path: root/62435-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62435 ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXVII. KÖTET

SZERETVE MIND A VÉRPADIG. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

SZERETVE MIND A VÉRPADIG

TÖRTÉNETI REGÉNY A RÁKÓCZY-KORBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897




A ZOMOTOR.

Ez a szó «zomotor» olyan régi már, hogy csak a nyelvtudósok és
régiségbúvárok ismerik, azok pedig nagyon fogják a fejüket csóválni,
mikor megtudják, hogy itt most egy nagy lakodalom van készülőben, mert
amaz egészen mást jelent.

Pedig hát az nevezetes lakodalmi vendégség volt, a mihez nemzetes Tisza
Istvánné nagyasszonyom úri portáján készültek, úgy pünkösd után való
hétben 1698-ban. Az előkelő nagybirtokú asszonyság egyetlen leányát:
Ilonkát adja férjhez, a környék egyik legtekintélyesebb férfiához,
tekintetes Visontai Kovách István uramhoz, Verebély megye alispánjához.

Verebély vármegye neve maga sincs már a földabroszon, valamint sok
minden nem kerül már az asztalra, a mi akkor kézen-közön forgott: többek
között azok a drága étekfogások sem, a mikkel a hajdani magyar nagyúr a
meghivott násznépet meg szokta vendégelni. Nem a mai kákabélű ivadéknak
valók azok. Most ha csak foghegyen kóstolgatnátok is végig egy ilyen
traktát, hat doktor nem támasztana fel, úgy ágynak esnétek tőle; akkor
doktor se volt kéznél; a kinek megártott a sok bevett jó, ott volt a
kenő-asszony, kidömöczkölte a hátából a magyar betegséget.

Kellett is aztán az ilyen ételek előállításához ember, több, mint elég.

Nemzetes Tisza Istvánné úrasszonyomnak a portáját ismeri minden ember.
Hajdan az ő férje is alispánja volt a megyének: folyvást sok vendéget
kellett ellátni. Volt abban a házban négy-öt konyha; külön a
nyársonsültek számára, meg más a kalácsoknak; azonkívül vagy három
kemencze a szilvásban a levelensült készítéséhez. A konyhaművészet
összegezett remekeinek előállítására szolgáló laboratorium azonban
közvetlenül az úrasszony lakszobájával állt összeköttetésben, hogy ő
maga mindenre felügyelhessen s vitás kérdésekben döntő szavával
igazságot szolgáltasson. A mire ilyen nagy vendégség előkészüléseinél
elég sűrű alkalom van. Ma van a vőlegény megérkezésének a napja;
délelőtti istentisztelet után lesz az esküvő. Azért haladt ki ilyen
későre az időből az egybekelés, mert a család egyetlen férfitagja: Gábor
urfi, odalenn van a Bánátban, a nemesi banderiummal, a török ellen; mind
azt várták haza, a menyasszony nagyon óhajtotta; de csak nem jöve meg.
Már most hát nála nélkül költik el a lakodalmas kását.

Tisza Istvánné asszonyomnak magának is van régi nagytapasztalatú
szakácsa; de a mai napra még elhozatta Bánffy-Hunyadon lakó nénjének az
erdélyi szakácsát is, azonkívül Léváról felinvitálta Furóné asszonyomat,
a ki nélkül derék lakodalom meg nem eshetik a környékben: tortát,
marczafánkot, meg liktáriumot csak az ő keze után ismer meg igazán az
ember. Segédszemélyzetül pedig annyi szakácsné, hetesné, kukta hemzseg a
konyhában, hogy alig lehet tőlük mozdulni; pedig mindenkinek tele a keze
dologgal. Hanem hát épen az a baj! Két szakács egy konyhában. Mind a
kettő kevély arra, a mit tud, és a mit jobban tud, mint a másik. Még
hozzá az egyik erdélyi, a másik magyarországi. Kész a particularismus.
Hogy volna az jó az erdélyinek, a mit a magyarországi kotyvaszt? és
megfordítva. Most épen azon hepcziáskodnak, hogy a
«pujpunella»-mártáshoz miféle alkatrészek kellenek? Ez igen bonyolult
kérdés. Egy hideglelésről szóló recipe abból a korból nem lehet annál
czifrább és változatosabb. Egyik fél sem enged a magáéból csak egy
szerecsendió-virágnyit sem. «Én Apafy Mihály fejedelem konyhájában
szolgáltam hét esztendeig!» «Utczu ne! Apafy Miskáék nem is ismertek
mást, csak a bosporos levet!» «Micsoda? Az én fejedelemasszonyom,
Bornemissza Anna ő nagysága, olyan miskulánczia-salátát csinált, hogy a
palóczok úrvacsorájának ették volna! Szófia a beszéd! scripta manent!
Itt az én szakácskönyvem. Pujpunella-mártás. Magam írtam ki Pálffy
herczeg archivumából!» «De az én szakácskönyvem nyomtatva van!»

A két hadvezér elkeseredett harczába természetesen hogy a fehérnép is
belekotnyeleskedett, győzték nyelvvel; zenekiséretül közbe hangzott a
fahajtörő mozsárcsengés, meg a habverő pergése, közbe egy-egy kastankodó
kutyának a nyikkantása, a kit megrugott valaki.

Ez izgalmas konyhai értekezés alatt senki sem vette észre, hogy a
nyitott konyhaajtón egy sárral, porral fedett alak settenkedik be a
konyhába, kinek hajdan kecskebékazöld színű dolmányáról jócskán
lefoszlott a sárga sujtás, a piros nadrág a két térdén ki van szakadva,
s a csizmájának a talpát csak az átkötött szíj tartja. A legénynek olyan
fekete a képe a napsütéstől, mint a miskolczi czipó, a kajla savószín
bajusz mintha csak krétával volna ráfestve. A vállán egy kopott
bőriszákot czepel, s a kezében egy görbe csákányt hoz, azt oda is
támasztja az ajtóhoz. Ott azután egy darabig körülnézeget, kétfelé
törüli a bajuszát, s mikor nagyhamar megérti, hogy olyan veszedelem van
itt, a mibe neki jobb lesz bele nem ártani magát, szétnéz a szögletek
felé, s megpillantva a nagy mákoskalács-sütő kemencze mellett egy köteg
rőzsét, arra szépen leül a sutba, s onnan nézi aztán, a két tenyerébe
támasztva az állát, mint a megtestesült makk-túz, az egész nagy
patáliát.

– Mi kell az igazi pujpunella-mártáshoz?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki kell czitalni a nagyasszonyt!

Ő itélje el a dolgot. Ő a tekintély. A legfelső appelata.

Kijönne az különben maga is; hisz a pogány lárma a harmadik szobáig
behat. Itt öltözteti ő épen a menyasszonyt, azt kell neki abbahagyni.

Épen jókor jött; mert a két szakács már a palacsintasütővel meg a
molnárostya-serpenyővel indult egymás ellen duellálni.

A nemzetes nagyasszony, az igaz, hogy egészen arra való alak volt, hogy
respektust szerezzen maga körül; derék, magas, termetes matrona, piros,
telt orczával, a mi kettős tokát vetett, s szegletes tudott lenni, mikor
haragudott. Szürke haja akkori módi szerint szélesen volt felfelé
dudorítva s egy fekete csipke-főkötővel megkoronázva.

– Micsoda pogány lárma ez itten! kiálta felreccsenő szóval. Azt gondolja
az ember, Eger várát vívják a törökök! Mit keres itt ez a sok csürhe
nép? Csiba ki innen a konyhából, a kinek nincs itt semmi dolga! Olyan
zsinat van, hogy az ember a maga szavát se hallja. Hogy «mi kell a
pujpunella-mártáshoz?» Hogy a kakas csipje meg a fületeket! Mindjárt
igazságot teszek. Elébb lóduljon innen minden torkos pákosztos had, a ki
nem ide való.

S rögtön sietett is az itéletet végrehajtani: egy pár szájtátó kukta,
kályhafütő csak úgy penderedett ki az ajtón, hatalmas tenyerétől
előmozdíttatva. «Kell pujpunella-mártás!»

A mint ritkulni kezdett a gyülekezet, megpillantja Argus-szemeivel azt a
szögletben gunnyasztó, rongyos alakot.

– Hát te itten? nem lódulsz ki mindjárt? Neked is kell
pujpunella-mártás?

A gubbaszkodó alak fel sem veszi a fejét a két tenyeréből, csak úgy
ingatja azt, határozottan kifejezve, hogy nem kiván belőle.

A haragos nagyasszony aztán megkapja a gallérjánál fogva s úgy fölemeli,
hogy a lába sem éri a földet, hanem aztán a helyett, hogy kilökné azt is
a többi után, hüledezve szól hozzá:

– Nini! Hát nem a Marczi ez? A Gábor fiamnak az inasa? Te vagy az,
Marczi? Hát mért nem mondod senkinek, hogy megjöttél?

– Ha nem keerdezte senki. Felelt a legény egész palóczflegmával.

– Hát csak magad jöttél, mi?

– Csak egy szál magam biz een, mert a lovam odaragadt a poroszlói
degetbe.

A nagyasszony megdöbbent. Az anyaszívnek előérzete van. Hirtelen
betuszkolta a poros legényt a mellékszobába: nem bánta már, ha
fenekestül felfordítják is a konyhát. Ott kezdte aztán vallatóra venni a
palóczot.

– Mi hirrel jöttél a táborból?

– Semmi nagy hirrel, biz een.

– Hát a fiam nem jön el?

– Jönne biz az, de nem jöhet.

– Valami baja van talán?

– Nem fáj biz annak semmije se.

– Hát mit izent?

– Semmi rosszat sem izent biz az, eedes meezem.

– Hát mért nem jöhet? mért küldött téged?

– Hát mert a czifra dolmánya kilikadt.

– Micsoda czifra dolmánya, te?

– A kit az Iluska kisasszony varrott ki arany tulipántokkal, az a
bársony.

– Mi történt vele? Mondd hamar!

– Hát egy gelóbis kilikasztotta a czifra dolmányt, aztán olyankor, mikor
maga is benne volt.

– Meghalt a fiam? kiálta fel Tiszáné, s hirtelen visszafojtotta hangját.

– Een egy szóval se mondtam, hogy meghalt; csak azt, hogy a czifra
pruszlikáját kilikasztotta a gelóbis, az pedig itt van a tarisznyámban,
nee!

Azzal kihuzta a bőriszákból az összegöngyölgetett búzavirágszín bársony
mellényt, melynek a bal oldalán egy kerek lyuk volt, s a körül széles
vörösbarna folt, a kiomlott vér.

Tiszáné görcsösen szorítá mind a két kezével a szivéhez azt a drága
öltönydarabot, s ajkát beharapva, halálos kínnal fordítá szemeit az ég
felé: de nem zokogott.

– De ne búsuljon a nagyasszony, vigasztalá a palócz, mert levágták ám a
füleet.

Erre meg a méreg öntötte el az anya szivét, dühösen markolt a palócz
üstökébe s megrázta annak a fejét, kegyetlenül odaütögetve a falhoz.

– Kinek a fülét? te!

– Hát nem is az urfiét, hanem azét a beste Karaffiáét, a ki meglőtte.

– Hát bajvívásban esett el?

– Biz a volt annak a veege.

– Miért vívott? Kivel vívott? Ki volt a gyilkosa?

– Hát tudom een azt? Nem kötötteek azt az een aórromra. Keek huszár volt
a Pálffy regementből. Nem eerjük már azt utol; mert az, a mint a füleet
levágták, a gyenerális parancsolattyábul, mingyárt dezentált a törökhöz
Temesvárra: pribeek lett, pogány lett; ezóta szarácsit csináltak belőle.

– Nem beszélted még ezt el senkinek?

– Ha senki se keerdezte tőlem.

– Hát akkor azt mondom, hogy egy teremtett léleknek se szólj felőle, a
míg a mai nap el nem mulik.

– Nem szólneek een meeg a maókusmadárnak sem, csak már az üstökömet
eresztené el a nagyasszony.

Mert még annál fogva mindig kézben tartotta.

– Lódulj be ide ebbe a kamarába, sugá dörmögve a nagyasszony, betaszítva
a legényt egy sötét oldalfülkébe, a mi afféle kézi éléstár lehetett.
Találsz enni-inni valót eleget; aztán feküdjél le, a míg rád nem nyitom
az ajtót, fel ne ébredj, ha trombitaszót hallasz is.

Azzal belökte a palóczot a sötét oduba, a ki soha annál kedvesebb
tömlöczöt még paradicsomul se kivánhatott magának.

A nagyasszony ráfordította a kamara ajtóra a kulcsot, s azt is lehuzta
és a többihez akasztotta a karikára, a mi egy ezüst lantnál fogva
csüggött alá a bogláros övéről. Ellenben egy másik kulcsot keresett elő
a csomó közül s azzal egy nagy almáriumot nyitott ki. Volt annak
tömérdek apróbb-nagyobb fiókja. Egyiket kihuzta. Volt abban sok
mindenféle öltözet a nagyobbtól a legkisebbig. Azok mind a Gábor fiu
ünneplő köntösei voltak, a hogy évről-évre kinőtt belőlük, az anyja
egymásután félrerakta őket. Most aztán előszedegette sorba. Egész a
legalsóig. Egész addig a kis főkötőig, meg a patyolat félingecskéig, a
mit csecsemő korában viselt. Azután megint visszarakta őket egymásután.
Mindegyikhez halkan motyogott valamit. Legfeljül tette azt a himzett
mellényt. «Már most te is idekerültél». Erre a szeme csak megtelt
könynyel. Letörülte hevenyén. «Nem! Te rossz szem! Ma nem szabad sirnod.
Ma lakodalom napja van. Majd holnap aztán sirhatsz kedvedre; meg aztán
minden nap, minden éjjel, a míg az életbe’ tart.

Megint csak a kezébe vette azt a himzett mellényt. Szemrehányásokat tett
neki.

– Ha már nem jöttél vele együtt, minek jöttél meg épen mára? Ma nem a te
napod van. Ma a leánynak a jussát kell kiadni. Hát illik a testvéreknek
egymást így megkeseríteni? No most ereszsz innen. Nincs te veled semmi
dolgom. A menyasszonyt öltöztetem. Egy nap csak az övé. A tied lesz
háromszáz hatvannégy nap az esztendőből. No hát feküdjél a társaiddal.
No hát aludjál. Majd holnap reggel, ha vége lesz minden muzsikának,
visszajövök hozzád…

De a himzett mellény csak nem akart elaludni, csak nem eresztette őt el.

– No hát mi az? Hogy megölték? Katona volt, készen lehetett rá. A kinek
a fiát a táborba viszik, úgy veheti, mintha csak a koporsóba tette
volna. Az én bátyámat is megölték, aztán meg az anyám bátyját is
megölték. Ez nálunk a férfi sorsa. A ki fegyvert köt, azt megölik. De
csak ne bajvívásban esett volna el! Bizonyosan ott is a becsületét
védelmezte: szép halál! No, majd holnap beszélünk egymással többet, most
ereszsz engem!

Azzal helyére tolta a fiókot, rázárta a nehéz almáriumajtót, aztán a két
öklét összeszorítva, a fejét megrázta s a lábával toppantott, úgy
parancsolt a szivének: «vége legyen!»

Aztán indult az ajtó felé, a mi a menyasszony szobájába vezetett.

Hanem az az engedetlen szív nem akart ám szót fogadni. Valami vékony
pókfonállal oda volt kötve ahhoz a szekrényhez: ez visszavonta. Csak
azon kapta magát, hogy megint a kezében tartja azt a himzett mellényt s
nézegeti rajta azt a golyóvágta lyukat, a mihez fogható véghetetlen
mélység nincsen a világon: «milyen bolond kis lyuk! Aztán elég arra,
hogy az embernek a lelke elhagyja rajta keresztül a világot!

Hátha még most is ott van az a lélek? Hátha ott leskelődik valamire?
Talán arra, hogy ezzel a néma szájjal átadja az anyának az utolsó
Istenhozzádot. Az anya odaszorítá ajkaihoz azt a golyóperzselte nyilást
a himzett mellényen, s akkor aztán megnyugodott. A mellény elbocsátotta
őt, és elment aludni.

Mikor a nagyasszony bement a menyasszonyhoz, akkor már mosolygós volt az
arcza, mint a piros alma.

A menyasszony még csak tizenhat éves volt akkor. Nyulánk termete
elárulja fiatalságát. Akkoriban nem a gyöngyös vállfüzőt viselték, hanem
hosszú testhez álló derekat, egy sor zománczos gombbal, alól ruta alakú
nyujtványokkal, elől szines skófiummal kihimezve, a ruha patyolat ujjai
kétszeres dudort képeztek, összeszorítva színes csokorfüzérekkel,
azokról meg kettős ezüstcsipke omlott alá; a szűk, ránczos viganót elől
két széles sáv díszíti, sokszinű zománczos aranyvirágokkal gazdagon
megrakva. A menyasszonyt még akkor nem öltöztették fehérbe: úgy volt
szokás, hogy belül viselje az ártatlanságát.

Rátekintve, csupa gyermek volt még a menyasszonyka, egész arczán az a
gyanutalan világbabámulás volt kifejezve, mint a ki nem is sejti még,
hogy mi oka van valakinek az ismerős édes anyai arczot itt hagyni s
utána menni egy bajuszos embernek, a kit még alig ismer. Lesütött
pillájú nagy szemeinek ki nem találhatni a szinét, csiga-metszésű, félig
nyitva feledt ajkai csupa kérdés, felelet nélkül; gyönge piros hajadon
arcza még nem tanulta meg, hogy miért kell elpirulni? Jöhet az elé
akárki, beszélhet előtte akármiről, nem gyujtja azt tűzlángra: el van az
még rejtőzve. Hosszú, tömött világos gesztenyeszín haja egész a
térdhajlásig omlik alá, az egyik ága már be van fonva széles
aranyvirágos pántlikába, a másik még fonatlan, azt félben hagyta a
nagyasszony, mikor a konyhába kiszaladt a nagy csetepatéra. Sohasem
fésülte, sohasem fonta be még eddig azt a hajat más, mint az édes anya
keze. Még csak azt sem engedte, hogy maga tanulja meg a leány haját
befonni. «A kis élhetetlenke! Hogy lesz ez meg asszonyfővel? A kinek az
anyja az eczetes-uborka-eltevéstől a brachialis reoccupatióig mindenhez
értett, de a ki a leányának még csak a tyukok közé sem engedte meg soha
kimenni, ráfogva a szegény kakasra, hogy az a fejére repül és megcsípi.

No már megint sirtál egy verset odakinn! dorgálá Ilonka az anyját, pedig
az eléggé igyekezett a háta mögött maradni, hogy a haját befonja.
Meglátta a tükörből, hogy vörösek a szemei.

– Hát hogyne sirna az ember? mikor a leányát odaadja örökre idegen
embernek.

– Hát hiszen nem lesz az idegen ember, hanem nekem hites uram.

– Oh te kis élhetetlenke! Mit tudod te még azt? Majd megemlegeted te még
az anyádat! Majd mikor idegen fraj tépi a hajadat. Nem így fésült
engemet az anyám.

– Megtanulok magam bánni vele.

– Majd jól esnék még az anyád szavát hallanod, ha csörölve-pörölve is;
majd mikor azt a goromba férfihangot hallod, a ki, még mikor kérni akar
is, csak parancsolni tud. Mit tudod te még, hogy mi az a férfi?

– De már, hogy ne tudnám? Hát a Gábor bátyám nem az? Van annál szelidebb
ember a világon? Olyan az, akár egy leány.

A nagyasszony két szeme csak még jobban vörös lett erre a szóra.

– Hjah, a te Gábor bátyádhoz ne hasonlíts te másokat, az igen szelid fiú
volt.

– Én nem is tudom, minek ment az a háborúba? Hisz az, ha összetalálkozik
az ellenséggel, képes neki azt mondani: inkább te lőjj meg engem, mint
én téged.

A nagyasszony közel volt hozzá, hogy lábáról leroskadjon.

Ilona nevetve folytatá:

– No én tudom, ha ő egyszer egy ellenséget meg talál vágni, menten oda
ugrik hozzá, hogy a sebét bekötözze.

A nagyasszony haragot szinlelt.

– Ne mozgasd annyit a fejedet, mert megrántom a hajadat. Viseld magad
csendesen, mikor én beszélek. Nem minden ember olyan engedelmes, mint a
te bátyád. A viczispán kemény potentát. Az egész vármegye reszket
előtte. Otthon a háznál a sarkán fordul előtte minden ember. Azzal szép
engedelmesen kell bánnod, mert ha azt megharagítod, még meg is ver.

Ez csak elég jó indok volt arra, hogy a nagyasszony a patyolat
kötényével megtörülgesse a szemeit.

– Oh azt bizonynyal nem teszi! szeleskedék bele Ilonka. Dejszen
megmondta neki ott előttem a Gábor bátyám, mikor gyűrűváltásra itt volt:
«aztán a hugámmal úgy bánj ám, mint az oltári szentséggel, bajtárs!
mert, ha csak a kis újjaddal meg találod ütni, de ha csak a szele éri is
a kezednek, még nem ettem viczispánhust, de téged akkor bizony
megeszlek!» Bizony így mondta a bátyám! De hát miért sirsz ezen megint?
Hisz én azt akartam, hogy nevess egy kicsit.

Jó is volna, ha ezen nevetni lehetne!

– No, a végét a hajadnak befonhatod már magad is. Itt van, nesze,
mindjárt jövök. A szalagot is fűzd belé. Aztán elénekelheted magadban:
«Addig élem világomat, Míg szél fújja pántlikámat! A pántlika könnyű
ruha: A főkötő nehéz ruha!» De bizony ne énekelj most világi nótákat,
ebben a szent órában. Mindjárt jövök, hozok neked valamit.

A nagyasszony a kincstartó szobába távozott s onnan került elő rövid
időn egy kis imádságos könyvvel, a minek táblája velenczei ötvösmunka
volt zománczos ezüstből, drágakövekkel, valaha Brandenburgi Katalin
fejedelemasszony ajándékozta volt azt a nagyasszony anyjának, így szállt
az leányról-leányra menyasszonysága napján.

– Látod ezt a drága szép kis könyvet? szólt a nagyasszony, kikapcsolva a
filigránmunka csattokat s szétnyitva az imakönyvet.

De a leány szeme nem a szép miniaturfestményű initialékon akadt meg,
hanem egy kis göndör aranyszinű hajtincsen, a mi az imakönyv lapjai közé
volt szorítva.

– Ah! kinek a haja ez itt? ez a sárga.

– Ez a bátyád haja volt, mikor egy éves volt.

– Ah! Ilyen sárga volt a haja akkor? pedig milyen szép sötét-szőke most!

– Nesze: ezt most neked adom.

– Hogyan? A könyvet is?

– De csak a könyvet. A hajat megtartom magamnak.

– Oh bizony, azt nekem adod. Nekem úgy sincs belőle egyebem, neked pedig
itt marad ő egészen.

Ez már megint olyan szó volt, a miért a nagyasszony teljes zokogásra
fakadt, s a leány keblére borulva, annak az égszin bársony mellénykéjét
telesirta könyeivel. A leány mind azt hitte, hogy őt siratják s nevetett
rajta.

– No látod, hogy telesirtad a «vál»-amat; pedig himeztem ám én arra a
nélkül is gyöngyöt eleget. No lásd, épen tökéletesen ilyen dolmánykát
himeztem, ezekkel a virágokkal a Gábor bátyámnak, mintha csak az övét
látnád.

A leány azt gondolta, hogy örömet csinál az anyjának, mikor mintha
tőröket szúrt volna a szivébe!

– No már most ülj le csendesen s ne feszengj annyit, hadd teszem fel a
koszorus pártát a fejedre.

A leány még egyszer visszafordította a fejét az anyjához.

– Mit gondolsz? Vajon viseli-e még a bátyám azt a mellényt?

A mint a nagyasszonynak e kérdésre ijedségtől kerekre nyilt fel az ajka,
s az álla hátrarándult, azt lehetetlen volt a leánynak észre nem venni.

– Anyám! Tán valami rossz hirt hallottál a bátyámról?

A nagyasszony erőt vett a fájdalmán s azt mondá:

– Semmit se, leányom.

– Te tudsz valamit? Előlem titkolod.

– Legyen eszed. Ugyan mit tudnék? Kitől tudnám? Madár se jön ide arról a
tájról. No csak el ne kezdj sirni te is. Az volna szép! Ha a násznép
kisirt szemmel találna.

– Oh én pedig valami rosszat érzek. Három éjjel mindig ő vele álmodtam.
A ruhája össze volt tépve-szakgatva, arra kért, hogy varrjam össze, s
mentől jobban varrtam-varrtam, annál jobban széjjel szakadt. Azután meg
azt álmodtam, hogy együtt jártunk egy szép mezőn, a mi be volt terítve
fehér virággal; s aztán a hányat lépett, mindenütt piros lett a virág a
nyomában. Úgy sirtam, mikor fölébredtem. Ugyan mit jelent ez?

– Semmit. Verd ki a fejedből! Tudhatod, mint igaz keresztyén kálvinista
leány, hogy az álmokat magyarázni tiltja az isteni parancsolat. Saul
királyt azért vesztette el az Isten, mert álmokat magyaráztatott,
boszorkányokkal jósoltatott magának. Álom azt jelenti, hogy aludtál. Ülj
le elém, hadd teszem föl a pártádat.

– Oh kedves édes jó anyám. Ez a párta juttatja még csak eszembe a ma
éjjeli álmomat. Úgy volt, mintha a Gáborkánk haza érkezett volna a
menyegzőnkre, én épen akkor készültem feltenni a koszorút a fejemre. Ő
meg úgy kért, úgy könyörgött, hogy ne tegyem azt a fehér virágfűzért ma
a fejemre, inkább fűzzem azt az ő homlokára, az ő feje úgy fáj, majd
szétszakad, talán majd meggyógyul tőle.

De már ez több volt, mint a mit sziv elviselhet. A nagyasszony
felordított hangja teljes erejével.

– Mennybéli Jehova Isten!!! De micsoda nagy lárma ez már megint odakint
a konyhában!

Azzal kirohant a leánya szobájából, ki egész a konyháig.

Ott persze a pujpunella-háboru már a válság magaslatát érte. A
rézkondért mind a két szakács fogta a két fülinél fogva, s hol az egyik
ütött rá a főzőkanállal, hol a másik. A nagyasszony kiragadta az üstöt
mind a kettő kezéből, s aztán az üst fenekére csapott a tenyerével, s
kimondá a csalhatatlan verdiktet.

– A pujpunella-mártáshoz végy harminczhat tojássárgáját, két egész
szerecsendiót megreszelve, hat lat kálmusgyökeret, négy lat
koriándrumot, két kanál csorgatott mézet, három egész fehér borsot, négy
kanál szegfüborsot, habard össze hidegen. Azután olvaszsz fel egy olasz
mogyorónyi indigót alkermesben; keverd hozzá. Azután végy egy kupa
három-zsiványeczetet, a tárkonyeczetágyról, forrón olvaszsz fel benne
egy diónagyságú fehér terpentint s öntsd a többi közé. Végül szürd át az
egészet ritka gyolcsvásznon. Ez az igazi pujpunella-mártás.

Hogy kitombolhatta haragját a konyhai zivatarban, megkönnyebbült a
nagyasszony szive. Furóné asszonyom, meg a fehércselédek körülvették: ne
rontsa a drága egészségét, menjen a szobájába vissza: jobb lesz, ha maga
is öltözéshez lát már, nem sokára érkeznek az uri vendégek. Ki hagyta
magát engesztelni, s aztán visszatérve Ilonkához, tanácsot ült vele,
hogy milyen öltözetet vegyen e mai napra? Mert volt ott a nagy
ruhatárban egész arsenálja a pompás viseleteknek, a mik örökké divatban
maradnak, tíz esztendőben, negyedszázadban egyszer jelennek meg a
napvilágon, akkor is bámulásra méltók. Hanem a nagyasszony ezuttal csak
mind a hamuszin, a sötét burnótszin, meg a violakék ruhákat szedte elő,
a mik a régi magyaroknál a gyász szinei voltak (a feketét pompához
használták) és sehogy sem akarta elvállalni, hogy azokat a szép
nagyvirágú rokolyákat adassa magára: «nem negyvenöt esztendős asszonynak
valók azok már!» «Hiszen hetvenesek is viselik ezt.» «Hetvenben megint
újra lehet kezdeni, akkor már szabad.» Megmaradt végtére a sötét
violaszinnél: az jó menyegzőre is, temetésre is.

S igazán itt volt az ideje, hogy komolyan a készülődéshez lásson, mert a
hintók gördülése, az ostor pattogása már jelenté, hogy érkeznek a
vidékről a vendégek, a kiket a ház ispánja elrendelt szobáikba vezet (a
kastély kétszáz vendégnek is ad bőven helyet.) A kik a Garam innenső
oldaláról érkeznek, hamarább itt vannak: atyafiság a Nyirről, a
Szilágyból, a Cserhátról, még a Kalotaszegből is, előkelő ismerősök, a
déli vármegyékből, a bányavárosokból. Legelébb megérkezik a
kiadó-násznagy, meg a menyasszony vőfélye, a kik itt a városban laknak;
nagy matyó-társzekéren jöttek meg a sárospataki kántista-diákok, a
kántusprézesükkel, ünnepélyes zsolozsmákra s vidám dalokra felkészülten;
Eperjesről meghozták a hires trombitásokat; a vándor poéta is megkerült
a lantjával, duzzad a tarsolya a maga csinálta versektől;
madárszinpadjához készül a morva komédiás; kinn az udvaron mozsarakat
czövekelnek, a mikkel jelt fognak adni majd, ha a nászmenet megindul a
templomba, hogy a harangokat meghuzzák eléjük, s a nép már gyülekezik a
piaczon, a jobbágyság a várkerítés előtt, s a koldusság sorakozik a
templomajtónál, ma pénzt fognak osztani közöttük. A menyasszony násznépe
már együtt van.

Csak a vőlegény nászserege van még hátra. Azoknak a késedelmét meg lehet
magyarázni. A Garam vizének egyetlen réve van Kálnánál, a hidat háborús
időkben leégették, kompon kell átjárni. Az innenső parton bizonyosan
összevárják egymást a Mátyusföldről, meg a görbe tót felföldről jövők,
hogy ne szétszakadozva érkezzenek, s azért késnek oly soká.

Azonban már a dél is itt van, s a vőlegény még sem érkezik. A
nagyasszony türelmetlen kezd már lenni s egyre küldözi a postát a
nyugoti toronyban strázsáló őr után, hogy nem lát-e még valamit?

Végre, a mit olyan nagyon vártak, megszólal a toronyban a kürt. Már az
ablakokból is látni, hogy közeledik a nagy porfelleg onnan Kálna felől.
A nagyasszony lesiet az udvarra, ott akarja a kérő násznagyot, meg a
leendő vejét elfogadni, a nagy iharfa alatt, a mit «Árpádfájának»
neveznek. A menyasszony, a nyoszolyólányokkal, meg a többi gyönge
hajadonnéppel ott maradnak a széles külső tornácz alatt, a miről két
oldalt vezet le a lépcső az udvarra.

A porfelleg gyorsan közeledik a kastély felé, csak az ötlik fel
mindenkinek, hogy semmi muzsikaszó nem hangzik előre, a mi pedig
ugyancsak szokás; de még pisztolyokkal sem durrogatnak.

Jó előre, a szekérsort megelőzve, vágtat lóhalálában egy lovag, mintha
versenyt futtatna a nyomában robogó négylovas hintókkal. Mikor ez a
lovas bekanyarodik a nyitott kapun, mindenki megdöbben a láttára.

Ez nem a vőfély, a bokrétás fokossal kezében, hanem Tormássy László
uram, a kérő násznagy, a kinek nem kellene lóháton érkezni, sem a
kezében nem kellene kivont kardnak lenni. De alig is lehet az arczára
ráismerni attól a fehér kendőtől, a mi a homlokán át van kötve, s amin
keresztül tör a vér. Lova habzik, maga sárral-porral fedve.

A mint az udvarra beér, visszarántja a lovát, leugrik a nyeregből,
hüvelyébe taszítja a kardját s odasiet a ráváró háziasszonyhoz.

Erős, csontos férfi a násznagy, őszbe csavarodó bajuszszal, kemény,
mélyen bevésett vonásokkal, torzomborz szemöldökkel, az orra hegyén is
három szál szőr.

– Az Istenért! valami baj van talán? kérdé a nagyasszony, a násznagy elé
sietve.

A násznagy rekedt a portól, meg az indulattól, alig tud felelni.

– A legnagyobb baj, édes hugomasszony, a mi csak történhetik egy ilyen
napon.

– A vőmmel történt valami veszedelem?

– Vele a legnagyobb. Azért vágtattam előre, hogy hirül adjam. Küldje be
az asszonynépet. Maga is menjen innen, nem asszonynak való látvány ez!

– Nem, nem! Akarom tudni, mi történt.

– Gyalázat! Infámia! Istentelen gonoszság az, hugomasszony. A midőn a
kálnai révnél általkeltünk, hirtelen lesből orozva megrohant bennünket
egy lovas labanczcsapat; bizonyosan a nászhozománynak vette neszét, arra
éhezett a czudar. Ott megrohantak bennünket. Mi, békés lakodalmazó
násznép, nem is voltunk ellenállásra készülve, pisztolyaink csupa
vaktöltésre korpával leverve; se pánczéling, se karvas rajtunk! Szégyen,
gyalázat! Tulajdon hazánkban. Békesség idején. Ugyanazon csapat által, a
kinek védelmezni kellene bennünket martalóczok ellen. Megtámadva
zsiványmódra! Maga a vármegye alispánja vőlegény korában!

– Mi történt vele? Mi történt?

– Az alispán nem engedte, hogy kardcsapás nélkül elrabolják tőle a
bitangok a kelengyéjét: «kard ki kard!»-ra került a sor, s szegény
Kovách István uramat összevagdalták a kegyetlenek; magam is kaptam egyet
a homlokomra, de ezt számba sem veszem most.

– Meghalt a vőm?

– Az bizony, mire ideérnek vele, aligha ki nem adja lelkét.

Erre a szóra már be is érkezett az első négylovas hintó. Azon feküdt a
megölt vőlegény. Egy csatlós ott tartá az ölében a fejét. Derék, negyven
év körül járó férfi volt, a míg élt. Nemes, szabályos vonásai voltak.
Egy tátongó seb volt a fején, a mellén egy lándzsaszurás, a kezei
összevagdalva. A szemei még nyitva s üvegfénynyel meredtek fel a fényes
napvilágba.

A négylovas hintó megállt a feljáró előtt: «lassan, lassan!» mondogaták
a bakról leugráló csatlósok, több lovag is megérkezett, azok is
leszálltak a nyeregből és odasiettek. A szótlan elszörnyedés hördülése,
mormogása hangzott köröskörül.

A nagyasszony csak úgy támolygott előre, mint az alvajáró, a két karját
fogta a násznagy és az egyik vőfély, felemelt kezei reszkettek, a
semmibe kapkodva.

Hát a menyasszony? Hol van a menyasszony?

Most is ott áll a tornácz kőpárkányához dőlve s elbámuló szemeivel nem
látja, csak nézi, felnyilt ajkaival némán kérdi, de nem szólítja a
rémjelenetet, mely előtte elvonul. Ott viszik karjaikra emelve marczona
férfiak azt az embert, a ki neki élettársul, hitvesül volt rendelve,
kegyetlenül ejtett sebekből vérezve, megölve, levágva: csak bámulja,
nézi, de egy irgalmas köny nem jön a szemébe, eltakarni előle ezt a
szörnyű látványt.

Mikor aztán a nagyasszony odaér, az előrevitt holttest nyomában, a
lépcsők eljáig, a hol menyasszonykoszorus leányát megpillantja, akkor
egyszerre kitör szivéből az eltemetett keserv és átkokra fakad.

– Most tépd le már leányom a fejedről menyasszonykoszorudat! Megölték a
hites jegyesedet, vőlegényedet! Nem volt elég egy napra az
átkozottaknak, hogy a bátyádat megölték! most itt van a vőlegényed is
halva! Isten pusztítsa el a gonoszokat!

E szóra általános zsivaj támadt.

– Kit öltek még meg? A Gábort? Kit? Azt is a labanczok?

Hanem a menyasszony néma szoboralakja megelevenül erre a szóra.

– Bátyám! Édes bátyám! Szerelmetes drágalátos bátyám! sikolt
szivszakadva s tépi fejéről a menyasszonykoszorut, tépi magáról a
boglárt, a kösöntyüt s szórja szét a földre, maga is oda vágyik, le a
hideg földre, a szomorú porba, s omlik két szeméből a köny, mint a sebes
zápor. «Anyám! édes anyám! Hová lett a bátyám? Hol a Gábor bátyám?»

Erőnek erejével hurczolják el őt leánytársai be az ágyasházba. Onnan is
kihallik szörnyű sikoltozása.

– Milyen különös az, bátyám, szól a vőfély a kérőnásznagyhoz. Mikor a
vőlegényét hozták eléje halottan, a leány csak bámult, csak nézett,
mintha néma volna; mikor meg azt megtudá, hogy a bátya meghalt, mily
kétségbeesett jajgatásra fakadt!

– Nem csoda az, öcsém: a vőlegényét alig látta háromszor az életben,
tisztelte, becsülte, semmi más. De a testvérét szerette nagyon; s az is
nagyon jó volt hozzá. A vőlegény-veszteséget majd kipótolja még neki
valaha a sors; de a bátya haláláért fájni fog a szive, a míg csak él.
Olyan testvérek voltak ezek. Ritkaság volt ilyent látni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát biz a lakodalomból tor lett. A menyegzőre összesereglett násznép ott
maradt a temetésre. A menyasszonynyal levettették a hímzett kantust,
feladták rá helyette a violaszint. A menyegzői sátorból csináltak
castrum dolorist, s a pataki diákok nem az ablak alatt, hanem a ravatal
mellett énekelték az epithalamium helyett a: «Halld meg lélek! Mert
néked beszélek!» szomorú zsolozsmáját. Nem menyasszonyt költeni, de
holtat virrasztani.

Nem fekszik le ezen az éjszakán senki, épen, mintha menyegző éje volna.
A trombitások bús nótákat riadoztatnak odakünn a tornáczon,
egyszer-egyszer kijön az étteremből egy dali levente s riadót fuvat
velük, Léva város felé fordított trombitákkal, s egy körmönfont átkot
küld utána; azok ott a bástyán üdvlövéssel felelnek rá s
visszakiabálnak. Jó szerencse, hogy nagy a távolság a vár meg a kastély
között, mert bizony átlövöldöznének egymásra. Semmi kétség, hogy maguk a
Léva várát megszálló labanczok voltak az orozva támadók: most jó kedvük
van a prédára ejtett aszuboros átalagoktól, a mik a lakodalmi
áldomásokra voltak szánva.

Az egész Tisza-kastélyban nincs egy zug, a hol pihennének. A
pinczeboltban a koporsó-födélen szegezik nagy kalapálva ezüst szegekkel
a halott nevét és éveit, a piktor és legényei festik fehér tafotára a
Visontai Kovách czímert; az istállókban lovakat nyergelnek, s a mint az
iródiákok készen vannak egy lepecsételt levéllel, vágtat a gyászhirrel a
fáklyás hirnök ki erre, ki arra, mint bolygó tüzek a temetőben; a
fegyverteremben a hevesvérű fiatalság tüzeli egymást boszúra,
megtorlásra, összeütve az ezüst pokályokat a szétlocscsanó borral, s
karját egyengeti felemelt ököllel, a mit feszít a bilincsbe vert
indulat; a belső étteremben az éltesebb urak morzsolgatják a bort, a kik
már nem ütögetik ököllel az asztalt, de végighallgatják, a mit egy
őszbecsavarodott üstökű vén sas beszél, csak a szemük forog hozzá, csak
a bajuszaikat csavargatják a füleik mellé. Legközelebbi atyafiai a
megboldogultnak be-belátogatnak hozzá, s hirt hoznak felőle: «már
fölöltöztették, megyszin selyem dolmányba, a fejére kalpagot huztak, hét
fraj varrja a palotában a szemfedőt ezüst csipkével, reggelre az is kész
lesz.» De a belső házból rossz hireket hoznak. A szegény
menyasszonyfővel maradt leányzó nagyon odáig van; látások vannak rajta.
Egyre félrebeszél. Aztán futni akar, alig birják az ágyban tartani. A
bátyja elé akar menni. Azt mondja, ott jön az az erdő felől, fehér
paripán, skarlátpiros dolmányban, kócsagtoll a kalpagján. Nem igaz, hogy
megölték, csak arra vár, hogy a huga eléje menjen. Ereszszék hát! Hadd
tegye a fejére a bátyjának a menyasszonykoszoruját, attól az egyszerre
meggyógyul. «Szegény jámbor leány! Milyen kár érte!»

Egyszer-egyszer a nagyasszony kitör a belső házból egész az ivó-szobáig,
a hol az öregek búsulnak. Ez sem lát már se Istent, se embert.

– Hát igazság ez? kiabál rikácscsá vált hangon. Megölték a fiamat. Jól
van, katona volt, fegyver volt a kezében, háborúba ment, ott maradt; ez
volt a sorsa. De mit vétett nekik a vőm? A jámbor, igaz, becsületes
lélek. A ki lakodalmára jött. A vőlegény. Az alispán, a ki törvényt lát
a népnek, a ki kenyeret ád a katonának. Az egyik fiamat odaadtam
harczolni török-tatár ellen; ott veszett, soha se látom többet; – s
akkor ugyanazok, a kik mellett vérit ontja, megölik a másik fiamat
istentelen rabló módon! Pokol tüze emészsze el az ilyen világot.

Tormássi László bátya atyafiságos szóval csillapítá a nagyasszonyt.

– Ne tüzelj, szerelmetes édes hugám, férfiak dolga ez most már, nem
asszonyoké. S ha a mi tüzünk el nem emészti ezt a rossz világot, a pokol
tüze ugyan emésztetlen hagyja. Eredj vissza az ágyasházadba, ápold
leányodat. Ha nagy a baja, hozasd ki a városból a doktort.

– Soha az én házamba doktor be nem tette a lábát az életben, nem is
teszi. Van nekem magamnak patikám: deákkonyha kófernyáját, kuruzsló
mediczináját az én familiám ugyan nem vette be soha. A ki reánk mérte,
hogy meghaljunk, az meghalat egy pillanat alatt, mikor legkevélyebbek
vagyunk. Itt a példa…

– No hát vegye elő a maga háziszereit, édes hugomasszony, s lásson
utána, hogy elcsendesítse a háborgó teremtést, mert még valami kárt tesz
magában. Az anyjára legjobban hallgat a leány. Menjen oda: mondjon neki
mesét, majd elalszik tőle.

– Én mondjak mesét? Most mondjak én mesét? Micsoda mesét tudjak én
mondani?

– Hát mondjad el édes hugom azt a mesét, a mit ő lát most, hagymázos
agyával: «Jó lesz leányom, úgy lesz. Itten jön a bátyád majd nemsokára.
Csak te gyógyulj meg elébb. Szakasztott olyan lesz, milyen a bátyád
volt, deli, sugár legény. De mégsem a bátyád lesz, hanem vőlegényed, a
bátyád alakjában. Egy személy a kettő. Annak lesz ám szép piros
dolmánya!» Na eredj, meséld így. Aztán asszonyhugom! Ez nem lesz ám
mese! Két esztendő, három: nem adok nagy időt, de előteremtem én azt a
vőlegényt, a ki itt fordul be az erdő felől, – fehér lesz a lova, piros
a sörénye, piros a dolmánya! (De ennél a szónál már nem állhatta meg,
hogy övébe dugott török kését ki ne rántsa s nagyot ne fenyegessen vele
arra nyugot felé, megrázott öklével: a vér is elfutotta a szemeit, s a
nyelvét elragadta a szó.) De Szentháromság-egy-Isten úgy tartson! annak,
a kit én vőlegényül ide hozok, labanczok vérétől lesz piros a lova
sörénye, piros a dolmánya!

Mind, az öreg urak, felugráltak arra a szörnyű mondásra s kivágták maguk
alul a székeket, s keserves eláldást ittak annak az igazságára.

Tiszáné nagyasszony pedig zokogva borult László bátyja nyakába.

– Úgy! úgy! Azt tegyétek! Öljétek, vágjátok, rakásra hányjátok, a hol
elől-utól egy kék dolmányos labanczot találtok: élve ne hagyjátok!

Nagy nehezen sikerült a nagyasszonyt ágyasházába áttuszkolni.

Ott feküdt a leány szétdult párnái közt, a két szeme úgy égett, mint a
csillag, orczái csupa tüzláng voltak; szép hajfonadéka két tekergő
kigyó. Igaz a, hogy annyi asszonynép közül, a ki körüle állt,
hideggel-meleggel, itatni, kötözni, és egy sem birt vele, az anyját
mégis megismerte, annak aztán megengedte, hogy a fejét az ölébe vegye.

– Menjetek ki, mind asszonyok, lássatok a dolog után, én most itt
maradok magam.

Aztán elkezdett a gyermekének mesélgetni az eljövendő tüneményes
leventéről, a kiről nem tudhassa az ember, hogy bátya-e vagy vőlegény?
Fehér a paripája, piros a sörénye; skarlát a dolmánya, rózsa az orczája.
Senki se tudhassa, hogy ki mitől piros? – Közbe itatgatta sajátkeze
fejte, posajtotta, drága jó hűsítő savanykás itallal, a milyent világért
se tudna csinálni patikás tilógus; s a mesétől, meg ettől a szertől
elaludt csendesen hajnal felé a leányka. Az anyja még akkor is az ölében
tartá a fejét. Ez az egy zugocska a házban volt csendes, zajtalan. Csak
elvétve zümmögött át a harmadik teremből a szemfedőt varró asszonyok
danája: «Ágyugolyó rontja össze testemet, Édes anyám sírva-ríva keres
ottan engemet».

Ez volt a zomotor.




A RONGYOS GÁRDA.

Forró kánikulai nap volt. Ilyenkor a magyar alföldi rónán az ég
összefolyik a földdel; az átfült szikföld felett tengerhullámokat
lebegtet a délibáb, boglyát, házat, hunhalmot felemel az égbe s uszó
szigetet majmol vele. – Nagy messzeségben puszta, elhagyott a vidék. A
tavaszi nagy árvíz kiöntései lepik még most is a lapályokat; iszappal
fedett, békanyáltól sárgazöld barázdák mutatják, hogy ott szántóföldek
voltak, ki tudja, mi volt beléjük vetve? a halmosabb helyeken kopár
legelők, tele vakandtúrással, igliczetüskével. Békalencse bevonta
tömpölyök országát vigan felverte a sás, meg a szittyó, itt-amott egy
összedőlt vályogház gunnyaszt a dágvány közepén, vízbe horpadt
nádtetővel, a min egy gólya kelepel, s távolban szerte káprázik valami
szörnyű sivatag fehérség, mintha hó esett volna: ott a sziksó feladta
magát tenyérnyi vastagon a föld szinére, söpörni lehetne, egy fűszál
sincs rajta.

Nagy messzeségben egy hegyes toronytető állt ki a délibáb tengeréből,
lefelé fordított képmásával összeragadva: az ott Beregszász.

Valami zeng-zizereg a földön és a levegőben: az ezermillió prücsök, a mi
a legelőket letarolta.

A kietlen rónán nagy lomhán kanyarog végig a nagy magyar folyó, a Tisza:
még most is áradt a lefolyó belvizektől. Azt, hogy merre folyik,
mutatják a messze elterülő nádasok, meg a fűzfás szigetek és martok, a
mik között kénye-kedve szerint tévelyeg a szűz folyam, a kinek a derekát
még akkor nem szorongatták vállfüző közé.

Tisza-Becsnél van az egyetlen hid, a melyen Beregből Szatmárba át lehet
kelni. Lótolvaj, meg pióczaszedő másutt is megkisértheti az átjárást; de
a ki száraz lábbal, vagy épen szekérrel szándékozik a Tiszán átkelni, az
kénytelen azon a keskeny töltésen tartani magát, a mit a vármegye
rőzsékkel kikaróztatott, s helylyel-közzel fűzfákkal is szegélyeztetett,
hogy télen, mikor nagy a hó, le ne tévedjenek róla. Ez a hosszú töltés a
Tisza-Becsi révnél végződik, a honnan a hidra vagy le kell ereszkedni,
vagy fel kell kapaszkodni, a szerint, a mint a Tisza vagy ki van
száradva, vagy meg van áradva. Ezúttal fel kell rá kapaszkodni.

S ezt a felkapaszkodást megnehezíti még egy körülmény.

Az, hogy a Tiszának itt épen egy kanyarulata van, a mi tekergő
fordulatában egy tökéletes félszigetet képez. Ennek a félszigetnek a
földszorosu alig szélesebb a mocsárok miatt egy puskalövésnyinél, az
pedig Szatmár felé van fordulva. A kanyarulat maga, mint egy vársáncz,
képezi a hidfőt. A félsziget fűzfaerdejéből pedig négy sugárágyú van
szegezve a hid felé, a mikkel egyúttal az egész töltést végig lehet
seperni. A kinek ez nem elég, annak a számára van még a kanyarulat
mindkét oldalán a sűrű rekettyésben jól elhelyezve két-két darab kerekes
csatakigyó: azokkal a Tiszán keresztül lehet lőni; az ágyúkon kívül
pedig feles számú muskétások és lovasok állnak készen, a füzestől jól
megvédve; míg a közeledőt de még csak egy bokor sem takarja. A
gyaloghadat rácz szerezsánok és morva puskások képezik; a lovasságot a
kék labancz-huszárezred, meg a fekete sisakos dragonyosok, a kik, mikor
lőni akarnak, a lóról leszállnak.

Már pedig ezen a réven által kell menni ma a fejedelemnek. Még ma; –
mert a Tiszán túl a hivek kitűzték a zászlót; ha azoknak gyorsan
segítségükre nem siet, holnap a szolnoki hadak rajtuk ütnek, szétverik,
elnyomják az egész felkelést s akkor aztán mehet vissza megint
Lengyelországba.

Kemény dió!

A fejedelemnek még egy ágyúja sincs.

Elébb megkisérté a fejedelem Bercsényi dragonyosaival a rohamot a hídfő
ellen, hanem azok az első két ágyúlövésre szétrobbantak, úgy kerültek
vissza egész rendetlenül.

Azután elküldé Wisnovieczky dzsidásait, hogy keressenek valahol gázlót a
Tisza mentében. Azokat is mindenünnen puskatűzzel fogadták a túlsó
partról; a császáriak jól elláttak minden pontot, a hol csak az átkelést
meglehetett kisérteni.

Az egész délelőtt sikertelen portyázásokkal tarisznyázódott el.

Délest felé az ég egyszerre elhomályosodott, nyugat felől valami szürke
borulat kezdett támadni, mely gyorsan emelkedett fölfelé.

– Esőt kapunk! dörmögé a fiatal lengyel Wisnovieczky.

– Dehogy esőt! mondá Bercsényi. Ti ezt ott Kárpátokon túl nem ismeritek;
de nálunk sokszor előjön. A száraz vihar. – Nem hoz ez egyebet, mint
homokot. S még jó volna, ha a hátunkba jönne, mert akkor vele együtt
megrohanhatnók a labanczok sánczait; de szembe fuj, még ez is
ellenségnek áll be.

A fejedelemnek tanácsolták a vezérei, hogy jó lesz szárnyék után látni;
mert ha ez a vihar itt kapja a tábort a síkon, úgy szétzavarja, hogy
egymásra se találnak.

– Tegyünk még egy próbát, szólt a fejedelem. Hívjátok elő a «rongyos
gárdát».

No ez ugyan rászolgált nevére! Valami öt-hatszáz lovas, a kik közül
kettőnek a mundérja sem hasonlít egymáshoz, csak abban az egyben, hogy
valamennyi olyan rongyos, mintha ágról szakadt volna. Elzüllött marczona
pofák, összecsapzott hosszú hajjal; a lovaik lábán semmi patkó, nyereg
helyett pokrócz, kengyelük madzagból és fűzfavesszőből, a hajdani
kaczagánynak csak egy-egy darabja lóg le a nyakukból; hát még a
fegyerzet! pisztoly, mordály, ahány, annyiféle, talán el is sülne minden
ötödik, ha meg volna töltve, hanem a kardjaik, azok már igazán mustrának
valók, kitelnék belőlük egy egész zsibvásárra való ócska szerdék.

A vezérek sem különbek a katonáknál.

Borbély Balázs széles hátán szét van feselve a bekecs, a mi nyilván nem
az ő termetére volt szabva eredetben, piros nadrágján a térdfolt
valamivel pirosabb posztóból van; ez az egész luxus; hosszú, borjúszájú
inge kicsüng a dolmányujjakból s szomorkodik szennyes voltán; fekete
haja, mint a gereben, úgy áll szét a fején, a hol nem takarja a kétfelé
vásott csákós kalpag. Arczának a szine és mivolta felől olvasva is
elmehetne az oláhczigányok között.

A másik hadnagy Ocskay László. Ennek a viseletén már meglátszik, hogy
valaha urféléé lehetett, de a viszontagság nagyon megviselte; zöld
dolmánya szinét hagyta, sárga csizmájáról lemaradt a félsarkantyu,
farkasbőr kaczagánya tele koldusdióval, azon módon, a hogy a mezőn
fektéből fölkelt vele; bozontos, sűrű szőke haja összegubanczolódva
fityeg a vállára kétfelől; minden boglár, csatt, gomb hiányzik az
öltözetéről; az valószinüleg ezüstből, aranyból lehetett valaha: ha
rézből lett volna, most is megvolna. Hanem egy jó kard van az oldalán,
csak úgy meztelenül, szijra kötve, a tokja ki tudja hová lett? hol
maradt zálogban?

Mind a két hadnagy huszonöt év körüli legény lehet.

– No rongyos gárda! szól hozzájuk a fejedelem. Most itt a vendégség,
csak kés kell hozzá. Azt esküdöztétek, mikor hozzám csaptatok, hogy
tüzön-vizen keresztül rohantok érettem. Itt a tűz, itt a víz, – ember
teszi a fogadást; – emberebb, a ki beváltja.

– Legény leszek a gáton! felelt vissza Borbély Balázs.

Ocskay László azonban csak a kardjával szalutált; ő rajta már látszott,
hogy katona volt; tudja, hogy nem szokás a vezér parancsára feleleteket
adni: azt csak teljesíteni kell.

– No hát előre, rongyos gárda.

A két hadnagy ügetve haladt a Tisza innenső partján elterülő mocsár
széléig; ott megálltak haditanácsot tartani.

– Balázs komám, szereted-e a vizet?

– De csak mosdásra.

– Tudod, mivel biztattuk a rongyos gárdát, mikor összeszedtük?

– Azzal, hogy a legelső ütközet előtt uniformist adunk nekik.

– Szavunknak állunk azonnal. Vessék le a rongyaikat.

– Hát azután?

– Egyszerre uniformisban lesznek valamennyien.

– Nagyon jó lesz, hát azután?

– Te kiválasztasz közülök vagy százötven ficzkót, a ki legjobb uszó, s
amonnan a mocsár benyuló széléből, a hol a folyam partjának sarkantyuja
van, csendesen leereszkedtek a vízbe; a meztelen kardot a fogaitok közé
szorítjátok s aztán leusztok szép vigyázva oda, a hol a középső batteria
áll a tulsó parton. Én azalatt a többi rongyosokkal hol egy, hol más
helyen előtörtetek a nádasból, s meg visszafordulok, mikor azok ágyuzni
kezdenek felénk. Mikor aztán látom, hogy ti közel jártok, akkor
egyszerre az egész csatával neki vágok a Tiszának s átkaptatok rajta. S
ha akkorra még ez a kis zivatar is megérkezik, hát egészen tökéletes
munka lesz belőle.

– Meglesz, komám.

Nem folyt több beszéd.

A rongyos gárda toilettet csinált. Nem tartott meg egyebet, mint a
puczér kardot. A nádas jó spanyolfal volt a jelmezváltoztatáshoz.
Gunyáikat odadobták egy halomra. Úgy sem jönnek vissza érte.

Vagy hatot, vagy vakot!

Mindenkinek tetszett szörnyen a vakmerő vállalat.

Kiszabadulni ebből a tikkasztó hőségből, a fojtogató porból, a kigunyolt
rongyokból, a maró férgekből, s a maróbb szégyenből; és menni fürödni
elébb a vízbe, aztán a vérbe. Nagy volt az öröm.

A pusztai száraz fergeteg ezalatt jött terjengve. Hajtotta maga előtt a
parti fecskék, sirályok lármás ezereit s borogatta be az ég
firmamentumát bakacsin kárpittal. Eső nem esett abból; csak egy-egy
veres csepp, ember kezére, arczára, a miről nem tudják, mitől jön; azt
mondják: véreső. Találgassák a tudósok, mi az? Majd lesz itt igazi
véreső mindjárt.

A lovas kuruczok Ocskay Lászlóval ott nyugtalankodtak a nádasban
előre-hátra az ellenség ütegével szemben; de úgy látszott, mintha nem
nagy kedvük volna nagyon mutogatni magukat a közéjük csapkodó ágyutekék
előtt.

A forgószél már a szikes pusztán tánczolt s abból kavarintott fel a
sötét égig egy fehér oszlopot; ha egyszer azt a portölcsért szétszórja,
olyan fehér sötétséget csinál belőle a világon, hogy ember nem látja
benne egymást.

Ezalatt a feltorlott Tisza hullámai között csendesen közeledett az úszó
csapat a félsziget felé. Senki sem vette őket észre. Minden figyelem a
gázlót kereső lovasság felé volt fordulva.

Egyszerre mint a tengeri oroszlánok falkája, ugrált ki a vízből Borbély
Balázs népe, mind egyforma egyenruhában, foga között a kard, a másik
percz alatt az öklében, a harmadik alatt az ellenség oldalában!

«Rajta! Rajta!»

A morva pattantyusok, a puskázó szerezsánok megrémültek e veszekedett
had rohanásától, melyet a víz okádott ki eléjük. Tetőtől talpig
meztelenek, mint az ős-ember; rémségesebbek, mintha pánczélban volnának.
Rohannak üvöltve, mint a vadállatok, kaczagva, mint az ördögök, s
mielőtt az ellenfél első rémületéből magához térhetne, lekaszabolják a
pattantyusokat és az ágyúk védőrségét az utolsó emberig. Az ellenfél meg
van lepve, az ijedség megbénítja izmát és eszét, nem tudja, mihez
kapjon? a puska nem fegyver ilyenkor, a pánczél csak akadály, emezek meg
aczélozottan a víztől, felfrissülve, gyorsan szökellve, mint az
indiánusok, míg az ellenfél egyet gondol, addig ők kettőt vágnak,
halomra vágják őket s diadalordításuk áthangzik a tulsó partra.

Ekkor aztán Ócskay László is belezúdítja lovas csapatját a Tisza árjába.
A paripák prüszkölve szelik a vizet. Ő maga kaptat legelől. A vezénylő
paripa nyerít!

– Ne hagyd magad! rivall Ócskay László a víz közepéből Borbély Balázsra,
a kinek meztelen századát egy segélyül érkezett labancz lovas-csapat
kezdi szorongatni.

A legjobb időben érkezik Ócskay, hogy beleszóljon a vitába.

Ő rajta sincs semmi, csak a derekán átkötött széles török öv, s kezében
egy szál kard: egy ércz lovagszobor, mely megelevenült.

A Varégerek küzdöttek így. Pánczél nélkül, minden nélkül, hogy a
fölséges férfiizmok ragyogása rettentse meg az ellenfélt. Maga Ócskay,
mint a Centaurok mintaképe, vágtatott az ellenfél legsűrűbb tömege közé,
villámcsapásokkal sujtva jobbra-balra, s még bántó szóval is sebesítve
az ellenséget. Hogyne? Azok is magyarok voltak. Labanczok. Kék
dolmányosok.

Úgy hullottak el a meztelen hősök csapásai alatt, mint a fürjek a
pusztában.

Ócskay elébb szétverte őket, azután utjokat állta, hogy ne
menekülhessenek. Neki szorította a Tisza mocsarának. Egy összekeverült
tömeg lett belőlük, a mi egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt
az ezredes-kapitányuk. Egészen beszorultak már a mocsárba, nem is
gondolhattak többé a védelemre. A többi császári hadak nem jöttek
segítségükre, mert azok azt hitték, hogy a fejedelem egész serege van a
nyakukon s igyekeztek a földszoroson át kerekes ágyuikkal elmenekülni.
Kende csapatját még azonkívül az elfoglalt félüteg ágyúk is fenyegették.
Azokat most a kuruczok töltötték meg kartácsra s oda irányzák a mocsárba
szorított tömeg felé.

Pardont! Grácziát kérünk! kiáltának a labanczok, s fehér kendőket
lobogtattak dzsidáikra tűzve.

– Megkegyelmezünk-e nekik? kérdé Ocskaytól Borbély Balázs.

– Micsoda labancz-ezred ez?

– A Pálffy huszár-ezred, Kende alatt.

– Lövesd őket, aztán öljed, vágjad, a míg egy felemeli a fejét.

Az ágyúk rájuk dördűltek.

Az egész csapatból egy ember nem menekült meg élve, maga az ezredes
Kende János is oda veszett.

E közben megérkezett a száraz fergeteg, s elborította porfelleggel,
szikhomokkal az eget és a földet. A szél fütyölése, tombolása egy
chorussá vegyült az emberi ordítással, üvöltéssel, a trombiták
recsegésével; közbe dörögtek az ágyúk, a kilőtt tekék találomra
süvöltöttek a porfelleg között abban az irányban, a honnan a tömegek
rivalgása hangzott és a szélhajtotta ködfátyolképen látni lehetett, mint
árnyképeket a lovon nyargalászó ős hún alakokat, a kik, egyesével,
fegyverhagyó tömegeket kergetnek maguk előtt.

A zivatar, a milyen gyorsan jött, olyan gyorsan elrohant. Alig hullott
nehány csepp eső. Az is fehér volt, mint a tej. Ki tudja, mitől jön? Az
ördög veri ilyenkor a feleségét. Azt tartják.

A vihar nyomában maradt egy letarolt erdő, meg egy halottakkal fedett
csatatér. Utána egész szélcsend leve. Az eget bárányfelhők vonták be, a
nap már lement; ég és felhő skarlátpiros volt. S ezt a lángverességet
tükrözte vissza a sík róna ezernyi posványa, tömpölye, a miknek
szegélyéből feketén meredtek elő a sás kardlevelei, mintha vértócsákból
emelkednének ki fegyveres hadseregek. Maga a csendesen hömpölygő Tisza
is bíborfényben lángol; csak a hosszú sorban aláúszó halottak feketélnek
rajta.

Ez a szomorú hírnöksereg tudatja a fejedelemmel, hogy az út szabad:
Magyarország kapuja ki van nyitva előtte. Egyetlen egy rongyos ezrednek
a csodavitézsége tárta azt ki előtte.

Hát a rongyos gárda hol van?

Az már szemközt jön a hidon a fejedelem elé. De megnézheti azt még a
hajadon leány is. Bársonyba, karassiaposztóba, szattyánba van az
öltöztetve, mind tetőtűl talpig, farkasbőr kaczagány csügg le a
válláról, fényes aczél szablya csillog az öklében. – Ocskay László
beváltotta szavát; a labanczok podgyászszekerei tudnák megmondani,
hogyan történt meg ez a csoda!

– Itt a rongyos gárda, felséges fejedelem uram! szólt a hadnagy.

– Nagyon jól van, vitéz ezredes kapitány uram.




«NYALKA KURUCZ.»

Három hosszú esztendő telt le azóta, hogy a lévai híres lakadalom még
híresebb zomotorrá változott át. – Nagyot nőtt azóta a demutkavirág
azoknak a sírján, a kik el vannak temetve.

Ilonka kisasszony tizenkilencz esztendős már. A milyen szép volt
rózsabimbónak, olyan szép nyiló rózsa lett belőle. Nincs nálanál szebb
leánya hetedhét vármegyének. Elegen is tapossák a földet körülötte, szép
deli leventék; csakhogy nagyon rossz időben. A nagyasszony kifizeti őket
sorba apró pénzzel. – Igazán apró pénzzel. – Ha kérőbe jön a legény, azt
mondja neki: «Adok biz én leányt uramöcsém; hogy ne adnám, arra tartom;
– hanem a jegypénzt akarom elébb látni. Száz tallér nem a a világ. Hanem
az mind a száz ilyen legyen, mint ez az egy ni!» – Annak a tallérnak az
egyik oldalán II. Rákóczy Ferencznek az arczképe van verve, a másik
oldalán az országczímer e körirattal: pro libertate. Van olyan tömérdek:
csakhogy rézből. A réz «libertas» közkézen forog már; hanem az ezüst
libertás ritka, mint a fehér holló. Százával csak az kap abból, a ki
valami világraszóló nagy hőstettet követett el. – Az ekként kifizetett
gavallér aztán vagy megy a száz ezüst libertast megszerezni, vagy keres
más eladó leányt, a ki ugyanannyi aranynyal is beéri, ha nincs is rajta
semmi libertas.

Hajh, de van a hírnek dolga Ocskay László nevével. Ha beszegődött
hozzája postának, ugyan nem hágy neki nyugtot. – Napról-napra új hőstett
feledteti el a régit. Úgy jár az országban, mint az égi villám; ma itt
csap le, holnap amott; a tegnap bevett vár romja még füstölög, s ő már a
másiknak falait döngeti. Dandárja mint az áradat, úgy nő, mentől előbbre
tör. Régi híres vitézek, ifjak, vének sietnek zászlói alá, ott vannak
nála Ebeczky Ádám, Berthóthy Zsiga, a kemény Csajághy; maga közöttük a
fővezér.

Mennyit kell Ilonkának felőle hallani! senkitől sem annyit, mint az édes
anyjától; az nem győzi magasztalni a boszúálló hőst, a ki azóta, hogy
Tisza-Becsénél a Tiszába fojtotta a labanczot, úgy űzi azt maga előtt,
mint egy nyáj birkát. Nincs az előtt erős vár. Csak zsendűlt a szőlő,
mikor Fülekvárt, Losonczvárt bevette, s már azt izente a lévaiaknak,
hogy mire az új must kiforr, itt terem előttük, s Lévavár bástyáin issza
meg az új borból az áldomást. Ott van ni! már Bozók várát is megvette,
Selmecz-Bélabányát behódította, a magyar ezüstből ő vereti most a
fejedelem számára a libertast.

A mit a hír nem nagyított, megnövelte, felékesítette azt Tiszáné
asszonyom. Mint egy mesebeli hősről, úgy beszélt mindennap Ocskay
Lászlóról Ilonka előtt.

Most már emlékezett is a familiájára. Egyszer leány korában még
látogatóban is volt az atyjával az Ocskay-kastélyban, akkor még a
Laczika csak három esztendős volt; de már akkor is szerette a kardot, s
haragudott érte, ha éltes nők csókolgatták, a fiataloktól azonban
szívesen fogadta. – Kisebbik testvére még akkor csak szopós kis baba
volt: a Sándor. Azt már Ilonka is ismerheti, az utóbbi esztendőkben járt
ide a házhoz; csendes, szelíd fiu, a kin mindig úgy látszott, mintha
mondani akarna valamit, s aztán, mikor elment, mindig itt feledett
valamit, csakhogy visszatérhessen érte; – hanem azért akkor sem mondta
el, a mi a nyelve hegyén látszott lenni. Pedig ő már előkeríthetné a
száz libertast (ha csak ez a baja), mert maga is ott vitézkedik most a
bátyja seregében.

Ez, meg a többi, így folyt a nagyasszony szájából mindennap, folyhatott
is, mert a hír szárnyára felkapott hős csak egy napot sem hagyott
betöltetlen; egy nap Szent-Benedeket kapta el, csak úgy fél kézzel,
másnap Csábrág erősségét törte be; híre sem volt még új bornak
Verebély-megyében, mikor Lévához egy napi járásnyira Korpona alatt
szétveri a labancz sereget, s a sarkában nyomúl előre.

Ott bandukolt el a vert had egy csoportja a Tisza-kastély előtt. A
tornáczból lehetett őket látni. Ugyancsak ügettek. Nem zakatoltak most a
kapun, hordó bort követelve, mint szokták. Csak azon voltak, hogy minél
elébb a várkapún belül lehessenek. Nem volt velük se tiszt, se ágyu, se
podgyászszekér: igazi vert had volt.

– Fizet nekik a Jehova Isten! Azt szeretném, hogyha valamennyinek a
nyakát mind ide tennék erre a küszöbre s itt vágnák le sorba! Hejh, de
végignézném!

Ilonka befogta a nagyasszony száját, ne mondjon ilyeneket, hisz úgy se
tenné meg.

– Megteszi Ocskay! Nem hágy az maga után eleven labanczot.

Talán ez sem igaz?

Másnap már hajnalban itt voltak a kuruczvezér komisszáriusai,
felszólítani a lévai bírót, hogy kétezer lovasnak a számára süttessen
kenyeret, ökröket vágasson, abrakot tartson készen, mert az ezredes
kapitány legfeljebb déli harangszóra itt lesz a vár alatt.

Itt fog elmenni a Tisza-kastély előtt.

Szállhatna-e be máshová, mint ehhez a házhoz?

Nem az ő számára nevelnek-e itt minden virágot: – a kertben – és másutt?

Nagyobb igazságért még Tormássy László uramtól is jött levélben izenet,
a miben csak annyi állt, hogy «decima sexta septembris, datum Levae, a
Tisza-kastélyban, collatio végett».

Elég ennyit tudni.

Várni fogják őket gazdag lakomával. Mentől többen lesznek, annál
szívesebben látott vendégek lesznek.

Már hajnalban összesereglik a föld népe a Tisza-kastély előtt, a hol a
hírhedett hős megérkeztét várják. Csak asszony és leány nép. A férfiak
óvatosak: azok még otthon maradnak, a míg a vár ellenség kezében van; de
az asszonynép vakmerő; – nem bánják ezek, ha tüzes golyóbisokkal löveti
is városukat a komendáns, ők azért eljöttek s nem maradt otthon kerti
virág, azt mind elhozták: térdig járjon benne a hős paripája.

Ilonka is készített egy szép bokrétát, piros és fehér dupla
szegfűvekből, átkötve aranyfonállal, vajjon elveszi-e?

A hogy előre megizente, a déli harangszóra ott közeledett a nagy erdő
bekanyarodójánál.

Egész tüneményes pompával szokott járni. Elől a tábori zene: lóháton ülő
trombítások fantasztikus keleties öltözetben, csodaformájú
hangszerekkel, tarkára festett lovakon; utánuk egy szakasz lovas kurucz,
zöld dolmányban, vagy égszínkékben, piros nadrágban, sárga csizmában,
sastoll a kalpagja mellett, farkasbőr kaczagány a vállán széles
rézcsattokkal, öv, tarsoly és lóding ragyog az aranyozástól. Pompásan
járatta az ezredét. – Azután jött egy üteg ágyu, hatlovas fogattal,
pofoncsapott kalapos tüzérekkel; forgó strucztoll-bokréta,
karmazsinszínű a kalapjuk mellett, veres öv a derekukon. – Csak azután
jött ő maga, kisérve táborkarától.

Egészen más jelenés, mint mikor a fejedelem elé került Tisza-Becsénél.
Alatta pompás arab mén, a mely úgy jár kevélységében, mintha minden
lábával kétszer lépne egy helyett; aranyos csojtárját hányja a fejével.
Fehér a mén, de a sörénye s a farka rózsaszínbe játszik. Maga a délczeg
lovag skarlátpiros dolmányt visel, arany sújtásokkal, zöld szattyán
csizmáin arany a sarkantyú, vállán fehérmedve kaczagány reng, ugyanaz a
kalpagja is, elől magas, kócsagos forgó tűzve föléje; olyan délczegen ül
azon a hánykódó paripán, mintha egymáshoz volnának nőve. Hát még ez az
arcz, ez a tekintet! Csupa sugárzat az egész; fény, melynek kútforrása
titok. A férfibüszkeség, a classicus szépséggel harmoniában. Csábító
szemöldök, kacsintó tűzszemek, mosolygó száj, nyájaskodó bajusz,
kötekedő áll, kihívó orr, büszkélkedő barnapiros orczák, s hozzá az a
veresbe játszó, aranyfényű gazdag hajzat, mely a kalpag alól hullámosan
alá omlik, elől vastag tekercsekbe fonva. Kinek ne veszett volna rajta a
szeme? – S ha egyszer a szeme, bizony a szive is. Mögötte egy egész
diadalsátor zászlókból; nemzeti zászlókból, meg azokból, a miket
ellenségtől elfoglalt.

A nép az út két oldalán futott mellette, hangoztatva a vivátot, nevével
kapcsolva.

Tiszáné nagyasszony Ilonkával együtt ott várta őt a kastély kapuja
előtt. Kilencz szolgálattevő fraj állt csoportban a hátuk mögött,
kantákkal és poharakkal, az első üdvözléstétel végett. Azok odahátul
ihogtak-vihogtak, hogy az milyen furcsa, hogy ennek a kurucz hadnak mind
elől van befonva a haja s úgy csügg le a vállára kétfelől. Ez még akkor
szokatlan viselet volt.

A nagyasszony oktatva feddi meg őket.

– Ne vihogjatok ti azon. Lássátok, ezt azért találta ki a vezér, hogy a
mostani felkeveredett világban alig ismeri ki az ember, hogy ki a
kurucz, ki a labancz? holott magyar mind a kettő. Sőt megesik, hogy a ki
tegnap labancz volt, holnap már csapatostól beáll kurucznak. Hogy tehát
a hadakozás alatt, mikor kardra kerül a sor, megtudhassa minden ember,
ki az ellenség, ki a jó barát, mivelhogy már a viseletük is héjaz
egymáséhoz, hát azért van a kurucznak a haja elől kétoldalt befonva, a
labanczé pedig hátúl lóg egy varkocsban. És ez bizony sokkal szebb
viselet, mint a minőt boldogult édes uram idejében viseltek a magyar
uraságok, Erdélyből kapták fel, (mért nem hagyták ottan?) hogy a fejüket
egészen kopaszra borotváltatták, s csak elől hagytak meg rajta egy
üstököt, a mi a homlokukra csüggött le, mint a macska farka. – De nem is
engedtem meg soha a lelkem uramnak, hogy azt a divatot kövesse, az ő
feje csak nem volt leborotválva soha. No, ne daráljatok annyit. –
Nézzétek, ott jön a mi drágánk! A mi szemünk fénye!

Még most csak az asszonynép lelkesedése fogadta az érkezőket. A városok
polgári lakossága általánosságban nem szerette a háborús időket. A
kurucz név pedig épen nem volt jó hangzású. Ennek a hallatára mindjárt
sarczolás, rablás, gyujtogatás jutott mindenkinek az eszébe. A hajdani
kuruczokra gondoltak (a «crux» viselőire, innét a név), a kik a hová
leültek, ott megragadtak, s a mit a kezük elért, az odaragadt. – Hanem
aztán a hol egyszer a «nyalka kurucz» megjelent, ott a szívek is
meghódoltak előtte. Ezeket előkelő urak vezették, s gondot viseltek
rájuk; ezek kényesek voltak.

Maguk azok a nóták is, a miket a trombitásaik fújnak, valami olyan
megható, mélabús dallamúak, a mik az eddigi lepcses palóczdaloktól
egészen elütnek, s olyan szépen fújják azon a tárogatón.

Ilonka, mint egy álmodó, nézte végig az előtte elvonuló hosszú
sormenetet. Az égő napsugárban úgy tetszett, mintha a paripák lábai
által felvert por csupa tűzláng volna, a mi feljebb szállva, arany köddé
változik át, s ez arany ködből bontakozik elő az a látvány, a mit álmai
annyiszor eléje hoztak: a délczeg dalia, a kit csupa fény vesz körül, de
a mi fényből ő nem lát mást, mint azt a hódítóan mosolygó arczot, mely
nyájasan ismerősen üdvözöl mindenkit.

A régi mese: a hazatérő édes bátyáról, a ki még sem bátya és még is több
annál.

Valami édes kín állta el szivét: azt hitte, hogy rögtön sírnia kell.

Mikor a vezér kiséretével a Tisza-kastély kapujához ért, a hol az
összesereglett parasztleányok egész virágesővel fogadták, ő maga csak
hirtelen kivált a kisérete közül s odalovagolt az úrihölgyek elé. Nagy
volt a sokaság, a min keresztül kellett volna törtetnie; ő tehát, nehogy
elgázoltasson valakit a gyönge-nép közül, leszállt a lováról, rábízva az
asszonyokra, hogy fogják addig a kantárját a ménnek, s csak a nyakát
simogassák, olyan szelid az, mint a bárány. Azzal odajárúlt a hölgyek
elé.

A nagyasszony úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a torkát, vagy
mintha egy nehéz felhő feküdnék a mellén: egy szónak nem volt asszonya
ebben a pillanatban. Ilonka pedig úgy volt, mint álmában szokott lenni
az ember, beszél-beszél, de a szája csukva, nem hallja azt senki; – úgy,
hogy az egész fényes üdvözlet mind kárba vész vala, ha a hős más
fordulatot nem ád az egésznek azzal, hogy mélyen meghajolva, megcsókolja
az özvegyasszonyság kezét.

(Bizonyára Ocskay Lászlónak nagyon jó oka volt arra, hogy Tiszáné
nagyasszonynak kezet csókoljon, mikor legelőször találkozik vele az
életben.)

A minek aztán az lett a következése, hogy a nagyasszony elérzékenyülten
szorítá keblére az üdvözlő lovagot, s nem tartotta vissza sűrü
könyhullatását, a minél ékesenszólóbb beszéd nem volt soha, nem is lesz
soha ezen a világon.

A mint aztán azt a nagy felhőt, a mi a keblét nyomta, le hagyta
szakadni, felderült a lelke s vele együtt a beszélő kedve is egészen
hazatért.

– Hozta Isten kegyelmeteket, édes uramöcsém, ebben a mi határunkban!
Térjenek be szegény házamhoz pihenőre s maradjanak itten, a míg kedvük
tartja. Tekintse kegyelmed a házamat olybá, mintha az édes anyja házába
lépne be. Nyitva minden pinczém, éléskamrám, csűreim, s gabnásvermeim a
kegyelmed kisérői és seregei számára. Megvan áldva, a mit elvesznek
belőle.

A deli lovag a fülével odahallgatott, a mit a nagyasszony beszélt, de a
szemei azon a bokrétán jártak, a mi Ilonka kezében volt; a mi aztán,
félig kérve, félig kinálva, az ő kezébe vándorolt, nagy arczpirulása
mellett a szemérmes hajadonnak.

– Köszönöm, édes asszonynéném, felelt aztán a lovag Tiszánénak; el is
fogadom a szíves meghívást, mind magam, mind barátaim részére.
Becsületére fogunk válni a kegyelmed híres konyhájának. Hanem most elébb
még, pro appetitorio, ezt a kis kupiczányi várat itten, a belétöltött
labanczokkal együtt, fel kell hörpintenünk. Mindjárt meglesz az. Semmi
étel sem hűl el odáig. S a hányra terítve van, egy sem fog hiányozni az
asztaltól, mind «meghozza őket a púpos kenyér!»

Ez a hetyke tréfálózás, egy olyan halálos nagy munka előtt, oh be nagyon
jól illett a nyalka kurucznak! Ki is gömbölyödött attól minden ábrázat,
még az Ilonkáé is.

A nagyasszony mégis jónak látá megjegyezni, hogy az ilyen kemény
diótörésnél vigyázzon a testi egészségére, s minden bolond helyre oda ne
álljon.

– Hiszen igézet jár velem, mondá a hős ifju, s a kezében tartott
szegfűcsokrot odatűzé a kalpagjára, épen a kócsag drágaköves forgója
mellé. «Nekem amulétom van.» Úgy tette azt fel a fejére.

Épen fújták a sorakozót a tárogatók a sereg élén.

Erre a hangra a csatamén, mely eddig csendesen hagyta magát a paraszt
asszonyok által czirógattatni s kináltatni istenfával,
boldogasszonytenyerével, egyszerre elfelejté bárány voltát, s elkezde
nyeríteni, ágaskodni, négy menyecske se birta lefogni, olyan nagyon
kapkodta a fejét, a lovagnak oda kellett hát sietnie; egy-kettő! már a
nyeregben is volt, rövidre fogva a kantárszárat, onnan üdvözlé még
egyszer levett kalpagjával a hölgyeket; a paripa aztán egyre két lábon
ágaskodott előre, úgy ment ki a nép közül, mintha ő neki volna a
legnagyobb haragja Léva vára ellen. A lovag aztán eltünt, a hogy jött az
aranyos porfellegben; utána a sok veres zászló a «pro libertate» arany
felirattal; a nyomába vágtató kiséret közül csak egy maradt hátra, a jó
Tormássy László bácsi, az még odafinczoltatta a lovát az úri
asszonyokhoz egy jónap kivánásra.

– Fogadj Isten bátyámuram; mondá Tiszáné az üdvözletre. De csak nem
fognak talán most mindjárt igazán megütközni?

– Meg bizony mink: csak legyen kivel.

– De talán maguk a vezérek csak nem mennek olyan közel, a hol a golyóbis
elérhetné őket?

– De biz úgy igyekeznek ők a kemenczéhez, hogy az első sütetből ők
kapjanak.

– Kár volna bizony pedig azért a fiatal életért!

A nagyasszonynak eszébe jutott szegény Gábor fia, azért törülgette a
szemeit.

– Dejszen nem kell ő kelmét félteni. Nem fogja annak a testét se kard,
se golyó; épen mint a Vak Bottyánét.

– Az ám, azt mondta, hogy amulétja van. Bizonyosan pápista.

László bácsi elnevette magát.

– Hamarabb hiszem, hogy arra a szegfűbokrétára példálózott, a mit a
kalpagja mellé tűzött: az az amulét.

Erre a szóra Ilonka elszaladt és nem is jött elő többet.

– No hát kegyelmed nem jő be hozzánk egy pohár borra? mondá a
nagyasszony öreg rokonának.

– Főbe is lövetne azonnal Ocskay, ha megtudná, hogy a kupához nyultam, a
míg ez a vár be nincs véve. Isten áldja kegyelmeteket, asszonyhugom.

– No, én csak nem nézem ezt a szörnyű dolgot testi szemeimmel, mondá a
nagyasszony, búcsút véve a tovavágtató rokontól, s miután a szakácsoknak
kiadá a rendeletet, bevonult belső palotájába s ott elővéve a Szikszayt,
kikeresé belőle a «csatában levő kedvesekért» való imádságot s annak
neki feküvék nagy ájtatossággal.

Ilonka pedig felment a toronyba s onnan nézett az álomkép után.

Igazán álomképnek lehetett azt neveznie, mert elevenen sohasem látott
még ilyet. Várostromot egész közelségről.

Léva vára egy kis dombtetőn fekszik (mai napság már igazán fekszik:
akkor még állt), alig távolabb egy ágyulövésnél a Tisza-kastélytól.
Akkor is a régi módi becsületes ágyúkat kell hozzáérteni, a miknek a
golyóbisai nem voltak olyan kegyetlenek, mint a mostaniak, a mik, a hová
leesnek, ott mérgükben rögtön szétpukkannak, hanem vidám, jókedvű
golyóbisok voltak, a mik tovább ugráltak, tánczoltak a földön, s
kikerülték az útjokban álló embert; annálfogva ekkora közelségből minden
aggodalom nélkül lehetett a kastély tornyából nézegetni, hogyan
közelednek a veres zászlós csapatok a piros csákós-süvegekkel a vár
sánczaihoz; még a hidfőt is ki lehetett venni a kapubejárattal, sőt a
perspektivával akár a lőrések mögött leskelődő labanczok fejeit is
megszámlálhatta az ember. Azt a vezéri alakot pedig a fehérmedve
kaczagányáról, skarlát dolmányáról, fehér paripájáról el sem veszthette
az ember a szemei elől.

«Én Istenem! fohászkodék magában Ilonka, ha az én szegény Gábor bátyámra
egyetlenegy pisztolyt sütöttek el, s az is halálra találta, hát még ezt
mi éri, ha azokkal a nagy ágyúkkal czélbaveszik, ha az a sok száz puska
mind ellene fordul? Ki védelmezi meg?»

Aztán elővette a nagy lélekmardosás. Visszaemlékezett rá, hogy azon a
napon, a melyen a bátyját megölték, ő lakodalomba volt híva anyjostul,
ott mulattak reggelig; mind a ketten elmulasztották azon az éjszakán,
szokás szerint, imádkozni távollevő kedvesükért. Azon az egy napon nem
vette azt körül sem az anya, sem a testvér imája, mint valami bűbáj,
azért esett meg rajta a nagy veszedelem.

A mit akkor elmulasztottak, helyrepótolták most mind a ketten.

Egyszer csak megdördültek a várfalakról az ágyúk, olyan nagyot szólva,
hogy a kastély ablakai mind megzörrentek bele. S azután egyszerre
ropogni kezdett a puskatűz a bástyákról, mint a kerepelő, olyan sűrűn.
De a szemmel kisért alak meg sem ingott a lován: a kalpagjával köszönté
vissza a várbelieket s aztán maga előre vágtatott egy dombra, maga után
vonszoltatva az ágyúkat, a mikkel nemsokára ő lövette vissza a vár egyik
tornyát. Ilonka jól láthatta, hogy porlanak előtte, mögötte a lecsapó
ellenséges ágyutekék. Jaj, ha jobban találnak czélozni! Bárcsak az Isten
lágyítaná meg a várbeliek szivét, hogy adnák meg magukat!

A tizedik lövésre – meg lett hallgatva a félelmes szivek imádsága. Az
ellenség csak kitűzte a fehér zászlót a lövetett torony ablakába, mire
rögtön megszünt az ágyuzás, s a kurucz-táborból idáig hangzott fel a
nagy vivát-kiáltás; a vezéri kar vágtatva indult meg, élén az
ezredeskapitánynyal, a várkapu felé. De hátha ez csak gonosz kelepcze?
Hátha csak oda akarják őket csalogatni, s akkor fürtgolyókkal, szeges
zsákokkal lőnek egyszerre közéjük?

Ez volt a nagy szívdobogás! A mi onnantól kezdődött, a hol a vezér hős
bevágtat a hidon át a nyitott várkapun, egész odáig, a hol ismét
megjelen a bástyatetőn, lóháton, kezében a diadalmas zászlót lobogtatva!
A vár be van véve. Az a kis kupicza, a mit ebéd előtt még pro
appetitorio ki kellett üríteni.

Maradhat e szív egy ilyen álomlátás után kigyulladatlan?

A hányszor meglebegtette a diadalmas hős azt a vörös zászlót a vár
fokán, annyiszor lebegtette felé fehér kendőjét a leány onnan a kastély
toronyablakából: csak akkor vette észre magát, hogy minő veszedelmes
dolgot cselekszik, mikor a kastély maga is megzendült a nagy
«victoria»-kiáltástól; akkor vette észre, hogy nem maga van a háznál.
Természetes, hogy az egész házi nép mind az ostromot nézte: ki az
ablakból, ki a háztetőről. Jó szerencse, ha minden étel kozmát nem kap
ma; a konyhán egyedül maradt Furóné asszonyom. De még azt is elviszi
magával Ilonka, le a kertbe, virágokat szedni, koszorút kötözni, a mivel
azt a karszéket fogják feldiszítni, a min a mai nap hőse az asztalnál
ülend. S ahhoz jól ki kell válogatni a virágokat, mert a virágoknak
jelentősége van; más az, a mit az ember a szivesen látott vendég számára
szed; meg más, a mit az olyannak ád, a kit jobb szeret, ha nem lát.
Furóné asszonyom ennek nagy tudósa, minden virágnak tudja az értelmét:
ez biztat, ez emlékeztet, ez reménységet ád, ez nefelejts, emez meg égő
szerelem. Az utóbbiakat kimustrálta Ilonka a koszorúból. Ejh, nem illik
az! «Engemszagolj», «nenyuljhozzám», «élek-é-halok-é» inkább beválnak.
Mire a nagy karszék meg lesz koszorúzva, már akkorra vissza is térnek a
várvívók nagy diadalmas zenével. Mikor Ilonka ismét kinéz az ablakon,
azt látja, hogy a vár és kastély közötti mezőn már fel is vannak állítva
a sátorok, egész utczaszámra s a kitűzött zászlók mutatják, melyik ezred
tanyáz itt, meg amott.

A nagyaszonynak, ha száz keze volna is, mind tele volna most dologgal;
alig ér rá, hogy az izzadtságot letörülje az arczáról, mikor már a várt
vendégek érkeznek.

Ilonkának azonban egy dologtól dobogott különösen a szive. Megtörtént
hát, hogy bevették Léva várát. Elfoglalta az az ember, a kinek azért
adatott a kezébe a pallos, hogy boszut álljon azokért, a kiket
megölettek. Vajjon megteszi-e, a mit annyiszor hallott az anyjától,
«bárcsak idehoznák valamennyit, s itt az én házam küszöbén vágnák le a
fejeiket, s raknák egy garmadába!» A gyermekek el szoktak hinni mindent
szórul-szóra, a mit az anyjuktól hallanak. Azt pedig mindenkitől
hallotta Ilonka, hogy ez a kegyetlen ember a legelső csatájában egy
egész ezredét a labanczoknak leölette az utolsó emberig. Megteheti most,
hogy teljesíti, a mit az anyja annyiszor emlegetett; hiszen mind a
kezébe estek, s talán épen azok, a kik szegény Kovách Istvánt (Isten
nyugosztalja!), úgy összevagdalták lakodalma napján. Nagyon szerette
volna, ha azt nem tenné meg.

– De ugyan gyere már! Hol mélázol annyit? Hiszen nem lőnek már!
zsörtölődött a nagyasszony, leányát keresve; aztán lementek együtt a
tornáczba, oda várták az érkező urakat, a kik számra valami harminczan,
a mint az udvarra beértek, mind leszálltak a lovaikról, s a míg
csatlósaik a lovaikat elvezették, ők maguk a zsákmányul ejtett
ellenséges zászlókat a tornácz mellvédjéhez tüzögették fel.

Ocskay az udvar közepén parancsokat osztott, addig nem is üdvözlé a
hölgyeket. A lévai biró állt előtte, levett kalappal.

– Kegyelmed, biró uram, rögtön két tulkot vágasson, s háromszáz kenyeret
küldjön fel a várba az ottmaradtaknak. Fizeti az árát a számadó-tisztem.

– Nem kivánunk érte semmit.

– Mi pedig nem élünk ingyennel. Nem vagyunk zsebrákhad. Fizetünk
pengővel, nem is kongóval. Semmi szó! Egy óra mulva halljam, hogy ebédre
dobolnak!

A nagyasszony szükségesnek látta beleszólni a dologba.

– De már édes vitézlő öcsémuram, addig, a míglen itt vannak, én hadd
lássam el a csapatját minden szükségessel. A mit a hazámtól birok, hadd
adjam a hazámnak vissza, s nekem csak nem fizet azért se pengővel, se
kongóval.

– Köszönöm szivesen, édes asszonynéném, el is fogadom örömmel, a mit az
én hiveimnek felajánlott, hanem elébb a foglyok ellátásáról kell
gondoskodnom.

– Micsoda? A labanczokéról! Átkozott rablók! Nem várhatnak a maguk
sorára? Ők az elsők? Köszönjék meg, hogy mind le nem vágták őket!

– A míg ellentáll a labancz, addig vágjuk, mint a paréjt, szólt Ocskay
László szelid mosolygással; de a mint megadja magát, akkor nem ellenség
többé, hanem vendégünk. Nálam legelső az étkezésnél a fogolynép, aztán
jön a magam hada, utoljára ül le az asztalhoz a tisztikar, ott is magam
vagyok az utolsó, a kihez a tál kerül.

Hallotta ezt Ilonka, s ha eddig csak bámulta Ocskayt, ezért az egy
szóért oh de megszerette!

Mikor aztán a fogolynépről gondoskodva lett, akkor Ocskay is felment a
tornáczba s ott sorban bemutogatta a kiséretéhez tartozó hősöket. «Ez
itt Ebeczky Ádám, ez Berthóty, ez Balogh István, ez Somogyi Ferencz, ez
Andrássy Mihály (mind nagy nevek később), Tormássy Lászlót ismeri
kegyelmed.»

Legjobban megcsodálta a vendég urak között a nagyasszony Andrássy
Mihályt. Furcsa is volt az: egy magyar dalia, fehérbarát csuhában,
csakhogy a corda helyett széles öv van kötve a derekára s arról nem az
olvasó, hanem a rezes kard csügg alá.

– Hát ez mért van barátruhában? kérdi a nagyasszony.

– Azért, mert ő barát. Úgy szökött meg a klastromból, hogy közöttünk
hadakozzék. Ő vezeti a «tatár-csapatomat». Azok azt hiszik, hogy dervis,
tűzbe-vízbe mennek utána.

– Csodálatos időket élünk, mondá a nagyasszony, s beinvitálá a vitéz
urakat a külső palotába, a hol az ebédet megelőző kolláczió volt
fölterítve. Az asztal közepén egy nagy ezüst-medencze, tele finom otthon
főtt meggyvízzel, a miből merítő kanállal töltögetik ki apró kupiczákba
az étvágyingerlő italt.

– Én azonban mindenekelőtt egy pohár vizet kérek, szólt Ocskay László.
Maga sietett azt neki elhozni Ilonka; gyönyörű velenczei kristályban a
legfrissebb forrásvizet. Mosolygott is azon erősen Ocskay, mert nem ő
neki magának kellett az a friss víz, hanem annak a szegfűbokrétának, a
mi a kalpagja mellett megjárta az ütközetet és a várvívást. «El is
hervadtak szegények.» Azt a bokrétát tette bele a pohárba. Az jutott
eszébe a nagy diadalom közben. A miért aztán a leányka orczája még
jobban lángba borult.

– Látod, hogy megbecsülik a te bokrétádat, segített neki a nagyasszony
szemérmetes zavarát növelni. El is tünt onnan nagyhamar, s az egész
lakoma alatt csak nagy imádságra lehetett a terembe becsalogatni.

Mert a hajdani magyar úri házaknál a hajadon leány nem foglalt helyet az
asztalnál. Legföljebb a vendégség vége felé ült oda vagy az anyja, vagy
ifju bátyja, vagy egy éltes rokona háta mögé, s ott is csak a körme
közül nyalánkoskodott, addig pedig ügyelt a konyhára és a
tányérváltásra, meg a felszolgáló cselédekre, hogy semmiben hiba,
fogyatkozás ne legyen.

Az asztalhoz való leülésnél aztán egy kis vita támadt, hogy ki foglalja
el az első helyet? azt a karszéket, a mit Ilonka megkoszorúzott.

– Ez a vendég helye. Nálam a vendég az első az asztalnál.

– Én pedig a háziasszonyt tartom az elsőnek. Nekem azt mondták, hogy én
e házat tekintsem úgy, mintha itthon volnék. A háziúr pedig mindig az
asztal végén szokott ülni, nem az első helyen, hanem az utolsón.

– De ez a szék annak a számára van megkoszorúzva, a ki a korponai
ütközetet megnyerte; ebbe én csak nem ülök bele.

– Akkor meg épen asszonynénémet illeti meg ez a szék, mert a korponai
ütközetet bizony kegyelmed nyerte meg. Egész nap nem evett, nem ivott a
hadam, ki voltunk fáradva. Hej, ha most egy ital bort küldene ide a
tündér! sóhajtottunk egymás után. S erre mintha a «terülj meg abrosz!»
volna a kezünkben, egyszerre csak megérkeznek asszonynéném társzekerei
az eleséggel, meg a gönczi hordókkal, a miket elénk küldött; s
megfordult az egész ütközet sorsa: nagyot ivott a hajduság s danolva
vette be a sánczot. Bizony kegyelmed nyerte azt meg, hát csak foglalja
el a győztes helyét.

A nagyasszonynak akarva nem akarva el kellett foglalnia a præsidiumot,
míg Ocskay az asztal ellenkező végén telepedett le, a miből ránézve az
az előny támadt, hogy az ablakvilágossággal szemben maradt s az arczának
minden kifejezését meg lehetett figyelni.

Volt, a ki nagyon ügyelt ezekre a vonásokra. Ilonka, a hányszor az anyja
háta mögé lopózhatott egyet-mást kérdezősködés ürügye alatt, lopva
mindig az ő arczát vizsgálta. A természet oltotta a leányszivekbe ezt az
ösztönt, hogy kiváncsiak legyenek azt a férfit, a ki őket érdekli,
olyankor megfigyelni, a mikor az iszik. A bor olyan, mint a
mikroskopium: százszoros mértékben mutogatja fel azokat az indulatokat,
a mik a férfijellem fundamentumát képezik, a jót épen úgy, mint a
rosszat. Sokszor megesett már, hogy olyankor szeretett meg egy nő egy
férfit, a mikor ittasnak látta.

Ocskayra az első poharak még alig hatottak. Nagy győző volt – még a
kancsók között is. Később valami mélázó búskomorságot keltett fel nála a
bor, a min csak néha czikázott át egy-egy tréfás ötlet villámszikrája.

Közepe táján járt még az ebéd, a midőn megérkezék a fejedelem stafétája
a tokaji táborból mindenféle levelekkel.

Ocskay László az iródeákjának, Tallósy Benjaminnak nyujtá át azokat
elolvasás végett. Azok részben eredetiek, részben másolatai voltak a
harcztér külömböző pontjairól a főhadiszállásra beküldött
tudósításoknak, a mik a fejedelem által az egyes alvezérekkel maguk
miheztartása végett közöltettek.

A nagyasszony el akarta hagyni az asztalt, azt mondván, hogy ezek már
tábori titkok, a miket nem szabad idegen füleknek meghallani, de Ocskay
megmarasztá, hogy csak vegyen részt bennük; a kik hűségesek az ügyhöz,
azok előtt nincsen titok.

Voltak azok között örvendetes és kevésbbé kivánatos tudósítások vegyest;
Benjamin diáknak volt annyi emberségtudása, hogy a rossz híreket olyan
alant hangon olvasá, hogy a szomszédjai se hallják, ellenben a
diadalhíreket annál magasabb stentorral bocsátá közre, a miknek a végén
aztán volt nagy vivátozás és pohárösszecsördülés.

«Borbély Balázs megvette ostrommal Szolnok várát!»

(Ah! A rongyos-gárda egyik vezetője!)

«Deák Ferencz Halasnál szétverte a félelmetes Kyba rácz ezredes táborát,
magát a vezért is megölte.»

Iszonyú örömzaj! Ez a Kyba volt a réme, pusztítója a magyar alföldnek.
Sok nagy város keserű füstje szállt ellene panaszra az égbe. Végre
megkapta gonosztetteinek zsoldját!

«A hatalmas labanczpárti Sennyey István áttért a fejedelemhez, nagy
tapasztalásával segíti az ügyet; maga vezeti Szatmár ostromát.»

Ez is kapott egy hatalmas vivátot.

De legnagyobb riadalt keltett az a levél, a miben tudatják, hogy a
hatalmas szatmári főispán, a császári generális, Károlyi Sándor,
sógorával Andrássy Györgygyel együtt, haraggal jött vissza Bécsből,
otthagyta a labancztábort s Bercsényihez csatlakozott: együtt vívják
Tokaj várát. A fejedelem is megérkezett, Károlyi, Andrássy hűséget
esküdtek, tábornokokká lettek alatta.

A nagyasszony mindenik jó hirnél jobb meg jobb borait hordatta fel a
pinczéből; utoljára már azokra a pókhálóbelepte átalagokra került a sor,
a mik a mult században járt üstökös-csillag tüzét szítták magukba. A
nagyasszony nem ivott azokból, mégis ittasabb volt valamennyi
vendégénél, attól a sok diadalhírtől.

Most jön egy levél a fejedelem saját keze irásával. Ennek a pecsétje
felnyitásához már kegyelettel kell nyulni: a nagyasszony az övéről
ezüstlánczon lecsüggő ollóját nyujtja e szolgálatra, s Ilonka
kisasszonyt is odahivják, hogy hadd lássa meg ő is, milyen irása van a
fejedelemnek? Nagy kiváncsian támaszkodik az anyja vállára.

– Hanem ehhez elébb ezt a régi átalagot nyissuk fel!

A míg a levél fel lett nyitva, az átalag is ki lett dugaszolva, s a
poharak tele töltve. Szokásuk az uraknak, hogy az eléjük töltött bort
előbb szürcsölve megkóstolják. Valamennyien úgy találták, hogy az a bor
keserű. A régiségtől az.

No hanem a levél, az még keserűbb volt. Abban a fejedelem kegyetlenül
megmosdatja az egész felvidéken táborozó alvezéreknek a fejeit: csak
confusiót csinálnak, fejetlenül dolgoznak előre-hátra, zsarolásaikkal,
disciplina nem tartásával elriasztják a föld népét, kihagyják az
ellenséget a kezeik közül osonni, mikor már fogva volna; egymás között
veszekednek, a parancsszót nem fogadják… etcætera, etcætera. Akármilyen
lassú hangon igyekezett is Benjamin diák azt a pirongatoriumot
lemorzsolni, meg kellett azt hallani mindenkinek, mert olyan csendesség
támadt, hogy a zsebórák ketyegését is ki lehetett venni. No ezért ugyan
érdemes volt még Ilonka kisasszonyt is beczitálni, hogy hallgassa meg.

Ilonka az egész levél-olvasás alatt Ocskaynak az arczvonásait nézte. Meg
sem rándultak azok. Még csak a szemöldöke sem húzódott össze, csak a
szemei égtek tűzben-lángban.

Ámde most egyszerre magasra emelé a hangját Benjamin diák s olvasá a
következőt:

«Egyedül Ocskay László volt az, a ki megnyerte a becsületet.»

Ennél a szónál azt látta Ilonka, hogy a hős szemeiből egyszerre két
nehéz könycsepp gördül végig az orczáján.

Ah! mi a sivatagban epedőnek a szomja a forrás után! mi a kínzott
rabszolgának a szomja a vér után! mind nem olyan pokolégés az, mint a ki
ezt a szót szomjazza: «becsület!»

Egyedül ő tartotta meg a becsületet!

Ha a Duna-Tisza közét neki adta volna donatióba, nem tette volna olyan
boldoggá a fejedelem, mint ezzel az egy szóval.

Ocskay felemelte a poharát, de nem tudott szólni. Azért elértették azt
mind a társai s felugrálva helyeikről, háromszor kiáltának harsányul
vivátot a fejedelemre. S kiitták utána a poharaikat a körömpróbáig.
Dehogy volt az a bor keserű!

Ilonka a szentek glóriáját látta Ocskay feje körül derengeni.

Jaj de szép a férfiarcz olyankor, a mikor ez a dicsfény ragyogja körül:
«becsület».




A MEGBABONÁZOTT MALACZFEJ.

Talán nagyon is érzékenyen végződött volna ez a mai lakoma, ha valami
közbe nem jön, a mi a kedélyeket megint derültebb hangulatba hozza. Az
ordináncz jött jelenteni a vezérnek, hogy idekinn van és bebocsáttatást
kér a lévai vár volt labancz-parancsnoka, ki is Sós Márton kapitány uram
salvus conductusával jött idáig.

Ocskay átvette a salvus conductust s átfutott rajta.

– Ecce a labancz-kapitány át akar térni hozzánk egész csapatjával.

– Miféle nemzet? kérdezé Tormássy László.

– Cseh biz az, Isten bűnül ne vegye neki. Szorítsunk neki helyet az
asztalnál, urak. Ez tudom, hogy még nem ebédelt. Vezesd ide!

A labancz-kapitány belépett az étterembe, s nagy karimás tollas
kalapjával, gavallér módjára, üdvözlé a házi úrnőket, azután meg
katonásan az urakat. Az akkori dragonyosok egyenruhája volt rajta;
széles felhajtott ujjú wammsz veres melltakaróval, bő plundra, szétálló
tölcséres csizmaszár, felkötött sarkantyuval; az arcza egészen olasz
jellegű volt, mintha soha Csehországot se látta volna, éles arczéllel,
egyenes orral, kerek szemöldökökkel; szemei oly sűrű ránczok közé
szorítva, mintha mindig nevetésre állnának; a miknek aztán a szája is
szekundál, a két szeglete örökösen felfelé levén huzódva, s ezáltal
valami kényszeredett nyájasságot fejezve ki, bajusza hegyesen fölfelé,
kecskeszakálla merészen előre szoktatva. Kiegészíti az alakot a hosszú
csigákba fodorított allonge paróka, a mi akkori idők szerint a
civilisátió divatja vala.

Egészen idegen accentussal ugyan, de magyarul beszélt a kapitány. Régóta
itt fekhetett már az országban, megtanulhatta a nyelvet.

– Alázatos szolgájuk az uraknak. (Ez is elárulja, hogy idegen; még
akkoriban nálunk így nem köszöntöttek: «szolga! alázatos!»)

– Hozott Isten, bajtárs, fogadá Ocskay. Azt hallom, hivünk akarsz lenni.
Ha így van, ülj közénk s végy részt a lakománkban.

– Hát bizony, nem is vagyok bolond, szól nevetve a kapitány, hogy ott
maradjak paprikában főtt bivalyhust enni, mikor itt pompás lakomában
részesülhetek…

(Ez jól indokolja a zászlócserélést, egy jó lakoma kedveért!)

– A nevem Scharada Nepomuk.

– Micsoda? kiálta fel, billikomát lecsapva az asztalra, Tormássy László.
De ilyen névvel ugyan én mellém le nem ülsz! S újra visszahúzta székét a
helyére. Elébb keresztelkedjél ki magyarnak!

– Úgy van! úgy van! kiabálának egyszerre többen. Ki kell elébb
keresztelkednie. A nevetés mutatta, hogy ez félig tréfa.

A kapitány fideliter viszhangozá a nevetést.

– Hát én azt sem bánom. Legyen a nevem ezentúl «Sárady». Ez csak jó
magyar hangzású név. Azt sem bánom, ha megkeresztelnek, csak igazhitű
keresztyén római katholikus pap legyen hozzá, meg jó keresztanya, aztán
a paszitában magam is résztvehessek.

– Meglesz mind, atyafi, mondá Tormássy. Itt a pap (Andrássy Mihályra
mutatott), a keresztapa lesz Ocskay; keresztanyának meg, minthogy
pápistára van szükség, itt lesz Furóné asszonyom. Azonnal behívjuk.
Aztán jön a paszita.

A kapitány ráállt a tréfára. A nagyasszonynak is bele kellett egyezni.
Furóné asszonyommal komolyan elhitették, hogy mikor egy labancz
kuruczczá akar áttérni, hát annak elébb, mint a töröknek, ki kell
keresztelkednie, s ezt nézve, elvállalta a keresztanyaságot. Egy kis
asztalt hoztak elő hevenyében, leterítve hímzett szőnyeggel, arra
kitették a nagy ezüst medenczét, az ezüst korsóval; Andrássy Mihálynak
felnyomták a fejére a négyszegletű papsüveget, Furóné asszonyom is
feltette a táritoppos fejkötőjét, a miben olyan volt, a mint a
kalendáriumban a napot ábrázolják; hogy hát már most ők majd
megkeresztelik az áttérő labanczot. Addig pedig felhozták az asztalra a
jó töltött káposztát, hogy a kedvét még inkább felfokozzák.

Ment ez a mulatság rendén, egész odáig, a míg a barát a maga
breviariumából olvasva a keresztelés formuláréját, odáig nem jutott,
hogy a keresztszülőktől azt kérdezze:

«Contradicisne diabolo, et omnibus eius insidiis?» (Ellent mondasz-e az
ördögnek és minden ő incselkedéseinek?)

De mielőtt a keresztszülők erre megfelelhettek volna, egy vékony,
kisértetes hang megszólalt onnan felülről, mintha csak a függő lámpásból
sipákolt volna: «non contradicas!» (ne mondj ellent.)

Mindenki bámulva tekinte föl a függő lámpásra. Legfurcsább ijedelem
látszott a baptisandusnak az ábrázatján, annak a szája is tátva maradt,
úgy elbámult. Egy percz mulva egy másik hang, olyan, mintha valaki az
orrán keresztül nyefegne, elkezde magából a keresztelő kancsóból kifelé
gágogni:

«Non contradicito!»

Ujabb, még nagyobb elhüledezés!

Utoljára egy mély bassus hang a keresztelő-asztalka alatt zúgott fel
rémletesen:

«Nemo mihi contradicat!» (Senki nekem ellent ne mondjon.)

De már ezt meg kell fogni!

Egyszerre mind a hárman: a barát is, a keresztanya is, meg a kapitány is
az asztal alá dugták a fejeiket, hogy megfogják az ördögöt, s ime, midőn
újra előkerülének az asztal-függöny alul, a barát fején volt Furóné
asszonyom táritoppos főkötője, a négyszegletű papsüveg volt a kapitány
tarkóján, s Furóné asszonynak a fején lobogott a kapitány
allonge-parókája. Az ördög elcserélte a fejeiket mind a háromnak!

Az egész társaság hangos hahotával vette fel a házat erre a
szemfényvesztési tréfára.

– Diabolus te baptiset! kiálta a barát, hozzávágva a neophitához a
breviariumát. S volt nagy gaudium, a míg kiki a maga fejét
visszacserélgette.

Csak Ocskay nem nevetett ezen.

– Hagyjátok abba! szólt parancshangon. Nem szeretem, ha a vallás
dolgaiból tréfát űznek. Tiszteljük egymás czeremoniáit; ebben egyeztünk
meg. Ezt látjátok a fejedelem medaillonjára verve. Add a kezedet,
bajtárs. Vitézek közt a kézcsapás egyértékű az esküvel. Nálunk Sárady
lesz a neved. Ha győzünk, nemessé teszünk, prædicatumot kapsz.

– Hanem aztán majd ne olyan hűséggel szolgálj a mi zászlónk alatt, mint
az elhagyott alatt! veté utána Tormássy.

– Fogadom, hogy nem olyan hűséggel fogom szolgálni az új zászlómat, mint
a régit, mondá a kapitány s olyan különösen mosolygott hozzá.

– Akkor hát mellém ülhetsz, mondá Tormássy, s odább rukkoltatta a
székét; hanem mindenekelőtt add át a vár kulcsát, mert oda engemet
nevezett ki a vezér jövendő várparancsnoknak.

– Itt hordom magammal, szólt a kapitány, kihúzva zsebéből az aranyozott
várkulcsot s odaszorítá azt két kézzel Tormássy kezébe, s ég felé
forgatta a két szemét, a mikor azt mondá: őrizze kegyelmed nagyobb
szerencsével, mint én őriztem.

– Fogadom Jupiterre, hogy tőlem csak az életemmel együtt veszi ezt el
valaki. De ni! Mi a ménkő?

Hát a mint szétnyitotta a markát Tormássy László, a nagyasszonynak a
czifra ollója volt a tenyerében, nem más.

– Az én ollóm! kiáltá a nagyasszony megrettenve; hogy kerül a kegyelmed
kezébe az én ollóm?

– De hogy kerül a kegyelmed lánczára az én várkulcsom? kérdezé Tormássy.
A mi felett megint a nagyasszony förmedt fel csodájában.

– Ugyan engedjük már ebédhez ülni a kapitányt, mondá Ocskay, mert bizony
még hátrafelé fordítja a fejeinket.

A kapitány azonban a töltött-káposztás tál előtt is megmutatta, hogy tud
valamit. A töltelékeket csak úgy tüntette el egymásután, mintha ott sem
lettek volna. S utoljára elnyelte magát a kést, meg a villát, a mikkel
evett. Keresték azt mindenütt nála, de nem volt sehol.

A kapitány oly kedélyesen kaczagott e tréfák mellé, mint egy gyermek. Az
egész társaság kedélyét kiforgatta a sarkaiból. Azok az eddigelé oly
komoly, érzékenységre hajlandó, pathosteljes szónoklatok, a mik a magyar
férfitársaságot annyira jellemzik, ennek az egy kaukler idegennek a
bohóskodásaira egészen elenyésztek; a hősökből, a kik a haza sorsán
búsulnak és lelkesülnek, pajkos diáktársaság lett, melynek kedve telik
benne, ha egy czimborára talált, a ki tréfát hágy magával űzni. Még a
nagyasszony is szeretett a bohó vendég úrral komázni. Csak Ilonka nem
mulatott rajta, s jól esett a lelkének, hogy lát egy másik arczot is,
mely az egész hahota alatt alig vonul el egy mosolyra. Ocskaynak se
tetszik e tréfa.

– No te, ördögökkel egy idős! mondá a nagyasszony a kapitánynak. Ha
énnekem elő nem adod az én szép gyöngyháznyelű késemet, a mit elnyeltél,
én nem adatok másikat; pedig itt hozzák a sült malaczot egészben, majd
meglátom, hogy kezded ki?

A kapitány e szóra elkomolyodott, s a mint a szép pirosra sütött
malaczot az egész tráncsértállal együtt eléje tették, összekulcsolta a
kezeit s kétségbeesetten tekinte a nagyasszonyra.

– Kegyelmes nagyasszonyom! Hát mivel érdemlettem én azt, hogy én nékem
egy eleven malaczot kell felennem?

– Eleven malaczot? Te! Hiszen most húzták le a nyársról.

A sült malacz elkezdett erre csendesen röfögni: «oi oi, röf!»

A nagyasszony összecsapta a két kezét: «de már ez nincs Isten hirével.»

A sült malacz pedig nem hogy abbahagyta volna, sőt inkább visítani
kezdett, mint a malacz szokott, ha este az emséje után fut haza a
legelőről. Úgy czifrázta, hogy az csupa nevetni való volt.

A kapitány úgy mórikált, mintha dühösködnék e felett s egyszer csak a
két kezében volt az eltünt és hiába keresett kés, villa; senki se látta,
honnan került elő, s azzal egy pillanat alatt levágta a sült malacznak a
fejét.

És ekkor a levágott malaczfő a következő szemrehányó szavakra fakadt:

– Oh Muki, Muki! Mért tetted ezt velem?

A kapitány nagyot sóhajtott és elszomorodva forgatá a szemeit felfelé.

– No lássa, nagyasszonyom. Ebben a malaczban az én öcsémnek a lelke
lakik, a ki a Morvába fulladt szegény tavaly.

– Ne mondj ilyet!

– Ráismerek a hangjáról. Szólj, oh szerencsétlen! miért húzott tégedet
nyársra a kegyetlen szakács?

A malaczfő felelt:

– Azért, mert megláttam, hogy a mustos pecsenyéhez való tokaji bort
megitta.

– Ördöngösség! Boszorkányság! kiálta valaki odahátul. Az bizonyosan a
szakács volt. Az egész cselédség betódult már a nagy komédialátásra
onnan kívülről.

– Hát te boldogtalan! folytatá a kapitány, mért öntözött téged Furóné
asszonyom forró zsirral a tűz mellett?

A malaczfő válaszolt:

– Azért, mert megláttam, hogy eldugott a zsebébe egy félfont
mazsolaszőlőt.

– Jaj! a pokolravaló! Nem igaz! Nem is volt több hat szemnél az egész!
sikoltozott Furóné asszonyom.

De még aztán sorbavette a veszedelmes malaczfő az egész úri társaságot s
kinek-kinek olyan titkait vallotta ki, a mikről eddigelé még senki sem
tudott.

Végre megsokallta az exorcisatiót páter Andrássy Mihály, a kinek
kolostori életéből igen kényes adatokat kezdett a malaczfő előhozogatni,
s hogy megakaszsza a boszorkányos oraculumot, ezt a kérdést intézé
hozzá:

– No te, malaczfő, hát ha olyan tudós vagy, mondd meg, lesz-e valaha
olyan halandó, a ki Ocskay László uramat diadalútjában feltartóztatja és
legyőzi?

A malaczfő felelt:

– Lesz!

– Ki lesz az? Mely ütközetben?

A malaczfő felelt:

– Szép asszony lesz. Lakodalomban.

Nagy taps következett rá.

– Mi lesz a neve a menyasszonyának??? ostromlák egyszerre a malaczfőt
minden oldalról.

A malaczfő goromba lett.

– Eb kérdi!

– Hajadon lesz-e, vagy özvegyasszony? Ezt tudakolták tőle inkább.

A malaczfő rejtélyes lett.

– Hajadon is, meg özvegy is.

– Hogyan? Hát két felesége lesz?

– Csak egy.

Ki értse ezt?

Csak Ilonka halaványult el erre a szóra. Ő neki jutott eszébe, hogy ő
az, a ki leányfővel maradt és mégis özvegy.

Ocskay véget vetett a tréfának ezzel a szóval: hagyjátok abba az
allotriákat urak! Te meg láss hozzá a falatozáshoz, Bruder!

A kapitány azután kétfelé hasítá az elbűvölt malaczfejet, úgy hogy az
nem beszélhetett ki többé semmit.

– Kedves druszám! sugá oda Tormássy László Ocskaynak, nem tetszik nekem
ez az új szövetséges sehogy! A ki így tud a hasából beszélni és esküdni,
a ki ilyen szemfényvesztő módra tud elchangeirozni kést-villát, zászlót
és hűséget, félek én annak a barátságától.

– Ügyelni fogok rá, mondá Ocskay.

Félbeszakítá e tréfás jelenetet valami sajátszerű tempóra tartott
dobverés künn a mezőn, a mire legelőször is a nagyasszony figyelmezteté
Ocskayt, hogy mi az?

– Magam is azt hallgatom, szólt Ocskay, ez azt jelenti, hogy a
haditörvényszék ül össze, rögtönitélni valami delinquens felett, a ki a
tábori regula ellen vétett.

– Jaj, csak ne végződjék halállal.

– Ez bizony mindennapi dolog.

– Tán csak nem lesz valami nagy eset?

– Majd kisül mindjárt a turpisság.

Ki is sült rövid időn. Az ordináncz jött jelenteni, hogy a veres
huszároktól van itt egy küldöttség, a sententiával.

– Előre tudtam, mondá Ocskay. Ezek csinálják a legtöbb kontrabantot,
mintha ördögök szálltak volna beléjük.

Azzal átvette a haditörvényszék irott itéletét.

– Mondom! Egy nap sem mulik el a nélkül. Pedig milyen szigorú parancsot
adtam ki, hogy senkitől egy tűt érőt el ne vegyenek. Egy közvitéz egy
lévai asszonytól ellopott egy malaczot.

– S ezért megbüntetik? ez már nagyon helyes! Mondá rá Tiszáné
nagyasszony. Biz a föld népét oltalmazni kell a katonaság ellen, mert
nem mind ilyen gavallér az.

A kurucz tisztek erre a jelentésre mind felkeltek az asztaltól s
felkötötték a kardjaikat. Azután a vezérrel együtt mind kimentek a
tornáczra. Ott állt egy káplár, meg két közvitéz a veres huszárok
ezredéből. Lenn az udvaron pedig látható volt a delinquens, a ki hajadon
fővel, dolmányától megfosztva, hátrakötött kezekkel állt egy csapat
muskétástól körülvéve. Fiatal, daczos képű legény volt. A napba nézett s
nem pislogott tőle a szeme.

Ocskay előkérte a tintatartóját és tollát az iródiákjától s aláirta az
itéletet, aztán oda adta a hadbirónak felolvasás végett. Parasztnép,
asszonyok, cselédség, mind hallhatták.

A delinquens fejére halál volt mondva.

Tiszáné nagyasszony nem akarta elhinni, hogy ez nem tréfa.

– Uramöcsém! Ezredes úr! No ugy-e bár, hogy ez csak ijesztgetés? Csak
nem ölnek agyon egy embert egy malacz miá! Egy magyar embert! Mikor úgy
is kevesen vagyunk! Úgy is fogy a nemzetünk! Magunk is pusztítsuk? Kő
üsse meg azt a malaczot gazdástól együtt! Adok neki egy emsét kilencz
malaczával helyette. Csak nem teszik azt, hogy egy embert megpuskázzanak
miatta?

– Ez bizony szomorú kötelesség, szólt Ocskay. A legény jó vitéz volt,
gyámoltalan öreg anyja van otthon; de példát kell szolgáltatni, különben
felcsufoltatik minden hadi regula. Itten csak egy mérték van: «ma neked,
holnap nekem!»

– Hát hiszen, üsse part! verjenek rá huszonöt farmatringot, azt
megérdemli; de csak ne oltsák ki az életét.

– Nem mi teszszük: a törvény teszi. A haditörvényben csak egy sanctio
van: a halál.

– Rettenetes törvény! Bár soha fel ne találták volna.

A szabály szerinti dobütés hangzott, mire a három küldött közül a káplár
előlépve, egyik kezét a csákójához emelte, a másikkal pedig egy akkor
metszett topolyfa-vesszőt (mintegy singnyi hosszút) nyujta át a
vezérnek, e szavakat mondva hozzá:

– Pardon, gratia a szegény delinquensnek, vitéz ezredes kapitány uram!

Háromszor kell ismételni ezt a kérést; ha a harmadiknál is azt feleli rá
a vezér, hogy Istennél a kegyelem, s aztán azt a rövid vesszőt kettétöri
s a földre dobja, akkor már «lőttek» a szegény elitéltnek.

De mielőtt kettőbe roppanthatta volna Ocskay azt a vesszőt, valaki
megfogta gyöngén a kezét. – Ilonka volt az.

Hol vette ezt a nagy bátorságot, hogy egy olyan kegyetlen erős kezet
haláltcsináló munkájában megakaszszon?

– Ajándékozza én nekem kegyelmed azt a topolyfa-vesszőt.

Jaj de szépen tudott kérni az édes szájával, hát még azzal a beszélő két
szemével.

Ocskay ránézett, s rajta veszett a szeme, a lelke is.

– S mit akar kegyelmed, szép hugom, ezzel a topolyfa-vesszővel?

– Elültetem s addig öntözöm, míg kihajt, szép fa lesz belőle.

Ocskay elmosolyodott rá s odanyújtá a leánynak azt a topolyfa-vesszőt.

(Még e század elején is megvolt az Ocskay kastély kertjében az a nagy
jegenyefa, a mi ebből a topolyvesszőből lett; úgy hitták, hogy a
«kegyelem fája».)

– No te gézengúz! kiálta Ocskay a delinquensre; most az egyszer száraz
lábbal gázoltál ki a hinárból. Fogd ezt az aranyat, fizesd ki vele, a
kit megkárosítottál. Annak köszönd az életedet, hogy jó védszentet
választottál, mikor megbérmáltak. Feljöhetsz a kézcsókolásra.

De biz azt a kézcsókot nem várták be. Ilonka vígan szökdécselve futott
be a belső palotába, anyját felkeresni, a ki elfutott az executio elől s
a párnák közé dugta el a fejét, hogy ne hallja a puskaropogást, mikor
azt a szegény kuruczot agyonlövik.

– Nézd! Itt a kegyelem vesszője! Nekem adta egy kértemre! Ezt én
elültetem és ki fog hajtani.

A nagyasszony sejtette már, hogy sok más egyéb is gyökeret fog ott
verni, s levelet hajtani, nemcsak az a topoly-vessző.




MÉG EGY VÁROSTROM.

– No édes asszonynéném, mondá, másnap reggelre kelve Tiszáné
nagyasszonynak Tormássy László nagybátyja, most hevenyében Ocskay László
urammal még egy vár ostromához fogunk hozzá s ha Isten megsegít, be is
veszszük.

– Hát már ilyen hamar odább akarnak menni kegyelmetek? No ezt az Ilonka
majd nagyon megfájlalja.

– Ellenkezőleg! Nagyon soká is itt maradunk. Csak azt ne fájlalja aztán
meg az Ilonka hugom. Az ő szive az a vár, a kit be akarunk venni. Időnk
pedig van a megszállásra elég, mert a fővezér parancsa az, hogy itt
őrízzük addig Lévát, meg a Bányavárosokat, a míg ő Eger városát
behódítja, s a fejedelem Tokajt löveti.

A nagyasszony kegyesen mosolygott erre a szóra.

– Hát hiszen ha «suttogóba» küldték édes bátyám kegyelmedet hozzám (a
«suttogó» volt az előjátéka a formális leánykérésnek), én sem bánom,
beszélgessünk róla. Szóból ért az ember; aztán szegény megboldogult uram
azt szokta mondani, hogy «clara pacta, boni amici», a mi magyarul annyit
tesz, hogy «a ki lovat vesz, nézze meg a fogát». Én, a mióta szegény
vőmet, Kovách Istvánt olyan szerencsétlenül lakodalma napján megölték,
felfogadtam, hogy soha több vőlegényt a leányom számára nem választok,
hanem ő rá bízom, hogy szemelje ki magának szive szerint, a kihez
legjobban odatalál az indulatja, én nem keresem, csakhogy becsületes
ember, jó magyar, és nemes ember legyen; iszákos, lunatikus,
nyavalyatörős ne legyen, se olyan fiatal ne legyen, hogy az ajka legyen
kopasz, se olyan vén, hogy a feje teteje legyen az, egyébiránt, nem
bánom, ha tíz testvérrel osztozik is otthon, s a leányomnak a napával
kell is egy konyhán lenni. Még csak a vallására sem nézek, nem bánom, ha
pápista is; ámbátor ez nagy galiba lehet az összekelésnél.

– No hát mindezekre igen jó feleletem van; mondá Tormássy. Ocskay László
uramnak hogy becsülete van: azt meghallhatta édes hugomasszony maga a
fejedelem leveléből; hogy jó magyar, azt hirdetik a tettei; nemessége
olyan régi, mint a Tiszáéké. Hogy a bor nem árt meg neki, azt megmutatta
a tegnapi itéletével. Férfinak olyan, hogy nincs párja az országban. Egy
testvére van, azzal már megosztozott. Ocskay kastélyában nem lesz más
asszony, a ki parancsoljon, a leendő feleségénél. Vallására nézve igaz,
hogy buzgó pápista, de e miatt ne legyen aggodalma kegyelmednek; a mi
fejedelmünk nemcsak a vallásszabadságot proklamálta, hanem még a
vallások közötti jó egyetértést is, a hogy ezt kegyelmed megláthatja
ezen az emlékpénzen, a mit a fejedelem veretett kiválasztott hivei
számára, s a mit kegyelmednek küld általam Ocskay, a szives vendéglátás
emlékezetére.[1]

Nagy gyönyörűséget okozott ez ajándékkal Tormássy a nagyasszonynak.

– Nem tudom, mivel örvendeztetett volna meg jobban kegyelmed, mint ezzel
az emlékpénzzel, a mit csak hiréből hallottam eddig emlegetni. Nem volt
erre szükség, hogy még jobban megszeressem ezt a derék ifjut, mint a
hogy eddig megszerettem. Ha én rajtam állna, két kézzel adnám hozzá a
lányomat, még ma, nem is holnap. Hanem én már ebbe bele nem szólok
többet. Egyszer tettem, megbántam. Azóta négy esztendő elmult. Sok derék
ifju legény megfordult a házamnál, háztűznézőbe, leánykérőbe,
mindenkinek azt mondtam: ott van a leány, édes uramöcsém; nem tartom
üveg alatt, beszélhetsz vele egyedül; úgy neveltem, hogy ne kelljen
mindig strázsálni és lesni, hogy mit beszél, merre jár? ha meg tudod
nyerni a hajlandóságát, tied lesz, elviheted! De biz az még mindig csak
idehaza van: senki se fogta el. Ha kérdeztem tőle, mért nem tetszik
neked ez az egyik, az a másik? Nem derék ember-e? Milyen jó lovas!
milyen vitéz harczos! milyen jó gazda! mennyire szép alak! Mind
ráhagyta, hogy igaz biz az, úgy van, de hát ő valami mást keres. Nem
tudom én, hogy mit? Talán olyan embert, a milyenek a holdban laknak.
Annyit veszek észre rajta, hogy azokhoz az úrfiakhoz, a kik csak
vadászatról, bajvívásról, tánczról tudnak neki beszélni, nem igen
huzódik; épenséggel idegen azoktól, a kik naphosszant kártyáznak; azt
gondolta egynémely, hogy talán lantolva, dalolva lehet megnyerni a
kedvét, azt meg épen kinevette; akadt a ki verseket darált el előtte: az
elől elbujt, ha már jönni látta. Nem tudom én, mi kell ennek? Sokszor
meglepem az apja könyvtárában, a mint a könyveket sorba nyitogatja, de
azok mind diákul, németül, meg francziául vannak. Azt pedig ő nem érti.
Honnan tanulta volna meg? A leányt csak nem lehet cserébe küldeni
Nagy-Szombatba, hogy tanuljon meg németül, könyvből pedig azt nem
tanítják. Aztán az úrfiak sem igen tudnak biz ahhoz. A hic-hæc-hoc-on
túl nem igen vitték. Biz itt astronomust nem igen kap ezen a mi
vidékünkön, a ki neki a csillagokat megmagyarázza; pedig mindig azok
között szeretne járni. Szegény boldogult apja is ilyen volt: az égen
megismerte a «Kost», de a földön nem tudta megkülömböztetni a toklyot a
báránytól. Könyv nélkül tudta Horatiust; hanem a cselédet nem tudta
összeszidni, ha valami kárt tett. A leánya is olyan, egészen ráütött,
tőlem semmit sem örökölt. A ki ezt el akarja venni, a másvilágról
jöjjön.

– No hát az én kliensem épen onnan jött, mondá Tormássy, s aztán
megbiztatá a nagyasszonyt, hogy miután elég idő van a várostromhoz, a
győzelem egészen bizonyos, a mit a nagyasszony maga tartott
legkivánatosabbnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ocskaynak a táborában sok mindenféle nép volt, a többek között egy
csapat sárospataki diák is, a kik arra a szóra, hogy «trombita szól,
verbuválnak!» földhöz csapták a «gradus ad Parnassum»-ot s lovat, kardot
kértek. Meg is kapták.

Ocskay azonban fáin ember volt ebben a tekintetben. A múzsafiakat nem
igen küldötte a tűzbe, sőt inkább arra tartogatta, hogy a
legveszedelmesebb ellenséget, az unalmat küzdesse le velük. Csaták után
víg dalaikkal, lakomák alatt tréfás adomáikkal deríték föl a többi
hazafiakat.

Még egy szindarabot is tanultatott be velük Ocskay. Akkori időkben már
volt híre theátrumnak ebben az országban. Vörösvárott (Biebersburgban) a
herczegi palotában gyönyörű szinpadot készíttetett az akkori idők
legfényesebb dynastája: Pálffy Antal, e szinpad most is megvan még,
pompával halmozott barokstilű feldíszítésével, a mikben faragvány,
festészet, aranyozás, csigakirakás váltakozik; a falakból rejtett
szökőkutacskák löveltek eau de Colognet a néző közönségre. Hanem ezen a
szinpadon csak francziául játszottak. Erre befelé csak a kollegiumi
diákok produkáltak még szindarabokat, a miket a senior irhatott, férfi
szereplők és férfi nézősereg számára, vagy Sztáray ismeretlen
szindarabjait, a mikből csak annyit tudunk, hogy a pápista papokat
csufolták bennük kegyetlenül. Ocskay egy estén azzal lepte meg a
Tisza-kastélyban összegyült mindennemű vendégsereget, hogy egy tragœdiát
adatott elő a diákjaival magyar nyelven. Racine «Horatiusai» volt e
színmű. A legsimább képű ifjoncz játszotta Camillát.

Mindenkinek nagyon megtetszett ez az új, még eddig ismeretlen élvezet.
Mennyivel más ez, mint a vad poéták darabjai! Mily magasztos gondolatok!
Mily fölséges költészet!

Másnap egyébről sem akart Ilonka beszélni, mint erről a darabról. Hol
termett az?

Ocskay mondá neki, hogy azt egy franczia költő irta.

– S hogy lett belőle magyar?

– Lefordították.

– Kicsoda?

– Én magam, egyszer unalomból.

– Hát kegyelmed tud francziául?

– Sokáig laktam kinn Francziaországban.

– Mi dolga volt ott?

– Fegyverrel szolgáltam, mint tiszt, a franczia királyt.

– Kegyelmed több nyelven is tud beszélni?

– A mely országban időztem, annak a nyelvét mind ismerem.

– Nehéz azt megtanulni?

– Az a tanítvány kedvétől függ.

– Én úgy szeretnék egy idegen nyelvet megtanulni.

– Melyiket?

– A melyiknek legszebb hangzása van.

– Válaszszunk ki egyet. Én kegyedet, szép hugom, megtanítom az alatt,
míg itt időzünk.

– Oh az nagyon jó lesz. De melyiket?

– Válaszszon közülök, a melyik legszebben hangzik. A német úgy mondja:
«ich liebe dich!…»

A leány utána mondta: «ich liebe dich!»

– Az olasz így mondja: «Io t’ama» az angol így: «Aj lov ju» a franczia
így: «Zsö téme».

A leány utána próbálgatta valamennyit; kétszer, háromszor is, a mi
nehezebben ment, s aztán elpróbálta sorba mind a négyet, mintha
izlelgetné, hogy melyik esik jobban az ajkának? «ich liebe dich, io
t’ama, aj lov ju, zsö téme».

– Aztán mit tesz ez magyarul?

– Ha megmondom, akkor nem fogja kegyed megtanulni.

– De ha nem mondja meg, akkor épen nem tanulhatom meg, hát mi az? valami
rossz?

– Oh nem.

– Hát akkor mondja, mit tesz a «zsö téme» magyarul?

– Azt teszi, hogy «én szeretlek».

A leány a kezében tartott violavirággal a szájára ütött az ifjunak.

– Így rászedni az embert! Menjen innen!

– De hát válaszszon, hogy melyik a legszebb?

– Egyik sem! Egy szót sem tanulok többet kegyelmedtől.

Késő volt már. Ha azt az egy szót megtanulta. Egész éjjel nem tudott
attól aludni. Mind azt válogatta, melyik a legszebb? Ich liebe dich, io
t’ama, aj lov ju, zsö téme? Mi következhetik még mind utána? Mikor az
első szó is olyan szép mind a négy nyelven! Négy lelke van-e annak, a ki
azt mind birja? s az ötödik még a magyar?

Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, a ki egy más világból
jön ide; a ki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és
verekedni, a kinek a mennyivel erősebb a karja az asszony karjánál,
annyival erősebb a lelke az asszony lelkénél; a kinek szárnya van,
felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a
mindenséget, a minek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de a hová
mások elvinni nem tudták soha.

Másnap reggel Ocskay ujdonatúj bársony díszruhába öltözve lépett be
násznagyával, Tormássy Lászlóval együtt, a hölgyek belső palotájába s
maga kérte meg a nagyasszonytól Ilonka kezét.

– No édes leányom, mondá Tiszáné, előrehuzva a háta mögé rejtőzött
Ilonkát. Most itt van az a lovag, a kiről egyszer álmod volt, s azt
mondtad a látás közben: itt van a bátyám. Bizony már visszajött. Lásd,
én már úgy szeretem, mintha fiam volna. Nosza, válaszsz közte. Uradnak
fogadod-e el vagy bátyádnak? Ha uradnak fogadod, akkor is fiam lesz, ha
bátyádnak fogadod el, akkor is fiam lesz. No hát mondd ki azt a szót.

Ilonka arcza lángolt, mint az «égő szerelem», szelid mosolygással felelt
Ocskaynak, szemérmetes módon megkerülve a kegyetlen nehéz kérdést.

… – «Mégis csak legszebb az a szó magyarul».

S azzal a kezét ott felejté az ifju kezében a leány. Mindenki megértette
azt a választ.

Csak legszebb az, ha így mondják: «szeretlek…»




A VAS EMBER.

Nem sok időhaladékot adának az esküvői előkészületekre, csupán annyit,
hogy a távolabb lakó rokonokat staféta által meglehessen hivogatni a
menyegző napjára.

Tiszáné nagyasszony azt kivánta Ocskaytól, hogy két helyre sajátkezűleg
irjon meghivó leveleket, az egyik Ocskay Sándornak, a vőlegény öcscsének
szólt, a másik pedig Csajághy Mártonnak, a ki, mint a nagyasszony mondá,
a szegény megboldogult Tisza Gábornak legkedvesebb testi-lelki barátja
volt; együtt is szolgáltak hajdanában a török háboru alatt, a hol a
«lelkem fiam» elhalt, a Pálffy ezrednél. Ezt a két urat expresse kivánta
meginvitáltatni.

Érkezett is mind a két úrtól idejekorán válasz a meghivó levelekre.
Ocskay Sándor kimentette magát, hogy nem jelenhetik meg az örvendetes
ünnepélyen, mivelhogy a lóról leesvén, a lábát kificzamította; nem nagy
a baj, de veszteg kell maradnia vele vagy egy hétig. Csajághy Márton
pedig azt válaszolta, hogy ha a napjára el nem jöhet is az esküvőnek,
mert aznap épen a hópénzt kell kifizetnie a katonáknak s ebre nem
bizhatja a hájat; de másodnapra «tyukverőre» (a hogy a lakodalom utáni
dáridót hiják) bizonyosan megérkezik.

Az esküvő tehát nagy pompával megtartatott; a melyen a Tisza-család
atyafiságán kívül az összes kurucz-tisztek is hivatalosak voltak. Nem
olyan szomorú lakodalom volt ám ez, mint a négy év előtti! A táborban és
a várbeli ágyúkkal annyi viktoriát lőttek, hogy egy derék ütközetnek is
bevált volna.

A menyegző napjára következő délelőtt eltelt a társzekerek
felpakolásával, a mik az új asszony kelengyéjét szállítandók voltak.
Ocskay a feleségét ocskai kastélyába szándékozott hazavinni, s a
mézesheteket ott tölteni el, a míg a háboru szünete tart. A régi
hadviselésnél még erre is jócskán ráért az ember. Nem mentek az emberek
akkor olyan bolondul egymásnak, mint most; hanem ha valaki az ellenséget
jól tartotta egy porczió ütleggel, időt engedett neki, hogy azt meg is
emészthesse. Tehát nagy volt a készület a menyasszonyhozó utazásra.

Ilonka ez időt arra fordította, hogy a leánykori barátnőitől vegyen
keserves bucsúkat, a mikor úgy illik, hogy magukra hagyja őket mindenki.
Ocskay pedig egy rövid misét tartatott magának a tábori pappal.

Mikor a miséből kijött, azt mondá neki az iródiákja, hogy egy táborbeli
úr akar vele egyedül beszélni, a ki most érkezett meg lóháton és le sem
nyergeltetett.

Ocskay tudta előre, hogy ki az? Keresztet vetett magára, úgy került
eléje.

Ez volt az a Csajághy Márton.

A nevét sem jelentette be senkinek e vendég úr, s azt kérte, hogy
mutassanak a számára egy üres szobát, a hol egyedül lehet.

Magas, ölnél is termetesebb férfi volt, jóval a harminczon túl; de
alakja és arcza annál is idősebbnek mutatta. Széles vállai voltak, az
egész alak csupa csont és izom, egy-egy keze akkora, hogy más embernek a
feje belefért a markába. A feje aránylag kicsinynek látszott a
termetéhez, még inkább a túlizmos nyak miatt. Az arczán két mély ráncz
vonult végig, a feszes magatartás véshette azt oda; barna, bronczfényű
volt a bőre, az álla simára borotválva, s a két bajusza hegyesre
kifenve, mint két orsó. A szemei mélyen bennültek s a két szemöldöke
bozontosan hegyezte a végét előre a villogó szemek fölött.

Mikor hallgat, az ajkait úgy beszorítja, hogy alig látszanak.

A két férfi szemközt állt már, de egyiknek az arcza sem mutatta még csak
a hajnalodását sem valami örömnek, hogy a másikat láthatja. Csajághy
arcza olyan volt, mintha vasból volna öntve. Ocskay erőltette a
nyugalmat.

Egyik sem nyújtotta a másik elé kezét. Ocskaynak a száján nem jött ki ez
a szó: «Isten hozott».

Csajághy szólalt meg elébb. Hangja csendes, csaknem leptető volt; egy
neme az erős suttogásnak.

– Meghivtál, eljöttem. Nem akartam a napjára érkezni, tudhatod, miért.
Megtörtént, – megvan. – Te nőül vettél egy leányt, a kibe az öcséd
halálosan szerelmes, – te nőül vettél egy leányt, a kinek a bátyját
párviadalban megölted. – Megtörtént, megvan. – Ezt a titkot nem tudja
más, mint az öcséd, a ki a párbajnál a te segéded volt, és én, a ki
Tisza Gábor segéde voltam. – Büntetést szenvedtél érte, az egész ezred
szine előtt. – Ezt az egykori csapatodat ellenségképen találtad a
tiszabecsi átjárásnál; mikor rájuk ismertél, úgy rohantál feléjük, mint
egy örjöngő Hercules, s levágtad, vízbe fojtogattad, az utolsó emberig.
Egy lelket nem hagytál megmenekülni azokból, a kik megszégyenítésednek
élő szemmel látott tanui voltak. – Kitaláltad azt az új divatot, hogy a
kuruczok a hajukat elől befonva viseljék; ez el takarja nálad
mindenkorra megcsonkíttatásodat: még a hitvestárs sem fedezheti azt fel
soha. – Csak ketten tudjuk azt: testvéred és én! – Most vedd eszedbe
azt, a mit mondani fogok, s a mit, hogy elmondjak neked itt és ma,
csaknem szökve jöttem ide, éjjel-nappal nyeregben ülve. – Mi ketten
tudjuk rettentő titkodat s hogy azt megőrizzük, nagy árt kérünk érte.
Kemény, lealkudhatatlan árt. Kettőt, nem egyet. Követeljük tőled, hogy
ezt a nőt, a kit feleségeddé tettél, oly boldoggá tedd, a hogy az azt
megérdemli tőled. És aztán követeljük tőled azt, hogy ezt a hazát, ezt a
szabadságot, a melynek zászlóját kezedbe ragadtad, szolgáld hűségesen,
míg végső diadalra vezeted.

Ocskay hirtelen fölemelte kezét, mintha esküdni akarna. Csajághy vas
keze lenyomta azt. Az övé erősebb volt.

– Ne esküdj! Ne fogadj! Az téged meg nem tart. – Ha te rendes mindennapi
ember volnál, ide sem jöttem volna hozzád, hogy emlékeztesselek; azt
mondanám: «úgy kell lenni, s úgy lesz». A ki az ország legszebb, legjobb
leányát feleségül nyerte, abból csak szerető férj lehet; a ki a nemzet
dicsőitését kivívta, abból csak hős hazafi lehet! De téged nem egyforma
sárból gyúrt a teremtő. – Te nem maradsz sokáig magadhoz hasonló. Egy
indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás
megfordít s önmagad ellenkezőjévé tesz. Kolostorban neveltek, onnan
megszöktél, eldobtad a barátcsuhát; katonának álltál. A táborban egy pár
átkozott szép szem miatt képes voltál életre-halálra vívni legjobb
czimboráddal s megtudtad azt ölni. A megfenyítésért átszöktél az ország
ellenségéhez, a törökhöz: mohamedán lettél. Aztán a hogy megtagadtad a
Krisztust, megtagadtad a prófétát is; falba rugtad a magas portát s
átszöktél a franczia királyhoz, annak a testőrhadnagya lettél. Annak a
testét sem védted meg. Otthagytad a faképnél s kóbor kalandorokból
csapatot toborzottál, azzal kószáltad be Németországot. A német
elfogott, fejeden halál volt; az öcséd, Sándor, futott érted könyörögni
a hatalmasokhoz, vagyonát pazarolta, hogy megvásárolja a kegyelmüket.
Elbocsátottak; de a németek zászlója alá kellett esküdnöd, s
megfogadnod, hogy csapatoddal Rákóczy táborát rontod. – A helyett
csapatostul együtt átmentél Rákóczyhoz, s most az a neved a nép ajkán:
«Rákóczy mennyköve». Hűségesen adtam-e elő a curriculum vitædet?

Jó hogy nem volt egy tükör sem abban a szobában, nem láthatta benne
magát Ocskay ebben a pillanatban. Egy hős: megfogva, megkötve,
megalázva, megverve, mint egy gyermek! Egyetlen ember által.

– És pro corodine elvetted nőül a vidék legszebb, leggazdagabb leányát,
a kiért annyi levente epedezett, de senki se jobban, mint saját édes
öcséd, Sándor…

– Nem tudtam ezt, rebegé Ocskay; de szemeit nem birta fölemelni.

Csajághy a vállára tette a kezét.

– Ne mondd ezt, kedves vezérem. Nekem fáj az jobban téged, a hőst, a nép
bálványát, s megvallom az enyimet is, odáig alázva látni, hogy
mentegesse magát valaki előtt; bárha édes testvére legyen is az. Én
különben is skeptikus vagyok, nem hiszek a sors véletleneiben. Abban, a
mi a világon történik, több része van az emberi akaratnak, mint a vak
prædestinatiónak. Láthatatlan az is, mint emez. – Te épen az öcséd
leveleiből tanultad megismerni azt a hölgyet, a kit ő elég ártatlanul
úgy festett le előtted, mint a női tökéletesség ideálját. Ide már
felkészülve jöttél. Rendeztél egy várostrom játékot, a miben a leány,
mint diadalmas hőst lásson maga előtt. Hisz Léva várának a bevétele
csupa mesterfogás volt. Labancznak öltöztetett katonáid, kik a szétvert
had maradványai gyanánt kerültek be a várba, hátulról támadták meg a
várőrséget, s ők nyitották meg előtted a kaput az első lövésre. A mi
attól fogva történt, az is, hitem szerint, mind csupa kicsinált praktika
volt, egy szűz vár bevételére számítva: egész a hasból beszélő
labancz-kapitány ezermesteri furfangjáig. Én még azt is tudnám hinni,
hogy maga a halálraitélési és megkegyelmezési jelenet is előre volt
scénázva. Hiszen te theatrumdirector is vagy. Jól van. Bravo! A kurtina
le van már bocsátva: most már tapsolhatunk. Tapsolunk is. Éljen a
szerző! Éljen a hős! Hanem aztán most én jövök ez epiloggal. – Győztél,
diadalmaskodtál. Én is a diadalszekeredbe fogom magamat és húzlak. Nem
állok be annak az officiosus bolondnak, a ki a triumphator szekere
mellett, az ujjongó nép hallatára, a hősnek a hibáit hányta szemére.
Dicső vagy, fényes vagy, boldog vagy. Maradj az! Ezt az egyet követeljük
tőled mi ketten, semmi mást. Férje vagy a legszebb, s a mi több annál, a
legjobb asszonynak a földön, légy boldog családfő! légy erős törzse egy
dicső családnak, hatalmasítsák el utódaidat e földön a jövő századok!
Gazdag lettél, légy még gazdagabb, uraljon kis királya gyanánt mind az a
föld, a mit felszabadítasz. – Becsülve vagy. A fejedelem egy szavával
elveszi tőlünk többiektől a becsületet, hogy te rád halmozza. Szerezz
hozzá még többet: úgy mutogassanak rád, mint követendő példaképre a
kortársak előtt. – Bálványa vagy a népnek: légy megváltója! – Vezesd be
az igéret földébe, s írd be a nevedet a legelsők közé, a kik ott
ragyognak történetünk érczlapjain! – Rákóczy villáma vagy! győzhetlen a
harczban, a nép hitében a mesék lovagja, a kinek a testét nem fogja se
kard, se golyó, hogy még sérthetlenebb légy, mindenütt ott láss magad
mellett kettőnket: öcsédet és engem, a mi testünk fog védelmezni a
csaták vészei között; mi virrasztunk sátorod előtt, mikor alszol, mi
oltalmazunk élesen vágó kardok s még élesebb nyelvek ellen, s ha esküdni
kell melletted, készek vagyunk Isten igazsága ellen esküdni és
elkárhozni érted… mindaddig, a míg e magasra vivő úton fölfelé haladsz…
Addig: igazán mondom, addig… Hanem ha te egyszer ennek az útnak a
lejtőjére tévedsz, ha te egyszer árulóvá találsz lenni e szentháromság
ellen, a minek neve «hitvesi hűség», «férfiui becsület», «hazafiui
kötelesség»: mi leszünk ketten, a kik meg fogunk ölni: én és az öcséd!
Testedet nem fogja fegyver? ám a testvér dákosa megtalálja sebhető
részedet; ha van kard a világon, a mitől félhetsz: bizony a testvéredé
az. Ha megcsalod valaha ezt a nőt, ha elárulod valaha ezt a hazát,
gyilkosod lesz az öcséd: hóhérod leszek én!

E nehéz szavakra azzal felelt Ocskay László, hogy mindkét kezét nyujtá
Csajághy elé s szeme közé nézett annak bátran, őszintén, nemesen. A két
férfi megszorítá egymás kezét, s aztán megcsókolták egymás arczát.

– A mit ez órában hallottál tőlem, dörmögé halkan Csajághy, az el van
temetve a sirban, csak magad fel ne dúld: ott marad örökre. – És most
vezess át az «édes anyádhoz».

… Mind a két asszony együtt volt, az anya és leánya. Régi jó ismerős
volt előttük Csajághy Márton. Szegény jó Gábornak ő volt legkedvesebb
barátja. Nem is tudott vele a nagyasszony egyébről beszélni, mint a
megholt fiáról; bárhogy igyekezett is Csajághy más vidámabb tárgyakra
fordítani a beszédet, meg csak visszatért rá.

S Ocskaynak mindezt ott kellett hallgatnia.

(«Miért olyan hidegek a kezeid?» suttogá a hozzá simuló hitves,
aggodalmaskodva.)

– Milyen délczeg volt, és milyen jó! suttogá az özvegy. Mennyire
szerette a hugát. Mikor menyasszony volt, azt mondá vőlegényének: meg ne
keserítsd valaha a hugomat, mert akkor megöllek, oh tudom, hogyha
meghallotta volna, hogy a testvére sir a férje miatt, a sirból is
fölkelt volna a fogadását megtartani, hogy azt megöldökölje.

Ilonka egészen odaborult a férje keblére, mintha féltené azt, hogy már
öldökölik.

Édes anyja észrevette felindulását, s könyjein át mosolyogni kezdett.

– Nem téged, nem, édes. Nyughatik már jó bátyád csendesen. Testvére
boldog lesz. – Pihenj fiam, pihenj! Jöjjetek: most mutatok ti nektek
valamit, a mit eddig csak titokban, csak magamnak tartogattam. Lássátok
meg ti is.

Azzal odavezette őket ahhoz a nagy szekrényhez, a melyben meghalt fia
öltönydarabjai voltak elrakva, krónikai rendben, legfelül a himzett
mellény.

Kivette, széttárta.

– Nézzétek: ez volt rajta halála óráján. Akkor is jó hugára gondolt,
mikor azt felvette, mert ő himezte ezt ki. Itt vágta keresztül az a
gyilkos golyó, a mely életét kegyetlen kioltá.

Az anya kitörő fájdalommal emelé az égnek reszkető öklében a tépett
öltönydarabot.

Csajághy megrettenve nézett rá, ha ez most átkot talál mondani a gyilkos
fejére! – Ocskay olyan volt, mint a halál.

De a fájdalomtorzította arcz mosolyra derült egyszerre.

– De nem! Ma nem átkozódom. És soha sem többet. Legyen áldott az Úr, a
ki őt elvette s nekem ismét visszaadta. Hiszen van már megint fiam.
Áldassék az Isten.

S azzal megölelte a leánya férjét, az Úr adta édes figyermeket.

A nagy, kemény vas embernek is szemébe szökött a köny s végigfutott azon
az érczbarázdán, a mit ilyen nedv patakja nem szokott öntözni soha. Most
nem birt magával.

– Utoljára vettem ezt most elő, szólt Tiszáné. Most elteszem örökre;
azzal megcsókolta azt a golyó ütötte nyilást a mellényen, azt a
titoktartó szájat, s aztán sorba adta; mindenkinek megkellett ezt a néma
ajkat csókolni: Ocskay Lászlónak is. Akkor visszatette azt az
özvegyasszony a fiókjába. Most már aludjál csendesen. Soha sem költelek
fel már többet álmodból. – Pihenj, fiam, pihenj. – Hiszen itt van már
az, a kiért elfelejtem, hogy olyan nagyon fájt a szivem valaha miattad.

S azzal egymáshoz ölelte az ifjú párt: a vőt és leányát.

… Csajághy bucsuzott, azt mondta, hogy siet. Nem maradhat tovább. Csak
szökve jött így is. Végőrön van az állása, mindennap ellenséggel
szemközt.

Mikor Ocskay kikisérte az előpitvarba s egyedül voltak, Csajághy
megragadta a kezét vas markával s azt dörmögé fülébe:

– Ha te ezt a jelenetet valaha el tudnád felejteni!

– Soha ez életben! suttogá Ocskay.

– Eredj vissza az «anyádhoz». Neki van rád szüksége, nekem nincs. Eredj
vissza hozzá.

… Mikor Csajághy egyedül, senkitől nem kisérve lement az udvarra, a
lovát ott jártatta egy zöld monduros hajdu a fák alatt: Csajághy
véletlen szemügyre vette a hajdu arczát s megdöbbent a láttára.

– Te, legény! Nem Marczi a neved?

– A vaóna, ha más nincs.

– Nem te voltál Gábor urfinak az inasa?

– Reegen vaót a: talán nem is igaz.

– Hát téged nem vágtak le a többivel együtt Tisza-Becsnél?

– Ím nem valeek ottan.

– Hát azt mondom neked, ficzkó, hogy kapiczányon tartsd a nyelvedet,
hogy ki ne beszéljen valamit abból, a mit tudsz. Mert ha megtalál
szaladni a nyelved, bizony mondom, hogy utána fut az a te nagy tökkolop
fejed is.

– Dejszen viteez kapitány uram, van eennekem annyi eszem, a mennyi egy
embernek, menmeg meeg azonfelyül egy palócznak eleeg!

Csajághy felkapott a lovára s elvágtatott.




MÉZESHETEK.

Tiszáné nagyasszony minden negyednap kapott levelet a leányától
Ocskóról, a hol Ilonka házassága első heteit tölté. E levelek áradoztak
a boldogságtól.

Egy új világot talált maga előtt az ifjú nő! sokkal szebbet annál, a mit
az álmok tündérei hoznak a vágytelt leányi szivek elé. – Mennyire
szeretve van, azt meg sem kisérté szavakba foglalni. Az ilyesmiről a
szemérmes nő még az anya előtt sem beszél. A férjének csak ez volt czíme
a leveleiben: «az én drágám», – «az én angyalom».

Meg lehetett azt érteni jobban az elmondott dicsekedésekből. Az ifju
menyecske az egész úr a háznál: korlátlan egyedur, a ki mindenkivel
rendelkezik. Az egész nagy gazdaság az ő kezén fordul meg: jövedelem és
kiadás. Mennyi gond van azzal! S milyen jól esik az asszonynak, ha az a
gond ő rá van bizva! Ez az édes teher. – Ocskay birtoka eddig is igen
jól volt berendezve. (Igaz, hogy mindezideig a Sándor öcscse kezelte.)
Olyan tehenek vannak itt, a miknek nincsen szarvuk s naponkint háromszor
kell őket fejetni; a birkák pedig selymet hordanak gyapju helyett. A
baromfi-udvarban kalekuti kakasok és pézsmakacsák tenyésznek. Azok mind
ismerik őt már. Hát még a kert! Az egy valóságos paradicsom. Olyan
virágokat ő soha sem látott, olyan gyümölcsöket ő soha sem izlelt. A
virágoknak maga az «édesem» a kertésze; ő oltja, plántálja a csemetéket,
s a gyümölcsöt ő szedi le a fákról. A kert közepén vannak a halastavak,
a mikben pisztrángokat tenyésztenek, együtt szoktak horgászni azokban ők
ketten.

Azután a kerten túl van az erdő; a szép óriási szál erdő fenyőkből,
olyan annak az illata, mint az élet! Együtt szoktak abban sétálni,
lovagolni, a szelid dámvadakat etetni ők «ketten».

Mindig csak «kettecskén», mindenütt «mi ketten».

Nem jár az egyik vadászni, unatkozásra hagyva a másikat, nem hivogat
jókedvű czimborákat a házhoz, hogy legyenek többen: elegek ők maguknak
ketten.

Még csak dohányozni sem lopózik félre a férj, mind elajándékozta a
pipáit, azt mondta, hogy árt a mellének, pedig csak azért tette, hogy
még a pipa se lopjon el tőle egy pillanatot is az együttlétből.

Aztán nemcsak gazdaságból, kertészetből áll ki a világ, vannak komolyabb
foglalkozások is. A mit leánykorában elmulasztott Ilonka, most
asszonyfővel helyrepótolja. A «drágám» leczkéket ád a feleségének a
franczia nyelvből; azt mondja, hogy majd ha egyszer békesség lesz,
elmennek együtt Versaillesba ők ketten. Igen jól halad a tanulás. Már a
gyakorlatokig ment. Félesztendő alatt, azt mondja a drágám, hogy kész
francziának tanítja ki a nejét.

(– Félesztendő alatt! dörmögé a nagyasszony, mikor ezt olvasá, hát a
hadverésből mi lesz? Azért nevezte ki fiamuramat ezredes-kapitánynak a
fejedelem, hogy komanvuportévut tanítgasson hat hónapig a feleségének?
Node az az örvendetes volt abban is, hogy ez alatt is mindig együtt
vannak ők ketten.)

Látogatásokat még eddig nem értek rá tenni a vidéken. (Nem értek rá? Ez
is jó tünemény.)

Nehogy pedig a «drágám» megunja magát az együttélésben, a maga számára
is talált olyan munkát, a mit egész passióval végez. Valami nagy,
kutyabőrbe kötött foliánsból fordít: diákból magyarra. Aztán úgy megy ám
ez a fordítás, hogy előtte fekszik a könyv, a térdén meg a feleség ül; a
hol comma van, az egy csók, a hol semicolon jön: az a kettő; a pausánál
egy ölelés.

(No ez nem rossz methodusa az interpunctiók megértetésének.)

Aztán milyen szép dolgok vannak abban a könyvben, a mit a «szerelmem»
diákból magyarra fordít. Azt Ilonka azon melegében olvassa, a hogy a
toll hegyéből kisül. De azoknál szebb dolgokat embernek kigondolni sem
lehet. Bellarminiusnak hivják a szerzőjét.

(No megütheti a kaszakő ezt a mulatságot! mondá ennek az olvastára
Tiszáné nagyasszony. Ő már hallotta hirét ennek a Bellarminiusnak. Ennek
az olvastatásával téritették el a jó Brandenburgi Katalint is a
kálvinista hitről, úgy, hogy már akkor, mikor az ő anyjának ajándékozta
azt az imádságos könyvet, pedig akkor még Bethlen Gáborné volt, már ezt
a gúnydalt énekelték róla:

  «Gyakran térdet képeknek hajték,
  Titkos boltban melyeket tarték,
  Isten helyett – holt szenteket,
  Feszültet imádék,
  Olvasókra
  Sok szapora
  Ávékat mondék.»

Most már nem bánta volna a nagyasszony, ha inkább azon panaszkodott
volna egy kicsit a fiatal menyecske, hogy a férje naphosszant vadászni
jár, mintsem hogy azzal dicsekedik, hogy a «drágalátos egyetlene»
Bellarminiust fordítja magyarra, s azalatt a feleségét a térdén
ringatja.

A nagyasszony erősen hitbuzgó volt.

Mai napság fel nem tudja ezt már fogni senki, hogyan gyülölhette egyik
magyar ember a másikat, testvér a testvérét azért, mert az egyik így, a
másik amugy dicsérte az Istent! Pedig hát száz esztendőn át ez volt a
kor uralkodó gondolatja. Császárok, királyok, főpapok, lelkészek,
iskolamesterek, urak és parasztok, magyarok és tótok, férfiak és
asszonyok mind abban vetekedtek, hogy ki hogyan ragadhasson el egy
lelket a másiknak az aklából a magáé számára? a hittérítők odatelepedtek
a révek átjáróihoz s a kompon átkelőket igyekeztek megtéríteni; a
vásárokban prédikáltak egymás ellen, szindarabokat adtak elő, a mikben a
papokat agyoncsufolták, s hogy már a megszólalásnál felismerjék egymást,
az egyik felekezet az «ly»-psilont «l»-nek, a másik «j»-nek ejté ki, s a
mely napon egy kálvinista prédikátort a pápisták áttérítettek a maguk
hitére, ugyanaz nap tromfra tromfot a kálvinisták is fogtak maguknak egy
franciscánus barátot, a kiben diadalmaskodjanak; a mely családban pedig
egy convertita támadt, az nagyobb gyászt hozott arra a halálesetnél. Úgy
beszéltek arról, mint az öngyilkosról. II. Ferencz (Rákóczy) fejedelem
kezdé azon a hadjáratát, hogy ennek a kölcsönös torzsalkodásnak egy
minden vallásfelekezetet egyesítő oltárral vessen véget, a min a
hazaszeretet lángjánál áldoztak: ezt példázta amaz emlékpénz is. De
bizony a kor fogalmai még nagyon erős gyökerekkel voltak belenőve a
szivekbe; – Tiszáné nagyasszonynak tehát alig tudott volna Ilonka valami
szomorúbb tudósítást küldeni, mint hogy ő vele Ocskay azt a veszedelmes
Bellarminiust olvastatja. Tudta ő azt Ocskayról, hogy az valamikor maga
is barát volt.

A mai kor gyermekei előtt mind ennek a nagy keserüségnek nincsen már
értelme. Hogy valamikor háborut lehetett viselni azért, hogy az
Úrvacsorája egyes vagy kettős szin alatt szolgáltassék-e ki? Most már
csak azért háborodunk fel, ha a magunk vacsoráját redukálja valaki.

A szerelmes ifju pár úgy élt ocskói magányában, akár egy szigetben a
Csendes-tenger közepén. Hogy a világ nagy zaja meg ne háborítsa idylli
nyugalmát, arra nézve Ocskay László egy igen jó stratagemát gondolt vala
ki. Tartott egy kis ébénumfa ládikót, s a mint valahonnan levele
érkezett, azt menten becsukta felbontatlanul abba a ládikóba s a kulcsát
felakasztotta a fogasra. Miatta talpra állhatott, fejére állhatott az
egész világ tetszése szerint.

Pedig azokban a levelekben aligha fontos parancsolatok nem foglaltattak
Bercsényitől, a fővezértől, Károlyi Sándortól, az alvezértől; el kellene
már foglalni Kékkőt, Csábrág várát régen ostromolják. De Ocskay sokkal
nevezetesebb hadműveletnek tartá e helyett azt, hogy egy odvas fát
megostromoljon egy mókusfészekért. Ilonka nagyon szeretett volna egy
mókust. Az volt a valódi parancsolat. Fogott is Ocskay egyet; az meg is
harapta a kezét, megczáfolva ez által azt a hitet, hogy az ő testét nem
fogja semmi fegyver. Volt bezzeg nagy sirás az asszonyka részéről, mikor
a mókusharapás sebét kendőjével letörülgeté, s azt a miatta hulló vért
meglátta. – Boldog Isten! Ilyen sirást követni el egy mókusharapás, meg
három csepp vér kihullása miatt! – Hátha egyszer?

Bizonyosan az a rendelet is benne volt valamelyik, fogságba dugott,
levélben, hogy serénykedjék Ocskay László uram Léva várát hevenyében új
sánczokkal és pallizadákkal ellátni, mert jön Bécs felől Schlick
tábornok, a ki nem érti a tréfát. Hanem ennél sokkal elébbvaló dolognak
tartá ő az elfogott mókus számára egy olyan körülforgó kalitkát
készíteni, a miben a tréfás állatka az asszony mulattatására
szaladgálhasson.

Épen azon kapta Csajághy Márton a szerelmes párt, mikor a mókust
etették; a kalitka az asszony ölében volt, Ilonka meg a férje ölében,
Ocskay a fogaival törögette a mogyorót, a mókus furcsálkodott, a
menyecske pedig nevetett rajta. Csajághy minden bejelentés nélkül
toppant be a pitvarba. A menyecske aztán nagy szégyenkedve futott be a
szobájába, otthagyva a mókust kaliczkástól a férje kezében.

A vas ember arcza semmivel sem volt mosolygásra hajlandóbb, mint máskor.

– Adjon Isten jó napot.

– Fogadj Isten.

Csajághy szemrehányásteljes arczczal állt, karjait egymásba fonva Ocskay
előtt.

– Mit csinálsz te itt?

– A mit megfogadtam. Boldogítom a feleségemet.

– Hat hét óta teszed ezt már.

– S tenni fogom, a míg a hosszú életben tart.

– De az alatt, a míg te itt a feleségeddel csókolózol, velünk meg
csókolóznak a wallon dragonyosok kardjai.

– Csókoljátok őket vissza.

– Nem kaptad a táborból a leveleket?

– Kaptam. De egyet sem bontottam fel.

– Hát micsoda?

– Tudtam jól, hogy mit irnak benne. Azt, hogy rögtön üljek lóra, hagyjam
itt a feleségemet, s menjek ide meg amoda tábort járni. Ugy sem fogadtam
volna meg.

– Nem fogadtad volna meg?

– Oly kevéssé, mint a hogy nem jön vissza semmi imádkozásra egy ember a
másvilágról, a ki már ott az üdvösségnek részese lehet, hogy a ti
bajaitokban részt vegyen.

– Ember! Mi történt te veled? Kilopták belőled a lelket?

– Úgy van. Kilopták. Nem tartom magamnál. Bűvkör van körülem kerítve, a
melyen belül olyan boldog vagyok, hogy nem törődöm az egész világgal.

– Nem úgy egyeztünk, bajtárs. Két föltételt hallottál tőlem. Az egyik az
volt, hogy tedd ezt a nőt olyan boldoggá, a hogy azt megérdemli, a másik
az, hogy vezesd azt a zászlót, a mit kezedbe ragadtál, végső diadalra.

– Hát Isten vagyok-e én, hogy két ellenkező dolgot tudjak teljesíteni? A
nő boldogságát nem adhatja más meg, mint magam; a zászló diadalához
vagytok elegen.

– De olyan, mint te, nincs senki közöttünk. A mióta te elvonultál
közülünk boldog magányoságodba, nemcsak a megkezdett diadalút akadt
fenn, hanem visszafelé megy minden. A hősök, a kik vészbe-viharba mentek
akkor, mikor azt látták, hogy te előlmégy, most egy vak lármára
szétszaladnak, s árulást ordítanak, ha jön az ellenség, s a hátaikat
mutogatják neki. Egész táborodat úgy szétzavarta az első
összemérkőzésnél Vak Bottyán, hogy mind a világba szaladt a kuruczság.

– Szedje őket össze, a ki akarja.

– Harmadnapja Léva várát visszafoglalta az ellenség, épen azzal a
csellel, a mivel te megvetted. Foglyul esett a bátyád, Tormássy László
is.

– Mért nem tartotta nyitva a két szemét? Neki nem volt fiatal felesége,
a ki befogja.

– De, czimbora! A szép feleség miatt odavesz minden babérod!

– Hát bánom én azt! Egy petrencze babéron nem nyugszom olyan édesen,
mint az én asszonyom keblén.

– Hát a kötelesség? Te a fejedelem ezredes-kapitánya vagy. A
kötelességmulasztás gyalázat.

– Ha nem tetszem a fejedelemnek, csapjon el a hivatalomból. Tegyen
helyembe mást. Mit törődöm én a gyalázattal? Arczul ütnek, leköpnek? A
feleség letörli, megcsókolja a helyét – s nem fáj többet. Hagyjatok
engem magamra.

– Nem! Bajtárs. – Ilyen nagyon még a hitvest sem szabad szeretni. A ki
az lehet, a mi te voltál, a ki az lehet, a minek neked lenni kell, az
nem mondhatja azt: én nem vagyok! ne keressetek!

– S én azt mondom nektek, hogy nem vagyok! ne keressetek! Ti engemet
megkötöztetek erősen. Rajtam hajtottatok, mikor dicsőségem mámorában azt
hittem, hogy köröskörül ragyogok. Levetkőztettetek minden sugaraimból.
Elém tartottátok a tükröt, hogy lássam milyen silány, nyomorult lélek
lakik bennem. Elmondtátok előttem a curriculum vitæt, a mit
összeállítottatok egy éretlen suhancz hóbortjaiból; s rám olvastátok
belőle, hogy ez vagyok: áruló, szökevény, hitszegő, minden ügyre nézve,
a mihez odaszegődöm. Kiszakítottátok belőlem a lelket. – Nem a
feleségemnél van az kalitkába zárva, hanem tinálatok. Van két ember a
földön, a ki gyanakodik rám, hogy áruló lehetek valaha. Most már vagyunk
hárman; mert én is gyanakodom! Undorodom a kardom markolatjától, mint a
veszett ember a tükörtől, mert azt gondolom, mikor hozzányulok, hogy én
azt a kardot még egyszer hazám ellen is fordíthatom. Hiszen képes vagyok
rá. Hiszen ötször cseréltem már zászlót, mért ne fordíthatnék magamon
még hatodszor is? Hiszen «elég egy indulat, egy szenvedély, egy harag,
egy sértés, egy tüzes pillantás, hogy önmagam ellenkezőjévé gyurjon át!»
Ezzel a szavakkal holt embert csináltál belőlem. Hagyj szépen eltemetve.
Csendes ember leszek; soha senkit, soha semmit el nem árulok többet
ebben az életben. Ne hívjatok vissza! Rossz katona leszek. Nem szeretem
a kardomat többé. S ha rá tudna birni valami, hogy elszakadjak attól a
földi mennyországtól, a mit magamnak teremtettem, képes volnék inkább
visszamenni a nagyszombati kolostoromba, hogy elkövetett bűneimért
vezekeljek, mint oda a táborba, új bűnöket elkövetni!

Ez az egész patheticus kitörés minden hatás nélkül hagyta a vas embert.

– Bajtárs! Ahhoz én régen hozzá vagyok szokva, hogy te az indulataidban
excentricus vagy. Hanem engem a heveskedés nem győz meg. Én küldve
vagyok hozzád; még pedig egyenesen a fejedelem által. Ime ő felségének a
levele.

Ocskay átvette a levelet s dölyfösen mondá:

– Ezt épen úgy nem fogom felbontani, mint a hogy a többieket nem
bontottam fel.

– Sajnálni fogom. Mert ha ezt a levelet el nem olvasod, akkor én,
parancs szerint, erőhatalommal foglak innen elvitetni. Egy szakasz
huszárt hozék magammal.

– Akkor meg épen nem fogom ezt elolvasni! kiálta indulatosan Ocskay s
kétfelé repesztve a fejedelem levelét, odadobta azt a lábai elé.

A vas embernek az arcza még erre sem változott át. Hidegvérrel mondá:

– Jól van. Hát a fejedelemnek a levelét eldobtad olvasatlanul. De itt
van nálam még egy másik levél, egy még nagyobb úrtól. – Ezt bizonynyal
el fogod olvasni. Anyád irja.

Ocskay összerezzent. Ez valóban a legnagyobb úr a földiek között. Az
anya, a kinek a fiát megölte, s a ki őt fia helyett fiává fogadta.

Ennek a levelét fel kellett bontania.

Nem volt az calligraphicus irás, nem is volt valami czikornyás stylus;
de egészen szívhez szóló.

«Kedves édes szeretett fiamuram!

«Örömmel értesülök kedves leányom sűrű leveleiből a felől, hogy
kegyelmed az én szegény leánykámnak olyan hűségesen szerető férje lőn.
Áldja meg kegyelmedet ezért, meg is fogja áldani a magasságban lakozó
Isten! Bárcsak ez a boldog örömük háborítást ne szenvedne soha. De hát
Isten akaratja ez idő szerint, hogy ne csak magunké legyünk, hanem
másoké is, a kik bizalommal vetik reánk szemeiket. A míg kegyelmed öröme
napjait éli, minket viszontagságos időkkel vert meg a hadak Ura. Lévát
elfoglalta az ellenség, házamban idegen katonák tanyáznak, a kik minden
nap gyalázzák nemzetemet. Bátyámat Tormássy Lászlót fogságra ejtették a
várban s azzal fenyegetnek, hogy ha kegyelmedet rá nem veszem, hogy a
pártjukra áttérjen: a szegény bátyám fejét bizony spiritusba téve küldik
meg én nekem.

Én pedig ellenben azt irom kegyelmednek, hogy ha mindjárt az én saját
fejemet fenyegetnék is a pallossal, kegyelmed a haza ügyétől soha el ne
térjen. Itt minden ember, kicsinye-nagyja, csak azt beszéli, hogy volna
csak itten Ocskay László, majd nagyot fordulna egyszerre a hadak
koczkája; kegyelmedet nézi, kegyelmedet várja minden népség és a
katonaság; úgy éneklik szerteszét a mezőn: «Hol vagytok hazámnak
csillagi? – Ocskay!» s egyik napról a másikra mind hiába várják! – Én
ugyan jól értem s érezni is tudom, hogy vajmi nehéz elhagyni az embernek
az ő boldogságát. De én abban éltem mindekkorig, hogy van még a
boldogságnál valami nagyobb is e földön. A becsület. Mikor választani
kell, az ember otthagyja a boldogságot, s a becsülethez fordul. Ha
elbukik az ügyünk, kegyelmedet fogja vádolni mindenki. És én nem akarom
azt megérni, hogy az én leányom neve egy olyan névhez legyen hozzákötve,
a mihez csak egy makula is hozzáférhet. – Szedje össze magát kegyelmed
és tegyen nemkülömben, mint a hogy tettenek őseink, és tesznek mai
napság annyi ezeren, a kik elhagynak szerető feleséget, ápolgató édes
anyát s sietnek vérüket felajánlani a legdrágább édes anyának. A gyönge
asszonyok parancsolni tudnak a könyeiknek, hogy ne folyjanak ő utánuk.
Ezt tegye kegyelmed és mi is ezt tesszük. Én nekem pedig irásbeli
választ erre a levelemre ne irjon kegyelmed másunnan, mint Léva várából.
– Maradok igaz, szerető édes anyja: Zsuzsánna.»

Ocskay László fogta az övébe dugott ónrudat s azt irta e levél alá:

«Engedelmeskedem. – Fia: László.»

Azt a levelet otthagyta az asztalon.

Azzal inte Csajághynak.

– Mehetünk.

– Nem szólsz a feleségeddel?

– Majd elmondja neki ez a levél.

S indulni akart.

Csakhogy a feleség már akkor eléje jött. Ott hallgatózott, leskelődött
az ajtón. Lehetett-e azt rossz néven venni neki?

Nem sírt. Dehogy sírt. Ragyogott az arcza az örömtől.

– Eredj! eredj! ő biztatta legjobban a férjét. Én rég küldtelek volna,
ha mertem volna tenni. Elég volt a boldogságból ennyi. Ha visszatérsz,
folytatjuk ezt a boldogságot.

Egy könyet nem ejtett. Ő maga sietett férjének előkeresni a fegyvereit.
Ő maga segíté neki fölvenni a finom aczélpánczél-inget, a mit akkor a
dolmány alatt viseltek, s a míg azt feladta rá, megtalálta a keblén azt
az amulettet, a mit Ocskay mindig magával hordott, a Boldogságos Szűz
képe volt az. Ilonka megcsókolta azt a kis szent képet. Csajághy Márton
fejet csóvált erre. De hát lehet-e rossz néven venni egy kálvinista
asszonytól, ha megcsókolja azt a talismánt, a melyre rá van bízva, hogy
egyetlenegy férjét, szerelmesét megóvja kard élétől, golyó sebzésétől?
Bizony megtette azt.

– Hogy maradsz itt magadra, egyedül? suttogá a férj.

– Nincsenek-e velem a könyveid?

Igaz. A kinek a könyvek már jó barátjai, az nincsen egyedül.

Ocskay még abban az órában távozott hazulról.

Bizonyosan meg is siratták akkor, a mikor már nem láthatott vissza.

Olyan rövid volt ez a hat hét!

Rövid a csókolódásra; de a hosszú verekedésre.

Ocskay seregének a szétveretése Schlick és Bottyán által nagy zavart
idézett elő a kurucz táborban. Bercsényinek Eger alól, Károlyinak
Kecskemétről kellett felsietni, hogy az előrehaladó labanczoknak gátat
vessenek valahogy.

A fejedelem haragudott is erősen Ocskayra, a mit a levélben is megirt.

Alig egy hét mulva Ocskay Lászlótól levelet kapott Tiszáné nagyasszony:

«Datum Levæ.»

«Itt vagyok. A várat visszavettem. Tormássy László uram feje leitta
magáról a spiritust. Ajánlom kegyelmednek anyai gratiájába szegény
magára hagyott feleségemet. – Engedelmes fia: László.»




PÁRBAJ A HARCZMEZŐN KÉT HŐS KÖZÖTT, A KIKNEK A TESTÉT NEM FOGJA SEM
KARD, SEM GOLYÓBIS.

A milyen jókedvű, vidám czimbora volt Ocskay ennekelőtte, olyan magába
zárt, rideg kedélyű lett egyszerre, a mint újra elfoglalta helyét a
táborban. A nevetségig szigorú fegyelmet tartott, még a muzsikálást is
megtiltotta. Sokat tréfáltak e miatt a háta mögött, szemébe nem mertek,
s ő kiolvasta azt mindenkinek a szeméből, hogy az ő rovására megy a
szólás-szapulás. Az új házast különben is mindenféle csufondároskodás
szokta illetni (az irigység dolgozik bennük), hát még az olyat, a ki a
felesége szép szemeiért szét hagyta verni a rábizott dandárt!

Ezt a hibát ugyan nagy hirtelen helyrehozta Ocskay, Léva várát
visszafoglalta egy merész éjjeli rohammal, s akkor aztán összeszedte a
serege maradványait, kiegészítette azt új önkénytesekkel, úgy, hogy mire
Zólyomnál táborba kellett szállni, már akkor ismét teljesen rendbehozott
lovas-csapatjával csatlakozott a fővezér seregéhez.

Itt is azonban az egész napot a magányos sátorában tölté s nem vett
részt a közös tiszti lakomákban. Békében is hagyták, tudva azt, hogy a
nőstényétől megfosztott oroszlánt nem jó háborgatni.

Az mégis fülébe jött neki minden elzárkózottsága mellett is, hogy
Csajághynak összezördülése volt, épen ő miatta, magával a fővezérrel.
Bercsényi, a maga szokott csipkelődő, csufondáros modorában azzal
fogadta Csajághyt, hogy «No hát megérkezett az az Andapál-katonája is?»
S még nem elég, hogy Andapál-katonájának nevezte Ocskayt, a mi annyi,
mint a német szimándli, asszonyhős, hanem még hozzátette azt a rossz
tréfát is: «Vajjon ellátta-e elég mogyoróval a felesége mókusát?» A mire
aztán Csajághy keményen visszafelelt: «A vezéremet ne sértse meg
kegyelmed, mert az olyan jó katona mint más; az asszonyát pedig épen ne
vegye a nyelvére, mert ha azt teszi, bizony mondom, akármilyen nagy
ember kegyelmed, de keresztül esünk egymáson!»

Megmondta a vitéz kapitány, hogy védelmezni fogja a vezérét nemcsak éles
kardok, hanem éles nyelvek ellen is. S Bercsényi nyelve éles volt. A
mennyi kárt tett a kardjával az ellenségben, annyi kárt tett a nyelvével
otthon a maga híveiben.

Csak a készülőre trombitáló tárogatók tudták Ocskayt sátorából
előidézni.

Zólyom alatt állt a tábor, szemközt a labanczokéval. A kurucz tábor épen
azon a történelmi nevezetességű téren, a hol Nagy Lajos király
országgyűlést tartott s Hedvig leányát Jagellonak eljegyezte, s a hol a
néphagyomány szerint egyszer egy buzakalász szárára vékony
aranyfonalakat találtak tekergőzve. Maga Zólyom városa négy öl magas
széles kőfallal van bekerítve, a miken erős kapúkon át van bejárás, s a
várossal egybekötve látszik a Hunyady Mátyás király építette hatalmas
vár, pompás palotájával, mely többször volt királyok lakása, korona
őrhelye.

Először állt két nagy táborban egymással szemközt a kurucz és labancz.
Eddig mind a kettőnél csak abból telt ki a háboru, hogy nagy tömegekben
kis csapatokat megrohant, gondatlanul dőzsölő ellenséget véletlen
támadásban szétriasztott, rosszul védelmezett várakat megostromolt,
meghódoltatott, ellenséges városokat elpusztított; de most már előttük
állt a kemény feladat: egész felállított hadirendben két egyenlő erejű
hadseregnek egymással megütközni s nyilt csatában, kibontott lobogókkal
vezéri tudomány szerint megnyerni a diadalt.

Nagyobb részben lovasság volt mind a két tábor. Kurucz és labancz
egyaránt magyar és tót. A kurucz táborban még több volt az orosz. Rendes
katonája mind a kettőnek kevés. A labanczoknál két ezred muskétás, a ki
tudott egyenes arczvonalban harczolni, nehány harám rácz lövész, meg a
dán dragonyosok. A kuruczok közt voltak a lengyel dragonyosok, nehány
ezer gyalog hajduság, a ki már a török háborúban megszokta az ágyutüzet;
a többi mind felkelő lovasság, a saját lován, öltözetében és
fegyvereivel. Ágyuik is voltak, morva tüzérekkel, de azokban nem igen
lehetett bizni, t. i. az ágyukban.

Igen szép idő volt, ütközetrevalóbbat kivánni sem lehetett; korán reggel
még csipős hideg, de délfelé erősen bemelegedett; a lovakat bántotta a
bögöly, a katonákat meg a szomjuság. Az ütközet még sem tudott
megkezdődni. Bercsényi folyvást tartotta a haditanácsot a franczia
tisztekkel, s a mint egy intézkedést megtett, rögtön utána küldötte a
másikat, a mivel az ellenkezőt rendelte el. Nagyon jól akarta csinálni a
dolgot. Két alvezére: Károlyi disputált, Ocskay duzzogott.

A labancz tábort pedig három magyar tábornok vezette: Forgách, Bottyán
és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudományokban jártas vezér; a
második, kit a népajk Vak Bottyánnak nevezett, mert csak fél szeme volt,
a török háboru alatt vitéz tetteivel szerezte hírnevét és vezéri
rangját; Schlick, az osztrák tábornok, a német csapatjaival valahol
Beszterczén parádézott, épen Leopold napja lévén.

A három labancz tábornok is épen abban a helyzetben volt, a miben a
kurucz vezérek. Nem tudtak egyetértésre jutni.

E közben már a délutáni három óra is eljött; a két sereg kölcsönösen
megunta egymással farkasszemet nézni, míg ellenben kölcsönösen nem
mutatott kedvet egymást megrohanni. Tudták innen is, túl is, hogy
magyarok: csak egy kérdéssel lehetett őket összekapaszkodtatni, hogy «ki
a vitézebb?»

Vak Bottyánnak ekkor eszébe ötlött az a török háborúkban divott szokás,
hogy egy-egy hatalmas dalia kiugrott a hadsorból s odavágtatva a két
sereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki személyes viadalra az
ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen párbaj vége aztán lelket
öntött a győztes dalia seregébe s gyakran eldönté az ütközet sorsát.

Vak Bottyán, mikor látta, hogy nem tud megegyezni a két vezértársával,
felcsapta a sisakját a fejére, s sarkantyúba kapva a paripáját,
kiugratott a hadsorból a harczmező közepére, s ott elkiáltá harsány
hangon, hogy meghallhatta mindkét tábor:

– No kuruczhad, ha van lelked, szólítsd elő a csizmaszárból! Én vagyok
itt, a Vak Bottyán! ha van valakinek mersze közületek megmérkőzni velem
egy kis vitézi bajvívásban, szivesen látom – Pilátushoz vacsorára!

A mint elhangzott a hetyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a
morgás. A labancz hetvenkedett, a kurucz ungorkodott: Vak Bottyánról az
volt a hit, hogy annak a testét nem fogja se kard, se golyó, az ördög
menjen azzal viaskodni!

De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, a midőn kivágtat
a kuruczok sorából egy fiatal dalia s oda tart a kihívó elé.

Vak Bottyán megismerte a félszemével is a közeledő alakot. Sokszor
leirták azt előtte: a nyalka kurucz Ocskayt, elől befonott szőke
hajával, piros skarlát dolmányával, fehérmedve kaczagányával. Mindent
tudott felőle, a mi a háború alatt vele történt. Szörnyen le is nézte!

– Elmenj, te nyáladék kölyök innen mindjárt! kiálta eléje a vén
harczedzette hős. Mert ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak! Nincs
köztetek külömb ember, a kit velem szembeállítsatok?

De Ocskay sem maradt neki adós.

– Ha a félszemem behunyom is, vagyok olyan legény, mint kend!

– Vagy bizony legény a feleséged viganója mögött! Eredj haza, fiam!
Anyádasszony tejes kását főzött, ki eszi meg, ha itt maradsz?

– Majd a kinek a kanál a kezében marad! vágott vissza Ocskay.

– Kanál? De hegyes a legény! No hát kezdjük a levesen! Váltsunk elébb
egy pár golyót.

Azzal kihúzta Vak Bottyán a nyeregkápából az egyik pisztolyt s rásütötte
Ocskayra. Ez is visszalőtt rögtön, de egyik sem talált.

Arra mind a ketten a másik pisztolyt vették elő; Ocskay közelebb
léptetett ellenfeléhez. Vak Bottyán pedig egy helyen toporzékoltatta a
lovát, úgy nehéz volt őt czélbavenni.

Egyszer aztán, a mikor Ocskay húsz lépésnyire közeljutott hozzá, a vén
dalia biztos kézzel kisüté ellene fegyverét, s abban a perczben Ocskay
egyszerre olyan ütést érzett a mellén, hogy kék-zöld lett előtte az
egész világ. Az aczél sodronyingtől ugyan nem furódhatott a golyó a
testébe, de az ütés mégis oly erőszakos volt, hogy rögtön elborította a
száját a vér, s ő maga előre, a lova nyakára borult: az okos állat
egyszerre megállt csendesen.

– Hahaha! kaczagott Vak Bottyán. Köpd ki, ha keserű!

S azzal elkezdte a lovát finczoltatni, a diadalmasan felemelt
pisztolylyal mutatva a saját táborának, hogy ellenét legyőzte.

Ocskayt azonban még nem hagyta el az öntudat. Tudta ő azt jól, hogy Vak
Bottyán is pánczélinget visel dolmánya alatt, még pedig karikákból
fűzöttet, a miről lesiklik a golyó. Hanem eszébe jutott, hogy a
pánczélingnek van egy nyilása hátul, hogy fel lehessen venni. A mint Vak
Bottyán nagy diadalában a lovát toporzékoltatta előtte s e közben azt az
Achilles-sarkát fordította feléje, Ocskay hirtelen összeszedte magát,
felemelte végső erejével a pisztolyt, odaczélzott és lőtt. A pisztoly
három golyóra volt töltve; az egyik megtalálta a hasadékot a
pánczélingen s a vitéz tábornok derekába hatolva, a háta gerinczében
állt meg.

E lövésre Vak Bottyán nagyot ordítva görnyedt hanyatt a nyeregben, s
csak a kengyel tartá, hogy le nem bukott a lováról.

Többet aztán Ocskay sem látott: a világ elsötétült előtte, nem tudta
többé, mi történik vele?

Mikor magához tért, a sátorában találta magát. Be volt erősen pólálva
mindenféle pokróczokba. Azon törekedtek, hogy izzadásba hozzák. Még a
feje is be volt kötve.

A sátorban orvos is volt már. A tudós doctor Wolffius. Az különösen
lelkére vette s fogadkozott, hogy a megsérült lovagot, ha hat hétbe
kerül is, lábra állítandja a tudományával.

Akkor is ott volt a doctor, a mikor a sérült lovag a szemeit felveté.
Csak a nyelvét akarta látni; minden beszélést és legkisebb mozdulást is
megtiltott neki. Megfogta a tenyerét s rátette a temperamentum-mérőt. A
vizahólyaglemez egyszerre mind a két végével összeugrott. «Ez
veszedelmes indicium!» Írt neki rögtön reczeptet; volt abban annyi
mindenféle életrehozó szer, hogy egy temetőnek fel kellett volna támadni
tőle. Hanem egy fatum történt a reczepttel. A famulus, a kire bízva volt
a tábori patika, a minapi gácsi mulatozás után, a gyógyszeres ládikó
helyett a várbeli szakácsnak a fűszerszámos ládáját hozta el magával,
mivelhogy olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ez még hagyján, de csak a
chirurgiai eszközök tokját fel ne cserélte volna a háziúr borotválkozó
eszközeinek etuisjével! Már most addig, a mig a gyorsfutár vissza nem
cseréli az eltévesztett szerszámokat, sem a csodahatású gyógyszert nem
lehet elkészíteni, sem az olyannyira szükséges érvágásokat nem lehet
foganatosítani a betegnél. Az is nagy baj, hogy a mindenféle írok és
kenőcsök felkenésére szükséges vászonpólya, pelenka s más efféle szintén
mind ott maradt, ki tudja hol?

Tehát addig is, a míg mind ez reggelig megérkeznék, csak igyék
szorgalmasan a patiens veres czéklalevet, a mi a mellvérzést elállítja,
mivelhogy maga is veres, és izzadjék minél többet, kezeit, lábait a
pokróczból ki ne dugja.

Alig várta Ocskay, hogy megszabaduljon az Aesculáptól, s egyedűl
maradhasson Csajághyval.

– Meg volt-e az ütközet? Ez volt az első kérdése.

– Meg bizony, felelt Csajághy. Még pedig teljes és tökéletes diadallal.
Megvertük a labanczot hiresen; elvettük ágyuikat, beszalasztottuk a
városba: még ott sem maradt tőlünk veretlen, megostromoltuk a falakat s
elfoglaltuk a várost; a labancz mind befutott a várba, ott reteszelte el
magát.

– Hogy énnekem nem lehetett ebben részem! sóhajtá fogcsikorgatva a
patiens.

– Sőt inkább neked volt ebben a legnagyobb részed, hidd el. Mert az
által, hogy te a hatalmas kérkedő Bottyánnal szembeszálltál, hogy a
sérthetetlennek hitt embert megsebesítetted, egyszerre úgy fellelkesítéd
a mi táborunkat, míg viszont a labanczokét oly rémületbe hoztad, hogy
könnyű lett a győzelem. Az öreget lepedőbe vitték el a csatatérről s
vele aztán fejét veszté az egész labancz tábor. Senki se parancsolt
többet. Te nyerted meg ezt a diadalt. Énekli is felőled az egész
kuruczság, hogy «Dávid verte meg a tíz ezerét».

– Mégis szerettem volna megmutatni Bercsényi uramnak, hogyan szoktak
verekedni Andapál katonái.

– Megbánta ő azt már. Általam is üdvözletét küld hozzád, s kéret, hogy
csak a meggyógyulásodra ügyelj s az orvosának a rendeleteit megtartsd.

– Mi fog történni most tovább?

– Az attól függ, hogy a labanczok mire határozzák el magukat? Ha az
egész seregükkel bennmaradnak Zólyom várban, akkor nagyhamar
kiéheztetjük őket, de hevenyében ostromra nem mehetünk, mert jól védve
vannak. Ha azonban a nagyobb rész ki akar törni a várból, akkor azt
üldözőbe veszszük, s a bennmaradtakat ostrommal nyomjuk meg. Épen most
értesült a fővezér átszökő labanczok által, hogy odabenn az a szándék,
miszerint a sebesült Vak Bottyánt ott hagyják egy dandárral a várban,
Forgách és Eszterházy uraimék pedig a másik kettővel eleblábolnak
valamerre, ha igen sötét lesz. A fővezér a mi ezredünkre bízta, hogy a
Szentkereszt felé vezető szorost tartsuk szemmel, s ha arrafelé akar
menekülni a labancz, hányjunk neki ellent, míg a többi seregek
körülfogják s megszorítják. Te csak pihenj addig és izzadj az orvos
rendelete szerint.

A mint Csajághy elhagyta Ocskay sátorát, késő éjszaka volt már. Ocskay,
a mint a földön feküvék (mert biz a tábor nem hordott magával ágyat
senki fia számára), hallotta jól az elvonuló lovasságának a dübörgését
sokáig a csendességben; azután megint egy huzamosabb dübörgést, a miről
kitalálta, hogy az a menekülő labanczok dobaja, kik a várból kifelé
szöknek. Magában számítgatta, hogy mi fog történni? Kudarcz lesz belőle.
Nem az ő ezrede fogja megszorítani a labanczokat, hanem azok nyomják el
az ő kuruczait.

Nem volt többé nyugta. Lehányta magáról a pokróczokat, kifutott a
sátorból, ott folyt előtte a Vág vize; beledobta magát, lebukott a
csipős hideg hullámba egy párszor, aztán visszasietett, a csatlósával
felöltöztette magát, feladatta a pánczélinget, előhozatta a lovát,
nyeregbe kapott s utána vágtatott az előrehaladt ezredének. Épen csak
minutára érkezett meg, hogy kiszabadítsa a katonáit a kelepczéből, a
mibe jutottak. Mivelhogy a kurucz tábor többi része szép csendesen aludt
az Úrban, ezt az egy ezredet, meg a szorost őrző nehány száz főnyi
hajduságot a meneklő labanczok mind káposztává aprították volna; így
azonban, a mint Ocskay megjelent közöttük s felismerték az alakját, a
kurucz új lelket kapott, a labancz meg azt hitte, hogy a halottak
támadnak fel ellene, s futott, a merre tágasabbnak látta a világot,
egyre üldöztetve, vágatva Ocskay ezredétől, a kinek volt annyi esze,
hogy nagyon mélyen közéjük ne menjen. A labancz-dandár egészen eszét
veszté, s erre-amarra elkóborolt, tizedrésze sem talált oda Schlickhez.

Reggelre tért vissza Ocskay a táborba az ezredével a nagy éjjeli
tusából, egy csapat fogolylyal.

A bámuló doktor Wolffiust ott találta épen az üres sátor előtt.

– No hát doctor, én megtartottam híven a kúrát. Izzadást rendelt, meg
érvágást. Az izzadás meg volt nálam, az érvágást meg én tettem meg
máson. Probavi et successit. Ezt is beirhatja a receptkönyvébe, hogy
«kovácsnak orvosság, szabónak halál». Aztán most már pólya és pelenka is
van elég, a mire a kenőcsöket fel lehet mázolni a daganatomra.

S azzal odaadta neki a labanczoktól elfoglalt zászlót, a mi épen fehér
volt. Jó lesz sebkötőnek!

Bercsényi azt irta erről a fejedelemnek:

«Ocskay is hozott vagy negyven német fogolyt: ő tudja, hol vette?
Standár semmi».

Biz azt fölszabták kenőcspólyának.




HOGY VANNAK EZ ALATT OTTHON?

Hónapok multak el, hogy Ocskay László nem kapott hazulról semmi
izenetet. Ennek pedig százféle oka lehetett. Az otthonlevők nem is
tudhatták, hogy ő hol, merre kóborol? Meglehet, hogy küldtek neki
levelet, de a küldött utközben labanczok, martalóczok kezébe került.
Hátha baj van? s azt titkolják előtte. Hogy nem felejtették el, a felől
bizonyos. A féltés nem bántotta még.

Maga nem akart onnan a táborból senkit Ocskóra küldeni, hogy hírt hozzon
neki. Ez megint nekiindította volna az irigykedők mendemondáit. Meg
akarta mutatni, hogy neki is spártai szive van. Ha felkötötte a kardot,
nem gondolt az elhagyott örömeire.

S minden napnak megvolt a maga terhe és a maga veszekedése.

Mikor nem verekedünk az ellenséggel, akkor veszekedünk egymás között.

Ha diadal van, abból minden ember követeli az oroszlánrészt magának.
Először a vezérek, azután a főtisztek, meg az altisztek, a lovasság, meg
a gyalogság, mindenki külön magára nyerte meg az ütközetet, utoljára a
trombitás is előáll: ha ő ott nem lett volna! Ha pedig kudarcz van,
annak a hibáját minden ember keni másra, egyik vezér a másikra, azok meg
az alvezérekre, utoljára a közkatona volt a hibás; sőt úgy kerül, hogy a
trombitások vesztették el az ütközetet. (Mint például a romhányit.)

A közkatonák ezalatt czivakodnak a zsákmányon. A kinek valami értékes
kincset juttatott a véletlen, az szökik vele haza.

A pápisták czivakodnak a kálvinistákkal. Valami titkos kéz hintegeti a
konkolyt a táborban, hogy a kálvinisták ne bizzanak Rákóczyban, a ki
maga is katholikus, Bercsényi is az; alvezérei, Ocskay, Andrássy,
Károlyi mind buzgó pápisták.

Egyik csapat kap zsoldot, a másik nem kap, az egyiknek egyenruhát adnak,
a másiknak nem. Ezen mindjárt összevesznek. Később aztán megint azon
ortályoskodnak, hogy a melyik csapat nem kap zsoldot, annak a tarsolya
duzzad az ezüst-tallértól, a melyik pedig zsoldot kap, annak a
táskájában csak réz-libertas kong; aztán az egyenruhás sereg kopott, a
nem-egyenruhás pedig fényes. Annak «adnak», ez meg «vesz». Kész a
veszekedés.

Van a táborban magyar, német, tót, orosz, lengyel, svéd, franczia,
tatár. Ez mind más nyelven dicséri az Istent, de egymást szidni mégis
tudja. Mikor sok van a jóból, akkor azon vesznek össze; a magyar
paprikával szereti az ürühúst, a német káposztával, a lengyel lencsével,
a svéd borsóval, a tatár rizszsel, a franczia meg csicsókával: együtt
nem ehetnek. Ha pedig semmi sincs, csak profunt, akkor valamennyi
haragszik.

Mikor rostokolnak, előveszik a tarsolyból a kártyát és ütik naphosszant,
manicheus módon diskurálva mellette: a tiszt urak sem tesznek egyebet,
csakhogy azok ezüst-, meg arany-libertasban játszanak.

Aztán folyik az árulkodás, nyiltan és titokban. A fejedelem előtt
gyanusítanak mindenkit, a fejedelmet meg gyanusítják mindenki előtt.

Közelről nézve, milyen próza ez! messziről milyen magasztos költészet!
részleteiben milyen kicsinyes, az egészben milyen fönséges kép! Egy
nemzet, mely a szabadság mellett fegyvert ragad!

Valóban, az egész nemzet ott van már a zászlók alatt. Be van hódítva az
egész Tiszavidéke egész le odáig, a hol még a török szultán pasái
parancsolnak, a kik alatt békesség van; feltámadt egész Erdély, a
székelység fegyverbe öltözött, a Dunántúl meg van nyerve. Az idegen csak
azt a darab földet bírja még, a mit fegyvereseivel megszállva tart: ott
is csak a földet, a sziveket nem. Övé a kerített városok sáncza, a
lakosok már nem. A Károlyiak, Andrássyak után következett Forgách,
Eszterházy, a kik még a zólyomi ütközetben a császári sereget vezették.
Maga Vak Bottyán is, a mint sebéből kiépült, feladta Zólyom várát s maga
is meghódolt a fejedelemnek, egész várőrségével együtt.

Egy késő téli reggel, úgy február táján, azzal a hírrel lépett be a
fővezér táborából érkező Csajághy Ocskayhoz, hogy a fejedelem az áttért
Forgáchot és Bottyánt tábornokaivá tette.

– Megérdemlették, felelt rá Ocskay. Vak Bottyánt én lőttem tönkre s
Forgáchnak én vertem szét a labanczait; hanem ez az ő érdemük, nekem
pedig az én hibám. Ha mint megvert labanczvezér jönnék ide, én is
lehetnék még generális.

Csajághy megfogta Ocskay kezét s a szemébe nézett élesen.

– Azt akarod mondani ezzel a tekintettel, ugy-e bár, szólt Ocskay: hogy
ime «egy indulat, egy harag egyszerre más embert gyúr belőlem». Ne hidd
azt. Nincs nagyravágyásom. Ha kivánja a fejedelem, mint közlegény
szolgálok a seregében.

– De ő mást kiván tőled. Egy nagy kiterjedésű missiót akar rád bizni.
Téged hatalmaz fel, hogy insurgáltasd az egész felső vidéket, a hol a
tót nép lakik s alakíts belőlük saját parancsod alatt álló csapatot,
azokkal a saját terved szerint, a fővezértől függetlenűl, viselj
hadjáratot. Tetszik ez az ajánlat neked?

– Elfogadom.

– A csapatok gyülőhelye Ocskó mellett fog lenni: a Dodvág védelme alatt.

– Értem. Ez Bercsényi sarcasmusa megint. Mintha hallanám: «Ereszszük
haza a gyereket szopni». Mintha olvasnám a rólam írt leveleket: «Ocskay
ott dőzsöl Ocskó várában, szokás szerint dorbézol részeg czimborákkal.»
De fogadom neked Istenemre, hogy a míg az én dandárom a Dodvág mellett
fog táborozni, senki az én seregemből ágyba nem megy hálni, se födél alá
melegedni, se asszonyembertől egy ital vizet nem kap; maga a vezér sem,
habár olyan közel tanyáznánk ocskói kastélyomhoz, hogy a feleségem szava
áthallanék hozzánk.

– Ezt még jobban szeretem, mondá rá Csajághy.

– Akkor hát készítsd el a dandárunkat az indulásra.

Másnap útrakeltek. Ocskay fegyelmet tartott, mert ő a saját ezredének
tudott hópénzt fizetni. Telt abból, amit a bányavárosokban készpénzül
talált. Hogy az ezután összetoborzandó csapatokat hogyan fogja fizetni,
arra is majd ád módot az Isten. A ki a mezők liliomait táplálja, pedig
azok is kardot viselnek!

Már olvadni kezdett a hó, a midőn Ocskay megérkezett a dandárával a
Dodvág mellé. Fáradságos volt az útja, mert a víz több helyütt kiáradt s
elhordta a hidakat.

Amint egy dombtetőre felért Ocskay, a honnan épen le lehetett látni
Ocskóra, még a lova is visszatorpant a látványtól, mely szemébe tűzött.
Az egész faluban nem volt egy ép háztető, csak a kormos gerendák,
kútgémek meredeztek fel az égnek, a templom egy rom volt, a torony tető
nélkül, harangok nélkül; a falun kívül levő kastély épnek látszott, de
mellőle ki volt vágva a kert, az erdő, annak a helyén is csak fekete
tuskóhalmaz összeégett maradványa sötétlett a hó közül, s az ablakok
télhideg idején mind tárva, nyitva.

– Mi történt itten?

Ocskay László sarkantyuba kapta a lovát s a lejtőn vágtatva nyargalt
lefelé, kisérete alig birt nyomában maradni. Be a faluba mind. Senki sem
jött eléjük. Nem volt abban a faluban egy élő lélek, a kihez egy kérdést
lehetett volna intézni: mi történt itt? A házak mind le voltak égve, a
melléképületek, a mik egészen fából szoktak lenni, csak egy
koromhalmazzal jelentkeztek a kőomladék mögött. Itt ellenség járt. Olyan
ellenség, a kinek czélja a pusztítás. A templom oldalába egy ágyugolyó
fúrta be magát, félig kinn szorulva a falból. Itt tehát egy nagyobb
ellenséges csapat volt, mely ágyut is hord magával.

A piacz közepén ott hevertek az elhullott lovak maradványai, a mikről az
elvadult kutyákat még a lovasok közeledése sem birta elriasztani.

Hát még a kastély!

Mikor Ocskay bevágtatott az udvarára, alig ismerte fel, merre van előre?
merre hátra? A mellvédek ledöntve; a tornáczot tartó márványoszlopok
kifeszítve; az ajtók sarkaikból kiszakítva, minden ablak, redőny
bezúzva, s a szép százados fák kivágva az udvaron tőből.

Mi történt itt?

Ő maga rohant fel elől a tornáczra; onnan a pitvarba, a czímerterembe, a
belső palotába: pusztulás, rombolás rémképe fogadta mindenütt.
Összezúzott bútorok hevertek szerteszét halomban, porczellán-edény,
velenczei kristály cseréppé törve, kályhák, kandallók összezúzva, a
falak fresco-festményei eléktelenítve, a czímerterem kirakott padlatán
mutatták a patkónyomok, hogy abból istállót csináltak.

Hát az ágyasházban mi van? A szép, remekbe faragott, mennyezetes
nyoszolya fejszével széthasogatva; a nehéz almáriomok erőszakkal
felfeszítve, a vasláda, melyben az asszony ékszerei, a családi ereklyék
álltak, fenekével felfordítva, s az azon ütött tágas rés mutatja, hogy
tartalma hiányzik. Hanem a szoba közepén van egy nagy boros hordó. Itt
vigan tivornyáztak. S a fekete pinczepenész a padlaton hirdeti, hogy
bokáig gázoltak a borban.

De hát kik voltak azok?

Ocskay csak leroskadt, mint a szélhüdött, arra a romladékára a hitvesi
nyoszolyának, s a fejét lecsüggeszté.

Senki sem merte őt vigasztalni.

Egy elejtett gomb, egy öltönydarabnak a foszlánya drága kincs lett volna
előtte, a mely elvesztett hitvesétől ittmaradt hírt mondani. Semmi,
semmi. Úgy eltünt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvittek magukkal a
pusztítók, a mi csak értékkel birt, csupán a könyveket dobálták rakásra.
A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, a miket Ocskay
néhanapján Bellarminius fordításával teleirt. Az utolsó éjszakán is
azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hányva a szegletbe,
penésztől zöld halom.

Ocskay egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s
ökleit rázva az ég felé, ordíta: «Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez
történt? Add vissza nőmet! Add vissza hitves feleségemet! Mert ha
elveszed tőlem azt, a mi az enyim: én esküszöm a poklokra, hogy elveszem
tőled azt, a mi a tied!»

Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa
a dühöngőt; ő igaz puritán férfi volt.

– Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vezérem; ne lázadj fel Isten
ellen.

Ocskay úgy volt, mint a kit a villám szele ütött meg; támolygott,
szédült.

– Mondtam valamit? Nem… Tenni akarok valamit. Nem akartam Istent
káromolni… Az nyomoruság… Még embert se káromoljon senki… A szidás csak
kutyaugatás… Befogom a számat. Nem hallja szavamat senki. De teszek
valamit.

S azzal még egyszer fellökte az öklét a magasba, s arczát az ég felé
fordítá, tele pokolkínnal; s akkor egyszerre, mint egy visio látnokának
nyiltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázragyogással.

– Nézd! Nézz oda! kiálta, megragadva Csajághy kezét. Látod azt? Ott a
válasz. Csajághy is odatekintett, a hová Ocskay reszkető kezével
mutatott, fel a magasba.

Mi volt ott látható?

Az égszinkék szobamennyezeten fekete koromfestékkel felirva e szavak:

«hic fuit ritschan.» (Itt volt Ritschán.)

– Látod?

– Látom.

– Most már tudom, hogy mit teszek.

– Én is.

– Azt tudod, hogy én mit teszek?

– Azt.

– Akkor te jobbra, én balra. Mához egy hétre találkozunk.

– Hol?

– A dévényi révnél. Te a Fehérhegyek túlsó oldalán mégy, én az innensőn
haladok.

– Ott leszek napjára.

Azzal megszoríták egymás kezét.

– Félnappal később indulj, hogy egyszerre érkezzünk, nekem kerülő utam
van.

Ezzel Ocskay elsietett.

Csajághy az elpusztított kastély ablakából nézett utána s látta, a mint
a nyergébe ugrik, odahivatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros
zászlót s megcsókolja azt keservesen, kétszer-háromszor is.

Nincs már más, a kit csókoljon.

«Hű maradsz hát mind a kettőhöz!» dörmögé magában a vas ember.




AZ ÉGŐ KLASTROM.

Az a rövid összebeszélés Ocskay és Csajághy között pediglen nem volt
valami sympatheticus bűbájosság, mintha két ember egymásnak a szivében
olvasgatott volna; hadviselés idején elvihetné a kánya az olyan
hadvezért, a ki az alvezérei psychologiájára bizná, hogy találják ki,
mit gondol ő most, hogy mi lenne a jó haditerv? s ha kitalálták,
végezzék el. Tudni kell, hogy régen meghányt-vetett terv volt ez Ocskay
és Csajághy között, a mi fölött ők ketten gyakran elábrándoztak hosszú
téli táborozás alatt, az őrtüz mellett, közös szalmán heverészve.
Vakmerő, kivihetetlen ábránd! Most jó idő nyilt rá! Az alkalom kedvez! A
régi vesztes vezért, Schlick tábornokot Bécsbe visszahivták, helyette
Heisztert küldték le; a ki aztán a határszélről minden rendes csapatot
magához szedett, hogy összegyűjtött erővel egyszerre lecsapjon a kurucz
fejére, ez most ott jár a Dunánál Károlyi Sándort zaklatni. Itt pedig
van egy feldühödött férj, a kit a feleségétől megfosztottak s a ki képes
ezért az Istennel szembeszállni. Kezében a felhatalmazás a fejedelemtől,
hogy a mi sereget maga körül tud gyűjteni, azzal kezdjen a saját
tetszése és belátása szerint hadjáratot… Most lehet ebből a tervből
valami! Tehát nem kellett azt egymásnak hosszasan magyarázniok. Csak a
végső jelszóra volt szükségük: «Mához egy hétre Dévénynél találkozunk!»
odáig «kiki magáért!»

Derék munka volt, a mit «odáig» is elvégeztek. A vidéken szerteszét
kóborolva portyázó kurucz csapatokat mindenünnen magukhoz szedték,
Csajághy elhozta magával Bokross Pál tót lovasait, a kik puskával is
tudtak lóhátról lőni, Révay Imre gyalog bocskorosait, a kiket «tót
hajduknak» tiszteltek, Turóczy hanákjait, a kik hosszú társzekereken
vitetik magukat, a lovassággal versenyt vágtatva s csak a verekedésre
ugrálnak le, puskát ragadva; Ocskay viszont megkapta Móricz István
Tiszavidékről idezüllött orosz hajduságát, Bóné Bandi, Gencsy Zsiga,
Majos Jancsi, Kaszás Pali vakmerő csikósbandáit, Andrássy (a barátvezér)
töröktatár hadát, a kik még nem vették be a puska használatát, hanem
nyillal tudtak lőni; de legnagyobb örömére rábukkant a hajdani bajtárs
Borbély Balázs csapatjára is, a kivel együtt vezették a rongyos gárdát.
Megint csak olyan rongyos gárda volt az, a kit vezetett. Hogy lettek így
megtépve? ezt az az út tudná megmondani, a mit a Tiszától a Vágig
tettek, mindennap hol verve, hol veretve, hol dőzsölve, hol koplalva. De
ennek a régi bajtársnak igazán megörült Ocskay, hogy újra feltalálta.
Nem szégyelte megölelgetni, azért, hogy ilyen rongyos. «Majd nem leszünk
mi rongyosak, ha visszajövünk!»

Egész Dévényig nem közölték a vezérek senkivel az útjok czélját, mikor
aztán pontosan az összebeszélt időre együtt voltak Dévény-Ujfalunál,
akkor mondták meg a seregnek, hogy hová mennek?

«Be Ausztriába! Fel Bécsbe!»

Volt erre a szóra őrjöngő riadal!

Hiszen erről álmodozott minden ember.

S aztán mi volna benne lehetetlen? Voltak együtt összesen ötezeren.
Ötezer olyan ember, a kinek nincs mit veszíteni e földön. A kinek a
szántóföldén a vetést fölégették, lakházát szétdúlták, hozzátartozóit
levágták, marháit elhajtották, a kit minden bozót megtépett, minden
zivatar megszapult, tűz megégetett, kard megsebesített, vad sors
összesepert: kiéhezve, felbőszítve, kétségbeesve… Aztán egyszerre előtte
áll a megnyilt paradicsom, még csak nem is őrzik.

A szomszéd Morva, Ausztria akkor is valódi tárháza volt a bőségnek. Jó
földe, szorgalmas népe. A nagy török járás óta háborut nem látott a
vidék, a nép fegyvert nem forgatott; csűrök, pinczék telve; istállók,
aklok megrakva gyönyörű szarvasmarhával, lovakkal, birkákkal; a
helységekben posztó- és vászonszövő gyárak; mindenütt fényes úri
kastélyok, ellátva az osztrák főurak kincses pompájával. Csak át kell
lépni a Morva folyón!

Ocskay ezt adta ki napi parancsban:

«A hol ellent nem állnak, ott senkit ne bántsatok. A ki fegyvert nem
visel, azt meg ne öljétek, asszonyt, gyermeket ne infestáljatok. A mire
szükségtek van, azt elvehetitek, a mire nincs, azt el ne rontsátok, a mi
lábán jár, azt elhajthatjátok; de semmit fel ne gyujtsatok, mert még
többször is vissza akarunk ide jönni! Azért a népet tőlünk el ne
vadítsátok. Sőt inkább hozzánk édesgessétek. A ki ez ellen vét, golyóba
fut!»

Csupa tréfa volt az első átkelés a Morván. A szép holdvilág mellett, a
rongyos gárda egy csapatja (a kinek legkevesebb kár esik a sarujában, ha
megázik), meg a Bokross Pál bocskoros lovasai átusztattak a Morván a
tulsó parti révig, ott elfoglalták a kompokat s éjfélig átszállították
rajtuk az egész dandárt.

Átellenben fekszik Schlossdorf vára, egy csinos kis tubákos pikszis,
annak a kapuját petárdával csakhamar bedönték s az álmos várőrség
kezéből kiszedték az egyet-mást, a mi emberölő szerszám lehetne, s
azután szépen átkoczogtak Hof városba, szerencsés jóreggelt kivánni, ott
megfrüstököltek vigan, s kivetették a sarczot egész barátsággal.

Itt nem soká pihenének, felkerekedtek s folyvást az országúton haladva,
ebédre megérkezének Witzelsdorfba, a hol a népség már eléjük jött
békedeputatióval s megköté a kapitulatiót, hozta társzekerekkel eléjük a
sok élelmiszert, s beleegyezett a sarczba. Abban a városban csupa
posztógyárosok voltak. Annyi purgomál posztót, szameth daróczot, és
karassia kelmét meg kamuka bársonyt szolgáltattak ki Ocskaynak, hogy
azzal az egész hadseregét felruházhatá. Ezért nem is háborgatá a
városukat. Ellenben a környékben levő nagy uraságoknak a mezőiről, a mi
lábasjószágot talált, azt elhajtatá, a lovaknak a javát a maga népe
között kiosztogatá. Ott éjszakára pihenőt is tartott.

Másnapra már a betörés hire nagy messze földet befutott. A rémület, mint
a futótűz, terjedt mindenfelé, s vele együtt futott a nép is, a merre
látott. A kuruczokról rémmeséket beszéltek, s a számukat szokás szerint
roppantul nagyították. A kastélyokból a földesurak mind futottak
családaikkal és sebtén összeszedett kincseikkel együtt át a túlsó parton
fekvő Fischamendbe, Hainburgba, mert a bécsi úton már Probsthofig
száguldoztak Ocskay előcsapatjai, sőt éjszakára magát Enzersdorfot is
bevették, az ottani helyőrség rövid puskázása után, a miért aztán a
városra kemény sarczot is vetettek.

Lett erre nagy rémület Bécsben! A kuruczok félnapi járóra a
császárvárostól! Igaz ugyan, hogy Bécs lakossága maga képes akkora
védsereget kiállítani ellenök, a mi azokat agyonnyomhatja, aztán a
várost erős kőfalak, ágyúkkal megrakott sánczok védik, a mik még a török
szultán egész hatalmának is győztesen ellen tudtak állni; van is feles
számú helyőrség a fővárosban; de mégis megdöbbentő volt az a mesés
vakmerőség, hogy az a féreg, a kiről a hadi bulletinek egyre azt
hirdették, hogy a sarkaik alatt most vonaglik utolsót, egyszerre a
császárváros határában üti fel szarvasfejét s itt a közelben okádja
sárkánytüzét.

A Bécs városi főparancsnok, Strassoldo, rögtön összedoboltatta,
trombitáltatta a rendelkezése alatt álló csapatokat, a polgárőrséget a
bástyák őrizetére állíták fel; a pattantyusokat a sánczágyúkhoz
állíttatá, maga pedig egy igen tekintélyes dandárral kivonult a vakmerő
kuruczhadnak egy olyan leczkét adni, a mitől annak örökre elmenjen a
kedve az ilyen tréfáktól. Csapatjai mind a szine-java voltak a
hadseregnek; jól fegyverezve, derék vezetők alatt. Azokkal a kuruczsereg
nem mérkőzhetett.

Ezeknél Csajághy vezette az előhadat. Mikor az előre küldött
portyázóktól megtudá, hogy minden oldalról túlnyomó hadoszlopok
közelítenek, nagy okosan visszahuzódott Enzersdorfra, a hol Ocskay volt
a derék haddal.

– Bécsig már nem mehetünk, mondá a vezérnek. Az osztrák fölébredt, s
ágyuival jön ellenünk, nálunk pedig az a leggyöngébb fegyver, a népünk
nem szokta meg. Ideje lesz visszafordulnunk.

– Helyesen mondod, szólt Ocskay. A czélunkat elértük. Zsákmányt
ejtettünk, élelmi szert gyűjtöttünk, a mennyi a hadunknak elég; most az
a főgond, hogy azt hazavihessük. Te rendeld a társzekereket előre, magad
a legbiztosabb lovasezredünkkel maradj hátul, a visszavonulást fedezni.
Én pedig az alatt megteszem a kurucztempót.

– Lesbe állsz egy csapattal, s mikor az üldöző ellenség az én hátamat
verve, vakon előre rohan, akkor az oldalába csapsz, s két tűz közé
szorítod? Melyik ezred menjen veled?

– Majd kiválasztom én a nekem való embereket, te csak vidd magaddal a
saját ezredemet.

Borbély Balázs rongyos gárdája kinn az Enzersdorf melletti vadaskertben
tanyázott (a városba bevinni nem volt őket tanácsos) mikor alkonyattájon
csak megjelen közöttük Ocskay.

Különösen volt fölszerelve. Nem az a pompás mente rajta, nem is az az
arabs ló alatta, a miről a «nyalka kurucz»-ra ráismertek már messziről,
hanem ugyanaz a rongyos-szurtos készség rajta, meg az a görhes, sovány,
de azért erős csontos ló alatta, a miről a tiszabecsi peteknél hires
lett.

– No rongyos gárda, hát ismersz-e még? Akartok-e még egyszer velem
jönni? Megint olyan jó helyre?

De nagy örömrivallással hallották ők azt a szép szót. Mennek azok vele,
ha kivánja, a felkelő holdat ostromolni is!

Ocskay még a töröktatár légiót is magához vette, s ezzel a
szedett-vedett haddal félre állt a derék seregtől, a mit elébb a
társzekerekkel előre indított a magyar határ felé.

A vadaskert egész a Dunáig terjedt, úgy hogy a dámvadak néha átugráltak
a kerítésen s átusztak a nagy szigetbe, a miben pompás gyümölcsös-kertek
valának azon időben mulatóházakkal, üresek az esztendőnek ilyetén
szakában, maga a sziget is nagyobb részt víz alatt a Duna áradása miatt.
Nem lakik itt most élő ember.

Ocskay erre a szigetre hozta át a lovasait, átusztatva a Duna
keskenyebbik ágán. Ott lesben megálltak.

Ez a mai éjszaka mindenképen viharosnak indult. A császári parancsnok,
tudva jól, hogy a kurucz sereg nem végezheti a visszavonulását elég
gyorsan, a sok megrakott társzekér, az elterelt csordák, nyájak gátolják
a gyorsított menetben, annálfogva rajta volt, hogy azt minél hamarább
utólérje; e végett a lovasságát erősített haladásban indítá előre s még
az éj homályában utól is érte a kuruczok utóhadát, míg a gyalogsága
hadtudományi felosztásban vonult fel lépcsőzetesen, en échelon utána, à
cheval véve a nagy országutat a lába közé.

A szigetről láthatá Ocskay a felvereslő villanásokat az éjszakában, a
mit az ágyúk lobbantottak az égre, a mint Strassoldo és Csajághy
összetalálkozának.

– No most mi következünk, fiuk! mondá Ocskay. «Előre!»

– A bal partra át? kérdé Borbély Balázs.

– Nem. A jobbra! Mi Bécs ellen megyünk!

Őrjöngő egy gondolat! Ezer kétségbeesett rongyos ficzkóval, meg
háromszáz nyillövő tatárral megrohanni Bécs városa kapuját! Kitelt
tőlük, hogy megtegyék! Hova híhatta volna Ocskay, hogy utána ne mentek
volna?

Átusztattak a sarkában a Duna szélesebbik ágán is, s aztán éjnek
éjszakáján, mielőtt a hold feljőne, Schwechat alatt, erdők, fasorok
között, észrevétlenül, mint a kisértettábor, keresztül az elhagyott
török sánczokon, út nélkül, torony irányában. Az óriási Szent István
torony, messze világító lámpájával volt a kalauzuk. Mikor a fogyó hold
feljött a laxenburgi halmok mögött, épen akkor szállt le a török sáncz
oldaláról, mint egy sátánlégió, a rongyos gárda.

Az akkori Bécs külvárosai még csak a Favorita-vonalig terjedtek, az sem
volt valami erős sánczolat, csupán a mezei lakok és kertek palánkjainak
tömege, a köztük levő országút elzárva sorompóval.

A mint Ocskay csapatja a sorompóhoz megérkezett, az ott felállított
őrség eldobálta a fegyvereit s futott keresztben a mezőkön,
káposztáskerteken szerte, ordítva: «itt vannak a kuruczok!»

Ezen az oldalon épen nem várták őket.

A pokol hányta-e fel méhéből, hogy most egyszerre a Duna jobb partján
vannak?

A sorompón és az első sánczkarózaton túl következett a császár kedvencz
vadászó helye.

Ocskaynak jó helyismerete volt ezen a helyen, labancz korában maga is
cserkészett az udvari kisérettel ebben a pagonyban. Tudta, hogy ennek a
tekervényes útjain keresztül egészen a külvárosig lehet hatolni.

A vadaskerten túl volt egy nagy kolostor, a melyben a Krisztus
töviskoszorújáról nevezett Dornenkränzerin-apáczák laktak.

Ez volt a legelső nagy épület, a mit maguk előtt találtak.

– Ezt kell elfoglalnotok! parancsolá Ocskay a kuruczoknak.

Ez volt az, a mit az égbe ordított, mikor ocskói pusztakastélyában
felesége összetört nyoszolyájáról felugrott, hogy magát az istenséget
megtámadja kínos veszteségeért.

«Add vissza azt, a mi az enyém, vagy fogadom a poklokra, hogy én veszem
el azt, a mi a tied!»

Egy egész kolostort, tele szent szűzekkel, a kik az «Úr menyasszonyai!»

Erre tört, ezért fáradt, czélnál volt.

Benn, magában Bécs külvárosában, elfoglalni egy egész zárdát, Istennek
szentelt asszonynépével s azt vinni el magával, áldozatul az elrabolt
hitvesért.

Egész kardala a jajkiáltásnak feleljen vissza arra a vészsikoltásra, a
mit az ő «egyetlene» hasztalan küldött fel az égbe.

«Rajta, kurucz! Rajta tatár!»

Hanem a vakmerő kisérlet, a mi a legnagyobb akadályokon mesemódon
átsíkamlék, ime elbicsaklott egy igen csekély kis dolgon. – Egy maroknyi
embernek bátorságán.

Ha lehető volt az a képtelenség, hogy egy másfélezernyi csoport betörjön
a császárvárosba s rémülettel töltsön el százezer embert, viszont az a
lehetetlenség is megvalósúlhatott, hogy ez a vakmerő légió útjában
találjon hatvan olyan embert, a ki feltartóztatja. Ennyi polgári őr volt
a kolostor falai mögé elhelyezve, hanem ezek az első támadásra oly
gyilkos tüzeléssel fogadták Ocskay csapatját, hogy az visszahőkölt.

A kolostor jobban készen volt a védelemre, mint valamennyi nagyhírü vár,
a minek az ormára Ocskay kitűzte a győzelmes zászlót.

Nem lehet ezt csak úgy egy kézcsapásra elvenni.

Ocskay egy pár száz kuruczot leszállított a lováról, s maga állott az
élükre. Az útfélen volt egy nagy fafeszület, azt kiemelték a helyéből, s
azzal rohantak neki, mint a kőfaltörő kossal, a kolostor ajtajának.

Hanem az nagyon jó ajtó volt: erős kovácsolt vasból; nem engedett. A
védők granátokat dobáltak a támadók közé, a mik durrogva pattogtak szét
a lábaik alatt. A kurucznak ez nem tetszett; Ocskay csak azon vette
egyszer észre magát, hogy egyedül hagyták az ajtó előtt.

Tombolt dühében. – Ő, a ki annyi erősséget bevett, most egy nyomorult
klastrom előtt kudarczot valljon!

Fogott egy granátcserepet, a mi a lábához pattant, s annak az élével
felkarczolta a kolostor barna falára e szókat:

«hic fuit ocskay.»

Azzal visszament a csapatjához, nem törődve az utána küldött golyókkal,
a mik közül némelyik a pánczélingén siklott végig. Eléhivatta a
tatárokat.

– Ha nem hozhatom őket ki, veszszenek odabenn!

Oh a tatároknak nem kelletett sokat magyaráznia, hogy mit tegyenek.
Gyakorlatuk volt ebben. Szurokkanóczokat kötöttek a nyilaik végére s
azokat meggyujták, úgy lövöldözék a kolostor tetejére. Rövid idő múlva
lángban állt a tető.

Benn a szent szűzek ijesztő rémsikoltozása hangzott.

Ocskay gyönyörrel hallgatta azt.

– Hát az én Ilonkám nem igy kiáltozott-e?

Egy ablakon át két hófehér kéz nyúlt elő s imára kulcsoltan látszott
feléje esengeni. Ocskay észre is vette azt.

– Mintha csak az én Ilonkám fehér kezeit látnám, mondá kegyetlen
keserüen. A hogy azt meghallgatta az Isten, úgy hallgassa meg ezt is!

(Pedig meghallgatta mind a kettőt!)

– Lőjjed, tatár, lőjjed!

De már ez mégis vastag tréfa volt a bécsieknek! Felgyújtani egy
kolostort a szemük láttára! Hirtelen összeszedték a császári várban levő
nehéz vasasokat s azokat indíták a vakmerő betörők megtorlására. Jöttek
nagy trombitaharsogással, a falakon is mindenütt megpördültek a dobok,
az egész város feltámadt álmából, ágyúkat sütöttek el, rakétákat
eregettek fel a Szent István tornyából, hogy a bal parton levő seregeket
fellármázzák. Ocskay átlátta, hogy itt jó lesz visszavonulásra gondolni.

A pokolszomj el volt kissé oltva szivében. Hallotta az ártatlan nők
jajordítását, jól lakott vele, talán nem is bánta már, ha megszabadulnak
is. Tán nem ég addig rájuk a tető, a mig a tűzoltók megérkeznek?

Csapatjaival visszavonult a császári vadaskertbe.

Az ellene küldött vértesezred megkisérté üldözőbe venni, de a sűrűben
oly nyilzáporral fogadtatott a tatárok által, hogy kénytelen volt
visszatérni. A nyil még most is veszedelmes fegyver. Bizonyítják azok a
harczok, a miket afrikai vadak ellen folytatnak mai nap európai seregek.
A gyorspuskát is megszégyeníti a sok nyil.

A kuruczoknak nem is igen látszott sietősnek ebből a szép erdőből odább
menni. Ilyen szép helyet ők régen láttak. Ilyen fűbe régen haraptak az ő
lovaik. Azoknak is kell egy kis pihenés. Biz ők lenyergelnek, a míg az
ellenség odabenn összeczihelődik. Ott volt az állatkert, a drága szép
zsiraffjaival, antilopéival, gazelláival: hogy hagyta volna azt a kurucz
megkóstolatlan? a ki soha sem evett még ilyen húst. Sem czédrusfából,
meg drága puszpángfából még nem rakott soha tüzet, a minél a pecsenyéjét
megsüsse. Volt a császárnak két betanított párducza is, a mikkel őzekre,
dámvadakra szokott vadászni. Azokat is lelőtték és megették, nem mintha
jó lett volna, de a dicsőségért: az egyiknek a bőre jó lesz kaczagánynak
Ocskay uram, a másiké Borbély Balázs uram számára. Csak jó virradat felé
hagyták ott a megszeretett tanyát. A tatárok még egy-egy darab himalajai
yaknak a maradványait is a nyereg alá rakták, majd megporhanyul
útközben.

Ennek a vakmerő tanyázásnak pedig az a következése lett, hogy a bécsiek,
látván azt a száznál is több őrtüzet a császári vadaserdőben, nem
hihettek egyebet, mint hogy az egész tábor szállta meg Bécs városát, s
nyargaltatták a stafétákat, még Heisterhez is, hogy siessenek a
szorongatott metropolist megvédeni. Ez által a bal parton a kuruczokat
üldöző főparancsnoknak csak a lovassága maradt a kezén, a gyalog hadai
hanyatthomlok siettek vissza Bécsbe a nagyított rémhirre.

Már akkor Ocskay rég hegyen-völgyön túl volt.

Hanem ez alkalommal nem azon az úton tért vissza, a melyiken jött.
Tetszett neki sorba meglátogatni a jobb parton eső városokat, a hol még
nem ismerték. Ott sokakat feltalált azon előkelő uraságok közül, a kik a
túlpartról menekültek ide előle. Sok kedves emléket elvitt tőlük.

A hajdani nagy római város, Carnuntum helyén, a hol most Petronell áll,
rábukkant a várkastélyban azokra a nagyértékű régiségekre, a miket a
romok között találtak. Ő is nagy kedvelője volt a régiségeknek, de azért
nem vitt el belőlük egyebet, csak a mi aranyból és ezüstből volt. A
város végén áll még az ős Carnuntum egyetlen diadalkapuja:
elpusztíthatlan tömör építmény; ennek a homlokzatára felirta szép
gothicus betükkel:

«morgen komm ich wieder.»

A szomszéd Hainburgban azonban kedvetlenül fogadták. Tehát oda be sem
szállásolt, hanem lekerült a dunai kikötőhöz, a hol a télire kikötött
malmok voltak elhelyezve: azokra rárakta az embereit, lovait s szépen
átszállította a csapatját minden baj nélkül a túlsó partra.

Ott a rekettyésben összetalálkozott Strassoldo dragonyosaival, a kiket a
fővezér Csajághy oldalába küldött, hogy a dévényi átkelőnél vágják el az
útját a visszavonuló kurucznak. Azokat menten megrohanta, levágott
belőle annyit, a mennyit elért, a többit elkergette, s ezzel Csajághynak
utat nyitott a révig. Hogy pedig azontúl is háborítatlanul vihesse el a
zsákmányát egész Nagyszombatig, azt tette, hogy a hainburgi malmokat
megrakatva kövekkel, neki ereszté a Dunának, s Pozsony közelében
fölgyújtatta, azok mind összetörték, elégették a pozsonyi hajóhidat.
Másnap, mikor Heister át akart jönni az egész seregével, hogy a rabló
kuruczot kifordítsa a bőréből, nem talált maga előtt hidat.

Ocskay pedig szépen megérkezett Nagyszombatba; ott a hozott zsákmányt a
vásáron elkótyavetyélte, az árából kifizette a zsoldot; a maga részét is
kivette belőle.

«No az Ocskay-kastélyért már meg van fizetve, de Ilonkáért még nincs.»




EGY NŐ, A KI A TÜZNEK ÖRÜL.

Mikor Bécs utczáit késő éjjel befutotta az a rémhír, hogy «itt vannak a
kuruczok!» s a felriadt lakosság lélekvesztve rohant előre-hátra az
utczákon, nem tudva, hogy honnan jönnek a félelmes látogatók? a glacisra
nyiló gróf Altenburg-palotában hirtelen felnyilt egy ablak, s azon egy
nőarcz tekintett ki. A holdvilág még fehérebbé tette e szellemarczot,
mint a bezárt szobalég – és talán a szenvedés.

– A kuruczok jönnek! ordíták odalenn az éjszakai hangok.

A halavány arcz egyszerre élni kezdett, a fehér fény ragyogássá
magasztosult rajta, az ajkak megnyiltak édteljes nevetésre. – Még kijebb
hajolt az ablakon.

Az ágyúk villanásai vereslettek fel az éjben, a dörgés megrázta az
ablakokat.

– A Favorita-vonal felől jönnek! kiáltának odaalant.

A Szent-István-toronyból süstörögve szállt fel a vészröppentyü,
tűzlángokat lövellve fel az égbe, hírt adni a túlparton messzetávozott
dandárnak, hogy nagy a veszély.

A halavány hölgy összetapsolt a két kezével s mintegy esedezve emelé
azokat az ég felé. Azután besietett a szobájába.

Hálószobája mellett volt egy kis benyiló. Ott aludt egy ágyban két
gyermek. Szépek, mint két kis cherubin; az egyik hat éves, a másik öt.
Mellettük, egy mennyezetes nyoszolyában, feküdt egy fiatal hölgy; sürü
szőke selyemhaja altában szétbomolva patakzott alá vánkosairól, üde,
piros arczán, tiszta homlokán, félig nyilt ajkán az álom túlvilági
önkívülete. A vékony patyolat-hálóköntös egy élő márványszobor idomait
árulja el.

A halavány arczú hölgy kezével érinti az alvó szobor sima vállát s a
nevét suttogja fülébe: «Ozmonda!»

Arra az fölébred, felugrik az ágyából, kerekre felnyitva nagy, sötét
pilláktól árnyazott Titánia-szemeit.

A másik hölgy valamit súg a fülébe, a mire a felébresztett hölgy
álomittasan nagyot nyujtózik, egész idomzatával párduczmódra vonagolva,
s aztán hirtelen asszonyi kiváncsisággal kapja meg a felébresztő kezét,
azt súgva: «igazán?»

A halavány hölgy egyik mutatóujját az ajka elé teszi, a másikkal
figyeltető mozdulatot tesz: – «hallgass!»

Az utczák rémes zaja behallik ide is.

Erre a szőke hölgy kiugrik az ágyából, s mezitláb, a lenge éji köntösben
kifut a másik szobába, az ablakon kitekinteni, nem törődve a hideg éji
levegővel.

– Óh készülj! Siess! suttogja utána a másik.

Azután odamegy a gyermekeket felkölteni. Először a nagyobbikat. A
kisebbik nyügösködik, sir, hogy az álmából felverték, a nagyobb meg csak
bámul nagy álmosan.

Ekkor a hölgy valamit súg a nagyobbik fiu fülébe, mire annak egyszerre
kimegy az álom a szeméből, felszökik. Azután oda vonja magához a siró
öcscse fejét s ő súg annak valamit a fülébe. Erre a kicsikének az arczán
egyszerre átváltozik a sirás nevetéssé; megcsókolja a bátyját kétszer
is; aztán ő is ugrik ki az ágyból, s maga kapkodja elő a széken heverő
ruháit, s adogatja a halavány hölgy kezébe, hogy öltöztesse fel.

– Pszt! Pszt! Nem azt a ruhát, suttogja a hölgy, félrerakva a bársony
bugyogócskát, a selyem mellénykét. Mást vesztek fel most!

S előszedi az ágy fiókjából a kopott, durva kelméjü öltönyöket.

– Szegény fiuknak öltözünk ma, suttogja nevetve a kicsike, nagy kedvvel
rázva bele magát a kecskebőr nadrágba. Mire készen vannak, két kis
savoyard fiu áll ottan, csak a borzfejű tarisznya kell a hátukra, meg a
marmotáskalitka, – aztán mehetnek utra.

– Hol a néni? piszeg a kicsike.

– Csitt! mondá a nagyobb; nem néni: bácsi!

Itt jön már.

A szőke hölgy is felöltözve tér vissza. – De most már nem hölgy. Hanem
vándordiák, fáczántollas barettel a fején, mely elrejti sürű hajzatát,
oldalán a bőröv, lecsüggő tőrrel, kezében két ágból összecsavart tövises
vándorbot, vasas véggel. Arczának férfias jelleget ád az állára
lecsatolt viharszij, a felső ajkat, mely hamiskásan van felvetve, még
egy kis rögtönzött bajusz hamva is takarja. Senki sem mondaná, hogy nem
valami pajkos tagja a bécsi akadémiának. Csak olykor árulja el magát,
mikor egy-egy ágyulövésre összeborzong a teste.

– Készen vagyok, ha kell.

Kinn az utczákon egyre nőtt a zürzavar, verték a lármadobot, a
fegyveresek lótottak-futottak; nyargonczok vágtattak, a néphez beszélve;
a távolban a puska ropogott, a külvárosban félreverték a harangokat.

– Siess, Ozmonda, siess! hozz bizonyos hirt. Rebegé a gyermekek anyja,
előkeresve az ágy rejtekéből egy hosszú kötélhágcsót.

Azt a palota kiugró szöglet-rondellájának keresztfájához kötötték s
lebocsátották.

A palota rondellájának erkélyétől a bástya lábáig hét ölnyi mélység
volt. Hanem segített ezen egy sokszázados hársfa, mely a sánczalapból
magasra fölemelkedék; felét elvette a veszélyes útnak, s az egészet
eltakarta. Ügyes kapaszkodóknak, a kiknek a fejük nem szédül, könnyű
azon fel- és lejárni.

Ozmonda előre lehajítva a görcsös botját és bőrövét, a mi akadályára
lett volna ez ágak között, gyorsan felszökött az ablak mellvédjére s
aztán macskaügyességgel ereszkedett alá egész annyira, hogy a fa ágaiba
belekapaszkodhatott; nehány percz mulva már lenn volt a földön; egy
síphang jelt adott, arra a fenmaradt hölgy bevonta a kötélhágcsót.

– Mi nem megyünk utána? kérdé a nagyobbik fiu.

– Majd ha visszajön. Suttogá az anya.

Azután visszavitte a gyermekeket hálószobájába s ott az imazsámolyra
maga mellé letérdepelteté: «imádkozzatok, édes fiacskáim!»

Az imazsámoly előtt volt remek miniature festésben Loyola Ignácz gloria
övezte arczképe.

A kisebb gyermek nyafogott, hogy ő ez előtt a bácsi előtt, a ki olyan
furcsán forgatja fel a szemeit, nem tud imádkozni.

– Hát hunyd be a szemeidet, majd akkor tudsz, mondá neki a nagyobbik.

Kis idő mulva megint piszegett a kis öcs.

– Mikor jön hát már az apa?

– … Sssssss! csitítá egyszerre a bátyja is, meg az anyja is. – Meg ne
hallja ezt valaki!

– Akarod apát látni? kérdé tőle súgva szeliden a nő, megsimogatva
selyemfürtös fejét.

Azzal egy rugót megnyomott az arczképen, mire az elfordult sarkain, s
alatta egy másik kép látszott meg. Egy szép, huszonkét éves deli ifju
arczképe, simára borotvált arczczal, divatszerű allonge-parókával fején,
mellén, karjain pánczél, a fényes vértet nyakáról lefüggő rendcsillag
diszíti; oly hódító, rokonszenvkeltő egész tekintete!

– Látod? Ez az apa!

Akkor aztán tudott a gyermek imádkozni – kinyitott szemmel.

S az apa képe mindjobban világosodni kezdett; fény, ragyogvány derengett
át körülötte, mintha hajnalodnék. Maga a nő sem vette észre annak az
okát, annyira el volt merülve az áhitatban, midőn egyszer csak
megkondult a szent István toronyban az öreg harang. A «Bierglocke». Csak
igen nagy vész idején szokták azt félreverni. Ekkor tekinte a nő hátra.
Az ablakon át besütött a szobába a vésztűz vérvilága. A felgyujtott
kolostor tűzlángja volt az.

A nő és a két gyermek felugrottak az imazsámolyról, s egymás nyakába
borulva, elkezdtek sirni – az örömtől.

Csodálatos! Egy gyönge nő és két kicsiny gyermek, a kik örülnek, mikor a
vésztüzet látják, mikor a félrevert harang fenyegető kongását
meghallják.

Aztán együtt az ablakhoz futnak, s a leeresztett függönyök mögül lesik:
terjed-e az a tűz? jön-e már közelebb?

… Az a nő II. Rákóczy Ferencz hitvese, Sarolta herczegnő, az a két
fiucska az ő két gyermeke, az a sima arczú képmás az ő ábrázolatja, a
gyermekek, a feleség soha sem látták még őt másformának.

Ők mind a hárman Bécs foglyai.

Azt hiszik, hogy szabadítóik jőnek, azt hallják, hogy börtönük falait
vívják.

Hiába örültek. – A tűz kialudt reggelre, a zürzavaros lármát az utczákon
felváltá a rendes hadcsapatok szabályos felvonulása, ágyúk nehéz
gördülése. A kuruczok itt voltak, visszaverettek.

– Vetkőzzetek le, feküdjetek ágyatokba vissza, kis gyermekeim, sóhajtá
Sarolta herczegnő. A fiucskák az ágyba vándoroltak, álruháik a rejtett
fiókba vissza, az apa arczképét eltakarta a szent férfiu képmása. Vége
volt a reménynek.

A hajnali harangszónál már együtt van a két hölgy a kis házikápolnában.
Ozmonda fekete bársony uszályos öltönyt visel, miként a herczegnő. A
fekete fátyol, mely arczát körülfogja, olyanná teszi, mint egy szent
kép.

Pater Renatus, a gyóntató atya, a hajnali misét jön tartani. Mikor annak
vége van, az elfogadóterembe mennek át.

A herczegnő igen szépen játszik az orgonán, Ozmonda sonatát énekel;
tiszta, csengő hangja maga az élő áhitat pater Renatus szép baritonja
dönög halk kiséretül hozzá. Hálazsolozsma ez, a mult éjszakai csodálatos
megszabadulásért. Aztán a gyóntató elmondja, mi történt.

– Rémséges gondolat! A pokol ördögei, kikre a kurucz név méltatlan
hizelkedés, Belial praktikáival szövetkezve, megrohanták magát a
metropolist. Számuk annyi volt, mint a prücsköké a mezőn. A szent
szűzeket akarták elrabolni! Lucifer küldte őket. Vezérük fölirta a nevét
az égő kolostor falára: «Ocskay»; a Gyehenna kürtőjébe is így legyen
felírva. «Ocskay!» Méltó az egész alakja a pokol dandárához. Arcza csupa
fekete szőr, melyből két kancsal szem világít elő; orra tülök, szája
széles, kiülő agyarakkal, fülei hegyesek, mint a vadkané; hangja
hasonlít a tevék nyerítéséhez. Asszony, ha meglátja, szörnyeteget szül.
Egyedül menekült meg innen pokolbeli táltosa hátán: társait levágták.
Dicsérjük Istent, és a védszenteket, hogy megszabadítottak tőle.

Mikor a gyóntató eltávozott, azt kérdezé Sarolta herczegnő Ozmondától:

– Te! csakugyan oly szörnyalak Ocskay?

A szőke hölgy mosolyogva tette keblére kezét.

– Épen az ellenkezője annak. Szép, deli, délczeg levente.

– Te láttad őt?

– Láttam.

– Közelről?

– Nagyon közelről.

– Talán ismered is?

– Ismerem.

– Szólj! Lehet benne bizni?

– Olyan jól, mint az angyalokban.

– Olyan jól, mint te benned magadban?

– Oh herczegnő! rebegé Ozmonda, elpirulva, (s pirulása egy tizenhét éves
hajadoné volt) és azzal megragadá Sarolta herczegnő kezét és csókjaival
halmozá el, térdeihez borulni törekvőn. De a herczegnő odaölelte őt a
keblére, s arczát és homlokát csókolgatá meg.

– Te egyetlen védőm, bizalmam, őrangyalom! Ha ő benne is úgy lehet
bizni, mint te benned, úgy ti meg fogjátok szabadítani az én árváimat.

– Esküszöm az égre, herczegnő, hogy úgy lesz! Ez a férfi: – én ismerem
őt jól, – csodákat fog elkövetni, s a mit egyszer elkezd, azt bevégzi.

– Adja Isten, hogy úgy legyen, a hogy te gondolod! Csókolj meg, ha hívem
vagy.

Ozmonda áhitatteljesen csókolá meg Sarolta hófehér orczáját.

Ah! A női Judás!

Nem igaz semmi benne! A körme hegyétől, a mi festve van, egész a szive
közepéig, minden csalfaság rajta.

Csalfaság az arczszine, a mosolygás bűbája, az áhitat, az ártatlanság
fohászkodásai!

Ez a nő – kém Sarolta mellett.

Ez az a nő, a kinek a két átkozott szép szeme miatt Ocskay László
párbajban agyonlőtte Tisza Gábort.

E miatt az átkozott két szép szem miatt még sok köny fog kifolyni – – és
még talán sok nemes szív vére.

A neve Szunyoghy Ozmonda grófnő.




«RITSCHÁN.»

Az, a ki a nevét fölirta Ocskay feldúlt kastélyának boltozatára, egyike
volt a legdélczegebb, leglovagiasabb vezéreknek a császári hadseregben.

Délczegség? Lovagiasság? Aztán kastélydúlás, faluégetés, asszonyok
elhurczolása? Hát biz ez akkor így volt, és nem másképen. Ez volt a
hadviselés módja. A kurucz pusztított Morvában, Ausztriában, a labancz
Magyarországon. A ki sok várost elégetett, az volt a hős; ha prédát is
ejtett, az volt a diadal. A leégetett környék, a hol messze földön nem
maradt egy ép hajlék, egy szénakazal, egy buza-asztag, biztosíték volt
az egyik félnek, hogy a másik nem kerülhet a hátába, mert ott elvesz
éhen. Néha maga a kurucz megtette azt, hogy fölégette szerte a magyar
falvakat a labanczsereg előtt. Egy dunántuli hadjáratot így nyertek meg
a császári hadvezér ellen. Csupán tűzzel, minden vas nélkül.

Ritschán külsejére nézve is mintája lehetett a hős lovagoknak. Karcsú,
deli termet, classicus szabású arczvonások, achillesi arczél; nemes
bátorság a harczban, tréfás kedély a víg férfitársaságban, finom,
előkelő modor a nők között, minden ember kedvenczévé tevék, a kinek
valami oka volt rá, hogy barátságával dicsekedjék. Ellenben a kurucznak
félelme volt. Épen oly gyors, oly vakmerő, oly csodálatosan leleményes,
mint maguk a kurucz portyázó vezérek; nem gátolta hegyszakadék, áradt
folyam, mocsár: ott termett, a hol nem várták s úgy rohant a golyózápor
közé, mintha neki is talizmánja volna, a mi sebhetlenné varázsolja.
Valóságos Ocskay László német kiadásban.

Miután fél Trencsénmegyét és Nyitrát egész a Vágig elpusztítá a császári
fővezér rendeletéből: az összegyűjtött zsákmányt szépen átvivé Morvába s
ismét visszajött a Morva vizén, hogy a császári hadsereggel egyesüljön.
Ott szükség volt rá. A fővezér döntő ütközethez készült. Ritschán
dandára egyike volt a legharczedzettebb hadosztályoknak. Nála volt a
Deutschmeister gyalogezred, a meklenburgi dragonyos lovasság, a dán
segélyhad könnyű dzsidás-lovasai és nyolcz tábori ágyu, azok között két
haubiczvető. S mindezeken kívül hordott még magával egy jól szervezett
morva szabadcsapatot, mely csupa gyakorlott hegylakó vadászokból volt
alakítva, a kik a tábora előtt és kétoldalt jártak cserkészve, s
felverték a lesben álló ellenséget, kipuskázták az erdőkön csiripelő
kurucz népfelkelést, tisztán tartották az utat. – Négyezer embere volt,
– bizonyosan mondhatni: – megszámlálták.

Mikor Ritschán tábornok a határszél városába megérkezett, a császári
sereg magyar vezérétől, Pálffy János gróftól, azt az izenetet vevé, hogy
őrizkedjék a legegyenesebb úton jönni Pozsony felé, a Morva mentén, mert
ott erős kurucz hadcsapatok várnak reá, s minden közbeeső város az ő
birtokukban van; hanem a helyett vonuljon a Fehér-hegyeken keresztül, s
azoknak a délkeleti oldalán, a szép szőlőhegyes vidék mentén igyekezzék
le Pozsonyba. Itt hat mezőváros fekszik egymás mellett, egy-egy jó
nyargalásnyi távolban egyik a másiktól: mind kerített városok, a mik a
császáriak birtokában vannak; azokat csak apró, rendetlen kurucz
csapatok ostromzárolják; sorba valamennyit mind felverheti utjában
Ritschán s ott pihenhet, meg, a hol akar, a mi valóban igen jó terv
volt.

Csak egy hiba történt. – Az, hogy ennek a levélnek a másolatát egy
nappal hamarább megkapta a magyar fővezér is: Bercsényi. A kuruczoknak
is voltak jezsuitáik! Ők is megtanultak már «aranygolyókkal lőni!»

Bercsényi Érsekujváron volt ekkor s onnan rögtön elindítá Károlyi Sándor
tábornokot a kurucz lovassággal a nagyszombati uton; maga a gyalog
hajdusággal azonnal indult szekereken utána. Egyúttal futárokat küldött
Ocskay Lászlóhoz, a ki a határszélen táborozott, hogy a milyen gyorsan
csak lóláb és emberláb mehet, siessen minden emberével a
Fehér-hegyekhez: ott jön Ritschán!

«Ritschán!»

Ez a név kellett csak Ocskaynak, hogy éjszaka felugorjon a fekhelyéről
és kimenjen a csillagokat megszámlálni s annyi átkot mondani, a hány
csillag van az égen! S aztán lesni, hogy merre fut egy le?

Megtudta hát, hogy merre fut le az a csillag? Megmondták neki.
Ráutasították. Ott megy az, a kit keresgetsz!

Utána!

Ott kéklenek a Fehér-hegyek! A Kárpátok meghonosult ága.

Most is gyönyörű szép vidék: milyen lehetett még akkor? Ahol most egy
várrom fehérlik a hegyek ormán, pedig szerteszét annyi fehérlik, akkor
ugyanannyi büszke várlak piros tetejü kastélyai, bádogfödte tornyai
emelkedtek ki a sűrű zöld erdőből. Azok mindmegannyi erősségek voltak,
bástyákkal, felvonó-hidakkal, földesuraik a nép vezérei, a kik
ágyuval-puskával védték sánczaikat s minden rongy ellenségnek a szavára
nem hederítettek. Egy magasabb hegytetőről meg lehet számlálni nyolcz
ilyen várkastélyt. Természetesen azok közül négynek kurucz gazdája van,
négynek meg labancz; ma kurucz, holnap labancz: kerül-fordul egy pár
hónap s megfordítva van megint.

Magát a szomolyáni szoros utat, a hol Ritschánnak át kellett jönni a
Fehér-hegyek keleti oldalára, három ilyen hegytetőre épült várkastély
dísziti: Jókő, Korlátkő, Szomolyán. A negyedik várkastély, Jabloncza, a
Miava-folyó partján fekszik lapályban. Mikor legutóbb itt járt Ritschán,
akkor ezek a várlakok mind labancz uraké voltak (épen is maradt a vár
alján minden zsuptető). Azóta azonban a három első vár kurucz kézbe
került; csak Jabloncza maradt meg a császáriak pártján s ezt Ritschán
nem tudta.

A hegyi utak meglehetősen el voltak romolva: nem olyan idő járt, hogy a
vármegye csináltathatta volna azokat; Ritschánnak sok késedelmet okozott
az ágyúi és társzekerei átszállítása miatt az út tatarozgatása, amíg az
út felét, a hegytetőt elérte. Hozzájárult még az a baj is, hogy a
völgyet ellepte a köd, nem lehetett messzire látni. Csak azt lehetett
hallani, hogy az erdőkben, a mik a mély utat két oldalt fedik, hajnal
óta sűrű puskaropogás van: ez valószinüleg a morva szabadcsapatok
tiralljozása a tót kurucz puskásokkal; a derékhad előhaladását azonban
ez nem zavarta meg.

Nemsokára azonban a hátvédtől jövő nyargonczok jelenték a tábornoknak,
hogy háta mögött erős lovascsapatok verdesik megujított rohamokban a dán
lovasságot.

– Csak hadd érjünk fel a tetőre! mondá Ritschán; – a hol elhagy
bennünket a köd, majd segítek én az alkalmatlan atyafiakon.

A köd valóban megszakadt a hegy derekán, s akkor egyszerre kibukkant a
hegyek mögül a nap. Gyönyörű látvány volt! A fenyőfák minden levélhegyén
egy gyémánt ragyogott: a köd harmatcseppje; minden embernek az árnyékát
a deres fűben egy glória vette körűl. A vakító fehér köd, mint egy
hótenger hömpölygött az alantas vidéken, közte, mint uszó szigetek, a
tarka födelű várkastélyok vadasparkjaik közepett.

Ritschán a hegytetőre fölérve, utóhadával pihenőt tartatott.

Az egyenesen felfelé vezető hegyi uton nemsokára hatalmas döbörgés
kezdett morajlani, s egyszerre csak a fehér kődtömegből egy zárt
lovas-hadoszlop nyomul elő: mintha igazán a felhő okádta volna ki őket.

Jöttek fölfelé erősen ügetve.

Ritschán szemügyre vette őket távcsövével s nagyot nevetett.

«Ismerem a rongyosokat. Sokszor megkergettem őket.»

Igen, ők voltak azok: a rongyosok. Csakhogy most Ocskay László vezette
őket.

«Majd mindjárt megmutatom én ezeknek, hogy mennyivel könnyebb hegynek
le, mint hegynek fel rohanni!» mondá Ritschán s parancsot adott, hogy
állítsanak fel az út közepére egy ágyut s lőjjenek egy párt a
kurucztömeg közé.

A harmadik lövés már felesleges szokott lenni, mert a két első
ágyuköszöntésre úgy el szokott szelelni a kurucz had rendesen, hogy azt
sem mondja: «köszönöm szépen!»

Hanem ezúttal bámulva tapasztalá Ritschán, hogy csalatkozott az
embereiben. Azok olyan hidegvérrel tűrik, hogy az ágyuteke közéjük csap,
mintha nem is nekik szólna: a ki elesik, átlépnek rajta. Még csak a
fejüket sem kapkodják a búgó ágyuteke elől; s mikor a kartács utczát vág
közöttük, betöltik a hézagot s nyomulnak előre; egyszer aztán, a mint
közel érnek, elordítják magukat: «rajta! rajta!» s vágtatva rohannak
hegynek fel, szétverik, legázolják az ágyufedezetet s egy pillanat alatt
levagdalják a tüzéreket, mielőtt a tűzmester beszegezhette volna az
ágyut.

Ritschán vissza akarta foglalni az ágyuját s a legközelebb levő
gyalogcsapatot indítá rohamra; hanem ebben a pillanatban köröskörül
megzendült az erdő, s minden bokor mögül puskatűz fogadta a csapatját.
Mint a raj, úgy omlott hegyébe a tót puskás néphad. Az ágyut nem
lehetett megmenteni többé.

Ritschánnak nem volt szándéka itt a hegyszorosban harczot kezdeni; azt
mondta, hogy hagyják veszni azt az egy ágyut s aztán vonuljanak az
utóhaddal a völgybe a derékhad után.

Most azután ő adhatott hálát a sűrű ködnek, hogy eltakarta minél elébb,
mert a kuruczság az elfoglalt ágyuval addig lőtte az utóhadat, a míg
látott belőle valamit.

A labancz-dandár gyorsított léptekkel haladt hegynek alá Nádas faluig, s
itt a Tirna folyó (e helytt még csak patak) mellett rendbeszedé magát,
rövid pihenés után gyors előhaladásra készen.

A köd ez alatt egészen fölszakadt, a nap kisütött a hegyek között; az
egész vidék messzire belátható lett.

A szomolyáni szoros a Tirna vize mentén folyvást tágul, szélesedik.
Délnek elfogja azt egész szélességében egy roppant nagy gyümölcsös, mely
a két helység, Szomolyán és Binyócz között csaknem összeér.

Ennek a gyümölcsösnek a gesztje mögött látta Ritschán a kuruczok
csákóinak veres fityegőjét virítani. Károlyi Sándor lovassága volt ott.
Tehát elől is, hátul is ellenség!

Itt most csak a vitézség segít!

Ritschán parancsot adott a gyalogságnak, hogy haladjon előre az ágyúkkal
a széles országúton Binyócz felé, a míg ő a kurucz lovasságot elveri
magáról.

A lovassági harcz kemény volt. A császári dragonyosok a dán
lándzsásokkal zárt tömegben nyomultak előre; de valahányszor a sík
mezőre kijutottak, kénytelenek voltak a túlnyomó kurucz lovasság elől
visszavonulni, mely őket rögtön körülcsatározta. Addig nem is
vergődhettek ki az ellenségből, míg a gyaloghad a szomszéd falút el nem
foglalja s onnan a kurucz lovasságot ágyutűz alá nem veszi.

Egyszer aztán megszólaltak az ágyúk Binyócz felől. De Ritschánnak úgy
tetszék, mintha sokkal több ágyu dörögne ott, mint a mennyit ő magával
hozott, a puskaropogás is erősebb annál, a mire ő várt.

Binyócz felől vágtatva jött hozzá árkon-bokron keresztül egy nyargoncz,
jelentve a rémhirt, hogy túl a falún egy erős kurucz gyalogsági
hadoszlop áll, tábori ágyúkkal, a Deutschmeisterek ellenében.

Ezek Bercsényi hajdui voltak.

Ritschán csak most ébredt annak a világos tudatára, hogy hová jutott? A
leggonoszabb kelepczében hagyta megfogatni magát.

«Megfogatni? Azt még nem!»

Hirtelen új parancsokat osztott.

«A gyalogság vonuljon a szomolyáni szorosba vissza: az ágyúkkal védje a
mély utakat! A szabadcsapatok kerüljenek a hegyi utakon át Jókő és
Korlátkő alá, onnan szabadítsák fel a visszavonulási utat; az összes
lovasság pedig egy tömegben törjön visszafelé, s vágjon utat a
hátrálásra, akárki van odahátul!»

Csakhogy az nem akárki volt, hanem Ocskay László.

A míg a Deutschmeister-ezred lenn a völgytorkolatban az utolsó
lélekzetvételig, férfi férfi ellen tülekedve, védte Bercsényi hajduival
és Károlyi lovasaival szemközt az országutat, ágyuzva, a míg a
töltényekben tartott, védve minden házikót, patakmalmot, s csak holtan
adva oda a fegyvert kezéből, az alatt Ritschánnak a lovassággal hegynek
fel kellett összemérkőznie Ocskay kurucz lovas-hadával. A morva
felkelő-had nem segített rajta semmit. – Jókő, Korlátkő kurucz kézben
volt már, ott a morvákat a tót paraszthad lemészárolta. Csak a szál
kardban volt a menedék.

Ritschán keményen megűzte Borbély Balázs gárdáját, de akkor megint
szembe találkozott Köröskényi zászlóaljával. Azt is kétfelé túrta, s
elérte a hegytetőt. Innen már ő rohant lefelé, neki volt előnye.
Berthóty zászlóalja sem állhatott meg előtte. Düh, szégyen, kétségbeesés
fokozta a vitézséget.

Mikor aztán a szorosút aljához levergődött, akkor jött reá – Ocskay!

Mikor Ritschán meghallotta a támadó kuruczok csataordítását «Ocskay!
Ocskay!» nevével, azt mondá: «no most el vagyunk veszve!»

Tudta, hogy ez az ő embere! – Ez őtet keresi.

Ez utolsó roham széttépte a labancz lovasságot.

Maltzahn, a dán segédcsapat vezére, egy századdal keresztülvágta magát
Ausztria felé, Giordano kapitány száztíz dragonyossal elmenekült a Morva
folyóhoz, Ritschán közrefogva harczolt, csodáit követve el a
vitézségnek. Négy sebből vérzett már. Ocskay mindenütt a közelében. De
nem azért, hogy megölje – hanem, hogy megölni ne engedje. – Ott a viadal
ádáz hevében kiáltozá harczosainak: «Aranyláncz annak, a ki élve
elfogja, vasláncz, a ki megöli».

Ritschán négyszáz vitéz bajtársával, a kik közül egy sem volt
sebesületlen, keresztülverte magát egész Jablonczáig s bemenekült a
várkastélyba.

Ocskay oda is utána.

Az a bástya nem is volt neki bástya. Hajduinak csak egy álom volt
széttörni a sánczkarókat. Egy óra sem telt bele, már övék volt a
várkastély. Minden terem sebesültekkel volt tele. Maga Ritschán négy
nehéz sebből vérezve feküdt egy kereveten, mikor Ocskay betoppant hozzá.

Nem volt szükség a látogatónak elmondania, hogy őt kinek hivják. Az
egész tekintete elmondta azt. Az első kérdéséből meg lehetett azt tudni:

– Hová tetted a feleségemet?

Ritschán nyugalommal viszonzá erre:

– Csak csendesen, bajtárs! Ráérünk mind a ketten. Átkozottul elég időnk
van rá. Ha meg akarsz tőlem tudni valamit, előbb hallgasd meg a
feltételeimet. Tudom, hogy engem addig meg nem ölsz, a míg titkodat meg
nem tudod tőlem. Aztán pedig életben nem hagysz. – Ez mindegy. Egyszer
hal meg az ember. Hanem én azt követelem tőled, hogy rajtam kívül senkit
tiszttársaim közül meg ne öless; nekem pedig küldj elébb egy gyóntató
atyát, a ki az utolsó szentségekben részesítsen. Igaz keresztyén voltam,
úgy akarok meg is halni. Ha ezeket a föltételeimet elfogadod: megtudsz
mindent; ha megtagadod: tüzes vasfogókkal sem csikarsz ki belőlem
semmit.

Ocskay erre kiküldött mindenkit a szobából, s mikor egyedül maradt a
sebesült ellenféllel: – megigazítá a feje alatt a vánkost.

– Senkit sem fognak fogolytársaid közül megölni; erre nemesi szavamat
adom. Hozzád pedig nem szükség papot küldeni, hanem felcsert, a ki
bekösse a sebeidet. Ellenségek voltunk, jól verekedtünk, nem maradtunk
egymásnak semmiben adósok. Most pedig két czimbora vagyunk, a kik
letettük a fegyvert, s csak úgy csendesen kérdezzük egyik a másiktól:
«hová tetted a feleségemet?»

– Ő jó helyen van. Semmi bántódása nincs. Nem is volt. Nem is lesz.

– Becsületedre mondod ezt?

– Lovagi szavamra. Igaz katholikus hitemre mondom.

Ocskay nagyot fohászkodott: keble egy lidércznyomástól szabadult meg.

Lebontá az övét a derekáról.

Ő hozta szokásba, hogy a kurucz vitézek finom patyolatból egy sokrétü
övet viseljenek a derekukon. Az egykoru nóta megmondja, hogy mire való
volt az: «Ha megvágnak, jó lesz a sebemre. Ha meghalok, eltemetnek
benne!» Épen, mint a törököknél a hét rőf patyolat, a miből a turbánt
tekerik a fövegre.

Elkezdte azt széjjelhasogatni s az ellenfél vérző sebeit kötözgetni
vele.

– Hogy a kastélyom elpusztítottátok, beszélt ezalatt hozzá, azt értem,
megbocsátom. De minek raboltátok el az asszonyomat? Vétett az tinéktek?

– A magasabb politika kivánja így: összefogdosni a lázadó vezérek
nejeit, azért, hogy férjeik engedékenyebb szivüek legyenek, hogy
végletes rendszabályokhoz ne nyuljanak, hogy visszatorlástól félve,
kegyetlenkedéstől tartózkodjanak. El van már fogva Rákóczy felesége; –
fogolynak tartatik Vak Bottyán ifju hitvese, ezért lett rabbá a te nőd
is. A hogy ti fogtok bánni a császári vezérek fogoly hölgyeivel,
tudnotok kell, hogy épen az a sors éri a ti hölgyeiteket is. Conventio
ez. Mézért mézet, méregért mérget.

– Hová vitték a nőmet?

– Bécsbe.

– S hiszed, hogy én azt jó helynek tartom? Hogy ő ott jól meg van védve?

– Hiszem. Magad is jól tudod, hogy a mi nődet legjobban megvédi, ez az a
fölséges erény, a miről a ti asszonyaitok hirhedettek. Magad ismered őt
legjobban. Blasphemia volna kételkedni benne. De hogyha épen
kézzelfogható, materiális bizonyságot akarsz birni, hát azt is közlöm
veled. A nődet egyenesen a Dornenkränzerin szentszüzek kolostorába
zárták be.

– A melyik a császári vadaskert mellett áll? kérdé Ocskay ijedten.

– Igenis. A melyet te a minap megostromoltál, s felgyujtattál a
tatáraiddal. Isten őrzött, hogy a rossz kezed a saját feleségedet is oda
nem hagyta égni a szent szüzekkel együtt.

Ocskay háromszor keresztett vetett magára.

Aztán, mint egy látnoki álomban hebegé:

– Az ablakrácsok közül két fehér kar nyult ki felém, összekulcsolt
kezekkel: s én akkor azt gondoltam magamban; «csak törd a kezeidet! az
én nőm is így törhette azokat, mikor őt rémítették».

– S meglehet, hogy épen az volt a saját feleséged. – Nos, semmi baj se
történt. A tetőt fölépítették ujra, s ezuttal rézből: azt többé fel nem
gyujthatod. A feleséged még most is ott van. Jó lesz tudnod, ha még
egyszer Bécsbe bekopogtatsz, hogy a Dornenkränzerinek kolostorába
tűzgolyókat ne dobass. Oda pedig senki be nem juthat; mert azoknak a
császártól és a pápától menhelyi privilegiumok van. A Dornenkränzerinek
ápolják a nyavalyatörős beteg nőket. Oda más idegen, mint epilepticus
asszonyféle, be nem kerül. Meg vagy elégedve a válaszommal?

– Ha így van, és igaz.

– Bajtárs! A haldoklók tanuságtételét authenticusnak ismeri el minden
törvényszék. Bizony meg is esküdném rá neked, hogy így van, ha a jobb
kezemről épen a két esküvésre való ujjamat le nem vágták volna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ocskay ki volt engesztelve Ritschán iránt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Látod, mondá neki a sebesült, miután bekötött jobbjával a kibékülési
parolát megadta. Ezért irtam fel én a szobád menyezetére ezt a szót:
«hic fuit Ritschan,» hogy tudhasd, kinél kell kérdezősködnöd a feleséged
után?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még utoljára hálával tartozott neki érte! S valóban tartozott. – A
fővezér bizhatta volna ezt a nőelfogatást más alvezérre is, a ki nem oly
lovagias, nem oly becsületes és nem oly tisztelője a női erénynek, mint
ez volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem azért Ritschánnak meg volt fizetve Ilonkáért.

A nagyszombati jezsuita-atyák, a kik a szomolyáni ütközet után kijöttek
a halottakat eltemetni, háromezer hullát számláltak meg, a ki bő
plundrát s bivalybőr-pánczélt viselt.

Ott vesztek a tábornok ágyui, zászlói, hadiszerei, egész fegyverzete.
Bercsényi Te Deum laudamust tartott Nagyszombatban a szomolyáni nap
után.




CZINKA PANNA.

Ha Achillesnek volt Briseise, a mi Ocskaynknak is volt Czinka Pannája. –
Hogy el ne maradjunk valahogy az Iliásztól.

Czinka Panna czigány leány volt.

Ocskay hozta el Sopronból, mikor azon a tájon táborozott.

E miatt is nagy belháboru folyt a vezérek között.

Eszterházy tábornok azt allegálta, hogy Czinka Panna az ő nagybátyjának
a jobbágya, az is tartotta az udvaránál: az tehát az ő tulajdona.

Ezzel szemben Ocskay azt vitatta, hogy Czinka Panna nem jobbágya
senkinek, mert a czigány nincs a hanthoz kötve, az szabadon viheti a
sátorát odább.

Bercsényi, a fővezér apprehendálta, hogy minek egy alvezérnek az ilyen
nagy fastus? Czinka Pannának ott kellene lenni a fejedelem
főhadiszállásán: ott már egészen helyén volna. Nem is illik az, hogy egy
ezredes-kapitány egy czigány leányt hordozzon magával egész
táborozásában, a ki vele egy sátorban alszik. Mit szól rá a világ?

Erre Ocskay megint azt felelte, hogy van a fejedelemnek úgy is elég sok
léhűtője a főhadiszálláson; neki pedig csak az egy Czinka Pannája van;
azt ő nem adja oda a Herkópáternek sem. Egyébiránt söpörjön kiki a maga
sátora előtt.

Utoljára is magára Czinka Pannára lett bízva, hogy válasszon: ott akar-e
maradni Ocskaynál, vagy a régi patronusához, Eszterházyhoz akar
visszamenni, vagy a fejedelem udvarába van vágyódása? Czinka Panna aztán
azt felelte maga jószántából, hogy már ő csak Ocskay Lászlónál marad meg
örökre; mert ő azt az urat kimondhatatlanul szereti.

De még Ocskay is nagyon szerette Czinka Pannát.

A czigány leány remeke volt az asszonyi rútságnak.

Az arczáról nem lehetett megtudni, hogy a harmincz esztendőt gázolja-e
már, vagy a negyvenet? az olyan ránczos, ripacsos volt és fekete. A
szája széles volt, s az egyik szeme oldalt kancsalított. A termete
sovány volt, a karjain ránczot vetett a bőr. A haja sűrű volt és
annálfogva gubanczos: jaj volt annak a fésűnek, a ki abba rendet
csinálni beletévedt, mert beletörtek a fogai; annálfogva csak ünnepnapra
tartogatták az ilyen hivalkodást. Hanem az öltözete annál választékosabb
volt. Az új ruhát nem szivelhette magán: addig nem is türhette azt a
testén, a míg rongyos nem volt. Az a rongy olyan a gúnyán, mint az ablak
a házon: hogy szabadon járhassa a lég. Aztán a piros szoknyát kifoltozni
világoskék folttal valami fejedelmi luxus! Az üveggyöngynek azonban nagy
barátnéja volt, a miből az a drágább, a mi nagyobb (karat számra megy).
Abból volt a nyakában hét sor, a szivárvány hét szineivel. Volt neki
piros csizmája is; de azt többnyire a hátára akasztva viselte, s a mikor
tehette, mezítláb járt; nem ártott az ő talpának sem a tarló, sem az
élesre fagyott sár.

Ez volt Ocskaynak az a kedvencze, a kit a másik két vezér mindenféle
praktikával el akart tőle rabolni.

Volt pedig ennek a csúf kis szörnyeteg czigány leánynak egy hegedüje, a
minek a húrjaiból azok az ő sovány kezei oly csodaszép dalokat tudtak
előcsalogatni a nyirettyüvel, hogy azokon megesett a szive annak, a ki
hallgatta. Ő maga szerezte azokat. Lángész volt.

Csak a nevét ismerjük már a legtöbb dalának. A «halott-táncz,» a
«háromszáz özvegy nótája,» «ősapáink dala.» De sok sarkantyú
összezengett, de sok pohár összecsengett; de még több kard összepengett
ezeknek a hallatára!

Hosszú, unalmas tábori pihenés alatt ezeket a nótákat húzta Czinka Panna
Ocskaynak, s húzta addig, míg a vezér leborult a fekhelyére zokogni, s
majd megint fölugrott, s a lábaival tombolt és a karjaival hadonázott a
levegőben. Jaj, de érti az a czigány: kicsalni a lelket a magyar ember
szivéből! Ez a czigány leány jobban értette, mint valamennyi. Emlegette
azt az egész ország, mert a ki egyszer hallotta hegedülni, soha el nem
felejtette. Aranynyal fizette volna, tejbe-vajba fürösztötte volna
akárhány nagyur, csak nála maradjon; de nem hagyta magát megfogni; olyan
volt, mint a vad madár. Erdő, szabad erdő kell neki, hogy daloljon.
Aztán olyan a czigány: pénzedet adod neki? húzza a hegedüből; de, ha a
lelkedet adod neki, akkor húzza ő is az egész lelkéből! És az egészen
más! Valami más!

Czinka Panna azért ragaszkodott olyan nagyon Ocskayhoz, mert tudta, hogy
a mint ő a hegedüjét megszólaltatja, annak a lelke már ott rezeg az ő
húrjain s azt viszi ő magával a maga ábrándos pusztájába kóborolni, s
mikor az ő csúf pofája átszellemül, akkor még az angyaloknál is szebbnek
látja azt az, a kit zenéjével elbüvölt-bájolt; hogy ezt az embert ő meg
tudja kinozni, meg tudja vigasztalni, beteggé tenni és meggyógyítani az
ő hegedüjével. Az ilyent szereti a czigány!

Aztán meg tetszett neki az az élet, a mi Ocskay táborában dívik. Ma itt,
holnap ott, sátor alatt mindig, a hogy a czigányok. Egyszer «hopp,»
másszor «kopp!» Egy nap úsznak a jó borban, másnap a pocsóta viz is
drága. Senki sem gondol a holnapra. Mindennap új vidéken ütnek tanyát,
sehol sem ragadnak meg. Ő mindenütt a tábor közepén, kétkerekű
laptikájával, a mibe kis tatárlova van fogva. A laptikán tokajiboros
átalagok, lengyelpálinkás csobolyók. Egy nap kiürülnek, másnap megint
teli vannak. Czinka Panna el-eltünik, ha üresek a hordók; nem kell őt
félteni: megint visszakerül, s teli vannak a hordók. El nem maradna az
Ocskaytól! El sem lehet fogni, mert hiszen boszorkány. Láthatlanná tudja
tenni magát: farkassötétjét bocsát az üldözői szemére, ha rájuk olvassa
a varázsmondatot.

… A szomolyáni diadalnap után Ocskay is lakomára hítta magához az
alvezéreit az elfoglalt jablonczai kastélyba.

– No, Czinka Panna, most mutasd meg hát, hogy mit tudsz!

A ki legelsőnek megjelent a kapitányok közül, Csajághy volt.

Ocskay eléje sietett s a nyakába borult.

– Czimborám! kiálta, indulattól reszkető szóval; megtudtam, hogy hol van
a feleségem!

Abból a melegségből, a mivel az mondva volt, megtudhatta Csajághy,
mennyire szereti Ocskay az Ilonkáját! Meg volt vele elégedve.

– Most már elhozom őt onnan, fogadom az egekre.

(«Most már az egekre fogadja, nem a poklokra», gondolá a puritán
alvezér, s azt hitte, hogy így már jobban fog sikerülni.)

A többi alvezérek is egymás sarkában érkeztek ez alatt, Borbély Balázs,
Móricz István, Balahó Mátyás.

– Halljátok csak a tervemet! sietett kirukkolni Ocskay.

Csajághy egy titkos szemvágással inte neki, hogy ne beszéljen, mikor a
czigány leány is itt van.

– Dejsz a felől beszélhetünk. Lassú tüzön pirítanák, sem vallana az ki
semmit. Külömben is része leend a tervünkben s neki kell azt leginkább
előmozdítani. Jőjj ide közénk s hallgass rám, Czinka Panna.

A czigány leány, megtudva, hogy tanácskozásban lesz része, előhuzta a
tarsolyából a kurtaszárú cseréppipáját, kicsiholt, rágyujtott, s a pipát
az agyarára vágva, odaguggolt a többi uraságokkal egy körbe, csak a
földre; nem szokott ő széken ülni.

– Czinka Panna, neked itt kell engem hagynod.

– Nehéz lesz az.

– De még a hegedüdet is.

– Az még nehezebb lesz.

– Izenetet kell vinned tőlem a feleségemhez.

– Már akkor minden könnyű lesz.

– Nem olyan könnyű, mint gondolnád. Tudnál-e nyavalyatörős lenni?

– Hogy ne tudnék? Láttam elég kórságost életemben.

– Csakhogy a tettető nyavalyatörősre ráismernek könynyen.

– Tudom. Hogyha a markába beszorított hüvelykujját embererővel ki lehet
feszíteni, akkor az csalfa koldus, korbácscsal gyógyítják meg; de ha
semmi erőhatalommal ki nem lehet feszíteni a hüvelykét a markából, akkor
igazi kórságos, beveszik az ispotályba. Próbáljátok meg rajtam.

Czinka Panna a borzalomig híven tudta az epilepsis rohamait utánozni, s
az erős férfiak ketten sem birták a hüvelykujját kifeszíteni.

– Ez hát megvolna. Mondjad, uram, tovább.

– Te innen most felballagsz Bécsbe. Jártál ottan többször.

– Jobban otthon vagyok, mint a pusztán. A vén herczeg idejében mindig
ottan farsangoltam.

– Ismered a Krisztus töviséről nevezett apáczák kolostorát?

– Hogyne? Ott akartak egyszer megseprüzni, a mért kártyát vetettem a
kapusnénak.

– Annak a háznak kapuja előtt kell összerogynod és a nyavalyatörőst
mutatnod. Ott azután majd fölvesznek és bevisznek az apáczákhoz. Azok
közt van az én feleségem.

– S miről ismerek én rá a te feleségedre?

– Bolond! Hogy ne ismernél rá? Hát hisz az a legszebb asszony a világon.

– Vagy úgy? Hát nem én vagyok az? De hátha a szemem megcsal?

– Akkor a füled majd eligazít. Te nem tudsz másként, csak czigányul, meg
magyarul. A bécsi apáczák között pedig senki sem tud magyarul, csak az
én feleségem. Azt fogják odaküldeni hozzád, hogy kikérdezzen, ki vagy?
mi vagy? honnan kerültél ide?

– Mit hazudjak?

– Fennhangon akármi bolondot; de súgva csak a nevemet mondd neki. Akkor
ő azután majd szerét ejti, hogy egyszer úgy beszélhessen veled, a mikor
más nem hallja.

– Madárnyelven fogok vele beszélni. Hát aztán mit mondjak neki?

– Most várj sorodra. Elébb vezéreimmel szólok. Nekünk most egész
dandárunk van együtt. Bercsényi nekem engedte át a Ritschántól elfoglalt
ágyukat, fegyvereket és lovakat. Csapataink most már fegyverzet dolgában
is összemérkőzhetnek a császári hadakkal. Ágyuinkkal, haubiczainkkal
zárt városokat is megostromolhatunk. Carnuntum diadalkapujára a minap
felirtuk: «Morgen komm ich wieder.» Beváltjuk az igéretet.

Tetszett a vállalat mindenkinek.

Csajághy azonban észrevételt tett rá.

– Én elhiszem, hogy nagyobb és rendezettebb erővel másodszor is el lehet
hatolnunk Bécs külvárosáig s ott megint összeverekedhetünk a
helyőrséggel; hanem azt is hiszem, hogy a mire mi a Favorita-vonalt
felverjük, akkorra a te nődet rég elvitették a kolostorból s biztosabb
zárt helyre rekesztették el.

– Még nem mondtam el végig a tervemet. Most Balahó uramhoz fordulok.

Balahó uram a csendes idők alatt révészmester volt a Tiszán. A harczi
idők őt is elszólították az evező mellől. Felcsapott kurucznak. Itt is
sok hasznát vették. Halászokból, hajós-, révészlegényekből egy csapatot
alakított, mely az ő vezénylete alatt nevezetes szolgálatokat tett a
vizeken átkelésnél, meg mikor tüzes dereglyékkel az ellenség hajóhidját
kellett elrontani. S még azonkívül az a rendkivüli jó tulajdona is
megvolt, hogy nagyon tudott a közönséges emberek nyelvén beszélni:
megszokta révész korában, mikor az átkelésnél térítgette a régi hiten
levőket az új magyar hitre. S mindenekfelett egy semmi lehetetlenséget
el nem ismerő perversus ember volt ő kegyelme. Másforma öltözetet most
sem viselt, mint révész korában: parasztgunyában járt, begyürt tetejű
süveggel a fején, hájjal kenve a hosszú haja, borostás az arcza,
szélfuvástól, napsütéstől barnapiros a bőre, a szemei kicsinyre
összehúzva, mint azoké szokott lenni, a kik mindig a vizet nézik.

– Hallom a szép szót. Monda Balahó uram Ocskay megszólítására.

– Az én tervem az, hogy mi fegyveres erővel előhaladunk Schwechatig.
Átkelünk Hainburg alatt a szigeteknél tombáczokon s másnapra ott
vagyunk. A ki odáig utunkat állja, magára vessen érte, a mit kap; de fel
nem tartóztat. Komoly ellentállást csak Schwechatnál fogunk találni. Ott
most az elhagyott török sánczokat megszállva tartják a császáriak s
ágyúkkal megrakták. Meglássuk, hány zsákkal telik? Meglehet, hogy
nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, de hűbelebalázs módjára nem
megyünk neki fejjel a falnak. A megérkezés napjának az éjszakáján
azonban Balahó hadnagy uram harmadmagával egy csónakra ül s viz
ellenében felevez a Duna keskenyebbik ágán egész odáig, a hol a császári
vadaskert és az apáczakolostor kőfalai között a szigetekre átjáró rév
van. Mennyi idő alatt történik ez meg?

– Ott leszek másnap éjfélután két órakor, ha a magam ladikjával mehetek.

– Kegyelmed akkor ott marad és vár sorára. A révnél van egy
márványrondella, a mit két oldalt roppant nagy szomorufűzfák takarnak.
Ezeknek a közelében fog maradni. Most hallgasd te tovább a magadét,
Czinka Panna. A mint ti meghalljátok az ágyúdörgést kelet felől; de még
az égő házak füstjét is fogjátok láthatni, az lesz a jeladás, hogy én
megérkeztem Schwechat alá. Az nap te egyszerre csodamódra meggyógyulsz s
kikéred a bizonyítványodat, hogy felépülve odább mehess. Az éjszakát
azonban még ottan töltöd; mert éjjel a kolostor ajtaját nem nyitják fel
se ki-, se bemenőnek. Azon az éjszakán az ápolónőd, a feleségem arczát
(magaddal vitt szerekkel) befested olyanra, mint a magadé.

– Hogy még szebb legyen! szólt közbe Czinka Panna.

– Mit bánom én, akármilyen lesz; csak visszajőjjön! Ő felveszi a te
gúnyádat, s reggel, korán hajnalban, mikor kinyitják a kaput, a te
bizonyítványoddal kibocsáttatja magát. Te rajtad ismét kitör a
nehézkórság: semminek tudója, részese nem vagy; a nőm pedig siet a
Dunaparton megtalálni Balahó hadnagy uram csónakját, s azzal illa berek,
nádak, erek! Mire észreveszik a szökését, azt sem tudják, merre üssék
bottal a nyomát? Hát híveim, hogy tetszik nektek ez a terv?

– Veled megyünk, a hová vezetsz! Monda Csajághy, s a többi kapitányok,
hadnagyok is rázúdúltak: «még az operencziás tengerig is!»

– Oda megyek, a hová küldesz; mondá Czinka Panna. De úgy gondját viseld
ám a hegedűmnek, mint én a te asszonyodnak!

– Hát Balahó uram, mit szól hozzá?

– Kordéval kápsáló faczipős barát legyen belőlem, ha el nem hozom a
kegyelmed asszonyát! Megteszem ezt a tempót!

És azután az egész lakoma alatt egyébre sem ittak áldomást, mint ennek a
tervnek a sikerültére.

Czinka Panna soha sem húzta még olyan szépen a búsméla magyar dalokat, a
mikben annyi titok van elmesélve: századok panasza egymáshoz; laktalan
puszták éjféli szózata; örökbehagyott keserűség; álmok ábrándozása, a
mikből soha nincsen fölébredés; a félvilágot kihívó kérkedés; vigasztaló
reményadás; és annyi névnélküli érzésnek harmoniává alakult chaosza;
jókedv és szomorúság, együtt: vagy ki tudja mi? egyik sem! Vágy,
gyönyör, kín, a szem kicsordul a könytől. Mi az?

És még ezt is odaadja Ocskay, azért, hogy a feleségét visszaszerezze!

Bizony nagyon szeretheti azt az asszonyt!




BALAHÓ URAM TEMPÓJA.

A második betörésnél Ausztriába, Ocskay a Duna jobb partját választotta
küzdtérül.

Mikor már Fischamendig felhatolt, utoléri egy gyorsfutár a fővezértől,
hogy forduljon azonnal vissza, Heister, a császári fővezér, egész
derékhadával megindult Pozsonyból s Rákóczy ellen siet, a ki seregével
Lipótvárát vívja. Siessen, ha lehet, a fejedelemmel egyesülni; ha nem
lehet, fogja oldalba Heister seregének balszárnyát s igyekezzék azt apró
csatározásokkal feltartóztatni.

Nehéz volt Ocskaynak az engedelmeskedés: eddigi útja csupa gyors
diadalból állt; hanem a jó sors segített azt neki könnyüvé tenni. Még
jól ki sem áldotta magát, a midőn betoppan a sátorába Czinka Panna. Ő
már megjárta Bécset.

– Nincs a feleséged a kolostorban.

– Hát hová tették?

– Bevitték a belsővárosba s ott bezárták. Strázsa áll a kapuja előtt.

Ezzel aztán porba esett az egész szép kicsinált terv.

Balahó uramnak sem volt miért fölevezni csónakjával a Dunán.

Lehetett visszamenni.

Az egész eredménye a regényes vállalkozásnak egynehány ezer darab
vágómarha volt; azokat Ocskay, minthogy az útját nem késleltethette
velük, eladta a pozsonyi mészárosoknak készpénzért. A pénz jó volt az ő
hadainak zsoldra, az olcsón vett ausztriai marhákat pedig a pozsonyiak
levágták az osztrák hadsereg számára: mindenki nyert benne.

Ime a «közös hadügyi budget!» Semmi sem új a nap alatt!

Ocskay a maga dandárából a bocskoros hadakat hazaküldé a Fehérhegyek
közé, hogy ott alkalmatlankodjanak Heisternek, ha arra felé akarna
átkelni, a lovasságával és a hajduival pedig átment a Csallóközbe, úgy
került el a császári derékhad háta mögött. Hid volt akkor mindenütt a
Dunán: be volt fagyva keményen. Deczember vége felé járt az idő. Az
ágyukat ott kellett hagynia, mert ha a csallóközi sár megfagy, azon hat
ökör se vontat keresztül egy ágyut.

A Csallóközben aztán megtudta, hogy Heister a Fehérhegyek keleti oldalán
vonul előre, elkerülve a nyugoti szorosokat. Sajnálta most már, hogy a
«talpas»-ainak az ezereit oda küldte strázsálni.

A hajduságát most már előre akarta küldeni a fejedelem derékhadához: az
ő feladatában gyalog népre nem volt szükség.

Mielőtt útnak indította volna őket, összegyüjté valamennyit. Sok
mindenféle vidékből származott népek voltak azok. Félő volt, nehogy
útközben megint elszéledjenek. Azért az egész gyalogcsapatnak nagy
ünnepélyességgel egy pompás veres selyemzászlót adott át, a mit
háromféle pap szentelt fel, kálvinista, pápista és görög. Annak dobszó
mellett a hadirendbe felállított fegyveres nép katonai módon hűséget
esküdött. Még azonfelül Ocskay László maga, lóhátról tartott nekik egy
szép lelkesítő orátiót, a miben sok drága igazságot elmondott a haza
szenvedéseiről, az ősök dicső példájáról s a szent szabadságról. Remek
előadása lévén, párosulva a legcsengőbb organummal, beszéde bizonyára
nagy hatást keltett a harczosok szivében. Siettek is neki az alvezérei
gratulálni hozzá; a közkatonaság pedig háromszor kiálta rá harsány
vivátokat.

Csak Balahó uram nem volt kielégítve egészen.

– Nem tökéletes munka ez! mondá Ocskaynak. Majd én hadd beszélek az én
nemzetségemnek!

Azzal előkereste a rongyosabbik dolmányát a szeredásából, még jobban
begyűrte a kalapját, fogott magának, hol, hol nem, egy olyan hosszú
kardot, hogy hatalmas termete mellett is, az állával támaszkodhatott a
markolatjára, ha maga elé állította, s azzal felkapaszkodott a Czinka
Panna kordéjának a kassába, s onnan kezdte meg a szónoklatot.

– Én édes véreim! Drága nemzetségem. Ismertek engem bizonyára, de ismer
az egész ország! Én vagyok az a hirhedett Balahó Mátyás, a ki egész
életében a nemzetet szolgálta és semmi veszélytől soha meg nem rettent.
De sok ezernyi ezer embert segíték hajdan a kivánt révpartra! (Igaz is
volt, mert révészmester volt.) Jóltevője voltam az egész országnak, volt
is módom benne, mert nekem adózott egész két vármegye. Kastélyaim voltak
Tiszáninnen és Tiszántúl (nádgunyhó tudniillik), s mindennap száz meg
száz jó ember pihent meg azokban. Most mind ennek vége! A gonosz
labanczok gazdag vetésemet mind elpusztították, lábon meggyujtották;
erdőim kivágták, kastélyaim a fekete földig leégették. Így szabadultam
meg, a hogyan itten láttok, a gunyám csupa rongy, testemen annyi seb, a
hány lyuk a köntösömön: megfogtak, megkinoztak, börtönbe vetettek,
körmeim alá töviseket vertek, parázson sütöttek, hogy a hazámat
eláruljam; de mégsem tettem meg. De mit panaszkodom én a magam bajáról?
Ezt mind elviselném. Csak azt ne láttam volna, a mit házam népével
gonoszul elkövettek. Volt jó feleségem, derék hűséges asszony, azt két
fára kötve, kettéhasították, kis csecsemő fiam felszúrták dárda hegyére,
szép gyönyörű hajadon leányom, hogy meg ne gyalázzák, a szemem láttára a
kútba ugrott, öreg nagyanyámat szurokba mártották és úgy gyujtották meg!
(Már akkor általános volt az elszörnyedés hangja az egész hajduság
közt.) És ki tette mindezt? Maga a «nagyfejű», az a gonosz Heister. Az ő
parancsára, az ő intésére gyilkolták le ilyen kegyetlenül az én
cselédimet s velük együtt ezernyi ezer ártatlan véreinket! (Átok reá!
ordítá a fegyveres had.) Nem maradt egyebem, mint ez az ősi kardom. (E
szónál felemelte erős öklében azt a hosszú pallost.) De fogadom igaz
hitemre, hogy addig nem nyugszom, a míg ennek az élét csorbára nem verem
a gyilkos koponyáján! Mindnyájunknak ő a gyilkosa, hóhéra.
Mindnyájatoknak volt valaha otthon ősi háza, anyja, felesége, kis
gyermeke. Azt mind ő égette, ő gyilkoltatta le. Nincs otthon mit
keresnünk, hanem a gyilkost, a gyujtogatót kell keresnünk a csatatéren,
s a hogy ő fizetett nekünk, úgy fizetni neki vissza tízszeresen. Itt ez
az én kardom, a hol ezt látjátok villogni, ott villogjon a tietek is,
ottan ordítsátok: «halál a nagyfejűre!»

Balahó uram rikácsoló hangja túlrecsegte még azt a riadalt is, a mit a
hajduságnál keltett. Ez aztán nem az a taktusra adott vivátszó vala már,
a mivel a vezér szónoklatára feleltek, hanem egy folytonosan kitörő
ordítás, kísérve kivont kardok csörömpölésétől; alig birt ez a vihar
lassankint elcsendesülni, akkor is csak az elszörnyedés morajává
csillapult alá, mint mikor a Balaton szélvész multa után még soká
elháborog.

Balahó uram pedig – megtéve a tempót – megelégült szívvel szálla le a
kordéról s rágyujtott a makrapipára.

– Mi a tatár! Balahó uram! mondá neki Ocskay. Hogyan égethették le a
labanczok a kelmed vetését? hisz a kelmed egész dominiuma a Tisza háta
volt.

– Hát biz azt sehogy sem.

– Talán hát a feleségét sem hasították kelmednek kétfelé?

– Soh’ se volt nekem feleségem.

– Hát a kis fia, a kit lándzsára szúrtak, meg a kútba ugrott leánya, hol
vette azokat?

– Bizony sehol sem én, ha csak a fáról nem szedtem volna őket.

– Hát az öreg anyja?

– Husz esztendeje, hogy meghalt, Isten nyugtassa meg!

– E szerint hát azt sem égették meg?

– Mindegy az. Ha nem tették velem, megtették mással. Így kell a
sokaságnak beszélni, vitéz ezredeskapitány uram, nem úgy, a hogy
kegyelmed cselekedte. Ha az ember a hazáról beszél a hadinépnek,
elbusulja magát, elszomorodik rajta. A busulástól pedig az embernek csak
az ivókedve jön meg. Nem kell a katonát a hazával szomorítani, mert
megszomjazik rá s azt várja, hogy áldomást ihassék. Ha itt nem kap bort,
hazamegy, ott iszik. Hanem így kell neki beszélni, a hogy én kiraktam.
Ettől aztán nem bort szomjazik, hanem vért. Majd meg kell őket nézni,
hogyan rohannak ezek csoportostól a nagyfejűre, csak egyszer
megkaphassák. Így kell azokat felpaprikázni!

Azzal benyomta az égő taplót a pipájába s a nagy bolond kardot a vállára
vetve, visszaballagott a maga csapatjához, otthagyva a tanult
uraságokat, hogy csinálják utána ezt a tempót, ha értenek hozzá!

Ocskay pedig rögtön szekerekre ülteté a hajduságát s a Duna jegén
keresztül megindítá őket a fejedelem táborhelye felé.

Maga pedig sietett felkeresni Heister táborát, s attólfogva mindennap
volt vele csatározása; rendetlen csikóscsapatjai minden oldalról
körülcsiripelték, s a hol nagy erőre találtak, szépen visszatértek a
vezérükhöz. Ezektől megtudá, hogy ezúttal nem egy szokott labancz sereg
indult meg a hadjáratra, a mit kétharmadában kénytelen-kelletlen
felültetett magyar bandériumok s fegyelmezetlen rácz hordák képeznek:
könnyű ellenfél a kurucz lovasságnak, hanem egy egész rendezett
valóságos osztrák hadsereg vonul előre, taktikai hadirendben; a
szine-java a hős Eugén herczeg seregének, a zentai diadal veteránjai,
kiknek trombitaharsogása előtt a hatalmas szultán seregei a Dunába
rohantak. Itt most hatvanhárom kompánia nehéz lovasság van együtt, a
legkitünőbb ezredekből, s azonkívül csak három század magyar labancz
huszárság, azt csak szénázásra használják. Gyalogságuk csupa muskétás,
új szerkezetű lőfegyverekkel és hosszú dárdákkal ellátva, huszonnégy
ágyút visznek magukkal.

Mindezekről jó eleve értesítette Ocskay a fejedelmet, s Rákóczy úgy
készült, hogy maga is hasonló erejű hadsereget vigyen ellenfelére. Ha
ennek erősebb volt a gyalogsága, ő nála a lovasság volt számosabb.
Tizenhárom ezerre teszik a számát. Hanem ágyút csak hatot hozott
magával, a mi megfoghatatlan: hisz volt neki elég lövege. Talán Lipótvár
ostrománál volt azokra nagyobb szükség? vagy a régi magyar harczi szokás
dívott még, hogy egyszer kilőjjük az ágyút, s aztán rajta-rajta! Ez csak
jeladásra való, azt pedig hat ágyu is úgy megteszi, mint huszonnégy.
Majd csinál elég lármát a maga ágyuival az ellenség!

Gyalogsága igen szép és rendezett volt a kurucz seregnek. A hajduság jól
felfegyverkezve, puskával és karddal. A kuruczok nem hordtak már a
háborúba dárdát, hanem kardot. Kiment a használatból az a hires jelszó,
a mivel Kinizsi buzdítá a kenyérmezei ütközetben a maga seregét: «Előre
dárdások! Utána kopjások! Ne féljetek szászok! A hol fáj, szúrjátok!» A
magyar most karddal harczolt. Az osztrák még dárdát hozott magával. Első
próbatét volt, hogy melyik a jobb kézbeli szerszám? Bizonyos, hogy el
fog válni, mert mind a két félen olyan legénység jő szemközt, a
melyiknek a kezében szikrát szokott adni a vas.

Egészen franczia mintára voltak felszerelve Rákóczy palotásai, a
testőr-muskétások, sáfránszin dolmányban, kék paszománttal, s a franczia
gránátos zászlóalj hatalmas medvebőr kalpagjaival, a szálas legénységből
válogatva, betanítva, hogyan kell a tarsolyban hordott granát kanóczát
meggyujtani s az ellenségre hajigálni, mikor az négyszögöt formál, vagy
erősített sánczot védelmez. A mi pedig a szabályos hadmozdulatokat
illeti, azokban legkitünőbb volt a fejedelem seregében Sárody ezredes
német zászlóalja. Dobszóra lépni, kanyarulatokat csinálni, puskával
sortüzet adni egyik csapat sem tudott oly pontossággal, mint az övé. A
mellett szigorú fegyelemtartásáról is hires volt, vezére nem tűrt el
semmi kihágást, s a milyen tréfás czimbora volt a jó társaságban, olyan
jó katonának ismerte mindenki a táborban. Néha egyesítve produkálta mind
a kettőt: a jó katonát, meg a víg czimborát. Mikor Lipótvárát elkezdték
ostromolni, s az ilyen mesterséges munkához még nem szokott kuruczság
húzódozott a ví-árkok ásásától, a várbeliek bombáitól rettegve, Sárody
oda vitetett ki magának egy hordót, tele borral a két sáncz közé, s a
hordó fenekére ülve, áldomásozott, s gitárral a kezében, dalolta a
várbeliek boszantására azt a víg nótát, hogy: «Als die Schneider
Hochzeit hatten, da waren alle froh!» A kuruczság kedvet kapott tőle,
lassankint odagyülekeztek melléje, mind megitták a hordó bort, s aztán
együtt énekelték vele, hogy: «Da schliefen alle Schneider, auf einem
halben Stroh!» (pedig nem is értették, hogy mit tesz), a várbeliek nagy
boszuságára, a kik hasztalan röpítgették feléjük a «pumáikat», egy sem
talált oda.

Az ilyen tréfákért még a magyarok is nagyon szerették ezt a renegátot.
Volt ott több ilyen német tiszt is. Általában az a jó regula volt, hogy
hadifogoly senki sem szeretett lenni, hanem ha az ellenség el nem
eresztette, beállt hozzá katonának.

De különösen kedvencze volt Sárody a kurucz sereg franczia táborkari
főnökének, vicomte de Feirvillenek, kit XIV. Lajos azért küldött Rákóczy
táborába, hogy hadvezéri tudományával pótolja ki azt, a mi a magyar
tapasztalatlan főuri hadvezéreknél hiányzik, a kiknél a személyes
vitézségből állt az egész strategia.

Sárodyval lehetett a francziának magasabb hadműveletekről is beszélni. S
egyáltalában lehetett vele beszélni, mert tudott francziául, míg a
magyar urak csak diákul értettek. Cicero nyelve pedig mindenre jó, csak
hadászati értekezésre nem; a nagy Róma idejében nem lőttek pisztolylyal;
annálfogva ha az ilyen eseményt valaki latinul akarja elmondani, ekképen
rakja ki: «kézbeli cső makkjával áthajíttatott» (sclopi manuarii glande
trajectus est).

Még egyébre is jó volt Sárody. Mint régi osztrák seregbeli főtiszt
minden ezrednek ismerte az erejét, létszámát, vezetőit s a szerint, a
hogy a kémek és portyázók hirül hozták a kurucz táborba, mely csapatok
milyen hadirendben vonulnak fel Heister parancsnoksága alatt, Sárody
előre meg tudta mondani, hogy minő erőt kell azzal szembeállítani? Úgy
hogy az ő jelenléte a haditanácsban, mikor az ütközet tervét
elkészítették, valóban kivánatos volt.

Karácsony éjszakája volt.

Mulatságos babonákkal teljes este. Játszanak ilyenkor minden házban
éjfélig, akkor misére mennek; imádkoznak, meg tréfálóznak, ropogtatják a
kártyán nyert diót.

«De mi most nem diót ropogtatni jöttünk ide!»

Ezt izené Rákóczy Bercsényinek, a ki szerette volna Heisternek engedni
át a támadást s a nagyszombati halmokon védelmi állást foglalni.

Elhatározták a haditanácsban, hogy leszállnak a sikra, a hol előnyösebb
a harcz a túlnyomó magyar lovasságra nézve. Igaz, hogy a sík tért két
patak szeli keresztül, a Tirna és Parna, de azok most be vannak fagyva,
nem akadályozzák a lovasságot.

A fejedelem, derékhadával a Tirna partján fekvő Nagyszombatnak támasztva
a hátát, elfogadja az ütközetet Heisterral, míg a két portyázó
dandárvezér, Ebeczky a jobb-, Ocskay a baloldalon fogja azt közre, s a
hátába kerülve, négy tűz közé szorítja.

Nagyon szép terv volt ez! Csalhatatlan a sikerülése. A csapatok égtek a
harczvágytól. A csapatvezérek együtt maradtak egy karácsonyi víg
lakomára a tirnai hétkerekű malomban, s igen kedélyesen mulatoztak.
Sárody megint ezermesterkedett. Ólmot öntött s abból jövendőt mondott.
Gombóczokat főzött, a miben az a tréfa, hogy a forró viz melyik
gombóczot dobja fel legelébb? Minden gombóczban czédula van valami
névvel. Mikor a leánykák csinálják ezt a karácsonyi tréfát, akkor az a
jelszó, hogy a mely nevet a legelső gombócz felhoz a viz szinére, az
megy férjhez a jövő farsangon. Sárody gombóczaiba egy-egy csapatvezérnek
a neve volt elrejtve, s az volt a tréfa jelszava, hogy a kinek a
gombócza legelébb felvetődik, az hal meg a holnapi ütközetben. A
fejedelem nevét azonban nem engedték a tréfába belekevertetni. A tréfa
azonban annál tökéletesebb lett, mivelhogy a hebehurgyán előre
felbuggyanó gombócz ezt a nevet rejté: «Balahó kapitány!»

Mindenki hahotával nevetett a tréfán. Mivelhogy Balahó uramat szerte úgy
ismerték, mint egy szörnyű nagyszájú embert, a ki rettenetes a
fenyegetőzésben, utolérhetetlen a mások felbuzdításában, ellenben mindig
ő az első az ütközetben, a ki, mikor lőnek, rögtön hasra fekszik.

Balahó uram azonban szörnyen megrestellte azt az ő rovására feltámadt
vigasságot, s ökleivel ütve az asztalt és a mellét, fogadkozott, hogy
meg is halok én, ha kell, az én hazámért és fejedelmemért! De minden
dibdáb labancznak nem adom bitangra az életemet. De kaphassam csak
egyszer azt a gyilkos Heistert magát a kezemügyére, a ki a feleségemet
ketté hasíttatta, a ki porontyomat dárdára szuratta, tudom, hogy
egyikünk elmegy izenetet vinni Belzebúbnak!

– Hát hisz azt most legkönnyebben megkaphatod, Bruder, mondá neki
Sárody. Itt fogják mutogatni holnap a vásáron dobszó mellett. Minden
markos legényt meginvitálnak rá, hogy ki birkózik meg vele.

– Magam leszek az a legény! mondá Balahó uram. Csak rá ismernék az
istentelenre!

– Óh azon könnyen segítünk, Balahó uram, mindjárt lepingálom én
kegyelmednek az egész Heistert, a hogy áll és él, hol van egy darab
papiros?

Sárody fránya ügyes torzkép-rajzoló volt. Nehány vonással hirtelen úgy
odaveté a papirra Heisternak a carricaturáját, hogy a ki egyszer látta,
rögtön ráismert róla: ott volt az idomtalan nagy feje, a mit hosszú
paróka fedez, fekete szemöldökei, félrehuzódó szája, a mi fölött az
egyik bajusz makacsul fölfelé, a másik ép oly megátalkodottan lefelé
irányul, a homlokon három egyenközű «s» betü alakú barázda; a nagy előre
rugó dupla áll, hozzá a kurta nyak, a köpczös váll, ez a szakasztott
Heister tábornok!

Mindenki kaczagott rajta s magasztalá a majszter remeklését. A sok
magasztalástól elvégre Sárody annyira elkapatta magát, hogy még alá is
firkantotta a képnek, hogy «pinxit Sárody.»

– No, Balahó uram, hát itt van, ráismerhet erről, mondá Sárody. Ha már
akkor meg nem nézte jól, a mikor a feleségét ketté hasíttatta, s a
kastélyát felgyujtatta Heister.

– Bomolj meg, német! sötét volt akkor! Hadd látom azt a képet! No iszen
nagyfejű! Már most hát búcsuzz el a fejedtől, mert elhozom én azt; a
milyen igaz, hogy az én jó öreganyámat szurokba mártattad, úgy
gyujtattad meg a szemem láttára.

– S annál se látta meg a képét Balahó uram?

– Vakapád! németje. Hát ’sz a szurok fekete! De most már elteszem ezt a
képet, ide a keblembe! S esküszöm a szent Herkopáterre, hogy a holnapi
szent keserves napon, ezt az én kardomat belemártogatom a gonosz vérébe!

S azzal végig fekteté a kihuzott kardját az asztalon, hogy az a táblának
az egyik végétől majd a másikig ért, a vezér uraknak általános nagy
nevetése közben. Balahó uram pedig mind ehhez igen komoly képet csinált.

Mikor a vezérek szétoszlának, az ezredeikhez visszasietve, azt dörmögé
Tormássy László, a nyárádi hajduk kapitánya, Esze Tamás fülébe:

– Hallod-e, bajtárs, sehogy sem tetszik az nekem, hogy ennek a Sárodynak
mindenüvé oda szabad ütni az orrát. Kár volt ezt Ocskaynak idehozni
közénk. Nem hiszek én ennek, ha százszor kikeresztelkedik is magyarnak,
mert mindig mosolyog. Az ilyen ember csak befelé haragszik.

– De hát már arról ő nem tehet, hogy olyannak teremtette az Isten a
képét, hogy mindig mosolyogjon. Nem lehet minden ember Balahó uram, a ki
mindig káromkodik.

– És én mégis inkább hiszek Balahó uramnak, mikor legjobban hazudik,
mint Sárody uramnak, mikor legjobban igazat mond.

– No majd meglássuk holnap, melyik az igaz ember?

Meg is látták, mert másnap a hadirendben akként lettek felállítva, hogy
a hadsereg zöménél Sárody német zászlóalja képezte az ágyufedezetet, ezt
tartotta a legfegyelmezettebb csapatnak Feirville, azért állította első
sorba; mindjárt mellette volt Tormássy uram hajdusága, aztán a háta
mögött, a második vonalban Esze Tamás tiszántúli hajdui, jobbról
Tormássy mellett pedig a tiszáninneni borsodi hajduk, azok között Ocskay
gyalogcsapatjának az élén jó Balahó uram a hosszú pallosával. Tehát
nagyon közelről tapasztalhatták egymásnak a viselt dolgait.

Fehér karácsonyra virradt az éjszaka. Egész addig a szent napig
megbecsülte magát az időjárás, akkor egyszerre a holdujsággal megfordult
s már hajnalban olyan sűrűen elkezdett havazni, hogy a fejedelem seregei
nem láttak a förmetegtől husz lépésnyire s csak úgy találomra foglalták
el az előre meghatározott helyeiket a Tirna nyugoti partján. Kémeik
hirül hozták, hogy Heister tábora is átkelt a Parna patakon s
hadirendben áll a sikon. De a két tábor még nem láthatta egymást a nagy
hóeséstől. De azt már mind a két fél tudta, hogy a másik is itt van. A
vezényszó áthallatszott egyik táborból a másikba.

A fejedelem, kisérete élén, maga járta sorba a hadcsapatokat, buzdító
szavakat intézve hozzájuk.

Egyszerre megszólaltak Nagyszombat valamennyi tornyában a harangok,
szent Karácsony ünnepére. Talán a nagy harangszó tette: a hófelhők
felszakadoztak, a havazás elmult, s a két tábor meglátta egymást,
szemközt felállítva ágyulövésnyi távolban. A magyar tábor, mint egy nagy
E betű látszott körülölelni a császári tábor négysoros hadirendben
felállított tömegét.

Abban a pillanatban megkezdődött az ütközet. A kurucz tüzérek nem várva
a parancsszóra, kisüték az ágyuikat az ellenfélre. Arra az is megkezdte
az ágyuzást. Különösen a fejedelem és kisérete volt az ágyutekék
czéljául kiválasztva. Egy ágyugolyó Rákóczy közelében terítette le a
kiséret egyik tagját, erre Feirville odanyargalt a fejedelemhez s
indulatosan követelte, hogy vonuljon vissza az ágyúk lőtávolából, ha az
ő személyét valami baj éri, veszve az ütközet s az egész magyar ügy.
Rákóczy rá hagyta magát venni, hogy a tartalékul felállított
testőrkarabélyosokhoz vonuljon vissza, a kik egy dombtetőn tanyáztak,
onnan nézte az ütközetet.

A kurucz hadsereg kezdte a támadást, a kicsinált csataterv szerint. A
jobb szárnyon Ebeczky, a balon Ocskay lovasezredei vágtak be a császári
sereg oldalába, mind a kettő nagy remekeléssel.

A Heister tábora balszárnyán csakhamar össze-vissza volt keverve
lovasság, gyalogság, s egy tömegben gomolyodott a felállított ágyuüteg
felé, a minek e miatt nem lehetett hasznát venni. Ebeczky sikere magával
ragadta Ilosvayt, Deák Ferenczet, Srétert, azok is bevágtak parancsszó
nélkül a császáriak közé; a vakmerőség jól ütött ki; áttörték az első
hadsort, megrohanták az ágyuüteget, annak a fedezetét is elverték. Nem
tartóztatta fel az ádáz rohamot se vasba öltözött lovasság, se puskázó
nép, se dárdasövény, még az ágyutűz sem, mindenen áttörtek. Hanem ekkor
következett egy fegyvernem, a mely megállította diadalmas
előrohanásukat. A legveszedelmesebb fegyvernem. A podgyász-szekerek. A
mint a kurucz lovasság a császári podgyászszekér-vonatig eljutott, ez
veszedelmesebb lett ránézve minden sánczároknál és tűzaknánál; ez
megállította, szétrobbantotta, összekuszálta a győzelmes dandárt. Nem
hallatszott többé se vezényszó, se «rajta magyar!» hanem csak az, hogy
«cape! rape!» Dugd el, vedd el! A fejedelem seregének ez a szárnya abban
az ütközetben nem tett többé emberszámot.

Hej nem így volt Ocskaynál! A hol ő bevágott, nem néztek ott másra, csak
a győzelemre. Ötezer lovas harczolt a nyomában. Maga Rákóczy azt irja
felőle, hogy csodáit mivelte a vitézségnek ebben az ütközetben. Nem
sokára a császári sereg jobb oldalán is elhallgattak az ágyúk, a kurucz
lovasság azokat is elfoglalta.

Heistert unszolták az alvezérei, hogy hozza elő a tartalékját, s verje
vissza vele Ocskay rohamát. A tábornok mérgesen utasítá vissza a
sürgetőket, ne avatkozzanak az ő dolgába! tiszta munka, a mit ő csinál,
semmi baj sincsen még. Még vár valamire. Majd ha az bekövetkezik, akkor
kezdődik el az ő cselekvése! Addig hadd ugrálja ki magát a kurucz!

Most Feirville eljöttnek látta az időt, hogy a derékhaddal általános
rohamot intézzen a császári sereg zöme ellen. Bercsényi a jobb-,
Eszterházy a balszárnyon, ő maga a középen riadót fuvattak.

Példás rendben indult meg az egész hajduság, hat ezred egy sorban.
Szembe az ellenség ágyuütegével haladt épen a borsodi hajduezred. Annak
kellett a keserűjét kiállni. Mikor kilőtték az ágyúkat: «bukj le!»
kiálta Balahó uram, s már akkor hason feküdt, mellette a kardja; de a
mint az ágyugolyó elbúgott felettük, megint talpra ugrott mindenki s
futott nagy zsivajjal; mintha csak laptást játszanának. Olyan közel
érték már az ágyúkat, hogy azok nem tehettek bennük kárt. Hanem ott
maguk előtt találták a Wobezer, Trisler és Firmont kompániáit.
Ostromsisakos, pánczélos gyalogság, muskétával és hosszú dárdával
ellátva. Itt lett először kipróbálva, hogy melyik a jobb szerszám, a
kard-e, vagy a dárda? A kard volt a jobbik. A borsódi hajduk széttörték
kardjaikkal az ellenük meredő dárda-erdőt s a három legvitézebb kompánia
veterán hanyatt-homlok meghátrált.

A hajduezred parancsnoka ekkor észrevette, hogy az ő csapatja nagyon is
gyorsan rohant előre, s «megállj»-t parancsolt, nehogy az ellenség
hirtelen körülfogja: időt akart engedni a mellette felvonuló Tormássy
Lászlónak, meg a még hátrább jövő Sárody német zászlóaljának, hogy egy
vonalba jöjjenek, s aztán egyszerre folytassák a rohamot.

A három veterán kompánia meghátrálása már Heistert is kihozta a
hadvezéri nyugalmából. Odavágtatott maga, csak nehány segédjétől
kisérve, a megfutamodókhoz, s elkezdte őket hangosan szidni s kergette
kivont karddal vissza a harczvonalba. Az arcza egész veres volt a
dühtől. Sem látott, sem hallott.

Csak ez teszi felfoghatóvá, a mi ezután történt.

– No Balahó kapitány uram! szól egy tréfás hajduhadnagy a nagyszájú
kérkedőhöz. Hát ihol van a nagyfejű la! Ott van maga Heister.

– A biz ő maga, a gyilkos.

– A ki a kegyelmed feleségét, gyerekeit, öreg anyját megölette.

– Bizony azt tette az! (Annyiszor elmesélte ő ezt, hogy már maga is
egészen elhitte.)

– No hát most, hadd lássuk, mit tud kegyelmed azzal a hosszú pallossal?
Mindig azt mondta kegyelmed, hogy csorbára veri azt a gyilkosnak a
koponyáján, csak egyszer közelre kaphassa. Hát most elég közel van.

– Hát azt gondoljátok, nem teszem meg?

– Elhiszem, ha látom.

– No hát lásd meg!

Azzal Balahó uram kiugrott a sorból, megköpte a tenyerét, marokra fogta
a kardját s elkezdett loholni arrafelé, a hol Heister szedtevettézve
kardlapozta a muskétásait.

A hajdutársak azt hitték, hogy csak bolondozik az öreg kurucz, majd
visszajön fele útjáról, ha megsokalja.

De az csak dobogott előre, s mondogatta egyre magában: «szegény
feleségemet két fához köttetted, ketté hasíttattad, kis porontyocskáimat
dárdára szurattad, öreg anyámat szurokba mártattad, úgy megégettetted.
Itt vagy gyilkos, itt vagy a kezem közt!»

Azok amoda át észre sem is vették; ha látták, mit törődtek vele? Egy
öreg ember, rongyos parasztgúnyában, egymaga, mit akarhat? A mellett a
tért ellepő sűrű rekettye is takarta a bujkáló alakot.

És ezalatt egészen közelért a császári fővezérhez.

Csak egy ugrás kellett, odaszökni hozzá, megkapni balkézzel a lova
zabláját, jobbjával felemelni azt a hosszú kardot, és rákiáltani: «egész
familiám kiirtattad, gyilkos! Nesze nagy fejednek!»

Jó szerencséje Heisternek, hogy a tollas kalapja aczélsipkával volt
béllelve, meg hogy az a széles kard a lapjával érte a fejét; mert így
csak egy kegyetlen ütést kapott rá, a mitől hátra lódult. Hanem akkor
aztán Balahó uram két kézre kapta a pallost s megsuhintva azt
kegyetlenül a feje fölött, egy olyan csapást mért a fővezérre, hogy az,
ha megéri, a nyeregkápáig hasítja kétfelé. De hát nem érhette. A sors
harmadperczeken fordul meg. Egy fiatal magyar főúr, a császári fővezér
labanczhadsegéde, Czobor Márk, hirtelen kirántotta a pisztolyát s sziven
lőtte Balahót, mielőtt az a kardjával másodszor is lecsaphatott volna.

Szegény jó Balahó! Nem mondta hiába: megtette a tempót.

Ez volt az igazi kurucztempó. Csinálja utána, a ki tudja!




AZ ALTER EGO. (MÁSIK MAGAM.)

Heistert ez a vakmerőség egészen dühbe hozta. Külömben is haragos egy úr
volt. Alvezérei mind azt hitték, hogy már el van veszve az ütközet s
visszavonulásról kezdettek beszélni. A tábornok főbelövetéssel
fenyegetett mindenkit, a ki a visszavonulás szót ki meri mondani. Hisz
ez az ütközet meg van nyerve.

Két sakkhuzás, és azzal «matt!»

Az egyik sakkhuzás az volt, hogy két tartalék-lovasezred rohanjon előre
s a hol a kurucz tábor jobbszárnya a deréktól elvált s kedvére
fosztogatja a podgyászszekér-vonalt, oda ékelje be magát. Ezzel a kurucz
sereg kétfelé van vágva. Ez az egyik sakkhuzás.

– Hát az a pernahájder ugyan hol késik még? dörmögé haragosan a
tábornok.

Az a «Bärenhäuter» nem késett már. Sárodyt értették alatta.

Sárody tervét még azon éjjel előre megküldé Heisternek egy
szökevénytiszt által. Arra alapítá Heister a magáét.

Sárody szépen maga mellett engedé előrehaladni Tormássy hajdu-ezredét, s
akkor egyszerre az egész zászlóaljával közvetlen közelből sortűzet adott
rá.

– No Tormássy uram, hát hogy tetszik a keresztelő! kiálta át Sárody a
hajduezredesre nagy csufondárosan, s azzal még egyszer megtöltetve a
puskákat, felrántatta a fehér lobogót a kurucz zászló helyébe s szemközt
fordulva a kurucz sereggel, hátráló léptekben rukkoltatta a zászlóalját
a császári sereg felé.

Ez az árulás egy percz alatt megfordította az ütközet sorsát.

Tormássy hajdui, saját szomszédaiktól hátban összepuskáztatva, rémülten
rohantak hanyatt-homlok vissza, s vészkiáltásukkal, véres fejeikkel
elrémíték a hátuk mögött álló tiszai hajduságot, még magukat a fejedelem
palotásait is, a kurucz sereg legderekabb csapatját; a futásnak indult
négy gyalogezred magával sodort két lovasezredet is, a harmadikat, egy
dragonyos-ezredet, a mi németekből állt, nehogy Sárody példája
ráragadjon, maga az ezredes vonta vissza; s ezzel a második sakkhuzás is
megtörtént: a kurucztábor három darabra volt szétvágva. A zöme
előretört, a tartalékja megfutott, a jobbszárnya el volt szakítva.

Rákóczy, a vész láttára, sarkantyuba kapta a lovát, s a muskétás
ezredével be akart vágni a csatatérre, hogy a diadalt visszacsikarja
ellenfele kezéből. Személyes megjelenése még talán megfordította volna
az ütközet sorsát. Bizonyosan megfordította volna. Túlbuzgó hivei
megakadályozták benne. Megragadták a lova kantárát s nem eresztették a
küzdelembe. Fátum volt az!… A ki fel akar törni az égbe, annak hinnie
kell a saját csillagában… Vagy ott van az a csillag a feje fölött, vagy
nincs: ha ott van, akkor mit félnek? ha nincs ott, akkor mit remélnek?

A zürzavar tökéletes lett.

Mind a két táborban vége volt az összefüggő hadműködésnek.

A fejedelem táborának egy része sietve, futvást kelt át a Tirnán s a
halmokra vonult fel, a másik rész, a jobb szárny lovassága, zsákmányát
nyerge mögé akasztva, mint a ki dolgát legjobban végezé, rugtatott el a
Fehérhegyek felé; a harmadik rész, a gyalog hajduezredek, a mik a
borsodiakkal nagyon mélyen behatoltak a császári sereg derekába s három
hadvonalat keresztül törtek már, vissza már nem vonulhattak, kapták
magukat, «előre hátráltak»; keresztül törték magukat még a tartalékon
is, az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó zömmel
épen ellenkező irányban. A negyedik része pedig a kurucz tábornak, az az
ötezer lovas a bal szárnyon, még egyre harczolt, s nem akarta elhinni,
hogy vége van az ütközetnek, s mikor már a tulsó oldalon Heister
bevonult az üresen hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor is ott
nyargalászott a csatatéren, nagy angol paripája hátán s a hol egy futó
kurucz csapatot megpillantott, azt megfordította, vitte vissza az
ellenségre.

– Hová futtok? Hiszen miénk a győzelem! Hiszen le van gázolva a labancz!

Az igaz, hogy ott, a hol ő száguldozott, csak temetője volt már a
császári hadaknak. Mint a kévék keresztjei gazdag aratás után, úgy
hevertek a hullák halomban; lovasai csak futó ellenség visszafordított
ijedt képével találkoztak mindenfelé. Dobok, zászlók, fegyverek elszórva
hevertek a mezőn, gazdátlan paripák, a magas német nyergekkel a hátukon,
száguldoztak rémülten nyerítve, s az ágyúk ott álltak mind a két
táborhelyen, magukra hagyva, kuruczé, labanczé, mint valami bitang
jószág. Olyan ütközet volt ez, melyben mind a két fél úgy szerteszéjjel
verte egymást, hogy egyiknek a hada sem volt többé sereg.

És Ocskay László még mindig azt hitte, hogy meg lehetne azt a fátumot
fordítani. Égett az arcza attól a vágytól, hogy a mit a híres nagy
hadvezetők, a franczia haditanácsosok elvesztettek, azt ő, a lenézett,
kicsúfolt portyázó vezér újra kivívhassa! Csak egy akkora dandárt
verhessen össze, a mekkorát Bécs alá vezetett, most ezt a szétzilált
ellenséget kiveri vele a helyéből.

Nem vette észre, hogy sisyphusi munkát folytat. A futó csapatok, a miket
visszafordít az ellenségre, csak addig állnak helyt, a míg ő velük van;
de a mint egy másik rajt állít meg, hogy azt rendbeszedje, rögtön
felbomlanak.

E megátalkodott makacs munkájában legjobb alvezéreit itt-ott
elhagyogatja, a toborzott csapatokat rájuk bizva, s maga egyedül
száguldoz, keresve, hol találna még kurucz csapatot?

Egyszer csak megpillant a császári sereg podgyászszekerei mögött valami
háromszáz lovast. Magyar huszárok voltak, világoskék dolmányban,
farkasbőr-kaczagánynyal, piros leffentyüs csákókkal. Azt hitte, hogy
valamelyik kurucz ezred kompániái vannak ott, s a podgyászt
zsákmányolják.

Rögtön arra fordítá a lovát s odavágtatva, elkezdé őket szidni keményen,
hogy mit lebzselnek itt, mikor harczolni kellene?

– Indulj! Fordulj! Előre!

Azok csak bámultak rá egy ideig, s aztán nézegettek egymás szeme közé.

– Nos? Hát? Nem értitek a magyar szót? rivallt rájuk Ocskay. Nem
halljátok, hogy mit mondok? Kifúrjam a fületeket? Ki népei vagytok?

Azok csak nem feleltek neki semmit. Csak egyre bámulták.

Nem kuruczok voltak azok, hanem a császári sereghez tartozó labanczok, a
kiket Bagocsay hozott el magával Dunántúlról. Heister nem bizott ezekhez
úgy, mint Feirville a maga labanczból lett zászlóaljához s otthagyta
őket podgyászfedezetnek.

Ocskayt boszantá ez a néma, rábámuló engedetlenség.

– Előre, legények! Utánam, a ki magyar! Én vagyok Ocskay László!

– Hahhó! kiálta fel erre a kapitány Bagocsay Náczi. Ez a mi emberünk.
Csipd meg, fogd meg, legény! Ezer arany van ennek a fején.

Az ezer arany szóra egyszerre megelevenedett az egész csapat, s neki
rugtatott a magányos lovagnak, kardot rántva.

Ocskay most vette észre, hogy kikkel van dolga.

– Czéda zsebrákhad! dörmögé fogcsikorgatva, s egyet jobbra, másikat
balra vágva, kiugratott a csoport közül, azok hasztalan keresték őt a
kardjaikkal a bő mentéjében, a pánczélingét nem járta a kardjuk;
keresztülvágta magát rajtuk. Aztán könnyedén elszáguldott előlük jó
telivér paripáján.

Hanem az a háromszáz labancz csak a nyomában maradt, s mind szélesebb
karéjt alakítva, elkezdte megkeríteni. Ocskay csak szidta őket, hisz
utól nem érik. Egyszer aztán megtudta, hogy mi jó szándékkal vannak
iránta? Neki szorították a Parna pataknak.

A Parna vize pedig azok közé tartozik, a mik télen is melegek maradnak,
nem fagynak be soha, sőt a körülöttük levő sömlyéket sem engedik
befagyni. Ezért választotta ezt a patakot Heister hátvédül: ez
hiusította meg a kurucz portyázó-csapatok minden törekvését őt hátulról
megtámadhatni.

Ocskay belejutott a sömlyékbe; lova csülökig kezdett süppedni az
ingoványba: a friss hótól nem vehette azt elébb észre.

Lehetetlen volt innen kiszabadulnia.

Ezer arany szép pénz.

A labancz az édes apját is levágja ezer aranyért.

Saját csapatja szerteszét csatangolt, s ha látta is valaki közülök ezt a
kergetőzést, épen úgy kurucznak nézhette a labanczot, mint a hogy ő
elnézte.

Csak egyre gondolhatott még, hogy élve el ne hagyja fogatni magát.

Kiszemelt a sömlyékben egy emelkedettebb helyecskét, a mennyi épen egy
lovasnak elég; oda kikaptatott. S akkor aztán egyik kezébe fogta a
csákányát, másikba a kardját s úgy várta be az üldözőit.

Körül nem foghatták, mert mögötte volt a patak, csak szembe támadhatták
meg. De azok mégis háromszázan voltak, ő pedig egyedül; ha minden
kardcsapása egy emberhalál volna is, mégis neki kell abba belefáradnia.

E keserves szorongattatásban egyszerre csak rivallgó tárogatóhang szólal
meg a mezőn, s Ocskay László egy csapat kuruczlovast lát vágtatva jönni
a patak mentében az innenső oldalon. Az már igazi kurucz volt, mást
mutat annak az arcza!

Milyen «rajta-rajta!» rivallással jöttek! Egyszeribe elment attól a
labancznak a verekedő kedve; pedig azok csak kétszázan voltak, másfél
labancz jutott egyre-egyre.

De a min legjobban elbámult Ocskay, az a varázslatos tünemény volt, hogy
annak a kétszáz kurucz lovasnak az élén ő saját magát látta lovagolni.
Ugyanazon arcz, az a tekintet; a büszke fejhordozás, a fenyegető
nevetés, még a hogy a kardcsapásokat osztogatja is, villámsebesen,
kaczagva, az ellenséget kérkedő tekintetével megbénítva: maga Ocskay!
Így szokta az ember maga magát látni álmában.

Bagocsay, a labancz kapitány, onnan hátulról kommandéroz a csapatjának,
tele torokból ordítva:

– Ti csak verjétek le Ocskayt az alatt! s maga a most jövő ellen fordul.

S arra ez, szakasztott azon a csengő hangon, a mi Ocskay Lászlóé, ezt
kiáltja:

– Mi kell te neked Ocskaytól? Labancz! Gyere csak! Itt jövök! Én vagyok
Ocskay!

S azzal visszakézzel olyat vág Bagocsaynak a karjára, hogy az kardostól
együtt a porba esik.

– Ez az én vágásom! Motyogja magában Ocskay László. De hát hogy vagyok
én most ottan? Ott is, meg itt is?

A labancz szétfutott.

A felmentő csapat siet üdvözölni Ocskay Lászlót. Ráismer a kapitányra,
Pongrácz Gáspár az, a szabadcsapat vezére; vele jött Csajághy Márton. Az
vezette őt elzüllött ezredese nyomába.

De Ocskay egyre csak arra a saját képmására bámul, a ki még akkor is,
mikor már a kurucz csapat zöme megszünt üldözni a labanczokat,
egymagában vágtat utánuk, s üti, püföli a hátukat egyedül, a kit ér a
csordából. Épen úgy, a hogy ő szokta.

S még azután, a mint visszatér a nagy verekedésből ez a rejtélyes alak,
mintha nem lett volna testének-lelkének elég, a levegőbe is csapásokat
osztogat a karddal. Akár csak saját magát látná Ocskay László.

– De hát ki ez az ember itten? kérdi ámuldozva Csajághytól.

– Hát nem ismertél rá? Ez a te öcséd, Ocskay Sándor.

Olyan nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak két év korkülömbsége volt
közöttük. Ocskay Sándor nem volt ugyan olyan szép férfi, mint a bátyja a
mindennapi életben; de a harcz hevében szakasztott hasonmása volt
Lászlónak.

A két testvér átölelte egymást forrón. Gyermekkoruk óta nem látták
egymást szinről-szinre. Mind a kettő bámult azon, hogy olyan nagyon
hasonlít a másik hozzá.

– Épen ugyan jókor jöttünk; monda Csajághy.

– Hátha nem jókor? Dörmögé Ocskay László.

– Siessünk innen, vezér uram, szorgolá Pongrácz; a napnak vége van már.

Igaz volt. Az éj alászállt. Abba kellett itt már hagyni minden munkát. A
takarodó bús hangja üvöltött a síkságon és a hegyek közt egyformán: a
tárogató oly messze elhallik!

Mikor Ocskay László, öcscsét és Pongráczot előre bocsátva, maga
Csajághyval a csapat hátulján lovagolt, azt mondá neki:

– Tudod, mért mondtam neked az imént azt, hogy «hátha nem jókor?»
Másodperczeken fordul meg a fátum. Ha ti még egy másodperczet késtek, én
már azon gondolkoztam, hogy élve nem hagyom magam labancz kézre kerülni:
egy pisztolylövés a homlok közepére megszabadít közülök. És akkor milyen
derék dolog lett volna. Én itt maradok; eltemetnek. Ilonka özvegy lesz,
szabadon bocsátják; helyettem feltámad az én alter egom, a ki őt
szereti. Milyen jól jártunk volna mind a hárman.

És Csajághy nem mondta neki erre azt, hogy «nem.»

*

Az éj alászállt, a harcznak vége volt már, egyes elzüllött csapatok
loholtak még erre-arra az esthomályban, nem keresve, hanem kerülgetve
egymást. Nem kellett már senkinek ellenség. Kurucz igyekezett a
kuruczhoz, labancz a labanczhoz találni – valahová, – erre-arra. – Az
ágyúk ott maradtak a síkon, egymással szemközt ásítozva, őrizet nélkül,
lovak nélkül, mintha ők akarnák még maguk szakállára folytatni a nagy
bajvivást. A véres hómezőn nyögnek, kiáltoznak a világ minden nyelvén az
ott hagyott sebesültek, a kiket senki sem jő felszedni; a csatatér
hyenái, a fosztogató marodeurök még elég dolgot találnak az elhagyott
podgyászszekerekben, csak azután kerül a holtak, sebesültek kifosztására
a sor; az eltemetés a jezsuiták dolga! S ezen az elpusztult csatamezőn
barangol alá s fel, gyalog, fedetlen fővel egy magányos ember: –
Feirville, a kuruczhad franczia táborvezére. Bámul és bolyong. A maga
rendes eszével és strategiai ismereteivel ki nem birja okoskodni, hová
lett a háta mögül a kurucz tartaléksereg? hová tünt el a fejedelem? a
hatalmas testőrmuskétások, a harczedzett palotás-ezred: Esze Tamás
hajdui, az igazi hajduk, a legelső felkelő sereg? Föld nyelte el őket?
Nem is látták az ellenséget! Merre mentek? Ki mondja meg?

Találkozik erre-arra bandukoló csapatokkal. Kérdéseket intéz hozzájuk.
Azok nem értik a kérdést, ő meg a választ. Annyit már ért, hogy egy
elveszett csatatér közepén maradt magára, a hol az ellenség az úr, meg
kell adnia magát hadifogolynak. Kinálgatja a kardját mindenkinek, a kit
útban talál. Senki sem érti, mit akar? Vállat vonnak, odább mennek.
Utoljára rábukkan egy csapatra, mely egy fűzfa rekettyésben húzta meg
magát, s onnan nem akaródzik előjönni. Nem ismer rájuk, mert azok minden
jelvényt letéptek magukról; de a megszontyolodásukból sejti, hogy
kicsodák? A második német zászlóalj maradványa az, mely a kurucz
táborban küzdött és nem szökött át, csak meglapult, mikor a vastaga
következett a bajnak. Ezek közé vegyül a tábornok, s ott töri rajta a
fejét a tenger-éjszakán át, hogy miként lett ez az ütközet elvesztve.




A JÓ SZOLGÁLAT JUTALMA.

Délig nagy volt a vidámság Nagyszombat kulcsos városában, a mit a
hajdani világban «Kis-Rómának» neveztek kilencz templomával. Tele volt a
levegő jó hírekkel. A kurucz sereg előhaladását jelezték a tornyokból.
Dúló Pál kapitány uram, a helyőrség főparancsnoka, óránként kapta a
tudósításokat a harczmezőről, s azok csupa diadalhírek voltak.

Soha annyi áldomást nem ittak még karácsony ünnepén, mint ezen a napon
Nagyszombat városában.

A jezsuita-atyák nagy kolostorában várták magát a fejedelmet az ütközet
bevégezte után pompás lakomára. Kétszáz személyre voltak felterítve az
asztalok, a fejedelem ülőhelye előtt volt az asztalra feltéve egy
remekművü pörkölt mandolatorta, góth stylben építve, annak a tetejét
ékesíté egy teljes ornátusban levő kurucz vitéz czukorból.

Másutt azonban nem vártak olyan sokáig; hanem délre haladván az idő, az
uraságok hozzáláttak, hogy legalább áldomásaikkal segítsék elő a nemzeti
ügyet s kegyetleneket ittak a kuruczok diadalára.

Ebéd vége felé, mikor az a hír érkezett a csatatérről, hogy már a kurucz
sereg hadzöme is belevágott a harczba s erősen birokra kapott a
labanczczal, szorítják Heistert mindenfelől: akkor azt mondá Dúló Pál
kapitány uram, felkelvén az asztaltól, hogy «de már magam is kimegyek
közéjük, s elhozok egynehány német parókát.»

Nem telt aztán bele félóra, hogy Dúló Pál kapitány uramat magát hozták
haza – keresztül lőve.

S vele együtt jött a rémhír, hogy fut az egész kurucz sereg.

Senki sem akarta ezt elhinni.

Elhitték aztán, mikor szemeikkel látták, hogy fut végig a városon hajdu,
lovas, muskétás, palotás, összekeveredve, ész nélkül, rend nélkül. A
fegyveresek kitakarodnak a városból, a nép sivalkodva fut végig az
utczákon: sir, jajgat a gyönge szivü sokaság.

Mire bealkonyodik, Nagyszombat magára hagyva áll.

Ellenállásról beszélni sem lehet. A falak nem ágyu ellen valók.

El van határozva, hogy meg kell nyitni a győzelmes császári vezér előtt
a kapukat, s vendégszeretettel kell őt fogadni.

A jezsuita atyák kolostorában hirtelen levették a pörkölt tortáról a
czukorból készült kurucz vitézt, s tettek a helyébe másik czukorvitézt,
a ki pánczélos német lovagot ábrázol, s az egész convent ott várta a
kapuban a kiséretével együtt megérkező császári tábornokot. A perjel
hozzá kezdett a latin dikczióhoz. Heister türelmetlenül vágott a
szavába:

– Bene! bene! Tudom a többit. Etcaetera, etcaetera! Az egész oratio
Rákóczy számára készült; s most ti csak «dux»-ot tesztek a «princeps»
helyébe, s nekem akarjátok feltálalni. Nem kérek belőle. Inkább akarom
látni azt a lakomát, a mit a «serenissime princeps!» számára
készítettetek. Éhes vagyok, mint a farkas! Aztán küldjetek jeget, hadd
borogattatom a pofámat. Nem látjátok, hogy ütleget kaptam? most jövök a
korcsmából: nagy «Keilerei» volt.

Valóban Heisternek a félképe úgy fel volt dagadva kékre-pirosra attól az
ütéstől, a mit Balahó kardlapjától kapott, hogy a félszeme szinte eltünt
a daganatban; a mi semmivel sem tette az ábrázatját kellemesebbé.

Ez is növelte a boszuságát; de különben is haragos volt. A mai nap nagy
veszteségeket okozott neki. – Mint tapasztalt hadvezér, magában jól
számot vetett az iránt, hogy ez rá nézve egészen pyrrhusi győzelem volt.
A kurucz tábort csak szétbontotta, de meg nem semmisítette; ellenben a
saját magáét úgy meggyöngítette, hogy nem képes Rákóczyt ujra
megtámadni, s most azt sem tudja, hogy merre van előre, merre hátra. –
Még hozzá ez az ütés az orczáján. A sebet édesdeden türi az ember; de az
ütés daganatja keserves.

– Tálalni! tálalni! Aztán semmi hosszú asztaláldás. «Hála Isten; van mit
enni; Ámen.» Üljön le kiki, a hol helyet talál. Aztán hogy mondják a
barátok: «a potu incipe coenam.» Iváson kezd a vacsorát. – No a mai meg
van szolgálva.

Siettek a kivánságának eleget tenni, s hozták legelébb is a seres
kancsókat, tele habzó árpalével.

– Csak ezt a balfelől való széket hagyjátok mellettem üresen, ide az én
legkedvesebb testi-lelki barátom fog ülni, a kinek legtöbbet
köszönhetek! Az ő segítsége nélkül ma szépen járhattunk volna. – De hol
kóborog az ilyenkor? – Menjetek utána! Mondjátok neki, hogy siessen.
Addig nem tudok se enni, se inni, a míg ezt a derék vitézt mellettem nem
látom.

Két ordináncztiszt rögtön sietett a parancsot végrehajtani.

Heister ugyan nem mondta a nevét a nagyon sürgetett testi-lelki
barátjának; de az ordináncz tartozik azt a maga eszétől is kitalálni.

Minthogy azonban a két ordináncz mindegyik külön tartja a maga eszét,
annálfogva az egyik igy találta ki a tábornok kivánságát: A ki a mai nap
diadalához legtöbbet segített, az bizonyára az áttérő Scharodi volt.
Annálfogva rohant azt felkeresni és tudatni vele a magas kitüntetést,
hogy a mai lakománál a tábornok saját maga mellett tartott fenn a
számára egy helyet, s addig ebédhez sem fog, a míg a vitéz urat ott nem
látja.

A másik ordináncz azonban ugy okoskodott, hogy a ki a mai napon legjobb
szolgálatot tett Heisternek, az Czobor Márk hadnagy úr volt; mert ha ő
jókor nem jön a pisztolylövéssel, a kurucz kardcsapás véget vet az egész
ütközetnek. S ez volt a helyesebb magyarázat. Ez találta el az igazit.
Hamarább is visszaérkezett az elsőbbinél s jelenté a tábornoknak, hogy
vitéz báró Czobor Márk hadnagy úr azonnal ott fog teremni, csak elébb a
templomba ment.

– Mi a kakukk! Soha sem hittem, hogy az én hadnagyom olyan igen
áhitatos. Recsegteté a hangját Heister.

– Nem azért biz az. Hanem mivelhogy a város összes asszony- és
leánynépsége féltében a nagy templomba menekült; a hadnagy úr odasietett
megnyugtatni a hölgyeket, hogy csak oszoljanak a házaikba haza; nem lesz
semmi bántódásuk.

– No nézd! A svadronőr! Első dolga, a mint a nyeregből leszáll, az
asszonyok után látni. Ez még az evésnél-ivásnál is elébb való neki.

Azonban megérkezett már.

Heister tettetett haraggal rivallt rá. – Nagyon jól illett neki, mikor
tréfából haragudott. Ez volt nála a két véglet: komolyan dühösködni,
vagy tréfából. Közben nem volt semmi.

– Hadnagy úr! Mi dolog ez? Mikor önre várunk, ön szoknyák után
szaladgál!

– Tábornok úr, szólt Czobor Márk, azt mondja a német: «Frauendienst vor
Gottesdienst», «a női szolgálat elébbvaló mint az istentisztelet».

– De nem elébbvaló, mint a katonai szolgálat! No hát! Igazodj!
Tisztelegj! Aztán idd ki ezt a kancsót egy hajtásra lélekzetvétel
nélkül. Ugy ni! Már most ülj ide mellém!

S minthogy voltak a társaságban rangra előkelőbb főtisztek, a kik e
megkülömböztetésért méltán megneheztelhettek, azoknak elmondá a tábornok
az egész történetet a vakmerő kuruczczal, a ki őt csaknem levágta a
tábora közepén, s kettőbe hasítja, ha ez a derék magyar ifjú ott nincs,
s biztos kézzel halálra nem lövi az eszeveszettet.

Erre aztán általános lett az elismerés a derék magyar vitéz iránt, ki
valóban lényegesen hozzájárult, hogy – ezt a lakomát ne Rákóczy Ferencz
költse el a szép refektoriumban.

– De ez a legérdekesebb, monda Czobor Márk, a mint magához térhetett a
dicséretzáporból, hogy miként ismerhette fel az a vén kurucz a
tábornokot annyi katonatiszt közül, holott a vezér nem szokta magát
külső pompával megkülömböztetni. Hát a mint a lelőtt kurucz ruháit
megmotozták, a mellénye alá dugva ezt a képet találták meg.

Azzal átadta Heisternek a rajzolt torzképet, a minek elfintorított
vonásaiból is egészen ő rá lehetett ismerni.

Heister olyat ütött az öklével az asztalra, hogy a tortán álló czukor
labancz leesett a vártáról s a nyakát törte legott.

– De ez már valami istentelenség! Hát igy nézek én ki, mi? Hát igy áll
az én szám félre, he? Meg ez a bajusz! Egyik le, másik fel! Ki volt az a
gazember, a ki ezt idekarmolta?

– Alatta a neve.

– Itt biz az. – Pinxit Scharodi. – Hallatlan szemtelenség. A szemem
káprázik. Nézzétek: igaz-e?

A carricatura körútat tett az asztaltársaság közt, mindenki nevetett: e
biz a tábornok s mindenki azt mondá: ez a név bizony Scharodi.

Heistert pedig annál jobban ette a méreg, mentől inkább ráismertek arról
a torzképről.

Erre a jelenetre érkezik meg a vidám Scharodi.

Mindétig mosolygó arcza most még jobban tündökölt attól az örömtől, hogy
a fővezér őt extra-ordinánczczal hivatja a díszlakomához. Maga a jó
lakoma is a gyönge oldalai közé tartozott mindenha.

Odasasirozott egyenesen a tábornok székéhez, összeütve a sarkantyuit.

– Excellentiás uram, én vagyok Scharodi.

A tábornok akkorát ugrott a székéről erre a szóra, hogy a parókája
kétfelé repült a fején mint két sasszárny, behemóthi hangon rivallt rá
kegyetlen haraggal a tisztelkedőre:

– Hát te, pernahájder! Még a szemem elé mered tolni a pofádat! Hol a
profósz? Kurta vasat neki s le vele a kaszamátába.

Scharodi csak elhült: «no ez szép trakta lesz!»

– Tábornok úr, mivel érdemlettem én ezt?

– Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf
kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok
én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? – De még hagyján! – Hanem az az
istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucznak a kezébe
adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög ficzkó
odalopakozott hozzám s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre,
hogy itt van a helye, nézd! A félszememmel nem látok. S a másik
csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, a
kinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment, le nem lövi, mint a
tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod
ezt? áruló!

Scharodi kifeszítette a mellét s védelmezte magát.

– Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit,
legfeljebb azt, hogy én még akkor is, a midőn az ellenség táborában
kényszerítve szolgáltam, annyira el voltam telve excellentiád iránti
tisztelettel, hogy a képmását igyekeztem ideál után vázlatozni.

– Ezt nevezed te ideál után vázlatozásnak, kupczihér!

– Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól
van, akkor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius
Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt
bizonyítja, hogy rossz pictor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy
erről a képről ismertek rá excellentiádra. S ha tábornok urral ily
baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a
vakarintott kép az oka, hanem a tábornok úr korlátolhatatlan vitézsége,
a ki maga legelől rohant az ellenség sorai közé.

– Semmi hizelkedés! Semmi rókafarkcsóválgatás! Te okoztad a legnagyobb
veszedelmet nekünk az ütközetben.

– De úgy hiszem, hogy ezt helyrepótoltam bőségesen.

– Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Mult éjszaka a küldönczöd által
azt izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjösz a táboromba,
s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az
intézkedéseimmel. Te késlekedtél. Ez alatt a kuruczok betörtek a
balszárnyomba, felprédálták a podgyászomat; a jobbszárnyon halomra
aprították a legjobb ezredeimet. Én folyvást a te igért mozdulatodra
vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyen állva, mint egy
olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő
csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győzelem az
én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat
érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradácziót, a csapatod
megtizedeltetést.

A tábornok jobbján ülő Esterházy, magyar labancztábornok odasugott a
fülébe:

– Nem kell ilyen szigoruan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a
kedvét másoknak az áttéréstől.

Ez egy kissé helyre igazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az
utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő czímekben.

– Bolond! – Fakutya! Pernahájder! – Szamárevő. – Elmehetsz. –
Tizmérföldnyire a testemtől távol maradsz. – Hajnalt se vársz,
megindulsz Beczko várába, a csürhéddel együtt.

– Tábornok úr! Hisz tele van az egész vidék kuruczczal.

– Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kiséretül a három
kompánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek,
– nem kelletek a testemhez közel. Jó lesz nektek Beczkóban, onnan nem
lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.

Scharodi megmerevítette magát.

– Tábornok úr, engem őrnagynak czímeztek eddig.

– Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek: zászlótartónak foglak
czímezni.

– Akkor is hiven fogom szolgálni a császáromat.

– Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél
magadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak
czímezd a folyamodásodat, tudod?

S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famosus torzképet:
«Szamárevő!»

Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arcza sárga volt a szégyentől és az
epétől. Csak már «szamárevőnek» ne nevezték volna, a miért a sileziták
legjobban haragusznak.

Heister igy szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól,
jutalmazni sehogy.

– Folytathatjuk az ebédet, urak!




KÉT KARÁCSONYFA.

A kis Jézus a bécsi Küszdenpfennig-palotába is meghozta a maga
drágalátos ajándékait. A gyermekek örömestéje ez. Ha a puritanismus
minden ceremoniát ki tudott is küszöbölni a vallásgyakorlatból, a
karácsonyfát nem birta ledönteni. Az minden évben kizöldül. Pedig
gyökere sincs. Ott gyökerezik a gyermekek emlékezetében. «Tavaly is
volt, az idén is lesz?» «Tavaly is hozott valamit a Jézuska, vajjon mit
hoz az idén?» Akármit higyjenek a pogányok, a skeptikusok, a
socinianusok, a bafometimádók, a gnosticusok Krisztus idvözítő voltáról:
hogy a születése napján sok millió embert idvezít, az bizonyos. Azokat,
a kik legméltóbbak rá: a gyermekeket.

Micsoda leskelődő várakozás ez! micsoda álomüző kiváncsiság! micsoda
kölcsönös egymást jónaklennimuszájszintés! a míg az «angyalka» azt
mondja, hogy szabad, megnyilik az ajtó; s feltárul az a látvány, a mihez
fogható gyönyörüségeset az ember soha többet e világi életében nem lát.
Az a szép zöld fa, a minek minden ágán virág helyett egy tarka
viaszgyertyácska ég; a pompás repülő angyalkák czukorból, a lefüggő
déligyümölcsök, a mikkel az angyalka parancsára a meddő fenyőfa
megrakodott: aztán az a sok megbecsülhetetlen drágaság, a mit az a
tündöklő fa fényes árnyékával betakar: találja ki minden ember, melyiket
hozta a számára a kis Jézus? Hát még aztán azok a ragyogó arczok, amik
ebben gyönyörködnek.

A legkissebbiké az elsőség joga. Ő válogatja ki, hogy melyik drága
ajándék kinek szól a kincshalmazból.

Legelső, a mi az «enyim.» A gyermek nem tud tettetni. Nem takargatja,
hogy a világban az első ember az «én.» Az aranyos pálczaló, meg a
czifraostor, aztán a négylovas szekér, ez az enyim.

Aztán következik a «bátya.» Az a második ember a világon. Az a bámulat
tárgya, a tekintély. Ha a kicsiny kap valami jót, azt mondja: «a
bátyámnak is!» addig a magáéhoz nem nyul, bátyjának kiszemeli a
rézágyucskákat, meg az aranyos szablyát, a nyillövő puskát. Ez az övé.

Az anya kapja a bogláros fejkötő-tűzőt, az Ozmonda néni a homlokszorító
feronièr-t, s a gyóntató atya a himzett oltárvánkost. A cselédség is
sorban megkapja a magáét.

– Hát az apának nem választasz ki semmit? kérdi pater Renatus, nyájasan
megczirógatva a gyermek piros orczáját.

– Apa nincs itt: messze van.

– De az angyalka elviheti neki oda is, amit idehozott a számára.

A gyermek durczásan vállat von s pityeredésre görbülő szájjal mondja:

– Angyalka nem hozott apának valót.

– Dehogy nem, nézz csak széjjel! Mit találsz még?

Csakugyan volt valami karácsonyi ajándék ottan maga Rákóczy Ferencz
számára is. Pater Renatus maga hozta azt. (Azaz, hogy pater Renatus
által küldte az angyalka.) Egy remekművű sakktábla, elefántcsontból,
achat- és chalcedon-figurákkal. A kicsike nem reflektált rá.

– Nincs itt az, a mit apának kell kapni.

– Hát mi volna az, fiacskám?

– Egy korona.

Sarolta herczegnő ijedten sziszszent fel, Ozmonda szája elé kapta a
kezét, Pater Renatus elmereszté a szemeit.

– De kis fiacskám! Mit gondolsz? A korona drága kincs.

– De az angyalka elég gazdag: azt is hozhat az apának.

Pater Renatus szelidíteni akarta a kérdést.

– Nem, kis fiacskám. A korona nem játékszer; a Jézuska mást hozott az
apának. Nézd, ezt a csecse játszótáblát.

A kis fejedelmi poronty megrázta a fejét s megvetésre pittyesztve az
ajkát, azt mondá:

– Az én apám igazi háborúst játszik! s azzal durczásan ment ki a
szobából, otthagyva az ajándékait. Tartsa meg magának az angyalka a
drága kincseit, ha azt nem tudta elhozni, a mi az apának volt szánva.

– Én meg nem foghatom, honnan veszi ez a gyermek ezeket a gondolatokat?
mentegeté lelkét Sarolta herczegnő a gyóntatóatya előtt. Itt ennél a
háznál senkitől nem hall ő erről egy szót sem.

– Imádkozzék érte, kegyelmességed, minden reggel és minden este tizenkét
Úr imáját és tizenkét üdvözletet, hogy az Úr fordítsa el a gyönge
gyermeki szivről e veszedelmes gondolatokat, a miket a gonosz csepegtet
az ő ártatlan szivébe!

A két hölgy pedig alig várta, hogy az éjféli misének, ami a házi
kápolnában tartatott meg, vége legyen s a gyóntató eltávoztával magukra
maradjanak.

Hogy Rákóczy döntő ütközetre készül e napokban, azt egész Bécs városa
tudta. Lesték naponkint Heister stafétáját.

A karácsonyéj a babonák éjszakája.

– Egy török «nimetullahita» dervistől tanultam én egyszer valami
bűvészetet, monda a szőke hölgy Sarolta herczegnőnek, a miből jövendőt
lehet mondani. Azt kérdezzük meg.

Egy nagy velenczei kristály-palaczkba tiszta vizet töltöttek, s abba
Ozmonda egy kis phiolából valami zöld nedvet öntött belé. Az, a vizbe
vegyülve, ezt egyszerre felháborította, az egész palaczk tartalma
zavaros barna szint öltött, a miben, mintha felhők gomolyogtak volna.
Lassankint a felhők alakot öltöttek, zöld és veres mozgóképek kezdtek
egymástól szétválni, kigyózó, tekergő, foszlányos szörnyalakok. Mintha
egymással küzdenének előre-hátra dulakodva, szétterjengve,
csoportosulva.

– Ez a kurucz tábor, ez a labancz tábor!

– Ott harczolnak egymással… Ni, hogy dulakodnak!

– Látod azt az erős, piros alakot ottan? Mintha egy lovasvitéz volna.

– Az bizonynyal a fejedelem.

– Mik azok a piros csikok, a mik utána úsznak?

– Azok a zászlók.

– Most a zöldek kerülnek felül.

– Nem, nem, a veresek áttörnek rajtuk.

– Hát azok a gömbök, a mik a fenékre leszállnak?

– Azok a halottak.

– Mikor a fenékre leszállnak, a veres és zöld együtt megint barna
szinüvé lesz.

– Utoljára a zöldek felemelkednek mind a felszinre, a veresek szintén, a
zöldek középen maradnak, a veresek az üveg szélén köröskörül.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy a kuruczok körülfogták a labancz tábort.

– Vagy talán azt, hogy a labanczok szétverték mind a kuruczokat.

A két nő úgy elbölcselkedett a török bűvészet horoscopja felett, hogy
egészen megfeledkezett a karácsonyfáról; a minek a viaszgyertyái
egyenkint elaludtak, csak a czukorangyalkák, a fehér galambok
himbálóztak még az ágain…

… És épen ebben az órában II. Rákóczy Ferencz is ott állt a maga
karácsonfája alatt, a Nagyszombat fölötti erdős halmon: előtte az őrtüz,
kezében az emlékkönyve, a mibe az elvesztett ütközet nehéz
tapasztalatait jegyezgeté, a nagy karácsonyfáról oda hullanak reája, a
miket az angyal hozott, a jégcsapok, a száraz levelek, a széttört nagy
tervek, a porrá lett remények. A karácsonyfa ágain megrebbennek a károgó
hollók…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Újesztendő napján már megtudta Sarolta herczegnő, hogy mit jövendölt a
török nimetullahita dervis horoscopja. Egész Bécs megtelt a
diadalhirrel.

Az utczán trombitaszó mellett hirdették a heroldok a császári fővezér
roppant diadalát, a kurucz hadak végső veszedelmét. Nyomtatott lapokat
adtak ki, a mikben el lettek számlálva a kuruczok veszteségei: a
számtalan halott, a tömérdek fogoly, hadizsákmány. Maga a fővezér is
foglyul esett. Eleinte azt hitték, hogy maga a fejedelem; később
bevallották, hogy nem az; Rákóczy csak veszélyes sebet kapott, futva
elmenekült; de elfogatott a franczia király hadvezére a kurucz seregnél.

Sarolta herczegnőnek is ki kellett világítania a maga ablakait ennek a
diadalnak az örömére, s ott kellett lennie a Te Deum laudamuson a szent
István-templomában.

Az ablakából láthatta a triumphalis menetet, mikor a diadaljeleket
meghozták: egész szekereket megrakva a kuruczok rézdobjaival,
feltűzködött zászlóival, s egy nyitott hintóban a fogoly Feirvillet, a
kit közcsufondárosságul körülhordoztak a város utczáin.

Sarolta herczegnőnek hallania kellett azt a gúnyordítását a népnek,
látnia kellett, hogy dobálják utczahosszant sárral az ő férjének a
zászlóit.

– És én még sem hiszem, hogy mindennek vége; suttogá Ozmondának. Hogy
lehetne ezt megtudni?

– Én tudnám, hogyan?

– Szólj!

– Egy bizalmas embert kellene odaküldeni a fejedelemhez.

– Olyan nincs.

– Hát én?

– Te? Arra nem is gondoltam. Hogy mehetne oda egy nő?

– A hogy én szoktam innen kijárni: férfiruhában.

– S ha útközben elfognának? Gondold meg, hogy két táboron kellene
keresztül vergődnöd, a császáriakén, meg a magyarokén.

– Mind a kettőhöz találnék módot. A császári seregben is van egy
tábornok nagybátyám, a fejedelmi seregben is. Tudnám a módját,
menedéklevelet kapni egyiktől is, másiktól is.

– Meggondoljuk nagyon ezt a dolgot…

– Én nekem van egy jó tervem.

– Mondd el.

– De senkivel sem szabad azt tudatni.

– Hát beszélek én valakivel a világon? monda a fejedelemné szomoruan.

– Még pater Renátusnak sem, gyónás alakban.

– Gyónás alakban? Hát hiszen az ember csak a bűneit szokta meggyónni.
Kér valaki absolutiót a jó tetteiért, a mik titokban lettek elkövetve?
Bűnöm nekem az, hogy az én férjemet szeretem, hogy vele együtt lenni
akarok? Nem esküdtem-e meg az oltár előtt arra, hogy «véle tűrök, véle
szenvedek; se jó, se rossz dolgában soha el nem hagyom?» Bűnöm nekem az,
hogy a férjemnek vissza akarom adni a gyermekeit? Bűnöm nekem az, ha az
Istenhez imádkozom, hogy adjon diadalt az én szerelmesemnek? Óh
bizonyára, én nem fogok ezekért pœnitentiát tartani.

– Pedig mégis megtudták valahonnan, hogy a Türkenhausból én a nagy
hársfa segélyével éjjelenkint leszöktem hirt hozni és vinni; holott csak
ketten tudtuk azt, s Ocskay vakmerő kisérlete után rögtön ide
szállították a herczegnőt a Küszdenpfennig-házba, a honnan a Favoritára
nem lehet ellátni.

– Te! Igaz, hogy azóta megint közeljárt Ocskay?

– Igaz. Egész Fischamendig nyomult előre s azt fel is gyujtotta.

– Egy szó sem volt róla sem a Diariumban, sem a Mercurban.

– A nyomtatott lapok, a miket hozzánk küldenek, elhallgatták az egészet,
hanem az irott lap, a «Scandalia,» a miket a «Burzen»-ekben készítenek,
elmondta: abban olvastam. Azóta még jobban őrzik a fejedelemnő lakását.
Ez a Küszdenpfennig-ház egy valóságos kis erősség.

– S hogyan akarsz innen észrevétlenül kijutni?

– Elmondom. Itt jön a vizkereszt ünnepe. Ez a diákság szabadalmas napja.
Ekkor járják be a «currendfiuk» az egész várost, zsolozsmákat énekelve,
s beszedik érte a «litániagarast.» Néhol a termekbe is behívják őket;
másutt csak az udvaron hagyják énekelni, aztán az ablakból hajítják le a
pénzt, a mit nekik szántak, papirhüvelybe téve; a papirt meggyujtják,
hogy a diák a sötétben rátaláljon a pénzdarabra. Este én is felöltözöm
diáknak, a tornáczon és lépcsőgádoron lelopózom az udvarra s rákezdem a
gajdolást. Erre a kapus ki fog jönni nagy mérgesen, azt hiszi, kivülről
osontam be, míg ő bóbiskolt s kikerget az udvarból. Azután, mint éneklő
«baccalár» bejárhatom egész Magyarországot; ott szivesen látják
mindenütt a peregrináló diákot s nem gyanakodnak benne. Így eljutok a
fejedelemhez. Ő pedig már tudja, hogy ki vagyok?

Saroltának tetszett ez a kalandos terv. Gyanutalan szive nem is sejté,
hogy a mit Ozmonda előtte elmondott, az csak szemfényvesztés. Nincs
annak semmi szüksége erre a koczkáztatott alakoskodásra, s ha mégis
megteszi azt, valami más oka van rá, hogy megtegye.

Majd megtudjuk azt is.




BELIÁL LEÁNYA.

Scharodi szerencsésen eljutott Beczkóba a csapatjával. Babocsay
labancz-huszárjainak ugyan kétharmadát elfujta odáig a szél; hanem a
német gyalogság együtt maradt. Senki sem háborította. A kurucz csapatok
is úgy szét voltak zilálva, hogy egy-egy zászló alatt csak két-háromszáz
ember maradt meg, a többi haza ment, kipihenni a harcz fáradalmait.
Ocskay csak akkor tudta meg Csajághy portyázóitól, hogy Scharodi
csapatja lement a Vág mellé, mikor már késő volt útját állni; de
külömben is szüksége volt jó időhaladékra, a míg a saját ezrede megint
összegyülekezik. Mert az volt ám ez idő szerint a hadiszokás. A
kuruczság könnyen megszaladt, szétbomlott, eloszlott a világ minden
szelei irányában: hanem aztán rövid időn épen olyan könnyen
összegyülekezett megint, s mintha semmi baj sem történt volna, újra
kezdte a «nemulass»-t.

Elég volt annyit tudni, hogy Scharodi Beczkóban van. Nem mehet onnan el.
Ott majd megnyomják!

Dejsz a nagyszombati «tüzkeresztelőért» megkapja a «stolát!» Hátra van
még a számára egy sakramentum, az «utolsó kenet.»

Senkire nem fájt úgy a foga Ocskay Lászlónak, mint ő rá.

«No majd az én késem nyeld el, ha ezermester vagy!

Heister jónak látta a nagyszombati ütközet után nem erőltetni a háborút
Rákóczyval: a hadait szétosztá a Fehérhegy alatti városokba téli
szállásokra. (Azoknak ott sorban igen víg életük volt; minden
esztendőben kétszer tarthattak Te Deum laudamust, egyszer a kuruczokkal,
másszor a labanczokkal.)

Egyszer csak megdördült megint az ágyú.

A beczkóvári őrség arra ébredt fel, hogy a sánczait löveti valaki.

Már megint föltámadt a porba gázolt féreg: ott, a hol nem várták.

Beczkó vára akkor pompás erősség volt; még a mostani romjaiban is fel
lehet ismerni hajdani hatalmas voltát. Egy meredek sziklatömeg homlokán
emelkednek még most is a «Bolondócz»-nak hitt fellegvár falai; a góth
stylban épült toronymagas kápolna belsejében még láthatók a frescofestés
maradványai, a pilléreken a szárnyas angyalfő-faragványok. Ez volt
Stybor vajda palotája. Ott van a természetalkotta erkély, a honnan a
vajda, a vipera-csipéstől megdühödve, vakon alárohant; ott a
kapunagyságú ablak, ahonnan Beczkót, a bolondot aláhajították. A vérét
lemosta a zápor, de a nevét nem moshatta le a várról: az megmaradt
Beczkónak, Bolondócznak. Három oldalról maga a meredek szikla tiltja az
ostromot, a negyediket, a meneteles oldalt két magas rovátkozott
kőbástya védi, melyek közül az egyik a külvárost kanyarogja körül, a
másik a belvárost és a várat keríti el, boltozatos kapukkal elzárva.
Alatta a Vág vize folyik.

Azonkívül, hogy természet és erőditvény védi, még az az oltalma is van,
hogy három hatalmas vár között fekszik, mintegy a háromszög közepén; e
három vár Trencsén, Vágujhely és Temetvény. Mind a háromban erős
császári dandárok feküsznek közelben.

A ki Beczkót be akarja venni, úgy igyekezzék vele, hogy elkészüljön, a
míg azok ott feküsznek; mert, ha megvárja, a míg felkelnek, úgy ott
szorítják, mint az egérfogóban.

Ocskay el tudott készülni.

Este indult meg a hirtelen összegyüjtött dandárával a báni hegyek közül;
lovasezredeit a Vág gázlóihoz küldé, hogy a segélyül siető vágujhelyi
császári seregnek útját állják, s maga a hajduságával megrohantatá a
külváros bástyáit. Az első ágyulövésekre, nem várva a réstörést,
lábtókat vetettek a talpasok a falnak, úgy másztak fel a bástyákra; a
külvárosban rácz őrség volt; azzal hamar elkészültek; hanem a belvárost
Scharodi német muskétásai védték. Itt nagy vérbe került az ostrom. A
külváros házait valaki meggyujtotta; ez aztán elég világossá tette az
éjszakát, támadók és védők jól láthatták egymást. Elkeseredett volt mind
a támadás, mind a védelem. Az a csapat, mely a nagyszombati csatában
zászlót változtatott, jól tudhatta, hogy nem számíthat irgalomra, s
védte magát a kétségbeesés erejével. Az is kevés volt. A hajduság,
boszut ordítva, rohanta meg a várkaput. Elől ment Csajághy, fejszével a
kezében. Hogy még nagyobbnak lássák, granatéros medvebőr-süveget nyomott
a fejébe, úgy rohant neki a puskatüznek. Nyolcz golyó találta el a
testét; de egy sem ütött rajta valami nevezetes sebet, csak köppölynek
járta meg: számba se vette valamennyit. Hatalmas fejszecsapásai alatt
döngött, recsegett, bedőlt a várkapu, s omlott be rajta a vérszomjas
hajdusereg.

Emberevő kedvükben voltak!

De az ellenfél sem igen könyörögte a kegyelmet. A várfalakról elüzetve,
az utczákon végig védelmezték magukat a labanczok. Kard és dákos
harczolt egymás ellen. Egyes házakból lövöldöztek a kuruczokra; a mi a
viadalt még elkeseredettebbé tette. A nagy templom előtt megujult a
tusa. A labanczok bevették magukat egy templomba s onnan puskáztak az
átvonulókra. Nem a mostani templom volt az, nem a Ferenczrendiek
kolostora. Ez a templom és kolostor a vörös barátoké volt. Ennek a
szerzetnek különben is veszett híre volt a nép előtt. Bálványimádással
vádolták őket. A külföldről elűzött templáriusok maradványai voltak. Ők
is belekeveredtek a tusakodásba, a minek az lett a vége, hogy a kit a
templomban találtak, mind leölték: a katonát, papot, vegyest. A
templomot pedig kirabolták, föl is égették.

Maga Scharodi, ötvened magával, keresztül vágta magát a mészárláson, s
felmenekült Bolondóczba, a fellegvárba. A boszuittas hajduság oda is
utána.

Ocskay László a Vág partjáról intézte az ostromot; oda hozták neki az
izeneteket a nyargonczai a bástyákon belül történtekről. Neki hadvezetői
feladata volt nemcsak az egész várvivást vezényelni, hanem egyuttal a
Vág tulsó partján gyülekező császári seregekre is ügyelni. Vágujhely ott
van a szomszédban, s ott áll Viard tábornok egy egész dandárral. Az égő
Beczkó lángja hirdeti neki, hogy mi történik ideát, Bolondócz falai csak
úgy ragyognak tőle az éjszakában. Ott is terem a tábornok egész
lovasságával a túlparton, csak hogy a Vág most meg van áradva, zajlik,
nem jöhet át rajta: kénytelen felkerülni Trencsénnek, ahol állóhíd van,
de azalatt Beczkóval végeznek.

Egy hirnök, aki a városból jön, jelenti Ocskaynak, hogy a belváros is be
van véve: a hajduság dühös, a miatt, hogy a házakból és a templomból
lövöldöztek, s megtorlásra készül. Ocskay visszaizen, az hogy ártatlan
lakosság életét kimélni kell; különösen asszonyembert meg ne bántson
senki, mert a ki egy fehérszemélynek csak a ruháját is megtépi, az
halálfia.

Nem felejthette Ritschán mondását: «a hogy ti bántok a mi
asszonyainkkal, akként bánunk mi is a tieitekkel».

Virradatkor látta Ocskay, hogy az ellenségnek csekély maradványa a
meredek úton a fellegvárba menekül futvást, s hogy a hajduság lábtókkal
készül a sziklákat megmászni. Gyorsan odafuttatá egy segédét azzal a
parancscsal, hogy hagyjanak fel ezzel a vakmerőséggel. Azok odafenn,
akármilyen kevesen vannak is, de granátjaikkal az ostromlókban nagy
pusztítást tehetnek, bombavetők nélkül a fellegvárat nem lehet bevenni.

Egész reggel lett, mire ez a küldöncze visszatért. Azalatt Ocskaynak a
figyelmét mind a túlparton levő ellentábor sürgése-forgása foglalta el.
Kiszámítható, hogy Viard tábornok ma, akárhogyan igyekszik is, a
trencséni hidnak kerülve, ide nem érhet; a gázlónál pedig várják.

– Nos, mi hir a városban? kérdé a visszatérő küldöncztől.

– A hajduság nagynehezen elállt a bolondóczi ostromtól; hanem aztán
boszujában neki esett a rablásnak városszerte.

– Csak védtelen embert meg ne öljenek, mondá Ocskay.

– Azt nem is teszik. Ki van adva a parancsolat.

– Meg a fehérnéphez ne nyuljanak.

– Már azt pedig aligha meg nem teszik, akárhogy ki van adva a
parancsolat. Mikor végigjöttem az utczán, épen akor hurczoltak a
városházához egy asszonyt, a kin semmi öltözet sem volt.

– Mit szólsz! kiálta haraggal Ocskay. Te láttad?

– Biz a két szememmel láttam én azt, s a gyönge selyembőréről itélve,
alighanem uri asszonyság volt, még pedig fiatal.

– De ez már istentelenség! kiálta indulatosan Ocskay, s sarkantyuba
kapva paripáját, azt mondá a segédének: «Kisérj oda!» s azzal vágtatott
be a városba.

A városház előtt csoportosan álltak a hajduk s hevesen beszéltek egymás
közt.

– Ide hozták azt a nőt? kérdezé, haragtól fojtott hangon Ocskay.

– Odabenn van! Dejszen ott van ő keeme! felelgetének a hajduk, mint a
kik valami nagyon bölcs dologban érzik magukat tudósoknak.

Ocskay leugrott a lováról s fölrohant a lépcsőkön.

– Hol van Csajághy? kérdezé az őrtállótól, a ki a tanácsterem ajtaja
előtt kivont karddal strázsált.

– Odabenn lesz a főstrázsamester úr.

Ocskay betaszítá az ajtót s arra a látványra, a mi legelőször szemébe
ötlött, az egész lelke felháborodott.

Két hajdu között, a kik kivont karddal voltak odaplántálva a terem
közepére, állt egy nőalak: egészen úgy, ahogy Phrynét mutatta be a védő
ügyvédje az araeopág biráinak. Csupán csak a térdeig leomló dióbarnaszin
dús haja takarta rosszul rejtve profanált szépségét. Arczát nem lehetett
látni, mert azt a két felemelt karjával eltakarva tartá.

A tanácsasztalnál pedig Csajághy állt, s egy dézsa hidegvizzel meg egy
szivacscsal mosogatta a kapott sebeit. Egy volt a balkarján, kettő a
jobbkarján, a mi vérzett; a homlokán is volt egy, de azt nem látta,
azután meg az arczán, de azt fel sem vette, annálfogva az arcza véres is
volt. Ugy látszott, hogy a sebeivel jobban el van foglalva, mint a terem
közepén álló leplezetlen Vénusalak bámulásával.

– Csajághy! ordítá Ocskay, megtaszítva öklével a nagy tanácsasztalt.
Becsület ez?

A marczona hadfi ránézett féloldalvást.

– Csak nyolcz sebet kaptam ebben a hajczéczúban: azt hiszem, hogy ez
elég becsület.

– De hát ez a nő ott?

Csajághy vállat vont.

– Hát annak még eddig semmi baja sem történt.

– Mikor «így» áll előttünk!

– Hát hiszen fűtött szobában van, nem hűti meg magát.

– Ördög és pokol! Felejted, hogy vezéred vagyok! Szigorú parancsot adtam
ki: a ki egy nő öltözetét megtépi, agyonlövetem.

– Senkit sem fog kegyelmed agyonlövetni, ezredes kapitány uram. Senki
sem nyult semmiféle asszonyi gunyához. Ez az alak itten a bolondóczi vár
rejtekajtóján osont ki férfiruhában. Hajduim közül, a kik észrevették s
üldözőbe fogták, kettőt pisztolylövésekkel, férfimódon megsebesített. Ez
a nő legveszedelmesebb kéme az ellenségnek. A mit letéptek róla,
férfi-öltöny volt. Letépték róla azért, hogy a várparancsnok titkos
izeneteit megtalálják közte.

– Az meglehet, szólt Ocskay László. De én azért mégsem engedem, hogy a
női szemérem az én harczosaim által megsértessék. Ha kém volt, főbe
lőhetitek, de meggyaláznotok nem szabad. Hozzatok számára női öltözetet!

– Nem tudnám, hol vegyük? Mi asszonygarderobot nem hordunk magunkkal. Ha
csak egy veresbarát soutanet nem adunk rá: azt huztunk le egynéhányat a
gazdájáról: kéznél van.

– Hozzatok egyet! parancsolá Ocskay a két őrt álló hajdunak, a kik aztán
lódultak kifelé, míg Ocskay maga úgy állt a nőalak elé, hogy háttal
fordulva felé, kifordított bundás termetével azt egészen takarva
tartotta. Csajághy magában nevetett, a vizes spongyával a sebeit
áztatva.

Ocskayban még mindig felülállt a lovagiassági érzet a hivatalon.
Dorgálni szerette volna Csajághyt.

– Akárhogyan van is a dolog! Az még sem illett! Elvenni tőle az utolsó
leplét is! Még Attila hunnusairól is azt jegyezték föl a történetirók,
hogy ha kegyetlenek voltak is a harczban, égettek, gyilkoltak, de a női
szemérmet meg nem sértették. És most ti, kuruczok, a szabadság
harczosai, megbélyegzitek a nemzeti zászlót azzal, hogy egy nőtől
elraboljátok a testét fedő utolsó lepelt. Szégyen! Gyalázat! Inkább
öltétek volna meg.

Csajághy letette a szivacsot s bekötötte a karját valami rongygyal.
Azután egész csendes vérrel felelt Ocskay Lászlónak.

– Mondám már, édes vezérem, hogy itt most egy rendkivüli esettel van
dolgunk, a mit, ha valaki egészen meg nem ért, sehogy sem ért meg. –
Bizony nagy szégyen, gyalázat volna, ha csak úgy mondanák el egyszerüen,
hogy a kuruczok egy asszonyról, még hozzá egy uri dámáról, még az ingét
is letépték! Azt mondaná mindenki: «barbárok ezek!» rosszabbak a
barbároknál: «sybariták». – De hallgassa csak meg valaki a magyarázatot.
– Az elfogott kémnél semmi irást nem találtak, minden rejtekét az
öltözetnek összekutatták, nem volt közte semmi irás. Ekkor egy
tapasztalt svéd czimbora azt mondja: «szoktak ám titkos irással is
izeneteket küldeni: meg van annak a módja. Az izenetvivőnek az ingére
irnak édes tejjel, a mit akarnak, s ha ezt a vászonnemüt aztán forró
vaskályhára teszik rá, az irásjegyek egyszerre megbarnulnak, s
olvashatókká lesznek. Jó lesz megkisérteni!» – A fogolynő erre
felsikoltott. Azzal elárulta, hogy a titka ki van találva és már most
nézd meg és itéld meg, hogy istentelenség volt-e, szégyen-gyalázat
volt-e a hajduktól, hogy még az inget is lehuzták róla?

Ezzel egy finom patyolatöltöny-darabot vett elő a tarsolyából Csajághy s
azt kibontva, odanyujtá a vezérnek.

A finom lenszöveten rőtbarna betükkel irottan ez volt olvasható:

– Én körül vagyok fogva kuruczoktól, nem menekülhetek meg. Titkaimat,
miket excellentiáddal közölnöm kelle, nem adhattam eddig át Heister
ügyetlensége miatt, ki ide lekötött. Soraim átaladója tudatni fogja
mindazt excellentiáddal, benne megbizhatik. Neki elmondtam mindazt, hogy
a kuruczhad legnevezetesebb vezérei közül ki hajlandó áttérni a császári
sereghez, mi áron és mi módon? Kinek mi a gyönge oldala? mivel
megvásárolható? név és személy szerint. Én ezt mind kitanultam. Ha itt
elveszek, tudassa excellentiáddal e fontos felfedezéseket az, a ki ezt
magával viendi.

Scharodi.

Ocskayval csak úgy keringett a világ e soroknak az olvastára.

– No ugye, hogy ennél átkozottabb titok még nem volt ilyen vászondarabra
fölirva? Monda felülkerekedett önérzettel Csajághy. Hát ugye, hogy nem
barbarismusból, nem luxuriesből szakitotta le a testéről ennek az
alaknak az utolsó takaróját a kurucz goromba kéz? Ez itten nem
asszonyember, nem fehérszemély, hanem az ördög ivadéka! Ez Beliál leánya
maga!

Ocskay maga újra meg újra elolvasta a finom vászonra irott sorokat. Hogy
lehet ezt az öltönydarabot, a mi a saisi lepellel rokon, ilyen
visszaélésre felhasználni? Lehet-e ebben valami igaz? Árulás, hitszegés,
eskürontás egy ilyen patyolatra felirva, a mit nem szabad szemnek
meglátni, kéznek megilletni, ha idegen nőé.

Hanem azért Beliál leánya, ha ördög leánya is, mégis csak hölgy s a
lovag lovag marad még a nőnemü sátán iránt is. Ocskay a belépő hajdu
kezéből kikapta hevesen az elhozott biborveres selyempalástot, a mi egy
agyonütött templáriusé lehetett, s a hajdut kikergetve, odafordult a
nőalakhoz s azt dörmögé hozzá:

– Itt van, madame, vegye fel ezt magára!

A hölgyalak, a mint e szóra leereszté két felemelt karját az arcza elől,
hogy előre hulló haját hirtelen hátravesse, s aztán a nyujtott
selyempalástot magára borítsa, oda nézett teljes nyilt tekintetével
Ocskay szeme közé.

Ocskay visszatántorodott. Az asztal tartotta fenn, a hogy
megtámaszkodott benne. Elszédíté e szempillantás.

A következő pillanatban már be volt takarva a hölgyalak, tetőtől talpig;
a bő selyemsoutane festői ránczokban fogta körül szoborszerü gyönyörű
termetét, két kezével összeszorítá azt a keble fölött, s úgy nézett föl
Ocskay arczára.

Ocskay lihegett, mint a vizbe fuló. Közelebb tántorgott Csajághyhoz,
mintha önkénytelen annak a védelmét keresné e megverő tekintet ellen.

– Ráismertél?… Pedig ezuttal dióbarnára van a szőke haja befestve.
Dörmögé Csajághy.

Az a hölgy volt Szunyoghy Ozmonda.

Ocskay hosszasan bámult maga elé mint az álmodó.

Évek előtt… mennyit álmodott ő erről az alakról! – Milyen rossz álmok
voltak!… Milyen mámorittas álmok!

Talán több is volt, mint álom? Talán rettenetes valóság volt:
összekeverve istenítő gyönyörökből és ördöggé aljasító gonosz
indulatokból… Ha ugyan valóságnak lehet nevezni a csókot, az ölelést, a
szerelmi őrjöngéseket, s nem inkább a hallucinatiók ábrándbirodalmába
kell mindent sorozni? Bizonyos-e valaki arról, hogy élő alak volt, nem
fántom, a kit keblén tartott? igazi gyönyör volt-e és nem mámorital
káprázata, a mitől idvezült? a mitől elkárhozott?… Ejh, ki tudja azt,
mikor fölébredt belőle?

Mikor újra maga előtt látta, azzal a skarlát-palásttal a testén, mely
csodaszép idomaihoz odatapadt, e kárhozatra hivogató csábtekintettel
minden vonásában, ezekkel a szemekkel, a mikből a delej úgy sugárzik,
mint a holdtányérból az igézet, csakugyan a regék mesetündérei jutottak
eszébe.

Pedig azt hitte már, hogy ez a halottja olyan jól el van temetve! Miként
egy egész világa az özönviz előtti aeocenének, a mi fölött az új
alluvium zöldül már.

– Mit akarsz vele tenni? kérdé Ocskay rekedtes hangon Csajághytól.

– Az könnyen kitalálható. Ki kell vallania azokat a titkokat, a miket
Scharodi rábizott azért, hogy mondja el annak a hatalmas államférfinak
Bécsben, vagy Vörösvárott, a ki ezen az uton akar bennünket megrontani.

– Nem fogja az igazat megvallani.

Azt csak bizd én reám. Majd kiveszem én belőle.

– Hogyan?

– Torturázni fogom.

– Ezt az alakot itt?

– Ezt. – Mindig utáltam a hóhérmesterséget; de ennél az egynél egész
gyönyörüséggel fogom azt végezni. Torquemada maga oda jöhet tanulni
hozzám.

Ocskay a fejét rázta.

Csajághy ebből a néma jelből is értett. Azzal a megszokott csendes,
lassú hangjával dörmögé:

– Vezér! Itt semmi hamis érzékenykedésnek nincsen helye. Itt ezen a
patyolaton írva van a pokol evangeliuma. A testünkben van a rákfene, az
árulás. Meg kell tudnunk, melyik izünk fertőzött? A melyikre a tíz ujjam
közöl kisül, hogy fenés, azt levágom. A ki áruló, az haljon meg, míg
másokat meg nem rontott. Nekem meg kell tudnom mindazt, a mit ez a
némber a lelke sötétségében tartogat; ha mindjárt kannibálnak fognak is
nevezni azután. S te nem fogsz ennek ellentmondhatni.

– Más módja is lehet annak, szólt Ocskay. Vannak erősebb hatalmak is,
mint a durva erőszak.

– Meglehet, hogy te ismered azokat. Kisértsd meg. Talán te tőled a szép
szó, a rábeszélés, a megfélemlítés is czélhoz vezet. Magadra hagylak
vele. Beszélj vele egyedül. Ámbár én jobb szeretném, ha soha se néztél
volna többé ezekbe a szép szemekbe. – De hát – tedd próbára magadat. –
Hanem – eszedbe jusson az a kézszorítás, amit egymással váltottunk, meg
az a két szó, amit egymással kicseréltünk, mikor azon a nagy napon
egymástól búcsút vettünk! Tudod! Emlékezel rá. Jól van. Beszélj hát
vele.

Mikor Csajághy nehéz léptei elhangzottak a folyosón, Ocskay odafordult
Ozmondához; karjai össze voltak fonva, szemöldei összehuzva. Ozmonda a
szemébe nézett, aztán felkaczagott hangosan; mint egy pajkos gyermek, a
ki meghunyászkodik addig, a míg a csinytevésért szidják, de a mint
kihuzza a lábát a szobából az iskolamester, nyelvet ölt rá, kikaczagja,
s folytatja a csintalankodást.

– Hahaha! Ez szép viszontlátás volt! Rám ismertél? Te bolondom! Azzal
odasimult Ocskayhoz, szétvonva annak a keresztbe font karjait kezeinél
fogva. – Hát téged meglehet-e még ismerni, a mióta nem láttalak? Tegnap
volt, régen volt, talán hat esztendeje is van már, a mióta nem láttalak.
De bizony most is az vagy: csak ez a haragos homlok ne volna.

S a szép bársonykezével félresimította a hajat Ocskay homlokáról: a
ránczokat is el simította vele együtt s megint nevetett.

– Asszonyom, monda Ocskay hidegen. Önnek semmi oka sincsen most a
nevetésre.

– Dehogy nincs, félistenem; mikor ezt az ostoba vasembert olyan szépen
el tudtad innen küldeni.

– Ön félreérti az én szándékomat, grófnő.

– Dehogy értem félre, drága hősöm. Tudom én jól, hogy ez a percz, ez az
alkalom nem a megfagyott örömök felolvasztására való. Nekem sem volna az
semmi vigasztalás, hogy a sakálok helyett maga az oroszlán esz meg. De
maga az a titok, a mit belőlem vagy szép szóval, vagy kínzással ki kell
venni: nem meghallani való más füleknek, mint a tieidnek. (Azaz, hogy
csak az egyiknek, mert a másikat én őrzöm otthon ereklyeszekrénybe
zárva, mint egy szent reliquiáját.)

Ocskay arcza elveresedett ez emlékeztetésre. Még egy ember van, a ki
tudja ezt a titkot!

– Óh igen. Együtt őrzöm azt azzal a levéllel, amit menekülésed órájában
irtál hozzám, monda könnyű sóhajjal Ozmonda. De hát ez elmult. Most
nehezebb tête-à-tête-re kerültünk össze. Beszéljünk csak suttogva, hogy
meg ne hallják a leskelődők, ki ne beszéljék a világnak. – Sejtetted te
azt jól, mikor ezt az alkalmatlan tanut kiküldted innen. Mikor Ozmonda
és Ocskay László suttognak egymással, azt ne hallja meg senki.
Előérzeted súgta ezt meg neked. Jól tette. Azt kaczagtam. Te sejtetted
azt, hogy a mi titkot ez a Bramarbas tőlem nehéz torturákkal akar
kicsikarni, mi történik azzal? Én nem vagyok Quintilia, aki elharapja a
nyelvét, hogy a kínpadon ki ne beszélhesse az összeesküvők titkait! Nem,
én nekem meg sem kell mutatnotok a tüzes harapófogót. Elmondok mindent
ingyen: az első kérdezésre. Mindent, a mit Scharodi rám bizott; a
rejtelmes tapasztalatokat. Hallja meg, a kinek tetszik. Te érezted azt
előre, sejtelmed megsúgta, hogy nem jó lesz azokat másnak is meghallani,
mint neked magadnak, s ha te megtudod, úgy el fogod azokat titkolni,
hogy álmodban sem mondod el senkinek; mert ha hirré lesznek, jobban
szétverik azok a kurucz tábort, mint a császári hadvezérek. (Ezzel ugyan
nem sok van mondva.) Az én titkaim megsemmisítik a kurucz tábort.

– Nem hiszem.

– No hát képzeld, hogy most a kínpadra vagyok feszítve, s ez a veres
selyemköntös rajtam egy lánggal égő palást és aztán kérdezd, a hogy
inquisitori hivatalod tartja: kik azok a kurucz táborban, a kik
hajlandók a császár hűségére áttérni?

– A vallatott nem az igazi neveket fogja mondani.

– Hozzá lesz téve mindenik névhez, hogy mi annak az ára? mivel lehet
megejteni? Milyen a gyöngéje? Az inquisitor megitélheti belőle, hogy a
kínvallatott igazat mond-e?

– Az első nevet?

– Kezdjük az apraján. Legelőször is «Blaskovics István».

– Hogyan? Az én tulajdon zászlóaljparancsnokom?

– Nem is olyan nagy az ára. Bárói czím: aranyláncz. Csecsebecsékkel is
beéri.

– A második?

– Rakovszky.

– A turócziak kis királya? Ez egy tiszta, becsületes jellem. Hát ennek
mi a kulcsa?

– Ezt nem lehet se kincsekkel, se fényes igéretekkel megvesztegetni; de
lehet szép szóval. A herczegprimás nagyon tud a lelkére beszélni. Ez
leghamarább ott lesz a megtérők között.

– Azután?

– Most már még nagyobb ember jön. Forgách tábornok.

Ezt a nevet jól esett hallani Ocskaynak: mindig neheztelt a miatt, hogy
az az áttért labancz generális itt is hadvezéri rangot foglal el, míg ő
csak dandárvezető: arra nagy dolgokat biznak, őt magára hagyják.

– No erről fölteszem. Mindig gyanakodtam benne. Csak azért jött közénk,
hogy az összeköttetés Bécscsel meglegyen.

– Hát nem hazudok, úgy-e bár? Nincs már szükség a spanyol csizmákra?
Talán le is ülhetnénk? mert még hosszú sor van hátra. Egymás mellé, hogy
halkabban beszélhessünk? Vagy szembe inkább, hogy szemmel is
beszélhessünk. Következik Thuróczy, Ebergényi. Az egyiknek a felesége
német grófkisasszony. Ez a szivéhez való titkos kulcs. A másik veszekedő
természetű: nem fér össze vezértársaival, mindenkivel összekoczódott
már; ha többen lesznek, a kik hivják, barátságot fog keresni az
ellenségnél.

Ocskay csak fejbólintással inte, hogy ezt is lehetőnek tartja.

– Van még több?

– Csak most jön a java. Következik Bezerédy.

– Ah! Ez képtelenség. Ő, a fejedelem legjobb tanácsadója, a hazáját
rajongva szerető igaz magyar! Mivel lehetne ezt megvesztegetni?

– Épen azzal, a mi nagyon is sok van nála, a bölcsességgel, a
hazaszeretettel. A ki nagyon aggódik a hazája sorsa felett, az már félig
renegát. A jó forradalmárnak ne legyen se esze, se szive; mert az
árulásra viszi. Bezerédy áruló lesz – meggyőződésből.

Ocskay mereven bámult maga elé. Ozmonda felfedezései oly közel jártak a
valóhoz, hogy nem birta azokat megczáfolni.

– Ki van még? kérdé kedvetlenül.

– Mindig feljebb megyek. Lubomirszky Tivadar.

– A szepesi gróf! A XIII város hűbérnöke. A lengyel jóbarát! Ez
lehetetlen!

– Kimondám. Az van róla mondva, hogy a «szerencse fia». A merre a
szélvitorla fordul. Ő is, meg a testvére György herczeg, a szandeczi
sztaroszta, csak arra várnak, hogy egy döntő csapás érje Rákóczy táborát
s a császáriak mellé fognak állni.

Minden szó, mint a méreg, úgy ette be magát Ocskay szivébe. Jól mondta
ez az asszony: veszedelem volna, ha ezt egy törvényszék előtt mondaná el
végig valaki. Ahány név, annyi sebet üt, s ezeken a sebeken át elvérzik
a hit!

– És még mindig van folytatása; mondá a nő. Fáj, úgy-e, a mit mondok? az
inquisitor ül most a tüzes kínpadon! Nem könyörögsz még, hogy hagyjam
abba! Nem sikoltasz fel: «irgalom, kegyelem!» No hát folytassuk, ha
kiállod. Következik a sorban Károlyi Sándor.

– Ah, ez rágalom! Ez őrült beszéd; kiálta felugorva üléséből Ocskay. Ezt
a nevet csak a vak boszú diktálta Scharodinak. Károlyi Sándor tábornok a
fejedelem jobb keze! A hős, a ki annyiszor döngette öklével Bécs város
kapuit. Hogy az elhagyhassa a fejedelem zászlóit! Ez nevetséges.

– Aha! A kínpadon nevetni is szoktak. Mikor a fájdalom türhetetlen,
akkor beáll a hahotázás stádiuma. Csak nevess rajta, kínzottam! Nevetni
való is az! Hogy még annak is ára legyen, a ki megfizethetetlen. Utolsó
lesz, a ki eldől, de akkor olyan nagyot fog esni, hogy mindenkit magával
dönt le.

Ocskay elkábultan ült vissza elhagyott helyére, Ozmondával szemközt; de
már nem volt bátorsága a dæmoni kisugárzású szemek közé nézni: csak
lehajtá a fejét, az asztalra könyökölve.

Ozmonda pedig fölkelt a helyéről, s odalépve hozzá, a vállára tette a
kezét s úgy suttogott hozzá:

– Nos? Van még ereje a vallatónak egy fokkal nagyobb torturát kiállani?
Mondjak még többet?

– Mi volna még több? dörmögé Ocskay. Ki van még feljebb? Ki lehet még
magasabb? Csak a fejedelem maga van még hátra.

– Te mondád! szólt diadalmasan Ozmonda. Akaratlanul kitaláltad. Igenis.
A ki a «pro libertate» zászlót kész letenni, az maga Rákóczy Ferencz, a
fejedelem. Az ára: a lengyel királyság. Ezért odaadja cserébe a magyar
fejedelemséget.

– Ez czudar rágalom! kiálta fel, indulatba hozva, Ocskay.

– Én csak a hallottakat mondtam el: rebegé Ozmonda, alázatos
térd-fejhatással visszavonulva. Vallomásom szóról-szóra az, a mit
Scharodi velem közölt. Semmit hozzá nem tettem, semmit ki nem hagytam.
Ezt kész vagyok esküvel megerősíteni. De még van egy, a kinek nevét nem
Scharodi közölte velem, a kit csak én tudok, a ki a folyton feljebb
emelkedők sorában előttem legfelül áll, a megtérők legbecsesebbike:
megsúgjam a nevét?

– Igen.

– A neve: «Ocskay László!»

Ocskay összerezzent. Hát már nemcsak ketten vannak, a kik ezt az ő
homlokára látják írva? Még ez is?

Büszkén fölegyenesedett.

– És ennek az embernek mi az ára? kérdezé gúnyosan.

– Az az én feladatom.

– Az ön feladata? szólt Ocskay csodálkozva. S ön ebben a perczben még
arra gondol, hogy feladatai vannak?

– Hát azt hiszed-e, szólt a hölgy, hogy én csendesen pihenni fogok? hogy
én ezt a meggyaláztatást, a mit velem ma elkövettek, valaha el fogom
felejteni? hogy mindazokon, a kik engem ily módon, halálnál keserűbben,
megsértettek, olyan boszút nem fogok állni, hogy azt még az ivadékaik is
sírva emlegessék?

Az a szép eszményi arcz e szavak alatt egy furia lárváját vette föl és
akkor meg igézőbb volt.

Ocskay nyugalmat mutatott arczán.

– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy önnek nagyon kevés ideje maradhat
boszúja kitöltésére. Önt, mint kémet, a haditörvényszék elé fogják
állítani, s annak az ajtaja a másvilágra nyilik.

Ozmonda dévajul felkaczagott e fenyegetésre.

– Hahhaha! – Ő engem azzal akar fenyegetni, hogy megölet! Az én
bolondom! Hogy főbelövet. Ocskay László odaállíttatja Ozmondát a puska
végére, s azt mondja: «tüzelj!» – Nevess hát, kis bolondom.

– Asszonyom! Ez rémségesen komoly pillanat! szólt Ocskay, eltolva
magától a hozzásimuló nőt.

– Tedd még komolyabbá. Hozasd ide az itéletet, írd alá hollótollal. Vedd
kezedbe a topolyfa-vesszőt. Kiáltsd el: «Istennél a kegyelem.» Majd
mielőtt a vesszőt kettétörnéd, valaki azt fogja a füledbe súgni: «ne
törd el: add nekem, én elültetem, szájamban hordott vízzel öntözöm, míg
megéled, fa lesz belőle!» Hahaha!

Ocskay boszusan toppantott s odasietett az ajtóhoz, felnyitá azt és
kikiáltott:

– Csajághy főstrázsamester uram!

Ott volt a szólított, várt a hivásra, belépett; megállt az ajtóban.

Ocskay odatámaszkodott háttal az asztalhoz: a hölgy közel simult hozzá s
kiváncsi figyelemmel vizsgálta az arczkifejezését.

Ocskay László sokáig hallgatott, kereste a kezdetét az eszméi fonalának.
Nagyon össze volt az gubanczolva.

Csajághy kénytelen volt kérdést intézni hozzá.

– Ezredes úr! Kivallotta a kém a veszélyes titkokat?

– Egy szó sem igaz azokból, a miket mondott.

Ez volt rá Ocskaynak a válasza. S ez nem volt apodycticus hazugság. Ő
magában tagadta, hogy azok igazak.

– Jól van. Mondá Csajághy. Hát akkor majd én veszem a kémet vallatás alá
s én jótállok róla, hogy kiveszem belőle azt, a mi tiszta igazság.

– Nem lehet. Mondá Ocskay szárazan.

– Miért nem?

– Mert én nem engedem.

Ozmonda szemei elárulták a diadalmas érzést, felragyogásukkal.

– Ezredes úr, szólt Csajághy szigorú tekintettel. Ez hadi regula. Az
elfogott kémet addig kell torturázni, míg a rábizott titkokat kivallja.
S ezuttal oly titokról van szó, a mik mindnyájunkat végveszélybe
vihetnek, ha lappangva maradnak. Árulás van soraink között! Annak ki
kell derülni! Hadd hulljon a férges! A kémmel a haditörvényszék
rendelkezik.

– De a fogolynővel én!

– Ah! A nővel! A nővel? Ezt el is felejtettem, hogy hiszen ez az alak
itten asszonyféle. Ezt nem szabad torturázni, mert ez asszony, ezt nem
szabad agyonlőni, mert ez asszony – ennek szabad bennünket elárulni,
mert ez asszony.

– Úgy van.

– S mit akar vele kegyelmed?

– Szabadon fogom őt bocsátani.

Ozmonda minden tagját mintha a villanyosság hatotta volna át e szavakra,
kezét az indulat hevében Ocskay vállára tevé, s forró lélekzettel lihegé
e kitérő vallomást:

– Ah, mon idole, comme je t’ adore! (Ah, én bálványom, mint imádlak!)

De Csajághy e szavaknál kardmarkolatára csapott.

– Tudtam! Már megrontotta őt! Egy félóra elég volt rá! Nem úgy van,
uram. – Ebben a pillanatban nem a dandárvezér és alvezére állnak
egymással szemközt, hanem Ocskay László és Csajághy Márton. Két férfi, a
kiknek egymással számadása van. Mit akarsz ezzel az asszonynyal itten?

S odalépett egy kardtávolnyira Ocskay elé és jobbját folyvást a
kardmarkolaton tartá.

Ocskay pedig meg sem mozdult. Még az összefont karjait sem vette
széjjel. De szemei bátran kiállták Csajághy haragos tekintetét.

Ozmonda egymáshoz ütögeté az ökleit diadalmas örömében.

Ah, milyen gyönyörűség, ilyen két nemes fenevadat egymásra uszítva
látni; egy oroszlán meg egy szarvorrú! Most összeverekednek! A két
vezér! A két hirhedett hős. Az ő két szép szeme miatt!

Csajághy még egy lépéssel közelebb dobbant Ocskayhoz, s most már kirántá
hüvelyéből a kardot, úgy kérdezé felcsattanó hangon:

– Mit akarsz ezzel az asszonynyal itten?

Ocskay erre gyorsan, mint a gondolat, megragadta baljával Csajághy
fegyveres jobbját s akkor mell mellhez érve álltak egymással szemben.

Ozmonda odaugrott mellé, s megfogta két kézzel Ocskay jobb öklét, mintha
a kard markolatához akarná azt vezetni.

Ez pedig csendes, szilárd hangon dörmögé e szókat:

– Kicserélem őt a fogoly feleségemért.

– Chien! Comme je crache sur toi! (Kutya, hogy leköplek!) hörgé,
fogcsikorgatva a hölgy s eltaszítva magától a forrón szorongatott kezet.

A vasember arcza pedig e szóra ellágyult: a kezéből kiejtette a kardot,
s nyakába borult Ocskaynak.

– Vezérem vagy! bálványom vagy! Lásd, én erre nem gondoltam!

– Fölér a cserével? kérdezé Ocskay.

– Nagy ár; de megéri. Egy ördögöt egy angyalért.

– S hogy addig, a míg nőmet elküldik a cserére, jól gondját viseljék a
méltóságos grófnőnek: te rád bizom a gondviselését.

A hosszú, csontos termet, fölvéve a földről elejtett kardját, azzal
egész lovagtempóra szalutált a hölgy előtt, az arcza még akkor is véres
volt a mai csatában kapott sebektől, s csikorgó nyájassággal mondá:

– Grófnő! Most már cavalier servantja vagyok – egész a kicserélésig!

Ozmonda olyan ijesztő szép volt; még az a lángszínű selyempalást is
segített hozzá.




ASSZONYOK KICSERÉLÉSE.

Csajághy visszadugta a hüvelyébe a kardját s azzal egyenesen megállt
Ocskay előtt, katonai tisztelgésre eresztve le a két kezét.

– Ezredes úr: pardon, gráczia! a miért kardot mertem rántani kegyelmed
ellen. Tévedés volt az okozója. Nem tudám vala, hogy ezen úrhölgy itten
voltaképen túsz légyen.

– Meg van bocsátva, ahhoz tartsa kegyelmed magát.

– Köszönöm a grácziát! Azzal ismét Ozmondához fordult. Már most tehát,
méltóságos grófné, tekintse magát úrnőnek, a míg táborunkban fog lenni.
Egészen akkép fogunk kegyelmeddel bánni itten, mint ahogy bánnak a
kegyelmetek részén Ocskay László uram feleségével.

Ozmonda féktelenül felkaczagott erre a szóra. Az igaz, hogy Csajághynak
sehogy sem állt a képéhez és alakjához ez a rögtönzött udvariaskodás.

– Nagyon jól van, vitézlő főstrázsamester uram! Elfogadom a szíves
ajánlatot. És mindenekelőtt arra kérem kegyelmedet, hogy beszéljen velem
németül; mert engem ez a kultiválatlan nyelv zseniroz: nem tudom magamat
jól kifejezni rajta.

– Gehorsamer Diener.

– Tehát mindenekelőtt arra kérem önt, szolgálatkész lovag uram, hogy
siessen ön nekem egy szabómestert felhajhászni, aztán meg egy
susztermestert, egy csipke- és fehérnemű áruló marchand des modest, meg
egy coiffeurt. Azt átláthatja kegyelmed, hogy ebben a piros frizeur
köpenyben az utczára ki nem mehetek, se útra nem kelhetek. No hát csak
siessen! Kapni ezt mind Beczkó városában. Itt gazdag uraságok laknak. A
ruhához való kelmének a választását kegyelmedre bizom: azt is kap a
görög kereskedőnél nagy választékban; most érkezett meg Bécsből.
Apropos! a selyemkelme választásánál el ne felejtse kegyelmed, hogy az
én hajam igazában szőke; azért is kérem kegyelmedet, hogy küldjön nekem
a patikából egy üveg spiritus vinit, hogy ezt a barnára festő
diófaolajat kimossam vele a hajamból. Aztán ugyanott a patikában
ragasztasson kegyelmed az arczára annyi angol flastromot, a mennyi
szükséges, mert ilyen vérző sebekkel látni kegyelmedet, rám nézve nagyon
kellemetlen.

Csajághy nyugodtan hallgatta mindezt a commissiót végig s azt mondta rá,
hogy «igenis grófnő, meglesz minden».

Ami pedig a spiritus vinit illeti, az már ott volt kéznél. Azt
kulacscsal hordta Csajághy s rögtön szolgálhatott vele a grófnőnek; a ki
azt köszönettel fogadta s mindjárt hozzá is kezdett látni a vizes
dézsánál a hajkimosási műtéthez. Az a viz véres volt. Csajághy friss
vizet akart neki hozni, de Ozmonda megnyugtatá: «Csak hagyja kegyelmed!
úgy is kellene tojásfehére hozzá, s a friss vér még jobb».

Csajághy örült rajta, hogy ily magas czélra áldozhatott nemesi vérével.

– Addig majd őrködik fölöttem az ezredes úr, mig ön odajár, nem azért,
hogy meg ne szökjem, hanem, hogy ne unatkozzam. Nemde, ezredes úr?

Csajághy megcsóválta a fejét; de hát mit tehetett? Ha megtette magát az
úrhölgy cavalier servantjának, engedelmeskedés volt a dolga, nem más.

– Teljesítem parancsait grófnő. Mondá s eltávozott.

Ozmonda pedig végig kigombolta a veres soutane ujjait, s azokat a
válláig felgyürve, hozzáfogott, hogy a sűrű omló haját a szivacscsal
kimossa, míg az az alkoholtól ismét olyan szőke lesz, mint valósággal
szokott lenni.

Ocskay nézhette a műtétet, nem törődtek a jelenlétével.

Hiszen mindez igen szép lett volna, csak odakinn ne folyt volna a
háború. De most már, hogy biztos helyen érezte magát Scharodi uram,
elkezdett a bolondóczi vár fokáról a kuruczok által elfoglalt városra
leágyúztatni. Bombái ott csapkodtak le mind a városháza körül, ahol a
kuruczok főhadiszállását lehetett sejteni a várbelieknek.

Mikor egy bomba épen a városház udvarán durrant szét nagy pukkanással,
Ocskay megszólítá Ozmondát.

– Grófnő, ez itt nagyon veszedelmes hely lesz.

– Hogyan? Ön megszólalt? Azt hittem, hogy meg van némulva.

– Az ellenfél gránátjai mind erre a házra hullanak.

– Az az ön dolga, kedvesem. Ha egyéb mondani valója nincs: ehhez nekem
semmi közöm.

Pedig minden idege reszketett belül, mikor egy lövést hallott. Az
arczának tudott közönyt parancsolni.

És Ocskay nem hagyhatta őt magára, hogy vezéri teendői után lásson.
Féltve őrzött kincs volt ránézve ez asszony. Túsz az ő Ilonkája helyett.

Ozmonda hajfürtei visszanyerték eredeti szinüket, s akkor odaült a
terjedelmes, fehérre meszelt banyakemencze padkájára a haját szárítani,
elterítve szélesen maga körül az aranyba csillogó selyemhullámokat,
végig a kemencze oldalán.

– Tudja ön, min kaczagtam az elébb olyan nagyon? szólt Ocskayhoz, kis
vártatva.

– Nem gyanítom.

– Mikor az ön alvezére azt mondá, hogy épen úgy fognak bánni én velem
itten, mint a hogy az ön hitvesével bánnak odafenn Bécsben. No azt én
szépen megköszönném.

– Hát mit tettek a nőmmel? kérdé Ocskay; felgerjedését el nem
titkolhatva.

– No no no! hiszen nem ették meg. Régen volt az már, mikor a
Ruyszel-korcsmáros a fogoly urnőket megetette a vendégeivel Bécsben.
Most már nem esik bennük kár. Au contraire.

Most már Ocskayn volt a sor, hogy nevessen.

– Aha! grófnő; ön most én bennem fel akarja kelteni azt a sárgaszemű
szörnyeteget, a kit Shakespeare leir.

– S ha ezt akarnám? Talán bűnöm volna? Mikor még az esküdt uram élt, s
elvitt magával a temesvári táborba: magának és másoknak vesztére, akkor
ön nem tartá bünnek olyan mélyen nézni a más asszonya szemébe, a hol
annak a lelkét is lehet látni. Csaknem gyermek voltam még. Ki tanított
meg arra a nyelvre, a mit a szív beszél? Ha ön szenvedett miatta, nem
szenvedtem-e én százszorta többet? Az egyik tudott felejteni: a másik
nem; ez a külömbség. Most már özvegy vagyok, ön pedig házas. Ki veszi el
tőlem azt a jogot, hogy összetépjem, a mit összekötve látok? Hiszen én
Beliál leánya vagyok. Én vagyok az ördög, az a másik az angyal. Kinek
hogyan tetszik? A négernek az angyala fekete, az ördöge fehér. Mit tett
önnel az angyal? Lázadóvá tette a koronás királya ellen. A nevét
föliratta vérrel, lánggal, korommal egy elpusztított ország romjaira;
átokkiáltássá tette ezt a nevet, s az angyal el fogja önt még vinni a
számüzetés pokolországába: el fogja vinni még a vérpadra is! Igen: ez az
angyal. És mit tesz az ördög? Eljön békíteni, haragos sziveknek mérgét
lohasztani; hordja a kiengesztelő szót a trón és a lázadás tűzhelye
között, jár az olajággal egyik táborból a másikba; kér, könyörög: ne
pusztítsák kölcsönösen ezt a szegény országot, nyujtsák üdvös munkára a
véres kezeiket. Ezt teszi az ördög. Hanem a négernek az angyala fekete,
s az ördöge fehér.

Ocskay az ajkait harapta. Föltette magában, hogy nem fog neki
ellentmondani.

A hölgy homlokára csapta a két kezét.

– Hat esztendő után viszontlátjuk egymást. Minő viszontlátás! Durva,
ittas pórhad, szégyentől megalázva, közcsufságra levetkőztetve idehajt
eléje, a ki hajdan féléjszakán át elleste, hogy egy ablakon kinyujtott
kezemet meglássa, és esküdött, hogy boldog lett tőle, s most, mikor az,
a ki előtt térden állt valaha, ily irtóztatón meggyalázva jelen meg
előtte, úgy áll ott, mint egy jéghegy, mint a magas Kriván. Azt mondták
neki: az ellenség kéme vagyok. S ő azt elhiszi szépen. Nem kérdi
magában: ugyan mi szörnyű indok lehet az, a mi egy gyönge nőt, egy
kényesen nevelt, minden veszélytől rettegő asszonyt rábirhatott arra,
hogy fergeteges télvihar idején elhagyja kényelmes palotáját, álruhában,
férfinak öltözve, gyalogolva, éhezve, fázva, rettegve bujkáljon erdőkön,
pusztákon keresztül, futva kóbor martalóczok, éhes farkascsordák elől;
belopózva két ellenséges tábor harczvonalaiba, koczkára téve életét, női
szemérmét? Van-e elég aranya a császárnak, elég áldása a római pápának,
a mi erre őt rávehesse? Hátha valami más oka volt rá? Valami szenvedély,
a mi határos az őrültséggel, rokon a martyrság vágyával. Egy perczig azt
hittem, hogy ön kitalálta ezt a rejtélyt.

A midőn azt mondták: «add ide ez asszonyt, hadd kínozzuk halálra!» Ön
azt felelte: «nem engedem!» «Mit akarsz hát vele tenni?» «Szabadon
bocsátom.» Ah, akkor azt hittem egy perczig, hogy megértett; hogy
megtért. Mellém áll és megrontói ellen fordul arczczal. És akkor azt
mondja: «kicserélem őt a feleségemmel.»

A hölgy a két kezével a szétszórt hajába markolt.

– Inkább dobott volna oda kínzóimnak, inkább engedett volna
agyonlövetni; csak azt ne mondta volna: «elcserélem őt a feleségemért!»
Cserébe dob engem, mint egy darab arany-ezüst-marhát, mint egy ékszert,
egy kösöntyűt, váltságdijul a fogoly asszonyáért! Mert hiszen én vagyok
az ördög, az pedig az angyal. Én vagyok az ördög, a ki nem rettegve
vészt, nyomort, kínhalált, eljövök hozzá, hogy őt ujra lássam; míg az
angyal odafenn Bécsben vigan mulat, s jól éli világát.

Ocskay erre csak azt mondá hidegen:

– Az én feleségem betegápoló apácza-klastromba van bezárva.

– Hahhaha! kaczagott fel Ozmonda gúnyosan. Ezt Ritschán mondta, úgy-e?
Az, a ki ocskói kastélyában elfogta.

– S a kit én legyőztem s sebesülten elfogtam.

– Már nincs fogva. Heisterék elfoglalták Kosztolán várát, s Ritschánt
Bécsbe vitték, most ott ápolják a jótékony apáczák. De hát mit gondol
ön, uram: ha még Ritschán fel nem talált épülni, s az ön angyala azt
izeni vissza, hogy még nem «jöhet el a cserére?»

Mintha éles nyíl szegezte volna át egyszerre Ocskay szivét! Ez odatalált
egészen.

Arczának nagyon el kellett árulni indulatját, mert a hölgy élveteg
kárörömmel tekinte reá. El akarta azt titkolni jobban.

– Nem fájt semmi, asszonyom. Én nőmet szeretem és tisztelem. Ő el fog
jönni, a mint az izenet megérkezik hozzá, s én önt át fogom adni érte
cserébe.

– És én gratulálni fogok önnek a nyereséghez! viszonzá rá Ozmonda,
talpraugorva s szétrázva maga körül termetén aláomló haját.

Ocskay nem bánta volna, ha Scharodi bombái közül egy oda ütött volna be
inkább a szobába.

Mint a fölmentő érkezése, olyan jól esett a lelkének, mikor Csajághy
visszajött.

– Maradj itt, kérlek, mondá neki. Én megyek az ágyúkhoz.

Nagyot lélekzett, mikor a szobából kiment.

De a beczkói ostromnak mégis csak ő volt a legnehezebb sebesültje.

Csajághy azonban hozta magával a mi csak szabó, varga és boltos volt
Beczkó városában; selymet, csipkét, patyolatot halommal, lehetett
válogatni benne.

A szabók atyamestere becsületes jó német ember volt, a ki sokkal jobb
szerette a tubákot, mint a puskaport. Ozmondának rettenetes jó mulatsága
volt vele; a míg a majszter mértéket vett a ruhához, úgy reszketett,
mint a kocsonya, a jámbor. Nem is volt az bolondság; mértéket venni,
aztán kiszabni a kelmét, mikor egyre durrognak a gránátok az ablak
alatt, csörömpölnek az üvegkarikák az ólomfoglalásban. Valahányat
durran, atyamester uram kezében mindig félreszalad az olló, s valamennyi
legény mind az ujjába szúr a tűvel.

Pedig a munka sietős: estig el kell ruhának, czipőnek, fehér gúnyának
készülni; mert estére már megérkezik a császári tábornok, Viard az egész
dandárával s azt nem szándékozik a kurucz had bevárni. Ők elvégezték a
maguk munkáját, Beczkóban megsemmisítették a császári sereg számára
felhalmozott egész télre való élelmiszereket, a külső erődöket
szétrombolták, az őrhadat lekaszabolták: a sziklafészek odafenn
Bolondóczon maradhat már magának, az senkinek sem árt.

Addig pedig nem lehet innen tovább menni, míg a fogoly urnő számára a
fűződerék, szalup, vertugadén, pufándli mind el nem készül; míg a haja
szép tornyosan fel nincs frizirozva; mert rangbeli hölgynek másképen az
utczán megjelenni lehetetlen. De hisz igyekeznek is rajta. Hat
szabólegény kezében csak úgy pattog a czérna: csak a granát ne pattogna
a fejük felett. Azonban nemsokára ezen is segít Ocskay László. A
vereshegyre huzat fel ágyúkat s jól czélzott lövéseivel elhallgattatja a
bolondóczi bombavető mozsarakat. Ezentúl onnan már csak tüzes golyókat
röpítenek a városba a szakállaságyúkból, hanem azokat a kuruczok nyers
marhabőrökkel lefülelik, nem tehetnek nagy kárt.

Igy azután a teljes öltözet ruha, legujabb párisi divat szerint, estig
el is készül, s Ozmonda grófnő, kisérője, a lovagias Csajághy Márton
karján, a legelegánsabb dámának öltözve, hagyhatja el azt a termet, a
hová reggel oly génant helyzetben került be, s legyezőjével üdvözölheti
az őrtálló hajdut, a ki puskájával tiszteleg előtte, s a ki meglehet,
hogy ma reggel annak a puskának az agyával taszítá előre. Lenn az utczán
vár reá az üveges hintó, melybe Csajághy fölsegíti lépni: ő maga lóháton
kiséri a hintót s magyarázza német nyelven az úrhölgynek, hogy a mit ott
nyugot felé villogni lát, az a császári csapatok sisaktaraja, a kik
Trencsén felől közelednek. Nem kell tőle tartani, hogy utólérjék a
hintót. Ott van Ocskay a lovasaival, majd visszaveri őket. Mikor a
hegyoldalra följutnak a hintóval, már meg is kezdődik a csetepaté. A
Trencsén felőli síkon a sisakos dragonyosok s a piros csákós kuruczok
előre-hátra kergetőznek. A hajduság a sövény mellől sortüzet ád, a
felgyujtott kazlak megvilágítják a tájat, a bolondóczi várból, meg a
vereshegyről a tűzgolyók ide-oda repülnek, tűzkaréjokat rajzolva az
égre.

– Das ist herrlich! Das ist gottvoll! mondja rá a hintóban ülő úrhölgy:
lorgnettjén át gyönyörködve a mulatságban.

*

A beczkói vakmerő megrohanásra nem következett semmi visszatorlás.
Ocskay visszahúzódott Bánba a hegyek közé; ellenfele, Viard pedig nem
hogy utána ment volna, hanem ellenkező irányban visszahátrált egész a
Csallóközig. Egy kis ideig tartó békességet parancsolt az ég. Azaz, hogy
nem az ég, hanem a föld. A mult évben nem termett ezen a vidéken se
széna, se szalma. A mint Ocskay a Beczkóban összegyüjtött takarmányt
fölégeté, ezzel arra a télre véget vetett a háborunak. Hanem aztán
futhatott maga is. Az ő lovának sem volt mit enni. A kuruczok is a házak
zsuppfödeleivel delektáltatták a paripáikat. Milyen próza ez a
hőskölteményben! «Nincsen széna, nincsen abrak, Kedves lovam,
agyoncsaplak!» Talán akkor keletkezett ez a nóta.

Ocskaynak volt módja a pihenésben.

Ő maga ott maradt Bán városában; szép foglyát, lovagias porkolábjával
együtt, elküldé Zay-Ugróczba, a hol azok a Zay grófok kies fekvésü
őskastélyában a szokott vendégszeretettel lettek fogadva.

Maga Ocskay nem ment oda soha. Félt Ozmondától. Valóban félt tőle.
Minden szava egy tövis volt, s a hol az a lelkébe beletörött, ott
kelevény támadt.

Gyanakodóvá tette mindazok iránt, a kiknek eltántorodását lehetőnek
mondta. Még a fejedelmet is beleártotta! Hogy annak is inkább tetszenék
a lengyel királyság, mint saját hazájának felemelkedése. De minden gyanu
között legnyugtalanítóbb hálótárs volt az, a mit Ilonka felől költött ez
az asszony. Hátha igaz lehetne az! Azóta, hogy nejét elragadták,
tengeridő mult el, s az asszony csak egy rövid levelkét sem tudott
férjének fogságából irni; csak egy sort legalább: «élek és szeretlek!»
Lehetetlen az, hogy módját ne ejthette volna. De még csak Tiszáné
nagyasszonyomtól sem kapott levelet ez idő óta. Hát az miért nem irhat?
Ő talán tudhatna valamit a leánya felől. «Ingadozik, hajladozik, ha a
szellő megéri!» azt fújja a nóta. Az «asszony»-t érti a «csalfa nád»
alatt. Szerette volna azt a gyanut kitépni a szivéből; de olyan volt az,
mint a gyepübodza, benne szakad a gyökere, s még erősebben sarjadzik
utána. És aztán mindezt a titkot úgy őrizte, nehogy az ajkán egy szó
kijőjjön belőle. Még Csajághynak sem szólt felőle semmit.

Hosszú idő is telik abba, a míg a kurucz főhadiszállásról átizennek a
labanczhoz, hogy itt van egy nagyon értékes fogoly asszonyság, a kit
cserére ajánl fel az elfogó vezér a saját, foglyul tartott felesége
helyett; a míg ezt az ajánlatot Bécsbe felexpediálják, a míg ezt a
főhaditanácsban, meg az udvari cancelláriában meghányják-vetik, végre
helybenhagyják, az időt és helyet megállapítják, a hol a kicserélésnek
végbe lehet menni: az egy örökkévalóság.

– Hallja kegyelmed, édes barátom, monda egy napon Ozmonda Csajághynak,
ki őt úgy kisérte mindenüvé, mint az árnyék. Én a kegyelmed hűséges
szolgálatait körülöttem ugyan nem tudom eléggé nagyrabecsülni; de azért
nekem mégis nagyon hosszú kezd már lenni ez a kényszerített mulatság.

– Azt biz elhiszem. Zay-Ugróczon nincs se Favorita, se Práter, se
paradicsom. Egyhangú az élet. Tánczolni is nagyon keveset szoktak itt.

– Keveset, de jól. Az itteni élet ellen nem volna kifogásom. Csakhogy én
itt egy fölösleges ember vagyok, míg otthon meglehet, hogy hiányomat
érzik.

– Az valószinű.

– Aztán az a szegény Ocskay is olyan türelmetlenül várja már haza a
feleségét: az is örülne már, ha ki volnánk cserélve egymással.

– Hát még én? (Ezt csak magában akarta mondani Csajághy, de biz az
kiszaladt a száján.)

Ozmonda nagyot kaczagott a legyezője mögött ez elszólásra.

– Nagyon szeretem, ha valakit találok, a ki igazat mond a szemembe.
Hiszen azt is hallottam már, hogy Beliál leánya vagyok. Azóta sokat
tartok magamra.

– Akkor háboru volt köztünk.

– Most pedig fegyverszünet van; mint a régi időkben a «treuga Dei», a
mikor minden hadakozó félnek abba kellett hagyni a verekedést. Épen
erről akartam önnek beszélni. Kegyelmed bizonyosan tudja azt, hogy itt a
közelben van egy kis helyecske, a hol kölcsönös megegyezés szerint
örökössé van téve a Treuga Dei: örök fegyverszünet uralkodik.

– Hallottam róla. A pöstyéni fürdő, a Vágon túl.

– Igen: az. Egy csodatevő fürdő, a hol sánták, bénák meggyógyulnak,
sebesültek kiépülnek. Ide küldözi kurucz, labancz egyformán a maga
lábbadozó harczosait, a kik nagy sebeket hevertek ki. Ide nem szabad
senki harczos csapatjainak betörni: az egykori ellenségek békében
ápolhatják megszenvedt tagjaikat; ez egy neutralis sziget a csatatéren.
Ez olyan szép gondolat, hogy még Beliál leányának is tetszik. De
különösen az tetszik benne ezúttal leginkább én nekem, hogy itt ebben a
béke szigetében van nekem egy jó ismerősöm: mondjuk, hogy «barátom,» a
kit kegyelmetek a szomolyáni ütközetben kegyetlenül helybehagytak, s ki
most ott valószinüleg annyira lábbadozófélben van már, hogy egy jó
szóért, meg egy jótett elkövetéseért már lóra is ülhet. Bizonyosan
ismeri ön, Ritschán tábornok az.

– Ismerem, én vágtam le a két ujját a jobbkezéről.

– Tehát kedves emlék! Ha én ennek egy levelet irnék innen, a melyben
körülbelül az volna mondva: «Uram, én itt ülök, elfogva mint túsz és
szeretnék hazajutni; cserébe odaadnak Ocskay László ezredes uramnak a
feleségeért. Ezt a nőt kegyelmed ragadta el ocskói kastélyából. A
kegyelmed lovagis kötelessége, hogy visszahozza a férjének, a midőn az
olyan cserét ajánl, a mi fölér vele.

Kérem, járjon el ez ügyben minél nagyobb sietséggel.» Hát mit gondol,
lovag uram, erre a levélre nem tartaná-e kötelességének Ritschán eldobni
rögtön a mankóját, nyeregbe ülni, felvágtatni Bécsbe, eljárni a
legfelsőbb helyeket, a hol ez a dolog késik, s tiz nap alatt itt volna
Ocskay László uram angyalával, cserébe – az ördögért? Mit szól kegyelmed
ehhez? Nem Beliál leányához illő gondolat-e ez?

Csajághy megszégyenülve sütötte le a fejét. Tehát mégis csalatkozott
ebben az asszonyban. Hisz ez angyali gondolat! Valóban, ha Ritschán most
Pöstyénben van, s értesül az ajánlott cseréről, az vágtatva fog sietni
fel Bécsbe, s lovagember módjára visszahozza azt az asszonyt, a kit
parancsszóra foglyul kellett elvinnie, s a kiért most ily
visszautasíthatlan cserét ajánlanak. Ez a nő még sem olyan gonosz, mint
a milyennek ő eddig ismerte.

Hogy ráhagyta magát szedetni a szegény jámbor kálvinista kurucz. Ezzel
az angyali jóságú ötlettel akarta épen Ozmonda Ocskay szivére a
skorpió-csipéshez a méregcseppet is hozzáejteni. Csajághy nem tudott
semmit abból, a mit Ozmonda Ocskaynak Ritschánról besúgott.

Csajághy egész gyanútalan szivvel járt el Ozmonda megbizásában.
Legbiztosabb embere által küldte Pöstyénbe a Ritschánnak szóló levelet,
s attól vissza is hozta a választ. Ritschán Ozmondán kívül még
Csajághynak is irt, tudatva vele, hogy már kiépült a sebeiből s
legnagyobb készséggel feg eljárni a rábizott ügyben.

Nem telt bele nyolcz nap, hogy Viard tábornoktól staféta érkezett
Ocskayhoz. A felesége útban van már, salvus conductussal. Jőjjön eléje
kiséretével, magával hozván a túszul tartott hölgyet. A találkozás napja
hamvazó szerda, s a hely a motesiczi uri kastély előtti tér, a hová, ha
reggel korán indulnak, az egyik fél Bánból, a másik Trencsénből, csaknem
egyszerre érkezhetnek meg. Az előbb jövő megvárja a később érkezőt.

A mondott napon Ocskay maga mellé véve kétszáz jó lovasát, azoknak az
élén Csajághy (az öcscse Érsekujvár táján táborozott), megindult az
egyenes úton Motesicz felé a zárt hintóval, a miben Ozmonda ült.
Hamarább odaért a motesiczi kastély elé; neki kellett amazokra várni.
Ozmonda azalatt kiszállt a hintóból.

Kevés vártatva megvillantak a császári lovasok sisaktarajai is a Héviz
felől alákanyarodó úton, mely a magas hegyhátról vezet alá: azok sem
voltak többen kétszáznál.

Mind a két lovascsapat, a kurucz is, labancz is, kívül maradt a
helységen, hadirendben felállítva, csak a hintók jöttek előre, s az azok
mellett léptető vezérlovagok a hintó két oldalán.

A Trencsén felől jövő hintó mellett jobbról egy délczeg, daliás alak
lovagolt, messziről üdvözölve a várakozókat nyájas mosolygással.

– Ritschán! hördült fel Ocskay László ez alak láttára; s arcza egyszerre
sápadt lett, ijedtség, harag, lélekháborító rosz indulatok torzították
el vonásait egyszerre. Kezével a torkához kapott, mintha meg akarna
fulladni.

Ozmonda diadalmas kárörömmel nézte ezt a kínvonaglást az arczán: a
sárgaszemű szörnyeteg ébren van már.

Csajághy pedig figyelemmel nézett hol az egyikre, hol a másikra, s egy
percz alatt kitalálta, minő harcz foly itt most közöttük. Az a hang, a
mivel Ocskay e nevet kimondá: «Ritschán», elárulta a benn dúló
szenvedélyt.

– Igen. Ritschán ment föl érte a mult napokban, mondá nyugodtan
Ocskaynak; itt volt Pöstyénen, felépülés végett. Szunyoghy Ozmonda
grófnő szólítá föl levélben, hogy menjen fel és siettesse a cserét. Én
küldtem el a levelét ma kilencz napja.

Ez csak olyan krónikai szárazsággal volt elmondva; hanem azért Ocskay
mégis megérthette belőle, hogy Ritschán nem ment kiszabadíttatása után
Bécsbe, hanem ott gyógyult meg Pöstyénben: tehát Ozmonda nem mondott
igazat. Ozmonda szólítá fel, hogy menjen Bécsbe, sürgetni Ilonka
kiadatását, s hozza le sietve, tehát az, hogy Ilonkát Ritschán kiséri
idáig, az ő cselszövénye volt. – Megkönnyebbült a lelke, amint ezt
megtudta.

Most már ő is eléje lovagolt Ritschánnak s kezet szorított vele.

– Elhoztad nőmet?

Rend és szokás szerint. Te is a grófnőt?

– Ott áll.

– Rendben minden.

Azzal mind a ketten leszálltak lovaikról s a császári szinü hintóhoz
indultak. Annak az ajtaja kulcsra járt, s a kulcsa Ritschánnál volt.
Neki előre kellett menni. Ekkor lehetett látni, hogy Ritschán még
biczczent a kapott sebek miatt.

A hintó nagy kényelmes, bőrrel fedett, salugádoros ablakú bárka volt;
Ritschán felnyitá az ajtót s kezét nyujtá a bennülőnek.

Ocskay – Tiszáné nagyasszonyt látta leszállni a hintóból.

– Anyám! Kegyelmed itt? szólt elbámulva Ocskay.

– Hát te azt nem tudtad? Hiszen magad irtad Léváról nekem, hogy fogjam
pártul elhagyott feleségedet. Azóta mindig vele vagyok. Együtt fogtak el
bennünket az ocskói kastélyban. Te ezt nem tudtad?

Ocskay sietett kezet csókolni az anyósának. Hová tünt el a sárgaszemü
szörny egyszerre! Hisz vele volt az anya! És milyen anya!

– De már a többieket magad vedd le a hintóból. Mondá Ritschán.

– Többieket? Kiket?

Odarohant. Kettő volt egy helyett. Egy nő, meg egy kis fiu.

Egy kis piros pofás angyalka, göndör arany-hajjal, a kit az anyja,
szemérmesen diadalmas arczczal nyujt két kezével előre.

Lehet már másfél éves: tud beszélni is. «Be–be» azt teszi, hogy
«csunya». – «Cse–cse» azt teszi, hogy «szép».

Két idegen úr áll előtte.

– Nos? Hát melyik az apa? Szólt a gyermekhez Ritschán.

Igy csak becsületes ember tréfálhat.

S elébb ő nyul a gyermek felé.

A kis angyalka haragos képet csinál; két kezével lefelé csapkod. «Be!
Be!»

Aztán Ocskay nyujtja felé a kezét. Akkor az angyalka nevetni kezd, s
repesve borul a nyakába s azt mondja: «Ba, Ba!» Ez pedig nagy szó. Ez a
superlativusa mindennek, ami kedves.

A másik pillanatban aztán már Ilonka is ott van az ölelő karok között.
Milyen baj, hogy egyszerre csak az egyiket lehet csókolni. Végtől végig
elhalmozni csókokkal, megöntözni könyekkel. Azokat a kis kezeket egészen
a szájába venni, s dicsekedő nevetéssel biztatni, mikor a bajuszát
tépik!

Látja ezt Ozmonda? Segit-e az rajta, ha hátat fordít e jelenetnek? nem
hallja azért a csókok csattanását s azt az artikulálatlan kitörését az
örömnek, mikor két egymástól eltépett, összetartozó lélek ismét
egybetalálkozik?

Ott állt Csajághy is, s még az ő vasarczát is megaranyozta valami belső
melegség erre a látványra. Mikor nehány perczre szünetet tartottak, azt
mondá Ocskaynak:

– Látod, hogy van eset, a mikor Istennek érzi az ember magát? Lehet a
nőt is boldogítani, meg a hazáért is küzdeni egyszerre.

– Ugy hiszem, belenyugodhatnak kegyelmetek a cserébe, mondá Ritschán. Mi
hármat adunk vissza egy helyett.

Hát az az egy? Néz felé valaki? Vesznek még tudomást róla, hogy van a
világon? Azt sem mondják neki: Isten hozzád! ugy hagyják ott.

Ocskay László siet a maga hintajába emelni hölgyeit. A fiut? Óh, azt nem
adja oda. Az lovas-katona lesz; neki már ott a helye. Beburkolja őtt a
kaczagányába, ugy lovagol vele ki a harczosai közé, akik százszoros
viváttal fogadják a kis ezredesüket. Ocskay oda ülteti őt maga elé a
nyeregbe. Másfél éves a kis kurucz, hogy ne tudna már lovagolni. Még ő
mondja: «hott, hott!»

A két hintó a kicserélt hölgyekkel indúl visszafelé keletnek, nyugatnak.




AZ ISTEN BÉKÉJE.

Ocskay ezuttal a zay-ugróczi kastélyba vitte kedveseit, a hűséges Zay
grófok vendégszerető házához.

Mennyi elmondani valójuk lehetett egymásnak! A nőnek, az anyának, a
férjnek; de különösen annak a negyediknek, a ki most tanul beszélni.

Ocskay csakugyan majd odaégette a feleségét akkor annál az első
berohanásnál (csupa hitvesi szeretetből) az ostromolt kolostorba. Annak
a rimánkodó kezei nyultak ki feléje az ablakrácsokon. – Milyen nagyon
nevetni való volt ez mostan!

Onnan azután Ilonkát, hogy a gyermeke megszületett, más fogságba vitték;
Tiszáné nagyasszony azt is híven megosztá vele, még a bőjtös eledelt is
megette. – Milyen nagyon nevetni való volt ez!

És most már ismét egymáséi lehetnek! Soha többet el nem válnak. «Nem is
volna, hova hagyjalak el? mondá Ocskay; kastélyom szét van rombolva,
földeim vetetlenek: vándorolnod kell velem faluról-falura, s ott aludnod
a sátorban, mint a czigánynak.»

– Mint a Czinka Pannának! mondá Ilona.

– Hát már ezt is tudod rólam? kérdé Ocskay csodálkozva.

– Mindent! Szólt Ilona neheztelést mimelve.

– Féltékeny vagy érte?

– Hát hogy ne?

– De hát kitől tudtad ezt meg?

Ilona nem tudta tovább vinni a szerepét; nevetésre gömbölyült az arcza.

– Bohó te! Hiszen magad küldted oda hozzám izenettel Czinka Pannát.

Ezen aztán nevettek mind a hárman. – Nem is hárman, de négyen: – sőt az
ötödik is. A vas ember is ott állt, mint csendes tanuja örömeiknek,
gyönyörüségeiknek. Ocskay még az úton elmondta Ilonkának, mennyit
köszönhetnek ők Csajághynak? Ez a példányképe a jó barátoknak.

Rá is elragadt a nevetés.

Ocskay megszorítá a jó barát kezét.

– Mennyivel vagyok én te neked adósod?

– A többi semmiség volt; dörmögé Csajághy. Hanem ezt az utolsót soha el
nem felejtem. Ez keserves munka volt.

– Az asszonyőrzés?

– Igenis az. Inkább egy csörgőkigyót adtál volna ide őriznem, inkább egy
pestis-lazarétumot biztál volna rám, mint ezt a némbert.

– Vége van. Felejtsük el.

– Mindent elfelejtenék neki; de azt soha, hogy téged féltékenynyé akart
tenni a nőd ellen. A boszorkány!

Ilona komoly lett e szóra.

– Hiszen velem volt az anyám.

Tiszáné tréfára fogta a dolgot.

– Igaz biz az, fiam uram, hogy én mindig vele voltam, s vigyáztam a
kegyelmed feleségére, de nem ám azért, hogy el ne csábítsák
kegyelmedtől, hanem hogy pápistává ne tegyék.

Ismét nagy ok a nevetésre.

– Mert, héj, bizony azok az apáczák nagy mesterek abban! folytatá
Tiszáné. Kegyelmed már elvetette a drága virágmagot Bellarminiussal, s
az könnyen csirát hajt. Én csak jótállok a magam leányáról, de hát
kegyelmedről ki kezeskedik, hogy nem lett pápistává?[2]

– No arról meg én felelek! mondá Csajághy, s nagyon komoly arczot
csinált hozzá. Még akkor is, mikor valamennyien mind nevettek rajta.

Hiszen, aki a viszontlátás órájában féltékeny tud lenni, az bolond!

Ezek pedig nagyon okosak voltak! Csókolódtak, úgy haragudtak.

– Isten ne vegye tőlem bűnömül, mondta Ocskay, ha azt mondom, hogy nem
kivánom a mai napon cserébe az üdvösséget! Mert ennek a boldogságnak
lehetetlen, hogy fokozása legyen!

– Pedig hát látod, van fokozása; szólt Csajághy s odahajolva Ocskayhoz,
valamit súgott a fülébe, a mire Ocskay nagy szemeket meresztett, s
bámulva mondá:

– Hát miért nem hivod őt ide?

Csajághy oly gyöngéd, fájdalmas szemrehányással tekinte e szónál
Ocskayra, a minőre ezt a kemény arczot alig hihette valaki képesnek, s
Ocskay elérté, a mi e tekintetben mondva volt: «lehetnél-e hozzá olyan
kegyetlen?»

Ocskay rögtön fölkelt a neje mellől, s a nyakába csimpajkozó gyermeket
visszatette az anyja ölébe: «mindjárt visszatérek!» mondá és
Csagjághyval együtt kiment a szobából.

A gyermek álmos volt, azt elvitte az öreganyja aludni. Ilonka egyedül
maradt ott.

Elkezdte a fejét törni ezen a talányon.

Mi lehet az, hogy valaki idejön, aki még fokozni képes az ő
boldogságukat, s a kinek mégis nem lehet idejönni, a férjnek kell
kimenni hozzá?

A kiváncsiság nagyon jogosult volt: s a talány nehéz.

Az idő pedig telt: a nagy remekművű álló órán már kétszer huhukolt a
bagoly, két óranegyed mult, az egész óra betelt, a két érczember a
kalapácscsal elverte az órát a harangon s a férj még sem jött vissza.

Ilona odaállt az ablakba s kibámult az udvarra.

Ott a tornácz előtt állt egy csatlós két felnyergelt lóval, amik közül
az egyik, a nemes telivér paripa, nyugtalanul kapálódzott.

Nem sokára jött egy másik csatlós s az is két paripát vezetett
kantárszáron.

Egyszer aztán megnyilt a tornáczajtó, s kilépett rajta Ocskay, útnak
öltözve. A nehéz, czombig érő saruk, a farkasbőr bunda a vállán, a
kulacs az oldalán, mind azt jelenték, hogy útra megy.

Utána jött Csajághy; de az már nem volt olyan nagyon felbundázva, ő csak
a párduczkaczagányt vetette a nyakába.

De ami az úti-öltözetnél is jobban meglepte Ilonát, az a sajátszerü
búskomorság volt Ocskay arczán, a minek nem birta az okát kitalálni.
Soha sem látta őt még ilyennek. Mikor Csajághytól elvált, valami szelid
keserüség vonult át az arczán: mintha mosoly akart volna lenni; de az
ajkai nem nyiltak szóra.

Felveté magát a nyeregbe, s onnan szorított Csajághyval kezet.

Ilona jól hallá az ablakból, mikor Csajághy azt mondá neki:

«Isten hozzád Ocskay!»

És Ocskay kirobogott a kapun, anélkül, hogy Ilonától búcsút vett volna…
Még csak fel sem tekintett az ablakba, ahol tudhatta, hogy Ilona áll
minden bizonynyal.

Hát ez a fokozása a boldogságnak: annak az üdvösséggel határosnak?

Ilona várta, hogy majd feljön Csajághy s kulcsát adja ennek a talánynak.
Még inkább elbámult aztán, mikor azt látta, hogy ez is lóra kap s a
kapun kirobogva, Ocskayval ellenkező irányban elvágtat, s csak a
csatlósától kisérve.

Hát már mit jelent ez?

Ilonka csak ott állt és bámult ki az ablakon át a távolba, összekulcsolt
kezekkel. Bámult a tovarobogó férj után; és várta, hogy talán az egyszer
mégis csak majd visszanéz, s úgy elszorult a szive, mikor azt látta,
hogy a távozó alakot mind jobban elfedi az esti köd és még sem fordul
egyszer is vissza. Óh, milyen nagy lélekfájás azt igy elnézni!

Ekkor egyszerre átkarolja a vállait valaki, egy nesztelenül háta mögé
lopódzott alak, s megcsókolja az arczát.

Ilona nagyot sikoltva fordul vissza, s ott találja magát a férje karjai
között.

Ocskay László úgy olvas ez arczban, mint a nyított könyvben.

– Te most azt hitted, ugy-e, hogy «én» vagyok az, aki ott tovavágtat?

– Hát ki az ott?

– Az öcsém, Sándor.

– Hát mért nem jött fel hozzánk?

– S te azt nem tudnád?

– Mi őt nagyon szerettük, – kivált az anyám. Talán azért?

– Mert szerettük?

– Az anyád inkáb, mint te. De ő még jobban szeret mind a hármunkat, mint
mi őt együtt mind a hárman. Jer anyánkhoz, hadd mondjam el egyszerre
mindkettőtöknek, hogy mit hozott nekünk a mi Sándorunk.

– Az még boldogabbá fog bennünket tenni? kérdé Ilonka.

– Egészen boldoggá.

Ilonka ismét megtalálta a kedvét, mint elzajlott zivatar után az énekes
madár: olyan nevetve tudta elmondani az anyjának, hogyan elnézte ő a
Sándort a Lászlónak s hogy duzzogott érte, hogy az még csak fel sem néz
hozzá egyszer is az ablakba; még csak vissza sem fordul egy
búcsútekintetre.

Nem is sejtette, hogy minő szomorú titka van ennek?

– No hát, mi jót hozott a Sándor nekünk? kérdé a nagyasszony.

– Jobbnál jobbakat, szólt Ocskay László. A fejedelem ő felsége küldte őt
hozzám kegyelmes iratokkal. Az egyik levélben ő felsége kinevez engem
brigadérosának; egy ranggal a mostaninál feljebb. Innen egy lépés már a
generális.

Ilonka úgy örült annak, hogy már most hát brigadérosné lesz, mintha neki
volna abból legtöbb dicsősége.

– A második irata a fejedelemnek egy donationalis levél, melyben nekem
adományozza a sztropkói uradalmat ősi kastélyával együtt. Nem vagyok hát
többé hajléktalan földönfutó, van a hová vigyem a feleségemet,
fiacskámat: szebb is, jobb is az eddigi birtokomnál; dicsőségesen
szerezve.

Ilonka csak a fejét ingatta s odatapadva férje keblére, mondá:

– De én nekem ez nem nagyobb boldogság; mert én el nem maradok tőled
semmiféle fényes palotájáért a fejedelemnek többé; hanem ott akarok
lenni, ahol te vagy; ha gunyhóban, ha sátor alatt; sehol engem el nem
hagysz magadtól!

– Nem is hagylak el, édes mennyországom! rebegé Ocskay, erőteljes két
karral oda szorítva magához visszavívott kincsét. Dehogy hagylak még el
valaha magamtól. Halld meg, hogyan lesz tökéletessé a boldogságunk? A
harmadik levélben arról tudósít a fejedelem, hogy alá lett irva a
fegyverszünet hat hónapra a császárral, külső hatalmasságok, Anglia és
Holland, közbevetik magukat, biráskodni fognak Magyarország és Ausztria
között s ha lehet, megszerzik a békét. Erre az időre hazaoszolhat a
felkelősereg, kiki a maga családi tüzhelyéhez; a vezérek is a maguk
váraikba: csak az őrségek maradnak a zászlók mellett. Hat hónapig Isten
békéje van az egész országban, s talán végkép meg is marad. Most már
nincsen egyébb hivatalom, mint – a bölcsőt ringatni. Áldassék az Isten!

E szóknál Ocskay László térdre bocsátkozék, s a két nő is oda térdelt
mellé (pedig pápisták sem voltak) s egymást átölelve, áldoztak – az
egyetlen drágasággal, amit Isten az oltárról felvesz magához – az érzés
könyeivel.

Óh te Isten szent békéje, de nagy kincs vagy te a földön!

«Együtt leszünk hát, és együtt örülünk egymásnak! – Ott találunk
mindent, ami volt, elveszett, ujra megkerült. – Lármás gazdaság:
tehenkék szarv nélkül, bőtejelők; – a kalkuttai kakasok. – A mókus a
kaliczkában. – Dehogy az! A gyermek a bölcsőben; – nem, nem! a kis
paripa hátán. – Anyánk is velünk lesz! – S ez így fog tartani, míg a
világ világ lesz!»

Mindenkinek volt valami egy örökkévalóság számára készített terve; mert
hiszen olyan nagy idő az a – hat hónap, a mig tart a «Treuga Dei.»

Tehát ugy-e, hogy van fokozása még ennek a boldogságnak is?

És ezt a potentiára emelést a testvér hozta meg!

Az a Sándor, aki valaha olyan szivesen látott vendég volt a
Tisza-háznál. Aki mindig ott felejtett valamit, mikor eltávozott, hogy
visszatérhessen érte. S aki most, mikor mind a ketten embernyi emberekké
lettek, olyan nagyon hasonlít a bátyjához, hogy a távolban még az ángya
is elnézte az urának.

Erről azután eszébe jut Lászlónak az, mikor ő maga is bámulva látta
saját magát második alakban megjelenni, a midőn az egyik alakját olyan
keserves kelepczébe szorították bele a gonosz labanczok.

A kandallótűz mellett ülve, elbeszéli ezt az esetet Ocskay az egész házi
nép előtt. Anyósa és felesége oly szívdobogva hallgatják ezt a regét.
Ilonka nagyokat borzad. Tiszáné nagyasszony a könyeit törli.

Végig elbeszéli azt Ocskay László, hogyan szabadította meg őt csúf
halálveszélyből a testvére, Sándor? hogyan vitézkedett ott? Hogy
ismertek egymásra hosszú távollétük után?

Hanem egyet még sem mondott el Ocskay László a feleségének. Azt a
rövidke szóváltást, ami a hőstett után közte és Csajághy között
megtörtént. Azt a végszót: «ha még egy perczig késtetek volna, milyen
jól jártunk volna mind a hárman!» – Most már azt tartotta, hogy «mégis
csak jobban jártunk mi ketten!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap utaztak a sztropkói új uradalmukba – statutiora. Az pedig akkori
időkben tiznapi járó föld volt attól a csatatértől, a melyen Ocskay
László a babérait tépte. Tehát nagyon jó pihenő lehetett.

Tréfált is e felett Bercsényi eleget; azt mondta, hogy «no, ha Ocskay
László Rákóczy villáma volt, akkor a fejedelem ugyan hüvelybe dugta a
villámát!» – Nevetett azon Ocskay, mikor a fülébe ment. – Csak soha
ennél gonoszabbul ne bántsák!




A REPÜLJ FECSKÉM.

Ocskay László most már átengedte Czinka Pannát a fejedelemnek. Annak van
szüksége búfelejtetőre, nem neki. Elég muzsika már ő neki, mikor a Gábor
gyerek elkezd sivalkodni. (Gábornak kereszteltette az elsőszülöttét
Ilonka, a megholt bátyja nevére.)

Egy zivataros májusi délután, mikor minden tavaszi mezei munkának
szünetelni kellett, csak betoppan Czinka Panna a sztropkoi várba. Épen
együtt volt az egész család.

Gyalog jött a czigány leány s odakinn havas fergeteg volt a hegyek
között, hanem azért ő mégsem volt átázva. A czigány leány, mikor utóléri
a zivatar, felkapja a ruháit a fejére, a csizmáit eldugja alájuk, csak
az alsó gúnyája ázik, meg a bőre; mikor a hajlékba jut, leereszti a
viganóját, felhuzza a piros csizmáit, s olyan, mintha skatulyából vették
volna ki; leszámítva azt, hogy egy kicsit rongyos; de hát annak úgy kell
lenni.

Tiszáné nagyasszony ugyan ki nem állhatta az egész Fáraó-ivadékot, s nem
volt az inyére, hogy ezt a czigány leányt a szobába beeresztik; de
Ilonka jól ismerte már, mint férje izenethozóját, s Ocskay meg épen
nagyra volt vele.

– Hát te Czinka Panna már megszöktél a fejedelemtől? kérdezé Ocskay.

– Nagyon uras állapot az ott nekem. – Klázliból kell inni, tollas ágyban
hálni: nem állom én azt ki. Aztán rosszul élnek ottan, még csak avas
szalonnát se adnak az embernek, hétszámra.

– Hát most itt maradsz nálunk?

– Majd meglátom. Ha jó idő lesz, itt maradok; ha zegernye idő lesz,
tovább megyek. Akkor jó utazni a czigánynak.

– Csak vinnéd magaddal ezt a csúf időt! mondá neki Tiszáné nagyasszony.
Nem is hiszem, hogy nem te hoztad magaddal: ördögök bordájában
szövöttje!

– Hát persze én hoztam! Hiszen tudnivaló, hogy mikor én a hegedűmet
előveszem, megríkatom én még az egeket is.

– Kevély kutya! Még az egeket is! Tüzet a nyelvedre. Engem sem ríkatsz
meg. No vedd elő azt a hegedüt, hadd látom, micsoda nóta ríkat meg
engem! Feleselt Tiszáné nagyasszony.

– Hát bizony megteszi a «fecském» nóta, a kit a felséges fejedelem
szerzett a szegény fogoly feleségéhez; én meg csak a nótát csináltam
hozzá.

– Mekkorákat hazudik a czigány!

A czigányleány nem bizonyozott az állítása mellett, hanem a hegedűjét
kereste elő a háti batyujából s aztán elkezdte azt a nótát húzni: a
versét meg énekelte hozzá.

Ez az a nóta, a min egykor (de még most is) annyit keseregtek idebenn a
hazában, a mit Reményi Ede nyirettyüje a félvilágon körül hordott;
százezer ember közül egy tudja talán csak, hogy ez Rákóczy Ferencz dala
volt az elfogott feleségéhez: nem is gondolhatott ki ilyen szépeket más,
csak egy fejedelem.

  «Repülj fecském ablakára!
  Kérjed nyissa meg szavadra.
  Mondd: ezüstös lapot vevék,
  Rá aranynyal irtam nevét.

  – Képét gyémánt lapra festem,
  Rubinkő-ládába rejtem,
  S azon volnék, hogy nevének
  Nagy ünnepet szentelnének.»

A szövege fejedelmi szívből, a dallama tündérvilágból jött, s magyarul
szól mind a kettő.

Czinka Panna énekelt is, muzsikált is. Mikor énekelt, (szép
hullámcsengésű mély hangja volt), elfelejtette az ember az arczának,
hogy olyan rút: kordován barna pofája tündöklött az érzéstől,
elefántcsontfehér fogsorai ragyogtak az ének közben, s kancsal szeme úgy
mondta együtt a szájával a nótát; a hegedű hangja meg keresztül-kasul
járt az ember szivén.

Bizony úgy sirt ezen a nótán Tiszáné nagyasszony, mint a záporeső.

– Hagyd el már, boszorkány, hagyd el; hisz az ember egészen bolonddá
lesz tőle.

A Czinka Pannának pedig nagyon sokszor el kellett húzni azt a nótát,
hogy Ocskay és Ilonka is megtanulhassák. Tiszáné nagyasszony azon vette
észre magát, hogy maga is együtt dudolja a vége felé a «repülj
fecskémet!»

Szegény fejedelem!

A nagyasszony utoljára annyira ment, hogy tányért, kést, villát rakott
az asztalra a Czinka Panna számára, úgy akarta megtraktálni.

A czigány leány nagyot nevetett azon.

– Soha se ettem én még asztalról, villával. A kanál meg egyébre se való,
csak ellopni való.

Szalmát kért alomnak és érett túrót fehér czipóval; hadd lakjék jól
egyszer kedvére, s hadd aludjék egész kényelemmel.

A háznál minden ember ezzel a nótával aludt el, még a dajka is azzal
altatta el a kis Gáborkát.

Reggelre szépen kitisztult az idő; gyönyörüen kisütött a nap. Czinka
Panna még ki sem rázta a szalmát a hajából, már elkezdte a batyuját
összekötözni.

A béresek, a jobbágyok gyülekeztek az udvaron, villákkal, gereblyékkel:
ugyan sürgős munka volt, a széna ott ázott a rendén, azt meg kell
forgatni nagy sietve, míg kedvez az idő, hogy megszárodjon.

Czinka Panna bement az urasághoz búcsút venni: hátán volt már a batyu.

– No hát, Czinka Panna, mi a tatár? szólt neki Tiszáné nagyasszony. Hát
már itthagysz bennünket? Nálunk csak nem megy nagyon urasan az állapot?

– Nem ám, hanem nagyon parasztosan. Minden ember dologhoz készül itt.
Még majd az én markomba is nyomnak egy gereblyenyelet, attól pedig az én
tenyerem feltörik. Nem való nekem az ilyen hely.

Hiába marasztották, nem maradt. Még csak látni sem jó azt, hogyan
dolgozik más! az ember megtalálná kivánni s az baj lenne. Nem kért ő
egyebet, csak egy kis avas szalonnát, meg valami viselt köntöst.

– No de addig csak még sem megyek el, a míg egy kis szerencsét nem
mondok az én drágalátos aranyos fővezér uramnak.

A czigány tudománynak ez a kiegészítő része.

– No én nekem nem kell semmi hazudozás! zsémbelt rá Tiszáné nagyasszony.
Bolond hisz a babonában. Ha szerencsét tudnál mondani, mondanál bizony
magadnak.

– Hát hiszen nem is kegyelmednek mondom én a szerencsét, hanem ennek a
pápistának itt ni: erre ráfér, szólt Czinka Panna, s kikeresve a
szoknyája öblös zsebéből a megviselt kártyákat, leült a
gyékény-szőnyegre Ocskay és Ilonka elé, törökösen, s elkezdte a
kártyákat kirakni.

– No, ihol van, látod. Neked «áll» ez a nagy város, abban van egy
fölséges szép asszony. Te abba a városba bemégy nagy diadallal. Ez a
zöldfa itt, a diadal. Ki is jösz: nem bánt az ellenség. Hol van messze a
farkas? ez az ellenség. Ez a gyászos asszony a fejedelemasszony. Ez a
hintó azt mondja, hogy elhozod onnan. Hanem ettől a macskától itten, a
ki melletted áll, őrizkedjél, mert az csalfaságot jelent. Ez a zöldhetes
meg ez a «nap» azt jelenti hogy hét nap alatt beteljesedik, a mit
mondtam.

Jót nevettek rajta.

Felvilágosodott embereknek tartották magukat, a kiknek szégyen
babonákban hinni.

Czinka Panna összepakolta a kártyáit a földről, s aztán térdeltében
megcsókolgatta a Gáborka lábacskáit, a ki szörnyen bújt előle féltében
az anyja ölébe s nem engedte a kezeit megcsókolni.

– No hát Czinka Panna, szólt Ocskay László, mikor látogatsz meg ismét,
úgy hogy meg is maradj?

– Majd ha egyszer megint zavaros lesz az idő, ottkinn a sátorban! s
aztán nem lesz más, a ki a füledbe muzsikáljon.

Czinka Panna ment a maga utjára.

A jövendőmondásával senki sem törődött, hisz azt könnyű volt kitalálni,
hogy Ocskaynak bizony jár a fejében olyasmi, hogy miután a saját
feleségét kivívta a fogságból, a fejedelem foglyul tartott nejét is
elhozza Bécsből. Sokszor volt az már tervezve, s egy párszor közel állt
hozzá, hogy sikerüljön. Ezt tehát Czinka Panna is tudhatta.

Csak az volt a bolondság a jóslatában, hogy a hét nap alatti sikerülést
hozzá tette, mert hiszen a fegyverszünet még két hónapig fog tartani, s
az alatt senkinek semmiféle betörést Bécs városába tervezni nem szabad.
És így bizonyára hiába jött össze úgy az a kártya, nem lehet abból
semmi.

Ezután igen derült meleg napok következtek, igazi jó szénagyűjtö idő.
Fel is használta az egész háznép a jó időjárást, s reggeltől estig kinn
volt apraja-nagyja a mezőn, boglyákat rakatni, szekereket megterhelni,
rendet felgyüjteni. Ocskay maga is nekivetkőzve dolgozott s sietteté a
jobbágyságot. A nagyasszony pedig Ilonkával együtt a pagony árnyékában
rögtönözött tüzhelyen főzte saját maga az ebédet, a rotyogó bográcsban,
a mi alatt a kis Gáborka a paraszt gyerekekkel vigan hentergőzött az
illatos szénában, s tanulta tőlük a gyereknótát, a mivel a csigát elő
éneklik a házából: «csigabiga gyűjj ki! Szántsunk, vessünk, neked is
arassunk!»

Egyszer csak egy váratlan vendég lepi meg őket a nagy munka közben, a ki
gyalog jött ide a kastélytól, a hol a lovát hátrahagyta.

Úgy érkezett meg, hogy csak akkor vették észre, mikor azt kérdezte az
asszonyoktól, hogy «mi lesz ma ebédre? van-e szükség vendégre?»

Csajághy Márton volt a vendég.

Ilonka örömteljes felsikoltásában volt valami kis ijedtség is s azt
Csajághy észrevette.

– De megijedt tőlem, kedves komámasszony!

(Ilonka Csajághyt iratta be a fia keresztapjául.)

– Hogyne, édes komámuram; mikor mindig azt gondolom, mikor kegyelmed
hozzánk jön, hogy már viszi az uramat a háboruba.

– No ezuttal nem viszem háboruba a kedvesét, komámasszony, csak azt
jöttem megnézni, hogy mit csinál a kis keresztfiam?

– Hamis kegyelmednek a zuzája! Csak nem akar megkeseríteni: elhallgatja
előlem.

– Igazán mondom, nem viszem semmi háboruba az urát.

– Ki meri mondani az Isten nevét?

– Bizony Isten, nem.

Ez akkoriban nagy szó volt.

– No hát akkor szivesen látjuk kegyelmedet. Lesz jó pörkölt tokány
csipedettel, meg érmelléki bakator hozzá.

– Az az én kedves eledelem. Hát a kis aranyos poronty hol van?

Ott csintalankodik a paraszt gyerekekkel a szénában; válogassa ki
kegyelmed.

Csajághy odament a gyermeksokaság közé; biz a Gáborkát nehéz volt
kikeresni a többiek közül, mert az is egy ingre volt vetkőzve, s olyan
maszatos a képe a most szedett szamóczától, mint a többié. Hanem aztán
arra a szóra, hogy: «kinek kell ez a szép tilinkó?» csak előugrott, hogy
az az övé.

Akkor aztán a keresztapjának csak le kellett mellé heveredni a szénába
és megmutatni neki, hogy hogyan kell azt a tilinkót billegetni; azt
pedig ő maga sem tudta. A kis fiu egy cseppet sem félt a marczona hadfi
hegyesre kifent bajuszától; még meg is tépászta, ha nem jól fútta a
tilinkót. Csajághynak egész mulatsága volt vele. Utoljára neki is
énekelni kellett a csigabigájához vele, azt a csalogató nótát. Azt is
szivesen megtette.

Ocskay felől még nem is kérdezősködött.

Gazduram bizony csak akkor került elő a szénagyüjtők közül, a mikor
délre harangoztak, akkorra őt is meghozta a drága jó pörkölthús illata
az erdei konyhába.

Milyen nagy volt az öröme, mikor Csajághyt megpillantá, a ki a kis fiut
hozta, nyakába ültetve, eléje. Összecsókolóztak.

Az asszonyok azután elébb a cselédek számára adták ki az ebédet, csak
akkor következett a méltóságos uraságra.

Brigadéros uram megfogá a bográcsot s leemelte a katlanról a földre. Azt
azután körülülték, csak amugy a gyepre letelepedve.

Vendég uram magával hordta a csizmaszára mellé dugva ezüst tokban kését,
villáját, kanalát: nem kellett nagy kinálkozás, hozzá láttak az
egyféléhez; s azt mondták, mikor megtörülték a szájukat a lakomától,
hogy «a császár sem eszik ilyen jót Bécsben!» (Ami igaz is.)

Azután nagyot ittak; az asszonyok aranypohárkából: ott csergedezett a
patak a közelben, a férfiak pedig a csobolyóból.

Nem is beszéltek addig másról, csak tréfás adomákról.

Az ember föl sem tenné a vas emberről, hogy még tréfálni is tud. S olyan
jó illik neki, épen azért, mert szokatlan. Közbe-közbe Ocskay a
gazdaságáról beszélt: eldicsekedett a teheneivel, göbölyeivel, hány
mázsa gyapjut nyiretett az idén, milyen sajtot készíttet a bálissával?
hogy telelt ki a rozs? milyen jól kelt az árpa? a gyümölcsfák is jól
kötöttek; a méhek meg most rajznak. – Szó se volt magas politikáról.
(Veszett volna a Vörös-tengerbe Faraóval együtt!)

Mikor aztán vége volt a lakomának, a Gáborka is elaludt az anyja ölében,
akkor Csajághy egyszerre elkomorította az arczát s szigorura fogva a
hangja tenorát, ezt mondá:

– No már most, édes hiveim, jól ebédeltünk. «A ki enni-inni adott, annak
neve legyen áldott! Ámen.» Nem akartam elrontani az ebédeteket, de már
most csak elmondom, hogy miért vagyok ide küldve.

– Tudtam én azt, sóhajtá Ilonka, szemrehányó tekintettel. Nem jön
kegyelmed ide csak a keresztfiát lovagoltatni.

– Hát bizony mi tűrés-tagadás, egyéb is hozott ide. Ocskay Lászlónak be
kell törni Pozsonyba, ez a parancsolat.

Ocskaynak egyszerre kevélyen emelkedett égfelé az arcza. Pozsonyba
betörni, az még szebb a szénakaszálásnál is: Pozsony az ország fővárosa;
a császári hadvezérek főhadihelye; hatalmas erősség, megerősített vár.
Ide betörni még nem adatott alkalom se Károlyinak, se Vak Bottyánnak, se
Bercsényinek.

– A fejedelem egyenesen Ocskay László uramat akarja megbizni ezzel a
feladattal.

– Elfogadom! Elfogadom…

– És pedig aztán a fejedelemasszonyt kell elhoznod magaddal a
császáriaktól a fejedelemhez.

Erre a szóra mind a hárman egyszerre ezt a nevet ejték ki:

– Czinka Panna!

– No mi baj a Czinka Pannával?

Megjövendölte ezt, ezelőtt három nappal, mondá Ocskay.

Csajághynak a jobbik bajusza olyanforma rándulást tett, mint mikor
valaki visszatartóztatja a nevetést, a mi csiklandja belül. Folytatta
nagy komolysággal:

– És pedig ennek a végrehajtására azonnal és rögtön utra kell indulnod.

Most már Ilonkából kitört az indulat.

– Én nem bánom! De ha az uram elmegy, én is vele megyek. Nem bánom, már
megmondtam, hogy el nem maradok tőle, megyek vele minden háboruba, de én
el nem hagyom többet.

– Igenis, folytatá Csajághy mogorván. Kegyelmed is vele fog menni
brigadérosné asszonyom, és kegyelmed fog legelől berontani Pozsony
városa kapuján.

– Azt is megteszem! szólt a nő durczásan. Nekimegyek az ágyutüznek, ha
az én uram utánam következik. De elég nem szép volt kegyelmedtől, hogy
kimondta az Isten nevét, mikor én azt kérdeztem, hogy nem akarja-e az én
uramat háboruba vinni?

– No hát mondtam én, hogy háboruba viszem?

– Hát ugyan hová?

De már tovább nem birta Csajághy a komédiajátszást; elkezdett kaczagni s
kaczaj közt mondá el:

– Hát értsük meg a dolgot, komámasszony. Ugy van az, hogy a császáriak
kiadják a fejedelemasszonyt egy találkozásra a fegyverszünet alatt,
azért küldi a fejedelem Ocskayt eléje Pozsonyba. Kegyelmed is vele megy
Ocskayval, komámasszony, a fejedelemnőt fogadni. Lesz ágyuzás, de csak
puskaporral. Hahahaha!

Ilonka sírva fakadt a nagy visszatért örömtől, a nagyasszony pedig
hátbaütögeté Csajághyt, a miért így megijesztgette az egész familiát. Ki
tenné fel róla! Ilyen komoly seriozus ember, s még micsoda tréfát fundál
ki magában?

Csak Ocskay komolyodott el egyszerre. Valami villámlott át a lelkén. Egy
jóslat. – Nem Czinka Pannáé, az szemfényvesztés. Hallhatta a czigány
leány a fejedelem udvaránál, hogy erről beszéltek, megelőzte a hivatalos
küldöttet idejöttével. – Ocskaynak Ozmonda fatális jóslata jutott az
eszébe. – Azok között, a kik a vörös zászlót le fogják tenni, legutól
említé e nő magát a fejedelmet. – Már hozzá kezdtek a kisérlethez. –
Odaküldik a feleségét hozzá…

Senki sem vette észre az arczán e rövid borulatot. Egy pillanat mulva
már ő is örült az örvendezőkkel.




CSUPA FÉNY.

Ocskay álmai megvalósulását látta maga előtt.

Soha jobban ki nem választhatta volna a fejedelem azt az embert, a kire
ezt a feladatot ruházza, hogy képviselje Erdély fejedelmét, és a
magyarországi szövetséges rendek fővezérét azon a helyen, a hol a
császári udvar küdöttei és a nagyhatalmak kitünőségei lesznek jelen; a
hol az eddigi ellenségnek szándéka kitüntetni nagyrabecsülését; neki
pedig azt kell tudni fentartani. És mindezt egy szerelmes idyll
színjátéka alatt.

II. Rákóczy Ferencznek a feladata volt a pozsonyi asszonyfogadásnál
kimutatni, hogy ő «fejedelem» és hogy az is akar maradni; a császári
párté pedig az volt: éreztetni vele, hogy ő «férj» és lehet, ha akar,
boldog ember.

Mind a két félnek meg kellett mutatni, hogy mit tud? Arravaló a külső
pompa.

Ocskay hiusága meg volt dicsőülve!

A nagy férfiaknak nagy hiuságai vannak.

Szegény nőknek mennyiszer a szemükre lobbantják a hiuságukat; pedig a
nő-hiuság csak a nősténye a pávának, a férfi-hiuság az igazi hímpáva.

Végre-valahára egy igazi diadalmenet várt reá; nem olyan, mint az eddigi
bevonulások voltak, tört falak résein át, füstölgő házromok üszkein
keresztül, vérrel festett utczákon végig; hanem magába az ország
fővárosába, mely tárt kaput nyit fényes kisérete és hintósora elé: a
várkapuk fellobogózva, az utczák zöld galyakkal kirakva; ott látta maga
előtt tisztelegni parádéra azokat a katonákat, a kikkel annyiszor
találkozott a harczmezőn, s meghajolni a zászlókat üdvözletére; hallotta
a harangok ünnepi concertjét, a miket eddig csak félreverni szoktak az ő
közeledtére; látta fellobogózva azt a hidat, a melyet tüzhajókkal
szokott szétrombolni, és hallotta annak a népnek az üdvrivallását, mely
eddig az ő rémnevével szokta elaltatni nyugtalan porontyát a bölcsőben.
Ni, hogy töri magát a sokaság, mikor az Ocskay előtt lovagló herold
iszákjába markolva szórja közé a pénzt. Pedig a pénzre ez van írva: «pro
libertate», s ez igazi ezüsből van. A fejedelem képviselőjének pénzt
kell szóratni, mikor bevonul a városba. Az ablakokból virágot hintenek
rá. A diadalkapu előtt fehérbe öltözött szüzek fogadják, hosszú taláros
papok és nyestprémes városatyák: a vár ágyuitól alig lehet hallani, hogy
mit szónokolnak? Bizonyára azt, hogy ez a nap kitörölhetlen emlékű marad
Pozsony város krónikáiban.

Minden szem őt nézi: a «Rákóczy villámát», a ki most csak ragyog, de nem
üt; azok között sok szép szem is van. De Ocskay senkinek a bámulatára
nem tart olyan nagyot, mint a feleségeére. Ilonka ott jön utána hatlovas
hintóban. Ha eddig is bámulta a férjét, minek fogja őt tartani most?
ennyi fénytől körülragyogva?

S ez még csak a külső pompa; de hát mikor a díszmenet megérkezik a
primási palotához, a hol a fejedelem küldöttségét az egybegyűlt
főrendek, zászlós urak, hadvezetők, külhatalmak követei fogadják!
Bármelyik kuruczvezér lett volna is itt most Ocskay helyében, azt sem
tudta volna, melyik lábával lépjen előre, merre nézzen, kire hallgasson?
az pedig, a mit neki kell mondani, bizony a torkába rekedt volna; de
Ocskaynak ez volt a régi álma. Csak forró képzelete ábrándképét látta
maga előtt, semmi mást. Itt volt az ősz főpap, aki őt egykor, mint
szerzetest, fölszentelte, s aztán mint szökevényt excommunikálta, az
ország primása Széchenyi; itt jött eléje az ország nádora, Esterházy, a
ki aláirta számüzetését, itt fogadta őt Pálffy János bán, azon ezrednek
tulajdonosa, melyben ő mint altiszt szolgált, mely szégyenletes
bünhödésének tanuja volt, melyet ő a rongyos gárdával a Tiszába öletett;
és a nevezetes nagy hadvezérek, a kikkel az országon keresztül-kasul
kergetőzött. Megannyi jó ismerős. Egy pillanatig sem jő zavarba, mikor
eléjük kell állnia. Tudja, hogy most ő a fejedelem személyét képviseli.
Minden nyelven tud beszélni, a melyen megszólítják, s mindenki iránt tud
udvarias lenni, a hogy fejedelmi személyesítőhöz illik. A velejött
társak méltán irigykedhetnek rá. Nyomába se érnek.

Hát még midőn a fejedelemasszony megjelen az elfogadóteremben, kisérve
ragyogó hölgykoszorútól; a főurak, követek, tábornokok nejei vannak
körülötte; mind magyar díszruhában. Ez is az udvariassághoz tartozik.
Maga a fejedelemnő pompás himzésű fekete öltönyt visel, mely arczát még
halaványabbnak tünteti fel.

Ocskay odalép a fejedelmi nő elé s tiszteletteljesen meghajolva előtte,
felolvassa a fejedelem latin nyelven írt üdvözletét hozzá, mire a
fejedelemnő egy pergamentlapról szintén latinul felolvassa a választ.

Ocskay megcsókolja az eléje nyujtott kezet, s átadja a fejedelemnőnek a
férje által küldött pompás briliántos gyűrűt; mit az felhúz az ujjára, s
a közben halkan mondja Ocskaynak:

– Mi nagyon sokat beszéltünk kegyelmedről!

Ocskay azt hitte ennél a szónál, hogy most az ő arcza világít ebben a
teremben.

Következett a kiséretül jött hölgyek bemutatása.

Sarolta megcsókolta Ilonka arczát s azt rebegé neki:

– Kegyelmed már boldog!

A mit Ilonka megértett s a férjének majdan el is mond.

Azzal, etiquette szerint, a már bemutatott hölgy a fejedelemnő jobbjára
lépett át s itt egyszerre szembetalálkozott egy olyan arczczal, a melyet
már egyszer látott életében. Lehetett az kedves, lehetett kedvetlen
találkozás: jó barátné, vagy ellenség. Ozmonda volt.

Első ízben csak egy perczig látták egymást; a motesiczi kastély előtt,
mikor kicserélték őket egymásért. A női szemeknek elég egy ilyen látás,
hogy emlékükben maradjon a látott arcz örökre.

Ocskay is csak akkor vette észre Ozmondát: eddig nem látott mást senkit,
csak a fejedelemnőt.

Ellenség ez, vagy barátné?

Ozmonda döntötte el a kérdést.

– Ah, hiszen mi cseregyermekek vagyunk! suttogá Ilonkának s megcsókolta
az arczát.

Meglehet, hogy valami felhő ment a nap elé, de Ocskay azt hitte, hogy az
ő arczának az elborulása okozta ezt a sötétséget. Inkább egy férfi
csókolta volna meg előtte Ilonkát, mint ez az asszony.

Annyira fel volt háborodva, hogy majd elmulasztá a kiséret többi tagjait
bemutatni, egynek épen el is felejtette a nevét; úgy, hogy Ozmonda
segíté ki a zavarból; odasúgta félig halkan: «Blaskovics!» a min azután
egy pár könnyüvérű fiatal úr el is nevette magát.

A bemutatást nagy díszlakoma követte; a melyről csak annyit tartunk
érdemesnek följegyezni, hogy a császár egészségére Ocskay László ürített
poharat, míg a fejededelemre a primás mondott áldomást. (Még akkor sem a
«Gotterhalte», sem a «Rákóczy-induló» nem volt: különben azokat
harsogtatták volna a felköszöntések után.)

Estére pedig fényes tánczvigalom volt rendezve a Pálffy-palotában,
melyre minden notabilitás híva volt.

Ide már a hölgyek nem díszmagyar öltönyökben jöttek, hanem a legujabb
versaillesi divat szerint öltözve. Ilonkának is fel kellett ölteni az e
napra készült baleinet, a bouffantokkal, a halcsontos vállfüzővel, a
minél nagyon neheztelte, hogy olyan nagyon ki kell neki vágva lenni. A
haját is be kellett pudereztetni, de az arczát nem engedte kifesteni,
elég ha a szépítő moucheokat felrakták rá: még csak szemöldököt sem
engedett nagyobbat csinálni, mint a milyen már van.

Szegényke, bizony nagyon gyámoltalanúl viselte magát, mikor az életében
első bal-pareén megjelent, egy olyan öltözetben, a minőhöz soha sem volt
szokva. Azt hitte, hogy az a legyező arra való, hogy azzal az ember
folyvást a keblét takarja.

Rájött nagyhamar, hogy mire jó másoknak az az arczfesték? Hisz az egy
jóltevő álarcz, a mi eltakar. Nem lehet észrevenni, mikor fülig pirul a
nő. Az ő gyönge harmatbőrén pedig mindjárt meglátszik, ha valami zavarba
hozza.

Pedig minden megszólítás előidézi ezt. Először nem érti tökéletesen azt
a franczia nyelvet, a min itt társalognak. Más az, a mit a franczia
könyvből olvas és más a mit beszél. Azt írja «eaux» s azt mondja «ó»;
aztán meg «aout» s az is «ó», ki találja ki, melyik volt?

De még rosszabb, ha megérti, a mit hozzábeszélnek; mert az csak
hizelkedés; szépeket mondanak a szemébe, s ilyent még ő soha sem
hallott. A férje soha sem mondta neki azt, hogy ő szép, más meg hogy
merne ilyent mondani?

Aztán Ocskay nincs mellette, hogy a karjába kapaszkodhatnék. Ellenben
sajgó szívvel kell tapasztalnia, hogy férje idegen hölgyeknek udvarol.
Ezt ő nem tarja jó szokásnak.

A gyönge teremtés úgy keres valami nálánál erősebbet. Nagyhamar rátalál,
ez is őt keresi; a bájos Ozmonda, ki a fejedelemnőhöz vezeti Ilonkát.
Ilonkán rózsaszín öltöny van, a fejedelemnőn sárga, Ozmonda öltönye egy
virágos mező.

A franczia követ, marquis des Estampes, ezt a bókot hozza áldozatul a
három egymás mellett álló hölgynek:

– Cette fois Paris serait bien embarassé. (Páris ezúttal nagy zavarban
volna, hogy kinek adja az aranyalmát.)

Ozmonda kész volt a visszafeleléssel.

– Eh bien. Il embrasserait tous les trois. (Hát megölelné mind a
hármat.)

A calembourg tetszést aratott, csak Ilonka szemei nyiltak bámulatra; hát
szabad ilyeneket mondani itten?

– Et garderait la pomme (s megtartaná az almát); szólt a marquis.

– Merci pour la pomme. Nous courons pour une couronne. (Köszönjük az
almát, mi egy koronáért pályázunk.)

– Ce cours serait court. (Rövid futás lesz.)

– Ce cours finira à la cour. (Ez a pálya az udvarnál fog végződni.)

Ozmonda csak úgy röpítette egymás után a szójátékok rakétáit, Ilonka
nagy bámulatára. Neki ehhez semmi tehetsége nem volt. Pedig ez nagyobb
virtus, mint jó gazdasszonynak lenni.

Most egy nehézkes főúr szorított magának helyet, a francziát félretolva,
a fejedelemnő körül. Az is elmondta, hogy milyen jól néz ki ma a
fejedelemasszony, s baronesse Ocskay milyen kedves. Ez Wratizlaw prágai
kanczellár volt. Ilonkának volt annyi természetes esze, hogy a
«baronesse» czimet vissza ne utasítsa, megértette, hogy a cseh főurra
nézve lehetetlenné volna őt megszólítani e czím nélkül.

Ez is Ozmondánál akadt fenn.

– Hát maga, kis grófné, micsoda benső viszonyban van azzal az Ocskayval?
kérdé németül.

– Excellenz! kiálta fel elszörnyedve Ozmonda, kifejezően ijedt szemet
villantva Ilonka felé.

– Hahaha! nonono! Honny soit, qui mal y pense. Hát hiszen csak nem nem
fogok valami betiset mondani a felesége jelenlétében, grófné.

Ozmonda Ilonka arczát vizsgálta. Vajjon elmondott-e neki a férje ő
felőle valamit?

– Halljam a magyarázatot!

– No hát azt értettem, kis grófné, hogy a bemutatásnál kegyed segítette
ki Ocskayt a zavarból, mikor egyik kisérője nem jutott neki eszébe.

– Blaskovics?

– Kegyelmed ismeri ezt a kurucz urat?

– Par hasard.

– Talán annak a neve is ott van a kegyelmed albumában? Hahaha!

– Aber Excellenz!!! kiálta fel, legyezőjét a beszélő elé tárva Ozmonda.
Legyen irgalommal!

– Hahaha! Maga egy geniális gyermek! Igazán mondom! Csókolni való!
Hahaha.

A cseh főúr tovább ment. Ozmonda pedig nagy figyelemmel kémlelé Ilonka
arczát.

Ha ennek elmondott Ocskay valamit abból, a mit Ozmonda felől tud, úgy
ennek az arcznak lángveressé kell gyuladni arra a szóra: «a kegyelmed
albumában»; mert az közbeszéd tárgya volt az udvari körökben, hogy
Ozmonda minő kalandot állt ki Beczkó várában, s azt az öltönydarabot, a
min a titkos irást elhozta magával, úgy hítták, hogy «az Ozmonda
albuma». De nem. Ilonka arcza egy sugárral sem lett pirosabb ennél a
szónál, mint volt eddig: a szemei, az ajkai nem árultak el semmi tudást;
tettetni pedig ez az arcz nem képes.

Ozmondát meggyőzte ez a gyanútalan tekintet arról, hogy Ilonka nem tud
még ő felőle többet, mint azt, hogy ők egymásért lettek tábori szokás
szerint kicserélve.

Föltette magában, hogy tehát majd ő fogja ezt a történetet elmondani
Ilonkának.

A bécsi etiquette szabálya szerint az éjféli utolsó menuette után, a
fejedelemnő bevégezve a cerclet, a hölgyekkel félrevonul, s akkor aztán
a férfiak is igyekeznek a buffetbe s mind a két nem külön kedve szerint
lakomázik.

A lakoma alatt a várbástyáról tüzijátékot ropogtattak el a vendégsereg
és a városi nép gyönyörüségére, a négy nagy torony hol veres, hol zöld
bengáli fénytől ragyogott. Ez alatt jó alkalma volt Ozmondának
félrevinni Ilonkát egy ablakmélyedésbe, mintha a tüzijátékot néznék s a
Benzári-vizet[3] kanalazgatnák mellette.

– Hát hallgasd meg, hogy mi annak az «én albumomnak» a története.

És aztán elmondott Ilonkának a grófné a Beczkóban történtekből annyit, a
mennyit épen akart, s elhallgatta azt, amit tudatni nem kellett.

Ilonka a bámulat figyelmével hallgatta e történetet végig. Neki olyan
meseszerű, olyan rémséges volt mindez. Olyan természetes volt tőle ezt a
kérdést intézni Ozmondához:

– De hát mi kényszeríthet téged, (már akkor tegezték egymást), hogy
ilyen veszélyes merényletekbe ártsd magadat?

Veszedelmes egy kérdés volt.

Ozmonda annak is megtudott felelni.

– Hát, kedvesem, látod mi történik itt most körülöttünk? Fény, pompa,
hizelkedés. Azt hiszed, hogy ezt csak a maga gyönyörűségére teszi minden
ember? Mindennek czélja van. Rákóczy Ferencz nagy pompával közelít a
bécsi udvar felé, s épen olyannal a bécsiek ő hozzá. A háborúba
belefáradtak innen is, túl is. Pénze sincs senkinek hozzá. Rákóczy az
utolsó ezüstjét szóratta ki mai napon a pozsonyi népsokaságnak; Bécsben
pedig közel állnak a kenyérforradalomhoz. Az öreg császár meghalt, az
ifju békeszerető, s lelkében mindig hajlott a magyarokhoz. Azok között
is vannak igen sokan, a kik szeretnék már a békét helyreállítani. A
készség meg van rá innen is, túl is. Csak egy nehéz akadály van. Rákóczy
el akarja magát ismertetni Erdély fejedelmének, választás szerint; a
császár pedig ezt az egyet nem akarja aláirni. Kész a fejedelmet
birodalmi herczeggé, akár nagy birtokok örökös urává tenni; kész őt
szepesi gróffá kinevezni; de az erdélyi fejedelmi buzogányt átadni nem.
Most elbocsátják Rákóczyhoz a feleségét, a kit hosszú évek óta nem
látott. A fejedelemnek szive van: számítanak rá. Lehet, hogy a szerelme
erősebb lesz, mint a büszkesége. Talán nem is büszkeség az, csak a
honfitársaktól való tartózkodás. Ha azok, a kik hozzá legközelebb
vannak, a kikkel tanácsot szokott ülni, azt mondanák, hogy legyen
engedékeny, a saját lelkével tán ki tudna alkudni. Az a kérdés, hogy a
fejedelemnő könyei megolvasztják-e a vas akaratot? Ha kedvező sikerrel
térünk vissza, mindnyájan boldogok leszünk: te is, ő is, én is. De ha a
fejedelemnő könyörgése kárbaveszett fáradság lesz; ha a fejedelem jobban
szereti az ábrándjait a valóságnál, akkor szerencsétlenek leszünk te is,
ő is, én is. Neked az urad ujra belerohan abba az ádáz küzdelembe, a
melyből nincs kijárás; se élve, se halva a tied nem lesz soha; talán
magával együtt földönfutóvá tesz magadat, gyermekedet; a
fejedelemasszony, ha most egyedül kell visszatérnie Bécsbe, (pedig
visszatér, mert fiait otthagyta), akkor lemondva minden reményről, az
általa alapított apáczák kolostorába fog elvonulni, annak lesz
fejedelemasszonya; én pedig: a kinek a sorsa az övéhez van lánczolva,
vele megyek s megosztom vele, a hogy eddig megosztottam, a sivár életet.

Ilona elhitte, hogy azok igazi könyek, a mik e szavaknál Ozmonda
szemében ragyognak: nem tudta, hogy igaz gyöngyöt, igaz könyet
csalódiság hiven tudnak a mai világban már utánozni.

Ozmonda letörlé azokat, pedig jól illettek neki.

– Most már aztán meg fogod érteni, kedvesem, miért vetem én bele magamat
a legnagyobb veszélyek örvényeibe? miért járok álruhában, álútakon
táborhelyről-táborhelyre, inteni, buzdítani azokat, a kiknek
közrehatásától függ az, hogy a fejedelem tegye le a harczi zászlót. –
Mondhatnám, hogy egy ország nyugalmáért teszem: nevezhetném magam
szentnek, martyrnak, aki feláldozza magát pusztuló nemzete
nyugodalmáért. Nem mondom azt. Bevallom neked himezetlen: önnön
világomat védem. Szeretnék élni, örülni, boldog lenni; iszonyodom az
élve eltemetettek sorsától. Szeretem a szép világot! s ha szeretek még
valakit azonkívül, az a fejedelemasszony, a ki rám nézve több, mint az
édes anyám. Ha a mi asszonyi munkánk nem sikerül, mi mint halottak
térünk vissza mind a ketten, s csak a sirokban válogatunk még. – Most
már érted, hogy mi az én albumomnak a története?

A tüzijáték elmultával a fényes társaság hazaoszlott.

Ilonka még a hintóban ülve, hazáig (a várban volt a szállás!) mindent
elmondott a férjének, amit Ozmondától hallott.

Ocskay László azt mondta erre Ilonkának:

– Kedves jószágom! Csak te azt tartsd meg, hogy a mit Szunyoghy Ozmonda
beszél, az egyik füleden ereszd be, a másikon pedig ereszd ki; mert az
vagy alatta, vagy fölötte van, de közepette soha sincs az igazságnak.
Azért minden tizedik szavát hidd el; de ha még könyezni is látod, akkor
azt a tizediket se hidd!

A fejedelemnő kiséretével együtt a primatialis palotában volt szállva, s
bécsi szokás szerint, tíz óra előtt nem jött ki hálóterméből. Ocskayék
azonban, akik a várban voltak elszállásolva, már az első hajnali
ébresztő trombitaszónál felkeltek, úgy, hogy a felkelő nap már ott
találta a kuruczezredest, Ilonkájával együtt, azon a pompás erkélyen,
mely a vár Duna felőli homlokzatát ékesíté. Gyönyörű egy vár volt! Négy
magas tornya a négy szögletén, aranyozott réztetővel fedve, csak úgy
ragyogott a messzeségbe; bejárata homlokfalát barokkstilü faragványok
diszíték, termeinek boltozata szinezett stukk-művel volt pazarul
kirakva.

Pálffy bán, ki a házigazdát adta ez alkalommal, maga is korán kelt, hogy
az utikészülődéseket idején elláthassa; de a várbeli vendégeket már a
reggelizésen is túl találta, midőn négylovas hintajával a várba
felérkezett. Azok a gyönyörű kilátást bámulták a vár erkélyéről.
Fölséges egy kép! hátul a Kárpátok végszakadványai, sűrű erdők között
rejtőzködő falvak, a napos oldalakon világos zöld szőlőkertekkel, lenn
az ódon város, ez idő szerint Magyarország legszebb királyvárosa, büszke
tornyaival, szökőkútjaival, lábainál a méltóságos Duna, keletnek egy
sziget háromszögénél kétfelé szakadva; és aztán a végtelen távol, mintha
csupa kert volna, teleszórva városokkal: valóságos paradicsom.

– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá Ocskay; azt hitte, hogy
nem hallotta senki.

– A gyönyörű panorámát bámulják kegyelmetek, úgyebár? – kérdezé a bán,
amint kilépett hozzájuk az erkélyre, az udvarias üdvözlés után. De még
sokkal szebbnek fogják azt találni a torony estradjáról, ha nem
sajnálnak velem oda felfáradni.

Innen még elragadóbb a kilátás. Amint a nap küllői egy sűrű felhőpaizs
mögül a városra lesütnek, a kémények füstje aranynyá változik s egész
dicsfényt képez. Olyan az, mintha a város illuminálva volna – nappal.

– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá a bán.

Visszatérőben aztán felnyittatá a hatalmas főur, a labanczhad fővezére,
a torony-szobáit emeletről-emeletre s bevezette azokba Ilonkát, elmondva
neki, minő történeti emlékek teszik azokat egyenkint nevezetesekké? Még
mindegyik lakott volt, ha nem is emberektől, de megőrzésre méltó
ereklyéktől. Régi hősök fegyverzetei, királyi vendégek félretett
butorai, ellenségtől elfoglalt zászlók lakták ez odúkat, por-,
rozsda-lepte mind; ritkán látogatták.

A torony első emeletét képező szobának vasajtaját három lakat őrzé:
egész tudomány volt azoknak a felnyitogatása; a berozsdásodott sarkakon
nyikorogva fordult el az ajtó; a feltárult szoba egészen üres volt, a
torony öles vastagságu falába boltozott ablakfülke maga egy kis szobának
látszott, melyből a kettős vasrácsokon keresztül homályosan szürődött be
a napvilág.

A terem egészen üres volt; hanem a belső falában látszott egy
kandallószerű mélyedés, «egy» darab kőből faragva; azt is vasajtó zárta,
csalóka-zárral csukódó.

A kulcshordó várnagy azt az ajtót is felnyitá a bán parancsára.

A fülke üres volt. Három szakaszra volt osztva: egyikben sem volt semmi.

A bán némán mutatott az üres odúra, Ocskay is odameredt tekintetével
ebbe az ürbe, homlokát leránczolta, öklét ajka elé szorítá s ballábát
maga elé feszíté, mint a hogy tesz az ember, mikor egy szédítő meredély
szélén állva alánéz a sötétes mélységbe s úgy érzi, mintha valaki állna
a háta mögött, a ki le akarja onnan taszítani.

A két férfi szeme e sötétségtől ellakva, önkénytelen egymásét kereste s
azt látszott megkisérteni, hogy melyik állja ki a másiknak a lángját?

– Mi hiányzik innen? kérdezé Ilonka; aggasztva e baljóslatos csendtől.

– A «korona!» felelt rá a bán.

– S miért nincsen az itt?

Hiszen ez az, amit az a két égő tekintet kérdez így egymástól.

Miért nincsen itt a korona? Szent Istvánnak koronája; a magyar állam
symboluma; a nemzet örök ereklyéje, melynek távolléte pusztulás, inség,
dögvész az országon, visszakerülése új öröm, boldogság, kigyógyulás?

Miért nincs az itten?

Hiszen ha erre neki felelni tudna ez a két okos nagy ember! Ha felelni
tudnának rá a cancellárok, a bánok, a primások és miniszterek!

Ha felelni tudnának a «szövetséges rendek», az országgyűlések!

Ha felelni tudnának a tanácskozásra összegyült Anglia, Dánia, Svéczia,
Hollandia, Oroszország követei, kik mind abban a kérdésben fárasztják
diplomatiai tudományuk egész egyetemét, hogy «miért nincsen itten a
magyar korona?»

A bán elkeseredetten csapta be a fülke vasajtaját; megtörlé szemét; tán
köny szökött belé? s aztán karját nyujtá Ilonkának, s vezette őt, egy
fokkal alább, a földszintre.

A torony legalsó osztályában a boltozatos előtornácz kétfelé választá az
épületet; jobbra is, balra is nehéz vasajtók nyiltak.

– Ez itt a mi kincstárunk, szólt a bán, az egyik ajtóra mutatva, a hova
a háborús idők alatt családunk minden várkastélyából összehordta
legértékesebb ereklyéit. Érdemes a megtekintésre.

Hogy ne? Egy régi ereklyékkel telt kincstár.

Hanem Ilonka egy másik vasajtóra lett figyelmes. A melyik átellenben
volt; előtt járt alá s fel egy őr, karjára vett fegyverrel. A vasajtó
fölött volt egy kerek ablak vastag vasrácscsal, ezen keresztül hangzott
a bezárt oduból valami nóta, rekedtes férfihang danája.

Az a nóta, ami a rácson keresztül hangzott, nagyon ismeretes volt azon
időkben Magyarországon. Mindenütt énekelték a mezőkön; – de Pozsony
fővárosának a várában bizonyára csak az ilyen vasrácson keresztül
énekelték:

  «Lám a német mily kövér:
  Bőribe se fér.
  Mégis mindig enni kér:
  Szegény magyar vér!»

– Ez itt börtön? kérdezé Ocskay.

A bán kedvetlenül felelt:

– Igen; de nem a rendes hadifoglyok számára, azok szabadon járnak a
város falain belül; ide csak azokat szokták zárni, akik mint nagyon
gyanus, vagy veszedelmesnek talált kémek lettek elfogva.

– Szabad lenne őket meglátni? kérdezé Ilonka.

– Miért ne? ha kegyelmed óhajtja, mondá a bán; gondolta magában, hogy
ezt az asszonyt megszállta a jótékonysági szellem. A szegény raboknak
szokás aprópénzt ajándékozni: azon ők vesznek maguknak dohányt. Inte a
várnagynak, hogy keresse ki a csomagból a börtönajtó kulcsát.
«Egyébiránt biztosíthatom kegyelmedet, mondá Ilonkának, hogy nem igen
fog itten valami megnézésre méltó arczokat találni. Csupa alsórendű
pofák».

– Csak azt az egy embert szeretném látni, aki most énekelt, a hangja
nagyon ismerős nekem.

– No akkor igazán csallóközi szerencse volna, ha ráismerne kegyelmed;
mert az a ficzkó, aki ebbe a ketreczbe magányosan van bekalodázva, a
legfurfangosabb gézengúz, a kiből az alatt a másfél év alatt, hogy ide
bekerült, még csak azt sem lehetett kivenni, hogy kinek hívják?
Hasztalan vallatják azt, mert mindenre olyan feleletet ád, hogy senki
sem okosodik ki belőle.

Ez alatt felnyitották a nehéz lakatokat, a vasajtó feltárult, szabad
volt belépni.

A lánczravert fogoly ott kussadt a falhoz támaszkodva háttal, s amint
meglátta a belépő nagy urakat, fütyölésre változtatta nótáját, de nem
hagyta abba.

Ilonka bizony ráismert az emberre; Marczi volt az: az ő Marczijuk a
lévai kastélyból.

– No te ficzkó, hadd abba egy kicsit a füttyszót; aztán állj elő, ő
kegyelmeik akarnak veled beszélni.

Marczi úgy tett, mintha nem is látná meg Ilonkát.

– Mi a neved, jó fiu? szólt hozzá Ocskay.

Marczi félreszegte a nyakát nedélyesen, s azt felelé:

– Een nekem bizony az a nevem, ami az apámé, kettőnknek van egy nevünk;
meeg se veszünk össze rajta.

– Mióta vagy itten?

– A kapuzárás óta.

– Hát miért fogtak el?

– Mert annak, aki kergetett, jobb lova volt, mint nekem.

A bán közbeszólt:

– Bécs alatt fogták el a ficzkót, levelet akart valakinek vinni. S mikor
látta, hogy megkerítik, összetépte a levelet s megette! S azóta ki nem
lehet belőle venni, hogy ki küldte azt a levelet és kinek?

– Hová való vagy? kérdé Ocskay, erősen szemügyre véve a legényt.

– Oda, ahol megsütötték a szőlőt.

– A kiejtésed elárulja, hogy palócz vagy.

– A vaóna nekem jó; mert akkor a palócz ülne itten, een meg otthon
daraszolnék.

– Nincs valami kivánságod a kegyelmes urhoz?

– Csak arra keernem eő kegyelmét, hogy adatna más kalendáriumot a
porkolábnak.

– Milyent? te!

– Hát a melyikben ne lenne egy heeten háromszor peentek.

– Azt érti alatta a ficzkó, szólt mosolyogva a bán, hogy hetenkint
háromszor kell neki bőjtölni. Maga az oka, mért nem vallja meg, hogy ki
lova-csikaja? Addig pedig ki nem szabadul innen.

Ilonka lopva egy ezüstpénzt csúsztatott a fogoly markába, aztán sietett
ki a börtönből. Biz az nem is női idegeknek való légkör itten.

A börtönajtót bezárta a várnagy s azután az átelleni vasajtó lakatjait
nyitogatta fel.

Ez alatt Ilonka ezt súgta a férjének: – Ez a fogoly odabenn, szegény
megboldogult bátyám inasa. Bizonyosan anyánk küldte őt hozzám Bécsbe,
fogságom alatt, izenettel, akkor került rabságra.

Ocskay testét egyszerre a hideg is, a meleg is végigjárta.

– Hát mégis van egy ember a világon, aki élő tanuja Tisza Gábor
megöletésének, s aztán annak a meggyalázásnak, amit ő rajta ezért
elkövettek! Hát nem lettek valamennyien belefojtva a Tiszába! Ez még
kimaradt valahogy. – Az egész ezred a bán tulajdona volt. Azé a magas
uré, aki őt most a pozsonyi vár termein végigvezeti, udvarias bókolással
előre bocsátva őt minden ajtóküszöbnél. Ennek az ezredét semmisítette ő
meg Tisza-Becsnél. Egy ember kimaradt. Az bizonyosan Léván volt akkor, a
hajdani gazdája anyjának a kastélyában. Most ez az utolsó ember a sors
véletlenéből Pálffy bán kezébe kerül, mint hadikém, s az holtig foglyul
tartja őt itt e torony fenekén, makacs hallgatásáért! S ezt soha se
tudja meg senki, ha őt a véletlen ide nem hozza.

A másik vasajtó is kitárult, a bán karját nyujtá Ilonkának s bevezette
őt a vastag fal ablakán át homályosan világított terembe. – Ez volt a
Pálffy-család kíncstára. A felfordult világban mind ide hozatták fel a
család értékes ereklyéit, a miknek nagy része még a gazdag Fuggerek
hagyománya volt.

Ilyen kincshalmazt nem egyhamar látni egy rakáson.

A bán sorba felnyitogattatá a nagy vasládákat, s elmagyarázta Ilonka
előtt a sok műkincs értékét, alapos tárgyismerettel. Némelyikhez egész
történet volt kötve; mást érdekessé tett a mester neve, a kinek a
kezéből kikerült; igen épületes volt a művészi kezelés, a foglalat
némelyiken; ritkaságokban sem volt fogyatkozás, megfizethetlen
drágakövek azok közt, miket a krónika «paragon» névvel czímez.

Ilonka nem hogy egy szóval, de arczának egy tekintetével sem fejezte ki
mindezen drágaságok fölötti bámulatát.

Egykedvüen, szomoruan hagyta magának mutogatni a boglárokat,
kösöntyűket, Cellini remekműveit. Semmire sem derült fel az arcza.

Végre egy szekrényt nyittatott fel a bán, mely tele volt csupa merő
arany-nyaklánczokkal, a minőket főuri családok hölgyei viselnek nagy
pompa alkalmával. Franczia, mór, velenczei, erdélyi, szerb, török
ötvösművészet remekei mind; bámulatraméltók a változatosságban, a mit
emberi kevélység kigondolni képes.

Ilonkának az arczán még csak kiváncsiság sem látszott.

A bán finom udvaroncz volt – s talán még egyébre is gondolt. Azt mondá,
egyszerre Ocskayhoz fordulva:

– Méltóságos brigadéros uram; ugyan válasszon ki egyet ezek közül, a mai
szép nap emlékeül, a felesége számára.

Ocskay László Ilonka szemébe nézett. Olvasta-e tán e merev tekintetben a
szív legtitkosabb gondolatját? Mondott-e valamit ez a mélán elmerengő
arczulat, e szomoruan hallgató száj?

– Kegyelmes uram, viszonzá a bán szives ajánlatára, nagyon köszönöm a
kegyes megkinálást, s bizonyára nem utasítom azt vissza, sőt sietek
elfogadni. Ha szabad nekem a megmutatott lánczok közűl azt
kiválasztanom, a melyik az én feleségemnek legjobban tetszeni fog, úgy
én azt a lánczot kérem a számára, a melyik annak a palócz fogolynak a
kezére van kötve, a rajta függő klenodiummal, a palóczczal együtt. Ez a
ficzkó az én nőm testvérének inasa volt valaha, az anyósom hajduja
később, bizonyosan a napam küldte a fiut levéllel Bécsbe a feleségemhez,
mikor őt foglyul ott őrizték. Nem járt az ember semmi veszedelmes
titokban. Bocsássa őt szabadon kegyelmed. Ennek az ajándéknak fog a nőm
legjobban megörülni.

Ilonka nem tartóztathatta vissza, hogy zokogva ne boruljon a férje
vállára. Bizony azt tette volna e perczben, ha a világ leghatalmasabb
ura előtt állt volna is. Hogy az így kitalálta szive legnehezebb
kivánságát.

A bán maga is meg volt hatva.

Megszorítá Ocskay kezét.

– A kegyelmetek kivánatára, de leginkább a kegyelmed jótállására
megteszem azt, hogy szabadon bocsátom a makacs ficzkót, a kinek még a
nevét sem tudtam meg eddig. Most már nem is kérdem. Magukkal vihetik.

Erre a szóra aztán tanulhatott valamennyi zafir, gyémánt, opál az egész
kincstárban Ilonka arczától, hogyan kell ragyogni? Ez a tündöklő arcz
maga volt egy kincstár, s mikor erre nézett, gazdagabbnak érezte magát
Ocskay az egész Pálffy-majorátusnál.

Valjon mi volt ez tőle? Hogy kihozza az örök feledés sirjából azt az
egyetlen embert, a ki élete legátkosabb titkának birtokában van? – Csak
a közönséges lovagi nagy lelkűség-e, mely a szeretett nőnek, ha egy
rejtett kivánságát kitalálhatta, azt rögtön teljesíteni siet, s nem
kérdi, mennyibe kerül? Vagy talán a férfiui dacz, mely megúnta a
sarkában kullogó balsors elől futva-futást, s egyszerre szembefordul
vele, odatekint a rejtélyes végzet arczába, letépve róla a fátyolt s
kevélyen provokálja maga a fátumot, s ő vet neki gáncsot? – Vagy talán
arra gondolt, hogy hiszen beszéljen hát ez a tuskó, ha meg akar
szólalni: ő annyi babért szerzett már a fejére, hogy az eltakarja a
meggyaláztatást, s a nő szerelme olyan tenger, hogy abba még a testvér
koporsója is elsülyed. Ilonka őt még akkor is szeretné, ha megtudná
valaha, hogy ő volt az, aki a bátyját megölte.

Vagy talán számitott? Az emberi hála gyönge csiráira gondolt? Ez az
ember, a kit most az életnek visszaad, hű ragaszkodással fog érte
megfizetni? s fenyegető kisértetből virrasztó eleven őrévé válik
álmainak?

Ki tudja?

Előérzete nem súgta meg neki, hogy ennek mi következése lehet még
valaha?

A börtönajtó ujra kinyilt, a rabot kihozták, levették a lánczait.

– No te ficzkó, mondá neki a bán. Mai napság ugyan jó kalendáriuma van a
porkolábnak. Neved napja van benne; pedig nem is mondtad meg, kinek
hínak. A te urasszonyod kegyes kérésére szabadon bocsátlak. Elmehetsz, a
lánczodat is elviheted emlékül és aztán, ha akarsz, beállhatsz Ocskay
brigadéros uram farkasbőrös kuruczai közé.

A palócznak még csak egy arczvonása sem mozdult meg erre a szóra. Nagy
hideg flegmával kétrét hajtogatá az ajándékba hagyott lánczokat s a
vállára veté. Azzal kétfelé törülte a savószin bajszát s azt mondá nagy
hegyesen:

– No een hát már most csak megleszek valahogy; de hogy eel meg majd
nálam neekül a várkapitány?

– Bolond ez, vagy idióta! mondá a bán Ocskayhoz.

– Mind ilyen a palócz, felelt az rá.

Pedig hátha más is volt abban, mint palócz golyhóság! Hátha ez az ember,
mikor hallgat, akkor magában beszél; sőt mikor beszél is, akkor is
mondogat magában valamit; de mást. «Te vagy az a hős? Rákóczy mennyköve?
Azért csak pribék vagy. Megölted az én jó uramat. – Elvetted az édes
hugát? Szeret nagyon? Boldog melletted nagyon? – Azért mégis csak pribék
vagy. – Kiszabadítasz a börtönömből, holtig kenyeret, mundért adsz; meg
is becsülsz, magad mellett járatsz? ott leszek, szolgállak hiven,
hallgatok csendesen; őrizlek, oltalmazlak, vért is ontok érted; hanem
mégis csak pribék vagy, gyilkos vagy s eb legyek, ha valaha én téged
szeretni tudlak!

Meglehet, hogy az az ostoba pofa ilyeneket rejtett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nagy templomban megszólalt a harang, annak jeléül, hogy a fejedelemnő
a reggeli misére indul. Ocskay búcsút vett a bántól.

– A viszontlátásig, mondá neki a bán.

– Már vagy itt, vagy a csatamezőn.

Úgy váltak el, mint akik lehetnek valaha igen jó barátok s igen jó
ellenségek.

Reggel kilencz órakor már útban volt a fejedelemnő. A bán egész a város
határáig kisérte, a hintaja mellett lovagolva. Ott átadta a kisérés
tisztjét Ocskaynak. A várfokról huszonegy lövésre dördültek az ágyúk, s
a mezőn felállított csapatok sorlövést adtak; a fejedelmek üdvözlete
mennydörgés.

Szemben a császári csapatokkal volt felállítva Ocskay lovassága. Az
egész dandárját magával hozta. Ötezer lovast utikiséretnek! Mind nyalka,
zöld dolmányos, verescsákós, farkasbőr-kaczagányos vitézek. Sokan vannak
közöttük, a kik egész Bécs városa kapujáig ellovagoltak már, hogy
fejedelemasszonyukat megláthassák. Az övék a dicsőség, hogy legelébb
megláthatják.

Innentől kezdve aztán egész Nyitráig egy diadalmenet az út. Minden
város, minden falu ünnepi díszbe, virágba öltözött. A nép sokféle
nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.

A fejedelem Nyitrában várta nejét. A felvidéken ez volt a legalkalmasabb
hely fejedelmi pihenőnek: díszes várkastélya, vagyonos polgársága,
gazdag főpapjai, szerzetes kolostorai lehetővé tették a vendéglátást.
Pozsonytól odáig azonban jó két napi járó az út legjobb idővel is. Az
első éjszakát a fejedelemnőnek kiséretével együtt a semptei várban
kellett tölteni. Az is Rákóczy vára volt: nem rég foglalta el; sok
harczot kiállott régi erősség.

Semptétől továbbutaztában a fejedelem által előre küldött hintóba ült át
a fejedelemasszony, kisérő hölgyével, Ozmonda grófnővel együtt. Azt
kivánta, hogy Ocskay Lászlóné is az ő hintajában foglaljon helyet.
Udvari etiquette szerint Sarolta maga foglalta el a hátulsó ülést, a
kisérő hölgyek vele szemközt szoktak ülni.

Azalatt, a míg Ocskay László, a fejedelemnő kivánatát tudatva Ilonával,
őt a hintajából hozzá átvezette, egy érdekes titkot közölt vele.

– Kedvesem. Tudsz-e te egy kevéssé tettetni?

– Ki? Én? A nő nagyot bámult. A szót ismerte, de a megfelelő fogalmat
nem.

– Te a fejedelemnő hintajában fogsz ülni, vele szemközt és azalatt úgy
kell parancsolni tudnod az arczvonásaidnak, hogy azok se meglepetéssel,
se elpirulással, se valami örömnek a kifejezésével valami titkot el ne
áruljanak. A titkot előre megsúgom. A fejedelem meg akarja lepni a
feleségét Nyitrán innen, ő maga lovagol eléje, kapitányi ruhában, s
mintha a fejedelem nevében tenné, egy bokrétát nyujt át az asszonyának.
Azt akarja megtudni, hogy vajjon ráismer-e a neje? Hat év óta nem látta
őt. Mikor elragadták az oldala mellől, hogy fogságra vigyék, Rákóczy
Ferencz simára borotvált ifjoncz volt, a rövidre nyirt tarkón az
allonge-paróka. Ilyennek látta őt Sarolta az elválás pillanatában, s
azóta is mindennap, ha mikor az arczképe előtt elmélázva megállt; ha
álmodott is róla, csak ilyennek álmodhatá. Most pedig Rákóczy Ferencz
egy ősmagyar dalia, a legigazabb magyar arcz; láttad egynehányszor,
beszéltél is vele. Ő a legszebb magyar férfi a világon. Arczában jóság,
ész és erő van kifejezve. Festő nem divinálhatná ki, hogyan fessen
hősnek és fejedelemnek valóbb arczot? Eleonora sohasem láthatta ezt a
gyönyörű fejet; még nem is álmodhatott róla. A megnyult, sima udvaroncz
képe után idegen lett neki az az erős vonásokra kidomborult arcz,
hatalmas pörge bajuszával; s a sima nyirott fej után, mit vagy paróka,
vagy hálósapka takart, ez a dusgazdag göndör hajtól körülárnyékozott
oroszlánfő. Alig fog ráismerni. Még a hangja is más lett. Tudod: a
franczia az orrából beszél, hadarva, a német nyitott szájjal és
csácsogva, a magyar a torka mélyéből és minden szót megropogtatva. A
fejedelem azt a gyöngéd találós mesét akarja feltenni, vajjon
ráismernek-e? Ezt teneked nem szabad elrontanod. Mikor oda fog a hintó
mellé lovagolni, neked nem szabad elárulnod, hogy ismered. Hideg
fejbólintással kell visszaadnod az üdvözlését; ha megszólít, «százados
kapitány urnak» czímezned; s ha a fejedelemnő kérdeni találja: nem
ismered-e ezt az urat, azt felelned rá, hogy soha sem láttad.

– Istenkém! sóhajta fel Ilonka; borzongatva és csiklandozva attól a
gondolattól, hogy ő neki már most hazudni kell, – csak tréfából – és
szent czélra – és hivatalból; – de az is nehéz. Vajjon kiállja-e?

– No hát, kedves jószágom, már most tudod, hogy mihez tartsd magad? De
ki ne fecsegd az egészet rögtön Ozmonda grófnőnek! Ő soha sem látta a
fejedelmet.

Ilonka erre a szóra megkeményíté a szivét.

– Tüzes vassal sem veszik ki belőlem, meglátod!

Aztán egészen büszke volt rá, hogy őtet ilyen nagy államtitok
megőrzésével bizták meg, s föltette magában, hogy annak meg fog felelni
egész tehetségével.

Ugy történt, a hogy Ocskay László megmondá.

Ujlakon túl, mikor a szőlőhegyekről aláereszkedtek a hintók, szemközt
jöve a Nyitra felől egy század a fejedelem palotásaiból, s azoknak az
élén maga Rákóczy Ferencz, egyszerű századosi egyenruhában.

Mikor a fejedelemnő hintajához ért, odalovagolt a nyitott kocsi-ablakhoz
s egészséges magyaros üdvözlettel szólítá meg a fejedelemnőt.

– Szerencsés jó napot kívánok, felséges asszonyomnak!

Eleonora kiváncsian hajolt előre és rábámult a megszólítóra…

… Csakugyan nem találta ki a rejtélyt! Nem ismerte meg a magyar arczban
a régit, a magyar szóban a hajdanit…

A fejedelem egy bokrétát tartott a kezében; orgonavirág volt az. Ez idő
szerint a legujabb disznövény Európában, a mit a császári tudós
botanikus Busbach hozott nemrég Kis-Ázsiából, fejedelmi diszkertek
pompájáúl.

– A fejedelem küldi általam ezt a bokrétát felségednek.

A virágot megismerte Sarolta; de a szavakat nem érté. Ozmonda grófnő
magyarázta meg neki azokat németűl. És azután a fejedelemnő válaszát is
viszont ő tolmácsolá magyarúl a tisztelgő lovagnak.

– Igen szépen köszönöm a bokrétát; ez az én kedvencz virágom. Ezt mi úgy
híjuk, hogy «margaranthus».

– Mi magyarok ebből a szóból «orgona-virágot» csináltunk.

Így folyt aztán a beszélgetés Ozmonda tolmácsolása mellett; a fejedelem
beszélt magyarúl a nejéhez, a fejedelemnő felelt a férjének németűl s
Rákóczy megvárta, a míg azt neki Ozmonda lefordítja.

– Felséged Nyitra várában ezen virágokkal találja a szobáit feldiszítve,
folytatá Rákóczy; de azt kérdezteti általam a fejedelem, hogy nem árt-e
azoknak az illata felséged drága egészségének?

Sarolta megértve a kérdést, megadta rá a választ.

– Köszönöm a fejedelem szives gondoskodását és kérdését. Egészségem
nagyon jó, hála a mindenhatónak, s szobáim otthon, Bécsben is mindig
tele vannak virágokkal.

– Vajha ne lenne felségedre nézve Bécsben az otthon, hanem minálunk!

A fejedelem e szóval csaknem kiesett a szerepéből; ez túlment a százados
illetőségén.

A fejedelemnő nagyon rá is nézett érte.

– Hogyan? Ezt is a fejedelem megbizásából mondta kegyelmed?

– Minden bizonynyal.

– Otthonnak kell neveznem azt a házat, a hol a gyermekeim vannak, mondá
erre a fejedelemasszony.

A fejedelem hátrarántotta a paripáját. Bizonyosan egy porszem eshetett a
szemébe, azt kellett kitörülnie.

Megint előre léptetett s folytatá a beszélgetést.

– Szabad a fejedelmet megnyugtatnom az iránt, hogy gyermekei
egészségesek?

– Mondja meg kegyelmed, hogy testileg, lelkileg épek, egészségesek, jó
órában legyen mondva! A nagyobbik igen szelid, komoly és jó tanuló; már
latinúl is olvas és confirmálva is van.

Rákóczy csak alig tarthatta féken a nyelvét, hogy rögtön ne folytassa a
kérdést, mielőtt a mondottakat Ozmonda grófnő lefordítja neki magyarra.

– És a kisebbik?

A fejedelemnő mosolygott. Milyen furcsa ember ez a kapitány! Ő is olyan
mohón tudakozódik a kisebbik felől, akár csak az apja. Annak volt az a
szivbeli kedvencze. Csak azért se dicséri fel előtte – a rajkót.

– Óh a kisebbik, az nagy pajkos. Az inkább szeret játszani, birkózni,
mint betüket magolni. Makacs, akaratos, szilaj fiu: egészen az apja fia!

Ha e szavaknál az arczába nézett volna Sarolta Rákóczynak, lehetetlen,
hogy ki ne találta volna a maga rejtélyét; az a kisugárzó öröm mindent
elárult volna az «ő» szemei előtt.

– Szabad-e jó hirrel visszaszáguldanom a fejedelemhez?

Rákóczyné még többet is mondott.

– Mondja el kegyelmed neki még azt is, hogy fiai minden reggel, este az
ő arczképe előtt mondják el imáikat. Mondja el neki, hogy az ő neve az,
a mivel ébrednek, az utolsó szó, a mivel aludni mennek, ez békíti ki
őket, ha összeczivódnak. Mondja meg neki, hogy mikor asztalnál ülnek,
legjobb falatját mindegyik a tányérján felejti, azt mondják: «apa
távolban van és talán éhezik.» Mondja meg neki, hogy éjszaka, mikor
magukra vannak, felkölti egyik fiu a másikat álmából s tanítgatja azokra
a magyar szavakra, a miket a felszolgáló cselédtől ellopogatott, hogy
tudjanak apával beszélni valaha!

De már ezt nem várta be Rákóczy, hogy lefordítsák neki németből
magyarra. Nagyon tüzes volt a paripája. Előre ragadta. Nem maradhatott
meg a hintó mellett, hogy el ne árulja magát.

A fejedelemnő azt hitte, hogy ennek így kell lenni. Valamit súgott
Ozmondának, mire a grófnő, kihajolva a hintó ablakán, visszahívta a
lovagot.

– Kapitány úr! Jőjjön vissza, kérem. A fejedelemnő meg akarja önt
jutalmazni.

Rákóczy visszatérve, feszes udvariassággal viszonzá:

– Felséges asszonyom! Nekem a fejedelem által meg van tiltva minden
jutalom elfogadása.

– De «ezt» talán? mondá Sarolta, letörve egy ágat a lilaszin
orgonavirágból s odanyujtva azt Rákóczynak.

Ehhez már nem kellett tolmács.

Rákóczy levette a kalpagot fejéről, s míg Sarolta az orgonavirágot a
sastollas forgó mellé odatüzte, egy áhitatteljes csókot lehelt arra a
hófehér bársonykézre.

És Sarolta még akkor sem ismert rá.

A fejedelem aztán vágtatott tova a «maga» virágjával Nyitra-Lehota felé;
nemsokára messzire elhagyta a nehéz hintót, a mi lassan döczögött előre
a maga hatos fogatával.

Ilonka nem rontotta el a tréfát az egész beszélgetés alatt. Pedig sok jó
alkalma lett volna hozzá, hogy megitassa az egereket, mert mindent
értett, a mi másra nézve titok volt; de tartotta magát szilárdúl a férje
utasításához, s ha néha-néha elővette az érzékenység, eltakarta az
arczát a kézbeli kendőjével, mintha az uti por ellen védelmezné magát, s
a mellett ugyan őrizkedett a fejedelem arczára tekinteni, nehogy
elárulja magát, hogy ismeri ezt a lovag urat valahonnan.

Hanem épen ezáltal tette magát gyanussá – Ozmonda előtt.

Ozmonda észrevett a fejedelemnővel beszélgető lovag arczán valami könnyű
megdöbbenést, a mint az Ocskaynét meglátta a hintóban s az sem kerülte
ki a figyelmét, hogy a lovag többször vetett beszéd közben futó
pillantásokat Ilonka felé, míg Ilonka állhatatosan a fejedelemnő arczára
nézett, sőt néha kitekintett a hintó másik ablakán a mezőre. Ez a közöny
erőltetve van. Egy ilyen szép délczeg lovagot minden nőnek ugyan szembe
kell nézni, – a ki azt először látja.

Ezt nem akarta Ozmonda kitanulatlan hagyni.

A mint a kisérő lovag elvágtatott, azonnal megszólitá Ilonkát.

– Kegyelmed, brigadérosné asszonyom (a fejedelemnő előtt az
udvarhölgyeknek nem volt szokás egymást tegezni), ismeri talán ezt a
lovagot?

Ilonka meglepetve tekinte a kérdezőre.

– Honnan gondolja ezt kegyelmed?

– Onnan, hogy egyszer sem akart ránézni, mindig elfordította az arczát.
Ha soha sem látta volna, jobban megnézte volna. Látta őt már valamikor?

Most itt lett volna a feladat: mondani valamit, a mi az igazságot –
megkerüli!

Hiszen ha csak mondani kellene, az még valahogy kitelnék; de mit szól
hozzá az arcz, mely arra a puszta gondolatra, hogy most hazudni kellene,
egyszerre tűzlángba borul?

Az elpirulást pedig másra magyarázzák. Ozmonda kaczag.

– Haha! Kegyelmednek ugyan melege lett egyszerre! Nem látta, nem ismeri
ezt a lovagot?

– Láttam is, ismerem is, mondá Ilonka, s ezzel a szóval
visszaparancsolta a lázadó piros vért az arczából. Nem esett hazugságba.
De a szive mégis csak nyugtalanul dobogott, mintha valami nagyot vétett
volna.

– Akkor a nevét is tudja kegyelmed?

– Tudom; de nem mondhatom meg.

– Ej, ej! egy név, a mi kimondhatatlan! Ez veszedelmes titok lehet.

– Ha veszedelmes, csak rám nézve az.

– És Ocskayra nézve nem?

– Épen nem.

– A kapitány igen szép ember.

– Igazán az.

– Ideálja a férfinak.

– Magam is azt hiszem.

– Még Ocskaynál is szebb embernek találja kegyelmed?

– Még nálánál is. Ő a legszebb férfi Magyarországon.

– Ah ez naiv vallomás. A női erény hazájában! Hát már idáig terjed
Trianon?

Ozmonda csipkelődései nem fájtak volna Ilonkának, ha a fejedelemnő
arczán nem kellett volna látnia a szigoru megróvást, a mi ezeket
követte. Sarolta maga példányképe volt a hitvesi hűségnek.

– Hagyj békét Ilonának! mondá a fejedelemnő.

– Hisz én nem kérem semmi titkát, csak az ismerős lovagnak a nevét. Azt
felséged is követelheti tőle.

– Az igaz, Ilona? Hogy híják ezt a lovagot?

Ilona arcza most már elsápadt; olyan volt, mint a vallatott rab, a ki a
biró kulcsos kérdései előtt alig tudja tovább rejtegetni titkát.

– A nevét nem mondhatom meg.

– Akkor te szereted őt.

A mikor ezt mondta a fejedelemnő, arczában annyi nehéz vád, oly terhelő
itélet volt, hogy Ilonka nem tehetett róla, de kénytelen volt magát
ellene védelmezni. Csendesen, nyugodtan válaszolt.

– Szeretem: mint a hogy szereti bizonynyal minden magyar asszony.

Sarolta arczán, mint a felébredés, oly gyors volt egyszerre az átmenet a
fagyos szigorból a verőfényes örömbe.

– Ez Rákóczy volt? kiálta, megragadva Ilonka kezét. S azzal be sem várva
a választ, hirtelen kihajolt a hintó ablakán s utána nézett sokáig az
eltávozónak. Olyan jól esett még a porát is látni, a mit lova fölvert az
úton.

Azalatt pedig el nem ereszté Ilona kezét a magáéból. S mikor már nem
láthatott a hintóablakból semmit, akkor engesztelő kegygyel megcsókolá
Ilonka arczát, s aztán feddő szóval fordult Ozmondához:

– Látod, ezt a titkot te vallattad ki Ilonával! Neki nem kellett volna
ezt elmondani. Már most hozzuk helyre a hibánkat s tegyünk úgy, mintha
nem tudtunk volna meg semmit.

Ozmonda irigy volt Ilonkára. Ugy tett, mintha örülne a sikerült
tréfának.

A fejedelemnő pedig egész gyermekké lett az örömtől, alig birt magával.
Ilonka szavait szedte elő rendbe.

– Hát csakugyan ő a legszebb férfi az országban? Hát igazán ideálja a
férfinak? Még Ocskay Lászlónál is szebb férfi? Igazán?

Olyan lett az arcza, mint egy menyasszonyé.

Vége volt a feszes etiquettenek; a három asszony össze-vissza fecsegett
minden édes bohóságot – az ismeretlen lovag felől, magyarázva ezt a
képzelhetlen átváltozást és leginkább csodálkozva, hogy a fejedelemnő
hogy nem ismert rá legalább a szemeiről, de a hangjáról sem a férjére?

– Én attól féltem, hogy a fejedelem elárulja magát, mikor a gyermekeiről
beszélt a fejedelemasszony; mondá Ilonka.

– Ahán! Azért ragadta úgy el egyszerre a paripája előlem!

– Én nagy vétséget követtem el, tudom, mondá Ilonka, hogy nem tudtam
megőrizni a titkot, de mikor úgy fájt a lelkemnek, a miért azt mondtam,
hogy van Ocskaynál szebb férfi a világon.

Ozmonda nevetett. «Pedig nem is igaz. Nekem Ocskay szebb.»

Ilonka rábámult. Hogy lehet egy nő olyan vakmerő, hogy a feleség előtt
legszebb férfinak találja annak a férjét.

Ozmonda vette észre a hatást s csak azért is növelte azt: «Bizony
mondom: ha valakit szerencsétlenné akarnék tenni, az nem a fejedelemnő
volna, hanem Ocskayné asszonyom.»

– Vigyázzunk! suttogá Sarolta, Ocskay jön!

Arra egyszerre mind a három hölgy komolyságra erőltette az arczát, hogy
Ocskay észre ne vegye, miszerint a titok ki van találva.

Azt jött jelenteni a brigadéros, odalovagolva a hintó mellé, hogy a
lehotai várkastélynál pihenőt fognak tartani, hogy az egész kiséret
együvé jöhessen s aztán együtt vonulhassanak be Nyitra várába.

A Pozsonyban volt külföldi követek s a cancellár, Wratislaw és azonkívül
a közbeeső vidék uri rendjének szinejava mind csatlakozott a fejedelemnő
kiséretéhez; úgy, hogy a határvendéglátónál már egész szekérvár gyűlt
össze.

A fejedelemnő nem birta jó kedvét eltitkolni. Egész éles szint kapott
tőle az arcza.

– Brigadéros uram! mondá Wratislaw Ocskaynak. A fejedelemnő nagyon jó
pirosítót használ. Tegnap még olyan halavány volt, ma meg olyan szinben
van, mint egy farsangi menyecske.

– Azt a pirosítót alighanem az én feleségem adta neki kölcsön, sejteté
Ocskay, gyanakodóan nézve az asszonya után, a ki azonban nagyon kerülni
látszott a férje szemeit.

Innen aztán cum genitibus indulának meg Nyitra felé. Mentől közelebb
jutottak, az út annál inkább el volt lepve összesereglett népsokaságtól:
az örömujjongó tömegtől csak lépésben lehetett haladni. A hintó mellett
lovagló Ocskay pedig alig birta az odafurakodó bámulókat vissza tartani,
hogy a lovak lábai, meg a kerekek alá ne kerüljenek.

Az ágyúk üdvlövései dörögnek a messze kimagasló Czoborhegy
bástyafokáról, elenyészve a nép üdvriadalában.

Az egész tájékot Nyitra felől arany köd borítá, a mint a lemenő nap a
porfelleget bevilágította.

Egy tölgyfa-csoportoktól körülárnyalt dombon várt a fejedelem
kiséretével az érkezőkre.

Környezetét képezték az erdélyi nemesek, a magyar főurak, a párduczbőr
kaczagányos skarlátpiros dolmányos palotások, s az idegen főtisztek
pompában tarkálló csoportjai. Ő maga azok közt a legfényesebb alak,
királyvörös bársonymentében, aranyszövetű dolmányában, hermelines
kalpaggal a fején; igazi fejedelmi jelenség.

A rengő kócsagtoll mellé oda volt tűzve a margaranthusvirág is.

Mikor a fejedelemnő hintaja megérkezett a domb elé, Ocskay László előre
vágtatott a fejedelem elé s kardjával üdvözölve őt, jelenté, hogy
küldetését bevégezte. Mire a fejedelem inte neki, hogy dugja a kardját a
hüvelyébe, a mi hadirendben álló katonákra nézve nagy kitüntetés.

S azzal a fejedelem odalovagolt egyedül a hintóhoz, s ott leszállva a
lováról, maga emelé le a hintóból a fejedelemnőt.

Mikor megölelték egymást ott az egész nép láttára, azt dörmögé a
fejedelem szerelmetes szóval:

«Hát a «rajkó» csakugyan egészen az apja fia?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eddig tartott a csupa fény: – most jön az árnyék.




ÁRNYÉK A FÉNY KÖZÖTT.

A viszontlátás első boldog napjai a fényes Nyitra várában nem tarthattak
soká. A szövetséges rendek, s békéltető külföldi hatalmak követei
Érsekujváron vártak a fejedelemre. Ott kellett a békekötés nagy
munkájához hozzákezdeni.

Érsekujvár nem az volt akkor, a mi most.

Most is elég nevezetes város. A vasuton járókelőket itt várja a Bécs és
Budapest közt legjobb étkezőhely, s a kiszállásnál mulhatlanul fogadja a
vidék permanens czigánybandája, walzert húz, ha osztrák egyenruhák
szállnak ki a waggonból, nemzeti nótát, ha magyar celebritásokat sejt
meg az utasok közt. – Akkoriban Érsekujvár a leghíresebb erősségek
egyike volt Magyarországon. – Akkor volt még csak erős statio azoknak, a
kik Bécsből Budára, vagy megfordítva utaztak.

Ma már nyoma sincsen a várnak.

A hatágú várcsillag minden ága egy nő nevét viselte; az egyik volt a
«császárnő», a másik «zrinyinő», harmadik «bécsinő», negyedik «csehnő»,
ötödik «forgácsnő», hatodik «frigyesnő». E földi csillaghoz jöttek oda
eltemetkezni a világ minden nemzeteinek vitézei; ott feküsznek szépen:
kunok, örmények és tatárok, Abessynia és Arabia lakói; dánok és
spanyolok, frankok, németek, ráczok, és lengyelek; együtt a magyarokkal:
– most valamennyi fölött a szántó ekéje húzza a barázdákat.

Husz évvel Rákóczy támadása előtt hosszú ostrom után foglalta el azt a
római császár a török császártól, most sokkal könnyebben jutott hozzá,
(a várbeli magyarok segítségével) a magyar fejedelem. Itt volt a
fejedelmi udvar. Itt gyültek össze a fejedelemnő megérkezésekor a
külhatalmak követei s a bécsi udvar megbizottai.

Alig fértek el valamennyien a városban: a kis földszinti házacskákban
kellett magukat meghuzniok. Azoknak, a kik Versailles, London,
Amsterdam, Moszkva pompájával voltak elkényeztetve, nehéz volt magukkal
elhitetni, hogy Érsekujvár is residentia.

Pedig az volt. A mit nem bizonyítottak a falak, bizonyították az
emberek, még pedig nemcsak azok, a kik a falakat lakják, hanem a kik a
sátorok alatt tanyáznak. Az egyszerű kis franciscanus kolostorban, mely
a fejedelmi várlakot helyettesíté, a «két» magyar haza főrendei voltak
összegyülve; kinn a ponyvák alatt tizenhétezernyi válogatott harczos
tanyázott, azonkívül Ocskay dandára. Hadsereg volt az akkor.

Másnap reggel, a fejedelemnő megérkezése után, bemutatta Rákóczy Ferencz
Saroltának a maga pompáját: – hadseregét.

Saroltának mutatta be, de az idegen uraknak volt szánva a látvány.

Egy egész hadi nép csatarendben felállítva. Szép egyenruhás hajdu
sorezredek, farkasbőr kaczagányos lovasság, a palotások piros és sárga
dolmányokban, a franczia granátos zászlóalj medvebőrös süvegeivel, a
svéd zsoldos csapat, tászlis dókájában, háromszögletű kalapjával, a
török szarácsik, makk alakú bojtos süvegeikkel, hosszú dárdákkal,
kiváltképen pedig az erdélyi nemesi gárda, minden gavallér más-más
szinű, szabású ős magyar viseletben, s mindezek mellett egész sorai a
rézágyúknak! Valójában, a kinek ilyen kiséret áll a háta mögött, az
nevezheti magát fejedelemnek! Egytől-egyig harczedzett vitézek. S
vezéreik is megannyi csatában kipróbált hadverők. Vak Bottyán, a török
háborúk hőse, Eszterházy, Forgách, Andrássy, az osztrák hadseregnél
kitanult tábornokok; Bercsényi, a nagy organisátor, Károlyi, a mindig
győztes, Ocskay, a Rákóczy mennyköve; azonkívül a franczia főtisztek a
táborkarnál. S mindenekfelett maga Rákóczy Ferencz, a kiben a nagy
hadvezér, a hazáját szerető nemes szív, az eszes politikus és a bátor
férfi nagy tulajdonságai voltak egyesülve, hogy őt arra a polczra
emeljék, a honnan szemközt állva ifju ellenfelével, azt kívánhatja tőle,
hogy az őt nevezze úgy, a hogy fejedelmek szokták egymást nevezni:
«testvérnek».

Ezt volt a legnehezebb megadni: erről volt lehetetlen lemondani.
Mindenki óhajtotta pedig, hogy béke legyen!

Olyan közelre szálltak le a csillagok az égből, az ember azt hitte, hogy
csak a kezét kell kinyujtani, hogy leszedje onnan: a béke, a jóllét, a
nemzeti nagyság, a szabadság, a művelődés, a hatalom, a dicsőség,
megannyi csillag! Csak egy szó, és mind itt vannak az ember forró
kezében, – csak egy szó s mind visszarepültek az elérhetlen hideg
magasba.

Az új császár, József, személyes ifjukori jó barátja volt Rákóczynak;
mondják, hogy a börtönből megszabadításában is része volt neki, a
magyarokat szerette; meg volt koronázva királynak. Pozsonyban, a
történelmi halmon megtette a négy vágást szent István pallosával a világ
négy sarka felé, Rákóczy nem követelte tőle ezt a koronát (még most
nem), csak az erdélyi fejedelmi süveget, a mit Erdély rendei tettek az ő
fejére. Hű szövetséges akart maradni. A magyar nemzet szabadságát
követelte vissza. Erdély fejedelemválasztási jogát, – nem a maga
személyének: az országnak. Kész volt a fejedelmi süveget átadni
akárkinek, de nem eldobni.

Azt mondják: a fejedelmek kezei hosszúk; – miért hogy mégis olyan
nehezen érnek egymással össze, a béke kézszorítására?

A katonai parádé legnagyobb dicsérettel ment végbe. Ocskay brigadéros
dandára különösen felmagasztaltatott mind a külföldi képviselők, mind az
osztrák főurak által. Meg is volt Ocskay magával elégedve.

A katonai pompát követte egy pompás lakoma, melyben a magyar
szakácsművészet ismét hiresen kitett magáért. Ittak ott áldomásokat
magyar, német, franczia, svéd, angol, hollandi, lengyel és orosz
nyelven; elnevezték a toasztmondók Rákóczyt csillagnak, napnak,
tündérnek, oroszlánnak, félistennek, csak csak épen e szót: «fejedelem»
nem szalasztották ki az ajkaikon, míg végre Bercsényi maga fel nem kapta
a poharat s latinul, hogy mindenki megértse, fel nem köszönté Rákóczyt,
mint «princeps Transsilvaniæt». Erre aztán a magyarok természetesen nagy
vivátot kiáltanak, Wratislaw a poharára tette a tenyerét s igazi cseh
őszinteséggel kimondá, hogy ő neki előbb Bécsből kell utasítást vennie,
mielőtt ily áldomásra poharat ürítene; az angol úgy tett, mintha
egyszerre megsüketült volna, a muszka rosszul lett s el kellett egy
időre hagynia az asztalt, a franczia ellenben felszökött a helyéből s
körüljárt sorba koczintani minden nevezetességgel s akkor vette észre,
mikor a helyére visszakerült hogy a poharában nincsen bor.

Rákóczy meg volt hatva Bercsényi hűségétől.

– Ugyan te Bercsényi, mondá neki, volna-e a világnak olyan kincse, a
miért te engem el tudnál árulni?

A mire Bercsényi ezt mondá:

– Bizony mondom neked, én fejedelmem, hogy nincs a világnak olyan
kincse, sem olyan veszedelem a földön, sem olyan fényes hatalom, a mi
engem arra vegyen, hogy téged elhagyjalak valaha, – hanem egy kis
neheztelésért nem mondom, hogy el nem hagyhatnálak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lakoma után a fejedelem a magas vendégek mulattatására egy eredeti
szinmüvet adatott elő, a minek a czíme volt a Garabonczás diák: diákok
által szerzett, diákok által előadott tréfa, a miben a nőszerepeket is
mind a muzsafiak játszották. Általános tetszésben részesült a czímszerep
játszója, a ki négyféle alakban is megjelen, majd mint öreg
koldusasszony, majd mint prédikáló faczipős barát, aztán megint mint
muzsikus czigány, utoljára mint kuruzsló olajkáros, s mindannyiszor
meglepően el tudta változtatni az alakját, arczát, hangját, s a
külömböző alakokat beszédmódjukban is hiven utánozá.

Ocskay ráismert ez alakra, még a szinpadon. Ez az ő pataki diákja volt,
a kivel Léván mulatása közben, az Ilonka gyönyörüségére, Racine-féle
darabokat adatott elő. Jávorkának hivták. Az előadás után bemutatta a
fejedelem a fiatal Rosciust az idegen uraknak, a maga igazi mivoltjában,
a midőn a katonás magatartású, büszke fejhordozásu vitézi alakról senki
sem mondta volna, hogy ez az imént meggörnyedt komédiás. Jávorka a
fejedelem egyik belső iródiákja volt, s a legbátrabb viaskodó; úgy, hogy
sokkal többet forgatta a kezében a csákányt, mint a pennát.

Ocskay nagyon megörült, mikor Jávorkára ráismert. Mindig tetszett neki
ez a fiatal ember, a ki még csaknem gyermek volt, a mikor a zászlója alá
állt, s azóta sem nőtt ki a bajusza (nagy boszuságára). Az ilyen
emberek, a kiknek nem akar bajuszuk nőni, rendesen keserüek, satyrikus
humoruak a többi bajuszszal megáldott szerencsés emberek iránt, s csípős
észrevételekkel igyekeznek a kigúnyolt hiányért maguknak elégtételt
venni. Ez tetszett Ocskaynak Jávorkában leginkább, hogy ez mindenkinek
ismeri a gyönge oldalát, s ha teheti, megszólja.

A szini előadás után a fejedelemnő a hölgyekkel visszavonult teázni a
belső szobáiba, az urak pedig a kártyázóasztalokhoz ültek. Ocskayt is
hítták, még pedig Bercsényi asztalához, de kimentette magát, hogy később
majd helyt áll: elébb Jávorkával van valami beszélni valója. –
Félrevonultak a tornáczba.

– Mit szeret kegyelmed inkább a kártyában: veszteni, vagy nyerni?
kérdezé Jávorka Ocskaytól.

– Ugyan furcsa kérdés.

– No, mert az bizonyos, hogy veszteni baj, de minálunk még nagyobb baj –
nyerni.

– Nem értem egészen.

– Hát még kegyelmed nem hallotta hírét Bercsényi pénzes zsákjának?

– Nem igen nagy híre van arról generális uramnak, hogy zsákkal állna
nála a pénz.

– Pénze válogatja. – Nem régiben együtt kártyázának éjfélután
kakaskukorításig vezéruraimék. Bercsényi roppant pénzt elveszített,
Szirmay nyerte el. Az összeg nem volt készen Bercsényinél, azt mondta,
reggelig megküldi Szirmaynak; azzal hazamentek a szobáikba aludni. Hát a
mint reggel Szirmay ki akar jönni az ajtaján, majd ott nyomta a pénzes
zsák, a mi az ajtajának volt támasztva. Olyan nagy zsák volt az, a
minőkben a gyapjut szokták szállitani. Tele volt rézlibertással. S a
zsák oldalára oda volt ragasztva a miskolczi nagy tanácsgyülés
határozata, miszerint a rézlibertást minden ember tartozik elfogadni
adósság fejében, s a ki azt el nem fogadja, nótába vétetik. Ezt a
határozatot Szirmay pártolta épen legjobban. Szegénynek úgy kellett a
palotások után kiabálni, hogy emeljék félre a pénzes zsákot, külömben ki
nem jöhet az ajtaján.

Hiába haragudott érte, mert kinevették. Nem tehetett okosabbat, minthogy
következő este meg ő vesztett el nagy összeget Forgách ellen. Forgách
nem tudta még a dolgot s reggelre az ő szobájába vándorolt a zsák. S
azóta folyvást vándorol, ha egy új embert kaphatnak; ha veszt, az is jó,
ha nyer, nyerni hagyják bolondul, hadd örüljön neki: másnap aztán ő
emelheti a pénzes zsákot.

– Hát a fejedelem nem haragszik érte, hagy az ő pénzét igy kicsúfolják?

– Nem tudja a dolgot, én pedig meg nem mondom neki. Mert ha megtudja,
beváltja a rezes zsákot aranynyal; pedig most sincs pénze.

– Nincs? kérdé Ocskay elbámulva. Hisz én velem Pozsonyban ezüstöt
szóratott az utczán a nép közé.

– Bár inkább mi közénk szórta volna kegyelmed. Mi úgy élünk mint az
ördög árván maradt hét fia.

– Hát azok hogy éltek?

– Úgy, hogy ha egy jóllakott, hat koplalt; s ha egy nap mind a hat
jóllakott, akkor hat nap mind a hét koplalt. – Erről persze kegyelmednek
még csak sajdítása sincsen; mert kegyelmednek ha elfogy a költsége,
átugrik Austriába, beszerzi a télire valót, felruházza az ezredét a
morva posztóból; de mi idebenn, a kik a nagy háborut csináljuk
Magyarországon, csak a pénzverésből élünk. A körmöczi, selmeczi aranyat
kiküldjük Sziléziába posztóért, ágyúkért, fegyverekért, idebenn a
kongóval fizetünk. Zúgolódik is az atyafiság a sok «szabadságért»; s azt
suttogják kalap alatt, hogy a fejedelem, meg Bercsényi a maguk számára
rakják félre az aranyat-ezüstöt.

– Hát a franczia segélypénz?

– Nem látta kegyelmed, hogy koczintott a követ úr az asztalnál az üres
pohárral? Igér sokat, keveset ád.

– Igaza van, adjon maga a nemzet. A ki szabad akar lenni, feszítse meg a
maga erejét, ne várja az égből a mannát. Contribuáljunk.

– Csakhogy ezt nem lehet lefordítani magyarra. Contribuálni. Ilyen szó
nincs a magyar dictionáriumban. Hiszen a német ellen is azért támadtunk
fel, hogy contribuáltatni akart; s azért fogtunk fegyvert, hogy a mi
ilyen kegyetlen czudar szó van a világon, mint «dica», – «portio», –
«subsidium», – «contributio,» azt mind lekaszaboljuk.

– Hát a nemesi rendek? főurak?

– A főurak? A kiket kegyelmed itt lát, az mind hű szolgálatainak
jutalmát sürgetni van itten, s ez a sok czifra erdélyi mágnás, a ki mind
úgy néz le ránk, mintha csak kölcsön adta volna nekünk a fejedelmet,
otthon minden darab boglárjával adós egy szásznak, meg egy örménynek, s
a zöld szattyán sarujának minden csikorgása a brassói varga pénzét
siratja. – «Miseria cum sale.»

– Apró bajok, vigasztalá (magát) Ocskay. Minden szabadságharczban így
van. A financziális oldala a dicsőségnek fekete. Azt csak nem tagadod
fiam, hogy hadseregünk hatalmas?

– «Miseria cum aceto!» mondá erre Jávorka. Azt meg már épen jobb nem
látni közelről. Isten csodája, hogy a fejedelem rég oda nem dobta a
kormánybotot közéjük s úgy nem tett velük, mint szent Pál az oláhokkal.
A hány vezér, az majd mind felfalja egymást. A mit Bercsényi fundál, azt
Forgách tőből kiforgatja, e mellett úgy ügyelnek egymásra, mint két
udvari dáma. Jaj annak, a ki az etiquettét megsérti. Valódi hypochondrái
a becsületérzésnek. Ott is fáj nekik, a hol senki sem bántotta.
Keresve-keresik, hogy mivel sérthesse meg egyik a másikat? egy szóban,
egy tekintetben, egy elmulasztott üdvözlésben. – Hallja meg kegyelmed és
nevessen, mi történt a mai hadiszemle alatt? országos nagy eset. Forgách
kommandirozta a felállított hadakat, midőn a fejedelem végig lovagolt a
hadsor előtt. Mikor aztán a hadsorok háta mögé került, a fejedelem
tisztességből hüvelyébe dugatta a kardot a tábornokkal, úgy lovagoltatta
az oldalán. A másodszori szemlénél Bercsényi járta körül a hadi lineát.
Ez meg elfelejté Forgáchcsal hüvelybe dugatni a kardot, mikor
visszakerültek. Forgách most e fölött dühös, a fogait csikorgatja
Bercsényire. Ő ezt szántszándékos megsértésnek veszi. Mint két udvari
dáma! Mint két pedáns katonatiszt! Ez most képes egy ütközetet
elveszteni azért, hogy a kevély fővezér meg legyen verve. Egy ilyen
gyermekség miatt! – A fejedelem ideczélzott az asztal fölött azzal a
meglepő kérdésével Bercsényihez, a mire még meglepőbb volt a felelet.
Higyje el kegyelmed, hogy a háborúban csak a verekedés maga a tiszta
munka, a többi – előtte-utána – csupa kóczrágás, kis kutyafésülés,
ispitályflastrom, enyves kéz, koldústarisznya, miseria cum sale et
aceto.

Ocskay jót nevetett a bohó fiu expectoratióin. Hitte, hogy lehet bennük
valami igaz, de hogy a való mennyire meghaladja a leírást, azt csak
másnap tapasztalá.

Takarodóverés előtt ugyanis a vezérek mind felgyültek a fejedelem
elfogadótermébe a tábori jelszó megtudása végett; a brigadérosok kinn
maradtak, a két tábornok, Bercsényi és Forgách, bementek a fejedelemhez,
a jelszót átvenni.

Kevés vártatva, a nélkül, hogy a fejedelem belső szobájából valami
hangosabb szóváltás hallatszott volna ki, hirtelen feltárul az ajtó, s
kilép rajta Forgách, nagy felindulással, minden tiszteletet mellőző
módon becsapva maga után az ajtószárnyat, az arcza sápadt volt, az ajkai
szederjesek, a szemei fehérét elfutotta a sárgaság, a kezei reszkedtek,
a megsértett kevélység szellete jött előtte három lépésnyire.

Ocskayt épen útjában találta, de úgy tett, mintha nem látná meg,
elnézett a feje fölött.

– Mi a tábori jelszó? Kérdé tőle a brigadéros.

Erre Forgách felcsapta a fejére a kócsagos kalapját s azt mondá: «eb ura
a fakó!» – S azzal rengő léptekkel mérte végig a termet, s úgy ment ki
onnan, hogy kicsapta az ajtót s be sem tette maga után.

Az alvezérek utána bámultak s aztán dörmögve kérdezék egymástól: ez lesz
a jelszó: «eb ura a fakó!»

Hiszen nagyon nevezetes szó volt az; régi is nagyon. Pár év mulva egy
hírneves országgyülés határozatának bevezető mondata lett, de az
értelmét ma is nehéz megmagyarázni. Olyankor hangzik ez el a magyar
ajkáról, mikor valakinek fel akarja mondani az engedelmességet, a mikor
egy nálánál hatalmasabbal szembeszáll; a mikor törni akar valamit, a mi
nem hajol. Hanem az lehetetlen, hogy ez tábori jelszónak volna most
kiadva.

A mint ezen tanakodtak, ismét felnyilt a fejedelem szobájának ajtaja,
nem nyilt, de szakadt, s kirohant rajta Bercsényi, mint egy vad
oroszlán. Arcza tűzláng, minden vonása ideges rángatózástól eltorzulva;
tajtékzó ajkán érthetlen szótagokra szakadozik az öntudatlan beszéd. Nem
lát meg senkit, a két előrenyujtott tenyerével taszít minden embert
félre, a kit útjában talál; e közben a kardja a lába elé akad, majd el
bukik benne, akkor azt fogcsikorgatva tépi le az övéről s tokostul
együtt a sarka alá gázolva, ketté akarja törni, az ércz kardtok
elgörbül, de nem törik; a kardot sem lehet kihuzni belőle; arra dühösen
az asztal alá vágja a kardot tokostul együtt, s rohan ki a teremből,
majd magával viszi a szárnyajtó másik felét is; s mikor a tornáczba
kiér, elkezd fuldokolva kiabálni: «Vizet! vizet! Nem! Mérget! Tenger sem
mossa le! Mérget! Hadd ölöm meg magam! Kutya! Rabszolga! Én vagyok az!
Orvost! Lánczot rám! Lőjjetek agyon! Ne jöjjön elém, a ki szeret! Nem
kell semmi! Megőrülök! Vér van körülöttem! Belefulladok!»

Erre a lármára összefutott az egész udvari nép, az asszonyemberek nagy
jajveszékelést csaptak Bercsényi fölött, senki sem tudta, mi baja
lehetett. Egyik azt vélte, halszálka akadt a torkán, másik, hogy
vitriolt ivott tévedésből. Odafutott a felesége is, a ki különben mindig
tudott vele bánni, most arra sem ismert rá, a ruháit tépte magáról, a
nyakravalóját bontotta mint egy őrült, s czibálta a saját üstökét;
utoljára összerogyott, görcsös rángatózások közt, úgy fogták fel és
vitték a szobájába, a hova doctor Wolffius az egész orvosi apparatusával
együtt nyomban követte. A tudós doctor Bercsényitől a fejedelemhez
sietett s az előteremben csak annyit mondott a diagnosisból a tudakozó
uraságoknak, hogy Bercsényin kiütött a szent Vitustáncza.

Mindenki azt hitte, hogy itt valami megrendítő catastróphának kellett
végbemenni. A fejedelem szobájában pedig folyvást nagy csendesség volt.

Nemsokára előjött a szobából Jávorka, hidegvérét jól megőrzött arczán
könnyű gúnymosoly fintorgott.

– Hová oly sietve, fiam? kérdezé tőle Ocskay.

– Viszem a fővezérnek a fejedelem asszony repülő sós üvegcséjét.

– Mi történt odabenn? kérdezék egyre Jávorkától a többi urak.

Az iródiák vállat vont:

– «Multi rixantur de lana sæpe caprina.» (Sokan össze tudnak koczódni
még a kecskeszőr fölött is.)

– De hát a tábori jelszó? sürgeté Ocskay.

– Úgy? Hát a generálisok nem mondták meg az uraknak?

– Az egyik azt mondta, hogy «eb ura a fakó!» a másik meg azt, hogy
«czoki tenger!» de melyik az igazi?

Jávorka elnevette magát: ugyan szomorú nevetés volt! Azután fülbe súgva
mondá meg Ocskaynak a mai parolát.

– «Magad uram, ha szolgád nincs.»

Ocskay tovább adta a jelszót súgva, az alvezérek aztán vették a
kalapjaikat s nagy fejlógatva odábbálltak. Csak Ocskay László maradt
ott, megvárva, míg Jávorka visszatér.

Az nagyon hamar megtörtént.

– Mi veszedelem volt odabenn? kérdezé Jávorkától.

– Semmi veszedelem. Mulatságos dolog. Egy népdalt adtak elő duettben.
«Vagyok olyan legény, mint te!» Szép nóta az, kivált ha két generális
énekli, s hangjánál van mind a kettő.

– Összekaptak egymással?

– De meg egy kicsit a harmadikkal is.

– A fejedelemmel?

– Nem is mással. A mint a fejedelem Bercsényinek megsúgta a tábori
jelszót, Bercsényi Forgáchhoz lépett, hogy majd közli vele. Erre Forgách
konokul hátra lépett s azt mondta, hogy Bercsényitől nem fogadja el a
parolát, mert nem ismeri el főhadvezérnek, s azzal megfordult a sarkán
és kiment. Bercsényit e miatt elfutotta a méreg. A fejedelem igazságot
akart tenni, s békítő hangon jegyzé meg, hogy hiszen igaz, hogy a
szövetséges rendek nem tették meg Bercsényi uramat főhadvezérnek. Erre
aztán «eltörött a mécses cserép!» Bercsényi is el-kirohant, s most a
Vitustánczot járja herculesi dühében, mintha csak a Nessus-ing ragadt
volna a testéhez. Ilyen semmiségeken fordul meg a világ sorja, patronus
uram.

– De épen most, mikor a külföldi követek köztünk vannak, mikor az
összetartó erőt, az egyetértést kellene nyilvánítanunk. Ennek rossz
befolyása lesz az alkudozásokra.

– Azt a bécsi udvari dámát láttam suttogni ma reggel Forgáchcsal. Aligha
benne nincs a keze ebben a komédiában.

Ocskay is Ozmondára gondolt. Az ilyen jelenetek nagyon jók arra, hogy a
fejedelmet megpuhítsák.

Maga a hely szüke is segített növelni a bajt. Valami nagy residentiában
könnyű eltitkolni az udvari környezetnek az ilyen összezördülést a
fejedelem és tanácsosai közt; de Érsekujváron nem lehet azt a jégre
eltenni. A külömben is kicsiny és ostromoktól elrombolt városban, a mi
lakható magánház van, azt mind elfoglalták a külföldi uraságok; az
egyetlen nagy épületben, a franciscánusok kolostorába összeszorul a
fejedelem az udvarával és a fővezéreivel. Az emeleten lakik maga
Rákóczy, az egyik szárnyon saját udvari személyzete, a másikon Sarolta
és udvarhölgyei; a földszinten tanyáznak Bercsényi és Ocskay, a
feleségükkel és cselédségökkel. Itt minden heves jelenetet egyszerre
megtud az egész ház, s aztán az egész világ.

Doctor Wolffius lépcsőn fel és alá száguldoz, repülő parókával, aztán
végig valamennyi szobán, papirszalagos phiolákat, pilulás dobozokat
hordva mind a két kezében, a hóna alatt meg azt a bizonyos veszedelmes
lövőszerszámot; úgy vágtat, mintha ő maga is a Vitustánczot járná, de
már galoppban; minduntalan a fejedelemhez fut be, mintha azzal tartana
consiliumot.

– Nos, doctor! kérdi Ocskay. Nincs talán elég gyógyszer a patikában a
patiens számára?

– Dehogy nincs, szól a doctor, kihuzgálva egy csoport üveget a zsebéből.
Ez itt az aqua vitæ, ez a vincetoxicum, ez a salmagundi, ez a moschus,
ez a nostoc Paracelsi, ez a salamandra theriacalis. Itt van, készen van,
csak fel kell ragasztani, az emplastrum diacodion, de mit használ mind,
ha a patiens nem ereszti az embert közel magához? Rúg, kapál, öklel, ha
közel viszem hozzá az orvosságot, s ha ezt a lövőszerszámot felé
fordítom, pisztolylyal fenyeget, hogy visszalő.

– Hát nincs ott Bercsényiné asszonyom?

– Baj, hogy ott van. Nem hogy segítene valamit, hanem még ő is convulsio
ridenst kapott ijedtében, mikor a férjét ilyen állapotban meglátta; azt
is le kellett fektetni, most az egyik szobában az úr ejulál, a másikban
az asszony cacchinnál: a sok cseléd egyik ágytól a másikhoz szaladgál s
szaporítja a confusiót, épen azért voltam a fejedelemnél, hogy engedje
meg, hadd kötöztessem le az ágyhoz Bercsényi uramat; mert különben rá
nem tudom ragasztani az emplastrum terbenedictumot a sziv gödrére. De ő
felsége nem engedé meg.

Erre még egy új alak csatlakozék a consiliumot tartó csoporthoz. Ocskay
Lászlóné asszonyom. A fejedelemnő szobáiból jött elő, s a férjét
kereste.

– Ugyan, édes jó uram, mondá Ocskaynak, szépen körülczirógatva az
orczáját, engedj meg nekem valamit; a fejedelemnő már beleegyezett.

– Mire adjam én még a placetumomat, ha a fejedelemnő beleegyezett, drága
kincsem?

– Azt hirlik, hogy Bercsényi uramat valami nehéz kór bántja: a cselédnép
nem tud mit tenni vele, s Bercsényiné maga is elájult. Goromba
kancsérolókra nem lehet őt bízni. Én sokáig voltam Bécsben az
apáczáknál, a kik ilyenféle betegeket gyógyítottak, hozzá szoktam,
beletanultam, engedd meg, hadd menjek oda a beteghez, talán én tudom
majd ápolni.

– Te! Te akarsz odamenni? kiálta fel Ocskay. Eszébe jutott az a sok
keserű megbántás, a mivel Bercsényi az ő feleségét illette, azokat ő
mind el is panaszolta Ilonának bizalmas órákban. S ez az asszony azt
mind el tudta felejteni. Nem jut eszébe az, hogy őt a fővezér
megbántotta, csak az, hogy ez most beteg, s ő segíthet rajta. «Eredj,
bálványom, eredj!» mondá neki, és magához ölelé.

Jávorka is értette a dolgot. Neki is sokszor volt alkalma Bercsényi
sarcasticus diffamatióit hallani Ilonka felől. Nem állhatta meg, hogy
kezet ne csókoljon neki. S azután bohókás tréfával térdelt le előtte; de
a tréfa mélyén komoly érzelem volt rejtve.

– Oh, édes szent asszonyom; nem osztana kegyelmed én nekem is
bűnbocsánatot az eddig elkövetett s még ezután elkövetendő bűneimért?

– Ha ellenem követte el, vagy szándékozik elkövetni azokat kegyelmed,
úgy bizony megbocsátom.

Jávorka soha sem feledhette el ezt a szót!

Doctor Wolffius aztán elkezdte Ilonkának magyarázni, hogy melyik
orvosságot milyen rendben adja be a betegnek, ha rá tudja azt birni,
hogy bevegye. A neveiket el ne felejtse.

– Várjon csak kegyelmed, súgá Jávorka Ocskaynénak. Majd hozok én
kegyelmednek receptet is, orvosságot is, a miben igazán benne lesz az
aqua vitæ. Bercsényi baját legjobban meggyógyítaná egy jó szó, a mit a
fejedelem papirosra irna.

– De ki merné ezt a fejedelemtől kérni, mostani felindulásában?

– A tanácsosok bizonyára nem, hanem az udvari bolond talán? Én
megkisértem.

Jávorka bement a fejedelemhez s nem sokára visszatért. Kezében volt az
összehajtott papir.

– Itt van az «aqua vitæ».

A fejedelem ezt a nehány sort irta a lapra.

«Édes jó hívem.

«Megengedj, ha nagyon szigorú voltam hozzád. Tudod jól, hogy mindenek
felett szeretlek és becsüllek. Térj magadhoz és énhozzám. Rákóczy.»

– Csupa aranyból van a szive, dörmögé Ocskay.

– De még ott van a «nostoc Paracelsi» is az utóiratban, mondá Jávorka:
«Forgách elmegy rögtön a nagyszombati táborba.»

– No ezzel odamehetsz, angyalom, mondá Ocskay, s elkisérte a feleségét
Bercsényi szobája ajtajáig.

Az ajtón keresztül hangzott a fővezér görcsös nyavalygása, a harag és
kín ordításaival keverve.

Mikor Ilona belépett az ajtaján, a beteg az ágyán feküdt, a falnak
fordulva s a két öklével ütötte a falat. Két hajdu meg egy kenőasszony
az ablakfülkébe vonulva bámultak a betegre, tört székek, tépett takarók
tanuskodtak róla, hogy a dühöngő már mindent, a mi a kezébe akadt, az
ápolói fejéhez dobált.

Ilonka odament hozzá bátran s keszkenőjével megtörlé a kíntól izzadó
arczot.

Ettől egy pillanatra magához tért a kór. Vértől elfutott szemeivel
rábámult az ágya mellett álló nőre. Neki is villámlott át az agyán
valami emlékezet. Hányszor megsebesítette ő ezt a nőt, meg ennek a
férjét, a nyelvével! és most ime utolérte a nemesis: őt is a nyelv
sebesítette meg, a leggyilkolóbb fegyver s fekszik bele, mint a kinek a
sziveházáig hatolt a döfés.

A míg ez az asszony a homlokán tartotta a kezét, megszüntek a
rángatózásai; ennek a szelid s bátor tekintete megfékezé a feldühödött
dæmont, a mi idegeinek urává tette magát.

– A fejedelemnő küldött ide kegyelmességedhez! mondá Ilonka.

– Miért? kérdezé ez hörögve.

– Én sokáig voltam egy apáczakolostorban, a hol ilyen betegségeket
gyógyítottak.

– Nos? hát milyen az én betegségem? kérdezé ez fogcsikorgatva.
Vitustáncz? nehéz nyavalya? ördöngösség?

– Egyik sem, felelt Ilonka. Nem ilyen jelek azok. Kegyelmedet szivgörcs
bántja. S az is nagyon fájdalmas.

– Úgy-e? Mikor itt! itt! mintha egy vad farkas harapna bele! Hogy
ököllel szeretném agyonütni.

S ütötte nehéz öklével a szivét, a minek a feldobogását az öltönyön
keresztül lehetett látni. «Ez a kutya sziv.»

– Megengedi kegyelmes uram, hogy itt maradjak az ágya mellett, a hogy a
fejedelemnő kivánja; szólt a türelmetlen beteghez Ilonka.

Bercsényi méregittas tekintettel fordult feléje.

– Azért küldték ide kegyelmedet hozzám, úgy-e, hogy orvosságot adjon be?
Más halandó nem meri közelhozni hozzám a mérget? A kegyelmed kezéből
majd beveszem.

– Nem az enyémből, kegyelmes uram. Nincs a kegyelmed bajának orvosságra
szüksége. Nem kell ennél semmit bevenni.

– Nem? Hát csak flastrommal gyógyítják? Vagy sympathetica kurával?
Ráolvasással? Mi?

– Eltalálta kegyelmed. Ráolvasással. A receptet a panaceához, a mit én
hoztam, a fejedelem irta.

– A fejedelem? Hát tud valamit a fejedelem arról, hogy van a világon egy
ember, a kit úgy hínak hogy Bercsényi?

– Olvassa kegyelmességed a választ erre a kérdésre.

– Ugyan mi receptet irhatott a fejedelem a bolondos Bercsényinek? «Áj,
báj, kecskemáj; ha neked fáj: ebnek fáj!»

– Olvassa kegyelmed.

S odatartá elébe a fejedelem levelét s félkarját a feje alá tevé, hogy a
világosság ellen fordulhasson.

A míg a levelet olvasta a beteg, megszüntek tagjaiban az ideges
rángatózások. Azok helyett valami lázszerű reszketés borzongatta
folytonos hidegrázással. Az utolsó sort mohó szomjepedéssel látszott
elnyelni. A szemei megteltek könynyel.

Azután megfogta reszkető kezével azt a levelet s bedugta az inge alá:
oda a szive gödre fölé, halkan dörmögve.

– Ez talán kiszabadítja azt a kutya szivet a farkas fogai közül. – Most
már fázom.

Ilonka betakarta őt a medvebőrrel, a mi a térdére volt vetve.

– Szüksége lesz kegyelmességednek jó meleg fürdőkre; azoktól elmulik ez
a nervozitás.

– Igazán elmulik? Nem kell meginnom azt az átkozott medicinát, a mit az
orvos rendelt? A látásától is görcsöket kapok. Ha jót akar velem,
asszonyom, hajigálja ki a medicinákat az ablakon.

– Ne tegyük azt kegyelmes uram. Lássa, a doctornak is van büszkesége. Ha
azt megsértenők, de még olyan érzékenyen, ő is dühbe jöhetne, s ugyan
szép dolog volna, ha doctor Wolffius is elkezdene rugdalni, kapálózni
itt előttünk görcsökben.

– Hahaha! kaczagott fel Bercsényi, e merész tréfa által váratlanul
meglepetve; «a doctor! rúgkapálózva! A megsértett doctor! Nagyon jó
volt!»

S attól a kaczagástól egyszerre lepattantak a vaskapcsok szivéről, a mik
azt szorongatták: nagyot nyújtózott és ásított utána. Ez annak a jele,
hogy a görcsök elmultak.

Egészen magához tért. Halk, csendes hangon mondá Ocskaynénak:

– Milyen nyomorulttá lesz az ember, mikor a szive megfájdul.

– Kivált a kinek nagy szive van.

– Hát melyik az a nagy sziv?

– Az, a melyik egy ország terhét is elbirja.

– Nyomorúság! Egy szó alatt is összetörik. Egy diótörő is elég neki.

– Az itteni ködös levegő okozza azt. Jó volna ezt a helyet elhagyni.

– Ha magamtól is elszökhetném valahová. Jól van, jól. Oknélkül ment a
fejembe a vér. A klimakterikus esztendő okozta. Nem tudom az érvágást
tűrni: pedig a csizió azt tanácsolja.

– Tehát…

– Tehát kegyelmed azt véli, asszonyom, hogy valami fürdő kigyógyítja ezt
a bajt egészen?

– Tapasztalásból tudom.

– Olyan sokat tapasztalt már? Nagyon köszönöm. Megemlegetem róla. Már
most még egyre kérem kegyelmedet. Legyen szószólóm a fejedelemnél.
Köszönje meg neki nevemben a küldött levelet. És azután kérje ki tőle,
hogy engedjen elmennem ide a közel pöstyéni fürdőbe, azonnal szekérre
ülök, a mint megvirrad. Ott maradok, míg a fegyverszünet tart. Mikor
lóra kell ülni, ismét itt leszek mellette.

– Elvégzem, kegyelmes uram.

– Most pedig kérem, legyen olyan kegyes, rakja ide mellém sorba a doctor
medicinás üvegeit, hogy ha összejön vele, igazán mondhassa neki, hogy az
ő orvosságai mellett aludtam el. Álmos vagyok. Isten áldja meg
kegyelmedet, a mért idejött hozzám. Nem érdemeltem kegyelmedtől.
Üdvözlöm Ocskay uramat. Igazán üdvözlöm.

A másik pillanatban már szunnyadt.

Ilonka még aztán átsuhant csendesen Bercsényiné asszonyom szobájába is;
s ott is rendet hozott a betegápolás dolgába. Onnan felment a
fejedelemnőhöz, ott találta Rákóczyt, annak átadta a beteg fővezér
izenetét, a mit megértve a fejedelem, nagy nyájasan sodorgatta fel a
bajuszát, s azt mondá Ocskaynénak:

– Kegyelmed csodakúrát mívelt, asszonyom; ha híre futamodik, úgy fognak
kegyelmedhez messze földről zarándokolni, mint a máriapócsi csodatevő
szűzhöz. De azzal, hogy Bercsényit rávette a pöstyéni fürdőbe
félrevonulásra, legjobban meggyógyított kegyelmed engemet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezt az utolsó szót, voltak, a kik félreértették.

Bercsényi eltávolítása által a legnehezebbnek vélt akadály lett
elhárítva az útból. Mindenki azt hitte, hogy ha az ő törhetlen, büszke,
indulatos jelleme nem tartóztatná a fejedelmet, az hajlandóbb volna
elfogadni a császár békeföltételeit, hallgatna a szelidítő suttogására
egy szerető nőnek.

Ozmonda azt mondá magában: «no most már szabad a vásár!»

Rákóczy pedig azért érezte a szivét meggyógyulva Bercsényi eltávolítása
által, hogy most már, senkitől nem kölcsönözve erejét, teheti azt, a mit
saját hatalmas lelke parancsol, azt, a miből lealkudni nem lehet.




A «SPINNERIN AM KREUZ» ELŐTT.

Nem volt elég, hogy Bercsényit ilyen szépen eltávolították Forgách által
Rákóczy közeléből, még lehozatták Bécsbe Aspremontnét is, a fejedelem
testvérnénjét, a kit nagyon szeretett s igen hallgatott a szavára. Talán
két asszony le tudja győzni!

Ocskay mindent megtudott a feleségétől, a mi zárt ajtók mögött, a
legtitkosabb tanácskozásokban történik. Sarolta elmondta Ozmondának,
Ozmonda meg Ilonának. Minő fényes igéretekkel kecsegteti Wradislaw a
fejedelmet, hogy tárja fel előtte az európai politika helyzetét? mit
mondott neki Francziaországról, a bukott fejedelmek ezen kórházáról? a
külhatalmak követei milyen rosszul biztatják? XIV. Lajos igéretei mind
papiroson maradnak, az igért segélypénzt sem küldte meg neki:
hatszázezer livrerel van hátralékban, a fejedelem alig képes a háborút
folytatni. Rézpénzeit már a nemesség maga sem akarja elfogadni. Fele
annak már eddig is hamis pénz, most új, mesterségesebb vésetűt akarnak
veretni. A magyar urak tele vannak panaszszal. A nép zúgolódik a háboru
miatt. Egyes vármegyék ellenforradalomra készülnek. Hat vármegye
repræsentál a jezsuiták ellen hozott törvény miatt. A vezérek között is
nagy az egyenetlenség. Sokan megunták már a kardjukat. Az a fehér ing,
(Ozmonda albuma) a mire a neveik fel vannak írva, ez a fehér zászló,
mely a megadásra ád jelt. S még mindezekhez két olyan gyöngéden szerető
asszony könyei, mint Sarolta, a feleség, és Julia, a testvér! Meg kell
az ilyen tűzben, az ilyen vízben olvadni mindennek, a mi nem gyémánt.

Csakhogy Rákóczy épen az volt.

Mikor egyedül maradt, körülvéve csak azoktól, a kik gyöngének akarták
látni, akkor megmutatta, hogy nem kéri kölcsön az erejét senkitől s
visszautasított minden ajánlatot, mely kedvező volt neki, de nem annak a
négyfolyamos ország czímerének.

Egy reggel kisírt szemekkel jött ki a fejedelemnőtől Ozmonda Ocskay
Lászlónéhoz.

– Vége mindennek. Rákóczy nem mond le az erdélyi fejedelemségről. A
háboru újra megindul. A fejedelemnőt visszaviszik fogságába, Aspremontné
már elutazott.

Ilonkának a szive összeszorult erre a gondolatra. Egyszer elveszteni
azt, a kit szeretünk: ez is nehéz csapás; de visszanyerni, ismét
boldognak lenni, s aztán másodszor is elveszteni: azt hallani, hogy a
boldogság napjai, hetei csak egy kába álomlátás csalképei voltak: oh ezt
asszonyszív nem birja meg.

– És most már következik az, a mit mondtam, folytatá Ozmonda, hideg
lemondással. A fejedelemnő zárdába vonul, és én vele megyek. A mi
kettőnk küldetése ezen a világon megszünt. Nem marad hátra más, mint a
másvilágról gondolkoznunk. Te pedig, kedvesem, itt maradhatsz és
őrizheted a magad szerelmesét a balsors minden zivataraitól, a mik
üldözni fogják. Az egyikünknek jut a hideg ég, a másikunknak a forró
pokol: az édes biztos földet mind a ketten elveszítettük.

Ilonka kétségbeesetten sietett férjéhez. Elmondta neki, a miket
Ozmondától hallott.

– Mindent elhiszek, mondá Ocskay, csak azt nem, hogy a grófnő apáczává
akar lenni. Majd mindjárt megtudom én az igazat Jávorkától.

Épen odatoppant erre a szóra az emlegetett.

– Az igazat akarja tőlem megtudni kegyelmed? mondá Jávorka. Ez nehéz
dolog lesz, mikor minden ember abból akarja letenni a remeket, hogy
miként titkolja el az igazat. Ki sem szabad mondani azt a szót, hogy
eltörött a békepipa. Mindnyájan a legvastagabb barátságban maradunk.

A bécsi követek nem szakítják félbe az alkudozást, csak hazamennek újabb
instructiókért. A fejedelemnő nem azért megy el innen, hogy újra
folytassa a keserves fogságát, hanem csak azért, hogy gyöngélkedő
egészségét helyreállítsa valamelyik csehországi fürdőben s a cseh
kanczellár úr ő kegyelmessége maga lesz olyan kegyes, elkiséri őt odáig.
Csak a «viszontlátásig» vesznek búcsút. Mindenki marad abban a hitben,
hogy a béke meg lesz kötve s a méltsás urak osztogathatják egymás között
a tárnokmesteri, főpohárnoki, főlovászmesteri hivatalokat,
főispánságokat, meg a donátiókat, a mikből kegyelmedet, nagy szerencse,
hogy meg sem kinálták, mert így legalább nem veszt el semmit. Hanem arra
készen lehet kegyelmed, hogy a mely napon Sarolta fejedelemnő elutazik,
kegyelmed a maga ezredével ismét kisérni fogja a határig, de a feleségét
nem viszi ám magával, mert onnan, ki tudja, hová lesz a menetele?

Úgy lett; mindenkinek azt mondták, hogy a fejedelemnő fürdőre megy.
Karlsbad már akkor hires gyógyfürdő volt. Doktor Wolffius tanácsolta az
odautazást Érsekujvár posványos légköréből. Köröskörül temető itt a
környék!

Ocskay is megkapta a parancsot, hogy dandárját útra készen tartsa,
kisérni fogja Saroltát.

A fejedelemnő mindenkitől vidám arczczal vett búcsút. Ocskaynét
megölelte, megcsókolá, s azt mondta neki, hogy menjen haza az anyjához,
meg a kis fiához, «hiszen még látjuk egyszer egymást!»

– Igazán visszahozod még egyszer a fejedelemnőt? kérdezé Ilonka a
férjétől, mikor egyedül maradtak.

– Abban töröm a fejemet, de akkor tudom, hogy örökre itt marad.

Már akkor számára is hozták a felnyergelt paripát.

Jávorka a fejedelemnő podgyászos szekereire felügyelni küldetett a
kisérettel. Azok jó előre mentek, hogy hamarább érkezzenek.

A fejedelem egész a bajor sánczig elkisérte a feleségét. Ugyanaz a
kapitányi egyenruha volt rajta, a miben idejövetelekor tréfásan
meglepte. A sánczhoz érve, leszállt a lováról, odament a hintóhoz s még
egyszer megölelte, megcsókolá a fejedelemasszonyt. «A viszontlátásig.»

A gyermekeiről nem szólt hozzá. Hiszen a fejedelemasszony nem azokhoz
megy most.

Azután, a mint a hintó tovább gördült, a fejedelem felhágott a bajor
sánczra, a honnan húsz év előtt bombázták a török várműveket s az
emberhányta magaslatból nézett az eltávozó egyetlenegye után.

Tudott magának parancsolni, hogy büszkén, nyugodtan mosolyogjon. Pedig
tudta jól, hogy a mi ott abban a porfellegben eltávozik, egész életének
öröme, boldogsága, szerelme: soha vissza nem tér. Áldozatul van odadobva
egy nagy eszméért, a mit talán nem is lehet megmagyarázni.

Senki sem tudta ezt meg az arczáról.

Ocskay a fejedelemnő hintaja mellett lovagolva, visszanézett erre a
messze kimagasló alakra, a ki úgy állt ott, mint egy érczből öntött
szobor.

Egyszer csak távolból, valahonnan a karámok közül, megszólalt a tárogató
s elkezdte hangoztatni az ismeretes nótát: «Repülj fecském ablakára!» A
mélabús dallam végig ringott a puszta rónán, siró, panaszló, epedő
hangjaival. Ocskay leborult a lova nyakára s úgy sírt, mint egy gyermek.
Mikor letörülte a könyeit, hátratekintett ismét.

Az az érczszobor-alak még akkor is úgy állt ott a sáncztetőn, mint
elébb, karjait összefonva, mozdulatlanul. Ekkor aztán elkeserülten
kirántotta a kardját hüvelyéből Ocskay s bolond szokása szerint, mikor
senki sem állt is előtte, nagyokat vágott a levegőbe s azzal előre
vágtatott, a míg Jávorkát utolérte.

A tárogató dala még odáig is elhangzott. Mértföldekig ható szava volt
annak.

– Fiam! mondá az ifjunak Ocskay. Nem fáj-e a szived?

– Az enyimnek nincs tiltva, hogy fájjon.

– No hát senkinek se fájjon sokáig. Akarod-e, hogy még egyszer
visszahozzuk a fejedelemasszonyt?

Jávorka felnézett az égre és semmit sem felelt, csak egy fogai közé
dugott szalmaszálat rágogatott.

Két nap telt bele, míg Szakolczáig feljutottak. Ott a határszélen a
wallon kommendáns jött a hintók elé, hogy a magyar kiséretet felváltsa.
Ocskay búcsút vett a fejedelemnőtől, s azt a magyarok közül ezentúl már
csak Jávorka kisérte tovább.

Ocskaynak az volt az utasítása, hogy a fegyverszünet végeig maradjon
dandárjával a határszéli Szakolcza alatt. Még valami tíz nap volt hátra
a fegyverszünetből.

Ez alatt visszaérkezett hozzá Jávorka.

Mikor betoppant hozzá, azon kezdé:

– Az egyszeri légátussal szólva: «mit is tetszett csak az elébb kérdezni
tőlem?»

– Úgy? Azt kérdeztem: akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a
fejedelemasszonyt?

– Igenis: szolgálatjára.

– De hát mért nem feleltél akkor mindjárt a kérdésemre?

– Azt gondoltam, valami bolondságon töri a fejét kegyelmed.

– Miféle bolondságon?

– Tiszta bolondságnak látszott valami erőszakhoz nyulni, a mikor a
fejedelemnő maga jószántából utazik el, fürdőre megy, egészségét
helyreállítani; egész udvariassággal kisérik, vendégszeretettel
fogadják: akkor nekünk az ablakon keresztül rohanni be hozzá, előttem
tiszta bolondságnak tetszett.

– És most már nem tetszik ennek?

– Nem ám. A mint a fejedelemnő megérkezett Karlsbadba, rögtön strázsát
állítottak a palotája elé; de nem azért, hogy megtiszteljék vele, hanem
hogy senkit se bocsássanak be hozzá magyar kisérői közül. Tőlem
szorgosan követelték az átalagokat, a miket a fejedelem sárosi várából
hozatott a neje számára. Mondtam nekik, hogy azokban tokaji bor van. Azt
mondták: nem igaz, csak felül bor, alul pénz van benne. S mire való az
az eldugott pénz? A cseh népet insurgáltatni! Ezek azt hiszik, vagy
legalább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy Sarolta fejedelemnő egy
második Libussa, vagy legalább Velezta. Csehországban nagy respectus van
a lázadó asszonyok ellenében.

– Protestálnod kellett volna az erőszak ellen a fejedelem nevében.

– Hát talán nem tettem? Szépen protocollumba vették s azzal
kikomplimentiroztak az ajtón; s most már itt vagyok s azt kérdezem: «mit
is tetszett csak az elébb mondani?»

– Visszahozzuk a fejedelemnőt. Ők megszegték a fegyverszünetet.

– Csak alattomban.

– Hát más is alattomban.

– Meg van nehezítve a dolog. A fejedelemnő Karlsbadban, a fiai meg
Bécsben. Egyik a másik helyett kezes.

– Elhozzuk mind a hármat.

Jávorka a fejét csóválta.

– Akkor kegyelmed valami boszorkányságot tud.

– Egészen emberi módon számítok. Mi is kézrekerítünk valakit, a kiért
ide fogják aztán adni mind a hármat.

– Akárhová srófolom fel az eszemet, nem tudom kitalálni, hol lakik az
ilyen «valaki?»

Ocskay egészen közelhuzta magához Jávorkát s a fülébe súgta:

– Elfogjuk magát a császárt.

Jávorka összerázkódott.

– A hideg borzongatja végig a hátamat.

– Ha elmondom hogyan? nevetni fogsz rajta.

Ocskay bevitte magához Jávorkát a belső szobájába, bezárva maga után az
ajtót kulcscsal. Mikor egy óra mulva Jávorka visszajött, a szemei
villogtak, az arcza ragyogott: három szál bajusz volt a szája fölött,
azt pödörgette keményen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még egy hét volt hátra a fegyverszünetből; abba még beleesett a
jánosnapi vásár. Még akkoriban Bécs városának is voltak országos
vásárai, a mikre messze földről felgyülekezett a népség, kinek eladója,
kinek venni valója volt, s kirakhatta a távolról hozottat, a városon
kívül utczasorokra épített sátorok alatt válogattak a kerek világ
drágaságaiban. Kapható volt a bécsi vásáron a hollandi aranybrocattól a
pukovai halináig, s a velenczei ötvösmunkától a pozsonyi mézesbábig
minden.

Erre a vásárra különösen sok marhát és lovat szoktak felhajtani, még
távol Magyarországból is; megszokott alakok voltak a gulyások, a
csikósok a maguk népies viseleteikben, úgy, hogy rájuk lehetett ismerni
már a gúnyáikról: ez a széles piros szegélyű szűr azzal a nagykarimás
kalappal Göcsejből jött; az a fekete fürtösgubájú, a magas karimátlan
csákóval, a Sárrétről való.

A vásáros népen kívül természetesen az egész koldushad is összecsődül
ilyenkor az országos búcsúra. Bécs városa ez idő szerint nevezetes a jól
organizált koldustestületéről. Azoknak saját törvényhatóságuk van,
czivil- és criminalcodexszel, mely a koldusok herczege által szigorúan
kezeltetik; kebelzetükben egyesülnek valamennyi koldusczéhek, a miknek
mindegyike külön mesterséget kultivál. Itt vannak a «fopper»-ek, a kik
dühös őrjöngőknek adják ki magukat, nyakukon vasörv, kezeiken láncz;
egyik társuk a láncznál fogva vezeti őket, s korbácscsal fenyegeti, ha
ordítanak és harapni akarnak. Azok ott a lerongyolt török jelmezben,
felkötött kézzel, beragasztott félszemmel, a török fogságból
megszabadult «laszner»-ek. Igen népszerű mesterség. Annak ugyan már
harminczöt esztendeje, hogy a törökök Ausztriából legutoljára fogságra
hajtották a népet, mint a csordát, hanem azért a «laszner»-ek még mindig
jönnek elő Mesopotámiából, s rimánkodásaikba arabs szavakat vegyítenek.
A kik a járó-kelő nép útjába kiülnek, azok a «zikiss»-ek: a szegény
vakok, a kik nem látják, hogy merre az út? ha kutyájuk nem volna, a ki
vezesse őket, talán ide se találtak volna a vásárba. A «grandmerek», a
hamis nyavalyatörősek veszedelmes versenytársai a «seffer»-eknek, a
kiknek a tudományuk abból áll, hogy borbolyagyökérrel sárgára festik az
arczukat, s attól sárgahideglelőseknek látszanak; ellenben valóságos
aristocratiát képeznek a grémiumban a «kamdirer»-ek, a kik tönkrejutott
kereskedőknek adják ki magukat, vedlett prémes talárban járnak, s igen
szépen tudnak sírni a viszontagságaik elmesélése mellett. A «beghárd»-ok
mesterségéhez pedig már egész tudomány kell. Ezek kóborló barátok, a kik
perzselybe gyüjtenek szent czélok számára; diák mondásokkal keverik az
ájtatos rimánkodást, s a cordáikról bokáig lecsüggő olvasót viselnek,
melyen mindegyik szem egy-egy dió. Azok a diók pedig ólommal vannak
beöntve, s hatalmas segítség olyankor, mikor a beghardot az
alkalmatlankodó törvényszolgák megszorítják; azzal az olvasóval ahány
ütés, annyi betörött fej.

S aztán, mintha nem volna Bécsnek magának is elég koldusa és azzal rokon
népe, még a szomszédból is, de messze földről is összecsődül a
János-fővételi búcsúra a félkézkalmárok mindenféle fajtája, a czigányok
sem maradnak el.

Egész búcsújárás, a hogy csoportostól vonulnak fel az országúton,
mankóval a hónuk alatt a sánta-bénák, boton vezetve a vakok, targonczán
tolatva a nyavalyatörősök: együtt velük a medvetánczoltató,
dudanyekegtető oláh, a szent éneket gajdoló vénasszony, az üstfoldozó
czigány, közben egy-egy rongyos ponyvafedett szekér, zöld ágakkal
körültüzködve, előtte egy pár rossz gebe, a szekér echója alól sebekkel
iszonyún éktelenített karokat, lábakat lógatnak ki a bennülő lázárok; a
csoport közepén pedig ordas szamárvemhén parádézik a díszes társaság
vezére, a kápzsáló barát: piszoktól ragadó kámzsa a termetén, nagy
olvasó a cordáján, a kezében roppant crucifixus. Minden szent kép előtt
az útfélen megállnak, térdre letelepednek; mikor belefáradnak az
imádkozásba, akkor énekelni kezdenek; ha idegen vásáros nép téved a
közelükbe, akkor a barát előáll prédikálni, és beszél olyan szépen, hogy
abban minden nemzet megtalálhatja a magáét. Keverve van a prédikáczió
latinnal, tóttal, némettel, és czigány aranymondatokkal, de hogy mi az
alapnyelv, azt nehéz kitalálni.

Ez az egész búcsújáró csőcselék mind Ocskay embere. A legvakmerőbb
ficzkók, a minőket csak Andrássy, a barátvezér Siserahadából
szemenszedve ki lehetett válogatni. Az a barát, a ki ott a többinek
prédikál: az meg maga Jávorka.

Senki sem veheti őket így gyanúba: hisz mind gyalog vannak, s a mankó
nem fegyver. Hanem azokon a szekereken, a mikről a csalfa sebmutogatók
lógatják le a lábaikat, kardok vannak eldugva a gyékény alá; a
szürujjában, a koldusiszákban töltött mordály lappang, a koldusbot
végére egy percz alatt fel lehet rántani a fokos vasát, s akkor az
mindjárt fegyver. Azután meg az a kétszáz csikó, a mit a búcsújárók
előtt hajt a a vásárra tizenkét csikós, nem remunda mén, hanem
kitanított paripa: csak egy trombitaszó kell, s egyszerre minden koldus,
czigány, vén asszony fokost, kardot kap a kezébe, felkap a lovára
szőrén, s akkor aztán ők tudják, mit tesznek?

A vásártér és a Favorita-kert között elvonuló út mellett áll egy magas
halom tetején a Spinnerin am Kreuz: egy művészi faragványú fogadalmi mű,
a minek az eredetéről, történetéről sok mesét tartogatnak a krónikák. Az
ötven láb magasságú emlék szent szobrain ejtett csorbáknak majd Bocskai
hajdunépe, majd Karamustafa jancsárhada volt a keresztapja.

A legutolsó a mondák között az, hogy ennél az emlékszobornál
szándékoztak a kuruczok elfogni a császárt.

Ravaszul volt ez a terv kifundálva.

A hol most Bécs legnagyobb épülete, a fegyvertár áll, akkor még sűrű
erdőség volt, a miben csak a császárnak és udvari népének volt szabad
vadászni. Az akkori vadásztörvény még a medvékre nézve is kimélési
évadot tartott fenn (Bécs város határában). Hogy a tömérdek őz, szarvas
el ne pusztítsa a köznép vetéseit és káposztás kertjeit, meg volt
engedve, hogy kiki a maga földjét körülpalánkozhassa: azonban azzal a
kikötéssel, hogy a palánkok vége ki ne legyen hegyesítve, nehogy a
császári vadak, ha mégis kedvük tartja itt-ott látogatást tenni,
megsértsék a kerítésugrás közben magukat. Ilyenformán az az egész
matzleinsdorfi vonal, a hol most a déli vaspálya raktárain s roppant
terjedelmű téglagyárokon kívül csak egy kis csoport ódon épület látható
még egy rakáson (az is valami boldog feltámadásra váró Baubank siremléke
lehet), történetünk korszakában végig a matzleinsdorfi kapuig
szegélyezve volt palánkokkal, apró kertészlakokkal, cserzővarga,
kötélgyártó telepekkel, a miken túl következett a vadászterület, a
Spinnerin am Kreuz-nál eltérő mellékúttal. E vadászterületet magától a
várostól elzárja a még most is látható külső bástyaárok, mely zeg-zúg
vonalban huzódik le egész a Dunáig; mai nap ezt a vonalat foglalják el a
tűzifa-raktárak, kőfaragó-telepek; a veres téglafal burkolata a
sánczároknak be van már düledezve, s a feneke be van nőve fűvel. Ez idő
szerint az árok vízzel volt tele, s csak egyes kapukon keresztül
lehetett rajta átkelni, azok felett tornyok voltak, rendes védelemre
alkotva.

A császárnak szenvedélye volt a solymászat. Minden nap ki szokott
lovagolni vadászkiséretével a Dunapartot ellepő rekettyésbe, a hol a
gémek, kócsagok tanyáztak; s nagy gyönyörüségét találta benne, ha a
hazai solymok túltettek a versenyben a hirhedett kirgizhéjákon.

A vadászcsapatnak a Spinnerin am Kreuz mellett kelle elhaladni, s ezen a
helyen szokása volt a császárnak, hogy a lováról leszálljon s a szent
emlék előtt, térdét meghajtva, egy Ave Máriát elmondjon. Ezt tudva,
rendesen egész koldus csoport szokta megszállva tartani a Spinnerin am
Kreuz környékét, mikor már a császár közeledtét sejték; azokat az előre
küldött alabárdosok az árok tulsó partjára szokták átterelni, s csak
azután, mikor a császár ájtatoskodását elvégezte s ismét lovára ült,
eresztették vissza, a mikor aztán a főudvarmester nehány marok apró
ezüst pénzt szórt a sokaság közé; a vadásztársaságot nagyon mulattatá
az, hogyan birkózik, dulakodik, hentereg egymáson a rongyos had, a pénzt
felkapkodva.

Erre az alkalomra vártak Jávorka és a rongyosai.

A vásár alkalmával sokkal több alabárdos volt fölállítva a Spinnerin am
Kreuz környékén, mint máskor, hogy a gyülevészt respectusteljes korlátok
között tartsák. Jávorka népe külömben is összetartott, elég nagy
boszuságára a többi koldus-társaságnak, mert makacsul tartá megszállva a
kőemlék környékét s onnan semmi processio által magát leszoríttatni nem
engedé. Pedig a többieknek is voltak Beghárdjáik; de azokat Jávorka mind
leprédikálta. Igen jó cseh-németséggel olyan szépen tudott szónokolni
onnan az emlék talapzatáról Keresztelő szent János felől, hogy azt még a
strázsának állított alabárdosok is szájtátva hallgatták. Leirta szent
János öltözetét, a mi természetesen sokkal inkább hasonlított a jámbor
koldusokéhoz, hogy sem mint a czifra alabárdosokéhoz: «Azt hiszitek,
volt ilyen sarkantyus csizmája? ördögöt volt! mezítláb járt. Azt
hiszitek, ilyen aranypaszomántos dókát varrt neki a szabó? Tüzes
mennykőt! Egy birkabőr volt az egész ruházata; ha hátul fujt a szél,
hátravetette, ha előlről fujt, előre huzta. – So had e gmacht!»

A favorita-uton már kezdtek csillámlani a harschier gárda sisakjai, a
kik a császári vadászcsapat előtt jöttek, hogy a vásári tolongásban az
utat nyitva tartsák.

«Tutti more basaule! mormogá czigányul az álbarát a körülálló hivekhez,
mire azok egyszerre mind letérdepeltek s elkezdték imádkozni
czigánynyelven a «mining atye»-t s az alatt leoldozták derekaikról a
köteleket. Ez talán valami kegyes szertartás? Nem. Ezek a kötőfékek, a
miket a lovak szájába fognak vetni. Ez lesz az egész lószerszám.

Jávorka folytatá a prédikácziót.

«Mivel élt a Keresztelő szent János? Azt hiszitek, vajas zsemlyét evett?
Azt ám: ördögöt! Sáskát evett a pusztában! Láttatok már sáskát? Épen
olyan állat, mint ez az alabárdos itt ni! pánczél van a derekán, két
toll van a fején, bajusz van a száján, sarkantyú a lábán!»

Ez nagyon tetszett az ájtatos sokaságnak.

Jávorka azt leste, hogy mennyire közeledik a császár kisérete? Mikor
adjon jelt a mindenfelé elhelyezett czimboráinak?

A közben folytatta a prédikácziót, áttérve Keresztelő szent János
szenvedéseire, a miket annak a gonosz Herodestől és az infámis
Herodiástól ki kellett állani, minden szörnyű kegyetlen megkínzatás után
a vele szemközt álló alabárdosra rivallva: «glabst, had e wánt? – Nix
had e wánt! – Glacht had e!»

A császár maga is látható volt már az úton; kisérete alig állt ötven
emberből, azoknak is egy része fegyvertelen solymár, vadász-apród. Ő
maga könnyű bársonyöltözetet viselt, a meleg évszakhoz alkalmazottan.

Jávorka a szent história végére sietett: Szent Jánosnak a fejét is
levágatta a gonosz Herodiás s úgy hozatta fel, tálra téve. De a dicső
még akkor sem sirt. «Glacht had e!»

A császár egészen közel ért már a Spinnerin am Kreuzhoz; az álbarát a
hamis szakálla alól odadörmögött a hiveihez czigányul: «irgundum gule…
Farahó fiai! sopphengyule gagyule! Aztán dsamoré abadé! háj csina
fakadé! – Kiki magáért!»

Ekkor egy hændelfanger (nem «csirkefogó», hanem «kötekedő») hirtelen
odarohant a császári vadászkiséret elé, s térdre vetve magát a lovagok
előtt, elkezdett hangosan kiabálni.

– Felséges császár, ne jőjj tovább! Gyilkosok várnak rád. Ereszszetek a
császárhoz! Hadd mondjak el mindent. Én igazi bécsi fiu vagyok, a
hændelfanger czéhből: ismerem az egész nemzetséget, azok ott a Spinnerin
am Kreuznál nem a mi embereink! Idegen rablók. A vén asszonynak, a ki
ott imádkozik, bajusza van; a vak meglátott, hogy nem közéjök tartozom,
s a néma rákiáltott a nyavalyatörősre, hogy üssön agyon! Három
koldustarisznyát kikutattam, mind a háromban ilyen szerszámokat
találtam.

A zsebtolvaj három fokosfejet vett elő a kebléből, a császár elé tartva.

A fokos nagyon jól ismert különlegessége volt a kurucz fegyverzetnek,
kalapács, a minek túlsó vége görbe sascsőrben végződik. Sisaktörő gonosz
szerszám. De a mi még hitelesebbé tette a rémhirt, mind a három fokoson
látható volt az F. R. II., Rákóczy névelőbetüi. Ezek a kuruczhad rendes
fegyverzetéből valók!

Jávorka onnan a szent emlék magas talapzatáról vette észre, hogy a
császári kiséret közeledése fennakadt, s az egész csapatban nagy
felindulás van. El van a furfang árulva.

O du verfluchte Heródiás! kiálta elkeseredéssel s megcsóválva a feje
fölött az olvasót, olyat ütött vele az előtte álló alabárdos
koponyájára, hogy az hasra esett tőle: «Most már gyepre púpos! ottura
kardos! Dikhecz a devlába!»

Azzal egyszerre az egész kolduscsoport előrántotta a fokosait, ráhúzta a
bot nyelére, s rohant a közelben tanyázó ménes felé, pillanatok alatt
felkötőfékezve a legközelebb talált paripát, s felkapva a puszta
szőrére: a szekereken gunnyasztó lázárok leugráltak sánta lábaikkal a
szekerekről, s felnyalábolva egy csomó kardot a szekér derekából,
rohantak azzal a lovon ülőkhöz. Mintegy varázsütésre lovashad állt elő a
kolduscsőcselék és marhavásár helyén. Azt az egynéhány alabárdost
leverték minden küzdelem nélkül.

A kifőzött első terv azonban már meg volt hiusítva. A császári kiséret
hirtelen megfordult s vágtatott vissza a város felé.

Hanem Jávorkának erre az esetre is volt előre kifundált stratagémája.

Ott voltak elhelyezve a vásártér végén a czimborái egy rideg gulyával.

Ezek a jeladásra egyszerre kiereszték a karikásaikat, s neki terelték a
marhákat az országutnak.

A császár és kisérete fennakadt a bőszülten bömbölő állattömegben; azon
nem lehetett keresztültörni.

Jávorka kuruczai időt nyertek a kiséretet utolérni. – Vad «rajta!
rajta!» ordításuk már hallható volt az országúton; a paripáiktól fölvert
porfellegben nem lehetett felismerni a számukat; a lármájuk után egész
ezrednek hihették őket.

A harschier-gárda lovagjai szemközt fordultak a kuruczok ellen, s
megkezdék velük a kétségbeesett harczot. Ez csak pillanatokra tarthatta
fel az ádáz rohamot; a legvitézebb lovagot csikóspányvával ránták le
lováról s a közbefurakodott kurucz a kurta fokosával pogány viadalt
mivelt a pánczélos vitézek között, a kik hosszú pallosaiknak csak a
markolatját használhatták ellene, s ha kezébe szakadt a fegyvere a
csikósnak, átugrott az ellenfele lovára s úgy kelt vele nyalábra,
birokra, maga Jávorka a feltűrt ujjú barátkámzsában a huszfontos
olvasóval osztotta az áldást. Átkozott fegyver volt az a kezében.

A vadászkiséret mind jobban közreszorult. Elől az összetódult tulokfalka
zárta el az utczát, hátul a harczoló testőrség egyre fogyott. Nem
látszott menekülés.

Ekkor egy bátor polgár, a kötélverő Jaksch, állt elő megszabadítani a
veszélyben forgó uralkodót. Látva a veszedelmet, nem félt kijönni az
utczára, mint a többi nyárshazafi; odarohant a császárhoz, megragadta a
lova kantárát.

– Ide be az én udvaromba! Innen a kötélverő-téren át ki lehet jutni a
Favoritára, s arra szabad az út.

A fejedelmi vadászkiséret elmenekült a kötélverő udvarán keresztül, a
míg a harschier-gárda a kuruczok rohamát feltartóztatá.

Jávorka észrevette a menekülést s elordítá magát a tombolás zaja közt:
«Ácsi! Ácsi! Hagyd el móré! Fordulj! Kanyarodj!»

Azzal megfordítva a lovát, visszaszáguldott a legelső kerítésig;
nyomában a csapatja. Átúgrattak a kerítésen, le a mély kertekbe; egy sem
törte ki se a lova lábát, se a maga nyakát. Még utolérhették az uton
végig vágtató vadászcsapatot; kerítés, vízárok nem volt előttük akadály.
Most már a harschier-gárdával sem volt dolguk; az a hátuk mögött maradt.
A kurucz mén volt olyan gyors futó, mint a meklenburgi vadászparipa.
Utól kellett nekik érniök a császárt. – És ekkor teljesedik Ocskay
vakmerő álma. Egy fogoly háromért cserébe! A császár maga a kuruczok
kezében. Teljes diadal, mielőtt harcz lett volna.

Hanem ekkor a fátum saját stratagémáját fordítá a kurucz ellen. Mikor
már a sok zöldséges kerten keresztül vágtattak s kiértek a
Favorita-útra, a honnan a város külerődítményeig könnyen elérhették a
menekülőket: egyszerre eléjük kerül a saját szilaj gulyájuk; a maga
eszétől a mellékútra kanyarodva s most a kuruczokat zárja el a császári
kisérettől.

«Ez aztán marhaszerencsétlenség! szitkozódék Jávorka, a barátcsuhához
nem illő manichaeus-módon szidva minden szenteket, de különösen azt, a
kinek a válla fölött egy tulokfő néz át. Porba hullott a pecsenyénk!»

Fel kellett hagyni az üldözéssel.

De meg arra is kellett gondolni, hogy most már merre tágabb a világ?
Egész Bécs város népsége talpon állt már s jött ellenük nagy riadallal.

«No most már aztán, urak, úrfiak, válogatott czigánylegények, uzsgye
fóre! Ki merre lát! Rúgd a farmatringot!

A dunaparti bozót közel volt; mire a fellármázott bécsi helyőrség
kivonult a vakmerő kalandorcsapat üldözésére, azok már akkor
árkon-bokron, Dunavizen, sötét erdőn túljártak s azt se mondták, hol
keresse őket valaki?




AZ APÁCZA.

Ilyen dolgok történtek a fegyverszünet utolsó napjai alatt.

Rákóczynak a feleségét foglyul tartóztatták le a fürdőhelyen; – s a
kuruczok csaknem elfogták magát a császárt a saját metropolisának a
kapuja előtt.

Erre mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel tört ki ujból a háboru.
Még a személyes sérelem is fokozta a gyilkoló haragot. Rákóczy a
felesége elfogatását, József császár a vadaskerti megüzetést nem tudta
megbocsátani ellenfelének.

A szemközt álló hadseregek minden oldalról egymásba omlottak, s
döngették egymás várfalait. Rákóczy Esztergomnak fordult s azt kemény
ostrom után elfoglalá, onnan sietett Kassát fölmenteni, a mit viszont a
császáriak ostromoltak. Forgách feladata volt Pozsony várát meglepni, az
alatt, a míg Pálffy bán egész seregével Vak Bottyán ellen hadakozik. Egy
franczia főtiszt, De la Riviere, ki fogolykép volt Pozsonyban
letartóztatva, s onnan csere utján szabadult ki, jelenté, hogy Pozsony
várának Duna felőli kapuján keresztül éjjeli rohammal be lehetne venni a
várat, abban most is alig van néhány száz főnyi helyőrség, az is magyar,
ellenben Stahremberg táborának egész élelmi készlete ott van
felhalmozva. Ha Forgáchnak sikerül ez a csapás, a hadjárat sorsa ez évre
el van döntve. Ocskayra volt bizva a felvidék behódoltatása. Az egész
országban megkezdődött a háboru.

Jávorka a megbukott kisérlet után visszavergődve Ocskayhoz, ott is
maradt s nem tért a fejedelmi udvarhoz vissza; sokkal több kedve volt
eredeti manupropriákat iktatni az ellenség bőrére, mint a mások
bölcseségét kopizálgatni a kutyabőrre. Bizonyosan ki is kapott volna
Rákóczytól, a miért tudta nélkül ily merénylethez fogott, a mibe
beletörött a kése.

A ki a háboruban a regényes kalandot kereste, annak legjobb is volt
Ocskay táborában. Ott nem bölcselkedtek, tervezgettek sokat; egyik
merész csapás a másikat követte. Ocskay a hatalmas Detrekő várát egy
éjjeli rohammal elfoglalta; s Saskő alatt a hires-neves Steinville
lovasezredét, a császáriak legkitünőbb hadcsapatját, fényes nappal
meglepte az erdő közepett, s úgy semmivé tette, hogy hirmondó sem ment
el belőle: a ki élve maradt, az foglyul esett, s ezzel a csapással
össze-vissza kúszálta a fővezér Stahremberg egész nagyszabásu
haditervét, a mivel az a fejedelem ellen fordult.

Akkor aztán kihuzta magát a játékból s ráhagyta Stahrembergre, hogy
csináljon más haditervet. Ő maga másfelé fordult: Pálffy bán haditervét
készült összekuszálni.

Ehhez is különös politikát gondolt ki. Hirtelen nekifordult Vöröskő
várának (Bibersburg), a mi Pálffy bán saját birtoka volt. Itt volt a
hatalmas császárpárti fővezér felesége, egész családja, s a
Pálffy-nemzetségnek mindazok a kincsei, a miket a minap a pozsonyi vár
boltozata alatt Ocskaynak maga a bán mutogatott meg. A bán jól értesült
kémei által a felől, hogy Forgáchnak Pozsony ellen van valami kemény
terve, s ezért vitetett át mindent a közeli Vöröskő-várba. Hogy ebből a
tervből miért nem lett valóság, azt Forgách tudja; de nem mondja meg
senkinek. Azonban Ocskay viszont a maga kémei által tudomására jött,
hogy milyen nevezetes helylyé lett Vöröskő vára egyszerre. Váratlanul, a
hogy járni szokott, ott termett a dandárával. A szomszéd Bazin város a
megjelenésére kitárta előtte a kapuját s ő reggelre körülzárta Vöröskő
várát.

Vöröskő-vár egyike azoknak az uri fellegváraknak, a mik mind e mai napig
épen maradtak meg; testvére annak a sok romladéknak, a mi körüle
szerteszét fehérlik a hegytetőkön, másfélszáz év előtt mind fényes úri
paloták; most kisértet-tanya mind. Ez az egy élte túl a háborut. Vöröskő
várát most is a Pálffy grófok lakják. Belseje a palotának még tanuskodik
a pompáról és magas izlésről, a mivel a hajdani magyar főurak
várkastélyaikat berendezték: az egész renaissance-kori pazar diszítés a
régi állapotban van fentartva. Még most is megvan a pompás szinház
benne, melyben franczia művészek játszották valaha Racine, Corneille,
Molière darabjait: a padlata szines kavicsmozaik, a falakon
angyal-caryatidák emelik az aranyozott boltiveket, miknek felosztott
mezejében mythologiai festmények váltakoznak apró tájképekkel; a
szögletekben tengeri csigákból rakott grották, középett a kagylóból
kilépő Vénus fehérmárvány szobra. Szerte az egész teremben rejtett
szökőkutacskák, a mik egy véletlen lábnyomásra otkolon sugárt lövellnek
a meglepett látogatóra. – A fényes termek megannyi muzeumai sok századok
alatt összegyűlt ősi pompának, a minőt csak főurak, dynasták
szerezhettek össze, a kik mindig a hatalom polczán ültek, s éltető
elementumok volt a fény, mint másnak a levegő. A külseje pedig a várnak
még mai nap is azt a benyomást kelti, mintha ezek a sánczárkok most is
ellenséget feltartóztatni volnának itten; mintha azok a sötét üregek, a
mik a sziklába vágott kétemeletes pinczeüregekből torkollanak elő, most
is zúgnának a bennrejtett «dandár» földalatti lármájától; – mintha ezek
a bástyatornyok még most is fenyegetnék szakállas ágyúikkal az alantas
sikságot. Mai nap már nem állítana meg ez a vár senkit. A nagy
kaszamáta-üregek csak pinczéül szolgálnak, a felvonó-hidat nem zárják be
éjszakára. A boltozatos kapubejárat alatt függ a kis lélekvesztő, a
melyen a Pálffyak őse a török fogságból a Dunán keresztül menekült;
rozsdás ágyuk guggolnak a szögletekben, egyéb harczijelek mind a vár
muzeumába vannak már elrakva; a hajdani hires Pálffy-regement egész
fegyverzetével együtt.

De még Ocskay idejében kemény feladat volt Vöröskő megostromlása.
Köröskörül ős fenyőerdőktől övezve, csupán egy körültekergő mély uton
lehet a homlokzatába eljutni, míg messze kimagasló bástyái az egész
sikot uralják s a közeledő ellenséges seregnek a várágyúk pusztító tüze
alatt lehet csak előrehatolni.

A mi pedig még mindezeknél nagyobb akadály volt Vöröskő-vár
megvívásában, az egy uralkodó vonás volt Ocskay László jellemében:
«gavallérság». Féktelenül büszke minden emberi teremtés irányában, a ki
férfinak született; a félelmességig gyöngéd volt mindenkivel szemben, a
ki a gyöngébb nemhez tartozik. Ha elkeseredett haragjában összehozta a
fátum egy férfival, nem kérdezte ki az? mindenható császár-e, vagy
védtelen meglánczolt fogoly, hogy fegyverét ellene fordítsa, (az utóbbi
pedig még lehetetlenebbnek látszik, mint az előbbi), akkor nem kért
tanácsot az eszétől; de ha nő került haragjának utjába, akkor meg nem
volt annyi rábeszélő ereje sem a szilaj haragnak, sem a hideg észnek,
hogy elgázoltassa vele az utjában állót, lett légyen az herczegnő, dæmon
vagy czigányleány. Az asszonyszem kiverte kezéből a fegyvert.

És Vöröskő-vár ellenségének az asszonyai voltak: Pálffy bán felesége,
leányai. Ugyanazok a nők, a kik kevés idővel ezelőtt az ő feleségét mint
vendéglátó háziasszonyok barátnői csókjaikkal fogadták. Ezeknek mondani
azt: «most én következem az én tűzcsókjaimmal!» s köszönetül a pozsonyi
tüzijátékért fejükre szóratni a bombákat: ez lehetetlenség volt Ocskayra
nézve. De hitte, hogy elfoglalhatja a várat egy ágyulövés nélkül, úgy
hogy a dámáknak még csak az álmukat is elrontaná vele. S akkor aztán
ismét kezében van az élő zálog, a miért Saroltát és gyermekeit ki lehet
csikarni a császáriak kezéből. – Igen egyszerü terv volt az.

Dandárja elég volt a várat körülzárni. A bán oly messze járt a Dunántúl
hadseregével, hogy vára fölmentésére jókor meg nem érkezhetett. A várban
levőket egy vizvezeték látja el a szükséges vízzel, a minek a kútforrása
a hegyoldalból ered. A vár udvarán áll a pompás faragványu szökőkút,
márvány-nereidáival, a minek a medenczéjében arany halak bujkálnak a
zöld hinár közt. Hogy fognak ezek a márványnimfák, meg ezek az
arany-potykák csodálkozni, ha egyszer csak nem hull rájuk többé a
kristálytiszta vizsugár! A ki ezt a kútfőt elfoglalhatja, az ura a
várnak. Az őrség, ha az ivóvizet elfogják tőle, három napig sem állhatja
ki a szomjat a várban.

Csakhogy ezt a vár védői is nagyon jól tudják.

S annálfogva maga az a forrás egy hatalmas csillagsánczczal van
megvédve, amit csak szabályszerü ostrommal lehet bevenni, erről a
csillagsánczról azután egyenesen a várba lehet leágyuzni. Viz helyett
tűz. A ki a csillagsánczot elfoglalja, azé a vár.

Ocskay a megszállás első napjától fogva ide fordítá minden figyelmét.

A grófnőknek előre levelet küldött be a várba, mielőtt egy puskalövés
történt volna, a legudvariasabb kifejezésekben biztosítva őket, hogy
semmi gorombaság nincs a szándékában az ő méltóságos személyeik iránt,
csupán a várukat akarja elfoglalni és őket a fejedelmi udvar
vendégszeretetével megismertetni Érsekujvárott; egyébiránt semmiben sem
lesznek megzavarva, csakhogy épen az ivásra, főzésre és mosásra
szükséges vizet igyekezzenek félretétetni nehány napra, hogy mind abban
a maguk személyére nézve szükséget ne szenvedjenek, ha majd a vízvezeték
el lészen foglalva.

Mindez a legnagyobb barátsággal történt.

A mellett pedig az előnyomuláshoz szükséges intézkedések rendesen
megtétettek, úgy hogy a megszállás hetedik napján, mikor az éj beállt,
már általános ostromot lehetett fuvatni a csillagsáncz ellen.

A vitéz hajduságot azonban a csillagsánczot védő muskétások nem kevesebb
vitézséggel fogadták; az erdő és a bástyák közötti sík mező nem volt
elfoglalható. Télidő volt, a fehér hómezőn a fekete alakok az éj daczára
is könynyen czélbavehetők.

Ocskay László, hogy példájával lelkesítse a harczosait, maga, lovára
felülve, nyargalászta körül az ostromlott redouteot, osztotta a
parancsokat, hová hordják a rőzsekötegeket a sánczárkok betemetéséhez,
hogyan vágják ki a pallizádokat, hogy törjék össze a spanyollovagokat: a
midőn egyszer csak a legjobb kommandérozás közben egy teljes sorlövés
zúdul ellene, mint valami pokolbeli darázsraj; a lova összerogy alatta,
s ő maga a sok golyó közül egyet a czombjába kap. («Bizonyosan mérgezett
volt a golyó, irá Bercsényi, mert különben Ocskay testét nem fogja a
fegyver.»)

Ocskay László, a mint a lova alól kiszabadíták, s sebesült czombjával
nem tudott többé lóra ülni, azt parancsolá, hogy hozzanak neki valami
szekeret. Kerítettek számára egy ágyutaligát. Arra feltetette magát s
tovább vezényelte az ostromot. A vére folyhatott, a sebe sajoghatott,
nem törődött vele. Csak az volt a gondja, hogy a sáncz-árok be legyen
temetve rőzsével, s akkor aztán lábtókat lehessen vetni a sánczfalaknak.
A munkát nem lehetett félben hagyni. Az ellenség égő szurokkoszorukat
hajigált a rőzsetömeg közé, azokat a kuruczok földes kosarakkal
fojtották el, az égő gránátokat innen is, túl is kézzel hajigálták már
egymásra. Ocskay az ágyutaligához köttetve magát derekánál fogva, egyik
veszélyes pontról a másikra vágtatott tüskén-bokron keresztül, s harsogó
szava túldörögte az ostromzajt, puskaropogást.

A csillagsáncznak el kellett esni bizonynyal. Az elszánt hajduság
ellenében nem volt azt képes tovább védeni a labancz zsoldos had.

Ekkor egyszerre a gránátoktól felgyujtott cziheren keresztül egy lovag
vágtat Ocskay felé, fehér kendőt lobogtatva kezében.

Nem ismert rá, pedig talán látta is valamikor.

– A fejedelemtől jövök! lihegé a lovag, a mint Ocskay elé ért. A
fejedelem palotásainak egyenruháját viselte.

– Épen jókor, mondá neki a sebesült vezér.

– Sürgetős leveleket hoztam kegyelmednek.

– Ha megérem a reggelt, akkor majd elolvasom.

– A fejedelem parancsa, hogy rögtön olvassa kegyelmed és teljesítse
parancsát.

– Ez a parancsolat? Akkor hát menjünk a világossághoz közelebb, hogy
meglássuk a betüket.

Az a bizonyos világosság valami meggyujtott háztető volt a
csillagsánczon belül, melynek a vésztüzét az ostromlottak nagy
erőlködéssel igyekeztek elfojtani. Ocskay odahajtatott közel ehez a
tüzhöz. A veszedelmes világításba kerülve, feltörte a fejedelem levelét
s a fény elé tartá. Igy igen jó czéltáblát mutatott a sánczot védő
muskétásoknak. A golyók egyre fűtyöltek a füle körül.

El is olvasta már a levelet; nem is egyszer, de kétszer is és még sem
mondta a szekerésznek, hogy menjenek el erről a helyről.

– A golyók ugyancsak fütyölnek, brigadéros uram! rebegé a nyargoncz.

– Hát hiszen van okuk fütyölni; mert még úgy nem bukott meg komédiás az
aktus végén, mint én. A fejedelem azt parancsolja, hogy «hagyjak fel
azonnal Vöröskővár ostromlásával; nem kell megsérteni a bánt.»

– És mire vár most kegyelmed?

– Arra, hogy majd talán egy golyónak lesz annyi esze, hogy nem a fülembe
fütyül, hanem a fejemen megy keresztül; akkor én nem hajthatom végre a
parancsot: a hajdu pedig a maga bolond fejével elfoglalja Vöröskővárt.
Keresse aztán a bán, hogy ki sértette meg ilyen nagyon?

Hanem hát a golyónak volt több esze. A sáncztetőről abbahagyták a
lövöldözést. A labanczság agyon volt rémülve. Megadásról gondolkozott.

Ekkor kellett Ocskaynak takarodót fuvatni; a hajduságát visszahivatni a
félig elfoglalt sánczokról.

Egész hiábavaló diadal volt! A megszálló csapatoknak is meghagyá, hogy
szedjék fel a sátorfáikat; térjenek téli szállásaikra: pihenő idő van. A
várbelieknek megizené, hogy az ostrom meg van szüntetve. Tréfa volt az
egész. Csak krétára játszottunk.

Azután maga is visszatért Modor városába a sebét ápoltatni.

A kapott seb elmérgesült. Mire Modorig jutott vele, utolérték a nyilalló
fájdalmak, a mik előjelei a közelgő sebláznak.

Akkor aztán ráért, az ágyban fekve, végiggondolkozni a maga dolgán.

– No most megkaptad, a mit kerestél! Te itt küzködöl, éjt napot egygyé
ragasztva, hogy fejedelmed számára elfogott nejét visszaszerezd;
kitalálod, minő drágaságokat lehetne adni helyette cserébe, s mikor már
mindez a kezedben van, akkor azt mondják, hagyd abba! Kimélni kell a
bánt. Te pedig kaptál egy keresztül lőtt lábat, az a tied: azzal
lefekhetel. Vétettek neked azok a Pálffy grófok? A magad bajáért jöttél
őket háborgatni? És most azokat is megbántottad, meg a fejedelmet is. A
nagyon nagy buzgóságnak ez szokott lenni a jutalma.

Azután az otthon maradottak is eszébe jutottak: feleségét áldott
állapotban hagyá el stropkói kastélyában s rég nem kapott tőle már
levelet: ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebesülten!

Azon közben két tábori feltser is vesződött a sebesült láb
bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik Göttingában
végzett alchymista, a másik kitanult borbély.

Ocskay valósággal szégyenlette magát a miatt, hogy sebet kapott. Vége
volt annak a regényes nimbusznak, a mi őt eddig környezte, hogy testét
nem fogja a fegyver. A tündérmesék hősének rangjából leszállítva látta
magát a közönséges halandók sorába.

Nem sérthetetlen lovag többé: nem csodatevő táltos.

Vezértársai mind nagy megszontyolodással gyűltek ágya körül; s maga
Csajághy sem tudta kemény arczán eltitkolni megilletődését. Ő már sok
sebet kapott, de ilyen veszedelmeset sohasem. A két seb-orvos pedig két
külömböző véleményt látszott táplálni a követendő eljárás iránt, s mikor
az egyik bekötött valamit, a másik felbontotta. Aztán ki-ki mentek a
mellékszobába veszekedni: ezt úgy hiják, hogy «consilium.»

A mellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s mindenik jó
barát tud valami csalhatatlan szert ajánlani, a mi az ő bajában
használt, míg a patiens mind valamennyit odakivánja, a hol ezek a
gyógyszerek teremnek!

A két orvos disputájából az ajtón keresztül is ki lehet venni annyit,
hogy az egyik sürgősen kivánja a megsebesült lábnak azonnal czombtőben
levágását, a másik ellenben, mivelhogy kétségtelenül mérgezett golyóval
történt a megsebesítés, a solutio continuitatisnak tüzes vassal való
kiégettetését követeli.

Ezalatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utczán postakürt hangzik:
Ocskay számára érkezett levél. Pálfy grófné irta, a bán felesége.

Thallósy az iródiák felolvasá azt a beteg előtt.

«Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és szegény leányaimat
az ostromlás iszonyuságaitól. Noblesse oblige. Én viszont arról
értesültem, hogy kegyelmed a mult éjjeli ostrom alatt megsebesült.
Miután kastélyomban igen jól berendezett patika van, a legjobb franczia
chymisták által instruálva: felajánlom kegyelmednek a saját orvosomat és
pharmacopœámat, bajának sikeres meggyógyítására. És, hogy a kellő
ápolásban is részesüljön kegyelmed, a mi ilyen bajban a legfőbb dolog,
elküldöm kegyelmedhez a samaritana nénék egyik legavatottabbikát, soror
Arminiát, a kinek feladata lesz kegyelmedet, az orvosom rendeletei
értelmében ápolni. Fogadja tőlem szivesen ezt az ajánlatot.»

A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust keltette. A két
orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a beavatkozását; a
tiszt urak pedig attól tartottak, hogy ez a bán felesége részéről valami
ravasz politika lehet: talán így akarják Ocskayt gyógyítás örve alatt
megmérgeztetni. Az ellenségtől nem kell elfogadni az irokat és
flastromokat.

Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte képzelni, hogy
Belzebúb konyhájába jutott, s valamennyi ördög ott tanácskozik
körülötte, hogyan darabolják széjjel, hogy találjanak ki számára
bűneihez méltó kínszenvedéseket. Ő tőle magától nem is kérdezik, hogy mi
fog jobban tetszésére lenni: ha a lábait lefürészelik? vagy ha tüzes
vasakkal sütögetik? vagy pedig válogatott mérgekkel torkig lakatják?
Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna felelni rá. A nyelvét nem tudja
megmozdítani. Az egész teste meg van merevedve. Még lát és hall; de
keverve a valót a képzelettel. Erős akarata van, ébren lenni, sőt
tettlegesen beavatkozni a körülte történtekbe: elhatározott szándéka
fölkapni a mellette levő széket s szétverni vele az egymással veszekedő
fantomokat, kenőcsös tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészeti eszközöket a
fejükhöz hajigálni, de aztán megint olyan érzés veszi elő, mintha jobb
volna érzéketlen darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a
végtelen magasba, s itt hagyni mindent, jót, rosszat, az egész földi
chaoszt.

Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt látná,
hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek közé a szűk
szobácskába: egy szerzetes, szőrcsuhában, kötéllel a derekán,
gyógyszeres szekrénynyel a hóna alatt, azután meg egy apácza, hosszú
fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres-kereszt a mellén,
melynek ágai a nyakától az övéig s egyik vállától a másikig érnek. A
többinek mind van látható arcza, csúf, rettenetes, borzasztó; ennek az
egynek nincs: le van takarva fátyollal s épen azért ez a legfélelmesebb.

Hah, milyen nagyon veszekesznek, egy elkárhozott fölött! Mindenik azt
akarja, hogy az övé legyen.

Utoljára az az egy apácza-forma fantom kiparancsolja valamennyit a
szobából: azok meghunyászkodnak és szót fogadnak neki. Egyenkint
kisompolyognak: az egyik veszi a fürészeit, a másik a tüzes serpenyőjét,
a harmadik a kenőcseit; némelyik visszanéz az ajtóból, s megnyalja a
száját: éhen maradt ördög! Az apácza a lábával dobbant s azzal huss! a
kéménybe föl valamennyi.

Az arcznélküli kisértet marad magára egyedül a lázbetegnél.

Mit csinál vele, mikor egyedül marad?

Feltakarja a vérző sebet, s abban a perczben, mint a halott-fő
phosphorfényű lárvája, úgy világít keresztül az arcza a fekete fátyolon.

Azután odahajol föléje s mint a vampyr, szívja az égő sebből a vért.
Talán a mérget? Nem! A lelkét szíja ki a seben keresztül! A láz-beteg
úgy érzi, hogy lelkének minden tehetsége elköltözik: tudás, emlékezet,
akarat, szeretet, remények; azok mind egy idegen szellem valójával
olvadnak össze: megszünik magának élni, elköltözik egy új
életszervezetbe. Utoljára elhagyja az eszmélet is: meghal, vagy
elalszik.

Ha halál volt, nagyon rövid ideig tartott; ha álom volt, nagyon soká.
Csak este későn ébredt föl belőle.

Ki tudja, hány világot bejárt a lelke abban az ismeretlen új alakban?

Itt ezen a földön megint csak megtalálta azt a gerendás szobát, azzal az
ólomkarikás ablakkal, a min keresztül zöld, piros és sárga fénye volt a
napnak.

A szobában nem volt semmi nesz. Az ördög-alakok eltüntek, a félelem
rémnyomása is elmult a kebelről. Egyetlen alak térdelt az ágy lábánál,
az apácza; fejét a nyoszolya deszkáján nyugtatva. Most már azt sem nézte
ördögnek, de ugyanazon alak volt, a kit deliriumában látott, fehér
köpenyben, veres kereszttel a mellén, a feje fekete fátyollal letakarva.

– Hát élek még? kérdezé, s maga is elbámult rajta, hogy a saját hangját
hallja.

Az apácza fölemelte a fejét s a kezével a szivéhez kapott. Hát látszik,
hogy nem fantom, mert a szive megdobbant. Azoknak nincs.

– Nem vágták le a lábamat? Ez volt a második szava az ébredőnek.

Az apácza sietett kezével és fejével tagadólag inteni.

A sebesült odanyult a kezével, hogy meggyőződjék róla: de hirtelen
visszakapta azt. Pedig nem égette meg: hanem jég volt rajta. Az ördögök
nem dolgoznak jéggel.

– Régóta alszom? kérdezé ápolójától.

– Csak reggel óta, felelé ez suttogó hangon. De többször felébredt
kegyelmed, mikor megszomjazott.

– Ahán! Egyszer a Saharában tévedtem el, másszor meg a Vezuvba estem
alá. Ki adott innom?

– Illés hollója; suttogá az apácza.

– Köszönöm a hollónak. Isten fizesse meg neki.

– A holló nem vár fizetést.

– Nem jönnek ide többé a pokolfajzatok?

– Kik azok?

– A kik meg akartak kinozni; szét akartak darabolni.

– Én kértem őket, hogy bízzák én reám a kegyelmed meggyógyítását. És
ráhagyták. Vagy él, vagy meghal. Megcsonkítani nem engedem.

– Igaz. Ocskay féllábbal nem Ocskay többé. S ki tanította kegyelmednek a
gyógyítás mesterségét?

– A szenvedés.

– Az pedig hires professor. S mivel gyógyít kegyelmed?

– Imával és jeges-vizzel.

– Az egyik meleg, a másik hideg. S az a kettő jó minden betegség ellen?

– Bizony mindenik ellen.

– Még az ellen is, mikor valaki megunta az életet, s nem akar több részt
kapni a napvilágból?

– Az ellen is.

– Nem hiszem én azt. Lám én már meg voltam halva; s ez nekem olyan jól
esett. Olyan szép világ van odaát. Csak odáig a kínzó; a míg a forró
sivatag, a rémek birodalma tart; a míg innen a ködökből kiszabadul az
ember. Hanem azután csupa gyönyör és paradicsom minden. Én már nem
hiszem, hogy az életért imádkozni jó.

– Majd visszatér még a kegyelmed hite.

– Ki hozza vissza? Azt is a holló?

– Nem. A Noé galambja.

– Hát terem még az Ararát hegyén olajfa-levél?

– Talán még annál közelebb is. A míg szunnyadt kegyelmed, egy levele
érkezett Stropkóról.

– Stropkóról! kiálta föl a sebesült, hirtelen könyökére emelkedve.

– Ne kiáltson kegyelmed: mert megtudják, hogy ébren van s bejönnek.
Aztán maradjon veszteg; mert a sebe újra vérzeni fog.

– Úgy? úgy! Csak suttogva beszéljünk. Minő szinű pecsét van a levélen?

– Rózsaszin. Tehát örömhir van benne. A czímen ez áll: Ocskay László
brigadéros uramnak, az én kedves fiam-uramnak adassék, anyai
szeretettel.

– Az anyósom irja. Törje föl kegyelmed.

Az apácza fölnyitá a levelet s odanyujtá Ocskaynak.

A beteg sokáig nézett a levélbe, míg rájött, hogy nem bir olvasni. A
betük összefolynak a szemei előtt, s a sorok tánczolnak, mintha mind meg
volnának bolondulva.

– Nem látok a szememmel, kérem kegyelmedet, olvassa fel nekem ezt a
levelet.

Az apácza mélyen felsóhajtott. Valami olyan kisértetes volt abban a
reszketeg sohajtásban, mint mikor éjjel fölébred az ember s hallani vél
valamit az egyedüllétben, a minek az okát ki nem találhatja, mintha egy
álmában hallott panasznak a visszhangját hallaná az ébrenlétben, mikor
az álomalak már rég a semmibe tünt el.

– Óh…

Elvette kezéből a levelet s olvasá halk, döngicsélő szóval:

«Szeretett kedves fiam uram.

«Meg ne ijedjen azon fölöttébb, hogy én irok kegyelmednek és nem a
felesége; mert öröm annak az oka, a mi őt ebben akadályozza. A mai szent
advent vasárnapon Ilonka leányom kegyelmed számára egy második
fiugyermeket hozott le az angyalok karából. Mind a ketten, hála a
magasságos Istennek, épek és egészségesek. Ha beleegyezik kegyelmed, a
másodikat, a fejedelem nevére, Ferencznek fogjuk kereszteltetni. A
Mindenható oltalmazza kegyelmedet mindennemű veszedelmei közepett.»

Ocskay majd kiszökött az ágyából: csaknem elfelejté, hogy az egyik lábát
nem szabad megmozdítania; sápadt arczán a megdicsőülés mosolygása
tündöklött. Kezét nyujtá a levél után. Nem volt neki elég annak a
tartalmát hallania, az újjai hegyével is végig kellett azon mennie, a
hogy a vakok szoktak olvasni.

Káprázó szemei észre is vették, hogy még van a levélben valami: egy
utóirat, a mi nem lett felolvasva.

– Hát ez? Mi van még itt?

– Egy név, tán a kegyelmed feleségének a neve, saját irásával: «Ilonka»
és utána e sorszám: 100,000, száz ezer! Kegyelmetek tudják, hogy mit
jelent az?

Ők bizonyára tudják. A kik szeretnek. Hogy mi az a 100,000? Az apáczák
ezt nem találhatják ki.

Ocskay a két kezével szorítá azt a levelet a homlokához, mintha úgy
akarná annak a tartalmát a fejébe átköltöztetni. A szemeibe visszatért
az élet fénye: ajkai dicsőülten mosolyogtak.

Az apácza suttogva beszélgetett hozzá.

– Hiszi hát kegyelmed, hogy a jó ima még azt a betegséget is
meggyógyítja, a midőn nem szereti valaki az életet?

– Áldott legyen, a ki ezt leimádkozta!

– Nem érez kegyelmed fájdalmas nyilalásokat a sebeiben?

– Nem! Semmi fájdalmat nem érzek most. Meggyógyulok. Meg akarok
gyógyulni. Semmi bajom sincs. Csak gyenge vagyok a vérvesztéstől; nem
látok jól, a szemem káprázik, a mint a fejem fölemelem. Pedig úgy
szeretnék egy levelet irni – haza – a drágámnak. Nem birok.

– Diktálja le kegyelmed én nekem. Én majd leirom a levelét a nejéhez.

– Köszönöm, soror Arminia, az ég jutalmazza meg ennyi jóságáért.

– A holló nem kér jutalmat.

Az apácza odahúzta a kis asztalkát az irószerekkel a sebesült ágya mellé
és odaült hozzá.

– Mondja toll alá kegyelmed, mit irjak a nevében?

Ocskay diktálta.

– Egyetlen kincsem, angyalom, mennyországom.

Az apácza leirta egymásután: mit érté ő azt, mire valók az ilyen
megszólítások?

«Véghetetlen örömmel töltötte be szivemet drága jó anyánk évangéliumi jó
hire felőled».

Hm! Evangéliumi jó hir! Az apácza azt is csak leirta.

«Te még az életben lehordogatod számomra a mennyországot, s alig hagysz
valamit kivánnom a paradicsomból».

Merész szavak! Közeljárnak a szentségtöréshez. Az apácza leirt mindent
szórul-szóra.

«Bizony magam oda sietnék most te hozzád, – hozzátok, – hogy a küldött
100,000-et megmilliomozva adjam vissza. Ugyanannyi csókban…»

Ennél a szónál «csók», az apácza kezében reszketős lett a toll. Talán
nem is irta még le azt a szót soha?

A sebesült folytatá:

«De tudatnom kell veled, nehogy mások, idegenek, nagyítva hireszteljék,
s a mit úgy is meg kellene tudnod abból, hogy idegen kéz irja levelemet:
– én most ágyban fekszem; megsebesülve; de nem veszélyesen. A golyó,
mely az ostrom hevében eltalált, nem sértett nemesebb részt. Rövid időn
meggyógyulok. Tudom, hogy ez az idő még rövidebb ideig tartana, ha a te
drága ápoló kezeid takargatnák be sebemet, ha te virrasztanál fölöttem.

Az apácza irta hiven, a mit tolla alá mondtak.

Folytatták.

«De légy megnyugodva, szerelmes bálványom. Nem vagyok elhagyatva.
Istentől rám szabott nyomoruságomban van egy áldott lélek, ki olyan
hűséggel viseli gondomat, mint te magad tennéd, egy Istennek szentelt
égi menyasszony: egy apácza. Olyan igaz angyali szív, miként te magad
vagy…»

Az apácza az asztalra dobta le a tollat a kezéből és nem irta ezt le.

– Leirta kegyelmed? kérdezé a kór.

– Nem!

– Miért nem irja tovább kegyelmed, soror Arminia?

– Ezt?

– A mit mondtam.

– «Olyan igaz angyali sziv, miként te magad vagy».

– No igen.

Az apácza felemelte a fekete fátyolt az arczáról s odafordult egész
büszke tekintetével Ocskay felé.

– Ozmonda! hörgé az, hátravetve elszédült fejét, s abban a pillanatban
már ott járt a lelke azokon az óhajtásra méltó virányokon, a hol a
fénynek nincsen árnya, a gyönyörnek nincs megbánása, a hol nincs
elérhetlen távolság és magasság, a hol nincs semmi lehetetlenség, a hol
mindenek mindenekben tökéletesek: a honnan ember nem kivánkozik a földre
vissza többé.

Mikor e másodszori ájulásából magához tért Ocskay, késő éjszaka volt. A
lámpa ott égett az asztalon, s mellette ott látta ülni kisértetét, az
apáczát, a lefátyolozott fővel, a veres kereszttel a mellén, előtte az
imádságos könyv. Minden tagjában ernyesztő bágyadást érzett.

– Ozmonda! suttogá.

Az apácza fölrezzent; azután fölkelt a helyéről; friss vizet töltött egy
pohárba s odatartá azt a lázár ajkaihoz.

– Köszönöm – Soror Arminia – rebegé Ocskay. Álmodtam én azt a másik
nevet?

– Álom volt. Elmult, sugá az apácza, friss jeges burkot téve a
sebkötelékre.

– Mit jelent ez az öltöny, a mit ön visel?

– Lemondást. Bűnbánatot.

– Hogyan?

– Lemondtam a világ minden örömeiről, vigalmáról: nem hevit többé semmi
szenvedély. Hogy a penitencziára mily készséggel hajtom meg fejemet,
arról tanuskodik ez a levél, a mit a kegyelmed diktálása után irtam. S
azért virasztok itt az ágya mellett, hogy megnyerjem bűnbocsánatát; mert
a mit vétettem az életemben, az mind kegyelmed ellen volt elkövetve:
kegyelmed bocsáthatja azt meg egyedül nekem.

– Isten bocsássa meg mind a kettőnknek.

– Amen.

A lázbeteg férfi kedélye csak olyan, mint a lázbeteg gyermeké. Ocskayt
az nyugtalanította, hogy miért látja álmában is ébren is ezt a szokatlan
öltözetü alakot maga előtt. A gyermek nem szereti, ha valami letakart
arczu alak közeledik feléje.

– De minő rend viselete ez?

– A «Samaritana»-rendé.

– Soha sem hallottam ilyen apáczarendnek a hirét.

– Uj rend. Sarolta fejedelemnő alapította.

– A mi fejedelemasszonyunk?

– Már nem a mienk. Nem a földieké. Ő az általa fundált rend főnöknője.

– Nem értem. Hogy lehet azzá egy fogolynő?

Hát Ocskay még nem tudta azt, hogy Sarolta megszökött a fogságából. Hisz
a fejedelem maga is csak ez idő tájon tudta meg doktor Wolffiustól, a
kit nejével elküldött Karlsbadba. A fogoly őrzésével megbizott osztrák
tiszt lengyel eredetü volt: megszánta a fejedelemnőt; paripákat kerített
a számára s elhagyta őt futni a szász határon keresztül Poroszországba.
A hir még akkor ólomlábon járt: hónapok kellettek ahoz, hogy egy ilyen
titokban történt nagy eset szájrul-szájra adva egyik országból a másikba
vándoroljon. Hanem Ozmondának legelőbb kellett ezt megtudni: mert ő vele
volt a fejedelemnővel, s ez uttal Saroltának jó szelleme sugallta azt,
hogy szökési tervét még Ozmondával se tudassa előre. A grófnő csak akkor
értesült a drága fogoly eltünéséről, mikor már késő volt azt üldözőbe
venni. A fejedelemnő elszökésének hirét szándékosan titkolta mindenki, a
ki tudott felőle. A külfejedelmek, a kiknek az udvarához menekült,
igyekeztek azt eltagadni, hogy ott van. Egyik országból a másikba
küldözték.

Ozmonda bizonyosra játszott, a mikor Ocskaynak azt mondta, hogy a
fejedelemnő zárdába vonult vissza, a mit ő maga alapított. Mi czélra?
Hogy a szomorú háboruban, melyet megakadályozni nem tudott, a
szerencsétlen áldozatokat, a sebesülteket ápolják.

Hát nem így került-e maga Ozmonda is Ocskay kórágya mellé?

– Sarolta nem fogoly és nem fejedelemnő többé; mondá Ocskaynak.

– Tehát csak fogságot cserélt.

– Nem. Fejedelemséget cserélt.

– És a férje.

– Nem vágyik hozzá többet.

– Ki hihetné azt el?

– Az, a ki Saroltát úgy ismeri, mint én. Ő az égi koronáját nem adja a
földi koronáért. Neki a hite a világa. Ő buzgó pápista.

– Hát Rákóczy nem az?

– Csak volt az. A midőn fölajánlotta az ország koronáját egy eretnek
számára, megszünt a katholikus hit oszlopa lenni.

– Ki az az eretnek?

– Kegyelmetek előtt még, jól tudom, titkolják. Mert sejtik jól, hogy
sokan vannak még nagy Magyarországon, a kik nem tudnának a lelkükkel
békében maradni annál a gondolatnál, hogy szent István koronája, az
angyaloktól hordott, a pápáktól megszentelt ősereklye, egy kálvinista
fejére kerüljön; mert hisz a porosz király kálvinista.

– De hát ki mondja azt, hogy a porosz királyt kinálta meg Rákóczy a
koronával? Miért nem teszi azt a saját fejére, ha kivívhatja?

– Ne jőjjön kegyelmed indulatba. Még lázba hozza vele magát. Higyje azt,
hogy nem mondtam igazat. Miért is hoztam ezt most elő. A helyett, hogy
enyhíteném a baját, még keserübbé teszem. Bocsássa meg bűnömet.
Csendesüljön le és aludjék.

– Nem tudok lecsendesülni. Kitől tudja a grófnő ezeket?

– Én nem vagyok grófnő, hanem soror Arminia. Nem tudok kegyelmednek most
többet mondani. Majd ha felgyógyul s a dolog világosabb lesz. Még most
csupa zürzavar az. Nem egyébért hoztam elő, csak hogy kegyelmeddel
megértessem, mi okozta azt, hogy a fejedelemasszony a világtól végkép
visszavonuljon és vele együtt én is. Asszonyszív nem bir meg ilyen
megpróbáltatásokat. Nekünk kettőnknek nincs helyünk ebben a most támadó
uj világban többé. Beszéljünk másról. Beszéljünk a kegyelmed leveléről,
a mit feleségéhez diktált. Lássa, mindent leirtam hiven. Még azt is,
hogy angyalok vagyunk mind a ketten: egymáshoz hasonlók. Hát hiszen
miért ne lehetnék én is angyal, ha egyszer el lettem temetve, a bűnbánat
tisztító tüzében fehérre mosva? Nem rablom el tőle ezt a nevet s nem
dobom el magamtól. Legyen ő az, a ki boldog és élve marad; legyek én az,
a ki kiszenvedett. Igazán kiszenvedtem. Ki vagyok békülve az egész
világgal. A magam szenvedéseit nem érzem többé, csupán a másokét. Nincs,
a mit szeressek, nincs, a mit gyülöljek ezen a világon. Elolvassam
kegyelmednek még egyszer, a mit nekem e levélben diktált?

Ocskay némán intett.

Az apácza végig olvasta a mult este irott sorokat. «Ezt» elolvasni
igazán vezeklés lehetett rá nézve: nehezebb az önkorbácsolásnál.

Azzal kezébe adta Ocskaynak a tollat, hogy irja a nevét a levél alá, s
hogy azt fektében végezhesse, az imádságos könyvét tette a levél alá.
Azután összehajtogatta azt s Ocskay pecsétnyomó gyűrüjével lepecsételé.
A czímet kivülről ráirta szépen: «Ezen levelem adassék nemes és nemzetes
Ocskói Ocskay Lászlóné asszonynak, született nemes és nemzetes Tisza
Ilonának, az én szerelmetes hitvestársamnak, igaz szeretettel ajánlva,
Sztropkó várában».

– Az a bizalmas szolgája a kegyelmed háznépének, a ki onnan hazulról
hozta az «evangéliumos» levelet, ezt a kegyelmedét most visszatérőben
elviheti. Ismerem jól a jámbor fiut, Marczinak hiják. Valaha a szegény
Tisza Gábornak volt az inasa, a kit mi öltünk meg ketten.

Rettenetes közösség! Egy megölt ártatlan embernek a vére kettő közt
megosztva.

Ocskay teste végig borzongott erre a szóra.

– Miért emlegeti ezt föl most előttem?

– Fáj talán?

– Irtózik tőle a lelkem. Elég embervért ontottam életemben. Számba sem
veszem. De ennek minden cseppje éget. Jó barát vére volt. Édes rokonomé.
Tulzott indulatok gerjedelme miatt lett kiontva. És ezt még nem gyóntam
meg soha és nem kaptam érte absolutiót.

– Hát hisznek még Magyarországon a férfiak absolutióban, Istenben,
másvilágban? Én azt képzelem, hogy ez a hit már csak az asszonyokra
maradt. Kisértetlátás már csak gyermekek rosz szokása. Takarja be
kegyelmed az arczát és aludjék. Nem jönnek vissza a halottak a sirból.

– Az enyim sokszor föltámad, rebegé a sebesült férfi, félkönyökére
emelkedve. Nem tudok imádkozni miatta. Valahányszor közeledni akarok az
éghez, utamat állja. Megállít. Visszakerget.

– S úgy-e, milyen nagy szenvedés az: mikor az ember akarna és nem térhet
az éghez, a hová úgy jár boldog-boldogtalan, örömében-bánatában, mintha
hazamenne; hálát adni, mikor örül, vigaszt kérni, mikor szenved. És «ti»
ezt az eget akarjátok egy egész ország fölött bezárni.

– Kik?

– Te! Ocskay László. És mindazok, a kik veled egy zászló alatt végzik a
vérontás iszonyú munkáját. Hát nem látja a lelked maga előtt azt a
rettenetes képet, a midőn az uj vallás hatalomra kerül, hogy kihajigálja
a szenteket a templomokból, s az ave Maria helyett azt énekelje, hogy:
«ordítsd óh oroszlán, hogy ő rettenetes!» Hogy az áldó, a bűnbocsátó
Isten, az idvezítő szentháromság helyébe odahozza a rettenetes Jehovát,
a ki az apák bűneit megbünteti a gyermekekben, a kinek a szavára «a
tigris idétlent szül a pusztában»; hogy leverje a keresztet tornyaikról,
az idvezítő jelvényét, s helyébe tegye a csillagot, a napimádók
symbolumát, a kakast, a pogányok czégérét.

– Az nem igaz!

– Nem igaz? mondod. Hát nem volt-e ez már egyszer így? még száz éve
sincsen. Hogy elvették szentegyházainkat, odaadták prédikáló tanyául
lutheránusoknak, kálvinistáknak. Seregestől hajtották az országból
hitünk martyrjait s a vásárpiacz közepén komédiát játszottak szent
szertartásainkból. Nem így lesz-e megint, ha egy kálvinista fején lesz
Magyarország koronája?

– Hallgass el! Ne kínozz! Nem hiszek semmi szavadnak. Nem hiszek ennek
az öltözetnek sem, a miben most előttem megjelentél. Nem ápolni jöttél
ide, hanem kínozni. Mikor tudod, hogy erőtlen vagyok. Itt fekszem, mint
egy darab sár. Hagyj el engem. Nem kivánok semmi ápolást. Ha élek, élek;
ha meghalok, az is jó. Azt teszi velem Isten, a mit akar.

– Látod, hogy lelkedben máris kálvinista vagy. A prædestinácziót hiszed.
A legiszonyúbb rémbálványt, a mit emberi ész, a sötétben eltévedve,
kigondolt. A helyett az édes megnyugtató hit helyett, hogy van egy
magasabb lény, a ki az embernek megengedi, hogy jó legyen, ha bűnbe
esett megtérjen; ha elbukott, felkelhessen, ha gyönge, erőt ád neki, ha
nem lát, felvilágosítja, ha végveszélybe jutott, hivására megjelen és
csodatételeivel megszabadítja; a szemmel látott, a szivünkkel érzett
áldásteljes Istenatya helyébe oda állították az alaktalan fátumot, a ki
előre kimondta, megirta mindenkire, már a születése órájában, ki legyen
jó, ki legyen rosz? ki ragyogjon fényben, ki merüljön el fertőben? a
kihez hasztalanul imádkozik a szerencsétlen: meg van irva, hogy neki
szerencsétlennek kell lenni. A gyilkos hiába imádkozik: ne vigy a
kisértetbe, az áldozat hiába imádkozik szabadíts meg a gonosztól; meg
van róluk irva, hogy nekik össze kell találkozniok, az egyiknek
gyilkolni, a másiknak halni kell. S a vétkező hasztalan keres nála
bocsánatot: nincs irgalom számára, meg kell fizetni azért, a mivel adós.
Az áldó Isten helyébe, a ki mindent ád ingyen, ezer kézzel, s minden
keze jobb kéz, arany kéz, s a ki mindent megbocsát egy töredelmes
szivért, e helyett oda van állítva egy minden élők és csillagok fölött
uralkodó uzsorás, a kinek csak egy keze van, az is vaskéz, a ki
megfizetteti a gyermekeket az apák adósságaiért negyediziglen s
ledobálja az égből a csillagokat, ha ellene vétettek. És ennek a
birodalmáért harczolsz te és a te társaid fejedelmestől együtt.

Ocskay arczán a hideg veriték csurgott alá. Kezdett a láz deliriumába
visszaesni. Szemei kápráztak. Keresztet vetett magára.

– Hagyj magamra. Ne kínozz tovább. Akár gonosz lélek vagy, akár
jótétlélek: hagyj el.

– Elhagylak. De itt marad veled az igazság, a mit hozzád elhoztam. Ha
elfogadod, meggyógyít, ha elveted, megöl.

– Nem igaz! Nem hiszem. Nem teszi azt a fejedelem.

– Álmodjál felőle. Ébren engem nem látsz többé, a míg látni nem kivánsz.
Ha egyszer hivni fogsz, visszajövök: s akkor majd bebizonyítom, hogy
mind igaz volt, a mit mondtam.

– «Óh én uram, én fejedelmem!» hebegé Ocskay. Már ekkor az álomországban
beszélt.

Azokat a képeket látta iszonytató változatokban lelke előtt végig
foszladozni, a miket Ozmonda eléje vázolt. Az egymás ellen küzdő
Isteneket, az ostromra kelt templomokat. S az álmok, a miket a hagymáz
tüze éget bele a szívbe, örökre feledhetlenek maradnak.

Késő délest volt másnap, mire ismét magához tért.

Ágya mellett látta ülni akkor is az apáczát, lefátyolozott fővel,
olvasóval a kezében.

– Soror Arminia; suttogá bágyadtan.

– Az én nevem soror Theodora: viszonzá egy öreges, törődött hang a
fátyol alól.

Más váltotta fel Ozmondát.

Néhány nap múlva jobbra fordult Ocskay baja: sebe gyorsan kezde
gyógyulni. Az a seb, a mit a golyó ütött. Nem az a másik: az nyitva volt
és egyre vérzett.

Egy napon azt mondá, hogy szeretné, ha soror Arminia váltaná fel ismét a
másikat az ápolásban.

Óhajtásának elég lett téve. Az öregebb apáczát felváltotta a fiatalabb.

És akkor aztán Ozmonda elhozta magával mindazokat a leveleket, a miket a
külföldi követségek útján Pálffy bán kapott Rákóczynak a porosz
királylyal folytatott alkudozásairól a magyar korona iránt; s egyuttal
Péter orosz czár ajánlatait Rákóczyhoz a lengyel korona elfogadása
végett.

Ez volt az igazi megmérgezett golyó, nem az a másik.

És senki sem vette észre, mi történik itten? Még a gyanakodó Csajághy
sem.

Hogy egy szelid, ájtatos apácza hogy támasztja fel a halálból Ocskayt, s
hogy teszi a helyett halálos beteggé a lelkét.

Már az maga, hogy ezeket a leveleket fel hagyta maga előtt olvasni
Ocskay, nagy megtántorodás volt tőle. Az apácza szépen az imádságos
könyvébe hajtogatva hozta el azokat magával; mikor egyedül maradt az
ápolt sebesülttel, felnyította a könyvét és olvasott, ha rálesett
valaki, ha rajtakapták: – ájtatos litánia volt, a mit betege fölött
elimádkozék. Ocskay tudta jól, hogy ezek az ő eltérítésére voltak
szánva. Mégis engedte megismertetni? Talán a lelkében bizott még, hogy
azt igazán nem fogja semmi fegyver.

A legveszélyesebb volt a lelkére nézve egy levele Wratislaw
kaczellárnak, a mit az Prágából irt Pálffy János bánnak. Ebben az
Érsekujváron és Nagyszombatban szerzett tapasztalatai voltak leirva az
osztrák kormányférfinak.

Az adatok, a miket Wratislaw e levelében felsorolt mind a legnagyobb
szavahihetőség bélyegével birtak; mind olyan hűséges rajzai voltak a
helyzetnek, a minőket Ocskay maga tudott volna legjobban kifesteni. A
Rákóczy környezetében levő főurak nagy részének elégedetlensége a
háborúviseléssel, vágyódása a béke után, a fővezérek versengése; az út
és mód magában a magyar nemzetben egy királypárti hatalmas ligát
támasztani. A magyart addig le nem fogják győzni soha, amíg az idegen
erőszakos keze küzd ellene; de kibékíthetik, megjuhászíthatják, ha saját
jobbjai csoportosulnak egy legitim zászló körül, melyet a törvényes
király lobogtat. Elszámlálja Wratislaw név szerint, kikre lehetne
számítani. (Merész kisérlet volt Ozmondától és azoktól, a kik ezt a
levelet a kezére bízták, hogy e neveket Ocskayval közölte, a kiről még
azt kellett tudnia, hogy vakbuzgó híve Rákóczynak; hátha egyenesen
bevádolja őket e levél nyomán?)

«Hanem mindezekkel nincs még semmi nyerve;» így végzi Wratislaw a
levelet. «Nekünk egy igazi hadvezéri talentumot kellene megszereznünk a
magyar táborból s az említett urak közül egyik sem az. Jó
partizánvezérek, de arra nem valók, hogy hadvezetés bizassék rájuk.
Egyedül egy van közöttük, aki valódi magasabb katonai tehetséggel bír,
Ocskay László, a kit én távolról is, közelről is eléggé kiismertem. Ő
nekünk jelenleg a legnagyobb malleusunk. De lehetetlen, hogy sokáig az
maradjon. A többi hadvezérek, a fejedelmi udvaronczok folytonos
boszantásait nem állhatja ki sokáig. Mindenütt derogálnak neki. Minden
hibáját nagyítják, minden érdemét kisebbítik. Ha bort iszik, s jó kedve
van, azt mondják, hogy részeges és szokása szerint dorbézol; ha egy csúf
czigányleánynyal muzsikáltat magának a sátorában: azt mondják, sybarita
életet él; ha meg a feleségéhez megy haza, azt mondják, «andapál
katonája» lett; zsoldot nem adnak a katonáinak, s ha ő maga
rekvirálásból szerzi be a zsoldot, azt mondják, rabol és sarczoltat; ha
előre tör, akkor azt mondják, úgy kell neki, miért ment oda? s cserben
hagyják; ha kivágja magát, azt mondják: megretirált; ha fényes győzelmet
aratott, akkor annak az érdemét átruházzák egy másikra, aki azt
messziről nézte. Én tudom jól, hogy milyen hive ő most a fejedelemnek és
az egész fölkelés ügyének, a magyar szövetséges rendeknek; de azért már
veszett nevét költék, minden mozdulatára Árgus-szemekkel vigyáznak.
Bercsényi maga azt irta felőle a fejedelemnek: «Ocskay László uram felől
rosz szél fú»! Az öcscse, Sándor és valami Csajághy nevű főstrázsamester
már sokszor összevagdalkoztak ő miatta az udvari tisztekkel; s ha
egyszer a vagdalkozás oka fülébe talál menni Ocskaynak, nem tudom, mi
lesz belőle. A feleségére csipkelőznek, aki sokáig volt fogságban
Bécsben, az emberek igen mocskosszájuak, s kapnak a pletyka-beszéden.
Egy ilyen sértés pedig sok erős szívet megejthet! Ez az oka, a miért
Ocskayt nem léptetik előre. Máskülönben rég tábornokká kellett volna
lennie. Hanem hát mi ezt az embert, ahogy én ismerem, sem
kecsegtetéssel, sem hivogatással meg nem nyerhetjük; hacsak amazok odaát
el nem vadítják maguktól. Ezt már lehetőnek tartom. S abban az esetben
nekünk lenne egy olyan hadvezetőnk, aki az ellenfélt a saját
methodusával tudná debellálni. Mi bizonynyal jobban meg tudnók őt
becsülni s generálisságnál kisebb állásba nem helyeznők…»

– Elég! tiltakozék a sebesülten fekvő. Ne olvassa kegyelmed tovább.
Átlátok a szitán. Nagyon ritkán van szőve. Minden gyöngének hitt
oldalamat kipróbálták vele. Mondhatom, hogy sehol sem sebesített meg.

– Nem sebesítés, de sebbegyógyítás volt a szándék. Én írt akartam
kegyelmednek hozni, nem mérget.

– Ez a levél sem nem ír, se nem méreg. Vajákos kancséroló szer, a miben
semmi virtus nincsen. Ezt a levelet nem irta Wratislaw. Itt fabrikálták
Vöröskővárott.

– Nem disputálok. Hanem itt hagyom ezt a levelet kegyelmednek. Tartsa
meg. Egyszer valamikor lesz még alkalma összetalálkozni Wratislawval.
Akkor megmutathatja neki ezt a levelet, s megkérdheti, ő irta-e? S ha
azt fogja mondani: «nem»! akkor irja ön fel a kolostorom falára, hogy
Szunyoghy Ozmonda akkor hazudott legistentelenebbül, a mikor térden
állt, s az imakönyvébe nézett, a mikor Soror Arminiának nevezték.

… Ocskay magához vette a levelet.

Nem volt már sebhetlen csodahős: a testi sebe begyógyúlt, a lelki sebe
tovább vérzett.




DELIANCSA.

A lélek sebe nem gyógyul be soha.

Ott csengett folyvást a fülébe a rossz jóslat: «egy indulat, egy
szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít,
önmagadnak ellenkezőjévé tesz!»

Már itt volt valamennyi.

A fátum látható arczot öltött. Itt volt: közel járt. Megmondta a nevét.

Ocskay László rettegni kezdett önmagától.

A lelkére volt már verve a láncz. Úgy érezte, mintha a fejedelme iránti
hűség, az egész honszerelmi ábránd, egy nehéz golyó volna ennek a
láncznak a végén, a mi lépteit gátolja.

Igaz volna az, hogy a fátum még az isteneknek is törvényt szab? No hát
legyen úgy, hogy a fátum erősebb Jupiternél; de nem erősebb a
férfiakaratnál.

Még volt egy menekülés. A két hűség együtt jár. A szerelemhez és a
hazához. A csapodárság és az árulás ikertestvérek. A mint felgyógyult,
sietett haza az édes boldog családi körbe. Két gyermeke volt már, két
angyalarcz hivogatta le a földre, s mikor oda közéjük leheveredett,
mellette a két gyermek a medvebőrön, akkor úgy érzé, hogy itt van az
igazi élet, az igazi ébrenlét, a többi mind csak álom, csalóka, rosz
álom.

A haza, a jobb jövendő nem a hadakozó fejedelmeké, hanem azé a két
játszó gyermeké itt. Ezeké az apa hűsége, erénye, büszke jelleme,
szeplőtlen neve. Nem szabad azt elvesztegetni.

Aztán, hogy kipanaszkodhatta magát lelke szerint annak a lelke másik
felének (a jobbik felének), megkönnyebbült tőle, annak a hűséges
vigasztalása megaczélozta lelkét.

Mikor Ilonkájától és gyermekeitől visszatért a táborba, azt a lánczot
azzal a nehéz golyósúlylyal ugyan még mindig ott hordta a lelkén, de új
erőt hozott magával még e lánczczal a lelkén is előre törni és fölfelé.

Még csak most kezdett el igazán hős lenni. Egész lelkével odaadta magát
annak a gondolatnak, hogy nemzete ügyét diadalra vezesse. A személyes
biztonság csak véralkat szüleménye. Odarohanni a halálveszélybe, öklével
harczolni, az is képes, a ki az ügyet, a melyért harczol, megveti; a ki
hős a karjával, s áruló a szivében. De Ocskay László nem a hírt, nem a
dicső halált látszott keresni, hanem a döntő diadalt.

Folyvást nagy tervei voltak.

Vak Bottyánnal és Bezerédy Imrével egyesülten ostrommal akará bevenni
Sopron városát, maga vezette a hajdúit a tört résen át fel a falakra.
Már övék volt a diadal, az őrtornyokat elfoglalták, a mikor Bezerédy
századosát, a lobogóval a kezében, egy golyó elsodorja, s erre annak a
hajdúi rémülten megfutnak, s a diadal megfordúl, kudarcz lesz belőle.
Ocskaynak is menekülni kell az elfoglalt sánczról.

Azt, hogy milyen vitézűl harczolt Sopron falain, elfeledték följegyezni,
hanem azt igen is szemére lobbantá Bercsényi, hogy három év előtt milyen
könnyen elfoglalhatta volna Sopront Ocskay uram, ha kellemesebb
időtöltésnek nem tartotta volna a boros billikomokat ürítgetni!

Ujra meg ujra felvette a kardot, a mit kezéből ki vert valaki. Ármány?
vak sors? prædestinatio? vagy minek nevezi magát az az elfátyolozott
arczu szellem? Győzni akart! lehetetlenné akarta tenni, hogy a sarkában
lappangó kisértet egy gyenge órát találjon életében, a melyben
megragadhassa. Egész haderejével neki fordúlt annak magának, ki őt
legcsábítóbb igéretekkel csalogatta; megrohanta Pálffyt, a bánt; seregét
szétmorzsolá, őt magát beszorítá egy austriai kis várba: Brukba. Ott
körülzáratta: öreg ágyúkat kért a fővezértől, hogy a várat bevehesse.
Azok már útban voltak. Ez lesz a felelet a bazini csábítónak. Ez a
lesujtó csapás! Akkor jőjjön aztán még valaki csalogatni! A míg az öreg
ágyúk megérkeztek, az egyik vezértársa sötét éjjel kihagyta menekülni a
bánt az ostromlott várból. Megint kihullott kezéből a kard.

Ujra fölvette, más hatalmas ellenséget keresett. Nagy erőt gyüjtött maga
körül; a császáriak legjobb hadvezérét kereste föl, Viardot. Ott meg a
megnyert csata végén, egy vezértársa, Pekri ügyetlensége miatt,
kudarczot vall: ismét kihull kezéből a kard a strázniczai csatában.

Ujra fölvette azt. A vesztett ütközetért ő kapta a megrovást, a ki
győzött, Pekri lett tábornokká, a ki vesztett. Ez sem döntötte meg. Nem
kötötte össze magát többet senkivel, magára harczolt. Akkor mindig
győztes maradt.

Szerteszét kalandozó csatározásaival minden császári fővezérnek a
terveit megzápította; soha sem tudták, mely oldalról védjék magukat
ellene. Egyszer a fővezért, Stahremberget magát is elfogták a hadseregei
háta mögött.

A kisértő pedig mindig ott járt a sarkában.

Egy este a nagyszombati franciscánus perjel látogatta meg tábora
közepett, a ki novitius korában főnöke volt s a ki őt nagyon szerette.
Eltávozásakor a perjel egy iratcsomagot hagyott Ocskay asztalán, a mi ő
neki volt czímezve. Ocskay a csomagban talált egy kegyelemlevelet a
császártól, melyben minden eddigi tetteiért megbocsátanak neki, azután
meg egy pátenst, melyben császári tábornokká kineveztetik. Harmadiknak
pedig egy utalványt húszezer tallérra, a bécsi kincstárhoz szólót.

Nem szólt felőle senkinek. Összeszedte nagy csendben az ezredeit s heted
napra ott volt Fischamend alatt, s az ostrommal bevett város kapujára
szegezte oda, átütött török késével együtt a kegyelmi levelet, a
kinevezést és az utalványt. Ez volt a válasz.

A míg ő Ausztriát egész Bécs kapujáig rettegteté, az alatt a háta mögött
Forgách ostrommal elfoglalta Zissersdorf várát, a védő Bayreuth-ezredet
levágta, erődöt és várost felprédált, elpusztított, a lakosokkal is
kegyetlenűl bánt; még a nőket sem kimélték a kuruczai.

Ennek a diadalának nagyon rosz jutalmát vette a híres hadvezér. Rákóczy
elfogatta érte s Munkács várában fogságba vetteté.

Mikor az a hír megérkezett Ocskay táborába, ott nagy megdöbbenést
költött. Diadal, győzelem, várelfoglalás után fogságra jutás.

Igaz, hogy Forgáchra egész bűnlajstromot tudtak felolvasni. De hát
melyik kuruczvezér nem volt ugyanazokban tudós?

Az erre következő napokban Ocskaynak egyik legkedvesebb hadnagya,
Turkoly Miska, átszökött a császári táborba.

Ez volt az első áruló!

– A pártütő pribék! kiálta fel Ocskay haraggal, mikor alezredese,
Pongrácz Gáspár e hirrel eléje jött. Mit vétett neki a mi zászlónk, hogy
elhagyta?

Pongrácz Gáspár, ugyanaz, a ki a nagyszombati ütközetben Ocskayt a
labanczok közül kiszabadítá, egyik legjobb alvezére, barátja volt Ocskay
Lászlónak.

– Megrettent a fiú Forgách példájától: vestigia terrent, monda Pongrácz,
azt hitte tán, hogy most mindenkire rájár a rúd, a ki Bercsényinek nem
tetszik. «Nem felejti kigyó farka elvágását!»

– Azért nem kellett volna neki árulóvá lenni. Ne féltse senki jobban a
fejét, mint a fejedelmét!

– Azt is mondogatta többek előtt, hogy nagyon meghidegült a fejedelem
iránt, a mióta megtudta, hogy Rákóczy kész a lengyel koronát elfogadni
Péter czár kezéből.

Bercsényi titokban elutazott a czárhoz. Ha már választani kell a két
savanyú alma között, a muszka és a német barátság közt, mégis csak az
utolsóban vássék a fogunk. Ezt nem én mondom, hanem Turkoly.

– Azért nem volt szabad zászlójához hűtelenné lennie. A katona ne
bölcselkedjék, hanem verekedjék.

– Aztán buzgó katholikus is volt Turkoly. Nem bírta a lelkiismeretét
megnyugtatni, hogy Rákóczy most már a magyar koronát porosz Frigyes
királynak, a kalvinistának ajánlotta fel.

– Pokolra a dogmaticus scrupulusokkal! kiálta fel indulatosan Ocskay. (Ő
nála is épen itt volt a pánczélingnek a nyilása.) A mennyországért sem
szabad elárulni Magyarországot. Neked békóba kellett volna veretned
Turkolyt azonnal, a mint előtted így beszélt.

– Nem előttem mondta ezeket.

Ocskaynak eszébe jutott a Parna-patak melletti keserves megszabadulása:
csak ennek a visszaemlékezésnek köszönheté Pongrácz, hogy őt magát nem
verette vasra Ocskay azért, a mit elmulasztott.

Másnap reggel jelenték neki, hogy Pongrácz alezredes az éjjel, az
őrszemle után, nem tért vissza a táborból. Sehol sem találják.

Este későn megtudta, hová lett a legtapasztaltabb, legöregebb alvezére.
A szemközt álló császári tábornok, Viard, küldött Ocskaynak egy
elbocsátott kurucz fogoly által levelet. Abban tudatta vele, hogy
Pongrácz alezredes átment a császáriakhoz. Hivatkozik Ocskay László
lovagias érzületére, hogy a feleségét és gyermekeit, kiket magával nem
vihetett, utána fogja küldeni.

Hát már a második szökevény!

Egy megszokott arcz megint eltünt az asztal mellől, melynél együtt
tanácskoztak csata előtt, együtt lakomáztak csata után!… «Mit
tanácsolsz, Pongrácz Gáspár?» «Szállok az úrnak, Pongrácz Gáspár uram!»
Üres szék van ott már.

Megkezdődött a processio! A gyászvitézek processiója.

Mennek mendegélnek.

Első volt Forgách (mert ezt is árulással vádolják, hogy Pozsonynál
meghagyta magát vesztegetni), azután Turkoly, azután Pongrácz.

Mit mondott az az asszony? Következik a sorban, a ki valamennyinél
drágább, Ocskay László. Hát ennek mi az ára? «Az az én feladatom.» S
ennek az asszonynak van esze is, szive is: van szépsége, és gonosz
szenvedélye. Ezekkel sok férfit megvettek már.

Sokszor megtörténik az, hogy megőrül valaki azért, mert retteg a
megtébolyodástól, a mivel családi hagyomány baljóslata fenyegeti. Ilyen
félelmet érzett Ocskay. Egész mélyen belátott az örvény fenekére s érzé,
hogy szédül. Válaszolt azonnal Viard levelére, szép classicus latin
nyelven. Azt irá a tábornoknak, hogy üzze el magától az áruló
szökevényt, a hizelkedő kutyát. Ma «hizelkedő kutyának» nevezte, tegnap
még «kedves öreg czimborám» volt neki. Maga előtt akarta azzal a szóval
tán bezárni az ajtót.

Még talált ki egy óvszert.

Volt két alvezére: Csajághy és az öcscse, Sándor. Azok két külön ezredet
vezényeltek az ő dandárában, s ennélfogva csak nagy ritkán kerültek
össze egymással. Most Ocskay László behívta őket magához a táborkarába.

– Pongrácz és Turkoly átszökése óta nem bízhatom senkiben, egyedül ti
bennetek. Az ezredeiteket vezessék a főstrázsamesterek. Nekem itt van
rátok szükségem.

Így a jobbján levő szék nem maradt üresen. Pongrácz helyét elfoglalta
Ocskay Sándor, s a hol Turkoly szokott késsel villával dobolni a
czintányéron, ott Csajághy puritán alakját látta maga előtt ülni az
asztalnál.

Nagyon kérte őket, hogy maradjanak mindig körülötte.

– Az én László bátyám valamitől félni látszik. Mondá Ocskay Sándor,
mikor Csajághyval egyedül maradt.

– Én tudom, hogy kitől?

– Tán orgyilkokkal kerülgetik?

– Nem az. László bátyád védelmezi magát velünk saját maga ellen.

– Tán megtántorodott volna?

– Még nem sejdítem. De hogy támaszokat keres, azt már bizonyosnak
veszem. Eddig nem volt szüksége rá, hogy itt legyünk a teste körül. Én
tudom, hogy Ozmonda ott volt nála Bazinban. Ő volt az egyik apácza, a ki
sebesült bátyádat ápolta. Kár, hogy későn tudtam meg. Azt is tudom, hogy
az amnestiát, a patenst, a donatiot mind ez a rossz lélek hozta el a
számára Bécsből.

– De azokat László bátyám mind hiresen elutasította magától.

– Most azonban már fél! Ide hivatásunk bizonyítja. Ha mi itt vagyunk
körülötte, akkor Ozmonda semmiféle alakban ide nem jöhet hozzá, hogy őt
csábítgassa, mert mi ketten bizonynyal ráismerünk. Ha én azt az asszonyt
egy puskalövésnyire feltalálhatnám valaha! Hidd el nekem, hogy azzal a
megnyugvással akasztanám a szegre a kilőtt muskétámat, mint mikor valaki
egy veszett farkast agyonlőtt a piaczon, olyankor, a mikor a templomból
jött ki a sokaság!

– Te nagyon is jól tudsz gyűlölni.

– Nemcsak azért a vérért, a mi eddig kihullott miatta, hanem azért, a mi
ezután fog hullani. Hidd el nekem, hogy ez az a «Runa», a ki Attilának a
Lech folyónál útját állta «ter frementi voce exclamans: retro Attila»
hármas csengő szóval kiáltva: vissza Etele! Ez a mi gonosz Valkyrunk, a
hadmegállító «Hildr», a ki bennünket megtör.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ocskay tanúságát is adta annak, hogy elfogadható okai voltak maga mellé
beszólítani azt a két emberét, a kikben feltétlenűl bizhatott. Egyedűl ő
velük kettőjükkel közölte a haditervét, a miben egyedűl magára
számított, senkinek a segítségére nem támaszkodott.

A terv még magát Csajághyt is megdöbbenté: oly merész volt.

Ocskay a morvaországi Wsetin várát akará elfoglalni.

Ezt a várat azért építék a császáriak, hogy a kuruczok betöréseit
Morvaországba lehetetlenné tegyék. Első rendű erődnek volt alkotva,
csillagsánczokkal, Miksa-tornyokkal, boltozott casamátákkal körülvéve,
nehéz ágyúkkal ellátva. Nagy megszálló sereggel, hatalmas
ostromütegekkel, hosszú, szabályszerű bombázás, földalatti harcz, viárok
ásás, tűzakna robbantás után lehetett rá gondolni, hogy meghódítsa
valaki. S ezt a hatalmas várat csak úgy akarta Ocskay elvenni, mint az
érett almát a fáról.

Csajághy vállat vont.

– Az én fejem az igaz, hogy vasból van, s ha faltörő kosnak akarod
fölhasználni, szivesen felajánlom.

– Odamegyek, a hova küldesz, mondá Ocskay Sándor, kezét nyujtva a
bátyjának.

– Bizonyára oda fogtok menni mind a ketten, a hová küldelek, szólt
Ocskay László s keményen megszorítá mind a kettőnek a kezét. Most
menjetek az ezredeitekhez vissza, az éjjel csendben indulunk.

Mikor Csajághy és Ocskay Sándor elhagyták a vezért, Csajághy ezt
dörmögé:

– Én valamit gondoltam.

– Ki ne mondd! Sietett eléje vágni Ocskay Sándor.

Mert én nem hiszem!…

– De hát mégis kitaláltad, hogy mit gondolok? Jól van. Én sem hiszem. De
lehetetlen volt ki nem gondolnom.

«Uriás!» neve jutott mínd a kettőnek eszébe. Azé az Uriásé, a kit Dávid
király azért küldött a filiszteusok ellen, hogy ott biztosan megöljék.
«Terhére vagyunk neki mi ketten!» Gondolák magukban. Így akar tőlünk
megszabadulni! A két vigyázó ellenőrzőtől, a kik halállal fenyegetik őt,
ha félre talál lépni.

Csalatkoztak benne.

A mint a morva határon átléptek, Ocskay László a testvérét Stampsennek,
Csajághyt Stuelnnek indítá a Morva vize mentén a lovasságával: ő maga
szállt a gyalog hadával Wsetin sánczai alá. Ő akarta itt maga bevégezni
az életét.

Egyéb szándékot nem is lehet róla föltenni.

Hogy ezt a hatalmas erődöt, a minek védműveit ez előtt egy héttel
vizsgálták össze Löwenburg és Krumpach tábornokok, s bevehetetlenekül
fogadták el, a melynek sánczait rendes hadsereg és derék polgárőrség
védte; a melynek üteg-ágyúi félmértföldnyire uralták a vidéket; – hogy
azt megrohanja, ágyúzás, sánczhányás nélkül, egy kuruczhad, meztelen
karddal a kezében: ezt nem gondolhatta ki más, mint a kinek terhére van
az élet, s jó áron akar túladni rajta.

Mikor az öcscsétől elvált, egy levelet adott át neki, ezzel a szóval:

– Ezt a levelet csak akkor bontsd fel, a mikor én már nem élek.

Most aztán Ocskay Sándor kezdte sejteni, hogy mi szándéka volt a
bátyjának az idejövetellel. De Csajághy még tartotta a gyanuját. Hiszen
még mind a ketten visszatérnek Wsetin alá, ha feladatukat bevégezték. Az
pedig két nap alatt meg van, s akkor ismét visszakerülnek Wsetin vár
farkasvermei közé.

Csakhogy mire ők negyednapra visszatértek, szétkergetve az ellenséges
lovasságot, mely a vár fölmentésére jött, már akkor Ocskay rég benn volt
Wsetin várában. A vár egy füstölgő rom volt már, a sánczok, a casamáták
szerteszét a légbe röpítve, az árkok betemetve mind.

Nem történt semmi csoda. A várműveknek volt egy befejezetlen része. Azt
Ocskaynak hirűl hozták a kémei. Ezt a gyönge pontot éjszakai rohammal
elfoglalá, miután előtte való nap, hadi szokás szerint, békés megadásra
kérte fel a várvédőket, a min azok nagyot nevetének. Az igaz, hogy
mindenütt maga tört előre a zászlóval kezében, s úgy kiabált a hajdúira:
«Ne féljetek semmit. Nem lőnek itt másra, csak én reám.» Őt pedig nem
fogta a golyó. Ismét a mesebeli tündérhős lett: első volt a várfalon.
Mire behajnalodott, a várőrség le volt vágva, vagy foglyul ejtve: az
öreg ágyúk közül de csak egyet sem sütöttek ki. Az emberi vakmerőség
felcsufolta a hadi tudományt. Hat tudós hadvezér esztendeig elvesződött
volna azzal, a mit egy elkeseredett dalia egy óra alatt elvégzett.
Wsetin vára nem volt többé.

Ocskay dicsősége tetőpontjára jutott el e regemondásba való diadallal.
Az elfoglalt Wsetin várban voltak a morva főurak minden féltett kincsei
felhalmozva, ide hordták azt messze földről össze, mint legbiztosabb
menedékbe. Ocskaynak a szerencséjét e diadal nemcsak megaranyozta, de
valóságos aranyra váltotta fel. Ő találta meg a bölcsek kövét; a tegnapi
közrendű magyar birtokosból egy csapással dúsgazdag dynasta lett. Egész
társzekerek vitték el Wsetinből a prédául nyert arany-ezüst kincseket;
maga Ocskay általvető zsákba tömhette a drágaköves ékszereket. Azokban
az időkben az ilyen harczi préda épen olyan jogos szerzemény volt, mint
napjainkban a börze-nyereség. Épen úgy szokás volt azzal dicsekedni,
mint mikor most egy börzematador a contremine báróit az utolsó
inggombjukig tisztára kifosztotta. Kincses társzekereit haza küldé
Sztropkóra; Soncha barlangjának, Aladin büvlámpájának minden mesés
gazdagsága oda lett Ilonka lábaihoz lerakva. Raktár kellett annak, hogy
elférjen benne, mázsa kellett neki, hogy megmérjék. Az ocskói elrablott
kincsekért ugyan százszorosan lett megfizetve.

És Ilonka erre azt irta a férjének vissza:

«A tenger kincsek helyett jobban esett volna az én lelkemnek, ha
tenmagadat küldted volna nekem haza, bár csak egy pillanatra.»

Ocskay Sándor pedig azt mondta a bátyjának, mikor Wsetin várából
visszafelé ügetének, egész sereg hadi foglyot hajtva maguk előtt:

– Ime itt a leveled, bátya. Mit tegyek vele?

– Azt a mi rá van irva. Felbontod, ha halva leszek.

– De hát kinek van az a homlokára felirva, hogy tovább éljen?

– Csak te őrizd azt a levelet. Soha sem lesz késő megtudnod, hogy mi van
benne irva?

Most már irigyei sem mondhatták Ocskayra, hogy hűtelen a zászlajához; –
hanem azért a lánczot, a nehéz golyót most is ott érezte a lelkén.
Kétségei térdre kényszeríték, csak a büszkeség tartotta egyenesen állva.

Hű volt még, de már nem szeretett.

Itthon az ónodi országgyűlés hirei vártak rá. – Nehéz esetek hirei. –
Túrócz vármegye követeit, Rakovszkyt, Okolicsányit az országgyűlés
termében, a fejedelem előtt vagdalták össze a rendek. Az első vágást
maga Bercsényi mérte Rakovszky fejére, a másodikat Károlyi Sándor;
Okolicsányi nem halt meg elég jól a szinhelyén, annak még fejét is
vették.

Ocskay azt mondta rá: «úgy kellett nekik: maguk keresték, árulók
voltak!»

Ime a negyedik, ötödik már a megkezdett sorban!

Ozmonda albumának a rémalakjai folytatják a kisértetprocessiót! A kikre
az az áruló patyolat rávallott!

Na de hagyján! Rakovszky, Okolicsányi vérétől csak Túrócz vármegye
tanács-asztalának a zöld posztója változik veressé. – De nagyobb dolog
is történt ott annál. – A szövetséges rendek kimondták az órmódi
gyűlésen, hogy «eb ura a fakó!» – Nagy szó volt az! Letették vele a
koronás királyt.

Ocskay azt sem bánta.

– No hát még is csak az lesz a tábori jelszó: eb ura a fakó! – Mit
teszünk most? – Verekedünk, a míg a kard vasában tart.

Hű volt még; de már nem hitt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mit eddig csak a kósza hír beszélt, most már köztudomássá lett. Nincs
többé semmi alku, kibékülés a császárral.

Rákóczy felajánlotta Magyarország koronáját Frigyes királynak.

Ő maga pedig a lengyel koronára alkudozik Péter czárral.

A magyar szövetséges rendek, a táborban álló hadak belenyugodtak ebbe.
Végzetes lépcső volt: nem lehetett rajta megállni. Ok volt rá elég. A
császári hadvezérek úgy viselték a hadjáratot Magyarországon, mint a
kiknek nem a győzelem a czélja, csak a pusztítás. Szétdarabolták a
seregüket s azokat mindenütt összetörte a kurucz, ahol külön kaphatta.
Nem volt már a császáriaknak egy döntő ütközetbe vihető derék seregük,
csak portyázó hadoszlopaik kergetőztek, Dunán innen, Dunán túl, a Vág
mellett, a felföldön, meg Erdélyben a kurucz hadakkal, s két nagy váruk
volt még csak az országban, Trencsén és Lipótvár, a hol erősebb had
tartotta fenn a fejedelem hadait majd egy évtizeden keresztűl, az volt
az egész hadtudomány czélja, hogy mikor fogytán van a két várban a
prófont, s a lovakat már mind megették, akkor ujra ellássák a benszorult
őrséget derczével, meg füstölt hússal.

Ellenben Rákóczy egy valóságos európai fogalomban értett hadsereget
gyüjte a portyázó hadakozók közepett, harminczezer harczosa volt egy
tömegben, azok között a kuruczhad szinejava. Ott voltak a
palotás-ezredek, a sárga és veres testőr-muskétások; az erdélyi nemesi
gárda, a tiszántúli, a borsodi hajdúk, a franczia granátosok, a svéd
bivalybőr pánczélos dragonyosok, XII. Károly Pultavánál harczolt ezredei
és csak igen kis rész «mezei tábor» Pekri vezénylete alatt. Ezek voltak
a megyei felkelő csapatok, a mik addig, a míg az ő vármegyéjükben folyt
a háború, csatlakoztak a fősereghez; ha odább ment a tábor,
hazaoszlottak békében. Itt volt egyesülve az egész gyaloghad; rendes
ütközetben a tábor törzsöke: ágyu tömérdek, mind jól felszerelve,
kitanult pattantyusokkal. A vezérlet is oly kitünő, a milyennel rendes
hadsereg dicsekedhetik. Franczia törzstisztek, hadmérnökök a
táborkarnál; hajdan az osztrák hadseregnél kitanult nevezetes magyar
tábornokok a dandárok élén. Zsoldja is rendesen kijárt a seregnek: XIV.
Lajos megküldé az elmaradt subsidiumot.

S ennek a szép csatakész hadseregnek nem volt semmi dolga. Viarddal,
Heisterrel, Pálffyval elbánt Ocskay László, meg vak Bottyán. Ausztriába
betörni elég volt Eszterházy Antal. A fejedelem hadseregének
Magyarország határán kivül volt feladata. Európai küldetése volt. A nagy
Theatrum Mundi szinpadán föllépni döntő erővel. Betörni Siléziába,
egyesülni Frigyes porosz király hadseregével s aztán egyesült erővel
vetni véget a hosszú háborúnak, mely Európa belsejét dúlja. A porosz
azonban csak télire lehetett készen. Maga Rákóczy is arra számított,
hogy milyen jó lesz a hadseregét a szép Siléziában kiteleltetni. Addig,
hogy a hadsereg tettvágya le ne lohadjon, idebenn kellett a számára
valami munkát keresni.

Kettő kinálkozott: Lipótvár, vagy Trencsénvár elfoglalása. Mind a két
várból sűrűn jöttek szökevények a fejedelem táborába, zöld csudákat
mesélve a körülzárolt várőrségek nyomoráról. Azok már a bivalybőr
pánczélaikat eszik frikaszirozva! Csak meg kell jelenni a fejedelemnek
seregestül akármelyik vár alatt s feladják azokat. Rákóczy Lipótvára
ellen akart fordulni, Bercsényi Trencsént kivánta. E fölött a fejedelem
és fővezére között nagy összekoczódások voltak, a mik Bercsényi
ingerlékeny természete mellett egész a haragig fajultak. Néha a tábor
kétfelé is szakadt. Bercsényi a maga hadtestével duzzogva húzódott félre
s engedte a fejedelmet menni, a merre neki jobban tetszik. Rákóczy aztán
a haragos fővezér kedvéért Trencsén felé vitte a hadát. Ott már
csakugyan fogytán volt minden élelmi szer, s a várvédők sziklafészkük
tornyaiból láthatták a felszabadító császári csapatok helyett a kuruczok
veres-zászlós táborát aláereszkedni a báni hegyszakadékokból a turnai
völgybe. Éjjel az ezernyi meg ezernyi őrtűz, mint egy kivilágított
város, verőfényt vetett a felleges égre.

Ki birna ezzel a sereggel!

A császári két hadvezért, Heistert és Pálffy bánt ezalatt Ocskay és Vak
Bottyán verték maguk előtt. Agyut, podgyászt cserbenhagyva, gyalogságát
utszorosok védelmében elvesztegetve, menekült a két császári vezér a Vág
felé. Nem fölmenteni Trencsén várát; de meghúzni magát annak ágyui
alait. Mindaketten Vágujhelynél egyesültek, a mi Trencsén várához egy
napi járó. Együtt a kettőnek a hada nem tett többet ötezernél.
Egyesülten sem elég, hogy az oldalát verő Ocskayt, vagy Vak Bottyánt
külön megtámadja, jó siker biztával. – S most egyszerre szemközt
találják maguk előtt Rákóczy egész derékhadát, elzárva a trencséni
várutat.

Nem adott volna már az ő dicsőségükért senki többé egy fületlen gombot.
Capituláczió várt a két tábornagyra, semmi egyéb: a tűzzel körülvett
scorpió sorsa!

Ocskay, hogy minden menekülő utat elzárjon az ellenség előtt, hidat
veretett a Vágon, s dandárjával minden utat megszállt, egész szorosra
húzva a hálót a császáriak körül.

Ő maga egy pár századával Isztriczén száll meg, ahol a szlavniczai
Sándorok kastélyában vendégszerető ellátással fogadta az ősmagyar
eredetű házi úr a vezért és tábornokát. – Ismerjük a magyar lakomákat,
délben kezdődnek és éjfél látja végüket; kivált ahol a jó borhoz még
annyi jó titulus bibendi is van, mint volt ezekben a napokban. Ember
legyen, a ki annak a sok pohárkoczintásnak «állni tud elébe».

Künn a faluban is folyt a dinomdánom. A szérüs-udvarokon a
kurucz-huszárok hoppogatták víg dudaszó mellett a kaczkí tót
menyecskéket, s dalolták együtt a tót legényekkel a svihrovai nótát;
minden háznál úgy sütötték a pecsenyét, kalácsot, majd kigyulladt az
eresz. A piacz közepén a verbunkost járta a tárogató czikornyái mellett
a hajduság.

Odafenn a kastélyban is nagy volt a vigasság. Minden szívnek túlpezsdült
a kedve. Csak az egész világot követelték a magyarnak: azon alúl nem
alkudtak. Süvegelje meg a magyart minden nemzet! Miért is nem adott neki
a sors több ellenséget, hogy még nagyobb lenne a dicsősége!

Czinka Panna húzta a kedvencz nótákat, s mikor az elhagyta, Jávorka, meg
az ő pataki deákjai kezdték rá a víg dalaikat harsogtatni: azokat a
sírverembe lenevető nótákat; azokat a halállal magával is
tánczrakerekedő szilaj bordalokat: meg-megakasztva egy «uram, uram,
szállok az urnak!» felhivástól, amit messze elkerekített áldomás
követett.

Gyönyörű szép kánikulai este volt: az ég alig akart besötétedni; mintha
még annak az egypár biborszin felhőnek sem volna kedve alunni menni az
ilyen örömnapon. Csak az esthajnalcsillag ragyogdogált maga az
aranytenger égen.

Tehát nagy volt a gaudium. Csak Ocskay László maga volt méla és
kedvnélkül. Mi nyomta a szivét? Miről gondolkozott? Hogyan nem ragadt rá
a mások jó kedvéből még csak a mosolygó külszin sem? Ő is ivott a
többiekkel; de a bornak nem volt az ő kedve fölött hatalma. Valami
nyugtalanság kerülgette, a mi meglátszott az arczán; homlokán ráncz
vonult végig, s hiába húzta Czinka Panna a fülébe a kedvencz nótáit, azt
a ránczot nem tudta elmuzsikálni onnan. – «Hát micsoda nóta tetszik már
teneked?»

Ekkor jelenti a házigazda, hogy két vándorló diák van itten; most jöttek
Nagyszombatból: engedné meg a vezér, hadd énekelnének előtte valamit.

Beeresztette őket. Vándorló supplikáns diákok voltak, akik a vacatiók
alatt gyalog járják be a szép világot, s énekszóval fizetnek;
Nagyszombatból jöttek, tehát pápisták.

– No halljuk, mit tudtok? szólt a házigazda.

– Tudjátok-e, fiaim, «Jacobus Benedictus zsolozsmáit»? kérdezé tőlük
Ocskay László.

Azokat különösen jól tudták.

– Hát énekeljétek el nekem a «Stabat mater dolorosát.»

A diákok énekeltek.

Ez a hymnus nem vigasságot felkölteni való. Úgy illett az ide mint
Belzázár lakomájába a láthatlan kéz irása. Palestrina magasztos
melódiái, szigorú tónusai, sajátszerű megragadó harmoniája, úgy hatnak a
kedélyre, mint kámfor és tömjén. Az egész társaság elkomorult,
elhallgatott. A puritán kálvinisták duzzogva könyököltek maguk elé, hogy
a pápista zsolozsma olyan nagyon erőt vett a sziveken, s mikor a két
diák elvégezte a maga énekét, Jávorka felkiáltott: «megellenzem! nekünk
is vannak zsoltáraink, szebbek a tieiteknél!» S azzal ő meg rázendíté a
maga társaival a «Babyloni vizek» zsoltárát, a kálvinista melódia
szerint. – Az még szomorúbbá tette a társaságot.

– De mennyivel szebb ennél Palestrina zsolozsmája a «Babyloni vizek
mellett.» Zengjétek el fiuk! mondá Ocskay.

Azok rákezdték a gyönyörű siralmat, a mit a nagy mester szeretett
felesége halálának emlékére szerze.

Mikor legkeservesebben foly a virginálás, felpattan az ajtó, s betoppan
a társaság elé egy marczona alak, melynek láttára torkába szakad a hang
a két éneklő diáknak, mig a vendégek ijedten ugrálnak fel székeikről.

A hivatlan vendég alakján látszik, hogy most jött valami nagy csatából;
sárral-porral belepve minden öltönye, kaczagányán a szőr összeperzselve
lőporlángtól, dolmánya meghasogatva, hogy a rongyoláson át kivillog a
pánczéling, sisakja kétoldalt is erős vágásoktól behorpasztva, az egyik
vágás az arczán is végig csúszott, s hosszú sebet ejtett rajta, a mitől
az csupa vér lett. Az öklében szorított kard csorbákkal fürészes és
markolatig fekete a vértől.

Irtózat ránézni; de még nagyobb irtózat ráismerni ez alakra.

A hivatlan rémvendég odasiet egyenesen az asztalfőn ülő Ocskayhoz s
megragadva baljával annak a vállán a kaczagányt, rárivall érdes, rekedt,
rikácsoló hangon:

– Hát ti itt dorbézolni tudtok most?

Ocskay elbámulva kelt föl helyéről s rémedezve hebegi:

– Bercsényi!

– Ország kutyája vagyok én nem Bercsényi! Eltagadom a nevemet. Minket
öldökölnek s ti itt tivornyáztok! Turnától Ugróczig véres tetemekkel van
fedve az út: ezek az én halottaim, onnantól idáig meg részeg disznókkal.
Ezek a ti elesetteitek!

– Hát hol folyik az ütközet? kérdezé Ocskay.

– Már nem folyik: már vége van. Tönkre verték az egész hadseregünket;
gyalogságunk le van kaszabolva, ágyúink ott vesztek, a fejedelem nehéz
sebbe esett, úgy vitték el a csatamezőről. Magam alig ötvened magammal
keczmelegtem ki az ellenségből, azt sem tudom, hány sebet kaptam? S ti
itt isztok, devernyáztok ez alatt mind hadastól együtt!

Ocskay úgy hebegett, mint egy álmodó.

– Szétverve? Hajduság leölve? Ágyúk oda? Meg a fejedelem? Lehetetlen!
Nehéz sebe esett! De hát ki volt az ellenség, aki ezt meggyőzte tenni?

– Hát ki volt? Pállffy, a bán!

– Pálffy a bán? motyogá Ocskay Lászó. Pálffy verte szét a fejedelmi
sereget? – Álmodom én most?

– Majd én ordítok egy szót a füledbe, a mitől fölébredsz! Árulás volt, a
mi kudarczunkat okozta.

Ettől a szótól csakugyan fölébredt Ocskayban valami: a kevélység dæmona.
Megütötte öklével az asztalt nagy haragjában s odadobbant egész
arczközelbe a fővezér elé: csak úgy szikráztak a szemeik egymásba, mint
két összecsapkodó aczél.

– Mennyköveket ontó Jehova egy Isten! Hát szétverte hadseregünket Pálffy
bán? Azt a bűszke armádiát, ami ország-világ-hódításra indult meg? Hát
levágta a hajduk ezreit? Hát elfoglalta az ágyuinkat? elszedte a
zászlóinkat? Hát a fejedelem is sebben esett el? Hát hol voltak akkor a
talitarka palotások? a híres erdélyi nemes gárda? hol voltak a
testőr-muskétások? a veres- meg a sárgahuszárok? hát a hatalmas svéd
pánczélos lovagok? Hol volt a franczia granátos-csapat? Hol voltak a
franczia tábornokok? Hol volt a magyar vitézség, ha ez megeshetett? És
ki verte őket széjjel, ki söpörte el a csatamezőről valamennyit?
Mennybéli Isten! Egy Pálffy bán, akit én magam egyedűl Komáromtól vertem
idáig, megállni sem hagytam, aki nem tudott velem szembeállni sehol egy
derék ütközetre! Egy futó ellenség, a kinek én csak a hátára tudtam
felírni a nevemet: az megrohanja futtában, előttem szaladtában az egész
fejedelmi armádiát, s a fejedelem és a fővezér arczára írja föl a nevét!
Szégyen, gyalázat az ilyen hadvezetésre!

De a míg ezt elmondta Ocskay, Bercsényi is közbekiabálta a magáét: hogy
Páffy véletlen rohanta meg a kurucz hadsereg leggyöngébb szárnyát, a
Pekry vezérlette mezei tábort, ezt felkeverte, a derékhadra vetette, a
tér rossz volt, tele mély árkokkal. Egy ilyen árokba bukott bele a
fejedelem lovastól: nem ellenség sebesítetette meg. A kuruczság lelke el
volt véve, amint a fejedelem elestét látta; így futott meg. Magától
futott, nem a bán kergette: csak a gyalogság állt helytt; az harczolt. S
mindezekben Ocskay a leghibásabb, hogyha már maga előtt hajtotta a bánt,
miért nem akadályozta meg Heisterrel egyesülését, mért nem maradt a
hátában tovább is; mért töltötte itt a napot hiába? Egyszerre kiabáltak
egymásra mind a ketten; de Ocskay dörgő szava legyőzte Bercsényi rekedt
kiabálását.

Végre Csajághynak és Ocskay Sándornak sikerült a két dühösködő vezér
közé furakodni s őket valahogy elcsillapodásra birni. Csajághy odaállt
közéjük, mint egy érczszobor.

– Uraim! Vezér urak! Beszéljünk nyugodtan, a hogy nemes urakhoz és
hadvezérekhez illik.

A közbenállón hol Bercsényi taszított egyet, hol Ocskay László rántott
másikat, mind a kettőnek utjában állt.

– De én az «árulás» szót az apostolnak sem engedem! ordítá Ocskay.

– Legyenek nyugodtak kegyelmetek!

– Dög legyen, a ki ma nyugodt! recsegteté Bercsényi.

Ekkor aztán Ocskay Sándor is közbelépett, egyik kezével a testvére,
másikkal a fővezér jobbját ragadta meg.

– Bátyáim! Édes atyámfiai! Ne törjetek egymás ellen. Esküszöm az élő
Istenre kegyelmednek fővezér úr, hogy ebből a mi táborunkból nem támadt
semmi árulás! Isten a tanum, hogy készek vagyunk, László bátyámmal
együtt, ebben a nyomban bebizonyítani vérünk kiontásával hűségünket.
Mondja meg kegyelmed, hová menjünk? merre rontsunk? hitünket bizony
beváltjuk.

– Ugy van! sietett Sándor szavait gyámolítani Csajághy Márton. Ne
beszéljünk arról most, a mi megtörtént, hanem inkább arról, a minek
történni kell.

Bercsényi melle zihált a fékevesztett indulattól. A szégyent, a boszút
hozta magával, s belebotlott a szemrehányásba. Kardjával keresztül vágta
magát az ellenségen, s nem tudta, hol kapott sebet: s most íme egy másik
ellenségre talált, aki hatalmasan visszavagdal neki, s a nyelvharczban
kapott sebek rosszabbak, mintha fájnának: égnek. Mégis el hagyta
csillapulni haragját, megtörlé arczát a vértől és portól, s nyugodt
hangon kezde szólni.

– Én nem mondtam azt, hogy kegyelmetektől jött az árulás; de valóban
árulásnak volt dolga a veszedelmünkben. Heister és Pálffy már a
trencséni hid felé menekűlének, hogy a vár ágyui alatt fedezve legyenek,
a midőn valaki szökve átment a bánhoz s hirül vivé neki, hogy a
fejedelem tábora nincs hadirendbe fölállítva, lovasságunk messze külön
táboroz a gyalogságtól; a Vág mellett az ellenséghez legközelebb a
balszárnyon a szerencsétlen Pekry vezényel még szerencsétlenebb mezei
hadakat. Erre kapott vérszemet a bán. Egy maroknyi haddal odaront Pekri
oldalába, azt felveri, rákergeti a rendes hadakra, s oly csúfot követ el
rajtunk, a milyen még magyar népet nem ért soha. Ezt árulás nélkül meg
nem tehette volna.

Most már Ocskay is csendesnek tetteté magát, bár minden porczikája
reszketett, az arcza sápadt volt, mint a fából faragott fő.

– Nem vonom kétségbe, hogy árulás okozta e kudarczot. Kivánom is, hogy
az kideríttessék, s a kinek a fejére ez kisül, annak a feje guruljon el
a földön! De ne keressék kegyelmetek ezt a főt a távolban; hanem ott
közel a közepében a tábornak.

– Mindenütt fogjuk keresni, afelől legyen biztos kegyelmed, szólt
dölyfösen a haragos vezér. De fenmarad mindenesetre az a tüske a
szivünkben, ha mindenütt csupa fehér ártatlanságot találunk is, hogy a
bán nem mert volna ehhez a fatális támadáshoz fogni, ha az iránt
bizonyos nem lett volna, hogy Ocskay dandára a hátában meg nem támadja.
Akarva nem akarva, kegyelmed vesztette el velünk a turnai ütközetet.

Ocskay most már nem csatant fel. Hiszen hidegvérrel még élesebben lehet
visszavágni. Összefonta a karjait, úgy válaszolt.

– Ha én olyan jó hadvezér volnék, mint a milyen jó orátor kegyelmed, úgy
meg tudnám győzni mostan a vert seregünkkel az ellenséget, mint a hogy
meggyőz engemet kegyelmed vert argumentumokkal. Tehát én vesztettem el a
turnai ütközetet, aki ott sem voltam? Engem öklelt fel a német, aki
hátul álltam? Én mulasztottam el az elővigyázatot, nem azok, a kiket
megtéptek odaát?

Csajághy látta, hogy Bercsényi most ismét haragba készül jönni s most
már határozottan Ocskay László pártjára állt.

– Engedjen meg kegyelmed, fővezér uram, de mi azt a vádat, hogy az
ellenségre nem vigyáztunk volna, magunkra nem vehetjük. Előcsapataink
mindenütt farkasszemet néznek az ellenség előcsapataival; a szoros
utakat elzárva tartani vettük kötelességünknek: arról, hogy a hegyeken
túl ütközet folyik, nem volt tudomásunk, mert semmi ágyúszót nem
hallottunk; mi Ocskay László alvezérei mindenben solidaritást vállalunk
a vezérünkkel; dandárunkban nem történt sem árulás, sem
kötelességmulasztás. Erről felelek mind én, mind Ocskay Sándor.

Bercsényi most már elpihentette haragját, s míg Csajághy szavainál
Ocskay arcza lett ismét életvidám, a fővezérnek még az ajka is
elsárgult. Félretette későbbre azt, a mit most mondani akar.

– Jól van no! Most nincs idő a feleselésre, akarom mondani, a
vizsgálatra. Mert ebben én nem pörlekedő fél, hanem biró vagyok. Azonban
gyorsan intézkedni kell; mert körmünkön ég a tapló.

És itt ismét Ocskayhoz fordult szinlelt nyugalommal, de minden szavából
kiérzett a keserű irónia.

– Ugy hiszem; semmi baj. Csak «minket» vertek szét, könnyen rémülőket.
Itt van még intacte Ocskay brigadéros uram egész dandára, a ki
Komáromtól verte idáig azt az ellenséget, a ki minket összepocsékola. Mi
kell egyéb, mint felültetni a vitéznél még vitézebb hadakat, s
visszaverni a tromfot.

Csajághy látta, hogy ebből most mindjárt nagy összeveszés lesz a két úr
között, eléjük vágott.

– Ne legyetek gyermekek, urak! Hagyjatok engemet szólni, köztetek a
legöregebbet. Ne verjék egymást szavakkal a vezérek. A nélkül is ez volt
mindig a legnagyobb veszedelmünk. Kegyelmed, fővezér uram, tekintse azt,
hogy Ocskay és a mi egész dandárunk hetek óta erőltetett marsokban,
folytonos csatázásokban kifáradva, ma először tart egy pihenő éjszakát,
abban a megnyugvásban, hogy holnapnál hamarább csatára nem kerülhet a
dolog. Kegyelmed, brigadéros uram, pedig vegye tekintetbe, hogy fővezére
előtt áll, a ki méltó keserűséggel eltelve jön egy fatális ütközetből, s
méltó oka van rá, hogy bánatában embernek és Istennek szemrehányásokat
mondjon. A kinek az arczát piros vére festé, annak az arczába ne
kergesse még a vért szégyen és haragköltögető szó is. – Ha pedig épen
összeakarnak veszni kegyelmetek, úgy tegyék azt meg holnap, holnap után:
a mikor ráérnek. Most másnak a sora áll. Kegyelmed, fővezér uram, azt
mondá: a fejedelmet megsebesülve vitték el a csatatérről. – Hová? merre
vitték? – Ez a legelső kérdés. Van-e, a ki menekülését fedezi?

– Nincs!

– No hát ezzel az egy szóval ketté van vágva minden mai napi
ortályoskodás. Első a fejedelem baja: aztán jön a kegyelmeteké. Merre
vitték a fejedelmet?

– Talán Bánba, vagy Nagy-Tapolcsánba! Ki tudja azt most? Én az
eszeveszett lovasság visszatérítésével bajlódtam. Láttam, hogy a
fejedelmet véres fővel ültették fel egy lóra, s így vezették el két
oldalt fogva, eszméletén kívül. Czelder Orbán hajdúi karélyt formálva
álltak az üldöző ellenség utjába. Meddig tarthatták fel? azt nem tudom;
magamnak is elég tánczom volt. Eddig, ha jól futottak a fejedelemmel,
elvihették Nyitra-Zerdahelyig. De meglehet, hogy megrekedtek az utakon a
podgyászszekerekkel, s most ott vannak valahol az erdőben.

– Akkor nincs veszteni való időnk. Brigadéros uram, engedje, hogy mi
Ocskay Sándorral feltrombitáltassuk az ezredeinket s még az éjjel
Ugróczba szálljunk, az üldöző ellenség utjába.

– Tegyetek úgy; szólt Ocskay hidegen. Tudta ő azt jól, hogy nem
bolondult meg a labancz, hogy éjszaka menjen kuruczot üldözni az erdőre,
a maga veszedelmébe.

– No hát szent a békesség köztünk! monda Csajághy, a két vezérhez
fordulva, a mire azok aztán kezeiket nyújták; de nem egymásnak, hanem
csak Csajághynak mind a kettő. – Na hát legalább kezet szorítottak per
procura.

Bercsényi távozni készült.

– Én megyek fejedelmet keresni!

– Nem elébb, míg egy pokályt kiürítene kegyelmed. Propter bonum pacis!

– Azután mire igyam? A nagy szaladásra? Vagy az elnyelt porra. Porrá
lett az egész magyar dicsőség! Szép nagy por lett belőle! No hát
nyomtassuk le ezt a nagy port!

Azzal fölemelé a kezébe erőltetett billikomot a fővezér, s gúnyos,
fűrészreszelő hangon eláldá magát:

– No, hát éljenek a mai nap diadalmas hősei: Pálffy bán és Heister
tábornagy uraim.

S azzal fenékig ürítve a pokályt, oda vágta azt az asztal alá. – Azután
kisietett a teremből. Mondják, a kik utána mentek, hogy a tornáczba
kiérve, a torkába dugta az újját, nem akarta azt az áldomást magával
vinni.

A tiszt urak pedig siettek a kardjaikat övükre csatolni, pánczélingeiket
felölteni s aztán kiki a maga csapatjához. Dolog lesz azt most
összeszedni.

Ocskaynak csak Jávorka maradt a tisztek közül.

– Édes fiam, mondá a brigadéros. Te se nézd ott hiába a faggyú-gyertyát,
indulj neki, próbáld meg, ha feltudnád ültetni a századunkat.

Jávorka a vállát vonogatta.

– Tökéletesen mindegy volna, ha tovább énekelném a Babyloni keserves
zsolozsmát. Mert ha én most odamegyek a tánczoló, dőzsölő kuruczhoz s
azt mondom neki, hogy «lóra koma, szétverte a nagy sereget a nagyfejü, a
fejedelem is elesett!» hát legelőbb is azt fogja mondani, hogy «a
kutyámat tegye bolonddá az úr!» ha pedig végre mégis igaznak hiszi el,
akkor meg úgy szétszalad, mint a vándor hörcsög, mikor közécsap a héja.

– Hát ne sokat beszélj nekik, hanem fúvass riadót a tárogatókkal.

– Muzsika: az lesz belőle. – Monda Jávorka, megindulva az ajtó felé s a
mint nagyon pengett a sarkantyúja, visszafordult: «ugyan kérlek, édes
sarkantyúm, ne henczegj itt a hátam mögött! Azért, hogy most te vagy
úr!»

Ocskay egyedűl maradt a nagy ivóteremben. Levetette magát a nagy
karszékbe az asztalfőn, az üresen álló hosszú asztal diszhelyén s bámult
az előtte álló faggyúgyertyába, a mi megkoppantatlan kanóczczal, mint
egy izzó taplóval a közepén bűzölt előtte, kanyargó füstöt pipálva egész
a boltozatig.

Odakinn hangzott már a tárogatók riogató szava. – Ugyan keservesen
fújták. Máskor, ha csak egykét rivallása üvöltött végig késő éj közepén
a tábori kürtnek, nyomban következett rá a földdübörögtető paripa-robaj
a vezér sátora körül; most ugyan várhatott arra. A pereczes nem
trombitál megátalkodottabb módon az utczán, mikor sósperecz ideje van,
mint ezek a tárogatósok falu hosszant; de nem jött a kastély felé se
tombolva, se koczogva, se ügetve még csak egyetlenegy görhes sem; se
deres, se fakó, se kesely: az mind, a hókával és a daruszőrűvel együtt
ott kinn legel most a gyepen; a gazdája meg a paplanyos ágyon. Fújhatod
most annak azt a nótát a tárogatóddal!

Ocskay László lelkében oly sivatag támadt, melyből nem tudott kitalálni.
A fényes várak, miket emléke felmutogatatott, mind a fata morgana csaló
tüneményei voltak. Lévavár, Szomolyán, Detrekő, Vöröskővár, négytornyú
Pozsony, magas Trencsén vára, Bruck, Fischamend, Wsetin, maga Bécs
fényes városa, a mik diadalait visszhangozták vala! Mind csak délibáb
volt. A levegő álmodott a földről! Egy szélfúvás, s avar puszta van
köröskörül. Hová vezet ezen a puszán keresztül ez a végtelen út, a mit
nem jelöl más, mint az előrementek fehérlő csontjai!

Magához tért, körülnézett: csak az utolsó gyertya égett már az asztalon,
a többi kialudt, vagy füstölt. Eszébe jutott, hogy hiszen ő még vezér
volna: a kuruczok vezére. Kereste a kardját. Az oda volt valahová a
széktámlájára akasztva, a keze ügyében. Azért nem talált rá. Mikor aztán
sok keresés mulva reákadt, akkor úgy megharagudott rá, hogy az asztalhoz
vágta: mintha az a szegény kard volna a hibás.

Erre valami vihogó hang szólalt meg valamelyik sutból.

– Ki nevet ott? Ki maradt itten? rivalt fel Ocskay.

A nevető alak előkeczmelgett a sötétből.

– Hát ugyan ki maradt volna itt más, mint a Czinka Panna? Én csak nem
mehetek tárogatót fújni?!

– Mit nevetsz itt?

– Hát ugyan mért ne nevetne a Czinka Panna? Az én hegedűmet nem törte
össze a Pálffy.

Ekkor aztán ketten nevettek.

A Pálffy bán hatalmas ember: megtud rikatni egy egész országot; ha
akarja, úgy végigönti búbánattal az egész Pannoniát, mint az árvíz,
hanem annyi hatalma nincs a Pálffy bánnak, hogy a Czinka Panna jó kedvét
elrontsa.

Hahaha!

Ocskay László nem készült most már sehová. Levágta magát a karszékbe az
asztalfőnél, s végignyújtá a karját az asztalon, a fejét meg arra
fekteté le.

– Eb mozdul a helyéből! Hozz bort, Czinka Panna. – A legerősebb borodat
hozd elő. – Iszom egy magamban. – Ezt sem próbáltam még. – Talán jól is
esik? – Lódulj, hozz bort; erőset. – «Mit dorbézoltok itt?» – No hát
dorbézoljunk! – Legyen megszolgálva a dicséret! – «Ocskay László iszik,
míg mi futunk!» – Na hát iszom! Ti meg fussatok… Kutyának való a hűség!
– Hozd azt a bort.

Meg sem várta, hogy az átalagból a pokályba öntsék. Felvette két kézzel
a faedényt s az akonából ivott. Nagyot ivott az édes tüzes borból, s
keserű zimankós kedve támadt tőle.

– Kutyának minden hűség! Csalj, hazudj, szaladj, aztán tagadd el!
Dicsekedj vele! Kend másra. – «Csak Ocskay László nyerte el a
becsületet!» – El biz a csörgősipkát a szamár-fülekkel. Hol az a
becsület? A nagy száj a becsület! Kiabálj sokat! Akkor vagy derék hős!
Szidj, vádolj, rágalmazz mást, akkor vagy igaz ember. – Nem csörög,
mégis láncz: úgy hiják, hogy «hűség». Nagyot rugnak rajta: – úgy hiják,
hogy «jutalom». Pokolra mindenféle hűséggel! – – Héj, Czinka Panna, ha
te most olyan csúf nem volnál!

Ocskaynak a szemei keresztbe álltak már, s csak úgy szikráztak a delejes
tűztől.

A csúf czigány leány nagyot vigyorgot e szóra, széthúzott nagy szájában
csak úgy villogott a két fehér fogsor.

– Hát hiszen, ha csak az a bajod? tudod azt, hogy én boszorkány vagyok.
Értek hozzá, hogyan kell kantérolni, dauzsolni, vajákolni? ha megmosdom
kinn a kutnál, bekenem bábairrel a két szemöldököm táját, hét babot
dobok a hátam mögé, s elmondom, hogy «ifriszkum, czifriszkum, czingere
bingi!» hát egyszerre olyan szép barna czigány leány lesz belőlem, hogy
még az éjszakát is fényesebbnek látod tőle, mint a fényes reggelt.

– Hahaha! No hát eredj; hámlítsd le azt a vén bőrödet. Változz át
tündérré.

Czinka Panna kapta a hegedűjét s addig is, míg kiment a teremből, végig
hangzott a folyosón a czifrája a nótának.

«Czigány asszony sátora; hopp!»

«Sátora! Sátora! Benne van a rajkója! Heje huja hopp.»

Ocskay ott maradt és ivott. Most már szürcsölve itta a bort, elébb
felszíva a hevítő zamatját.

A zsibbasztó egyedüllétben elővették a hallucinátiók, a mik a gyilkos és
öngyilkos agyát szokták meglepni: azok a felforralt vér lávájából
előzajló csábitó képek, a miknek neve: eleven álom.

Milyen jó lett volna, ha egyszerre megriadt volna az ablaka alatt az a
tárogató: «lóra magyar!» s szét rebbentette volna mennybéli szavával
ezeket a pokolban született csábító rémalakokat.

A tárogató azonban egyre messzebbről hangzott, egyre szomorúbb elhaló
tutulással. Hanem a helyett megszólalt ismét a hegedű a terem ajtajában,
rákezdve a nótát, kisérve a dallal.

  «Ne szomorkodj, légy víg:
  Nem lesz az mindég így.
  Hej, a ki megszomorít,
  Meg is vigasztal még…

Ocskaynak úgy rémlett, mintha a hegedű húrja reszketne, a hogy Czinka
Panna kezében nem szokott, s az a hang, a mely énekel, lágyabb,
csengőbb, melegebb volna, mint az övé. – Vagy mind csak a káprázat
okozza azt?

– No, gyere közelebb.

A danoló, hegedülő alak a hosszú terem homályából csak meg-megakadó
léptekkel közeledett feléje. Karcsu, súgár alak volt, a czigánynők
lompos viseletében, a mi úgy van rájok hajigálva, de a hol deli alakot
fed, szoborrá alakítja azt át; – a szennyes, gyűrődött patyolating
odatapadt délczeg idomához, felkapcsolva laza ránczaival, egy sor kláris
gyöngygyel a nyakába: félválláról az is le volt csúszva, domború
csipőjéről a széles piros szegélyű kopott zöld selyem viganó omlott alá,
féloldalt felcsiptetve a lecsüngő bőr-övvel, hogy térden alul érő
fersing kilátszott alóla. Az is ki volt szakadva, hogy a meztelen térd
kivillogott rajta, hanem azért a szegélye szélesen kihímezve aranynyal,
ezüsttel, szines virágokkal. Járása-kelése csupa párduczmozgás, oly
ideges, oly izgékony.

Hát még a mint közelebb jön a vérlángban lobogó gyertyához, s az arczába
látni. Mindenszent el ne hagyj! Ez a Lilith maga! Az első embert
elcsábító «nefitimlány». Barnapiros orczáján dévaj mosoly ragyog,
örökössé téve a csábító szerelem-gödröcskéket, míg kaczér
szemérmetességgel lesütött szempillái nem hagyják kitalálni a szemei
szinét, fölöttük a sürű két fekete szemöld, majd összeér elől.
Korallpiros ajkai hegyesre csucsorodva; füléből nagy ezüst függők
csüngnek alá, a mik, ha fején egyet lendit, csilingelnek; borzas
szénfekete haja kiszabadult a piros török-kendő alól, a minek azt össze
kellene tartani, s a rendetlen tincsek a homlokát árnyékozzák be. Hanem
ha egyszer-egyszer megvillannak ezek a szemek, egy villámlobbanásra,
fehérükkel felfelé fordulva, ha meghasad a piros ajkpár s kivillan a két
gyöngyfogsor: olyankor azt mondja az egész tekintet: «enyim vagy már:
megfogtalak!»

Ocskay László elbűvölten nyult a leány keze felé.

– Ki vagy te? hogy hínak téged?

– Az én nevem «Deliancsa», suttogá a czigány tündér.

– «Deliancsa!» szólt Ocskay, odavonva a tüneményt az ölébe. Hát te
honnan kerültél ide? Hol termettél?

A czigány leány Ocskay térdén ülve, álla alá vette a hegedűjét, s
elkezdett hegedülni, énekelni:

  Én vagyok a, én vagyok a czigány leány,
  Czigányvajda, czigányvajda az én apám.
  Az én anyám, az én anyám czigány asszony.
  Kinn a pusztán, kertek alatt, sátor alatt alszom.

– Leány vagy, vagy asszony? te kis szelidecske!

– Hahahaaaj. Kaczagott fel Deliancsa, megvakarva öt körmével borzas
haját fejebúbján s meg új nótát kezdett erre a kérdésre.

  «Nem vagyok én szelidecske:
  Sem szűz, sem lyány, sem menyecske,
  Mert én égi harmat vagyok.
  Este a virágra szállok;
  Reggelig rajta uszkálok!»

– Hát van-e már szeretőd, szép Deliancsa?

Arra is volt megfelelő nóta:

  Kinek van, kinek van
    Karikagyűrűje,
  Annak van, annak van
    Szőlke szeretője.

(A nóta ugyan barna szeretőről szól, de a czigány leány ránézett
Ocskayra s szőkére fordította a dalát.)

  Nekem is van kettő,
    Cseréljünk meg véle:
  A melyik többet ér,
    Fizetek melléje.

S azzal egész dévaj pajkossággal lehúzta az ujjáról az ezüst-gyűrűjét s
felerőltette az Ocskay kis ujjára, s hirtelen lerántotta annak az
ujjáról a karikagyűrűjét s azt meg a maga hüvelykujjára szorította fel.

Ocskaynak eszébe jutott, hogy az a karikagyűrű az ő jegygyűrűje; de
aztán csak azt gondolta magában, hogy majd vissza lehet azt megint
cserélni. A helyett máshová czélzott a szavával.

– No, no, Deliancsa. Majd az urad megver, ha más gyűrűjét látja az
ujjadon.

Deliancsa nagyot nevetett azon: a két vállát csak úgy rángatta.

  «Ki az urát nem szereti,
  Annak van most becsületi.
  Nekem is van becsületem:
  Mert az uram nem szeretem.»

– Hahaha!

Mind a ketten nevettek rajta.

Ez ám a becsület.

  «Nem szeretem az uramat hajahaj!
  Csak a kisebbik uramat, hajahaj!
  Arra is, ha megharagszom,
  Itt a csárda, majd beiszom, hajahaj!

– No hát igyál Deliancsa. Ismered ezt a bort?

– Hogyne ismerném? A czigány asszonyok jó bort isznak, a míg szépek. De
kelmed nem szereti a szépet, mert el sem koppantja a gyertyája hamvát.

Deliancsa arra a két ujja megnyálazott hegyével elvette a gyertya
hamvát, a mitől annak a kanócza csak jobban serczegett.

Még elalszik.

Hahaha!

  «Zöld erdőben ég a gyertya,
  Az én babám koppantgatja.
  Hol eloltja, hol meggyujtja,
  Csak a szivem, csak a szivem szomorítja!»

Most már aztán Ocskay maga is belejött a danolásba, rákezdé szép
férfihangjával:

  «Korcsmárosné, gyujts világot!
  Héj van-e kökényszemű lyányod?
  Héj van-e kökényszemű lyányod?

  Ha nincs kökényszemű lyányod,
  Héj aludjék ki a világod,
  Héj aludjék ki a világod!»

Arra aztán Deliancsa folytatta a nótát:

  «Söröm is van, borom is van,
  Héj kökényszemű lyányom is van,
  Héj kökényszemű lyányom is van.»

Ocskay nem birt a dühös jó kedvével, felugrott az asztal mellől,
Deliancsát a térdéről a félkarjára kapta fel, s tánczolni kezdett, csak
úgy rugdalta a padlót.

Csihajla! Eb ura a fakó!

Mert hát innen is, túl is, fölfelé is, lefelé is mindig «eb ura a fakó!»

Ihajnáré! ihajla!

  «Húzd rá czigány, disznót adok,
  Nem túrja ki a házadot!»

A hős dalia rakta a tánczot, csak úgy pengett a sarkantyu, a czigány
leány meg ott a vállán ülve, húzta a láb alá való nótát. Azt a nótát, a
mi Ocskaynak legkedvesebb volt. Nem is állhatja azt meg a magyar ember,
hogy mikor azt a nótát húzzák, közbe ne énekelje a versét, s össze ne
verje a bokáját. Össze is való az a három a táncz, a nóta, meg a verse.

  «Sikolt-rikolt a sarkantyu,
  Csókot kér a barna fattyu.»

(Deliancsa úgy énekelte, hogy szőke fattyu.)

  «Adjon neki ifju asszony,
  Ne kivánja olyan nagyon!»

– No hát, ki adja meg azt a csókot?

De hát ki ne adná meg azt a csókot? Mikor van belőle elég. Le se kell
érte hajolni, úgy lehet szedni a fájáról.

Ocskay úgy találta, hogy mikor a czigány leányt megcsókolja, koromszagú
lesz utána a szája; az ajkáról kapott csók pedig ragad a zsírtól. Persze
a czigány leány nem szokott mosdani.

– Te, Deliancsa, ördög bújjék beléd; de koromszagú a pofád.

– Kemenczében hálok, galambom. De válogatós a szájad! S rákezdé a nótát
hegedűszó nélkül:

  «Három csillag van az égen:
  Három szeretőm van nékem,
  Egyik szőke, másik barna:
  A harmadik: héj a harmadik czigányfajta.»

– A czigányfajta én vagyok. Három szeretőd van: tudom. Add ide a
kezedet, hadd ropogtatom meg az ujjadat. Ugy-e, hogy igazat mondtam?
három ujjad roppant. Három szeretőd van. A barna az otthon van, de hát a
szőke hol jár vajjon? Mikor láttad, mikor ölelgetted?

Valami végig borzongott Ocskay hátán.

Bánta is már.

Ha a homlokának nincs már esze, a hátának minek akar lenni?

Az utolsó gyertya is csonkig égett már, az olvadt faggyuból csak úgy
lobogott fel kápráztató fénynyel a félredőlt kanócz.

Azt suttogá Deliancsa:

– Hát azt hiszed, hogy én nem tudnék olyan szép lenni, mint a másik,
akármelyik a kettőből?

  «Három fehér kendőt veszek;
  Ha fölteszem, fehér leszek:
  Fehér leszek, mint a hattyu: –
  Nem csókolsz meg szőke fattyu!»

– Hát azt hiszed, hogy ha kimennék a kútra, megmosdanám friss vízben,
nem lennék olyan szép, mint a milyen az volt? Tudod, az a szebbik. No,
megteszem érted. Egy sátoros-ünnepen a czigány leány is megmosdik. A
kedvedért megteszem hát. Ereszsz, hadd mosdjam meg. Mire visszajövök,
olyan leszek, mint a tündér. A számnak is olyan illata lesz, mint a
nárdus: nem lesz hagymaszagu. Addig nesze ez a kutyaharap-csók.

S dévaj kedvében megharapta a férfi orczáját, hogy meglátszott rajta a
foga helye.

Aztán elkezdett kifelé lejteni, folyvást muzsikálva, énekelve:

  «Szép állat a hattyu:
    Magát megmossa;
  Orrával tollait
    Felborzogatja.

  Kis kertedben, ligetedben
  Hogyha lehetnék,
    Kedves, édes rózsám,
  De boldog volnék!»

A nótának andalító szép dallama egész a dobogó szívig hizelgi be magát.
Az utolsó accordban minden ki van fejezve, a mi vágy, gyönyör és epedés.

A nóta elhalt a kastély üres tornáczaiban.

Ocskay egyedül maradt.

Mikor így magára lett, ismét érezte a kimagyarázhatatlan borzadályt
végtől-végig egész testén, a minek nem lehet okát adni. A mámor ködében
tapogatózott minden eszmélete. Úgy rémlett előtte, mintha ő ezt a leányt
már egyszer látta volna. Hol? Mikor? Talán érezte is ugyanazt a ruganyos
termetet, azt a pihegő keblet ölelő karjában. Azt a csókot! Azt a
forrót, – a találkozásnál, – meg azt a kutyaharap-csókot – a
búcsúvételnél. Ki volt az, a ki ezt így szokta adni? Mint annak a
tartóba égett gyertyának a lángja, hol fellobban, hol elcsappan, épen
olyan volt az eszének a világa is. Kinek híják «azt?» Ha valaki megsúgná
neki a nevét, mindjárt megtudná. Hanem az szőke volt, ez meg fekete. De
hát nem történt-e meg egyszer, hogy egy nő, egy tűndér a dióbarna haját
addig mosta, a míg aranyszőke lett belőle? Hol történt ez? «Szép állat a
hattyu, magát megmossa!» Vajjon, ha visszatér, csakugyan «fehér lesz-e,
mint a hattyu.» S akkor a neve is majd eszébe jut. Vagy marad csak
Deliancsa. «Piros leszek, mint a rózsa, rám illik a babám csókja».

De soká jön vissza. De sokáig mosdik! «Hét bőre van a czigány
asszonynak!» azt mondja a nóta.

Ezalatt ráért hallgatni, hogy felelgetnek egymásnak a csendes éjszakában
a tárogatók: az egyik a temetvényi hegyről, a másik a báni dombról, a
harmadik a Nyitra partról, a negyedik, az ötödik innen-onnan a rónákról.
Kinn az utczán nincsen más nesz, mint két alvó férfi hortyogása, a kik
ott «húzzák a bőrt a fagyon» duettben. Ezek bizonyosan a strázsára
állított kurucz hajduk.

– De soká mosdasz Deliancsa! Lemoshattál már azóta hat bőrt is magadról,
a hetedikben olyan fehér lehetsz, mint «Ozmonda!»

Most egyszerre eszébe jutott a név.

Vajjon úgy fog-e visszatérni, mint Ozmonda?

Ah, az a kép a beczkói városházból! Az az istennői alak!

Ha most előállna!

– Visszacseréllek most! Most te légy az angyal! Pokol tüze emészszen el
minden hűséget! Siessünk megveszni elveszni. Az a jó!

A hegedü ott künn a tornáczban ujra elkezdett czinczogni, hozzá hangzott
a nóta is. Jön már vissza.

  «Czigány asszony sátora, hopp
  Sátora, sátora,
  Kiszökött a rajkója, hejehuja hopp!»

Ocskay Lászlónak nem volt tűrelme várni. Eléje sietett, maga nyitotta
fel előtte az ajtót.

S akkor aztán ott látta maga előtt a szélesre nyitott vigyorgó szájával
a Czinka Pannát.

– Czinka Panna! hörgé Ocskay.

– Az ám, Czinka Panna. Látod, bolond, minek küldtél ki, hogy mosdjam meg
még egyszer a kútnál? a másodszori mosdástól megint visszaváltoztam
ilyen csúffá.

– Hol van Deliancsa?

– Hol bizony? Elrepült. Megkente a talyigakereket sárkányhájjal, ráült,
elvitte a Szentgellérre. Máskor ha szép leány van a körmöd között, ne
mondd neki, eredj, mosd le elébb a kormot a pofádról. Nem kell a szép
leányt vízbe tenni, mert elolvad.

Ocskay dühös volt. Felkapta a félkarjánál fogva a Czinka Pannát a
levegőbe, mint egy nyulat.

– Czudar boszorkány! Hová tetted a Deliancsát?

– Jaj! Megmondom. Csak ereszsz el. Tégy le a földre. No hát no. Ne légy
hát olyan haragos! Ej, hogy szikrázik a szemed. Ha tapló volnék,
meggyujtana. Hát igazán szeretnéd, ha még egyszer visszaváltoznám
Deliancsává?

– Nekem visszahozd azt az átkozott tündért. Vagy te lakolsz meg érte! Én
ma kiakarok rúgni! Pörbe szálltam az egész világgal, nem tartok meg
semmi hitet! Keresztül akarok törni mind a tíz parancsolaton.
Bálványimádó is leszek! Nekem aztán mindegy: akár tündér képében jön a
«czifra asszony», akár az ördögök nagyanyja formájában.

A Czinka Panna, ügyesen, mint az evetke, síklott ki Ocskay László keze
közül, félreszökve előle az asztal mögé, Ocskay utána kapott, azzal
elvesztve az egyensúlyt, végig esett az iszamlós padlón s ott maradt
eszméletlenül elterülve.

Eszméletlenül, de nem álomlátatlanul.

Mély, lázforró álmai voltak.

Ott volt ismét a Deliancsa. Ölelte, csókolta. Az ölelés meg akarta
fojtani, a csók meg akarta égetni. Láng jött ki a szeméből, a mitől
tűzbe borult az egész világ: erdők, hegyek, városok, mind égtek, a föld
maga is izzó volt s le lehetett a repedésein a mélyébe látni, s ebben a
pokolégésben össze volt keverve az őrjöngő fájdalom az eszeveszett
gyönyörrel. Kéj, a mi kínoz, extasisa a fájdalomnak, mely a semmivélétel
kéjérzetében végződik. Azon a harapócsókon keresztül kiszívják a vérét,
a lelkét. «Tudod már most, hogy ki vagyok? Én vagyok a tündelevény,
kivel dajkád ijesztgetett: alugyál szépen, mert itt jön a tündelevény
(vampyr), ha a nyakadat megtalálja, mind kiszívja a véredet. Nézz oda a
zöld mezőre. Hatezer társad fekszik már ott. Azoknak mind én szívtam ki
a vérüket. Én magam, a tündelevény. A te véred is az enyim lesz. Enyim
az utolsó cseppig! Még sem ismersz? Én vagyok a hadrontó walkyr, a
Hildr, a ki a kardokat kiveri a hősök kezéből. Én vagyok a hadmegállító
Rúna, a ki azt mondja: «vissza Attila!» Én vagyok a czigány leány,
Deliancsa: a ki elhozta a fejedelem táborából a hírt a bánhoz, hogy a
kurucz sereg kétfelé van osztva, a fővezér összeveszett a fejedelemmel;
a leggyöngébb hadcsapatok szélről állnak, rendetlenül, össze-vissza
keveredve. Most van itt a jó alkalom, egy merész csapással szétverni az
egész tábort. Én tettem ezt. Ismersz-e már? Kitalálod a nevemet? Húh be
fázol, hűh be reszketsz. Ha rád fúvok, még kővé fagysz. Előbb égtél,
most meg dermedsz. Ugy-e sajnálod a gyűrűt, a mit kicseréltél velem?
Félsz, hogy a czigányleány elviszi magával, s elviszi a lelkedet is, s
nem adja vissza sem a gyűrűt, sem a lelket. Hogy kaczaglak, hogyan
játszom veled! Iszonyúan gyűlölnélek, ha még iszonyúbban nem
szeretnélek. No ne rettegj. Ne fagyj kővé félelmedben. Ha megvirrad,
pedig nyár van, hamar virrad; tündelevény fut a fény elől; visszaadom a
gyűrűdet, de egy szál hajammal körűltekergetem. Azzal az egy szál hajjal
hozzám maradsz kötve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Késő dél volt, mikor Ocskay László mély mámorálmából életre tért vissza.
Olyan álom volt az, mint a tetszhalál.

Felébredte után még sokáig révedeztek előtte a tüneményes
álomkáprázatok. A feje nehéz volt s a szivét egy világ súlya nyomta. Egy
összedőlt világé. Érzé, hogy már maga is ott fekszik e romokon, hozzájuk
tapadva.

A mi kábító álmából leginkább kísérté, az az elcserélt gyűrű volt. A
kezére pillantott. Ott volt biz az a régi gyűrű; a hitvesi hűség, az
állhatatosság, a férfijellem symbolicus végtelen karikája most is a
«nevetlen» ujján. Talán az egész Deliancsa képe, alakja, szavai,
csókjai, egész jelenése nem is volt más, mint az indulat és mámor
képzelt korcsszülötte?

… Hanem a mint azt a gyűrűt elfordította az ujján, az alsó részére
feltekerve ott talált egy szál női hajat.

«Deliancsa!»

… Csakhogy az az egy női hajszál nem fekete volt, hanem aranyszinű.

* * *

Czinka Pannát azonban ettől a naptól fogva sohasem látta többet. Sem ő,
sem más. Az úgy el tudott mulni az ismerős emberek közül, mintha
csakugyan értene a dauzsláshoz: egy kenőcscsel meg hét babszemmel úgy
átváltozni más emberré, hogy senki rá ne ismerjen többet.

Csak a nótái maradtak fenn.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez volt az a ritka emlékpénz, tallérnyi nagyyágú, a
melyiknek az egyik oldalán magas domborműben Rákóczy Ferencz daliás
mellképe látható, a másikon egy égő oltár (a honszerelem oltára), melyen
a tüzet egy magyar hős alakja gyujtja meg, s melyre virágaikat hintik a
három vallás nemtői. A bécsiek később egy ellenmedaillonnal válaszoltak
erre, melynek egyik oldalán amaz ismeretes allongeparókás fő volt verve,
a másikon ugyanazon oltár, de mellette egy pánczélos dragonyos, a ki az
oltártüzet eloltja, s a három vallás nemtőit kergeti háromfelé. Mind a
kettő látható a budapesti Nemzeti Muzeumban.

_M. J._]

[Footnote 2: Ez a kifejezés abban az időben általános volt. II.
Ferdinánd szava volt ez, «ich will euch schon katholisch machen» s innen
maradt ez fenn példabeszédül Ausztriában úgy, mint Magyarországon:
egyértelmű minden megsértéssel, elszeretéssel, balesettel; úgy, hogy még
a levesbe esett légynek a casusával is ezt tették.]

[Footnote 3: Igy hítták a legelső fagylaltot ez időben.]




TARTALOM.

I. KÖTET.

  A rongyos gárda  22
  Nyalka kurucz  31
  A megbabonázott malaczfej  49
  Még egy várostrom  59
  A vasember  65
  Mézeshetek  74
  Párbaj a harczmezőn két hős között a kiknek a testét nem fogja sem kard, sem golyóbis  84
  Hogy vannak ez alatt otthon?  93
  Az égő kolostrom  99
  Egy nő, a ki a tűznek örül  110
  «Ritschán»  117
  Czinka Panna  127
  Balahó uram tempója  136
  Az alter ego. (Másik magam)  151
  A jó szolgálat jutalma  159
  Két karácsonfa  166
  Beliál leánya  173
  Asszonyok kicserélése  192
  Az Isten békéje  206
  A «repülj fecském»  214
  Csupa fény  223
  Árnyék a fény közt  252
  A «Spinnerin am Kreuz» előtt  270
  Az apácza  285
  Deliancsa  311


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


63 |dich!…« |dich!…»

66 |régi hadviselesnél |régi hadviselésnél

122 |fityegőjét virítaní |fityegőjét virítani

183 |egymással váltotttunk |egymással váltottunk

183 |egymással kicséréltünk |egymással kicseréltünk

207 |tudtat ezt |tudtad ezt

240 |lánczodat ís |lánczodat is

298 |»Meg ne |«Meg ne

305 |En azt képzelem |Én azt képzelem]






End of Project Gutenberg's Szeretve mind a vérpadig (1. rész), by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62435 ***