIII.  Reznek úr  236
  XXXIV.  A «Burg-gendarme»-nál  243
  XXXV.  Úr és urabb  252
  XXXVI.  Még egyszer a fekete hattyú  261

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

31 |politikai velemények |politikai vélemények

135 |ruhája l Jajveszékelt |ruhája! Jajveszékelt

182 |aztán a Lídi |aztán a Lidi

229 |Epen nem |Épen nem

240 |teljesíté kötelessségét |teljesíté kötelességét

264 |kire valasztásod |kire választásod]






End of the Project Gutenberg EBook of A gazdag szegények, by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62746 ***