As captured January 31, 2025

6 files changed, 25936 insertions, 13370 deletions

diff --git a/62415-0.txt b/62415-0.txt
index 1e4e983..54d66dd 100644
--- a/62415-0.txt
+++ b/62415-0.txt
@@ -1,6860 +1,6470 @@
-The Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy

-

-This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with

-almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or

-re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included

-with this eBook or online at www.gutenberg.org/license

-

-

-Title: A vörös postakocsi

-       Regény

-

-Author: Gyula Krúdy

-

-Release Date: June 17, 2020 [EBook #62415]

-

-Language: Hungarian

-

-Character set encoding: UTF-8

-

-*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A VÖRÖS POSTAKOCSI ***

-

-

-

-

-Produced by Albert László from page images generously made

-available by the HathiTrust Digital Library

-

-

-

-

-

-

-Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

-

-Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

-

-EDDIG MEGJELENT KÖTETEK

-

-1. A VÖRÖS POSTAKOCSI

-

-2. A FRANCIA KASTÉLY

-

-3. SZINDBAD UTAZÁSAI

-

-4. PALOTAI ÁLMOK

-

-5. PUDER

-

-6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE

-

-7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI

-

-8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ

-

-A VÖRÖS POSTAKOCSI

-

-REGÉNY

-

-IRTA

-

-KRÚDY GYULA

-

-HARMADIK KIADÁS

-

-10–15. EZER

-

-BUDAPEST 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

-

-_Minden jogot fenntartunk._

-

-BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

-

-  A muzsa csak a szerelemnek

-  Tüntével jött meg. S mostan im

-  Kisérletez: ha megegyeznek

-  Dalomban érzés, eszme, rím.

-  Szabad a költő, nincs keserve,

-  S a kis lábat megénekelve,

-  Gyarló versében a szeszély

-  Itt-ott magáról is beszél,

-  S bár még borúsnak látszik a szem.

-  De könnyét rég elsírta már.

-

-                  (_Anyégin._)

-

-

-

-

-_Levél Kiss Józsefhez._

-

-Kedves Szerkesztő úr, Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája,

-amelyet A Hét-nek írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig

-meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek

-bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek

-miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő

-férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már

-takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban

-történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok,

-alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,

-ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők

-gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több

-ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint

-valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül

-közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól

-tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteglelkü embernek a

-vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmult férfiúé, aki

-régi-módi frakkban és hosszu mellényben érkezett meg Pestre a

-postakocsival s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban

-közben éji dalt játszik valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi

-estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek;

-apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei

-séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és iskoláslányok;

-züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a kávéházban nőnek föl;

-halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések,

-amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan

-remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az

-ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a

-gyilkosságról, a rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és

-óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a

-színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a

-villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és

-szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz

-szerelmek… azaz, hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a

-történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán

-az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca

-zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti

-szobák és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a

-városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség.

-„Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen

-tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson

-egy még elég csinos és kivánatos, de a szerelemtől visszavonult

-asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és

-arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán és St. Hermandadon

-kivül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a

-nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül

-kitüntetnek szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn

-karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán

-találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget isznak,

-férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből történik

-mindez?

-

-Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott,

-kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói pályafutásom alatt

-kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy

-közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak

-frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és

-falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek

-és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az

-író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az

-irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak, hogy

-regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és a

-történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az írók a

-közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most

-a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megirásakor

-enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat

-megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem

-is nagyon érdemesek arra a pesti nők és a férfiak, hogy az ember haragba

-essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió,

-mint az állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a

-regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint

-akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a

-postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert

-ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a mesélő-kedvemet.

-

-Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!

-

-Tisztelője és híve

-

-_Krúdy Gyula_.

-

-Budapesten, 1913. vízkereszt napján.

-

-

-

-

-I.  Tavaszi vasárnap Budán.

-

-Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két

-nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem

-hívta őket szerződés.

-

-A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a

-tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból

-állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt

-összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen

-elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott

-köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a

-szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha

-temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva

-merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább

-leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok

-mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők

-mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a

-házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az

-ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges,

-hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi

-Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a

-megfojtott rác kupec?

-

-A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el,

-miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt,

-közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a

-lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban

-senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán

-hagyták el lakásukat.

-

-Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már

-meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a

-Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A

-direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony

-botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb.

-Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke

-volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a

-minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek

-óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s

-azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi

-becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom

-harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte

-tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már

-várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes

-cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor

-könnyes tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü

-lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik

-mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az

-olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak,

-vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az

-utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka

-a formásabb női lábbeliket.

-

-Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban

-Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg

-úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak

-szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai

-Dunaparton.

-

-Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki

-mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit

-megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a

-hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a

-vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó

-csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a

-füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed

-ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha

-megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta,

-az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja

-olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan

-nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az

-eladásra.

-

-A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia

-karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai

-gavallérokra. A monoklis kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a

-kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat

-nevetett.

-

-– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász

-keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől

-valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori

-urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki

-úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan

-uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam

-odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy

-megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony

-és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak

-meghallották kivánságát.

-

-Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem

-alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán

-bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:

-

-– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán

-születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem

-volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész,

-tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a

-Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő

-beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas

-mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora

-területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok…

-Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi

-életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves,

-egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi!

-Istenem, csak tudnék közöttük választani!

-

-Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős közelségben

-ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg

-megvetéssel mérte végig a gavallért.

-

-– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik.

-Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.

-

-Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.

-

-Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki tudja milyen

-lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő

-siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli

-kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve

-vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak

-hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát, utcai vidámságot, akik

-napközben Pestre járnak hivatalba, vagy üzletbe. A kalapos kisasszonyok

-egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón, –

-egy finom pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt

-elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül

-a padon egy feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi,

-de titkon nagyon vár.

-

-A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmes

-párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában, majd távozásukat.

-A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a hídon átdöcögött a

-társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az

-emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt

-ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna,

-amely a messziségben elkanyarodik és a bácskai gabonahajókon száradó női

-fehérnemüek. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már

-felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly,

-szemében üde tavasz…

-

-A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért,

-mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig

-érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú, leszáll, hogy

-konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki

-szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan rángatózik, mint a falusi

-temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifujja az orrát, megtörli a

-szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyujt és

-látszólag megfeledkezve az elmult eseményről, közömbösen dől hátra a

-kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná

-hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon

-ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt

-szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.

-

-– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a

-hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?

-

-A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai

-korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb hivatalokból

-jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi

-Dunaparton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és

-elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy

-mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy

-elfojtott dühvel hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy

-gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki

-ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és

-gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.

-

-Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a

-szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb

-budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi fogalmazó udvarlását is

-visszautasította. Horváth kisasszony arculütést igért Mákosinak, mire a

-fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.

-

-– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a legelső

-donjuan ezidőtájt a hidakon túl.

-

-Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna,

-Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan

-megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt venni a

-guerilla-harcokban):

-

-– Levelet irunk a Nap-nak!

-

-Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga,

-kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki másnap megjelent

-a korzón és messziről kisérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők

-kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket

-kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte

-az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón

-jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó

-hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü

-toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen

-kitüntették. A férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a

-kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több

-háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja

-Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai

-kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a

-fogalmazónak és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen

-pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.

-

-A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról.

-Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és csufolkodó megjegyzést

-sem tett senki estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas,

-elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat és a lábak

-hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a

-régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki fölvehette

-tennisznadrágját és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavaszamult

-kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók

-tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák

-kergetőznek és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s

-a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint

-udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti

-zsidóleánynak.

-

-Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át Budára,

-ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző

-figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és

-szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A

-vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s eljátszotta a budai

-korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított,

-kis kutyák szaladtak és a nagyhasu tanácsos fölemelt bottal ment a

-tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszuérzettel gondolt mindig Budára,

-a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a

-hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul

-csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.

-

-– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu városrészből

-elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgy sem

-szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan Szilviának, ki vidéki

-leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó

-katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha

-Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy

-fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy

-aranysisakos középkori király.

-

-Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a

-napokat.

-

-– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve Szilviának.

-

-– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt

-Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs

-mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.

-

-A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre

-jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahuga

-volt s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy

-otthon lenyuzta a munkásai bőrét és töltött fegyverrel járt az erdőben,

-ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez

-pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az

-igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a

-jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében, tollforgós

-süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok,

-görögtüzet fujtak, jambusban beszéltek és tán a sugó is sarkantyus

-csizmában ült házikójában.

-

-A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s özvegy

-Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz

-selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe és elment

-mulatni Magyarországra.

-

-A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv

-özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett

-meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az igazgató is

-el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a

-vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette és a

-cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora folyamán rendesen

-beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette,

-itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három

-napig is eltartott a fekete, farkasfogu asszonyság szerelme, a

-vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott és

-Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette

-ártatlanságáért. A drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert

-emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy

-tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.

-

-– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta Klára. – A

-vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.

-

-Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan

-megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak rajta

-elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A

-Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós és hordárral

-vezettette magát a Pattantyus-utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon

-kiáltott unokahugára:

-

-– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló férfiembert

-nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás, mint a pelyve. A

-nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.

-

-A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel

-járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész Budapestet.

-

-Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.

-

-– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.

-

-– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a világon.

-Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus!

-– megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a fiú?

-

-Szilvia élénken fölemelkedett.

-

-– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.

-

-– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és levetette a

-kabátját.

-

-Körülnézett a kis lakásban.

-

-– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat

-az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket

-hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta.

-Hadd lássalak, Szilvia.

-

-A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a

-száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül

-barátságosan a hátára ütött.

-

-– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva

-mellől. Ötezer hold erdeje van és kétkerekü szekeren nyargalász a hegyek

-között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve és gyalog kergeti a

-vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De

-az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.

-

-– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.

-

-– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a

-vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! – esténkint

-beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer ide. Nem hiszek a

-vöröseknek!

-

-Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a

-vizsgálatnak.

-

-– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!

-

-Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a fejét.

-

-– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy

-keress valamely jóravaló szeretőt.

-

-– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.

-

-– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsunyultak,

-elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy

-szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállu, mint a hegy

-háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat

-megnyirják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas,

-kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind

-elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy

-nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal

-farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötven

-éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a

-befagyott Drávában.

-

-Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte

-Urbanovicsné elveit.

-

-Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond

-gondolatai is támadtak.

-

-– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? –

-kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?

-

-A horvát asszony vérvörös lett.

-

-– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim,

-legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi

-vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy

-jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal szép nő vagy, ennyi minden

-vagyonod. S ha egyszer elmult ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki

-sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen

-kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt

-tőlem, meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban.

-Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De

-mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen

-dolgokban!

-

-Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni

-hatalmas vállait.

-

-– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk

-vacsorára?

-

-– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához fordult.

-

-– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki

-kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád

-korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott és éjjel

-zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert

-vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én ártatlanságommal kedveskedtem

-az uramnak és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett

-szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg

-volt. De belerugtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba.

-Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi

-mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?

-

-Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett

-elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva, örvendező arccal

-olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanukban játszik estére a

-Városligetben.

-

-– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.

-

-– Gyönyörü, – felelte Klára.

-

-– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz.

-A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a

-festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint őszhajú

-vénasszony, ha már eddig kibírtam?

-

-Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga elé.

-

-– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem

-volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni

-hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a

-szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint

-azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy pedig egy napra, vagy egy órára

-elővenni, azután kirugni és kiszellőztetni a szobát s jól megmosakodni.

-A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.

-

-Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a

-bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e

-valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.

-

-– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi

-igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy

-tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek

-jövök!

-

-Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.

-

-– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. –

-Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire, fölkeresni az

-igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez

-sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante

-versei és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék

-föltámasztani, egy fiatal pápát, vagy, csak egy bibornokot,

-zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket

-olvasna nekem és közben hűs piros bort iddogálna arany kehelyből. Akinek

-nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs

-fehér ujjaival a hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte

-ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám,

-hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit,

-akiért érdemes volna akár elrothadni!

-

-Szilvia a zongorához ült.

-

-– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…

-

-– Mi volt az apád?

-

-– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten

-elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy

-színházi zenészen.

-

-Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor

-kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte barátnőjét, aki

-bizonyos kis csipkéket készített elő.

-

-– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.

-

-A drámai művésznő nevetett.

-

-– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.

-

-– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor

-szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.

-

-– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor

-tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné!

-Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!

-

-– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár

-háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes ornátusban kopogtasson

-az ajtón.

-

-– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a

-pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az ügyvédjelölttel

-találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bibornok kedvéért tenném

-be a lábam.

-

-– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.

-

-A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.

-

-– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami

-ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?

-

-Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett

-hozzá.

-

-Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia

-azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra

-ösztönözte.

-

-– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki. Könnyű

-neked. A ruháidat magad varrod…

-

-– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a

-színésziskolából.

-

-– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.

-

-– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.

-

-– Mélyen alszol.

-

-– Mint egy szakácsné.

-

-– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi

-mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, – amint a néni

-mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s ezért piros az

-orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van s

-félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán tízszer is szerettem. Én

-nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.

-

-– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai

-színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.

-

-Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította, mintha

-saját magát ölelte volna meg.

-

-– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak.

-Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az

-ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába;

-Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a

-város végén egy tehénistálló mellett, elől korcsma volt a Fehér rózsához

-s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kaszirosleány;

-ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek

-szaga, a cipőm fölrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a

-kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek,

-pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak

-nevezett.

-

-– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.

-

-– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó

-családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt.

-Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű, finom lépésű, igen

-elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy

-színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem, éjjel mindig

-vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek

-volna a nagy alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot és a friss téli

-éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe

-hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült

-az asztalnál, hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az

-ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az

-ablakot!“ – mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész

-életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd be

-az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran

-elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes

-pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?

-

-– Bizonyára.

-

-– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült,

-mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már

-kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s ő szótlanul lehajolt a

-kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt.

-Azután ő nyult be a két kezével és megsimogatott, ahol ért. Nem

-emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de

-az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt

-voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.

-

-– És én hol lehettem ekkor?

-

-– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl

-ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a kaszárnyába

-hivott!

-

-Klára nevetve forgatta a vasalót.

-

-– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák

-alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel

-álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem

-karácsonykor és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy

-katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.

-

-– Az én huszárom vitte el emlékbe.

-

-Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít) és

-figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája,

-foltocskája?

-

-– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?

-

-– Elvitte. Nem kérdezte, kié.

-

-– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka

-ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A

-kapitánynak piros orra volt.

-

-– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és alattomos

-pillantást vetett a barátnőjére.

-

-Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.

-

-Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukos óra

-ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte őket mindenfelé

-vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó, hányszor tapadt reá

-reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban

-a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis

-állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakuk ugrott ki a

-kis ajtón és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely

-kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett

-menni és ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel

-letakarva, a cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már

-leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s

-a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe,

-mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött

-bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi

-színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik

-városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház és

-a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A

-sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél megemelésénél

-sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő

-gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az egész város

-megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr

-regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagyétvágyú

-Pickwick urat mindenki fölismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller

-urat s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba

-ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink s a

-virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek,

-a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott

-sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi

-színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett a

-levéldobozon.

-

-– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut láttunk?…

-

-– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos

-szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak laknak az

-uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki

-előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a

-másik felét.

-

-A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette őket. A

-városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgős-poháralakú

-gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben, míg a félhomályos

-nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad

-szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal

-világít s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját

-viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér

-mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.

-

-– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek

-voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás után Klára. –

-Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.

-

-Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó

-pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki,

-esztendők óta megosztja vele mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom

-teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot

-viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeli őr volt Máriapócson. Ki

-tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant föl egykor Klára a színésziskolában!

-

-Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai alatt a

-Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a

-tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz

-már többé soha.

-

-… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben meghódította az

-egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a

-virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék

-karikába bujtak a leereszkedő ködben s a korzó hosszú, elegáns tisztjei,

-a puskaporos arcu kapitány feketeprémes mentéjében s a kadét magas

-sapkájában kedveskedve szalutáltak:

-

-– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.

-

-– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s búbánatos

-barna fejét a zongora lapjára hajtotta,

-

-– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az

-ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj. Megyünk a

-színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!

-

-A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres hajtott be. A

-legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok voltak és a

-sárgakockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás

-kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott föl a

-lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.

-

-– Mi történt? – kérdezte Szilvia.

-

-– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve, hogy

-leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme

-csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott és a

-fülbevalója akkora volt, mint a dió.

-

-– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert vajjon

-kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény,

-pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen

-fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony

-vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki parasztasszony. Nem tudom a

-pesti hivatalnokoknék divatját.

-

-Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz

-ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból

-összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon

-egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a medálionban egy

-rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros ruhás férfiú arcképét.

-Más ékszert nem kivánt.)

-

-Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.

-

-– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők

-toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán

-a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy festem a

-hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs igazam?

-

-– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és

-nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors

-elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a

-néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna a állótükör előtt

-magasztalni, Szilvia már föl is vette hattyuprémes színházi belépőjét.

-

-Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.

-

-– Milyen szép lábad van! – mondta végül.

-

-– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt

-mindenki tudja.

-

-A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt.

-Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent és az

-Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.

-

-A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.

-

-Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély szemét jó

-darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a

-lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához tért és az esti

-vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.

-

-– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja,

-hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.

-

-– Tudom. A pesti nők romlottak.

-

-– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen

-rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.

-

-– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend

-legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.

-

-A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca,

-egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A

-fiákeres félrerántotta a lovait.

-

-Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el

-mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás lovászlegény

-ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási

-vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire

-sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában

-Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut. A nagy kerekek ünnepélyesen

-fordultak és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és

-fehér színekkel volt bélelve s a hátulsó ülésben komolyan ült egy

-elszánt képü, ritkás feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely

-addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan

-hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.

-

-Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült

-mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan vöröses-szőke, régi skót

-vadászkastélyok pasztell-képeire emlékeztető hölgy.

-

-A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a

-hölgyek kocsijában.

-

-Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott

-a kocsisnak.

-

-– Kié volt ez a vörös kocsi?

-

-– Alvinczi őnagyságáé.

-

-– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.

-

-Szilvia később halkan odaszólott Klárához:

-

-– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az

-iskolában.

-

-Klára megvetően legyintett:

-

-– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.

-

-

-

-

-II.  A szinésznő és lába.

-

-A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette

-színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a bódénak,

-nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe csoportba

-verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi muzsikát.

-

-Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti

-arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul

-eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik már Sardoura,

-Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld

-szinkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb

-ifjuság, a klerikális vagy konzervativ lapoknál ette a „publicisztika

-sótalan kenyerét“, többnyire Budára járt és az ottani

-operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony

-tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen erős mozgalomra

-adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fujta, hogy a budai

-polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a

-modern irányzatot, szép, szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve,

-hogy tán belép a kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét.

-Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról

-elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű

-trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik

-fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával

-ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy

-régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta

-Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik

-később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hirlapírásban

-szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a

-sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a

-befolyásos emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a

-minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap

-feladta a főnöke kabátját.

-

-De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs, lármás

-zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből gazembernek

-neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala s szegény

-Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomoru mosolygás volt

-az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a

-halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és

-burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák

-váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és

-a színésznők, ifjú, rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk

-nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem.

-Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld Irén a szent

-papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze

-költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az

-aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú

-hirlapíró urak télire kőszínházba való szerződést igértek a leánykáknak,

-akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a

-ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi

-estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke

-cilinderkalapja pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt

-arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és

-Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház

-vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán

-napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni

-lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor

-elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt

-szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott

-a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a

-szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők

-nevében Király Gizy költönő vett részt az előadáson és nemes metszésü

-feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.

-

-Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A

-redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge

-nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak

-színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik,

-amely származását, rangját jelöli. A pesti hirlapíró akkor tette le a

-vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett

-vagy ellen. Jelvényt kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta

-meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is

-bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony

-trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot.

-Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán

-színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és

-csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik

-Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép és mosolya, amely

-uj és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas

-foteljei között.

-

-A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái.

-A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi

-falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már föltette magában,

-hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran

-állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei

-elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a Nemzetiben sem játszott

-senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a

-budai színkörbe járt Ripp van Winklét hallgatni és előadás után félig

-mámorosan keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily

-jószaguak voltak. Az utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint

-pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai

-színésznőket az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők

-már úgyis tudtak…) A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló

-(de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó

-aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a

-magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú

-műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta verseket?

-

-Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető nélkül

-igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a sajtónak.

-Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök-ujságíró

-angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még

-jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti

-operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt,

-mint egy intervjut megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben

-az időben, hogy már a határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért

-nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben

-és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége.

-A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel

-egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik,

-Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő

-alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem

-szokás verekedni Fodornál. A kitünő mester termében senki sem halt meg

-Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné

-Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem

-igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!

-

-Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget

-öreg nyárfái alatt, a nagydob puffogása a Stefánia-útig is

-elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a

-lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött,

-a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka bolyongott a színkör

-tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias

-ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory

-kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok,

-ebből még baj lesz. A legények vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás

-kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent

-az első számú páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó

-oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert

-lovag szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már

-elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt

-fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az

-előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a

-fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a

-nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy szőke, szemüveges fiatal

-zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajjon ki

-küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?

-

-Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre páholyában.

-Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory

-lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth kisasszony pusztán gyakorlatból

-a páholyok mögött álló tüzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai

-pillantásokat s nagyon meg volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni

-kezdte a lábát.

-

-– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni, – mondta

-Urbanovicsné narancsot hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust!

-kiáltanak háromszor.

-

-Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:

-

-– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A

-kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.

-

-A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez

-hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával diszített

-cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső

-részéből volnának szabva, a marabu legyező mint lengő tollbokréta

-azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg,

-mindenféle illatok, kifésült, puderrel meghintett női frizurák, az esti

-világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss

-fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott

-bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A

-kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára

-felé.

-

-Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést,

-mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.

-

-– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy szemét

-levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani

-játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig észrevehetőleg mozog. –

-Sohasem tudta a szerepét és persze most sem tudja, mert folyton

-férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között.

-Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet

-csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon

-szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt

-mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a

-cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából

-jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben

-elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a

-fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási

-jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti

-a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán

-harisnyája, hiába utánozza Jászait.

-

-Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott

-volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán észrevette a

-bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken viszonozta a

-köszöntését.

-

-– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.

-

-– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát kezdett a

-mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt,

-mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz

-előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis

-ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s fejtartása megmaradt ugyanabban a

-helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után

-nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér

-keztyűvel folytatott eszmecserét.

-

-– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, – hogy miért

-nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz,

-azt mi is ismerhetjük.

-

-Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly futott végig arcán,

-mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.

-

-– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem találok

-ezen a tényen semmi csodálkozni valót.

-

-De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz

-felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről és

-hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért

-pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú

-embereknél és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem

-szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.

-

-A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben

-szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.

-

-– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én

-kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban

-ábrándoztam.

-

-– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.

-

-Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait

-óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan

-halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné,

-mintha félálomban lesné az álom folytatását.

-

-– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta rólam, hogy a

-hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, – szólalt meg

-Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok

-fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben!

-Miért?

-

-– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a

-leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok

-fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgy sem a szavak

-számítanak, hanem a tettek.

-

-S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi

-alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hídak és

-magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden

-emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a

-nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott,

-amennyire kíváncsi volt.

-

-– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. – Annak,

-hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a hasonlataiban!…

-Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé

-óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt

-utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit

-rajongott! Uram, én minden művét ismerem.

-

-– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír katonája

-föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni, –

-akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája, midőn a molett

-énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban,

-hogy a színésznők puderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott

-lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka saját kezükkel mostak

-hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől

-közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis

-madárfészek hosszuszáru nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.

-

-S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr s gyors kémlelő

-pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabujával

-mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem

-szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“

-

-A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:

-

-– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.

-

-Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a vállára

-ütött.

-

-– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.

-

-– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti divatot.

-Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.

-

-Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon

-nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben

-a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította,

-mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó,

-konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar

-nézni egy képet, amíg az megelevenedik.

-

-– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna:

-„Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy

-szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?“

-

-– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most

-fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni

-kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.

-

-Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz,

-mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez

-nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női arcképhez.

-

-– Pesti lakos lettem.

-

-– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?

-

-– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.

-

-– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.

-

-– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.

-

-– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.

-

-Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb viccét

-mondaná.

-

-– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.

-

-Szilvia összecsapta a kezét.

-

-– Hallatlan!

-

-Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.

-

-– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…

-

-A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a

-vicc-srapnell pusztításától.

-

-– Harmadik lapom „A lámpás“.

-

-Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így kénytelen volt

-bólintani.

-

-– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?

-

-– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az

-utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvigabb lap a

-világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az ujság mottója: „Jobb

-meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?

-

-Urbanovicsné hátrafordult:

-

-– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.

-

-– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint

-színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth

-kisasszony. – Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a szerepében, mert nem

-tudja a szerepét.

-

-Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr

-magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen

-mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy

-holnapután…

-

-– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott

-írni?

-

-– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.

-

-– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét? A

-legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a

-présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő

-uram?

-

-Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna és a

-Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri messzire,

-amíg meg nem puhul.

-

-– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából.

-– Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a

-népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…

-

-– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember volt a

-vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.

-

-– Mikor maga játszott.

-

-– Ferenc József-kabátot hordott.

-

-– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.

-

-– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.

-

-– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.

-

-– Oldalszakálla is volt.

-

-– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a színpadra

-nézett.

-

-– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte Klára.

-

-– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a

-deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen

-szaga van a szájának.

-

-– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?

-

-– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban számon tartom

-a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és

-vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vizen járó fekete

-hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már

-joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.

-

-Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.

-

-– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem visel tiszta

-fehérnemüt.

-

-– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból hord

-koszorut és pirománia a betegsége.

-

-Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a

-civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.

-

-A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett,

-míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi belépőt, amilyent

-csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével,

-amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt

-megszorította a hirlapíró kezét.

-

-– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot

-közölne.

-

-Majd hangosan megkérdezte:

-

-– Velünk tart?

-

-– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok Kürtösnek? –

-szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán,

-mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.

-

-A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke redingotján

-friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.

-

-– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert ebben a

-szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.

-

-– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg

-bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz

-intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában

-Kürtös és unokahuga miatt.

-

-A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy

-szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint

-éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak

-hazafelé.

-

-– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. –

-Kihuzták a török sorsjegyemet.

-

-Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.

-

-– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre

-kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)

-

-– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója, –

-mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt

-iszik.

-

-– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára,

-miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.

-

-Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az ülésben.

-

-A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon

-tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros

-szőnyeg volt a padlóra terítve.

-

-– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné

-fitymáló hangon. – Hé, fogadós!

-

-Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról.

-Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü fiatalember volt, aki

-semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.

-

-A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s mindenképpen

-jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte

-vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni

-mulattatásának szentelte magát.

-

-– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi

-jellemszínészre?

-

-– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól

-enni.

-

-– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre

-senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?

-

-A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két

-pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.

-

-– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen

-mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának helyet az

-asztalnál!

-

-A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús

-dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig

-elkomolyodott, ha boros poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan,

-temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután

-színét és szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“

-keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig még

-harminc éves se volt egészen.

-

-– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre

-Klára a szótlan szerkesztőt.

-

-– Magának.

-

-– Dehogy! Szilviának.

-

-Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.

-

-– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd megírom A

-lámpás-ba.

-

-Szilvia engedelmeskedett.

-

-Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt,

-kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a

-megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb

-szakértelem volt jelen.

-

-Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta Rezeda úr

-szavait.

-

-– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a boka

-fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember!

-A nagysága molett hölgy ezek szerint.

-

-– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa pikáns

-dolgokról beszélni.

-

-– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a szerkesztő, –

-mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán

-sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?

-

-– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel Szilvia.

-

-– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai előtt, midőn

-a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi

-ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a

-társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy

-fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a

-nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük

-mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg

-fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom

-az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz

-szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s

-éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te

-vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh!

-Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!

-

-– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.

-

-– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért

-Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így

-üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai

-szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig

-azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták

-fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak

-megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl

-magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind

-„tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe

-súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak

-ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már.

-Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.

-

-– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos

-hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan

-pillantott Rezeda úrra.

-

-– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen

-tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen

-például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi

-igért Montmorency Clarence-nak.

-

-Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét

-kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot

-hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)

-

-– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen

-érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki

-volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s

-elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.

-

-– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy

-tipró. Szívtipró.

-

-A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a

-coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.

-

-– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő

-cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette

-és körülnézett, mintha más társaságot keresne.

-

-Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített

-fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor.

-

-– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta keblét.

-

-– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt

-hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.

-

-– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen

-nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a

-nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem

-kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.

-

-– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte

-Rezeda úr.

-

-Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a

-kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló

-réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.

-

-– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.

-

-– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az

-ifjúember, hogy hozzá beszélek.

-

-Klára nyomban elintézte a dolgot.

-

-– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.

-

-– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés

-sorrendje?

-

-A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.

-

-– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta

-s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is

-vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.

-

-– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag

-Klára.

-

-– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A

-férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt

-részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.

-

-– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy

-égetnének meg, vén bocskor!

-

-

-

-

-III.  Indiában rossz volt a termés.

-

-A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik

-legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere

-Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak

-maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló

-ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett és büszke volt arra,

-hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején,

-származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A

-Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a

-Gút-Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt

-a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván

-azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten a Don folyó

-táján uralkodott és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr

-megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a

-professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet

-lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes

-Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt,

-a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású

-levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben

-természetesen Oxfordban evezett, majd a párisi osztrák-magyar

-követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási

-próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi

-zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a

-párisi attasé diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb.

-(Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán

-a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem

-jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele

-a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának

-bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka elveszítette azt a

-százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja levendulaszagú

-ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház

-körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan

-küldte el fiának a százezer pengőt, amely abban az időben rengeteg

-vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam,

-most már nincs több pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az

-olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe,

-amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát.

-Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz

-táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia

-követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a

-Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán

-selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja

-kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor

-vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan csilingeltek a

-csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre három ujjnyira

-a szív fölött a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár,

-elfehéredő arc, megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét

-küldte a francia követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva

-indult és három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos

-inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd

-nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy Bécsben a

-Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre,

-megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas-fogadóban szállott meg,

-ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most

-kettőben, mert a legényének is ott kellett aludni és éjjel levetkőzni,

-lábát, kezét megdörzsölni, betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon

-Unghban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első

-foglalásból maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak,

-rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas

-kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem

-lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel

-ugatott volna.

-

-(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez

-érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan fölsóhajtott:

-

-– Istenem.)

-

-Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany Sasban.

-

-Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a

-nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá

-testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki

-kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrinyi Ilonára.

-

-– Fölébredt a fejedelem?

-

-– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.

-

-Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“ hangzott,

-amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang

-tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.

-

-– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.

-

-Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt

-elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött selyemkaftán,

-amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely

-alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekintgetett elő fekete szeme. A

-pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő

-messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt.

-Francia ujságok hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil

-Blas“-t.

-

-– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louisenál. Én

-írtam.

-

-A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.

-

-– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.

-

-– Igen rövid, – tódította később.

-

-Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.

-

-– Nos?

-

-– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.

-

-Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és elgondolkozva

-nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.

-

-A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok.

-Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből hozatott,

-amely fával az ősei tüzeltek s a tüzre vetette. Megdörzsölte igen finom,

-de erőteljes kezét. Végignézett karcsu ujjain, amelyek a kardot, kantárt

-szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe

-nyult és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s

-halkan, unottan megszólalt:

-

-– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint pénze. Az

-angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a

-névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!

-

-Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át az öreg

-írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el Szilveszter piros

-mellénye tájékán.

-

-– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette

-az ajándékot, ha azt megköszönték.

-

-– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madamehoz.

-

-– Estély lesz, szőr. Szoáré!

-

-– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk.

-Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én

-nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a

-nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának,

-régi barátnőnknek.

-

-Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget

-megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a

-Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen

-köpönyege.)

-

-Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt

-benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az inyenckedést!“ szólt s

-furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán

-elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy

-régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény,

-amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől-egyig ismert a

-fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok.

-Az egyszerű, szinte katonás ágy fölött kis ezüst feszület: Mária

-Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos

-kis pisztoly, mint egy bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből

-egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán

-az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon

-világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noel.

-Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere

-préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztell-képei,

-amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy

-szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában

-aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és apró, eldobott levelek

-közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott és egy

-férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös

-feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet

-valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától és az íróasztalon

-sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az

-ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző

-követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)

-

-Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a

-szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott s az

-asztalról hosszukás levélborítékot emelt föl.

-

-– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok.

-Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai

-terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést

-csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el titkodat.

-

-Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és hosszasan a

-téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka körül.

-

-– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter

-elhagyta a szobát.

-

-Katonás komolysággal lépett be a legény.

-

-– Mi ujság, János?

-

-– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.

-

-Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az

-öltözködés idejét halogatná.

-

-– Mit rendeltünk mára, János?

-

-– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A

-salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.

-

-– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony

-otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!

-

-– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly

-meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg

-tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.

-

-Alvinczi elgondolkozott:

-

-– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?

-

-– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre jutott.

-

-A fejedelem a multba nézett.

-

-A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet hozott.

-Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az

-ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú, szálkás betűkkel egy

-könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután engedte, hogy a legénye

-felöltöztesse.

-

-A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot

-freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször

-megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a zsebeibe

-gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot

-vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot tett, amely olyan réginek

-és nemesnek látszott, mint az apátság misés-könyve. A velszi herceg

-pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska-nagyságú szivartárcáját

-különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint

-a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott

-csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak

-ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában,

-mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi

-szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a

-legnemesebb szivart jelentette.

-

-A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek zsebre

-szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről,

-amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt.

-Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak, vagy

-bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig

-vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb

-lett a pesti vagyon.

-

-A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János

-inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.

-

-– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.

-

-Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpenyegét.

-

-– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…

-

-… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső zsebébe

-dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján

-heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére

-fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán fölszolgálta a visszajáró pénzt),

-Alvinczi úr előveszi ujságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik

-levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek

-sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az

-éjszaka hosszú s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt

-a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.

-

-– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja

-nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és

-szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg

-tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a

-fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében,

-szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros

-szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő kulcsaival eltünik.

-

-A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott így

-Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:

-

-– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt

-Viktória-fontot!

-

-Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.

-

-Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.

-

-– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, – tíz

-aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.

-

-A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó

-előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el,

-mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha

-kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga

-gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.

-

-– Jó éjszakát, János.

-

-A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó

-felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.

-

-(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette a

-kezét, mintha láza volna.)

-

-Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics

-muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A

-pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra

-forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.)

-Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehérkaméliás

-hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött palotájába, ha rendes

-látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi

-estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki

-egymagában játszott el teljes kis fölvonásokat. Egy régi romantikus

-regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás

-hölgy“-ről, most csupán annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet két férfi

-s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül Salamon Ödön

-író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről.

-Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy

-pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas

-fergeteg zúgott a Belváros fölött, a gázlámpák ijedten táncoltak, a

-borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán

-és Beöthy László bolyongtak éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az

-ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs

-Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből

-s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol

-az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis

-pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott az

-eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)

-

-Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres

-uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.

-

-– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!

-

-A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és

-komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér

-füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni

-lehetett széles kalapu spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat

-és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbócos, a fehér

-vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás

-szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban

-érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös

-figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi

-országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kinai sárkány és a

-japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton

-hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában

-nagy utazásokra gondoljon.)

-

-A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és

-arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő téli

-napsugárban.

-

-– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel

-nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog,

-Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a

-lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt

-lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban

-hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt és rövid sétát

-tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki

-mintha a közelgő tavaszt hirdetné.

-

-Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.

-

-– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A

-nagyúr parancsolja.

-

-Alvinczi a füstbe nézett.

-

-– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való.

-Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztell-kép angol

-művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyulánkság, erő

-és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimmal

-kopófalka-vadászat után egy Anna királynő-korabeli kastély halljában,

-talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő,

-mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi

-igen komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.

-

-Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden

-jóbaráthoz illik.

-

-– Verset fogok róla írni.

-

-– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint

-a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe,

-midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pirban égő

-aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel

-az Alpesekben, körül a pirosló havu szűz ormok, lenn a mélyben a

-tengerszem kéklik és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.

-

-– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.

-

-Alvinczi intett a kezével:

-

-– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj

-Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi

-kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a

-kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem

-tudom elfelejteni, amióta láttam.

-

-– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.

-

-– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán

-követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában tüntek el. Kár,

-hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben

-segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana

-az éj sötétjében s Clarencet gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit

-jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.

-

-– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben forog barátnőnk, a

-Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű

-urak karjaiba.

-

-– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz,

-hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel

-levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt,

-mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés.

-Például, igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én

-gondoskodhatnék.

-

-– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!

-

-Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A Jánoshegyen volt

-egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki

-purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával szeretkezett s a

-termékenységet számtalan apró papirosdarabokon őrizte meg, amellyel

-telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi remetéskedés után szinte

-megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik,

-nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír és kis lapot

-alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább

-nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és

-fütyörészve jött le a hegyről.

-

-– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában,

-amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.

-

-Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.

-

-– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.

-

-– Már felöltözött.

-

-A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott

-arcán.

-

-– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem jöhetsz.

-

-Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája

-olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a falon

-függött volna.

-

-A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó iratszekrények, a

-duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk

-körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt

-halmozták volna fel s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot

-terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi

-kis húst vegyenek magukra.

-

-A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka

-sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.

-

-– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a jegyzőt.

-

-Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.

-

-Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla

-volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a

-viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín-szoknyás

-asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el

-végleg a temérdek iratok.

-

-A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor,

-lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem

-tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő

-várható. A spanyolszakállas ellenben egyházgondnokhoz való

-ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.

-

-– Jó napot, méltóságos úr.

-

-Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta

-szalonkabátját, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy miért nem

-vette föl az ünnepélyes alkalomra veterán-kardját.

-

-Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos kalapkában,

-finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt

-helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja, nyerges lába, finom tartása

-mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a

-szerződést aláírja.

-

-Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi tiszteletteljesen

-bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette

-zsebkendőjét.

-

-A kövér jegyző sebesen olvasta:

-

-– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné budapesti, I-ső

-kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti színésziskolai

-növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gut-Keled) cs. és kir.

-kamarás, földbirtokos…

-

-Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.

-

-A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy

-Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének

-tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről

-gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért

-kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony

-óhajtásához mérten a színi pályára lép…

-

-Az aláírások következtek.

-

-Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez

-alkalommal.

-

-Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.

-

-– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.

-

-– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.

-

-Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis imakönyvét vette elő, e

-szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen violává lett

-francia hercegnők imádkoztak.

-

-– Ime, jegyesi ajándékom.

-

-Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.

-

-– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha

-meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.

-

-A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában

-megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott és olyan

-hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:

-

-– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába

-élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban

-szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek.

-Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz füzve. Lehet, hogy jó

-szerencsecsillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és

-angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy

-még sok örömöm lesz a kis leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak

-igérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot.

-Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended

-Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá,

-mint a két szemedre.

-

-– Igenis, sire.

-

-Egy óra mulva János inas berontott a szobába.

-

-– Méltóságos úr, itt van a hajós.

-

-– Miféle hajós?

-

-– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.

-

-– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő.

-

-– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva János.

-

-A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal

-hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját.

-Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen

-előrenyomult.

-

-– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak ismerem.

-Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik.

-Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem jelentést tenni.

-

-A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó aranyfonttal.

-

-János ismét a szobába nyomult.

-

-– Csengetni méltóztatott?

-

-– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál egész

-nap.

-

-– Úgy lesz, méltóságos úr.

-

-Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi

-kocsija.

-

-A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes

-ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában

-huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn

-Alvinczi a kocsiból kiszállott.

-

-Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér selyembe

-öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely

-fejedelmet.

-

-– Parancsoljon, Monte Cristo uram?

-

-(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet

-csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek

-előtt.)

-

-– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi úr a diványon elhelyezkedve,

-ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott

-ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben

-Louise asszony a Kis Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a

-címeket kommentárokkal kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise

-tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem

-vigyázott a ringyó…

-

-– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen

-senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyasajtókat a

-jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol királyok, biborosok és

-nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan

-bezárta.

-

-– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi és

-halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott – gyermekkorom

-óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna

-megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár

-vizet!

-

-Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját

-alsó ajkára téve nézett maga elé.

-

-Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a

-kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a diványról,

-amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg hímezte.

-

-*

-

-… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott, megragadta a

-szerkesztő kezét:

-

-– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom

-látogatni.

-

-Rezeda úr vállat vont.

-

-– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán nem is fogadná.

-Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.

-

-– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel Klára.

-

-Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:

-

-– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a

-nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még

-férjhez is óhajtanak menni.

-

-– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.

-

-Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a

-bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a primásnak,

-ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a

-muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy

-kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok

-keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a

-határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált másnak, mint annak a

-vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A

-különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos

-amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a

-horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a

-Valse de Moscox hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy

-festett bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az

-arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában

-virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)

-

-Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé nézett.

-

-Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál

-volt. A kapitányt Henriknek hívták.

-

-A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van,

-csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott

-kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke szemében

-mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint

-hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a tatár kán: Alvinczi

-Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a pályaudvarra hajtat. A

-hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e hóesésben… Az expresszvonat

-pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron és

-jószagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.“

-

-Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket

-a Valse de Moscox alatt.

-

-*

-

-Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a

-színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról észrevette

-a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el,

-mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a

-kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakán át.

-Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.

-

-Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és nyaka

-meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s üde illat

-áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid

-ruha alól.

-

-– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. – Benne van

-már – a lábam?

-

-– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem.

-Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban

-helyezhetek el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még

-akkor megjelenünk.

-

-– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem átkarolta a

-Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a

-hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott, mint a hajnali harmat

-fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül

-megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére,

-aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a

-piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.

-

-– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába van!

-

-– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha

-mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az ujságot

-s a szekrény tetejére hajította.

-

-Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla

-fölött fölkiáltott:

-

-– Klára, dugd el a nadrágokat!

-

-Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája

-alá, azután megint elővette.

-

-– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi nadrágunkra,

-látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes

-polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs

-egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.

-

-Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre s a

-kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.

-

-– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam,

-amelyben lyukacskák és pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És

-a derékon csokorba kell kötni a szalagot.

-

-Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a ruhadarabokat.

-

-Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint egy

-majálisozó diák.

-

-– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a

-színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük,

-mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti,

-selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok a spinéten,

-ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű

-napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a

-verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy

-név, egy régi grófnő neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás

-lábakon, hol a térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó

-lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka

-növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap, amely

-rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta hullámzó fürtök,

-mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc;

-kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult régi színlap;

-így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi

-pasztellképből? – Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre

-mutatott.

-

-– Ott szoktam varrni.

-

-Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából

-fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait

-végigfuttatta a billentyükön.

-

-– Itt szoktam ábrándozni.

-

-– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából, amelyre,

-úgy látszik, már régen készülődött:

-

-– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő lehet

-istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres komikáné is

-különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét magára borította.

-Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és szabású ruhák,

-köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha külön gyártanának a

-színésznőknek, nemde arra valók, hogy a színésznők ruházkodásuk révén is

-érdekesebbek legyenek a civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a

-mindenféle fátyolok, tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez

-magán: szintén csak azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most

-csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent

-rajongásokat, az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött

-s küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket,

-szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében

-előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó Isten

-árvaleánykái.

-

-– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek udvarolni

-kell.

-

-Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen fordította

-Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a Hoffmann

-szerelmi dalát.

-

-A zene alatt Klára halkan megkérdezte:

-

-– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig nem

-lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?

-

-– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.

-

-Klára megsimogatta a szerkesztő fejét és anyáskodva szólt:

-

-– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet engem

-elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy bárkinek? Ha

-egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.

-

-Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő alatt

-járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja, midőn ezer

-pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint az

-átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is hálójukba

-vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult Klára

-simogatására.

-

-– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise estélyt

-ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre bevezessem.

-

-Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda urat;

-ez azonban szomorúan nézett a földre:

-

-– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.

-

-– Nem baj.

-

-– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes tűzhelyébe.

-El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az mindegy. Lehet, hogy

-grófné lesz, vagy utca leánya.

-

-Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek mindkét

-ajtaját nyitotta ki egyszerre.

-

-Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és a dal

-hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig.

-

-Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.

-

-– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben a Fedórában játszottál, –

-mondta később halkan Szilvia.

-

-Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára ideges,

-örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd csendesen

-nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna. Remegő hangon, de

-vidor mozdulattal fölkiáltott:

-

-– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?

-

-Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet kapott.

-

-– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, – felelt

-szertartásosan Szilvia.

-

-– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.

-

-

-

-

-IV.  A legbarátságosabb pesti ház.

-

-Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinekre

-mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sevigné

-asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez

-intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői

-lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és

-lovagcsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame

-Pompadur volt, – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez időtájt.

-

-Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt

-Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi

-lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là Romantique –

-színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi

-garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta

-vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett,

-vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett,

-franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja

-megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a

-faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a

-nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.

-

-A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy

-csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi

-éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az

-ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s odakünn

-holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők

-nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.

-

-Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy

-részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se tettek

-volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem hajuknak,

-sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, – köztük a nagyszerű

-Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai

-voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok

-(akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád,

-elolvasták az írók munkáit, a történelmet és csöndesen mosolyogtak a

-bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket,

-hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“

-lenge szökéseiről még bőven beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás

-hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését. Musset Alfréd

-sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a

-regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes

-öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a

-világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.

-

-Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de este

-regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott

-Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta).

-Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a

-legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé és térdig

-érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő, tiszta és érzelmes,

-lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat,

-amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és

-hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus

-emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen

-hangzott ez valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes

-gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar

-a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.

-

-A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.

-

-Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak

-volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az

-anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhitat

-csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.

-

-– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az

-élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S

-bűnbocsánatra mindig számíthatsz.

-

-Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte

-Ferdinánd.

-

-– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást.

-Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.

-

-Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében. De

-ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset még

-érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben

-elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louisenak bérelt és

-fejét a nő ölébe hajtotta.

-

-– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.

-

-Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a

-maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a

-legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes

-előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az

-Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok

-áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül

-járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró-helyeken.

-

-A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy

-Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is, sok évig

-nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt,

-semmi más.

-

-Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem

-engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be

-életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket

-komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek, hol a falon antik

-feszület volt s rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő

-szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül

-bajok voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és

-hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A

-szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a

-pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus

-Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen Gábor hajdui

-csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf

-reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház

-ellenségeivel, éjjel viziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról.

-„Imádkozzál!“ – írta minden levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit

-egy nagyműveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar

-külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal

-lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e

-rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.

-

-A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar

-főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak s

-természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.

-

-Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet alatt

-külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.

-

-A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése hamarosan

-észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon,

-sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.

-

-A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a

-nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi bálok tündéri pompáját, a

-Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjü

-kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de

-Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, –

-amelyet eddig csak regényekből ismert, – a régi dacos, makacs, de

-mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben,

-bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága

-révén volt szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a

-nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy

-sör-császárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse:

-„Louise de Péczely.“

-

-S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját folytassa,

-terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.

-

-A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már

-nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket

-elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre

-nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el

-itthon a csatát.“

-

-Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon

-felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich

-hercegnő forgatott egyszer ujjai között.

-

-A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője

-tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is

-ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy csomó magyar

-arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza

-oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…

-

-– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta komoly, harmatos

-tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.

-

-Ferdinánd megcsókolta a homlokát.

-

-– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!

-

-… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párisban és

-Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok

-valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak

-szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik

-ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat, amelyben

-kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem tanakodnak

-rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában

-is kiárad egyéniségükből.

-

-Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók

-tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket

-és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett emberszámba.)

-

-A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal

-mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek helyett csupán egy piros

-rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát.

-Az évek folyamán megasszonyosodott és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta,

-hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó

-hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány,

-madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a

-homloka ragyogott egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával,

-aki karácsonyi játékai után búsúl.

-

-– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának, mintha már

-nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort

-iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be.

-

-Rezeda úr megérintette a Klára vállát:

-

-– Az Alvinczi titoknoka!

-

-Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az estélyre,

-ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és rövidszárú fapipát

-tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta föl a kis Bonifácz

-Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén

-jánoshegyi kődarabhoz volt intézve:

-

-  És a kő azt mondja:

-  Én leszek a sírköved.

-  Vadrózsának bokra

-  A temetkező helyed…

-

-Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel

-szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a kezét:

-

-– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok

-és Bonifácz Béla a barátom.

-

-Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent

-orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban

-oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki mindig halott

-édesanyjára gondol.

-

-– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A szép

-kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam

-felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.

-

-Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol

-a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán a névjegytartó

-kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén

-térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat.

-

-– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam már

-rossz.

-

-– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát csináltam,

-amikor szerencsém volt hozzá házamnál.

-

-Szilveszter legyintett:

-

-– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta?

-Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban

-sokat jártam utána.

-

-Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki

-házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt hosszunyaku

-üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú madarát egy

-sarokba tették.

-

-– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.

-

-– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a szobaleány.

-

-– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen töltögetett a

-poharakba.

-

-– Szép kisasszony, a maga egészségére!

-

-Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a

-hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől

-fölpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.

-

-– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi

-ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.

-

-Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera, mint egy

-öreg nagybácsi nézi a hugát.

-

-– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat

-meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a

-világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis korcsmában szegény

-Balázs Sándorral?

-

-– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!

-

-Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek

-szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a

-raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem találta, holott

-regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel

-berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier-izlést

-dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa-asztal,

-pohárszék, mint valamely falusi uriházban, ahol megbecsülik a

-nagyapákról maradt butorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben,

-amennyi arckép csak egy fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa

-férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén

-találhatók, – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is fölismerte

-Klára az egyik képben Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros

-állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély

-öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A

-kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson

-föllépett.

-

-Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise

-lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerü

-ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le

-gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő,

-majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy

-polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas,

-később hegyeslábu íróasztalkájára könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket

-írja.

-

-Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a

-takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő

-gondossággal a daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat

-ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a magyarruhás urakat és

-hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő előttről gyöngyös

-fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.

-

-Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt. Egy

-gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek fején

-kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.

-

-Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatal

-úr s fiatal leány arcképe.

-

-– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét a

-szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül.

-Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A férfinépség mind

-háládatlan.

-

-– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter atya.

-

-– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna.

-Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős se volt,

-amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében

-nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom volt. Talán egy

-félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy

-galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán fölneveltem Marcit. Az anyja

-húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy

-bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való

-fia. De azóta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párisból

-küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun

-neveltetem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már

-megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes.

-

-Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi

-tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte

-zsebkésével.

-

-– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.

-

-– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám,

-belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’ Isten belém

-döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, – magyarázta Klárának a

-háziasszony.

-

-Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az

-asztal végén.

-

-– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert láthatólag

-kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz

-esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen

-egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén

-disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?

-

-Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.

-

-– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a torkát,

-amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú lesz a

-kedvem egy hétig.

-

-Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott,

-mintha tormába harapott volna.

-

-Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal nézett az

-ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle, neki nem tetsző

-ételek kerülnek az asztalra!

-

-– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a

-kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben

-meg akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a

-vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer

-uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja,

-komám, nem tudna valakit komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi

-kellene a házhoz.

-

-Ilics Iván csúfondárosan nevetett.

-

-– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá

-kergetné!

-

-– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.

-

-Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után abbahagyta

-az étkezést.

-

-– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem

-sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden másképp

-volna. Talán még a lapom is élne.

-

-– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta

-Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.

-

-Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:

-

-– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem.

-Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az

-embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot fölrobbantani!

-

-Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja

-ragyogott:

-

-– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.

-

-Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült

-művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába, egyébként a Louise

-asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnürt hordott,

-holott az évtizedek előtt volt a divat. Szertartásosan bókolt a

-társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.

-

-– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy

-cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy kapudon

-lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? –

-fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta és

-különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha egyenesen a

-vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannonia

-előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással folytatta:

-

-– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok

-hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.

-

-Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a homlokáig húzta

-a szemöldökét:

-

-– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy

-Bártfai sohasem szokott hazudni.

-

-Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.

-

-– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. –

-Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem?

-Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig Sekszpir.

-Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.

-

-Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz,

-szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta

-szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban mélységesen

-szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek.

-Komolyan vette a dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai

-költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay

-és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust. Fanatikus, szélsőbaloldali

-ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott?

-Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át régi barátjait tisztelte meg néha,

-hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik

-végéről a másikra gyalogolt.

-

-A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített ételek

-pompásan izlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.

-

-– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise asszony.

-– Lenke, segíts az öltözködésnél.

-

-– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már

-hallgass a Hentzi-szoborral.

-

-A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar

-párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte föl,

-kis kendőt vetett a vállára s kalapos-skatulyát vett a kezébe.

-

-De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú szobaleány

-ijedt arccal lépett be.

-

-– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte részvéttel és

-levelet nyújtott át úrnőjének.

-

-Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta

-székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat

-játszák, mérgesen dörmögött:

-

-– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a

-párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs.

-

-Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomoruan,

-mint vidáman.)

-

-– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az

-öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen

-gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az

-embert, Julis!

-

-A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.

-

-Egy borszagú házmester jött be az ajtón.

-

-– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt

-van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő

-urat.

-

-– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.

-

-Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a

-szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már

-közeledik…

-

-– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.

-

-Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli

-szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.

-

-– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló szemmel. –

-Elfelejtettek neki vacsorát adni!

-

-– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig elpirulva,

-gyorsan kisietett a szobából.

-

-Szilveszter fölsóhajtott:

-

-– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják békében.

-

-Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.

-

-– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.

-

-Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat fölhajtotta,

-szinte kérkedni kezdett:

-

-– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit

-akar. Papirosai vannak, életjáradéka van a gróftól. Miért ne tartana

-magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó honvéd, akinek a szobájában kell

-tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.

-

-Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe súgta:

-

-– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt

-fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő

-a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.

-

-– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos

-arcfintorítással.

-

-A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, únott,

-fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint

-máskor és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai

-pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsal-nak hívják az északi szelet.

-Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges

-időben és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes

-kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bibornoki

-ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára

-elkalandozik a Belvárosban. Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott,

-hogy a mohos, pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán

-félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a

-házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő

-királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme

-hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság

-tagjain.

-

-Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis Bonifácz

-azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján fölkiáltott:

-

-– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet

-parancsolni.

-

-A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját és az

-asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen

-védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az

-asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és

-Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:

-

-– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak

-tovább.

-

-Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Eszterházy

-hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt,

-mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos volt. (Agglegény létére

-mindig valamely furcsaságot látott a nőkben és őszintén tisztelte őket,

-mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)

-

-Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem segítségére

-sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi

-csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy

-váratlanul társaságba keveredett.

-

-Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakünn

-valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.

-

-– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…

-

-Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett Louisera:

-

-– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!

-

-– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán úr… Ejnye, komámuram, hol

-járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a nihilista úr, de

-hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunsziv

-nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra

-induló magyarok lovai nőttek föl s a nyeregkápában az unghi hegyekig

-tartott az otthonról hozott takarmány, – mondá Louise asszony szónokias

-lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat

-kiejteni.

-

-Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és futó

-pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába. (Mintha a

-hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)

-

-– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, – szólalt meg

-végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a pókhálós üveget.

-– Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság

-pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szürték, ahol

-hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime, a zárdafőnök

-kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák

-meg a szép nők egészségére.

-

-Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és lágy, lusta

-lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kisérte.

-A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth kisasszony a

-kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok

-megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.

-

-– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam, hogy

-minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a

-szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára huzva, kerek

-köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén.

-Mert szeretni mertem. És elhagytak.

-

-Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a selyemruhát.

-Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér

-húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami

-borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha

-mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a

-pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a férfiakból, akik nőért

-lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.

-

-– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a

-pisztolygolyók személyes barátai volnának.

-

-A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely

-szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.

-

-– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak

-nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem

-a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér

-Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket

-váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeli

-szekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam…

-Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se

-hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett

-volna meg s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát,

-a Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz

-Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert

-táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek nevezett

-kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!“ S egyik

-kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte

-magát!“ A kanyargós, szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a

-széllel, orvosokkal, jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba,

-csupán ő nincs itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan

-mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi

-utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim

-körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A

-gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka

-szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a régi házból

-hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak és nem tudtam

-hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette

-pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotografiáját. Míg

-baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen,

-éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető

-mellett az országúton… Igy feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig

-virradt, már elhozták az ujságokat: a fehérkaméliás hölgy, a híres

-Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar

-Hirlapba.

-

-Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok

-társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:

-

-– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes

-ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?

-

-– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi

-romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig

-csak szerelmes voltam.

-

-Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes madame

-Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt emelte volna föl

-a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!

-

-Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem,

-egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…

-

-Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem

-jöttenek.

-

-– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt, madame.

-

-Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha

-a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.

-

-– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan

-kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam.

-Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem

-csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajjon hol

-dörmögne az ebéd miatt?

-

-– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván

-csufondáros hangon.

-

-Louise asszony erre komolyan megharagudott:

-

-– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a

-fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az akadémián művésznek

-képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha

-vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy

-tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson,

-amelyeken esetleg elgondolkozik?

-

-Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd megfenyíti a

-hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:

-

-– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak

-azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd

-elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap

-azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy a cselédeimet! Rettenetes

-ember.

-

-A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter,

-Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a szomszéd szobában

-lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig

-evett. Akár kávéházban, akár a madamenál: éjfélkor megéhezett.)

-

-Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt

-megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság

-felé:

-

-– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!

-

-Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:

-

-– Hallgasson, vén gazember.

-

-Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:

-

-– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc

-vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte,

-– kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s bebizonyította

-róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégis csak nem

-érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem,

-vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával lássa el a bajom!

-

-Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart,

-most végérvényesen fölállott.

-

-– Későre jár!

-

-Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s

-halkan a fülébe súgta:

-

-– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű kisasszony!

-

-Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.

-

-Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét

-belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette,

-hogy Klára ábrándozik.

-

-– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb

-lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni

-egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes

-ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.

-

-– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. – Mégis

-csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én életemben,

-mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a

-szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már

-csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás

-Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek.

-S igérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… –

-mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz

-éppen az a gyönyörű a madameban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint

-egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is.

-Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a

-velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle

-megtanulni.

-

-Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a

-szívében.

-

-– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem

-mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…

-

-– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait

-mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen

-kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen

-energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő oroszlánfejét a

-pattantyus-utcai régi házon.

-

-

-

-

-V.  A vörös postakocsi megjelen.

-

-Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, – mindig ezt

-csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis

-lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot

-Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.

-

-– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska

-fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)

-

-Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:

-

-– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta

-bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú házikók ablakai

-gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat…

-Igen mulatságos este volt, – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon,

-miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát „A lámpás“-ba.

-

-Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire

-járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója,

-hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál,

-férjeik inge toldozásánál s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak,

-bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik

-életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán

-ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a

-kávéházban és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután

-fölvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.

-

-– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! –

-mondta csöndesen.

-

-Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett,

-mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.

-

-– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor

-Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha

-csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot

-viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehérruhás

-pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…

-

-– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok

-öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak föl

-benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Cristo grófot!

-

-A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában, amely már

-ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és tenyerével kapta el az

-égő cigarettát.

-

-– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb

-boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed

-megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán leereszkedne

-kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását

-mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott

-ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak

-virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenki iránt figyelmes,

-kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai

-Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt

-barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszamult

-színésznőhöz.

-

-– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról-napra

-jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a multkor

-észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!

-

-– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és összecsapta a

-két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi

-közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az

-ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.

-

-– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós lehetett

-olyan…

-

-– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék

-felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy

-elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét

-láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam

-szeges korbács nélkül. Induljunk.

-

-Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző figurákat rakott ki a

-tányérra, lemondó hangon megszólalt:

-

-– Én nekem ismét itthon kell maradnom?

-

-– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára és

-lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.

-

-Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután

-fölemelkedett az asztaltól:

-

-– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy

-valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak

-felé, öltözködünk.

-

-Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem

-segítettek egymásnak az öltözködésben.

-

-– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr, –

-odakünn a mezőkön még olvad.

-

-– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.

-

-– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.

-

-A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve

-védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)

-

-– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek

-között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a

-napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől estig. Március

-harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség

-szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.

-

-– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.

-

-Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a

-másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.

-

-– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra

-törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.

-

-Lóvasútra szálltak a hídakon túl.

-

-Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek

-között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál

-hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és az

-utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a

-javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott.

-Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte

-hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.

-

-– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos lyukacskát

-fúrt a puha talajba.

-

-Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr Jánus-arcát.

-

-– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?

-

-– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.

-

-Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a

-Tündér Ilona előtt.

-

-– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák

-nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető párokat a budai

-hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben heverészni vasárnap

-délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kis

-leánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csalt el az

-ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat

-hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni!

-Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!

-

-– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány nem

-heveredik le az erdőben!

-

-Rezeda úr nevetett:

-

-– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges,

-amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem.

-Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is, derékig érő hóban a

-debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!

-

-A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a kisded

-társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.

-

-– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.

-

-Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák

-egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely

-olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció.

-Hervadt, mult évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna

-szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal

-állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy

-elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a

-nyárilak rejtelmesen, szinte elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári

-reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü

-lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az

-éjjel! A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek

-bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a

-hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban járó,

-titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az

-eső kisértetléptekkel jár a tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől

-rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat.

-Mily megnyugtató lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó

-fegyver! Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?

-

-Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva beküldte a kék

-fák között az elhagyott kertbe.

-

-Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti

-ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen

-felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most mindjárt.

-Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek… Horváth

-kisasszony a szívére szorította a kezét…

-

-A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos, cilinderes,

-fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a

-nappali világosságban, mint a pergament: ódon pergament, amelyet régi

-könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte

-bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.

-

-Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában

-narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi

-között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.

-

-Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok és fázós

-rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis

-kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy délutáni sétájukat

-elvégezzék…

-

-Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út kanyarulatánál.

-

-Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető Horváth kisasszony karjába

-kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.

-

-Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a

-rejtelmes lak felé.

-

-Jó darabig mentek szótlanul.

-

-– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és megtörölte a

-homlokát.

-

-Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a

-talajt.

-

-A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt

-bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek alaposan

-megfáztak az erdei sétában.

-

-Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott föl

-a Tündér Ilona előtt.

-

-Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett kocsit,

-amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken

-egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak

-eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a korcsma előtt végighuzott

-a lovain. A hatalmas kerekek robogva tüntek el a vörös postakocsival a

-leereszkedő tavaszi alkonyban.

-

-– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.

-

-Rezeda úr gúnyosan mosolygott:

-

-– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt

-sem látta meg fátyola alatt?

-

-– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan Szilvia

-és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába

-próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy

-ebben több szerencséje lesz.

-

-– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt az erdőben? Frakkban,

-menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott föl

-Horváth kisasszony.

-

-– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer

-papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett

-nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli eljegyzésük évfordulóját a

-kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nem igen

-lesz ebből a dologból – felelt Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott

-mosolyogni.

-

-Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő

-erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös

-postakocsi – érte.

-

-– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.

-

-Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:

-

-– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi

-kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély falait. Vajjon

-megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában?

-Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És

-tud-e beszélgetni a régi butorokkal s eljátsza-e jegyessége évfordulóján

-a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy

-régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmult asszonyainak a

-szemsugara tapadt s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg

-úr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem

-húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.

-

-Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos lépteivel hagyta el

-a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg helyet foglalt,

-bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.

-

-– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan mosolygott.

-

-Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:

-

-– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flauber-t,

-vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…

-

-

-

-

-VI.  Az utolsó nihilista.

-

-Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre meghatalmazottja, a

-dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán

-tudott Budáról Pestre jutni.

-

-Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős

-márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben meghalt kis

-madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és ibolyaszagú fiatal hölgy

-elől, a tavaszi nő elől, hanem a legnagyobb passzióval törekedik rendet

-és tisztaságot teremteni az emberek között is. A télen meggöthösödött és

-az éjszakai hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt

-tüdők, kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett

-vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat, mint a

-gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő gerendát. A

-koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat kiszellőztetik és az itt

-maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és hervadt kalapok fölött

-szemlét tartanak az élők, hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a

-város végén néha egy pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a

-nagybeteget az útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos

-öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője formáival,

-éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt ágyát, mint az

-ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt szerencséje magára hívhatni

-a herceg úr ő fensége figyelmét. A Halál tavasszal nagy sétát tesz a

-tartományban, hogy az emberi hullákkal megtrágyázhassa a réteket,

-mezőket a közelgő nyár szép virágainak.

-

-A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak s a

-hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők

-szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká,

-napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még ajkaddal

-érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól remegve nyul a

-meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai

-paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek tovább és a

-vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának tálaltatja

-Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és jó húst mellé)

-megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász,

-friss ruhák alatt keresel másnak hitt női részeket és csak a keserű

-pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.

-

-Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla nihilista

-és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt óhajtott az

-alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni barna kis

-köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is szégyenkezve viselne.

-

-Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították a vám

-megfizetésére.

-

-A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz ha

-pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz hiánya

-okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter barátjához, egy-két

-forint, esetleg huszonhárom krajcár kölcsönkérésére.

-

-(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai napot.)

-

-A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor

-Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe mellett

-s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek

-és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében szóról-szóra

-olvasható. A vámőrök mindig szigoru emberek voltak és most is

-meggondolatlanul cselekedtek, midőn a rideg és embertelen törvényhez

-ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy

-valaki, gondolkozó ember, talán nem is a legtehetségtelenebb a

-fővárosban, ne mehessen át az alaguton, mert elfelejtett két darab rezet

-a zsebében elhelyezni? A gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás

-nélkül robognak át a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a

-Városmajor tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az

-ablakot a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a

-sajttal és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és

-meghizott öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel

-a borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért és

-az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék

-hulladékait, vagy énekesmadarak gyomrát pikáns mártással öntötte le a

-francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek levegőjéből, midőn a

-nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“ „Regény!“ „Szerelem!“

-kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn tavaszi délutánokon a furcsa

-budai házak között, Martinovics mezején átkocsiznak, hogy a karminon

-kivül a tavaszi nap pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény

-férfiaknak, külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a

-magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt elfolyó

-csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A bozontos,

-boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött talán hátsó lábát

-emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme a természet nemes

-törvényeit nem szegi meg.

-

-Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül a vér

-oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam van! Mindig

-igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“ mondták a vérnek a

-hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott neki a Várhegynek, hogy

-két krajcár hiányában emigy kelhessen át Budáról Pestre.

-

-Már két napja nem evett ekkor…

-

-Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt. Szilveszter

-úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte fejedelmét és

-Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és kék kalapjában sört

-ivott e tavaszi délután, midőn a csikók, nyugtalan és vad mének,

-álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld mezőn végignyargaltanak, hogy

-Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél türelmetlenséggel emlegesse lord

-Derbyt és Batthyány Elemért, mert hiszen nem nyert a lovak játékos

-futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla libegő köpenyegében – (amilyenben a

-szegény vándorénekesek járhattak Eperjesen és Lőcsén és a lengyel

-uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre perdült, ha

-az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három verset mondott s

-így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át Pesten. Már

-esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy pohár borral

-megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a dinamitbombát elhelyezi a

-Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s a kénzsinórt meggyujtja

-délután hat órakor. Azután az összekötő vasuti hídnak vette útját, hogy

-pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s mire a város elmaradozott a

-boldogtalan kis ember mögött, aki négy mérföldnyi utat tett meg, hogy

-esetleg borából megkinálja a szegény Szilveszter, a bozontos szakáll és

-régen nyirott hajfürtök nem emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker

-mögött bús szeme bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a

-szegények szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.

-

-A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti hídon s

-adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre, ahol egy

-elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a telet.

-

-Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok fénylettek. A

-hegyen azonban még világos volt.

-

-A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta ott

-Bonifácz Bélát.

-

-Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol Erdélyben,

-akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla megismerkedett. Az

-ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket olvasott föl neki, ábrándos és

-hosszu mesékkel traktálta szívről, szerelemről, költeményről; két nap

-mulva, midőn ismét megszállta a vándorlási kedv, tovább ment, de

-távozása előtt költőket rendelt a beteges lelkü asszonyságnak: a bús és

-aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és Turgenyev

-Iván Tavaszi hullámait…

-

-– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony. S

-bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg csatját

-megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.

-

-– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü asszony.

-

-– Majd megírom a többit!

-

-Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla Dideri-Dirrel.

-(Abban az időben ilyen álneveket választottak a költőnők, mert Ibolyát

-vagy Hajnalkát már divatjuk multjának számítottak. A régi imakönyveket

-is félretették a katolikus asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet

-írt. Igy modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket

-a költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra

-pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.

-

-– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem megmondtam,

-hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az

-asszonyokat.

-

-A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy kövek és

-mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés Bonifácz Béla

-szavaira.

-

-Az asszony megfogta a nihilista kezét:

-

-– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában, mint

-nálam létekor mondta.

-

-Béla vállat vont:

-

-– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.

-

-– Ahová én három napi bolyongás után találtam el.

-

-– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest. Itt

-nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában udvarolnak az

-éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a Beliczay-kávéházba menni?

-

-– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről szeretném

-látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam, mióta maga engem

-elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az mindent megírt a

-költőkről, akik verseikben az élet forradalmát hirdetik, szent, nagy

-szerelmi reneszánszokat igérnek az olvasónőnek s éjjel sört isznak és

-Jolán úrnő árvaleánykáit pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem,

-ha fiatalabb volnék!

-

-– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?

-

-– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre, ahol a

-költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről láthassam őket.

-

-A nihilista megcsóválta a fejét:

-

-– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a fiatal

-író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü Benedek Aladár

-az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az enyhén őszülő

-szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a józsefvárosi hölgyek

-között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár Imrének, aki a

-József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a kuglizóban pihen,

-miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek és zsidó

-nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas értelmiséggel

-csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját összeszedi, az apró

-betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem egyszer bukkannak elő eredeti

-sorok a Manfrédból, vagy az Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél

-kevesebbel sohasem indul el a város különböző pontjaira. Mire

-bealkonyodik a Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában

-titokzatosan tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és

-pirosmellényes Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki

-Szegény Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és

-jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az

-emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót, vagy

-Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai jellemek és

-a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az országot föl kellene

-gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi víz- és viaszgyertyaszagu

-szerkesztőjének is bemutathatom, aki Kossuth temetésén vitte a fáklyát

-és viszi azóta is a megmaradott viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz

-Ádám apja a kövér Ligeti korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg

-Jaskula Virág Béla a Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék

-szemével ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket

-mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült, olykor

-szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a józsefvárosi

-kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A nemességnek és

-gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az éhenhalt angol poéta, vagy

-a klinikai ágyon elpusztult Reviczky Gyula az ideáljuk néha… Máskor

-Robespierre és Danton imádatuk alakja. A negyvenkilencediki debreceni

-országgyűlés törvényéhez alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista

-templomban kimondtak… És a világon a legjobb társaságnak vélem még

-Pongrátz Bélát, az istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt,

-aki olyan nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a

-legnagyobb nyomor és szegénység éveiben, mint a régi aranypénzek,

-amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal,

-babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia komor,

-magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a szegény

-költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben, nyomorult hónapos

-szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel. Az ifjabb Görgei

-mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről Budára, mint Angliában járta

-egykoron a Londontól dél felé, Anglia virágoskertjébe vezető

-országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg, midőn hébe-korba

-elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban. Hetenkint kimenőt élvez,

-midőn is O. B. grófnő társaságában színházba mehet, rendesen klasszikus

-darabhoz, amelyet az ifjabb Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy

-Londonban és előadás után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól

-gondolták ki ezt a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz,

-ellenben igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni.

-Az angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos British

-Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az angol

-vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt kisérve, a

-messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime, ők az én

-barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.

-

-Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a tornyok

-magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat halványuló

-csillagait.

-

-– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó előtt,

-fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt, bizonyosan

-jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén emberek. Elég

-részem volt a vén emberekből férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és

-emelkedő csillagu férfiak barátságára vágyom, akiknek saroglyájához

-odaköthetem a lovamat. Én érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy

-tehetségem van. Hisz mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs

-lapja!…

-

-– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla mélabúsan.

-

-A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti

-égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.

-

-– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgy

-sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky Viktorba vagy

-Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő iróba, mint George

-Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária szeretnék lenni. Ah, mily

-királyi kertekből áradó illat lehet az: együtt emelkedni a dicsőség

-lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir költeményét közlik a lapok, másnap

-szép kedvesem, drága Alfrédem dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik

-meg nevünk A Hét hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem

-el az erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt

-a józsefvárosi kis kuglizóban!

-

-– Kegyed egy stréber nő!

-

-– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az írók

-frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán szalont is fogok

-tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem…

-Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs vendégem.

-

-Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias

-léptekkel elvonult a jánoshegyi kunyhó tájékáról. Bonifácz sokáig utána

-nézett és őszes szakállába halkan mormogta:

-

-– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!

-

-Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz urat.

-

-Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok voltak.

-Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.

-

-– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban

-csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal… Mi nagyon

-szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.

-

-– Menjenek haza az édesapjukhoz!

-

-– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk

-Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia

-dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel megállapodtunk.

-Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha velünk jönne. Mint

-apánk, vagy mint öreg barátunk…

-

-– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. – Elpusztultok,

-elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban haldokoltok.

-

-– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir

-leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.

-

-Bonifácz Béla elgondolkozott.

-

-– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a

-Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a

-polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok.

-Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglalkozásnak a maguk

-dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra. Az

-emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is

-születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek

-semmi köze sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos

-szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg

-tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot,

-zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött

-az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók

-feleségei mind szerencsétlen asszonyok. Szilveszter barátom tizenhat

-esztendős leánya fölakasztotta magát. S ime benneteket elhágy anyátok,

-mert verseket mondanak neki éjjel a kávéházban…

-

-– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.

-

-– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az őrültségnek,

-amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban, máskor az idegek

-természetellenes kivánkozásában, harmadszor a vérnek lobogó égésében

-lakik az őrültség, amely irodalom névre hallgat. Elmegyünk ebből az

-országból, ahol a félbolond ügyvédnét szabadon engedik járni – az

-irodalom ürügye alatt.

-

-Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr ruházatát.

-

-– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és karonfogta a

-bozontos, öreges emberkét…

-

-… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir leányaival. A

-leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze Moszkvától és

-Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén, ahol a helyőrség

-kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói első orfeumot.

-

-Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták mindenüket.

-Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól sok ezer

-versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson, mongol lókötők és

-félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint egyszer megy át a

-vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül maradtak Dideri-Dir

-táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.

-

-

-

-

-VII.  A bécsi nők Pesten.

-

-Május volt akkor Pesten.

-

-A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán, alacsony

-cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad be a pesti

-állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a pétervár–nizzai

-expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu Pullmann-kocsik mindjárt

-megállanak és selyemmel bélelt, arannyal diszített, villamosfényü

-fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel vojvodák és cseh milliomosgyárosok

-szállnak ki, – a bécsi gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy

-elhozza a bécsi kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen

-erkölcstelen asszonyait.

-

-Lófuttatás volt Pesten.

-

-A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett tipusai

-ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek, akik a téli

-hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést, hajnalban kártyás

-kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg virágárusnővel tartanak

-szállást, pénzügynökök és elszánt arcú makrók, vöröses arcok és különös

-bajuszok, hajviseletek és nyakkendők, amelyeket csak a bécsi

-aszfaltbetyár kultivál, fehér kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga

-táskákban. A kivágott lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku

-füzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk

-és a tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A

-bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt,

-szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.

-

-A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima szoknyáknak. A

-kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok igen jól illenek

-fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és arcszínük pirosas,

-mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék szemük van és rózsaszínü

-szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak. Jókedvüek és biztosak a

-dolgukban. A sportladyk fesztelenül fogadják minden jól öltözött férfi

-udvarlását, a szeretőjük markőr a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni

-jönnek Pestre.

-

-Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb mulatóhely

-Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ egyik legszebb

-orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi artisztikát. A kövér,

-tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez hasonlatos arculatu dámák, akik

-csak sört vagy francia pezsgőt ittak, szívtelenül és hidegen

-fosztogatták a férfiakat, ölelkezés közben Maxra, a fiákeresre

-gondoltak, egyszerre csak elhagyták Budapestet. A király-utcai énekes

-kávéházakban (ahol még VII. Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult

-táncolni) maradt meg belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány,

-akinek nem sikerült szerencsét csinálni Budapesten.

-

-Carola Cecilia éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, ahová a grófok és

-bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott Lazaroviccsal,

-a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre követtek Hartman és

-Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s alkoholisták módjára itták a

-fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féle „Frauenbatallion“

-keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép

-trikós-kisasszony táncolt az orfeum színpadán. Carola Cecilia (akiért

-egyformán rajongtak öreg börziáner zsidók és ifjú grófok)

-huszárkapitányi uniformisban vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra

-különvonattal vitték a zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék

-és talán már föl is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött

-a sürgöny: a kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja

-volt, hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a

-nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy

-primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a

-nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó korban

-Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg urakat,

-Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és Rajna

-Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a „Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti

-színű zászlót kibontotta! A még félig német pesti éjszaka őrjöngve

-tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték és a zene

-csengve-bongva zengett… Mi volt szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a

-manapság divatos „Hulló falevél“? Ó, a régi karnagyok szemérmesek

-voltak. Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola

-Cecilia alakjáról nagyon sokat írhat. Ők tanították meg lumpolni a

-várost. Bizonyosan ma is isznak francia pezsgőt Budapesten, hisz e

-portéka mindig kelendő marad, míg gazdag inyencek és ledér nők élnek a

-földön. Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a

-feketeharisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau

-Diogénesz egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből,

-Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke

-szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott

-vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az első

-elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és olcsón

-mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű férfiú, bár

-Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest; élelmes vendéglősök

-korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél után nyitottak ki, a

-„Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült aranyifjak mulattak Strasser

-csikósbojtár-modorban előadott dalain és a Kauser-társaság hordó sört

-helyeztetett az asztalra; a divat májusi délben ligeti vendéglőbe

-hajtatni Móni gyors trapperein (miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi

-Práterről álmodott), a zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann

-csillagos övet hord derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki

-Pestet, amelynek szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a

-néger táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“

-mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik

-képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan szerető nők

-hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a bámészkodó város

-előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők hódoló barátja, pártfogója

-és gourmandja, Kapy kapitány úr, az angol király rokona, finom

-maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával írott jegyzőkönyvecskéket töltött

-meg és könyvtárában bizonyosan föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici

-hol lakott húsz év előtt); a süket Fritz apó meg bablevest főz a Vasvári

-Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli leányok

-együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki

-hátborzongatóan variálja az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg

-fülig nyitott szája fekete üregéből egy fölbontott régi sír sötétsége

-mered elő s gyakran ömlik tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon

-a beteg asszony és beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és

-passzionátus ivók, a mámorban életet kereső urak és a szinte állativá

-aljasodott bécsi leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát

-viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi össze

-ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e korban Roederer

-és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek

-arról, hogy Pesten május van, lóverseny van. Freystädtler Flóra, a vörös

-milliomosleány még Champagne dombján termett aranyban fürösztötte meg

-színész és fiákeres szeretőit, mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A

-pesti lumpolások hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el

-pezsgőre, virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők

-mámoros hangja.

-

-Orfeum!

-

-Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó ifjú

-gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az urak fehér

-inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos fényben

-tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül, földszinten a rasta,

-rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a pódiumon, kopaszfejű, kiélt

-arcú pincérek a temetésrendező tiszteletteljességével viszik

-jéghütőjében a francia dombok borát és a zenekarból bűbájosan hangzik a

-csengő-bongó orfeumzene. A nagyvilág, Páris, Nizza: eljött hozzánk

-vizitbe egy estére. Azután elment Cecilia s elmentek mind.

-Egyiknek-másiknak trafikja vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre

-csak májusban hozzák vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek

-nevezett tavaszi lóversenyre.

-

-Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi társaság

-Budapestre.

-

-*

-

-Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában a

-Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann

-piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér és

-négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az

-álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi

-ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt hatalmas

-pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek

-olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat, mintha mindenki

-nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott és a

-férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!

-

-Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit és a

-boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A színésznők,

-miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony pepita-kosztümöt

-varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék és fehérpettyes

-ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy versenynapi délután

-fiákert hozattak.

-

-– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék szoktak a

-turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.

-

-A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.

-

-– Ha szégyel velünk jönni, ne jöjjön velünk, – mondá élesen Klára.

-

-A bús férfiú beleegyezett sorsába.

-

-– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy makró.

-Vásárra hordom nőismerőseimet.

-

-A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak elsősorban.

-Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt, akiket látásból

-ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint pasztell-képek üldögéltek.

-Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel, ruháikkal, keztyűikkel,

-cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral

-elkerített részben. Vajjon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely

-izlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok

-kalapjától? A keztyűs talán külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És

-az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és

-gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint

-a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag

-cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon honnan van,

-hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem tudja utánozni?

-Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is, – mintha

-csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye

-volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú

-fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.

-

-Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak, hogy semmit

-el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas, fehérkalapos feje bukkant

-föl a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét

-egykedvüen himbálta a karján.

-

-– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.

-

-Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett Alvinczi

-szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy teljesen

-ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.

-

-Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között kutatna.

-

-– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa

-szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem

-el magát!

-

-(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed szégyenletében.)

-

-Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.

-

-– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó, kérdő

-pillantást vetett Rezeda úrra.

-

-Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:

-

-– Louise asszonynál… Az estélyen…

-

-Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a gyomorbetegek

-keserűségével köhintett.

-

-– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a

-legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének,

-habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet

-nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd

-szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert

-már start van.

-

-Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony

-kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek.

-Mindenütt tiszteletteljesen nyilt szét a tömeg. Ő játszik itt a

-legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.

-

-Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony karjába.

-

-– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga úgy

-viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy Kisvárdán

-van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten

-vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.

-

-– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva Klára.

-– Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa

-emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rámismer ő

-is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.

-

-De Rezeda úr nem bocsátott meg.

-

-– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok

-föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak

-itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal

-megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.

-

-– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.

-

-Éles csöngetés hangzott.

-

-A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg úr

-törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant

-sétapálcával integetett.

-

-– Nagysádkám!

-

-Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.

-

-Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony

-kezébe.

-

-– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.

-

-– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.

-

-– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B.

-bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.

-

-– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.

-

-Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.

-

-– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak,

-gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?

-

-– Az Alvinczi lova. Ignác.

-

-Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul

-megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak.

-Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan

-visítottak.

-

-– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. –

-Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő

-arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.

-

-A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és bizonyosan

-a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak

-futását figyelte.

-

-Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.

-

-Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a

-verseny kimeneteléhez.

-

-A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken

-a magasból a paripák futását figyelte.

-

-Azután elvette szeme elől a gukkert.

-

-Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú

-arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai

-kezüket nyújtották felé.

-

-– Ignác! – ordította ezer torok.

-

-– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel Horváth

-kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.

-

-– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.

-

-Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát

-elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a kistermetű

-pejlovacska felé.

-

-– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.

-

-… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi

-úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki…

-

-– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn

-hazafelé mentek fáradtan és porosan.

-

-Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:

-

-– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a

-legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek

-különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad

-valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket

-osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más

-lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket

-szerencsés ismerősnek számít.

-

-– Nagyszerű ember.

-

-– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta

-(hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket

-támogat s versenynapi délelőttökön a Ferenciek-templomába járnak

-imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott

-ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác

-győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása.

-Ezért hívják Monte Cristonak.

-

-Klára összecsapta a kezét:

-

-– Imádom, – mondta.

-

-

-

-

-VIII.  Az álmok és a kártyák.

-

-Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként verseket és

-regényeket olvasott Rezeda úr.

-

-Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál a

-költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry

-társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában, ahol

-mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken

-virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek

-szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha csodálatosan

-tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek köszönhette. Mint egy

-biedermeier-ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében és

-midőn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és

-álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha

-megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén

-végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a

-verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt,

-aki lehajlott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt.

-Igy élt Rezeda úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné

-hálószobájáig sem juthatott el, aki pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu

-szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami keleti

-álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő szalagcsokorra

-emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe egy kis zsebkendőt

-kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott. Rezeda úr magánéletét

-vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az utolsó felvonásban

-elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól. Sohasem sikerült a nők

-nyakszirtjének azon helyén a csókot elhelyezni, amely csók a szentéletü

-apácát is megőrjítheti. Az ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte

-röstelkedett a nők háta mögött, midőn esős időben megmutatták a

-bokájukat. A kereskedőné – hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a

-kövér asszonykát – egy nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen

-szál, vékony pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken

-meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr

-szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem

-merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer, háromszor

-elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél ruhájába fujjon és

-rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két karját kontyához, miközben

-ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt a kéket, amely olyan, mint egy

-Richepin-vers, hogy hívják, nagyságos asszony?“

-

-Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a legelszántabb

-kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre vetkőztette és még a

-torkukat is megcsókolta harapós csókkal) tavaszi délután a

-pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő illata összekeveredett

-a cserepes virágok illatával és a himzett diványpárnának asszonyhaj

-szaga volt, az ágyterítő alól szinte lappangva sompolyogtak elő női

-álmok és a reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők

-gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két

-szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta lord

-verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt májusi

-délután mulott el Lermontoff Korunk hősének emlékezetére.

-

-– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos mosollyal

-Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán hatással

-lesznek hölgyeimre.

-

-– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.

-

-De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a

-színésznők erkölcseit féltette…

-

-Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a könnyü

-ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden domborodó, meleg

-részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely félig zsidó-, félig

-cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes fiatalemberre.

-

-– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…

-

-De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta Szilviáról és

-pontosan kiszámította a leány testén található finomságokat a haj

-sűrűségéből, finomságából.

-

-Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban kinyujtották

-leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel,

-mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn fölfelé a

-székesegyház tömjénfüstös boltozatában. Szilvia sűrü fekete hajába,

-amely csigákba göndörödött, mint a spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes

-nyilacskákat helyezett el, amelyek alattomosan fényesítették a

-hajszálakat az ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd

-pelyhek és kis kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok

-helyezkednének el, amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt.

-Rezeda úr A vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület

-Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára

-emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a bizonyos

-éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság legszélsőbb fokát

-elérte.

-

-Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.

-

-– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem Rezeda urra,

-sem Klárára.

-

-Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett volna,

-vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta a könyvet.

-

-– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan előrehajolva.

-

-Szilvia fölsóhajtott:

-

-– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem tudna

-felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a

-Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre

-színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a

-nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt

-hittem, hogy valami rendkivüli dolog fog történni, ha én, a nem

-mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem.

-Azután semmi sem történik. Egyik nap mulik a másik után. Reggel az

-ágyamba süt a nap, de én fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom,

-hogy ismét kezdődik az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt

-hiszem, hogy valami mégis csak fog történni fölkelés után, valami

-váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet kapok,

-amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem éreztem… Egy

-nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr délután elhoz egy

-költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom azt a verset, amelyre

-egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok… Egy Medve

-nevü fiú mondta el a Kálvária-téren és én tizenöt esztendős voltam.

-Medvét nem láttam többé és bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az

-eszembe. Néha azt hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak

-akkor fogok megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és

-én szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…

-

-– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.

-

-Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:

-

-– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy

-csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból,

-amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy

-dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap annak a hórihorgas verklisnek

-a kockás kabátja jutott eszembe, aki gyermekkoromban az udvarunkba járt

-muzsikálni. Akkoriban jöttünk Pestre, – az anyámra már nem emlékszem,

-csupán az apámra, amint középen gondosan kettészelte a rövidszivart,

-hogy maradjon még egy szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott,

-sohasem fog eszembe jutni.

-

-– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.

-

-– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda,

-ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou

-címü francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan

-emlékszem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire

-ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a

-vers eszembe jutna és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint

-tizenöt esztendős koromban voltam.

-

-– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni fogom

-Medvét.

-

-Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.

-

-– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.

-

-Horváth kisasszony halkan fölnevetett.

-

-– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad egyszer.

-Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha már azt hittem,

-hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem láttam a hadnagyot,

-aki minden éjszaka kék atillában és lakkcsizmában meglátogatott. Maga

-nem álmodott sohasem leányokkal, Rezeda?

-

-A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.

-

-– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden éjjel.

-Kegyedék.

-

-Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.

-

-– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert

-boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek

-eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki… Én

-semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót gyolcsos járt

-az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a

-gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja volt.

-

-Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.

-

-– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia – mert

-bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy lehetetlenségbe,

-Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán csak az hiányzanék,

-hogy esténkint imádkozzál érte.

-

-Horváth kisasszony homloka elpirult.

-

-– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.

-

-– Nem is szoktál imádkozni.

-

-Horváth kisasszony letette a varrást.

-

-– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet

-és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit

-is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem,

-Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek

-életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más

-szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az

-övé és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is

-gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem és sohase ábránduljak ki

-belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt

-érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék

-naponta a korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?

-

-Szilvia makacsan rázta a fejét.

-

-– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam,

-pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános házba járt

-pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!…

-S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri aludt, az ágya mellé

-ülhetett és leste a lélekzetvételét. Tehát egészen mindegy, hogy gróf az

-asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!

-

-– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a nőkhöz

-jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja a

-szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a

-szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát betegre

-döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az ott olvasta

-meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri!

-– mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál.

-Vajjon jár-e még délután a Jeruzsálem-utcába?

-

-– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte

-tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az

-ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony

-magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza jőjj!

-

-Szilvia elkeseredetten mormogta:

-

-– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó között. Klára

-szerelmese is idegen nők után csavarog.

-

-Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.

-

-– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán nagyon

-boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja

-szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben

-harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat,

-vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a

-szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik.

-

-A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk.

-Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és

-barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt és Urbanovicsné

-katonás hangja fölhangzott a folyosón.

-

-A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers

-selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a

-kalapja mellé tűzve.

-

-– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon,

-nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell lennem

-reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a szegeket is

-ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.

-

-A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság köpenyegét.

-

-– Milyen gyönyörű a néni!

-

-– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen

-magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó

-divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy

-mindig a legjobbat és a legdrágábbat vásárlom. Igy azután egy pár

-keztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár keztyűt

-veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza

-akarok menni.

-

-– Ki az a Tóricsné?

-

-– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az

-én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a

-Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet

-pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést

-emlegettek és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap

-elé, pedig egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi

-vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet

-megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő

-megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába

-mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor

-megbolondul a folyó és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A

-kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állanak, akkor sem

-tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan

-tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy

-nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz.

-Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz

-tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet

-váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az

-asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett

-feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz

-elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutyabaja

-sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.

-

-Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok

-toalettet csináltak és útrakészen állottak.

-

-– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, – szólt az

-özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.

-

-A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehet

-eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapuju

-házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zeg-zúgos

-folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt helyet Tóricsné.

-Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és

-pirosas, – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az

-ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.

-

-– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte,

-miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes szemét. –

-Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem kell hallani,

-amit mondani fogok.

-

-Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az

-asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.

-

-– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen

-ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?

-

-– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem

-tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem

-valamely üzletbe és most nem tudok aludni éjszaka.

-

-A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.

-

-– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni,

-jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A multkor egy

-nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell

-azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Azután a szerelem nem

-kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember

-után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez

-senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyelni. Jönnek ide igen

-nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a

-házban.

-

-Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél a javasasszony, két

-fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda

-úron.

-

-– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.

-

-– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A

-jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a

-bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át

-tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig és

-akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg

-magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a

-mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony,

-jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor

-minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No,

-kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!

-

-Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné már

-levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át helyét, aki

-bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors

-pillantást vetett a leányra.

-

-– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?

-

-– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.

-

-– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni.

-Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára se mernek

-kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem

-különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem

-gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután… De ne is gondoljon rá.

-Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a

-fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az,

-aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon

-boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát

-nézem meg.

-

-Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett

-elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt.

-Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott

-kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról

-jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a

-furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember

-váltakoztak, igazi vetőkártya volt.

-

-– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a közelben az

-egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap,

-találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve.

-Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen

-rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára

-és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.

-

-A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak

-volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon

-átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a

-szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.

-

-Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet

-helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte

-meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén.

-

-A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a

-regékben, szótlanul ballagott le a társaság. Mintha mindnyájan a

-javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt

-magában csendesen.

-

-Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak

-egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes

-kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan jártatta köröskörül a

-tekintetét.

-

-– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már nem

-emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbbé

-voltak kopottak és a kávé jobb volt.

-

-– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak randevura, –

-mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok

-néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az akkori derült arcok és

-pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy

-emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes

-párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört

-mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották

-a lámpát! Igy van minden az életben.

-

-– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! – ábrándozott

-Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párisi hölgyeivel

-és frakkos gavallérjaival!

-

-A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes fiatalember

-üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő

-szemüveg volt az arcán és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a

-társaság felé fordította.

-

-Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybeborult

-tekintettel nézte a halovány fiatalembert. Azután halkan, titokzatosan

-elnevette magát és boldogan intett a szomszédnak.

-

-– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?

-

-A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.

-

-– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk

-hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.

-

-– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.

-

-A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések

-megismerkedni.

-

-A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben

-gyorsan, vidáman locsogott:

-

-– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába

-mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem

-láttalak?

-

-Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a

-szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a haját.

-

-– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.

-

-Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte

-Szilviát:

-

-– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?

-

-A színésznő halkan, turbékolva nevetett.

-

-– Igen. De nem mondom meg senkinek.

-

-

-

-

-IX.

-

-  A muzsa csak a szerelemnek

-  Tüntével jött meg. S mostan im

-  Kisérletez: ha megegyeznek

-  Dalomhoz érzés, eszme, rím.

-  Szabad a költő, nincs keserve.

-  S a kis lábat megénekelve,

-  Gyarló versében a szeszély

-  Itt-ott magáról beszél,

-  S bár még borúsnak látszik a szem,

-  De könnyét rég elsírta már.

-

-                  (_Anyégin_.)

-

-Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt,

-gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda

-illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon,

-feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a

-bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből,

-sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből

-szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva

-állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt

-lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna.

-Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények

-összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint

-éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó

-vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás

-folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a

-bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd

-csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és

-léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak

-aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette

-Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a

-lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kisértő dámáinak utána

-lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár

-kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult

-századokból való lovag bizonyosan már várakozott.

-

-Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli

-sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a

-rejtelmeket és az éjszakát.

-

-Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki

-városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a

-Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok

-dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát

-hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz

-Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és

-első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott

-táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó

-szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene

-vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy

-gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina

-szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal

-azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette

-volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb

-megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a

-liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a

-vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig

-Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.

-

-Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves

-ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz

-hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok

-együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró

-Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az

-életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt

-futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de

-szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes

-világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország

-álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi

-Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből

-kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint

-csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az

-Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte

-hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte

-tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki

-professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték),

-célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a

-körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar

-irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez

-hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és

-szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt,

-mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében

-csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)

-

-A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária

-Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben,

-kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett

-meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő

-mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a

-hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben

-áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha

-valamely bajba estek.

-

-Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott

-lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok

-hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték

-selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor,

-józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők

-is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből

-leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és

-ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a

-magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya

-alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik

-százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok

-voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem

-igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a

-férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az

-andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és

-halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és

-göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet

-vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony

-harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.

-

-A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos

-fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint

-Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta

-Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt.

-Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki

-törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta

-nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon

-Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és

-halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai

-másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan

-keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat

-tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt

-Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és

-szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett

-jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak

-és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel.

-Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat

-fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán

-kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára

-gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly

-fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is

-írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd

-bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott

-tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a

-hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos

-francia könyv.

-

-Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon

-kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat

-hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az

-időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és

-városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan

-gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén

-kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.

-

-Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben

-vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:

-

-– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és

-elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már

-férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán

-kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek

-tetszeni akar?

-

-Rezeda vállat vont:

-

-– Én nem akarok tetszeni.

-

-– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön

-azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők

-csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy

-könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje

-meg azonban, hogy elolvassa!

-

-– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.

-

-Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött

-szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda

-úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a

-könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett,

-– amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki

-leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg

-szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni

-bizonytalan ily fontos okmányt.

-

-Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő

-életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban

-agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a

-hosszúnak igérkező költeményhez.

-

-Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy

-az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és névkezdőbetük között

-először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvában utazni és a balletnek

-tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan

-Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan

-ki nem könnyezett?

-

-Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit

-nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő

-lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt egy éjszaka, midőn égő

-homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta az orosz költő

-összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda

-úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárgakeztyűs kezét.

-

-– Tatjána! – mondta.

-

-Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.

-

-– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és

-túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét

-találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.

-

-– Szeretem.

-

-– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől,

-kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány.

-Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd.

-Tehát estére a könyv helyén lesz és most ne beszéljünk többet a

-dologról.

-

-A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és

-Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és

-meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és öregséget, a velszi

-mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó

-bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel

-öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők felé sétálva,

-töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.

-

-– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda úr.

-

-– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta – míg a

-városban divathölgynek csúfolnak.

-

-A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és mesék

-voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban a régi

-szélmalom mellett a város határában és a régi esőcsatornákat, amelyeket

-eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.

-

-A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója

-annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.

-

-Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az ablakot,

-amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta.

-Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélekzés

-hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik és

-már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot és lágy lélekzése a

-hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.

-

-A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.

-

-– Ki jár itt?

-

-Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket, asztalt, a

-villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az

-állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán

-után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen

-húron hosszu hangot vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis

-holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és

-mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre

-szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez

-éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett,

-vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka iránt

-fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma

-maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely

-erre érdemes volt.

-

-Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda

-úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy

-hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön

-vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokólába volt, a tintába

-aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű

-pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor

-lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett

-hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn

-Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt,

-mint Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő,

-– ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt poste

-restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép álneveken törte a

-fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet írni. Különösen

-sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson

-talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket

-váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága

-nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett

-ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és sohasem

-haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit

-tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem

-tudott olvasni.

-

-Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a

-világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte

-Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta Rezeda úrnak,

-hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy idősebb nővér, aki

-régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő

-udvarában szolgál. Könyveket küldött és a könyvekben megjelölte azokat a

-helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál,

-máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi

-vidéki városban. Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és

-Dosztojeszkij-jel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a

-spanyolok közül Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus

-Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson

-Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte

-Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével

-Pestre jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában

-lovagöccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a

-budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon

-szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel

-lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig

-mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü

-selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a

-sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játsza éjfélkor és régi imazsámoly

-fölött középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán

-szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa

-ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint

-legjobban szeretett?…) Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta

-üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.

-

-Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol

-lombos fák álltak az udvaron és az ablakok éjjelente nyitva voltak a

-földszintes házakon, ahol megállott hősünk és alvó nők lélegzetvételét

-hallgatta. Varróleányokkal barátkozott és délután olykor a kávéházba

-járt, miközben magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a

-pincért garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép

-álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott

-rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai

-kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból. Eleven

-nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét,

-a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte, de hajh,

-korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában.

-Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai

-kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek

-Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog,

-miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika

-ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az orfeum plakátjai előtt

-hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena

-Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül,

-hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi

-skót vadászkastély halljába, vörösesszőke haju, igen finom arcu és

-tündöklő szemü nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu

-derekához és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai

-nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos

-álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy

-Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az

-orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt,

-miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A

-csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat,

-almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról,

-az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt

-Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek,

-az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…

-

-– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé

-elvirult Hortense-t.

-

-Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis irodájában

-találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu ketrecben

-korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát és olykor

-hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe lészen szerelmes,

-aki az első sorban énekel a karban. A New-York-kávéházba járt és Hirsch

-kávés uraktól tanácsot kért, kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék

-abban az időben még rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor

-nagyatyám.

-

-Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők

-megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket

-fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban

-lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy

-nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire, vagy a holdra, – de

-sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt.

-Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész

-Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket

-mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az

-megvette volna.

-

-A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda

-úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü történetét,

-a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte

-regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését és a tavaszi

-napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok

-illatával. Szilvia már korán délután felöltözött és mint önálló hölgy,

-kiséret nélkül elment hazulról, a keztyüjét a lépcsőn gombolta be.

-Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hütlenségén.

-

-– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott

-fővel járt, mintha halott volna a háznál.

-

-Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a

-vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett, mintha

-hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.

-

-– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.

-

-Rezeda úr gúnyosan felkacagott:

-

-– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője

-titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik és a nők tán

-csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok,

-nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő

-nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a tisztesség mesgyéjét. A

-nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a

-rabszolgaságba. Ha én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék

-Pesten…

-

-– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda úrra.

-

-– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen Rezeda úr. –

-Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyu

-karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él és mit jelent élni, Szilvia

-erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a

-cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát

-vagy a nagyhaju zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak

-elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a

-szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű

-fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a

-tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű: ugyebár

-mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti

-nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára

-állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai

-cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond

-muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínü szalagot az

-ingébe!

-

-Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:

-

-– Honnan tudja, uram?

-

-– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba

-karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér,

-szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt

-a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg egyéb, félbolond nőket

-megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem

-hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai

-cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az

-órából és a sárga tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve,

-– mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.

-

-Klára hangosan, teli szájjal kacagott.

-

-– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. – Egyszer azt

-mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a

-katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai jezsuita rendházba s

-az ottani sánta kertészt kérte föl keresztapának. Nos, kegyed ismét a

-sánta kertészhez fordul… Vajjon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és

-Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten.

-Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva

-sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik

-ismerősökkel? A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak

-integetnek és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az

-oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a

-tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget

-lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes

-templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy minden

-Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek megbarnult

-vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett

-térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?

-

-– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét,

-koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a

-hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette mindjárt imát

-mondanak. Odajártam egy időben, mert én is haldokoltam és azt

-óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajjon mért nem megy

-Szilvia apácának?

-

-Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára tette a

-kezét. Hosszasan az arcába nézett:

-

-– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn

-napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én felöltözök, azután

-sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a

-karjába kapaszkodom.

-

-Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két oldalról

-az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.

-

-– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé meghatottan

-Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a

-jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus asszonyok. Majd magának

-gyónok meg mindent.

-

-Rezeda úr elhalványult:

-

-– Mi történt?

-

-– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros

-kalapot teszek a fejemre.

-

-

-

-

-X.  Estella.

-

-Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint Esmond

-Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az egykori londoni

-hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy

-tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott Horváth kisasszony

-mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a

-Lánchídon mormogta apáskodó hangon:

-

-– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.

-

-Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség

-történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér

-barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében,

-nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a

-londoni hirlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a velszi

-kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb

-szempárján, – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben

-vagy gondolatban és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére

-eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti

-reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák

-álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék

-fénnyel ég a puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel

-megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre

-gondol).

-

-– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították, –

-mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis

-visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig rettegés,

-a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a

-Lánchidat elhagyták és a szent püspökről elnevezett hegy alá

-kanyarodnak. Úristen, mily retteneteseket fog bevallani! A század

-közepén divott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa

-kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok

-súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ Teremtő Isten,

-csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot

-az égről, a fehéret a feketétől letagadná, lehazudná… De még mindig a

-hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő nagy folyamba nézett, hová

-már oly sokan szállottak alá megnyugvással és nem is halásztak ki

-mindenkit a folyómenti községekben, némelyek eljuthattak a

-Fekete-tengerig, ahol nagyfejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál

-együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan,

-álmodozva mondta:

-

-– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz, amely

-Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig

-Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt

-hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is

-undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a

-kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet és szeret

-stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a

-réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal,

-akik még Budán sem jártak életükben és most mégis arra felé veszik

-útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő

-Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni

-és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy

-merre folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben

-fölfelé nem juthat Komáromba.

-

-Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.

-

-– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, – mondta

-Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett

-pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, hol

-kezdjem, mit tagadjak le és ne hazudjam-e valamit?

-

-– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét

-hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg,

-kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel

-csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart

-vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint

-minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a

-szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap,

-dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja összeszorított fogai sövénye

-mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg

-uriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor

-szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyerekkorában.

-

-Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.

-

-– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte,

-gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a

-színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába

-vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt

-elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De

-hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket

-nézegettek és nagyon boldogok voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat

-vagdostak össze és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt.

-Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még

-boldog és nyugodt férfi leend.

-

-– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi történt

-ellenben kegyeddel, miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta

-megfigyeltem?…

-

-Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre

-bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal panorámájára.

-

-– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori

-barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, – kezdte

-Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története

-elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú és igen romlott

-teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek

-nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem

-is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet és egy

-darabig eltünt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó

-cipője.

-

-Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón.

-Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban először, amint

-megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az

-iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint

-egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a

-földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella

-a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő

-volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös

-fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya.

-Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti kávéházba

-léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra merően

-ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a

-pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:

-

-– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a férfiaknak!

-

-Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én,

-és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő

-voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát.

-Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már,

-micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti kávéházban helyet foglaltam

-mellette.

-

-– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok, –

-folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a

-brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol

-urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán

-külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák,

-cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a

-Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel

-megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe

-van a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig

-kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes

-asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról,

-akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a

-pestiek és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az

-utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a

-kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér

-Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak és az ő

-kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva

-kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakk-erszényekben nagy

-bankók voltak és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a

-zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok

-sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait

-megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott

-néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és hümmögve hallgatja

-Steinné életből vett történeteit s az asszonynak már eszébe sem jut

-fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“ – sóhajtanak az egykori

-víg urak…

-

-Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult

-locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a

-férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel,

-pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy

-amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor

-megdobbant egymásután a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között,

-éjszaka, télben és sötétben a vasuti őrház jelzőharangja megkondul

-háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság,

-irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán

-sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna

-ütni a nyomorultnak.

-

-– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott hangon.

-

-– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös, hamis

-fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A

-szívem nem fájt többé.

-

-Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott

-egy parafavégű cigarettából.

-

-– Boldog vagy? – kérdeztem.

-

-– Mi az a boldogság?

-

-Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a

-fejét.

-

-– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig

-valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a

-keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres

-orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint

-tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni, pihenni, lehet, hogy

-férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én nagyon undorodom a

-férfiaktól.

-

-– Nem vagy szerelmes?

-

-– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom

-éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért

-dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye,

-elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna,

-akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok,

-mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli

-gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd

-bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó!

-Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem

-engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony nem

-mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén Estella,

-ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy az Isten verje

-meg a sok szájas, aljas férfiát!

-

-No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a

-pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és tompított a

-hangján:

-

-– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam

-szebbek, fiatalabbak is, hisz minden falusi mindenes fölcsap kokottnak

-manapság. A masamód megúnja a kalapos-skatulyát cipelni, elmegy

-Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új

-ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné,

-aranykereszttel a nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné

-konyhájában alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a

-bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának

-udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij!

-Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt

-van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak,

-csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új

-tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik

-magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten és szegényeknek sejtelmük

-sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a

-firhang mögül, hogy fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy

-golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak

-krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest

-egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a templomba is

-elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát…

-Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért.

-Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám

-Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.

-

-– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.

-

-– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha

-néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy

-az ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan elsőrangu és finom legyen. A

-német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar

-pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja,

-hogy ha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó

-bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad

-vagyok.

-

-– Borzalom, – mondtam.

-

-– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és

-elhallgatott.

-

-Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem

-emlékszem, vagy elmondani nem akarok.

-

-Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de

-a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az udvaron.

-Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült és a

-fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki

-alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre utazott és késő délután,

-ősszel a város fölött egy gyárkémény fekete füstje huzódott, mintha az

-alant fekvő házakban csupa szomoru emberek laknának. A messziségben

-ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a

-lámpások égtek és még Estella ártatlan volt.

-

-Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen

-szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s ezért

-szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott

-nőkről…

-

-– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy

-engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsipte táj és

-a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella.

-

-Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről beszélt.

-

-– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette az

-apámat!

-

-Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol

-nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.

-

-Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi

-kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska bársonysapkában

-állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:

-

-– Figyeld meg a tisztes öregeket.

-

-Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt keztyűben

-üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg ember, mint

-valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az estilapot nagy

-figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán

-az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély

-tüze egy rubintnak erősen villant és az asszonyka lábán jobb cipő, mint

-amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek

-és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.

-

-– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.

-

-Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a selyem-árvácska.

-

-– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten

-laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az

-emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz.

-Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel

-játszott régi valcereket… Az asszony később két hónapig ült, – előfordul

-ennél az üzletnél – mire visszavonultak.

-

-Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öreg

-ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám valaki

-ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis mantillkában

-ülök a budai kávéházban?

-

-Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk szótlanul.

-Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a fejét és én is

-könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.

-

-Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem

-jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a szalonban

-fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.

-

-Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öreg

-asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és piros

-bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.

-

-Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan

-fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott s

-papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor. Aranyfácán-utca 3. III. 1.

-E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak

-jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat

-húztam föl, a körmömet sokáig fényesítettem és szalagot fűztem az

-ingembe, lilaszínü szalagot.

-

-Mire gondoltam ezalatt? Semmire.

-

-Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek

-már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem

-törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem. Már Estella

-vagyok én is, délben a korzóra sétálok ismeretségek kötése végett és az

-elhagyott budai kertben sirdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A

-legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.

-

-Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam,

-anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája,

-amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal

-olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam

-a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem föl az emeletre és megnyomtam

-a csengő gombját.

-

-Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak

-volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang

-kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett,

-pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig végighordozta

-rajtam.

-

-– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.

-

-Bólintottam.

-

-– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt van

-Estella.

-

-Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével

-megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.

-

-– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.

-

-Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:

-

-– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges

-mindenkivel találkozni, aki jön és megy.

-

-Estella a karomba kapaszkodott.

-

-– Gyerünk a konyhába.

-

-A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi részében

-csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld

-tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag

-volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket és

-tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak alatt

-nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta finom

-napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét és a

-rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.

-

-Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy

-dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet

-szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki

-van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen. Istenem, miért kócos

-ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon és csendesen kivontam a

-kezem az Estella kezéből.

-

-A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen

-a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt és még kevesen

-hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a

-tisztességes privátnők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait.

-Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van olyan arcuk,

-és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis

-tükröt vett elő és fehér aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.

-

-Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy

-gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid

-csengetés hangzott.

-

-A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a kabátját,

-igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét és

-olyanformán állott a bezárt ajtóra figyelve, mint mi színésznők szoktuk

-a végszót várni a kulisza mellett.

-

-Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e

-még, ezért fagyosan megkérdezte:

-

-– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?

-

-Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre

-a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen

-fölnyílott az ajtó és egy hang halkan megszólalt:

-

-– Szőke asszony!

-

-A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan

-mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn

-hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevura. Még köhintett

-is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a

-konyhából.

-

-– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta most

-doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar

-Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már

-megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért

-és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott sétálni az utcán.

-

-– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.

-

-– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.

-

-A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket.

-Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy

-talán az én szívem dobogott.

-

-– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a

-szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik leányra

-nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és egyszerre a

-falusi fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.

-

-Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette a

-derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:

-

-– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem készült el

-a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd

-megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után

-mászkálni, azt tudja!

-

-A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a

-háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a cigarettából nagyot

-szippantott:

-

-– Azt hittem, összetörik alattam a szék.

-

-A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a földre.

-

-– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? –

-kérdezte Steinné a kövérebb leányt.

-

-– Ád a mama kölcsön.

-

-– Van eszembe.

-

-A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány erszénykéje.

-

-Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem

-csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.

-

-Steinné egyszerre letette a kártyát:

-

-– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell költeni. Csak

-az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.

-

-Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba dobta:

-

-– Istenem, de utálom az életem!

-

-Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén

-a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében

-révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett, amint Blahánétól láttuk

-egykor a színpadon.

-

-Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az előszobából

-is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e nótával költené

-a kegyelmes öreg urat.

-

-Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kis

-madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice, amely csöndesen

-gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott és halkan

-fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és nemsokára

-válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:

-

-– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága madaram!

-

-Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb nyitotta

-ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv ragyogott,

-amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor

-keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan,

-tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a

-kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a földre.

-

-– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz pengőt

-fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.

-

-Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem

-érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.

-

-Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az

-előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza.

-

-– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és

-rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.

-

-Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még

-hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az

-utazóládán a konyhában.

-

-– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta Estella,

-amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy

-kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat

-arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát

-megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír és pénzt

-kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom

-fiatalember, – majdnem oly szép, mint Rohan herceg, – csupán sáros

-talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon

-hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt

-a francia királynak… Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné

-vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától

-álmatlanság és szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak

-meg Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta

-feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától rongyos

-szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek, akik másnapi

-cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek ő nagyságától.

-Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan,

-szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban bizakodnak, hogy

-megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal, vagy egy leánnyal.

-Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten! A nagyvárosnak

-ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné

-konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik

-nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek

-és öreg házasemberek csodaszert a szerelem fölújításához. Titkok

-hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás csupán

-elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a

-templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán

-egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak.

-Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a

-kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya

-növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így

-élünk itt, én kedvesem.

-

-Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha

-nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely

-meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami körülöttem történik.

-

-Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt táncra

-perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina. Ópiumos

-cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú, aranyozott

-asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és

-báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő üvegszeme fénylett a

-hamútartó figuráján és két kép volt még a falon. Piroskabátos,

-hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi

-szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás

-öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok

-szoktak lenni.

-

-– Steinné apja! – mondta Estella.

-

-És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.

-

-Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a

-lángtól, a szeme vidoran csillogott.

-

-– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró

-birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga

-libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli

-kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van az udvaron…

-Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy

-elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este ugattak a rókák

-meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell!

-Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.

-

-A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában gyorsan

-kifordult a szobából.

-

-Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő.

-Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák,

-Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja,

-mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kis fiú

-falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti

-fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd

-pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla,

-Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow

-cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi

-Kornél és Kemény bácsi, öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből

-került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között

-szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a

-szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor

-és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek és emlékbe

-egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik

-mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak.

-Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrinyi Miklós ruhájában,

-erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.

-

-– Pszt! – mondta hirtelen Estella.

-

-A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott,

-hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat

-kiáltott egy női hang.

-

-– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a

-férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a

-reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az

-angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer

-ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.

-

-Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem

-tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az

-arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett

-fiatalembert.

-

-Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.

-

-Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.

-

-– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.

-

-– Becsületemre!

-

-Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.

-

-

-

-

-XI.  Pillanatnyi elmezavar.

-

-„_Kedd. Reggel 6 óra_.

-

-Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi Werndl-féle

-fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya

-lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját

-meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam.

-Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint Toscában a tenorista

-szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két ballába volt a színésznek.)

-Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett

-ültünk a nézőtéren, de Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából

-hajdanában és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte,

-szomorú képü kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt, –

-hajnalodik az Angyalvárban! – és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt

-és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta

-éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy

-„szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma

-volt, mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön

-Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet

-mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem

-északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése

-mulattatott, amint összecsapódtak, meg elváltak, tam-tam, betegség elől

-futó uriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren,

-alsószoknyában ment a fülkém előtt a kivánatosan borzas román asszony…

-Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak bemutatkozni,

-kis szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában

-apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült

-Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot

-emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre, andalító

-síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali homályban pirosló

-vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és

-elcsábítani a szép román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry

-IV.-szakállas kalauzát kereste. Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon

-és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére

-gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó

-asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes

-orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró,

-ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt…

-Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen

-utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig

-haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy

-színházban eljártak mellettem. Tovább mentek pocakos és zsiros külsejü

-férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagu üzletekben az

-Andrássy-úton, vagy a Király-utcában, sommás keresetet írnak, vagy a

-szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová

-betértek. Olykor éjszaka voltam a legboldogabb. A kést a balszembe

-eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé

-küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy

-kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes

-biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre

-és táncmesterre, aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón

-sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a

-fiatalembereket. A karcsu flöret egykor oly könnyedén járt kezemben,

-mint egy finom cigaretta és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem

-lábához irányítani. Gyilkosság, halál, valakit megölni, esetleg börtönbe

-menni, kötelet kapni, a Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá

-tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni:

-egykor úgy tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult

-lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta

-kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most írok

-önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy

-reggelre meghalok.

-

-Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott fejjel,

-szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban

-bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.

-

-Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember lettem.

-Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön volt az

-egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy

-nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?

-

-Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok… Verseket

-olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt. Isten önnel,

-királynő!“

-

-Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és Rezeda

-úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A

-katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még életben

-volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat előkészítették az

-éjszakára.

-

-

-

-

-XII.  Ősz a multban.

-

-Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok

-kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig beomlott,

-csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét

-meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain

-is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha

-kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a földalatti folyosón

-vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka

-maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel,

-mintha a hűtelen kakast óhajtaná helyettesíteni.

-

-Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe

-beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba

-könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit helyezte, amilyen

-ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth

-kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban

-Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest

-égettek a falbavésett feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente

-beszélgettek.

-

-Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki

-hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen

-Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha

-imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig, tehervonaton,

-juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott. Bonifácz

-Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon, ahol kozák helyőrségek

-voltak és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek

-mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és

-Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen

-ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már

-elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl

-boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már

-tudta, hogy miért rongyos.

-

-Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház

-előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében

-ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról-napra

-megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és gyermekes szomorúsággal

-nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a

-lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük

-mesemondását, – hisz a nők oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy

-talán öreg hercegnők üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin

-mosolyogtak és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli

-udvarban lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a

-karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad

-sokat mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál

-szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet

-talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt lakók itt

-felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal vinni a

-szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a

-bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé

-fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt,

-mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való

-meghívást…

-

-Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:

-

-– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni, csókolózzatok.

-

-Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr arcát:

-

-– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor

-mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én

-királyomnak.

-

-Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta

-a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert.

-Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel

-járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal

-traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik

-a kedves… És regényt olvasott a képesujságban, amelynek folytatását

-mindennap kiváncsian várta.

-

-– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr

-ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest…

-Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, fru-frut és

-kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott és a szomszédbeli

-Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott…

-Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái alatt. Nem unatkozik a

-kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a

-helyes kiejtés miatt és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a

-tabáni piacról Klára. A kis madár regényes, tornyos, lombfűrésszel

-faragott házikóban lakott és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az

-őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára

-az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal nézett a

-madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a világon,

-ami a kedvesnek örömet okoz.

-

-Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta

-a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések

-hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött. Bonifácz Béla

-kimászott a bölcsőből.

-

-– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem jött el

-a szokott időben…

-

-Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király

-ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a tabáni

-piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A kandurt Rezeda

-úr ölébe tette.

-

-– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak

-gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.

-

-A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.

-

-– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.

-

-Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt simogatta

-és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni. Milyen nehéz lesz a

-búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte

-menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a rácvárosi háztetők fölött

-mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komolyan füstölögtek,

-mint az Andersen-mesékben és a sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte

-alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra,

-vajjon mikor jönnek már a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is

-elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben,

-mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója

-volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre

-és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a

-napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni

-utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak

-el hajdani szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.

-

-Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az egykori

-királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka

-volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és

-elgondolkozva nyitott be barátaihoz:

-

-– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy

-félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és

-gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A

-járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül elütöttek

-a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít kocsiján. Ti

-azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a Vörös

-Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.

-

-– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.

-

-– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok közé jár

-szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon elégedetten, ha néha

-fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel és

-hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk

-el az öreg úr mulattatására.

-

-A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg

-kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly kopott és

-furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult századbeli budai

-asszonyságtól kérte volna kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő

-helyeken és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá.

-A madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a

-színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát nyujtott át

-Klárának.

-

-– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés csengett.

-

-A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas, szürke

-bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján

-ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A madame

-fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában és a

-bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután

-vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat,

-amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.

-

-Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek le, a

-szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok

-végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű

-kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott,

-amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban

-erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a

-tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből,

-messzi hegyek fölött zárójelalaku madarak repültek; – Horváth kisasszony

-búskomoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a

-nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet

-föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is

-szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan

-összezárult, mint rossz időkben a virágok kelyhe, de a szeme, a homloka,

-stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta:

-„Istenem!“

-

-A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert

-hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha elszólta magát a

-fátyol alatt:

-

-– Néd csak!

-

-A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly,

-megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy szürke

-bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és

-rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a

-helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek

-a Krisztinában az útat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi

-divat a Budán sétálgató hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan

-olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske“ neve alatt

-ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az

-ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor

-feltünő, máskor divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az

-elszántan kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak

-volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben

-megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők

-bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem

-robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy

-koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk

-családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy

-hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A

-bajuszukat e napon gondosabban festette a borbély és a nők elhervadt

-csipkedíszeket vasaltak ebéd után.

-

-– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.

-

-Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte egérfürgén

-lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt,

-mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig észrevehetőleg

-megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa kis kalapja alól

-barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.

-

-A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:

-

-– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe

-találnak.

-

-A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem

-messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése

-hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az

-alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén,

-szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…

-

-– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás

-arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján a

-késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében

-ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a

-hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár

-fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák

-előtt térdepeltek királyleányok a Horváth kisasszony hajával, míg az

-avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr

-természetesen ezt gondolta magában, míg a kovácspőröly dallamosan,

-falusi szomorúsággal zengett nem messzire.

-

-– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A madame

-méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető

-cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszkosvászonnal

-bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő:

-

-– Fél óra múlva gyere értem, koma.

-

-(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi cselédjével

-félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a

-zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy legalább nem idegenek

-lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat

-gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált és csupán a hideg

-beálltával húzta föl a libériát.)

-

-A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni,

-hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és egy vak, kövér

-ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a

-kelleténél.

-

-– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen

-derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.

-

-Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:

-

-– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész

-volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá,

-megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak és egy napig sem

-volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a Himző-utcában, a

-legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban

-odajártak táncolni tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom

-beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a

-mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában

-zongorázik.

-

-A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte. Vastag

-rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta

-gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak embert e

-dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű poharán

-tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a

-zongorás poharát.

-

-– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. – Mióta

-szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.

-

-Madame Louise hangosan nevetett:

-

-– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a

-nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog

-az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.

-

-A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz

-Bélát rossz szagú szivarkájával.

-

-– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.

-

-Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros. Piros bort

-pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban

-fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal:

-

-– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban

-még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a

-kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg

-Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat

-tartottak a Lisznyai modorában és a költőnek sohasem kellett búsulnia

-szerelem miatt. A leányka éjjel a szalon pamlagán heverészve, Reviczky

-verseit olvasta föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem

-idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül

-kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és

-színészek gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a

-belvárosi házakban és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a

-párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.

-

-A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat.

-Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:

-

-– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó

-házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és hangosan olvas a

-leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. „Levelek,

-amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta. A „Fehér nász“: mondta a

-költő és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.

-

-Szilveszter úr hevesen intett:

-

-– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők a

-mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a „Perdita“-ciklust

-Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában aludtak, laktak évszámra,

-abban a mesebeli kastélyban. Fiatal koromban nagy táncos voltam magam

-is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a pestvármegyei dalokra.

-

-Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:

-

-– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen leánnyal?

-

-Rezeda úr elkomorodott:

-

-– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék leány.

-

-A madame bánatosan mosolygott.

-

-– Hány esztendős, fiatal barátom?

-

-– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.

-

-– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog írni?

-

-A férfi lesütötte a szemét.

-

-– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most megindult Az

-Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az

-embereiről, mintha édes testvére volna valamennyi.

-

-– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda

-úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a füszeresboltban.

-

-Rezeda úr megsimogatta a homlokát.

-

-– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, – hogy

-költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A

-haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni,

-miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni…

-Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.

-

-– A kisasszonyt?

-

-– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol egy

-régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük szerelmünkre,

-reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó kíván szerencsét a

-templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin

-nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme,

-amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a

-szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy és bájának testrészeit

-megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás szentek néznek a falról és az

-Asszony liliomkoszorús fejével áldólag mosolyog az oltárról. Mióta

-öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni

-megtanultam.

-

-A madame összeráncolta a homlokát.

-

-– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt…

-bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az

-imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen imádkoztam. Manapság

-néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem

-meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már ötven éves vagyok.

-Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez. A falumban

-kápolnát építtettem és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket

-fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beolvasztottam

-a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra

-szólítja a föld népét. Louise Pommery Reimsban többé nem az inyemnek

-tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy

-Battenberg nevü követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán

-Haydn a kedvencem.

-

-Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak

-nyujtott.

-

-– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az

-életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a

-maga ápolására szegődött, – de nem csupa betegápolásból áll az élet.

-Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit

-fiatalkorából egyébként a régi Somossyból ismerek.

-

-– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.

-

-A madame megcukrozta a narancsot.

-

-– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az

-volt a mesterségem, hogy szép voltam, buta voltam és hónapokig

-szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma

-vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán

-emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak és kényelmes

-életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy

-Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt

-kell mondani… A pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket

-csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek,

-olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire

-lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten és

-Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit gondol az elegáns

-Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el

-segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori

-barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért

-hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki

-a nagyszerü Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz

-Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen

-eltávozott… De már itt van a kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.

-

-A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis esemény

-maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi uzsonnájából.

-

-Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért hányt. A

-szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.

-

-– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth

-kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.

-

-Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és magával vitte Bonifácz

-Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és

-jó halott. Egy hét mulva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos

-ápolónénék.

-

-A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka. Megfogta a

-vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a kapás-utcai

-mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.

-

-– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még

-élek, meglátogatlak.

-

-A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát.

-Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.

-

-Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.

-

-– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.

-

-Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen, szelíden

-megcsókolták egymást, mint a gyermekek.

-

-Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.

-

-– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. – Nem igen

-szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra

-gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk fiatal barátaink

-dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhágy

-téged.

-

-Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete előtt.

-

-– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert

-Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt

-jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott van a kisasszony

-podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz

-visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt már fűtik a hercegnő elutazásához,

-– mondta Szilveszter úr komoly hangon.

-

-Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt megszólalni.

-

-– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.

-

-A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán.

-Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is.

-Megragadta a Rezeda úr kezét.

-

-– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon

-szeretnék újra színházat játszani.

-

-– Elmégy?

-

-– Elmegyek, mert nem tehetek mást.

-

-Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.

-

-– Isten veled!

-

-Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr

-kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a tenyerébe temette

-arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a

-másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak.

-Monseigneur Rohan így halt meg egykoron…

-

-Aztán még egyszer megcsókolták egymást.

-

-A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró,

-könnytől nedves arcát az arcához szorította.

-

-– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, – mondta

-halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.

-

-– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.

-

-Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött. Hűvös

-sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház

-ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett és magában

-számtalanszor elmondta:

-

-– Isten veled! Reggel papot hivatok.

-

-Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy

-tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi

-gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint

-egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a

-hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.

-

-

-

-

-TARTALOM.

-

-  Levél Kiss Józsefhez  7

-  I.  Tavaszi vasárnap Budán  11

-  II.  A színésznő és lába  36

-  III.  Indiában rossz volt a termés  56

-  IV.  A legbarátságosabb pesti ház  81

-  V.  A vörös postakocsi megjelen  105

-  VI.  Az utolsó nihilista  114

-  VII.  A bécsi nők Pesten  126

-  VIII.  Az álmok és a kártyák  137

-  IX.  Anyégin  151

-  X.  Estella  167

-  XI.  A pillanatnyi elmezavar  188

-  XII.  Ősz a multban  191

-

-

-[Transcriber's Note:

-

-

-Javítások.

-

-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

-

-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

-

-

-76 |eflső ablakán |felső ablakán]

-

-

-

-

-

-

-End of the Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy

-

-*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A VÖRÖS POSTAKOCSI ***

-

-***** This file should be named 62415-0.txt or 62415-0.zip *****

-This and all associated files of various formats will be found in:

-        http://www.gutenberg.org/6/2/4/1/62415/

-

-Produced by Albert László from page images generously made

-available by the HathiTrust Digital Library

-

-

-Updated editions will replace the previous one--the old editions

-will be renamed.

-

-Creating the works from public domain print editions means that no

-one owns a United States copyright in these works, so the Foundation

-(and you!) can copy and distribute it in the United States without

-permission and without paying copyright royalties.  Special rules,

-set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to

-copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to

-protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project

-Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you

-charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you

-do not charge anything for copies of this eBook, complying with the

-rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose

-such as creation of derivative works, reports, performances and

-research.  They may be modified and printed and given away--you may do

-practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is

-subject to the trademark license, especially commercial

-redistribution.

-

-

-

-*** START: FULL LICENSE ***

-

-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

-

-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free

-distribution of electronic works, by using or distributing this work

-(or any other work associated in any way with the phrase "Project

-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project

-Gutenberg-tm License (available with this file or online at

-http://gutenberg.org/license).

-

-

-Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm

-electronic works

-

-1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm

-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

-and accept all the terms of this license and intellectual property

-(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all

-the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy

-all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.

-If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project

-Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the

-terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or

-entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

-

-1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be

-used on or associated in any way with an electronic work by people who

-agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few

-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works

-even without complying with the full terms of this agreement.  See

-paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project

-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement

-and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic

-works.  See paragraph 1.E below.

-

-1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"

-or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project

-Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the

-collection are in the public domain in the United States.  If an

-individual work is in the public domain in the United States and you are

-located in the United States, we do not claim a right to prevent you from

-copying, distributing, performing, displaying or creating derivative

-works based on the work as long as all references to Project Gutenberg

-are removed.  Of course, we hope that you will support the Project

-Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by

-freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of

-this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with

-the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by

-keeping this work in the same format with its attached full Project

-Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

-

-1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern

-what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in

-a constant state of change.  If you are outside the United States, check

-the laws of your country in addition to the terms of this agreement

-before downloading, copying, displaying, performing, distributing or

-creating derivative works based on this work or any other Project

-Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning

-the copyright status of any work in any country outside the United

-States.

-

-1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

-

-1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate

-access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently

-whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the

-phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project

-Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,

-copied or distributed:

-

-This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with

-almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or

-re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included

-with this eBook or online at www.gutenberg.org/license

-

-1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived

-from the public domain (does not contain a notice indicating that it is

-posted with permission of the copyright holder), the work can be copied

-and distributed to anyone in the United States without paying any fees

-or charges.  If you are redistributing or providing access to a work

-with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the

-work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1

-through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the

-Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or

-1.E.9.

-

-1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted

-with the permission of the copyright holder, your use and distribution

-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional

-terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked

-to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the

-permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

-

-1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm

-License terms from this work, or any files containing a part of this

-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

-

-1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

-electronic work, or any part of this electronic work, without

-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

-active links or immediate access to the full terms of the Project

-Gutenberg-tm License.

-

-1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,

-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any

-word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or

-distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than

-"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version

-posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),

-you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a

-copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon

-request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other

-form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm

-License as specified in paragraph 1.E.1.

-

-1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works

-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

-

-1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing

-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided

-that

-

-- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

-     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method

-     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is

-     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he

-     has agreed to donate royalties under this paragraph to the

-     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments

-     must be paid within 60 days following each date on which you

-     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax

-     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and

-     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the

-     address specified in Section 4, "Information about donations to

-     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."

-

-- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

-     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

-     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm

-     License.  You must require such a user to return or

-     destroy all copies of the works possessed in a physical medium

-     and discontinue all use of and all access to other copies of

-     Project Gutenberg-tm works.

-

-- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any

-     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

-     electronic work is discovered and reported to you within 90 days

-     of receipt of the work.

-

-- You comply with all other terms of this agreement for free

-     distribution of Project Gutenberg-tm works.

-

-1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm

-electronic work or group of works on different terms than are set

-forth in this agreement, you must obtain permission in writing from

-both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael

-Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the

-Foundation as set forth in Section 3 below.

-

-1.F.

-

-1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

-public domain works in creating the Project Gutenberg-tm

-collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic

-works, and the medium on which they may be stored, may contain

-"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or

-corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual

-property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a

-computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by

-your equipment.

-

-1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right

-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project

-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all

-liability to you for damages, costs and expenses, including legal

-fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

-DAMAGE.

-

-1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

-written explanation to the person you received the work from.  If you

-received the work on a physical medium, you must return the medium with

-your written explanation.  The person or entity that provided you with

-the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a

-refund.  If you received the work electronically, the person or entity

-providing it to you may choose to give you a second opportunity to

-receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy

-is also defective, you may demand a refund in writing without further

-opportunities to fix the problem.

-

-1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth

-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER

-WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO

-WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

-

-1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied

-warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.

-If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the

-law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be

-interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by

-the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any

-provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

-

-1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance

-with this agreement, and any volunteers associated with the production,

-promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,

-harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,

-that arise directly or indirectly from any of the following which you do

-or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm

-work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any

-Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.

-

-

-Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

-

-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of

-electronic works in formats readable by the widest variety of computers

-including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists

-because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from

-people in all walks of life.

-

-Volunteers and financial support to provide volunteers with the

-assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's

-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will

-remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.

-To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

-and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4

-and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.

-

-

-Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive

-Foundation

-

-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit

-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

-Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification

-number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at

-http://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg

-Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent

-permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

-

-The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.

-Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered

-throughout numerous locations.  Its business office is located at

-809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email

-business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact

-information can be found at the Foundation's web site and official

-page at http://pglaf.org

-

-For additional contact information:

-     Dr. Gregory B. Newby

-     Chief Executive and Director

-     gbnewby@pglaf.org

-

-

-Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg

-Literary Archive Foundation

-

-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide

-spread public support and donations to carry out its mission of

-increasing the number of public domain and licensed works that can be

-freely distributed in machine readable form accessible by the widest

-array of equipment including outdated equipment.  Many small donations

-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

-status with the IRS.

-

-The Foundation is committed to complying with the laws regulating

-charities and charitable donations in all 50 states of the United

-States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a

-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

-with these requirements.  We do not solicit donations in locations

-where we have not received written confirmation of compliance.  To

-SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any

-particular state visit http://pglaf.org

-

-While we cannot and do not solicit contributions from states where we

-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

-against accepting unsolicited donations from donors in such states who

-approach us with offers to donate.

-

-International donations are gratefully accepted, but we cannot make

-any statements concerning tax treatment of donations received from

-outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.

-

-Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation

-methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other

-ways including checks, online payments and credit card donations.

-To donate, please visit: http://pglaf.org/donate

-

-

-Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic

-works.

-

-Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm

-concept of a library of electronic works that could be freely shared

-with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project

-Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.

-

-

-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed

-editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.

-unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily

-keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

-

-

-Most people start at our Web site which has the main PG search facility:

-

-     http://www.gutenberg.org

-

-This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,

-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62415 ***
+
+Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
+
+Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
+
+EDDIG MEGJELENT KÖTETEK
+
+1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
+
+2. A FRANCIA KASTÉLY
+
+3. SZINDBAD UTAZÁSAI
+
+4. PALOTAI ÁLMOK
+
+5. PUDER
+
+6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
+
+7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
+
+8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ
+
+A VÖRÖS POSTAKOCSI
+
+REGÉNY
+
+IRTA
+
+KRÚDY GYULA
+
+HARMADIK KIADÁS
+
+10–15. EZER
+
+BUDAPEST 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+_Minden jogot fenntartunk._
+
+BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
+
+  A muzsa csak a szerelemnek
+  Tüntével jött meg. S mostan im
+  Kisérletez: ha megegyeznek
+  Dalomban érzés, eszme, rím.
+  Szabad a költő, nincs keserve,
+  S a kis lábat megénekelve,
+  Gyarló versében a szeszély
+  Itt-ott magáról is beszél,
+  S bár még borúsnak látszik a szem.
+  De könnyét rég elsírta már.
+
+                  (_Anyégin._)
+
+
+
+
+_Levél Kiss Józsefhez._
+
+Kedves Szerkesztő úr, Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája,
+amelyet A Hét-nek írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig
+meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek
+bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek
+miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő
+férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már
+takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban
+történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok,
+alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,
+ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők
+gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több
+ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint
+valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül
+közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól
+tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteglelkü embernek a
+vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmult férfiúé, aki
+régi-módi frakkban és hosszu mellényben érkezett meg Pestre a
+postakocsival s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban
+közben éji dalt játszik valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi
+estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek;
+apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei
+séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és iskoláslányok;
+züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a kávéházban nőnek föl;
+halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések,
+amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan
+remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az
+ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a
+gyilkosságról, a rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és
+óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a
+színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a
+villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és
+szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz
+szerelmek… azaz, hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a
+történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán
+az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca
+zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti
+szobák és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a
+városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség.
+„Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen
+tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson
+egy még elég csinos és kivánatos, de a szerelemtől visszavonult
+asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és
+arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán és St. Hermandadon
+kivül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a
+nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül
+kitüntetnek szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn
+karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán
+találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget isznak,
+férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből történik
+mindez?
+
+Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott,
+kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói pályafutásom alatt
+kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy
+közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak
+frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és
+falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek
+és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az
+író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az
+irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak, hogy
+regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és a
+történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az írók a
+közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most
+a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megirásakor
+enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat
+megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem
+is nagyon érdemesek arra a pesti nők és a férfiak, hogy az ember haragba
+essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió,
+mint az állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a
+regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint
+akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a
+postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert
+ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a mesélő-kedvemet.
+
+Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!
+
+Tisztelője és híve
+
+_Krúdy Gyula_.
+
+Budapesten, 1913. vízkereszt napján.
+
+
+
+
+I.  Tavaszi vasárnap Budán.
+
+Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két
+nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem
+hívta őket szerződés.
+
+A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a
+tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból
+állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt
+összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen
+elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott
+köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a
+szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha
+temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva
+merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább
+leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok
+mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők
+mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a
+házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az
+ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges,
+hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi
+Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a
+megfojtott rác kupec?
+
+A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el,
+miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt,
+közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a
+lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban
+senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán
+hagyták el lakásukat.
+
+Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már
+meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a
+Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A
+direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony
+botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb.
+Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke
+volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a
+minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek
+óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s
+azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi
+becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom
+harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte
+tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már
+várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes
+cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor
+könnyes tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü
+lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik
+mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az
+olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak,
+vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az
+utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka
+a formásabb női lábbeliket.
+
+Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban
+Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg
+úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak
+szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai
+Dunaparton.
+
+Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki
+mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit
+megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a
+hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a
+vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó
+csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a
+füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed
+ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha
+megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta,
+az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja
+olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan
+nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az
+eladásra.
+
+A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia
+karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai
+gavallérokra. A monoklis kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a
+kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat
+nevetett.
+
+– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász
+keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől
+valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori
+urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki
+úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan
+uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam
+odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy
+megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony
+és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak
+meghallották kivánságát.
+
+Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem
+alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán
+bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:
+
+– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán
+születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem
+volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész,
+tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a
+Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő
+beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas
+mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora
+területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok…
+Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi
+életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves,
+egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi!
+Istenem, csak tudnék közöttük választani!
+
+Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős közelségben
+ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg
+megvetéssel mérte végig a gavallért.
+
+– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik.
+Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.
+
+Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.
+
+Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki tudja milyen
+lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő
+siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli
+kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve
+vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak
+hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát, utcai vidámságot, akik
+napközben Pestre járnak hivatalba, vagy üzletbe. A kalapos kisasszonyok
+egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón, –
+egy finom pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt
+elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül
+a padon egy feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi,
+de titkon nagyon vár.
+
+A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmes
+párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában, majd távozásukat.
+A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a hídon átdöcögött a
+társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az
+emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt
+ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna,
+amely a messziségben elkanyarodik és a bácskai gabonahajókon száradó női
+fehérnemüek. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már
+felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly,
+szemében üde tavasz…
+
+A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért,
+mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig
+érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú, leszáll, hogy
+konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki
+szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan rángatózik, mint a falusi
+temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifujja az orrát, megtörli a
+szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyujt és
+látszólag megfeledkezve az elmult eseményről, közömbösen dől hátra a
+kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná
+hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon
+ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt
+szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.
+
+– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a
+hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?
+
+A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai
+korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb hivatalokból
+jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi
+Dunaparton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és
+elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy
+mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy
+elfojtott dühvel hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy
+gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki
+ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és
+gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.
+
+Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a
+szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb
+budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi fogalmazó udvarlását is
+visszautasította. Horváth kisasszony arculütést igért Mákosinak, mire a
+fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.
+
+– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a legelső
+donjuan ezidőtájt a hidakon túl.
+
+Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna,
+Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan
+megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt venni a
+guerilla-harcokban):
+
+– Levelet irunk a Nap-nak!
+
+Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga,
+kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki másnap megjelent
+a korzón és messziről kisérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők
+kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket
+kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte
+az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón
+jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó
+hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü
+toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen
+kitüntették. A férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a
+kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több
+háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja
+Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai
+kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a
+fogalmazónak és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen
+pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.
+
+A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról.
+Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és csufolkodó megjegyzést
+sem tett senki estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas,
+elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat és a lábak
+hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a
+régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki fölvehette
+tennisznadrágját és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavaszamult
+kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók
+tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák
+kergetőznek és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s
+a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint
+udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti
+zsidóleánynak.
+
+Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át Budára,
+ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző
+figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és
+szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A
+vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s eljátszotta a budai
+korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított,
+kis kutyák szaladtak és a nagyhasu tanácsos fölemelt bottal ment a
+tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszuérzettel gondolt mindig Budára,
+a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a
+hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul
+csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.
+
+– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu városrészből
+elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgy sem
+szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan Szilviának, ki vidéki
+leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó
+katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha
+Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy
+fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy
+aranysisakos középkori király.
+
+Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a
+napokat.
+
+– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve Szilviának.
+
+– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt
+Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs
+mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.
+
+A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre
+jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahuga
+volt s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy
+otthon lenyuzta a munkásai bőrét és töltött fegyverrel járt az erdőben,
+ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez
+pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az
+igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a
+jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében, tollforgós
+süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok,
+görögtüzet fujtak, jambusban beszéltek és tán a sugó is sarkantyus
+csizmában ült házikójában.
+
+A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s özvegy
+Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz
+selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe és elment
+mulatni Magyarországra.
+
+A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv
+özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett
+meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az igazgató is
+el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a
+vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette és a
+cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora folyamán rendesen
+beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette,
+itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három
+napig is eltartott a fekete, farkasfogu asszonyság szerelme, a
+vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott és
+Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette
+ártatlanságáért. A drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert
+emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy
+tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.
+
+– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta Klára. – A
+vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.
+
+Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan
+megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak rajta
+elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A
+Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós és hordárral
+vezettette magát a Pattantyus-utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon
+kiáltott unokahugára:
+
+– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló férfiembert
+nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás, mint a pelyve. A
+nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.
+
+A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel
+járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész Budapestet.
+
+Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.
+
+– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.
+
+– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a világon.
+Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus!
+– megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a fiú?
+
+Szilvia élénken fölemelkedett.
+
+– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.
+
+– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és levetette a
+kabátját.
+
+Körülnézett a kis lakásban.
+
+– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat
+az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket
+hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta.
+Hadd lássalak, Szilvia.
+
+A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a
+száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül
+barátságosan a hátára ütött.
+
+– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva
+mellől. Ötezer hold erdeje van és kétkerekü szekeren nyargalász a hegyek
+között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve és gyalog kergeti a
+vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De
+az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.
+
+– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.
+
+– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a
+vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! – esténkint
+beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer ide. Nem hiszek a
+vöröseknek!
+
+Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a
+vizsgálatnak.
+
+– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!
+
+Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a fejét.
+
+– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy
+keress valamely jóravaló szeretőt.
+
+– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.
+
+– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsunyultak,
+elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy
+szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállu, mint a hegy
+háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat
+megnyirják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas,
+kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind
+elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy
+nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal
+farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötven
+éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a
+befagyott Drávában.
+
+Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte
+Urbanovicsné elveit.
+
+Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond
+gondolatai is támadtak.
+
+– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? –
+kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?
+
+A horvát asszony vérvörös lett.
+
+– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim,
+legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi
+vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy
+jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal szép nő vagy, ennyi minden
+vagyonod. S ha egyszer elmult ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki
+sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen
+kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt
+tőlem, meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban.
+Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De
+mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen
+dolgokban!
+
+Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni
+hatalmas vállait.
+
+– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk
+vacsorára?
+
+– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához fordult.
+
+– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki
+kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád
+korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott és éjjel
+zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert
+vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én ártatlanságommal kedveskedtem
+az uramnak és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett
+szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg
+volt. De belerugtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba.
+Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi
+mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?
+
+Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett
+elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva, örvendező arccal
+olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanukban játszik estére a
+Városligetben.
+
+– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.
+
+– Gyönyörü, – felelte Klára.
+
+– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz.
+A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a
+festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint őszhajú
+vénasszony, ha már eddig kibírtam?
+
+Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga elé.
+
+– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem
+volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni
+hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a
+szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint
+azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy pedig egy napra, vagy egy órára
+elővenni, azután kirugni és kiszellőztetni a szobát s jól megmosakodni.
+A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.
+
+Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a
+bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e
+valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.
+
+– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi
+igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy
+tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek
+jövök!
+
+Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.
+
+– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. –
+Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire, fölkeresni az
+igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez
+sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante
+versei és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék
+föltámasztani, egy fiatal pápát, vagy, csak egy bibornokot,
+zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket
+olvasna nekem és közben hűs piros bort iddogálna arany kehelyből. Akinek
+nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs
+fehér ujjaival a hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte
+ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám,
+hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit,
+akiért érdemes volna akár elrothadni!
+
+Szilvia a zongorához ült.
+
+– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…
+
+– Mi volt az apád?
+
+– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten
+elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy
+színházi zenészen.
+
+Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor
+kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte barátnőjét, aki
+bizonyos kis csipkéket készített elő.
+
+– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.
+
+A drámai művésznő nevetett.
+
+– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.
+
+– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor
+szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.
+
+– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor
+tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné!
+Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!
+
+– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár
+háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes ornátusban kopogtasson
+az ajtón.
+
+– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a
+pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az ügyvédjelölttel
+találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bibornok kedvéért tenném
+be a lábam.
+
+– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.
+
+A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.
+
+– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami
+ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?
+
+Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett
+hozzá.
+
+Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia
+azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra
+ösztönözte.
+
+– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki. Könnyű
+neked. A ruháidat magad varrod…
+
+– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a
+színésziskolából.
+
+– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.
+
+– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.
+
+– Mélyen alszol.
+
+– Mint egy szakácsné.
+
+– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi
+mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, – amint a néni
+mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s ezért piros az
+orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van s
+félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán tízszer is szerettem. Én
+nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.
+
+– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai
+színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.
+
+Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította, mintha
+saját magát ölelte volna meg.
+
+– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak.
+Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az
+ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába;
+Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a
+város végén egy tehénistálló mellett, elől korcsma volt a Fehér rózsához
+s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kaszirosleány;
+ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek
+szaga, a cipőm fölrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a
+kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek,
+pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak
+nevezett.
+
+– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.
+
+– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó
+családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt.
+Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű, finom lépésű, igen
+elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy
+színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem, éjjel mindig
+vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek
+volna a nagy alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot és a friss téli
+éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe
+hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült
+az asztalnál, hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az
+ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az
+ablakot!“ – mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész
+életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd be
+az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran
+elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes
+pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?
+
+– Bizonyára.
+
+– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült,
+mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már
+kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s ő szótlanul lehajolt a
+kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt.
+Azután ő nyult be a két kezével és megsimogatott, ahol ért. Nem
+emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de
+az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt
+voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.
+
+– És én hol lehettem ekkor?
+
+– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl
+ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a kaszárnyába
+hivott!
+
+Klára nevetve forgatta a vasalót.
+
+– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák
+alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel
+álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem
+karácsonykor és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy
+katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.
+
+– Az én huszárom vitte el emlékbe.
+
+Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít) és
+figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája,
+foltocskája?
+
+– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?
+
+– Elvitte. Nem kérdezte, kié.
+
+– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka
+ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A
+kapitánynak piros orra volt.
+
+– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és alattomos
+pillantást vetett a barátnőjére.
+
+Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.
+
+Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukos óra
+ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte őket mindenfelé
+vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó, hányszor tapadt reá
+reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban
+a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis
+állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakuk ugrott ki a
+kis ajtón és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely
+kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett
+menni és ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel
+letakarva, a cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már
+leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s
+a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe,
+mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött
+bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi
+színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik
+városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház és
+a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A
+sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél megemelésénél
+sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő
+gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az egész város
+megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr
+regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagyétvágyú
+Pickwick urat mindenki fölismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller
+urat s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba
+ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink s a
+virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek,
+a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott
+sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi
+színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett a
+levéldobozon.
+
+– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut láttunk?…
+
+– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos
+szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak laknak az
+uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki
+előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a
+másik felét.
+
+A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette őket. A
+városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgős-poháralakú
+gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben, míg a félhomályos
+nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad
+szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal
+világít s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját
+viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér
+mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.
+
+– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek
+voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás után Klára. –
+Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.
+
+Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó
+pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki,
+esztendők óta megosztja vele mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom
+teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot
+viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeli őr volt Máriapócson. Ki
+tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant föl egykor Klára a színésziskolában!
+
+Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai alatt a
+Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a
+tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz
+már többé soha.
+
+… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben meghódította az
+egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a
+virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék
+karikába bujtak a leereszkedő ködben s a korzó hosszú, elegáns tisztjei,
+a puskaporos arcu kapitány feketeprémes mentéjében s a kadét magas
+sapkájában kedveskedve szalutáltak:
+
+– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.
+
+– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s búbánatos
+barna fejét a zongora lapjára hajtotta,
+
+– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az
+ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj. Megyünk a
+színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!
+
+A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres hajtott be. A
+legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok voltak és a
+sárgakockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás
+kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott föl a
+lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.
+
+– Mi történt? – kérdezte Szilvia.
+
+– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve, hogy
+leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme
+csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott és a
+fülbevalója akkora volt, mint a dió.
+
+– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert vajjon
+kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény,
+pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen
+fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony
+vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki parasztasszony. Nem tudom a
+pesti hivatalnokoknék divatját.
+
+Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz
+ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból
+összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon
+egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a medálionban egy
+rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros ruhás férfiú arcképét.
+Más ékszert nem kivánt.)
+
+Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.
+
+– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők
+toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán
+a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy festem a
+hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs igazam?
+
+– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és
+nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors
+elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a
+néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna a állótükör előtt
+magasztalni, Szilvia már föl is vette hattyuprémes színházi belépőjét.
+
+Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.
+
+– Milyen szép lábad van! – mondta végül.
+
+– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt
+mindenki tudja.
+
+A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt.
+Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent és az
+Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.
+
+A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.
+
+Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély szemét jó
+darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a
+lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához tért és az esti
+vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.
+
+– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja,
+hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.
+
+– Tudom. A pesti nők romlottak.
+
+– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen
+rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.
+
+– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend
+legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.
+
+A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca,
+egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A
+fiákeres félrerántotta a lovait.
+
+Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el
+mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás lovászlegény
+ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási
+vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire
+sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában
+Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut. A nagy kerekek ünnepélyesen
+fordultak és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és
+fehér színekkel volt bélelve s a hátulsó ülésben komolyan ült egy
+elszánt képü, ritkás feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely
+addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan
+hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.
+
+Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült
+mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan vöröses-szőke, régi skót
+vadászkastélyok pasztell-képeire emlékeztető hölgy.
+
+A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a
+hölgyek kocsijában.
+
+Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott
+a kocsisnak.
+
+– Kié volt ez a vörös kocsi?
+
+– Alvinczi őnagyságáé.
+
+– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.
+
+Szilvia később halkan odaszólott Klárához:
+
+– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az
+iskolában.
+
+Klára megvetően legyintett:
+
+– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.
+
+
+
+
+II.  A szinésznő és lába.
+
+A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette
+színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a bódénak,
+nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe csoportba
+verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi muzsikát.
+
+Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti
+arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul
+eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik már Sardoura,
+Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld
+szinkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb
+ifjuság, a klerikális vagy konzervativ lapoknál ette a „publicisztika
+sótalan kenyerét“, többnyire Budára járt és az ottani
+operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony
+tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen erős mozgalomra
+adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fujta, hogy a budai
+polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a
+modern irányzatot, szép, szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve,
+hogy tán belép a kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét.
+Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról
+elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű
+trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik
+fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával
+ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy
+régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta
+Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik
+később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hirlapírásban
+szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a
+sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a
+befolyásos emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a
+minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap
+feladta a főnöke kabátját.
+
+De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs, lármás
+zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből gazembernek
+neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala s szegény
+Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomoru mosolygás volt
+az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a
+halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és
+burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák
+váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és
+a színésznők, ifjú, rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk
+nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem.
+Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld Irén a szent
+papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze
+költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az
+aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú
+hirlapíró urak télire kőszínházba való szerződést igértek a leánykáknak,
+akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a
+ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi
+estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke
+cilinderkalapja pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt
+arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és
+Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház
+vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán
+napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni
+lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor
+elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt
+szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott
+a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a
+szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők
+nevében Király Gizy költönő vett részt az előadáson és nemes metszésü
+feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.
+
+Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A
+redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge
+nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak
+színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik,
+amely származását, rangját jelöli. A pesti hirlapíró akkor tette le a
+vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett
+vagy ellen. Jelvényt kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta
+meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is
+bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony
+trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot.
+Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán
+színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és
+csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik
+Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép és mosolya, amely
+uj és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas
+foteljei között.
+
+A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái.
+A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi
+falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már föltette magában,
+hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran
+állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei
+elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a Nemzetiben sem játszott
+senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a
+budai színkörbe járt Ripp van Winklét hallgatni és előadás után félig
+mámorosan keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily
+jószaguak voltak. Az utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint
+pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai
+színésznőket az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők
+már úgyis tudtak…) A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló
+(de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó
+aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a
+magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú
+műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta verseket?
+
+Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető nélkül
+igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a sajtónak.
+Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök-ujságíró
+angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még
+jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti
+operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt,
+mint egy intervjut megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben
+az időben, hogy már a határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért
+nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben
+és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége.
+A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel
+egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik,
+Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő
+alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem
+szokás verekedni Fodornál. A kitünő mester termében senki sem halt meg
+Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné
+Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem
+igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!
+
+Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget
+öreg nyárfái alatt, a nagydob puffogása a Stefánia-útig is
+elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a
+lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött,
+a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka bolyongott a színkör
+tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias
+ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory
+kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok,
+ebből még baj lesz. A legények vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás
+kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent
+az első számú páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó
+oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert
+lovag szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már
+elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt
+fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az
+előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a
+fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a
+nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy szőke, szemüveges fiatal
+zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajjon ki
+küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?
+
+Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre páholyában.
+Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory
+lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth kisasszony pusztán gyakorlatból
+a páholyok mögött álló tüzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai
+pillantásokat s nagyon meg volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni
+kezdte a lábát.
+
+– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni, – mondta
+Urbanovicsné narancsot hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust!
+kiáltanak háromszor.
+
+Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:
+
+– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A
+kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.
+
+A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez
+hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával diszített
+cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső
+részéből volnának szabva, a marabu legyező mint lengő tollbokréta
+azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg,
+mindenféle illatok, kifésült, puderrel meghintett női frizurák, az esti
+világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss
+fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott
+bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A
+kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára
+felé.
+
+Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést,
+mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.
+
+– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy szemét
+levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani
+játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig észrevehetőleg mozog. –
+Sohasem tudta a szerepét és persze most sem tudja, mert folyton
+férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között.
+Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet
+csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon
+szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt
+mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a
+cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából
+jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben
+elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a
+fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási
+jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti
+a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán
+harisnyája, hiába utánozza Jászait.
+
+Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott
+volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán észrevette a
+bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken viszonozta a
+köszöntését.
+
+– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.
+
+– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát kezdett a
+mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt,
+mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz
+előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis
+ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s fejtartása megmaradt ugyanabban a
+helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után
+nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér
+keztyűvel folytatott eszmecserét.
+
+– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, – hogy miért
+nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz,
+azt mi is ismerhetjük.
+
+Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly futott végig arcán,
+mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.
+
+– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem találok
+ezen a tényen semmi csodálkozni valót.
+
+De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz
+felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről és
+hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért
+pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú
+embereknél és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem
+szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.
+
+A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben
+szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.
+
+– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én
+kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban
+ábrándoztam.
+
+– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.
+
+Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait
+óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan
+halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné,
+mintha félálomban lesné az álom folytatását.
+
+– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta rólam, hogy a
+hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, – szólalt meg
+Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok
+fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben!
+Miért?
+
+– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a
+leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok
+fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgy sem a szavak
+számítanak, hanem a tettek.
+
+S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi
+alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hídak és
+magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden
+emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a
+nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott,
+amennyire kíváncsi volt.
+
+– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. – Annak,
+hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a hasonlataiban!…
+Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé
+óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt
+utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit
+rajongott! Uram, én minden művét ismerem.
+
+– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír katonája
+föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni, –
+akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája, midőn a molett
+énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban,
+hogy a színésznők puderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott
+lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka saját kezükkel mostak
+hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől
+közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis
+madárfészek hosszuszáru nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.
+
+S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr s gyors kémlelő
+pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabujával
+mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem
+szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“
+
+A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:
+
+– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.
+
+Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a vállára
+ütött.
+
+– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.
+
+– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti divatot.
+Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.
+
+Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon
+nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben
+a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította,
+mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó,
+konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar
+nézni egy képet, amíg az megelevenedik.
+
+– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna:
+„Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy
+szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?“
+
+– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most
+fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni
+kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.
+
+Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz,
+mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez
+nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női arcképhez.
+
+– Pesti lakos lettem.
+
+– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?
+
+– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.
+
+– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.
+
+– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.
+
+– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.
+
+Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb viccét
+mondaná.
+
+– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.
+
+Szilvia összecsapta a kezét.
+
+– Hallatlan!
+
+Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.
+
+– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…
+
+A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a
+vicc-srapnell pusztításától.
+
+– Harmadik lapom „A lámpás“.
+
+Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így kénytelen volt
+bólintani.
+
+– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?
+
+– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az
+utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvigabb lap a
+világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az ujság mottója: „Jobb
+meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?
+
+Urbanovicsné hátrafordult:
+
+– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.
+
+– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint
+színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth
+kisasszony. – Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a szerepében, mert nem
+tudja a szerepét.
+
+Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr
+magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen
+mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy
+holnapután…
+
+– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott
+írni?
+
+– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.
+
+– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét? A
+legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a
+présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő
+uram?
+
+Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna és a
+Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri messzire,
+amíg meg nem puhul.
+
+– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából.
+– Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a
+népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…
+
+– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember volt a
+vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.
+
+– Mikor maga játszott.
+
+– Ferenc József-kabátot hordott.
+
+– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.
+
+– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.
+
+– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.
+
+– Oldalszakálla is volt.
+
+– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a színpadra
+nézett.
+
+– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte Klára.
+
+– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a
+deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen
+szaga van a szájának.
+
+– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?
+
+– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban számon tartom
+a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és
+vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vizen járó fekete
+hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már
+joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.
+
+Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.
+
+– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem visel tiszta
+fehérnemüt.
+
+– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból hord
+koszorut és pirománia a betegsége.
+
+Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a
+civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.
+
+A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett,
+míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi belépőt, amilyent
+csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével,
+amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt
+megszorította a hirlapíró kezét.
+
+– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot
+közölne.
+
+Majd hangosan megkérdezte:
+
+– Velünk tart?
+
+– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok Kürtösnek? –
+szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán,
+mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.
+
+A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke redingotján
+friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.
+
+– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert ebben a
+szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.
+
+– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg
+bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz
+intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában
+Kürtös és unokahuga miatt.
+
+A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy
+szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint
+éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak
+hazafelé.
+
+– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. –
+Kihuzták a török sorsjegyemet.
+
+Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.
+
+– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre
+kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)
+
+– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója, –
+mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt
+iszik.
+
+– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára,
+miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.
+
+Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az ülésben.
+
+A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon
+tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros
+szőnyeg volt a padlóra terítve.
+
+– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné
+fitymáló hangon. – Hé, fogadós!
+
+Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról.
+Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü fiatalember volt, aki
+semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.
+
+A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s mindenképpen
+jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte
+vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni
+mulattatásának szentelte magát.
+
+– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi
+jellemszínészre?
+
+– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól
+enni.
+
+– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre
+senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?
+
+A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két
+pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.
+
+– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen
+mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának helyet az
+asztalnál!
+
+A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús
+dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig
+elkomolyodott, ha boros poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan,
+temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután
+színét és szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“
+keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig még
+harminc éves se volt egészen.
+
+– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre
+Klára a szótlan szerkesztőt.
+
+– Magának.
+
+– Dehogy! Szilviának.
+
+Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.
+
+– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd megírom A
+lámpás-ba.
+
+Szilvia engedelmeskedett.
+
+Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt,
+kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a
+megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb
+szakértelem volt jelen.
+
+Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta Rezeda úr
+szavait.
+
+– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a boka
+fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember!
+A nagysága molett hölgy ezek szerint.
+
+– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa pikáns
+dolgokról beszélni.
+
+– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a szerkesztő, –
+mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán
+sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?
+
+– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel Szilvia.
+
+– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai előtt, midőn
+a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi
+ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a
+társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy
+fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a
+nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük
+mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg
+fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom
+az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz
+szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s
+éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te
+vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh!
+Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!
+
+– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.
+
+– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért
+Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így
+üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai
+szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig
+azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták
+fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak
+megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl
+magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind
+„tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe
+súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak
+ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már.
+Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.
+
+– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos
+hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan
+pillantott Rezeda úrra.
+
+– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen
+tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen
+például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi
+igért Montmorency Clarence-nak.
+
+Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét
+kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot
+hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)
+
+– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen
+érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki
+volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s
+elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.
+
+– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy
+tipró. Szívtipró.
+
+A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a
+coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.
+
+– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő
+cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette
+és körülnézett, mintha más társaságot keresne.
+
+Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített
+fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor.
+
+– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta keblét.
+
+– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt
+hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.
+
+– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen
+nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a
+nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem
+kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.
+
+– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte
+Rezeda úr.
+
+Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a
+kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló
+réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.
+
+– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.
+
+– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az
+ifjúember, hogy hozzá beszélek.
+
+Klára nyomban elintézte a dolgot.
+
+– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.
+
+– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés
+sorrendje?
+
+A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.
+
+– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta
+s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is
+vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.
+
+– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag
+Klára.
+
+– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A
+férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt
+részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.
+
+– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy
+égetnének meg, vén bocskor!
+
+
+
+
+III.  Indiában rossz volt a termés.
+
+A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik
+legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere
+Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak
+maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló
+ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett és büszke volt arra,
+hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején,
+származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A
+Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a
+Gút-Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt
+a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván
+azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten a Don folyó
+táján uralkodott és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr
+megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a
+professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet
+lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes
+Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt,
+a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású
+levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben
+természetesen Oxfordban evezett, majd a párisi osztrák-magyar
+követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási
+próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi
+zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a
+párisi attasé diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb.
+(Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán
+a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem
+jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele
+a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának
+bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka elveszítette azt a
+százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja levendulaszagú
+ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház
+körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan
+küldte el fiának a százezer pengőt, amely abban az időben rengeteg
+vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam,
+most már nincs több pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az
+olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe,
+amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát.
+Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz
+táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia
+követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a
+Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán
+selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja
+kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor
+vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan csilingeltek a
+csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre három ujjnyira
+a szív fölött a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár,
+elfehéredő arc, megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét
+küldte a francia követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva
+indult és három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos
+inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd
+nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy Bécsben a
+Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre,
+megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas-fogadóban szállott meg,
+ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most
+kettőben, mert a legényének is ott kellett aludni és éjjel levetkőzni,
+lábát, kezét megdörzsölni, betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon
+Unghban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első
+foglalásból maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak,
+rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas
+kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem
+lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel
+ugatott volna.
+
+(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez
+érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan fölsóhajtott:
+
+– Istenem.)
+
+Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany Sasban.
+
+Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a
+nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá
+testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki
+kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrinyi Ilonára.
+
+– Fölébredt a fejedelem?
+
+– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.
+
+Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“ hangzott,
+amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang
+tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.
+
+– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.
+
+Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt
+elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött selyemkaftán,
+amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely
+alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekintgetett elő fekete szeme. A
+pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő
+messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt.
+Francia ujságok hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil
+Blas“-t.
+
+– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louisenál. Én
+írtam.
+
+A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.
+
+– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.
+
+– Igen rövid, – tódította később.
+
+Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.
+
+– Nos?
+
+– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.
+
+Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és elgondolkozva
+nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.
+
+A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok.
+Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből hozatott,
+amely fával az ősei tüzeltek s a tüzre vetette. Megdörzsölte igen finom,
+de erőteljes kezét. Végignézett karcsu ujjain, amelyek a kardot, kantárt
+szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe
+nyult és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s
+halkan, unottan megszólalt:
+
+– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint pénze. Az
+angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a
+névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!
+
+Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át az öreg
+írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el Szilveszter piros
+mellénye tájékán.
+
+– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette
+az ajándékot, ha azt megköszönték.
+
+– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madamehoz.
+
+– Estély lesz, szőr. Szoáré!
+
+– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk.
+Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én
+nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a
+nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának,
+régi barátnőnknek.
+
+Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget
+megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a
+Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen
+köpönyege.)
+
+Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt
+benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az inyenckedést!“ szólt s
+furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán
+elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy
+régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény,
+amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől-egyig ismert a
+fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok.
+Az egyszerű, szinte katonás ágy fölött kis ezüst feszület: Mária
+Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos
+kis pisztoly, mint egy bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből
+egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán
+az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon
+világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noel.
+Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere
+préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztell-képei,
+amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy
+szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában
+aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és apró, eldobott levelek
+közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott és egy
+férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös
+feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet
+valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától és az íróasztalon
+sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az
+ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző
+követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)
+
+Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a
+szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott s az
+asztalról hosszukás levélborítékot emelt föl.
+
+– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok.
+Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai
+terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést
+csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el titkodat.
+
+Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és hosszasan a
+téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka körül.
+
+– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter
+elhagyta a szobát.
+
+Katonás komolysággal lépett be a legény.
+
+– Mi ujság, János?
+
+– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.
+
+Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az
+öltözködés idejét halogatná.
+
+– Mit rendeltünk mára, János?
+
+– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A
+salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.
+
+– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony
+otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!
+
+– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly
+meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg
+tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.
+
+Alvinczi elgondolkozott:
+
+– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?
+
+– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre jutott.
+
+A fejedelem a multba nézett.
+
+A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet hozott.
+Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az
+ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú, szálkás betűkkel egy
+könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután engedte, hogy a legénye
+felöltöztesse.
+
+A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot
+freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször
+megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a zsebeibe
+gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot
+vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot tett, amely olyan réginek
+és nemesnek látszott, mint az apátság misés-könyve. A velszi herceg
+pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska-nagyságú szivartárcáját
+különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint
+a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott
+csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak
+ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában,
+mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi
+szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a
+legnemesebb szivart jelentette.
+
+A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek zsebre
+szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről,
+amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt.
+Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak, vagy
+bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig
+vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb
+lett a pesti vagyon.
+
+A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János
+inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.
+
+– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.
+
+Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpenyegét.
+
+– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…
+
+… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső zsebébe
+dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján
+heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére
+fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán fölszolgálta a visszajáró pénzt),
+Alvinczi úr előveszi ujságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik
+levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek
+sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az
+éjszaka hosszú s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt
+a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.
+
+– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja
+nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és
+szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg
+tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a
+fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében,
+szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros
+szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő kulcsaival eltünik.
+
+A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott így
+Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:
+
+– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt
+Viktória-fontot!
+
+Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.
+
+Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.
+
+– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, – tíz
+aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.
+
+A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó
+előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el,
+mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha
+kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga
+gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.
+
+– Jó éjszakát, János.
+
+A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó
+felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.
+
+(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette a
+kezét, mintha láza volna.)
+
+Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics
+muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A
+pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra
+forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.)
+Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehérkaméliás
+hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött palotájába, ha rendes
+látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi
+estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki
+egymagában játszott el teljes kis fölvonásokat. Egy régi romantikus
+regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás
+hölgy“-ről, most csupán annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet két férfi
+s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül Salamon Ödön
+író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről.
+Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy
+pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas
+fergeteg zúgott a Belváros fölött, a gázlámpák ijedten táncoltak, a
+borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán
+és Beöthy László bolyongtak éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az
+ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs
+Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből
+s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol
+az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis
+pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott az
+eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)
+
+Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres
+uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.
+
+– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!
+
+A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és
+komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér
+füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni
+lehetett széles kalapu spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat
+és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbócos, a fehér
+vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás
+szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban
+érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös
+figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi
+országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kinai sárkány és a
+japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton
+hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában
+nagy utazásokra gondoljon.)
+
+A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és
+arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő téli
+napsugárban.
+
+– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel
+nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog,
+Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a
+lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt
+lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban
+hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt és rövid sétát
+tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki
+mintha a közelgő tavaszt hirdetné.
+
+Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.
+
+– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A
+nagyúr parancsolja.
+
+Alvinczi a füstbe nézett.
+
+– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való.
+Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztell-kép angol
+művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyulánkság, erő
+és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimmal
+kopófalka-vadászat után egy Anna királynő-korabeli kastély halljában,
+talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő,
+mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi
+igen komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.
+
+Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden
+jóbaráthoz illik.
+
+– Verset fogok róla írni.
+
+– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint
+a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe,
+midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pirban égő
+aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel
+az Alpesekben, körül a pirosló havu szűz ormok, lenn a mélyben a
+tengerszem kéklik és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.
+
+– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.
+
+Alvinczi intett a kezével:
+
+– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj
+Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi
+kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a
+kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem
+tudom elfelejteni, amióta láttam.
+
+– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.
+
+– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán
+követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában tüntek el. Kár,
+hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben
+segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana
+az éj sötétjében s Clarencet gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit
+jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.
+
+– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben forog barátnőnk, a
+Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű
+urak karjaiba.
+
+– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz,
+hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel
+levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt,
+mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés.
+Például, igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én
+gondoskodhatnék.
+
+– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!
+
+Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A Jánoshegyen volt
+egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki
+purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával szeretkezett s a
+termékenységet számtalan apró papirosdarabokon őrizte meg, amellyel
+telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi remetéskedés után szinte
+megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik,
+nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír és kis lapot
+alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább
+nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és
+fütyörészve jött le a hegyről.
+
+– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában,
+amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.
+
+Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.
+
+– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.
+
+– Már felöltözött.
+
+A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott
+arcán.
+
+– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem jöhetsz.
+
+Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája
+olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a falon
+függött volna.
+
+A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó iratszekrények, a
+duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk
+körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt
+halmozták volna fel s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot
+terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi
+kis húst vegyenek magukra.
+
+A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka
+sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.
+
+– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a jegyzőt.
+
+Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.
+
+Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla
+volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a
+viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín-szoknyás
+asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el
+végleg a temérdek iratok.
+
+A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor,
+lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem
+tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő
+várható. A spanyolszakállas ellenben egyházgondnokhoz való
+ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.
+
+– Jó napot, méltóságos úr.
+
+Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta
+szalonkabátját, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy miért nem
+vette föl az ünnepélyes alkalomra veterán-kardját.
+
+Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos kalapkában,
+finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt
+helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja, nyerges lába, finom tartása
+mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a
+szerződést aláírja.
+
+Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi tiszteletteljesen
+bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette
+zsebkendőjét.
+
+A kövér jegyző sebesen olvasta:
+
+– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné budapesti, I-ső
+kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti színésziskolai
+növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gut-Keled) cs. és kir.
+kamarás, földbirtokos…
+
+Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.
+
+A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy
+Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének
+tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről
+gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért
+kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony
+óhajtásához mérten a színi pályára lép…
+
+Az aláírások következtek.
+
+Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez
+alkalommal.
+
+Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.
+
+– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.
+
+– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.
+
+Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis imakönyvét vette elő, e
+szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen violává lett
+francia hercegnők imádkoztak.
+
+– Ime, jegyesi ajándékom.
+
+Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.
+
+– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha
+meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.
+
+A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában
+megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott és olyan
+hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:
+
+– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába
+élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban
+szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek.
+Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz füzve. Lehet, hogy jó
+szerencsecsillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és
+angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy
+még sok örömöm lesz a kis leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak
+igérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot.
+Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended
+Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá,
+mint a két szemedre.
+
+– Igenis, sire.
+
+Egy óra mulva János inas berontott a szobába.
+
+– Méltóságos úr, itt van a hajós.
+
+– Miféle hajós?
+
+– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.
+
+– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő.
+
+– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva János.
+
+A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal
+hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját.
+Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen
+előrenyomult.
+
+– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak ismerem.
+Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik.
+Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem jelentést tenni.
+
+A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó aranyfonttal.
+
+János ismét a szobába nyomult.
+
+– Csengetni méltóztatott?
+
+– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál egész
+nap.
+
+– Úgy lesz, méltóságos úr.
+
+Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi
+kocsija.
+
+A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes
+ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában
+huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn
+Alvinczi a kocsiból kiszállott.
+
+Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér selyembe
+öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely
+fejedelmet.
+
+– Parancsoljon, Monte Cristo uram?
+
+(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet
+csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek
+előtt.)
+
+– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi úr a diványon elhelyezkedve,
+ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott
+ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben
+Louise asszony a Kis Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a
+címeket kommentárokkal kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise
+tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem
+vigyázott a ringyó…
+
+– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen
+senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyasajtókat a
+jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol királyok, biborosok és
+nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan
+bezárta.
+
+– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi és
+halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott – gyermekkorom
+óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna
+megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár
+vizet!
+
+Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját
+alsó ajkára téve nézett maga elé.
+
+Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a
+kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a diványról,
+amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg hímezte.
+
+*
+
+… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott, megragadta a
+szerkesztő kezét:
+
+– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom
+látogatni.
+
+Rezeda úr vállat vont.
+
+– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán nem is fogadná.
+Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.
+
+– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel Klára.
+
+Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:
+
+– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a
+nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még
+férjhez is óhajtanak menni.
+
+– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.
+
+Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a
+bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a primásnak,
+ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a
+muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy
+kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok
+keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a
+határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált másnak, mint annak a
+vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A
+különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos
+amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a
+horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a
+Valse de Moscox hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy
+festett bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az
+arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában
+virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)
+
+Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé nézett.
+
+Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál
+volt. A kapitányt Henriknek hívták.
+
+A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van,
+csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott
+kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke szemében
+mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint
+hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a tatár kán: Alvinczi
+Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a pályaudvarra hajtat. A
+hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e hóesésben… Az expresszvonat
+pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron és
+jószagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.“
+
+Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket
+a Valse de Moscox alatt.
+
+*
+
+Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a
+színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról észrevette
+a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el,
+mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a
+kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakán át.
+Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.
+
+Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és nyaka
+meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s üde illat
+áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid
+ruha alól.
+
+– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. – Benne van
+már – a lábam?
+
+– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem.
+Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban
+helyezhetek el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még
+akkor megjelenünk.
+
+– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem átkarolta a
+Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a
+hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott, mint a hajnali harmat
+fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül
+megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére,
+aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a
+piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.
+
+– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába van!
+
+– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha
+mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az ujságot
+s a szekrény tetejére hajította.
+
+Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla
+fölött fölkiáltott:
+
+– Klára, dugd el a nadrágokat!
+
+Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája
+alá, azután megint elővette.
+
+– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi nadrágunkra,
+látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes
+polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs
+egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.
+
+Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre s a
+kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.
+
+– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam,
+amelyben lyukacskák és pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És
+a derékon csokorba kell kötni a szalagot.
+
+Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a ruhadarabokat.
+
+Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint egy
+majálisozó diák.
+
+– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a
+színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük,
+mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti,
+selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok a spinéten,
+ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű
+napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a
+verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy
+név, egy régi grófnő neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás
+lábakon, hol a térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó
+lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka
+növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap, amely
+rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta hullámzó fürtök,
+mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc;
+kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult régi színlap;
+így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi
+pasztellképből? – Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre
+mutatott.
+
+– Ott szoktam varrni.
+
+Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából
+fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait
+végigfuttatta a billentyükön.
+
+– Itt szoktam ábrándozni.
+
+– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából, amelyre,
+úgy látszik, már régen készülődött:
+
+– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő lehet
+istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres komikáné is
+különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét magára borította.
+Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és szabású ruhák,
+köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha külön gyártanának a
+színésznőknek, nemde arra valók, hogy a színésznők ruházkodásuk révén is
+érdekesebbek legyenek a civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a
+mindenféle fátyolok, tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez
+magán: szintén csak azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most
+csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent
+rajongásokat, az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött
+s küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket,
+szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében
+előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó Isten
+árvaleánykái.
+
+– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek udvarolni
+kell.
+
+Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen fordította
+Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a Hoffmann
+szerelmi dalát.
+
+A zene alatt Klára halkan megkérdezte:
+
+– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig nem
+lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?
+
+– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.
+
+Klára megsimogatta a szerkesztő fejét és anyáskodva szólt:
+
+– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet engem
+elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy bárkinek? Ha
+egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.
+
+Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő alatt
+járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja, midőn ezer
+pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint az
+átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is hálójukba
+vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult Klára
+simogatására.
+
+– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise estélyt
+ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre bevezessem.
+
+Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda urat;
+ez azonban szomorúan nézett a földre:
+
+– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.
+
+– Nem baj.
+
+– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes tűzhelyébe.
+El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az mindegy. Lehet, hogy
+grófné lesz, vagy utca leánya.
+
+Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek mindkét
+ajtaját nyitotta ki egyszerre.
+
+Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és a dal
+hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig.
+
+Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.
+
+– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben a Fedórában játszottál, –
+mondta később halkan Szilvia.
+
+Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára ideges,
+örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd csendesen
+nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna. Remegő hangon, de
+vidor mozdulattal fölkiáltott:
+
+– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?
+
+Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet kapott.
+
+– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, – felelt
+szertartásosan Szilvia.
+
+– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.
+
+
+
+
+IV.  A legbarátságosabb pesti ház.
+
+Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinekre
+mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sevigné
+asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez
+intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői
+lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és
+lovagcsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame
+Pompadur volt, – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez időtájt.
+
+Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt
+Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi
+lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là Romantique –
+színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi
+garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta
+vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett,
+vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett,
+franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja
+megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a
+faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a
+nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.
+
+A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy
+csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi
+éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az
+ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s odakünn
+holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők
+nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.
+
+Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy
+részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se tettek
+volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem hajuknak,
+sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, – köztük a nagyszerű
+Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai
+voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok
+(akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád,
+elolvasták az írók munkáit, a történelmet és csöndesen mosolyogtak a
+bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket,
+hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“
+lenge szökéseiről még bőven beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás
+hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését. Musset Alfréd
+sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a
+regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes
+öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a
+világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.
+
+Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de este
+regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott
+Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta).
+Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a
+legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé és térdig
+érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő, tiszta és érzelmes,
+lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat,
+amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és
+hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus
+emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen
+hangzott ez valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes
+gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar
+a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.
+
+A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.
+
+Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak
+volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az
+anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhitat
+csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.
+
+– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az
+élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S
+bűnbocsánatra mindig számíthatsz.
+
+Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte
+Ferdinánd.
+
+– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást.
+Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.
+
+Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében. De
+ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset még
+érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben
+elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louisenak bérelt és
+fejét a nő ölébe hajtotta.
+
+– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.
+
+Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a
+maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a
+legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes
+előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az
+Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok
+áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül
+járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró-helyeken.
+
+A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy
+Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is, sok évig
+nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt,
+semmi más.
+
+Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem
+engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be
+életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket
+komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek, hol a falon antik
+feszület volt s rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő
+szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül
+bajok voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és
+hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A
+szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a
+pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus
+Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen Gábor hajdui
+csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf
+reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház
+ellenségeivel, éjjel viziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról.
+„Imádkozzál!“ – írta minden levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit
+egy nagyműveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar
+külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal
+lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e
+rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.
+
+A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar
+főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak s
+természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.
+
+Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet alatt
+külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.
+
+A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése hamarosan
+észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon,
+sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.
+
+A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a
+nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi bálok tündéri pompáját, a
+Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjü
+kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de
+Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, –
+amelyet eddig csak regényekből ismert, – a régi dacos, makacs, de
+mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben,
+bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága
+révén volt szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a
+nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy
+sör-császárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse:
+„Louise de Péczely.“
+
+S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját folytassa,
+terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.
+
+A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már
+nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket
+elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre
+nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el
+itthon a csatát.“
+
+Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon
+felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich
+hercegnő forgatott egyszer ujjai között.
+
+A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője
+tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is
+ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy csomó magyar
+arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza
+oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…
+
+– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta komoly, harmatos
+tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.
+
+Ferdinánd megcsókolta a homlokát.
+
+– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!
+
+… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párisban és
+Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok
+valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak
+szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik
+ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat, amelyben
+kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem tanakodnak
+rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában
+is kiárad egyéniségükből.
+
+Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók
+tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket
+és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett emberszámba.)
+
+A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal
+mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek helyett csupán egy piros
+rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát.
+Az évek folyamán megasszonyosodott és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta,
+hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó
+hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány,
+madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a
+homloka ragyogott egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával,
+aki karácsonyi játékai után búsúl.
+
+– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának, mintha már
+nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort
+iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be.
+
+Rezeda úr megérintette a Klára vállát:
+
+– Az Alvinczi titoknoka!
+
+Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az estélyre,
+ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és rövidszárú fapipát
+tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta föl a kis Bonifácz
+Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén
+jánoshegyi kődarabhoz volt intézve:
+
+  És a kő azt mondja:
+  Én leszek a sírköved.
+  Vadrózsának bokra
+  A temetkező helyed…
+
+Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel
+szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a kezét:
+
+– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok
+és Bonifácz Béla a barátom.
+
+Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent
+orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban
+oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki mindig halott
+édesanyjára gondol.
+
+– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A szép
+kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam
+felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.
+
+Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol
+a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán a névjegytartó
+kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén
+térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat.
+
+– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam már
+rossz.
+
+– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát csináltam,
+amikor szerencsém volt hozzá házamnál.
+
+Szilveszter legyintett:
+
+– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta?
+Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban
+sokat jártam utána.
+
+Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki
+házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt hosszunyaku
+üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú madarát egy
+sarokba tették.
+
+– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.
+
+– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a szobaleány.
+
+– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen töltögetett a
+poharakba.
+
+– Szép kisasszony, a maga egészségére!
+
+Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a
+hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől
+fölpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.
+
+– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi
+ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.
+
+Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera, mint egy
+öreg nagybácsi nézi a hugát.
+
+– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat
+meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a
+világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis korcsmában szegény
+Balázs Sándorral?
+
+– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!
+
+Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek
+szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a
+raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem találta, holott
+regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel
+berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier-izlést
+dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa-asztal,
+pohárszék, mint valamely falusi uriházban, ahol megbecsülik a
+nagyapákról maradt butorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben,
+amennyi arckép csak egy fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa
+férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén
+találhatók, – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is fölismerte
+Klára az egyik képben Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros
+állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély
+öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A
+kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson
+föllépett.
+
+Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise
+lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerü
+ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le
+gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő,
+majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy
+polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas,
+később hegyeslábu íróasztalkájára könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket
+írja.
+
+Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a
+takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő
+gondossággal a daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat
+ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a magyarruhás urakat és
+hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő előttről gyöngyös
+fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.
+
+Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt. Egy
+gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek fején
+kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.
+
+Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatal
+úr s fiatal leány arcképe.
+
+– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét a
+szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül.
+Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A férfinépség mind
+háládatlan.
+
+– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter atya.
+
+– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna.
+Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős se volt,
+amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében
+nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom volt. Talán egy
+félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy
+galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán fölneveltem Marcit. Az anyja
+húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy
+bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való
+fia. De azóta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párisból
+küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun
+neveltetem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már
+megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes.
+
+Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi
+tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte
+zsebkésével.
+
+– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.
+
+– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám,
+belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’ Isten belém
+döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, – magyarázta Klárának a
+háziasszony.
+
+Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az
+asztal végén.
+
+– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert láthatólag
+kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz
+esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen
+egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén
+disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?
+
+Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.
+
+– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a torkát,
+amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú lesz a
+kedvem egy hétig.
+
+Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott,
+mintha tormába harapott volna.
+
+Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal nézett az
+ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle, neki nem tetsző
+ételek kerülnek az asztalra!
+
+– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a
+kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben
+meg akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a
+vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer
+uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja,
+komám, nem tudna valakit komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi
+kellene a házhoz.
+
+Ilics Iván csúfondárosan nevetett.
+
+– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá
+kergetné!
+
+– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.
+
+Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után abbahagyta
+az étkezést.
+
+– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem
+sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden másképp
+volna. Talán még a lapom is élne.
+
+– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta
+Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.
+
+Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:
+
+– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem.
+Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az
+embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot fölrobbantani!
+
+Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja
+ragyogott:
+
+– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.
+
+Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült
+művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába, egyébként a Louise
+asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnürt hordott,
+holott az évtizedek előtt volt a divat. Szertartásosan bókolt a
+társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.
+
+– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy
+cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy kapudon
+lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? –
+fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta és
+különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha egyenesen a
+vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannonia
+előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással folytatta:
+
+– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok
+hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.
+
+Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a homlokáig húzta
+a szemöldökét:
+
+– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy
+Bártfai sohasem szokott hazudni.
+
+Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.
+
+– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. –
+Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem?
+Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig Sekszpir.
+Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.
+
+Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz,
+szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta
+szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban mélységesen
+szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek.
+Komolyan vette a dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai
+költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay
+és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust. Fanatikus, szélsőbaloldali
+ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott?
+Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át régi barátjait tisztelte meg néha,
+hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik
+végéről a másikra gyalogolt.
+
+A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített ételek
+pompásan izlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.
+
+– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise asszony.
+– Lenke, segíts az öltözködésnél.
+
+– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már
+hallgass a Hentzi-szoborral.
+
+A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar
+párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte föl,
+kis kendőt vetett a vállára s kalapos-skatulyát vett a kezébe.
+
+De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú szobaleány
+ijedt arccal lépett be.
+
+– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte részvéttel és
+levelet nyújtott át úrnőjének.
+
+Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta
+székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat
+játszák, mérgesen dörmögött:
+
+– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a
+párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs.
+
+Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomoruan,
+mint vidáman.)
+
+– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az
+öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen
+gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az
+embert, Julis!
+
+A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.
+
+Egy borszagú házmester jött be az ajtón.
+
+– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt
+van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő
+urat.
+
+– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.
+
+Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a
+szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már
+közeledik…
+
+– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.
+
+Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli
+szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.
+
+– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló szemmel. –
+Elfelejtettek neki vacsorát adni!
+
+– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig elpirulva,
+gyorsan kisietett a szobából.
+
+Szilveszter fölsóhajtott:
+
+– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják békében.
+
+Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.
+
+– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.
+
+Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat fölhajtotta,
+szinte kérkedni kezdett:
+
+– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit
+akar. Papirosai vannak, életjáradéka van a gróftól. Miért ne tartana
+magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó honvéd, akinek a szobájában kell
+tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.
+
+Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe súgta:
+
+– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt
+fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő
+a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.
+
+– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos
+arcfintorítással.
+
+A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, únott,
+fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint
+máskor és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai
+pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsal-nak hívják az északi szelet.
+Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges
+időben és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes
+kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bibornoki
+ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára
+elkalandozik a Belvárosban. Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott,
+hogy a mohos, pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán
+félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a
+házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő
+királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme
+hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság
+tagjain.
+
+Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis Bonifácz
+azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján fölkiáltott:
+
+– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet
+parancsolni.
+
+A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját és az
+asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen
+védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az
+asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és
+Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:
+
+– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak
+tovább.
+
+Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Eszterházy
+hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt,
+mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos volt. (Agglegény létére
+mindig valamely furcsaságot látott a nőkben és őszintén tisztelte őket,
+mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)
+
+Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem segítségére
+sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi
+csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy
+váratlanul társaságba keveredett.
+
+Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakünn
+valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.
+
+– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…
+
+Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett Louisera:
+
+– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!
+
+– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán úr… Ejnye, komámuram, hol
+járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a nihilista úr, de
+hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunsziv
+nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra
+induló magyarok lovai nőttek föl s a nyeregkápában az unghi hegyekig
+tartott az otthonról hozott takarmány, – mondá Louise asszony szónokias
+lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat
+kiejteni.
+
+Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és futó
+pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába. (Mintha a
+hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)
+
+– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, – szólalt meg
+végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a pókhálós üveget.
+– Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság
+pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szürték, ahol
+hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime, a zárdafőnök
+kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák
+meg a szép nők egészségére.
+
+Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és lágy, lusta
+lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kisérte.
+A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth kisasszony a
+kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok
+megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.
+
+– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam, hogy
+minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a
+szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára huzva, kerek
+köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén.
+Mert szeretni mertem. És elhagytak.
+
+Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a selyemruhát.
+Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér
+húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami
+borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha
+mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a
+pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a férfiakból, akik nőért
+lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.
+
+– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a
+pisztolygolyók személyes barátai volnának.
+
+A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely
+szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.
+
+– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak
+nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem
+a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér
+Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket
+váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeli
+szekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam…
+Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se
+hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett
+volna meg s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát,
+a Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz
+Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert
+táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek nevezett
+kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!“ S egyik
+kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte
+magát!“ A kanyargós, szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a
+széllel, orvosokkal, jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba,
+csupán ő nincs itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan
+mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi
+utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim
+körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A
+gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka
+szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a régi házból
+hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak és nem tudtam
+hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette
+pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotografiáját. Míg
+baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen,
+éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető
+mellett az országúton… Igy feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig
+virradt, már elhozták az ujságokat: a fehérkaméliás hölgy, a híres
+Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar
+Hirlapba.
+
+Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok
+társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:
+
+– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes
+ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?
+
+– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi
+romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig
+csak szerelmes voltam.
+
+Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes madame
+Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt emelte volna föl
+a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!
+
+Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem,
+egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…
+
+Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem
+jöttenek.
+
+– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt, madame.
+
+Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha
+a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.
+
+– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan
+kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam.
+Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem
+csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajjon hol
+dörmögne az ebéd miatt?
+
+– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván
+csufondáros hangon.
+
+Louise asszony erre komolyan megharagudott:
+
+– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a
+fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az akadémián művésznek
+képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha
+vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy
+tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson,
+amelyeken esetleg elgondolkozik?
+
+Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd megfenyíti a
+hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:
+
+– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak
+azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd
+elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap
+azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy a cselédeimet! Rettenetes
+ember.
+
+A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter,
+Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a szomszéd szobában
+lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig
+evett. Akár kávéházban, akár a madamenál: éjfélkor megéhezett.)
+
+Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt
+megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság
+felé:
+
+– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!
+
+Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:
+
+– Hallgasson, vén gazember.
+
+Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:
+
+– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc
+vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte,
+– kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s bebizonyította
+róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégis csak nem
+érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem,
+vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával lássa el a bajom!
+
+Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart,
+most végérvényesen fölállott.
+
+– Későre jár!
+
+Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s
+halkan a fülébe súgta:
+
+– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű kisasszony!
+
+Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.
+
+Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét
+belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette,
+hogy Klára ábrándozik.
+
+– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb
+lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni
+egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes
+ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.
+
+– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. – Mégis
+csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én életemben,
+mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a
+szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már
+csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás
+Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek.
+S igérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… –
+mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz
+éppen az a gyönyörű a madameban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint
+egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is.
+Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a
+velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle
+megtanulni.
+
+Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a
+szívében.
+
+– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem
+mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…
+
+– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait
+mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen
+kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen
+energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő oroszlánfejét a
+pattantyus-utcai régi házon.
+
+
+
+
+V.  A vörös postakocsi megjelen.
+
+Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, – mindig ezt
+csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis
+lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot
+Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.
+
+– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska
+fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)
+
+Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:
+
+– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta
+bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú házikók ablakai
+gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat…
+Igen mulatságos este volt, – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon,
+miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát „A lámpás“-ba.
+
+Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire
+járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója,
+hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál,
+férjeik inge toldozásánál s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak,
+bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik
+életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán
+ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a
+kávéházban és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután
+fölvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.
+
+– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! –
+mondta csöndesen.
+
+Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett,
+mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.
+
+– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor
+Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha
+csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot
+viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehérruhás
+pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…
+
+– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok
+öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak föl
+benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Cristo grófot!
+
+A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában, amely már
+ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és tenyerével kapta el az
+égő cigarettát.
+
+– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb
+boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed
+megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán leereszkedne
+kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását
+mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott
+ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak
+virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenki iránt figyelmes,
+kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai
+Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt
+barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszamult
+színésznőhöz.
+
+– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról-napra
+jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a multkor
+észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!
+
+– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és összecsapta a
+két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi
+közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az
+ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.
+
+– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós lehetett
+olyan…
+
+– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék
+felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy
+elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét
+láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam
+szeges korbács nélkül. Induljunk.
+
+Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző figurákat rakott ki a
+tányérra, lemondó hangon megszólalt:
+
+– Én nekem ismét itthon kell maradnom?
+
+– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára és
+lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.
+
+Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután
+fölemelkedett az asztaltól:
+
+– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy
+valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak
+felé, öltözködünk.
+
+Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem
+segítettek egymásnak az öltözködésben.
+
+– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr, –
+odakünn a mezőkön még olvad.
+
+– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.
+
+– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.
+
+A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve
+védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)
+
+– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek
+között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a
+napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől estig. Március
+harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség
+szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.
+
+– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.
+
+Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a
+másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.
+
+– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra
+törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.
+
+Lóvasútra szálltak a hídakon túl.
+
+Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek
+között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál
+hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és az
+utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a
+javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott.
+Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte
+hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.
+
+– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos lyukacskát
+fúrt a puha talajba.
+
+Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr Jánus-arcát.
+
+– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?
+
+– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.
+
+Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a
+Tündér Ilona előtt.
+
+– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák
+nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető párokat a budai
+hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben heverészni vasárnap
+délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kis
+leánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csalt el az
+ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat
+hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni!
+Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!
+
+– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány nem
+heveredik le az erdőben!
+
+Rezeda úr nevetett:
+
+– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges,
+amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem.
+Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is, derékig érő hóban a
+debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!
+
+A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a kisded
+társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.
+
+– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.
+
+Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák
+egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely
+olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció.
+Hervadt, mult évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna
+szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal
+állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy
+elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a
+nyárilak rejtelmesen, szinte elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári
+reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü
+lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az
+éjjel! A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek
+bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a
+hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban járó,
+titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az
+eső kisértetléptekkel jár a tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől
+rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat.
+Mily megnyugtató lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó
+fegyver! Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?
+
+Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva beküldte a kék
+fák között az elhagyott kertbe.
+
+Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti
+ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen
+felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most mindjárt.
+Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek… Horváth
+kisasszony a szívére szorította a kezét…
+
+A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos, cilinderes,
+fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a
+nappali világosságban, mint a pergament: ódon pergament, amelyet régi
+könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte
+bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.
+
+Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában
+narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi
+között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.
+
+Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok és fázós
+rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis
+kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy délutáni sétájukat
+elvégezzék…
+
+Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út kanyarulatánál.
+
+Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető Horváth kisasszony karjába
+kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.
+
+Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a
+rejtelmes lak felé.
+
+Jó darabig mentek szótlanul.
+
+– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és megtörölte a
+homlokát.
+
+Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a
+talajt.
+
+A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt
+bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek alaposan
+megfáztak az erdei sétában.
+
+Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott föl
+a Tündér Ilona előtt.
+
+Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett kocsit,
+amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken
+egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak
+eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a korcsma előtt végighuzott
+a lovain. A hatalmas kerekek robogva tüntek el a vörös postakocsival a
+leereszkedő tavaszi alkonyban.
+
+– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.
+
+Rezeda úr gúnyosan mosolygott:
+
+– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt
+sem látta meg fátyola alatt?
+
+– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan Szilvia
+és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába
+próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy
+ebben több szerencséje lesz.
+
+– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt az erdőben? Frakkban,
+menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott föl
+Horváth kisasszony.
+
+– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer
+papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett
+nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli eljegyzésük évfordulóját a
+kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nem igen
+lesz ebből a dologból – felelt Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott
+mosolyogni.
+
+Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő
+erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös
+postakocsi – érte.
+
+– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.
+
+Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:
+
+– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi
+kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély falait. Vajjon
+megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában?
+Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És
+tud-e beszélgetni a régi butorokkal s eljátsza-e jegyessége évfordulóján
+a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy
+régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmult asszonyainak a
+szemsugara tapadt s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg
+úr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem
+húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.
+
+Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos lépteivel hagyta el
+a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg helyet foglalt,
+bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.
+
+– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan mosolygott.
+
+Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:
+
+– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flauber-t,
+vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…
+
+
+
+
+VI.  Az utolsó nihilista.
+
+Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre meghatalmazottja, a
+dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán
+tudott Budáról Pestre jutni.
+
+Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős
+márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben meghalt kis
+madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és ibolyaszagú fiatal hölgy
+elől, a tavaszi nő elől, hanem a legnagyobb passzióval törekedik rendet
+és tisztaságot teremteni az emberek között is. A télen meggöthösödött és
+az éjszakai hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt
+tüdők, kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett
+vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat, mint a
+gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő gerendát. A
+koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat kiszellőztetik és az itt
+maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és hervadt kalapok fölött
+szemlét tartanak az élők, hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a
+város végén néha egy pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a
+nagybeteget az útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos
+öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője formáival,
+éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt ágyát, mint az
+ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt szerencséje magára hívhatni
+a herceg úr ő fensége figyelmét. A Halál tavasszal nagy sétát tesz a
+tartományban, hogy az emberi hullákkal megtrágyázhassa a réteket,
+mezőket a közelgő nyár szép virágainak.
+
+A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak s a
+hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők
+szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká,
+napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még ajkaddal
+érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól remegve nyul a
+meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai
+paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek tovább és a
+vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának tálaltatja
+Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és jó húst mellé)
+megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász,
+friss ruhák alatt keresel másnak hitt női részeket és csak a keserű
+pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.
+
+Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla nihilista
+és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt óhajtott az
+alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni barna kis
+köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is szégyenkezve viselne.
+
+Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították a vám
+megfizetésére.
+
+A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz ha
+pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz hiánya
+okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter barátjához, egy-két
+forint, esetleg huszonhárom krajcár kölcsönkérésére.
+
+(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai napot.)
+
+A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor
+Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe mellett
+s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek
+és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében szóról-szóra
+olvasható. A vámőrök mindig szigoru emberek voltak és most is
+meggondolatlanul cselekedtek, midőn a rideg és embertelen törvényhez
+ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy
+valaki, gondolkozó ember, talán nem is a legtehetségtelenebb a
+fővárosban, ne mehessen át az alaguton, mert elfelejtett két darab rezet
+a zsebében elhelyezni? A gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás
+nélkül robognak át a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a
+Városmajor tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az
+ablakot a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a
+sajttal és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és
+meghizott öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel
+a borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért és
+az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék
+hulladékait, vagy énekesmadarak gyomrát pikáns mártással öntötte le a
+francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek levegőjéből, midőn a
+nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“ „Regény!“ „Szerelem!“
+kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn tavaszi délutánokon a furcsa
+budai házak között, Martinovics mezején átkocsiznak, hogy a karminon
+kivül a tavaszi nap pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény
+férfiaknak, külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a
+magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt elfolyó
+csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A bozontos,
+boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött talán hátsó lábát
+emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme a természet nemes
+törvényeit nem szegi meg.
+
+Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül a vér
+oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam van! Mindig
+igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“ mondták a vérnek a
+hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott neki a Várhegynek, hogy
+két krajcár hiányában emigy kelhessen át Budáról Pestre.
+
+Már két napja nem evett ekkor…
+
+Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt. Szilveszter
+úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte fejedelmét és
+Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és kék kalapjában sört
+ivott e tavaszi délután, midőn a csikók, nyugtalan és vad mének,
+álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld mezőn végignyargaltanak, hogy
+Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél türelmetlenséggel emlegesse lord
+Derbyt és Batthyány Elemért, mert hiszen nem nyert a lovak játékos
+futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla libegő köpenyegében – (amilyenben a
+szegény vándorénekesek járhattak Eperjesen és Lőcsén és a lengyel
+uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre perdült, ha
+az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három verset mondott s
+így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át Pesten. Már
+esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy pohár borral
+megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a dinamitbombát elhelyezi a
+Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s a kénzsinórt meggyujtja
+délután hat órakor. Azután az összekötő vasuti hídnak vette útját, hogy
+pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s mire a város elmaradozott a
+boldogtalan kis ember mögött, aki négy mérföldnyi utat tett meg, hogy
+esetleg borából megkinálja a szegény Szilveszter, a bozontos szakáll és
+régen nyirott hajfürtök nem emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker
+mögött bús szeme bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a
+szegények szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.
+
+A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti hídon s
+adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre, ahol egy
+elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a telet.
+
+Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok fénylettek. A
+hegyen azonban még világos volt.
+
+A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta ott
+Bonifácz Bélát.
+
+Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol Erdélyben,
+akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla megismerkedett. Az
+ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket olvasott föl neki, ábrándos és
+hosszu mesékkel traktálta szívről, szerelemről, költeményről; két nap
+mulva, midőn ismét megszállta a vándorlási kedv, tovább ment, de
+távozása előtt költőket rendelt a beteges lelkü asszonyságnak: a bús és
+aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és Turgenyev
+Iván Tavaszi hullámait…
+
+– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony. S
+bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg csatját
+megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.
+
+– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü asszony.
+
+– Majd megírom a többit!
+
+Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla Dideri-Dirrel.
+(Abban az időben ilyen álneveket választottak a költőnők, mert Ibolyát
+vagy Hajnalkát már divatjuk multjának számítottak. A régi imakönyveket
+is félretették a katolikus asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet
+írt. Igy modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket
+a költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra
+pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.
+
+– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem megmondtam,
+hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az
+asszonyokat.
+
+A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy kövek és
+mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés Bonifácz Béla
+szavaira.
+
+Az asszony megfogta a nihilista kezét:
+
+– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában, mint
+nálam létekor mondta.
+
+Béla vállat vont:
+
+– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.
+
+– Ahová én három napi bolyongás után találtam el.
+
+– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest. Itt
+nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában udvarolnak az
+éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a Beliczay-kávéházba menni?
+
+– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről szeretném
+látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam, mióta maga engem
+elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az mindent megírt a
+költőkről, akik verseikben az élet forradalmát hirdetik, szent, nagy
+szerelmi reneszánszokat igérnek az olvasónőnek s éjjel sört isznak és
+Jolán úrnő árvaleánykáit pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem,
+ha fiatalabb volnék!
+
+– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?
+
+– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre, ahol a
+költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről láthassam őket.
+
+A nihilista megcsóválta a fejét:
+
+– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a fiatal
+író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü Benedek Aladár
+az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az enyhén őszülő
+szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a józsefvárosi hölgyek
+között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár Imrének, aki a
+József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a kuglizóban pihen,
+miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek és zsidó
+nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas értelmiséggel
+csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját összeszedi, az apró
+betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem egyszer bukkannak elő eredeti
+sorok a Manfrédból, vagy az Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél
+kevesebbel sohasem indul el a város különböző pontjaira. Mire
+bealkonyodik a Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában
+titokzatosan tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és
+pirosmellényes Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki
+Szegény Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és
+jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az
+emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót, vagy
+Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai jellemek és
+a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az országot föl kellene
+gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi víz- és viaszgyertyaszagu
+szerkesztőjének is bemutathatom, aki Kossuth temetésén vitte a fáklyát
+és viszi azóta is a megmaradott viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz
+Ádám apja a kövér Ligeti korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg
+Jaskula Virág Béla a Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék
+szemével ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket
+mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült, olykor
+szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a józsefvárosi
+kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A nemességnek és
+gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az éhenhalt angol poéta, vagy
+a klinikai ágyon elpusztult Reviczky Gyula az ideáljuk néha… Máskor
+Robespierre és Danton imádatuk alakja. A negyvenkilencediki debreceni
+országgyűlés törvényéhez alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista
+templomban kimondtak… És a világon a legjobb társaságnak vélem még
+Pongrátz Bélát, az istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt,
+aki olyan nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a
+legnagyobb nyomor és szegénység éveiben, mint a régi aranypénzek,
+amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal,
+babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia komor,
+magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a szegény
+költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben, nyomorult hónapos
+szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel. Az ifjabb Görgei
+mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről Budára, mint Angliában járta
+egykoron a Londontól dél felé, Anglia virágoskertjébe vezető
+országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg, midőn hébe-korba
+elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban. Hetenkint kimenőt élvez,
+midőn is O. B. grófnő társaságában színházba mehet, rendesen klasszikus
+darabhoz, amelyet az ifjabb Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy
+Londonban és előadás után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól
+gondolták ki ezt a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz,
+ellenben igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni.
+Az angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos British
+Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az angol
+vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt kisérve, a
+messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime, ők az én
+barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.
+
+Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a tornyok
+magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat halványuló
+csillagait.
+
+– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó előtt,
+fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt, bizonyosan
+jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén emberek. Elég
+részem volt a vén emberekből férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és
+emelkedő csillagu férfiak barátságára vágyom, akiknek saroglyájához
+odaköthetem a lovamat. Én érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy
+tehetségem van. Hisz mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs
+lapja!…
+
+– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla mélabúsan.
+
+A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti
+égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.
+
+– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgy
+sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky Viktorba vagy
+Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő iróba, mint George
+Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária szeretnék lenni. Ah, mily
+királyi kertekből áradó illat lehet az: együtt emelkedni a dicsőség
+lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir költeményét közlik a lapok, másnap
+szép kedvesem, drága Alfrédem dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik
+meg nevünk A Hét hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem
+el az erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt
+a józsefvárosi kis kuglizóban!
+
+– Kegyed egy stréber nő!
+
+– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az írók
+frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán szalont is fogok
+tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem…
+Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs vendégem.
+
+Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias
+léptekkel elvonult a jánoshegyi kunyhó tájékáról. Bonifácz sokáig utána
+nézett és őszes szakállába halkan mormogta:
+
+– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!
+
+Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz urat.
+
+Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok voltak.
+Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.
+
+– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban
+csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal… Mi nagyon
+szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.
+
+– Menjenek haza az édesapjukhoz!
+
+– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk
+Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia
+dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel megállapodtunk.
+Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha velünk jönne. Mint
+apánk, vagy mint öreg barátunk…
+
+– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. – Elpusztultok,
+elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban haldokoltok.
+
+– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir
+leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.
+
+Bonifácz Béla elgondolkozott.
+
+– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a
+Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a
+polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok.
+Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglalkozásnak a maguk
+dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra. Az
+emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is
+születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek
+semmi köze sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos
+szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg
+tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot,
+zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött
+az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók
+feleségei mind szerencsétlen asszonyok. Szilveszter barátom tizenhat
+esztendős leánya fölakasztotta magát. S ime benneteket elhágy anyátok,
+mert verseket mondanak neki éjjel a kávéházban…
+
+– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.
+
+– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az őrültségnek,
+amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban, máskor az idegek
+természetellenes kivánkozásában, harmadszor a vérnek lobogó égésében
+lakik az őrültség, amely irodalom névre hallgat. Elmegyünk ebből az
+országból, ahol a félbolond ügyvédnét szabadon engedik járni – az
+irodalom ürügye alatt.
+
+Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr ruházatát.
+
+– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és karonfogta a
+bozontos, öreges emberkét…
+
+… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir leányaival. A
+leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze Moszkvától és
+Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén, ahol a helyőrség
+kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói első orfeumot.
+
+Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták mindenüket.
+Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól sok ezer
+versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson, mongol lókötők és
+félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint egyszer megy át a
+vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül maradtak Dideri-Dir
+táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.
+
+
+
+
+VII.  A bécsi nők Pesten.
+
+Május volt akkor Pesten.
+
+A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán, alacsony
+cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad be a pesti
+állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a pétervár–nizzai
+expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu Pullmann-kocsik mindjárt
+megállanak és selyemmel bélelt, arannyal diszített, villamosfényü
+fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel vojvodák és cseh milliomosgyárosok
+szállnak ki, – a bécsi gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy
+elhozza a bécsi kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen
+erkölcstelen asszonyait.
+
+Lófuttatás volt Pesten.
+
+A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett tipusai
+ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek, akik a téli
+hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést, hajnalban kártyás
+kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg virágárusnővel tartanak
+szállást, pénzügynökök és elszánt arcú makrók, vöröses arcok és különös
+bajuszok, hajviseletek és nyakkendők, amelyeket csak a bécsi
+aszfaltbetyár kultivál, fehér kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga
+táskákban. A kivágott lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku
+füzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk
+és a tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A
+bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt,
+szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.
+
+A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima szoknyáknak. A
+kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok igen jól illenek
+fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és arcszínük pirosas,
+mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék szemük van és rózsaszínü
+szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak. Jókedvüek és biztosak a
+dolgukban. A sportladyk fesztelenül fogadják minden jól öltözött férfi
+udvarlását, a szeretőjük markőr a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni
+jönnek Pestre.
+
+Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb mulatóhely
+Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ egyik legszebb
+orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi artisztikát. A kövér,
+tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez hasonlatos arculatu dámák, akik
+csak sört vagy francia pezsgőt ittak, szívtelenül és hidegen
+fosztogatták a férfiakat, ölelkezés közben Maxra, a fiákeresre
+gondoltak, egyszerre csak elhagyták Budapestet. A király-utcai énekes
+kávéházakban (ahol még VII. Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult
+táncolni) maradt meg belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány,
+akinek nem sikerült szerencsét csinálni Budapesten.
+
+Carola Cecilia éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, ahová a grófok és
+bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott Lazaroviccsal,
+a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre követtek Hartman és
+Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s alkoholisták módjára itták a
+fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féle „Frauenbatallion“
+keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép
+trikós-kisasszony táncolt az orfeum színpadán. Carola Cecilia (akiért
+egyformán rajongtak öreg börziáner zsidók és ifjú grófok)
+huszárkapitányi uniformisban vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra
+különvonattal vitték a zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék
+és talán már föl is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött
+a sürgöny: a kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja
+volt, hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a
+nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy
+primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a
+nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó korban
+Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg urakat,
+Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és Rajna
+Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a „Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti
+színű zászlót kibontotta! A még félig német pesti éjszaka őrjöngve
+tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték és a zene
+csengve-bongva zengett… Mi volt szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a
+manapság divatos „Hulló falevél“? Ó, a régi karnagyok szemérmesek
+voltak. Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola
+Cecilia alakjáról nagyon sokat írhat. Ők tanították meg lumpolni a
+várost. Bizonyosan ma is isznak francia pezsgőt Budapesten, hisz e
+portéka mindig kelendő marad, míg gazdag inyencek és ledér nők élnek a
+földön. Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a
+feketeharisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau
+Diogénesz egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből,
+Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke
+szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott
+vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az első
+elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és olcsón
+mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű férfiú, bár
+Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest; élelmes vendéglősök
+korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél után nyitottak ki, a
+„Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült aranyifjak mulattak Strasser
+csikósbojtár-modorban előadott dalain és a Kauser-társaság hordó sört
+helyeztetett az asztalra; a divat májusi délben ligeti vendéglőbe
+hajtatni Móni gyors trapperein (miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi
+Práterről álmodott), a zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann
+csillagos övet hord derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki
+Pestet, amelynek szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a
+néger táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“
+mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik
+képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan szerető nők
+hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a bámészkodó város
+előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők hódoló barátja, pártfogója
+és gourmandja, Kapy kapitány úr, az angol király rokona, finom
+maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával írott jegyzőkönyvecskéket töltött
+meg és könyvtárában bizonyosan föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici
+hol lakott húsz év előtt); a süket Fritz apó meg bablevest főz a Vasvári
+Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli leányok
+együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki
+hátborzongatóan variálja az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg
+fülig nyitott szája fekete üregéből egy fölbontott régi sír sötétsége
+mered elő s gyakran ömlik tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon
+a beteg asszony és beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és
+passzionátus ivók, a mámorban életet kereső urak és a szinte állativá
+aljasodott bécsi leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát
+viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi össze
+ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e korban Roederer
+és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek
+arról, hogy Pesten május van, lóverseny van. Freystädtler Flóra, a vörös
+milliomosleány még Champagne dombján termett aranyban fürösztötte meg
+színész és fiákeres szeretőit, mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A
+pesti lumpolások hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el
+pezsgőre, virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők
+mámoros hangja.
+
+Orfeum!
+
+Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó ifjú
+gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az urak fehér
+inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos fényben
+tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül, földszinten a rasta,
+rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a pódiumon, kopaszfejű, kiélt
+arcú pincérek a temetésrendező tiszteletteljességével viszik
+jéghütőjében a francia dombok borát és a zenekarból bűbájosan hangzik a
+csengő-bongó orfeumzene. A nagyvilág, Páris, Nizza: eljött hozzánk
+vizitbe egy estére. Azután elment Cecilia s elmentek mind.
+Egyiknek-másiknak trafikja vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre
+csak májusban hozzák vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek
+nevezett tavaszi lóversenyre.
+
+Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi társaság
+Budapestre.
+
+*
+
+Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában a
+Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann
+piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér és
+négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az
+álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi
+ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt hatalmas
+pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek
+olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat, mintha mindenki
+nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott és a
+férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!
+
+Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit és a
+boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A színésznők,
+miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony pepita-kosztümöt
+varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék és fehérpettyes
+ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy versenynapi délután
+fiákert hozattak.
+
+– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék szoktak a
+turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.
+
+A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.
+
+– Ha szégyel velünk jönni, ne jöjjön velünk, – mondá élesen Klára.
+
+A bús férfiú beleegyezett sorsába.
+
+– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy makró.
+Vásárra hordom nőismerőseimet.
+
+A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak elsősorban.
+Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt, akiket látásból
+ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint pasztell-képek üldögéltek.
+Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel, ruháikkal, keztyűikkel,
+cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral
+elkerített részben. Vajjon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely
+izlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok
+kalapjától? A keztyűs talán külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És
+az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és
+gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint
+a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag
+cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon honnan van,
+hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem tudja utánozni?
+Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is, – mintha
+csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye
+volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú
+fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.
+
+Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak, hogy semmit
+el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas, fehérkalapos feje bukkant
+föl a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét
+egykedvüen himbálta a karján.
+
+– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.
+
+Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett Alvinczi
+szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy teljesen
+ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.
+
+Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között kutatna.
+
+– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa
+szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem
+el magát!
+
+(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed szégyenletében.)
+
+Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.
+
+– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó, kérdő
+pillantást vetett Rezeda úrra.
+
+Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:
+
+– Louise asszonynál… Az estélyen…
+
+Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a gyomorbetegek
+keserűségével köhintett.
+
+– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a
+legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének,
+habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet
+nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd
+szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert
+már start van.
+
+Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony
+kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek.
+Mindenütt tiszteletteljesen nyilt szét a tömeg. Ő játszik itt a
+legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.
+
+Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony karjába.
+
+– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga úgy
+viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy Kisvárdán
+van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten
+vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.
+
+– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva Klára.
+– Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa
+emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rámismer ő
+is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.
+
+De Rezeda úr nem bocsátott meg.
+
+– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok
+föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak
+itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal
+megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.
+
+– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.
+
+Éles csöngetés hangzott.
+
+A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg úr
+törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant
+sétapálcával integetett.
+
+– Nagysádkám!
+
+Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.
+
+Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony
+kezébe.
+
+– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.
+
+– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.
+
+– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B.
+bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.
+
+– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.
+
+Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.
+
+– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak,
+gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?
+
+– Az Alvinczi lova. Ignác.
+
+Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul
+megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak.
+Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan
+visítottak.
+
+– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. –
+Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő
+arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.
+
+A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és bizonyosan
+a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak
+futását figyelte.
+
+Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.
+
+Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a
+verseny kimeneteléhez.
+
+A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken
+a magasból a paripák futását figyelte.
+
+Azután elvette szeme elől a gukkert.
+
+Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú
+arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai
+kezüket nyújtották felé.
+
+– Ignác! – ordította ezer torok.
+
+– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel Horváth
+kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.
+
+– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.
+
+Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát
+elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a kistermetű
+pejlovacska felé.
+
+– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.
+
+… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi
+úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki…
+
+– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn
+hazafelé mentek fáradtan és porosan.
+
+Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:
+
+– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a
+legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek
+különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad
+valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket
+osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más
+lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket
+szerencsés ismerősnek számít.
+
+– Nagyszerű ember.
+
+– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta
+(hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket
+támogat s versenynapi délelőttökön a Ferenciek-templomába járnak
+imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott
+ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác
+győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása.
+Ezért hívják Monte Cristonak.
+
+Klára összecsapta a kezét:
+
+– Imádom, – mondta.
+
+
+
+
+VIII.  Az álmok és a kártyák.
+
+Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként verseket és
+regényeket olvasott Rezeda úr.
+
+Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál a
+költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry
+társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában, ahol
+mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken
+virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek
+szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha csodálatosan
+tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek köszönhette. Mint egy
+biedermeier-ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében és
+midőn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és
+álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha
+megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén
+végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a
+verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt,
+aki lehajlott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt.
+Igy élt Rezeda úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné
+hálószobájáig sem juthatott el, aki pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu
+szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami keleti
+álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő szalagcsokorra
+emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe egy kis zsebkendőt
+kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott. Rezeda úr magánéletét
+vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az utolsó felvonásban
+elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól. Sohasem sikerült a nők
+nyakszirtjének azon helyén a csókot elhelyezni, amely csók a szentéletü
+apácát is megőrjítheti. Az ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte
+röstelkedett a nők háta mögött, midőn esős időben megmutatták a
+bokájukat. A kereskedőné – hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a
+kövér asszonykát – egy nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen
+szál, vékony pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken
+meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr
+szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem
+merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer, háromszor
+elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél ruhájába fujjon és
+rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két karját kontyához, miközben
+ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt a kéket, amely olyan, mint egy
+Richepin-vers, hogy hívják, nagyságos asszony?“
+
+Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a legelszántabb
+kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre vetkőztette és még a
+torkukat is megcsókolta harapós csókkal) tavaszi délután a
+pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő illata összekeveredett
+a cserepes virágok illatával és a himzett diványpárnának asszonyhaj
+szaga volt, az ágyterítő alól szinte lappangva sompolyogtak elő női
+álmok és a reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők
+gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két
+szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta lord
+verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt májusi
+délután mulott el Lermontoff Korunk hősének emlékezetére.
+
+– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos mosollyal
+Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán hatással
+lesznek hölgyeimre.
+
+– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.
+
+De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a
+színésznők erkölcseit féltette…
+
+Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a könnyü
+ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden domborodó, meleg
+részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely félig zsidó-, félig
+cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes fiatalemberre.
+
+– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…
+
+De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta Szilviáról és
+pontosan kiszámította a leány testén található finomságokat a haj
+sűrűségéből, finomságából.
+
+Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban kinyujtották
+leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel,
+mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn fölfelé a
+székesegyház tömjénfüstös boltozatában. Szilvia sűrü fekete hajába,
+amely csigákba göndörödött, mint a spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes
+nyilacskákat helyezett el, amelyek alattomosan fényesítették a
+hajszálakat az ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd
+pelyhek és kis kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok
+helyezkednének el, amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt.
+Rezeda úr A vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület
+Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára
+emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a bizonyos
+éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság legszélsőbb fokát
+elérte.
+
+Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.
+
+– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem Rezeda urra,
+sem Klárára.
+
+Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett volna,
+vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta a könyvet.
+
+– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan előrehajolva.
+
+Szilvia fölsóhajtott:
+
+– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem tudna
+felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a
+Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre
+színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a
+nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt
+hittem, hogy valami rendkivüli dolog fog történni, ha én, a nem
+mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem.
+Azután semmi sem történik. Egyik nap mulik a másik után. Reggel az
+ágyamba süt a nap, de én fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom,
+hogy ismét kezdődik az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt
+hiszem, hogy valami mégis csak fog történni fölkelés után, valami
+váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet kapok,
+amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem éreztem… Egy
+nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr délután elhoz egy
+költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom azt a verset, amelyre
+egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok… Egy Medve
+nevü fiú mondta el a Kálvária-téren és én tizenöt esztendős voltam.
+Medvét nem láttam többé és bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az
+eszembe. Néha azt hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak
+akkor fogok megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és
+én szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…
+
+– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.
+
+Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:
+
+– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy
+csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból,
+amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy
+dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap annak a hórihorgas verklisnek
+a kockás kabátja jutott eszembe, aki gyermekkoromban az udvarunkba járt
+muzsikálni. Akkoriban jöttünk Pestre, – az anyámra már nem emlékszem,
+csupán az apámra, amint középen gondosan kettészelte a rövidszivart,
+hogy maradjon még egy szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott,
+sohasem fog eszembe jutni.
+
+– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.
+
+– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda,
+ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou
+címü francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan
+emlékszem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire
+ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a
+vers eszembe jutna és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint
+tizenöt esztendős koromban voltam.
+
+– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni fogom
+Medvét.
+
+Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.
+
+– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.
+
+Horváth kisasszony halkan fölnevetett.
+
+– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad egyszer.
+Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha már azt hittem,
+hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem láttam a hadnagyot,
+aki minden éjszaka kék atillában és lakkcsizmában meglátogatott. Maga
+nem álmodott sohasem leányokkal, Rezeda?
+
+A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.
+
+– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden éjjel.
+Kegyedék.
+
+Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.
+
+– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert
+boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek
+eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki… Én
+semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót gyolcsos járt
+az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a
+gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja volt.
+
+Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.
+
+– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia – mert
+bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy lehetetlenségbe,
+Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán csak az hiányzanék,
+hogy esténkint imádkozzál érte.
+
+Horváth kisasszony homloka elpirult.
+
+– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.
+
+– Nem is szoktál imádkozni.
+
+Horváth kisasszony letette a varrást.
+
+– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet
+és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit
+is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem,
+Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek
+életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más
+szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az
+övé és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is
+gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem és sohase ábránduljak ki
+belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt
+érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék
+naponta a korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?
+
+Szilvia makacsan rázta a fejét.
+
+– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam,
+pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános házba járt
+pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!…
+S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri aludt, az ágya mellé
+ülhetett és leste a lélekzetvételét. Tehát egészen mindegy, hogy gróf az
+asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!
+
+– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a nőkhöz
+jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja a
+szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a
+szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát betegre
+döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az ott olvasta
+meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri!
+– mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál.
+Vajjon jár-e még délután a Jeruzsálem-utcába?
+
+– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte
+tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az
+ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony
+magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza jőjj!
+
+Szilvia elkeseredetten mormogta:
+
+– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó között. Klára
+szerelmese is idegen nők után csavarog.
+
+Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.
+
+– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán nagyon
+boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja
+szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben
+harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat,
+vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a
+szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik.
+
+A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk.
+Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és
+barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt és Urbanovicsné
+katonás hangja fölhangzott a folyosón.
+
+A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers
+selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a
+kalapja mellé tűzve.
+
+– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon,
+nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell lennem
+reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a szegeket is
+ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.
+
+A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság köpenyegét.
+
+– Milyen gyönyörű a néni!
+
+– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen
+magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó
+divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy
+mindig a legjobbat és a legdrágábbat vásárlom. Igy azután egy pár
+keztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár keztyűt
+veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza
+akarok menni.
+
+– Ki az a Tóricsné?
+
+– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az
+én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a
+Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet
+pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést
+emlegettek és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap
+elé, pedig egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi
+vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet
+megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő
+megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába
+mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor
+megbolondul a folyó és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A
+kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állanak, akkor sem
+tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan
+tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy
+nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz.
+Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz
+tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet
+váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az
+asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett
+feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz
+elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutyabaja
+sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.
+
+Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok
+toalettet csináltak és útrakészen állottak.
+
+– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, – szólt az
+özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.
+
+A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehet
+eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapuju
+házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zeg-zúgos
+folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt helyet Tóricsné.
+Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és
+pirosas, – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az
+ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.
+
+– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte,
+miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes szemét. –
+Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem kell hallani,
+amit mondani fogok.
+
+Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az
+asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.
+
+– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen
+ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?
+
+– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem
+tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem
+valamely üzletbe és most nem tudok aludni éjszaka.
+
+A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.
+
+– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni,
+jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A multkor egy
+nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell
+azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Azután a szerelem nem
+kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember
+után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez
+senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyelni. Jönnek ide igen
+nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a
+házban.
+
+Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél a javasasszony, két
+fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda
+úron.
+
+– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.
+
+– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A
+jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a
+bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át
+tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig és
+akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg
+magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a
+mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony,
+jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor
+minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No,
+kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!
+
+Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné már
+levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át helyét, aki
+bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors
+pillantást vetett a leányra.
+
+– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?
+
+– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.
+
+– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni.
+Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára se mernek
+kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem
+különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem
+gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután… De ne is gondoljon rá.
+Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a
+fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az,
+aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon
+boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát
+nézem meg.
+
+Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett
+elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt.
+Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott
+kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról
+jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a
+furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember
+váltakoztak, igazi vetőkártya volt.
+
+– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a közelben az
+egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap,
+találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve.
+Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen
+rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára
+és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.
+
+A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak
+volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon
+átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a
+szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.
+
+Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet
+helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte
+meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén.
+
+A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a
+regékben, szótlanul ballagott le a társaság. Mintha mindnyájan a
+javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt
+magában csendesen.
+
+Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak
+egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes
+kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan jártatta köröskörül a
+tekintetét.
+
+– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már nem
+emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbbé
+voltak kopottak és a kávé jobb volt.
+
+– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak randevura, –
+mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok
+néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az akkori derült arcok és
+pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy
+emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes
+párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört
+mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották
+a lámpát! Igy van minden az életben.
+
+– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! – ábrándozott
+Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párisi hölgyeivel
+és frakkos gavallérjaival!
+
+A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes fiatalember
+üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő
+szemüveg volt az arcán és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a
+társaság felé fordította.
+
+Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybeborult
+tekintettel nézte a halovány fiatalembert. Azután halkan, titokzatosan
+elnevette magát és boldogan intett a szomszédnak.
+
+– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?
+
+A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.
+
+– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk
+hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.
+
+– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.
+
+A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések
+megismerkedni.
+
+A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben
+gyorsan, vidáman locsogott:
+
+– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába
+mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem
+láttalak?
+
+Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a
+szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a haját.
+
+– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.
+
+Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte
+Szilviát:
+
+– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?
+
+A színésznő halkan, turbékolva nevetett.
+
+– Igen. De nem mondom meg senkinek.
+
+
+
+
+IX.
+
+  A muzsa csak a szerelemnek
+  Tüntével jött meg. S mostan im
+  Kisérletez: ha megegyeznek
+  Dalomhoz érzés, eszme, rím.
+  Szabad a költő, nincs keserve.
+  S a kis lábat megénekelve,
+  Gyarló versében a szeszély
+  Itt-ott magáról beszél,
+  S bár még borúsnak látszik a szem,
+  De könnyét rég elsírta már.
+
+                  (_Anyégin_.)
+
+Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt,
+gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda
+illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon,
+feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a
+bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből,
+sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből
+szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva
+állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt
+lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna.
+Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények
+összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint
+éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó
+vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás
+folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a
+bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd
+csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és
+léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak
+aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette
+Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a
+lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kisértő dámáinak utána
+lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár
+kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult
+századokból való lovag bizonyosan már várakozott.
+
+Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli
+sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a
+rejtelmeket és az éjszakát.
+
+Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki
+városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a
+Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok
+dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát
+hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz
+Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és
+első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott
+táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó
+szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene
+vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy
+gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina
+szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal
+azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette
+volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb
+megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a
+liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a
+vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig
+Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.
+
+Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves
+ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz
+hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok
+együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró
+Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az
+életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt
+futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de
+szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes
+világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország
+álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi
+Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből
+kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint
+csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az
+Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte
+hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte
+tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki
+professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték),
+célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a
+körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar
+irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez
+hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és
+szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt,
+mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében
+csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)
+
+A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária
+Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben,
+kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett
+meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő
+mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a
+hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben
+áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha
+valamely bajba estek.
+
+Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott
+lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok
+hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték
+selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor,
+józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők
+is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből
+leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és
+ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a
+magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya
+alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik
+százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok
+voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem
+igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a
+férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az
+andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és
+halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és
+göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet
+vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony
+harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.
+
+A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos
+fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint
+Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta
+Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt.
+Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki
+törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta
+nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon
+Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és
+halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai
+másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan
+keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat
+tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt
+Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és
+szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett
+jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak
+és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel.
+Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat
+fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán
+kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára
+gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly
+fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is
+írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd
+bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott
+tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a
+hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos
+francia könyv.
+
+Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon
+kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat
+hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az
+időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és
+városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan
+gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén
+kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.
+
+Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben
+vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:
+
+– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és
+elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már
+férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán
+kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek
+tetszeni akar?
+
+Rezeda vállat vont:
+
+– Én nem akarok tetszeni.
+
+– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön
+azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők
+csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy
+könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje
+meg azonban, hogy elolvassa!
+
+– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.
+
+Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött
+szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda
+úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a
+könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett,
+– amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki
+leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg
+szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni
+bizonytalan ily fontos okmányt.
+
+Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő
+életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban
+agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a
+hosszúnak igérkező költeményhez.
+
+Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy
+az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és névkezdőbetük között
+először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvában utazni és a balletnek
+tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan
+Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan
+ki nem könnyezett?
+
+Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit
+nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő
+lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt egy éjszaka, midőn égő
+homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta az orosz költő
+összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda
+úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárgakeztyűs kezét.
+
+– Tatjána! – mondta.
+
+Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.
+
+– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és
+túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét
+találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.
+
+– Szeretem.
+
+– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől,
+kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány.
+Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd.
+Tehát estére a könyv helyén lesz és most ne beszéljünk többet a
+dologról.
+
+A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és
+Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és
+meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és öregséget, a velszi
+mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó
+bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel
+öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők felé sétálva,
+töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.
+
+– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda úr.
+
+– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta – míg a
+városban divathölgynek csúfolnak.
+
+A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és mesék
+voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban a régi
+szélmalom mellett a város határában és a régi esőcsatornákat, amelyeket
+eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.
+
+A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója
+annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.
+
+Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az ablakot,
+amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta.
+Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélekzés
+hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik és
+már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot és lágy lélekzése a
+hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.
+
+A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.
+
+– Ki jár itt?
+
+Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket, asztalt, a
+villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az
+állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán
+után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen
+húron hosszu hangot vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis
+holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és
+mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre
+szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez
+éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett,
+vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka iránt
+fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma
+maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely
+erre érdemes volt.
+
+Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda
+úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy
+hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön
+vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokólába volt, a tintába
+aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű
+pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor
+lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett
+hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn
+Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt,
+mint Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő,
+– ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt poste
+restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép álneveken törte a
+fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet írni. Különösen
+sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson
+talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket
+váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága
+nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett
+ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és sohasem
+haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit
+tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem
+tudott olvasni.
+
+Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a
+világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte
+Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta Rezeda úrnak,
+hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy idősebb nővér, aki
+régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő
+udvarában szolgál. Könyveket küldött és a könyvekben megjelölte azokat a
+helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál,
+máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi
+vidéki városban. Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és
+Dosztojeszkij-jel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a
+spanyolok közül Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus
+Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson
+Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte
+Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével
+Pestre jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában
+lovagöccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a
+budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon
+szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel
+lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig
+mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü
+selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a
+sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játsza éjfélkor és régi imazsámoly
+fölött középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán
+szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa
+ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint
+legjobban szeretett?…) Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta
+üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.
+
+Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol
+lombos fák álltak az udvaron és az ablakok éjjelente nyitva voltak a
+földszintes házakon, ahol megállott hősünk és alvó nők lélegzetvételét
+hallgatta. Varróleányokkal barátkozott és délután olykor a kávéházba
+járt, miközben magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a
+pincért garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép
+álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott
+rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai
+kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból. Eleven
+nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét,
+a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte, de hajh,
+korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában.
+Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai
+kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek
+Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog,
+miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika
+ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az orfeum plakátjai előtt
+hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena
+Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül,
+hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi
+skót vadászkastély halljába, vörösesszőke haju, igen finom arcu és
+tündöklő szemü nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu
+derekához és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai
+nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos
+álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy
+Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az
+orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt,
+miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A
+csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat,
+almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról,
+az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt
+Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek,
+az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…
+
+– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé
+elvirult Hortense-t.
+
+Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis irodájában
+találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu ketrecben
+korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát és olykor
+hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe lészen szerelmes,
+aki az első sorban énekel a karban. A New-York-kávéházba járt és Hirsch
+kávés uraktól tanácsot kért, kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék
+abban az időben még rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor
+nagyatyám.
+
+Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők
+megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket
+fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban
+lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy
+nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire, vagy a holdra, – de
+sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt.
+Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész
+Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket
+mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az
+megvette volna.
+
+A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda
+úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü történetét,
+a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte
+regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését és a tavaszi
+napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok
+illatával. Szilvia már korán délután felöltözött és mint önálló hölgy,
+kiséret nélkül elment hazulról, a keztyüjét a lépcsőn gombolta be.
+Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hütlenségén.
+
+– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott
+fővel járt, mintha halott volna a háznál.
+
+Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a
+vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett, mintha
+hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.
+
+– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.
+
+Rezeda úr gúnyosan felkacagott:
+
+– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője
+titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik és a nők tán
+csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok,
+nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő
+nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a tisztesség mesgyéjét. A
+nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a
+rabszolgaságba. Ha én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék
+Pesten…
+
+– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda úrra.
+
+– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen Rezeda úr. –
+Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyu
+karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él és mit jelent élni, Szilvia
+erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a
+cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát
+vagy a nagyhaju zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak
+elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a
+szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű
+fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a
+tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű: ugyebár
+mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti
+nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára
+állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai
+cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond
+muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínü szalagot az
+ingébe!
+
+Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:
+
+– Honnan tudja, uram?
+
+– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba
+karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér,
+szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt
+a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg egyéb, félbolond nőket
+megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem
+hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai
+cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az
+órából és a sárga tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve,
+– mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.
+
+Klára hangosan, teli szájjal kacagott.
+
+– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. – Egyszer azt
+mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a
+katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai jezsuita rendházba s
+az ottani sánta kertészt kérte föl keresztapának. Nos, kegyed ismét a
+sánta kertészhez fordul… Vajjon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és
+Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten.
+Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva
+sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik
+ismerősökkel? A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak
+integetnek és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az
+oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a
+tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget
+lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes
+templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy minden
+Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek megbarnult
+vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett
+térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?
+
+– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét,
+koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a
+hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette mindjárt imát
+mondanak. Odajártam egy időben, mert én is haldokoltam és azt
+óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajjon mért nem megy
+Szilvia apácának?
+
+Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára tette a
+kezét. Hosszasan az arcába nézett:
+
+– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn
+napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én felöltözök, azután
+sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a
+karjába kapaszkodom.
+
+Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két oldalról
+az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.
+
+– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé meghatottan
+Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a
+jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus asszonyok. Majd magának
+gyónok meg mindent.
+
+Rezeda úr elhalványult:
+
+– Mi történt?
+
+– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros
+kalapot teszek a fejemre.
+
+
+
+
+X.  Estella.
+
+Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint Esmond
+Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az egykori londoni
+hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy
+tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott Horváth kisasszony
+mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a
+Lánchídon mormogta apáskodó hangon:
+
+– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.
+
+Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség
+történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér
+barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében,
+nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a
+londoni hirlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a velszi
+kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb
+szempárján, – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben
+vagy gondolatban és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére
+eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti
+reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák
+álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék
+fénnyel ég a puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel
+megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre
+gondol).
+
+– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították, –
+mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis
+visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig rettegés,
+a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a
+Lánchidat elhagyták és a szent püspökről elnevezett hegy alá
+kanyarodnak. Úristen, mily retteneteseket fog bevallani! A század
+közepén divott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa
+kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok
+súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ Teremtő Isten,
+csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot
+az égről, a fehéret a feketétől letagadná, lehazudná… De még mindig a
+hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő nagy folyamba nézett, hová
+már oly sokan szállottak alá megnyugvással és nem is halásztak ki
+mindenkit a folyómenti községekben, némelyek eljuthattak a
+Fekete-tengerig, ahol nagyfejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál
+együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan,
+álmodozva mondta:
+
+– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz, amely
+Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig
+Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt
+hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is
+undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a
+kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet és szeret
+stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a
+réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal,
+akik még Budán sem jártak életükben és most mégis arra felé veszik
+útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő
+Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni
+és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy
+merre folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben
+fölfelé nem juthat Komáromba.
+
+Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.
+
+– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, – mondta
+Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett
+pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, hol
+kezdjem, mit tagadjak le és ne hazudjam-e valamit?
+
+– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét
+hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg,
+kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel
+csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart
+vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint
+minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a
+szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap,
+dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja összeszorított fogai sövénye
+mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg
+uriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor
+szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyerekkorában.
+
+Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.
+
+– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte,
+gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a
+színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába
+vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt
+elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De
+hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket
+nézegettek és nagyon boldogok voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat
+vagdostak össze és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt.
+Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még
+boldog és nyugodt férfi leend.
+
+– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi történt
+ellenben kegyeddel, miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta
+megfigyeltem?…
+
+Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre
+bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal panorámájára.
+
+– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori
+barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, – kezdte
+Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története
+elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú és igen romlott
+teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek
+nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem
+is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet és egy
+darabig eltünt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó
+cipője.
+
+Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón.
+Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban először, amint
+megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az
+iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint
+egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a
+földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella
+a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő
+volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös
+fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya.
+Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti kávéházba
+léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra merően
+ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a
+pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:
+
+– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a férfiaknak!
+
+Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én,
+és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő
+voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát.
+Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már,
+micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti kávéházban helyet foglaltam
+mellette.
+
+– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok, –
+folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a
+brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol
+urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán
+külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák,
+cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a
+Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel
+megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe
+van a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig
+kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes
+asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról,
+akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a
+pestiek és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az
+utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a
+kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér
+Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak és az ő
+kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva
+kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakk-erszényekben nagy
+bankók voltak és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a
+zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok
+sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait
+megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott
+néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és hümmögve hallgatja
+Steinné életből vett történeteit s az asszonynak már eszébe sem jut
+fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“ – sóhajtanak az egykori
+víg urak…
+
+Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult
+locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a
+férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel,
+pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy
+amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor
+megdobbant egymásután a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között,
+éjszaka, télben és sötétben a vasuti őrház jelzőharangja megkondul
+háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság,
+irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán
+sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna
+ütni a nyomorultnak.
+
+– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott hangon.
+
+– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös, hamis
+fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A
+szívem nem fájt többé.
+
+Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott
+egy parafavégű cigarettából.
+
+– Boldog vagy? – kérdeztem.
+
+– Mi az a boldogság?
+
+Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a
+fejét.
+
+– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig
+valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a
+keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres
+orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint
+tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni, pihenni, lehet, hogy
+férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én nagyon undorodom a
+férfiaktól.
+
+– Nem vagy szerelmes?
+
+– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom
+éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért
+dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye,
+elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna,
+akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok,
+mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli
+gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd
+bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó!
+Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem
+engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony nem
+mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén Estella,
+ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy az Isten verje
+meg a sok szájas, aljas férfiát!
+
+No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a
+pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és tompított a
+hangján:
+
+– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam
+szebbek, fiatalabbak is, hisz minden falusi mindenes fölcsap kokottnak
+manapság. A masamód megúnja a kalapos-skatulyát cipelni, elmegy
+Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új
+ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné,
+aranykereszttel a nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné
+konyhájában alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a
+bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának
+udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij!
+Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt
+van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak,
+csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új
+tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik
+magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten és szegényeknek sejtelmük
+sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a
+firhang mögül, hogy fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy
+golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak
+krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest
+egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a templomba is
+elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát…
+Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért.
+Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám
+Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.
+
+– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.
+
+– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha
+néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy
+az ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan elsőrangu és finom legyen. A
+német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar
+pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja,
+hogy ha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó
+bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad
+vagyok.
+
+– Borzalom, – mondtam.
+
+– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és
+elhallgatott.
+
+Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem
+emlékszem, vagy elmondani nem akarok.
+
+Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de
+a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az udvaron.
+Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült és a
+fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki
+alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre utazott és késő délután,
+ősszel a város fölött egy gyárkémény fekete füstje huzódott, mintha az
+alant fekvő házakban csupa szomoru emberek laknának. A messziségben
+ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a
+lámpások égtek és még Estella ártatlan volt.
+
+Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen
+szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s ezért
+szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott
+nőkről…
+
+– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy
+engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsipte táj és
+a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella.
+
+Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről beszélt.
+
+– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette az
+apámat!
+
+Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol
+nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.
+
+Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi
+kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska bársonysapkában
+állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:
+
+– Figyeld meg a tisztes öregeket.
+
+Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt keztyűben
+üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg ember, mint
+valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az estilapot nagy
+figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán
+az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély
+tüze egy rubintnak erősen villant és az asszonyka lábán jobb cipő, mint
+amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek
+és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.
+
+– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.
+
+Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a selyem-árvácska.
+
+– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten
+laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az
+emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz.
+Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel
+játszott régi valcereket… Az asszony később két hónapig ült, – előfordul
+ennél az üzletnél – mire visszavonultak.
+
+Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öreg
+ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám valaki
+ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis mantillkában
+ülök a budai kávéházban?
+
+Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk szótlanul.
+Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a fejét és én is
+könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.
+
+Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem
+jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a szalonban
+fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.
+
+Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öreg
+asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és piros
+bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.
+
+Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan
+fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott s
+papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor. Aranyfácán-utca 3. III. 1.
+E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak
+jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat
+húztam föl, a körmömet sokáig fényesítettem és szalagot fűztem az
+ingembe, lilaszínü szalagot.
+
+Mire gondoltam ezalatt? Semmire.
+
+Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek
+már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem
+törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem. Már Estella
+vagyok én is, délben a korzóra sétálok ismeretségek kötése végett és az
+elhagyott budai kertben sirdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A
+legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.
+
+Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam,
+anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája,
+amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal
+olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam
+a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem föl az emeletre és megnyomtam
+a csengő gombját.
+
+Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak
+volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang
+kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett,
+pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig végighordozta
+rajtam.
+
+– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.
+
+Bólintottam.
+
+– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt van
+Estella.
+
+Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével
+megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.
+
+– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.
+
+Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:
+
+– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges
+mindenkivel találkozni, aki jön és megy.
+
+Estella a karomba kapaszkodott.
+
+– Gyerünk a konyhába.
+
+A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi részében
+csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld
+tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag
+volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket és
+tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak alatt
+nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta finom
+napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét és a
+rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.
+
+Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy
+dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet
+szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki
+van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen. Istenem, miért kócos
+ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon és csendesen kivontam a
+kezem az Estella kezéből.
+
+A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen
+a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt és még kevesen
+hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a
+tisztességes privátnők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait.
+Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van olyan arcuk,
+és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis
+tükröt vett elő és fehér aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.
+
+Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy
+gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid
+csengetés hangzott.
+
+A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a kabátját,
+igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét és
+olyanformán állott a bezárt ajtóra figyelve, mint mi színésznők szoktuk
+a végszót várni a kulisza mellett.
+
+Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e
+még, ezért fagyosan megkérdezte:
+
+– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?
+
+Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre
+a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen
+fölnyílott az ajtó és egy hang halkan megszólalt:
+
+– Szőke asszony!
+
+A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan
+mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn
+hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevura. Még köhintett
+is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a
+konyhából.
+
+– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta most
+doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar
+Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már
+megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért
+és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott sétálni az utcán.
+
+– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.
+
+– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.
+
+A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket.
+Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy
+talán az én szívem dobogott.
+
+– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a
+szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik leányra
+nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és egyszerre a
+falusi fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.
+
+Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette a
+derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:
+
+– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem készült el
+a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd
+megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után
+mászkálni, azt tudja!
+
+A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a
+háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a cigarettából nagyot
+szippantott:
+
+– Azt hittem, összetörik alattam a szék.
+
+A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a földre.
+
+– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? –
+kérdezte Steinné a kövérebb leányt.
+
+– Ád a mama kölcsön.
+
+– Van eszembe.
+
+A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány erszénykéje.
+
+Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem
+csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.
+
+Steinné egyszerre letette a kártyát:
+
+– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell költeni. Csak
+az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.
+
+Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba dobta:
+
+– Istenem, de utálom az életem!
+
+Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén
+a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében
+révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett, amint Blahánétól láttuk
+egykor a színpadon.
+
+Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az előszobából
+is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e nótával költené
+a kegyelmes öreg urat.
+
+Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kis
+madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice, amely csöndesen
+gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott és halkan
+fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és nemsokára
+válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:
+
+– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága madaram!
+
+Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb nyitotta
+ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv ragyogott,
+amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor
+keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan,
+tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a
+kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a földre.
+
+– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz pengőt
+fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.
+
+Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem
+érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.
+
+Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az
+előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza.
+
+– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és
+rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.
+
+Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még
+hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az
+utazóládán a konyhában.
+
+– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta Estella,
+amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy
+kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat
+arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát
+megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír és pénzt
+kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom
+fiatalember, – majdnem oly szép, mint Rohan herceg, – csupán sáros
+talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon
+hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt
+a francia királynak… Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné
+vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától
+álmatlanság és szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak
+meg Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta
+feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától rongyos
+szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek, akik másnapi
+cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek ő nagyságától.
+Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan,
+szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban bizakodnak, hogy
+megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal, vagy egy leánnyal.
+Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten! A nagyvárosnak
+ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné
+konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik
+nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek
+és öreg házasemberek csodaszert a szerelem fölújításához. Titkok
+hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás csupán
+elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a
+templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán
+egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak.
+Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a
+kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya
+növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így
+élünk itt, én kedvesem.
+
+Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha
+nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely
+meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami körülöttem történik.
+
+Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt táncra
+perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina. Ópiumos
+cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú, aranyozott
+asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és
+báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő üvegszeme fénylett a
+hamútartó figuráján és két kép volt még a falon. Piroskabátos,
+hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi
+szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás
+öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok
+szoktak lenni.
+
+– Steinné apja! – mondta Estella.
+
+És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.
+
+Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a
+lángtól, a szeme vidoran csillogott.
+
+– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró
+birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga
+libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli
+kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van az udvaron…
+Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy
+elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este ugattak a rókák
+meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell!
+Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.
+
+A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában gyorsan
+kifordult a szobából.
+
+Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő.
+Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák,
+Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja,
+mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kis fiú
+falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti
+fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd
+pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla,
+Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow
+cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi
+Kornél és Kemény bácsi, öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből
+került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között
+szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a
+szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor
+és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek és emlékbe
+egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik
+mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak.
+Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrinyi Miklós ruhájában,
+erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.
+
+– Pszt! – mondta hirtelen Estella.
+
+A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott,
+hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat
+kiáltott egy női hang.
+
+– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a
+férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a
+reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az
+angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer
+ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.
+
+Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem
+tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az
+arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett
+fiatalembert.
+
+Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.
+
+Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.
+
+– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.
+
+– Becsületemre!
+
+Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.
+
+
+
+
+XI.  Pillanatnyi elmezavar.
+
+„_Kedd. Reggel 6 óra_.
+
+Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi Werndl-féle
+fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya
+lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját
+meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam.
+Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint Toscában a tenorista
+szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két ballába volt a színésznek.)
+Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett
+ültünk a nézőtéren, de Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából
+hajdanában és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte,
+szomorú képü kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt, –
+hajnalodik az Angyalvárban! – és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt
+és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta
+éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy
+„szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma
+volt, mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön
+Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet
+mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem
+északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése
+mulattatott, amint összecsapódtak, meg elváltak, tam-tam, betegség elől
+futó uriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren,
+alsószoknyában ment a fülkém előtt a kivánatosan borzas román asszony…
+Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak bemutatkozni,
+kis szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában
+apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült
+Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot
+emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre, andalító
+síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali homályban pirosló
+vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és
+elcsábítani a szép román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry
+IV.-szakállas kalauzát kereste. Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon
+és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére
+gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó
+asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes
+orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró,
+ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt…
+Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen
+utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig
+haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy
+színházban eljártak mellettem. Tovább mentek pocakos és zsiros külsejü
+férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagu üzletekben az
+Andrássy-úton, vagy a Király-utcában, sommás keresetet írnak, vagy a
+szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová
+betértek. Olykor éjszaka voltam a legboldogabb. A kést a balszembe
+eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé
+küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy
+kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes
+biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre
+és táncmesterre, aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón
+sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a
+fiatalembereket. A karcsu flöret egykor oly könnyedén járt kezemben,
+mint egy finom cigaretta és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem
+lábához irányítani. Gyilkosság, halál, valakit megölni, esetleg börtönbe
+menni, kötelet kapni, a Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá
+tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni:
+egykor úgy tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult
+lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta
+kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most írok
+önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy
+reggelre meghalok.
+
+Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott fejjel,
+szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban
+bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.
+
+Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember lettem.
+Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön volt az
+egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy
+nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?
+
+Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok… Verseket
+olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt. Isten önnel,
+királynő!“
+
+Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és Rezeda
+úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A
+katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még életben
+volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat előkészítették az
+éjszakára.
+
+
+
+
+XII.  Ősz a multban.
+
+Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok
+kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig beomlott,
+csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét
+meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain
+is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha
+kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a földalatti folyosón
+vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka
+maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel,
+mintha a hűtelen kakast óhajtaná helyettesíteni.
+
+Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe
+beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba
+könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit helyezte, amilyen
+ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth
+kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban
+Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest
+égettek a falbavésett feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente
+beszélgettek.
+
+Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki
+hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen
+Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha
+imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig, tehervonaton,
+juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott. Bonifácz
+Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon, ahol kozák helyőrségek
+voltak és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek
+mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és
+Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen
+ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már
+elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl
+boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már
+tudta, hogy miért rongyos.
+
+Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház
+előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében
+ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról-napra
+megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és gyermekes szomorúsággal
+nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a
+lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük
+mesemondását, – hisz a nők oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy
+talán öreg hercegnők üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin
+mosolyogtak és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli
+udvarban lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a
+karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad
+sokat mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál
+szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet
+talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt lakók itt
+felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal vinni a
+szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a
+bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé
+fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt,
+mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való
+meghívást…
+
+Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:
+
+– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni, csókolózzatok.
+
+Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr arcát:
+
+– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor
+mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én
+királyomnak.
+
+Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta
+a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert.
+Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel
+járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal
+traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik
+a kedves… És regényt olvasott a képesujságban, amelynek folytatását
+mindennap kiváncsian várta.
+
+– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr
+ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest…
+Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, fru-frut és
+kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott és a szomszédbeli
+Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott…
+Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái alatt. Nem unatkozik a
+kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a
+helyes kiejtés miatt és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a
+tabáni piacról Klára. A kis madár regényes, tornyos, lombfűrésszel
+faragott házikóban lakott és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az
+őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára
+az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal nézett a
+madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a világon,
+ami a kedvesnek örömet okoz.
+
+Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta
+a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések
+hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött. Bonifácz Béla
+kimászott a bölcsőből.
+
+– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem jött el
+a szokott időben…
+
+Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király
+ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a tabáni
+piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A kandurt Rezeda
+úr ölébe tette.
+
+– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak
+gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.
+
+A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.
+
+– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.
+
+Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt simogatta
+és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni. Milyen nehéz lesz a
+búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte
+menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a rácvárosi háztetők fölött
+mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komolyan füstölögtek,
+mint az Andersen-mesékben és a sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte
+alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra,
+vajjon mikor jönnek már a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is
+elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben,
+mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója
+volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre
+és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a
+napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni
+utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak
+el hajdani szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.
+
+Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az egykori
+királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka
+volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és
+elgondolkozva nyitott be barátaihoz:
+
+– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy
+félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és
+gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A
+járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül elütöttek
+a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít kocsiján. Ti
+azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a Vörös
+Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.
+
+– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.
+
+– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok közé jár
+szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon elégedetten, ha néha
+fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel és
+hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk
+el az öreg úr mulattatására.
+
+A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg
+kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly kopott és
+furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult századbeli budai
+asszonyságtól kérte volna kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő
+helyeken és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá.
+A madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a
+színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát nyujtott át
+Klárának.
+
+– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés csengett.
+
+A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas, szürke
+bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján
+ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A madame
+fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában és a
+bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután
+vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat,
+amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.
+
+Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek le, a
+szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok
+végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű
+kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott,
+amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban
+erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a
+tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből,
+messzi hegyek fölött zárójelalaku madarak repültek; – Horváth kisasszony
+búskomoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a
+nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet
+föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is
+szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan
+összezárult, mint rossz időkben a virágok kelyhe, de a szeme, a homloka,
+stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta:
+„Istenem!“
+
+A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert
+hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha elszólta magát a
+fátyol alatt:
+
+– Néd csak!
+
+A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly,
+megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy szürke
+bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és
+rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a
+helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek
+a Krisztinában az útat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi
+divat a Budán sétálgató hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan
+olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske“ neve alatt
+ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az
+ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor
+feltünő, máskor divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az
+elszántan kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak
+volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben
+megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők
+bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem
+robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy
+koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk
+családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy
+hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A
+bajuszukat e napon gondosabban festette a borbély és a nők elhervadt
+csipkedíszeket vasaltak ebéd után.
+
+– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.
+
+Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte egérfürgén
+lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt,
+mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig észrevehetőleg
+megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa kis kalapja alól
+barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.
+
+A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:
+
+– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe
+találnak.
+
+A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem
+messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése
+hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az
+alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén,
+szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…
+
+– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás
+arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján a
+késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében
+ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a
+hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár
+fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák
+előtt térdepeltek királyleányok a Horváth kisasszony hajával, míg az
+avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr
+természetesen ezt gondolta magában, míg a kovácspőröly dallamosan,
+falusi szomorúsággal zengett nem messzire.
+
+– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A madame
+méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető
+cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszkosvászonnal
+bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő:
+
+– Fél óra múlva gyere értem, koma.
+
+(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi cselédjével
+félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a
+zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy legalább nem idegenek
+lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat
+gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált és csupán a hideg
+beálltával húzta föl a libériát.)
+
+A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni,
+hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és egy vak, kövér
+ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a
+kelleténél.
+
+– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen
+derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.
+
+Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:
+
+– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész
+volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá,
+megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak és egy napig sem
+volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a Himző-utcában, a
+legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban
+odajártak táncolni tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom
+beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a
+mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában
+zongorázik.
+
+A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte. Vastag
+rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta
+gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak embert e
+dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű poharán
+tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a
+zongorás poharát.
+
+– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. – Mióta
+szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.
+
+Madame Louise hangosan nevetett:
+
+– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a
+nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog
+az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.
+
+A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz
+Bélát rossz szagú szivarkájával.
+
+– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.
+
+Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros. Piros bort
+pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban
+fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal:
+
+– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban
+még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a
+kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg
+Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat
+tartottak a Lisznyai modorában és a költőnek sohasem kellett búsulnia
+szerelem miatt. A leányka éjjel a szalon pamlagán heverészve, Reviczky
+verseit olvasta föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem
+idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül
+kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és
+színészek gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a
+belvárosi házakban és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a
+párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.
+
+A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat.
+Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:
+
+– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó
+házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és hangosan olvas a
+leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. „Levelek,
+amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta. A „Fehér nász“: mondta a
+költő és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.
+
+Szilveszter úr hevesen intett:
+
+– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők a
+mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a „Perdita“-ciklust
+Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában aludtak, laktak évszámra,
+abban a mesebeli kastélyban. Fiatal koromban nagy táncos voltam magam
+is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a pestvármegyei dalokra.
+
+Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:
+
+– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen leánnyal?
+
+Rezeda úr elkomorodott:
+
+– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék leány.
+
+A madame bánatosan mosolygott.
+
+– Hány esztendős, fiatal barátom?
+
+– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.
+
+– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog írni?
+
+A férfi lesütötte a szemét.
+
+– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most megindult Az
+Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az
+embereiről, mintha édes testvére volna valamennyi.
+
+– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda
+úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a füszeresboltban.
+
+Rezeda úr megsimogatta a homlokát.
+
+– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, – hogy
+költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A
+haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni,
+miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni…
+Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.
+
+– A kisasszonyt?
+
+– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol egy
+régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük szerelmünkre,
+reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó kíván szerencsét a
+templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin
+nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme,
+amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a
+szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy és bájának testrészeit
+megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás szentek néznek a falról és az
+Asszony liliomkoszorús fejével áldólag mosolyog az oltárról. Mióta
+öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni
+megtanultam.
+
+A madame összeráncolta a homlokát.
+
+– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt…
+bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az
+imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen imádkoztam. Manapság
+néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem
+meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már ötven éves vagyok.
+Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez. A falumban
+kápolnát építtettem és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket
+fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beolvasztottam
+a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra
+szólítja a föld népét. Louise Pommery Reimsban többé nem az inyemnek
+tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy
+Battenberg nevü követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán
+Haydn a kedvencem.
+
+Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak
+nyujtott.
+
+– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az
+életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a
+maga ápolására szegődött, – de nem csupa betegápolásból áll az élet.
+Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit
+fiatalkorából egyébként a régi Somossyból ismerek.
+
+– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.
+
+A madame megcukrozta a narancsot.
+
+– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az
+volt a mesterségem, hogy szép voltam, buta voltam és hónapokig
+szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma
+vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán
+emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak és kényelmes
+életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy
+Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt
+kell mondani… A pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket
+csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek,
+olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire
+lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten és
+Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit gondol az elegáns
+Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el
+segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori
+barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért
+hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki
+a nagyszerü Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz
+Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen
+eltávozott… De már itt van a kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.
+
+A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis esemény
+maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi uzsonnájából.
+
+Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért hányt. A
+szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.
+
+– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth
+kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.
+
+Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és magával vitte Bonifácz
+Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és
+jó halott. Egy hét mulva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos
+ápolónénék.
+
+A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka. Megfogta a
+vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a kapás-utcai
+mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.
+
+– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még
+élek, meglátogatlak.
+
+A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát.
+Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.
+
+Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.
+
+– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.
+
+Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen, szelíden
+megcsókolták egymást, mint a gyermekek.
+
+Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.
+
+– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. – Nem igen
+szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra
+gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk fiatal barátaink
+dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhágy
+téged.
+
+Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete előtt.
+
+– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert
+Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt
+jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott van a kisasszony
+podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz
+visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt már fűtik a hercegnő elutazásához,
+– mondta Szilveszter úr komoly hangon.
+
+Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt megszólalni.
+
+– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.
+
+A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán.
+Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is.
+Megragadta a Rezeda úr kezét.
+
+– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon
+szeretnék újra színházat játszani.
+
+– Elmégy?
+
+– Elmegyek, mert nem tehetek mást.
+
+Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.
+
+– Isten veled!
+
+Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr
+kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a tenyerébe temette
+arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a
+másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak.
+Monseigneur Rohan így halt meg egykoron…
+
+Aztán még egyszer megcsókolták egymást.
+
+A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró,
+könnytől nedves arcát az arcához szorította.
+
+– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, – mondta
+halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.
+
+– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.
+
+Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött. Hűvös
+sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház
+ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett és magában
+számtalanszor elmondta:
+
+– Isten veled! Reggel papot hivatok.
+
+Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy
+tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi
+gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint
+egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a
+hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Levél Kiss Józsefhez  7
+  I.  Tavaszi vasárnap Budán  11
+  II.  A színésznő és lába  36
+  III.  Indiában rossz volt a termés  56
+  IV.  A legbarátságosabb pesti ház  81
+  V.  A vörös postakocsi megjelen  105
+  VI.  Az utolsó nihilista  114
+  VII.  A bécsi nők Pesten  126
+  VIII.  Az álmok és a kártyák  137
+  IX.  Anyégin  151
+  X.  Estella  167
+  XI.  A pillanatnyi elmezavar  188
+  XII.  Ősz a multban  191
+
+
+[Transcriber's Note:
+
+
+Javítások.
+
+Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
+
+A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
+
+
+76 |eflső ablakán |felső ablakán]
+
+
+
+
+
+
+End of the Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62415 ***
diff --git a/62415-h/62415-h.htm b/62415-h/62415-h.htm
index 3a1cbd2..ba873ab 100644
--- a/62415-h/62415-h.htm
+++ b/62415-h/62415-h.htm
@@ -1,6510 +1,6096 @@
-<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"

-    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">

-<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">

-<head>

-<meta name="generator" content=

-"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" />

-<meta http-equiv="Content-Type" content=

-"text/html; charset=utf-8" />

-<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />

-<title>The Project Gutenberg eBook of A vörös postakocsi by Gyula

-Krúdy</title>

-

-<style type="text/css">

-/*<![CDATA[*/

-body {

- margin-left: 10%;

- margin-right: 10%;

-}

-

-h1,h2,h3 {

- text-align: center;

- clear: both;

-}

-

-h2,h3 {

- margin-top: 2em;

- line-height: 2em;

-}

-

-p {

- margin-top: 0.75em;

- margin-bottom: 0.75em;

-}

-

-body > p {

- text-align: justify;

- text-indent: 1.5em;

-}

-

-hr {

- width: 33%;

- margin-top: 2em;

- margin-bottom: 2em;

- margin-left: auto;

- margin-right: auto;

- clear: both;

-}

-

-hr.chap {width: 65%}

-

-ul.lsoff {

- list-style-type: none;

- /* font-size: 90%; */

- text-align: justify;

-/*  columns: 2; */

-}

-

-table {

- margin-left: auto;

- margin-right: auto;

-}

-

-td {

- padding-left: 1em;

- padding-right: 1em;

-}

-

-.pagenum {

-/*  visibility: hidden; */

- position: absolute;

- right: 2%;

- color: gray;

- font-size: smaller;

- text-align: right;

- text-indent:0;

-}

-

-.tdr {text-align: right;}

-

-.bbox {

- display: inline-block;

- width: 15em;

-}

-

-.center {

- text-align: center;

- text-indent: 0;

-}

-

-.right {

- text-align: right;

- margin-right: 1.5em;

-}

-

-.smcap {

- font-variant: small-caps;

-}

-

-.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}

-

-.caption {font-weight: bold;}

-

-.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}

-

-.figcenter {

- margin: auto;

- text-align: center;

-}

-

-.poem {

-/* margin-left:5%; */

-/* width: 90%; */

- font-size: 0.9em;

- display: table;

- margin: auto;

- text-align: left;

-}

-

-.poem .stanza {

- margin: 1em 0em 1em 0em;

-}

-

-.poem span.i0 {

- display: block;

- margin-left: 0em;

- padding-left: 3em;

- text-indent: -3em;

-}

-

-.poem span.i16 {

- display: block;

- margin-left: 8em;

- padding-left: 3em;

- text-indent: -3em;

-}

-

-.transnote {

- background-color: #E6E6FA;

- color: black;

- padding: 0.5em;

- font-family: sans-serif, serif;

- font-size: 0.9em;

-}

-

-.transnote p {

- text-align: center;

- text-indent: 1.5em;

-}

-

-ul.TOC {

- list-style-type: none;

- padding-left: 10%;

- text-indent: -3em;

- width: 70%;

- text-align: justify;

-}

-

-ul.indented {

- padding-left: 10%;

- text-indent: -5%;

- text-align: justify;

-}

-

-.TOC .roman {

- width: 2em;

- display: inline-block;

- text-align: right;

-/*  margin-left: 1em; */

-/*  margin-right: 1em; */

-}

-

-span.ralign {

- position: absolute;

- text-align: right;

- right: 15%;

- top: auto;

-}

-/*]]>*/

-</style>

-</head>

-<body>

-

-

-<pre>

-

-The Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy

-

-This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with

-almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or

-re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included

-with this eBook or online at www.gutenberg.org/license

-

-

-Title: A vörös postakocsi

-       Regény

-

-Author: Gyula Krúdy

-

-Release Date: June 17, 2020 [EBook #62415]

-

-Language: Hungarian

-

-Character set encoding: UTF-8

-

-*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A VÖRÖS POSTAKOCSI ***

-

-

-

-

-Produced by Albert László from page images generously made

-available by the HathiTrust Digital Library

-

-

-

-

-

-

-</pre>

-

-<div class="transnote">

-<h3>Megjegyzések:</h3>

-<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_208">208</a>. oldalon

-található.</p>

-<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href=

-"https://hdl.handle.net/2027/hvd.32044071999551">https://hdl.handle.net/2027/hvd.32044071999551</a>.</p>

-<p>Facebook oldalunk: <a href=

-"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p>

-</div>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br />

-Összegyüjtött<br />

-Munkái</span></p>

-<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br />

-Összegyüjtött Munkái</span></p>

-<p class="center">EDDIG MEGJELENT KÖTETEK</p>

-<div class="figcenter">

-<div class="bbox">

-<ul class="lsoff indented">

-<li>1. A VÖRÖS POSTAKOCSI<br /></li>

-<li>2. A FRANCIA KASTÉLY<br /></li>

-<li>3. SZINDBAD UTAZÁSAI<br /></li>

-<li>4. PALOTAI ÁLMOK<br /></li>

-<li>5. PUDER<br /></li>

-<li>6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE<br /></li>

-<li>7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI<br /></li>

-<li>8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ</li>

-</ul>

-</div>

-</div>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<h1>A VÖRÖS<br />

-POSTAKOCSI</h1>

-<p class="center"><span class="caption">REGÉNY</span></p>

-<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p>

-<p class="center"><span class="caption-150">KRÚDY GYULA</span></p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption">HARMADIK KIADÁS</span></p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption">10–15. EZER</span></p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1914 SINGER ÉS

-WOLFNER KIADÁSA</span></p>

-<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk.</i></p>

-<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP

-NYOMDÁJA</span></p>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=

-"Page_5">-5-</a></span></p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">A muzsa csak a

-szerelemnek<br /></span> <span class="i0">Tüntével jött meg. S

-mostan im<br /></span> <span class="i0">Kisérletez: ha

-megegyeznek<br /></span> <span class="i0">Dalomban érzés, eszme,

-rím.<br /></span> <span class="i0">Szabad a költő, nincs

-keserve,<br /></span> <span class="i0">S a kis lábat

-megénekelve,<br /></span> <span class="i0">Gyarló versében a

-szeszély<br /></span> <span class="i0">Itt-ott magáról is

-beszél,<br /></span> <span class="i0">S bár még borúsnak látszik a

-szem.<br /></span> <span class="i0">De könnyét rég elsírta

-már.<br /></span></div>

-<div class="stanza"><span class=

-"i16">(<i>Anyégin.</i>)<br /></span></div>

-</div>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id=

-"Page_6">-6-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=

-"Page_7"><br />

--7-</a></span></p>

-<h2><i>Levél Kiss Józsefhez.</i></h2>

-<p>Kedves Szerkesztő úr,<br />

-Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet A Hét-nek

-írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig meg nem írtam,

-mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de

-írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt

-nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő

-férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már

-takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban

-történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi

-arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,

-ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és

-hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló,

-ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a

-pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és

-hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön,

-a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy

-beteglelkü embernek a vallomásai lesznek a következő sorok,

-<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span>

-vagy egy elmult férfiúé, aki régi-módi frakkban és hosszu

-mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival s a Griffben már nem

-kapott szállást. Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik

-valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi estben magasan

-kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek; apró

-örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei

-séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és

-iskoláslányok; züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a

-kávéházban nőnek föl; halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt

-emlékek, szenvedések, amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok

-értéktelensége s olyan remények, amelyek már nincsenek; korán jött

-ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe

-öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a

-rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire

-fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a színházba

-lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos

-sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség;

-kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz szerelmek… azaz,

-hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a történet abban a

-nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán az alantas

-néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca zengett,

-városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti szobák

-és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a

-városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi

-jelenség. „Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én

-vagyok az egyetlen tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer

-éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kivánatos, de a

-szerelemtől visszavonult <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=

-"Page_9">-9-</a></span> asszonyság, akinek éppen az volt a

-mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett

-végig, mint a birtokán és St. Hermandadon kivül a többi szenteket

-törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a nők még mindig

-találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül kitüntetnek

-szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn karácsonykor

-igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán

-találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget

-isznak, férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből

-történik mindez?</p>

-<p>Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást

-adott, kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói

-pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig

-tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a

-nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy

-bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget,

-csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek és középkori

-lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az

-olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az

-irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak,

-hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és

-a történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az

-írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom,

-amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a

-regény megirásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok

-majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla

-senki sem beszél. És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők

-és a férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! Mit

-lehet írni Pestről? Ordináré <span class="pagenum"><a name=

-"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> passzió, mint az

-állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz

-választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor,

-midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a

-postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert

-ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a

-mesélő-kedvemet.</p>

-<p>Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!</p>

-<p class="center">Tisztelője és híve</p>

-<p class="right"><i>Krúdy Gyula</i>.</p>

-<p>Budapesten, 1913. vízkereszt napján.</p>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_11" id=

-"Page_11">-11-</a></span></p>

-<h2>I.<br />

-Tavaszi vasárnap Budán.</h2>

-<p>Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett

-föl, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a

-vidékre nem hívta őket szerződés.</p>

-<p>A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén,

-mintha a tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy

-házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt

-összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor

-félelmetesen elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek

-folydogáltak a kikoptatott köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna

-már félszázad előtt beszüntette a szolgálatot. A bubos kövezet a

-kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek földalatti lakó

-tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba,

-holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval

-vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg

-emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők mellbetegek a

-falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a házmesterre

-kiáltozni kell, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=

-"Page_12">-12-</a></span> meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az

-ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn.

-Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet

-befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik

-lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?</p>

-<p>A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek

-el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai

-szobájuk volt, közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová

-felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora

-délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem

-fogadtak és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.</p>

-<p>Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már

-meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony

-a Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A

-direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia

-kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül

-semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán

-tulságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot

-viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult.

-A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban

-vigyáztak egymásra s azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem

-tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz, bár olyan

-selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a

-társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor

-visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már várta egy öreg úr, aki

-búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes cipőt. Mert az

-lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes

-<span class="pagenum"><a name="Page_13" id=

-"Page_13">-13-</a></span> tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely

-mindjárt rózsaszínü lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és

-jószagu barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen

-igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a

-női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak, vagy a többi rajongók,

-akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán és vad

-szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a

-formásabb női lábbeliket.</p>

-<p>Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban

-Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes

-öreg úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a

-férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban

-a budai Dunaparton.</p>

-<p>Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy

-volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint

-akit megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és

-álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett,

-ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt,

-álmodozó, ringó csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben

-esténkint a füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka,

-amely könnyed ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz

-hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a

-száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette és a szőke

-szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az

-éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan nagyszerü rendben

-tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.</p>

-<p>A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a

-Szilvia karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a

-budai gavallérokra. A monoklis <span class="pagenum"><a name=

-"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> kopaszfejü embereket

-kárörömmel szidalmazta, a kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott,

-a tiszteken pláne nagyokat nevetett.</p>

-<p>– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a

-fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a

-természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született!

-Egy középkori urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy

-firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy

-hirlapírót, aki olyan uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen

-embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős

-vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet, – mondta

-igen komolyan Horváth kisasszony és azt se bánta, ha a félhomályban

-a padokon üldögélő budaiak meghallották kivánságát.</p>

-<p>Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem

-alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül,

-aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott

-nótáit:</p>

-<p>– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy

-Kőbányán születtem!… Abban az országban még vannak férfiak.

-Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának!

-Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még

-a régi regényalakok is, a Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind

-érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó

-életük, végtelen, havas mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás

-nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a

-hagymafejü templomok… Istenem, ebben az országban réges-régen

-megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem

-helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül

-járjon. <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=

-"Page_15">-15-</a></span> Mire való a városban az a sok férfi!

-Istenem, csak tudnék közöttük választani!</p>

-<p>Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős

-közelségben ballagott el a két színésznő mellett. Horváth

-kisasszony hideg megvetéssel mérte végig a gavallért.</p>

-<p>– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után

-szaglászódik. Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.</p>

-<p>Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.</p>

-<p>Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki

-tudja milyen lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak.

-Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel

-a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna,

-szinte elkeseredve vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé,

-csupán azok a budaiak hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát,

-utcai vidámságot, akik napközben Pestre járnak hivatalba, vagy

-üzletbe. A kalapos kisasszonyok egy új mosolyt tanultak, a

-propelleren megpróbálják, később a korzón, – egy finom pesti

-asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt elhaladt. Tanárok

-mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül a padon egy

-feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi, de

-titkon nagyon vár.</p>

-<p>A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő

-szerelmes párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában,

-majd távozásukat. A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a

-hídon átdöcögött a társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten

-nézett a hídra, az emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa

-volna. A fekete füstöt ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd

-aláhajló láncai, a nagy Duna, amely <span class="pagenum"><a name=

-"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> a messziségben elkanyarodik

-és a bácskai gabonahajókon száradó női fehérnemüek. Mintha azelőtt

-ez nem lett volna! De a pesti oldalon már felejtett mindent, a

-fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly, szemében üde

-tavasz…</p>

-<p>A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet

-kért, mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a

-hídfőig érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú,

-leszáll, hogy konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden

-automobilnak neki szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan

-rángatózik, mint a falusi temetőben reszket a nyárfa, a férfiú

-kifujja az orrát, megtörli a szemét, a kezét nézi, szagolja, végül

-cigarettára vagy szivarra gyujt és látszólag megfeledkezve az

-elmult eseményről, közömbösen dől hátra a kocsiban. Valóban csak

-akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná hölgyét

-véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon

-ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt

-szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.</p>

-<p>– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen

-hangosan a hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?</p>

-<p>A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a

-budai korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb

-hivatalokból jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal

-szemlélődnek a tavaszi Dunaparton, bár otthonuk már nincsen

-messzire, hol egy élvvágyó és elégedetlen, átkozódó vagy

-alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy mindennap elszánt lépésre

-készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy elfojtott dühvel

-hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy gúnyos

-tekintet nélkül a két kisasszony <span class="pagenum"><a name=

-"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> mellett, kiket már mindenki

-ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és

-gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.</p>

-<p>Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a

-szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a

-legpimaszabb budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi

-fogalmazó udvarlását is visszautasította. Horváth kisasszony

-arculütést igért Mákosinak, mire a fogalmazó a rendőrséggel

-fenyegetőzött.</p>

-<p>– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a

-legelső donjuan ezidőtájt a hidakon túl.</p>

-<p>Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta

-volna, Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia

-kisasszony halkan megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt

-venni a guerilla-harcokban):</p>

-<p>– Levelet irunk a Nap-nak!</p>

-<p>Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a

-nyurga, kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki

-másnap megjelent a korzón és messziről kisérte a hölgyeket

-útjukban. Mákosi a budai nők kérelmére ismét elfoglalta állomását,

-hogy a nem idevaló nőket kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth

-kisasszony valójában arcul ütötte az okvetetlenkedő gavallért,

-rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón jegyzett, a csendes budai

-utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó hölgyei, akik sokat

-szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü toalettjei és

-finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen kitüntették. A

-férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a

-kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több

-háznak úrnője) csaknem nyilvánosan <span class="pagenum"><a name=

-"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> fogadalmat tett, hogy

-rendezni fogja Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély

-volt, ahol a budai kisasszonyok nevük aláírásával ellátott

-legyezővel kedveskedtek a fogalmazónak és a hőst minden oldalról

-ünnepelték, mert a szemtelen pesti zsidóleányokat kipusztította

-Budáról.</p>

-<p>A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a

-Duna-partról. Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és

-csufolkodó megjegyzést sem tett senki estve a félhomályban, midőn a

-padokon szomjas, elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a

-gavallérokat és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái

-alatt. Minden visszazökkent a régi mederbe. Horváth kisasszony

-miatt mindenki fölvehette tennisznadrágját és a gavallérok tovább

-is udvarolhatnak a tavaszamult kéményseprőnének egy-egy vacsoráért.

-A platánok fölsóhajtanak, a hajók tülkölnek, a nap lebukik a hegyek

-mögött, a régi házak tetején a macskák kergetőznek és a polgárné

-nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s a kis kertekben a

-kisasszonyok csendben várhatják esténkint udvarlójukat: nem csendül

-föl gunyoros, éles kacagása a pesti zsidóleánynak.</p>

-<p>Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át

-Budára, ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból

-különböző figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával

-bajuszt és szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott

-szájakat. A vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s

-eljátszotta a budai korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre

-vágyó idős hölgy sántított, kis kutyák szaladtak és a nagyhasu

-tanácsos fölemelt bottal ment a tömegben. Klára komolyan, bizonyos

-bosszuérzettel gondolt mindig Budára, a furcsa házakra, amelyekből

-<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=

-"Page_19">-19-</a></span> furcsa embereket látott kilépni, a

-hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik

-céltalanul csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.</p>

-<p>– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu

-városrészből elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi.

-Krecsányi úgy sem szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan

-Szilviának, ki vidéki leány módjára szeretett taktusra lépni a

-messziről hangzó katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó

-csillagokon; néha Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre

-járt, s lehetséges, hogy fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a

-bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos középkori király.</p>

-<p>Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a

-napokat.</p>

-<p>– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve

-Szilviának.</p>

-<p>– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál?

-– felelt Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha

-nincs mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.</p>

-<p>A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán

-özvegységre jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol

-Szilvia unokahuga volt s a falusi asszonyság rajongott a

-színészetért. Mondják, hogy otthon lenyuzta a munkásai bőrét és

-töltött fegyverrel járt az erdőben, ahol minden falevélre

-vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez pedig

-ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az

-igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson

-a jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében,

-tollforgós süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa

-nagyasszonyok, görögtüzet <span class="pagenum"><a name="Page_20"

-id="Page_20">-20-</a></span> fujtak, jambusban beszéltek és tán a

-sugó is sarkantyus csizmában ült házikójában.</p>

-<p>A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s

-özvegy Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas

-ékköveit, nehéz selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a

-keblébe és elment mulatni Magyarországra.</p>

-<p>A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv

-özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette

-érkezett meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az

-igazgató is el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt

-a vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette

-és a cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora

-folyamán rendesen beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga

-mellé parancsolta, etette, itatta, gyakran még pénzzel is

-megjutalmazta. Néha két, máskor három napig is eltartott a fekete,

-farkasfogu asszonyság szerelme, a vendégfogadóban a társulat a

-horvát asszony kontójára evett-ivott és Szilvia csinos összeghez

-jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette ártatlanságáért. A

-drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert emlékbe hagyva,

-megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy tovább

-őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.</p>

-<p>– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta

-Klára. – A vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.</p>

-<p>Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan

-megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak

-rajta elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni

-Magyarországon. A Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt

-a fogadós és hordárral vezettette magát a Pattantyus-utcába.

-<span class="pagenum"><a name="Page_21" id=

-"Page_21">-21-</a></span> Haragosan, szinte öklelő hangon kiáltott

-unokahugára:</p>

-<p>– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló

-férfiembert nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás,

-mint a pelyve. A nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg

-lapos, mint a deszka.</p>

-<p>A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő

-léptekkel járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész

-Budapestet.</p>

-<p>Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.</p>

-<p>– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való

-hadakat.</p>

-<p>– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a

-világon. Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta:

-Jézus! Jézus! – megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a

-fiú?</p>

-<p>Szilvia élénken fölemelkedett.</p>

-<p>– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.</p>

-<p>– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és

-levetette a kabátját.</p>

-<p>Körülnézett a kis lakásban.</p>

-<p>– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el

-magatokat az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha

-rossz híreteket hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden

-harmadik nap jön a posta. Hadd lássalak, Szilvia.</p>

-<p>A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a

-szemét, a száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban

-kotorászott, végül barátságosan a hátára ütött.</p>

-<p>– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a

-Dráva mellől. Ötezer hold erdeje van <span class="pagenum"><a name=

-"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> és kétkerekü szekeren

-nyargalász a hegyek között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve

-és gyalog kergeti a vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem,

-csak az asszonyoktól. De az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a

-szíve fölött hordja.</p>

-<p>– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.</p>

-<p>– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban

-azon a vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! –

-esténkint beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer

-ide. Nem hiszek a vöröseknek!</p>

-<p>Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a

-vizsgálatnak.</p>

-<p>– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a

-szemembe!</p>

-<p>Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a

-fejét.</p>

-<p>– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj

-férjhez, vagy keress valamely jóravaló szeretőt.</p>

-<p>– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.</p>

-<p>– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak

-megcsunyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora

-volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan

-szélesvállu, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a

-férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat megnyirják, pedig van szebb a

-világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam

-volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőkbe, a

-vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy nemzedékre való

-friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal és

-másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> én már

-ötven éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap

-megfüröszteném a befagyott Drávában.</p>

-<p>Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte

-Urbanovicsné elveit.</p>

-<p>Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt,

-néha bolond gondolatai is támadtak.</p>

-<p>– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék?

-– kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?</p>

-<p>A horvát asszony vérvörös lett.</p>

-<p>– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad.

-Erdőim, legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a

-világon. De mi vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed,

-hogy hangod van? Vagy jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal

-szép nő vagy, ennyi minden vagyonod. S ha egyszer elmult

-ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki sem lát. Nem kellesz többé

-a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen kellesz, mint

-mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt tőlem, meg a

-többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban. Esetleg

-annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De mindenesetre

-jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen

-dolgokban!</p>

-<p>Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni

-hatalmas vállait.</p>

-<p>– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk

-vacsorára?</p>

-<p>– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához

-fordult.</p>

-<p>– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami

-vidéki kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek.

-Az apád korhely lett, <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=

-"Page_24">-24-</a></span> vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet

-hordott és éjjel zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt

-sem tudod, mert vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én

-ártatlanságommal kedveskedtem az uramnak és hűséges voltam hozzá,

-amíg élt. Az uramnak nem kellett szégyenkeznie miattam, pedig szép

-voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg volt. De belerugtam a

-férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba. Az asszonynak

-egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi mind csak

-azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?</p>

-<p>Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet

-keresett elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva,

-örvendező arccal olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári

-vértanukban játszik estére a Városligetben.</p>

-<p>– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.</p>

-<p>– Gyönyörü, – felelte Klára.</p>

-<p>– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a

-színpadhoz. A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a

-manó van a festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő

-mint őszhajú vénasszony, ha már eddig kibírtam?</p>

-<p>Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga

-elé.</p>

-<p>– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég

-részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy

-férjhez menni hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással

-mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se

-gondoljon egyebet, mint azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy

-pedig egy napra, vagy egy órára elővenni, azután kirugni és

-kiszellőztetni a szobát s <span class="pagenum"><a name="Page_25"

-id="Page_25">-25-</a></span> jól megmosakodni. A férfiak

-hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.</p>

-<p>Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a

-bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e

-valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.</p>

-<p>– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami

-cudar férfi igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte,

-mint az, hogy tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére

-kocsival értetek jövök!</p>

-<p>Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.</p>

-<p>– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva.

-– Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire,

-fölkeresni az igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a

-legokosabbat. Vagy talán ez sem kellene, csak finom volna, mint egy

-antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei és bátor, mint a toledói

-penge. Egy középkori leventét szeretnék föltámasztani, egy fiatal

-pápát, vagy, csak egy bibornokot, zsoldosvezért vagy rablólovagot,

-aki otthon a tűz mellett verseket olvasna nekem és közben hűs piros

-bort iddogálna arany kehelyből. Akinek nem volna soha egy nemtelen

-gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs fehér ujjaival a

-hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte ajándékozva bánna,

-s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám, hogy mit

-gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit, akiért

-érdemes volna akár elrothadni!</p>

-<p>Szilvia a zongorához ült.</p>

-<p>– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…</p>

-<p>– Mi volt az apád? <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=

-"Page_26">-26-</a></span></p>

-<p>– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten

-elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy

-színházi zenészen.</p>

-<p>Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját

-olykor kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte

-barátnőjét, aki bizonyos kis csipkéket készített elő.</p>

-<p>– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.</p>

-<p>A drámai művésznő nevetett.</p>

-<p>– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben

-lesz.</p>

-<p>– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már

-sokszor szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a

-szívemnek.</p>

-<p>– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor

-tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra,

-Urbanovicsné! Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!</p>

-<p>– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai

-kancellár háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes

-ornátusban kopogtasson az ajtón.</p>

-<p>– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába,

-ahol a pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az

-ügyvédjelölttel találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos

-bibornok kedvéért tenném be a lábam.</p>

-<p>– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget

-csúfoltak.</p>

-<p>A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.</p>

-<p>– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába <span class=

-"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> ne! Talán

-valami ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?</p>

-<p>Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott.

-Pompásan értett hozzá.</p>

-<p>Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe.

-Szilvia azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása

-lázadásra ösztönözte.</p>

-<p>– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa

-valaki. Könnyű neked. A ruháidat magad varrod…</p>

-<p>– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal

-sétálgattak el a színésziskolából.</p>

-<p>– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.</p>

-<p>– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.</p>

-<p>– Mélyen alszol.</p>

-<p>– Mint egy szakácsné.</p>

-<p>– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én,

-aki semmi mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, –

-amint a néni mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s

-ezért piros az orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel

-szívdobogásom van s félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán

-tízszer is szerettem. Én nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi

-nélkül.</p>

-<p>– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a

-drámai színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék

-kisimítására.</p>

-<p>Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította,

-mintha saját magát ölelte volna meg.</p>

-<p>– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben

-vannak. Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a

-huszár az ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza

-téli éjszakába; Cseres, az ügyelőnk, akinek már <span class=

-"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> a lakására

-is elmentem, künn lakott a város végén egy tehénistálló mellett,

-elől korcsma volt a Fehér rózsához s a Cseres szobájában lakott

-azelőtt a korcsmai kaszirosleány; ugyanazért a levegőben még érzett

-rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek szaga, a cipőm fölrúgott egy

-karminos skatulyát, amilyennel a kardalosnők a szájukat festik: és

-talán ezért nem engedtem Cseresnek, pedig egyébként szép, szomorú

-fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak nevezett.</p>

-<p>– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára

-kisasszony.</p>

-<p>– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent

-zsidó családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon

-vasrács volt. Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű,

-finom lépésű, igen elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt,

-amelyet egy színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem,

-éjjel mindig vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak,

-mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban. Én

-kinyitottam az ablakot és a friss téli éjszaka hidege szobácskámba

-ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe hozható karácsonyeste

-jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült az asztalnál,

-hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az ablaknál

-álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az ablakot!“ –

-mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész

-életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd

-be az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam,

-gyakran elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a

-négyszögletes pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?</p>

-<p>– Bizonyára. <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=

-"Page_29">-29-</a></span></p>

-<p>– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis

-megcsendült, mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott

-volna előtte. Én már kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s

-ő szótlanul lehajolt a kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék

-voltak, de az ajka forró volt. Azután ő nyult be a két kezével és

-megsimogatott, ahol ért. Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit,

-csak borszaga volt a szájának, de az is nagyon kedves volt. Sokszor

-nagyon megfáztam, másnap rekedt voltam, de nagyon-nagyon boldog

-voltam.</p>

-<p>– És én hol lehettem ekkor?</p>

-<p>– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem,

-hogy föl ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a

-kaszárnyába hivott!</p>

-<p>Klára nevetve forgatta a vasalót.</p>

-<p>– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros

-dunnák alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki?

-Kásahegyekkel álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam.

-Ólomkatonákat vettem karácsonykor és az ablakba állítottam a kis

-vitézeket, hiányzott is egy katona. Pedig Kleinék becsületes

-emberek voltak.</p>

-<p>– Az én huszárom vitte el emlékbe.</p>

-<p>Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára

-borít) és figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami

-hibája, foltocskája?</p>

-<p>– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?</p>

-<p>– Elvitte. Nem kérdezte, kié.</p>

-<p>– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy

-dobozka ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis

-vitézek. A kapitánynak piros orra volt. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p>

-<p>– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és

-alattomos pillantást vetett a barátnőjére.</p>

-<p>Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.</p>

-<p>Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy

-kakukos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte

-őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó,

-hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig

-lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő

-köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es

-számnál azonban kakuk ugrott ki a kis ajtón és tempósan billentett,

-szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen

-élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni és ruháskosarat,

-benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a

-cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a

-kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s a fiúk

-félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe, mintha

-rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött

-bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a

-kisvárosi színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A

-másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a

-színház és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón

-siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél

-megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a

-könyvkereskedő gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az

-egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol

-Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában,

-a nagyétvágyú Pickwick urat <span class="pagenum"><a name="Page_31"

-id="Page_31">-31-</a></span> mindenki fölismerhette szárnyas

-frakkjában, továbbá Weller urat s a fogadó a Györgyhöz volt

-címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett

-közömbösen haladtak el színésznőink s a virágkereskedés virágzó

-pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a

-könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott

-sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord

-családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett

-a levéldobozon.</p>

-<p>– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut

-láttunk?…</p>

-<p>– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a

-tulajdonos szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak

-laknak az uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően

-mosolyogva, mint aki előre tudja a kimondott szavak folytatását, a

-félig álmodott álmoknak a másik felét.</p>

-<p>A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette

-őket. A városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles,

-pezsgős-poháralakú gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben,

-míg a félhomályos nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér

-bóbitája világít. A színpad szürke deszkáján a kellékes térdepel,

-körömfeketényi gyertyácskákkal világít s régi királyi képet fest a

-trónterembe. Az öltözők vasajtaját viharosan nyitja ki és be a

-színházi szolga, amint sörért, fehér mellényért, lakkcipőért

-szaladgál az aktoroknak.</p>

-<p>– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes

-emberek voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás

-után Klára. – Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.

-<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=

-"Page_32">-32-</a></span></p>

-<p>Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak,

-méltatlankodó pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt,

-hogy odavágja neki, esztendők óta megosztja vele mindenét, de

-Szilvia gyöngéd, finom teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja

-meglehetős magas rangot viselt a minisztériumban, de atyja csupán

-éjjeli őr volt Máriapócson. Ki tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant

-föl egykor Klára a színésziskolában!</p>

-<p>Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai

-alatt a Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább

-járták a tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen

-boldog nem lesz már többé soha.</p>

-<p>… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben

-meghódította az egész várost. Strucctollas kalapja előkelően

-lengett el a virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis

-hópehely, a lámpások kék karikába bujtak a leereszkedő ködben s a

-korzó hosszú, elegáns tisztjei, a puskaporos arcu kapitány

-feketeprémes mentéjében s a kadét magas sapkájában kedveskedve

-szalutáltak:</p>

-<p>– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.</p>

-<p>– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s

-búbánatos barna fejét a zongora lapjára hajtotta,</p>

-<p>– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon

-Klára. (Az ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj.

-Megyünk a színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!</p>

-<p>A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres

-hajtott be. A legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok

-voltak és a sárgakockás <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=

-"Page_33">-33-</a></span> lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára.

-A kocsilámpás kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel

-kapaszkodott föl a lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak

-ajtót.</p>

-<p>– Mi történt? – kérdezte Szilvia.</p>

-<p>– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve,

-hogy leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme

-csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott

-és a fülbevalója akkora volt, mint a dió.</p>

-<p>– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert

-vajjon kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a

-szegény, pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki

-vehessen fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én

-vidéki asszony vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki

-parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnokoknék divatját.</p>

-<p>Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz

-ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból

-összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a

-láncon egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a

-medálionban egy rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros

-ruhás férfiú arcképét. Más ékszert nem kivánt.)</p>

-<p>Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.</p>

-<p>– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők

-toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket

-tán a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy

-festem a hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs

-igazam? <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=

-"Page_34">-34-</a></span></p>

-<p>– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő

-fürgeségével és nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és

-gombocskák gyors elhelyezésében. A színésznők általában igen

-gyorsan öltözködnek, mire a néni ránctalan halántékának előnyeit

-kezdte volna a állótükör előtt magasztalni, Szilvia már föl is

-vette hattyuprémes színházi belépőjét.</p>

-<p>Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.</p>

-<p>– Milyen szép lábad van! – mondta végül.</p>

-<p>– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. –

-Ezt mindenki tudja.</p>

-<p>A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek

-előtt. Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra

-szökkent és az Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.</p>

-<p>A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.</p>

-<p>Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély

-szemét jó darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán

-gondolkozna, a lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához

-tért és az esti vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.</p>

-<p>– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki

-nem tudja, hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.</p>

-<p>– Tudom. A pesti nők romlottak.</p>

-<p>– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen

-rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.</p>

-<p>– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon <span class=

-"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> kellene

-lőni, hogy ismét rend legyen a világban – felelt buzgón

-Urbanovicsné.</p>

-<p>A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca,

-egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben.

-A fiákeres félrerántotta a lovait.</p>

-<p>Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el

-mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás

-lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt

-helyet az óriási vörösre festett postakocsi ormán, amelynek

-lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok

-utaztak így hajdanában Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut.

-A nagy kerekek ünnepélyesen fordultak és az inasok mereven állottak

-a lépcsőn. A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve s a

-hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képü, ritkás

-feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely addig pislogni

-látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan hirtelen

-villant föl, mint a villamoslámpa.</p>

-<p>Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott

-közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan

-vöröses-szőke, régi skót vadászkastélyok pasztell-képeire

-emlékeztető hölgy.</p>

-<p>A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt

-okozott a hölgyek kocsijában.</p>

-<p>Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával

-kopogott a kocsisnak.</p>

-<p>– Kié volt ez a vörös kocsi?</p>

-<p>– Alvinczi őnagyságáé.</p>

-<p>– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint

-előbb. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=

-"Page_36">-36-</a></span></p>

-<p>Szilvia később halkan odaszólott Klárához:</p>

-<p>– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az

-iskolában.</p>

-<p>Klára megvetően legyintett:</p>

-<p>– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.</p>

-<h2>II.<br />

-A szinésznő és lába.</h2>

-<p>A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette

-színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a

-bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe

-csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi

-muzsikát.</p>

-<p>Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a

-ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely

-nyomtalanul eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik

-már Sardoura, Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás

-terén, nyaranta Feld szinkörében vagy az intézet környékén adtak

-találkát. A komolyabb ifjuság, a klerikális vagy konzervativ

-lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét“, többnyire Budára

-járt és az ottani operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos

-kisasszony tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen

-erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort

-fujta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő

-a drámában képviselte a modern irányzatot, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> szép,

-szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a

-kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra

-kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról elgördülő

-kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű

-trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és

-harmadik fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz

-hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az

-előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna

-királynő udvarában játszotta Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a

-komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit

-vallották a politikában, a hirlapírásban szerették a közgazdasági

-és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet,

-valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a befolyásos

-emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba

-jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a

-főnöke kabátját.</p>

-<p>De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs,

-lármás zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből

-gazembernek neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem

-vala s szegény Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és

-szomoru mosolygás volt az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a

-harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó

-francia operettek és burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s

-ifjúságunkat mulattató komédiák váltották ki a tetszést a

-padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és a színésznők, ifjú,

-rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk nadrágocskát

-szerettek a <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=

-"Page_38">-38-</a></span> színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár

-nem. Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld

-Irén a szent papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma

-most messze költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet

-Nórában játszani. Az aréna eresze alatt korán májusban

-elhelyezkedtek a párok, az ifjú hirlapíró urak télire kőszínházba

-való szerződést igértek a leánykáknak, akik még csak tegnap lépték

-át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a ligeti fák alól jöttek, hol

-vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi estéken, s talán akkor

-szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke cilinderkalapja

-pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt arról, hogy a

-Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és Háromláb

-kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház

-vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán

-napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és

-sörözni lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő

-olykor elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn

-is titkolt szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős

-vacsoráknak hódol, holott a színház intézősége még a mai napig is

-azt hiszi, hogy a szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott

-és serény. A költőnők nevében Király Gizy költönő vett részt az

-előadáson és nemes metszésü feje antik bánatot fejezett ki Charley

-nénjénél is.</p>

-<p>Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta

-magát. A redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit

-vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az

-oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az

-egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját <span class=

-"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> jelöli. A

-pesti hirlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet

-tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen. Jelvényt

-kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta meg hadait a

-népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is bevehették

-volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony

-trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a

-szolgálatot. Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki

-azóta, hajh, talán színházban sem volt! Istenem, hová lettetek

-virágkerekek, esők és csaták! Szent rajongások, hitek, vallások.

-Buddhát elegen tisztelik Indiában, de Küryt még többen imádják. A

-színpadra lép és mosolya, amely uj és varázslatos, meleg

-vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas foteljei között.</p>

-<p>A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal

-pacsirtái. A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította

-a népszínházi falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már

-föltette magában, hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor

-fiákere gyakran állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári

-társulat hölgyei elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a

-Nemzetiben sem játszott senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt,

-szerelem volt, az igazi költő a budai színkörbe járt Ripp van

-Winklét hallgatni és előadás után félig mámorosan keringtek Lisbeth

-keringői a fejek körül. És az akácfák mily jószaguak voltak. Az

-utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint pengetett valaki

-éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai színésznőket

-az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők már úgyis

-tudtak…) A zseniális Beöthy <span class="pagenum"><a name="Page_40"

-id="Page_40">-40-</a></span> László még csak egyszerű udvarló (de

-félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó

-aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a

-magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú

-műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta

-verseket?</p>

-<p>Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető

-nélkül igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a

-sajtónak. Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a

-kölyök-ujságíró angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei

-hevertek. E nemzedék még jobban értett a színházi intrikához, mint

-a reportázshoz; Konti operettjeit az első taktustól az utolsóig

-eldúdolgatni könnyebb volt, mint egy intervjut megcsinálni. Mintha

-csak merő utópia lett volna ebben az időben, hogy már a

-határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért nem rajong,

-utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben és

-Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű

-tehetsége. A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb

-lendülettel egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni

-Budapesten, a Kérik, Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok.

-Lehetne korunkat a színésznő alkonyának is nevezni. Tudtommal

-színésznő miatt mostanában már nem szokás verekedni Fodornál. A

-kitünő mester termében senki sem halt meg Fedák nevével ajkán. A

-kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné Aranka helyett

-Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem igazságos

-dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!</p>

-<p>Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a

-liget öreg nyárfái alatt, a nagydob <span class="pagenum"><a name=

-"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> puffogása a Stefánia-útig is

-elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május

-illatát, a lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon

-korán megkezdődött, a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka

-bolyongott a színkör tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti

-előadáshoz már lovagias ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a

-színház öltözőjébe. Csongory kisasszony szobaleányának három hintás

-tette a szépet. Meglássátok, ebből még baj lesz. A legények

-vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás kezéből a ruháskosarat. Az

-öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent az első számú

-páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó oldalról a

-híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert lovag

-szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már

-elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése

-bugyborékolt fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek

-részt az előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a

-színpadnak, amint a fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a

-Gasparonéból játszván), a nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy

-szőke, szemüveges fiatal zenész már harmadszor olvasott végig egy

-gyűrött levelet. Vajjon ki küldte a levelet? Örömről volt szó benne

-vagy boldogtalanságról?</p>

-<p>Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre

-páholyában. Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is

-játszanék, de Csongory lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth

-kisasszony pusztán gyakorlatból a páholyok mögött álló tüzoltóra

-vetett búskomoly, szende vagy drámai pillantásokat s nagyon meg

-volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni kezdte a lábát.</p>

-<p>– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni,

-<span class="pagenum"><a name="Page_42" id=

-"Page_42">-42-</a></span> – mondta Urbanovicsné narancsot

-hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust! kiáltanak

-háromszor.</p>

-<p>Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:</p>

-<p>– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást?

-A kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.</p>

-<p>A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány

-kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes

-virágbokrétával diszített cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk,

-mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu

-legyező mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési

-lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült,

-puderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban

-fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss fehér

-blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott

-bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában.

-A kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen

-bólintott Klára felé.</p>

-<p>Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a

-köszönést, mert a színház drámai művésznője működött a

-deszkákon.</p>

-<p>– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy

-szemét levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak

-kritikát mondani játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig

-észrevehetőleg mozog. – Sohasem tudta a szerepét és persze most sem

-tudja, mert folyton férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb

-színésznő a drámaiak között. Már az iskolában folyton az öreg

-tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet csókolt, Gált csaknem

-elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon szerette, mert nem

-tartotta elég tehetségesnek. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> Jászai egyszer azt mondta

-neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a

-cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi

-iskolából jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben

-elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a

-fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási

-jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem

-szereti a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony

-zsanzsán harisnyája, hiába utánozza Jászait.</p>

-<p>Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával

-vitatkozott volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán

-észrevette a bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken

-viszonozta a köszöntését.</p>

-<p>– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el

-figyelmét.</p>

-<p>– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát

-kezdett a mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete

-féloldalos volt, mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna

-az első kályhatűz előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette,

-leveleket, hajfürtöket, kis ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s

-fejtartása megmaradt ugyanabban a helyzetben, amelyben akkor volt,

-midőn a lángra kapó női levelek után nézett. – Mit keres ez Pesten?

-– fűzte tovább a drámai szende a fehér keztyűvel folytatott

-eszmecserét.</p>

-<p>– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, –

-hogy miért nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy

-akit te ismersz, azt mi is ismerhetjük.</p>

-<p>Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly

-<span class="pagenum"><a name="Page_44" id=

-"Page_44">-44-</a></span> futott végig arcán, mint a napsugár

-szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.</p>

-<p>– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem

-találok ezen a tényen semmi csodálkozni valót.</p>

-<p>De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi

-tavasz felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott

-helyéről és hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott,

-mintha folyton azért pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra

-nőtt a normális nagyságú embereknél és hosszúakat lépett, bár

-tudta, hogy a tánciskolában nem szabad hosszabbat lépni hatvan

-centiméternél.</p>

-<p>A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét,

-miközben szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott

-mellénygombjain.</p>

-<p>– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok

-virága. Az én kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor

-leányságomban ábrándoztam.</p>

-<p>– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.</p>

-<p>Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a

-fogait óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen

-elpirult és olyan halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli

-esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom

-folytatását.</p>

-<p>– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta

-rólam, hogy a hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, –

-szólalt meg Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is

-érezné a dolgok fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák

-nekem Debrecenben! Miért? <span class="pagenum"><a name="Page_45"

-id="Page_45">-45-</a></span></p>

-<p>– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt,

-mint a leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt

-volna a sok fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek?

-Úgy sem a szavak számítanak, hanem a tettek.</p>

-<p>S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy

-októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott

-kis hídak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból,

-Szilvia gyöngéden emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom,

-előreálló állból s a nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló

-nyakából annyit láthatott, amennyire kíváncsi volt.</p>

-<p>– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. –

-Annak, hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a

-hasonlataiban!… Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról,

-hogy azt Szalkainé óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a

-Denevérben volt utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi

-Margó Zelmáért mennyit rajongott! Uram, én minden művét

-ismerem.</p>

-<p>– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír

-katonája föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos

-óhajtott lenni, – akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája,

-midőn a molett énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn

-még az volt divatban, hogy a színésznők puderozzák a hajukat;

-fekete harisnya, kivágott lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet

-éjszaka saját kezükkel mostak hófehérre: ez volt eleganciájuk,

-amelyet vidéken a színésznőktől közönségesen követelnek. Heh!

-Tiszainé olyan volt, mint egy kis madárfészek hosszuszáru nyárvégi

-füvekből gömbölyűre fonva.</p>

-<p>S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda <span class=

-"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> úr s gyors

-kémlelő pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte

-mélabujával mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan

-vagyok, engem nem szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“</p>

-<p>A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:</p>

-<p>– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.</p>

-<p>Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a

-vállára ütött.</p>

-<p>– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.</p>

-<p>– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti

-divatot. Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.</p>

-<p>Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban

-azon nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek

-hiszik őt ebben a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol

-Szilviára fordította, mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi

-volna. Az énekesnő kitartó, konok szomorúsággal függesztette rá a

-tekintetét, mint aki addig akar nézni egy képet, amíg az

-megelevenedik.</p>

-<p>– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta

-volna: „Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit

-csinálok, hogy szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a

-temetésemre?“</p>

-<p>– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most

-fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni

-kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.</p>

-<p>Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna

-leányhoz, mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis,

-boldogtalan emlékéhez nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női

-arcképhez.</p>

-<p>– Pesti lakos lettem. <span class="pagenum"><a name="Page_47"

-id="Page_47">-47-</a></span></p>

-<p>– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?</p>

-<p>– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is

-van.</p>

-<p>– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.</p>

-<p>– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.</p>

-<p>– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.</p>

-<p>Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb

-viccét mondaná.</p>

-<p>– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.</p>

-<p>Szilvia összecsapta a kezét.</p>

-<p>– Hallatlan!</p>

-<p>Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.</p>

-<p>– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…</p>

-<p>A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is

-félne a vicc-srapnell pusztításától.</p>

-<p>– Harmadik lapom „A lámpás“.</p>

-<p>Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így

-kénytelen volt bólintani.</p>

-<p>– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?</p>

-<p>– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első

-szótól az utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A

-legvigabb lap a világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az

-ujság mottója: „Jobb meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?</p>

-<p>Urbanovicsné hátrafordult:</p>

-<p>– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már

-figyelnek.</p>

-<p>– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel

-is, mint színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan

-Horváth kisasszony. – <span class="pagenum"><a name="Page_48" id=

-"Page_48">-48-</a></span> Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a

-szerepében, mert nem tudja a szerepét.</p>

-<p>Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban.

-Rezeda úr magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna,

-hogy milyen mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti

-magát holnap vagy holnapután…</p>

-<p>– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is

-szokott írni?</p>

-<p>– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.</p>

-<p>– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét?

-A legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság

-a présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik,

-szerkesztő uram?</p>

-<p>Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna

-és a Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri

-messzire, amíg meg nem puhul.</p>

-<p>– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított

-hajából. – Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben

-tobzódnám a népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…</p>

-<p>– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember

-volt a vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint

-egy költő.</p>

-<p>– Mikor maga játszott.</p>

-<p>– Ferenc József-kabátot hordott.</p>

-<p>– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.</p>

-<p>– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a

-polgármesterrel.</p>

-<p>– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.

-<span class="pagenum"><a name="Page_49" id=

-"Page_49">-49-</a></span></p>

-<p>– Oldalszakálla is volt.</p>

-<p>– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a

-színpadra nézett.</p>

-<p>– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte

-Klára.</p>

-<p>– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt

-alakítja a deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam

-megírni, hogy milyen szaga van a szájának.</p>

-<p>– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?</p>

-<p>– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban

-számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és

-kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy

-vizen járó fekete hajós a másvilági országba, ahol azok élik le

-életüket, akiknek már joguk, csaknem alkalmuk volt a földi

-életmódba belekóstolni.</p>

-<p>Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.</p>

-<p>– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem

-visel tiszta fehérnemüt.</p>

-<p>– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból

-hord koszorut és pirománia a betegsége.</p>

-<p>Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok

-ajtaját a civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.</p>

-<p>A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak

-segédkezett, míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi

-belépőt, amilyent csak vidéki színésznők és igazi hercegnők

-viselnek. Szilvia kis kezével, amely olyan meleg volt, mint egy

-menyasszonynak a párnája, a kabát alatt megszorította a hirlapíró

-kezét.</p>

-<p>– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy

-titkot közölne. <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=

-"Page_50">-50-</a></span></p>

-<p>Majd hangosan megkérdezte:</p>

-<p>– Velünk tart?</p>

-<p>– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok

-Kürtösnek? – szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság

-tükröződött arcán, mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az

-előadásnak vége volt.</p>

-<p>A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke

-redingotján friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát

-toborzott.</p>

-<p>– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert

-ebben a szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.</p>

-<p>– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg

-bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz

-intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház

-irányában Kürtös és unokahuga miatt.</p>

-<p>A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős

-hölgy szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a

-félhomályban, mint éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás

-tekintettel bandukolnak hazafelé.</p>

-<p>– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti

-szivárvány. – Kihuzták a török sorsjegyemet.</p>

-<p>Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.</p>

-<p>– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki

-mindenre kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a

-fővárosban.)</p>

-<p>– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők

-pártfogója, – mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap

-francia pezsgőt iszik.</p>

-<p>– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman <span class=

-"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> a kocsiból

-Klára, miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.</p>

-<p>Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az

-ülésben.</p>

-<p>A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a

-falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és

-piros szőnyeg volt a padlóra terítve.</p>

-<p>– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné

-fitymáló hangon. – Hé, fogadós!</p>

-<p>Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le

-arcáról. Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü

-fiatalember volt, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint

-Jézust kiáltani.</p>

-<p>A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s

-mindenképpen jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét.

-A színész eleinte vörös volt, majd nem törődött többé

-mellőztetésével, a nagynéni mulattatásának szentelte magát.</p>

-<p>– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi

-jellemszínészre?</p>

-<p>– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött

-szeretett jól enni.</p>

-<p>– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre

-senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?</p>

-<p>A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két

-pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.</p>

-<p>– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból.

-Milyen mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának

-helyet az asztalnál!</p>

-<p>A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia

-valamely bús dolgon gondolkozhatott, Klára <span class=

-"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span>

-versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig elkomolyodott, ha boros

-poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan, temérdeket szokott

-inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután színét és

-szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“

-keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig

-még harminc éves se volt egészen.</p>

-<p>– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte

-egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.</p>

-<p>– Magának.</p>

-<p>– Dehogy! Szilviának.</p>

-<p>Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.</p>

-<p>– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd

-megírom A lámpás-ba.</p>

-<p>Szilvia engedelmeskedett.</p>

-<p>Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel

-tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban

-érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét,

-ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.</p>

-<p>Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta

-Rezeda úr szavait.</p>

-<p>– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a

-boka fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné

-az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.</p>

-<p>– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa

-pikáns dolgokról beszélni.</p>

-<p>– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a

-szerkesztő, – mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen

-színésznő ablakán sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket

-tartanak, így szokás? <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=

-"Page_53">-53-</a></span></p>

-<p>– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel

-Szilvia.</p>

-<p>– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai

-előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen

-megtudtam színházi ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott

-el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a

-szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát

-meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint

-halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük mindig csodálkoznak,

-hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután

-magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak

-betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz

-szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában

-parfőm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya

-felől. „Te vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista

-vagyok!“ Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda

-szerkesztő vagyok!</p>

-<p>– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.</p>

-<p>– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam

-nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az

-emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa

-legjobb drámai szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával

-kináltak, pedig azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba.

-„Tudjuk már…“ mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos

-látogatójuktól csak megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó

-kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a

-cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták“. Az erdőre menekültem.

-A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy

-Horváth <span class="pagenum"><a name="Page_54" id=

-"Page_54">-54-</a></span> kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak

-ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már.

-Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.</p>

-<p>– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos

-hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd

-alázatosan pillantott Rezeda úrra.</p>

-<p>– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne

-kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem

-függnek. Igérjen például minden napért valamely kis ajándékot, mint

-a kártyás Alvinczi igért Montmorency Clarence-nak.</p>

-<p>Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a

-szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A

-nyakláncot hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)</p>

-<p>– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. –

-Igen érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel,

-mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl

-Alvinczi ajtaján s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.</p>

-<p>– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. –

-Nagy tipró. Szívtipró.</p>

-<p>A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte

-a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr

-felé.</p>

-<p>– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely

-megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát

-megvetőleg biggyesztette és körülnézett, mintha más társaságot

-keresne.</p>

-<p>Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész

-kigöndörített fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában

-háromszor. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=

-"Page_55">-55-</a></span></p>

-<p>– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta

-keblét.</p>

-<p>– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára

-kisasszonynak, – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a

-vacsorámat kifizesse.</p>

-<p>– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta

-igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap

-találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy

-jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.</p>

-<p>– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! –

-dörmögte Rezeda úr.</p>

-<p>Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt,

-mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a

-lapályon elnyuló réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma

-volna.</p>

-<p>– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.</p>

-<p>– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné

-az ifjúember, hogy hozzá beszélek.</p>

-<p>Klára nyomban elintézte a dolgot.</p>

-<p>– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.</p>

-<p>– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy

-az ülés sorrendje?</p>

-<p>A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös

-poharát.</p>

-<p>– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, –

-mormogta s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már

-iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.</p>

-<p>– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta

-megnyugtatólag Klára.</p>

-<p>– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát

-özvegyasszonyság. – A férfinak inni, pipázni, kártyázni

-<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=

-"Page_56">-56-</a></span> kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt

-részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.</p>

-<p>– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: –

-Hogy égetnének meg, vén bocskor!</p>

-<h2>III.<br />

-Indiában rossz volt a termés.</h2>

-<p>A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország

-egyik legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de

-genere Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi

-nádorispánoknak maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten.

-Büszke volt honfoglaló ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege

-mellett és büszke volt arra, hogy ha megint királyt választana a

-nemzet a Rákos mezején, származásánál fogva neki volna jussa a

-királyi koronához. A Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak

-abban az időben, amikor a Gút-Keled nemzetségéből származó fiak

-várkapitányok és bánok voltak. Sőt a moszkvai történettudós

-véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván azon királyi törzsből

-származott, amely messzi napkeleten a Don folyó táján uralkodott és

-lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr megelégedése jeléül egy

-csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a professzornak, a

-gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet lóháton kellett

-volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes Alvinczi. Diaz

-Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt, a

-földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású

-levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal

-éveiben <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=

-"Page_57">-57-</a></span> természetesen Oxfordban evezett, majd a

-párisi osztrák-magyar követséghez került. Harminchárom ősét

-vonultatta föl a kamarási próbához, holott kevesebb is elegendő

-lett volna. Harminchárom régi zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe

-az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a párisi attasé

-diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb. (Alvinczi úr

-bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán a

-buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem

-jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett

-bele a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz

-kabalának bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka

-elveszítette azt a százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja

-levendulaszagú ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha

-valami baj támad a ház körül. A nagyszerű asszony egyetlen

-könnycseppet nem ejtett, nyugodtan küldte el fiának a százezer

-pengőt, amely abban az időben rengeteg vagyonnak felelt meg: három

-vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam, most már nincs több

-pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az olasz grófnő keze

-helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe, amelyet mindig

-magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát. Ámor azonban

-nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz táncosnő

-álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia követ is

-imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a

-Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán

-selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja

-kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen

-akkor vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan

-csilingeltek a csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi

-<span class="pagenum"><a name="Page_58" id=

-"Page_58">-58-</a></span> tőre három ujjnyira a szív fölött a

-francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár, elfehéredő arc,

-megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét küldte a francia

-követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva indult és

-három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos inasai

-szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd

-nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy

-Bécsben a Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött

-Budapestre, megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany

-Sas-fogadóban szállott meg, ahol már egyetemi hallgató korában is

-lakott: akkor egy szobában, most kettőben, mert a legényének is ott

-kellett aludni és éjjel levetkőzni, lábát, kezét megdörzsölni,

-betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon Unghban, az ősi

-házban, ahol a föld, a mező és a patak az első foglalásból

-maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak,

-rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint

-havas kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban

-nem lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak

-éjjel ugatott volna.</p>

-<p>(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen

-részlethez érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan

-fölsóhajtott:</p>

-<p>– Istenem.)</p>

-<p>Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany

-Sasban.</p>

-<p>Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek

-írta a nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs

-Sándor reá testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast

-fogta el, aki kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint

-Alvinczi Zrinyi Ilonára. <span class="pagenum"><a name="Page_59"

-id="Page_59">-59-</a></span></p>

-<p>– Fölébredt a fejedelem?</p>

-<p>– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről

-ismerjük.</p>

-<p>Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“

-hangzott, amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a

-hang tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.</p>

-<p>– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.</p>

-<p>Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta

-Pétervárt elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött

-selyemkaftán, amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek,

-fehér kalap, amely alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval

-tekintgetett elő fekete szeme. A pusztai lovasnak van ilyen

-tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő messziség felé néz.

-Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt. Francia ujságok

-hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil Blas“-t.</p>

-<p>– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame

-Louisenál. Én írtam.</p>

-<p>A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.</p>

-<p>– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.</p>

-<p>– Igen rövid, – tódította később.</p>

-<p>Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett

-Szilveszterre.</p>

-<p>– Nos?</p>

-<p>– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.</p>

-<p>Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és

-elgondolkozva nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.</p>

-<p>A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a

-lángok. Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből

-hozatott, amely fával az ősei <span class="pagenum"><a name=

-"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> tüzeltek s a tüzre vetette.

-Megdörzsölte igen finom, de erőteljes kezét. Végignézett karcsu

-ujjain, amelyek a kardot, kantárt szívesebben fogják, mint a nők

-kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe nyult és néhány aranypénzt

-vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s halkan, unottan

-megszólalt:</p>

-<p>– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint

-pénze. Az angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint

-amennyi a névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!</p>

-<p>Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át

-az öreg írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el

-Szilveszter piros mellénye tájékán.</p>

-<p>– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi

-visszavette az ajándékot, ha azt megköszönték.</p>

-<p>– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a

-Madamehoz.</p>

-<p>– Estély lesz, szőr. Szoáré!</p>

-<p>– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar

-szavunk. Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az

-én nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot

-fordítottak a nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet

-Lujza őnagyságának, régi barátnőnknek.</p>

-<p>Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a

-köpönyeget megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig

-köpenyegben járt, a Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak

-volt hajdanában ilyen köpönyege.)</p>

-<p>Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs

-volt benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk <span class=

-"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> szereti az

-inyenckedést!“ szólt s furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a

-nők balgatagságán elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt,

-mint egy régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok

-régi festmény, amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből

-egytől-egyig ismert a fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai

-szőnyegek és hindu bálványok. Az egyszerű, szinte katonás ágy

-fölött kis ezüst feszület: Mária Antoinette lehelte rá utolsó

-csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos kis pisztoly, mint egy

-bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből egy középkori

-francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán az

-iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon

-világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557.

-Noel. Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas

-címere préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák

-pasztell-képei, amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni,

-akik majdnem úgy szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji

-szekrény fiókjában aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és

-apró, eldobott levelek közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici

-Katalin morzsolgatott és egy férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás

-hindu bálvány, amelynek csúf, vörös feje széles vigyorgással nézett

-a világba. A falon hadi kopja, amelyet valamelyik Alvinczi vett el

-a temesvári basától és az íróasztalon sürgönyök és levelek a világ

-minden részéből. A fejedelem naphosszat az ágy szélén ült, de

-mindent tudott, ami a világban történik. A különböző követségeken

-töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)</p>

-<p>Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna

-a szobát, Alvinczit hirtelen élénkség <span class=

-"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> fogta el.

-Gyorsan fölállott s az asztalról hosszukás levélborítékot emelt

-föl.</p>

-<p>– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még

-titok. Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az

-indiai terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában.

-A jelentést csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod.

-Add el titkodat.</p>

-<p>Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és

-hosszasan a téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka

-körül.</p>

-<p>– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy

-Szilveszter elhagyta a szobát.</p>

-<p>Katonás komolysággal lépett be a legény.</p>

-<p>– Mi ujság, János?</p>

-<p>– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a

-kaszinóban.</p>

-<p>Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az

-öltözködés idejét halogatná.</p>

-<p>– Mit rendeltünk mára, János?</p>

-<p>– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban.

-A salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.</p>

-<p>– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy

-főzőasszony otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az

-öregek jól ettek!</p>

-<p>– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly

-meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az

-öreg tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.</p>

-<p>Alvinczi elgondolkozott:</p>

-<p>– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?</p>

-<p>– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre

-jutott. <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=

-"Page_63">-63-</a></span></p>

-<p>A fejedelem a multba nézett.</p>

-<p>A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet

-hozott. Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre

-leugrott az ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú,

-szálkás betűkkel egy könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután

-engedte, hogy a legénye felöltöztesse.</p>

-<p>A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta,

-szénaillatot freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében

-többször megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a

-zsebeibe gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal

-bélelt somfabotot vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot

-tett, amely olyan réginek és nemesnek látszott, mint az apátság

-misés-könyve. A velszi herceg pincéjéből való volt. Hatalmas,

-utazótáska-nagyságú szivartárcáját különböző dobozokból való

-szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint a gyógyszerész

-készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott csodaszivarok,

-amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak ellátva,

-olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában,

-mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában.

-„Alvinczi szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a

-legjobbat, a legnemesebb szivart jelentette.</p>

-<p>A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek

-zsebre szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr

-ebédjeiről, amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi

-kecskekörmöt. Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak,

-kritikusnak, vagy bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott

-szivarja körülbelül két évig vándorolt Budapesten, amíg egy részeg

-néger táncos elszívta. Kevesebb lett a pesti vagyon. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>

-<p>A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után,

-János inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.</p>

-<p>– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.</p>

-<p>Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti

-köpenyegét.</p>

-<p>– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…</p>

-<p>… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső

-zsebébe dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó

-pamlagján heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az

-ebéd kifizetésére fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán

-fölszolgálta a visszajáró pénzt), Alvinczi úr előveszi ujságjait,

-leveleit. A széles bőrkanapé megtelik levelekkel, sürgönyökkel.

-Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek sarkára, útmutatásul

-Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az éjszaka hosszú s

-ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt a kötetet,

-amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.</p>

-<p>– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! –

-mondja nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz-

-és szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg

-tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a

-fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében,

-szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a

-piros szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő

-kulcsaival eltünik.</p>

-<p>A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott

-így Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:</p>

-<p>– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt

-elcsábítja! Öt Viktória-fontot! <span class="pagenum"><a name=

-"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p>

-<p>Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.</p>

-<p>Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik

-meg.</p>

-<p>– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, –

-tíz aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.</p>

-<p>A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a

-fogadó előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán

-helyezkedik el, mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba

-beburkolózik, a puha kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a

-borosüveget, amelynek sárga gyöngyeit vacsorája mellé

-kristálypohárba önti.</p>

-<p>– Jó éjszakát, János.</p>

-<p>A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a

-kaszinó felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.</p>

-<p>(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette

-a kezét, mintha láza volna.)</p>

-<p>Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban.

-Radics muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A

-pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd

-duhajra forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való

-enyelgésnek.) Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik

-vala „fehérkaméliás hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött

-palotájába, ha rendes látogatói, a grófok és hercegek ezt

-engedélyezték. Az irodalmi estélyeken kiderült, hogy Donna Juana

-zseniális színésznő, aki egymagában játszott el teljes kis

-fölvonásokat. Egy régi romantikus regény lapjairól volt kivágva ő…

-Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás hölgy“-ről, most csupán

-<span class="pagenum"><a name="Page_66" id=

-"Page_66">-66-</a></span> annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet

-két férfi s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül

-Salamon Ödön író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony

-művészetéről. Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét

-vette, hogy Dapsy pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban

-muzsikáltat magának. Havas fergeteg zúgott a Belváros fölött, a

-gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött, mint akár

-abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán és Beöthy László bolyongtak

-éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az ellenséges nyomda) vastábláit

-botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs Sándor köpenyegébe

-burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből s így

-csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol az

-írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis

-pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott

-az eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)</p>

-<p>Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és

-hűbéres uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal

-jelentkezett.</p>

-<p>– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!</p>

-<p>A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából

-megfontoltan és komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének

-sűrű, barnásfehér füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A

-füstgomolyagban látni lehetett széles kalapu spanyol

-ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat és néger nőket, a kikötőből

-most indul el a háromárbócos, a fehér vitorlákat dagasztja a szél s

-száll a messzi tengerekre a kék cirádás szivardobozokkal. (A messzi

-tengerek termékei különös skatulyákban érkeznek hozzánk. Ugyan ki

-nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös figuráival?

-<span class="pagenum"><a name="Page_67" id=

-"Page_67">-67-</a></span> Mintha a fantasztikus földről jött

-küldemények a messzi országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal.

-A kinai sárkány és a japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők

-illatosak és a teveháton hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók,

-hogy az ember a szobájában nagy utazásokra gondoljon.)</p>

-<p>A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge

-és arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő

-téli napsugárban.</p>

-<p>– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben

-az éjjel nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy

-dolog, Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát

-nemcsak a lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai

-kereskedelem is. Azt lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget

-érdekli, hogy Bombayban hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt

-napfényes idő volt és rövid sétát tettem a városban. Valakit

-láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki mintha a közelgő tavaszt

-hirdetné.</p>

-<p>Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.</p>

-<p>– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az

-ibolyaszeműt. A nagyúr parancsolja.</p>

-<p>Alvinczi a füstbe nézett.</p>

-<p>– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé

-való. Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy

-pasztell-kép angol művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és

-kellem. Nyulánkság, erő és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele

-angol barátaimmal kopófalka-vadászat után egy Anna

-királynő-korabeli kastély halljában, talán kevésbé csodálkoztam

-volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő, mint a nyári napsugár a

-búzaföldeken. <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=

-"Page_68">-68-</a></span> Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi igen

-komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.</p>

-<p>Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között

-minden jóbaráthoz illik.</p>

-<p>– Verset fogok róla írni.</p>

-<p>– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan

-fiatal, mint a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak

-az ember eszébe, midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és

-rózsaszínű pirban égő aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája

-volt. Vagy egy nyári reggel az Alpesekben, körül a pirosló havu

-szűz ormok, lenn a mélyben a tengerszem kéklik és az erdőben piros

-gyöngyvirág nyílik.</p>

-<p>– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.</p>

-<p>Alvinczi intett a kezével:</p>

-<p>– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak

-írj Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi

-kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem,

-hogy a kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék…

-Boszorkányos! Nem tudom elfelejteni, amióta láttam.</p>

-<p>– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.</p>

-<p>– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről

-az utcán követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában

-tüntek el. Kár, hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen

-helyzetemben segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A

-gyaloghintó megállana az éj sötétjében s Clarencet gyorsan

-elragadnám. St. Hermandad embereit jó toledói pengékkel tartanák

-sakkban barátaim.</p>

-<p>– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben <span class=

-"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> forog

-barátnőnk, a Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette

-ő már télfejű urak karjaiba.</p>

-<p>– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak

-magamhoz, hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát

-aranytól csörgő kézzel levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább

-tisztelem Clarence kisasszonyt, mint te azt fölfoghatnád. Igen.

-Tisztelem. Ez a helyes kifejezés. Például, igen boldog volnék, ha

-neveltetéséről, jövőjéről én gondoskodhatnék.</p>

-<p>– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!</p>

-<p>Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A

-Jánoshegyen volt egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta

-magát. Lelki purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával

-szeretkezett s a termékenységet számtalan apró papirosdarabokon

-őrizte meg, amellyel telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi

-remetéskedés után szinte megtisztulva, megifjodva tért vissza az

-emberek közé: többé nem iszik, nem kockázik, bordalok helyett

-hosszú történelmi regényt ír és kis lapot alapít Budán a helybeli

-érdekek támogatására, ami szintén legalább nyolcszáz pengőcske egy

-esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és fütyörészve jött le a

-hegyről.</p>

-<p>– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta

-magában, amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.</p>

-<p>Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.</p>

-<p>– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.</p>

-<p>– Már felöltözött.</p>

-<p>A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly

-játszadozott arcán.</p>

-<p>– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem

-jöhetsz. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=

-"Page_70">-70-</a></span></p>

-<p>Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző

-táblája olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a

-falon függött volna.</p>

-<p>A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó

-iratszekrények, a duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai

-bőséget árasztottak maguk körül, mintha az egész ország valamennyi

-bélyeges papirosát itt halmozták volna fel s a végrendelkezések

-koporsó- és viaszgyertyaszagot terjesztenek, annyi helyet sem

-engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi kis húst vegyenek

-magukra.</p>

-<p>A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában

-éjszaka sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte

-Szilvesztert.</p>

-<p>– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a

-jegyzőt.</p>

-<p>Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.</p>

-<p>Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol

-szakálla volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok

-voltak Pesten a viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű,

-mályvaszín-szoknyás asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén,

-amelyet nem foglaltak el végleg a temérdek iratok.</p>

-<p>A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor,

-lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember

-sohasem tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni,

-mert mindkettő várható. A spanyolszakállas ellenben

-egyházgondnokhoz való ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon

-üdvözölte Alvinczit.</p>

-<p>– Jó napot, méltóságos úr.</p>

-<p>Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és

-kigombolta szalonkabátját, mintha csak azon <span class=

-"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> törte

-volna a fejét, hogy miért nem vette föl az ünnepélyes alkalomra

-veterán-kardját.</p>

-<p>Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos

-kalapkában, finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve

-Clarence foglalt helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja,

-nyerges lába, finom tartása mint egy hercegnőé, aki véletlenül

-került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a szerződést aláírja.</p>

-<p>Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi

-tiszteletteljesen bólintott. Egy másodpercnyi csend. A

-polgárasszonyság elővette zsebkendőjét.</p>

-<p>A kövér jegyző sebesen olvasta:</p>

-<p>– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné

-budapesti, I-ső kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti

-színésziskolai növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere

-Gut-Keled) cs. és kir. kamarás, földbirtokos…</p>

-<p>Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.</p>

-<p>A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy

-Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva

-jegyesének tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről,

-jövőjéről gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik

-ugyanazért kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban

-nevelni… A kisasszony óhajtásához mérten a színi pályára lép…</p>

-<p>Az aláírások következtek.</p>

-<p>Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez

-alkalommal.</p>

-<p>Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.</p>

-<p>– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.</p>

-<p>– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.</p>

-<p>Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis <span class=

-"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> imakönyvét

-vette elő, e szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen

-violává lett francia hercegnők imádkoztak.</p>

-<p>– Ime, jegyesi ajándékom.</p>

-<p>Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.</p>

-<p>– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha

-meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.</p>

-<p>A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér

-kályhában megigazította, kezét fázósan összedörzsölte.

-Elgondolkozott és olyan hangon, mint ahogy álmában beszél néha az

-ember álmához, halkan mondta:</p>

-<p>– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul,

-hiába élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon

-kedvelem, magamban szeretek lenni. Most legalább lesz valakim,

-akivel néha elbeszélgetek. Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz

-füzve. Lehet, hogy jó szerencsecsillagomat hordja Clarence

-ibolyakék szemében! Franciául és angolul taníttatom. Szép és jó

-könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy még sok örömöm lesz a kis

-leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak igérkezik az egész

-dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot. Szilveszter

-mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended

-Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz

-reá, mint a két szemedre.</p>

-<p>– Igenis, sire.</p>

-<p>Egy óra mulva János inas berontott a szobába.</p>

-<p>– Méltóságos úr, itt van a hajós.</p>

-<p>– Miféle hajós?</p>

-<p>– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.</p>

-<p>– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p>

-<p>– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva

-János.</p>

-<p>A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb

-meghatottsággal hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai

-bőven pótolták kegydíját. Olyan bajusza volt, mint egy német

-rablólovagnak. A szakálla hegyesen előrenyomult.</p>

-<p>– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak

-ismerem. Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen

-viselkedik. Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem

-jelentést tenni.</p>

-<p>A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó

-aranyfonttal.</p>

-<p>János ismét a szobába nyomult.</p>

-<p>– Csengetni méltóztatott?</p>

-<p>– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál

-egész nap.</p>

-<p>– Úgy lesz, méltóságos úr.</p>

-<p>Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg

-Alvinczi kocsija.</p>

-<p>A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes

-ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában

-huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn

-Alvinczi a kocsiból kiszállott.</p>

-<p>Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér

-selyembe öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit,

-mint valamely fejedelmet.</p>

-<p>– Parancsoljon, Monte Cristo uram?</p>

-<p>(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név,

-amelyet csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség,

-sem a vendégek előtt.)</p>

-<p>– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi <span class=

-"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> úr a

-diványon elhelyezkedve, ahol délutánonként Magyarország egyik

-leggazdagabb zászlósura szokott ezüst fejével szundikálni, mert

-igazában csak itt tud aludni, miközben Louise asszony a Kis

-Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a címeket kommentárokkal

-kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise tölti be, mondván:

-„Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem vigyázott a

-ringyó…</p>

-<p>– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert

-hiszen senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér

-szárnyasajtókat a jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol

-királyok, biborosok és nagykövetek szoktak üldögélni a virágos

-selyempárnákon – gondosan bezárta.</p>

-<p>– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva

-Alvinczi és halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott

-– gyermekkorom óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos

-okom volna megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom.

-Kérek egy pohár vizet!</p>

-<p>Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen,

-két ujját alsó ajkára téve nézett maga elé.</p>

-<p>Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára,

-amennyi a kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a

-diványról, amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg

-hímezte.</p>

-<p class="center">*</p>

-<p>… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott,

-megragadta a szerkesztő kezét:</p>

-<p>– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg

-fogom látogatni.</p>

-<p>Rezeda úr vállat vont.</p>

-<p>– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán <span class=

-"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> nem is

-fogadná. Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.</p>

-<p>– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel

-Klára.</p>

-<p>Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:</p>

-<p>– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal

-dicsekedni a nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket

-gondolok, akik még férjhez is óhajtanak menni.</p>

-<p>– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.</p>

-<p>Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna

-Urbanovicsnéban a bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta

-odahajítani a primásnak, ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak

-kitett magáért. Mintha a muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak

-külön nyelvük volna. Néha egy kézmozdulattal árulnak el valamit. A

-koldusok és tolvajok keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek

-egész városokat a határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált

-másnak, mint annak a vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné

-csuklóján foglalt helyet. A különböző nóták egymást kergették.

-Ábrándosak és érzékiek, bolondos amerikaiak és francia dalocskák. A

-cigányok állhatatosak maradtak, bár a horvát asszonyság

-egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a Valse de Moscox

-hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy festett

-bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az

-arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi

-táborában virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)</p>

-<p>Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé

-nézett.</p>

-<p>Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti

-bál volt. A kapitányt Henriknek hívták. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>

-<p>A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél

-van, csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól

-itt-ott kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke

-szemében mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók

-alatt. Puskint hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a

-tatár kán: Alvinczi Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a

-pályaudvarra hajtat. A hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e

-hóesésben… Az expresszvonat pompás barna kocsijai már villamos

-fényárban úsznak a pályaudvaron és jószagú bőröndök szagával telnek

-meg a fülkék.“</p>

-<p>Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta

-ezeket a Valse de Moscox alatt.</p>

-<p class="center">*</p>

-<p>Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a

-színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról

-észrevette a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi

-más nem fért el, mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas

-magasan volt, mintha a kalapok az utcára szeretnének nézni az

-előszoba felső ablakán át. Tulajdonképpen senki sem járt a

-színésznőkhöz.</p>

-<p>Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és

-nyaka meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s

-üde illat áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek

-elő a rövid ruha alól.</p>

-<p>– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. –

-Benne van már – a lábam?</p>

-<p>– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik?

-Korántsem. Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a

-legközelebbi számban helyezhetek <span class="pagenum"><a name=

-"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> el néhány gondolatröppentyűt

-nagyságod lábáról, ha ugyan még akkor megjelenünk.</p>

-<p>– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem

-átkarolta a Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde

-arca, amelyről a hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott,

-mint a hajnali harmat fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját

-mintegy véletlenül megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme

-ismét kis cipőjére, aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a

-férfi tekintetét, amint a piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel

-állott a kis előszobában.</p>

-<p>– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába

-van!</p>

-<p>– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha

-mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az

-ujságot s a szekrény tetejére hajította.</p>

-<p>Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő

-válla fölött fölkiáltott:</p>

-<p>– Klára, dugd el a nadrágokat!</p>

-<p>Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a

-szoknyája alá, azután megint elővette.</p>

-<p>– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi

-nadrágunkra, látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok,

-amilyeneket a rendes polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola

-növendékei… Csipke nincs egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy

-valaki valaha lássa rajtunk.</p>

-<p>Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre

-s a kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.</p>

-<p>– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre

-vágyódtam, amelyben lyukacskák és <span class="pagenum"><a name=

-"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> pirossal és kékkel horgolt

-levelecskék vannak. És a derékon csokorba kell kötni a

-szalagot.</p>

-<p>Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a

-ruhadarabokat.</p>

-<p>Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint

-egy majálisozó diák.</p>

-<p>– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna

-hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy

-rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai,

-szív fölötti, selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok

-a spinéten, ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van

-az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt

-préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi

-aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy név, egy régi grófnő

-neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás lábakon, hol a

-térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó

-lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka

-növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap,

-amely rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta

-hullámzó fürtök, mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek,

-gyöngéden megfestett arc; kopottas utazóláda s néhány száraz

-koszorú és megfakult régi színlap; így gondoltam hajdanában a

-színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi pasztellképből? – Klára a

-cérnát fogai közé vette. A varrógépre mutatott.</p>

-<p>– Ott szoktam varrni.</p>

-<p>Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából

-fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait

-végigfuttatta a billentyükön.</p>

-<p>– Itt szoktam ábrándozni. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p>

-<p>– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából,

-amelyre, úgy látszik, már régen készülődött:</p>

-<p>– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő

-lehet istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres

-komikáné is különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét

-magára borította. Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és

-szabású ruhák, köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha

-külön gyártanának a színésznőknek, nemde arra valók, hogy a

-színésznők ruházkodásuk révén is érdekesebbek legyenek a

-civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a mindenféle fátyolok,

-tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez magán: szintén csak

-azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most csak egy kis

-fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent rajongásokat,

-az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött s

-küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket,

-szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében

-előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó

-Isten árvaleánykái.</p>

-<p>– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek

-udvarolni kell.</p>

-<p>Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen

-fordította Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a

-Hoffmann szerelmi dalát.</p>

-<p>A zene alatt Klára halkan megkérdezte:</p>

-<p>– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig

-nem lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?</p>

-<p>– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.

-<span class="pagenum"><a name="Page_80" id=

-"Page_80">-80-</a></span></p>

-<p>Klára megsimogatta a szerkesztő fejét és anyáskodva szólt:</p>

-<p>– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet

-engem elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy

-bárkinek? Ha egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.</p>

-<p>Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő

-alatt járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja,

-midőn ezer pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint

-az átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is

-hálójukba vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult

-Klára simogatására.</p>

-<p>– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise

-estélyt ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre

-bevezessem.</p>

-<p>Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda

-urat; ez azonban szomorúan nézett a földre:</p>

-<p>– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.</p>

-<p>– Nem baj.</p>

-<p>– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes

-tűzhelyébe. El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az

-mindegy. Lehet, hogy grófné lesz, vagy utca leánya.</p>

-<p>Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek

-mindkét ajtaját nyitotta ki egyszerre.</p>

-<p>Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és

-a dal hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem

-énekelnek végig.</p>

-<p>Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.</p>

-<p>– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben <span class=

-"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> a

-Fedórában játszottál, – mondta később halkan Szilvia.</p>

-<p>Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára

-ideges, örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd

-csendesen nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna.

-Remegő hangon, de vidor mozdulattal fölkiáltott:</p>

-<p>– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?</p>

-<p>Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet

-kapott.</p>

-<p>– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, –

-felelt szertartásosan Szilvia.</p>

-<p>– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.</p>

-<h2>IV.<br />

-A legbarátságosabb pesti ház.</h2>

-<p>Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a

-Kökörcsinekre mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet

-foglaltunk), Sevigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket

-írókhoz és művészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig

-asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand

-volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a vigadóbeli

-álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadur volt, – sajnos, a jó

-Lajos már nem élt ez időtájt.</p>

-<p>Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus

-nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja

-birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là

-<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=

-"Page_82">-82-</a></span> Romantique – színésznőnek szökött el a

-háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a

-császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta vagy

-címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett,

-vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős

-lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött,

-kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz

-ulánust helyeztek a faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át

-megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett

-Pesten.</p>

-<p>A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy

-csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi

-éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint

-az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s

-odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át

-letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya

-fénylik az éjszakában.</p>

-<p>Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak.

-Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se

-tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem

-hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, –

-köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak

-végig. Az írók is okai voltak e dolgoknak és a történelem. Az

-aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva

-szeret, férj és gyermek imád, elolvasták az írók munkáit, a

-történelmet és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise

-asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket, hogyan lehetne

-Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“ lenge

-szökéseiről még <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=

-"Page_83">-83-</a></span> bőven beszélnek az öregasszonyok, a

-„kaméliás hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését.

-Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban

-nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az

-apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a

-kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna

-egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.</p>

-<p>Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de

-este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet

-váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig

-megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben

-olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy

-fiatal szarvasé és térdig érő barna haja sátorként fedte; a szeme

-tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny és derekát egy gyermek

-átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint

-a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen

-jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame,

-midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen hangzott ez

-valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes

-gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi

-udvar a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.</p>

-<p>A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.</p>

-<p>Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai

-tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála

-az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású

-áhitat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit

-említette.</p>

-<p>– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás

-minden. Az élet nem üthet szíveden annyi <span class=

-"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> sebet,

-hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S bűnbocsánatra mindig

-számíthatsz.</p>

-<p>Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte

-Ferdinánd.</p>

-<p>– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük

-egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.</p>

-<p>Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében.

-De ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset

-még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában,

-közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet

-Louisenak bérelt és fejét a nő ölébe hajtotta.</p>

-<p>– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.</p>

-<p>Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a

-maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a

-világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly

-nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az

-Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok

-áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok

-nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a

-búcsújáró-helyeken.</p>

-<p>A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta,

-hogy Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is,

-sok évig nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak

-maitresse volt, semmi más.</p>

-<p>Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem

-engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze

-be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az

-eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek,

-<span class="pagenum"><a name="Page_85" id=

-"Page_85">-85-</a></span> hol a falon antik feszület volt s

-rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában,

-mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok

-voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és

-hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A

-szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a

-pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és

-Hieronymus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen

-Gábor hajdui csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai

-szabadságáért. A gróf reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd

-módjára küzdött az egyház ellenségeivel, éjjel viziói voltak a

-nemzet és a korona elpusztulásáról. „Imádkozzál!“ – írta minden

-levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit egy nagyműveltségű, de

-elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra

-küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző

-ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e

-rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.</p>

-<p>A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben –

-két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai

-voltak s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.</p>

-<p>Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet

-alatt külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.</p>

-<p>A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése

-hamarosan észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az

-óraláncon, sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük

-el.</p>

-<p>A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt

-a nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi <span class=

-"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> bálok

-tündéri pompáját, a Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és

-Monte-Carlo kábító levegőjü kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan

-járnak Európa fővonalain, de Louise értelme, gondolatvilága még

-gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, – amelyet eddig csak regényekből

-ismert, – a régi dacos, makacs, de mindenekfölött becsületes

-dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben, bársonyban és

-ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága révén volt

-szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a nizzai

-versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy sör-császárnak

-nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse: „Louise de

-Péczely.“</p>

-<p>S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját

-folytassa, terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre

-Ferdinándnak.</p>

-<p>A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett

-már nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt

-pénzösszegeket elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése

-volt az esetre nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni,

-ezért vesztettük el itthon a csatát.“</p>

-<p>Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon

-felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich

-hercegnő forgatott egyszer ujjai között.</p>

-<p>A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője

-tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták

-klubjában is ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy

-csomó magyar arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk

-barátnőjét, aki odahaza oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón

-és egyház érdekében…</p>

-<p>– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta <span class=

-"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> komoly,

-harmatos tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült

-Budapestre.</p>

-<p>Ferdinánd megcsókolta a homlokát.</p>

-<p>– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!</p>

-<p>… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely

-Párisban és Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A

-Srottisok valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy

-csak szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták,

-akik ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat,

-amelyben kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem

-tanakodnak rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de

-Lenclos korában is kiárad egyéniségükből.</p>

-<p>Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók

-tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a

-hercegeket és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett

-emberszámba.)</p>

-<p>A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró

-virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek

-helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is

-jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott

-és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse

-azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei

-már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskékhez

-hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott

-egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi

-játékai után búsúl.</p>

-<p>– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának,

-mintha már nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot

-tartunk, falusi bort iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak

-be. <span class="pagenum"><a name="Page_88" id=

-"Page_88">-88-</a></span></p>

-<p>Rezeda úr megérintette a Klára vállát:</p>

-<p>– Az Alvinczi titoknoka!</p>

-<p>Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az

-estélyre, ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és

-rövidszárú fapipát tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta

-föl a kis Bonifácz Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva

-hallgatta az ódát, amely egy vén jánoshegyi kődarabhoz volt

-intézve:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">És a kő azt

-mondja:<br /></span> <span class="i0">Én leszek a

-sírköved.<br /></span> <span class="i0">Vadrózsának

-bokra<br /></span> <span class="i0">A temetkező

-helyed…<br /></span></div>

-</div>

-<p>Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt,

-miután nőkkel szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a

-kezét:</p>

-<p>– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény

-vagyok és Bonifácz Béla a barátom.</p>

-<p>Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint

-a szent orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A

-szeme azonban oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki

-mindig halott édesanyjára gondol.</p>

-<p>– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A

-szép kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam

-felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide

-bevetődik.</p>

-<p>Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis

-szalont, ahol a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán

-a névjegytartó kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében

-oly fürgén térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját

-és az ősi házat. <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=

-"Page_89">-89-</a></span></p>

-<p>– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam

-már rossz.</p>

-<p>– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát

-csináltam, amikor szerencsém volt hozzá házamnál.</p>

-<p>Szilveszter legyintett:</p>

-<p>– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta?

-Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban

-sokat jártam utána.</p>

-<p>Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi

-vidéki házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt

-hosszunyaku üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú

-madarát egy sarokba tették.</p>

-<p>– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.</p>

-<p>– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a

-szobaleány.</p>

-<p>– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen

-töltögetett a poharakba.</p>

-<p>– Szép kisasszony, a maga egészségére!</p>

-<p>Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem

-helyezkedik a hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame

-Louise a konyhatűztől fölpirult arccal sietett be. Az ajkával

-megérintett egy pohár bort.</p>

-<p>– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak,

-házi ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.</p>

-<p>Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera,

-mint egy öreg nagybácsi nézi a hugát.</p>

-<p>– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa

-királyokat meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a

-legelső ember a világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis

-korcsmában szegény Balázs Sándorral? <span class="pagenum"><a name=

-"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span></p>

-<p>– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!</p>

-<p>Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és

-nagykövetek szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi

-részeiben a raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem

-találta, holott regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is

-nagyúri kényelemmel berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon

-a biedermeier-izlést dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az

-ebédlőben széles diófa-asztal, pohárszék, mint valamely falusi

-uriházban, ahol megbecsülik a nagyapákról maradt butorokat. Csupán

-arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyi arckép csak egy

-fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat –

-amelyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók, – diszkréten

-eltakarta a ráma. De még így is fölismerte Klára az egyik képben

-Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros állott finom arcával

-és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözeteiben. A

-legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A kőbányai ifjak

-ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson

-föllépett.</p>

-<p>Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton,

-Louise lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan

-egyszerü ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét

-ereszti le gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint

-spanyol táncosnő, majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel

-kezében. Emitt egy polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja

-szerint, ott könyvet olvas, később hegyeslábu íróasztalkájára

-könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket írja.</p>

-<p>Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik

-reggelenkint a takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg

-ily féltő gondossággal a <span class="pagenum"><a name="Page_91"

-id="Page_91">-91-</a></span> daguerrotypeket, amelyek apákat,

-nagyapákat, rokonokat ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a

-magyarruhás urakat és hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő

-előttről gyöngyös fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza

-nagyanyánk.</p>

-<p>Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt.

-Egy gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek

-fején kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.</p>

-<p>Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy

-fiatal úr s fiatal leány arcképe.</p>

-<p>– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét

-a szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki

-megnősül. Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A

-férfinépség mind háládatlan.</p>

-<p>– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter

-atya.</p>

-<p>– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek

-volna. Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős

-se volt, amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A

-végrendeletében nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom

-volt. Talán egy félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket

-és az anyját egy galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán

-fölneveltem Marcit. Az anyja húsz év alatt csak egyszer látta.

-Moszkvában férjhez ment egy bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van

-neki, mint a Szentlélekitől való fia. De azóta van már új fiam,

-Szilveszter. Postán kaptam. Párisból küldte egy szegény barátnőm,

-akinek rosszul megy a sora. De azt falun neveltetem. Hadd legyen,

-aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már megöregedtem. Most pedig

-gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span></p>

-<p>Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe

-orrú, sunyi tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést

-köszörülte zsebkésével.</p>

-<p>– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.</p>

-<p>– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik

-rám, belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’

-Isten belém döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, –

-magyarázta Klárának a háziasszony.</p>

-<p>Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár

-ült az asztal végén.</p>

-<p>– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert

-láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a

-nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem

-délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné

-a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az

-éjszaka?</p>

-<p>Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.</p>

-<p>– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a

-torkát, amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú

-lesz a kedvem egy hétig.</p>

-<p>Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot

-vágott, mintha tormába harapott volna.</p>

-<p>Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal

-nézett az ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle,

-neki nem tetsző ételek kerülnek az asztalra!</p>

-<p>– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise

-asszony, a kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. –

-Minden délben meg <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=

-"Page_93">-93-</a></span> akar verni a konyha miatt. A cselédeim

-már azt hiszik, hogy a vőlegényem, vagy talán titokban meg is

-esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer uram lesz, annak olyannak kell

-lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja, komám, nem tudna valakit

-komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi kellene a házhoz.</p>

-<p>Ilics Iván csúfondárosan nevetett.</p>

-<p>– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az

-asztal alá kergetné!</p>

-<p>– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.</p>

-<p>Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után

-abbahagyta az étkezést.</p>

-<p>– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem

-sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden

-másképp volna. Talán még a lapom is élne.</p>

-<p>– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról

-írta Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.</p>

-<p>Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:</p>

-<p>– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért,

-kérem. Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási

-pörbe. S az embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a

-szobrot fölrobbantani!</p>

-<p>Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok

-lángja ragyogott:</p>

-<p>– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át

-köztársasággá.</p>

-<p>Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását.

-Kiérdemesült művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába,

-egyébként a Louise asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni.

-Még turnürt hordott, <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=

-"Page_94">-94-</a></span> holott az évtizedek előtt volt a divat.

-Szertartásosan bókolt a társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta

-az arcát és kezét.</p>

-<p>– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy

-cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy

-kapudon lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne

-rólad? – fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra

-marta és különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha

-egyenesen a vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad

-előtt a Pannonia előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással

-folytatta:</p>

-<p>– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok

-hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.</p>

-<p>Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a

-homlokáig húzta a szemöldökét:</p>

-<p>– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze

-meg, hogy Bártfai sohasem szokott hazudni.</p>

-<p>Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.</p>

-<p>– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. –

-Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem?

-Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig

-Sekszpir. Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.</p>

-<p>Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda

-úrhoz, szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen

-magyarázta szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban

-mélységesen szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a

-magyar életnek. Komolyan vette a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> dolgokat. Költőnek indult,

-Jézus című drámai költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám

-jött Istóczy, Verhovay és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust.

-Fanatikus, szélsőbaloldali ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték

-a lapalapítások. Hol lakott? Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át

-régi barátjait tisztelte meg néha, hogy ötven, esetleg húsz

-krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik végéről a másikra

-gyalogolt.</p>

-<p>A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített

-ételek pompásan izlettek a többnyire vidékről származott

-vendégeknek.</p>

-<p>– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise

-asszony. – Lenke, segíts az öltözködésnél.</p>

-<p>– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most

-már hallgass a Hentzi-szoborral.</p>

-<p>A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan

-csakhamar párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a

-szoknyáját tűzte föl, kis kendőt vetett a vállára s

-kalapos-skatulyát vett a kezébe.</p>

-<p>De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú

-szobaleány ijedt arccal lépett be.</p>

-<p>– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte

-részvéttel és levelet nyújtott át úrnőjének.</p>

-<p>Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő

-óta székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn

-színdarabjukat játszák, mérgesen dörmögött:</p>

-<p>– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor

-küldi el a párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p>

-<p>Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt

-szomoruan, mint vidáman.)</p>

-<p>– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam

-kiterítve az öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult.

-Hat neveletlen gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna!

-Küldd be azt az embert, Julis!</p>

-<p>A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.</p>

-<p>Egy borszagú házmester jött be az ajtón.</p>

-<p>– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise

-asszony. – Itt van tíz forint, de el ne igya ám útközben.

-Tiszteltetem az öreg költő urat.</p>

-<p>– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.</p>

-<p>Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a

-szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már

-közeledik…</p>

-<p>– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.</p>

-<p>Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli

-szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.</p>

-<p>– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló

-szemmel. – Elfelejtettek neki vacsorát adni!</p>

-<p>– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig

-elpirulva, gyorsan kisietett a szobából.</p>

-<p>Szilveszter fölsóhajtott:</p>

-<p>– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják

-békében.</p>

-<p>Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.</p>

-<p>– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.</p>

-<p>Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat

-fölhajtotta, szinte kérkedni kezdett:</p>

-<p>– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz,

-amit akar. Papirosai vannak, életjáradéka <span class=

-"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> van a

-gróftól. Miért ne tartana magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó

-honvéd, akinek a szobájában kell tartózkodni, mikor vendégek vannak

-a háznál.</p>

-<p>Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe

-súgta:</p>

-<p>– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért

-kár volt fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy

-solymászó lovagnő a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába

-várom.</p>

-<p>– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan,

-gúnyos arcfintorítással.</p>

-<p>A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében

-tartva, únott, fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még

-sárgább volt, mint máskor és minden szakálla különálló volt.

-Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol

-Dzsal-nak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy

-messziről utazott volna fergeteges időben és a hideg eső csapkodta

-hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… A télikabátja gallérja a

-fülére volt hajtva, mintha a bibornoki ruhát rejtegetné, amelyben

-este öreg egyházfejedelem módjára elkalandozik a Belvárosban.

-Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott, hogy a mohos,

-pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán félszeg

-volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban,

-ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő

-királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme

-hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló

-társaság tagjain.</p>

-<p>Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis

-Bonifácz azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján

-fölkiáltott: <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=

-"Page_98">-98-</a></span></p>

-<p>– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék

-helyet parancsolni.</p>

-<p>A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját

-és az asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen

-védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az

-asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak

-(Madame és Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz

-fordult:</p>

-<p>– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak

-mulassanak tovább.</p>

-<p>Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha

-Eszterházy hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és

-szertartásos volt, mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos

-volt. (Agglegény létére mindig valamely furcsaságot látott a nőkben

-és őszintén tisztelte őket, mint azok a férfiak, akik az anyjukat

-nagyon szerették.)</p>

-<p>Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem

-segítségére sietett. Kalapjától szerette volna leginkább

-megszabadítani, de Alvinczi csupán hideg pillantással felelt.

-Mintha Szilveszter volna az oka, hogy váratlanul társaságba

-keveredett.</p>

-<p>Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy

-odakünn valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány

-megfeddésére.</p>

-<p>– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…</p>

-<p>Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett

-Louisera:</p>

-<p>– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen

-segítségemre!</p>

-<p>– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán <span class=

-"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> úr… Ejnye,

-komámuram, hol járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a

-nihilista úr, de hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai

-pusztákról a hunsziv nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely

-füvön a honfoglalásra induló magyarok lovai nőttek föl s a

-nyeregkápában az unghi hegyekig tartott az otthonról hozott

-takarmány, – mondá Louise asszony szónokias lendülettel, mert jó

-színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat kiejteni.</p>

-<p>Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és

-futó pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába.

-(Mintha a hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)</p>

-<p>– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, –

-szólalt meg végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a

-pókhálós üveget. – Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi

-francia apátság pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon

-szürték, ahol hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime,

-a zárdafőnök kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét

-sértetlen. Igyák meg a szép nők egészségére.</p>

-<p>Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és

-lágy, lusta lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az

-előszobáig kisérte. A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth

-kisasszony a kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az

-avignoni dombok megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.</p>

-<p>– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam,

-hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis

-pisztolygolyó a szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára

-huzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos,

-<span class="pagenum"><a name="Page_100" id=

-"Page_100">-100-</a></span> hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni

-mertem. És elhagytak.</p>

-<p>Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a

-selyemruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör

-alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska

-nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis

-gavallér volna, ha mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics

-műtőorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a

-férfiakból, akik nőért lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.</p>

-<p>– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a

-pisztolygolyók személyes barátai volnának.</p>

-<p>A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor

-valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.</p>

-<p>– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre

-csak nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért

-szerettem a legjobban, legigazabban életemben, pedig két

-esztendeig, amíg Elemér Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán

-érzelmes, hosszú leveleket váltottunk egymással. Mindennap. Nem

-csoda tehát, ha elővettem az éjjeli szekrényből a kis pisztolyt, az

-ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam… Nem éreztem semmit, csak

-nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se hallottam, a

-lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett volna meg

-s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát, a

-Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos

-Grósz Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két

-valcert táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek

-nevezett kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> Lujza

-agyonlőtte magát!“ S egyik kávéházból, egyik utcából a másikba

-repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte magát!“ A kanyargós, szűk

-belvárosi utcákon együtt száll a hír a széllel, orvosokkal,

-jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba, csupán ő nincs

-itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan mosolyogtam az

-ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi utolsó

-fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim

-körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A

-gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek.

-Milka szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a

-régi házból hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak

-és nem tudtam hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám

-azonban megértette pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér

-fotografiáját. Míg baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem,

-amely egyszer régen, éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé

-gördült egy kis falusi temető mellett az országúton… Igy feküdtem

-egész éjszaka. Reggel, még alig virradt, már elhozták az ujságokat:

-a fehérkaméliás hölgy, a híres Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy

-nagy író tárcát írt rólam a Magyar Hirlapba.</p>

-<p>Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok

-társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:</p>

-<p>– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis

-képes ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az

-igazat?</p>

-<p>– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam,

-hogy anyagi romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem

-mindenemet… Pedig csak szerelmes voltam. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>

-<p>Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes

-madame Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt

-emelte volna föl a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!</p>

-<p>Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag.

-Istenem, egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…</p>

-<p>Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de

-könnyei nem jöttenek.</p>

-<p>– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt,

-madame.</p>

-<p>Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára

-tette, mintha a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné

-a történetben.</p>

-<p>– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan

-kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben

-maradtam. Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök

-meg! Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az

-ördög. Vajjon hol dörmögne az ebéd miatt?</p>

-<p>– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból

-Ilics Iván csufondáros hangon.</p>

-<p>Louise asszony erre komolyan megharagudott:</p>

-<p>– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt

-barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az

-akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem

-szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter

-úr, hát szüksége van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt

-mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?</p>

-<p>Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd

-megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban

-visszatartotta: <span class="pagenum"><a name="Page_103" id=

-"Page_103">-103-</a></span></p>

-<p>– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit

-beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön

-a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A

-fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy

-a cselédeimet! Rettenetes ember.</p>

-<p>A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak:

-Szilveszter, Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a

-szomszéd szobában lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics

-Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a madamenál:

-éjfélkor megéhezett.)</p>

-<p>Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt

-megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli

-társaság felé:</p>

-<p>– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!</p>

-<p>Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:</p>

-<p>– Hallgasson, vén gazember.</p>

-<p>Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz

-fordult:</p>

-<p>– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc

-vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket

-kikémlelte, – kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s

-bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem,

-mégis csak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok

-csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával

-lássa el a bajom!</p>

-<p>Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni

-akart, most végérvényesen fölállott.</p>

-<p>– Későre jár! <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=

-"Page_104">-104-</a></span></p>

-<p>Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a

-ruhafodrot, s halkan a fülébe súgta:</p>

-<p>– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű

-kisasszony!</p>

-<p>Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.</p>

-<p>Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett

-a sötét belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert

-észrevette, hogy Klára ábrándozik.</p>

-<p>– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. –

-Nem jobb lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová

-Budára halat enni egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi

-elhagyott kávéházba képes ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon

-rosszul éreztem magam.</p>

-<p>– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. –

-Mégis csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én

-életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az

-unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt

-hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói

-hotel, utazás Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán

-ékszereim lesznek. S igérem magának, hogy mindig antik ékszert

-fogok hordani. Istenem!… – mondá Horváth kisasszony, hogy rövid

-szünet után így folytassa: – Hisz éppen az a gyönyörű a madameban,

-hogy oly egyszerű és közvetlen, mint egy falusi asszonyság. Pedig

-bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is. Meg az érsekkel is tud

-beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a velszi hercegnek,

-midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle megtanulni.

-<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=

-"Page_105">-105-</a></span></p>

-<p>Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a

-szívében.</p>

-<p>– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig

-semmit sem mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…</p>

-<p>– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású

-napjait mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak

-egyetlen kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt

-igen energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő

-oroszlánfejét a pattantyus-utcai régi házon.</p>

-<h2>V.<br />

-A vörös postakocsi megjelen.</h2>

-<p>Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, –

-mindig ezt csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a

-színésznők kis lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az

-ibolyacsokrot Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta

-volna az utcán.</p>

-<p>– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn

-az ócska fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a

-háznál.)</p>

-<p>Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:</p>

-<p>– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan

-ugráltatta bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú

-házikók ablakai gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém

-szegélyezte volna a házakat… Igen mulatságos este volt, – mondá

-Szilvia komoly és megfontolt hangon, miután Rezeda úr még mindig

-nem írta ki lábát „A lámpás“-ba. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>

-<p>Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon

-messzire járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak

-megmondhatója, hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A

-gyermekruhák foltozásánál, férjeik inge toldozásánál s midőn

-harisnyát stoppolnak unokáiknak, bizonyára mindig mást és mást

-gondolnak. A nők, amint tizenötödik életévüket betöltötték, a

-varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán ugyanazt csinálják, mint a

-férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a kávéházban és mindenféle

-figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután fölvetette a szemét,

-amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.</p>

-<p>– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda

-úr! – mondta csöndesen.</p>

-<p>Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni

-kezdett, mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.</p>

-<p>– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor

-Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot.

-Mintha csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a

-magas rangot viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú,

-fehérruhás pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…</p>

-<p>– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok

-öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak

-föl benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte

-Cristo grófot!</p>

-<p>A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában,

-amely már ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és

-tenyerével kapta el az égő cigarettát. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p>

-<p>– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. –

-Legnagyobb boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné

-a kegyed megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán

-leereszkedne kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon,

-a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti, még Esterházy

-hercegnőnek is szokott ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék

-már csupán tőle kapnak virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki

-mindenki iránt figyelmes, kedves, lekötelező, mint egy középkori

-fejedelem. Gondolom, Bártfai Lenke ismerősünket is hópénzzel

-támogatja, holott csupán egy elhalt barátjának, a szegény W.

-Richárdnak volt némi köze a tavaszamult színésznőhöz.</p>

-<p>– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. –

-Napról-napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam

-vele. És a multkor észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!</p>

-<p>– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és

-összecsapta a két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő,

-igaza van a régi közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek

-lenni, mint az ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.</p>

-<p>– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós

-lehetett olyan…</p>

-<p>– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy.

-Tessék felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem,

-hogy elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit

-ismét láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem

-jól magam szeges korbács nélkül. Induljunk.</p>

-<p>Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző <span class=

-"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span>

-figurákat rakott ki a tányérra, lemondó hangon megszólalt:</p>

-<p>– Én nekem ismét itthon kell maradnom?</p>

-<p>– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva

-Klára és lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.</p>

-<p>Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután

-fölemelkedett az asztaltól:</p>

-<p>– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem

-akarom, hogy valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr,

-forduljon az ablak felé, öltözködünk.</p>

-<p>Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére

-most nem segítettek egymásnak az öltözködésben.</p>

-<p>– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr,

-– odakünn a mezőkön még olvad.</p>

-<p>– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.</p>

-<p>– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.</p>

-<p>A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve

-védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)</p>

-<p>– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a

-hegyek között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden

-esztendőben ezen a napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől

-estig. Március harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még

-egészség szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai

-hegyek között.</p>

-<p>– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.

-<span class="pagenum"><a name="Page_109" id=

-"Page_109">-109-</a></span></p>

-<p>Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele

-sírt, a másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé

-fordította.</p>

-<p>– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben

-mindig arra törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.</p>

-<p>Lóvasútra szálltak a hídakon túl.</p>

-<p>Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai

-hegyek között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál

-hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és

-az utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált

-a javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára

-ivott. Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal

-szinte hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis

-tarka kutya.</p>

-<p>– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos

-lyukacskát fúrt a puha talajba.</p>

-<p>Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr

-Jánus-arcát.</p>

-<p>– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?</p>

-<p>– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.</p>

-<p>Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan

-állott meg a Tündér Ilona előtt.</p>

-<p>– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e

-lovacskák nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető

-párokat a budai hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben

-heverészni vasárnap délután, a verkli hangja messziről hallatszik,

-s először hazudni egy kis leánynak sírig tartó hűséget, akit a

-szigorú szülői házból csalt el az ember a kirándulásra! A Zöld

-vadásznál sert inni és mindenféle virágokat <span class=

-"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span>

-hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni!

-Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden

-nőismerősömet!</p>

-<p>– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány

-nem heveredik le az erdőben!</p>

-<p>Rezeda úr nevetett:</p>

-<p>– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden

-lehetséges, amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban

-szép a szerelem. Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is,

-derékig érő hóban a debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal

-kardalosokkal!</p>

-<p>A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a

-kisded társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a

-kezét.</p>

-<p>– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.</p>

-<p>Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a

-nagy fák egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele

-emelkedett ki, amely olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint

-valamely régi illusztráció. Hervadt, mult évi levelek töltötték meg

-az árkot és a rózsafák még barna szalmabundáikban állongtak a

-kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül,

-mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas

-léckerítés vette körül a kertet és a nyárilak rejtelmesen, szinte

-elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári reggel, midőn kis

-harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü lehet itt az

-ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az éjjel!

-A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek

-bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a

-hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban

-<span class="pagenum"><a name="Page_111" id=

-"Page_111">-111-</a></span> járó, titkos emberek próbálgatják az

-ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az eső kisértetléptekkel jár a

-tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől rázkódnak meg, midőn

-megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat. Mily megnyugtató

-lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó fegyver!

-Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?</p>

-<p>Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva

-beküldte a kék fák között az elhagyott kertbe.</p>

-<p>Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a

-kerti ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot

-hirtelen felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most

-mindjárt. Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek…

-Horváth kisasszony a szívére szorította a kezét…</p>

-<p>A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos,

-cilinderes, fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly

-sápadt volt az arca a nappali világosságban, mint a pergament: ódon

-pergament, amelyet régi könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete

-szakálla s bágyadt, szinte bús tekintete álmodozva kalandozott a

-kert bokrai között.</p>

-<p>Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában

-narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi

-között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.</p>

-<p>Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok

-és fázós rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most

-keltek föl a kis kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy

-délutáni sétájukat elvégezzék…</p>

-<p>Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út

-kanyarulatánál.</p>

-<p>Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető <span class=

-"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> Horváth

-kisasszony karjába kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette

-a nyári lak mellől.</p>

-<p>Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a

-rejtelmes lak felé.</p>

-<p>Jó darabig mentek szótlanul.</p>

-<p>– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és

-megtörölte a homlokát.</p>

-<p>Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta

-napernyőjével a talajt.</p>

-<p>A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr

-forralt bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek

-alaposan megfáztak az erdei sétában.</p>

-<p>Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás

-hangzott föl a Tündér Ilona előtt.</p>

-<p>Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett

-kocsit, amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz,

-amelyeken egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei

-félig le voltak eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a

-korcsma előtt végighuzott a lovain. A hatalmas kerekek robogva

-tüntek el a vörös postakocsival a leereszkedő tavaszi

-alkonyban.</p>

-<p>– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.</p>

-<p>Rezeda úr gúnyosan mosolygott:</p>

-<p>– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency

-kisasszonyt sem látta meg fátyola alatt?</p>

-<p>– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan

-Szilvia és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben

-hiába próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát!

-Lehet, hogy ebben több szerencséje lesz.</p>

-<p>– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt <span class=

-"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> az

-erdőben? Frakkban, menyasszonyruhában? Bolondok volnának

-ismerőseink? – kiáltott föl Horváth kisasszony.</p>

-<p>– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz

-Stümmer papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi

-ajándékba vett nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli

-eljegyzésük évfordulóját a kisasszonnyal. A hölgy így is igen

-boldog lehet. Hisz házasság nem igen lesz ebből a dologból – felelt

-Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott mosolyogni.</p>

-<p>Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából

-a kéklő erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér

-a vörös postakocsi – érte.</p>

-<p>– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már

-vége.</p>

-<p>Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:</p>

-<p>– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy

-régi kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély

-falait. Vajjon megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt

-fehér ruhájában? Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye

-édesanyjáé volt? És tud-e beszélgetni a régi butorokkal s

-eljátsza-e jegyessége évfordulóján a sarokban álló ódon zongorán a

-Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy régi szentkép előtt,

-amelyre a család régen elmult asszonyainak a szemsugara tapadt s

-felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg úr magános

-borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem húzza

-fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.</p>

-<p>Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos <span class=

-"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span>

-lépteivel hagyta el a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg

-helyet foglalt, bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr

-válla fölött.</p>

-<p>– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan

-mosolygott.</p>

-<p>Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:</p>

-<p>– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki

-Flauber-t, vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai

-páholyában…</p>

-<h2>VI.<br />

-Az utolsó nihilista.</h2>

-<p>Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre

-meghatalmazottja, a dunai tartomány igazgatására, egy napon a

-legnagyobb nehézségek árán tudott Budáról Pestre jutni.</p>

-<p>Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős

-márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben

-meghalt kis madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és

-ibolyaszagú fiatal hölgy elől, a tavaszi nő elől, hanem a

-legnagyobb passzióval törekedik rendet és tisztaságot teremteni az

-emberek között is. A télen meggöthösödött és az éjszakai

-hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt tüdők,

-kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett

-vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat,

-mint a gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő

-gerendát. A koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat

-kiszellőztetik és az itt maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és

-hervadt kalapok fölött szemlét tartanak az <span class=

-"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> élők,

-hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a város végén néha egy

-pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a nagybeteget az

-útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos

-öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője

-formáival, éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt

-ágyát, mint az ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt

-szerencséje magára hívhatni a herceg úr ő fensége figyelmét. A

-Halál tavasszal nagy sétát tesz a tartományban, hogy az emberi

-hullákkal megtrágyázhassa a réteket, mezőket a közelgő nyár szép

-virágainak.</p>

-<p>A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak

-s a hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s

-költők szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép

-virágokká, napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még

-ajkaddal érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól

-remegve nyul a meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok

-egy rákospalotai paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek

-tovább és a vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának

-tálaltatja Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és

-jó húst mellé) megeszed a salátát, miközben szemed már új nők

-eleven formáin bogarász, friss ruhák alatt keresel másnak hitt női

-részeket és csak a keserű pálinka juttatja eszedbe halott és

-elfogyasztott kedvesedet.</p>

-<p>Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla

-nihilista és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt

-óhajtott az alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni

-barna kis köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is

-szégyenkezve viselne. <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=

-"Page_116">-116-</a></span></p>

-<p>Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították

-a vám megfizetésére.</p>

-<p>A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz

-ha pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz

-hiánya okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter

-barátjához, egy-két forint, esetleg huszonhárom krajcár

-kölcsönkérésére.</p>

-<p>(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai

-napot.)</p>

-<p>A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor

-Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe

-mellett s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak,

-szerencsétlenségeknek és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist

-Henrik könyvében szóról-szóra olvasható. A vámőrök mindig szigoru

-emberek voltak és most is meggondolatlanul cselekedtek, midőn a

-rideg és embertelen törvényhez ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral

-szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy valaki, gondolkozó ember, talán

-nem is a legtehetségtelenebb a fővárosban, ne mehessen át az

-alaguton, mert elfelejtett két darab rezet a zsebében elhelyezni? A

-gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás nélkül robognak át

-a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a Városmajor

-tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az ablakot

-a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a sajttal

-és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és meghizott

-öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel a

-borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért

-és az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék

-hulladékait, vagy énekesmadarak <span class="pagenum"><a name=

-"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> gyomrát pikáns mártással

-öntötte le a francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek

-levegőjéből, midőn a nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“

-„Regény!“ „Szerelem!“ kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn

-tavaszi délutánokon a furcsa budai házak között, Martinovics

-mezején átkocsiznak, hogy a karminon kivül a tavaszi nap

-pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény férfiaknak,

-külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a

-magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt

-elfolyó csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A

-bozontos, boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött

-talán hátsó lábát emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme

-a természet nemes törvényeit nem szegi meg.</p>

-<p>Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül

-a vér oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam

-van! Mindig igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“

-mondták a vérnek a hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott

-neki a Várhegynek, hogy két krajcár hiányában emigy kelhessen át

-Budáról Pestre.</p>

-<p>Már két napja nem evett ekkor…</p>

-<p>Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt.

-Szilveszter úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte

-fejedelmét és Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és

-kék kalapjában sört ivott e tavaszi délután, midőn a csikók,

-nyugtalan és vad mének, álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld

-mezőn végignyargaltanak, hogy Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél

-türelmetlenséggel emlegesse lord Derbyt és Batthyány Elemért, mert

-hiszen nem nyert a lovak játékos futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla

-libegő köpenyegében – (amilyenben a szegény vándorénekesek

-<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=

-"Page_118">-118-</a></span> járhattak Eperjesen és Lőcsén és a

-lengyel uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre

-perdült, ha az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három

-verset mondott s így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át

-Pesten. Már esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy

-pohár borral megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a

-dinamitbombát elhelyezi a Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s

-a kénzsinórt meggyujtja délután hat órakor. Azután az összekötő

-vasuti hídnak vette útját, hogy pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s

-mire a város elmaradozott a boldogtalan kis ember mögött, aki négy

-mérföldnyi utat tett meg, hogy esetleg borából megkinálja a szegény

-Szilveszter, a bozontos szakáll és régen nyirott hajfürtök nem

-emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker mögött bús szeme

-bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a szegények

-szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.</p>

-<p>A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti

-hídon s adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre,

-ahol egy elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a

-telet.</p>

-<p>Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok

-fénylettek. A hegyen azonban még világos volt.</p>

-<p>A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta

-ott Bonifácz Bélát.</p>

-<p>Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol

-Erdélyben, akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla

-megismerkedett. Az ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket

-olvasott föl neki, ábrándos és hosszu mesékkel traktálta szívről,

-szerelemről, költeményről; két nap mulva, midőn ismét megszállta a

-vándorlási kedv, tovább ment, de távozása előtt költőket

-<span class="pagenum"><a name="Page_119" id=

-"Page_119">-119-</a></span> rendelt a beteges lelkü asszonyságnak:

-a bús és aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és

-Turgenyev Iván Tavaszi hullámait…</p>

-<p>– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony.

-S bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg

-csatját megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.</p>

-<p>– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü

-asszony.</p>

-<p>– Majd megírom a többit!</p>

-<p>Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla

-Dideri-Dirrel. (Abban az időben ilyen álneveket választottak a

-költőnők, mert Ibolyát vagy Hajnalkát már divatjuk multjának

-számítottak. A régi imakönyveket is félretették a katolikus

-asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet írt. Igy

-modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket a

-költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra

-pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.</p>

-<p>– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem

-megmondtam, hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely.

-Elcsábítják az asszonyokat.</p>

-<p>A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy

-kövek és mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés

-Bonifácz Béla szavaira.</p>

-<p>Az asszony megfogta a nihilista kezét:</p>

-<p>– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában,

-mint nálam létekor mondta.</p>

-<p>Béla vállat vont:</p>

-<p>– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.</p>

-<p>– Ahová én három napi bolyongás után találtam el. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p>

-<p>– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest.

-Itt nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában

-udvarolnak az éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a

-Beliczay-kávéházba menni?</p>

-<p>– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről

-szeretném látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam,

-mióta maga engem elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az

-mindent megírt a költőkről, akik verseikben az élet forradalmát

-hirdetik, szent, nagy szerelmi reneszánszokat igérnek az

-olvasónőnek s éjjel sört isznak és Jolán úrnő árvaleánykáit

-pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem, ha fiatalabb

-volnék!</p>

-<p>– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?</p>

-<p>– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre,

-ahol a költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről

-láthassam őket.</p>

-<p>A nihilista megcsóválta a fejét:</p>

-<p>– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a

-fiatal író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü

-Benedek Aladár az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az

-enyhén őszülő szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a

-józsefvárosi hölgyek között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár

-Imrének, aki a József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a

-kuglizóban pihen, miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek

-és zsidó nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas

-értelmiséggel csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját

-összeszedi, az apró betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem

-egyszer bukkannak elő eredeti sorok a Manfrédból, vagy az

-Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél kevesebbel <span class=

-"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> sohasem

-indul el a város különböző pontjaira. Mire bealkonyodik a

-Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában titokzatosan

-tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és pirosmellényes

-Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki Szegény

-Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és

-jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az

-emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót,

-vagy Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai

-jellemek és a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az

-országot föl kellene gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi

-víz- és viaszgyertyaszagu szerkesztőjének is bemutathatom, aki

-Kossuth temetésén vitte a fáklyát és viszi azóta is a megmaradott

-viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz Ádám apja a kövér Ligeti

-korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg Jaskula Virág Béla a

-Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék szemével

-ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket

-mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült,

-olykor szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a

-józsefvárosi kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A

-nemességnek és gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az

-éhenhalt angol poéta, vagy a klinikai ágyon elpusztult Reviczky

-Gyula az ideáljuk néha… Máskor Robespierre és Danton imádatuk

-alakja. A negyvenkilencediki debreceni országgyűlés törvényéhez

-alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista templomban kimondtak… És

-a világon a legjobb társaságnak vélem még Pongrátz Bélát, az

-istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt, aki olyan

-nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a legnagyobb

-nyomor és szegénység éveiben, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> mint a régi aranypénzek,

-amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal,

-babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia

-komor, magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a

-szegény költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben,

-nyomorult hónapos szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel.

-Az ifjabb Görgei mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről

-Budára, mint Angliában járta egykoron a Londontól dél felé, Anglia

-virágoskertjébe vezető országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg,

-midőn hébe-korba elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban.

-Hetenkint kimenőt élvez, midőn is O. B. grófnő társaságában

-színházba mehet, rendesen klasszikus darabhoz, amelyet az ifjabb

-Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy Londonban és előadás

-után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól gondolták ki ezt

-a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz, ellenben

-igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni. Az

-angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos

-British Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az

-angol vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt

-kisérve, a messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime,

-ők az én barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.</p>

-<p>Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a

-tornyok magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat

-halványuló csillagait.</p>

-<p>– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó

-előtt, fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt,

-bizonyosan jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén

-emberek. <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=

-"Page_123">-123-</a></span> Elég részem volt a vén emberekből

-férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és emelkedő csillagu férfiak

-barátságára vágyom, akiknek saroglyájához odaköthetem a lovamat. Én

-érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy tehetségem van. Hisz

-mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs lapja!…</p>

-<p>– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla

-mélabúsan.</p>

-<p>A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti

-égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.</p>

-<p>– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz

-már úgy sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky

-Viktorba vagy Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő

-iróba, mint George Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária

-szeretnék lenni. Ah, mily királyi kertekből áradó illat lehet az:

-együtt emelkedni a dicsőség lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir

-költeményét közlik a lapok, másnap szép kedvesem, drága Alfrédem

-dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik meg nevünk A Hét

-hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem el az

-erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt

-a józsefvárosi kis kuglizóban!</p>

-<p>– Kegyed egy stréber nő!</p>

-<p>– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az

-írók frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán

-szalont is fogok tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet

-csókolnak nekem… Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs

-vendégem.</p>

-<p>Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias

-léptekkel elvonult a jánoshegyi <span class="pagenum"><a name=

-"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> kunyhó tájékáról.

-Bonifácz sokáig utána nézett és őszes szakállába halkan

-mormogta:</p>

-<p>– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!</p>

-<p>Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz

-urat.</p>

-<p>Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok

-voltak. Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.</p>

-<p>– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a

-kávéházakban csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal…

-Mi nagyon szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.</p>

-<p>– Menjenek haza az édesapjukhoz!</p>

-<p>– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk

-Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia

-dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel

-megállapodtunk. Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha

-velünk jönne. Mint apánk, vagy mint öreg barátunk…</p>

-<p>– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. –

-Elpusztultok, elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban

-haldokoltok.</p>

-<p>– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir

-leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.</p>

-<p>Bonifácz Béla elgondolkozott.</p>

-<p>– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a

-Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a

-polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind

-szélhámosok. Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb

-foglalkozásnak a maguk dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs

-szüksége az irodalomra. Az emberek <span class="pagenum"><a name=

-"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> sokkal boldogabbak

-volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is születnének,

-szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek semmi köze

-sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos

-szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg

-tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy

-nyugtalanságot, zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy

-családba beköltözött az irodalom édes mérge, ott nyomon következik

-a boldogtalanság. Az írók feleségei mind szerencsétlen asszonyok.

-Szilveszter barátom tizenhat esztendős leánya fölakasztotta magát.

-S ime benneteket elhágy anyátok, mert verseket mondanak neki éjjel

-a kávéházban…</p>

-<p>– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.</p>

-<p>– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az

-őrültségnek, amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban,

-máskor az idegek természetellenes kivánkozásában, harmadszor a

-vérnek lobogó égésében lakik az őrültség, amely irodalom névre

-hallgat. Elmegyünk ebből az országból, ahol a félbolond ügyvédnét

-szabadon engedik járni – az irodalom ürügye alatt.</p>

-<p>Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr

-ruházatát.</p>

-<p>– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és

-karonfogta a bozontos, öreges emberkét…</p>

-<p>… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir

-leányaival. A leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze

-Moszkvától és Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén,

-ahol a helyőrség kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói

-első orfeumot. <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=

-"Page_126">-126-</a></span></p>

-<p>Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták

-mindenüket. Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól

-sok ezer versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson,

-mongol lókötők és félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint

-egyszer megy át a vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül

-maradtak Dideri-Dir táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.</p>

-<h2>VII.<br />

-A bécsi nők Pesten.</h2>

-<p>Május volt akkor Pesten.</p>

-<p>A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán,

-alacsony cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad

-be a pesti állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a

-pétervár–nizzai expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu

-Pullmann-kocsik mindjárt megállanak és selyemmel bélelt, arannyal

-diszített, villamosfényü fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel

-vojvodák és cseh milliomosgyárosok szállnak ki, – a bécsi

-gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy elhozza a bécsi

-kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen erkölcstelen

-asszonyait.</p>

-<p>Lófuttatás volt Pesten.</p>

-<p>A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett

-tipusai ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek,

-akik a téli hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést,

-hajnalban kártyás kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg

-virágárusnővel tartanak szállást, pénzügynökök és <span class=

-"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> elszánt

-arcú makrók, vöröses arcok és különös bajuszok, hajviseletek és

-nyakkendők, amelyeket csak a bécsi aszfaltbetyár kultivál, fehér

-kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga táskákban. A kivágott

-lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku füzőscipő teljes

-biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk és a

-tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A

-bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt,

-szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.</p>

-<p>A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima

-szoknyáknak. A kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok

-igen jól illenek fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és

-arcszínük pirosas, mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék

-szemük van és rózsaszínü szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak.

-Jókedvüek és biztosak a dolgukban. A sportladyk fesztelenül

-fogadják minden jól öltözött férfi udvarlását, a szeretőjük markőr

-a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni jönnek Pestre.</p>

-<p>Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb

-mulatóhely Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ

-egyik legszebb orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi

-artisztikát. A kövér, tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez

-hasonlatos arculatu dámák, akik csak sört vagy francia pezsgőt

-ittak, szívtelenül és hidegen fosztogatták a férfiakat, ölelkezés

-közben Maxra, a fiákeresre gondoltak, egyszerre csak elhagyták

-Budapestet. A király-utcai énekes kávéházakban (ahol még VII.

-Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult táncolni) maradt meg

-belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány, akinek nem

-sikerült szerencsét csinálni Budapesten.</p>

-<p>Carola Cecilia éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> ahová a

-grófok és bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott

-Lazaroviccsal, a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre

-követtek Hartman és Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s

-alkoholisták módjára itták a fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és

-Reiner-féle „Frauenbatallion“ keringőjétől visszhangzott a pesti

-éjszaka, amelyet nyolcvan szép trikós-kisasszony táncolt az orfeum

-színpadán. Carola Cecilia (akiért egyformán rajongtak öreg

-börziáner zsidók és ifjú grófok) huszárkapitányi uniformisban

-vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra különvonattal vitték a

-zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék és talán már föl

-is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött a sürgöny: a

-kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja volt,

-hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a

-nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy

-primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a

-nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó

-korban Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg

-urakat, Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és

-Rajna Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a

-„Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti színű zászlót kibontotta! A még

-félig német pesti éjszaka őrjöngve tapsolt, az orfeum előtt a

-fiákeresek éljenezték és a zene csengve-bongva zengett… Mi volt

-szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a manapság divatos „Hulló falevél“?

-Ó, a régi karnagyok szemérmesek voltak. Aki egykor megírja Budapest

-történetét, Somossy Károly és Carola Cecilia alakjáról nagyon sokat

-írhat. Ők tanították meg lumpolni a várost. Bizonyosan ma is isznak

-francia pezsgőt Budapesten, hisz e portéka mindig kelendő marad,

-míg gazdag inyencek <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=

-"Page_129">-129-</a></span> és ledér nők élnek a földön. Ám

-akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a feketeharisnyás

-lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau Diogénesz

-egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből, Batthyány

-Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke

-szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott

-vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az

-első elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és

-olcsón mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű

-férfiú, bár Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest;

-élelmes vendéglősök korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél

-után nyitottak ki, a „Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült

-aranyifjak mulattak Strasser csikósbojtár-modorban előadott dalain

-és a Kauser-társaság hordó sört helyeztetett az asztalra; a divat

-májusi délben ligeti vendéglőbe hajtatni Móni gyors trapperein

-(miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi Práterről álmodott), a

-zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann csillagos övet hord

-derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki Pestet, amelynek

-szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a néger

-táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“

-mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik

-képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan

-szerető nők hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a

-bámészkodó város előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők

-hódoló barátja, pártfogója és gourmandja, Kapy kapitány úr, az

-angol király rokona, finom maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával

-írott jegyzőkönyvecskéket töltött meg és könyvtárában bizonyosan

-föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici hol lakott húsz év

-<span class="pagenum"><a name="Page_130" id=

-"Page_130">-130-</a></span> előtt); a süket Fritz apó meg bablevest

-főz a Vasvári Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói

-urak és éjjeli leányok együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes

-Breitner zongorája körül, aki hátborzongatóan variálja az ocsmány

-és ledér szavakat dalaiban, míg fülig nyitott szája fekete üregéből

-egy fölbontott régi sír sötétsége mered elő s gyakran ömlik

-tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon a beteg asszony és

-beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és passzionátus ivók, a

-mámorban életet kereső urak és a szinte állativá aljasodott bécsi

-leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát

-viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi

-össze ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e

-korban Roederer és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan

-tudomást szereztek arról, hogy Pesten május van, lóverseny van.

-Freystädtler Flóra, a vörös milliomosleány még Champagne dombján

-termett aranyban fürösztötte meg színész és fiákeres szeretőit,

-mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A pesti lumpolások

-hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el pezsgőre,

-virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők mámoros

-hangja.</p>

-<p>Orfeum!</p>

-<p>Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó

-ifjú gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az

-urak fehér inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos

-fényben tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül,

-földszinten a rasta, rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a

-pódiumon, kopaszfejű, kiélt arcú pincérek a temetésrendező

-tiszteletteljességével viszik jéghütőjében a francia dombok borát

-és a zenekarból bűbájosan hangzik a csengő-bongó orfeumzene. A

-nagyvilág, Páris, Nizza: <span class="pagenum"><a name="Page_131"

-id="Page_131">-131-</a></span> eljött hozzánk vizitbe egy estére.

-Azután elment Cecilia s elmentek mind. Egyiknek-másiknak trafikja

-vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre csak májusban hozzák

-vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek nevezett tavaszi

-lóversenyre.</p>

-<p>Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi

-társaság Budapestre.</p>

-<p class="center">*</p>

-<p>Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában

-a Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann

-piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér

-és négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az

-álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta

-Neszmélyi ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt

-hatalmas pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte.

-A fiákeresek olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat,

-mintha mindenki nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola

-üdén lobogott és a férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot.

-Tündöklő, szép nagyvilág!</p>

-<p>Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit

-és a boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A

-színésznők, miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony

-pepita-kosztümöt varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék

-és fehérpettyes ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy

-versenynapi délután fiákert hozattak.</p>

-<p>– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék

-szoktak a turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.</p>

-<p>A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.

-<span class="pagenum"><a name="Page_132" id=

-"Page_132">-132-</a></span></p>

-<p>– Ha szégyel velünk jönni, ne jöjjön velünk, – mondá élesen

-Klára.</p>

-<p>A bús férfiú beleegyezett sorsába.</p>

-<p>– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy

-makró. Vásárra hordom nőismerőseimet.</p>

-<p>A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak

-elsősorban. Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt,

-akiket látásból ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint

-pasztell-képek üldögéltek. Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel,

-ruháikkal, keztyűikkel, cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak

-helyet a piros zsinórral elkerített részben. Vajjon hol veszik a

-grófnők kalapjukat, amely izlésével és formájával olyannyira

-különbözik mindig a polgárasszonyok kalapjától? A keztyűs talán

-külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És az elzárt paloták

-levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és gondtalan

-évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint a

-teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a

-szalag cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon

-honnan van, hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem

-tudja utánozni? Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél

-is, – mintha csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a

-következménye volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a

-polgári férfiú fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket

-közelebbről.</p>

-<p>Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak,

-hogy semmit el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas,

-fehérkalapos feje bukkant föl a mezőn. Lusta, szinte unott

-léptekkel közelgett, a látócsövét egykedvüen himbálta a karján.

-<span class="pagenum"><a name="Page_133" id=

-"Page_133">-133-</a></span></p>

-<p>– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.</p>

-<p>Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett

-Alvinczi szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy

-teljesen ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság

-palástolására.</p>

-<p>Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között

-kutatna.</p>

-<p>– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa

-szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem

-felejtettem el magát!</p>

-<p>(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed

-szégyenletében.)</p>

-<p>Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.</p>

-<p>– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó,

-kérdő pillantást vetett Rezeda úrra.</p>

-<p>Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:</p>

-<p>– Louise asszonynál… Az estélyen…</p>

-<p>Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a

-gyomorbetegek keserűségével köhintett.</p>

-<p>– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan

-a legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni

-szeretnének, habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A

-lóversenyen nem lehet nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a

-játék szórakozásából, majd szolgálok néhány tikettel. Ha

-megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert már start van.</p>

-<p>Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth

-kisasszony kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz

-vezettek. Mindenütt tiszteletteljesen <span class=

-"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> nyilt

-szét a tömeg. Ő játszik itt a legnagyobb tétekben. A

-lóversenyvárosban király volt Alvinczi.</p>

-<p>Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony

-karjába.</p>

-<p>– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga

-úgy viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy

-Kisvárdán van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas

-ismeri? Pesten vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a

-férfiakat.</p>

-<p>– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva

-Klára. – Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit

-foglalkozom a furcsa emberrel, hogy egész természetesnek találtam,

-hogy nyomban rámismer ő is, amint találkozunk… Bocsásson meg,

-Rezeda.</p>

-<p>De Rezeda úr nem bocsátott meg.</p>

-<p>– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a

-sok föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind

-azért vannak itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű

-férfiakkal megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani

-senkit.</p>

-<p>– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.</p>

-<p>Éles csöngetés hangzott.</p>

-<p>A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg

-úr törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant

-sétapálcával integetett.</p>

-<p>– Nagysádkám!</p>

-<p>Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.</p>

-<p>Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth

-kisasszony kezébe. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=

-"Page_135">-135-</a></span></p>

-<p>– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.</p>

-<p>– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.</p>

-<p>– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg

-B. bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már

-futják.</p>

-<p>– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.</p>

-<p>Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.</p>

-<p>– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg

-csak, gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?</p>

-<p>– Az Alvinczi lova. Ignác.</p>

-<p>Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul

-megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre

-ugráltak. Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők

-hisztérikusan visítottak.</p>

-<p>– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. –

-Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő

-arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.</p>

-<p>A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és

-bizonyosan a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt,

-amint a lovak futását figyelte.</p>

-<p>Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.</p>

-<p>Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is

-hozzájárulna a verseny kimeneteléhez.</p>

-<p>A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó

-métereken a magasból a paripák futását figyelte.</p>

-<p>Azután elvette szeme elől a gukkert.</p>

-<p>Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly <span class=

-"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> jelent

-meg a sötét, szomorú arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne

-végig a mezőn… A szomszédjai kezüket nyújtották felé.</p>

-<p>– Ignác! – ordította ezer torok.</p>

-<p>– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel

-Horváth kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.</p>

-<p>– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.</p>

-<p>Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes

-paripát elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a

-kistermetű pejlovacska felé.</p>

-<p>– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.</p>

-<p>… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon

-Alvinczi úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült

-neki…</p>

-<p>– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth

-kisasszony, midőn hazafelé mentek fáradtan és porosan.</p>

-<p>Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:</p>

-<p>– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a

-legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni.

-Alvinczinek különben is régi babonája, hogy akkor, midőn

-jelentősebb összeggel fogad valamely lóra, a szegény ismerősei és

-barátai között fogadójegyeket osztat széjjel. Vannak pedig

-ismerősei, akik részére ugyanakkor más lovakra fogad, mint

-amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket szerencsés ismerősnek

-számít.</p>

-<p>– Nagyszerű ember.</p>

-<p>– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz

-juttatta (hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg

-mágnásasszonyok, akiket támogat s versenynapi délelőttökön a

-Ferenciek-templomába járnak imádkozni Alvinczi szerencséjéért),

-addig <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=

-"Page_137">-137-</a></span> ő maga, mint egy beavatott ismerősömtől

-hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác győzelmével.

-Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása. Ezért

-hívják Monte Cristonak.</p>

-<p>Klára összecsapta a kezét:</p>

-<p>– Imádom, – mondta.</p>

-<h2>VIII.<br />

-Az álmok és a kártyák.</h2>

-<p>Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként

-verseket és regényeket olvasott Rezeda úr.</p>

-<p>Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál

-a költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry

-társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában,

-ahol mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken

-virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek

-szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha

-csodálatosan tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek

-köszönhette. Mint egy biedermeier-ifjú, finom kötésben

-verseskönyvet hordott a zsebében és midőn a hölgyeket négyszemközt

-kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és álmodozva a fülükbe

-olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha megengedték, hogy a

-kezüket megcsókolja, máskor könnyedén végigsimították homlokát,

-kedves Rezedának nevezték, virágjukat a verseskönyv lapjai közé

-préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt, aki lehajlott fejjel

-bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt. Igy élt Rezeda

-úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné hálószobájáig sem

-juthatott el, aki <span class="pagenum"><a name="Page_138" id=

-"Page_138">-138-</a></span> pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu

-szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami

-keleti álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő

-szalagcsokorra emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe

-egy kis zsebkendőt kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott.

-Rezeda úr magánéletét vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az

-utolsó felvonásban elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól.

-Sohasem sikerült a nők nyakszirtjének azon helyén a csókot

-elhelyezni, amely csók a szentéletü apácát is megőrjítheti. Az

-ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte röstelkedett a nők háta

-mögött, midőn esős időben megmutatták a bokájukat. A kereskedőné –

-hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a kövér asszonykát – egy

-nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen szál, vékony

-pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken

-meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr

-szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem

-merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer,

-háromszor elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél

-ruhájába fujjon és rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két

-karját kontyához, miközben ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt

-a kéket, amely olyan, mint egy Richepin-vers, hogy hívják,

-nagyságos asszony?“</p>

-<p>Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a

-legelszántabb kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre

-vetkőztette és még a torkukat is megcsókolta harapós csókkal)

-tavaszi délután a pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő

-illata összekeveredett a cserepes virágok illatával és a himzett

-diványpárnának asszonyhaj szaga volt, az ágyterítő alól szinte

-lappangva sompolyogtak elő női álmok és <span class=

-"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> a

-reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők

-gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két

-szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta

-lord verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt

-májusi délután mulott el Lermontoff Korunk hősének

-emlékezetére.</p>

-<p>– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos

-mosollyal Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán

-hatással lesznek hölgyeimre.</p>

-<p>– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.</p>

-<p>De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a

-színésznők erkölcseit féltette…</p>

-<p>Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a

-könnyü ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden

-domborodó, meleg részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely

-félig zsidó-, félig cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes

-fiatalemberre.</p>

-<p>– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…</p>

-<p>De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta

-Szilviáról és pontosan kiszámította a leány testén található

-finomságokat a haj sűrűségéből, finomságából.</p>

-<p>Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban

-kinyujtották leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett

-fehér fürteivel, mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza

-emelkedik remegőn fölfelé a székesegyház tömjénfüstös boltozatában.

-Szilvia sűrü fekete hajába, amely csigákba göndörödött, mint a

-spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes nyilacskákat helyezett el,

-amelyek alattomosan fényesítették a hajszálakat <span class=

-"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> az

-ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd pelyhek és kis

-kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok helyezkednének el,

-amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt. Rezeda úr A

-vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület

-Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára

-emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a

-bizonyos éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság

-legszélsőbb fokát elérte.</p>

-<p>Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.</p>

-<p>– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem

-Rezeda urra, sem Klárára.</p>

-<p>Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett

-volna, vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta

-a könyvet.</p>

-<p>– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan

-előrehajolva.</p>

-<p>Szilvia fölsóhajtott:</p>

-<p>– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem

-tudna felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért

-vagyok itt a Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy

-elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt

-hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági

-élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy valami rendkivüli

-dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos

-és jó teremtés Pesten megtelepedem. Azután semmi sem történik.

-Egyik nap mulik a másik után. Reggel az ágyamba süt a nap, de én

-fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom, hogy ismét kezdődik

-az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt hiszem, hogy valami

-mégis csak fog történni fölkelés után, valami <span class=

-"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span>

-váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet

-kapok, amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem

-éreztem… Egy nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr

-délután elhoz egy költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom

-azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még

-egy sort sem tudok… Egy Medve nevü fiú mondta el a Kálvária-téren

-és én tizenöt esztendős voltam. Medvét nem láttam többé és

-bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az eszembe. Néha azt

-hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak akkor fogok

-megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és én

-szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…</p>

-<p>– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda

-úr.</p>

-<p>Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:</p>

-<p>– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel,

-mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a

-gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen,

-mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap

-annak a hórihorgas verklisnek a kockás kabátja jutott eszembe, aki

-gyermekkoromban az udvarunkba járt muzsikálni. Akkoriban jöttünk

-Pestre, – az anyámra már nem emlékszem, csupán az apámra, amint

-középen gondosan kettészelte a rövidszivart, hogy maradjon még egy

-szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe

-jutni.</p>

-<p>– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda

-úr.</p>

-<p>– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis

-cukrászda, ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt,

-a Frou-Frou címü <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=

-"Page_142">-142-</a></span> francia lap függött a fogason és Medve…

-Ennyi, amennyire bizonyosan emlékszem. Még csak a szeme sincs

-eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az

-életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna és

-Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős

-koromban voltam.</p>

-<p>– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni

-fogom Medvét.</p>

-<p>Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.</p>

-<p>– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.</p>

-<p>Horváth kisasszony halkan fölnevetett.</p>

-<p>– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad

-egyszer. Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha

-már azt hittem, hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem

-láttam a hadnagyot, aki minden éjszaka kék atillában és

-lakkcsizmában meglátogatott. Maga nem álmodott sohasem leányokkal,

-Rezeda?</p>

-<p>A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.</p>

-<p>– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden

-éjjel. Kegyedék.</p>

-<p>Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.</p>

-<p>– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert

-boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek

-eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki…

-Én semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót

-gyolcsos járt az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb

-lennék, ha a gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja

-volt. <span class="pagenum"><a name="Page_143" id=

-"Page_143">-143-</a></span></p>

-<p>Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.</p>

-<p>– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia –

-mert bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy

-lehetetlenségbe, Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán

-csak az hiányzanék, hogy esténkint imádkozzál érte.</p>

-<p>Horváth kisasszony homloka elpirult.</p>

-<p>– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.</p>

-<p>– Nem is szoktál imádkozni.</p>

-<p>Horváth kisasszony letette a varrást.</p>

-<p>– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két

-kezemet és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa

-világosságánál bármit is lássak. És mindig csak azt rebegem a

-szívemben, hogy: Istenem, Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy

-mindig ilyen boldog lehessek életemben, mint most. Sohase legyek

-szerelmesebb. Sohase legyen más szerelmem, mint az, akit jóformán

-sohasem látok. Ne is legyek soha az övé és ne is foghassa meg

-sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is gondoljon rám… Csak én mindig

-szerethessem és sohase ábránduljak ki belőle, mint az apácák nem

-gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt érzett szerelmükből.

-Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék naponta a

-korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?</p>

-<p>Szilvia makacsan rázta a fejét.</p>

-<p>– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha

-láttam, pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános

-házba járt pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek,

-nyomorogtak, éheztek!… S az asszony mégis boldog volt, mert ha

-Péteri aludt, az ágya mellé ülhetett és leste a lélekzetvételét.

-<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=

-"Page_144">-144-</a></span> Tehát egészen mindegy, hogy gróf az

-asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!</p>

-<p>– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a

-nőkhöz jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja

-a szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a

-szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát

-betegre döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az

-ott olvasta meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való

-ember volt Péteri! – mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele

-szóba a társulatnál. Vajjon jár-e még délután a

-Jeruzsálem-utcába?</p>

-<p>– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet

-megnyerte tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta,

-amint már az ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik,

-amíg az asszony magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza

-jőjj!</p>

-<p>Szilvia elkeseredetten mormogta:</p>

-<p>– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó

-között. Klára szerelmese is idegen nők után csavarog.</p>

-<p>Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.</p>

-<p>– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán

-nagyon boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a

-magam módja szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik

-egész életükben harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele

-minden gondolatukat, vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják

-abba a kötést, hogy a szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú

-pipázik vagy bort iszik. <span class="pagenum"><a name="Page_145"

-id="Page_145">-145-</a></span></p>

-<p>A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a

-hullámgyűrűk. Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű

-Csertophanovról és barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a

-ház előtt és Urbanovicsné katonás hangja fölhangzott a

-folyosón.</p>

-<p>A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers

-selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a

-kalapja mellé tűzve.</p>

-<p>– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim.

-Otthon, nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell

-lennem reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a

-szegeket is ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.</p>

-<p>A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság

-köpenyegét.</p>

-<p>– Milyen gyönyörű a néni!</p>

-<p>– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az

-ilyen magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a

-legutolsó divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti

-hivatalnoknéktól, hogy mindig a legjobbat és a legdrágábbat

-vásárlom. Igy azután egy pár keztyűm esztendőkig is jó állapotban

-marad. Mert tizenkét pár keztyűt veszek egyszerre. Ám gyerünk

-Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza akarok menni.</p>

-<p>– Ki az a Tóricsné?</p>

-<p>– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én

-szomszédom, az én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon

-szoktam beszélgetni a Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt

-a tavasszal. A faüzlet pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a

-fiskálisok árverést emlegettek és az én szomszédom teljesen

-kétségbeesve nézett a holnap elé, pedig <span class=

-"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span>

-egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi vidékünkön

-minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet megáll,

-mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő

-megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig

-hiába mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad

-szitájukban. Máskor megbolondul a folyó és marékszámra hozza az

-aranyat a hegyekből. A kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük

-tetejére állanak, akkor sem tehetnek semmit. Ki kell várni a

-hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan tönkremenni, ha már így

-rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy nem, nagy bajában

-egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz.

-Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz

-tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet

-váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az

-asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak

-eresztett feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki

-banktól, utánanéz elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is

-jött mindennel. Kutyabaja sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt

-érezni szokta néha.</p>

-<p>Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a

-kisasszonyok toalettet csináltak és útrakészen állottak.</p>

-<p>– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, –

-szólt az özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.</p>

-<p>A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem

-lehet eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt

-kapuju házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új

-épület, zeg-zúgos folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt

-<span class="pagenum"><a name="Page_147" id=

-"Page_147">-147-</a></span> helyet Tóricsné. Hátrasimított hajú,

-nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és pirosas, –

-valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az ajka

-szélét, mielőtt megszólalt volna.</p>

-<p>– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? –

-kérdezte, miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes

-szemét. – Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem

-kell hallani, amit mondani fogok.</p>

-<p>Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné

-mellé. Az asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.</p>

-<p>– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon

-régen ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?</p>

-<p>– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet

-fontosabb. Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek

-pénzt fektettem valamely üzletbe és most nem tudok aludni

-éjszaka.</p>

-<p>A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.</p>

-<p>– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék

-szégyenkezni, jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A

-multkor egy nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett

-bele. Nem kell azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk.

-Azután a szerelem nem kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még

-a templomba is az ember után, meglepi imádkozás közben, álmában

-vagy olyan dolog közben, amihez senkinek semmi köze sincs… Csak ne

-tessék szégyelni. Jönnek ide igen nagy dámák Pestről. Sokan

-megtalálták már a boldogságukat ebben a házban.</p>

-<p>Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél <span class=

-"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> a

-javasasszony, két fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a

-színésznőkön és Rezeda úron.</p>

-<p>– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.</p>

-<p>– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok

-jósnő. A jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek

-elhiszik a bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy

-hosszú életen át tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére

-hallgasson mindig és akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben.

-Módos asszony, ne vonja meg magától azt a dolgot, amely a szívnek

-és a testnek úgy kell, mint a mindennapi kenyér. Szorgalmas,

-dolgos, jó asszony. Egészséges asszony, jóvérű asszony. Csak ne

-vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor minden dolgában

-szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No,

-kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!</p>

-<p>Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné

-már levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át

-helyét, aki bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre.

-Tóricsné gyors pillantást vetett a leányra.</p>

-<p>– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit

-szeret?</p>

-<p>– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.</p>

-<p>– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet

-megcsalni. Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára

-se mernek kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne

-féljen, maga sem különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a

-férfinak és nem gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután…

-De ne is gondoljon rá. Maga <span class="pagenum"><a name=

-"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> sohasem lesz azé, akit

-szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a fejéből. Fiatal még, szép

-leány, nem is olyan messzire van magától az, aki igazán szereti,

-akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon boldog lesz

-szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát nézem

-meg.</p>

-<p>Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát

-vett elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a

-jövendőt. Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva

-nézett a kirakott kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte,

-emeltette s balról jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat.

-Szilvia mosolyogva nézte a furcsa képecskéket, amelyeken homokóra,

-táncosnő, halál és öregember váltakoztak, igazi vetőkártya

-volt.</p>

-<p>– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a

-közelben az egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna

-a nap, találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le

-van téve. Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya

-mutat. Igen rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon

-sokat gondol magára és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt

-lesz.</p>

-<p>A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat

-árultak volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és

-hallgatagon átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva

-emelte föl a szemét, hogy vendégei még mindig a szobában

-vannak.</p>

-<p>Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet

-helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem

-köszönte meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt

-helyén.</p>

-<p>A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a

-regékben, szótlanul ballagott le a társaság. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> Mintha

-mindnyájan a javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda

-úr nevetgélt magában csendesen.</p>

-<p>Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt,

-hogy csak egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában

-meguzsonnáztak, tejszínes kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan

-jártatta köröskörül a tekintetét.</p>

-<p>– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már

-nem emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még

-kevésbbé voltak kopottak és a kávé jobb volt.</p>

-<p>– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak

-randevura, – mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi

-tükrökbe boldog arcok néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az

-akkori derült arcok és pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda

-is megkopott, mint egy emlékkönyv, amelynek minden lapját

-teleírták. Beesteledett, a szerelmes párok hazamentek Pestre,

-miután annyi semmiséget és annyi gyönyört mondtak egymásnak a sárga

-selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották a lámpát! Igy van

-minden az életben.</p>

-<p>– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! –

-ábrándozott Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra

-párisi hölgyeivel és frakkos gavallérjaival!</p>

-<p>A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes

-fiatalember üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és

-borotvált arca. Fénylő szemüveg volt az arcán és halovány,

-szenvedélyes homlokát figyelmesen a társaság felé fordította.</p>

-<p>Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte

-könnybeborult tekintettel nézte a halovány fiatalembert.

-<span class="pagenum"><a name="Page_151" id=

-"Page_151">-151-</a></span> Azután halkan, titokzatosan elnevette

-magát és boldogan intett a szomszédnak.</p>

-<p>– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?</p>

-<p>A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.</p>

-<p>– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy,

-félénk hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.</p>

-<p>– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.</p>

-<p>A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak

-szerencsések megismerkedni.</p>

-<p>A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia

-ellenben gyorsan, vidáman locsogott:</p>

-<p>– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába

-mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem

-láttalak?</p>

-<p>Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt.

-Csak a szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a

-haját.</p>

-<p>– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.</p>

-<p>Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan

-megkérdezte Szilviát:</p>

-<p>– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?</p>

-<p>A színésznő halkan, turbékolva nevetett.</p>

-<p>– Igen. De nem mondom meg senkinek.</p>

-<h2>IX.</h2>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">A muzsa csak a

-szerelemnek<br /></span> <span class="i0">Tüntével jött meg. S

-mostan im<br /></span> <span class="i0">Kisérletez: ha

-megegyeznek<br /></span> <span class="i0">Dalomhoz érzés, eszme,

-rím.<br /></span> <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=

-"Page_152">-152-</a></span> <span class="i0">Szabad a költő, nincs

-keserve.<br /></span> <span class="i0">S a kis lábat

-megénekelve,<br /></span> <span class="i0">Gyarló versében a

-szeszély<br /></span> <span class="i0">Itt-ott magáról

-beszél,<br /></span> <span class="i0">S bár még borúsnak látszik a

-szem,<br /></span> <span class="i0">De könnyét rég elsírta

-már.<br /></span></div>

-<div class="stanza"><span class=

-"i16">(<i>Anyégin</i>.)<br /></span></div>

-</div>

-<p>Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé

-járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból

-kiléptek. Rezeda illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes

-Mátyás, vagy a zordon, feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig

-meghajtott fővel állott a bástya mellett, amíg a régi királyok

-szellemalakja, őszi éj ködéből, sápadt hold ezüstjéből és ódon

-tornyok tompán visszhangzó harangütéséből szőtt árnya ismét eltünt

-valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva állott meg egy-egy

-mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt lévő

-pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna.

-Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények

-összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott,

-mint éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a

-robogó vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda

-mulatozás folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről

-becsukták, a bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre

-elzárva az utat… Majd csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el

-mellette a néma éjben és léptük olyan nesztelen volt, mint a

-temetői szél. Egyiknek-másiknak aranyos volt a cipellőjén a sarok.

-A köpenyeg szárnya megérintette Rezeda úr vállát, de ő sohasem

-engedte meg magának azt a lovagiatlanságot, hogy régi idők

-éjjelente <span class="pagenum"><a name="Page_153" id=

-"Page_153">-153-</a></span> kisértő dámáinak utána lessen. Az

-aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár kacskaringós

-utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult századokból való

-lovag bizonyosan már várakozott.</p>

-<p>Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy

-éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda

-úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.</p>

-<p>Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és

-felvidéki városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte.

-Kézsmárkon a Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a

-többivel a diákok dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt

-és vastag sétapálcát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta).

-Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden kézsmárki diák

-szerelmes volt Stolcz Herminbe és első párbaját éppen e drága

-hölgyért vívta meg a népkert elhagyott táncpavillonjában, midőn

-Thököly Imre korából való görbe, halálosztó szablyákkal csapott

-össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene vigyázott a

-halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy gyüszünyi vér

-maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina szalagos,

-fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal azonban

-kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette volna

-jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb

-megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a

-liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor

-nevetése a vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat,

-pedig idáig Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.</p>

-<p>Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves

-ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes <span class=

-"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> kacér

-vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az

-ifjabb professzorok együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a

-közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért,

-szívesen föláldozta volna az életét bármelyik diák. Rezeda úr

-résztvett ugyan a dáridókban, versenyt futtatott kétkerekü

-kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de szerenádra sohase

-ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes világfájdalommal járt-kelt

-az alföldi városkában, mint bánatország álruhás királyfia. Bár

-senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi Kézsmárkon, csakhamar

-érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből kiderült Rezeda bűne. S

-a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint csaknem derékban

-szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az Alföldön, a Tisza

-környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte hősünket. A magyar

-történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte tündöklő

-előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki professzorok

-tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték), célzást tett,

-hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a körülöttünk

-zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar

-irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü

-élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők,

-velünk, mellettünk és szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a

-költő ismét Rezeda úr volt, mert hiszen a költői pályára óhajtott

-lépni, miután szerelmében csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok

-az ifjúságot!)</p>

-<p>A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy

-Mária Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a

-ligetekben, kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes

-párt leshetett meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a

-Bujdos-erdő <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=

-"Page_155">-155-</a></span> mogyorófabokrai alatt. A városban éppen

-olyan szerelmesek voltak a hölgyek és férfiak, mint más városokban,

-sőt valamivel szívesebben áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt

-megbocsátani a leányoknak, ha valamely bajba estek.</p>

-<p>Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből

-származott lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke

-tirpákok hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly

-pompázatosan viselték selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a

-férfiak nemes alkatú, bátor, józan, takarékos és büszke fajták,

-mintha a Don mellől jöttek volna ők is. A dombon orosz templom

-állott, ahol az Unghból, Beregből leereszkedett görög-katolikusok

-énekeltek és leányaik oly szőkék és ábrándosak voltak, mint dalaik.

-A tirpákok Luther Márton vallásában, a magyarok Mária hitében

-születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya alatt csizmában és

-agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik százast

-ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok voltak,

-mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem igen

-jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a

-férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az

-andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó

-és halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné

-szőke és göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő,

-amelyet vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói

-Jagelló-torony harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai

-fölött elszáll.</p>

-<p>A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az

-állatorvos fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és

-erényes, mint Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli

-élete meghatotta <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=

-"Page_156">-156-</a></span> Bertát, aki leánykorában a pesti

-nőneveldében is töltött egy esztendőt. Talán érdekelte egy kissé a

-tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki törökverő karddal megy

-harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta nagyvilági hölgy volt a

-tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon Marché-ból

-hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és

-halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai

-másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az

-ujonnan keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát.

-Francia szavakat tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és

-kedvenc írója volt Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában,

-amelyet a ferdevállú és szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek,

-még hetekkel előre kellett jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re.

-Előfizetője volt a Párisi Divatnak és a Hét-nek. És pesti

-leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel. Művelt volt tehát és a

-keresztény és a zsidó hölgyek orrukat fintorgatták, midőn délben a

-korzón egyesegyedül sétált. A zongorán kifogástalanul játszotta

-Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára gondolt, ahol egyszer

-a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly fényes és tiszta

-volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is írt, – de

-lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd

-bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat

-szokott tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű

-pisztoly volt a hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott

-kezéből a sárgaborítékos francia könyv.</p>

-<p>Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire

-hallgatagon kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője

-parányi nyomokat hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat

-közelebbről ismeri ebből az <span class="pagenum"><a name=

-"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> időből, csaknem teljes

-bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és városvégi sétákon, a finom

-úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt első

-szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén kívül

-egyetlen rím sem csengett még szívében.</p>

-<p>Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és

-útközben vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:</p>

-<p>– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és

-elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára

-már férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők

-meghódításán kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy

-nőnek, akinek tetszeni akar?</p>

-<p>Rezeda vállat vont:</p>

-<p>– Én nem akarok tetszeni.</p>

-<p>– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A

-földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni

-akarjanak. A nők csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk

-mellé. Adok magának egy könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja

-egy kissé az életet. Igérje meg azonban, hogy elolvassa!</p>

-<p>– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.</p>

-<p>Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett

-füstölgött szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét

-adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig

-bele sem nézett a könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai

-jussáról rendelkezett, – amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait,

-birtokait mind a kézsmárki leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem

-volt kéznél egy megbízható öreg szolga, akivel lóháton küldte volna

-el az írást. A postára bízni bizonytalan ily fontos okmányt.

-<span class="pagenum"><a name="Page_158" id=

-"Page_158">-158-</a></span></p>

-<p>Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután

-a költő életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint

-párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel

-látott hozzá a hosszúnak igérkező költeményhez.</p>

-<p>Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak

-lenni, hogy az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és

-névkezdőbetük között először olvassuk ismét Anyégin Eugént!

-Moszkvában utazni és a balletnek tapsolni. Tatjána levelét venni és

-a Néva partján sétálni! Mindnyájan Anyégin Eugének vagyunk ifjú

-korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan ki nem könnyezett?</p>

-<p>Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ

-csodáit nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt

-választ, költő lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt

-egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta

-az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé

-sétáltak éppen, Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a

-Berta sárgakeztyűs kezét.</p>

-<p>– Tatjána! – mondta.</p>

-<p>Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.</p>

-<p>– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni

-és túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő

-könyvét találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.</p>

-<p>– Szeretem.</p>

-<p>– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult

-Anyégintől, kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga

-nagyszerű tanítvány. Remélem, még egykor meghalni is kíván majd

-érettem, mint Musset Alfréd. Tehát estére a könyv helyén lesz és

-most ne beszéljünk többet a dologról. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p>

-<p>A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott,

-Dombey és Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél

-szebben és meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és

-öregséget, a velszi mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők

-szívében szálladozó bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr

-csaknem könnyeivel öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők

-felé sétálva, töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és

-halálát.</p>

-<p>– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda

-úr.</p>

-<p>– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta –

-míg a városban divathölgynek csúfolnak.</p>

-<p>A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és

-mesék voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban

-a régi szélmalom mellett a város határában és a régi

-esőcsatornákat, amelyeket eddig észre sem vettek, mind szemügyre

-vették.</p>

-<p>A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt

-okozója annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.</p>

-<p>Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az

-ablakot, amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio

-tanácsolta. Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol

-csendes lélekzés hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta,

-ahol Berta aluszik és már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot

-és lágy lélekzése a hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett

-Rezeda úr fejére.</p>

-<p>A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.</p>

-<p>– Ki jár itt?</p>

-<p>Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket,

-asztalt, a villamos lámpa felröppenő fénye <span class=

-"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span>

-megvilágította neki az utat, de az állatorvosnak is, aki

-revolverből golyót küldött a menekülő arszlán után. A golyó Rezeda

-füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszu hangot

-vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis holmiját,

-elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és mindenből –

-amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre

-szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának,

-aki ez éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő

-lett, vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka

-iránt fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való

-vonzalma maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet

-elolvasott már, amely erre érdemes volt.</p>

-<p>Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett

-Rezeda úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek

-leveleket írt egy hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos

-szobából, amely egykor börtön vagy barátcella lehetett. Az

-íróasztalnak rokokólába volt, a tintába aranyos port kevert, a

-nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű pecsétviaszba egy

-régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor lúdtollal írt,

-midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett hölgyekkel, máskor

-piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn Frankenstein

-lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt, mint

-Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő,

-– ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt

-poste restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép

-álneveken törte a fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet

-írni. Különösen sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet

-egy régi íráson talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel

-hosszú-hosszú leveleket váltott, anélkül, hogy személyesen

-egyetlent <span class="pagenum"><a name="Page_161" id=

-"Page_161">-161-</a></span> is megismert volna a drága nők közül.

-Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett

-ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és

-sohasem haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve

-érzelmeit tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis

-szobaleánnyal, aki nem tudott olvasni.</p>

-<p>Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a

-világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante

-kérte Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta

-Rezeda úrnak, hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy

-idősebb nővér, aki régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg

-öccse a királynő udvarában szolgál. Könyveket küldött és a

-könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga nagy

-élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor egy ceruzajel

-mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi vidéki városban.

-Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és Dosztojeszkij-jel.

-Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a spanyolok közül

-Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus Th. és a

-csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson Királyidilljei

-több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte Berta a

-távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével Pestre

-jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában lovagöccsét.

-Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a budai

-hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon

-szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel

-lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben

-mindig mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü

-selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van

-a sarokban, amely Haydn egyházi <span class="pagenum"><a name=

-"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> zenéjét játsza éjfélkor

-és régi imazsámoly fölött középkori feszület, ahol imádkozni

-szokott Bertáért… (Talán szégyenletében szökött el hazulról Rezeda

-úr, vagy mert olyan furcsa ember volt, hogy nem mert azzal

-találkozni, akit véleménye szerint legjobban szeretett?…) Az

-asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta üzenete volt ez. Azután

-többé sohasem leveleztek.</p>

-<p>Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a

-Józsefvárosba, ahol lombos fák álltak az udvaron és az ablakok

-éjjelente nyitva voltak a földszintes házakon, ahol megállott

-hősünk és alvó nők lélegzetvételét hallgatta. Varróleányokkal

-barátkozott és délután olykor a kávéházba járt, miközben

-magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a pincért

-garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép álnevek

-többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott

-rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai

-kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból.

-Eleven nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és

-barátnőjét, a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte,

-de hajh, korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők

-társaságában. Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia

-szubrettek alakjai kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt,

-akik Kanadából jönnek Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a

-nyeregből rámosolyog, miközben paripája tánclépésben jár az

-emelvényről hangzó muzsika ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az

-orfeum plakátjai előtt hosszadalmasan megállott. Miss Florence

-szomnambulista, vagy Sena Frasquita spanyol táncosnő estére

-elmulattatták Rezeda urat, anélkül, hogy valaha látta volna őket. A

-misst könnyedén beállította egy régi skót vadászkastély halljába,

-vörösesszőke haju, <span class="pagenum"><a name="Page_163" id=

-"Page_163">-163-</a></span> igen finom arcu és tündöklő szemü nők

-közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu derekához és

-cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai nők

-mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos

-álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy

-Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az

-orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt,

-miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A

-csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek

-rózsákat, almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a

-nagyvilágról, az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró

-sikkasztókról mesélt Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen

-kávéházban letelepedtek, az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot

-rendelt…</p>

-<p>– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már

-kissé elvirult Hortense-t.</p>

-<p>Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis

-irodájában találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu

-ketrecben korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát

-és olykor hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe

-lészen szerelmes, aki az első sorban énekel a karban. A

-New-York-kávéházba járt és Hirsch kávés uraktól tanácsot kért,

-kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék abban az időben még

-rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor nagyatyám.</p>

-<p>Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők

-megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket

-fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A

-Belvárosban lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt,

-hátha kipillant egy nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire,

-<span class="pagenum"><a name="Page_164" id=

-"Page_164">-164-</a></span> vagy a holdra, – de sohasem nézett ki

-senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt. Csupán ő

-állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész Budapesten,

-hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket

-mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az

-megvette volna.</p>

-<p>A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy

-Rezeda úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü

-történetét, a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis

-lakásban szinte regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok

-óraütését és a tavaszi napban együtt telt meg a szoba a cserepes

-virágok és a kisasszonyok illatával. Szilvia már korán délután

-felöltözött és mint önálló hölgy, kiséret nélkül elment hazulról, a

-keztyüjét a lépcsőn gombolta be. Horváth kisasszony egy-két napig

-búsult barátnője hütlenségén.</p>

-<p>– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan

-lehorgasztott fővel járt, mintha halott volna a háznál.</p>

-<p>Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta

-a vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett,

-mintha hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.</p>

-<p>– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.</p>

-<p>Rezeda úr gúnyosan felkacagott:</p>

-<p>– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni

-barátnője titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik

-és a nők tán csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők

-furcsa kis állatok, nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen

-intés, jeladás elegendő nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a

-tisztesség mesgyéjét. A nőket meg kellene büntetni a férfiaknak,

-hogy ismét <span class="pagenum"><a name="Page_165" id=

-"Page_165">-165-</a></span> visszadobják őket a rabszolgaságba. Ha

-én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék Pesten…</p>

-<p>– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda

-úrra.</p>

-<p>– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen

-Rezeda úr. – Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem?

-Találkozik egy bárgyu karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él

-és mit jelent élni, Szilvia erre nyomban fölborítja eddigi

-nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a cukrászdába, mint a

-félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát vagy a nagyhaju

-zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak elhagyatott,

-csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a szerelem, csak

-ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű fátyolok,

-amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a

-tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű:

-ugyebár mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha

-valamelyik pesti nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a

-Gellérthegy alatt máglyára állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne

-a kedvük a hölgyeknek a budai cukrásztól, a kalandos kocsikázástól,

-buta katonától, félbolond muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött

-azelőtt rózsaszínü szalagot az ingébe!</p>

-<p>Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:</p>

-<p>– Honnan tudja, uram?</p>

-<p>– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az

-ostoba karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi,

-himpellér, szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus

-kisasszonyt várt a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg

-egyéb, félbolond nőket megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt

-tenni kell valamit, nem hagyhatjuk <span class="pagenum"><a name=

-"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> Szilviát áldozatul esni

-egy bolondos szeszélynek, egy budai cukrászda émelygős

-hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az órából és a sárga

-tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve, – mindez

-azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.</p>

-<p>Klára hangosan, teli szájjal kacagott.</p>

-<p>– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. –

-Egyszer azt mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton

-vallásáról a katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai

-jezsuita rendházba s az ottani sánta kertészt kérte föl

-keresztapának. Nos, kegyed ismét a sánta kertészhez fordul… Vajjon

-mi közöm nekem a budai cukrászhoz és Szilvia sétáihoz? Bizonyára

-sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten. Lehet-e nagyobb

-boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva sétálni szép

-tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik ismerősökkel? A

-régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak integetnek és

-a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az oltáron május

-virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a tömjénnel

-vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget lehet

-esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes

-templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy

-minden Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek

-megbarnult vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban

-egymás mellett térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?</p>

-<p>– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában,

-sötét, koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal

-telik meg a hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette

-mindjárt imát mondanak. Odajártam egy időben, mert <span class=

-"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> én is

-haldokoltam és azt óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem.

-Vajjon mért nem megy Szilvia apácának?</p>

-<p>Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára

-tette a kezét. Hosszasan az arcába nézett:</p>

-<p>– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással.

-Odakünn napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én

-felöltözök, azután sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol

-senki sem látja, ott a karjába kapaszkodom.</p>

-<p>Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két

-oldalról az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.</p>

-<p>– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé

-meghatottan Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem

-mehetek el a jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus

-asszonyok. Majd magának gyónok meg mindent.</p>

-<p>Rezeda úr elhalványult:</p>

-<p>– Mi történt?</p>

-<p>– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt?

-Piros kalapot teszek a fejemre.</p>

-<h2>X.<br />

-Estella.</h2>

-<p>Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint

-Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az

-egykori londoni hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban,

-ahol előtte egy tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott

-Horváth <span class="pagenum"><a name="Page_168" id=

-"Page_168">-168-</a></span> kisasszony mellett, midőn a tavaszi

-délután elindultak Buda felé. Csupán a Lánchídon mormogta apáskodó

-hangon:</p>

-<p>– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.</p>

-<p>Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely

-szerencsétlenség történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy

-Cromwell Olivér barátját párviadalban szíven szúrják Anglia

-virágoskertjében, nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül

-legszebb asszonyalakja a londoni hirlapíró előadásában – búsongva

-tekint a távolba a velszi kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a

-királynő országának legszebb szempárján, – vagy Horváth kisasszony

-megcsalta hű lovagját, tettben vagy gondolatban és most mennek

-Martinovics főtisztelendő mezejére eltemetni a drága halottat,

-amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti reggelnek, a nyárfa

-lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák álmának hívtak

-(odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék fénnyel ég a

-puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel megrakott

-íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre

-gondol).</p>

-<p>– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből

-kiszabadították, – mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal

-Rezeda, mintha e kis visszaemlékezés volna most a legfontosabb

-gondolata, nem pedig rettegés, a jajgató félés attól, hogy mit fog

-mondani Horváth kisasszony, amint a Lánchidat elhagyták és a szent

-püspökről elnevezett hegy alá kanyarodnak. Úristen, mily

-retteneteseket fog bevallani! A század közepén divott francia

-regényekben szorítják össze ajkukat tompa kétségbeeséssel a

-megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok súlya alatt

-megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ <span class=

-"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> Teremtő

-Isten, csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül,

-vakmerően, a napot az égről, a fehéret a feketétől letagadná,

-lehazudná… De még mindig a hídon voltak, Rezeda úr az alant

-hömpölygő nagy folyamba nézett, hová már oly sokan szállottak alá

-megnyugvással és nem is halásztak ki mindenkit a folyómenti

-községekben, némelyek eljuthattak a Fekete-tengerig, ahol nagyfejű

-tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál együtt a kis pesti

-pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan, álmodozva

-mondta:</p>

-<p>– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz,

-amely Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még

-mindig Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében,

-Pest alatt hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még

-önmagától is undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a

-folyam közepén a kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között

-kért helyet és szeret stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek

-alatt, hol nem messzire a réten gyermekek játszanak. És olyan

-tipikus pestiek utaznak a habokkal, akik még Budán sem jártak

-életükben és most mégis arra felé veszik útjukat, amerre a mohácsi

-gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő Komáromban állomásozó

-kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni és a Dunába

-ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy merre

-folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben

-fölfelé nem juthat Komáromba.</p>

-<p>Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.</p>

-<p>– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, –

-mondta Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját

-elvesztett pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig

-gondolkozni, <span class="pagenum"><a name="Page_170" id=

-"Page_170">-170-</a></span> hol kezdjem, mit tagadjak le és ne

-hazudjam-e valamit?</p>

-<p>– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét

-hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg,

-kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel

-csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart

-vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint

-minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a

-parasztlegény a szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg,

-az államba harap, dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja

-összeszorított fogai sövénye mögül, de ifjú koromban jó birkózó

-voltam… Én vagyok az a beteg uriember, aki örömét leli abban, hogy

-beteg, mert betegségét akkor szerezte, mikor reménytelenül

-szeretett gyerekkorában.</p>

-<p>Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.</p>

-<p>– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta

-megengedte, gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban,

-honnan a színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők

-hiába vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is

-kénytelen volt elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus,

-rendes ember lett. De hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit!

-Barátnőim az iskolában képeket nézegettek és nagyon boldogok

-voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat vagdostak össze és

-verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt. Több közülök

-azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még boldog

-és nyugodt férfi leend.</p>

-<p>– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi

-történt ellenben kegyeddel, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> miért a változás, amelyet

-már hosszabb idő óta megfigyeltem?…</p>

-<p>Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a

-földre bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal

-panorámájára.</p>

-<p>– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori

-barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, –

-kezdte Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját

-története elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú

-és igen romlott teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott,

-Márkust hercegnőnek nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi

-szénaillatú parfümjét. Nem is maradt soká az iskolában, a négy fal

-közül kirántotta az élet és egy darabig eltünt szemem elől szép

-kalapja, finom harisnyája és igen jó cipője.</p>

-<p>Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a

-korzón. Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban

-először, amint megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő

-ugyanaz maradt, aki az iskolában volt, démoni nő, talán csak az én

-látásom lett más, mint egykor volt, amint a gyermekkorunkban

-nagynak hitt házak és fák mintha a földbe bújtak volna, midőn

-felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella a zöld ruhát és a

-csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő volt a

-lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös

-fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya.

-Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti

-kávéházba léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra

-merően ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg

-szárnyast kért a pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:

-<span class="pagenum"><a name="Page_172" id=

-"Page_172">-172-</a></span></p>

-<p>– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a

-férfiaknak!</p>

-<p>Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak,

-mint én, és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki

-színésznő voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női

-tagok vállát. Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján,

-magam sem tudom már, micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti

-kávéházban helyet foglaltam mellette.</p>

-<p>– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok,

-– folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a

-világon a brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt,

-és ha angol urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a

-házmesternét. Csupán külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak

-romlottak, ostobák, cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a

-nőkre a korzón vagy a Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt.

-Éppen elég eggyel megismerkedned Pesten, másnap az egész város

-tudja, hogy milyen színe van a harisnyakötődnek. A németeket is

-szeretem, bár otrombák, órákig kínozzák az embert, alkudni

-próbálnak, szerencsére Steinné erélyes asszony, akivel nem lehet

-pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról, akik Pestre

-vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a pestiek

-és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az

-utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban

-jártak a kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi,

-hogy a kövér Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak

-voltak és az ő kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a

-zongorán kopogtatva kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A

-selyem frakk-erszényekben nagy <span class="pagenum"><a name=

-"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> bankók voltak és herceg

-T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a zsebkendőjét,

-amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok sikerem

-volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait

-megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd

-szokott néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és

-hümmögve hallgatja Steinné életből vett történeteit s az asszonynak

-már eszébe sem jut fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“

-– sóhajtanak az egykori víg urak…</p>

-<p>Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban

-megtanult locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés,

-amint a férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is,

-amelyet éjjel, pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja,

-kedves barátom, hogy amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján

-Estella, háromszor megdobbant egymásután a szívem, mint a néma

-határszéli erdőségek között, éjszaka, télben és sötétben a vasuti

-őrház jelzőharangja megkondul háromszor, ha telegráfon a közelgő

-vonatot jelentik. Boldogtalanság, irigység, fájdalom és düh

-szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán sikerült megrabolni

-Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna ütni a

-nyomorultnak.</p>

-<p>– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott

-hangon.</p>

-<p>– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös,

-hamis fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik

-Estella. A szívem nem fájt többé.</p>

-<p>Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt

-szippantott egy parafavégű cigarettából.</p>

-<p>– Boldog vagy? – kérdeztem.</p>

-<p>– Mi az a boldogság? <span class="pagenum"><a name="Page_174"

-id="Page_174">-174-</a></span></p>

-<p>Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította

-félre a fejét.</p>

-<p>– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig

-valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a

-keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják,

-híres orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a

-takarékban. Amint tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni,

-pihenni, lehet, hogy férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én

-nagyon undorodom a férfiaktól.</p>

-<p>– Nem vagy szerelmes?</p>

-<p>– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer,

-tizenhárom éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én

-bizony nem azért dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator

-majd elvigye, elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves

-szerzeményemet. Volna, akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó

-ruhám van, tisztességes vagyok, mert már négy esztendeje

-megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli gavalléroknak

-bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd bizony:

-ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó!

-Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak

-sem engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony

-nem mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén

-Estella, ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy

-az Isten verje meg a sok szájas, aljas férfiát!</p>

-<p>No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját,

-hogy a pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és

-tompított a hangján:</p>

-<p>– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán

-nálam szebbek, fiatalabbak is, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> hisz minden falusi

-mindenes fölcsap kokottnak manapság. A masamód megúnja a

-kalapos-skatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg,

-öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után

-Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a

-nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában

-alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő

-férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának

-udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij!

-Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már

-itt van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért

-dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban,

-hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába

-ugranak, fejbe lövöldözik magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten

-és szegényeknek sejtelmük sincs arról, hogy az imádott hölgy

-Steinné konyháján lesi alkonyattal a firhang mögül, hogy

-fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy golyvás

-fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak

-krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész

-Pest egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a

-templomba is elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött

-fiatal asszonykát… Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet

-nem adom semmi pénzért. Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem

-nyúlhatott hozzám Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P.

-konyakot. Kettőt.</p>

-<p>– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.</p>

-<p>– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól

-magamat, ha néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon

-vigyázok arra, hogy az <span class="pagenum"><a name="Page_176" id=

-"Page_176">-176-</a></span> ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan

-elsőrangu és finom legyen. A német bácsi velem hiába akar

-takarékoskodni, kocsisba való a magyar pezsgő, az én márkám Pomery

-és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja, hogy ha én vagyok a

-szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó bort, a frufrus

-fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad vagyok.</p>

-<p>– Borzalom, – mondtam.</p>

-<p>– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és

-elhallgatott.</p>

-<p>Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem

-emlékszem, vagy elmondani nem akarok.</p>

-<p>Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes

-házban, de a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az

-udvaron. Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj

-elcsendesült és a fák között bánatosan járt a homály. Nincs is

-annak szíve, aki alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre

-utazott és késő délután, ősszel a város fölött egy gyárkémény

-fekete füstje huzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa

-szomoru emberek laknának. A messziségben ködből és homályból való

-hegyek látszottak, a pályaudvaron már a lámpások égtek és még

-Estella ártatlan volt.</p>

-<p>Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy

-milyen szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s

-ezért szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a

-romlott nőkről…</p>

-<p>– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor

-kijelentette, hogy engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca,

-mint a dércsipte táj és a szánkóba fogott tüzes lovakat maga

-hajtotta – így szólt Estella. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p>

-<p>Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről

-beszélt.</p>

-<p>– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette

-az apámat!</p>

-<p>Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra,

-ahol nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a

-hajába.</p>

-<p>Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a

-kávéházi kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska

-bársonysapkában állott az ajtóban. Estella megérintette a

-könyökömet:</p>

-<p>– Figyeld meg a tisztes öregeket.</p>

-<p>Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt

-keztyűben üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg

-ember, mint valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át

-az estilapot nagy figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak

-mind a ketten, csupán az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint

-amennyit hordani szokás, mély tüze egy rubintnak erősen villant és

-az asszonyka lábán jobb cipő, mint amilyent Budán viselni szoktak.

-Magas, francia sarka volt a félcipőnek és a szalag ügyesen volt

-megkötve a szürke harisnyán.</p>

-<p>– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.</p>

-<p>Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a

-selyem-árvácska.</p>

-<p>– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban.

-Pesten laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival

-fürgén vette az emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha

-vendégek jöttek a házhoz. Rövid zongora volt a szalonban, amelynél

-az öregember reszkető kézzel játszott régi valcereket… <span class=

-"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> Az

-asszony később két hónapig ült, – előfordul ennél az üzletnél –

-mire visszavonultak.</p>

-<p>Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az

-öreg ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám

-valaki ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis

-mantillkában ülök a budai kávéházban?</p>

-<p>Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk

-szótlanul. Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a

-fejét és én is könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem,

-ha a fogam fáj.</p>

-<p>Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd

-értem jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a

-szalonban fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.</p>

-<p>Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős

-öreg asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és

-piros bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.</p>

-<p>Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár,

-akinek olyan fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a

-folyosóra hívott s papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor.

-Aranyfácán-utca 3. III. 1. E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már

-eltűnt mellőlem, mintha csak jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni

-kezdtem, a legjobb harisnyámat húztam föl, a körmömet sokáig

-fényesítettem és szalagot fűztem az ingembe, lilaszínü

-szalagot.</p>

-<p>Mire gondoltam ezalatt? Semmire.</p>

-<p>Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé:

-„Nincsenek már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal

-annyit sem törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem.

-Már Estella vagyok én is, délben a korzóra sétálok <span class=

-"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>

-ismeretségek kötése végett és az elhagyott budai kertben sirdogálok

-magamban. Mi lesz majd holnap?… A legfontosabb, hogy fényes legyen

-a cipőm.</p>

-<p>Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is

-elszaladtam, anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók

-furcsa táblája, amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával

-mindig nagy mulatsággal olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor

-a névsorban megpillantottam a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve

-mentem föl az emeletre és megnyomtam a csengő gombját.</p>

-<p>Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban

-szaladtak volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy

-hang kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett,

-pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig

-végighordozta rajtam.</p>

-<p>– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.</p>

-<p>Bólintottam.</p>

-<p>– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt

-van Estella.</p>

-<p>Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét

-kezével megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.</p>

-<p>– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.</p>

-<p>Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:</p>

-<p>– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni.

-Fölösleges mindenkivel találkozni, aki jön és megy.</p>

-<p>Estella a karomba kapaszkodott.</p>

-<p>– Gyerünk a konyhába. <span class="pagenum"><a name="Page_180"

-id="Page_180">-180-</a></span></p>

-<p>A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi

-részében csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege

-és zöld tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és

-hagymaszag volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az

-edényeket és tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak

-alatt nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta

-finom napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a

-fejét és a rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra

-nézett.</p>

-<p>Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett,

-mert úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a

-kezemet szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy

-a nyakán ki van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen.

-Istenem, miért kócos ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon

-és csendesen kivontam a kezem az Estella kezéből.</p>

-<p>A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám.

-Különösen a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt

-és még kevesen hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó

-mosollyal leste, mint a tisztességes privátnők szokták megnézni az

-utca kiöltözködött lányait. Szőke haja volt és kék szeme, angol

-rajzolók macskáinak van olyan arcuk, és könnyű ibolyaillat áradt

-fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis tükröt vett elő és fehér

-aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.</p>

-<p>Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a

-hölgy gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az

-előszobában rövid csengetés hangzott.</p>

-<p>A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a

-kabátját, igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a

-napernyőjét és olyanformán állott a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> bezárt ajtóra figyelve,

-mint mi színésznők szoktuk a végszót várni a kulisza mellett.</p>

-<p>Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja,

-találkozunk-e még, ezért fagyosan megkérdezte:</p>

-<p>– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?</p>

-<p>Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem

-volna erre a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett,

-aztán csendesen fölnyílott az ajtó és egy hang halkan

-megszólalt:</p>

-<p>– Szőke asszony!</p>

-<p>A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken,

-meghatottan mosolygott, mint a budai szállodába besurranó

-asszonyka, midőn hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a

-randevura. Még köhintett is az aljas. És apróra fogott léptekkel

-kisurrant selyemszoknyájában a konyhából.</p>

-<p>– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta

-most doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a

-legnagyobb cudar Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat

-lenéz. Egyszer már megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti.

-Steinné meghal a garasért és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott

-sétálni az utcán.</p>

-<p>– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.</p>

-<p>– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.</p>

-<p>A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket.

-Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását.

-Vagy talán az én szívem dobogott.</p>

-<p>– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el

-a szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik

-leányra nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és

-egyszerre a falusi <span class="pagenum"><a name="Page_182" id=

-"Page_182">-182-</a></span> fosztókák hangulata ereszkedett a kis

-félhomályos konyhára.</p>

-<p>Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette

-a derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén

-cselédet:</p>

-<p>– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem

-készült el a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a

-dolognak. Majd megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a

-latrok után mászkálni, azt tudja!</p>

-<p>A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek.

-Steinné a háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a

-cigarettából nagyot szippantott:</p>

-<p>– Azt hittem, összetörik alattam a szék.</p>

-<p>A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a

-földre.</p>

-<p>– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén?

-– kérdezte Steinné a kövérebb leányt.</p>

-<p>– Ád a mama kölcsön.</p>

-<p>– Van eszembe.</p>

-<p>A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány

-erszénykéje.</p>

-<p>Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem,

-egyik sem csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a

-csalót.</p>

-<p>Steinné egyszerre letette a kártyát:</p>

-<p>– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell

-költeni. Csak az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.</p>

-<p>Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba

-dobta:</p>

-<p>– Istenem, de utálom az életem! <span class="pagenum"><a name=

-"Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p>

-<p>Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az

-állóvíz tükrén a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély,

-barna, nagy szemében révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett,

-amint Blahánétól láttuk egykor a színpadon.</p>

-<p>Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az

-előszobából is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e

-nótával költené a kegyelmes öreg urat.</p>

-<p>Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza

-Steinné. Kis madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice,

-amely csöndesen gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott

-és halkan fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és

-nemsokára válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:</p>

-<p>– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága

-madaram!</p>

-<p>Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb

-nyitotta ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv

-ragyogott, amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni.

-Néhányszor keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan,

-szinte mámorosan, tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné

-végre kinyújtotta a kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a

-földre.</p>

-<p>– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz

-pengőt fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi

-az utcán.</p>

-<p>Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag

-nem érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.</p>

-<p>Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné

-az előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span></p>

-<p>– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és

-rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám

-enni.</p>

-<p>Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett.

-Még hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet

-foglalt az utazóládán a konyhában.</p>

-<p>– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta

-Estella, amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden

-úriember bolond egy kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik

-a cipőt, a harmadikat arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a

-negyediknek kezét-lábát megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik

-a felesége után sír és pénzt kell tőle kérni a gyermekei számára

-cipőre… Egy igen gazdag és finom fiatalember, – majdnem oly szép,

-mint Rohan herceg, – csupán sáros talppal szereti a nőket, a fekete

-és hisztérikus költőt viszont Bourbon hercegnek kell címezni, mert

-egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt a francia királynak…

-Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné vállán kisírják

-szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától álmatlanság és

-szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak meg

-Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta

-feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától

-rongyos szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek,

-akik másnapi cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek

-ő nagyságától. Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a

-boldogtalan, szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban

-bizakodnak, hogy megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal,

-vagy egy leánnyal. Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember

-<span class="pagenum"><a name="Page_185" id=

-"Page_185">-185-</a></span> van Pesten! A nagyvárosnak ezer

-fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné

-konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak,

-akik nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények

-útbaigazítást kérnek és öreg házasemberek csodaszert a szerelem

-fölújításához. Titkok hangzanak el, amelyeket a jezsuita

-gyóntatóatya fülébe szokás csupán elsuttogni, vagy a máriapócsi

-csodatevő Asszony előtt leborulva, a templomkövekbe beleharapni. Az

-Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán egy zsidó imakönyv, meg

-Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak. Éjjel, a csöndben, a

-várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a kalandok

-gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya

-növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában.

-Így élünk itt, én kedvesem.</p>

-<p>Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék

-szobában, mintha nagyon messzire jutottam volna az élettől,

-Budapesttől, valamely meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami

-körülöttem történik.</p>

-<p>Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt

-táncra perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina.

-Ópiumos cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú,

-aranyozott asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi

-lóversenyjegyek és báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő

-üvegszeme fénylett a hamútartó figuráján és két kép volt még a

-falon. Piroskabátos, hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák

-mulattak egy régi szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét

-hozott. Majd egy sapkás öregember arcképe következett, amilyenek a

-vén falusi korcsmárosok szoktak lenni. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p>

-<p>– Steinné apja! – mondta Estella.</p>

-<p>És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.</p>

-<p>Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt

-a lángtól, a szeme vidoran csillogott.</p>

-<p>– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró

-birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga

-libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó

-nélküli kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van

-az udvaron… Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó

-mellett, egy elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este

-ugattak a rókák meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony,

-még várakozni kell! Estella, mutassa meg a hölgynek az

-arcképalbumot.</p>

-<p>A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában

-gyorsan kifordult a szobából.</p>

-<p>Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő.

-Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és

-katonák, Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába

-hull a haja, mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi

-kabátban, egy kis fiú falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky

-Gyula, városligeti fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy

-aranykeresztes pap, majd pesti szép emberek: Tiller Mór nagy

-szakállával és a szép Farkas Béla, Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos,

-akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow cirkuszigazgató és Baumann

-Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi Kornél és Kemény bácsi,

-öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből került a szép

-emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között szívja

-virzsiniáját, gondolta <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=

-"Page_187">-187-</a></span> Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok:

-a szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik

-Sándor és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek

-és emlékbe egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új

-divatban, olyik mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik

-bizonyosan már meghaltak. Aztán fordított megint Estella és nagy

-képen, Zrinyi Miklós ruhájában, erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A

-kis őrházon megkondult a jelzőharang.</p>

-<p>– Pszt! – mondta hirtelen Estella.</p>

-<p>A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott,

-hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó

-szavakat kiáltott egy női hang.</p>

-<p>– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést

-szimulál a férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm

-aludt itt, hogy a reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel

-őrjöngött a szomszédban, az angol föl-fölébredt és ugyanakkor

-felköltött engem is. Legalább tízszer ébredt föl a bolond angol.

-Istenem, milyen nehezen virradt meg.</p>

-<p>Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az

-ajtónak. Nem tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt,

-hideg eső esett, az arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam

-egy becsípett fiatalembert.</p>

-<p>Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az

-elbeszélés alatt.</p>

-<p>Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.</p>

-<p>– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.</p>

-<p>– Becsületemre!</p>

-<p>Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span></p>

-<h2>XI.<br />

-Pillanatnyi elmezavar.</h2>

-<p class="right">„<i>Kedd. Reggel 6 óra</i>.</p>

-<p>Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi

-Werndl-féle fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt

-sajnálom, hogy csúnya lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a

-ravaszt. Régi íróim és saját meggyőződésem szerint: hat lat por és

-tíz deka ólom segít rajtam. Elutazom, pedig úgy szeretnék élni,

-mint Toscában a tenorista szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két

-ballába volt a színésznek.) Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf

-Almaviva szerepében? Egymás mellett ültünk a nézőtéren, de Toscát

-egyedül hallgattam a nézőtér zugából hajdanában és elhatároztam,

-hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte, szomorú képü kisbőgőssel

-fülembe, szívembe játszatom e dalt, – hajnalodik az Angyalvárban! –

-és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt és éji pihenőben elárvult

-ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta éjjel, a hold, mint

-mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy „szeretlek,

-szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma volt,

-mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön Rákos

-felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet

-mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton

-mentem északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik

-láncainak a csörgése mulattatott, amint összecsapódtak, meg

-elváltak, tam-tam, betegség elől futó uriember módjára bújtam el a

-hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren, alsószoknyában ment a fülkém

-előtt a kivánatosan borzas román asszony… Franciául kellett volna

-hozzá szólni, a navarrai grófnak <span class="pagenum"><a name=

-"Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> bemutatkozni, kis

-szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában

-apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről:

-őrült Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta

-lordot emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre,

-andalító síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali

-homályban pirosló vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől

-és szerelemtől – és elcsábítani a szép román asszonyt, aki

-egyébként a hálókocsik Henry IV.-szakállas kalauzát kereste.

-Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon és csupán önre, az

-ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére gondoltam mindig,

-mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó asszonyok, akik

-mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes orrukkal, piros

-nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró, ringó és

-emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt…

-Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap

-ezen utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte

-félig haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán,

-kávéházban, vagy színházban eljártak mellettem. Tovább mentek

-pocakos és zsiros külsejü férfiakkal, akik napközben talpalnak

-rossz szagu üzletekben az Andrássy-úton, vagy a Király-utcában,

-sommás keresetet írnak, vagy a szegény munkások orvosai, míg én

-hiába néztem meg a házszámot, ahová betértek. Olykor éjszaka voltam

-a legboldogabb. A kést a balszembe eresztem, ameddig csak lehet. A

-pisztolyból a golyót a két szem közé küldöm. Kemény öklömmel a

-gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy kardpárbaj lesz az

-ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes biztonsággal

-gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre és

-táncmesterre, <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=

-"Page_190">-190-</a></span> aki csupán bordaközi vágásokra, hasra

-mért, traverzón sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó

-cselfogásokra tanította a fiatalembereket. A karcsu flöret egykor

-oly könnyedén járt kezemben, mint egy finom cigaretta és a pisztoly

-célgombját megszoktam ellenfelem lábához irányítani. Gyilkosság,

-halál, valakit megölni, esetleg börtönbe menni, kötelet kapni, a

-Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá tenni, verekedni,

-orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni: egykor úgy

-tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult lovakat

-megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta

-kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most

-írok önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen,

-hogy reggelre meghalok.</p>

-<p>Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott

-fejjel, szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az

-ólomban bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem

-tudok.</p>

-<p>Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember

-lettem. Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön

-volt az egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért.

-Furcsa, hogy nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész

-dologhoz?</p>

-<p>Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok…

-Verseket olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt.

-Isten önnel, királynő!“</p>

-<p>Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és

-Rezeda úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A

-katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még

-életben volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat

-előkészítették az éjszakára. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_191" id="Page_191">-191-</a></span></p>

-<h2>XII.<br />

-Ősz a multban.</h2>

-<p>Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában

-királyok kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig

-beomlott, csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente

-kedvesét meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt

-erkély maradványain is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek

-a falból, mintha kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a

-földalatti folyosón vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból

-csupán a kakas farka maradott meg: az forgolódott furcsán,

-gyermekmesebeli groteszkséggel, mintha a hűtelen kakast óhajtaná

-helyettesíteni.</p>

-<p>Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az

-egyikbe beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a

-másikba könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit

-helyezte, amilyen ingben közönségesen járni szeretett a romantikus

-férfiú. (Horváth kisasszony pompásan értette a csipkés ingek

-vasalását!) A keskeny ágyban Rezeda úr aludt. Klára a földre

-vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest égettek a falbavésett

-feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente beszélgettek.</p>

-<p>Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki

-hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen

-Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és

-Buddha imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig,

-tehervonaton, juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal

-utazott. Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon,

-ahol kozák helyőrségek voltak <span class="pagenum"><a name=

-"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> és a leányok magyar

-csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A

-tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és Budára érkezve

-azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen ebben az

-országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A

-napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl boldogtalan

-kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta,

-hogy miért rongyos.</p>

-<p>Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az

-óraütések. A ház előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond

-király idejében ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát

-nézte. Napról-napra megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és

-gyermekes szomorúsággal nézett egy-egy elszálló levél után. Egy

-nagy karosszéket találunk a lakásban. Megöregedett királyok

-hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük mesemondását, – hisz a nők

-oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy talán öreg hercegnők

-üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin mosolyogtak és a

-királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli udvarban

-lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a karosszékben,

-mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad sokat

-mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál

-szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás

-helyet talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt

-lakók itt felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal

-vinni a szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis

-Bonifácz Béla a bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál.

-Estefelé fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott

-kertekben aludt, mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el

-az éjszakára való meghívást… <span class="pagenum"><a name=

-"Page_193" id="Page_193">-193-</a></span></p>

-<p>Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:</p>

-<p>– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni,

-csókolózzatok.</p>

-<p>Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr

-arcát:</p>

-<p>– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz,

-akkor mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya

-vagyok az én királyomnak.</p>

-<p>Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a

-lábát, szívta a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz

-akácfalevéllel kevert. Horváth kisasszony egy szentté válott

-középkori apáca csöndes lépteivel járt-kelt a szobában, főzött és

-takarított, a szomszédasszonnyal traccsolt a folyosón, mert tudta,

-hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik a kedves… És regényt olvasott

-a képesujságban, amelynek folytatását mindennap kiváncsian

-várta.</p>

-<p>– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert

-Rezeda úr ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el

-a kedvest… Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában

-járt, fru-frut és kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket

-adott és a szomszédbeli Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész

-délután eljátszadozott… Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái

-alatt. Nem unatkozik a kedves… Francia nyelvtant forgattak,

-Bonifácz úr néha közbeszólt a helyes kiejtés miatt és egy napon egy

-vidám kis madarat hozott haza a tabáni piacról Klára. A kis madár

-regényes, tornyos, lombfűrésszel faragott házikóban lakott és midőn

-az ecetfa lombjai között átléptek az őszi nap sugarai, a mesebeli

-házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára az ajkára tette az

-ujját, szinte földöntúli boldogsággal <span class=

-"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> nézett

-a madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a

-világon, ami a kedvesnek örömet okoz.</p>

-<p>Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király

-eldugdosta a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az

-óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött.

-Bonifácz Béla kimászott a bölcsőből.</p>

-<p>– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem

-jött el a szokott időben…</p>

-<p>Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond

-király ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a

-tabáni piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A

-kandurt Rezeda úr ölébe tette.</p>

-<p>– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák

-szoktak gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.</p>

-<p>A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.</p>

-<p>– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.</p>

-<p>Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt

-simogatta és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni.

-Milyen nehéz lesz a búcsú a kedves hölgytől! A régi király

-ecetfájáról szinte menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a

-rácvárosi háztetők fölött mesebeli mélysége volt az égnek. A

-kémények oly komolyan füstölögtek, mint az Andersen-mesékben és a

-sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte alattomoskodva pislogtak

-megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra, vajjon mikor jönnek már

-a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is elvégezhessék

-kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben, mind

-sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan <span class=

-"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span>

-tennivalója volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha

-aggodalmaskodva a házereszekre és gondba borulva merengtek magas

-állomásaikon. Késő őszre járt, bár a napocska olyan szent

-szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni utcácskákon, mint ahogy

-érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak el hajdani

-szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.</p>

-<p>Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az

-egykori királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis,

-tollas kalapka volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le.

-Szomorkásan és elgondolkozva nyitott be barátaihoz:</p>

-<p>– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy

-félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és

-gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette.

-A járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül

-elütöttek a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít

-kocsiján. Ti azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába

-megyünk, a Vörös Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr

-tiszteletére.</p>

-<p>– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.</p>

-<p>– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok

-közé jár szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon

-elégedetten, ha néha fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával

-álmodik minden éjjel és hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha

-holnap már nem látná. Gyerünk el az öreg úr mulattatására.</p>

-<p>A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr

-meleg kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly

-kopott és furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult

-századbeli <span class="pagenum"><a name="Page_196" id=

-"Page_196">-196-</a></span> budai asszonyságtól kérte volna

-kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő helyeken és kissé

-kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá. A madame

-hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a

-színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát

-nyujtott át Klárának.</p>

-<p>– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés

-csengett.</p>

-<p>A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas,

-szürke bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi

-bakján ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A

-madame fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette

-kocsijában és a bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett,

-idővel azonban, miután vére megcsendesedett, a veszprémi

-káptalantól vásárolta a lovakat, amelyeket már az öreg kanonok úr

-sem fogatott be.</p>

-<p>Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek

-le, a szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi

-hivatalnokok végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan

-üldögélt sűrű kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi

-tájra vigyázott, amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt

-házak mögött; a Várban erősen piroslott egy házfödél, mintha

-újonnan cserepezték volna, a tornyok szinte szenzációsan élesen

-váltak ki a megritkult levegőből, messzi hegyek fölött zárójelalaku

-madarak repültek; – Horváth kisasszony búskomoly bizalommal nézett

-szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a nyakába, amely

-különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet

-föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen

-is szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan

-összezárult, mint rossz időkben a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> virágok kelyhe, de a

-szeme, a homloka, stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra

-mindig csak azt mondta: „Istenem!“</p>

-<p>A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a

-kerekek, mert hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha

-elszólta magát a fátyol alatt:</p>

-<p>– Néd csak!</p>

-<p>A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly,

-megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy

-szürke bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki

-elégedetlenül és rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő

-mereven megnézte a helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a

-fákra pillantottak, amelyek a Krisztinában az útat szegélyezték.

-Igen gyakran mutatkozott a tavalyi divat a Budán sétálgató hölgyek

-ruházatán, sőt általában mindnyájan olyanformák voltak, mintha az

-„Elhagyott menyecske“ neve alatt ismerkedtek volna az

-apróhirdetések között. Ott ment a molett az ismerőse oldalán, a

-„vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor feltünő, máskor

-divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az elszántan

-kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak

-volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben

-megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők

-bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem

-robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy

-koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk

-családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy

-hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A

-bajuszukat e napon gondosabban <span class="pagenum"><a name=

-"Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> festette a borbély és a

-nők elhervadt csipkedíszeket vasaltak ebéd után.</p>

-<p>– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.</p>

-<p>Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte

-egérfürgén lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan

-fényes volt, mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig

-észrevehetőleg megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa

-kis kalapja alól barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a

-kocsikerekek.</p>

-<p>A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:</p>

-<p>– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe

-találnak.</p>

-<p>A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem

-messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése

-hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács.

-Az alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács

-tűzhelyén, szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…</p>

-<p>– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás

-arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján

-a késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében

-ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat,

-amelyek a hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi

-napsugár fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek

-meg. Régi pápák előtt térdepeltek királyleányok a Horváth

-kisasszony hajával, míg az avignoni kastélyon ábrándosan pillantott

-be az alkony… Rezeda úr természetesen ezt gondolta <span class=

-"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span>

-magában, míg a kovácspőröly dallamosan, falusi szomorúsággal

-zengett nem messzire.</p>

-<p>– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A

-madame méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az

-elősiető cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a

-viaszkosvászonnal bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az

-úrnő:</p>

-<p>– Fél óra múlva gyere értem, koma.</p>

-<p>(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi

-cselédjével félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett

-rokonait bedugta a zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy

-legalább nem idegenek lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén

-kocsis nyári időben falun hat gyereknek volt az apja, az úrnő

-szőlőjében kapált és csupán a hideg beálltával húzta föl a

-libériát.)</p>

-<p>A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet

-nevezni, hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és

-egy vak, kövér ember széles vállára támaszkodott, mintha többet

-ivott volna a kelleténél.</p>

-<p>– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de

-azért igen derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját

-bemutatva.</p>

-<p>Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:</p>

-<p>– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi

-zenész volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők

-ruhája alá, megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak

-és egy napig sem volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a

-Himző-utcában, a legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a

-fiatal mágnások akkoriban odajártak táncolni <span class=

-"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span>

-tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom beleszeretett a

-ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a mulatóhelyről.

-Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában

-zongorázik.</p>

-<p>A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte.

-Vastag rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános

-tű. Tiszta gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak

-embert e dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű

-poharán tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte

-tele a zongorás poharát.</p>

-<p>– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. –

-Mióta szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.</p>

-<p>Madame Louise hangosan nevetett:</p>

-<p>– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok

-a nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes

-dolog az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.</p>

-<p>A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől

-Bonifácz Bélát rossz szagú szivarkájával.</p>

-<p>– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.</p>

-<p>Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros.

-Piros bort pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez

-Szilveszter úr nyomban fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a

-vakkal:</p>

-<p>– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A

-Népszínházban még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen

-jöttek át Budára a kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a

-tündéri Hegyi Aranka, míg Lányi a cimbalmot verte. Régi írók

-mulattak itt, öcsém. Dalidókat tartottak a Lisznyai modorában és a

-költőnek sohasem kellett búsulnia szerelem miatt. A leányka éjjel a

-szalon pamlagán heverészve, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> Reviczky verseit olvasta

-föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem idegenkedtek este,

-félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül kinyújtani fehér

-kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és színészek gyakran

-nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a belvárosi házakban

-és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a párnája alatt.

-Akkoriban még más volt a szerelem is.</p>

-<p>A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a

-borospoharat. Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:</p>

-<p>– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia –

-egykor jó házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és

-hangosan olvas a leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy

-olvasmányon. „Levelek, amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta.

-A „Fehér nász“: mondta a költő és mindnyájan csöndesen

-sírdogáltunk.</p>

-<p>Szilveszter úr hevesen intett:</p>

-<p>– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak

-igazi nők a mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a

-„Perdita“-ciklust Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában

-aludtak, laktak évszámra, abban a mesebeli kastélyban. Fiatal

-koromban nagy táncos voltam magam is… És a híres Czigány Vilmát én

-tanítottam a pestvármegyei dalokra.</p>

-<p>Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:</p>

-<p>– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen

-leánnyal?</p>

-<p>Rezeda úr elkomorodott:</p>

-<p>– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék

-leány.</p>

-<p>A madame bánatosan mosolygott. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span></p>

-<p>– Hány esztendős, fiatal barátom?</p>

-<p>– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.</p>

-<p>– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog

-írni?</p>

-<p>A férfi lesütötte a szemét.</p>

-<p>– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most

-megindult Az Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott

-gondoskodni az embereiről, mintha édes testvére volna

-valamennyi.</p>

-<p>– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik.

-Rezeda úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a

-füszeresboltban.</p>

-<p>Rezeda úr megsimogatta a homlokát.</p>

-<p>– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, –

-hogy költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem

-volna. A haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell

-meghalni, miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék

-boldog lenni… Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha

-életemben.</p>

-<p>– A kisasszonyt?</p>

-<p>– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk

-valahol egy régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük

-szerelmünkre, reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó

-kíván szerencsét a templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az

-orgonán Lohengrin nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel.

-A gyönyörű nő szeme, amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan

-lába és fehér keze, hol a szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy

-és bájának testrészeit megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás

-szentek néznek a falról és az Asszony liliomkoszorús fejével

-áldólag mosolyog az oltárról. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> Mióta öngyilkos lettem,

-vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni megtanultam.</p>

-<p>A madame összeráncolta a homlokát.</p>

-<p>– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta.

-Azelőtt… bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem

-szívemben az imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen

-imádkoztam. Manapság néha-néha megállok napi teendőim közepette,

-elgondolkozom, a szívem meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már

-ötven éves vagyok. Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó

-Istenhez. A falumban kápolnát építtettem és a régi arany- és

-ezüstpénzeket, amelyeket fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól

-emlékbe kaptam, beolvasztottam a kis harang ércébe, amely falusi

-birtokom közelében esti imádságra szólítja a föld népét. Louise

-Pommery Reimsban többé nem az inyemnek tölteti meg szőke borával az

-egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy Battenberg nevü követ

-kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán Haydn a

-kedvencem.</p>

-<p>Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet

-Rezeda úrnak nyujtott.</p>

-<p>– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik

-embernek az életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az

-öngyilkossága után a maga ápolására szegődött, – de nem csupa

-betegápolásból áll az élet. Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál

-botrányt Steinnénál, akit fiatalkorából egyébként a régi Somossyból

-ismerek.</p>

-<p>– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.</p>

-<p>A madame megcukrozta a narancsot.</p>

-<p>– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott.

-Egykor az volt a mesterségem, hogy <span class="pagenum"><a name=

-"Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> szép voltam, buta voltam

-és hónapokig szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna

-nekik. Most dáma vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első

-udvarhölgy, talán emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik

-meglátogatnak és kényelmes életemről gondoskodnak, unatkoznának

-nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy Salgó Ernőt idézném, ha a

-tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt kell mondani… A

-pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket csupán

-annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek,

-olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső,

-messzire lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi

-Frida Pesten és Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit

-gondol az elegáns Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg

-asszonykákat látok el segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám

-juttatják, míg egykori barátnőim, akik még nem vonultak vissza az

-élet küzdelmeiből, tanácsért hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam

-meg azt is, hogy a kisasszony, aki a nagyszerü Alvinczivel óhajtott

-találkozni Steinné, született Svarcz Fáni lakásán, egy kellemetlen

-eseménytől megzavartatva, hirtelen eltávozott… De már itt van a

-kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.</p>

-<p>A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis

-esemény maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi

-uzsonnájából.</p>

-<p>Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért

-hányt. A szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek

-meg.</p>

-<p>– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos

-Horváth kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.</p>

-<p>Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és <span class=

-"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> magával

-vitte Bonifácz Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján,

-mint egy kedves és jó halott. Egy hét mulva a két kezét is

-összekulcsolták mellén a jóságos ápolónénék.</p>

-<p>A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka.

-Megfogta a vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a

-kapás-utcai mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az

-elefántcsontok.</p>

-<p>– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha

-még élek, meglátogatlak.</p>

-<p>A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a

-homlokát. Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.</p>

-<p>Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.</p>

-<p>– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.</p>

-<p>Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen,

-szelíden megcsókolták egymást, mint a gyermekek.</p>

-<p>Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.</p>

-<p>– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. –

-Nem igen szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek

-valakit, arra gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk

-fiatal barátaink dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a

-babád ma estére elhágy téged.</p>

-<p>Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete

-előtt.</p>

-<p>– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól,

-mert Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így

-gondoljuk ezt jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott

-van a kisasszony podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a

-vidéki társulathoz visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt

-<span class="pagenum"><a name="Page_206" id=

-"Page_206">-206-</a></span> már fűtik a hercegnő elutazásához, –

-mondta Szilveszter úr komoly hangon.</p>

-<p>Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt

-megszólalni.</p>

-<p>– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.</p>

-<p>A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott

-bársonypamlagán. Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka

-kicsit reszketett is. Megragadta a Rezeda úr kezét.</p>

-<p>– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál…

-Nagyon szeretnék újra színházat játszani.</p>

-<p>– Elmégy?</p>

-<p>– Elmegyek, mert nem tehetek mást.</p>

-<p>Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.</p>

-<p>– Isten veled!</p>

-<p>Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire

-Szilveszter úr kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a

-tenyerébe temette arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás

-közben kisebb lett, mint a másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor

-a legszebbek, ha kancsalítanak. Monseigneur Rohan így halt meg

-egykoron…</p>

-<p>Aztán még egyszer megcsókolták egymást.</p>

-<p>A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát.

-Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.</p>

-<p>– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, –

-mondta halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.</p>

-<p>– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.</p>

-<p>Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött.

-Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi

-ház ablakában állott éjfélig, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> folyton a csillagokra

-nézett és magában számtalanszor elmondta:</p>

-<p>– Isten veled! Reggel papot hivatok.</p>

-<p>Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol

-messze, egy tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A

-boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül,

-amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett

-finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta,

-hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.</p>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_208" id=

-"Page_208">-208-</a></span></p>

-<h2>TARTALOM.</h2>

-<ul class="TOC">

-<li>Levél Kiss Józsefhez <span class="ralign"><a href=

-"#Page_7">7</a></span></li>

-<li><span class="roman">I.</span> Tavaszi vasárnap Budán

-<span class="ralign"><a href="#Page_11">11</a></span></li>

-<li><span class="roman">II.</span> A színésznő és lába <span class=

-"ralign"><a href="#Page_36">36</a></span></li>

-<li><span class="roman">III.</span> Indiában rossz volt a termés

-<span class="ralign"><a href="#Page_56">56</a></span></li>

-<li><span class="roman">IV.</span> A legbarátságosabb pesti ház

-<span class="ralign"><a href="#Page_81">81</a></span></li>

-<li><span class="roman">V.</span> A vörös postakocsi megjelen

-<span class="ralign"><a href="#Page_105">105</a></span></li>

-<li><span class="roman">VI.</span> Az utolsó nihilista <span class=

-"ralign"><a href="#Page_114">114</a></span></li>

-<li><span class="roman">VII.</span> A bécsi nők Pesten <span class=

-"ralign"><a href="#Page_126">126</a></span></li>

-<li><span class="roman">VIII.</span> Az álmok és a kártyák

-<span class="ralign"><a href="#Page_137">137</a></span></li>

-<li><span class="roman">IX.</span> Anyégin <span class=

-"ralign"><a href="#Page_151">151</a></span></li>

-<li><span class="roman">X.</span> Estella <span class=

-"ralign"><a href="#Page_167">167</a></span></li>

-<li><span class="roman">XI.</span> A pillanatnyi elmezavar

-<span class="ralign"><a href="#Page_188">188</a></span></li>

-<li><span class="roman">XII.</span> Ősz a multban <span class=

-"ralign"><a href="#Page_191">191</a></span></li>

-</ul>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<div class="transnote">

-<h3>Javítások.</h3>

-<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>

-<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>

-<table>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_76">76</a></td>

-<td>eflső ablakán</td>

-<td>felső ablakán</td>

-</tr>

-</table>

-</div>

-

-

-

-

-

-

-

-<pre>

-

-

-

-

-

-End of the Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy

-

-*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A VÖRÖS POSTAKOCSI ***

-

-***** This file should be named 62415-h.htm or 62415-h.zip *****

-This and all associated files of various formats will be found in:

-        http://www.gutenberg.org/6/2/4/1/62415/

-

-Produced by Albert László from page images generously made

-available by the HathiTrust Digital Library

-

-

-Updated editions will replace the previous one--the old editions

-will be renamed.

-

-Creating the works from public domain print editions means that no

-one owns a United States copyright in these works, so the Foundation

-(and you!) can copy and distribute it in the United States without

-permission and without paying copyright royalties.  Special rules,

-set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to

-copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to

-protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project

-Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you

-charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you

-do not charge anything for copies of this eBook, complying with the

-rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose

-such as creation of derivative works, reports, performances and

-research.  They may be modified and printed and given away--you may do

-practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is

-subject to the trademark license, especially commercial

-redistribution.

-

-

-

-*** START: FULL LICENSE ***

-

-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

-

-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free

-distribution of electronic works, by using or distributing this work

-(or any other work associated in any way with the phrase "Project

-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project

-Gutenberg-tm License (available with this file or online at

-http://gutenberg.org/license).

-

-

-Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm

-electronic works

-

-1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm

-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

-and accept all the terms of this license and intellectual property

-(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all

-the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy

-all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.

-If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project

-Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the

-terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or

-entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

-

-1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be

-used on or associated in any way with an electronic work by people who

-agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few

-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works

-even without complying with the full terms of this agreement.  See

-paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project

-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement

-and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic

-works.  See paragraph 1.E below.

-

-1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"

-or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project

-Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the

-collection are in the public domain in the United States.  If an

-individual work is in the public domain in the United States and you are

-located in the United States, we do not claim a right to prevent you from

-copying, distributing, performing, displaying or creating derivative

-works based on the work as long as all references to Project Gutenberg

-are removed.  Of course, we hope that you will support the Project

-Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by

-freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of

-this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with

-the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by

-keeping this work in the same format with its attached full Project

-Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

-

-1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern

-what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in

-a constant state of change.  If you are outside the United States, check

-the laws of your country in addition to the terms of this agreement

-before downloading, copying, displaying, performing, distributing or

-creating derivative works based on this work or any other Project

-Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning

-the copyright status of any work in any country outside the United

-States.

-

-1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

-

-1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate

-access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently

-whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the

-phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project

-Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,

-copied or distributed:

-

-This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with

-almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or

-re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included

-with this eBook or online at www.gutenberg.org/license

-

-1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived

-from the public domain (does not contain a notice indicating that it is

-posted with permission of the copyright holder), the work can be copied

-and distributed to anyone in the United States without paying any fees

-or charges.  If you are redistributing or providing access to a work

-with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the

-work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1

-through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the

-Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or

-1.E.9.

-

-1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted

-with the permission of the copyright holder, your use and distribution

-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional

-terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked

-to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the

-permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

-

-1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm

-License terms from this work, or any files containing a part of this

-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

-

-1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

-electronic work, or any part of this electronic work, without

-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

-active links or immediate access to the full terms of the Project

-Gutenberg-tm License.

-

-1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,

-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any

-word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or

-distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than

-"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version

-posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),

-you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a

-copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon

-request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other

-form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm

-License as specified in paragraph 1.E.1.

-

-1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works

-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

-

-1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing

-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided

-that

-

-- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

-     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method

-     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is

-     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he

-     has agreed to donate royalties under this paragraph to the

-     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments

-     must be paid within 60 days following each date on which you

-     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax

-     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and

-     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the

-     address specified in Section 4, "Information about donations to

-     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."

-

-- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

-     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

-     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm

-     License.  You must require such a user to return or

-     destroy all copies of the works possessed in a physical medium

-     and discontinue all use of and all access to other copies of

-     Project Gutenberg-tm works.

-

-- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any

-     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

-     electronic work is discovered and reported to you within 90 days

-     of receipt of the work.

-

-- You comply with all other terms of this agreement for free

-     distribution of Project Gutenberg-tm works.

-

-1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm

-electronic work or group of works on different terms than are set

-forth in this agreement, you must obtain permission in writing from

-both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael

-Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the

-Foundation as set forth in Section 3 below.

-

-1.F.

-

-1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

-public domain works in creating the Project Gutenberg-tm

-collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic

-works, and the medium on which they may be stored, may contain

-"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or

-corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual

-property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a

-computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by

-your equipment.

-

-1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right

-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project

-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all

-liability to you for damages, costs and expenses, including legal

-fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

-DAMAGE.

-

-1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

-written explanation to the person you received the work from.  If you

-received the work on a physical medium, you must return the medium with

-your written explanation.  The person or entity that provided you with

-the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a

-refund.  If you received the work electronically, the person or entity

-providing it to you may choose to give you a second opportunity to

-receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy

-is also defective, you may demand a refund in writing without further

-opportunities to fix the problem.

-

-1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth

-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER

-WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO

-WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

-

-1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied

-warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.

-If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the

-law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be

-interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by

-the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any

-provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

-

-1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance

-with this agreement, and any volunteers associated with the production,

-promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,

-harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,

-that arise directly or indirectly from any of the following which you do

-or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm

-work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any

-Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.

-

-

-Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

-

-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of

-electronic works in formats readable by the widest variety of computers

-including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists

-because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from

-people in all walks of life.

-

-Volunteers and financial support to provide volunteers with the

-assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's

-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will

-remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.

-To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

-and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4

-and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.

-

-

-Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive

-Foundation

-

-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit

-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

-Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification

-number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at

-http://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg

-Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent

-permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

-

-The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.

-Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered

-throughout numerous locations.  Its business office is located at

-809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email

-business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact

-information can be found at the Foundation's web site and official

-page at http://pglaf.org

-

-For additional contact information:

-     Dr. Gregory B. Newby

-     Chief Executive and Director

-     gbnewby@pglaf.org

-

-

-Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg

-Literary Archive Foundation

-

-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide

-spread public support and donations to carry out its mission of

-increasing the number of public domain and licensed works that can be

-freely distributed in machine readable form accessible by the widest

-array of equipment including outdated equipment.  Many small donations

-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

-status with the IRS.

-

-The Foundation is committed to complying with the laws regulating

-charities and charitable donations in all 50 states of the United

-States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a

-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

-with these requirements.  We do not solicit donations in locations

-where we have not received written confirmation of compliance.  To

-SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any

-particular state visit http://pglaf.org

-

-While we cannot and do not solicit contributions from states where we

-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

-against accepting unsolicited donations from donors in such states who

-approach us with offers to donate.

-

-International donations are gratefully accepted, but we cannot make

-any statements concerning tax treatment of donations received from

-outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.

-

-Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation

-methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other

-ways including checks, online payments and credit card donations.

-To donate, please visit: http://pglaf.org/donate

-

-

-Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic

-works.

-

-Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm

-concept of a library of electronic works that could be freely shared

-with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project

-Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.

-

-

-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed

-editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.

-unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily

-keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

-

-

-Most people start at our Web site which has the main PG search facility:

-

-     http://www.gutenberg.org

-

-This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,

-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

-

-

-</pre>

-

-</body>

-</html>

+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=UTF-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>The Project Gutenberg eBook of A vörös postakocsi by Gyula
+Krúdy</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+ line-height: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+ul.lsoff {
+ list-style-type: none;
+ /* font-size: 90%; */
+ text-align: justify;
+/*  columns: 2; */
+}
+
+table {
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+}
+
+td {
+ padding-left: 1em;
+ padding-right: 1em;
+}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.tdr {text-align: right;}
+
+.bbox {
+ display: inline-block;
+ width: 15em;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.right {
+ text-align: right;
+ margin-right: 1.5em;
+}
+
+.smcap {
+ font-variant: small-caps;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.poem {
+/* margin-left:5%; */
+/* width: 90%; */
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.poem span.i16 {
+ display: block;
+ margin-left: 8em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.transnote {
+ background-color: #E6E6FA;
+ color: black;
+ padding: 0.5em;
+ font-family: sans-serif, serif;
+ font-size: 0.9em;
+}
+
+.transnote p {
+ text-align: center;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -3em;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.indented {
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ text-align: justify;
+}
+
+.TOC .roman {
+ width: 2em;
+ display: inline-block;
+ text-align: right;
+/*  margin-left: 1em; */
+/*  margin-right: 1em; */
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62415 ***</div>
+
+<div class="transnote">
+<h3>Megjegyzések:</h3>
+<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_208">208</a>. oldalon
+található.</p>
+<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href=
+"https://hdl.handle.net/2027/hvd.32044071999551">https://hdl.handle.net/2027/hvd.32044071999551</a>.</p>
+<p>Facebook oldalunk: <a href=
+"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br />
+Összegyüjtött<br />
+Munkái</span></p>
+<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br />
+Összegyüjtött Munkái</span></p>
+<p class="center">EDDIG MEGJELENT KÖTETEK</p>
+<div class="figcenter">
+<div class="bbox">
+<ul class="lsoff indented">
+<li>1. A VÖRÖS POSTAKOCSI<br /></li>
+<li>2. A FRANCIA KASTÉLY<br /></li>
+<li>3. SZINDBAD UTAZÁSAI<br /></li>
+<li>4. PALOTAI ÁLMOK<br /></li>
+<li>5. PUDER<br /></li>
+<li>6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE<br /></li>
+<li>7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI<br /></li>
+<li>8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ</li>
+</ul>
+</div>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<h1>A VÖRÖS<br />
+POSTAKOCSI</h1>
+<p class="center"><span class="caption">REGÉNY</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">KRÚDY GYULA</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">HARMADIK KIADÁS</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">10–15. EZER</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1914 SINGER ÉS
+WOLFNER KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk.</i></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP
+NYOMDÁJA</span></p>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">A muzsa csak a
+szerelemnek<br /></span> <span class="i0">Tüntével jött meg. S
+mostan im<br /></span> <span class="i0">Kisérletez: ha
+megegyeznek<br /></span> <span class="i0">Dalomban érzés, eszme,
+rím.<br /></span> <span class="i0">Szabad a költő, nincs
+keserve,<br /></span> <span class="i0">S a kis lábat
+megénekelve,<br /></span> <span class="i0">Gyarló versében a
+szeszély<br /></span> <span class="i0">Itt-ott magáról is
+beszél,<br /></span> <span class="i0">S bár még borúsnak látszik a
+szem.<br /></span> <span class="i0">De könnyét rég elsírta
+már.<br /></span></div>
+<div class="stanza"><span class=
+"i16">(<i>Anyégin.</i>)<br /></span></div>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
+"Page_6">-6-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
+"Page_7"><br />
+-7-</a></span></p>
+<h2><i>Levél Kiss Józsefhez.</i></h2>
+<p>Kedves Szerkesztő úr,<br />
+Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet A Hét-nek
+írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig meg nem írtam,
+mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de
+írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt
+nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő
+férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már
+takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban
+történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi
+arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,
+ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és
+hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló,
+ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a
+pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és
+hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön,
+a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy
+beteglelkü embernek a vallomásai lesznek a következő sorok,
+<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span>
+vagy egy elmult férfiúé, aki régi-módi frakkban és hosszu
+mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival s a Griffben már nem
+kapott szállást. Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik
+valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi estben magasan
+kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek; apró
+örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei
+séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és
+iskoláslányok; züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a
+kávéházban nőnek föl; halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt
+emlékek, szenvedések, amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok
+értéktelensége s olyan remények, amelyek már nincsenek; korán jött
+ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe
+öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a
+rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire
+fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a színházba
+lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos
+sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség;
+kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz szerelmek… azaz,
+hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a történet abban a
+nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán az alantas
+néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca zengett,
+városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti szobák
+és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a
+városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi
+jelenség. „Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én
+vagyok az egyetlen tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer
+éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kivánatos, de a
+szerelemtől visszavonult <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
+"Page_9">-9-</a></span> asszonyság, akinek éppen az volt a
+mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett
+végig, mint a birtokán és St. Hermandadon kivül a többi szenteket
+törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a nők még mindig
+találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül kitüntetnek
+szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn karácsonykor
+igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán
+találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget
+isznak, férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből
+történik mindez?</p>
+<p>Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást
+adott, kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói
+pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig
+tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a
+nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy
+bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget,
+csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek és középkori
+lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az
+olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az
+irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak,
+hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és
+a történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az
+írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom,
+amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a
+regény megirásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok
+majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla
+senki sem beszél. És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők
+és a férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! Mit
+lehet írni Pestről? Ordináré <span class="pagenum"><a name=
+"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> passzió, mint az
+állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz
+választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor,
+midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a
+postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert
+ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a
+mesélő-kedvemet.</p>
+<p>Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!</p>
+<p class="center">Tisztelője és híve</p>
+<p class="right"><i>Krúdy Gyula</i>.</p>
+<p>Budapesten, 1913. vízkereszt napján.</p>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<h2>I.<br />
+Tavaszi vasárnap Budán.</h2>
+<p>Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett
+föl, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a
+vidékre nem hívta őket szerződés.</p>
+<p>A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén,
+mintha a tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy
+házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt
+összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor
+félelmetesen elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek
+folydogáltak a kikoptatott köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna
+már félszázad előtt beszüntette a szolgálatot. A bubos kövezet a
+kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek földalatti lakó
+tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba,
+holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval
+vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg
+emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők mellbetegek a
+falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a házmesterre
+kiáltozni kell, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span> meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az
+ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn.
+Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet
+befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik
+lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?</p>
+<p>A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek
+el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai
+szobájuk volt, közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová
+felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora
+délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem
+fogadtak és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.</p>
+<p>Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már
+meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony
+a Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A
+direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia
+kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül
+semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán
+tulságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot
+viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult.
+A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban
+vigyáztak egymásra s azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem
+tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz, bár olyan
+selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a
+társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor
+visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már várta egy öreg úr, aki
+búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes cipőt. Mert az
+lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes
+<span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span> tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely
+mindjárt rózsaszínü lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és
+jószagu barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen
+igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a
+női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak, vagy a többi rajongók,
+akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán és vad
+szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a
+formásabb női lábbeliket.</p>
+<p>Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban
+Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes
+öreg úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a
+férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban
+a budai Dunaparton.</p>
+<p>Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy
+volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint
+akit megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és
+álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett,
+ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt,
+álmodozó, ringó csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben
+esténkint a füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka,
+amely könnyed ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz
+hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a
+száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette és a szőke
+szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az
+éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan nagyszerü rendben
+tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.</p>
+<p>A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a
+Szilvia karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a
+budai gavallérokra. A monoklis <span class="pagenum"><a name=
+"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> kopaszfejü embereket
+kárörömmel szidalmazta, a kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott,
+a tiszteken pláne nagyokat nevetett.</p>
+<p>– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a
+fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a
+természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született!
+Egy középkori urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy
+firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy
+hirlapírót, aki olyan uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen
+embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős
+vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet, – mondta
+igen komolyan Horváth kisasszony és azt se bánta, ha a félhomályban
+a padokon üldögélő budaiak meghallották kivánságát.</p>
+<p>Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem
+alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül,
+aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott
+nótáit:</p>
+<p>– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy
+Kőbányán születtem!… Abban az országban még vannak férfiak.
+Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának!
+Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még
+a régi regényalakok is, a Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind
+érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó
+életük, végtelen, havas mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás
+nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a
+hagymafejü templomok… Istenem, ebben az országban réges-régen
+megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem
+helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül
+járjon. <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span> Mire való a városban az a sok férfi!
+Istenem, csak tudnék közöttük választani!</p>
+<p>Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős
+közelségben ballagott el a két színésznő mellett. Horváth
+kisasszony hideg megvetéssel mérte végig a gavallért.</p>
+<p>– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után
+szaglászódik. Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.</p>
+<p>Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.</p>
+<p>Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki
+tudja milyen lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak.
+Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel
+a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna,
+szinte elkeseredve vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé,
+csupán azok a budaiak hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát,
+utcai vidámságot, akik napközben Pestre járnak hivatalba, vagy
+üzletbe. A kalapos kisasszonyok egy új mosolyt tanultak, a
+propelleren megpróbálják, később a korzón, – egy finom pesti
+asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt elhaladt. Tanárok
+mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül a padon egy
+feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi, de
+titkon nagyon vár.</p>
+<p>A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő
+szerelmes párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában,
+majd távozásukat. A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a
+hídon átdöcögött a társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten
+nézett a hídra, az emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa
+volna. A fekete füstöt ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd
+aláhajló láncai, a nagy Duna, amely <span class="pagenum"><a name=
+"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> a messziségben elkanyarodik
+és a bácskai gabonahajókon száradó női fehérnemüek. Mintha azelőtt
+ez nem lett volna! De a pesti oldalon már felejtett mindent, a
+fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly, szemében üde
+tavasz…</p>
+<p>A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet
+kért, mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a
+hídfőig érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú,
+leszáll, hogy konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden
+automobilnak neki szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan
+rángatózik, mint a falusi temetőben reszket a nyárfa, a férfiú
+kifujja az orrát, megtörli a szemét, a kezét nézi, szagolja, végül
+cigarettára vagy szivarra gyujt és látszólag megfeledkezve az
+elmult eseményről, közömbösen dől hátra a kocsiban. Valóban csak
+akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná hölgyét
+véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon
+ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt
+szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.</p>
+<p>– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen
+hangosan a hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?</p>
+<p>A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a
+budai korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb
+hivatalokból jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal
+szemlélődnek a tavaszi Dunaparton, bár otthonuk már nincsen
+messzire, hol egy élvvágyó és elégedetlen, átkozódó vagy
+alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy mindennap elszánt lépésre
+készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy elfojtott dühvel
+hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy gúnyos
+tekintet nélkül a két kisasszony <span class="pagenum"><a name=
+"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> mellett, kiket már mindenki
+ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és
+gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.</p>
+<p>Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a
+szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a
+legpimaszabb budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi
+fogalmazó udvarlását is visszautasította. Horváth kisasszony
+arculütést igért Mákosinak, mire a fogalmazó a rendőrséggel
+fenyegetőzött.</p>
+<p>– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a
+legelső donjuan ezidőtájt a hidakon túl.</p>
+<p>Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta
+volna, Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia
+kisasszony halkan megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt
+venni a guerilla-harcokban):</p>
+<p>– Levelet irunk a Nap-nak!</p>
+<p>Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a
+nyurga, kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki
+másnap megjelent a korzón és messziről kisérte a hölgyeket
+útjukban. Mákosi a budai nők kérelmére ismét elfoglalta állomását,
+hogy a nem idevaló nőket kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth
+kisasszony valójában arcul ütötte az okvetetlenkedő gavallért,
+rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón jegyzett, a csendes budai
+utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó hölgyei, akik sokat
+szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü toalettjei és
+finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen kitüntették. A
+férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a
+kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több
+háznak úrnője) csaknem nyilvánosan <span class="pagenum"><a name=
+"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> fogadalmat tett, hogy
+rendezni fogja Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély
+volt, ahol a budai kisasszonyok nevük aláírásával ellátott
+legyezővel kedveskedtek a fogalmazónak és a hőst minden oldalról
+ünnepelték, mert a szemtelen pesti zsidóleányokat kipusztította
+Budáról.</p>
+<p>A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a
+Duna-partról. Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és
+csufolkodó megjegyzést sem tett senki estve a félhomályban, midőn a
+padokon szomjas, elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a
+gavallérokat és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái
+alatt. Minden visszazökkent a régi mederbe. Horváth kisasszony
+miatt mindenki fölvehette tennisznadrágját és a gavallérok tovább
+is udvarolhatnak a tavaszamult kéményseprőnének egy-egy vacsoráért.
+A platánok fölsóhajtanak, a hajók tülkölnek, a nap lebukik a hegyek
+mögött, a régi házak tetején a macskák kergetőznek és a polgárné
+nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s a kis kertekben a
+kisasszonyok csendben várhatják esténkint udvarlójukat: nem csendül
+föl gunyoros, éles kacagása a pesti zsidóleánynak.</p>
+<p>Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át
+Budára, ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból
+különböző figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával
+bajuszt és szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott
+szájakat. A vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s
+eljátszotta a budai korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre
+vágyó idős hölgy sántított, kis kutyák szaladtak és a nagyhasu
+tanácsos fölemelt bottal ment a tömegben. Klára komolyan, bizonyos
+bosszuérzettel gondolt mindig Budára, a furcsa házakra, amelyekből
+<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span> furcsa embereket látott kilépni, a
+hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik
+céltalanul csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.</p>
+<p>– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu
+városrészből elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi.
+Krecsányi úgy sem szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan
+Szilviának, ki vidéki leány módjára szeretett taktusra lépni a
+messziről hangzó katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó
+csillagokon; néha Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre
+járt, s lehetséges, hogy fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a
+bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos középkori király.</p>
+<p>Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a
+napokat.</p>
+<p>– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve
+Szilviának.</p>
+<p>– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál?
+– felelt Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha
+nincs mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.</p>
+<p>A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán
+özvegységre jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol
+Szilvia unokahuga volt s a falusi asszonyság rajongott a
+színészetért. Mondják, hogy otthon lenyuzta a munkásai bőrét és
+töltött fegyverrel járt az erdőben, ahol minden falevélre
+vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez pedig
+ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az
+igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson
+a jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében,
+tollforgós süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa
+nagyasszonyok, görögtüzet <span class="pagenum"><a name="Page_20"
+id="Page_20">-20-</a></span> fujtak, jambusban beszéltek és tán a
+sugó is sarkantyus csizmában ült házikójában.</p>
+<p>A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s
+özvegy Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas
+ékköveit, nehéz selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a
+keblébe és elment mulatni Magyarországra.</p>
+<p>A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv
+özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette
+érkezett meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az
+igazgató is el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt
+a vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette
+és a cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora
+folyamán rendesen beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga
+mellé parancsolta, etette, itatta, gyakran még pénzzel is
+megjutalmazta. Néha két, máskor három napig is eltartott a fekete,
+farkasfogu asszonyság szerelme, a vendégfogadóban a társulat a
+horvát asszony kontójára evett-ivott és Szilvia csinos összeghez
+jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette ártatlanságáért. A
+drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert emlékbe hagyva,
+megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy tovább
+őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.</p>
+<p>– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta
+Klára. – A vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.</p>
+<p>Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan
+megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak
+rajta elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni
+Magyarországon. A Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt
+a fogadós és hordárral vezettette magát a Pattantyus-utcába.
+<span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span> Haragosan, szinte öklelő hangon kiáltott
+unokahugára:</p>
+<p>– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló
+férfiembert nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás,
+mint a pelyve. A nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg
+lapos, mint a deszka.</p>
+<p>A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő
+léptekkel járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész
+Budapestet.</p>
+<p>Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.</p>
+<p>– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való
+hadakat.</p>
+<p>– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a
+világon. Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta:
+Jézus! Jézus! – megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a
+fiú?</p>
+<p>Szilvia élénken fölemelkedett.</p>
+<p>– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.</p>
+<p>– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és
+levetette a kabátját.</p>
+<p>Körülnézett a kis lakásban.</p>
+<p>– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el
+magatokat az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha
+rossz híreteket hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden
+harmadik nap jön a posta. Hadd lássalak, Szilvia.</p>
+<p>A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a
+szemét, a száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban
+kotorászott, végül barátságosan a hátára ütött.</p>
+<p>– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a
+Dráva mellől. Ötezer hold erdeje van <span class="pagenum"><a name=
+"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> és kétkerekü szekeren
+nyargalász a hegyek között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve
+és gyalog kergeti a vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem,
+csak az asszonyoktól. De az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a
+szíve fölött hordja.</p>
+<p>– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.</p>
+<p>– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban
+azon a vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! –
+esténkint beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer
+ide. Nem hiszek a vöröseknek!</p>
+<p>Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a
+vizsgálatnak.</p>
+<p>– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a
+szemembe!</p>
+<p>Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a
+fejét.</p>
+<p>– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj
+férjhez, vagy keress valamely jóravaló szeretőt.</p>
+<p>– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.</p>
+<p>– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak
+megcsunyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora
+volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan
+szélesvállu, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a
+férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat megnyirják, pedig van szebb a
+világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam
+volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőkbe, a
+vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy nemzedékre való
+friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal és
+másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> én már
+ötven éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap
+megfüröszteném a befagyott Drávában.</p>
+<p>Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte
+Urbanovicsné elveit.</p>
+<p>Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt,
+néha bolond gondolatai is támadtak.</p>
+<p>– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék?
+– kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?</p>
+<p>A horvát asszony vérvörös lett.</p>
+<p>– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad.
+Erdőim, legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a
+világon. De mi vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed,
+hogy hangod van? Vagy jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal
+szép nő vagy, ennyi minden vagyonod. S ha egyszer elmult
+ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki sem lát. Nem kellesz többé
+a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen kellesz, mint
+mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt tőlem, meg a
+többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban. Esetleg
+annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De mindenesetre
+jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen
+dolgokban!</p>
+<p>Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni
+hatalmas vállait.</p>
+<p>– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk
+vacsorára?</p>
+<p>– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához
+fordult.</p>
+<p>– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami
+vidéki kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek.
+Az apád korhely lett, <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet
+hordott és éjjel zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt
+sem tudod, mert vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én
+ártatlanságommal kedveskedtem az uramnak és hűséges voltam hozzá,
+amíg élt. Az uramnak nem kellett szégyenkeznie miattam, pedig szép
+voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg volt. De belerugtam a
+férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba. Az asszonynak
+egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi mind csak
+azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?</p>
+<p>Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet
+keresett elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva,
+örvendező arccal olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári
+vértanukban játszik estére a Városligetben.</p>
+<p>– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.</p>
+<p>– Gyönyörü, – felelte Klára.</p>
+<p>– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a
+színpadhoz. A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a
+manó van a festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő
+mint őszhajú vénasszony, ha már eddig kibírtam?</p>
+<p>Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga
+elé.</p>
+<p>– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég
+részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy
+férjhez menni hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással
+mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se
+gondoljon egyebet, mint azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy
+pedig egy napra, vagy egy órára elővenni, azután kirugni és
+kiszellőztetni a szobát s <span class="pagenum"><a name="Page_25"
+id="Page_25">-25-</a></span> jól megmosakodni. A férfiak
+hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.</p>
+<p>Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a
+bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e
+valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.</p>
+<p>– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami
+cudar férfi igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte,
+mint az, hogy tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére
+kocsival értetek jövök!</p>
+<p>Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.</p>
+<p>– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva.
+– Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire,
+fölkeresni az igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a
+legokosabbat. Vagy talán ez sem kellene, csak finom volna, mint egy
+antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei és bátor, mint a toledói
+penge. Egy középkori leventét szeretnék föltámasztani, egy fiatal
+pápát, vagy, csak egy bibornokot, zsoldosvezért vagy rablólovagot,
+aki otthon a tűz mellett verseket olvasna nekem és közben hűs piros
+bort iddogálna arany kehelyből. Akinek nem volna soha egy nemtelen
+gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs fehér ujjaival a
+hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte ajándékozva bánna,
+s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám, hogy mit
+gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit, akiért
+érdemes volna akár elrothadni!</p>
+<p>Szilvia a zongorához ült.</p>
+<p>– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…</p>
+<p>– Mi volt az apád? <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span></p>
+<p>– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten
+elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy
+színházi zenészen.</p>
+<p>Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját
+olykor kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte
+barátnőjét, aki bizonyos kis csipkéket készített elő.</p>
+<p>– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.</p>
+<p>A drámai művésznő nevetett.</p>
+<p>– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben
+lesz.</p>
+<p>– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már
+sokszor szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a
+szívemnek.</p>
+<p>– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor
+tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra,
+Urbanovicsné! Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!</p>
+<p>– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai
+kancellár háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes
+ornátusban kopogtasson az ajtón.</p>
+<p>– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába,
+ahol a pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az
+ügyvédjelölttel találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos
+bibornok kedvéért tenném be a lábam.</p>
+<p>– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget
+csúfoltak.</p>
+<p>A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.</p>
+<p>– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába <span class=
+"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> ne! Talán
+valami ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?</p>
+<p>Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott.
+Pompásan értett hozzá.</p>
+<p>Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe.
+Szilvia azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása
+lázadásra ösztönözte.</p>
+<p>– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa
+valaki. Könnyű neked. A ruháidat magad varrod…</p>
+<p>– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal
+sétálgattak el a színésziskolából.</p>
+<p>– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.</p>
+<p>– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.</p>
+<p>– Mélyen alszol.</p>
+<p>– Mint egy szakácsné.</p>
+<p>– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én,
+aki semmi mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, –
+amint a néni mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s
+ezért piros az orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel
+szívdobogásom van s félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán
+tízszer is szerettem. Én nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi
+nélkül.</p>
+<p>– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a
+drámai színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék
+kisimítására.</p>
+<p>Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította,
+mintha saját magát ölelte volna meg.</p>
+<p>– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben
+vannak. Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a
+huszár az ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza
+téli éjszakába; Cseres, az ügyelőnk, akinek már <span class=
+"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> a lakására
+is elmentem, künn lakott a város végén egy tehénistálló mellett,
+elől korcsma volt a Fehér rózsához s a Cseres szobájában lakott
+azelőtt a korcsmai kaszirosleány; ugyanazért a levegőben még érzett
+rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek szaga, a cipőm fölrúgott egy
+karminos skatulyát, amilyennel a kardalosnők a szájukat festik: és
+talán ezért nem engedtem Cseresnek, pedig egyébként szép, szomorú
+fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak nevezett.</p>
+<p>– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára
+kisasszony.</p>
+<p>– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent
+zsidó családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon
+vasrács volt. Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű,
+finom lépésű, igen elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt,
+amelyet egy színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem,
+éjjel mindig vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak,
+mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban. Én
+kinyitottam az ablakot és a friss téli éjszaka hidege szobácskámba
+ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe hozható karácsonyeste
+jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült az asztalnál,
+hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az ablaknál
+álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az ablakot!“ –
+mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész
+életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd
+be az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam,
+gyakran elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a
+négyszögletes pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?</p>
+<p>– Bizonyára. <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span></p>
+<p>– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis
+megcsendült, mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott
+volna előtte. Én már kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s
+ő szótlanul lehajolt a kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék
+voltak, de az ajka forró volt. Azután ő nyult be a két kezével és
+megsimogatott, ahol ért. Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit,
+csak borszaga volt a szájának, de az is nagyon kedves volt. Sokszor
+nagyon megfáztam, másnap rekedt voltam, de nagyon-nagyon boldog
+voltam.</p>
+<p>– És én hol lehettem ekkor?</p>
+<p>– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem,
+hogy föl ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a
+kaszárnyába hivott!</p>
+<p>Klára nevetve forgatta a vasalót.</p>
+<p>– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros
+dunnák alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki?
+Kásahegyekkel álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam.
+Ólomkatonákat vettem karácsonykor és az ablakba állítottam a kis
+vitézeket, hiányzott is egy katona. Pedig Kleinék becsületes
+emberek voltak.</p>
+<p>– Az én huszárom vitte el emlékbe.</p>
+<p>Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára
+borít) és figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami
+hibája, foltocskája?</p>
+<p>– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?</p>
+<p>– Elvitte. Nem kérdezte, kié.</p>
+<p>– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy
+dobozka ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis
+vitézek. A kapitánynak piros orra volt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p>
+<p>– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és
+alattomos pillantást vetett a barátnőjére.</p>
+<p>Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.</p>
+<p>Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy
+kakukos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte
+őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó,
+hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig
+lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő
+köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es
+számnál azonban kakuk ugrott ki a kis ajtón és tempósan billentett,
+szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen
+élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni és ruháskosarat,
+benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a
+cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a
+kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s a fiúk
+félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe, mintha
+rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött
+bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a
+kisvárosi színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A
+másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a
+színház és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón
+siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél
+megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a
+könyvkereskedő gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az
+egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol
+Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában,
+a nagyétvágyú Pickwick urat <span class="pagenum"><a name="Page_31"
+id="Page_31">-31-</a></span> mindenki fölismerhette szárnyas
+frakkjában, továbbá Weller urat s a fogadó a Györgyhöz volt
+címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett
+közömbösen haladtak el színésznőink s a virágkereskedés virágzó
+pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a
+könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott
+sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord
+családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett
+a levéldobozon.</p>
+<p>– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut
+láttunk?…</p>
+<p>– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a
+tulajdonos szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak
+laknak az uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően
+mosolyogva, mint aki előre tudja a kimondott szavak folytatását, a
+félig álmodott álmoknak a másik felét.</p>
+<p>A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette
+őket. A városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles,
+pezsgős-poháralakú gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben,
+míg a félhomályos nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér
+bóbitája világít. A színpad szürke deszkáján a kellékes térdepel,
+körömfeketényi gyertyácskákkal világít s régi királyi képet fest a
+trónterembe. Az öltözők vasajtaját viharosan nyitja ki és be a
+színházi szolga, amint sörért, fehér mellényért, lakkcipőért
+szaladgál az aktoroknak.</p>
+<p>– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes
+emberek voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás
+után Klára. – Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.
+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span></p>
+<p>Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak,
+méltatlankodó pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt,
+hogy odavágja neki, esztendők óta megosztja vele mindenét, de
+Szilvia gyöngéd, finom teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja
+meglehetős magas rangot viselt a minisztériumban, de atyja csupán
+éjjeli őr volt Máriapócson. Ki tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant
+föl egykor Klára a színésziskolában!</p>
+<p>Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai
+alatt a Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább
+járták a tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen
+boldog nem lesz már többé soha.</p>
+<p>… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben
+meghódította az egész várost. Strucctollas kalapja előkelően
+lengett el a virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis
+hópehely, a lámpások kék karikába bujtak a leereszkedő ködben s a
+korzó hosszú, elegáns tisztjei, a puskaporos arcu kapitány
+feketeprémes mentéjében s a kadét magas sapkájában kedveskedve
+szalutáltak:</p>
+<p>– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.</p>
+<p>– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s
+búbánatos barna fejét a zongora lapjára hajtotta,</p>
+<p>– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon
+Klára. (Az ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj.
+Megyünk a színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!</p>
+<p>A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres
+hajtott be. A legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok
+voltak és a sárgakockás <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span> lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára.
+A kocsilámpás kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel
+kapaszkodott föl a lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak
+ajtót.</p>
+<p>– Mi történt? – kérdezte Szilvia.</p>
+<p>– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve,
+hogy leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme
+csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott
+és a fülbevalója akkora volt, mint a dió.</p>
+<p>– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert
+vajjon kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a
+szegény, pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki
+vehessen fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én
+vidéki asszony vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki
+parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnokoknék divatját.</p>
+<p>Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz
+ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból
+összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a
+láncon egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a
+medálionban egy rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros
+ruhás férfiú arcképét. Más ékszert nem kivánt.)</p>
+<p>Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.</p>
+<p>– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők
+toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket
+tán a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy
+festem a hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs
+igazam? <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span></p>
+<p>– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő
+fürgeségével és nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és
+gombocskák gyors elhelyezésében. A színésznők általában igen
+gyorsan öltözködnek, mire a néni ránctalan halántékának előnyeit
+kezdte volna a állótükör előtt magasztalni, Szilvia már föl is
+vette hattyuprémes színházi belépőjét.</p>
+<p>Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.</p>
+<p>– Milyen szép lábad van! – mondta végül.</p>
+<p>– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. –
+Ezt mindenki tudja.</p>
+<p>A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek
+előtt. Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra
+szökkent és az Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.</p>
+<p>A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.</p>
+<p>Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély
+szemét jó darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán
+gondolkozna, a lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához
+tért és az esti vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.</p>
+<p>– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki
+nem tudja, hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.</p>
+<p>– Tudom. A pesti nők romlottak.</p>
+<p>– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen
+rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.</p>
+<p>– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> kellene
+lőni, hogy ismét rend legyen a világban – felelt buzgón
+Urbanovicsné.</p>
+<p>A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca,
+egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben.
+A fiákeres félrerántotta a lovait.</p>
+<p>Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el
+mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás
+lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt
+helyet az óriási vörösre festett postakocsi ormán, amelynek
+lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok
+utaztak így hajdanában Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut.
+A nagy kerekek ünnepélyesen fordultak és az inasok mereven állottak
+a lépcsőn. A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve s a
+hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képü, ritkás
+feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely addig pislogni
+látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan hirtelen
+villant föl, mint a villamoslámpa.</p>
+<p>Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott
+közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan
+vöröses-szőke, régi skót vadászkastélyok pasztell-képeire
+emlékeztető hölgy.</p>
+<p>A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt
+okozott a hölgyek kocsijában.</p>
+<p>Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával
+kopogott a kocsisnak.</p>
+<p>– Kié volt ez a vörös kocsi?</p>
+<p>– Alvinczi őnagyságáé.</p>
+<p>– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint
+előbb. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span></p>
+<p>Szilvia később halkan odaszólott Klárához:</p>
+<p>– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az
+iskolában.</p>
+<p>Klára megvetően legyintett:</p>
+<p>– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.</p>
+<h2>II.<br />
+A szinésznő és lába.</h2>
+<p>A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette
+színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a
+bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe
+csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi
+muzsikát.</p>
+<p>Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a
+ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely
+nyomtalanul eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik
+már Sardoura, Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás
+terén, nyaranta Feld szinkörében vagy az intézet környékén adtak
+találkát. A komolyabb ifjuság, a klerikális vagy konzervativ
+lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét“, többnyire Budára
+járt és az ottani operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos
+kisasszony tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen
+erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort
+fujta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő
+a drámában képviselte a modern irányzatot, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> szép,
+szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a
+kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra
+kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról elgördülő
+kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű
+trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és
+harmadik fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz
+hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az
+előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna
+királynő udvarában játszotta Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a
+komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit
+vallották a politikában, a hirlapírásban szerették a közgazdasági
+és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet,
+valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a befolyásos
+emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba
+jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a
+főnöke kabátját.</p>
+<p>De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs,
+lármás zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből
+gazembernek neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem
+vala s szegény Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és
+szomoru mosolygás volt az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a
+harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó
+francia operettek és burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s
+ifjúságunkat mulattató komédiák váltották ki a tetszést a
+padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és a színésznők, ifjú,
+rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk nadrágocskát
+szerettek a <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span> színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár
+nem. Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld
+Irén a szent papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma
+most messze költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet
+Nórában játszani. Az aréna eresze alatt korán májusban
+elhelyezkedtek a párok, az ifjú hirlapíró urak télire kőszínházba
+való szerződést igértek a leánykáknak, akik még csak tegnap lépték
+át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a ligeti fák alól jöttek, hol
+vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi estéken, s talán akkor
+szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke cilinderkalapja
+pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt arról, hogy a
+Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és Háromláb
+kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház
+vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán
+napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és
+sörözni lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő
+olykor elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn
+is titkolt szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős
+vacsoráknak hódol, holott a színház intézősége még a mai napig is
+azt hiszi, hogy a szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott
+és serény. A költőnők nevében Király Gizy költönő vett részt az
+előadáson és nemes metszésü feje antik bánatot fejezett ki Charley
+nénjénél is.</p>
+<p>Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta
+magát. A redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit
+vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az
+oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az
+egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját <span class=
+"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> jelöli. A
+pesti hirlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet
+tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen. Jelvényt
+kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta meg hadait a
+népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is bevehették
+volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony
+trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a
+szolgálatot. Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki
+azóta, hajh, talán színházban sem volt! Istenem, hová lettetek
+virágkerekek, esők és csaták! Szent rajongások, hitek, vallások.
+Buddhát elegen tisztelik Indiában, de Küryt még többen imádják. A
+színpadra lép és mosolya, amely uj és varázslatos, meleg
+vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas foteljei között.</p>
+<p>A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal
+pacsirtái. A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította
+a népszínházi falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már
+föltette magában, hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor
+fiákere gyakran állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári
+társulat hölgyei elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a
+Nemzetiben sem játszott senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt,
+szerelem volt, az igazi költő a budai színkörbe járt Ripp van
+Winklét hallgatni és előadás után félig mámorosan keringtek Lisbeth
+keringői a fejek körül. És az akácfák mily jószaguak voltak. Az
+utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint pengetett valaki
+éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai színésznőket
+az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők már úgyis
+tudtak…) A zseniális Beöthy <span class="pagenum"><a name="Page_40"
+id="Page_40">-40-</a></span> László még csak egyszerű udvarló (de
+félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó
+aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a
+magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú
+műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta
+verseket?</p>
+<p>Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető
+nélkül igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a
+sajtónak. Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a
+kölyök-ujságíró angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei
+hevertek. E nemzedék még jobban értett a színházi intrikához, mint
+a reportázshoz; Konti operettjeit az első taktustól az utolsóig
+eldúdolgatni könnyebb volt, mint egy intervjut megcsinálni. Mintha
+csak merő utópia lett volna ebben az időben, hogy már a
+határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért nem rajong,
+utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben és
+Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű
+tehetsége. A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb
+lendülettel egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni
+Budapesten, a Kérik, Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok.
+Lehetne korunkat a színésznő alkonyának is nevezni. Tudtommal
+színésznő miatt mostanában már nem szokás verekedni Fodornál. A
+kitünő mester termében senki sem halt meg Fedák nevével ajkán. A
+kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné Aranka helyett
+Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem igazságos
+dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!</p>
+<p>Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a
+liget öreg nyárfái alatt, a nagydob <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> puffogása a Stefánia-útig is
+elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május
+illatát, a lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon
+korán megkezdődött, a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka
+bolyongott a színkör tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti
+előadáshoz már lovagias ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a
+színház öltözőjébe. Csongory kisasszony szobaleányának három hintás
+tette a szépet. Meglássátok, ebből még baj lesz. A legények
+vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás kezéből a ruháskosarat. Az
+öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent az első számú
+páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó oldalról a
+híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert lovag
+szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már
+elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése
+bugyborékolt fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek
+részt az előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a
+színpadnak, amint a fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a
+Gasparonéból játszván), a nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy
+szőke, szemüveges fiatal zenész már harmadszor olvasott végig egy
+gyűrött levelet. Vajjon ki küldte a levelet? Örömről volt szó benne
+vagy boldogtalanságról?</p>
+<p>Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre
+páholyában. Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is
+játszanék, de Csongory lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth
+kisasszony pusztán gyakorlatból a páholyok mögött álló tüzoltóra
+vetett búskomoly, szende vagy drámai pillantásokat s nagyon meg
+volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni kezdte a lábát.</p>
+<p>– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni,
+<span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
+"Page_42">-42-</a></span> – mondta Urbanovicsné narancsot
+hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust! kiáltanak
+háromszor.</p>
+<p>Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:</p>
+<p>– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást?
+A kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.</p>
+<p>A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány
+kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes
+virágbokrétával diszített cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk,
+mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu
+legyező mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési
+lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült,
+puderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban
+fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss fehér
+blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott
+bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában.
+A kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen
+bólintott Klára felé.</p>
+<p>Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a
+köszönést, mert a színház drámai művésznője működött a
+deszkákon.</p>
+<p>– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy
+szemét levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak
+kritikát mondani játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig
+észrevehetőleg mozog. – Sohasem tudta a szerepét és persze most sem
+tudja, mert folyton férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb
+színésznő a drámaiak között. Már az iskolában folyton az öreg
+tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet csókolt, Gált csaknem
+elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon szerette, mert nem
+tartotta elég tehetségesnek. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> Jászai egyszer azt mondta
+neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a
+cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi
+iskolából jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben
+elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a
+fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási
+jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem
+szereti a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony
+zsanzsán harisnyája, hiába utánozza Jászait.</p>
+<p>Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával
+vitatkozott volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán
+észrevette a bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken
+viszonozta a köszöntését.</p>
+<p>– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el
+figyelmét.</p>
+<p>– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát
+kezdett a mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete
+féloldalos volt, mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna
+az első kályhatűz előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette,
+leveleket, hajfürtöket, kis ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s
+fejtartása megmaradt ugyanabban a helyzetben, amelyben akkor volt,
+midőn a lángra kapó női levelek után nézett. – Mit keres ez Pesten?
+– fűzte tovább a drámai szende a fehér keztyűvel folytatott
+eszmecserét.</p>
+<p>– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, –
+hogy miért nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy
+akit te ismersz, azt mi is ismerhetjük.</p>
+<p>Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly
+<span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> futott végig arcán, mint a napsugár
+szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.</p>
+<p>– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem
+találok ezen a tényen semmi csodálkozni valót.</p>
+<p>De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi
+tavasz felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott
+helyéről és hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott,
+mintha folyton azért pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra
+nőtt a normális nagyságú embereknél és hosszúakat lépett, bár
+tudta, hogy a tánciskolában nem szabad hosszabbat lépni hatvan
+centiméternél.</p>
+<p>A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét,
+miközben szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott
+mellénygombjain.</p>
+<p>– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok
+virága. Az én kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor
+leányságomban ábrándoztam.</p>
+<p>– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.</p>
+<p>Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a
+fogait óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen
+elpirult és olyan halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli
+esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom
+folytatását.</p>
+<p>– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta
+rólam, hogy a hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, –
+szólalt meg Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is
+érezné a dolgok fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák
+nekem Debrecenben! Miért? <span class="pagenum"><a name="Page_45"
+id="Page_45">-45-</a></span></p>
+<p>– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt,
+mint a leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt
+volna a sok fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek?
+Úgy sem a szavak számítanak, hanem a tettek.</p>
+<p>S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy
+októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott
+kis hídak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból,
+Szilvia gyöngéden emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom,
+előreálló állból s a nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló
+nyakából annyit láthatott, amennyire kíváncsi volt.</p>
+<p>– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. –
+Annak, hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a
+hasonlataiban!… Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról,
+hogy azt Szalkainé óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a
+Denevérben volt utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi
+Margó Zelmáért mennyit rajongott! Uram, én minden művét
+ismerem.</p>
+<p>– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír
+katonája föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos
+óhajtott lenni, – akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája,
+midőn a molett énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn
+még az volt divatban, hogy a színésznők puderozzák a hajukat;
+fekete harisnya, kivágott lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet
+éjszaka saját kezükkel mostak hófehérre: ez volt eleganciájuk,
+amelyet vidéken a színésznőktől közönségesen követelnek. Heh!
+Tiszainé olyan volt, mint egy kis madárfészek hosszuszáru nyárvégi
+füvekből gömbölyűre fonva.</p>
+<p>S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda <span class=
+"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> úr s gyors
+kémlelő pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte
+mélabujával mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan
+vagyok, engem nem szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“</p>
+<p>A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:</p>
+<p>– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.</p>
+<p>Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a
+vállára ütött.</p>
+<p>– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.</p>
+<p>– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti
+divatot. Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.</p>
+<p>Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban
+azon nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek
+hiszik őt ebben a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol
+Szilviára fordította, mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi
+volna. Az énekesnő kitartó, konok szomorúsággal függesztette rá a
+tekintetét, mint aki addig akar nézni egy képet, amíg az
+megelevenedik.</p>
+<p>– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta
+volna: „Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit
+csinálok, hogy szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a
+temetésemre?“</p>
+<p>– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most
+fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni
+kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.</p>
+<p>Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna
+leányhoz, mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis,
+boldogtalan emlékéhez nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női
+arcképhez.</p>
+<p>– Pesti lakos lettem. <span class="pagenum"><a name="Page_47"
+id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?</p>
+<p>– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is
+van.</p>
+<p>– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.</p>
+<p>– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.</p>
+<p>– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.</p>
+<p>Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb
+viccét mondaná.</p>
+<p>– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.</p>
+<p>Szilvia összecsapta a kezét.</p>
+<p>– Hallatlan!</p>
+<p>Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.</p>
+<p>– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…</p>
+<p>A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is
+félne a vicc-srapnell pusztításától.</p>
+<p>– Harmadik lapom „A lámpás“.</p>
+<p>Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így
+kénytelen volt bólintani.</p>
+<p>– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?</p>
+<p>– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első
+szótól az utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A
+legvigabb lap a világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az
+ujság mottója: „Jobb meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?</p>
+<p>Urbanovicsné hátrafordult:</p>
+<p>– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már
+figyelnek.</p>
+<p>– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel
+is, mint színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan
+Horváth kisasszony. – <span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
+"Page_48">-48-</a></span> Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a
+szerepében, mert nem tudja a szerepét.</p>
+<p>Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban.
+Rezeda úr magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna,
+hogy milyen mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti
+magát holnap vagy holnapután…</p>
+<p>– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is
+szokott írni?</p>
+<p>– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.</p>
+<p>– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét?
+A legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság
+a présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik,
+szerkesztő uram?</p>
+<p>Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna
+és a Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri
+messzire, amíg meg nem puhul.</p>
+<p>– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított
+hajából. – Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben
+tobzódnám a népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…</p>
+<p>– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember
+volt a vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint
+egy költő.</p>
+<p>– Mikor maga játszott.</p>
+<p>– Ferenc József-kabátot hordott.</p>
+<p>– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.</p>
+<p>– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a
+polgármesterrel.</p>
+<p>– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.
+<span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span></p>
+<p>– Oldalszakálla is volt.</p>
+<p>– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a
+színpadra nézett.</p>
+<p>– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte
+Klára.</p>
+<p>– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt
+alakítja a deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam
+megírni, hogy milyen szaga van a szájának.</p>
+<p>– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?</p>
+<p>– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban
+számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és
+kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy
+vizen járó fekete hajós a másvilági országba, ahol azok élik le
+életüket, akiknek már joguk, csaknem alkalmuk volt a földi
+életmódba belekóstolni.</p>
+<p>Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.</p>
+<p>– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem
+visel tiszta fehérnemüt.</p>
+<p>– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból
+hord koszorut és pirománia a betegsége.</p>
+<p>Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok
+ajtaját a civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.</p>
+<p>A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak
+segédkezett, míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi
+belépőt, amilyent csak vidéki színésznők és igazi hercegnők
+viselnek. Szilvia kis kezével, amely olyan meleg volt, mint egy
+menyasszonynak a párnája, a kabát alatt megszorította a hirlapíró
+kezét.</p>
+<p>– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy
+titkot közölne. <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
+"Page_50">-50-</a></span></p>
+<p>Majd hangosan megkérdezte:</p>
+<p>– Velünk tart?</p>
+<p>– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok
+Kürtösnek? – szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság
+tükröződött arcán, mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az
+előadásnak vége volt.</p>
+<p>A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke
+redingotján friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát
+toborzott.</p>
+<p>– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert
+ebben a szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.</p>
+<p>– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg
+bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz
+intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház
+irányában Kürtös és unokahuga miatt.</p>
+<p>A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős
+hölgy szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a
+félhomályban, mint éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás
+tekintettel bandukolnak hazafelé.</p>
+<p>– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti
+szivárvány. – Kihuzták a török sorsjegyemet.</p>
+<p>Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.</p>
+<p>– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki
+mindenre kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a
+fővárosban.)</p>
+<p>– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők
+pártfogója, – mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap
+francia pezsgőt iszik.</p>
+<p>– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> a kocsiból
+Klára, miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.</p>
+<p>Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az
+ülésben.</p>
+<p>A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a
+falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és
+piros szőnyeg volt a padlóra terítve.</p>
+<p>– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné
+fitymáló hangon. – Hé, fogadós!</p>
+<p>Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le
+arcáról. Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü
+fiatalember volt, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint
+Jézust kiáltani.</p>
+<p>A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s
+mindenképpen jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét.
+A színész eleinte vörös volt, majd nem törődött többé
+mellőztetésével, a nagynéni mulattatásának szentelte magát.</p>
+<p>– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi
+jellemszínészre?</p>
+<p>– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött
+szeretett jól enni.</p>
+<p>– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre
+senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?</p>
+<p>A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két
+pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.</p>
+<p>– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból.
+Milyen mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának
+helyet az asztalnál!</p>
+<p>A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia
+valamely bús dolgon gondolkozhatott, Klára <span class=
+"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span>
+versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig elkomolyodott, ha boros
+poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan, temérdeket szokott
+inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután színét és
+szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“
+keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig
+még harminc éves se volt egészen.</p>
+<p>– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte
+egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.</p>
+<p>– Magának.</p>
+<p>– Dehogy! Szilviának.</p>
+<p>Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.</p>
+<p>– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd
+megírom A lámpás-ba.</p>
+<p>Szilvia engedelmeskedett.</p>
+<p>Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel
+tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban
+érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét,
+ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.</p>
+<p>Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta
+Rezeda úr szavait.</p>
+<p>– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a
+boka fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné
+az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.</p>
+<p>– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa
+pikáns dolgokról beszélni.</p>
+<p>– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a
+szerkesztő, – mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen
+színésznő ablakán sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket
+tartanak, így szokás? <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span></p>
+<p>– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel
+Szilvia.</p>
+<p>– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai
+előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen
+megtudtam színházi ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott
+el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a
+szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát
+meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint
+halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük mindig csodálkoznak,
+hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután
+magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak
+betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz
+szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában
+parfőm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya
+felől. „Te vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista
+vagyok!“ Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda
+szerkesztő vagyok!</p>
+<p>– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.</p>
+<p>– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam
+nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az
+emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa
+legjobb drámai szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával
+kináltak, pedig azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba.
+„Tudjuk már…“ mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos
+látogatójuktól csak megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó
+kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a
+cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták“. Az erdőre menekültem.
+A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy
+Horváth <span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak
+ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már.
+Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.</p>
+<p>– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos
+hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd
+alázatosan pillantott Rezeda úrra.</p>
+<p>– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne
+kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem
+függnek. Igérjen például minden napért valamely kis ajándékot, mint
+a kártyás Alvinczi igért Montmorency Clarence-nak.</p>
+<p>Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a
+szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A
+nyakláncot hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)</p>
+<p>– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. –
+Igen érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel,
+mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl
+Alvinczi ajtaján s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.</p>
+<p>– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. –
+Nagy tipró. Szívtipró.</p>
+<p>A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte
+a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr
+felé.</p>
+<p>– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely
+megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát
+megvetőleg biggyesztette és körülnézett, mintha más társaságot
+keresne.</p>
+<p>Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész
+kigöndörített fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában
+háromszor. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
+"Page_55">-55-</a></span></p>
+<p>– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta
+keblét.</p>
+<p>– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára
+kisasszonynak, – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a
+vacsorámat kifizesse.</p>
+<p>– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta
+igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap
+találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy
+jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.</p>
+<p>– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! –
+dörmögte Rezeda úr.</p>
+<p>Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt,
+mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a
+lapályon elnyuló réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma
+volna.</p>
+<p>– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.</p>
+<p>– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné
+az ifjúember, hogy hozzá beszélek.</p>
+<p>Klára nyomban elintézte a dolgot.</p>
+<p>– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.</p>
+<p>– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy
+az ülés sorrendje?</p>
+<p>A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös
+poharát.</p>
+<p>– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, –
+mormogta s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már
+iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.</p>
+<p>– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta
+megnyugtatólag Klára.</p>
+<p>– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát
+özvegyasszonyság. – A férfinak inni, pipázni, kártyázni
+<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
+"Page_56">-56-</a></span> kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt
+részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.</p>
+<p>– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: –
+Hogy égetnének meg, vén bocskor!</p>
+<h2>III.<br />
+Indiában rossz volt a termés.</h2>
+<p>A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország
+egyik legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de
+genere Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi
+nádorispánoknak maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten.
+Büszke volt honfoglaló ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege
+mellett és büszke volt arra, hogy ha megint királyt választana a
+nemzet a Rákos mezején, származásánál fogva neki volna jussa a
+királyi koronához. A Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak
+abban az időben, amikor a Gút-Keled nemzetségéből származó fiak
+várkapitányok és bánok voltak. Sőt a moszkvai történettudós
+véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván azon királyi törzsből
+származott, amely messzi napkeleten a Don folyó táján uralkodott és
+lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr megelégedése jeléül egy
+csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a professzornak, a
+gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet lóháton kellett
+volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes Alvinczi. Diaz
+Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt, a
+földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású
+levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal
+éveiben <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span> természetesen Oxfordban evezett, majd a
+párisi osztrák-magyar követséghez került. Harminchárom ősét
+vonultatta föl a kamarási próbához, holott kevesebb is elegendő
+lett volna. Harminchárom régi zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe
+az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a párisi attasé
+diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb. (Alvinczi úr
+bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán a
+buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem
+jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett
+bele a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz
+kabalának bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka
+elveszítette azt a százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja
+levendulaszagú ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha
+valami baj támad a ház körül. A nagyszerű asszony egyetlen
+könnycseppet nem ejtett, nyugodtan küldte el fiának a százezer
+pengőt, amely abban az időben rengeteg vagyonnak felelt meg: három
+vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam, most már nincs több
+pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az olasz grófnő keze
+helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe, amelyet mindig
+magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát. Ámor azonban
+nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz táncosnő
+álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia követ is
+imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a
+Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán
+selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja
+kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen
+akkor vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan
+csilingeltek a csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi
+<span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span> tőre három ujjnyira a szív fölött a
+francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár, elfehéredő arc,
+megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét küldte a francia
+követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva indult és
+három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos inasai
+szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd
+nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy
+Bécsben a Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött
+Budapestre, megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany
+Sas-fogadóban szállott meg, ahol már egyetemi hallgató korában is
+lakott: akkor egy szobában, most kettőben, mert a legényének is ott
+kellett aludni és éjjel levetkőzni, lábát, kezét megdörzsölni,
+betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon Unghban, az ősi
+házban, ahol a föld, a mező és a patak az első foglalásból
+maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak,
+rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint
+havas kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban
+nem lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak
+éjjel ugatott volna.</p>
+<p>(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen
+részlethez érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan
+fölsóhajtott:</p>
+<p>– Istenem.)</p>
+<p>Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany
+Sasban.</p>
+<p>Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek
+írta a nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs
+Sándor reá testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast
+fogta el, aki kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint
+Alvinczi Zrinyi Ilonára. <span class="pagenum"><a name="Page_59"
+id="Page_59">-59-</a></span></p>
+<p>– Fölébredt a fejedelem?</p>
+<p>– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről
+ismerjük.</p>
+<p>Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“
+hangzott, amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a
+hang tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.</p>
+<p>– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.</p>
+<p>Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta
+Pétervárt elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött
+selyemkaftán, amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek,
+fehér kalap, amely alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval
+tekintgetett elő fekete szeme. A pusztai lovasnak van ilyen
+tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő messziség felé néz.
+Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt. Francia ujságok
+hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil Blas“-t.</p>
+<p>– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame
+Louisenál. Én írtam.</p>
+<p>A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.</p>
+<p>– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.</p>
+<p>– Igen rövid, – tódította később.</p>
+<p>Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett
+Szilveszterre.</p>
+<p>– Nos?</p>
+<p>– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.</p>
+<p>Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és
+elgondolkozva nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.</p>
+<p>A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a
+lángok. Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből
+hozatott, amely fával az ősei <span class="pagenum"><a name=
+"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> tüzeltek s a tüzre vetette.
+Megdörzsölte igen finom, de erőteljes kezét. Végignézett karcsu
+ujjain, amelyek a kardot, kantárt szívesebben fogják, mint a nők
+kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe nyult és néhány aranypénzt
+vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s halkan, unottan
+megszólalt:</p>
+<p>– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint
+pénze. Az angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint
+amennyi a névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!</p>
+<p>Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át
+az öreg írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el
+Szilveszter piros mellénye tájékán.</p>
+<p>– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi
+visszavette az ajándékot, ha azt megköszönték.</p>
+<p>– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a
+Madamehoz.</p>
+<p>– Estély lesz, szőr. Szoáré!</p>
+<p>– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar
+szavunk. Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az
+én nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot
+fordítottak a nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet
+Lujza őnagyságának, régi barátnőnknek.</p>
+<p>Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a
+köpönyeget megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig
+köpenyegben járt, a Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak
+volt hajdanában ilyen köpönyege.)</p>
+<p>Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs
+volt benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk <span class=
+"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> szereti az
+inyenckedést!“ szólt s furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a
+nők balgatagságán elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt,
+mint egy régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok
+régi festmény, amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből
+egytől-egyig ismert a fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai
+szőnyegek és hindu bálványok. Az egyszerű, szinte katonás ágy
+fölött kis ezüst feszület: Mária Antoinette lehelte rá utolsó
+csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos kis pisztoly, mint egy
+bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből egy középkori
+francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán az
+iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon
+világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557.
+Noel. Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas
+címere préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák
+pasztell-képei, amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni,
+akik majdnem úgy szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji
+szekrény fiókjában aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és
+apró, eldobott levelek közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici
+Katalin morzsolgatott és egy férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás
+hindu bálvány, amelynek csúf, vörös feje széles vigyorgással nézett
+a világba. A falon hadi kopja, amelyet valamelyik Alvinczi vett el
+a temesvári basától és az íróasztalon sürgönyök és levelek a világ
+minden részéből. A fejedelem naphosszat az ágy szélén ült, de
+mindent tudott, ami a világban történik. A különböző követségeken
+töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)</p>
+<p>Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna
+a szobát, Alvinczit hirtelen élénkség <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> fogta el.
+Gyorsan fölállott s az asztalról hosszukás levélborítékot emelt
+föl.</p>
+<p>– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még
+titok. Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az
+indiai terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában.
+A jelentést csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod.
+Add el titkodat.</p>
+<p>Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és
+hosszasan a téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka
+körül.</p>
+<p>– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy
+Szilveszter elhagyta a szobát.</p>
+<p>Katonás komolysággal lépett be a legény.</p>
+<p>– Mi ujság, János?</p>
+<p>– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a
+kaszinóban.</p>
+<p>Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az
+öltözködés idejét halogatná.</p>
+<p>– Mit rendeltünk mára, János?</p>
+<p>– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban.
+A salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.</p>
+<p>– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy
+főzőasszony otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az
+öregek jól ettek!</p>
+<p>– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly
+meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az
+öreg tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.</p>
+<p>Alvinczi elgondolkozott:</p>
+<p>– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?</p>
+<p>– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre
+jutott. <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span></p>
+<p>A fejedelem a multba nézett.</p>
+<p>A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet
+hozott. Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre
+leugrott az ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú,
+szálkás betűkkel egy könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután
+engedte, hogy a legénye felöltöztesse.</p>
+<p>A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta,
+szénaillatot freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében
+többször megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a
+zsebeibe gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal
+bélelt somfabotot vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot
+tett, amely olyan réginek és nemesnek látszott, mint az apátság
+misés-könyve. A velszi herceg pincéjéből való volt. Hatalmas,
+utazótáska-nagyságú szivartárcáját különböző dobozokból való
+szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint a gyógyszerész
+készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott csodaszivarok,
+amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak ellátva,
+olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában,
+mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában.
+„Alvinczi szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a
+legjobbat, a legnemesebb szivart jelentette.</p>
+<p>A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek
+zsebre szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr
+ebédjeiről, amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi
+kecskekörmöt. Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak,
+kritikusnak, vagy bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott
+szivarja körülbelül két évig vándorolt Budapesten, amíg egy részeg
+néger táncos elszívta. Kevesebb lett a pesti vagyon. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>
+<p>A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után,
+János inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.</p>
+<p>– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.</p>
+<p>Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti
+köpenyegét.</p>
+<p>– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…</p>
+<p>… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső
+zsebébe dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó
+pamlagján heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az
+ebéd kifizetésére fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán
+fölszolgálta a visszajáró pénzt), Alvinczi úr előveszi ujságjait,
+leveleit. A széles bőrkanapé megtelik levelekkel, sürgönyökkel.
+Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek sarkára, útmutatásul
+Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az éjszaka hosszú s
+ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt a kötetet,
+amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.</p>
+<p>– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! –
+mondja nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz-
+és szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg
+tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a
+fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében,
+szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a
+piros szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő
+kulcsaival eltünik.</p>
+<p>A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott
+így Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:</p>
+<p>– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt
+elcsábítja! Öt Viktória-fontot! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.</p>
+<p>Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik
+meg.</p>
+<p>– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, –
+tíz aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.</p>
+<p>A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a
+fogadó előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán
+helyezkedik el, mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba
+beburkolózik, a puha kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a
+borosüveget, amelynek sárga gyöngyeit vacsorája mellé
+kristálypohárba önti.</p>
+<p>– Jó éjszakát, János.</p>
+<p>A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a
+kaszinó felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.</p>
+<p>(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette
+a kezét, mintha láza volna.)</p>
+<p>Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban.
+Radics muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A
+pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd
+duhajra forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való
+enyelgésnek.) Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik
+vala „fehérkaméliás hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött
+palotájába, ha rendes látogatói, a grófok és hercegek ezt
+engedélyezték. Az irodalmi estélyeken kiderült, hogy Donna Juana
+zseniális színésznő, aki egymagában játszott el teljes kis
+fölvonásokat. Egy régi romantikus regény lapjairól volt kivágva ő…
+Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás hölgy“-ről, most csupán
+<span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
+"Page_66">-66-</a></span> annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet
+két férfi s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül
+Salamon Ödön író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony
+művészetéről. Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét
+vette, hogy Dapsy pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban
+muzsikáltat magának. Havas fergeteg zúgott a Belváros fölött, a
+gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött, mint akár
+abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán és Beöthy László bolyongtak
+éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az ellenséges nyomda) vastábláit
+botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs Sándor köpenyegébe
+burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből s így
+csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol az
+írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis
+pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott
+az eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)</p>
+<p>Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és
+hűbéres uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal
+jelentkezett.</p>
+<p>– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!</p>
+<p>A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából
+megfontoltan és komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének
+sűrű, barnásfehér füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A
+füstgomolyagban látni lehetett széles kalapu spanyol
+ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat és néger nőket, a kikötőből
+most indul el a háromárbócos, a fehér vitorlákat dagasztja a szél s
+száll a messzi tengerekre a kék cirádás szivardobozokkal. (A messzi
+tengerek termékei különös skatulyákban érkeznek hozzánk. Ugyan ki
+nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös figuráival?
+<span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span> Mintha a fantasztikus földről jött
+küldemények a messzi országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal.
+A kinai sárkány és a japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők
+illatosak és a teveháton hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók,
+hogy az ember a szobájában nagy utazásokra gondoljon.)</p>
+<p>A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge
+és arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő
+téli napsugárban.</p>
+<p>– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben
+az éjjel nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy
+dolog, Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát
+nemcsak a lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai
+kereskedelem is. Azt lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget
+érdekli, hogy Bombayban hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt
+napfényes idő volt és rövid sétát tettem a városban. Valakit
+láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki mintha a közelgő tavaszt
+hirdetné.</p>
+<p>Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.</p>
+<p>– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az
+ibolyaszeműt. A nagyúr parancsolja.</p>
+<p>Alvinczi a füstbe nézett.</p>
+<p>– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé
+való. Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy
+pasztell-kép angol művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és
+kellem. Nyulánkság, erő és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele
+angol barátaimmal kopófalka-vadászat után egy Anna
+királynő-korabeli kastély halljában, talán kevésbé csodálkoztam
+volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő, mint a nyári napsugár a
+búzaföldeken. <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span> Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi igen
+komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.</p>
+<p>Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között
+minden jóbaráthoz illik.</p>
+<p>– Verset fogok róla írni.</p>
+<p>– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan
+fiatal, mint a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak
+az ember eszébe, midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és
+rózsaszínű pirban égő aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája
+volt. Vagy egy nyári reggel az Alpesekben, körül a pirosló havu
+szűz ormok, lenn a mélyben a tengerszem kéklik és az erdőben piros
+gyöngyvirág nyílik.</p>
+<p>– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.</p>
+<p>Alvinczi intett a kezével:</p>
+<p>– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak
+írj Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi
+kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem,
+hogy a kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék…
+Boszorkányos! Nem tudom elfelejteni, amióta láttam.</p>
+<p>– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.</p>
+<p>– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről
+az utcán követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában
+tüntek el. Kár, hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen
+helyzetemben segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A
+gyaloghintó megállana az éj sötétjében s Clarencet gyorsan
+elragadnám. St. Hermandad embereit jó toledói pengékkel tartanák
+sakkban barátaim.</p>
+<p>– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> forog
+barátnőnk, a Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette
+ő már télfejű urak karjaiba.</p>
+<p>– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak
+magamhoz, hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát
+aranytól csörgő kézzel levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább
+tisztelem Clarence kisasszonyt, mint te azt fölfoghatnád. Igen.
+Tisztelem. Ez a helyes kifejezés. Például, igen boldog volnék, ha
+neveltetéséről, jövőjéről én gondoskodhatnék.</p>
+<p>– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!</p>
+<p>Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A
+Jánoshegyen volt egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta
+magát. Lelki purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával
+szeretkezett s a termékenységet számtalan apró papirosdarabokon
+őrizte meg, amellyel telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi
+remetéskedés után szinte megtisztulva, megifjodva tért vissza az
+emberek közé: többé nem iszik, nem kockázik, bordalok helyett
+hosszú történelmi regényt ír és kis lapot alapít Budán a helybeli
+érdekek támogatására, ami szintén legalább nyolcszáz pengőcske egy
+esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és fütyörészve jött le a
+hegyről.</p>
+<p>– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta
+magában, amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.</p>
+<p>Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.</p>
+<p>– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.</p>
+<p>– Már felöltözött.</p>
+<p>A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly
+játszadozott arcán.</p>
+<p>– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem
+jöhetsz. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző
+táblája olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a
+falon függött volna.</p>
+<p>A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó
+iratszekrények, a duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai
+bőséget árasztottak maguk körül, mintha az egész ország valamennyi
+bélyeges papirosát itt halmozták volna fel s a végrendelkezések
+koporsó- és viaszgyertyaszagot terjesztenek, annyi helyet sem
+engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi kis húst vegyenek
+magukra.</p>
+<p>A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában
+éjszaka sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte
+Szilvesztert.</p>
+<p>– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a
+jegyzőt.</p>
+<p>Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.</p>
+<p>Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol
+szakálla volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok
+voltak Pesten a viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű,
+mályvaszín-szoknyás asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén,
+amelyet nem foglaltak el végleg a temérdek iratok.</p>
+<p>A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor,
+lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember
+sohasem tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni,
+mert mindkettő várható. A spanyolszakállas ellenben
+egyházgondnokhoz való ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon
+üdvözölte Alvinczit.</p>
+<p>– Jó napot, méltóságos úr.</p>
+<p>Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és
+kigombolta szalonkabátját, mintha csak azon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> törte
+volna a fejét, hogy miért nem vette föl az ünnepélyes alkalomra
+veterán-kardját.</p>
+<p>Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos
+kalapkában, finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve
+Clarence foglalt helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja,
+nyerges lába, finom tartása mint egy hercegnőé, aki véletlenül
+került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a szerződést aláírja.</p>
+<p>Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi
+tiszteletteljesen bólintott. Egy másodpercnyi csend. A
+polgárasszonyság elővette zsebkendőjét.</p>
+<p>A kövér jegyző sebesen olvasta:</p>
+<p>– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné
+budapesti, I-ső kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti
+színésziskolai növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere
+Gut-Keled) cs. és kir. kamarás, földbirtokos…</p>
+<p>Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.</p>
+<p>A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy
+Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva
+jegyesének tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről,
+jövőjéről gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik
+ugyanazért kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban
+nevelni… A kisasszony óhajtásához mérten a színi pályára lép…</p>
+<p>Az aláírások következtek.</p>
+<p>Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez
+alkalommal.</p>
+<p>Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.</p>
+<p>– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.</p>
+<p>– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.</p>
+<p>Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis <span class=
+"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> imakönyvét
+vette elő, e szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen
+violává lett francia hercegnők imádkoztak.</p>
+<p>– Ime, jegyesi ajándékom.</p>
+<p>Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.</p>
+<p>– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha
+meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.</p>
+<p>A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér
+kályhában megigazította, kezét fázósan összedörzsölte.
+Elgondolkozott és olyan hangon, mint ahogy álmában beszél néha az
+ember álmához, halkan mondta:</p>
+<p>– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul,
+hiába élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon
+kedvelem, magamban szeretek lenni. Most legalább lesz valakim,
+akivel néha elbeszélgetek. Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz
+füzve. Lehet, hogy jó szerencsecsillagomat hordja Clarence
+ibolyakék szemében! Franciául és angolul taníttatom. Szép és jó
+könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy még sok örömöm lesz a kis
+leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak igérkezik az egész
+dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot. Szilveszter
+mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended
+Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz
+reá, mint a két szemedre.</p>
+<p>– Igenis, sire.</p>
+<p>Egy óra mulva János inas berontott a szobába.</p>
+<p>– Méltóságos úr, itt van a hajós.</p>
+<p>– Miféle hajós?</p>
+<p>– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.</p>
+<p>– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p>
+<p>– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva
+János.</p>
+<p>A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb
+meghatottsággal hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai
+bőven pótolták kegydíját. Olyan bajusza volt, mint egy német
+rablólovagnak. A szakálla hegyesen előrenyomult.</p>
+<p>– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak
+ismerem. Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen
+viselkedik. Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem
+jelentést tenni.</p>
+<p>A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó
+aranyfonttal.</p>
+<p>János ismét a szobába nyomult.</p>
+<p>– Csengetni méltóztatott?</p>
+<p>– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál
+egész nap.</p>
+<p>– Úgy lesz, méltóságos úr.</p>
+<p>Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg
+Alvinczi kocsija.</p>
+<p>A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes
+ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában
+huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn
+Alvinczi a kocsiból kiszállott.</p>
+<p>Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér
+selyembe öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit,
+mint valamely fejedelmet.</p>
+<p>– Parancsoljon, Monte Cristo uram?</p>
+<p>(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név,
+amelyet csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség,
+sem a vendégek előtt.)</p>
+<p>– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> úr a
+diványon elhelyezkedve, ahol délutánonként Magyarország egyik
+leggazdagabb zászlósura szokott ezüst fejével szundikálni, mert
+igazában csak itt tud aludni, miközben Louise asszony a Kis
+Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a címeket kommentárokkal
+kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise tölti be, mondván:
+„Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem vigyázott a
+ringyó…</p>
+<p>– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert
+hiszen senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér
+szárnyasajtókat a jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol
+királyok, biborosok és nagykövetek szoktak üldögélni a virágos
+selyempárnákon – gondosan bezárta.</p>
+<p>– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva
+Alvinczi és halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott
+– gyermekkorom óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos
+okom volna megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom.
+Kérek egy pohár vizet!</p>
+<p>Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen,
+két ujját alsó ajkára téve nézett maga elé.</p>
+<p>Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára,
+amennyi a kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a
+diványról, amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg
+hímezte.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott,
+megragadta a szerkesztő kezét:</p>
+<p>– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg
+fogom látogatni.</p>
+<p>Rezeda úr vállat vont.</p>
+<p>– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán <span class=
+"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> nem is
+fogadná. Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.</p>
+<p>– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel
+Klára.</p>
+<p>Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:</p>
+<p>– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal
+dicsekedni a nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket
+gondolok, akik még férjhez is óhajtanak menni.</p>
+<p>– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.</p>
+<p>Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna
+Urbanovicsnéban a bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta
+odahajítani a primásnak, ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak
+kitett magáért. Mintha a muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak
+külön nyelvük volna. Néha egy kézmozdulattal árulnak el valamit. A
+koldusok és tolvajok keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek
+egész városokat a határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált
+másnak, mint annak a vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné
+csuklóján foglalt helyet. A különböző nóták egymást kergették.
+Ábrándosak és érzékiek, bolondos amerikaiak és francia dalocskák. A
+cigányok állhatatosak maradtak, bár a horvát asszonyság
+egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a Valse de Moscox
+hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy festett
+bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az
+arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi
+táborában virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)</p>
+<p>Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé
+nézett.</p>
+<p>Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti
+bál volt. A kapitányt Henriknek hívták. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél
+van, csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól
+itt-ott kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke
+szemében mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók
+alatt. Puskint hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a
+tatár kán: Alvinczi Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a
+pályaudvarra hajtat. A hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e
+hóesésben… Az expresszvonat pompás barna kocsijai már villamos
+fényárban úsznak a pályaudvaron és jószagú bőröndök szagával telnek
+meg a fülkék.“</p>
+<p>Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta
+ezeket a Valse de Moscox alatt.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a
+színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról
+észrevette a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi
+más nem fért el, mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas
+magasan volt, mintha a kalapok az utcára szeretnének nézni az
+előszoba felső ablakán át. Tulajdonképpen senki sem járt a
+színésznőkhöz.</p>
+<p>Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és
+nyaka meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s
+üde illat áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek
+elő a rövid ruha alól.</p>
+<p>– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. –
+Benne van már – a lábam?</p>
+<p>– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik?
+Korántsem. Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a
+legközelebbi számban helyezhetek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> el néhány gondolatröppentyűt
+nagyságod lábáról, ha ugyan még akkor megjelenünk.</p>
+<p>– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem
+átkarolta a Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde
+arca, amelyről a hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott,
+mint a hajnali harmat fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját
+mintegy véletlenül megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme
+ismét kis cipőjére, aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a
+férfi tekintetét, amint a piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel
+állott a kis előszobában.</p>
+<p>– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába
+van!</p>
+<p>– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha
+mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az
+ujságot s a szekrény tetejére hajította.</p>
+<p>Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő
+válla fölött fölkiáltott:</p>
+<p>– Klára, dugd el a nadrágokat!</p>
+<p>Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a
+szoknyája alá, azután megint elővette.</p>
+<p>– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi
+nadrágunkra, látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok,
+amilyeneket a rendes polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola
+növendékei… Csipke nincs egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy
+valaki valaha lássa rajtunk.</p>
+<p>Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre
+s a kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.</p>
+<p>– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre
+vágyódtam, amelyben lyukacskák és <span class="pagenum"><a name=
+"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> pirossal és kékkel horgolt
+levelecskék vannak. És a derékon csokorba kell kötni a
+szalagot.</p>
+<p>Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a
+ruhadarabokat.</p>
+<p>Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint
+egy majálisozó diák.</p>
+<p>– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna
+hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy
+rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai,
+szív fölötti, selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok
+a spinéten, ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van
+az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt
+préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi
+aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy név, egy régi grófnő
+neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás lábakon, hol a
+térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó
+lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka
+növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap,
+amely rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta
+hullámzó fürtök, mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek,
+gyöngéden megfestett arc; kopottas utazóláda s néhány száraz
+koszorú és megfakult régi színlap; így gondoltam hajdanában a
+színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi pasztellképből? – Klára a
+cérnát fogai közé vette. A varrógépre mutatott.</p>
+<p>– Ott szoktam varrni.</p>
+<p>Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából
+fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait
+végigfuttatta a billentyükön.</p>
+<p>– Itt szoktam ábrándozni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p>
+<p>– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából,
+amelyre, úgy látszik, már régen készülődött:</p>
+<p>– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő
+lehet istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres
+komikáné is különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét
+magára borította. Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és
+szabású ruhák, köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha
+külön gyártanának a színésznőknek, nemde arra valók, hogy a
+színésznők ruházkodásuk révén is érdekesebbek legyenek a
+civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a mindenféle fátyolok,
+tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez magán: szintén csak
+azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most csak egy kis
+fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent rajongásokat,
+az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött s
+küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket,
+szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében
+előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó
+Isten árvaleánykái.</p>
+<p>– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek
+udvarolni kell.</p>
+<p>Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen
+fordította Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a
+Hoffmann szerelmi dalát.</p>
+<p>A zene alatt Klára halkan megkérdezte:</p>
+<p>– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig
+nem lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?</p>
+<p>– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.
+<span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span></p>
+<p>Klára megsimogatta a szerkesztő fejét és anyáskodva szólt:</p>
+<p>– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet
+engem elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy
+bárkinek? Ha egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.</p>
+<p>Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő
+alatt járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja,
+midőn ezer pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint
+az átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is
+hálójukba vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult
+Klára simogatására.</p>
+<p>– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise
+estélyt ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre
+bevezessem.</p>
+<p>Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda
+urat; ez azonban szomorúan nézett a földre:</p>
+<p>– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.</p>
+<p>– Nem baj.</p>
+<p>– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes
+tűzhelyébe. El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az
+mindegy. Lehet, hogy grófné lesz, vagy utca leánya.</p>
+<p>Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek
+mindkét ajtaját nyitotta ki egyszerre.</p>
+<p>Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és
+a dal hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem
+énekelnek végig.</p>
+<p>Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.</p>
+<p>– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> a
+Fedórában játszottál, – mondta később halkan Szilvia.</p>
+<p>Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára
+ideges, örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd
+csendesen nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna.
+Remegő hangon, de vidor mozdulattal fölkiáltott:</p>
+<p>– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?</p>
+<p>Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet
+kapott.</p>
+<p>– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, –
+felelt szertartásosan Szilvia.</p>
+<p>– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.</p>
+<h2>IV.<br />
+A legbarátságosabb pesti ház.</h2>
+<p>Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a
+Kökörcsinekre mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet
+foglaltunk), Sevigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket
+írókhoz és művészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig
+asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand
+volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a vigadóbeli
+álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadur volt, – sajnos, a jó
+Lajos már nem élt ez időtájt.</p>
+<p>Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus
+nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja
+birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là
+<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> Romantique – színésznőnek szökött el a
+háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a
+császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta vagy
+címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett,
+vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős
+lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött,
+kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz
+ulánust helyeztek a faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át
+megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett
+Pesten.</p>
+<p>A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy
+csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi
+éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint
+az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s
+odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át
+letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya
+fénylik az éjszakában.</p>
+<p>Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak.
+Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se
+tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem
+hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, –
+köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak
+végig. Az írók is okai voltak e dolgoknak és a történelem. Az
+aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva
+szeret, férj és gyermek imád, elolvasták az írók munkáit, a
+történelmet és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise
+asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket, hogyan lehetne
+Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“ lenge
+szökéseiről még <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span> bőven beszélnek az öregasszonyok, a
+„kaméliás hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését.
+Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban
+nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az
+apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a
+kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna
+egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.</p>
+<p>Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de
+este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet
+váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig
+megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben
+olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy
+fiatal szarvasé és térdig érő barna haja sátorként fedte; a szeme
+tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny és derekát egy gyermek
+átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint
+a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen
+jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame,
+midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen hangzott ez
+valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes
+gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi
+udvar a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.</p>
+<p>A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.</p>
+<p>Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai
+tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála
+az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású
+áhitat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit
+említette.</p>
+<p>– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás
+minden. Az élet nem üthet szíveden annyi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> sebet,
+hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S bűnbocsánatra mindig
+számíthatsz.</p>
+<p>Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte
+Ferdinánd.</p>
+<p>– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük
+egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.</p>
+<p>Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében.
+De ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset
+még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában,
+közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet
+Louisenak bérelt és fejét a nő ölébe hajtotta.</p>
+<p>– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.</p>
+<p>Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a
+maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a
+világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly
+nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az
+Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok
+áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok
+nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a
+búcsújáró-helyeken.</p>
+<p>A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta,
+hogy Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is,
+sok évig nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak
+maitresse volt, semmi más.</p>
+<p>Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem
+engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze
+be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az
+eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek,
+<span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span> hol a falon antik feszület volt s
+rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában,
+mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok
+voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és
+hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A
+szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a
+pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és
+Hieronymus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen
+Gábor hajdui csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai
+szabadságáért. A gróf reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd
+módjára küzdött az egyház ellenségeivel, éjjel viziói voltak a
+nemzet és a korona elpusztulásáról. „Imádkozzál!“ – írta minden
+levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit egy nagyműveltségű, de
+elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra
+küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző
+ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e
+rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.</p>
+<p>A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben –
+két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai
+voltak s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.</p>
+<p>Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet
+alatt külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.</p>
+<p>A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése
+hamarosan észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az
+óraláncon, sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük
+el.</p>
+<p>A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt
+a nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> bálok
+tündéri pompáját, a Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és
+Monte-Carlo kábító levegőjü kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan
+járnak Európa fővonalain, de Louise értelme, gondolatvilága még
+gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, – amelyet eddig csak regényekből
+ismert, – a régi dacos, makacs, de mindenekfölött becsületes
+dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben, bársonyban és
+ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága révén volt
+szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a nizzai
+versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy sör-császárnak
+nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse: „Louise de
+Péczely.“</p>
+<p>S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját
+folytassa, terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre
+Ferdinándnak.</p>
+<p>A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett
+már nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt
+pénzösszegeket elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése
+volt az esetre nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni,
+ezért vesztettük el itthon a csatát.“</p>
+<p>Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon
+felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich
+hercegnő forgatott egyszer ujjai között.</p>
+<p>A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője
+tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták
+klubjában is ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy
+csomó magyar arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk
+barátnőjét, aki odahaza oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón
+és egyház érdekében…</p>
+<p>– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> komoly,
+harmatos tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült
+Budapestre.</p>
+<p>Ferdinánd megcsókolta a homlokát.</p>
+<p>– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!</p>
+<p>… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely
+Párisban és Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A
+Srottisok valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy
+csak szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták,
+akik ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat,
+amelyben kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem
+tanakodnak rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de
+Lenclos korában is kiárad egyéniségükből.</p>
+<p>Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók
+tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a
+hercegeket és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett
+emberszámba.)</p>
+<p>A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró
+virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek
+helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is
+jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott
+és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse
+azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei
+már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskékhez
+hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott
+egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi
+játékai után búsúl.</p>
+<p>– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának,
+mintha már nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot
+tartunk, falusi bort iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak
+be. <span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
+"Page_88">-88-</a></span></p>
+<p>Rezeda úr megérintette a Klára vállát:</p>
+<p>– Az Alvinczi titoknoka!</p>
+<p>Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az
+estélyre, ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és
+rövidszárú fapipát tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta
+föl a kis Bonifácz Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva
+hallgatta az ódát, amely egy vén jánoshegyi kődarabhoz volt
+intézve:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">És a kő azt
+mondja:<br /></span> <span class="i0">Én leszek a
+sírköved.<br /></span> <span class="i0">Vadrózsának
+bokra<br /></span> <span class="i0">A temetkező
+helyed…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt,
+miután nőkkel szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a
+kezét:</p>
+<p>– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény
+vagyok és Bonifácz Béla a barátom.</p>
+<p>Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint
+a szent orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A
+szeme azonban oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki
+mindig halott édesanyjára gondol.</p>
+<p>– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A
+szép kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam
+felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide
+bevetődik.</p>
+<p>Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis
+szalont, ahol a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán
+a névjegytartó kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében
+oly fürgén térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját
+és az ősi házat. <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span></p>
+<p>– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam
+már rossz.</p>
+<p>– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát
+csináltam, amikor szerencsém volt hozzá házamnál.</p>
+<p>Szilveszter legyintett:</p>
+<p>– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta?
+Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban
+sokat jártam utána.</p>
+<p>Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi
+vidéki házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt
+hosszunyaku üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú
+madarát egy sarokba tették.</p>
+<p>– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.</p>
+<p>– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a
+szobaleány.</p>
+<p>– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen
+töltögetett a poharakba.</p>
+<p>– Szép kisasszony, a maga egészségére!</p>
+<p>Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem
+helyezkedik a hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame
+Louise a konyhatűztől fölpirult arccal sietett be. Az ajkával
+megérintett egy pohár bort.</p>
+<p>– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak,
+házi ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.</p>
+<p>Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera,
+mint egy öreg nagybácsi nézi a hugát.</p>
+<p>– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa
+királyokat meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a
+legelső ember a világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis
+korcsmában szegény Balázs Sándorral? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span></p>
+<p>– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!</p>
+<p>Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és
+nagykövetek szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi
+részeiben a raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem
+találta, holott regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is
+nagyúri kényelemmel berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon
+a biedermeier-izlést dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az
+ebédlőben széles diófa-asztal, pohárszék, mint valamely falusi
+uriházban, ahol megbecsülik a nagyapákról maradt butorokat. Csupán
+arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyi arckép csak egy
+fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat –
+amelyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók, – diszkréten
+eltakarta a ráma. De még így is fölismerte Klára az egyik képben
+Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros állott finom arcával
+és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözeteiben. A
+legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A kőbányai ifjak
+ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson
+föllépett.</p>
+<p>Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton,
+Louise lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan
+egyszerü ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét
+ereszti le gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint
+spanyol táncosnő, majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel
+kezében. Emitt egy polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja
+szerint, ott könyvet olvas, később hegyeslábu íróasztalkájára
+könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket írja.</p>
+<p>Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik
+reggelenkint a takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg
+ily féltő gondossággal a <span class="pagenum"><a name="Page_91"
+id="Page_91">-91-</a></span> daguerrotypeket, amelyek apákat,
+nagyapákat, rokonokat ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a
+magyarruhás urakat és hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő
+előttről gyöngyös fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza
+nagyanyánk.</p>
+<p>Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt.
+Egy gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek
+fején kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.</p>
+<p>Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy
+fiatal úr s fiatal leány arcképe.</p>
+<p>– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét
+a szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki
+megnősül. Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A
+férfinépség mind háládatlan.</p>
+<p>– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter
+atya.</p>
+<p>– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek
+volna. Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős
+se volt, amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A
+végrendeletében nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom
+volt. Talán egy félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket
+és az anyját egy galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán
+fölneveltem Marcit. Az anyja húsz év alatt csak egyszer látta.
+Moszkvában férjhez ment egy bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van
+neki, mint a Szentlélekitől való fia. De azóta van már új fiam,
+Szilveszter. Postán kaptam. Párisból küldte egy szegény barátnőm,
+akinek rosszul megy a sora. De azt falun neveltetem. Hadd legyen,
+aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már megöregedtem. Most pedig
+gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span></p>
+<p>Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe
+orrú, sunyi tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést
+köszörülte zsebkésével.</p>
+<p>– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.</p>
+<p>– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik
+rám, belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’
+Isten belém döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, –
+magyarázta Klárának a háziasszony.</p>
+<p>Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár
+ült az asztal végén.</p>
+<p>– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert
+láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a
+nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem
+délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné
+a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az
+éjszaka?</p>
+<p>Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.</p>
+<p>– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a
+torkát, amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú
+lesz a kedvem egy hétig.</p>
+<p>Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot
+vágott, mintha tormába harapott volna.</p>
+<p>Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal
+nézett az ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle,
+neki nem tetsző ételek kerülnek az asztalra!</p>
+<p>– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise
+asszony, a kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. –
+Minden délben meg <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> akar verni a konyha miatt. A cselédeim
+már azt hiszik, hogy a vőlegényem, vagy talán titokban meg is
+esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer uram lesz, annak olyannak kell
+lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja, komám, nem tudna valakit
+komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi kellene a házhoz.</p>
+<p>Ilics Iván csúfondárosan nevetett.</p>
+<p>– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az
+asztal alá kergetné!</p>
+<p>– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.</p>
+<p>Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után
+abbahagyta az étkezést.</p>
+<p>– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem
+sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden
+másképp volna. Talán még a lapom is élne.</p>
+<p>– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról
+írta Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.</p>
+<p>Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:</p>
+<p>– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért,
+kérem. Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási
+pörbe. S az embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a
+szobrot fölrobbantani!</p>
+<p>Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok
+lángja ragyogott:</p>
+<p>– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át
+köztársasággá.</p>
+<p>Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását.
+Kiérdemesült művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába,
+egyébként a Louise asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni.
+Még turnürt hordott, <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
+"Page_94">-94-</a></span> holott az évtizedek előtt volt a divat.
+Szertartásosan bókolt a társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta
+az arcát és kezét.</p>
+<p>– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy
+cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy
+kapudon lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne
+rólad? – fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra
+marta és különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha
+egyenesen a vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad
+előtt a Pannonia előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással
+folytatta:</p>
+<p>– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok
+hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.</p>
+<p>Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a
+homlokáig húzta a szemöldökét:</p>
+<p>– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze
+meg, hogy Bártfai sohasem szokott hazudni.</p>
+<p>Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.</p>
+<p>– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. –
+Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem?
+Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig
+Sekszpir. Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.</p>
+<p>Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda
+úrhoz, szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen
+magyarázta szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban
+mélységesen szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a
+magyar életnek. Komolyan vette a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> dolgokat. Költőnek indult,
+Jézus című drámai költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám
+jött Istóczy, Verhovay és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust.
+Fanatikus, szélsőbaloldali ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték
+a lapalapítások. Hol lakott? Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át
+régi barátjait tisztelte meg néha, hogy ötven, esetleg húsz
+krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik végéről a másikra
+gyalogolt.</p>
+<p>A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített
+ételek pompásan izlettek a többnyire vidékről származott
+vendégeknek.</p>
+<p>– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise
+asszony. – Lenke, segíts az öltözködésnél.</p>
+<p>– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most
+már hallgass a Hentzi-szoborral.</p>
+<p>A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan
+csakhamar párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a
+szoknyáját tűzte föl, kis kendőt vetett a vállára s
+kalapos-skatulyát vett a kezébe.</p>
+<p>De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú
+szobaleány ijedt arccal lépett be.</p>
+<p>– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte
+részvéttel és levelet nyújtott át úrnőjének.</p>
+<p>Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő
+óta székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn
+színdarabjukat játszák, mérgesen dörmögött:</p>
+<p>– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor
+küldi el a párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p>
+<p>Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt
+szomoruan, mint vidáman.)</p>
+<p>– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam
+kiterítve az öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult.
+Hat neveletlen gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna!
+Küldd be azt az embert, Julis!</p>
+<p>A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.</p>
+<p>Egy borszagú házmester jött be az ajtón.</p>
+<p>– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise
+asszony. – Itt van tíz forint, de el ne igya ám útközben.
+Tiszteltetem az öreg költő urat.</p>
+<p>– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.</p>
+<p>Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a
+szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már
+közeledik…</p>
+<p>– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.</p>
+<p>Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli
+szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.</p>
+<p>– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló
+szemmel. – Elfelejtettek neki vacsorát adni!</p>
+<p>– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig
+elpirulva, gyorsan kisietett a szobából.</p>
+<p>Szilveszter fölsóhajtott:</p>
+<p>– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják
+békében.</p>
+<p>Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.</p>
+<p>– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.</p>
+<p>Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat
+fölhajtotta, szinte kérkedni kezdett:</p>
+<p>– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz,
+amit akar. Papirosai vannak, életjáradéka <span class=
+"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> van a
+gróftól. Miért ne tartana magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó
+honvéd, akinek a szobájában kell tartózkodni, mikor vendégek vannak
+a háznál.</p>
+<p>Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe
+súgta:</p>
+<p>– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért
+kár volt fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy
+solymászó lovagnő a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába
+várom.</p>
+<p>– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan,
+gúnyos arcfintorítással.</p>
+<p>A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében
+tartva, únott, fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még
+sárgább volt, mint máskor és minden szakálla különálló volt.
+Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol
+Dzsal-nak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy
+messziről utazott volna fergeteges időben és a hideg eső csapkodta
+hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… A télikabátja gallérja a
+fülére volt hajtva, mintha a bibornoki ruhát rejtegetné, amelyben
+este öreg egyházfejedelem módjára elkalandozik a Belvárosban.
+Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott, hogy a mohos,
+pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán félszeg
+volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban,
+ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő
+királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme
+hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló
+társaság tagjain.</p>
+<p>Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis
+Bonifácz azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján
+fölkiáltott: <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span></p>
+<p>– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék
+helyet parancsolni.</p>
+<p>A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját
+és az asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen
+védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az
+asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak
+(Madame és Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz
+fordult:</p>
+<p>– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak
+mulassanak tovább.</p>
+<p>Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha
+Eszterházy hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és
+szertartásos volt, mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos
+volt. (Agglegény létére mindig valamely furcsaságot látott a nőkben
+és őszintén tisztelte őket, mint azok a férfiak, akik az anyjukat
+nagyon szerették.)</p>
+<p>Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem
+segítségére sietett. Kalapjától szerette volna leginkább
+megszabadítani, de Alvinczi csupán hideg pillantással felelt.
+Mintha Szilveszter volna az oka, hogy váratlanul társaságba
+keveredett.</p>
+<p>Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy
+odakünn valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány
+megfeddésére.</p>
+<p>– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…</p>
+<p>Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett
+Louisera:</p>
+<p>– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen
+segítségemre!</p>
+<p>– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán <span class=
+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> úr… Ejnye,
+komámuram, hol járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a
+nihilista úr, de hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai
+pusztákról a hunsziv nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely
+füvön a honfoglalásra induló magyarok lovai nőttek föl s a
+nyeregkápában az unghi hegyekig tartott az otthonról hozott
+takarmány, – mondá Louise asszony szónokias lendülettel, mert jó
+színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat kiejteni.</p>
+<p>Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és
+futó pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába.
+(Mintha a hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)</p>
+<p>– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, –
+szólalt meg végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a
+pókhálós üveget. – Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi
+francia apátság pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon
+szürték, ahol hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime,
+a zárdafőnök kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét
+sértetlen. Igyák meg a szép nők egészségére.</p>
+<p>Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és
+lágy, lusta lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az
+előszobáig kisérte. A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth
+kisasszony a kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az
+avignoni dombok megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.</p>
+<p>– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam,
+hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis
+pisztolygolyó a szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára
+huzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos,
+<span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
+"Page_100">-100-</a></span> hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni
+mertem. És elhagytak.</p>
+<p>Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a
+selyemruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör
+alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska
+nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis
+gavallér volna, ha mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics
+műtőorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a
+férfiakból, akik nőért lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.</p>
+<p>– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a
+pisztolygolyók személyes barátai volnának.</p>
+<p>A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor
+valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.</p>
+<p>– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre
+csak nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért
+szerettem a legjobban, legigazabban életemben, pedig két
+esztendeig, amíg Elemér Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán
+érzelmes, hosszú leveleket váltottunk egymással. Mindennap. Nem
+csoda tehát, ha elővettem az éjjeli szekrényből a kis pisztolyt, az
+ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam… Nem éreztem semmit, csak
+nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se hallottam, a
+lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett volna meg
+s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát, a
+Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos
+Grósz Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két
+valcert táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek
+nevezett kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> Lujza
+agyonlőtte magát!“ S egyik kávéházból, egyik utcából a másikba
+repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte magát!“ A kanyargós, szűk
+belvárosi utcákon együtt száll a hír a széllel, orvosokkal,
+jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba, csupán ő nincs
+itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan mosolyogtam az
+ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi utolsó
+fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim
+körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A
+gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek.
+Milka szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a
+régi házból hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak
+és nem tudtam hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám
+azonban megértette pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér
+fotografiáját. Míg baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem,
+amely egyszer régen, éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé
+gördült egy kis falusi temető mellett az országúton… Igy feküdtem
+egész éjszaka. Reggel, még alig virradt, már elhozták az ujságokat:
+a fehérkaméliás hölgy, a híres Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy
+nagy író tárcát írt rólam a Magyar Hirlapba.</p>
+<p>Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok
+társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:</p>
+<p>– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis
+képes ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az
+igazat?</p>
+<p>– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam,
+hogy anyagi romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem
+mindenemet… Pedig csak szerelmes voltam. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes
+madame Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt
+emelte volna föl a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!</p>
+<p>Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag.
+Istenem, egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…</p>
+<p>Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de
+könnyei nem jöttenek.</p>
+<p>– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt,
+madame.</p>
+<p>Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára
+tette, mintha a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné
+a történetben.</p>
+<p>– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan
+kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben
+maradtam. Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök
+meg! Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az
+ördög. Vajjon hol dörmögne az ebéd miatt?</p>
+<p>– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból
+Ilics Iván csufondáros hangon.</p>
+<p>Louise asszony erre komolyan megharagudott:</p>
+<p>– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt
+barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az
+akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem
+szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter
+úr, hát szüksége van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt
+mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?</p>
+<p>Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd
+megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban
+visszatartotta: <span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
+"Page_103">-103-</a></span></p>
+<p>– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit
+beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön
+a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A
+fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy
+a cselédeimet! Rettenetes ember.</p>
+<p>A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak:
+Szilveszter, Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a
+szomszéd szobában lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics
+Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a madamenál:
+éjfélkor megéhezett.)</p>
+<p>Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt
+megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli
+társaság felé:</p>
+<p>– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!</p>
+<p>Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:</p>
+<p>– Hallgasson, vén gazember.</p>
+<p>Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz
+fordult:</p>
+<p>– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc
+vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket
+kikémlelte, – kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s
+bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem,
+mégis csak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok
+csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával
+lássa el a bajom!</p>
+<p>Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni
+akart, most végérvényesen fölállott.</p>
+<p>– Későre jár! <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span></p>
+<p>Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a
+ruhafodrot, s halkan a fülébe súgta:</p>
+<p>– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű
+kisasszony!</p>
+<p>Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.</p>
+<p>Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett
+a sötét belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert
+észrevette, hogy Klára ábrándozik.</p>
+<p>– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. –
+Nem jobb lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová
+Budára halat enni egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi
+elhagyott kávéházba képes ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon
+rosszul éreztem magam.</p>
+<p>– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. –
+Mégis csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én
+életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az
+unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt
+hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói
+hotel, utazás Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán
+ékszereim lesznek. S igérem magának, hogy mindig antik ékszert
+fogok hordani. Istenem!… – mondá Horváth kisasszony, hogy rövid
+szünet után így folytassa: – Hisz éppen az a gyönyörű a madameban,
+hogy oly egyszerű és közvetlen, mint egy falusi asszonyság. Pedig
+bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is. Meg az érsekkel is tud
+beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a velszi hercegnek,
+midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle megtanulni.
+<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span></p>
+<p>Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a
+szívében.</p>
+<p>– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig
+semmit sem mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…</p>
+<p>– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású
+napjait mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak
+egyetlen kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt
+igen energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő
+oroszlánfejét a pattantyus-utcai régi házon.</p>
+<h2>V.<br />
+A vörös postakocsi megjelen.</h2>
+<p>Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, –
+mindig ezt csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a
+színésznők kis lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az
+ibolyacsokrot Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta
+volna az utcán.</p>
+<p>– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn
+az ócska fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a
+háznál.)</p>
+<p>Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:</p>
+<p>– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan
+ugráltatta bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú
+házikók ablakai gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém
+szegélyezte volna a házakat… Igen mulatságos este volt, – mondá
+Szilvia komoly és megfontolt hangon, miután Rezeda úr még mindig
+nem írta ki lábát „A lámpás“-ba. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
+<p>Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon
+messzire járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak
+megmondhatója, hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A
+gyermekruhák foltozásánál, férjeik inge toldozásánál s midőn
+harisnyát stoppolnak unokáiknak, bizonyára mindig mást és mást
+gondolnak. A nők, amint tizenötödik életévüket betöltötték, a
+varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán ugyanazt csinálják, mint a
+férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a kávéházban és mindenféle
+figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután fölvetette a szemét,
+amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.</p>
+<p>– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda
+úr! – mondta csöndesen.</p>
+<p>Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni
+kezdett, mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.</p>
+<p>– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor
+Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot.
+Mintha csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a
+magas rangot viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú,
+fehérruhás pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…</p>
+<p>– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok
+öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak
+föl benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte
+Cristo grófot!</p>
+<p>A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában,
+amely már ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és
+tenyerével kapta el az égő cigarettát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p>
+<p>– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. –
+Legnagyobb boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné
+a kegyed megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán
+leereszkedne kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon,
+a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti, még Esterházy
+hercegnőnek is szokott ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék
+már csupán tőle kapnak virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki
+mindenki iránt figyelmes, kedves, lekötelező, mint egy középkori
+fejedelem. Gondolom, Bártfai Lenke ismerősünket is hópénzzel
+támogatja, holott csupán egy elhalt barátjának, a szegény W.
+Richárdnak volt némi köze a tavaszamult színésznőhöz.</p>
+<p>– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. –
+Napról-napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam
+vele. És a multkor észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!</p>
+<p>– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és
+összecsapta a két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő,
+igaza van a régi közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek
+lenni, mint az ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.</p>
+<p>– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós
+lehetett olyan…</p>
+<p>– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy.
+Tessék felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem,
+hogy elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit
+ismét láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem
+jól magam szeges korbács nélkül. Induljunk.</p>
+<p>Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span>
+figurákat rakott ki a tányérra, lemondó hangon megszólalt:</p>
+<p>– Én nekem ismét itthon kell maradnom?</p>
+<p>– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva
+Klára és lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.</p>
+<p>Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután
+fölemelkedett az asztaltól:</p>
+<p>– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem
+akarom, hogy valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr,
+forduljon az ablak felé, öltözködünk.</p>
+<p>Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére
+most nem segítettek egymásnak az öltözködésben.</p>
+<p>– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr,
+– odakünn a mezőkön még olvad.</p>
+<p>– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.</p>
+<p>– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.</p>
+<p>A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve
+védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)</p>
+<p>– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a
+hegyek között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden
+esztendőben ezen a napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől
+estig. Március harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még
+egészség szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai
+hegyek között.</p>
+<p>– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.
+<span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
+"Page_109">-109-</a></span></p>
+<p>Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele
+sírt, a másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé
+fordította.</p>
+<p>– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben
+mindig arra törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.</p>
+<p>Lóvasútra szálltak a hídakon túl.</p>
+<p>Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai
+hegyek között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál
+hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és
+az utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált
+a javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára
+ivott. Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal
+szinte hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis
+tarka kutya.</p>
+<p>– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos
+lyukacskát fúrt a puha talajba.</p>
+<p>Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr
+Jánus-arcát.</p>
+<p>– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?</p>
+<p>– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.</p>
+<p>Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan
+állott meg a Tündér Ilona előtt.</p>
+<p>– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e
+lovacskák nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető
+párokat a budai hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben
+heverészni vasárnap délután, a verkli hangja messziről hallatszik,
+s először hazudni egy kis leánynak sírig tartó hűséget, akit a
+szigorú szülői házból csalt el az ember a kirándulásra! A Zöld
+vadásznál sert inni és mindenféle virágokat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span>
+hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni!
+Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden
+nőismerősömet!</p>
+<p>– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány
+nem heveredik le az erdőben!</p>
+<p>Rezeda úr nevetett:</p>
+<p>– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden
+lehetséges, amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban
+szép a szerelem. Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is,
+derékig érő hóban a debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal
+kardalosokkal!</p>
+<p>A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a
+kisded társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a
+kezét.</p>
+<p>– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.</p>
+<p>Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a
+nagy fák egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele
+emelkedett ki, amely olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint
+valamely régi illusztráció. Hervadt, mult évi levelek töltötték meg
+az árkot és a rózsafák még barna szalmabundáikban állongtak a
+kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül,
+mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas
+léckerítés vette körül a kertet és a nyárilak rejtelmesen, szinte
+elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári reggel, midőn kis
+harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü lehet itt az
+ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az éjjel!
+A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek
+bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a
+hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban
+<span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
+"Page_111">-111-</a></span> járó, titkos emberek próbálgatják az
+ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az eső kisértetléptekkel jár a
+tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől rázkódnak meg, midőn
+megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat. Mily megnyugtató
+lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó fegyver!
+Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?</p>
+<p>Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva
+beküldte a kék fák között az elhagyott kertbe.</p>
+<p>Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a
+kerti ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot
+hirtelen felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most
+mindjárt. Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek…
+Horváth kisasszony a szívére szorította a kezét…</p>
+<p>A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos,
+cilinderes, fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly
+sápadt volt az arca a nappali világosságban, mint a pergament: ódon
+pergament, amelyet régi könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete
+szakálla s bágyadt, szinte bús tekintete álmodozva kalandozott a
+kert bokrai között.</p>
+<p>Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában
+narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi
+között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.</p>
+<p>Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok
+és fázós rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most
+keltek föl a kis kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy
+délutáni sétájukat elvégezzék…</p>
+<p>Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út
+kanyarulatánál.</p>
+<p>Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> Horváth
+kisasszony karjába kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette
+a nyári lak mellől.</p>
+<p>Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a
+rejtelmes lak felé.</p>
+<p>Jó darabig mentek szótlanul.</p>
+<p>– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és
+megtörölte a homlokát.</p>
+<p>Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta
+napernyőjével a talajt.</p>
+<p>A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr
+forralt bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek
+alaposan megfáztak az erdei sétában.</p>
+<p>Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás
+hangzott föl a Tündér Ilona előtt.</p>
+<p>Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett
+kocsit, amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz,
+amelyeken egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei
+félig le voltak eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a
+korcsma előtt végighuzott a lovain. A hatalmas kerekek robogva
+tüntek el a vörös postakocsival a leereszkedő tavaszi
+alkonyban.</p>
+<p>– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.</p>
+<p>Rezeda úr gúnyosan mosolygott:</p>
+<p>– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency
+kisasszonyt sem látta meg fátyola alatt?</p>
+<p>– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan
+Szilvia és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben
+hiába próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát!
+Lehet, hogy ebben több szerencséje lesz.</p>
+<p>– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> az
+erdőben? Frakkban, menyasszonyruhában? Bolondok volnának
+ismerőseink? – kiáltott föl Horváth kisasszony.</p>
+<p>– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz
+Stümmer papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi
+ajándékba vett nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli
+eljegyzésük évfordulóját a kisasszonnyal. A hölgy így is igen
+boldog lehet. Hisz házasság nem igen lesz ebből a dologból – felelt
+Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott mosolyogni.</p>
+<p>Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából
+a kéklő erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér
+a vörös postakocsi – érte.</p>
+<p>– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már
+vége.</p>
+<p>Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:</p>
+<p>– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy
+régi kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély
+falait. Vajjon megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt
+fehér ruhájában? Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye
+édesanyjáé volt? És tud-e beszélgetni a régi butorokkal s
+eljátsza-e jegyessége évfordulóján a sarokban álló ódon zongorán a
+Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy régi szentkép előtt,
+amelyre a család régen elmult asszonyainak a szemsugara tapadt s
+felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg úr magános
+borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem húzza
+fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.</p>
+<p>Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span>
+lépteivel hagyta el a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg
+helyet foglalt, bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr
+válla fölött.</p>
+<p>– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan
+mosolygott.</p>
+<p>Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:</p>
+<p>– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki
+Flauber-t, vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai
+páholyában…</p>
+<h2>VI.<br />
+Az utolsó nihilista.</h2>
+<p>Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre
+meghatalmazottja, a dunai tartomány igazgatására, egy napon a
+legnagyobb nehézségek árán tudott Budáról Pestre jutni.</p>
+<p>Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős
+márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben
+meghalt kis madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és
+ibolyaszagú fiatal hölgy elől, a tavaszi nő elől, hanem a
+legnagyobb passzióval törekedik rendet és tisztaságot teremteni az
+emberek között is. A télen meggöthösödött és az éjszakai
+hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt tüdők,
+kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett
+vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat,
+mint a gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő
+gerendát. A koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat
+kiszellőztetik és az itt maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és
+hervadt kalapok fölött szemlét tartanak az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> élők,
+hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a város végén néha egy
+pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a nagybeteget az
+útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos
+öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője
+formáival, éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt
+ágyát, mint az ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt
+szerencséje magára hívhatni a herceg úr ő fensége figyelmét. A
+Halál tavasszal nagy sétát tesz a tartományban, hogy az emberi
+hullákkal megtrágyázhassa a réteket, mezőket a közelgő nyár szép
+virágainak.</p>
+<p>A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak
+s a hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s
+költők szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép
+virágokká, napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még
+ajkaddal érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól
+remegve nyul a meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok
+egy rákospalotai paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek
+tovább és a vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának
+tálaltatja Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és
+jó húst mellé) megeszed a salátát, miközben szemed már új nők
+eleven formáin bogarász, friss ruhák alatt keresel másnak hitt női
+részeket és csak a keserű pálinka juttatja eszedbe halott és
+elfogyasztott kedvesedet.</p>
+<p>Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla
+nihilista és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt
+óhajtott az alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni
+barna kis köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is
+szégyenkezve viselne. <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span></p>
+<p>Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították
+a vám megfizetésére.</p>
+<p>A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz
+ha pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz
+hiánya okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter
+barátjához, egy-két forint, esetleg huszonhárom krajcár
+kölcsönkérésére.</p>
+<p>(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai
+napot.)</p>
+<p>A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor
+Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe
+mellett s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak,
+szerencsétlenségeknek és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist
+Henrik könyvében szóról-szóra olvasható. A vámőrök mindig szigoru
+emberek voltak és most is meggondolatlanul cselekedtek, midőn a
+rideg és embertelen törvényhez ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral
+szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy valaki, gondolkozó ember, talán
+nem is a legtehetségtelenebb a fővárosban, ne mehessen át az
+alaguton, mert elfelejtett két darab rezet a zsebében elhelyezni? A
+gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás nélkül robognak át
+a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a Városmajor
+tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az ablakot
+a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a sajttal
+és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és meghizott
+öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel a
+borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért
+és az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék
+hulladékait, vagy énekesmadarak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> gyomrát pikáns mártással
+öntötte le a francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek
+levegőjéből, midőn a nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“
+„Regény!“ „Szerelem!“ kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn
+tavaszi délutánokon a furcsa budai házak között, Martinovics
+mezején átkocsiznak, hogy a karminon kivül a tavaszi nap
+pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény férfiaknak,
+külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a
+magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt
+elfolyó csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A
+bozontos, boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött
+talán hátsó lábát emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme
+a természet nemes törvényeit nem szegi meg.</p>
+<p>Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül
+a vér oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam
+van! Mindig igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“
+mondták a vérnek a hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott
+neki a Várhegynek, hogy két krajcár hiányában emigy kelhessen át
+Budáról Pestre.</p>
+<p>Már két napja nem evett ekkor…</p>
+<p>Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt.
+Szilveszter úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte
+fejedelmét és Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és
+kék kalapjában sört ivott e tavaszi délután, midőn a csikók,
+nyugtalan és vad mének, álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld
+mezőn végignyargaltanak, hogy Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél
+türelmetlenséggel emlegesse lord Derbyt és Batthyány Elemért, mert
+hiszen nem nyert a lovak játékos futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla
+libegő köpenyegében – (amilyenben a szegény vándorénekesek
+<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> járhattak Eperjesen és Lőcsén és a
+lengyel uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre
+perdült, ha az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három
+verset mondott s így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át
+Pesten. Már esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy
+pohár borral megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a
+dinamitbombát elhelyezi a Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s
+a kénzsinórt meggyujtja délután hat órakor. Azután az összekötő
+vasuti hídnak vette útját, hogy pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s
+mire a város elmaradozott a boldogtalan kis ember mögött, aki négy
+mérföldnyi utat tett meg, hogy esetleg borából megkinálja a szegény
+Szilveszter, a bozontos szakáll és régen nyirott hajfürtök nem
+emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker mögött bús szeme
+bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a szegények
+szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.</p>
+<p>A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti
+hídon s adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre,
+ahol egy elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a
+telet.</p>
+<p>Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok
+fénylettek. A hegyen azonban még világos volt.</p>
+<p>A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta
+ott Bonifácz Bélát.</p>
+<p>Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol
+Erdélyben, akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla
+megismerkedett. Az ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket
+olvasott föl neki, ábrándos és hosszu mesékkel traktálta szívről,
+szerelemről, költeményről; két nap mulva, midőn ismét megszállta a
+vándorlási kedv, tovább ment, de távozása előtt költőket
+<span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
+"Page_119">-119-</a></span> rendelt a beteges lelkü asszonyságnak:
+a bús és aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és
+Turgenyev Iván Tavaszi hullámait…</p>
+<p>– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony.
+S bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg
+csatját megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.</p>
+<p>– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü
+asszony.</p>
+<p>– Majd megírom a többit!</p>
+<p>Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla
+Dideri-Dirrel. (Abban az időben ilyen álneveket választottak a
+költőnők, mert Ibolyát vagy Hajnalkát már divatjuk multjának
+számítottak. A régi imakönyveket is félretették a katolikus
+asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet írt. Igy
+modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket a
+költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra
+pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.</p>
+<p>– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem
+megmondtam, hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely.
+Elcsábítják az asszonyokat.</p>
+<p>A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy
+kövek és mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés
+Bonifácz Béla szavaira.</p>
+<p>Az asszony megfogta a nihilista kezét:</p>
+<p>– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában,
+mint nálam létekor mondta.</p>
+<p>Béla vállat vont:</p>
+<p>– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.</p>
+<p>– Ahová én három napi bolyongás után találtam el. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p>
+<p>– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest.
+Itt nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában
+udvarolnak az éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a
+Beliczay-kávéházba menni?</p>
+<p>– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről
+szeretném látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam,
+mióta maga engem elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az
+mindent megírt a költőkről, akik verseikben az élet forradalmát
+hirdetik, szent, nagy szerelmi reneszánszokat igérnek az
+olvasónőnek s éjjel sört isznak és Jolán úrnő árvaleánykáit
+pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem, ha fiatalabb
+volnék!</p>
+<p>– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?</p>
+<p>– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre,
+ahol a költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről
+láthassam őket.</p>
+<p>A nihilista megcsóválta a fejét:</p>
+<p>– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a
+fiatal író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü
+Benedek Aladár az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az
+enyhén őszülő szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a
+józsefvárosi hölgyek között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár
+Imrének, aki a József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a
+kuglizóban pihen, miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek
+és zsidó nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas
+értelmiséggel csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját
+összeszedi, az apró betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem
+egyszer bukkannak elő eredeti sorok a Manfrédból, vagy az
+Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél kevesebbel <span class=
+"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> sohasem
+indul el a város különböző pontjaira. Mire bealkonyodik a
+Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában titokzatosan
+tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és pirosmellényes
+Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki Szegény
+Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és
+jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az
+emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót,
+vagy Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai
+jellemek és a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az
+országot föl kellene gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi
+víz- és viaszgyertyaszagu szerkesztőjének is bemutathatom, aki
+Kossuth temetésén vitte a fáklyát és viszi azóta is a megmaradott
+viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz Ádám apja a kövér Ligeti
+korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg Jaskula Virág Béla a
+Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék szemével
+ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket
+mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült,
+olykor szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a
+józsefvárosi kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A
+nemességnek és gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az
+éhenhalt angol poéta, vagy a klinikai ágyon elpusztult Reviczky
+Gyula az ideáljuk néha… Máskor Robespierre és Danton imádatuk
+alakja. A negyvenkilencediki debreceni országgyűlés törvényéhez
+alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista templomban kimondtak… És
+a világon a legjobb társaságnak vélem még Pongrátz Bélát, az
+istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt, aki olyan
+nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a legnagyobb
+nyomor és szegénység éveiben, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> mint a régi aranypénzek,
+amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal,
+babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia
+komor, magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a
+szegény költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben,
+nyomorult hónapos szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel.
+Az ifjabb Görgei mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről
+Budára, mint Angliában járta egykoron a Londontól dél felé, Anglia
+virágoskertjébe vezető országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg,
+midőn hébe-korba elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban.
+Hetenkint kimenőt élvez, midőn is O. B. grófnő társaságában
+színházba mehet, rendesen klasszikus darabhoz, amelyet az ifjabb
+Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy Londonban és előadás
+után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól gondolták ki ezt
+a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz, ellenben
+igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni. Az
+angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos
+British Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az
+angol vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt
+kisérve, a messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime,
+ők az én barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.</p>
+<p>Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a
+tornyok magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat
+halványuló csillagait.</p>
+<p>– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó
+előtt, fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt,
+bizonyosan jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén
+emberek. <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span> Elég részem volt a vén emberekből
+férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és emelkedő csillagu férfiak
+barátságára vágyom, akiknek saroglyájához odaköthetem a lovamat. Én
+érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy tehetségem van. Hisz
+mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs lapja!…</p>
+<p>– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla
+mélabúsan.</p>
+<p>A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti
+égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.</p>
+<p>– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz
+már úgy sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky
+Viktorba vagy Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő
+iróba, mint George Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária
+szeretnék lenni. Ah, mily királyi kertekből áradó illat lehet az:
+együtt emelkedni a dicsőség lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir
+költeményét közlik a lapok, másnap szép kedvesem, drága Alfrédem
+dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik meg nevünk A Hét
+hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem el az
+erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt
+a józsefvárosi kis kuglizóban!</p>
+<p>– Kegyed egy stréber nő!</p>
+<p>– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az
+írók frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán
+szalont is fogok tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet
+csókolnak nekem… Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs
+vendégem.</p>
+<p>Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias
+léptekkel elvonult a jánoshegyi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> kunyhó tájékáról.
+Bonifácz sokáig utána nézett és őszes szakállába halkan
+mormogta:</p>
+<p>– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!</p>
+<p>Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz
+urat.</p>
+<p>Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok
+voltak. Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.</p>
+<p>– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a
+kávéházakban csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal…
+Mi nagyon szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.</p>
+<p>– Menjenek haza az édesapjukhoz!</p>
+<p>– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk
+Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia
+dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel
+megállapodtunk. Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha
+velünk jönne. Mint apánk, vagy mint öreg barátunk…</p>
+<p>– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. –
+Elpusztultok, elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban
+haldokoltok.</p>
+<p>– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir
+leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.</p>
+<p>Bonifácz Béla elgondolkozott.</p>
+<p>– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a
+Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a
+polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind
+szélhámosok. Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb
+foglalkozásnak a maguk dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs
+szüksége az irodalomra. Az emberek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> sokkal boldogabbak
+volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is születnének,
+szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek semmi köze
+sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos
+szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg
+tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy
+nyugtalanságot, zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy
+családba beköltözött az irodalom édes mérge, ott nyomon következik
+a boldogtalanság. Az írók feleségei mind szerencsétlen asszonyok.
+Szilveszter barátom tizenhat esztendős leánya fölakasztotta magát.
+S ime benneteket elhágy anyátok, mert verseket mondanak neki éjjel
+a kávéházban…</p>
+<p>– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.</p>
+<p>– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az
+őrültségnek, amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban,
+máskor az idegek természetellenes kivánkozásában, harmadszor a
+vérnek lobogó égésében lakik az őrültség, amely irodalom névre
+hallgat. Elmegyünk ebből az országból, ahol a félbolond ügyvédnét
+szabadon engedik járni – az irodalom ürügye alatt.</p>
+<p>Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr
+ruházatát.</p>
+<p>– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és
+karonfogta a bozontos, öreges emberkét…</p>
+<p>… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir
+leányaival. A leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze
+Moszkvától és Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén,
+ahol a helyőrség kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói
+első orfeumot. <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span></p>
+<p>Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták
+mindenüket. Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól
+sok ezer versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson,
+mongol lókötők és félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint
+egyszer megy át a vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül
+maradtak Dideri-Dir táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.</p>
+<h2>VII.<br />
+A bécsi nők Pesten.</h2>
+<p>Május volt akkor Pesten.</p>
+<p>A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán,
+alacsony cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad
+be a pesti állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a
+pétervár–nizzai expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu
+Pullmann-kocsik mindjárt megállanak és selyemmel bélelt, arannyal
+diszített, villamosfényü fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel
+vojvodák és cseh milliomosgyárosok szállnak ki, – a bécsi
+gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy elhozza a bécsi
+kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen erkölcstelen
+asszonyait.</p>
+<p>Lófuttatás volt Pesten.</p>
+<p>A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett
+tipusai ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek,
+akik a téli hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést,
+hajnalban kártyás kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg
+virágárusnővel tartanak szállást, pénzügynökök és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> elszánt
+arcú makrók, vöröses arcok és különös bajuszok, hajviseletek és
+nyakkendők, amelyeket csak a bécsi aszfaltbetyár kultivál, fehér
+kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga táskákban. A kivágott
+lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku füzőscipő teljes
+biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk és a
+tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A
+bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt,
+szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.</p>
+<p>A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima
+szoknyáknak. A kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok
+igen jól illenek fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és
+arcszínük pirosas, mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék
+szemük van és rózsaszínü szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak.
+Jókedvüek és biztosak a dolgukban. A sportladyk fesztelenül
+fogadják minden jól öltözött férfi udvarlását, a szeretőjük markőr
+a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni jönnek Pestre.</p>
+<p>Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb
+mulatóhely Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ
+egyik legszebb orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi
+artisztikát. A kövér, tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez
+hasonlatos arculatu dámák, akik csak sört vagy francia pezsgőt
+ittak, szívtelenül és hidegen fosztogatták a férfiakat, ölelkezés
+közben Maxra, a fiákeresre gondoltak, egyszerre csak elhagyták
+Budapestet. A király-utcai énekes kávéházakban (ahol még VII.
+Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult táncolni) maradt meg
+belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány, akinek nem
+sikerült szerencsét csinálni Budapesten.</p>
+<p>Carola Cecilia éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> ahová a
+grófok és bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott
+Lazaroviccsal, a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre
+követtek Hartman és Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s
+alkoholisták módjára itták a fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és
+Reiner-féle „Frauenbatallion“ keringőjétől visszhangzott a pesti
+éjszaka, amelyet nyolcvan szép trikós-kisasszony táncolt az orfeum
+színpadán. Carola Cecilia (akiért egyformán rajongtak öreg
+börziáner zsidók és ifjú grófok) huszárkapitányi uniformisban
+vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra különvonattal vitték a
+zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék és talán már föl
+is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött a sürgöny: a
+kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja volt,
+hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a
+nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy
+primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a
+nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó
+korban Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg
+urakat, Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és
+Rajna Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a
+„Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti színű zászlót kibontotta! A még
+félig német pesti éjszaka őrjöngve tapsolt, az orfeum előtt a
+fiákeresek éljenezték és a zene csengve-bongva zengett… Mi volt
+szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a manapság divatos „Hulló falevél“?
+Ó, a régi karnagyok szemérmesek voltak. Aki egykor megírja Budapest
+történetét, Somossy Károly és Carola Cecilia alakjáról nagyon sokat
+írhat. Ők tanították meg lumpolni a várost. Bizonyosan ma is isznak
+francia pezsgőt Budapesten, hisz e portéka mindig kelendő marad,
+míg gazdag inyencek <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
+"Page_129">-129-</a></span> és ledér nők élnek a földön. Ám
+akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a feketeharisnyás
+lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau Diogénesz
+egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből, Batthyány
+Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke
+szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott
+vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az
+első elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és
+olcsón mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű
+férfiú, bár Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest;
+élelmes vendéglősök korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél
+után nyitottak ki, a „Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült
+aranyifjak mulattak Strasser csikósbojtár-modorban előadott dalain
+és a Kauser-társaság hordó sört helyeztetett az asztalra; a divat
+májusi délben ligeti vendéglőbe hajtatni Móni gyors trapperein
+(miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi Práterről álmodott), a
+zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann csillagos övet hord
+derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki Pestet, amelynek
+szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a néger
+táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“
+mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik
+képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan
+szerető nők hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a
+bámészkodó város előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők
+hódoló barátja, pártfogója és gourmandja, Kapy kapitány úr, az
+angol király rokona, finom maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával
+írott jegyzőkönyvecskéket töltött meg és könyvtárában bizonyosan
+föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici hol lakott húsz év
+<span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span> előtt); a süket Fritz apó meg bablevest
+főz a Vasvári Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói
+urak és éjjeli leányok együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes
+Breitner zongorája körül, aki hátborzongatóan variálja az ocsmány
+és ledér szavakat dalaiban, míg fülig nyitott szája fekete üregéből
+egy fölbontott régi sír sötétsége mered elő s gyakran ömlik
+tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon a beteg asszony és
+beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és passzionátus ivók, a
+mámorban életet kereső urak és a szinte állativá aljasodott bécsi
+leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát
+viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi
+össze ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e
+korban Roederer és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan
+tudomást szereztek arról, hogy Pesten május van, lóverseny van.
+Freystädtler Flóra, a vörös milliomosleány még Champagne dombján
+termett aranyban fürösztötte meg színész és fiákeres szeretőit,
+mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A pesti lumpolások
+hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el pezsgőre,
+virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők mámoros
+hangja.</p>
+<p>Orfeum!</p>
+<p>Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó
+ifjú gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az
+urak fehér inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos
+fényben tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül,
+földszinten a rasta, rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a
+pódiumon, kopaszfejű, kiélt arcú pincérek a temetésrendező
+tiszteletteljességével viszik jéghütőjében a francia dombok borát
+és a zenekarból bűbájosan hangzik a csengő-bongó orfeumzene. A
+nagyvilág, Páris, Nizza: <span class="pagenum"><a name="Page_131"
+id="Page_131">-131-</a></span> eljött hozzánk vizitbe egy estére.
+Azután elment Cecilia s elmentek mind. Egyiknek-másiknak trafikja
+vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre csak májusban hozzák
+vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek nevezett tavaszi
+lóversenyre.</p>
+<p>Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi
+társaság Budapestre.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában
+a Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann
+piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér
+és négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az
+álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta
+Neszmélyi ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt
+hatalmas pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte.
+A fiákeresek olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat,
+mintha mindenki nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola
+üdén lobogott és a férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot.
+Tündöklő, szép nagyvilág!</p>
+<p>Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit
+és a boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A
+színésznők, miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony
+pepita-kosztümöt varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék
+és fehérpettyes ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy
+versenynapi délután fiákert hozattak.</p>
+<p>– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék
+szoktak a turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.</p>
+<p>A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>– Ha szégyel velünk jönni, ne jöjjön velünk, – mondá élesen
+Klára.</p>
+<p>A bús férfiú beleegyezett sorsába.</p>
+<p>– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy
+makró. Vásárra hordom nőismerőseimet.</p>
+<p>A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak
+elsősorban. Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt,
+akiket látásból ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint
+pasztell-képek üldögéltek. Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel,
+ruháikkal, keztyűikkel, cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak
+helyet a piros zsinórral elkerített részben. Vajjon hol veszik a
+grófnők kalapjukat, amely izlésével és formájával olyannyira
+különbözik mindig a polgárasszonyok kalapjától? A keztyűs talán
+külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És az elzárt paloták
+levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és gondtalan
+évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint a
+teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a
+szalag cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon
+honnan van, hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem
+tudja utánozni? Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél
+is, – mintha csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a
+következménye volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a
+polgári férfiú fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket
+közelebbről.</p>
+<p>Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak,
+hogy semmit el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas,
+fehérkalapos feje bukkant föl a mezőn. Lusta, szinte unott
+léptekkel közelgett, a látócsövét egykedvüen himbálta a karján.
+<span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span></p>
+<p>– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.</p>
+<p>Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett
+Alvinczi szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy
+teljesen ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság
+palástolására.</p>
+<p>Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között
+kutatna.</p>
+<p>– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa
+szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem
+felejtettem el magát!</p>
+<p>(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed
+szégyenletében.)</p>
+<p>Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.</p>
+<p>– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó,
+kérdő pillantást vetett Rezeda úrra.</p>
+<p>Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:</p>
+<p>– Louise asszonynál… Az estélyen…</p>
+<p>Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a
+gyomorbetegek keserűségével köhintett.</p>
+<p>– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan
+a legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni
+szeretnének, habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A
+lóversenyen nem lehet nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a
+játék szórakozásából, majd szolgálok néhány tikettel. Ha
+megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert már start van.</p>
+<p>Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth
+kisasszony kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz
+vezettek. Mindenütt tiszteletteljesen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> nyilt
+szét a tömeg. Ő játszik itt a legnagyobb tétekben. A
+lóversenyvárosban király volt Alvinczi.</p>
+<p>Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony
+karjába.</p>
+<p>– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga
+úgy viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy
+Kisvárdán van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas
+ismeri? Pesten vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a
+férfiakat.</p>
+<p>– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva
+Klára. – Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit
+foglalkozom a furcsa emberrel, hogy egész természetesnek találtam,
+hogy nyomban rámismer ő is, amint találkozunk… Bocsásson meg,
+Rezeda.</p>
+<p>De Rezeda úr nem bocsátott meg.</p>
+<p>– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a
+sok föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind
+azért vannak itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű
+férfiakkal megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani
+senkit.</p>
+<p>– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.</p>
+<p>Éles csöngetés hangzott.</p>
+<p>A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg
+úr törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant
+sétapálcával integetett.</p>
+<p>– Nagysádkám!</p>
+<p>Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.</p>
+<p>Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth
+kisasszony kezébe. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span></p>
+<p>– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.</p>
+<p>– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.</p>
+<p>– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg
+B. bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már
+futják.</p>
+<p>– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.</p>
+<p>Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.</p>
+<p>– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg
+csak, gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?</p>
+<p>– Az Alvinczi lova. Ignác.</p>
+<p>Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul
+megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre
+ugráltak. Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők
+hisztérikusan visítottak.</p>
+<p>– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. –
+Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő
+arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.</p>
+<p>A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és
+bizonyosan a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt,
+amint a lovak futását figyelte.</p>
+<p>Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.</p>
+<p>Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is
+hozzájárulna a verseny kimeneteléhez.</p>
+<p>A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó
+métereken a magasból a paripák futását figyelte.</p>
+<p>Azután elvette szeme elől a gukkert.</p>
+<p>Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly <span class=
+"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> jelent
+meg a sötét, szomorú arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne
+végig a mezőn… A szomszédjai kezüket nyújtották felé.</p>
+<p>– Ignác! – ordította ezer torok.</p>
+<p>– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel
+Horváth kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.</p>
+<p>– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.</p>
+<p>Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes
+paripát elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a
+kistermetű pejlovacska felé.</p>
+<p>– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.</p>
+<p>… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon
+Alvinczi úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült
+neki…</p>
+<p>– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth
+kisasszony, midőn hazafelé mentek fáradtan és porosan.</p>
+<p>Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:</p>
+<p>– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a
+legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni.
+Alvinczinek különben is régi babonája, hogy akkor, midőn
+jelentősebb összeggel fogad valamely lóra, a szegény ismerősei és
+barátai között fogadójegyeket osztat széjjel. Vannak pedig
+ismerősei, akik részére ugyanakkor más lovakra fogad, mint
+amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket szerencsés ismerősnek
+számít.</p>
+<p>– Nagyszerű ember.</p>
+<p>– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz
+juttatta (hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg
+mágnásasszonyok, akiket támogat s versenynapi délelőttökön a
+Ferenciek-templomába járnak imádkozni Alvinczi szerencséjéért),
+addig <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span> ő maga, mint egy beavatott ismerősömtől
+hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác győzelmével.
+Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása. Ezért
+hívják Monte Cristonak.</p>
+<p>Klára összecsapta a kezét:</p>
+<p>– Imádom, – mondta.</p>
+<h2>VIII.<br />
+Az álmok és a kártyák.</h2>
+<p>Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként
+verseket és regényeket olvasott Rezeda úr.</p>
+<p>Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál
+a költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry
+társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában,
+ahol mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken
+virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek
+szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha
+csodálatosan tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek
+köszönhette. Mint egy biedermeier-ifjú, finom kötésben
+verseskönyvet hordott a zsebében és midőn a hölgyeket négyszemközt
+kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és álmodozva a fülükbe
+olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha megengedték, hogy a
+kezüket megcsókolja, máskor könnyedén végigsimították homlokát,
+kedves Rezedának nevezték, virágjukat a verseskönyv lapjai közé
+préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt, aki lehajlott fejjel
+bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt. Igy élt Rezeda
+úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné hálószobájáig sem
+juthatott el, aki <span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span> pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu
+szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami
+keleti álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő
+szalagcsokorra emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe
+egy kis zsebkendőt kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott.
+Rezeda úr magánéletét vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az
+utolsó felvonásban elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól.
+Sohasem sikerült a nők nyakszirtjének azon helyén a csókot
+elhelyezni, amely csók a szentéletü apácát is megőrjítheti. Az
+ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte röstelkedett a nők háta
+mögött, midőn esős időben megmutatták a bokájukat. A kereskedőné –
+hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a kövér asszonykát – egy
+nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen szál, vékony
+pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken
+meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr
+szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem
+merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer,
+háromszor elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél
+ruhájába fujjon és rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két
+karját kontyához, miközben ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt
+a kéket, amely olyan, mint egy Richepin-vers, hogy hívják,
+nagyságos asszony?“</p>
+<p>Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a
+legelszántabb kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre
+vetkőztette és még a torkukat is megcsókolta harapós csókkal)
+tavaszi délután a pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő
+illata összekeveredett a cserepes virágok illatával és a himzett
+diványpárnának asszonyhaj szaga volt, az ágyterítő alól szinte
+lappangva sompolyogtak elő női álmok és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> a
+reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők
+gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két
+szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta
+lord verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt
+májusi délután mulott el Lermontoff Korunk hősének
+emlékezetére.</p>
+<p>– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos
+mosollyal Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán
+hatással lesznek hölgyeimre.</p>
+<p>– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.</p>
+<p>De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a
+színésznők erkölcseit féltette…</p>
+<p>Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a
+könnyü ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden
+domborodó, meleg részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely
+félig zsidó-, félig cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes
+fiatalemberre.</p>
+<p>– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…</p>
+<p>De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta
+Szilviáról és pontosan kiszámította a leány testén található
+finomságokat a haj sűrűségéből, finomságából.</p>
+<p>Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban
+kinyujtották leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett
+fehér fürteivel, mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza
+emelkedik remegőn fölfelé a székesegyház tömjénfüstös boltozatában.
+Szilvia sűrü fekete hajába, amely csigákba göndörödött, mint a
+spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes nyilacskákat helyezett el,
+amelyek alattomosan fényesítették a hajszálakat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> az
+ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd pelyhek és kis
+kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok helyezkednének el,
+amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt. Rezeda úr A
+vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület
+Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára
+emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a
+bizonyos éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság
+legszélsőbb fokát elérte.</p>
+<p>Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.</p>
+<p>– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem
+Rezeda urra, sem Klárára.</p>
+<p>Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett
+volna, vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta
+a könyvet.</p>
+<p>– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan
+előrehajolva.</p>
+<p>Szilvia fölsóhajtott:</p>
+<p>– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem
+tudna felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért
+vagyok itt a Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy
+elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt
+hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági
+élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy valami rendkivüli
+dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos
+és jó teremtés Pesten megtelepedem. Azután semmi sem történik.
+Egyik nap mulik a másik után. Reggel az ágyamba süt a nap, de én
+fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom, hogy ismét kezdődik
+az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt hiszem, hogy valami
+mégis csak fog történni fölkelés után, valami <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span>
+váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet
+kapok, amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem
+éreztem… Egy nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr
+délután elhoz egy költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom
+azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még
+egy sort sem tudok… Egy Medve nevü fiú mondta el a Kálvária-téren
+és én tizenöt esztendős voltam. Medvét nem láttam többé és
+bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az eszembe. Néha azt
+hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak akkor fogok
+megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és én
+szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…</p>
+<p>– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda
+úr.</p>
+<p>Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:</p>
+<p>– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel,
+mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a
+gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen,
+mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap
+annak a hórihorgas verklisnek a kockás kabátja jutott eszembe, aki
+gyermekkoromban az udvarunkba járt muzsikálni. Akkoriban jöttünk
+Pestre, – az anyámra már nem emlékszem, csupán az apámra, amint
+középen gondosan kettészelte a rövidszivart, hogy maradjon még egy
+szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe
+jutni.</p>
+<p>– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda
+úr.</p>
+<p>– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis
+cukrászda, ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt,
+a Frou-Frou címü <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span> francia lap függött a fogason és Medve…
+Ennyi, amennyire bizonyosan emlékszem. Még csak a szeme sincs
+eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az
+életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna és
+Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős
+koromban voltam.</p>
+<p>– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni
+fogom Medvét.</p>
+<p>Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.</p>
+<p>– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.</p>
+<p>Horváth kisasszony halkan fölnevetett.</p>
+<p>– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad
+egyszer. Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha
+már azt hittem, hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem
+láttam a hadnagyot, aki minden éjszaka kék atillában és
+lakkcsizmában meglátogatott. Maga nem álmodott sohasem leányokkal,
+Rezeda?</p>
+<p>A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.</p>
+<p>– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden
+éjjel. Kegyedék.</p>
+<p>Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.</p>
+<p>– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert
+boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek
+eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki…
+Én semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót
+gyolcsos járt az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb
+lennék, ha a gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja
+volt. <span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span></p>
+<p>Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.</p>
+<p>– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia –
+mert bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy
+lehetetlenségbe, Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán
+csak az hiányzanék, hogy esténkint imádkozzál érte.</p>
+<p>Horváth kisasszony homloka elpirult.</p>
+<p>– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.</p>
+<p>– Nem is szoktál imádkozni.</p>
+<p>Horváth kisasszony letette a varrást.</p>
+<p>– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két
+kezemet és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa
+világosságánál bármit is lássak. És mindig csak azt rebegem a
+szívemben, hogy: Istenem, Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy
+mindig ilyen boldog lehessek életemben, mint most. Sohase legyek
+szerelmesebb. Sohase legyen más szerelmem, mint az, akit jóformán
+sohasem látok. Ne is legyek soha az övé és ne is foghassa meg
+sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is gondoljon rám… Csak én mindig
+szerethessem és sohase ábránduljak ki belőle, mint az apácák nem
+gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt érzett szerelmükből.
+Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék naponta a
+korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?</p>
+<p>Szilvia makacsan rázta a fejét.</p>
+<p>– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha
+láttam, pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános
+házba járt pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek,
+nyomorogtak, éheztek!… S az asszony mégis boldog volt, mert ha
+Péteri aludt, az ágya mellé ülhetett és leste a lélekzetvételét.
+<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
+"Page_144">-144-</a></span> Tehát egészen mindegy, hogy gróf az
+asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!</p>
+<p>– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a
+nőkhöz jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja
+a szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a
+szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát
+betegre döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az
+ott olvasta meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való
+ember volt Péteri! – mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele
+szóba a társulatnál. Vajjon jár-e még délután a
+Jeruzsálem-utcába?</p>
+<p>– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet
+megnyerte tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta,
+amint már az ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik,
+amíg az asszony magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza
+jőjj!</p>
+<p>Szilvia elkeseredetten mormogta:</p>
+<p>– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó
+között. Klára szerelmese is idegen nők után csavarog.</p>
+<p>Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.</p>
+<p>– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán
+nagyon boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a
+magam módja szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik
+egész életükben harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele
+minden gondolatukat, vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják
+abba a kötést, hogy a szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú
+pipázik vagy bort iszik. <span class="pagenum"><a name="Page_145"
+id="Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a
+hullámgyűrűk. Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű
+Csertophanovról és barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a
+ház előtt és Urbanovicsné katonás hangja fölhangzott a
+folyosón.</p>
+<p>A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers
+selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a
+kalapja mellé tűzve.</p>
+<p>– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim.
+Otthon, nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell
+lennem reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a
+szegeket is ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.</p>
+<p>A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság
+köpenyegét.</p>
+<p>– Milyen gyönyörű a néni!</p>
+<p>– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az
+ilyen magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a
+legutolsó divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti
+hivatalnoknéktól, hogy mindig a legjobbat és a legdrágábbat
+vásárlom. Igy azután egy pár keztyűm esztendőkig is jó állapotban
+marad. Mert tizenkét pár keztyűt veszek egyszerre. Ám gyerünk
+Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza akarok menni.</p>
+<p>– Ki az a Tóricsné?</p>
+<p>– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én
+szomszédom, az én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon
+szoktam beszélgetni a Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt
+a tavasszal. A faüzlet pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a
+fiskálisok árverést emlegettek és az én szomszédom teljesen
+kétségbeesve nézett a holnap elé, pedig <span class=
+"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span>
+egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi vidékünkön
+minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet megáll,
+mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő
+megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig
+hiába mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad
+szitájukban. Máskor megbolondul a folyó és marékszámra hozza az
+aranyat a hegyekből. A kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük
+tetejére állanak, akkor sem tehetnek semmit. Ki kell várni a
+hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan tönkremenni, ha már így
+rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy nem, nagy bajában
+egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz.
+Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz
+tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet
+váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az
+asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak
+eresztett feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki
+banktól, utánanéz elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is
+jött mindennel. Kutyabaja sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt
+érezni szokta néha.</p>
+<p>Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a
+kisasszonyok toalettet csináltak és útrakészen állottak.</p>
+<p>– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, –
+szólt az özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.</p>
+<p>A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem
+lehet eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt
+kapuju házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új
+épület, zeg-zúgos folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt
+<span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span> helyet Tóricsné. Hátrasimított hajú,
+nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és pirosas, –
+valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az ajka
+szélét, mielőtt megszólalt volna.</p>
+<p>– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? –
+kérdezte, miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes
+szemét. – Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem
+kell hallani, amit mondani fogok.</p>
+<p>Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné
+mellé. Az asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.</p>
+<p>– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon
+régen ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?</p>
+<p>– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet
+fontosabb. Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek
+pénzt fektettem valamely üzletbe és most nem tudok aludni
+éjszaka.</p>
+<p>A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.</p>
+<p>– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék
+szégyenkezni, jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A
+multkor egy nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett
+bele. Nem kell azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk.
+Azután a szerelem nem kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még
+a templomba is az ember után, meglepi imádkozás közben, álmában
+vagy olyan dolog közben, amihez senkinek semmi köze sincs… Csak ne
+tessék szégyelni. Jönnek ide igen nagy dámák Pestről. Sokan
+megtalálták már a boldogságukat ebben a házban.</p>
+<p>Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél <span class=
+"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> a
+javasasszony, két fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a
+színésznőkön és Rezeda úron.</p>
+<p>– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.</p>
+<p>– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok
+jósnő. A jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek
+elhiszik a bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy
+hosszú életen át tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére
+hallgasson mindig és akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben.
+Módos asszony, ne vonja meg magától azt a dolgot, amely a szívnek
+és a testnek úgy kell, mint a mindennapi kenyér. Szorgalmas,
+dolgos, jó asszony. Egészséges asszony, jóvérű asszony. Csak ne
+vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor minden dolgában
+szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No,
+kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!</p>
+<p>Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné
+már levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át
+helyét, aki bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre.
+Tóricsné gyors pillantást vetett a leányra.</p>
+<p>– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit
+szeret?</p>
+<p>– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.</p>
+<p>– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet
+megcsalni. Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára
+se mernek kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne
+féljen, maga sem különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a
+férfinak és nem gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután…
+De ne is gondoljon rá. Maga <span class="pagenum"><a name=
+"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> sohasem lesz azé, akit
+szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a fejéből. Fiatal még, szép
+leány, nem is olyan messzire van magától az, aki igazán szereti,
+akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon boldog lesz
+szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát nézem
+meg.</p>
+<p>Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát
+vett elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a
+jövendőt. Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva
+nézett a kirakott kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte,
+emeltette s balról jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat.
+Szilvia mosolyogva nézte a furcsa képecskéket, amelyeken homokóra,
+táncosnő, halál és öregember váltakoztak, igazi vetőkártya
+volt.</p>
+<p>– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a
+közelben az egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna
+a nap, találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le
+van téve. Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya
+mutat. Igen rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon
+sokat gondol magára és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt
+lesz.</p>
+<p>A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat
+árultak volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és
+hallgatagon átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva
+emelte föl a szemét, hogy vendégei még mindig a szobában
+vannak.</p>
+<p>Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet
+helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem
+köszönte meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt
+helyén.</p>
+<p>A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a
+regékben, szótlanul ballagott le a társaság. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> Mintha
+mindnyájan a javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda
+úr nevetgélt magában csendesen.</p>
+<p>Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt,
+hogy csak egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában
+meguzsonnáztak, tejszínes kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan
+jártatta köröskörül a tekintetét.</p>
+<p>– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már
+nem emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még
+kevésbbé voltak kopottak és a kávé jobb volt.</p>
+<p>– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak
+randevura, – mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi
+tükrökbe boldog arcok néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az
+akkori derült arcok és pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda
+is megkopott, mint egy emlékkönyv, amelynek minden lapját
+teleírták. Beesteledett, a szerelmes párok hazamentek Pestre,
+miután annyi semmiséget és annyi gyönyört mondtak egymásnak a sárga
+selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották a lámpát! Igy van
+minden az életben.</p>
+<p>– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! –
+ábrándozott Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra
+párisi hölgyeivel és frakkos gavallérjaival!</p>
+<p>A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes
+fiatalember üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és
+borotvált arca. Fénylő szemüveg volt az arcán és halovány,
+szenvedélyes homlokát figyelmesen a társaság felé fordította.</p>
+<p>Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte
+könnybeborult tekintettel nézte a halovány fiatalembert.
+<span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
+"Page_151">-151-</a></span> Azután halkan, titokzatosan elnevette
+magát és boldogan intett a szomszédnak.</p>
+<p>– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?</p>
+<p>A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.</p>
+<p>– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy,
+félénk hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.</p>
+<p>– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.</p>
+<p>A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak
+szerencsések megismerkedni.</p>
+<p>A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia
+ellenben gyorsan, vidáman locsogott:</p>
+<p>– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába
+mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem
+láttalak?</p>
+<p>Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt.
+Csak a szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a
+haját.</p>
+<p>– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.</p>
+<p>Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan
+megkérdezte Szilviát:</p>
+<p>– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?</p>
+<p>A színésznő halkan, turbékolva nevetett.</p>
+<p>– Igen. De nem mondom meg senkinek.</p>
+<h2>IX.</h2>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">A muzsa csak a
+szerelemnek<br /></span> <span class="i0">Tüntével jött meg. S
+mostan im<br /></span> <span class="i0">Kisérletez: ha
+megegyeznek<br /></span> <span class="i0">Dalomhoz érzés, eszme,
+rím.<br /></span> <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> <span class="i0">Szabad a költő, nincs
+keserve.<br /></span> <span class="i0">S a kis lábat
+megénekelve,<br /></span> <span class="i0">Gyarló versében a
+szeszély<br /></span> <span class="i0">Itt-ott magáról
+beszél,<br /></span> <span class="i0">S bár még borúsnak látszik a
+szem,<br /></span> <span class="i0">De könnyét rég elsírta
+már.<br /></span></div>
+<div class="stanza"><span class=
+"i16">(<i>Anyégin</i>.)<br /></span></div>
+</div>
+<p>Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé
+járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból
+kiléptek. Rezeda illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes
+Mátyás, vagy a zordon, feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig
+meghajtott fővel állott a bástya mellett, amíg a régi királyok
+szellemalakja, őszi éj ködéből, sápadt hold ezüstjéből és ódon
+tornyok tompán visszhangzó harangütéséből szőtt árnya ismét eltünt
+valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva állott meg egy-egy
+mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt lévő
+pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna.
+Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények
+összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott,
+mint éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a
+robogó vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda
+mulatozás folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről
+becsukták, a bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre
+elzárva az utat… Majd csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el
+mellette a néma éjben és léptük olyan nesztelen volt, mint a
+temetői szél. Egyiknek-másiknak aranyos volt a cipellőjén a sarok.
+A köpenyeg szárnya megérintette Rezeda úr vállát, de ő sohasem
+engedte meg magának azt a lovagiatlanságot, hogy régi idők
+éjjelente <span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
+"Page_153">-153-</a></span> kisértő dámáinak utána lessen. Az
+aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár kacskaringós
+utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult századokból való
+lovag bizonyosan már várakozott.</p>
+<p>Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy
+éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda
+úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.</p>
+<p>Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és
+felvidéki városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte.
+Kézsmárkon a Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a
+többivel a diákok dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt
+és vastag sétapálcát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta).
+Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden kézsmárki diák
+szerelmes volt Stolcz Herminbe és első párbaját éppen e drága
+hölgyért vívta meg a népkert elhagyott táncpavillonjában, midőn
+Thököly Imre korából való görbe, halálosztó szablyákkal csapott
+össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene vigyázott a
+halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy gyüszünyi vér
+maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina szalagos,
+fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal azonban
+kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette volna
+jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb
+megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a
+liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor
+nevetése a vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat,
+pedig idáig Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.</p>
+<p>Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves
+ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> kacér
+vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az
+ifjabb professzorok együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a
+közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért,
+szívesen föláldozta volna az életét bármelyik diák. Rezeda úr
+résztvett ugyan a dáridókban, versenyt futtatott kétkerekü
+kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de szerenádra sohase
+ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes világfájdalommal járt-kelt
+az alföldi városkában, mint bánatország álruhás királyfia. Bár
+senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi Kézsmárkon, csakhamar
+érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből kiderült Rezeda bűne. S
+a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint csaknem derékban
+szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az Alföldön, a Tisza
+környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte hősünket. A magyar
+történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte tündöklő
+előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki professzorok
+tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték), célzást tett,
+hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a körülöttünk
+zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar
+irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü
+élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők,
+velünk, mellettünk és szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a
+költő ismét Rezeda úr volt, mert hiszen a költői pályára óhajtott
+lépni, miután szerelmében csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok
+az ifjúságot!)</p>
+<p>A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy
+Mária Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a
+ligetekben, kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes
+párt leshetett meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a
+Bujdos-erdő <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span> mogyorófabokrai alatt. A városban éppen
+olyan szerelmesek voltak a hölgyek és férfiak, mint más városokban,
+sőt valamivel szívesebben áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt
+megbocsátani a leányoknak, ha valamely bajba estek.</p>
+<p>Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből
+származott lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke
+tirpákok hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly
+pompázatosan viselték selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a
+férfiak nemes alkatú, bátor, józan, takarékos és büszke fajták,
+mintha a Don mellől jöttek volna ők is. A dombon orosz templom
+állott, ahol az Unghból, Beregből leereszkedett görög-katolikusok
+énekeltek és leányaik oly szőkék és ábrándosak voltak, mint dalaik.
+A tirpákok Luther Márton vallásában, a magyarok Mária hitében
+születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya alatt csizmában és
+agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik százast
+ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok voltak,
+mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem igen
+jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a
+férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az
+andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó
+és halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné
+szőke és göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő,
+amelyet vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói
+Jagelló-torony harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai
+fölött elszáll.</p>
+<p>A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az
+állatorvos fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és
+erényes, mint Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli
+élete meghatotta <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span> Bertát, aki leánykorában a pesti
+nőneveldében is töltött egy esztendőt. Talán érdekelte egy kissé a
+tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki törökverő karddal megy
+harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta nagyvilági hölgy volt a
+tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon Marché-ból
+hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és
+halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai
+másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az
+ujonnan keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát.
+Francia szavakat tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és
+kedvenc írója volt Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában,
+amelyet a ferdevállú és szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek,
+még hetekkel előre kellett jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re.
+Előfizetője volt a Párisi Divatnak és a Hét-nek. És pesti
+leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel. Művelt volt tehát és a
+keresztény és a zsidó hölgyek orrukat fintorgatták, midőn délben a
+korzón egyesegyedül sétált. A zongorán kifogástalanul játszotta
+Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára gondolt, ahol egyszer
+a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly fényes és tiszta
+volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is írt, – de
+lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd
+bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat
+szokott tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű
+pisztoly volt a hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott
+kezéből a sárgaborítékos francia könyv.</p>
+<p>Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire
+hallgatagon kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője
+parányi nyomokat hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat
+közelebbről ismeri ebből az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> időből, csaknem teljes
+bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és városvégi sétákon, a finom
+úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt első
+szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén kívül
+egyetlen rím sem csengett még szívében.</p>
+<p>Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és
+útközben vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:</p>
+<p>– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és
+elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára
+már férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők
+meghódításán kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy
+nőnek, akinek tetszeni akar?</p>
+<p>Rezeda vállat vont:</p>
+<p>– Én nem akarok tetszeni.</p>
+<p>– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A
+földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni
+akarjanak. A nők csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk
+mellé. Adok magának egy könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja
+egy kissé az életet. Igérje meg azonban, hogy elolvassa!</p>
+<p>– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.</p>
+<p>Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett
+füstölgött szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét
+adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig
+bele sem nézett a könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai
+jussáról rendelkezett, – amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait,
+birtokait mind a kézsmárki leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem
+volt kéznél egy megbízható öreg szolga, akivel lóháton küldte volna
+el az írást. A postára bízni bizonytalan ily fontos okmányt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span></p>
+<p>Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután
+a költő életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint
+párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel
+látott hozzá a hosszúnak igérkező költeményhez.</p>
+<p>Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak
+lenni, hogy az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és
+névkezdőbetük között először olvassuk ismét Anyégin Eugént!
+Moszkvában utazni és a balletnek tapsolni. Tatjána levelét venni és
+a Néva partján sétálni! Mindnyájan Anyégin Eugének vagyunk ifjú
+korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan ki nem könnyezett?</p>
+<p>Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ
+csodáit nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt
+választ, költő lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt
+egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta
+az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé
+sétáltak éppen, Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a
+Berta sárgakeztyűs kezét.</p>
+<p>– Tatjána! – mondta.</p>
+<p>Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.</p>
+<p>– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni
+és túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő
+könyvét találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.</p>
+<p>– Szeretem.</p>
+<p>– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult
+Anyégintől, kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga
+nagyszerű tanítvány. Remélem, még egykor meghalni is kíván majd
+érettem, mint Musset Alfréd. Tehát estére a könyv helyén lesz és
+most ne beszéljünk többet a dologról. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p>
+<p>A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott,
+Dombey és Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél
+szebben és meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és
+öregséget, a velszi mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők
+szívében szálladozó bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr
+csaknem könnyeivel öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők
+felé sétálva, töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és
+halálát.</p>
+<p>– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda
+úr.</p>
+<p>– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta –
+míg a városban divathölgynek csúfolnak.</p>
+<p>A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és
+mesék voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban
+a régi szélmalom mellett a város határában és a régi
+esőcsatornákat, amelyeket eddig észre sem vettek, mind szemügyre
+vették.</p>
+<p>A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt
+okozója annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.</p>
+<p>Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az
+ablakot, amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio
+tanácsolta. Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol
+csendes lélekzés hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta,
+ahol Berta aluszik és már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot
+és lágy lélekzése a hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett
+Rezeda úr fejére.</p>
+<p>A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.</p>
+<p>– Ki jár itt?</p>
+<p>Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket,
+asztalt, a villamos lámpa felröppenő fénye <span class=
+"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span>
+megvilágította neki az utat, de az állatorvosnak is, aki
+revolverből golyót küldött a menekülő arszlán után. A golyó Rezeda
+füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszu hangot
+vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis holmiját,
+elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és mindenből –
+amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre
+szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának,
+aki ez éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő
+lett, vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka
+iránt fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való
+vonzalma maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet
+elolvasott már, amely erre érdemes volt.</p>
+<p>Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett
+Rezeda úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek
+leveleket írt egy hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos
+szobából, amely egykor börtön vagy barátcella lehetett. Az
+íróasztalnak rokokólába volt, a tintába aranyos port kevert, a
+nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű pecsétviaszba egy
+régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor lúdtollal írt,
+midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett hölgyekkel, máskor
+piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn Frankenstein
+lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt, mint
+Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő,
+– ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt
+poste restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép
+álneveken törte a fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet
+írni. Különösen sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet
+egy régi íráson talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel
+hosszú-hosszú leveleket váltott, anélkül, hogy személyesen
+egyetlent <span class="pagenum"><a name="Page_161" id=
+"Page_161">-161-</a></span> is megismert volna a drága nők közül.
+Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett
+ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és
+sohasem haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve
+érzelmeit tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis
+szobaleánnyal, aki nem tudott olvasni.</p>
+<p>Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a
+világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante
+kérte Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta
+Rezeda úrnak, hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy
+idősebb nővér, aki régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg
+öccse a királynő udvarában szolgál. Könyveket küldött és a
+könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga nagy
+élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor egy ceruzajel
+mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi vidéki városban.
+Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és Dosztojeszkij-jel.
+Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a spanyolok közül
+Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus Th. és a
+csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson Királyidilljei
+több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte Berta a
+távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével Pestre
+jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában lovagöccsét.
+Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a budai
+hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon
+szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel
+lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben
+mindig mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü
+selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van
+a sarokban, amely Haydn egyházi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> zenéjét játsza éjfélkor
+és régi imazsámoly fölött középkori feszület, ahol imádkozni
+szokott Bertáért… (Talán szégyenletében szökött el hazulról Rezeda
+úr, vagy mert olyan furcsa ember volt, hogy nem mert azzal
+találkozni, akit véleménye szerint legjobban szeretett?…) Az
+asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta üzenete volt ez. Azután
+többé sohasem leveleztek.</p>
+<p>Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a
+Józsefvárosba, ahol lombos fák álltak az udvaron és az ablakok
+éjjelente nyitva voltak a földszintes házakon, ahol megállott
+hősünk és alvó nők lélegzetvételét hallgatta. Varróleányokkal
+barátkozott és délután olykor a kávéházba járt, miközben
+magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a pincért
+garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép álnevek
+többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott
+rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai
+kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból.
+Eleven nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és
+barátnőjét, a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte,
+de hajh, korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők
+társaságában. Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia
+szubrettek alakjai kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt,
+akik Kanadából jönnek Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a
+nyeregből rámosolyog, miközben paripája tánclépésben jár az
+emelvényről hangzó muzsika ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az
+orfeum plakátjai előtt hosszadalmasan megállott. Miss Florence
+szomnambulista, vagy Sena Frasquita spanyol táncosnő estére
+elmulattatták Rezeda urat, anélkül, hogy valaha látta volna őket. A
+misst könnyedén beállította egy régi skót vadászkastély halljába,
+vörösesszőke haju, <span class="pagenum"><a name="Page_163" id=
+"Page_163">-163-</a></span> igen finom arcu és tündöklő szemü nők
+közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu derekához és
+cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai nők
+mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos
+álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy
+Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az
+orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt,
+miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A
+csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek
+rózsákat, almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a
+nagyvilágról, az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró
+sikkasztókról mesélt Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen
+kávéházban letelepedtek, az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot
+rendelt…</p>
+<p>– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már
+kissé elvirult Hortense-t.</p>
+<p>Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis
+irodájában találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu
+ketrecben korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát
+és olykor hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe
+lészen szerelmes, aki az első sorban énekel a karban. A
+New-York-kávéházba járt és Hirsch kávés uraktól tanácsot kért,
+kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék abban az időben még
+rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor nagyatyám.</p>
+<p>Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők
+megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket
+fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A
+Belvárosban lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt,
+hátha kipillant egy nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire,
+<span class="pagenum"><a name="Page_164" id=
+"Page_164">-164-</a></span> vagy a holdra, – de sohasem nézett ki
+senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt. Csupán ő
+állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész Budapesten,
+hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket
+mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az
+megvette volna.</p>
+<p>A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy
+Rezeda úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü
+történetét, a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis
+lakásban szinte regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok
+óraütését és a tavaszi napban együtt telt meg a szoba a cserepes
+virágok és a kisasszonyok illatával. Szilvia már korán délután
+felöltözött és mint önálló hölgy, kiséret nélkül elment hazulról, a
+keztyüjét a lépcsőn gombolta be. Horváth kisasszony egy-két napig
+búsult barátnője hütlenségén.</p>
+<p>– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan
+lehorgasztott fővel járt, mintha halott volna a háznál.</p>
+<p>Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta
+a vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett,
+mintha hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.</p>
+<p>– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.</p>
+<p>Rezeda úr gúnyosan felkacagott:</p>
+<p>– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni
+barátnője titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik
+és a nők tán csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők
+furcsa kis állatok, nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen
+intés, jeladás elegendő nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a
+tisztesség mesgyéjét. A nőket meg kellene büntetni a férfiaknak,
+hogy ismét <span class="pagenum"><a name="Page_165" id=
+"Page_165">-165-</a></span> visszadobják őket a rabszolgaságba. Ha
+én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék Pesten…</p>
+<p>– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda
+úrra.</p>
+<p>– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen
+Rezeda úr. – Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem?
+Találkozik egy bárgyu karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él
+és mit jelent élni, Szilvia erre nyomban fölborítja eddigi
+nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a cukrászdába, mint a
+félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát vagy a nagyhaju
+zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak elhagyatott,
+csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a szerelem, csak
+ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű fátyolok,
+amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a
+tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű:
+ugyebár mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha
+valamelyik pesti nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a
+Gellérthegy alatt máglyára állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne
+a kedvük a hölgyeknek a budai cukrásztól, a kalandos kocsikázástól,
+buta katonától, félbolond muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött
+azelőtt rózsaszínü szalagot az ingébe!</p>
+<p>Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:</p>
+<p>– Honnan tudja, uram?</p>
+<p>– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az
+ostoba karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi,
+himpellér, szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus
+kisasszonyt várt a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg
+egyéb, félbolond nőket megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt
+tenni kell valamit, nem hagyhatjuk <span class="pagenum"><a name=
+"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> Szilviát áldozatul esni
+egy bolondos szeszélynek, egy budai cukrászda émelygős
+hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az órából és a sárga
+tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve, – mindez
+azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.</p>
+<p>Klára hangosan, teli szájjal kacagott.</p>
+<p>– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. –
+Egyszer azt mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton
+vallásáról a katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai
+jezsuita rendházba s az ottani sánta kertészt kérte föl
+keresztapának. Nos, kegyed ismét a sánta kertészhez fordul… Vajjon
+mi közöm nekem a budai cukrászhoz és Szilvia sétáihoz? Bizonyára
+sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten. Lehet-e nagyobb
+boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva sétálni szép
+tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik ismerősökkel? A
+régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak integetnek és
+a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az oltáron május
+virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a tömjénnel
+vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget lehet
+esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes
+templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy
+minden Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek
+megbarnult vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban
+egymás mellett térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?</p>
+<p>– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában,
+sötét, koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal
+telik meg a hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette
+mindjárt imát mondanak. Odajártam egy időben, mert <span class=
+"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> én is
+haldokoltam és azt óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem.
+Vajjon mért nem megy Szilvia apácának?</p>
+<p>Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára
+tette a kezét. Hosszasan az arcába nézett:</p>
+<p>– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással.
+Odakünn napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én
+felöltözök, azután sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol
+senki sem látja, ott a karjába kapaszkodom.</p>
+<p>Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két
+oldalról az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.</p>
+<p>– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé
+meghatottan Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem
+mehetek el a jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus
+asszonyok. Majd magának gyónok meg mindent.</p>
+<p>Rezeda úr elhalványult:</p>
+<p>– Mi történt?</p>
+<p>– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt?
+Piros kalapot teszek a fejemre.</p>
+<h2>X.<br />
+Estella.</h2>
+<p>Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint
+Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az
+egykori londoni hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban,
+ahol előtte egy tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott
+Horváth <span class="pagenum"><a name="Page_168" id=
+"Page_168">-168-</a></span> kisasszony mellett, midőn a tavaszi
+délután elindultak Buda felé. Csupán a Lánchídon mormogta apáskodó
+hangon:</p>
+<p>– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.</p>
+<p>Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely
+szerencsétlenség történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy
+Cromwell Olivér barátját párviadalban szíven szúrják Anglia
+virágoskertjében, nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül
+legszebb asszonyalakja a londoni hirlapíró előadásában – búsongva
+tekint a távolba a velszi kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a
+királynő országának legszebb szempárján, – vagy Horváth kisasszony
+megcsalta hű lovagját, tettben vagy gondolatban és most mennek
+Martinovics főtisztelendő mezejére eltemetni a drága halottat,
+amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti reggelnek, a nyárfa
+lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák álmának hívtak
+(odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék fénnyel ég a
+puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel megrakott
+íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre
+gondol).</p>
+<p>– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből
+kiszabadították, – mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal
+Rezeda, mintha e kis visszaemlékezés volna most a legfontosabb
+gondolata, nem pedig rettegés, a jajgató félés attól, hogy mit fog
+mondani Horváth kisasszony, amint a Lánchidat elhagyták és a szent
+püspökről elnevezett hegy alá kanyarodnak. Úristen, mily
+retteneteseket fog bevallani! A század közepén divott francia
+regényekben szorítják össze ajkukat tompa kétségbeeséssel a
+megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok súlya alatt
+megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ <span class=
+"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> Teremtő
+Isten, csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül,
+vakmerően, a napot az égről, a fehéret a feketétől letagadná,
+lehazudná… De még mindig a hídon voltak, Rezeda úr az alant
+hömpölygő nagy folyamba nézett, hová már oly sokan szállottak alá
+megnyugvással és nem is halásztak ki mindenkit a folyómenti
+községekben, némelyek eljuthattak a Fekete-tengerig, ahol nagyfejű
+tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál együtt a kis pesti
+pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan, álmodozva
+mondta:</p>
+<p>– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz,
+amely Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még
+mindig Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében,
+Pest alatt hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még
+önmagától is undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a
+folyam közepén a kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között
+kért helyet és szeret stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek
+alatt, hol nem messzire a réten gyermekek játszanak. És olyan
+tipikus pestiek utaznak a habokkal, akik még Budán sem jártak
+életükben és most mégis arra felé veszik útjukat, amerre a mohácsi
+gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő Komáromban állomásozó
+kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni és a Dunába
+ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy merre
+folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben
+fölfelé nem juthat Komáromba.</p>
+<p>Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.</p>
+<p>– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, –
+mondta Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját
+elvesztett pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig
+gondolkozni, <span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span> hol kezdjem, mit tagadjak le és ne
+hazudjam-e valamit?</p>
+<p>– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét
+hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg,
+kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel
+csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart
+vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint
+minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a
+parasztlegény a szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg,
+az államba harap, dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja
+összeszorított fogai sövénye mögül, de ifjú koromban jó birkózó
+voltam… Én vagyok az a beteg uriember, aki örömét leli abban, hogy
+beteg, mert betegségét akkor szerezte, mikor reménytelenül
+szeretett gyerekkorában.</p>
+<p>Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.</p>
+<p>– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta
+megengedte, gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban,
+honnan a színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők
+hiába vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is
+kénytelen volt elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus,
+rendes ember lett. De hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit!
+Barátnőim az iskolában képeket nézegettek és nagyon boldogok
+voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat vagdostak össze és
+verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt. Több közülök
+azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még boldog
+és nyugodt férfi leend.</p>
+<p>– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi
+történt ellenben kegyeddel, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> miért a változás, amelyet
+már hosszabb idő óta megfigyeltem?…</p>
+<p>Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a
+földre bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal
+panorámájára.</p>
+<p>– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori
+barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, –
+kezdte Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját
+története elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú
+és igen romlott teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott,
+Márkust hercegnőnek nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi
+szénaillatú parfümjét. Nem is maradt soká az iskolában, a négy fal
+közül kirántotta az élet és egy darabig eltünt szemem elől szép
+kalapja, finom harisnyája és igen jó cipője.</p>
+<p>Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a
+korzón. Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban
+először, amint megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő
+ugyanaz maradt, aki az iskolában volt, démoni nő, talán csak az én
+látásom lett más, mint egykor volt, amint a gyermekkorunkban
+nagynak hitt házak és fák mintha a földbe bújtak volna, midőn
+felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella a zöld ruhát és a
+csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő volt a
+lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös
+fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya.
+Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti
+kávéházba léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra
+merően ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg
+szárnyast kért a pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:
+<span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span></p>
+<p>– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a
+férfiaknak!</p>
+<p>Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak,
+mint én, és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki
+színésznő voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női
+tagok vállát. Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján,
+magam sem tudom már, micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti
+kávéházban helyet foglaltam mellette.</p>
+<p>– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok,
+– folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a
+világon a brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt,
+és ha angol urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a
+házmesternét. Csupán külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak
+romlottak, ostobák, cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a
+nőkre a korzón vagy a Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt.
+Éppen elég eggyel megismerkedned Pesten, másnap az egész város
+tudja, hogy milyen színe van a harisnyakötődnek. A németeket is
+szeretem, bár otrombák, órákig kínozzák az embert, alkudni
+próbálnak, szerencsére Steinné erélyes asszony, akivel nem lehet
+pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról, akik Pestre
+vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a pestiek
+és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az
+utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban
+jártak a kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi,
+hogy a kövér Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak
+voltak és az ő kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a
+zongorán kopogtatva kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A
+selyem frakk-erszényekben nagy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> bankók voltak és herceg
+T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a zsebkendőjét,
+amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok sikerem
+volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait
+megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd
+szokott néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és
+hümmögve hallgatja Steinné életből vett történeteit s az asszonynak
+már eszébe sem jut fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“
+– sóhajtanak az egykori víg urak…</p>
+<p>Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban
+megtanult locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés,
+amint a férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is,
+amelyet éjjel, pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja,
+kedves barátom, hogy amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján
+Estella, háromszor megdobbant egymásután a szívem, mint a néma
+határszéli erdőségek között, éjszaka, télben és sötétben a vasuti
+őrház jelzőharangja megkondul háromszor, ha telegráfon a közelgő
+vonatot jelentik. Boldogtalanság, irigység, fájdalom és düh
+szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán sikerült megrabolni
+Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna ütni a
+nyomorultnak.</p>
+<p>– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott
+hangon.</p>
+<p>– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös,
+hamis fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik
+Estella. A szívem nem fájt többé.</p>
+<p>Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt
+szippantott egy parafavégű cigarettából.</p>
+<p>– Boldog vagy? – kérdeztem.</p>
+<p>– Mi az a boldogság? <span class="pagenum"><a name="Page_174"
+id="Page_174">-174-</a></span></p>
+<p>Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította
+félre a fejét.</p>
+<p>– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig
+valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a
+keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják,
+híres orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a
+takarékban. Amint tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni,
+pihenni, lehet, hogy férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én
+nagyon undorodom a férfiaktól.</p>
+<p>– Nem vagy szerelmes?</p>
+<p>– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer,
+tizenhárom éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én
+bizony nem azért dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator
+majd elvigye, elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves
+szerzeményemet. Volna, akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó
+ruhám van, tisztességes vagyok, mert már négy esztendeje
+megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli gavalléroknak
+bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd bizony:
+ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó!
+Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak
+sem engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony
+nem mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén
+Estella, ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy
+az Isten verje meg a sok szájas, aljas férfiát!</p>
+<p>No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját,
+hogy a pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és
+tompított a hangján:</p>
+<p>– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán
+nálam szebbek, fiatalabbak is, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> hisz minden falusi
+mindenes fölcsap kokottnak manapság. A masamód megúnja a
+kalapos-skatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg,
+öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után
+Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a
+nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában
+alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő
+férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának
+udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij!
+Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már
+itt van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért
+dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban,
+hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába
+ugranak, fejbe lövöldözik magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten
+és szegényeknek sejtelmük sincs arról, hogy az imádott hölgy
+Steinné konyháján lesi alkonyattal a firhang mögül, hogy
+fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy golyvás
+fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak
+krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész
+Pest egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a
+templomba is elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött
+fiatal asszonykát… Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet
+nem adom semmi pénzért. Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem
+nyúlhatott hozzám Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P.
+konyakot. Kettőt.</p>
+<p>– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.</p>
+<p>– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól
+magamat, ha néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon
+vigyázok arra, hogy az <span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span> ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan
+elsőrangu és finom legyen. A német bácsi velem hiába akar
+takarékoskodni, kocsisba való a magyar pezsgő, az én márkám Pomery
+és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja, hogy ha én vagyok a
+szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó bort, a frufrus
+fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad vagyok.</p>
+<p>– Borzalom, – mondtam.</p>
+<p>– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és
+elhallgatott.</p>
+<p>Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem
+emlékszem, vagy elmondani nem akarok.</p>
+<p>Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes
+házban, de a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az
+udvaron. Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj
+elcsendesült és a fák között bánatosan járt a homály. Nincs is
+annak szíve, aki alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre
+utazott és késő délután, ősszel a város fölött egy gyárkémény
+fekete füstje huzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa
+szomoru emberek laknának. A messziségben ködből és homályból való
+hegyek látszottak, a pályaudvaron már a lámpások égtek és még
+Estella ártatlan volt.</p>
+<p>Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy
+milyen szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s
+ezért szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a
+romlott nőkről…</p>
+<p>– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor
+kijelentette, hogy engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca,
+mint a dércsipte táj és a szánkóba fogott tüzes lovakat maga
+hajtotta – így szólt Estella. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p>
+<p>Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről
+beszélt.</p>
+<p>– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette
+az apámat!</p>
+<p>Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra,
+ahol nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a
+hajába.</p>
+<p>Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a
+kávéházi kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska
+bársonysapkában állott az ajtóban. Estella megérintette a
+könyökömet:</p>
+<p>– Figyeld meg a tisztes öregeket.</p>
+<p>Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt
+keztyűben üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg
+ember, mint valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át
+az estilapot nagy figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak
+mind a ketten, csupán az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint
+amennyit hordani szokás, mély tüze egy rubintnak erősen villant és
+az asszonyka lábán jobb cipő, mint amilyent Budán viselni szoktak.
+Magas, francia sarka volt a félcipőnek és a szalag ügyesen volt
+megkötve a szürke harisnyán.</p>
+<p>– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.</p>
+<p>Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a
+selyem-árvácska.</p>
+<p>– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban.
+Pesten laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival
+fürgén vette az emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha
+vendégek jöttek a házhoz. Rövid zongora volt a szalonban, amelynél
+az öregember reszkető kézzel játszott régi valcereket… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> Az
+asszony később két hónapig ült, – előfordul ennél az üzletnél –
+mire visszavonultak.</p>
+<p>Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az
+öreg ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám
+valaki ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis
+mantillkában ülök a budai kávéházban?</p>
+<p>Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk
+szótlanul. Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a
+fejét és én is könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem,
+ha a fogam fáj.</p>
+<p>Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd
+értem jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a
+szalonban fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.</p>
+<p>Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős
+öreg asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és
+piros bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.</p>
+<p>Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár,
+akinek olyan fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a
+folyosóra hívott s papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor.
+Aranyfácán-utca 3. III. 1. E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már
+eltűnt mellőlem, mintha csak jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni
+kezdtem, a legjobb harisnyámat húztam föl, a körmömet sokáig
+fényesítettem és szalagot fűztem az ingembe, lilaszínü
+szalagot.</p>
+<p>Mire gondoltam ezalatt? Semmire.</p>
+<p>Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé:
+„Nincsenek már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal
+annyit sem törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem.
+Már Estella vagyok én is, délben a korzóra sétálok <span class=
+"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>
+ismeretségek kötése végett és az elhagyott budai kertben sirdogálok
+magamban. Mi lesz majd holnap?… A legfontosabb, hogy fényes legyen
+a cipőm.</p>
+<p>Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is
+elszaladtam, anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók
+furcsa táblája, amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával
+mindig nagy mulatsággal olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor
+a névsorban megpillantottam a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve
+mentem föl az emeletre és megnyomtam a csengő gombját.</p>
+<p>Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban
+szaladtak volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy
+hang kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett,
+pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig
+végighordozta rajtam.</p>
+<p>– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.</p>
+<p>Bólintottam.</p>
+<p>– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt
+van Estella.</p>
+<p>Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét
+kezével megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.</p>
+<p>– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.</p>
+<p>Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:</p>
+<p>– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni.
+Fölösleges mindenkivel találkozni, aki jön és megy.</p>
+<p>Estella a karomba kapaszkodott.</p>
+<p>– Gyerünk a konyhába. <span class="pagenum"><a name="Page_180"
+id="Page_180">-180-</a></span></p>
+<p>A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi
+részében csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege
+és zöld tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és
+hagymaszag volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az
+edényeket és tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak
+alatt nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta
+finom napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a
+fejét és a rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra
+nézett.</p>
+<p>Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett,
+mert úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a
+kezemet szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy
+a nyakán ki van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen.
+Istenem, miért kócos ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon
+és csendesen kivontam a kezem az Estella kezéből.</p>
+<p>A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám.
+Különösen a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt
+és még kevesen hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó
+mosollyal leste, mint a tisztességes privátnők szokták megnézni az
+utca kiöltözködött lányait. Szőke haja volt és kék szeme, angol
+rajzolók macskáinak van olyan arcuk, és könnyű ibolyaillat áradt
+fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis tükröt vett elő és fehér
+aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.</p>
+<p>Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a
+hölgy gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az
+előszobában rövid csengetés hangzott.</p>
+<p>A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a
+kabátját, igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a
+napernyőjét és olyanformán állott a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> bezárt ajtóra figyelve,
+mint mi színésznők szoktuk a végszót várni a kulisza mellett.</p>
+<p>Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja,
+találkozunk-e még, ezért fagyosan megkérdezte:</p>
+<p>– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?</p>
+<p>Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem
+volna erre a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett,
+aztán csendesen fölnyílott az ajtó és egy hang halkan
+megszólalt:</p>
+<p>– Szőke asszony!</p>
+<p>A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken,
+meghatottan mosolygott, mint a budai szállodába besurranó
+asszonyka, midőn hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a
+randevura. Még köhintett is az aljas. És apróra fogott léptekkel
+kisurrant selyemszoknyájában a konyhából.</p>
+<p>– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta
+most doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a
+legnagyobb cudar Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat
+lenéz. Egyszer már megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti.
+Steinné meghal a garasért és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott
+sétálni az utcán.</p>
+<p>– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.</p>
+<p>– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.</p>
+<p>A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket.
+Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását.
+Vagy talán az én szívem dobogott.</p>
+<p>– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el
+a szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik
+leányra nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és
+egyszerre a falusi <span class="pagenum"><a name="Page_182" id=
+"Page_182">-182-</a></span> fosztókák hangulata ereszkedett a kis
+félhomályos konyhára.</p>
+<p>Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette
+a derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén
+cselédet:</p>
+<p>– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem
+készült el a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a
+dolognak. Majd megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a
+latrok után mászkálni, azt tudja!</p>
+<p>A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek.
+Steinné a háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a
+cigarettából nagyot szippantott:</p>
+<p>– Azt hittem, összetörik alattam a szék.</p>
+<p>A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a
+földre.</p>
+<p>– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén?
+– kérdezte Steinné a kövérebb leányt.</p>
+<p>– Ád a mama kölcsön.</p>
+<p>– Van eszembe.</p>
+<p>A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány
+erszénykéje.</p>
+<p>Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem,
+egyik sem csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a
+csalót.</p>
+<p>Steinné egyszerre letette a kártyát:</p>
+<p>– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell
+költeni. Csak az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.</p>
+<p>Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba
+dobta:</p>
+<p>– Istenem, de utálom az életem! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p>
+<p>Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az
+állóvíz tükrén a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély,
+barna, nagy szemében révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett,
+amint Blahánétól láttuk egykor a színpadon.</p>
+<p>Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az
+előszobából is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e
+nótával költené a kegyelmes öreg urat.</p>
+<p>Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza
+Steinné. Kis madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice,
+amely csöndesen gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott
+és halkan fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és
+nemsokára válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:</p>
+<p>– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága
+madaram!</p>
+<p>Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb
+nyitotta ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv
+ragyogott, amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni.
+Néhányszor keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan,
+szinte mámorosan, tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné
+végre kinyújtotta a kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a
+földre.</p>
+<p>– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz
+pengőt fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi
+az utcán.</p>
+<p>Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag
+nem érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.</p>
+<p>Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné
+az előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span></p>
+<p>– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és
+rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám
+enni.</p>
+<p>Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett.
+Még hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet
+foglalt az utazóládán a konyhában.</p>
+<p>– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta
+Estella, amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden
+úriember bolond egy kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik
+a cipőt, a harmadikat arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a
+negyediknek kezét-lábát megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik
+a felesége után sír és pénzt kell tőle kérni a gyermekei számára
+cipőre… Egy igen gazdag és finom fiatalember, – majdnem oly szép,
+mint Rohan herceg, – csupán sáros talppal szereti a nőket, a fekete
+és hisztérikus költőt viszont Bourbon hercegnek kell címezni, mert
+egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt a francia királynak…
+Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné vállán kisírják
+szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától álmatlanság és
+szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak meg
+Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta
+feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától
+rongyos szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek,
+akik másnapi cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek
+ő nagyságától. Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a
+boldogtalan, szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban
+bizakodnak, hogy megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal,
+vagy egy leánnyal. Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember
+<span class="pagenum"><a name="Page_185" id=
+"Page_185">-185-</a></span> van Pesten! A nagyvárosnak ezer
+fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné
+konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak,
+akik nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények
+útbaigazítást kérnek és öreg házasemberek csodaszert a szerelem
+fölújításához. Titkok hangzanak el, amelyeket a jezsuita
+gyóntatóatya fülébe szokás csupán elsuttogni, vagy a máriapócsi
+csodatevő Asszony előtt leborulva, a templomkövekbe beleharapni. Az
+Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán egy zsidó imakönyv, meg
+Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak. Éjjel, a csöndben, a
+várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a kalandok
+gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya
+növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában.
+Így élünk itt, én kedvesem.</p>
+<p>Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék
+szobában, mintha nagyon messzire jutottam volna az élettől,
+Budapesttől, valamely meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami
+körülöttem történik.</p>
+<p>Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt
+táncra perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina.
+Ópiumos cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú,
+aranyozott asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi
+lóversenyjegyek és báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő
+üvegszeme fénylett a hamútartó figuráján és két kép volt még a
+falon. Piroskabátos, hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák
+mulattak egy régi szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét
+hozott. Majd egy sapkás öregember arcképe következett, amilyenek a
+vén falusi korcsmárosok szoktak lenni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p>
+<p>– Steinné apja! – mondta Estella.</p>
+<p>És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.</p>
+<p>Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt
+a lángtól, a szeme vidoran csillogott.</p>
+<p>– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró
+birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga
+libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó
+nélküli kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van
+az udvaron… Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó
+mellett, egy elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este
+ugattak a rókák meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony,
+még várakozni kell! Estella, mutassa meg a hölgynek az
+arcképalbumot.</p>
+<p>A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában
+gyorsan kifordult a szobából.</p>
+<p>Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő.
+Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és
+katonák, Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába
+hull a haja, mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi
+kabátban, egy kis fiú falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky
+Gyula, városligeti fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy
+aranykeresztes pap, majd pesti szép emberek: Tiller Mór nagy
+szakállával és a szép Farkas Béla, Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos,
+akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow cirkuszigazgató és Baumann
+Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi Kornél és Kemény bácsi,
+öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből került a szép
+emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között szívja
+virzsiniáját, gondolta <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
+"Page_187">-187-</a></span> Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok:
+a szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik
+Sándor és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek
+és emlékbe egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új
+divatban, olyik mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik
+bizonyosan már meghaltak. Aztán fordított megint Estella és nagy
+képen, Zrinyi Miklós ruhájában, erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A
+kis őrházon megkondult a jelzőharang.</p>
+<p>– Pszt! – mondta hirtelen Estella.</p>
+<p>A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott,
+hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó
+szavakat kiáltott egy női hang.</p>
+<p>– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést
+szimulál a férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm
+aludt itt, hogy a reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel
+őrjöngött a szomszédban, az angol föl-fölébredt és ugyanakkor
+felköltött engem is. Legalább tízszer ébredt föl a bolond angol.
+Istenem, milyen nehezen virradt meg.</p>
+<p>Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az
+ajtónak. Nem tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt,
+hideg eső esett, az arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam
+egy becsípett fiatalembert.</p>
+<p>Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az
+elbeszélés alatt.</p>
+<p>Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.</p>
+<p>– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.</p>
+<p>– Becsületemre!</p>
+<p>Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span></p>
+<h2>XI.<br />
+Pillanatnyi elmezavar.</h2>
+<p class="right">„<i>Kedd. Reggel 6 óra</i>.</p>
+<p>Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi
+Werndl-féle fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt
+sajnálom, hogy csúnya lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a
+ravaszt. Régi íróim és saját meggyőződésem szerint: hat lat por és
+tíz deka ólom segít rajtam. Elutazom, pedig úgy szeretnék élni,
+mint Toscában a tenorista szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két
+ballába volt a színésznek.) Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf
+Almaviva szerepében? Egymás mellett ültünk a nézőtéren, de Toscát
+egyedül hallgattam a nézőtér zugából hajdanában és elhatároztam,
+hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte, szomorú képü kisbőgőssel
+fülembe, szívembe játszatom e dalt, – hajnalodik az Angyalvárban! –
+és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt és éji pihenőben elárvult
+ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta éjjel, a hold, mint
+mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy „szeretlek,
+szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma volt,
+mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön Rákos
+felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet
+mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton
+mentem északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik
+láncainak a csörgése mulattatott, amint összecsapódtak, meg
+elváltak, tam-tam, betegség elől futó uriember módjára bújtam el a
+hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren, alsószoknyában ment a fülkém
+előtt a kivánatosan borzas román asszony… Franciául kellett volna
+hozzá szólni, a navarrai grófnak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> bemutatkozni, kis
+szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában
+apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről:
+őrült Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta
+lordot emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre,
+andalító síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali
+homályban pirosló vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől
+és szerelemtől – és elcsábítani a szép román asszonyt, aki
+egyébként a hálókocsik Henry IV.-szakállas kalauzát kereste.
+Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon és csupán önre, az
+ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére gondoltam mindig,
+mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó asszonyok, akik
+mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes orrukkal, piros
+nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró, ringó és
+emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt…
+Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap
+ezen utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte
+félig haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán,
+kávéházban, vagy színházban eljártak mellettem. Tovább mentek
+pocakos és zsiros külsejü férfiakkal, akik napközben talpalnak
+rossz szagu üzletekben az Andrássy-úton, vagy a Király-utcában,
+sommás keresetet írnak, vagy a szegény munkások orvosai, míg én
+hiába néztem meg a házszámot, ahová betértek. Olykor éjszaka voltam
+a legboldogabb. A kést a balszembe eresztem, ameddig csak lehet. A
+pisztolyból a golyót a két szem közé küldöm. Kemény öklömmel a
+gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy kardpárbaj lesz az
+ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes biztonsággal
+gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre és
+táncmesterre, <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
+"Page_190">-190-</a></span> aki csupán bordaközi vágásokra, hasra
+mért, traverzón sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó
+cselfogásokra tanította a fiatalembereket. A karcsu flöret egykor
+oly könnyedén járt kezemben, mint egy finom cigaretta és a pisztoly
+célgombját megszoktam ellenfelem lábához irányítani. Gyilkosság,
+halál, valakit megölni, esetleg börtönbe menni, kötelet kapni, a
+Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá tenni, verekedni,
+orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni: egykor úgy
+tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult lovakat
+megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta
+kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most
+írok önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen,
+hogy reggelre meghalok.</p>
+<p>Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott
+fejjel, szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az
+ólomban bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem
+tudok.</p>
+<p>Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember
+lettem. Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön
+volt az egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért.
+Furcsa, hogy nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész
+dologhoz?</p>
+<p>Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok…
+Verseket olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt.
+Isten önnel, királynő!“</p>
+<p>Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és
+Rezeda úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A
+katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még
+életben volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat
+előkészítették az éjszakára. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_191" id="Page_191">-191-</a></span></p>
+<h2>XII.<br />
+Ősz a multban.</h2>
+<p>Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában
+királyok kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig
+beomlott, csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente
+kedvesét meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt
+erkély maradványain is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek
+a falból, mintha kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a
+földalatti folyosón vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból
+csupán a kakas farka maradott meg: az forgolódott furcsán,
+gyermekmesebeli groteszkséggel, mintha a hűtelen kakast óhajtaná
+helyettesíteni.</p>
+<p>Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az
+egyikbe beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a
+másikba könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit
+helyezte, amilyen ingben közönségesen járni szeretett a romantikus
+férfiú. (Horváth kisasszony pompásan értette a csipkés ingek
+vasalását!) A keskeny ágyban Rezeda úr aludt. Klára a földre
+vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest égettek a falbavésett
+feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente beszélgettek.</p>
+<p>Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki
+hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen
+Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és
+Buddha imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig,
+tehervonaton, juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal
+utazott. Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon,
+ahol kozák helyőrségek voltak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> és a leányok magyar
+csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A
+tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és Budára érkezve
+azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen ebben az
+országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A
+napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl boldogtalan
+kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta,
+hogy miért rongyos.</p>
+<p>Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az
+óraütések. A ház előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond
+király idejében ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát
+nézte. Napról-napra megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és
+gyermekes szomorúsággal nézett egy-egy elszálló levél után. Egy
+nagy karosszéket találunk a lakásban. Megöregedett királyok
+hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük mesemondását, – hisz a nők
+oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy talán öreg hercegnők
+üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin mosolyogtak és a
+királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli udvarban
+lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a karosszékben,
+mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad sokat
+mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál
+szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás
+helyet talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt
+lakók itt felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal
+vinni a szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis
+Bonifácz Béla a bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál.
+Estefelé fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott
+kertekben aludt, mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el
+az éjszakára való meghívást… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_193" id="Page_193">-193-</a></span></p>
+<p>Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:</p>
+<p>– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni,
+csókolózzatok.</p>
+<p>Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr
+arcát:</p>
+<p>– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz,
+akkor mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya
+vagyok az én királyomnak.</p>
+<p>Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a
+lábát, szívta a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz
+akácfalevéllel kevert. Horváth kisasszony egy szentté válott
+középkori apáca csöndes lépteivel járt-kelt a szobában, főzött és
+takarított, a szomszédasszonnyal traccsolt a folyosón, mert tudta,
+hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik a kedves… És regényt olvasott
+a képesujságban, amelynek folytatását mindennap kiváncsian
+várta.</p>
+<p>– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert
+Rezeda úr ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el
+a kedvest… Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában
+járt, fru-frut és kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket
+adott és a szomszédbeli Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész
+délután eljátszadozott… Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái
+alatt. Nem unatkozik a kedves… Francia nyelvtant forgattak,
+Bonifácz úr néha közbeszólt a helyes kiejtés miatt és egy napon egy
+vidám kis madarat hozott haza a tabáni piacról Klára. A kis madár
+regényes, tornyos, lombfűrésszel faragott házikóban lakott és midőn
+az ecetfa lombjai között átléptek az őszi nap sugarai, a mesebeli
+házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára az ajkára tette az
+ujját, szinte földöntúli boldogsággal <span class=
+"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> nézett
+a madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a
+világon, ami a kedvesnek örömet okoz.</p>
+<p>Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király
+eldugdosta a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az
+óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött.
+Bonifácz Béla kimászott a bölcsőből.</p>
+<p>– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem
+jött el a szokott időben…</p>
+<p>Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond
+király ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a
+tabáni piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A
+kandurt Rezeda úr ölébe tette.</p>
+<p>– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák
+szoktak gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.</p>
+<p>A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.</p>
+<p>– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.</p>
+<p>Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt
+simogatta és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni.
+Milyen nehéz lesz a búcsú a kedves hölgytől! A régi király
+ecetfájáról szinte menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a
+rácvárosi háztetők fölött mesebeli mélysége volt az égnek. A
+kémények oly komolyan füstölögtek, mint az Andersen-mesékben és a
+sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte alattomoskodva pislogtak
+megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra, vajjon mikor jönnek már
+a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is elvégezhessék
+kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben, mind
+sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span>
+tennivalója volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha
+aggodalmaskodva a házereszekre és gondba borulva merengtek magas
+állomásaikon. Késő őszre járt, bár a napocska olyan szent
+szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni utcácskákon, mint ahogy
+érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak el hajdani
+szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.</p>
+<p>Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az
+egykori királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis,
+tollas kalapka volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le.
+Szomorkásan és elgondolkozva nyitott be barátaihoz:</p>
+<p>– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy
+félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és
+gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette.
+A járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül
+elütöttek a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít
+kocsiján. Ti azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába
+megyünk, a Vörös Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr
+tiszteletére.</p>
+<p>– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.</p>
+<p>– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok
+közé jár szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon
+elégedetten, ha néha fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával
+álmodik minden éjjel és hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha
+holnap már nem látná. Gyerünk el az öreg úr mulattatására.</p>
+<p>A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr
+meleg kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly
+kopott és furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult
+századbeli <span class="pagenum"><a name="Page_196" id=
+"Page_196">-196-</a></span> budai asszonyságtól kérte volna
+kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő helyeken és kissé
+kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá. A madame
+hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a
+színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát
+nyujtott át Klárának.</p>
+<p>– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés
+csengett.</p>
+<p>A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas,
+szürke bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi
+bakján ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A
+madame fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette
+kocsijában és a bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett,
+idővel azonban, miután vére megcsendesedett, a veszprémi
+káptalantól vásárolta a lovakat, amelyeket már az öreg kanonok úr
+sem fogatott be.</p>
+<p>Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek
+le, a szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi
+hivatalnokok végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan
+üldögélt sűrű kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi
+tájra vigyázott, amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt
+házak mögött; a Várban erősen piroslott egy házfödél, mintha
+újonnan cserepezték volna, a tornyok szinte szenzációsan élesen
+váltak ki a megritkult levegőből, messzi hegyek fölött zárójelalaku
+madarak repültek; – Horváth kisasszony búskomoly bizalommal nézett
+szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a nyakába, amely
+különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet
+föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen
+is szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan
+összezárult, mint rossz időkben a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> virágok kelyhe, de a
+szeme, a homloka, stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra
+mindig csak azt mondta: „Istenem!“</p>
+<p>A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a
+kerekek, mert hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha
+elszólta magát a fátyol alatt:</p>
+<p>– Néd csak!</p>
+<p>A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly,
+megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy
+szürke bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki
+elégedetlenül és rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő
+mereven megnézte a helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a
+fákra pillantottak, amelyek a Krisztinában az útat szegélyezték.
+Igen gyakran mutatkozott a tavalyi divat a Budán sétálgató hölgyek
+ruházatán, sőt általában mindnyájan olyanformák voltak, mintha az
+„Elhagyott menyecske“ neve alatt ismerkedtek volna az
+apróhirdetések között. Ott ment a molett az ismerőse oldalán, a
+„vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor feltünő, máskor
+divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az elszántan
+kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak
+volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben
+megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők
+bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem
+robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy
+koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk
+családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy
+hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A
+bajuszukat e napon gondosabban <span class="pagenum"><a name=
+"Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> festette a borbély és a
+nők elhervadt csipkedíszeket vasaltak ebéd után.</p>
+<p>– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.</p>
+<p>Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte
+egérfürgén lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan
+fényes volt, mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig
+észrevehetőleg megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa
+kis kalapja alól barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a
+kocsikerekek.</p>
+<p>A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:</p>
+<p>– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe
+találnak.</p>
+<p>A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem
+messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése
+hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács.
+Az alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács
+tűzhelyén, szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…</p>
+<p>– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás
+arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján
+a késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében
+ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat,
+amelyek a hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi
+napsugár fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek
+meg. Régi pápák előtt térdepeltek királyleányok a Horváth
+kisasszony hajával, míg az avignoni kastélyon ábrándosan pillantott
+be az alkony… Rezeda úr természetesen ezt gondolta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span>
+magában, míg a kovácspőröly dallamosan, falusi szomorúsággal
+zengett nem messzire.</p>
+<p>– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A
+madame méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az
+elősiető cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a
+viaszkosvászonnal bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az
+úrnő:</p>
+<p>– Fél óra múlva gyere értem, koma.</p>
+<p>(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi
+cselédjével félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett
+rokonait bedugta a zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy
+legalább nem idegenek lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén
+kocsis nyári időben falun hat gyereknek volt az apja, az úrnő
+szőlőjében kapált és csupán a hideg beálltával húzta föl a
+libériát.)</p>
+<p>A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet
+nevezni, hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és
+egy vak, kövér ember széles vállára támaszkodott, mintha többet
+ivott volna a kelleténél.</p>
+<p>– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de
+azért igen derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját
+bemutatva.</p>
+<p>Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:</p>
+<p>– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi
+zenész volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők
+ruhája alá, megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak
+és egy napig sem volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a
+Himző-utcában, a legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a
+fiatal mágnások akkoriban odajártak táncolni <span class=
+"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span>
+tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom beleszeretett a
+ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a mulatóhelyről.
+Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában
+zongorázik.</p>
+<p>A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte.
+Vastag rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános
+tű. Tiszta gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak
+embert e dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű
+poharán tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte
+tele a zongorás poharát.</p>
+<p>– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. –
+Mióta szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.</p>
+<p>Madame Louise hangosan nevetett:</p>
+<p>– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok
+a nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes
+dolog az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.</p>
+<p>A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől
+Bonifácz Bélát rossz szagú szivarkájával.</p>
+<p>– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.</p>
+<p>Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros.
+Piros bort pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez
+Szilveszter úr nyomban fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a
+vakkal:</p>
+<p>– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A
+Népszínházban még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen
+jöttek át Budára a kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a
+tündéri Hegyi Aranka, míg Lányi a cimbalmot verte. Régi írók
+mulattak itt, öcsém. Dalidókat tartottak a Lisznyai modorában és a
+költőnek sohasem kellett búsulnia szerelem miatt. A leányka éjjel a
+szalon pamlagán heverészve, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> Reviczky verseit olvasta
+föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem idegenkedtek este,
+félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül kinyújtani fehér
+kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és színészek gyakran
+nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a belvárosi házakban
+és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a párnája alatt.
+Akkoriban még más volt a szerelem is.</p>
+<p>A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a
+borospoharat. Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:</p>
+<p>– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia –
+egykor jó házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és
+hangosan olvas a leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy
+olvasmányon. „Levelek, amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta.
+A „Fehér nász“: mondta a költő és mindnyájan csöndesen
+sírdogáltunk.</p>
+<p>Szilveszter úr hevesen intett:</p>
+<p>– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak
+igazi nők a mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a
+„Perdita“-ciklust Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában
+aludtak, laktak évszámra, abban a mesebeli kastélyban. Fiatal
+koromban nagy táncos voltam magam is… És a híres Czigány Vilmát én
+tanítottam a pestvármegyei dalokra.</p>
+<p>Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:</p>
+<p>– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen
+leánnyal?</p>
+<p>Rezeda úr elkomorodott:</p>
+<p>– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék
+leány.</p>
+<p>A madame bánatosan mosolygott. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span></p>
+<p>– Hány esztendős, fiatal barátom?</p>
+<p>– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.</p>
+<p>– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog
+írni?</p>
+<p>A férfi lesütötte a szemét.</p>
+<p>– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most
+megindult Az Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott
+gondoskodni az embereiről, mintha édes testvére volna
+valamennyi.</p>
+<p>– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik.
+Rezeda úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a
+füszeresboltban.</p>
+<p>Rezeda úr megsimogatta a homlokát.</p>
+<p>– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, –
+hogy költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem
+volna. A haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell
+meghalni, miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék
+boldog lenni… Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha
+életemben.</p>
+<p>– A kisasszonyt?</p>
+<p>– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk
+valahol egy régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük
+szerelmünkre, reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó
+kíván szerencsét a templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az
+orgonán Lohengrin nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel.
+A gyönyörű nő szeme, amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan
+lába és fehér keze, hol a szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy
+és bájának testrészeit megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás
+szentek néznek a falról és az Asszony liliomkoszorús fejével
+áldólag mosolyog az oltárról. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> Mióta öngyilkos lettem,
+vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni megtanultam.</p>
+<p>A madame összeráncolta a homlokát.</p>
+<p>– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta.
+Azelőtt… bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem
+szívemben az imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen
+imádkoztam. Manapság néha-néha megállok napi teendőim közepette,
+elgondolkozom, a szívem meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már
+ötven éves vagyok. Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó
+Istenhez. A falumban kápolnát építtettem és a régi arany- és
+ezüstpénzeket, amelyeket fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól
+emlékbe kaptam, beolvasztottam a kis harang ércébe, amely falusi
+birtokom közelében esti imádságra szólítja a föld népét. Louise
+Pommery Reimsban többé nem az inyemnek tölteti meg szőke borával az
+egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy Battenberg nevü követ
+kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán Haydn a
+kedvencem.</p>
+<p>Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet
+Rezeda úrnak nyujtott.</p>
+<p>– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik
+embernek az életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az
+öngyilkossága után a maga ápolására szegődött, – de nem csupa
+betegápolásból áll az élet. Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál
+botrányt Steinnénál, akit fiatalkorából egyébként a régi Somossyból
+ismerek.</p>
+<p>– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.</p>
+<p>A madame megcukrozta a narancsot.</p>
+<p>– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott.
+Egykor az volt a mesterségem, hogy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> szép voltam, buta voltam
+és hónapokig szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna
+nekik. Most dáma vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első
+udvarhölgy, talán emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik
+meglátogatnak és kényelmes életemről gondoskodnak, unatkoznának
+nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy Salgó Ernőt idézném, ha a
+tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt kell mondani… A
+pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket csupán
+annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek,
+olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső,
+messzire lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi
+Frida Pesten és Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit
+gondol az elegáns Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg
+asszonykákat látok el segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám
+juttatják, míg egykori barátnőim, akik még nem vonultak vissza az
+élet küzdelmeiből, tanácsért hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam
+meg azt is, hogy a kisasszony, aki a nagyszerü Alvinczivel óhajtott
+találkozni Steinné, született Svarcz Fáni lakásán, egy kellemetlen
+eseménytől megzavartatva, hirtelen eltávozott… De már itt van a
+kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.</p>
+<p>A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis
+esemény maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi
+uzsonnájából.</p>
+<p>Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért
+hányt. A szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek
+meg.</p>
+<p>– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos
+Horváth kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.</p>
+<p>Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> magával
+vitte Bonifácz Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján,
+mint egy kedves és jó halott. Egy hét mulva a két kezét is
+összekulcsolták mellén a jóságos ápolónénék.</p>
+<p>A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka.
+Megfogta a vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a
+kapás-utcai mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az
+elefántcsontok.</p>
+<p>– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha
+még élek, meglátogatlak.</p>
+<p>A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a
+homlokát. Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.</p>
+<p>Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.</p>
+<p>– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.</p>
+<p>Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen,
+szelíden megcsókolták egymást, mint a gyermekek.</p>
+<p>Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.</p>
+<p>– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. –
+Nem igen szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek
+valakit, arra gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk
+fiatal barátaink dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a
+babád ma estére elhágy téged.</p>
+<p>Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete
+előtt.</p>
+<p>– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól,
+mert Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így
+gondoljuk ezt jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott
+van a kisasszony podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a
+vidéki társulathoz visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt
+<span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
+"Page_206">-206-</a></span> már fűtik a hercegnő elutazásához, –
+mondta Szilveszter úr komoly hangon.</p>
+<p>Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt
+megszólalni.</p>
+<p>– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.</p>
+<p>A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott
+bársonypamlagán. Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka
+kicsit reszketett is. Megragadta a Rezeda úr kezét.</p>
+<p>– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál…
+Nagyon szeretnék újra színházat játszani.</p>
+<p>– Elmégy?</p>
+<p>– Elmegyek, mert nem tehetek mást.</p>
+<p>Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.</p>
+<p>– Isten veled!</p>
+<p>Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire
+Szilveszter úr kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a
+tenyerébe temette arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás
+közben kisebb lett, mint a másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor
+a legszebbek, ha kancsalítanak. Monseigneur Rohan így halt meg
+egykoron…</p>
+<p>Aztán még egyszer megcsókolták egymást.</p>
+<p>A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát.
+Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.</p>
+<p>– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, –
+mondta halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.</p>
+<p>– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.</p>
+<p>Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött.
+Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi
+ház ablakában állott éjfélig, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> folyton a csillagokra
+nézett és magában számtalanszor elmondta:</p>
+<p>– Isten veled! Reggel papot hivatok.</p>
+<p>Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol
+messze, egy tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A
+boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül,
+amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett
+finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta,
+hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.</p>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_208" id=
+"Page_208">-208-</a></span></p>
+<h2>TARTALOM.</h2>
+<ul class="TOC">
+<li>Levél Kiss Józsefhez <span class="ralign"><a href=
+"#Page_7">7</a></span></li>
+<li><span class="roman">I.</span> Tavaszi vasárnap Budán
+<span class="ralign"><a href="#Page_11">11</a></span></li>
+<li><span class="roman">II.</span> A színésznő és lába <span class=
+"ralign"><a href="#Page_36">36</a></span></li>
+<li><span class="roman">III.</span> Indiában rossz volt a termés
+<span class="ralign"><a href="#Page_56">56</a></span></li>
+<li><span class="roman">IV.</span> A legbarátságosabb pesti ház
+<span class="ralign"><a href="#Page_81">81</a></span></li>
+<li><span class="roman">V.</span> A vörös postakocsi megjelen
+<span class="ralign"><a href="#Page_105">105</a></span></li>
+<li><span class="roman">VI.</span> Az utolsó nihilista <span class=
+"ralign"><a href="#Page_114">114</a></span></li>
+<li><span class="roman">VII.</span> A bécsi nők Pesten <span class=
+"ralign"><a href="#Page_126">126</a></span></li>
+<li><span class="roman">VIII.</span> Az álmok és a kártyák
+<span class="ralign"><a href="#Page_137">137</a></span></li>
+<li><span class="roman">IX.</span> Anyégin <span class=
+"ralign"><a href="#Page_151">151</a></span></li>
+<li><span class="roman">X.</span> Estella <span class=
+"ralign"><a href="#Page_167">167</a></span></li>
+<li><span class="roman">XI.</span> A pillanatnyi elmezavar
+<span class="ralign"><a href="#Page_188">188</a></span></li>
+<li><span class="roman">XII.</span> Ősz a multban <span class=
+"ralign"><a href="#Page_191">191</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="transnote">
+<h3>Javítások.</h3>
+<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
+<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
+<table>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_76">76</a></td>
+<td>eflső ablakán</td>
+<td>felső ablakán</td>
+</tr>
+</table>
+</div>
+
+<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62415 ***</div>
+</body>
+</html>
diff --git a/old/62415-0.txt b/old/62415-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..201573b
--- /dev/null
+++ b/old/62415-0.txt
@@ -0,0 +1,6860 @@
+The Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org/license
+
+
+Title: A vörös postakocsi
+       Regény
+
+Author: Gyula Krúdy
+
+Release Date: June 17, 2020 [EBook #62415]
+
+Language: Hungarian
+
+Character set encoding: UTF-8
+
+*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A VÖRÖS POSTAKOCSI ***
+
+
+
+
+Produced by Albert László from page images generously made
+available by the HathiTrust Digital Library
+
+
+
+
+
+
+Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
+
+Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
+
+EDDIG MEGJELENT KÖTETEK
+
+1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
+
+2. A FRANCIA KASTÉLY
+
+3. SZINDBAD UTAZÁSAI
+
+4. PALOTAI ÁLMOK
+
+5. PUDER
+
+6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
+
+7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
+
+8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ
+
+A VÖRÖS POSTAKOCSI
+
+REGÉNY
+
+IRTA
+
+KRÚDY GYULA
+
+HARMADIK KIADÁS
+
+10–15. EZER
+
+BUDAPEST 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+_Minden jogot fenntartunk._
+
+BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
+
+  A muzsa csak a szerelemnek
+  Tüntével jött meg. S mostan im
+  Kisérletez: ha megegyeznek
+  Dalomban érzés, eszme, rím.
+  Szabad a költő, nincs keserve,
+  S a kis lábat megénekelve,
+  Gyarló versében a szeszély
+  Itt-ott magáról is beszél,
+  S bár még borúsnak látszik a szem.
+  De könnyét rég elsírta már.
+
+                  (_Anyégin._)
+
+
+
+
+_Levél Kiss Józsefhez._
+
+Kedves Szerkesztő úr, Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája,
+amelyet A Hét-nek írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig
+meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek
+bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek
+miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő
+férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már
+takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban
+történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok,
+alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,
+ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők
+gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több
+ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint
+valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül
+közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól
+tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteglelkü embernek a
+vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmult férfiúé, aki
+régi-módi frakkban és hosszu mellényben érkezett meg Pestre a
+postakocsival s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban
+közben éji dalt játszik valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi
+estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek;
+apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei
+séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és iskoláslányok;
+züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a kávéházban nőnek föl;
+halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések,
+amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan
+remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az
+ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a
+gyilkosságról, a rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és
+óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a
+színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a
+villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és
+szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz
+szerelmek… azaz, hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a
+történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán
+az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca
+zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti
+szobák és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a
+városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség.
+„Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen
+tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson
+egy még elég csinos és kivánatos, de a szerelemtől visszavonult
+asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és
+arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán és St. Hermandadon
+kivül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a
+nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül
+kitüntetnek szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn
+karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán
+találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget isznak,
+férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből történik
+mindez?
+
+Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott,
+kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói pályafutásom alatt
+kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy
+közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak
+frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és
+falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek
+és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az
+író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az
+irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak, hogy
+regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és a
+történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az írók a
+közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most
+a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megirásakor
+enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat
+megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem
+is nagyon érdemesek arra a pesti nők és a férfiak, hogy az ember haragba
+essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió,
+mint az állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a
+regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint
+akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a
+postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert
+ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a mesélő-kedvemet.
+
+Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!
+
+Tisztelője és híve
+
+_Krúdy Gyula_.
+
+Budapesten, 1913. vízkereszt napján.
+
+
+
+
+I.  Tavaszi vasárnap Budán.
+
+Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két
+nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem
+hívta őket szerződés.
+
+A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a
+tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból
+állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt
+összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen
+elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott
+köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a
+szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha
+temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva
+merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább
+leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok
+mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők
+mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a
+házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az
+ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges,
+hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi
+Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a
+megfojtott rác kupec?
+
+A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el,
+miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt,
+közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a
+lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban
+senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán
+hagyták el lakásukat.
+
+Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már
+meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a
+Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A
+direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony
+botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb.
+Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke
+volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a
+minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek
+óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s
+azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi
+becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom
+harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte
+tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már
+várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes
+cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor
+könnyes tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü
+lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik
+mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az
+olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak,
+vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az
+utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka
+a formásabb női lábbeliket.
+
+Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban
+Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg
+úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak
+szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai
+Dunaparton.
+
+Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki
+mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit
+megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a
+hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a
+vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó
+csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a
+füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed
+ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha
+megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta,
+az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja
+olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan
+nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az
+eladásra.
+
+A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia
+karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai
+gavallérokra. A monoklis kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a
+kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat
+nevetett.
+
+– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász
+keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől
+valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori
+urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki
+úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan
+uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam
+odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy
+megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony
+és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak
+meghallották kivánságát.
+
+Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem
+alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán
+bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:
+
+– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán
+születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem
+volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész,
+tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a
+Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő
+beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas
+mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora
+területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok…
+Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi
+életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves,
+egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi!
+Istenem, csak tudnék közöttük választani!
+
+Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős közelségben
+ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg
+megvetéssel mérte végig a gavallért.
+
+– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik.
+Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.
+
+Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.
+
+Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki tudja milyen
+lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő
+siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli
+kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve
+vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak
+hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát, utcai vidámságot, akik
+napközben Pestre járnak hivatalba, vagy üzletbe. A kalapos kisasszonyok
+egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón, –
+egy finom pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt
+elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül
+a padon egy feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi,
+de titkon nagyon vár.
+
+A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmes
+párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában, majd távozásukat.
+A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a hídon átdöcögött a
+társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az
+emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt
+ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna,
+amely a messziségben elkanyarodik és a bácskai gabonahajókon száradó női
+fehérnemüek. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már
+felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly,
+szemében üde tavasz…
+
+A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért,
+mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig
+érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú, leszáll, hogy
+konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki
+szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan rángatózik, mint a falusi
+temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifujja az orrát, megtörli a
+szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyujt és
+látszólag megfeledkezve az elmult eseményről, közömbösen dől hátra a
+kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná
+hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon
+ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt
+szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.
+
+– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a
+hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?
+
+A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai
+korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb hivatalokból
+jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi
+Dunaparton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és
+elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy
+mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy
+elfojtott dühvel hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy
+gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki
+ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és
+gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.
+
+Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a
+szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb
+budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi fogalmazó udvarlását is
+visszautasította. Horváth kisasszony arculütést igért Mákosinak, mire a
+fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.
+
+– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a legelső
+donjuan ezidőtájt a hidakon túl.
+
+Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna,
+Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan
+megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt venni a
+guerilla-harcokban):
+
+– Levelet irunk a Nap-nak!
+
+Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga,
+kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki másnap megjelent
+a korzón és messziről kisérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők
+kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket
+kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte
+az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón
+jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó
+hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü
+toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen
+kitüntették. A férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a
+kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több
+háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja
+Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai
+kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a
+fogalmazónak és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen
+pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.
+
+A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról.
+Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és csufolkodó megjegyzést
+sem tett senki estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas,
+elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat és a lábak
+hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a
+régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki fölvehette
+tennisznadrágját és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavaszamult
+kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók
+tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák
+kergetőznek és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s
+a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint
+udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti
+zsidóleánynak.
+
+Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át Budára,
+ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző
+figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és
+szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A
+vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s eljátszotta a budai
+korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított,
+kis kutyák szaladtak és a nagyhasu tanácsos fölemelt bottal ment a
+tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszuérzettel gondolt mindig Budára,
+a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a
+hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul
+csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.
+
+– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu városrészből
+elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgy sem
+szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan Szilviának, ki vidéki
+leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó
+katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha
+Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy
+fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy
+aranysisakos középkori király.
+
+Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a
+napokat.
+
+– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve Szilviának.
+
+– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt
+Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs
+mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.
+
+A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre
+jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahuga
+volt s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy
+otthon lenyuzta a munkásai bőrét és töltött fegyverrel járt az erdőben,
+ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez
+pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az
+igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a
+jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében, tollforgós
+süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok,
+görögtüzet fujtak, jambusban beszéltek és tán a sugó is sarkantyus
+csizmában ült házikójában.
+
+A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s özvegy
+Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz
+selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe és elment
+mulatni Magyarországra.
+
+A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv
+özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett
+meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az igazgató is
+el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a
+vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette és a
+cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora folyamán rendesen
+beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette,
+itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három
+napig is eltartott a fekete, farkasfogu asszonyság szerelme, a
+vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott és
+Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette
+ártatlanságáért. A drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert
+emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy
+tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.
+
+– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta Klára. – A
+vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.
+
+Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan
+megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak rajta
+elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A
+Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós és hordárral
+vezettette magát a Pattantyus-utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon
+kiáltott unokahugára:
+
+– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló férfiembert
+nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás, mint a pelyve. A
+nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.
+
+A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel
+járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész Budapestet.
+
+Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.
+
+– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.
+
+– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a világon.
+Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus!
+– megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a fiú?
+
+Szilvia élénken fölemelkedett.
+
+– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.
+
+– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és levetette a
+kabátját.
+
+Körülnézett a kis lakásban.
+
+– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat
+az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket
+hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta.
+Hadd lássalak, Szilvia.
+
+A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a
+száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül
+barátságosan a hátára ütött.
+
+– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva
+mellől. Ötezer hold erdeje van és kétkerekü szekeren nyargalász a hegyek
+között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve és gyalog kergeti a
+vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De
+az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.
+
+– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.
+
+– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a
+vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! – esténkint
+beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer ide. Nem hiszek a
+vöröseknek!
+
+Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a
+vizsgálatnak.
+
+– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!
+
+Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a fejét.
+
+– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy
+keress valamely jóravaló szeretőt.
+
+– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.
+
+– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsunyultak,
+elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy
+szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállu, mint a hegy
+háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat
+megnyirják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas,
+kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind
+elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy
+nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal
+farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötven
+éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a
+befagyott Drávában.
+
+Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte
+Urbanovicsné elveit.
+
+Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond
+gondolatai is támadtak.
+
+– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? –
+kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?
+
+A horvát asszony vérvörös lett.
+
+– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim,
+legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi
+vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy
+jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal szép nő vagy, ennyi minden
+vagyonod. S ha egyszer elmult ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki
+sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen
+kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt
+tőlem, meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban.
+Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De
+mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen
+dolgokban!
+
+Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni
+hatalmas vállait.
+
+– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk
+vacsorára?
+
+– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához fordult.
+
+– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki
+kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád
+korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott és éjjel
+zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert
+vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én ártatlanságommal kedveskedtem
+az uramnak és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett
+szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg
+volt. De belerugtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba.
+Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi
+mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?
+
+Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett
+elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva, örvendező arccal
+olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanukban játszik estére a
+Városligetben.
+
+– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.
+
+– Gyönyörü, – felelte Klára.
+
+– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz.
+A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a
+festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint őszhajú
+vénasszony, ha már eddig kibírtam?
+
+Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga elé.
+
+– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem
+volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni
+hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a
+szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint
+azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy pedig egy napra, vagy egy órára
+elővenni, azután kirugni és kiszellőztetni a szobát s jól megmosakodni.
+A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.
+
+Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a
+bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e
+valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.
+
+– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi
+igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy
+tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek
+jövök!
+
+Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.
+
+– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. –
+Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire, fölkeresni az
+igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez
+sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante
+versei és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék
+föltámasztani, egy fiatal pápát, vagy, csak egy bibornokot,
+zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket
+olvasna nekem és közben hűs piros bort iddogálna arany kehelyből. Akinek
+nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs
+fehér ujjaival a hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte
+ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám,
+hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit,
+akiért érdemes volna akár elrothadni!
+
+Szilvia a zongorához ült.
+
+– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…
+
+– Mi volt az apád?
+
+– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten
+elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy
+színházi zenészen.
+
+Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor
+kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte barátnőjét, aki
+bizonyos kis csipkéket készített elő.
+
+– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.
+
+A drámai művésznő nevetett.
+
+– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.
+
+– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor
+szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.
+
+– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor
+tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné!
+Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!
+
+– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár
+háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes ornátusban kopogtasson
+az ajtón.
+
+– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a
+pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az ügyvédjelölttel
+találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bibornok kedvéért tenném
+be a lábam.
+
+– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.
+
+A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.
+
+– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami
+ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?
+
+Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett
+hozzá.
+
+Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia
+azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra
+ösztönözte.
+
+– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki. Könnyű
+neked. A ruháidat magad varrod…
+
+– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a
+színésziskolából.
+
+– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.
+
+– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.
+
+– Mélyen alszol.
+
+– Mint egy szakácsné.
+
+– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi
+mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, – amint a néni
+mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s ezért piros az
+orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van s
+félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán tízszer is szerettem. Én
+nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.
+
+– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai
+színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.
+
+Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította, mintha
+saját magát ölelte volna meg.
+
+– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak.
+Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az
+ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába;
+Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a
+város végén egy tehénistálló mellett, elől korcsma volt a Fehér rózsához
+s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kaszirosleány;
+ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek
+szaga, a cipőm fölrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a
+kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek,
+pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak
+nevezett.
+
+– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.
+
+– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó
+családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt.
+Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű, finom lépésű, igen
+elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy
+színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem, éjjel mindig
+vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek
+volna a nagy alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot és a friss téli
+éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe
+hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült
+az asztalnál, hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az
+ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az
+ablakot!“ – mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész
+életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd be
+az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran
+elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes
+pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?
+
+– Bizonyára.
+
+– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült,
+mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már
+kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s ő szótlanul lehajolt a
+kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt.
+Azután ő nyult be a két kezével és megsimogatott, ahol ért. Nem
+emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de
+az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt
+voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.
+
+– És én hol lehettem ekkor?
+
+– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl
+ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a kaszárnyába
+hivott!
+
+Klára nevetve forgatta a vasalót.
+
+– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák
+alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel
+álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem
+karácsonykor és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy
+katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.
+
+– Az én huszárom vitte el emlékbe.
+
+Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít) és
+figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája,
+foltocskája?
+
+– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?
+
+– Elvitte. Nem kérdezte, kié.
+
+– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka
+ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A
+kapitánynak piros orra volt.
+
+– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és alattomos
+pillantást vetett a barátnőjére.
+
+Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.
+
+Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukos óra
+ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte őket mindenfelé
+vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó, hányszor tapadt reá
+reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban
+a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis
+állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakuk ugrott ki a
+kis ajtón és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely
+kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett
+menni és ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel
+letakarva, a cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már
+leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s
+a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe,
+mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött
+bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi
+színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik
+városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház és
+a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A
+sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél megemelésénél
+sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő
+gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az egész város
+megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr
+regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagyétvágyú
+Pickwick urat mindenki fölismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller
+urat s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba
+ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink s a
+virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek,
+a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott
+sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi
+színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett a
+levéldobozon.
+
+– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut láttunk?…
+
+– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos
+szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak laknak az
+uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki
+előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a
+másik felét.
+
+A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette őket. A
+városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgős-poháralakú
+gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben, míg a félhomályos
+nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad
+szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal
+világít s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját
+viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér
+mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.
+
+– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek
+voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás után Klára. –
+Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.
+
+Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó
+pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki,
+esztendők óta megosztja vele mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom
+teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot
+viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeli őr volt Máriapócson. Ki
+tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant föl egykor Klára a színésziskolában!
+
+Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai alatt a
+Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a
+tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz
+már többé soha.
+
+… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben meghódította az
+egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a
+virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék
+karikába bujtak a leereszkedő ködben s a korzó hosszú, elegáns tisztjei,
+a puskaporos arcu kapitány feketeprémes mentéjében s a kadét magas
+sapkájában kedveskedve szalutáltak:
+
+– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.
+
+– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s búbánatos
+barna fejét a zongora lapjára hajtotta,
+
+– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az
+ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj. Megyünk a
+színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!
+
+A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres hajtott be. A
+legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok voltak és a
+sárgakockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás
+kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott föl a
+lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.
+
+– Mi történt? – kérdezte Szilvia.
+
+– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve, hogy
+leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme
+csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott és a
+fülbevalója akkora volt, mint a dió.
+
+– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert vajjon
+kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény,
+pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen
+fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony
+vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki parasztasszony. Nem tudom a
+pesti hivatalnokoknék divatját.
+
+Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz
+ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból
+összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon
+egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a medálionban egy
+rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros ruhás férfiú arcképét.
+Más ékszert nem kivánt.)
+
+Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.
+
+– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők
+toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán
+a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy festem a
+hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs igazam?
+
+– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és
+nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors
+elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a
+néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna a állótükör előtt
+magasztalni, Szilvia már föl is vette hattyuprémes színházi belépőjét.
+
+Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.
+
+– Milyen szép lábad van! – mondta végül.
+
+– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt
+mindenki tudja.
+
+A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt.
+Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent és az
+Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.
+
+A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.
+
+Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély szemét jó
+darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a
+lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához tért és az esti
+vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.
+
+– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja,
+hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.
+
+– Tudom. A pesti nők romlottak.
+
+– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen
+rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.
+
+– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend
+legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.
+
+A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca,
+egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A
+fiákeres félrerántotta a lovait.
+
+Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el
+mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás lovászlegény
+ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási
+vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire
+sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában
+Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut. A nagy kerekek ünnepélyesen
+fordultak és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és
+fehér színekkel volt bélelve s a hátulsó ülésben komolyan ült egy
+elszánt képü, ritkás feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely
+addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan
+hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.
+
+Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült
+mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan vöröses-szőke, régi skót
+vadászkastélyok pasztell-képeire emlékeztető hölgy.
+
+A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a
+hölgyek kocsijában.
+
+Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott
+a kocsisnak.
+
+– Kié volt ez a vörös kocsi?
+
+– Alvinczi őnagyságáé.
+
+– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.
+
+Szilvia később halkan odaszólott Klárához:
+
+– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az
+iskolában.
+
+Klára megvetően legyintett:
+
+– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.
+
+
+
+
+II.  A szinésznő és lába.
+
+A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette
+színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a bódénak,
+nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe csoportba
+verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi muzsikát.
+
+Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti
+arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul
+eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik már Sardoura,
+Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld
+szinkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb
+ifjuság, a klerikális vagy konzervativ lapoknál ette a „publicisztika
+sótalan kenyerét“, többnyire Budára járt és az ottani
+operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony
+tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen erős mozgalomra
+adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fujta, hogy a budai
+polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a
+modern irányzatot, szép, szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve,
+hogy tán belép a kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét.
+Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról
+elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű
+trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik
+fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával
+ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy
+régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta
+Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik
+később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hirlapírásban
+szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a
+sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a
+befolyásos emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a
+minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap
+feladta a főnöke kabátját.
+
+De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs, lármás
+zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből gazembernek
+neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala s szegény
+Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomoru mosolygás volt
+az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a
+halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és
+burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák
+váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és
+a színésznők, ifjú, rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk
+nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem.
+Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld Irén a szent
+papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze
+költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az
+aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú
+hirlapíró urak télire kőszínházba való szerződést igértek a leánykáknak,
+akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a
+ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi
+estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke
+cilinderkalapja pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt
+arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és
+Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház
+vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán
+napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni
+lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor
+elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt
+szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott
+a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a
+szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők
+nevében Király Gizy költönő vett részt az előadáson és nemes metszésü
+feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.
+
+Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A
+redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge
+nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak
+színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik,
+amely származását, rangját jelöli. A pesti hirlapíró akkor tette le a
+vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett
+vagy ellen. Jelvényt kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta
+meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is
+bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony
+trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot.
+Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán
+színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és
+csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik
+Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép és mosolya, amely
+uj és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas
+foteljei között.
+
+A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái.
+A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi
+falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már föltette magában,
+hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran
+állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei
+elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a Nemzetiben sem játszott
+senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a
+budai színkörbe járt Ripp van Winklét hallgatni és előadás után félig
+mámorosan keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily
+jószaguak voltak. Az utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint
+pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai
+színésznőket az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők
+már úgyis tudtak…) A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló
+(de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó
+aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a
+magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú
+műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta verseket?
+
+Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető nélkül
+igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a sajtónak.
+Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök-ujságíró
+angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még
+jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti
+operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt,
+mint egy intervjut megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben
+az időben, hogy már a határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért
+nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben
+és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége.
+A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel
+egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik,
+Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő
+alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem
+szokás verekedni Fodornál. A kitünő mester termében senki sem halt meg
+Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné
+Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem
+igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!
+
+Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget
+öreg nyárfái alatt, a nagydob puffogása a Stefánia-útig is
+elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a
+lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött,
+a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka bolyongott a színkör
+tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias
+ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory
+kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok,
+ebből még baj lesz. A legények vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás
+kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent
+az első számú páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó
+oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert
+lovag szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már
+elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt
+fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az
+előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a
+fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a
+nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy szőke, szemüveges fiatal
+zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajjon ki
+küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?
+
+Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre páholyában.
+Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory
+lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth kisasszony pusztán gyakorlatból
+a páholyok mögött álló tüzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai
+pillantásokat s nagyon meg volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni
+kezdte a lábát.
+
+– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni, – mondta
+Urbanovicsné narancsot hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust!
+kiáltanak háromszor.
+
+Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:
+
+– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A
+kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.
+
+A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez
+hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával diszített
+cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső
+részéből volnának szabva, a marabu legyező mint lengő tollbokréta
+azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg,
+mindenféle illatok, kifésült, puderrel meghintett női frizurák, az esti
+világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss
+fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott
+bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A
+kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára
+felé.
+
+Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést,
+mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.
+
+– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy szemét
+levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani
+játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig észrevehetőleg mozog. –
+Sohasem tudta a szerepét és persze most sem tudja, mert folyton
+férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között.
+Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet
+csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon
+szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt
+mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a
+cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából
+jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben
+elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a
+fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási
+jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti
+a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán
+harisnyája, hiába utánozza Jászait.
+
+Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott
+volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán észrevette a
+bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken viszonozta a
+köszöntését.
+
+– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.
+
+– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát kezdett a
+mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt,
+mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz
+előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis
+ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s fejtartása megmaradt ugyanabban a
+helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után
+nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér
+keztyűvel folytatott eszmecserét.
+
+– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, – hogy miért
+nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz,
+azt mi is ismerhetjük.
+
+Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly futott végig arcán,
+mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.
+
+– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem találok
+ezen a tényen semmi csodálkozni valót.
+
+De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz
+felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről és
+hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért
+pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú
+embereknél és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem
+szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.
+
+A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben
+szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.
+
+– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én
+kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban
+ábrándoztam.
+
+– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.
+
+Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait
+óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan
+halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné,
+mintha félálomban lesné az álom folytatását.
+
+– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta rólam, hogy a
+hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, – szólalt meg
+Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok
+fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben!
+Miért?
+
+– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a
+leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok
+fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgy sem a szavak
+számítanak, hanem a tettek.
+
+S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi
+alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hídak és
+magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden
+emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a
+nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott,
+amennyire kíváncsi volt.
+
+– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. – Annak,
+hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a hasonlataiban!…
+Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé
+óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt
+utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit
+rajongott! Uram, én minden művét ismerem.
+
+– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír katonája
+föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni, –
+akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája, midőn a molett
+énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban,
+hogy a színésznők puderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott
+lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka saját kezükkel mostak
+hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől
+közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis
+madárfészek hosszuszáru nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.
+
+S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr s gyors kémlelő
+pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabujával
+mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem
+szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“
+
+A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:
+
+– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.
+
+Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a vállára
+ütött.
+
+– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.
+
+– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti divatot.
+Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.
+
+Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon
+nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben
+a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította,
+mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó,
+konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar
+nézni egy képet, amíg az megelevenedik.
+
+– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna:
+„Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy
+szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?“
+
+– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most
+fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni
+kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.
+
+Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz,
+mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez
+nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női arcképhez.
+
+– Pesti lakos lettem.
+
+– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?
+
+– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.
+
+– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.
+
+– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.
+
+– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.
+
+Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb viccét
+mondaná.
+
+– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.
+
+Szilvia összecsapta a kezét.
+
+– Hallatlan!
+
+Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.
+
+– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…
+
+A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a
+vicc-srapnell pusztításától.
+
+– Harmadik lapom „A lámpás“.
+
+Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így kénytelen volt
+bólintani.
+
+– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?
+
+– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az
+utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvigabb lap a
+világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az ujság mottója: „Jobb
+meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?
+
+Urbanovicsné hátrafordult:
+
+– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.
+
+– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint
+színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth
+kisasszony. – Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a szerepében, mert nem
+tudja a szerepét.
+
+Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr
+magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen
+mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy
+holnapután…
+
+– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott
+írni?
+
+– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.
+
+– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét? A
+legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a
+présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő
+uram?
+
+Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna és a
+Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri messzire,
+amíg meg nem puhul.
+
+– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából.
+– Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a
+népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…
+
+– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember volt a
+vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.
+
+– Mikor maga játszott.
+
+– Ferenc József-kabátot hordott.
+
+– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.
+
+– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.
+
+– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.
+
+– Oldalszakálla is volt.
+
+– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a színpadra
+nézett.
+
+– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte Klára.
+
+– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a
+deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen
+szaga van a szájának.
+
+– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?
+
+– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban számon tartom
+a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és
+vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vizen járó fekete
+hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már
+joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.
+
+Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.
+
+– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem visel tiszta
+fehérnemüt.
+
+– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból hord
+koszorut és pirománia a betegsége.
+
+Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a
+civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.
+
+A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett,
+míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi belépőt, amilyent
+csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével,
+amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt
+megszorította a hirlapíró kezét.
+
+– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot
+közölne.
+
+Majd hangosan megkérdezte:
+
+– Velünk tart?
+
+– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok Kürtösnek? –
+szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán,
+mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.
+
+A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke redingotján
+friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.
+
+– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert ebben a
+szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.
+
+– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg
+bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz
+intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában
+Kürtös és unokahuga miatt.
+
+A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy
+szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint
+éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak
+hazafelé.
+
+– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. –
+Kihuzták a török sorsjegyemet.
+
+Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.
+
+– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre
+kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)
+
+– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója, –
+mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt
+iszik.
+
+– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára,
+miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.
+
+Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az ülésben.
+
+A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon
+tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros
+szőnyeg volt a padlóra terítve.
+
+– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné
+fitymáló hangon. – Hé, fogadós!
+
+Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról.
+Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü fiatalember volt, aki
+semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.
+
+A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s mindenképpen
+jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte
+vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni
+mulattatásának szentelte magát.
+
+– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi
+jellemszínészre?
+
+– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól
+enni.
+
+– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre
+senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?
+
+A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két
+pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.
+
+– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen
+mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának helyet az
+asztalnál!
+
+A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús
+dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig
+elkomolyodott, ha boros poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan,
+temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután
+színét és szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“
+keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig még
+harminc éves se volt egészen.
+
+– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre
+Klára a szótlan szerkesztőt.
+
+– Magának.
+
+– Dehogy! Szilviának.
+
+Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.
+
+– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd megírom A
+lámpás-ba.
+
+Szilvia engedelmeskedett.
+
+Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt,
+kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a
+megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb
+szakértelem volt jelen.
+
+Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta Rezeda úr
+szavait.
+
+– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a boka
+fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember!
+A nagysága molett hölgy ezek szerint.
+
+– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa pikáns
+dolgokról beszélni.
+
+– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a szerkesztő, –
+mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán
+sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?
+
+– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel Szilvia.
+
+– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai előtt, midőn
+a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi
+ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a
+társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy
+fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a
+nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük
+mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg
+fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom
+az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz
+szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s
+éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te
+vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh!
+Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!
+
+– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.
+
+– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért
+Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így
+üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai
+szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig
+azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták
+fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak
+megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl
+magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind
+„tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe
+súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak
+ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már.
+Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.
+
+– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos
+hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan
+pillantott Rezeda úrra.
+
+– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen
+tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen
+például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi
+igért Montmorency Clarence-nak.
+
+Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét
+kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot
+hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)
+
+– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen
+érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki
+volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s
+elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.
+
+– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy
+tipró. Szívtipró.
+
+A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a
+coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.
+
+– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő
+cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette
+és körülnézett, mintha más társaságot keresne.
+
+Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített
+fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor.
+
+– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta keblét.
+
+– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt
+hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.
+
+– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen
+nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a
+nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem
+kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.
+
+– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte
+Rezeda úr.
+
+Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a
+kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló
+réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.
+
+– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.
+
+– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az
+ifjúember, hogy hozzá beszélek.
+
+Klára nyomban elintézte a dolgot.
+
+– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.
+
+– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés
+sorrendje?
+
+A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.
+
+– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta
+s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is
+vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.
+
+– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag
+Klára.
+
+– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A
+férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt
+részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.
+
+– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy
+égetnének meg, vén bocskor!
+
+
+
+
+III.  Indiában rossz volt a termés.
+
+A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik
+legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere
+Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak
+maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló
+ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett és büszke volt arra,
+hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején,
+származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A
+Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a
+Gút-Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt
+a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván
+azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten a Don folyó
+táján uralkodott és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr
+megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a
+professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet
+lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes
+Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt,
+a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású
+levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben
+természetesen Oxfordban evezett, majd a párisi osztrák-magyar
+követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási
+próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi
+zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a
+párisi attasé diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb.
+(Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán
+a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem
+jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele
+a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának
+bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka elveszítette azt a
+százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja levendulaszagú
+ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház
+körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan
+küldte el fiának a százezer pengőt, amely abban az időben rengeteg
+vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam,
+most már nincs több pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az
+olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe,
+amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát.
+Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz
+táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia
+követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a
+Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán
+selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja
+kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor
+vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan csilingeltek a
+csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre három ujjnyira
+a szív fölött a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár,
+elfehéredő arc, megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét
+küldte a francia követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva
+indult és három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos
+inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd
+nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy Bécsben a
+Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre,
+megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas-fogadóban szállott meg,
+ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most
+kettőben, mert a legényének is ott kellett aludni és éjjel levetkőzni,
+lábát, kezét megdörzsölni, betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon
+Unghban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első
+foglalásból maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak,
+rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas
+kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem
+lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel
+ugatott volna.
+
+(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez
+érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan fölsóhajtott:
+
+– Istenem.)
+
+Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany Sasban.
+
+Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a
+nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá
+testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki
+kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrinyi Ilonára.
+
+– Fölébredt a fejedelem?
+
+– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.
+
+Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“ hangzott,
+amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang
+tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.
+
+– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.
+
+Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt
+elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött selyemkaftán,
+amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely
+alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekintgetett elő fekete szeme. A
+pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő
+messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt.
+Francia ujságok hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil
+Blas“-t.
+
+– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louisenál. Én
+írtam.
+
+A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.
+
+– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.
+
+– Igen rövid, – tódította később.
+
+Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.
+
+– Nos?
+
+– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.
+
+Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és elgondolkozva
+nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.
+
+A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok.
+Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből hozatott,
+amely fával az ősei tüzeltek s a tüzre vetette. Megdörzsölte igen finom,
+de erőteljes kezét. Végignézett karcsu ujjain, amelyek a kardot, kantárt
+szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe
+nyult és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s
+halkan, unottan megszólalt:
+
+– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint pénze. Az
+angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a
+névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!
+
+Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át az öreg
+írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el Szilveszter piros
+mellénye tájékán.
+
+– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette
+az ajándékot, ha azt megköszönték.
+
+– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madamehoz.
+
+– Estély lesz, szőr. Szoáré!
+
+– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk.
+Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én
+nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a
+nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának,
+régi barátnőnknek.
+
+Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget
+megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a
+Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen
+köpönyege.)
+
+Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt
+benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az inyenckedést!“ szólt s
+furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán
+elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy
+régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény,
+amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől-egyig ismert a
+fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok.
+Az egyszerű, szinte katonás ágy fölött kis ezüst feszület: Mária
+Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos
+kis pisztoly, mint egy bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből
+egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán
+az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon
+világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noel.
+Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere
+préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztell-képei,
+amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy
+szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában
+aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és apró, eldobott levelek
+közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott és egy
+férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös
+feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet
+valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától és az íróasztalon
+sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az
+ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző
+követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)
+
+Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a
+szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott s az
+asztalról hosszukás levélborítékot emelt föl.
+
+– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok.
+Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai
+terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést
+csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el titkodat.
+
+Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és hosszasan a
+téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka körül.
+
+– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter
+elhagyta a szobát.
+
+Katonás komolysággal lépett be a legény.
+
+– Mi ujság, János?
+
+– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.
+
+Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az
+öltözködés idejét halogatná.
+
+– Mit rendeltünk mára, János?
+
+– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A
+salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.
+
+– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony
+otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!
+
+– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly
+meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg
+tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.
+
+Alvinczi elgondolkozott:
+
+– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?
+
+– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre jutott.
+
+A fejedelem a multba nézett.
+
+A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet hozott.
+Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az
+ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú, szálkás betűkkel egy
+könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután engedte, hogy a legénye
+felöltöztesse.
+
+A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot
+freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször
+megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a zsebeibe
+gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot
+vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot tett, amely olyan réginek
+és nemesnek látszott, mint az apátság misés-könyve. A velszi herceg
+pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska-nagyságú szivartárcáját
+különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint
+a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott
+csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak
+ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában,
+mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi
+szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a
+legnemesebb szivart jelentette.
+
+A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek zsebre
+szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről,
+amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt.
+Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak, vagy
+bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig
+vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb
+lett a pesti vagyon.
+
+A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János
+inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.
+
+– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.
+
+Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpenyegét.
+
+– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…
+
+… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső zsebébe
+dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján
+heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére
+fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán fölszolgálta a visszajáró pénzt),
+Alvinczi úr előveszi ujságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik
+levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek
+sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az
+éjszaka hosszú s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt
+a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.
+
+– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja
+nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és
+szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg
+tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a
+fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében,
+szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros
+szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő kulcsaival eltünik.
+
+A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott így
+Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:
+
+– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt
+Viktória-fontot!
+
+Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.
+
+Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.
+
+– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, – tíz
+aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.
+
+A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó
+előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el,
+mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha
+kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga
+gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.
+
+– Jó éjszakát, János.
+
+A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó
+felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.
+
+(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette a
+kezét, mintha láza volna.)
+
+Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics
+muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A
+pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra
+forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.)
+Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehérkaméliás
+hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött palotájába, ha rendes
+látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi
+estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki
+egymagában játszott el teljes kis fölvonásokat. Egy régi romantikus
+regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás
+hölgy“-ről, most csupán annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet két férfi
+s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül Salamon Ödön
+író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről.
+Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy
+pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas
+fergeteg zúgott a Belváros fölött, a gázlámpák ijedten táncoltak, a
+borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán
+és Beöthy László bolyongtak éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az
+ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs
+Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből
+s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol
+az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis
+pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott az
+eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)
+
+Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres
+uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.
+
+– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!
+
+A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és
+komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér
+füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni
+lehetett széles kalapu spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat
+és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbócos, a fehér
+vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás
+szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban
+érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös
+figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi
+országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kinai sárkány és a
+japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton
+hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában
+nagy utazásokra gondoljon.)
+
+A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és
+arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő téli
+napsugárban.
+
+– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel
+nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog,
+Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a
+lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt
+lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban
+hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt és rövid sétát
+tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki
+mintha a közelgő tavaszt hirdetné.
+
+Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.
+
+– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A
+nagyúr parancsolja.
+
+Alvinczi a füstbe nézett.
+
+– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való.
+Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztell-kép angol
+művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyulánkság, erő
+és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimmal
+kopófalka-vadászat után egy Anna királynő-korabeli kastély halljában,
+talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő,
+mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi
+igen komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.
+
+Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden
+jóbaráthoz illik.
+
+– Verset fogok róla írni.
+
+– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint
+a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe,
+midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pirban égő
+aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel
+az Alpesekben, körül a pirosló havu szűz ormok, lenn a mélyben a
+tengerszem kéklik és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.
+
+– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.
+
+Alvinczi intett a kezével:
+
+– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj
+Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi
+kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a
+kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem
+tudom elfelejteni, amióta láttam.
+
+– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.
+
+– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán
+követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában tüntek el. Kár,
+hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben
+segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana
+az éj sötétjében s Clarencet gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit
+jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.
+
+– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben forog barátnőnk, a
+Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű
+urak karjaiba.
+
+– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz,
+hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel
+levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt,
+mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés.
+Például, igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én
+gondoskodhatnék.
+
+– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!
+
+Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A Jánoshegyen volt
+egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki
+purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával szeretkezett s a
+termékenységet számtalan apró papirosdarabokon őrizte meg, amellyel
+telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi remetéskedés után szinte
+megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik,
+nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír és kis lapot
+alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább
+nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és
+fütyörészve jött le a hegyről.
+
+– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában,
+amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.
+
+Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.
+
+– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.
+
+– Már felöltözött.
+
+A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott
+arcán.
+
+– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem jöhetsz.
+
+Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája
+olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a falon
+függött volna.
+
+A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó iratszekrények, a
+duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk
+körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt
+halmozták volna fel s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot
+terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi
+kis húst vegyenek magukra.
+
+A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka
+sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.
+
+– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a jegyzőt.
+
+Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.
+
+Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla
+volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a
+viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín-szoknyás
+asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el
+végleg a temérdek iratok.
+
+A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor,
+lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem
+tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő
+várható. A spanyolszakállas ellenben egyházgondnokhoz való
+ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.
+
+– Jó napot, méltóságos úr.
+
+Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta
+szalonkabátját, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy miért nem
+vette föl az ünnepélyes alkalomra veterán-kardját.
+
+Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos kalapkában,
+finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt
+helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja, nyerges lába, finom tartása
+mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a
+szerződést aláírja.
+
+Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi tiszteletteljesen
+bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette
+zsebkendőjét.
+
+A kövér jegyző sebesen olvasta:
+
+– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné budapesti, I-ső
+kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti színésziskolai
+növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gut-Keled) cs. és kir.
+kamarás, földbirtokos…
+
+Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.
+
+A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy
+Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének
+tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről
+gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért
+kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony
+óhajtásához mérten a színi pályára lép…
+
+Az aláírások következtek.
+
+Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez
+alkalommal.
+
+Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.
+
+– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.
+
+– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.
+
+Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis imakönyvét vette elő, e
+szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen violává lett
+francia hercegnők imádkoztak.
+
+– Ime, jegyesi ajándékom.
+
+Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.
+
+– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha
+meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.
+
+A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában
+megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott és olyan
+hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:
+
+– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába
+élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban
+szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek.
+Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz füzve. Lehet, hogy jó
+szerencsecsillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és
+angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy
+még sok örömöm lesz a kis leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak
+igérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot.
+Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended
+Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá,
+mint a két szemedre.
+
+– Igenis, sire.
+
+Egy óra mulva János inas berontott a szobába.
+
+– Méltóságos úr, itt van a hajós.
+
+– Miféle hajós?
+
+– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.
+
+– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő.
+
+– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva János.
+
+A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal
+hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját.
+Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen
+előrenyomult.
+
+– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak ismerem.
+Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik.
+Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem jelentést tenni.
+
+A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó aranyfonttal.
+
+János ismét a szobába nyomult.
+
+– Csengetni méltóztatott?
+
+– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál egész
+nap.
+
+– Úgy lesz, méltóságos úr.
+
+Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi
+kocsija.
+
+A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes
+ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában
+huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn
+Alvinczi a kocsiból kiszállott.
+
+Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér selyembe
+öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely
+fejedelmet.
+
+– Parancsoljon, Monte Cristo uram?
+
+(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet
+csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek
+előtt.)
+
+– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi úr a diványon elhelyezkedve,
+ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott
+ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben
+Louise asszony a Kis Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a
+címeket kommentárokkal kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise
+tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem
+vigyázott a ringyó…
+
+– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen
+senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyasajtókat a
+jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol királyok, biborosok és
+nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan
+bezárta.
+
+– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi és
+halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott – gyermekkorom
+óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna
+megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár
+vizet!
+
+Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját
+alsó ajkára téve nézett maga elé.
+
+Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a
+kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a diványról,
+amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg hímezte.
+
+*
+
+… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott, megragadta a
+szerkesztő kezét:
+
+– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom
+látogatni.
+
+Rezeda úr vállat vont.
+
+– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán nem is fogadná.
+Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.
+
+– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel Klára.
+
+Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:
+
+– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a
+nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még
+férjhez is óhajtanak menni.
+
+– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.
+
+Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a
+bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a primásnak,
+ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a
+muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy
+kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok
+keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a
+határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált másnak, mint annak a
+vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A
+különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos
+amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a
+horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a
+Valse de Moscox hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy
+festett bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az
+arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában
+virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)
+
+Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé nézett.
+
+Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál
+volt. A kapitányt Henriknek hívták.
+
+A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van,
+csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott
+kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke szemében
+mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint
+hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a tatár kán: Alvinczi
+Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a pályaudvarra hajtat. A
+hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e hóesésben… Az expresszvonat
+pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron és
+jószagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.“
+
+Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket
+a Valse de Moscox alatt.
+
+*
+
+Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a
+színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról észrevette
+a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el,
+mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a
+kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakán át.
+Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.
+
+Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és nyaka
+meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s üde illat
+áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid
+ruha alól.
+
+– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. – Benne van
+már – a lábam?
+
+– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem.
+Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban
+helyezhetek el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még
+akkor megjelenünk.
+
+– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem átkarolta a
+Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a
+hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott, mint a hajnali harmat
+fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül
+megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére,
+aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a
+piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.
+
+– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába van!
+
+– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha
+mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az ujságot
+s a szekrény tetejére hajította.
+
+Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla
+fölött fölkiáltott:
+
+– Klára, dugd el a nadrágokat!
+
+Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája
+alá, azután megint elővette.
+
+– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi nadrágunkra,
+látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes
+polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs
+egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.
+
+Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre s a
+kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.
+
+– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam,
+amelyben lyukacskák és pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És
+a derékon csokorba kell kötni a szalagot.
+
+Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a ruhadarabokat.
+
+Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint egy
+majálisozó diák.
+
+– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a
+színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük,
+mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti,
+selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok a spinéten,
+ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű
+napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a
+verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy
+név, egy régi grófnő neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás
+lábakon, hol a térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó
+lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka
+növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap, amely
+rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta hullámzó fürtök,
+mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc;
+kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult régi színlap;
+így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi
+pasztellképből? – Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre
+mutatott.
+
+– Ott szoktam varrni.
+
+Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából
+fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait
+végigfuttatta a billentyükön.
+
+– Itt szoktam ábrándozni.
+
+– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából, amelyre,
+úgy látszik, már régen készülődött:
+
+– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő lehet
+istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres komikáné is
+különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét magára borította.
+Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és szabású ruhák,
+köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha külön gyártanának a
+színésznőknek, nemde arra valók, hogy a színésznők ruházkodásuk révén is
+érdekesebbek legyenek a civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a
+mindenféle fátyolok, tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez
+magán: szintén csak azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most
+csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent
+rajongásokat, az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött
+s küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket,
+szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében
+előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó Isten
+árvaleánykái.
+
+– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek udvarolni
+kell.
+
+Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen fordította
+Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a Hoffmann
+szerelmi dalát.
+
+A zene alatt Klára halkan megkérdezte:
+
+– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig nem
+lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?
+
+– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.
+
+Klára megsimogatta a szerkesztő fejét és anyáskodva szólt:
+
+– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet engem
+elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy bárkinek? Ha
+egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.
+
+Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő alatt
+járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja, midőn ezer
+pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint az
+átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is hálójukba
+vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult Klára
+simogatására.
+
+– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise estélyt
+ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre bevezessem.
+
+Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda urat;
+ez azonban szomorúan nézett a földre:
+
+– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.
+
+– Nem baj.
+
+– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes tűzhelyébe.
+El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az mindegy. Lehet, hogy
+grófné lesz, vagy utca leánya.
+
+Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek mindkét
+ajtaját nyitotta ki egyszerre.
+
+Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és a dal
+hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig.
+
+Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.
+
+– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben a Fedórában játszottál, –
+mondta később halkan Szilvia.
+
+Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára ideges,
+örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd csendesen
+nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna. Remegő hangon, de
+vidor mozdulattal fölkiáltott:
+
+– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?
+
+Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet kapott.
+
+– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, – felelt
+szertartásosan Szilvia.
+
+– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.
+
+
+
+
+IV.  A legbarátságosabb pesti ház.
+
+Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinekre
+mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sevigné
+asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez
+intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői
+lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és
+lovagcsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame
+Pompadur volt, – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez időtájt.
+
+Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt
+Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi
+lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là Romantique –
+színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi
+garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta
+vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett,
+vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett,
+franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja
+megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a
+faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a
+nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.
+
+A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy
+csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi
+éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az
+ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s odakünn
+holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők
+nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.
+
+Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy
+részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se tettek
+volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem hajuknak,
+sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, – köztük a nagyszerű
+Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai
+voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok
+(akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád,
+elolvasták az írók munkáit, a történelmet és csöndesen mosolyogtak a
+bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket,
+hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“
+lenge szökéseiről még bőven beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás
+hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését. Musset Alfréd
+sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a
+regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes
+öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a
+világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.
+
+Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de este
+regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott
+Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta).
+Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a
+legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé és térdig
+érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő, tiszta és érzelmes,
+lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat,
+amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és
+hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus
+emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen
+hangzott ez valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes
+gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar
+a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.
+
+A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.
+
+Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak
+volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az
+anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhitat
+csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.
+
+– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az
+élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S
+bűnbocsánatra mindig számíthatsz.
+
+Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte
+Ferdinánd.
+
+– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást.
+Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.
+
+Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében. De
+ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset még
+érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben
+elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louisenak bérelt és
+fejét a nő ölébe hajtotta.
+
+– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.
+
+Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a
+maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a
+legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes
+előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az
+Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok
+áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül
+járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró-helyeken.
+
+A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy
+Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is, sok évig
+nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt,
+semmi más.
+
+Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem
+engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be
+életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket
+komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek, hol a falon antik
+feszület volt s rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő
+szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül
+bajok voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és
+hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A
+szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a
+pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus
+Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen Gábor hajdui
+csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf
+reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház
+ellenségeivel, éjjel viziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról.
+„Imádkozzál!“ – írta minden levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit
+egy nagyműveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar
+külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal
+lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e
+rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.
+
+A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar
+főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak s
+természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.
+
+Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet alatt
+külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.
+
+A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése hamarosan
+észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon,
+sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.
+
+A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a
+nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi bálok tündéri pompáját, a
+Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjü
+kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de
+Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, –
+amelyet eddig csak regényekből ismert, – a régi dacos, makacs, de
+mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben,
+bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága
+révén volt szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a
+nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy
+sör-császárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse:
+„Louise de Péczely.“
+
+S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját folytassa,
+terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.
+
+A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már
+nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket
+elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre
+nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el
+itthon a csatát.“
+
+Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon
+felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich
+hercegnő forgatott egyszer ujjai között.
+
+A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője
+tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is
+ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy csomó magyar
+arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza
+oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…
+
+– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta komoly, harmatos
+tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.
+
+Ferdinánd megcsókolta a homlokát.
+
+– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!
+
+… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párisban és
+Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok
+valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak
+szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik
+ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat, amelyben
+kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem tanakodnak
+rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában
+is kiárad egyéniségükből.
+
+Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók
+tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket
+és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett emberszámba.)
+
+A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal
+mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek helyett csupán egy piros
+rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát.
+Az évek folyamán megasszonyosodott és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta,
+hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó
+hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány,
+madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a
+homloka ragyogott egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával,
+aki karácsonyi játékai után búsúl.
+
+– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának, mintha már
+nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort
+iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be.
+
+Rezeda úr megérintette a Klára vállát:
+
+– Az Alvinczi titoknoka!
+
+Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az estélyre,
+ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és rövidszárú fapipát
+tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta föl a kis Bonifácz
+Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén
+jánoshegyi kődarabhoz volt intézve:
+
+  És a kő azt mondja:
+  Én leszek a sírköved.
+  Vadrózsának bokra
+  A temetkező helyed…
+
+Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel
+szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a kezét:
+
+– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok
+és Bonifácz Béla a barátom.
+
+Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent
+orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban
+oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki mindig halott
+édesanyjára gondol.
+
+– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A szép
+kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam
+felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.
+
+Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol
+a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán a névjegytartó
+kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén
+térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat.
+
+– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam már
+rossz.
+
+– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát csináltam,
+amikor szerencsém volt hozzá házamnál.
+
+Szilveszter legyintett:
+
+– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta?
+Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban
+sokat jártam utána.
+
+Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki
+házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt hosszunyaku
+üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú madarát egy
+sarokba tették.
+
+– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.
+
+– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a szobaleány.
+
+– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen töltögetett a
+poharakba.
+
+– Szép kisasszony, a maga egészségére!
+
+Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a
+hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől
+fölpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.
+
+– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi
+ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.
+
+Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera, mint egy
+öreg nagybácsi nézi a hugát.
+
+– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat
+meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a
+világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis korcsmában szegény
+Balázs Sándorral?
+
+– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!
+
+Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek
+szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a
+raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem találta, holott
+regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel
+berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier-izlést
+dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa-asztal,
+pohárszék, mint valamely falusi uriházban, ahol megbecsülik a
+nagyapákról maradt butorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben,
+amennyi arckép csak egy fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa
+férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén
+találhatók, – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is fölismerte
+Klára az egyik képben Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros
+állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély
+öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A
+kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson
+föllépett.
+
+Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise
+lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerü
+ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le
+gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő,
+majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy
+polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas,
+később hegyeslábu íróasztalkájára könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket
+írja.
+
+Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a
+takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő
+gondossággal a daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat
+ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a magyarruhás urakat és
+hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő előttről gyöngyös
+fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.
+
+Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt. Egy
+gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek fején
+kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.
+
+Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatal
+úr s fiatal leány arcképe.
+
+– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét a
+szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül.
+Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A férfinépség mind
+háládatlan.
+
+– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter atya.
+
+– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna.
+Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős se volt,
+amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében
+nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom volt. Talán egy
+félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy
+galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán fölneveltem Marcit. Az anyja
+húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy
+bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való
+fia. De azóta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párisból
+küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun
+neveltetem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már
+megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes.
+
+Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi
+tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte
+zsebkésével.
+
+– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.
+
+– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám,
+belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’ Isten belém
+döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, – magyarázta Klárának a
+háziasszony.
+
+Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az
+asztal végén.
+
+– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert láthatólag
+kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz
+esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen
+egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén
+disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?
+
+Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.
+
+– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a torkát,
+amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú lesz a
+kedvem egy hétig.
+
+Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott,
+mintha tormába harapott volna.
+
+Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal nézett az
+ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle, neki nem tetsző
+ételek kerülnek az asztalra!
+
+– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a
+kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben
+meg akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a
+vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer
+uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja,
+komám, nem tudna valakit komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi
+kellene a házhoz.
+
+Ilics Iván csúfondárosan nevetett.
+
+– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá
+kergetné!
+
+– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.
+
+Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után abbahagyta
+az étkezést.
+
+– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem
+sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden másképp
+volna. Talán még a lapom is élne.
+
+– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta
+Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.
+
+Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:
+
+– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem.
+Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az
+embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot fölrobbantani!
+
+Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja
+ragyogott:
+
+– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.
+
+Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült
+művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába, egyébként a Louise
+asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnürt hordott,
+holott az évtizedek előtt volt a divat. Szertartásosan bókolt a
+társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.
+
+– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy
+cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy kapudon
+lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? –
+fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta és
+különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha egyenesen a
+vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannonia
+előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással folytatta:
+
+– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok
+hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.
+
+Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a homlokáig húzta
+a szemöldökét:
+
+– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy
+Bártfai sohasem szokott hazudni.
+
+Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.
+
+– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. –
+Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem?
+Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig Sekszpir.
+Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.
+
+Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz,
+szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta
+szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban mélységesen
+szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek.
+Komolyan vette a dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai
+költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay
+és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust. Fanatikus, szélsőbaloldali
+ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott?
+Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át régi barátjait tisztelte meg néha,
+hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik
+végéről a másikra gyalogolt.
+
+A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített ételek
+pompásan izlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.
+
+– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise asszony.
+– Lenke, segíts az öltözködésnél.
+
+– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már
+hallgass a Hentzi-szoborral.
+
+A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar
+párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte föl,
+kis kendőt vetett a vállára s kalapos-skatulyát vett a kezébe.
+
+De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú szobaleány
+ijedt arccal lépett be.
+
+– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte részvéttel és
+levelet nyújtott át úrnőjének.
+
+Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta
+székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat
+játszák, mérgesen dörmögött:
+
+– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a
+párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs.
+
+Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomoruan,
+mint vidáman.)
+
+– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az
+öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen
+gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az
+embert, Julis!
+
+A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.
+
+Egy borszagú házmester jött be az ajtón.
+
+– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt
+van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő
+urat.
+
+– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.
+
+Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a
+szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már
+közeledik…
+
+– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.
+
+Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli
+szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.
+
+– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló szemmel. –
+Elfelejtettek neki vacsorát adni!
+
+– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig elpirulva,
+gyorsan kisietett a szobából.
+
+Szilveszter fölsóhajtott:
+
+– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják békében.
+
+Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.
+
+– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.
+
+Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat fölhajtotta,
+szinte kérkedni kezdett:
+
+– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit
+akar. Papirosai vannak, életjáradéka van a gróftól. Miért ne tartana
+magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó honvéd, akinek a szobájában kell
+tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.
+
+Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe súgta:
+
+– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt
+fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő
+a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.
+
+– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos
+arcfintorítással.
+
+A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, únott,
+fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint
+máskor és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai
+pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsal-nak hívják az északi szelet.
+Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges
+időben és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes
+kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bibornoki
+ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára
+elkalandozik a Belvárosban. Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott,
+hogy a mohos, pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán
+félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a
+házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő
+királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme
+hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság
+tagjain.
+
+Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis Bonifácz
+azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján fölkiáltott:
+
+– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet
+parancsolni.
+
+A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját és az
+asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen
+védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az
+asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és
+Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:
+
+– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak
+tovább.
+
+Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Eszterházy
+hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt,
+mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos volt. (Agglegény létére
+mindig valamely furcsaságot látott a nőkben és őszintén tisztelte őket,
+mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)
+
+Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem segítségére
+sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi
+csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy
+váratlanul társaságba keveredett.
+
+Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakünn
+valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.
+
+– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…
+
+Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett Louisera:
+
+– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!
+
+– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán úr… Ejnye, komámuram, hol
+járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a nihilista úr, de
+hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunsziv
+nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra
+induló magyarok lovai nőttek föl s a nyeregkápában az unghi hegyekig
+tartott az otthonról hozott takarmány, – mondá Louise asszony szónokias
+lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat
+kiejteni.
+
+Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és futó
+pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába. (Mintha a
+hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)
+
+– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, – szólalt meg
+végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a pókhálós üveget.
+– Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság
+pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szürték, ahol
+hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime, a zárdafőnök
+kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák
+meg a szép nők egészségére.
+
+Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és lágy, lusta
+lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kisérte.
+A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth kisasszony a
+kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok
+megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.
+
+– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam, hogy
+minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a
+szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára huzva, kerek
+köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén.
+Mert szeretni mertem. És elhagytak.
+
+Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a selyemruhát.
+Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér
+húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami
+borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha
+mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a
+pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a férfiakból, akik nőért
+lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.
+
+– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a
+pisztolygolyók személyes barátai volnának.
+
+A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely
+szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.
+
+– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak
+nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem
+a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér
+Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket
+váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeli
+szekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam…
+Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se
+hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett
+volna meg s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát,
+a Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz
+Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert
+táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek nevezett
+kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!“ S egyik
+kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte
+magát!“ A kanyargós, szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a
+széllel, orvosokkal, jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba,
+csupán ő nincs itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan
+mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi
+utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim
+körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A
+gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka
+szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a régi házból
+hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak és nem tudtam
+hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette
+pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotografiáját. Míg
+baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen,
+éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető
+mellett az országúton… Igy feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig
+virradt, már elhozták az ujságokat: a fehérkaméliás hölgy, a híres
+Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar
+Hirlapba.
+
+Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok
+társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:
+
+– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes
+ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?
+
+– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi
+romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig
+csak szerelmes voltam.
+
+Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes madame
+Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt emelte volna föl
+a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!
+
+Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem,
+egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…
+
+Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem
+jöttenek.
+
+– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt, madame.
+
+Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha
+a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.
+
+– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan
+kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam.
+Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem
+csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajjon hol
+dörmögne az ebéd miatt?
+
+– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván
+csufondáros hangon.
+
+Louise asszony erre komolyan megharagudott:
+
+– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a
+fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az akadémián művésznek
+képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha
+vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy
+tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson,
+amelyeken esetleg elgondolkozik?
+
+Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd megfenyíti a
+hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:
+
+– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak
+azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd
+elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap
+azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy a cselédeimet! Rettenetes
+ember.
+
+A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter,
+Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a szomszéd szobában
+lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig
+evett. Akár kávéházban, akár a madamenál: éjfélkor megéhezett.)
+
+Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt
+megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság
+felé:
+
+– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!
+
+Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:
+
+– Hallgasson, vén gazember.
+
+Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:
+
+– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc
+vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte,
+– kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s bebizonyította
+róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégis csak nem
+érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem,
+vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával lássa el a bajom!
+
+Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart,
+most végérvényesen fölállott.
+
+– Későre jár!
+
+Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s
+halkan a fülébe súgta:
+
+– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű kisasszony!
+
+Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.
+
+Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét
+belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette,
+hogy Klára ábrándozik.
+
+– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb
+lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni
+egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes
+ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.
+
+– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. – Mégis
+csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én életemben,
+mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a
+szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már
+csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás
+Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek.
+S igérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… –
+mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz
+éppen az a gyönyörű a madameban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint
+egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is.
+Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a
+velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle
+megtanulni.
+
+Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a
+szívében.
+
+– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem
+mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…
+
+– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait
+mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen
+kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen
+energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő oroszlánfejét a
+pattantyus-utcai régi házon.
+
+
+
+
+V.  A vörös postakocsi megjelen.
+
+Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, – mindig ezt
+csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis
+lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot
+Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.
+
+– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska
+fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)
+
+Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:
+
+– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta
+bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú házikók ablakai
+gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat…
+Igen mulatságos este volt, – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon,
+miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát „A lámpás“-ba.
+
+Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire
+járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója,
+hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál,
+férjeik inge toldozásánál s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak,
+bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik
+életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán
+ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a
+kávéházban és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután
+fölvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.
+
+– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! –
+mondta csöndesen.
+
+Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett,
+mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.
+
+– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor
+Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha
+csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot
+viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehérruhás
+pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…
+
+– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok
+öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak föl
+benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Cristo grófot!
+
+A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában, amely már
+ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és tenyerével kapta el az
+égő cigarettát.
+
+– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb
+boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed
+megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán leereszkedne
+kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását
+mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott
+ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak
+virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenki iránt figyelmes,
+kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai
+Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt
+barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszamult
+színésznőhöz.
+
+– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról-napra
+jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a multkor
+észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!
+
+– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és összecsapta a
+két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi
+közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az
+ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.
+
+– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós lehetett
+olyan…
+
+– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék
+felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy
+elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét
+láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam
+szeges korbács nélkül. Induljunk.
+
+Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző figurákat rakott ki a
+tányérra, lemondó hangon megszólalt:
+
+– Én nekem ismét itthon kell maradnom?
+
+– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára és
+lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.
+
+Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután
+fölemelkedett az asztaltól:
+
+– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy
+valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak
+felé, öltözködünk.
+
+Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem
+segítettek egymásnak az öltözködésben.
+
+– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr, –
+odakünn a mezőkön még olvad.
+
+– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.
+
+– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.
+
+A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve
+védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)
+
+– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek
+között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a
+napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől estig. Március
+harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség
+szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.
+
+– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.
+
+Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a
+másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.
+
+– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra
+törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.
+
+Lóvasútra szálltak a hídakon túl.
+
+Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek
+között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál
+hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és az
+utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a
+javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott.
+Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte
+hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.
+
+– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos lyukacskát
+fúrt a puha talajba.
+
+Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr Jánus-arcát.
+
+– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?
+
+– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.
+
+Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a
+Tündér Ilona előtt.
+
+– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák
+nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető párokat a budai
+hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben heverészni vasárnap
+délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kis
+leánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csalt el az
+ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat
+hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni!
+Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!
+
+– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány nem
+heveredik le az erdőben!
+
+Rezeda úr nevetett:
+
+– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges,
+amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem.
+Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is, derékig érő hóban a
+debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!
+
+A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a kisded
+társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.
+
+– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.
+
+Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák
+egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely
+olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció.
+Hervadt, mult évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna
+szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal
+állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy
+elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a
+nyárilak rejtelmesen, szinte elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári
+reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü
+lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az
+éjjel! A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek
+bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a
+hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban járó,
+titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az
+eső kisértetléptekkel jár a tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől
+rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat.
+Mily megnyugtató lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó
+fegyver! Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?
+
+Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva beküldte a kék
+fák között az elhagyott kertbe.
+
+Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti
+ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen
+felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most mindjárt.
+Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek… Horváth
+kisasszony a szívére szorította a kezét…
+
+A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos, cilinderes,
+fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a
+nappali világosságban, mint a pergament: ódon pergament, amelyet régi
+könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte
+bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.
+
+Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában
+narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi
+között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.
+
+Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok és fázós
+rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis
+kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy délutáni sétájukat
+elvégezzék…
+
+Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út kanyarulatánál.
+
+Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető Horváth kisasszony karjába
+kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.
+
+Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a
+rejtelmes lak felé.
+
+Jó darabig mentek szótlanul.
+
+– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és megtörölte a
+homlokát.
+
+Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a
+talajt.
+
+A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt
+bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek alaposan
+megfáztak az erdei sétában.
+
+Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott föl
+a Tündér Ilona előtt.
+
+Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett kocsit,
+amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken
+egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak
+eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a korcsma előtt végighuzott
+a lovain. A hatalmas kerekek robogva tüntek el a vörös postakocsival a
+leereszkedő tavaszi alkonyban.
+
+– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.
+
+Rezeda úr gúnyosan mosolygott:
+
+– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt
+sem látta meg fátyola alatt?
+
+– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan Szilvia
+és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába
+próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy
+ebben több szerencséje lesz.
+
+– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt az erdőben? Frakkban,
+menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott föl
+Horváth kisasszony.
+
+– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer
+papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett
+nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli eljegyzésük évfordulóját a
+kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nem igen
+lesz ebből a dologból – felelt Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott
+mosolyogni.
+
+Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő
+erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös
+postakocsi – érte.
+
+– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.
+
+Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:
+
+– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi
+kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély falait. Vajjon
+megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában?
+Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És
+tud-e beszélgetni a régi butorokkal s eljátsza-e jegyessége évfordulóján
+a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy
+régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmult asszonyainak a
+szemsugara tapadt s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg
+úr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem
+húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.
+
+Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos lépteivel hagyta el
+a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg helyet foglalt,
+bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.
+
+– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan mosolygott.
+
+Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:
+
+– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flauber-t,
+vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…
+
+
+
+
+VI.  Az utolsó nihilista.
+
+Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre meghatalmazottja, a
+dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán
+tudott Budáról Pestre jutni.
+
+Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős
+márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben meghalt kis
+madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és ibolyaszagú fiatal hölgy
+elől, a tavaszi nő elől, hanem a legnagyobb passzióval törekedik rendet
+és tisztaságot teremteni az emberek között is. A télen meggöthösödött és
+az éjszakai hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt
+tüdők, kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett
+vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat, mint a
+gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő gerendát. A
+koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat kiszellőztetik és az itt
+maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és hervadt kalapok fölött
+szemlét tartanak az élők, hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a
+város végén néha egy pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a
+nagybeteget az útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos
+öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője formáival,
+éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt ágyát, mint az
+ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt szerencséje magára hívhatni
+a herceg úr ő fensége figyelmét. A Halál tavasszal nagy sétát tesz a
+tartományban, hogy az emberi hullákkal megtrágyázhassa a réteket,
+mezőket a közelgő nyár szép virágainak.
+
+A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak s a
+hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők
+szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká,
+napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még ajkaddal
+érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól remegve nyul a
+meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai
+paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek tovább és a
+vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának tálaltatja
+Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és jó húst mellé)
+megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász,
+friss ruhák alatt keresel másnak hitt női részeket és csak a keserű
+pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.
+
+Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla nihilista
+és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt óhajtott az
+alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni barna kis
+köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is szégyenkezve viselne.
+
+Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították a vám
+megfizetésére.
+
+A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz ha
+pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz hiánya
+okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter barátjához, egy-két
+forint, esetleg huszonhárom krajcár kölcsönkérésére.
+
+(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai napot.)
+
+A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor
+Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe mellett
+s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek
+és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében szóról-szóra
+olvasható. A vámőrök mindig szigoru emberek voltak és most is
+meggondolatlanul cselekedtek, midőn a rideg és embertelen törvényhez
+ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy
+valaki, gondolkozó ember, talán nem is a legtehetségtelenebb a
+fővárosban, ne mehessen át az alaguton, mert elfelejtett két darab rezet
+a zsebében elhelyezni? A gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás
+nélkül robognak át a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a
+Városmajor tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az
+ablakot a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a
+sajttal és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és
+meghizott öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel
+a borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért és
+az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék
+hulladékait, vagy énekesmadarak gyomrát pikáns mártással öntötte le a
+francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek levegőjéből, midőn a
+nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“ „Regény!“ „Szerelem!“
+kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn tavaszi délutánokon a furcsa
+budai házak között, Martinovics mezején átkocsiznak, hogy a karminon
+kivül a tavaszi nap pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény
+férfiaknak, külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a
+magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt elfolyó
+csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A bozontos,
+boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött talán hátsó lábát
+emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme a természet nemes
+törvényeit nem szegi meg.
+
+Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül a vér
+oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam van! Mindig
+igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“ mondták a vérnek a
+hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott neki a Várhegynek, hogy
+két krajcár hiányában emigy kelhessen át Budáról Pestre.
+
+Már két napja nem evett ekkor…
+
+Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt. Szilveszter
+úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte fejedelmét és
+Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és kék kalapjában sört
+ivott e tavaszi délután, midőn a csikók, nyugtalan és vad mének,
+álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld mezőn végignyargaltanak, hogy
+Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél türelmetlenséggel emlegesse lord
+Derbyt és Batthyány Elemért, mert hiszen nem nyert a lovak játékos
+futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla libegő köpenyegében – (amilyenben a
+szegény vándorénekesek járhattak Eperjesen és Lőcsén és a lengyel
+uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre perdült, ha
+az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három verset mondott s
+így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át Pesten. Már
+esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy pohár borral
+megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a dinamitbombát elhelyezi a
+Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s a kénzsinórt meggyujtja
+délután hat órakor. Azután az összekötő vasuti hídnak vette útját, hogy
+pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s mire a város elmaradozott a
+boldogtalan kis ember mögött, aki négy mérföldnyi utat tett meg, hogy
+esetleg borából megkinálja a szegény Szilveszter, a bozontos szakáll és
+régen nyirott hajfürtök nem emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker
+mögött bús szeme bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a
+szegények szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.
+
+A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti hídon s
+adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre, ahol egy
+elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a telet.
+
+Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok fénylettek. A
+hegyen azonban még világos volt.
+
+A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta ott
+Bonifácz Bélát.
+
+Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol Erdélyben,
+akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla megismerkedett. Az
+ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket olvasott föl neki, ábrándos és
+hosszu mesékkel traktálta szívről, szerelemről, költeményről; két nap
+mulva, midőn ismét megszállta a vándorlási kedv, tovább ment, de
+távozása előtt költőket rendelt a beteges lelkü asszonyságnak: a bús és
+aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és Turgenyev
+Iván Tavaszi hullámait…
+
+– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony. S
+bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg csatját
+megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.
+
+– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü asszony.
+
+– Majd megírom a többit!
+
+Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla Dideri-Dirrel.
+(Abban az időben ilyen álneveket választottak a költőnők, mert Ibolyát
+vagy Hajnalkát már divatjuk multjának számítottak. A régi imakönyveket
+is félretették a katolikus asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet
+írt. Igy modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket
+a költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra
+pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.
+
+– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem megmondtam,
+hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az
+asszonyokat.
+
+A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy kövek és
+mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés Bonifácz Béla
+szavaira.
+
+Az asszony megfogta a nihilista kezét:
+
+– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában, mint
+nálam létekor mondta.
+
+Béla vállat vont:
+
+– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.
+
+– Ahová én három napi bolyongás után találtam el.
+
+– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest. Itt
+nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában udvarolnak az
+éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a Beliczay-kávéházba menni?
+
+– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről szeretném
+látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam, mióta maga engem
+elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az mindent megírt a
+költőkről, akik verseikben az élet forradalmát hirdetik, szent, nagy
+szerelmi reneszánszokat igérnek az olvasónőnek s éjjel sört isznak és
+Jolán úrnő árvaleánykáit pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem,
+ha fiatalabb volnék!
+
+– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?
+
+– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre, ahol a
+költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről láthassam őket.
+
+A nihilista megcsóválta a fejét:
+
+– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a fiatal
+író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü Benedek Aladár
+az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az enyhén őszülő
+szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a józsefvárosi hölgyek
+között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár Imrének, aki a
+József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a kuglizóban pihen,
+miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek és zsidó
+nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas értelmiséggel
+csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját összeszedi, az apró
+betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem egyszer bukkannak elő eredeti
+sorok a Manfrédból, vagy az Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél
+kevesebbel sohasem indul el a város különböző pontjaira. Mire
+bealkonyodik a Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában
+titokzatosan tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és
+pirosmellényes Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki
+Szegény Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és
+jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az
+emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót, vagy
+Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai jellemek és
+a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az országot föl kellene
+gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi víz- és viaszgyertyaszagu
+szerkesztőjének is bemutathatom, aki Kossuth temetésén vitte a fáklyát
+és viszi azóta is a megmaradott viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz
+Ádám apja a kövér Ligeti korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg
+Jaskula Virág Béla a Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék
+szemével ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket
+mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült, olykor
+szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a józsefvárosi
+kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A nemességnek és
+gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az éhenhalt angol poéta, vagy
+a klinikai ágyon elpusztult Reviczky Gyula az ideáljuk néha… Máskor
+Robespierre és Danton imádatuk alakja. A negyvenkilencediki debreceni
+országgyűlés törvényéhez alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista
+templomban kimondtak… És a világon a legjobb társaságnak vélem még
+Pongrátz Bélát, az istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt,
+aki olyan nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a
+legnagyobb nyomor és szegénység éveiben, mint a régi aranypénzek,
+amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal,
+babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia komor,
+magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a szegény
+költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben, nyomorult hónapos
+szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel. Az ifjabb Görgei
+mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről Budára, mint Angliában járta
+egykoron a Londontól dél felé, Anglia virágoskertjébe vezető
+országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg, midőn hébe-korba
+elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban. Hetenkint kimenőt élvez,
+midőn is O. B. grófnő társaságában színházba mehet, rendesen klasszikus
+darabhoz, amelyet az ifjabb Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy
+Londonban és előadás után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól
+gondolták ki ezt a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz,
+ellenben igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni.
+Az angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos British
+Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az angol
+vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt kisérve, a
+messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime, ők az én
+barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.
+
+Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a tornyok
+magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat halványuló
+csillagait.
+
+– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó előtt,
+fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt, bizonyosan
+jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén emberek. Elég
+részem volt a vén emberekből férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és
+emelkedő csillagu férfiak barátságára vágyom, akiknek saroglyájához
+odaköthetem a lovamat. Én érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy
+tehetségem van. Hisz mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs
+lapja!…
+
+– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla mélabúsan.
+
+A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti
+égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.
+
+– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgy
+sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky Viktorba vagy
+Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő iróba, mint George
+Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária szeretnék lenni. Ah, mily
+királyi kertekből áradó illat lehet az: együtt emelkedni a dicsőség
+lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir költeményét közlik a lapok, másnap
+szép kedvesem, drága Alfrédem dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik
+meg nevünk A Hét hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem
+el az erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt
+a józsefvárosi kis kuglizóban!
+
+– Kegyed egy stréber nő!
+
+– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az írók
+frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán szalont is fogok
+tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem…
+Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs vendégem.
+
+Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias
+léptekkel elvonult a jánoshegyi kunyhó tájékáról. Bonifácz sokáig utána
+nézett és őszes szakállába halkan mormogta:
+
+– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!
+
+Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz urat.
+
+Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok voltak.
+Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.
+
+– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban
+csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal… Mi nagyon
+szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.
+
+– Menjenek haza az édesapjukhoz!
+
+– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk
+Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia
+dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel megállapodtunk.
+Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha velünk jönne. Mint
+apánk, vagy mint öreg barátunk…
+
+– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. – Elpusztultok,
+elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban haldokoltok.
+
+– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir
+leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.
+
+Bonifácz Béla elgondolkozott.
+
+– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a
+Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a
+polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok.
+Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglalkozásnak a maguk
+dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra. Az
+emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is
+születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek
+semmi köze sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos
+szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg
+tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot,
+zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött
+az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók
+feleségei mind szerencsétlen asszonyok. Szilveszter barátom tizenhat
+esztendős leánya fölakasztotta magát. S ime benneteket elhágy anyátok,
+mert verseket mondanak neki éjjel a kávéházban…
+
+– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.
+
+– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az őrültségnek,
+amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban, máskor az idegek
+természetellenes kivánkozásában, harmadszor a vérnek lobogó égésében
+lakik az őrültség, amely irodalom névre hallgat. Elmegyünk ebből az
+országból, ahol a félbolond ügyvédnét szabadon engedik járni – az
+irodalom ürügye alatt.
+
+Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr ruházatát.
+
+– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és karonfogta a
+bozontos, öreges emberkét…
+
+… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir leányaival. A
+leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze Moszkvától és
+Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén, ahol a helyőrség
+kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói első orfeumot.
+
+Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták mindenüket.
+Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól sok ezer
+versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson, mongol lókötők és
+félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint egyszer megy át a
+vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül maradtak Dideri-Dir
+táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.
+
+
+
+
+VII.  A bécsi nők Pesten.
+
+Május volt akkor Pesten.
+
+A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán, alacsony
+cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad be a pesti
+állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a pétervár–nizzai
+expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu Pullmann-kocsik mindjárt
+megállanak és selyemmel bélelt, arannyal diszített, villamosfényü
+fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel vojvodák és cseh milliomosgyárosok
+szállnak ki, – a bécsi gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy
+elhozza a bécsi kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen
+erkölcstelen asszonyait.
+
+Lófuttatás volt Pesten.
+
+A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett tipusai
+ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek, akik a téli
+hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést, hajnalban kártyás
+kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg virágárusnővel tartanak
+szállást, pénzügynökök és elszánt arcú makrók, vöröses arcok és különös
+bajuszok, hajviseletek és nyakkendők, amelyeket csak a bécsi
+aszfaltbetyár kultivál, fehér kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga
+táskákban. A kivágott lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku
+füzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk
+és a tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A
+bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt,
+szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.
+
+A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima szoknyáknak. A
+kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok igen jól illenek
+fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és arcszínük pirosas,
+mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék szemük van és rózsaszínü
+szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak. Jókedvüek és biztosak a
+dolgukban. A sportladyk fesztelenül fogadják minden jól öltözött férfi
+udvarlását, a szeretőjük markőr a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni
+jönnek Pestre.
+
+Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb mulatóhely
+Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ egyik legszebb
+orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi artisztikát. A kövér,
+tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez hasonlatos arculatu dámák, akik
+csak sört vagy francia pezsgőt ittak, szívtelenül és hidegen
+fosztogatták a férfiakat, ölelkezés közben Maxra, a fiákeresre
+gondoltak, egyszerre csak elhagyták Budapestet. A király-utcai énekes
+kávéházakban (ahol még VII. Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult
+táncolni) maradt meg belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány,
+akinek nem sikerült szerencsét csinálni Budapesten.
+
+Carola Cecilia éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, ahová a grófok és
+bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott Lazaroviccsal,
+a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre követtek Hartman és
+Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s alkoholisták módjára itták a
+fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féle „Frauenbatallion“
+keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép
+trikós-kisasszony táncolt az orfeum színpadán. Carola Cecilia (akiért
+egyformán rajongtak öreg börziáner zsidók és ifjú grófok)
+huszárkapitányi uniformisban vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra
+különvonattal vitték a zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék
+és talán már föl is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött
+a sürgöny: a kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja
+volt, hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a
+nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy
+primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a
+nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó korban
+Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg urakat,
+Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és Rajna
+Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a „Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti
+színű zászlót kibontotta! A még félig német pesti éjszaka őrjöngve
+tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték és a zene
+csengve-bongva zengett… Mi volt szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a
+manapság divatos „Hulló falevél“? Ó, a régi karnagyok szemérmesek
+voltak. Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola
+Cecilia alakjáról nagyon sokat írhat. Ők tanították meg lumpolni a
+várost. Bizonyosan ma is isznak francia pezsgőt Budapesten, hisz e
+portéka mindig kelendő marad, míg gazdag inyencek és ledér nők élnek a
+földön. Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a
+feketeharisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau
+Diogénesz egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből,
+Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke
+szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott
+vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az első
+elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és olcsón
+mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű férfiú, bár
+Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest; élelmes vendéglősök
+korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél után nyitottak ki, a
+„Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült aranyifjak mulattak Strasser
+csikósbojtár-modorban előadott dalain és a Kauser-társaság hordó sört
+helyeztetett az asztalra; a divat májusi délben ligeti vendéglőbe
+hajtatni Móni gyors trapperein (miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi
+Práterről álmodott), a zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann
+csillagos övet hord derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki
+Pestet, amelynek szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a
+néger táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“
+mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik
+képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan szerető nők
+hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a bámészkodó város
+előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők hódoló barátja, pártfogója
+és gourmandja, Kapy kapitány úr, az angol király rokona, finom
+maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával írott jegyzőkönyvecskéket töltött
+meg és könyvtárában bizonyosan föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici
+hol lakott húsz év előtt); a süket Fritz apó meg bablevest főz a Vasvári
+Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli leányok
+együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki
+hátborzongatóan variálja az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg
+fülig nyitott szája fekete üregéből egy fölbontott régi sír sötétsége
+mered elő s gyakran ömlik tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon
+a beteg asszony és beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és
+passzionátus ivók, a mámorban életet kereső urak és a szinte állativá
+aljasodott bécsi leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát
+viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi össze
+ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e korban Roederer
+és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek
+arról, hogy Pesten május van, lóverseny van. Freystädtler Flóra, a vörös
+milliomosleány még Champagne dombján termett aranyban fürösztötte meg
+színész és fiákeres szeretőit, mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A
+pesti lumpolások hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el
+pezsgőre, virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők
+mámoros hangja.
+
+Orfeum!
+
+Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó ifjú
+gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az urak fehér
+inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos fényben
+tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül, földszinten a rasta,
+rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a pódiumon, kopaszfejű, kiélt
+arcú pincérek a temetésrendező tiszteletteljességével viszik
+jéghütőjében a francia dombok borát és a zenekarból bűbájosan hangzik a
+csengő-bongó orfeumzene. A nagyvilág, Páris, Nizza: eljött hozzánk
+vizitbe egy estére. Azután elment Cecilia s elmentek mind.
+Egyiknek-másiknak trafikja vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre
+csak májusban hozzák vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek
+nevezett tavaszi lóversenyre.
+
+Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi társaság
+Budapestre.
+
+*
+
+Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában a
+Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann
+piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér és
+négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az
+álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi
+ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt hatalmas
+pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek
+olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat, mintha mindenki
+nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott és a
+férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!
+
+Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit és a
+boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A színésznők,
+miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony pepita-kosztümöt
+varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék és fehérpettyes
+ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy versenynapi délután
+fiákert hozattak.
+
+– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék szoktak a
+turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.
+
+A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.
+
+– Ha szégyel velünk jönni, ne jöjjön velünk, – mondá élesen Klára.
+
+A bús férfiú beleegyezett sorsába.
+
+– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy makró.
+Vásárra hordom nőismerőseimet.
+
+A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak elsősorban.
+Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt, akiket látásból
+ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint pasztell-képek üldögéltek.
+Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel, ruháikkal, keztyűikkel,
+cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral
+elkerített részben. Vajjon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely
+izlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok
+kalapjától? A keztyűs talán külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És
+az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és
+gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint
+a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag
+cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon honnan van,
+hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem tudja utánozni?
+Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is, – mintha
+csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye
+volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú
+fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.
+
+Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak, hogy semmit
+el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas, fehérkalapos feje bukkant
+föl a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét
+egykedvüen himbálta a karján.
+
+– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.
+
+Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett Alvinczi
+szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy teljesen
+ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.
+
+Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között kutatna.
+
+– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa
+szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem
+el magát!
+
+(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed szégyenletében.)
+
+Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.
+
+– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó, kérdő
+pillantást vetett Rezeda úrra.
+
+Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:
+
+– Louise asszonynál… Az estélyen…
+
+Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a gyomorbetegek
+keserűségével köhintett.
+
+– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a
+legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének,
+habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet
+nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd
+szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert
+már start van.
+
+Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony
+kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek.
+Mindenütt tiszteletteljesen nyilt szét a tömeg. Ő játszik itt a
+legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.
+
+Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony karjába.
+
+– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga úgy
+viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy Kisvárdán
+van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten
+vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.
+
+– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva Klára.
+– Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa
+emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rámismer ő
+is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.
+
+De Rezeda úr nem bocsátott meg.
+
+– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok
+föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak
+itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal
+megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.
+
+– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.
+
+Éles csöngetés hangzott.
+
+A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg úr
+törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant
+sétapálcával integetett.
+
+– Nagysádkám!
+
+Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.
+
+Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony
+kezébe.
+
+– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.
+
+– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.
+
+– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B.
+bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.
+
+– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.
+
+Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.
+
+– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak,
+gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?
+
+– Az Alvinczi lova. Ignác.
+
+Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul
+megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak.
+Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan
+visítottak.
+
+– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. –
+Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő
+arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.
+
+A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és bizonyosan
+a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak
+futását figyelte.
+
+Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.
+
+Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a
+verseny kimeneteléhez.
+
+A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken
+a magasból a paripák futását figyelte.
+
+Azután elvette szeme elől a gukkert.
+
+Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú
+arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai
+kezüket nyújtották felé.
+
+– Ignác! – ordította ezer torok.
+
+– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel Horváth
+kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.
+
+– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.
+
+Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát
+elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a kistermetű
+pejlovacska felé.
+
+– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.
+
+… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi
+úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki…
+
+– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn
+hazafelé mentek fáradtan és porosan.
+
+Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:
+
+– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a
+legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek
+különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad
+valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket
+osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más
+lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket
+szerencsés ismerősnek számít.
+
+– Nagyszerű ember.
+
+– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta
+(hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket
+támogat s versenynapi délelőttökön a Ferenciek-templomába járnak
+imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott
+ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác
+győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása.
+Ezért hívják Monte Cristonak.
+
+Klára összecsapta a kezét:
+
+– Imádom, – mondta.
+
+
+
+
+VIII.  Az álmok és a kártyák.
+
+Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként verseket és
+regényeket olvasott Rezeda úr.
+
+Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál a
+költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry
+társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában, ahol
+mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken
+virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek
+szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha csodálatosan
+tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek köszönhette. Mint egy
+biedermeier-ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében és
+midőn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és
+álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha
+megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén
+végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a
+verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt,
+aki lehajlott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt.
+Igy élt Rezeda úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné
+hálószobájáig sem juthatott el, aki pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu
+szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami keleti
+álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő szalagcsokorra
+emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe egy kis zsebkendőt
+kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott. Rezeda úr magánéletét
+vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az utolsó felvonásban
+elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól. Sohasem sikerült a nők
+nyakszirtjének azon helyén a csókot elhelyezni, amely csók a szentéletü
+apácát is megőrjítheti. Az ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte
+röstelkedett a nők háta mögött, midőn esős időben megmutatták a
+bokájukat. A kereskedőné – hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a
+kövér asszonykát – egy nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen
+szál, vékony pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken
+meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr
+szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem
+merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer, háromszor
+elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél ruhájába fujjon és
+rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két karját kontyához, miközben
+ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt a kéket, amely olyan, mint egy
+Richepin-vers, hogy hívják, nagyságos asszony?“
+
+Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a legelszántabb
+kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre vetkőztette és még a
+torkukat is megcsókolta harapós csókkal) tavaszi délután a
+pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő illata összekeveredett
+a cserepes virágok illatával és a himzett diványpárnának asszonyhaj
+szaga volt, az ágyterítő alól szinte lappangva sompolyogtak elő női
+álmok és a reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők
+gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két
+szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta lord
+verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt májusi
+délután mulott el Lermontoff Korunk hősének emlékezetére.
+
+– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos mosollyal
+Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán hatással
+lesznek hölgyeimre.
+
+– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.
+
+De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a
+színésznők erkölcseit féltette…
+
+Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a könnyü
+ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden domborodó, meleg
+részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely félig zsidó-, félig
+cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes fiatalemberre.
+
+– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…
+
+De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta Szilviáról és
+pontosan kiszámította a leány testén található finomságokat a haj
+sűrűségéből, finomságából.
+
+Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban kinyujtották
+leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel,
+mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn fölfelé a
+székesegyház tömjénfüstös boltozatában. Szilvia sűrü fekete hajába,
+amely csigákba göndörödött, mint a spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes
+nyilacskákat helyezett el, amelyek alattomosan fényesítették a
+hajszálakat az ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd
+pelyhek és kis kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok
+helyezkednének el, amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt.
+Rezeda úr A vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület
+Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára
+emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a bizonyos
+éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság legszélsőbb fokát
+elérte.
+
+Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.
+
+– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem Rezeda urra,
+sem Klárára.
+
+Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett volna,
+vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta a könyvet.
+
+– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan előrehajolva.
+
+Szilvia fölsóhajtott:
+
+– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem tudna
+felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a
+Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre
+színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a
+nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt
+hittem, hogy valami rendkivüli dolog fog történni, ha én, a nem
+mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem.
+Azután semmi sem történik. Egyik nap mulik a másik után. Reggel az
+ágyamba süt a nap, de én fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom,
+hogy ismét kezdődik az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt
+hiszem, hogy valami mégis csak fog történni fölkelés után, valami
+váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet kapok,
+amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem éreztem… Egy
+nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr délután elhoz egy
+költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom azt a verset, amelyre
+egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok… Egy Medve
+nevü fiú mondta el a Kálvária-téren és én tizenöt esztendős voltam.
+Medvét nem láttam többé és bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az
+eszembe. Néha azt hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak
+akkor fogok megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és
+én szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…
+
+– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.
+
+Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:
+
+– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy
+csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból,
+amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy
+dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap annak a hórihorgas verklisnek
+a kockás kabátja jutott eszembe, aki gyermekkoromban az udvarunkba járt
+muzsikálni. Akkoriban jöttünk Pestre, – az anyámra már nem emlékszem,
+csupán az apámra, amint középen gondosan kettészelte a rövidszivart,
+hogy maradjon még egy szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott,
+sohasem fog eszembe jutni.
+
+– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.
+
+– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda,
+ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou
+címü francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan
+emlékszem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire
+ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a
+vers eszembe jutna és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint
+tizenöt esztendős koromban voltam.
+
+– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni fogom
+Medvét.
+
+Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.
+
+– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.
+
+Horváth kisasszony halkan fölnevetett.
+
+– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad egyszer.
+Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha már azt hittem,
+hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem láttam a hadnagyot,
+aki minden éjszaka kék atillában és lakkcsizmában meglátogatott. Maga
+nem álmodott sohasem leányokkal, Rezeda?
+
+A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.
+
+– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden éjjel.
+Kegyedék.
+
+Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.
+
+– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert
+boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek
+eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki… Én
+semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót gyolcsos járt
+az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a
+gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja volt.
+
+Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.
+
+– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia – mert
+bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy lehetetlenségbe,
+Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán csak az hiányzanék,
+hogy esténkint imádkozzál érte.
+
+Horváth kisasszony homloka elpirult.
+
+– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.
+
+– Nem is szoktál imádkozni.
+
+Horváth kisasszony letette a varrást.
+
+– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet
+és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit
+is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem,
+Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek
+életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más
+szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az
+övé és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is
+gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem és sohase ábránduljak ki
+belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt
+érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék
+naponta a korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?
+
+Szilvia makacsan rázta a fejét.
+
+– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam,
+pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános házba járt
+pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!…
+S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri aludt, az ágya mellé
+ülhetett és leste a lélekzetvételét. Tehát egészen mindegy, hogy gróf az
+asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!
+
+– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a nőkhöz
+jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja a
+szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a
+szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát betegre
+döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az ott olvasta
+meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri!
+– mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál.
+Vajjon jár-e még délután a Jeruzsálem-utcába?
+
+– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte
+tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az
+ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony
+magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza jőjj!
+
+Szilvia elkeseredetten mormogta:
+
+– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó között. Klára
+szerelmese is idegen nők után csavarog.
+
+Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.
+
+– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán nagyon
+boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja
+szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben
+harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat,
+vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a
+szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik.
+
+A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk.
+Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és
+barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt és Urbanovicsné
+katonás hangja fölhangzott a folyosón.
+
+A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers
+selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a
+kalapja mellé tűzve.
+
+– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon,
+nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell lennem
+reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a szegeket is
+ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.
+
+A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság köpenyegét.
+
+– Milyen gyönyörű a néni!
+
+– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen
+magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó
+divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy
+mindig a legjobbat és a legdrágábbat vásárlom. Igy azután egy pár
+keztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár keztyűt
+veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza
+akarok menni.
+
+– Ki az a Tóricsné?
+
+– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az
+én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a
+Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet
+pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést
+emlegettek és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap
+elé, pedig egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi
+vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet
+megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő
+megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába
+mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor
+megbolondul a folyó és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A
+kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állanak, akkor sem
+tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan
+tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy
+nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz.
+Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz
+tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet
+váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az
+asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett
+feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz
+elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutyabaja
+sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.
+
+Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok
+toalettet csináltak és útrakészen állottak.
+
+– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, – szólt az
+özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.
+
+A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehet
+eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapuju
+házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zeg-zúgos
+folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt helyet Tóricsné.
+Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és
+pirosas, – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az
+ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.
+
+– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte,
+miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes szemét. –
+Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem kell hallani,
+amit mondani fogok.
+
+Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az
+asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.
+
+– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen
+ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?
+
+– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem
+tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem
+valamely üzletbe és most nem tudok aludni éjszaka.
+
+A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.
+
+– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni,
+jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A multkor egy
+nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell
+azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Azután a szerelem nem
+kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember
+után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez
+senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyelni. Jönnek ide igen
+nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a
+házban.
+
+Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél a javasasszony, két
+fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda
+úron.
+
+– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.
+
+– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A
+jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a
+bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át
+tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig és
+akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg
+magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a
+mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony,
+jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor
+minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No,
+kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!
+
+Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné már
+levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át helyét, aki
+bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors
+pillantást vetett a leányra.
+
+– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?
+
+– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.
+
+– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni.
+Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára se mernek
+kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem
+különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem
+gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután… De ne is gondoljon rá.
+Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a
+fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az,
+aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon
+boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát
+nézem meg.
+
+Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett
+elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt.
+Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott
+kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról
+jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a
+furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember
+váltakoztak, igazi vetőkártya volt.
+
+– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a közelben az
+egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap,
+találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve.
+Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen
+rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára
+és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.
+
+A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak
+volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon
+átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a
+szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.
+
+Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet
+helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte
+meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén.
+
+A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a
+regékben, szótlanul ballagott le a társaság. Mintha mindnyájan a
+javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt
+magában csendesen.
+
+Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak
+egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes
+kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan jártatta köröskörül a
+tekintetét.
+
+– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már nem
+emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbbé
+voltak kopottak és a kávé jobb volt.
+
+– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak randevura, –
+mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok
+néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az akkori derült arcok és
+pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy
+emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes
+párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört
+mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották
+a lámpát! Igy van minden az életben.
+
+– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! – ábrándozott
+Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párisi hölgyeivel
+és frakkos gavallérjaival!
+
+A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes fiatalember
+üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő
+szemüveg volt az arcán és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a
+társaság felé fordította.
+
+Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybeborult
+tekintettel nézte a halovány fiatalembert. Azután halkan, titokzatosan
+elnevette magát és boldogan intett a szomszédnak.
+
+– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?
+
+A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.
+
+– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk
+hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.
+
+– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.
+
+A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések
+megismerkedni.
+
+A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben
+gyorsan, vidáman locsogott:
+
+– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába
+mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem
+láttalak?
+
+Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a
+szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a haját.
+
+– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.
+
+Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte
+Szilviát:
+
+– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?
+
+A színésznő halkan, turbékolva nevetett.
+
+– Igen. De nem mondom meg senkinek.
+
+
+
+
+IX.
+
+  A muzsa csak a szerelemnek
+  Tüntével jött meg. S mostan im
+  Kisérletez: ha megegyeznek
+  Dalomhoz érzés, eszme, rím.
+  Szabad a költő, nincs keserve.
+  S a kis lábat megénekelve,
+  Gyarló versében a szeszély
+  Itt-ott magáról beszél,
+  S bár még borúsnak látszik a szem,
+  De könnyét rég elsírta már.
+
+                  (_Anyégin_.)
+
+Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt,
+gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda
+illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon,
+feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a
+bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből,
+sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből
+szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva
+állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt
+lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna.
+Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények
+összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint
+éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó
+vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás
+folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a
+bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd
+csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és
+léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak
+aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette
+Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a
+lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kisértő dámáinak utána
+lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár
+kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult
+századokból való lovag bizonyosan már várakozott.
+
+Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli
+sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a
+rejtelmeket és az éjszakát.
+
+Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki
+városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a
+Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok
+dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát
+hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz
+Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és
+első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott
+táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó
+szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene
+vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy
+gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina
+szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal
+azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette
+volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb
+megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a
+liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a
+vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig
+Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.
+
+Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves
+ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz
+hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok
+együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró
+Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az
+életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt
+futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de
+szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes
+világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország
+álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi
+Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből
+kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint
+csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az
+Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte
+hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte
+tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki
+professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték),
+célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a
+körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar
+irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez
+hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és
+szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt,
+mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében
+csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)
+
+A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária
+Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben,
+kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett
+meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő
+mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a
+hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben
+áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha
+valamely bajba estek.
+
+Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott
+lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok
+hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték
+selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor,
+józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők
+is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből
+leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és
+ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a
+magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya
+alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik
+százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok
+voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem
+igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a
+férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az
+andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és
+halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és
+göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet
+vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony
+harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.
+
+A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos
+fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint
+Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta
+Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt.
+Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki
+törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta
+nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon
+Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és
+halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai
+másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan
+keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat
+tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt
+Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és
+szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett
+jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak
+és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel.
+Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat
+fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán
+kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára
+gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly
+fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is
+írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd
+bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott
+tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a
+hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos
+francia könyv.
+
+Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon
+kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat
+hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az
+időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és
+városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan
+gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén
+kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.
+
+Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben
+vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:
+
+– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és
+elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már
+férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán
+kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek
+tetszeni akar?
+
+Rezeda vállat vont:
+
+– Én nem akarok tetszeni.
+
+– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön
+azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők
+csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy
+könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje
+meg azonban, hogy elolvassa!
+
+– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.
+
+Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött
+szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda
+úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a
+könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett,
+– amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki
+leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg
+szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni
+bizonytalan ily fontos okmányt.
+
+Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő
+életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban
+agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a
+hosszúnak igérkező költeményhez.
+
+Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy
+az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és névkezdőbetük között
+először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvában utazni és a balletnek
+tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan
+Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan
+ki nem könnyezett?
+
+Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit
+nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő
+lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt egy éjszaka, midőn égő
+homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta az orosz költő
+összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda
+úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárgakeztyűs kezét.
+
+– Tatjána! – mondta.
+
+Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.
+
+– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és
+túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét
+találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.
+
+– Szeretem.
+
+– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől,
+kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány.
+Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd.
+Tehát estére a könyv helyén lesz és most ne beszéljünk többet a
+dologról.
+
+A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és
+Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és
+meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és öregséget, a velszi
+mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó
+bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel
+öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők felé sétálva,
+töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.
+
+– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda úr.
+
+– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta – míg a
+városban divathölgynek csúfolnak.
+
+A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és mesék
+voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban a régi
+szélmalom mellett a város határában és a régi esőcsatornákat, amelyeket
+eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.
+
+A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója
+annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.
+
+Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az ablakot,
+amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta.
+Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélekzés
+hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik és
+már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot és lágy lélekzése a
+hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.
+
+A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.
+
+– Ki jár itt?
+
+Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket, asztalt, a
+villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az
+állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán
+után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen
+húron hosszu hangot vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis
+holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és
+mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre
+szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez
+éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett,
+vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka iránt
+fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma
+maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely
+erre érdemes volt.
+
+Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda
+úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy
+hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön
+vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokólába volt, a tintába
+aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű
+pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor
+lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett
+hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn
+Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt,
+mint Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő,
+– ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt poste
+restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép álneveken törte a
+fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet írni. Különösen
+sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson
+talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket
+váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága
+nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett
+ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és sohasem
+haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit
+tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem
+tudott olvasni.
+
+Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a
+világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte
+Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta Rezeda úrnak,
+hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy idősebb nővér, aki
+régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő
+udvarában szolgál. Könyveket küldött és a könyvekben megjelölte azokat a
+helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál,
+máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi
+vidéki városban. Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és
+Dosztojeszkij-jel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a
+spanyolok közül Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus
+Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson
+Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte
+Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével
+Pestre jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában
+lovagöccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a
+budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon
+szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel
+lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig
+mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü
+selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a
+sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játsza éjfélkor és régi imazsámoly
+fölött középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán
+szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa
+ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint
+legjobban szeretett?…) Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta
+üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.
+
+Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol
+lombos fák álltak az udvaron és az ablakok éjjelente nyitva voltak a
+földszintes házakon, ahol megállott hősünk és alvó nők lélegzetvételét
+hallgatta. Varróleányokkal barátkozott és délután olykor a kávéházba
+járt, miközben magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a
+pincért garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép
+álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott
+rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai
+kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból. Eleven
+nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét,
+a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte, de hajh,
+korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában.
+Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai
+kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek
+Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog,
+miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika
+ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az orfeum plakátjai előtt
+hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena
+Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül,
+hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi
+skót vadászkastély halljába, vörösesszőke haju, igen finom arcu és
+tündöklő szemü nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu
+derekához és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai
+nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos
+álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy
+Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az
+orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt,
+miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A
+csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat,
+almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról,
+az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt
+Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek,
+az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…
+
+– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé
+elvirult Hortense-t.
+
+Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis irodájában
+találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu ketrecben
+korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát és olykor
+hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe lészen szerelmes,
+aki az első sorban énekel a karban. A New-York-kávéházba járt és Hirsch
+kávés uraktól tanácsot kért, kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék
+abban az időben még rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor
+nagyatyám.
+
+Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők
+megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket
+fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban
+lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy
+nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire, vagy a holdra, – de
+sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt.
+Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész
+Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket
+mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az
+megvette volna.
+
+A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda
+úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü történetét,
+a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte
+regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését és a tavaszi
+napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok
+illatával. Szilvia már korán délután felöltözött és mint önálló hölgy,
+kiséret nélkül elment hazulról, a keztyüjét a lépcsőn gombolta be.
+Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hütlenségén.
+
+– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott
+fővel járt, mintha halott volna a háznál.
+
+Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a
+vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett, mintha
+hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.
+
+– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.
+
+Rezeda úr gúnyosan felkacagott:
+
+– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője
+titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik és a nők tán
+csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok,
+nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő
+nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a tisztesség mesgyéjét. A
+nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a
+rabszolgaságba. Ha én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék
+Pesten…
+
+– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda úrra.
+
+– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen Rezeda úr. –
+Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyu
+karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él és mit jelent élni, Szilvia
+erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a
+cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát
+vagy a nagyhaju zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak
+elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a
+szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű
+fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a
+tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű: ugyebár
+mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti
+nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára
+állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai
+cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond
+muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínü szalagot az
+ingébe!
+
+Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:
+
+– Honnan tudja, uram?
+
+– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba
+karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér,
+szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt
+a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg egyéb, félbolond nőket
+megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem
+hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai
+cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az
+órából és a sárga tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve,
+– mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.
+
+Klára hangosan, teli szájjal kacagott.
+
+– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. – Egyszer azt
+mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a
+katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai jezsuita rendházba s
+az ottani sánta kertészt kérte föl keresztapának. Nos, kegyed ismét a
+sánta kertészhez fordul… Vajjon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és
+Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten.
+Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva
+sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik
+ismerősökkel? A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak
+integetnek és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az
+oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a
+tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget
+lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes
+templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy minden
+Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek megbarnult
+vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett
+térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?
+
+– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét,
+koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a
+hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette mindjárt imát
+mondanak. Odajártam egy időben, mert én is haldokoltam és azt
+óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajjon mért nem megy
+Szilvia apácának?
+
+Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára tette a
+kezét. Hosszasan az arcába nézett:
+
+– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn
+napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én felöltözök, azután
+sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a
+karjába kapaszkodom.
+
+Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két oldalról
+az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.
+
+– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé meghatottan
+Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a
+jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus asszonyok. Majd magának
+gyónok meg mindent.
+
+Rezeda úr elhalványult:
+
+– Mi történt?
+
+– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros
+kalapot teszek a fejemre.
+
+
+
+
+X.  Estella.
+
+Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint Esmond
+Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az egykori londoni
+hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy
+tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott Horváth kisasszony
+mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a
+Lánchídon mormogta apáskodó hangon:
+
+– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.
+
+Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség
+történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér
+barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében,
+nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a
+londoni hirlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a velszi
+kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb
+szempárján, – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben
+vagy gondolatban és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére
+eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti
+reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák
+álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék
+fénnyel ég a puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel
+megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre
+gondol).
+
+– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították, –
+mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis
+visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig rettegés,
+a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a
+Lánchidat elhagyták és a szent püspökről elnevezett hegy alá
+kanyarodnak. Úristen, mily retteneteseket fog bevallani! A század
+közepén divott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa
+kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok
+súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ Teremtő Isten,
+csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot
+az égről, a fehéret a feketétől letagadná, lehazudná… De még mindig a
+hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő nagy folyamba nézett, hová
+már oly sokan szállottak alá megnyugvással és nem is halásztak ki
+mindenkit a folyómenti községekben, némelyek eljuthattak a
+Fekete-tengerig, ahol nagyfejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál
+együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan,
+álmodozva mondta:
+
+– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz, amely
+Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig
+Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt
+hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is
+undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a
+kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet és szeret
+stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a
+réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal,
+akik még Budán sem jártak életükben és most mégis arra felé veszik
+útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő
+Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni
+és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy
+merre folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben
+fölfelé nem juthat Komáromba.
+
+Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.
+
+– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, – mondta
+Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett
+pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, hol
+kezdjem, mit tagadjak le és ne hazudjam-e valamit?
+
+– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét
+hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg,
+kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel
+csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart
+vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint
+minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a
+szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap,
+dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja összeszorított fogai sövénye
+mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg
+uriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor
+szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyerekkorában.
+
+Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.
+
+– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte,
+gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a
+színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába
+vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt
+elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De
+hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket
+nézegettek és nagyon boldogok voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat
+vagdostak össze és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt.
+Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még
+boldog és nyugodt férfi leend.
+
+– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi történt
+ellenben kegyeddel, miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta
+megfigyeltem?…
+
+Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre
+bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal panorámájára.
+
+– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori
+barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, – kezdte
+Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története
+elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú és igen romlott
+teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek
+nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem
+is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet és egy
+darabig eltünt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó
+cipője.
+
+Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón.
+Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban először, amint
+megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az
+iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint
+egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a
+földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella
+a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő
+volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös
+fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya.
+Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti kávéházba
+léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra merően
+ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a
+pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:
+
+– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a férfiaknak!
+
+Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én,
+és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő
+voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát.
+Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már,
+micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti kávéházban helyet foglaltam
+mellette.
+
+– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok, –
+folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a
+brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol
+urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán
+külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák,
+cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a
+Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel
+megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe
+van a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig
+kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes
+asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról,
+akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a
+pestiek és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az
+utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a
+kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér
+Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak és az ő
+kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva
+kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakk-erszényekben nagy
+bankók voltak és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a
+zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok
+sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait
+megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott
+néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és hümmögve hallgatja
+Steinné életből vett történeteit s az asszonynak már eszébe sem jut
+fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“ – sóhajtanak az egykori
+víg urak…
+
+Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult
+locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a
+férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel,
+pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy
+amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor
+megdobbant egymásután a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között,
+éjszaka, télben és sötétben a vasuti őrház jelzőharangja megkondul
+háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság,
+irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán
+sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna
+ütni a nyomorultnak.
+
+– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott hangon.
+
+– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös, hamis
+fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A
+szívem nem fájt többé.
+
+Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott
+egy parafavégű cigarettából.
+
+– Boldog vagy? – kérdeztem.
+
+– Mi az a boldogság?
+
+Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a
+fejét.
+
+– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig
+valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a
+keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres
+orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint
+tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni, pihenni, lehet, hogy
+férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én nagyon undorodom a
+férfiaktól.
+
+– Nem vagy szerelmes?
+
+– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom
+éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért
+dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye,
+elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna,
+akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok,
+mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli
+gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd
+bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó!
+Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem
+engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony nem
+mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén Estella,
+ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy az Isten verje
+meg a sok szájas, aljas férfiát!
+
+No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a
+pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és tompított a
+hangján:
+
+– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam
+szebbek, fiatalabbak is, hisz minden falusi mindenes fölcsap kokottnak
+manapság. A masamód megúnja a kalapos-skatulyát cipelni, elmegy
+Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új
+ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné,
+aranykereszttel a nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné
+konyhájában alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a
+bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának
+udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij!
+Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt
+van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak,
+csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új
+tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik
+magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten és szegényeknek sejtelmük
+sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a
+firhang mögül, hogy fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy
+golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak
+krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest
+egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a templomba is
+elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát…
+Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért.
+Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám
+Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.
+
+– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.
+
+– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha
+néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy
+az ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan elsőrangu és finom legyen. A
+német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar
+pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja,
+hogy ha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó
+bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad
+vagyok.
+
+– Borzalom, – mondtam.
+
+– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és
+elhallgatott.
+
+Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem
+emlékszem, vagy elmondani nem akarok.
+
+Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de
+a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az udvaron.
+Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült és a
+fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki
+alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre utazott és késő délután,
+ősszel a város fölött egy gyárkémény fekete füstje huzódott, mintha az
+alant fekvő házakban csupa szomoru emberek laknának. A messziségben
+ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a
+lámpások égtek és még Estella ártatlan volt.
+
+Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen
+szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s ezért
+szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott
+nőkről…
+
+– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy
+engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsipte táj és
+a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella.
+
+Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről beszélt.
+
+– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette az
+apámat!
+
+Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol
+nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.
+
+Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi
+kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska bársonysapkában
+állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:
+
+– Figyeld meg a tisztes öregeket.
+
+Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt keztyűben
+üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg ember, mint
+valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az estilapot nagy
+figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán
+az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély
+tüze egy rubintnak erősen villant és az asszonyka lábán jobb cipő, mint
+amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek
+és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.
+
+– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.
+
+Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a selyem-árvácska.
+
+– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten
+laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az
+emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz.
+Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel
+játszott régi valcereket… Az asszony később két hónapig ült, – előfordul
+ennél az üzletnél – mire visszavonultak.
+
+Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öreg
+ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám valaki
+ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis mantillkában
+ülök a budai kávéházban?
+
+Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk szótlanul.
+Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a fejét és én is
+könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.
+
+Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem
+jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a szalonban
+fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.
+
+Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öreg
+asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és piros
+bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.
+
+Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan
+fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott s
+papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor. Aranyfácán-utca 3. III. 1.
+E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak
+jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat
+húztam föl, a körmömet sokáig fényesítettem és szalagot fűztem az
+ingembe, lilaszínü szalagot.
+
+Mire gondoltam ezalatt? Semmire.
+
+Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek
+már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem
+törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem. Már Estella
+vagyok én is, délben a korzóra sétálok ismeretségek kötése végett és az
+elhagyott budai kertben sirdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A
+legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.
+
+Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam,
+anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája,
+amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal
+olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam
+a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem föl az emeletre és megnyomtam
+a csengő gombját.
+
+Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak
+volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang
+kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett,
+pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig végighordozta
+rajtam.
+
+– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.
+
+Bólintottam.
+
+– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt van
+Estella.
+
+Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével
+megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.
+
+– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.
+
+Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:
+
+– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges
+mindenkivel találkozni, aki jön és megy.
+
+Estella a karomba kapaszkodott.
+
+– Gyerünk a konyhába.
+
+A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi részében
+csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld
+tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag
+volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket és
+tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak alatt
+nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta finom
+napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét és a
+rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.
+
+Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy
+dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet
+szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki
+van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen. Istenem, miért kócos
+ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon és csendesen kivontam a
+kezem az Estella kezéből.
+
+A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen
+a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt és még kevesen
+hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a
+tisztességes privátnők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait.
+Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van olyan arcuk,
+és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis
+tükröt vett elő és fehér aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.
+
+Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy
+gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid
+csengetés hangzott.
+
+A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a kabátját,
+igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét és
+olyanformán állott a bezárt ajtóra figyelve, mint mi színésznők szoktuk
+a végszót várni a kulisza mellett.
+
+Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e
+még, ezért fagyosan megkérdezte:
+
+– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?
+
+Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre
+a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen
+fölnyílott az ajtó és egy hang halkan megszólalt:
+
+– Szőke asszony!
+
+A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan
+mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn
+hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevura. Még köhintett
+is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a
+konyhából.
+
+– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta most
+doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar
+Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már
+megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért
+és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott sétálni az utcán.
+
+– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.
+
+– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.
+
+A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket.
+Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy
+talán az én szívem dobogott.
+
+– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a
+szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik leányra
+nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és egyszerre a
+falusi fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.
+
+Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette a
+derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:
+
+– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem készült el
+a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd
+megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után
+mászkálni, azt tudja!
+
+A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a
+háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a cigarettából nagyot
+szippantott:
+
+– Azt hittem, összetörik alattam a szék.
+
+A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a földre.
+
+– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? –
+kérdezte Steinné a kövérebb leányt.
+
+– Ád a mama kölcsön.
+
+– Van eszembe.
+
+A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány erszénykéje.
+
+Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem
+csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.
+
+Steinné egyszerre letette a kártyát:
+
+– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell költeni. Csak
+az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.
+
+Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba dobta:
+
+– Istenem, de utálom az életem!
+
+Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén
+a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében
+révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett, amint Blahánétól láttuk
+egykor a színpadon.
+
+Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az előszobából
+is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e nótával költené
+a kegyelmes öreg urat.
+
+Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kis
+madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice, amely csöndesen
+gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott és halkan
+fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és nemsokára
+válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:
+
+– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága madaram!
+
+Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb nyitotta
+ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv ragyogott,
+amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor
+keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan,
+tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a
+kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a földre.
+
+– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz pengőt
+fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.
+
+Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem
+érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.
+
+Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az
+előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza.
+
+– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és
+rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.
+
+Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még
+hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az
+utazóládán a konyhában.
+
+– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta Estella,
+amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy
+kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat
+arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát
+megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír és pénzt
+kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom
+fiatalember, – majdnem oly szép, mint Rohan herceg, – csupán sáros
+talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon
+hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt
+a francia királynak… Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné
+vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától
+álmatlanság és szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak
+meg Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta
+feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától rongyos
+szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek, akik másnapi
+cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek ő nagyságától.
+Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan,
+szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban bizakodnak, hogy
+megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal, vagy egy leánnyal.
+Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten! A nagyvárosnak
+ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné
+konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik
+nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek
+és öreg házasemberek csodaszert a szerelem fölújításához. Titkok
+hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás csupán
+elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a
+templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán
+egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak.
+Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a
+kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya
+növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így
+élünk itt, én kedvesem.
+
+Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha
+nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely
+meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami körülöttem történik.
+
+Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt táncra
+perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina. Ópiumos
+cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú, aranyozott
+asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és
+báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő üvegszeme fénylett a
+hamútartó figuráján és két kép volt még a falon. Piroskabátos,
+hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi
+szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás
+öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok
+szoktak lenni.
+
+– Steinné apja! – mondta Estella.
+
+És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.
+
+Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a
+lángtól, a szeme vidoran csillogott.
+
+– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró
+birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga
+libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli
+kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van az udvaron…
+Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy
+elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este ugattak a rókák
+meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell!
+Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.
+
+A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában gyorsan
+kifordult a szobából.
+
+Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő.
+Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák,
+Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja,
+mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kis fiú
+falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti
+fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd
+pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla,
+Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow
+cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi
+Kornél és Kemény bácsi, öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből
+került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között
+szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a
+szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor
+és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek és emlékbe
+egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik
+mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak.
+Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrinyi Miklós ruhájában,
+erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.
+
+– Pszt! – mondta hirtelen Estella.
+
+A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott,
+hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat
+kiáltott egy női hang.
+
+– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a
+férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a
+reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az
+angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer
+ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.
+
+Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem
+tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az
+arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett
+fiatalembert.
+
+Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.
+
+Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.
+
+– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.
+
+– Becsületemre!
+
+Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.
+
+
+
+
+XI.  Pillanatnyi elmezavar.
+
+„_Kedd. Reggel 6 óra_.
+
+Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi Werndl-féle
+fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya
+lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját
+meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam.
+Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint Toscában a tenorista
+szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két ballába volt a színésznek.)
+Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett
+ültünk a nézőtéren, de Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából
+hajdanában és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte,
+szomorú képü kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt, –
+hajnalodik az Angyalvárban! – és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt
+és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta
+éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy
+„szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma
+volt, mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön
+Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet
+mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem
+északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése
+mulattatott, amint összecsapódtak, meg elváltak, tam-tam, betegség elől
+futó uriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren,
+alsószoknyában ment a fülkém előtt a kivánatosan borzas román asszony…
+Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak bemutatkozni,
+kis szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában
+apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült
+Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot
+emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre, andalító
+síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali homályban pirosló
+vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és
+elcsábítani a szép román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry
+IV.-szakállas kalauzát kereste. Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon
+és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére
+gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó
+asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes
+orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró,
+ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt…
+Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen
+utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig
+haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy
+színházban eljártak mellettem. Tovább mentek pocakos és zsiros külsejü
+férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagu üzletekben az
+Andrássy-úton, vagy a Király-utcában, sommás keresetet írnak, vagy a
+szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová
+betértek. Olykor éjszaka voltam a legboldogabb. A kést a balszembe
+eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé
+küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy
+kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes
+biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre
+és táncmesterre, aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón
+sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a
+fiatalembereket. A karcsu flöret egykor oly könnyedén járt kezemben,
+mint egy finom cigaretta és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem
+lábához irányítani. Gyilkosság, halál, valakit megölni, esetleg börtönbe
+menni, kötelet kapni, a Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá
+tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni:
+egykor úgy tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult
+lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta
+kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most írok
+önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy
+reggelre meghalok.
+
+Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott fejjel,
+szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban
+bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.
+
+Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember lettem.
+Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön volt az
+egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy
+nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?
+
+Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok… Verseket
+olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt. Isten önnel,
+királynő!“
+
+Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és Rezeda
+úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A
+katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még életben
+volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat előkészítették az
+éjszakára.
+
+
+
+
+XII.  Ősz a multban.
+
+Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok
+kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig beomlott,
+csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét
+meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain
+is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha
+kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a földalatti folyosón
+vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka
+maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel,
+mintha a hűtelen kakast óhajtaná helyettesíteni.
+
+Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe
+beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba
+könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit helyezte, amilyen
+ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth
+kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban
+Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest
+égettek a falbavésett feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente
+beszélgettek.
+
+Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki
+hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen
+Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha
+imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig, tehervonaton,
+juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott. Bonifácz
+Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon, ahol kozák helyőrségek
+voltak és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek
+mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és
+Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen
+ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már
+elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl
+boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már
+tudta, hogy miért rongyos.
+
+Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház
+előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében
+ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról-napra
+megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és gyermekes szomorúsággal
+nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a
+lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük
+mesemondását, – hisz a nők oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy
+talán öreg hercegnők üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin
+mosolyogtak és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli
+udvarban lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a
+karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad
+sokat mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál
+szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet
+talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt lakók itt
+felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal vinni a
+szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a
+bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé
+fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt,
+mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való
+meghívást…
+
+Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:
+
+– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni, csókolózzatok.
+
+Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr arcát:
+
+– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor
+mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én
+királyomnak.
+
+Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta
+a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert.
+Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel
+járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal
+traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik
+a kedves… És regényt olvasott a képesujságban, amelynek folytatását
+mindennap kiváncsian várta.
+
+– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr
+ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest…
+Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, fru-frut és
+kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott és a szomszédbeli
+Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott…
+Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái alatt. Nem unatkozik a
+kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a
+helyes kiejtés miatt és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a
+tabáni piacról Klára. A kis madár regényes, tornyos, lombfűrésszel
+faragott házikóban lakott és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az
+őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára
+az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal nézett a
+madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a világon,
+ami a kedvesnek örömet okoz.
+
+Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta
+a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések
+hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött. Bonifácz Béla
+kimászott a bölcsőből.
+
+– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem jött el
+a szokott időben…
+
+Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király
+ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a tabáni
+piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A kandurt Rezeda
+úr ölébe tette.
+
+– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak
+gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.
+
+A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.
+
+– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.
+
+Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt simogatta
+és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni. Milyen nehéz lesz a
+búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte
+menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a rácvárosi háztetők fölött
+mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komolyan füstölögtek,
+mint az Andersen-mesékben és a sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte
+alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra,
+vajjon mikor jönnek már a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is
+elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben,
+mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója
+volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre
+és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a
+napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni
+utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak
+el hajdani szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.
+
+Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az egykori
+királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka
+volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és
+elgondolkozva nyitott be barátaihoz:
+
+– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy
+félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és
+gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A
+járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül elütöttek
+a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít kocsiján. Ti
+azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a Vörös
+Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.
+
+– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.
+
+– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok közé jár
+szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon elégedetten, ha néha
+fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel és
+hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk
+el az öreg úr mulattatására.
+
+A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg
+kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly kopott és
+furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult századbeli budai
+asszonyságtól kérte volna kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő
+helyeken és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá.
+A madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a
+színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát nyujtott át
+Klárának.
+
+– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés csengett.
+
+A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas, szürke
+bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján
+ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A madame
+fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában és a
+bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután
+vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat,
+amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.
+
+Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek le, a
+szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok
+végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű
+kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott,
+amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban
+erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a
+tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből,
+messzi hegyek fölött zárójelalaku madarak repültek; – Horváth kisasszony
+búskomoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a
+nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet
+föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is
+szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan
+összezárult, mint rossz időkben a virágok kelyhe, de a szeme, a homloka,
+stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta:
+„Istenem!“
+
+A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert
+hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha elszólta magát a
+fátyol alatt:
+
+– Néd csak!
+
+A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly,
+megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy szürke
+bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és
+rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a
+helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek
+a Krisztinában az útat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi
+divat a Budán sétálgató hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan
+olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske“ neve alatt
+ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az
+ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor
+feltünő, máskor divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az
+elszántan kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak
+volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben
+megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők
+bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem
+robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy
+koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk
+családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy
+hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A
+bajuszukat e napon gondosabban festette a borbély és a nők elhervadt
+csipkedíszeket vasaltak ebéd után.
+
+– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.
+
+Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte egérfürgén
+lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt,
+mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig észrevehetőleg
+megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa kis kalapja alól
+barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.
+
+A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:
+
+– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe
+találnak.
+
+A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem
+messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése
+hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az
+alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén,
+szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…
+
+– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás
+arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján a
+késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében
+ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a
+hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár
+fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák
+előtt térdepeltek királyleányok a Horváth kisasszony hajával, míg az
+avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr
+természetesen ezt gondolta magában, míg a kovácspőröly dallamosan,
+falusi szomorúsággal zengett nem messzire.
+
+– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A madame
+méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető
+cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszkosvászonnal
+bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő:
+
+– Fél óra múlva gyere értem, koma.
+
+(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi cselédjével
+félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a
+zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy legalább nem idegenek
+lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat
+gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált és csupán a hideg
+beálltával húzta föl a libériát.)
+
+A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni,
+hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és egy vak, kövér
+ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a
+kelleténél.
+
+– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen
+derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.
+
+Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:
+
+– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész
+volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá,
+megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak és egy napig sem
+volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a Himző-utcában, a
+legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban
+odajártak táncolni tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom
+beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a
+mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában
+zongorázik.
+
+A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte. Vastag
+rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta
+gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak embert e
+dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű poharán
+tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a
+zongorás poharát.
+
+– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. – Mióta
+szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.
+
+Madame Louise hangosan nevetett:
+
+– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a
+nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog
+az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.
+
+A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz
+Bélát rossz szagú szivarkájával.
+
+– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.
+
+Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros. Piros bort
+pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban
+fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal:
+
+– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban
+még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a
+kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg
+Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat
+tartottak a Lisznyai modorában és a költőnek sohasem kellett búsulnia
+szerelem miatt. A leányka éjjel a szalon pamlagán heverészve, Reviczky
+verseit olvasta föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem
+idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül
+kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és
+színészek gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a
+belvárosi házakban és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a
+párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.
+
+A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat.
+Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:
+
+– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó
+házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és hangosan olvas a
+leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. „Levelek,
+amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta. A „Fehér nász“: mondta a
+költő és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.
+
+Szilveszter úr hevesen intett:
+
+– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők a
+mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a „Perdita“-ciklust
+Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában aludtak, laktak évszámra,
+abban a mesebeli kastélyban. Fiatal koromban nagy táncos voltam magam
+is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a pestvármegyei dalokra.
+
+Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:
+
+– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen leánnyal?
+
+Rezeda úr elkomorodott:
+
+– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék leány.
+
+A madame bánatosan mosolygott.
+
+– Hány esztendős, fiatal barátom?
+
+– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.
+
+– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog írni?
+
+A férfi lesütötte a szemét.
+
+– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most megindult Az
+Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az
+embereiről, mintha édes testvére volna valamennyi.
+
+– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda
+úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a füszeresboltban.
+
+Rezeda úr megsimogatta a homlokát.
+
+– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, – hogy
+költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A
+haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni,
+miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni…
+Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.
+
+– A kisasszonyt?
+
+– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol egy
+régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük szerelmünkre,
+reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó kíván szerencsét a
+templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin
+nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme,
+amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a
+szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy és bájának testrészeit
+megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás szentek néznek a falról és az
+Asszony liliomkoszorús fejével áldólag mosolyog az oltárról. Mióta
+öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni
+megtanultam.
+
+A madame összeráncolta a homlokát.
+
+– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt…
+bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az
+imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen imádkoztam. Manapság
+néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem
+meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már ötven éves vagyok.
+Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez. A falumban
+kápolnát építtettem és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket
+fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beolvasztottam
+a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra
+szólítja a föld népét. Louise Pommery Reimsban többé nem az inyemnek
+tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy
+Battenberg nevü követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán
+Haydn a kedvencem.
+
+Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak
+nyujtott.
+
+– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az
+életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a
+maga ápolására szegődött, – de nem csupa betegápolásból áll az élet.
+Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit
+fiatalkorából egyébként a régi Somossyból ismerek.
+
+– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.
+
+A madame megcukrozta a narancsot.
+
+– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az
+volt a mesterségem, hogy szép voltam, buta voltam és hónapokig
+szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma
+vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán
+emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak és kényelmes
+életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy
+Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt
+kell mondani… A pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket
+csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek,
+olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire
+lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten és
+Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit gondol az elegáns
+Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el
+segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori
+barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért
+hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki
+a nagyszerü Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz
+Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen
+eltávozott… De már itt van a kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.
+
+A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis esemény
+maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi uzsonnájából.
+
+Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért hányt. A
+szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.
+
+– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth
+kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.
+
+Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és magával vitte Bonifácz
+Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és
+jó halott. Egy hét mulva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos
+ápolónénék.
+
+A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka. Megfogta a
+vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a kapás-utcai
+mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.
+
+– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még
+élek, meglátogatlak.
+
+A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát.
+Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.
+
+Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.
+
+– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.
+
+Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen, szelíden
+megcsókolták egymást, mint a gyermekek.
+
+Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.
+
+– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. – Nem igen
+szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra
+gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk fiatal barátaink
+dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhágy
+téged.
+
+Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete előtt.
+
+– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert
+Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt
+jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott van a kisasszony
+podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz
+visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt már fűtik a hercegnő elutazásához,
+– mondta Szilveszter úr komoly hangon.
+
+Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt megszólalni.
+
+– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.
+
+A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán.
+Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is.
+Megragadta a Rezeda úr kezét.
+
+– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon
+szeretnék újra színházat játszani.
+
+– Elmégy?
+
+– Elmegyek, mert nem tehetek mást.
+
+Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.
+
+– Isten veled!
+
+Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr
+kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a tenyerébe temette
+arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a
+másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak.
+Monseigneur Rohan így halt meg egykoron…
+
+Aztán még egyszer megcsókolták egymást.
+
+A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró,
+könnytől nedves arcát az arcához szorította.
+
+– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, – mondta
+halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.
+
+– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.
+
+Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött. Hűvös
+sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház
+ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett és magában
+számtalanszor elmondta:
+
+– Isten veled! Reggel papot hivatok.
+
+Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy
+tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi
+gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint
+egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a
+hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Levél Kiss Józsefhez  7
+  I.  Tavaszi vasárnap Budán  11
+  II.  A színésznő és lába  36
+  III.  Indiában rossz volt a termés  56
+  IV.  A legbarátságosabb pesti ház  81
+  V.  A vörös postakocsi megjelen  105
+  VI.  Az utolsó nihilista  114
+  VII.  A bécsi nők Pesten  126
+  VIII.  Az álmok és a kártyák  137
+  IX.  Anyégin  151
+  X.  Estella  167
+  XI.  A pillanatnyi elmezavar  188
+  XII.  Ősz a multban  191
+
+
+[Transcriber's Note:
+
+
+Javítások.
+
+Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
+
+A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
+
+
+76 |eflső ablakán |felső ablakán]
+
+
+
+
+
+
+End of the Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy
+
+*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A VÖRÖS POSTAKOCSI ***
+
+***** This file should be named 62415-0.txt or 62415-0.zip *****
+This and all associated files of various formats will be found in:
+        http://www.gutenberg.org/6/2/4/1/62415/
+
+Produced by Albert László from page images generously made
+available by the HathiTrust Digital Library
+
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions
+will be renamed.
+
+Creating the works from public domain print editions means that no
+one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
+(and you!) can copy and distribute it in the United States without
+permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
+set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
+copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
+protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
+Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
+charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
+do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
+rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
+such as creation of derivative works, reports, performances and
+research.  They may be modified and printed and given away--you may do
+practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
+subject to the trademark license, especially commercial
+redistribution.
+
+
+
+*** START: FULL LICENSE ***
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
+Gutenberg-tm License (available with this file or online at
+http://gutenberg.org/license).
+
+
+Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
+electronic works
+
+1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
+all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
+If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
+Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
+terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
+entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+
+1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement.  See
+paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
+and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
+works.  See paragraph 1.E below.
+
+1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
+or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
+Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
+collection are in the public domain in the United States.  If an
+individual work is in the public domain in the United States and you are
+located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
+copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
+works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
+are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
+Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
+freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
+this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
+the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
+keeping this work in the same format with its attached full Project
+Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
+
+1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
+a constant state of change.  If you are outside the United States, check
+the laws of your country in addition to the terms of this agreement
+before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
+creating derivative works based on this work or any other Project
+Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
+the copyright status of any work in any country outside the United
+States.
+
+1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
+access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
+whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
+phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
+Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
+copied or distributed:
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org/license
+
+1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
+from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
+posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
+and distributed to anyone in the United States without paying any fees
+or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
+with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
+work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
+through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
+Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
+1.E.9.
+
+1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
+terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
+to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
+permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
+
+1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
+word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
+distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
+"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
+posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
+you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
+copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
+request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
+form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
+License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
+that
+
+- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
+     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
+     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
+     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
+     must be paid within 60 days following each date on which you
+     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
+     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
+     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
+     address specified in Section 4, "Information about donations to
+     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
+
+- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+     License.  You must require such a user to return or
+     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
+     and discontinue all use of and all access to other copies of
+     Project Gutenberg-tm works.
+
+- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
+     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
+     of receipt of the work.
+
+- You comply with all other terms of this agreement for free
+     distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
+electronic work or group of works on different terms than are set
+forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
+both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
+Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
+Foundation as set forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
+collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
+works, and the medium on which they may be stored, may contain
+"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
+corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
+property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
+computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
+your equipment.
+
+1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from.  If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium with
+your written explanation.  The person or entity that provided you with
+the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
+refund.  If you received the work electronically, the person or entity
+providing it to you may choose to give you a second opportunity to
+receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
+is also defective, you may demand a refund in writing without further
+opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
+WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
+WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
+If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
+law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
+interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
+the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
+provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
+
+1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
+with this agreement, and any volunteers associated with the production,
+promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
+harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
+that arise directly or indirectly from any of the following which you do
+or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
+work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
+Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
+
+
+Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of computers
+including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
+because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
+people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
+To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
+and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.
+
+
+Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
+Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
+http://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
+permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
+Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
+throughout numerous locations.  Its business office is located at
+809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
+business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
+information can be found at the Foundation's web site and official
+page at http://pglaf.org
+
+For additional contact information:
+     Dr. Gregory B. Newby
+     Chief Executive and Director
+     gbnewby@pglaf.org
+
+
+Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
+spread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements.  We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance.  To
+SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
+particular state visit http://pglaf.org
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
+methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations.
+To donate, please visit: http://pglaf.org/donate
+
+
+Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
+works.
+
+Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm
+concept of a library of electronic works that could be freely shared
+with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
+Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
+
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
+unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
+keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
+
+
+Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
+
+     http://www.gutenberg.org
+
+This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
diff --git a/62415-0.zip b/old/62415-0.zip
index d845896..d845896 100644
--- a/62415-0.zip
+++ b/old/62415-0.zip
diff --git a/62415-h.zip b/old/62415-h.zip
index a827626..a827626 100644
--- a/62415-h.zip
+++ b/old/62415-h.zip
diff --git a/old/62415-h/62415-h.htm b/old/62415-h/62415-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..656fbdc
--- /dev/null
+++ b/old/62415-h/62415-h.htm
@@ -0,0 +1,6510 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>The Project Gutenberg eBook of A vörös postakocsi by Gyula
+Krúdy</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+ line-height: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+ul.lsoff {
+ list-style-type: none;
+ /* font-size: 90%; */
+ text-align: justify;
+/*  columns: 2; */
+}
+
+table {
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+}
+
+td {
+ padding-left: 1em;
+ padding-right: 1em;
+}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.tdr {text-align: right;}
+
+.bbox {
+ display: inline-block;
+ width: 15em;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.right {
+ text-align: right;
+ margin-right: 1.5em;
+}
+
+.smcap {
+ font-variant: small-caps;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.poem {
+/* margin-left:5%; */
+/* width: 90%; */
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.poem span.i16 {
+ display: block;
+ margin-left: 8em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.transnote {
+ background-color: #E6E6FA;
+ color: black;
+ padding: 0.5em;
+ font-family: sans-serif, serif;
+ font-size: 0.9em;
+}
+
+.transnote p {
+ text-align: center;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -3em;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.indented {
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ text-align: justify;
+}
+
+.TOC .roman {
+ width: 2em;
+ display: inline-block;
+ text-align: right;
+/*  margin-left: 1em; */
+/*  margin-right: 1em; */
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+
+
+<pre>
+
+The Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org/license
+
+
+Title: A vörös postakocsi
+       Regény
+
+Author: Gyula Krúdy
+
+Release Date: June 17, 2020 [EBook #62415]
+
+Language: Hungarian
+
+Character set encoding: UTF-8
+
+*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A VÖRÖS POSTAKOCSI ***
+
+
+
+
+Produced by Albert László from page images generously made
+available by the HathiTrust Digital Library
+
+
+
+
+
+
+</pre>
+
+<div class="transnote">
+<h3>Megjegyzések:</h3>
+<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_208">208</a>. oldalon
+található.</p>
+<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href=
+"https://hdl.handle.net/2027/hvd.32044071999551">https://hdl.handle.net/2027/hvd.32044071999551</a>.</p>
+<p>Facebook oldalunk: <a href=
+"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br />
+Összegyüjtött<br />
+Munkái</span></p>
+<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br />
+Összegyüjtött Munkái</span></p>
+<p class="center">EDDIG MEGJELENT KÖTETEK</p>
+<div class="figcenter">
+<div class="bbox">
+<ul class="lsoff indented">
+<li>1. A VÖRÖS POSTAKOCSI<br /></li>
+<li>2. A FRANCIA KASTÉLY<br /></li>
+<li>3. SZINDBAD UTAZÁSAI<br /></li>
+<li>4. PALOTAI ÁLMOK<br /></li>
+<li>5. PUDER<br /></li>
+<li>6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE<br /></li>
+<li>7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI<br /></li>
+<li>8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ</li>
+</ul>
+</div>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<h1>A VÖRÖS<br />
+POSTAKOCSI</h1>
+<p class="center"><span class="caption">REGÉNY</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">KRÚDY GYULA</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">HARMADIK KIADÁS</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">10–15. EZER</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1914 SINGER ÉS
+WOLFNER KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk.</i></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP
+NYOMDÁJA</span></p>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">A muzsa csak a
+szerelemnek<br /></span> <span class="i0">Tüntével jött meg. S
+mostan im<br /></span> <span class="i0">Kisérletez: ha
+megegyeznek<br /></span> <span class="i0">Dalomban érzés, eszme,
+rím.<br /></span> <span class="i0">Szabad a költő, nincs
+keserve,<br /></span> <span class="i0">S a kis lábat
+megénekelve,<br /></span> <span class="i0">Gyarló versében a
+szeszély<br /></span> <span class="i0">Itt-ott magáról is
+beszél,<br /></span> <span class="i0">S bár még borúsnak látszik a
+szem.<br /></span> <span class="i0">De könnyét rég elsírta
+már.<br /></span></div>
+<div class="stanza"><span class=
+"i16">(<i>Anyégin.</i>)<br /></span></div>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
+"Page_6">-6-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
+"Page_7"><br />
+-7-</a></span></p>
+<h2><i>Levél Kiss Józsefhez.</i></h2>
+<p>Kedves Szerkesztő úr,<br />
+Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet A Hét-nek
+írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig meg nem írtam,
+mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de
+írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt
+nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő
+férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már
+takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban
+történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi
+arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,
+ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és
+hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló,
+ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a
+pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és
+hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön,
+a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy
+beteglelkü embernek a vallomásai lesznek a következő sorok,
+<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span>
+vagy egy elmult férfiúé, aki régi-módi frakkban és hosszu
+mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival s a Griffben már nem
+kapott szállást. Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik
+valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi estben magasan
+kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek; apró
+örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei
+séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és
+iskoláslányok; züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a
+kávéházban nőnek föl; halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt
+emlékek, szenvedések, amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok
+értéktelensége s olyan remények, amelyek már nincsenek; korán jött
+ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe
+öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a
+rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire
+fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a színházba
+lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos
+sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség;
+kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz szerelmek… azaz,
+hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a történet abban a
+nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán az alantas
+néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca zengett,
+városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti szobák
+és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a
+városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi
+jelenség. „Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én
+vagyok az egyetlen tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer
+éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kivánatos, de a
+szerelemtől visszavonult <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
+"Page_9">-9-</a></span> asszonyság, akinek éppen az volt a
+mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett
+végig, mint a birtokán és St. Hermandadon kivül a többi szenteket
+törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a nők még mindig
+találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül kitüntetnek
+szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn karácsonykor
+igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán
+találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget
+isznak, férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből
+történik mindez?</p>
+<p>Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást
+adott, kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói
+pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig
+tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a
+nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy
+bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget,
+csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek és középkori
+lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az
+olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az
+irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak,
+hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és
+a történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az
+írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom,
+amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a
+regény megirásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok
+majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla
+senki sem beszél. És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők
+és a férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! Mit
+lehet írni Pestről? Ordináré <span class="pagenum"><a name=
+"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> passzió, mint az
+állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz
+választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor,
+midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a
+postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert
+ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a
+mesélő-kedvemet.</p>
+<p>Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!</p>
+<p class="center">Tisztelője és híve</p>
+<p class="right"><i>Krúdy Gyula</i>.</p>
+<p>Budapesten, 1913. vízkereszt napján.</p>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<h2>I.<br />
+Tavaszi vasárnap Budán.</h2>
+<p>Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett
+föl, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a
+vidékre nem hívta őket szerződés.</p>
+<p>A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén,
+mintha a tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy
+házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt
+összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor
+félelmetesen elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek
+folydogáltak a kikoptatott köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna
+már félszázad előtt beszüntette a szolgálatot. A bubos kövezet a
+kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek földalatti lakó
+tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba,
+holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval
+vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg
+emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők mellbetegek a
+falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a házmesterre
+kiáltozni kell, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span> meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az
+ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn.
+Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet
+befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik
+lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?</p>
+<p>A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek
+el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai
+szobájuk volt, közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová
+felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora
+délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem
+fogadtak és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.</p>
+<p>Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már
+meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony
+a Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A
+direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia
+kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül
+semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán
+tulságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot
+viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult.
+A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban
+vigyáztak egymásra s azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem
+tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz, bár olyan
+selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a
+társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor
+visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már várta egy öreg úr, aki
+búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes cipőt. Mert az
+lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes
+<span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span> tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely
+mindjárt rózsaszínü lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és
+jószagu barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen
+igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a
+női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak, vagy a többi rajongók,
+akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán és vad
+szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a
+formásabb női lábbeliket.</p>
+<p>Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban
+Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes
+öreg úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a
+férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban
+a budai Dunaparton.</p>
+<p>Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy
+volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint
+akit megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és
+álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett,
+ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt,
+álmodozó, ringó csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben
+esténkint a füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka,
+amely könnyed ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz
+hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a
+száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette és a szőke
+szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az
+éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan nagyszerü rendben
+tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.</p>
+<p>A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a
+Szilvia karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a
+budai gavallérokra. A monoklis <span class="pagenum"><a name=
+"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> kopaszfejü embereket
+kárörömmel szidalmazta, a kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott,
+a tiszteken pláne nagyokat nevetett.</p>
+<p>– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a
+fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a
+természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született!
+Egy középkori urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy
+firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy
+hirlapírót, aki olyan uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen
+embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős
+vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet, – mondta
+igen komolyan Horváth kisasszony és azt se bánta, ha a félhomályban
+a padokon üldögélő budaiak meghallották kivánságát.</p>
+<p>Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem
+alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül,
+aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott
+nótáit:</p>
+<p>– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy
+Kőbányán születtem!… Abban az országban még vannak férfiak.
+Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának!
+Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még
+a régi regényalakok is, a Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind
+érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó
+életük, végtelen, havas mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás
+nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a
+hagymafejü templomok… Istenem, ebben az országban réges-régen
+megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem
+helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül
+járjon. <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span> Mire való a városban az a sok férfi!
+Istenem, csak tudnék közöttük választani!</p>
+<p>Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős
+közelségben ballagott el a két színésznő mellett. Horváth
+kisasszony hideg megvetéssel mérte végig a gavallért.</p>
+<p>– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után
+szaglászódik. Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.</p>
+<p>Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.</p>
+<p>Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki
+tudja milyen lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak.
+Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel
+a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna,
+szinte elkeseredve vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé,
+csupán azok a budaiak hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát,
+utcai vidámságot, akik napközben Pestre járnak hivatalba, vagy
+üzletbe. A kalapos kisasszonyok egy új mosolyt tanultak, a
+propelleren megpróbálják, később a korzón, – egy finom pesti
+asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt elhaladt. Tanárok
+mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül a padon egy
+feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi, de
+titkon nagyon vár.</p>
+<p>A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő
+szerelmes párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában,
+majd távozásukat. A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a
+hídon átdöcögött a társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten
+nézett a hídra, az emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa
+volna. A fekete füstöt ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd
+aláhajló láncai, a nagy Duna, amely <span class="pagenum"><a name=
+"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> a messziségben elkanyarodik
+és a bácskai gabonahajókon száradó női fehérnemüek. Mintha azelőtt
+ez nem lett volna! De a pesti oldalon már felejtett mindent, a
+fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly, szemében üde
+tavasz…</p>
+<p>A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet
+kért, mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a
+hídfőig érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú,
+leszáll, hogy konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden
+automobilnak neki szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan
+rángatózik, mint a falusi temetőben reszket a nyárfa, a férfiú
+kifujja az orrát, megtörli a szemét, a kezét nézi, szagolja, végül
+cigarettára vagy szivarra gyujt és látszólag megfeledkezve az
+elmult eseményről, közömbösen dől hátra a kocsiban. Valóban csak
+akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná hölgyét
+véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon
+ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt
+szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.</p>
+<p>– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen
+hangosan a hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?</p>
+<p>A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a
+budai korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb
+hivatalokból jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal
+szemlélődnek a tavaszi Dunaparton, bár otthonuk már nincsen
+messzire, hol egy élvvágyó és elégedetlen, átkozódó vagy
+alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy mindennap elszánt lépésre
+készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy elfojtott dühvel
+hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy gúnyos
+tekintet nélkül a két kisasszony <span class="pagenum"><a name=
+"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> mellett, kiket már mindenki
+ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és
+gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.</p>
+<p>Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a
+szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a
+legpimaszabb budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi
+fogalmazó udvarlását is visszautasította. Horváth kisasszony
+arculütést igért Mákosinak, mire a fogalmazó a rendőrséggel
+fenyegetőzött.</p>
+<p>– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a
+legelső donjuan ezidőtájt a hidakon túl.</p>
+<p>Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta
+volna, Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia
+kisasszony halkan megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt
+venni a guerilla-harcokban):</p>
+<p>– Levelet irunk a Nap-nak!</p>
+<p>Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a
+nyurga, kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki
+másnap megjelent a korzón és messziről kisérte a hölgyeket
+útjukban. Mákosi a budai nők kérelmére ismét elfoglalta állomását,
+hogy a nem idevaló nőket kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth
+kisasszony valójában arcul ütötte az okvetetlenkedő gavallért,
+rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón jegyzett, a csendes budai
+utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó hölgyei, akik sokat
+szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü toalettjei és
+finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen kitüntették. A
+férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a
+kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több
+háznak úrnője) csaknem nyilvánosan <span class="pagenum"><a name=
+"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> fogadalmat tett, hogy
+rendezni fogja Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély
+volt, ahol a budai kisasszonyok nevük aláírásával ellátott
+legyezővel kedveskedtek a fogalmazónak és a hőst minden oldalról
+ünnepelték, mert a szemtelen pesti zsidóleányokat kipusztította
+Budáról.</p>
+<p>A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a
+Duna-partról. Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és
+csufolkodó megjegyzést sem tett senki estve a félhomályban, midőn a
+padokon szomjas, elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a
+gavallérokat és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái
+alatt. Minden visszazökkent a régi mederbe. Horváth kisasszony
+miatt mindenki fölvehette tennisznadrágját és a gavallérok tovább
+is udvarolhatnak a tavaszamult kéményseprőnének egy-egy vacsoráért.
+A platánok fölsóhajtanak, a hajók tülkölnek, a nap lebukik a hegyek
+mögött, a régi házak tetején a macskák kergetőznek és a polgárné
+nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s a kis kertekben a
+kisasszonyok csendben várhatják esténkint udvarlójukat: nem csendül
+föl gunyoros, éles kacagása a pesti zsidóleánynak.</p>
+<p>Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át
+Budára, ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból
+különböző figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával
+bajuszt és szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott
+szájakat. A vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s
+eljátszotta a budai korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre
+vágyó idős hölgy sántított, kis kutyák szaladtak és a nagyhasu
+tanácsos fölemelt bottal ment a tömegben. Klára komolyan, bizonyos
+bosszuérzettel gondolt mindig Budára, a furcsa házakra, amelyekből
+<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span> furcsa embereket látott kilépni, a
+hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik
+céltalanul csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.</p>
+<p>– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu
+városrészből elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi.
+Krecsányi úgy sem szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan
+Szilviának, ki vidéki leány módjára szeretett taktusra lépni a
+messziről hangzó katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó
+csillagokon; néha Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre
+járt, s lehetséges, hogy fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a
+bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos középkori király.</p>
+<p>Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a
+napokat.</p>
+<p>– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve
+Szilviának.</p>
+<p>– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál?
+– felelt Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha
+nincs mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.</p>
+<p>A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán
+özvegységre jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol
+Szilvia unokahuga volt s a falusi asszonyság rajongott a
+színészetért. Mondják, hogy otthon lenyuzta a munkásai bőrét és
+töltött fegyverrel járt az erdőben, ahol minden falevélre
+vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez pedig
+ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az
+igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson
+a jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében,
+tollforgós süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa
+nagyasszonyok, görögtüzet <span class="pagenum"><a name="Page_20"
+id="Page_20">-20-</a></span> fujtak, jambusban beszéltek és tán a
+sugó is sarkantyus csizmában ült házikójában.</p>
+<p>A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s
+özvegy Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas
+ékköveit, nehéz selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a
+keblébe és elment mulatni Magyarországra.</p>
+<p>A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv
+özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette
+érkezett meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az
+igazgató is el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt
+a vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette
+és a cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora
+folyamán rendesen beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga
+mellé parancsolta, etette, itatta, gyakran még pénzzel is
+megjutalmazta. Néha két, máskor három napig is eltartott a fekete,
+farkasfogu asszonyság szerelme, a vendégfogadóban a társulat a
+horvát asszony kontójára evett-ivott és Szilvia csinos összeghez
+jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette ártatlanságáért. A
+drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert emlékbe hagyva,
+megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy tovább
+őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.</p>
+<p>– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta
+Klára. – A vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.</p>
+<p>Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan
+megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak
+rajta elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni
+Magyarországon. A Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt
+a fogadós és hordárral vezettette magát a Pattantyus-utcába.
+<span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span> Haragosan, szinte öklelő hangon kiáltott
+unokahugára:</p>
+<p>– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló
+férfiembert nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás,
+mint a pelyve. A nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg
+lapos, mint a deszka.</p>
+<p>A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő
+léptekkel járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész
+Budapestet.</p>
+<p>Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.</p>
+<p>– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való
+hadakat.</p>
+<p>– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a
+világon. Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta:
+Jézus! Jézus! – megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a
+fiú?</p>
+<p>Szilvia élénken fölemelkedett.</p>
+<p>– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.</p>
+<p>– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és
+levetette a kabátját.</p>
+<p>Körülnézett a kis lakásban.</p>
+<p>– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el
+magatokat az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha
+rossz híreteket hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden
+harmadik nap jön a posta. Hadd lássalak, Szilvia.</p>
+<p>A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a
+szemét, a száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban
+kotorászott, végül barátságosan a hátára ütött.</p>
+<p>– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a
+Dráva mellől. Ötezer hold erdeje van <span class="pagenum"><a name=
+"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> és kétkerekü szekeren
+nyargalász a hegyek között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve
+és gyalog kergeti a vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem,
+csak az asszonyoktól. De az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a
+szíve fölött hordja.</p>
+<p>– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.</p>
+<p>– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban
+azon a vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! –
+esténkint beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer
+ide. Nem hiszek a vöröseknek!</p>
+<p>Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a
+vizsgálatnak.</p>
+<p>– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a
+szemembe!</p>
+<p>Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a
+fejét.</p>
+<p>– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj
+férjhez, vagy keress valamely jóravaló szeretőt.</p>
+<p>– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.</p>
+<p>– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak
+megcsunyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora
+volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan
+szélesvállu, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a
+férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat megnyirják, pedig van szebb a
+világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam
+volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőkbe, a
+vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy nemzedékre való
+friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal és
+másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> én már
+ötven éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap
+megfüröszteném a befagyott Drávában.</p>
+<p>Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte
+Urbanovicsné elveit.</p>
+<p>Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt,
+néha bolond gondolatai is támadtak.</p>
+<p>– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék?
+– kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?</p>
+<p>A horvát asszony vérvörös lett.</p>
+<p>– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad.
+Erdőim, legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a
+világon. De mi vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed,
+hogy hangod van? Vagy jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal
+szép nő vagy, ennyi minden vagyonod. S ha egyszer elmult
+ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki sem lát. Nem kellesz többé
+a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen kellesz, mint
+mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt tőlem, meg a
+többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban. Esetleg
+annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De mindenesetre
+jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen
+dolgokban!</p>
+<p>Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni
+hatalmas vállait.</p>
+<p>– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk
+vacsorára?</p>
+<p>– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához
+fordult.</p>
+<p>– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami
+vidéki kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek.
+Az apád korhely lett, <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet
+hordott és éjjel zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt
+sem tudod, mert vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én
+ártatlanságommal kedveskedtem az uramnak és hűséges voltam hozzá,
+amíg élt. Az uramnak nem kellett szégyenkeznie miattam, pedig szép
+voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg volt. De belerugtam a
+férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba. Az asszonynak
+egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi mind csak
+azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?</p>
+<p>Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet
+keresett elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva,
+örvendező arccal olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári
+vértanukban játszik estére a Városligetben.</p>
+<p>– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.</p>
+<p>– Gyönyörü, – felelte Klára.</p>
+<p>– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a
+színpadhoz. A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a
+manó van a festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő
+mint őszhajú vénasszony, ha már eddig kibírtam?</p>
+<p>Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga
+elé.</p>
+<p>– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég
+részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy
+férjhez menni hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással
+mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se
+gondoljon egyebet, mint azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy
+pedig egy napra, vagy egy órára elővenni, azután kirugni és
+kiszellőztetni a szobát s <span class="pagenum"><a name="Page_25"
+id="Page_25">-25-</a></span> jól megmosakodni. A férfiak
+hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.</p>
+<p>Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a
+bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e
+valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.</p>
+<p>– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami
+cudar férfi igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte,
+mint az, hogy tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére
+kocsival értetek jövök!</p>
+<p>Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.</p>
+<p>– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva.
+– Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire,
+fölkeresni az igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a
+legokosabbat. Vagy talán ez sem kellene, csak finom volna, mint egy
+antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei és bátor, mint a toledói
+penge. Egy középkori leventét szeretnék föltámasztani, egy fiatal
+pápát, vagy, csak egy bibornokot, zsoldosvezért vagy rablólovagot,
+aki otthon a tűz mellett verseket olvasna nekem és közben hűs piros
+bort iddogálna arany kehelyből. Akinek nem volna soha egy nemtelen
+gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs fehér ujjaival a
+hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte ajándékozva bánna,
+s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám, hogy mit
+gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit, akiért
+érdemes volna akár elrothadni!</p>
+<p>Szilvia a zongorához ült.</p>
+<p>– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…</p>
+<p>– Mi volt az apád? <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span></p>
+<p>– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten
+elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy
+színházi zenészen.</p>
+<p>Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját
+olykor kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte
+barátnőjét, aki bizonyos kis csipkéket készített elő.</p>
+<p>– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.</p>
+<p>A drámai művésznő nevetett.</p>
+<p>– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben
+lesz.</p>
+<p>– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már
+sokszor szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a
+szívemnek.</p>
+<p>– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor
+tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra,
+Urbanovicsné! Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!</p>
+<p>– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai
+kancellár háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes
+ornátusban kopogtasson az ajtón.</p>
+<p>– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába,
+ahol a pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az
+ügyvédjelölttel találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos
+bibornok kedvéért tenném be a lábam.</p>
+<p>– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget
+csúfoltak.</p>
+<p>A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.</p>
+<p>– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába <span class=
+"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> ne! Talán
+valami ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?</p>
+<p>Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott.
+Pompásan értett hozzá.</p>
+<p>Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe.
+Szilvia azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása
+lázadásra ösztönözte.</p>
+<p>– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa
+valaki. Könnyű neked. A ruháidat magad varrod…</p>
+<p>– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal
+sétálgattak el a színésziskolából.</p>
+<p>– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.</p>
+<p>– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.</p>
+<p>– Mélyen alszol.</p>
+<p>– Mint egy szakácsné.</p>
+<p>– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én,
+aki semmi mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, –
+amint a néni mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s
+ezért piros az orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel
+szívdobogásom van s félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán
+tízszer is szerettem. Én nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi
+nélkül.</p>
+<p>– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a
+drámai színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék
+kisimítására.</p>
+<p>Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította,
+mintha saját magát ölelte volna meg.</p>
+<p>– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben
+vannak. Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a
+huszár az ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza
+téli éjszakába; Cseres, az ügyelőnk, akinek már <span class=
+"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> a lakására
+is elmentem, künn lakott a város végén egy tehénistálló mellett,
+elől korcsma volt a Fehér rózsához s a Cseres szobájában lakott
+azelőtt a korcsmai kaszirosleány; ugyanazért a levegőben még érzett
+rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek szaga, a cipőm fölrúgott egy
+karminos skatulyát, amilyennel a kardalosnők a szájukat festik: és
+talán ezért nem engedtem Cseresnek, pedig egyébként szép, szomorú
+fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak nevezett.</p>
+<p>– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára
+kisasszony.</p>
+<p>– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent
+zsidó családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon
+vasrács volt. Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű,
+finom lépésű, igen elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt,
+amelyet egy színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem,
+éjjel mindig vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak,
+mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban. Én
+kinyitottam az ablakot és a friss téli éjszaka hidege szobácskámba
+ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe hozható karácsonyeste
+jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült az asztalnál,
+hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az ablaknál
+álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az ablakot!“ –
+mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész
+életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd
+be az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam,
+gyakran elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a
+négyszögletes pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?</p>
+<p>– Bizonyára. <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span></p>
+<p>– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis
+megcsendült, mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott
+volna előtte. Én már kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s
+ő szótlanul lehajolt a kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék
+voltak, de az ajka forró volt. Azután ő nyult be a két kezével és
+megsimogatott, ahol ért. Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit,
+csak borszaga volt a szájának, de az is nagyon kedves volt. Sokszor
+nagyon megfáztam, másnap rekedt voltam, de nagyon-nagyon boldog
+voltam.</p>
+<p>– És én hol lehettem ekkor?</p>
+<p>– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem,
+hogy föl ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a
+kaszárnyába hivott!</p>
+<p>Klára nevetve forgatta a vasalót.</p>
+<p>– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros
+dunnák alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki?
+Kásahegyekkel álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam.
+Ólomkatonákat vettem karácsonykor és az ablakba állítottam a kis
+vitézeket, hiányzott is egy katona. Pedig Kleinék becsületes
+emberek voltak.</p>
+<p>– Az én huszárom vitte el emlékbe.</p>
+<p>Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára
+borít) és figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami
+hibája, foltocskája?</p>
+<p>– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?</p>
+<p>– Elvitte. Nem kérdezte, kié.</p>
+<p>– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy
+dobozka ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis
+vitézek. A kapitánynak piros orra volt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p>
+<p>– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és
+alattomos pillantást vetett a barátnőjére.</p>
+<p>Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.</p>
+<p>Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy
+kakukos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte
+őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó,
+hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig
+lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő
+köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es
+számnál azonban kakuk ugrott ki a kis ajtón és tempósan billentett,
+szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen
+élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni és ruháskosarat,
+benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a
+cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a
+kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s a fiúk
+félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe, mintha
+rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött
+bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a
+kisvárosi színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A
+másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a
+színház és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón
+siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél
+megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a
+könyvkereskedő gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az
+egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol
+Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában,
+a nagyétvágyú Pickwick urat <span class="pagenum"><a name="Page_31"
+id="Page_31">-31-</a></span> mindenki fölismerhette szárnyas
+frakkjában, továbbá Weller urat s a fogadó a Györgyhöz volt
+címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett
+közömbösen haladtak el színésznőink s a virágkereskedés virágzó
+pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a
+könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott
+sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord
+családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett
+a levéldobozon.</p>
+<p>– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut
+láttunk?…</p>
+<p>– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a
+tulajdonos szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak
+laknak az uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően
+mosolyogva, mint aki előre tudja a kimondott szavak folytatását, a
+félig álmodott álmoknak a másik felét.</p>
+<p>A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette
+őket. A városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles,
+pezsgős-poháralakú gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben,
+míg a félhomályos nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér
+bóbitája világít. A színpad szürke deszkáján a kellékes térdepel,
+körömfeketényi gyertyácskákkal világít s régi királyi képet fest a
+trónterembe. Az öltözők vasajtaját viharosan nyitja ki és be a
+színházi szolga, amint sörért, fehér mellényért, lakkcipőért
+szaladgál az aktoroknak.</p>
+<p>– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes
+emberek voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás
+után Klára. – Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.
+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span></p>
+<p>Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak,
+méltatlankodó pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt,
+hogy odavágja neki, esztendők óta megosztja vele mindenét, de
+Szilvia gyöngéd, finom teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja
+meglehetős magas rangot viselt a minisztériumban, de atyja csupán
+éjjeli őr volt Máriapócson. Ki tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant
+föl egykor Klára a színésziskolában!</p>
+<p>Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai
+alatt a Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább
+járták a tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen
+boldog nem lesz már többé soha.</p>
+<p>… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben
+meghódította az egész várost. Strucctollas kalapja előkelően
+lengett el a virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis
+hópehely, a lámpások kék karikába bujtak a leereszkedő ködben s a
+korzó hosszú, elegáns tisztjei, a puskaporos arcu kapitány
+feketeprémes mentéjében s a kadét magas sapkájában kedveskedve
+szalutáltak:</p>
+<p>– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.</p>
+<p>– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s
+búbánatos barna fejét a zongora lapjára hajtotta,</p>
+<p>– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon
+Klára. (Az ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj.
+Megyünk a színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!</p>
+<p>A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres
+hajtott be. A legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok
+voltak és a sárgakockás <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span> lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára.
+A kocsilámpás kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel
+kapaszkodott föl a lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak
+ajtót.</p>
+<p>– Mi történt? – kérdezte Szilvia.</p>
+<p>– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve,
+hogy leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme
+csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott
+és a fülbevalója akkora volt, mint a dió.</p>
+<p>– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert
+vajjon kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a
+szegény, pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki
+vehessen fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én
+vidéki asszony vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki
+parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnokoknék divatját.</p>
+<p>Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz
+ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból
+összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a
+láncon egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a
+medálionban egy rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros
+ruhás férfiú arcképét. Más ékszert nem kivánt.)</p>
+<p>Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.</p>
+<p>– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők
+toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket
+tán a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy
+festem a hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs
+igazam? <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span></p>
+<p>– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő
+fürgeségével és nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és
+gombocskák gyors elhelyezésében. A színésznők általában igen
+gyorsan öltözködnek, mire a néni ránctalan halántékának előnyeit
+kezdte volna a állótükör előtt magasztalni, Szilvia már föl is
+vette hattyuprémes színházi belépőjét.</p>
+<p>Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.</p>
+<p>– Milyen szép lábad van! – mondta végül.</p>
+<p>– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. –
+Ezt mindenki tudja.</p>
+<p>A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek
+előtt. Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra
+szökkent és az Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.</p>
+<p>A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.</p>
+<p>Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély
+szemét jó darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán
+gondolkozna, a lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához
+tért és az esti vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.</p>
+<p>– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki
+nem tudja, hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.</p>
+<p>– Tudom. A pesti nők romlottak.</p>
+<p>– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen
+rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.</p>
+<p>– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> kellene
+lőni, hogy ismét rend legyen a világban – felelt buzgón
+Urbanovicsné.</p>
+<p>A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca,
+egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben.
+A fiákeres félrerántotta a lovait.</p>
+<p>Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el
+mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás
+lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt
+helyet az óriási vörösre festett postakocsi ormán, amelynek
+lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok
+utaztak így hajdanában Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut.
+A nagy kerekek ünnepélyesen fordultak és az inasok mereven állottak
+a lépcsőn. A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve s a
+hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képü, ritkás
+feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely addig pislogni
+látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan hirtelen
+villant föl, mint a villamoslámpa.</p>
+<p>Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott
+közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan
+vöröses-szőke, régi skót vadászkastélyok pasztell-képeire
+emlékeztető hölgy.</p>
+<p>A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt
+okozott a hölgyek kocsijában.</p>
+<p>Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával
+kopogott a kocsisnak.</p>
+<p>– Kié volt ez a vörös kocsi?</p>
+<p>– Alvinczi őnagyságáé.</p>
+<p>– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint
+előbb. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span></p>
+<p>Szilvia később halkan odaszólott Klárához:</p>
+<p>– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az
+iskolában.</p>
+<p>Klára megvetően legyintett:</p>
+<p>– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.</p>
+<h2>II.<br />
+A szinésznő és lába.</h2>
+<p>A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette
+színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a
+bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe
+csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi
+muzsikát.</p>
+<p>Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a
+ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely
+nyomtalanul eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik
+már Sardoura, Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás
+terén, nyaranta Feld szinkörében vagy az intézet környékén adtak
+találkát. A komolyabb ifjuság, a klerikális vagy konzervativ
+lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét“, többnyire Budára
+járt és az ottani operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos
+kisasszony tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen
+erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort
+fujta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő
+a drámában képviselte a modern irányzatot, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> szép,
+szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a
+kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra
+kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról elgördülő
+kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű
+trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és
+harmadik fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz
+hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az
+előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna
+királynő udvarában játszotta Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a
+komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit
+vallották a politikában, a hirlapírásban szerették a közgazdasági
+és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet,
+valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a befolyásos
+emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba
+jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a
+főnöke kabátját.</p>
+<p>De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs,
+lármás zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből
+gazembernek neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem
+vala s szegény Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és
+szomoru mosolygás volt az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a
+harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó
+francia operettek és burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s
+ifjúságunkat mulattató komédiák váltották ki a tetszést a
+padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és a színésznők, ifjú,
+rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk nadrágocskát
+szerettek a <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span> színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár
+nem. Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld
+Irén a szent papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma
+most messze költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet
+Nórában játszani. Az aréna eresze alatt korán májusban
+elhelyezkedtek a párok, az ifjú hirlapíró urak télire kőszínházba
+való szerződést igértek a leánykáknak, akik még csak tegnap lépték
+át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a ligeti fák alól jöttek, hol
+vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi estéken, s talán akkor
+szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke cilinderkalapja
+pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt arról, hogy a
+Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és Háromláb
+kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház
+vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán
+napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és
+sörözni lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő
+olykor elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn
+is titkolt szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős
+vacsoráknak hódol, holott a színház intézősége még a mai napig is
+azt hiszi, hogy a szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott
+és serény. A költőnők nevében Király Gizy költönő vett részt az
+előadáson és nemes metszésü feje antik bánatot fejezett ki Charley
+nénjénél is.</p>
+<p>Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta
+magát. A redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit
+vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az
+oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az
+egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját <span class=
+"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> jelöli. A
+pesti hirlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet
+tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen. Jelvényt
+kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta meg hadait a
+népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is bevehették
+volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony
+trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a
+szolgálatot. Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki
+azóta, hajh, talán színházban sem volt! Istenem, hová lettetek
+virágkerekek, esők és csaták! Szent rajongások, hitek, vallások.
+Buddhát elegen tisztelik Indiában, de Küryt még többen imádják. A
+színpadra lép és mosolya, amely uj és varázslatos, meleg
+vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas foteljei között.</p>
+<p>A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal
+pacsirtái. A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította
+a népszínházi falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már
+föltette magában, hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor
+fiákere gyakran állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári
+társulat hölgyei elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a
+Nemzetiben sem játszott senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt,
+szerelem volt, az igazi költő a budai színkörbe járt Ripp van
+Winklét hallgatni és előadás után félig mámorosan keringtek Lisbeth
+keringői a fejek körül. És az akácfák mily jószaguak voltak. Az
+utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint pengetett valaki
+éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai színésznőket
+az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők már úgyis
+tudtak…) A zseniális Beöthy <span class="pagenum"><a name="Page_40"
+id="Page_40">-40-</a></span> László még csak egyszerű udvarló (de
+félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó
+aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a
+magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú
+műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta
+verseket?</p>
+<p>Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető
+nélkül igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a
+sajtónak. Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a
+kölyök-ujságíró angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei
+hevertek. E nemzedék még jobban értett a színházi intrikához, mint
+a reportázshoz; Konti operettjeit az első taktustól az utolsóig
+eldúdolgatni könnyebb volt, mint egy intervjut megcsinálni. Mintha
+csak merő utópia lett volna ebben az időben, hogy már a
+határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért nem rajong,
+utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben és
+Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű
+tehetsége. A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb
+lendülettel egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni
+Budapesten, a Kérik, Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok.
+Lehetne korunkat a színésznő alkonyának is nevezni. Tudtommal
+színésznő miatt mostanában már nem szokás verekedni Fodornál. A
+kitünő mester termében senki sem halt meg Fedák nevével ajkán. A
+kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné Aranka helyett
+Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem igazságos
+dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!</p>
+<p>Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a
+liget öreg nyárfái alatt, a nagydob <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> puffogása a Stefánia-útig is
+elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május
+illatát, a lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon
+korán megkezdődött, a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka
+bolyongott a színkör tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti
+előadáshoz már lovagias ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a
+színház öltözőjébe. Csongory kisasszony szobaleányának három hintás
+tette a szépet. Meglássátok, ebből még baj lesz. A legények
+vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás kezéből a ruháskosarat. Az
+öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent az első számú
+páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó oldalról a
+híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert lovag
+szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már
+elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése
+bugyborékolt fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek
+részt az előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a
+színpadnak, amint a fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a
+Gasparonéból játszván), a nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy
+szőke, szemüveges fiatal zenész már harmadszor olvasott végig egy
+gyűrött levelet. Vajjon ki küldte a levelet? Örömről volt szó benne
+vagy boldogtalanságról?</p>
+<p>Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre
+páholyában. Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is
+játszanék, de Csongory lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth
+kisasszony pusztán gyakorlatból a páholyok mögött álló tüzoltóra
+vetett búskomoly, szende vagy drámai pillantásokat s nagyon meg
+volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni kezdte a lábát.</p>
+<p>– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni,
+<span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
+"Page_42">-42-</a></span> – mondta Urbanovicsné narancsot
+hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust! kiáltanak
+háromszor.</p>
+<p>Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:</p>
+<p>– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást?
+A kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.</p>
+<p>A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány
+kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes
+virágbokrétával diszített cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk,
+mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu
+legyező mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési
+lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült,
+puderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban
+fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss fehér
+blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott
+bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában.
+A kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen
+bólintott Klára felé.</p>
+<p>Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a
+köszönést, mert a színház drámai művésznője működött a
+deszkákon.</p>
+<p>– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy
+szemét levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak
+kritikát mondani játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig
+észrevehetőleg mozog. – Sohasem tudta a szerepét és persze most sem
+tudja, mert folyton férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb
+színésznő a drámaiak között. Már az iskolában folyton az öreg
+tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet csókolt, Gált csaknem
+elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon szerette, mert nem
+tartotta elég tehetségesnek. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> Jászai egyszer azt mondta
+neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a
+cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi
+iskolából jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben
+elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a
+fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási
+jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem
+szereti a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony
+zsanzsán harisnyája, hiába utánozza Jászait.</p>
+<p>Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával
+vitatkozott volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán
+észrevette a bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken
+viszonozta a köszöntését.</p>
+<p>– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el
+figyelmét.</p>
+<p>– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát
+kezdett a mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete
+féloldalos volt, mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna
+az első kályhatűz előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette,
+leveleket, hajfürtöket, kis ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s
+fejtartása megmaradt ugyanabban a helyzetben, amelyben akkor volt,
+midőn a lángra kapó női levelek után nézett. – Mit keres ez Pesten?
+– fűzte tovább a drámai szende a fehér keztyűvel folytatott
+eszmecserét.</p>
+<p>– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, –
+hogy miért nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy
+akit te ismersz, azt mi is ismerhetjük.</p>
+<p>Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly
+<span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> futott végig arcán, mint a napsugár
+szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.</p>
+<p>– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem
+találok ezen a tényen semmi csodálkozni valót.</p>
+<p>De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi
+tavasz felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott
+helyéről és hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott,
+mintha folyton azért pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra
+nőtt a normális nagyságú embereknél és hosszúakat lépett, bár
+tudta, hogy a tánciskolában nem szabad hosszabbat lépni hatvan
+centiméternél.</p>
+<p>A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét,
+miközben szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott
+mellénygombjain.</p>
+<p>– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok
+virága. Az én kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor
+leányságomban ábrándoztam.</p>
+<p>– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.</p>
+<p>Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a
+fogait óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen
+elpirult és olyan halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli
+esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom
+folytatását.</p>
+<p>– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta
+rólam, hogy a hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, –
+szólalt meg Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is
+érezné a dolgok fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák
+nekem Debrecenben! Miért? <span class="pagenum"><a name="Page_45"
+id="Page_45">-45-</a></span></p>
+<p>– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt,
+mint a leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt
+volna a sok fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek?
+Úgy sem a szavak számítanak, hanem a tettek.</p>
+<p>S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy
+októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott
+kis hídak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból,
+Szilvia gyöngéden emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom,
+előreálló állból s a nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló
+nyakából annyit láthatott, amennyire kíváncsi volt.</p>
+<p>– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. –
+Annak, hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a
+hasonlataiban!… Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról,
+hogy azt Szalkainé óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a
+Denevérben volt utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi
+Margó Zelmáért mennyit rajongott! Uram, én minden művét
+ismerem.</p>
+<p>– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír
+katonája föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos
+óhajtott lenni, – akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája,
+midőn a molett énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn
+még az volt divatban, hogy a színésznők puderozzák a hajukat;
+fekete harisnya, kivágott lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet
+éjszaka saját kezükkel mostak hófehérre: ez volt eleganciájuk,
+amelyet vidéken a színésznőktől közönségesen követelnek. Heh!
+Tiszainé olyan volt, mint egy kis madárfészek hosszuszáru nyárvégi
+füvekből gömbölyűre fonva.</p>
+<p>S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda <span class=
+"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> úr s gyors
+kémlelő pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte
+mélabujával mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan
+vagyok, engem nem szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“</p>
+<p>A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:</p>
+<p>– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.</p>
+<p>Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a
+vállára ütött.</p>
+<p>– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.</p>
+<p>– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti
+divatot. Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.</p>
+<p>Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban
+azon nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek
+hiszik őt ebben a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol
+Szilviára fordította, mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi
+volna. Az énekesnő kitartó, konok szomorúsággal függesztette rá a
+tekintetét, mint aki addig akar nézni egy képet, amíg az
+megelevenedik.</p>
+<p>– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta
+volna: „Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit
+csinálok, hogy szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a
+temetésemre?“</p>
+<p>– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most
+fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni
+kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.</p>
+<p>Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna
+leányhoz, mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis,
+boldogtalan emlékéhez nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női
+arcképhez.</p>
+<p>– Pesti lakos lettem. <span class="pagenum"><a name="Page_47"
+id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?</p>
+<p>– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is
+van.</p>
+<p>– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.</p>
+<p>– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.</p>
+<p>– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.</p>
+<p>Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb
+viccét mondaná.</p>
+<p>– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.</p>
+<p>Szilvia összecsapta a kezét.</p>
+<p>– Hallatlan!</p>
+<p>Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.</p>
+<p>– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…</p>
+<p>A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is
+félne a vicc-srapnell pusztításától.</p>
+<p>– Harmadik lapom „A lámpás“.</p>
+<p>Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így
+kénytelen volt bólintani.</p>
+<p>– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?</p>
+<p>– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első
+szótól az utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A
+legvigabb lap a világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az
+ujság mottója: „Jobb meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?</p>
+<p>Urbanovicsné hátrafordult:</p>
+<p>– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már
+figyelnek.</p>
+<p>– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel
+is, mint színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan
+Horváth kisasszony. – <span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
+"Page_48">-48-</a></span> Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a
+szerepében, mert nem tudja a szerepét.</p>
+<p>Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban.
+Rezeda úr magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna,
+hogy milyen mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti
+magát holnap vagy holnapután…</p>
+<p>– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is
+szokott írni?</p>
+<p>– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.</p>
+<p>– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét?
+A legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság
+a présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik,
+szerkesztő uram?</p>
+<p>Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna
+és a Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri
+messzire, amíg meg nem puhul.</p>
+<p>– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított
+hajából. – Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben
+tobzódnám a népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…</p>
+<p>– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember
+volt a vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint
+egy költő.</p>
+<p>– Mikor maga játszott.</p>
+<p>– Ferenc József-kabátot hordott.</p>
+<p>– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.</p>
+<p>– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a
+polgármesterrel.</p>
+<p>– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.
+<span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span></p>
+<p>– Oldalszakálla is volt.</p>
+<p>– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a
+színpadra nézett.</p>
+<p>– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte
+Klára.</p>
+<p>– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt
+alakítja a deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam
+megírni, hogy milyen szaga van a szájának.</p>
+<p>– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?</p>
+<p>– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban
+számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és
+kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy
+vizen járó fekete hajós a másvilági országba, ahol azok élik le
+életüket, akiknek már joguk, csaknem alkalmuk volt a földi
+életmódba belekóstolni.</p>
+<p>Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.</p>
+<p>– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem
+visel tiszta fehérnemüt.</p>
+<p>– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból
+hord koszorut és pirománia a betegsége.</p>
+<p>Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok
+ajtaját a civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.</p>
+<p>A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak
+segédkezett, míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi
+belépőt, amilyent csak vidéki színésznők és igazi hercegnők
+viselnek. Szilvia kis kezével, amely olyan meleg volt, mint egy
+menyasszonynak a párnája, a kabát alatt megszorította a hirlapíró
+kezét.</p>
+<p>– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy
+titkot közölne. <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
+"Page_50">-50-</a></span></p>
+<p>Majd hangosan megkérdezte:</p>
+<p>– Velünk tart?</p>
+<p>– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok
+Kürtösnek? – szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság
+tükröződött arcán, mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az
+előadásnak vége volt.</p>
+<p>A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke
+redingotján friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát
+toborzott.</p>
+<p>– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert
+ebben a szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.</p>
+<p>– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg
+bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz
+intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház
+irányában Kürtös és unokahuga miatt.</p>
+<p>A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős
+hölgy szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a
+félhomályban, mint éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás
+tekintettel bandukolnak hazafelé.</p>
+<p>– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti
+szivárvány. – Kihuzták a török sorsjegyemet.</p>
+<p>Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.</p>
+<p>– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki
+mindenre kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a
+fővárosban.)</p>
+<p>– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők
+pártfogója, – mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap
+francia pezsgőt iszik.</p>
+<p>– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> a kocsiból
+Klára, miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.</p>
+<p>Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az
+ülésben.</p>
+<p>A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a
+falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és
+piros szőnyeg volt a padlóra terítve.</p>
+<p>– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné
+fitymáló hangon. – Hé, fogadós!</p>
+<p>Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le
+arcáról. Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü
+fiatalember volt, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint
+Jézust kiáltani.</p>
+<p>A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s
+mindenképpen jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét.
+A színész eleinte vörös volt, majd nem törődött többé
+mellőztetésével, a nagynéni mulattatásának szentelte magát.</p>
+<p>– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi
+jellemszínészre?</p>
+<p>– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött
+szeretett jól enni.</p>
+<p>– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre
+senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?</p>
+<p>A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két
+pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.</p>
+<p>– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból.
+Milyen mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának
+helyet az asztalnál!</p>
+<p>A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia
+valamely bús dolgon gondolkozhatott, Klára <span class=
+"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span>
+versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig elkomolyodott, ha boros
+poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan, temérdeket szokott
+inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután színét és
+szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“
+keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig
+még harminc éves se volt egészen.</p>
+<p>– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte
+egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.</p>
+<p>– Magának.</p>
+<p>– Dehogy! Szilviának.</p>
+<p>Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.</p>
+<p>– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd
+megírom A lámpás-ba.</p>
+<p>Szilvia engedelmeskedett.</p>
+<p>Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel
+tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban
+érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét,
+ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.</p>
+<p>Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta
+Rezeda úr szavait.</p>
+<p>– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a
+boka fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné
+az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.</p>
+<p>– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa
+pikáns dolgokról beszélni.</p>
+<p>– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a
+szerkesztő, – mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen
+színésznő ablakán sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket
+tartanak, így szokás? <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span></p>
+<p>– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel
+Szilvia.</p>
+<p>– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai
+előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen
+megtudtam színházi ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott
+el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a
+szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát
+meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint
+halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük mindig csodálkoznak,
+hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután
+magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak
+betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz
+szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában
+parfőm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya
+felől. „Te vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista
+vagyok!“ Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda
+szerkesztő vagyok!</p>
+<p>– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.</p>
+<p>– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam
+nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az
+emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa
+legjobb drámai szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával
+kináltak, pedig azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba.
+„Tudjuk már…“ mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos
+látogatójuktól csak megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó
+kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a
+cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták“. Az erdőre menekültem.
+A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy
+Horváth <span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak
+ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már.
+Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.</p>
+<p>– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos
+hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd
+alázatosan pillantott Rezeda úrra.</p>
+<p>– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne
+kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem
+függnek. Igérjen például minden napért valamely kis ajándékot, mint
+a kártyás Alvinczi igért Montmorency Clarence-nak.</p>
+<p>Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a
+szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A
+nyakláncot hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)</p>
+<p>– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. –
+Igen érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel,
+mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl
+Alvinczi ajtaján s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.</p>
+<p>– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. –
+Nagy tipró. Szívtipró.</p>
+<p>A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte
+a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr
+felé.</p>
+<p>– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely
+megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát
+megvetőleg biggyesztette és körülnézett, mintha más társaságot
+keresne.</p>
+<p>Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész
+kigöndörített fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában
+háromszor. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
+"Page_55">-55-</a></span></p>
+<p>– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta
+keblét.</p>
+<p>– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára
+kisasszonynak, – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a
+vacsorámat kifizesse.</p>
+<p>– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta
+igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap
+találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy
+jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.</p>
+<p>– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! –
+dörmögte Rezeda úr.</p>
+<p>Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt,
+mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a
+lapályon elnyuló réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma
+volna.</p>
+<p>– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.</p>
+<p>– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné
+az ifjúember, hogy hozzá beszélek.</p>
+<p>Klára nyomban elintézte a dolgot.</p>
+<p>– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.</p>
+<p>– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy
+az ülés sorrendje?</p>
+<p>A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös
+poharát.</p>
+<p>– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, –
+mormogta s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már
+iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.</p>
+<p>– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta
+megnyugtatólag Klára.</p>
+<p>– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát
+özvegyasszonyság. – A férfinak inni, pipázni, kártyázni
+<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
+"Page_56">-56-</a></span> kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt
+részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.</p>
+<p>– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: –
+Hogy égetnének meg, vén bocskor!</p>
+<h2>III.<br />
+Indiában rossz volt a termés.</h2>
+<p>A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország
+egyik legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de
+genere Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi
+nádorispánoknak maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten.
+Büszke volt honfoglaló ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege
+mellett és büszke volt arra, hogy ha megint királyt választana a
+nemzet a Rákos mezején, származásánál fogva neki volna jussa a
+királyi koronához. A Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak
+abban az időben, amikor a Gút-Keled nemzetségéből származó fiak
+várkapitányok és bánok voltak. Sőt a moszkvai történettudós
+véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván azon királyi törzsből
+származott, amely messzi napkeleten a Don folyó táján uralkodott és
+lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr megelégedése jeléül egy
+csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a professzornak, a
+gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet lóháton kellett
+volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes Alvinczi. Diaz
+Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt, a
+földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású
+levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal
+éveiben <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span> természetesen Oxfordban evezett, majd a
+párisi osztrák-magyar követséghez került. Harminchárom ősét
+vonultatta föl a kamarási próbához, holott kevesebb is elegendő
+lett volna. Harminchárom régi zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe
+az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a párisi attasé
+diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb. (Alvinczi úr
+bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán a
+buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem
+jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett
+bele a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz
+kabalának bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka
+elveszítette azt a százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja
+levendulaszagú ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha
+valami baj támad a ház körül. A nagyszerű asszony egyetlen
+könnycseppet nem ejtett, nyugodtan küldte el fiának a százezer
+pengőt, amely abban az időben rengeteg vagyonnak felelt meg: három
+vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam, most már nincs több
+pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az olasz grófnő keze
+helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe, amelyet mindig
+magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát. Ámor azonban
+nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz táncosnő
+álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia követ is
+imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a
+Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán
+selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja
+kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen
+akkor vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan
+csilingeltek a csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi
+<span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span> tőre három ujjnyira a szív fölött a
+francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár, elfehéredő arc,
+megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét küldte a francia
+követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva indult és
+három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos inasai
+szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd
+nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy
+Bécsben a Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött
+Budapestre, megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany
+Sas-fogadóban szállott meg, ahol már egyetemi hallgató korában is
+lakott: akkor egy szobában, most kettőben, mert a legényének is ott
+kellett aludni és éjjel levetkőzni, lábát, kezét megdörzsölni,
+betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon Unghban, az ősi
+házban, ahol a föld, a mező és a patak az első foglalásból
+maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak,
+rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint
+havas kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban
+nem lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak
+éjjel ugatott volna.</p>
+<p>(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen
+részlethez érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan
+fölsóhajtott:</p>
+<p>– Istenem.)</p>
+<p>Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany
+Sasban.</p>
+<p>Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek
+írta a nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs
+Sándor reá testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast
+fogta el, aki kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint
+Alvinczi Zrinyi Ilonára. <span class="pagenum"><a name="Page_59"
+id="Page_59">-59-</a></span></p>
+<p>– Fölébredt a fejedelem?</p>
+<p>– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről
+ismerjük.</p>
+<p>Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“
+hangzott, amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a
+hang tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.</p>
+<p>– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.</p>
+<p>Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta
+Pétervárt elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött
+selyemkaftán, amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek,
+fehér kalap, amely alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval
+tekintgetett elő fekete szeme. A pusztai lovasnak van ilyen
+tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő messziség felé néz.
+Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt. Francia ujságok
+hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil Blas“-t.</p>
+<p>– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame
+Louisenál. Én írtam.</p>
+<p>A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.</p>
+<p>– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.</p>
+<p>– Igen rövid, – tódította később.</p>
+<p>Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett
+Szilveszterre.</p>
+<p>– Nos?</p>
+<p>– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.</p>
+<p>Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és
+elgondolkozva nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.</p>
+<p>A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a
+lángok. Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből
+hozatott, amely fával az ősei <span class="pagenum"><a name=
+"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> tüzeltek s a tüzre vetette.
+Megdörzsölte igen finom, de erőteljes kezét. Végignézett karcsu
+ujjain, amelyek a kardot, kantárt szívesebben fogják, mint a nők
+kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe nyult és néhány aranypénzt
+vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s halkan, unottan
+megszólalt:</p>
+<p>– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint
+pénze. Az angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint
+amennyi a névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!</p>
+<p>Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át
+az öreg írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el
+Szilveszter piros mellénye tájékán.</p>
+<p>– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi
+visszavette az ajándékot, ha azt megköszönték.</p>
+<p>– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a
+Madamehoz.</p>
+<p>– Estély lesz, szőr. Szoáré!</p>
+<p>– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar
+szavunk. Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az
+én nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot
+fordítottak a nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet
+Lujza őnagyságának, régi barátnőnknek.</p>
+<p>Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a
+köpönyeget megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig
+köpenyegben járt, a Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak
+volt hajdanában ilyen köpönyege.)</p>
+<p>Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs
+volt benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk <span class=
+"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> szereti az
+inyenckedést!“ szólt s furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a
+nők balgatagságán elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt,
+mint egy régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok
+régi festmény, amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből
+egytől-egyig ismert a fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai
+szőnyegek és hindu bálványok. Az egyszerű, szinte katonás ágy
+fölött kis ezüst feszület: Mária Antoinette lehelte rá utolsó
+csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos kis pisztoly, mint egy
+bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből egy középkori
+francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán az
+iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon
+világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557.
+Noel. Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas
+címere préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák
+pasztell-képei, amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni,
+akik majdnem úgy szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji
+szekrény fiókjában aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és
+apró, eldobott levelek közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici
+Katalin morzsolgatott és egy férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás
+hindu bálvány, amelynek csúf, vörös feje széles vigyorgással nézett
+a világba. A falon hadi kopja, amelyet valamelyik Alvinczi vett el
+a temesvári basától és az íróasztalon sürgönyök és levelek a világ
+minden részéből. A fejedelem naphosszat az ágy szélén ült, de
+mindent tudott, ami a világban történik. A különböző követségeken
+töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)</p>
+<p>Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna
+a szobát, Alvinczit hirtelen élénkség <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> fogta el.
+Gyorsan fölállott s az asztalról hosszukás levélborítékot emelt
+föl.</p>
+<p>– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még
+titok. Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az
+indiai terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában.
+A jelentést csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod.
+Add el titkodat.</p>
+<p>Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és
+hosszasan a téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka
+körül.</p>
+<p>– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy
+Szilveszter elhagyta a szobát.</p>
+<p>Katonás komolysággal lépett be a legény.</p>
+<p>– Mi ujság, János?</p>
+<p>– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a
+kaszinóban.</p>
+<p>Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az
+öltözködés idejét halogatná.</p>
+<p>– Mit rendeltünk mára, János?</p>
+<p>– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban.
+A salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.</p>
+<p>– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy
+főzőasszony otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az
+öregek jól ettek!</p>
+<p>– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly
+meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az
+öreg tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.</p>
+<p>Alvinczi elgondolkozott:</p>
+<p>– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?</p>
+<p>– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre
+jutott. <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span></p>
+<p>A fejedelem a multba nézett.</p>
+<p>A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet
+hozott. Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre
+leugrott az ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú,
+szálkás betűkkel egy könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután
+engedte, hogy a legénye felöltöztesse.</p>
+<p>A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta,
+szénaillatot freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében
+többször megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a
+zsebeibe gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal
+bélelt somfabotot vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot
+tett, amely olyan réginek és nemesnek látszott, mint az apátság
+misés-könyve. A velszi herceg pincéjéből való volt. Hatalmas,
+utazótáska-nagyságú szivartárcáját különböző dobozokból való
+szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint a gyógyszerész
+készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott csodaszivarok,
+amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak ellátva,
+olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában,
+mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában.
+„Alvinczi szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a
+legjobbat, a legnemesebb szivart jelentette.</p>
+<p>A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek
+zsebre szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr
+ebédjeiről, amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi
+kecskekörmöt. Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak,
+kritikusnak, vagy bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott
+szivarja körülbelül két évig vándorolt Budapesten, amíg egy részeg
+néger táncos elszívta. Kevesebb lett a pesti vagyon. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>
+<p>A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után,
+János inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.</p>
+<p>– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.</p>
+<p>Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti
+köpenyegét.</p>
+<p>– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…</p>
+<p>… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső
+zsebébe dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó
+pamlagján heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az
+ebéd kifizetésére fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán
+fölszolgálta a visszajáró pénzt), Alvinczi úr előveszi ujságjait,
+leveleit. A széles bőrkanapé megtelik levelekkel, sürgönyökkel.
+Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek sarkára, útmutatásul
+Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az éjszaka hosszú s
+ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt a kötetet,
+amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.</p>
+<p>– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! –
+mondja nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz-
+és szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg
+tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a
+fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében,
+szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a
+piros szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő
+kulcsaival eltünik.</p>
+<p>A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott
+így Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:</p>
+<p>– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt
+elcsábítja! Öt Viktória-fontot! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.</p>
+<p>Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik
+meg.</p>
+<p>– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, –
+tíz aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.</p>
+<p>A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a
+fogadó előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán
+helyezkedik el, mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba
+beburkolózik, a puha kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a
+borosüveget, amelynek sárga gyöngyeit vacsorája mellé
+kristálypohárba önti.</p>
+<p>– Jó éjszakát, János.</p>
+<p>A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a
+kaszinó felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.</p>
+<p>(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette
+a kezét, mintha láza volna.)</p>
+<p>Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban.
+Radics muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A
+pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd
+duhajra forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való
+enyelgésnek.) Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik
+vala „fehérkaméliás hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött
+palotájába, ha rendes látogatói, a grófok és hercegek ezt
+engedélyezték. Az irodalmi estélyeken kiderült, hogy Donna Juana
+zseniális színésznő, aki egymagában játszott el teljes kis
+fölvonásokat. Egy régi romantikus regény lapjairól volt kivágva ő…
+Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás hölgy“-ről, most csupán
+<span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
+"Page_66">-66-</a></span> annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet
+két férfi s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül
+Salamon Ödön író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony
+művészetéről. Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét
+vette, hogy Dapsy pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban
+muzsikáltat magának. Havas fergeteg zúgott a Belváros fölött, a
+gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött, mint akár
+abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán és Beöthy László bolyongtak
+éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az ellenséges nyomda) vastábláit
+botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs Sándor köpenyegébe
+burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből s így
+csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol az
+írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis
+pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott
+az eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)</p>
+<p>Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és
+hűbéres uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal
+jelentkezett.</p>
+<p>– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!</p>
+<p>A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából
+megfontoltan és komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének
+sűrű, barnásfehér füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A
+füstgomolyagban látni lehetett széles kalapu spanyol
+ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat és néger nőket, a kikötőből
+most indul el a háromárbócos, a fehér vitorlákat dagasztja a szél s
+száll a messzi tengerekre a kék cirádás szivardobozokkal. (A messzi
+tengerek termékei különös skatulyákban érkeznek hozzánk. Ugyan ki
+nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös figuráival?
+<span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span> Mintha a fantasztikus földről jött
+küldemények a messzi országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal.
+A kinai sárkány és a japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők
+illatosak és a teveháton hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók,
+hogy az ember a szobájában nagy utazásokra gondoljon.)</p>
+<p>A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge
+és arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő
+téli napsugárban.</p>
+<p>– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben
+az éjjel nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy
+dolog, Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát
+nemcsak a lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai
+kereskedelem is. Azt lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget
+érdekli, hogy Bombayban hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt
+napfényes idő volt és rövid sétát tettem a városban. Valakit
+láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki mintha a közelgő tavaszt
+hirdetné.</p>
+<p>Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.</p>
+<p>– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az
+ibolyaszeműt. A nagyúr parancsolja.</p>
+<p>Alvinczi a füstbe nézett.</p>
+<p>– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé
+való. Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy
+pasztell-kép angol művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és
+kellem. Nyulánkság, erő és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele
+angol barátaimmal kopófalka-vadászat után egy Anna
+királynő-korabeli kastély halljában, talán kevésbé csodálkoztam
+volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő, mint a nyári napsugár a
+búzaföldeken. <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span> Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi igen
+komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.</p>
+<p>Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között
+minden jóbaráthoz illik.</p>
+<p>– Verset fogok róla írni.</p>
+<p>– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan
+fiatal, mint a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak
+az ember eszébe, midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és
+rózsaszínű pirban égő aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája
+volt. Vagy egy nyári reggel az Alpesekben, körül a pirosló havu
+szűz ormok, lenn a mélyben a tengerszem kéklik és az erdőben piros
+gyöngyvirág nyílik.</p>
+<p>– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.</p>
+<p>Alvinczi intett a kezével:</p>
+<p>– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak
+írj Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi
+kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem,
+hogy a kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék…
+Boszorkányos! Nem tudom elfelejteni, amióta láttam.</p>
+<p>– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.</p>
+<p>– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről
+az utcán követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában
+tüntek el. Kár, hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen
+helyzetemben segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A
+gyaloghintó megállana az éj sötétjében s Clarencet gyorsan
+elragadnám. St. Hermandad embereit jó toledói pengékkel tartanák
+sakkban barátaim.</p>
+<p>– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> forog
+barátnőnk, a Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette
+ő már télfejű urak karjaiba.</p>
+<p>– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak
+magamhoz, hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát
+aranytól csörgő kézzel levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább
+tisztelem Clarence kisasszonyt, mint te azt fölfoghatnád. Igen.
+Tisztelem. Ez a helyes kifejezés. Például, igen boldog volnék, ha
+neveltetéséről, jövőjéről én gondoskodhatnék.</p>
+<p>– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!</p>
+<p>Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A
+Jánoshegyen volt egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta
+magát. Lelki purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával
+szeretkezett s a termékenységet számtalan apró papirosdarabokon
+őrizte meg, amellyel telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi
+remetéskedés után szinte megtisztulva, megifjodva tért vissza az
+emberek közé: többé nem iszik, nem kockázik, bordalok helyett
+hosszú történelmi regényt ír és kis lapot alapít Budán a helybeli
+érdekek támogatására, ami szintén legalább nyolcszáz pengőcske egy
+esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és fütyörészve jött le a
+hegyről.</p>
+<p>– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta
+magában, amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.</p>
+<p>Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.</p>
+<p>– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.</p>
+<p>– Már felöltözött.</p>
+<p>A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly
+játszadozott arcán.</p>
+<p>– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem
+jöhetsz. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző
+táblája olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a
+falon függött volna.</p>
+<p>A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó
+iratszekrények, a duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai
+bőséget árasztottak maguk körül, mintha az egész ország valamennyi
+bélyeges papirosát itt halmozták volna fel s a végrendelkezések
+koporsó- és viaszgyertyaszagot terjesztenek, annyi helyet sem
+engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi kis húst vegyenek
+magukra.</p>
+<p>A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában
+éjszaka sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte
+Szilvesztert.</p>
+<p>– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a
+jegyzőt.</p>
+<p>Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.</p>
+<p>Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol
+szakálla volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok
+voltak Pesten a viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű,
+mályvaszín-szoknyás asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén,
+amelyet nem foglaltak el végleg a temérdek iratok.</p>
+<p>A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor,
+lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember
+sohasem tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni,
+mert mindkettő várható. A spanyolszakállas ellenben
+egyházgondnokhoz való ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon
+üdvözölte Alvinczit.</p>
+<p>– Jó napot, méltóságos úr.</p>
+<p>Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és
+kigombolta szalonkabátját, mintha csak azon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> törte
+volna a fejét, hogy miért nem vette föl az ünnepélyes alkalomra
+veterán-kardját.</p>
+<p>Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos
+kalapkában, finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve
+Clarence foglalt helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja,
+nyerges lába, finom tartása mint egy hercegnőé, aki véletlenül
+került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a szerződést aláírja.</p>
+<p>Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi
+tiszteletteljesen bólintott. Egy másodpercnyi csend. A
+polgárasszonyság elővette zsebkendőjét.</p>
+<p>A kövér jegyző sebesen olvasta:</p>
+<p>– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné
+budapesti, I-ső kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti
+színésziskolai növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere
+Gut-Keled) cs. és kir. kamarás, földbirtokos…</p>
+<p>Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.</p>
+<p>A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy
+Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva
+jegyesének tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről,
+jövőjéről gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik
+ugyanazért kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban
+nevelni… A kisasszony óhajtásához mérten a színi pályára lép…</p>
+<p>Az aláírások következtek.</p>
+<p>Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez
+alkalommal.</p>
+<p>Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.</p>
+<p>– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.</p>
+<p>– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.</p>
+<p>Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis <span class=
+"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> imakönyvét
+vette elő, e szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen
+violává lett francia hercegnők imádkoztak.</p>
+<p>– Ime, jegyesi ajándékom.</p>
+<p>Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.</p>
+<p>– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha
+meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.</p>
+<p>A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér
+kályhában megigazította, kezét fázósan összedörzsölte.
+Elgondolkozott és olyan hangon, mint ahogy álmában beszél néha az
+ember álmához, halkan mondta:</p>
+<p>– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul,
+hiába élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon
+kedvelem, magamban szeretek lenni. Most legalább lesz valakim,
+akivel néha elbeszélgetek. Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz
+füzve. Lehet, hogy jó szerencsecsillagomat hordja Clarence
+ibolyakék szemében! Franciául és angolul taníttatom. Szép és jó
+könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy még sok örömöm lesz a kis
+leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak igérkezik az egész
+dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot. Szilveszter
+mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended
+Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz
+reá, mint a két szemedre.</p>
+<p>– Igenis, sire.</p>
+<p>Egy óra mulva János inas berontott a szobába.</p>
+<p>– Méltóságos úr, itt van a hajós.</p>
+<p>– Miféle hajós?</p>
+<p>– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.</p>
+<p>– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p>
+<p>– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva
+János.</p>
+<p>A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb
+meghatottsággal hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai
+bőven pótolták kegydíját. Olyan bajusza volt, mint egy német
+rablólovagnak. A szakálla hegyesen előrenyomult.</p>
+<p>– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak
+ismerem. Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen
+viselkedik. Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem
+jelentést tenni.</p>
+<p>A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó
+aranyfonttal.</p>
+<p>János ismét a szobába nyomult.</p>
+<p>– Csengetni méltóztatott?</p>
+<p>– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál
+egész nap.</p>
+<p>– Úgy lesz, méltóságos úr.</p>
+<p>Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg
+Alvinczi kocsija.</p>
+<p>A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes
+ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában
+huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn
+Alvinczi a kocsiból kiszállott.</p>
+<p>Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér
+selyembe öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit,
+mint valamely fejedelmet.</p>
+<p>– Parancsoljon, Monte Cristo uram?</p>
+<p>(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név,
+amelyet csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség,
+sem a vendégek előtt.)</p>
+<p>– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> úr a
+diványon elhelyezkedve, ahol délutánonként Magyarország egyik
+leggazdagabb zászlósura szokott ezüst fejével szundikálni, mert
+igazában csak itt tud aludni, miközben Louise asszony a Kis
+Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a címeket kommentárokkal
+kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise tölti be, mondván:
+„Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem vigyázott a
+ringyó…</p>
+<p>– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert
+hiszen senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér
+szárnyasajtókat a jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol
+királyok, biborosok és nagykövetek szoktak üldögélni a virágos
+selyempárnákon – gondosan bezárta.</p>
+<p>– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva
+Alvinczi és halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott
+– gyermekkorom óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos
+okom volna megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom.
+Kérek egy pohár vizet!</p>
+<p>Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen,
+két ujját alsó ajkára téve nézett maga elé.</p>
+<p>Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára,
+amennyi a kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a
+diványról, amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg
+hímezte.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott,
+megragadta a szerkesztő kezét:</p>
+<p>– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg
+fogom látogatni.</p>
+<p>Rezeda úr vállat vont.</p>
+<p>– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán <span class=
+"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> nem is
+fogadná. Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.</p>
+<p>– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel
+Klára.</p>
+<p>Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:</p>
+<p>– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal
+dicsekedni a nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket
+gondolok, akik még férjhez is óhajtanak menni.</p>
+<p>– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.</p>
+<p>Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna
+Urbanovicsnéban a bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta
+odahajítani a primásnak, ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak
+kitett magáért. Mintha a muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak
+külön nyelvük volna. Néha egy kézmozdulattal árulnak el valamit. A
+koldusok és tolvajok keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek
+egész városokat a határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált
+másnak, mint annak a vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné
+csuklóján foglalt helyet. A különböző nóták egymást kergették.
+Ábrándosak és érzékiek, bolondos amerikaiak és francia dalocskák. A
+cigányok állhatatosak maradtak, bár a horvát asszonyság
+egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a Valse de Moscox
+hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy festett
+bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az
+arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi
+táborában virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)</p>
+<p>Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé
+nézett.</p>
+<p>Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti
+bál volt. A kapitányt Henriknek hívták. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél
+van, csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól
+itt-ott kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke
+szemében mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók
+alatt. Puskint hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a
+tatár kán: Alvinczi Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a
+pályaudvarra hajtat. A hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e
+hóesésben… Az expresszvonat pompás barna kocsijai már villamos
+fényárban úsznak a pályaudvaron és jószagú bőröndök szagával telnek
+meg a fülkék.“</p>
+<p>Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta
+ezeket a Valse de Moscox alatt.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a
+színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról
+észrevette a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi
+más nem fért el, mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas
+magasan volt, mintha a kalapok az utcára szeretnének nézni az
+előszoba felső ablakán át. Tulajdonképpen senki sem járt a
+színésznőkhöz.</p>
+<p>Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és
+nyaka meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s
+üde illat áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek
+elő a rövid ruha alól.</p>
+<p>– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. –
+Benne van már – a lábam?</p>
+<p>– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik?
+Korántsem. Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a
+legközelebbi számban helyezhetek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> el néhány gondolatröppentyűt
+nagyságod lábáról, ha ugyan még akkor megjelenünk.</p>
+<p>– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem
+átkarolta a Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde
+arca, amelyről a hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott,
+mint a hajnali harmat fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját
+mintegy véletlenül megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme
+ismét kis cipőjére, aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a
+férfi tekintetét, amint a piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel
+állott a kis előszobában.</p>
+<p>– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába
+van!</p>
+<p>– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha
+mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az
+ujságot s a szekrény tetejére hajította.</p>
+<p>Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő
+válla fölött fölkiáltott:</p>
+<p>– Klára, dugd el a nadrágokat!</p>
+<p>Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a
+szoknyája alá, azután megint elővette.</p>
+<p>– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi
+nadrágunkra, látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok,
+amilyeneket a rendes polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola
+növendékei… Csipke nincs egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy
+valaki valaha lássa rajtunk.</p>
+<p>Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre
+s a kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.</p>
+<p>– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre
+vágyódtam, amelyben lyukacskák és <span class="pagenum"><a name=
+"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> pirossal és kékkel horgolt
+levelecskék vannak. És a derékon csokorba kell kötni a
+szalagot.</p>
+<p>Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a
+ruhadarabokat.</p>
+<p>Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint
+egy majálisozó diák.</p>
+<p>– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna
+hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy
+rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai,
+szív fölötti, selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok
+a spinéten, ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van
+az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt
+préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi
+aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy név, egy régi grófnő
+neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás lábakon, hol a
+térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó
+lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka
+növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap,
+amely rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta
+hullámzó fürtök, mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek,
+gyöngéden megfestett arc; kopottas utazóláda s néhány száraz
+koszorú és megfakult régi színlap; így gondoltam hajdanában a
+színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi pasztellképből? – Klára a
+cérnát fogai közé vette. A varrógépre mutatott.</p>
+<p>– Ott szoktam varrni.</p>
+<p>Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából
+fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait
+végigfuttatta a billentyükön.</p>
+<p>– Itt szoktam ábrándozni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p>
+<p>– Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából,
+amelyre, úgy látszik, már régen készülődött:</p>
+<p>– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő
+lehet istennő, vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres
+komikáné is különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét
+magára borította. Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és
+szabású ruhák, köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha
+külön gyártanának a színésznőknek, nemde arra valók, hogy a
+színésznők ruházkodásuk révén is érdekesebbek legyenek a
+civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a mindenféle fátyolok,
+tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez magán: szintén csak
+azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Már most csak egy kis
+fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent rajongásokat,
+az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött s
+küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket,
+szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében
+előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó
+Isten árvaleánykái.</p>
+<p>– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a füszeresnek
+udvarolni kell.</p>
+<p>Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen
+fordította Rezeda úrra. A zongorára ütött és érzelmesen énekelte a
+Hoffmann szerelmi dalát.</p>
+<p>A zene alatt Klára halkan megkérdezte:</p>
+<p>– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig
+nem lehetek olyan szerencsés, hogy megismerhessem?</p>
+<p>– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.
+<span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span></p>
+<p>Klára megsimogatta a szerkesztő fejét és anyáskodva szólt:</p>
+<p>– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet
+engem elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak, vagy
+bárkinek? Ha egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.</p>
+<p>Rezeda Kázmér már csaknem harminc esztendős férfiú volt, ez idő
+alatt járt lyukas cipőben s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja,
+midőn ezer pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint
+az átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is
+hálójukba vontak a női cselfogások. A Lámpás szerkesztője elpirult
+Klára simogatására.</p>
+<p>– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise
+estélyt ád s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre
+bevezessem.</p>
+<p>Horváth kisasszony fölállott és gyorsan homlokon csókolta Rezeda
+urat; ez azonban szomorúan nézett a földre:</p>
+<p>– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.</p>
+<p>– Nem baj.</p>
+<p>– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes
+tűzhelyébe. El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az
+mindegy. Lehet, hogy grófné lesz, vagy utca leánya.</p>
+<p>Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek
+mindkét ajtaját nyitotta ki egyszerre.</p>
+<p>Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és
+a dal hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem
+énekelnek végig.</p>
+<p>Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.</p>
+<p>– A kék bársony-kosztümöt vedd föl, amelyben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> a
+Fedórában játszottál, – mondta később halkan Szilvia.</p>
+<p>Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintgatással nézte Klára
+ideges, örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd
+csendesen nevetgélni kezdett, mintha a lábát fürészelték volna.
+Remegő hangon, de vidor mozdulattal fölkiáltott:</p>
+<p>– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?</p>
+<p>Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet
+kapott.</p>
+<p>– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé, –
+felelt szertartásosan Szilvia.</p>
+<p>– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.</p>
+<h2>IV.<br />
+A legbarátságosabb pesti ház.</h2>
+<p>Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a
+Kökörcsinekre mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet
+foglaltunk), Sevigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket
+írókhoz és művészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig
+asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand
+volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a vigadóbeli
+álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadur volt, – sajnos, a jó
+Lajos már nem élt ez időtájt.</p>
+<p>Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus
+nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja
+birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là
+<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> Romantique – színésznőnek szökött el a
+háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a
+császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta vagy
+címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett,
+vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős
+lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött,
+kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz
+ulánust helyeztek a faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át
+megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett
+Pesten.</p>
+<p>A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy
+csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi
+éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint
+az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s
+odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át
+letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya
+fénylik az éjszakában.</p>
+<p>Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak.
+Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se
+tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem
+hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, –
+köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak
+végig. Az írók is okai voltak e dolgoknak és a történelem. Az
+aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva
+szeret, férj és gyermek imád, elolvasták az írók munkáit, a
+történelmet és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise
+asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket, hogyan lehetne
+Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“ lenge
+szökéseiről még <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span> bőven beszélnek az öregasszonyok, a
+„kaméliás hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését.
+Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban
+nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az
+apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a
+kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna
+egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.</p>
+<p>Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de
+este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet
+váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig
+megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben
+olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy
+fiatal szarvasé és térdig érő barna haja sátorként fedte; a szeme
+tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny és derekát egy gyermek
+átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint
+a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen
+jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame,
+midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen hangzott ez
+valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes
+gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi
+udvar a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.</p>
+<p>A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.</p>
+<p>Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai
+tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála
+az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású
+áhitat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit
+említette.</p>
+<p>– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás
+minden. Az élet nem üthet szíveden annyi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> sebet,
+hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S bűnbocsánatra mindig
+számíthatsz.</p>
+<p>Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte
+Ferdinánd.</p>
+<p>– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük
+egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.</p>
+<p>Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében.
+De ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset
+még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában,
+közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet
+Louisenak bérelt és fejét a nő ölébe hajtotta.</p>
+<p>– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.</p>
+<p>Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a
+maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a
+világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly
+nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az
+Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok
+áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok
+nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a
+búcsújáró-helyeken.</p>
+<p>A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta,
+hogy Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is,
+sok évig nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak
+maitresse volt, semmi más.</p>
+<p>Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem
+engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze
+be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az
+eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek,
+<span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span> hol a falon antik feszület volt s
+rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában,
+mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok
+voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és
+hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A
+szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a
+pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és
+Hieronymus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen
+Gábor hajdui csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai
+szabadságáért. A gróf reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd
+módjára küzdött az egyház ellenségeivel, éjjel viziói voltak a
+nemzet és a korona elpusztulásáról. „Imádkozzál!“ – írta minden
+levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit egy nagyműveltségű, de
+elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra
+küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző
+ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e
+rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.</p>
+<p>A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben –
+két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai
+voltak s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.</p>
+<p>Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet
+alatt külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.</p>
+<p>A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése
+hamarosan észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az
+óraláncon, sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük
+el.</p>
+<p>A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt
+a nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> bálok
+tündéri pompáját, a Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és
+Monte-Carlo kábító levegőjü kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan
+járnak Európa fővonalain, de Louise értelme, gondolatvilága még
+gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, – amelyet eddig csak regényekből
+ismert, – a régi dacos, makacs, de mindenekfölött becsületes
+dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben, bársonyban és
+ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága révén volt
+szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a nizzai
+versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy sör-császárnak
+nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse: „Louise de
+Péczely.“</p>
+<p>S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját
+folytassa, terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre
+Ferdinándnak.</p>
+<p>A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett
+már nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt
+pénzösszegeket elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése
+volt az esetre nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni,
+ezért vesztettük el itthon a csatát.“</p>
+<p>Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon
+felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich
+hercegnő forgatott egyszer ujjai között.</p>
+<p>A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője
+tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták
+klubjában is ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy
+csomó magyar arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk
+barátnőjét, aki odahaza oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón
+és egyház érdekében…</p>
+<p>– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> komoly,
+harmatos tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült
+Budapestre.</p>
+<p>Ferdinánd megcsókolta a homlokát.</p>
+<p>– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!</p>
+<p>… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely
+Párisban és Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A
+Srottisok valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy
+csak szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták,
+akik ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat,
+amelyben kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem
+tanakodnak rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de
+Lenclos korában is kiárad egyéniségükből.</p>
+<p>Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók
+tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a
+hercegeket és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett
+emberszámba.)</p>
+<p>A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró
+virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek
+helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is
+jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott
+és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse
+azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei
+már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskékhez
+hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott
+egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi
+játékai után búsúl.</p>
+<p>– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának,
+mintha már nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot
+tartunk, falusi bort iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak
+be. <span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
+"Page_88">-88-</a></span></p>
+<p>Rezeda úr megérintette a Klára vállát:</p>
+<p>– Az Alvinczi titoknoka!</p>
+<p>Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az
+estélyre, ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és
+rövidszárú fapipát tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta
+föl a kis Bonifácz Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva
+hallgatta az ódát, amely egy vén jánoshegyi kődarabhoz volt
+intézve:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">És a kő azt
+mondja:<br /></span> <span class="i0">Én leszek a
+sírköved.<br /></span> <span class="i0">Vadrózsának
+bokra<br /></span> <span class="i0">A temetkező
+helyed…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt,
+miután nőkkel szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a
+kezét:</p>
+<p>– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény
+vagyok és Bonifácz Béla a barátom.</p>
+<p>Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint
+a szent orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A
+szeme azonban oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki
+mindig halott édesanyjára gondol.</p>
+<p>– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A
+szép kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam
+felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide
+bevetődik.</p>
+<p>Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis
+szalont, ahol a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán
+a névjegytartó kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében
+oly fürgén térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját
+és az ősi házat. <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span></p>
+<p>– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam
+már rossz.</p>
+<p>– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát
+csináltam, amikor szerencsém volt hozzá házamnál.</p>
+<p>Szilveszter legyintett:</p>
+<p>– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta?
+Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban
+sokat jártam utána.</p>
+<p>Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi
+vidéki házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt
+hosszunyaku üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú
+madarát egy sarokba tették.</p>
+<p>– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.</p>
+<p>– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a
+szobaleány.</p>
+<p>– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen
+töltögetett a poharakba.</p>
+<p>– Szép kisasszony, a maga egészségére!</p>
+<p>Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem
+helyezkedik a hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame
+Louise a konyhatűztől fölpirult arccal sietett be. Az ajkával
+megérintett egy pohár bort.</p>
+<p>– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak,
+házi ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.</p>
+<p>Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera,
+mint egy öreg nagybácsi nézi a hugát.</p>
+<p>– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa
+királyokat meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a
+legelső ember a világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis
+korcsmában szegény Balázs Sándorral? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span></p>
+<p>– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!</p>
+<p>Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és
+nagykövetek szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi
+részeiben a raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem
+találta, holott regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is
+nagyúri kényelemmel berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon
+a biedermeier-izlést dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az
+ebédlőben széles diófa-asztal, pohárszék, mint valamely falusi
+uriházban, ahol megbecsülik a nagyapákról maradt butorokat. Csupán
+arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyi arckép csak egy
+fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat –
+amelyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók, – diszkréten
+eltakarta a ráma. De még így is fölismerte Klára az egyik képben
+Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros állott finom arcával
+és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözeteiben. A
+legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A kőbányai ifjak
+ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson
+föllépett.</p>
+<p>Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton,
+Louise lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan
+egyszerü ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét
+ereszti le gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint
+spanyol táncosnő, majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel
+kezében. Emitt egy polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja
+szerint, ott könyvet olvas, később hegyeslábu íróasztalkájára
+könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket írja.</p>
+<p>Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik
+reggelenkint a takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg
+ily féltő gondossággal a <span class="pagenum"><a name="Page_91"
+id="Page_91">-91-</a></span> daguerrotypeket, amelyek apákat,
+nagyapákat, rokonokat ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a
+magyarruhás urakat és hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő
+előttről gyöngyös fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza
+nagyanyánk.</p>
+<p>Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt.
+Egy gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek
+fején kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.</p>
+<p>Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy
+fiatal úr s fiatal leány arcképe.</p>
+<p>– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét
+a szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki
+megnősül. Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A
+férfinépség mind háládatlan.</p>
+<p>– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter
+atya.</p>
+<p>– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek
+volna. Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős
+se volt, amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A
+végrendeletében nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom
+volt. Talán egy félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket
+és az anyját egy galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán
+fölneveltem Marcit. Az anyja húsz év alatt csak egyszer látta.
+Moszkvában férjhez ment egy bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van
+neki, mint a Szentlélekitől való fia. De azóta van már új fiam,
+Szilveszter. Postán kaptam. Párisból küldte egy szegény barátnőm,
+akinek rosszul megy a sora. De azt falun neveltetem. Hadd legyen,
+aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már megöregedtem. Most pedig
+gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span></p>
+<p>Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe
+orrú, sunyi tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést
+köszörülte zsebkésével.</p>
+<p>– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.</p>
+<p>– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik
+rám, belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’
+Isten belém döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, –
+magyarázta Klárának a háziasszony.</p>
+<p>Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár
+ült az asztal végén.</p>
+<p>– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert
+láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a
+nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem
+délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné
+a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az
+éjszaka?</p>
+<p>Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.</p>
+<p>– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a
+torkát, amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú
+lesz a kedvem egy hétig.</p>
+<p>Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot
+vágott, mintha tormába harapott volna.</p>
+<p>Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal
+nézett az ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle,
+neki nem tetsző ételek kerülnek az asztalra!</p>
+<p>– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise
+asszony, a kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. –
+Minden délben meg <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> akar verni a konyha miatt. A cselédeim
+már azt hiszik, hogy a vőlegényem, vagy talán titokban meg is
+esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer uram lesz, annak olyannak kell
+lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja, komám, nem tudna valakit
+komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi kellene a házhoz.</p>
+<p>Ilics Iván csúfondárosan nevetett.</p>
+<p>– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az
+asztal alá kergetné!</p>
+<p>– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.</p>
+<p>Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után
+abbahagyta az étkezést.</p>
+<p>– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem
+sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden
+másképp volna. Talán még a lapom is élne.</p>
+<p>– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról
+írta Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.</p>
+<p>Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:</p>
+<p>– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért,
+kérem. Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási
+pörbe. S az embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a
+szobrot fölrobbantani!</p>
+<p>Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok
+lángja ragyogott:</p>
+<p>– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át
+köztársasággá.</p>
+<p>Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását.
+Kiérdemesült művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába,
+egyébként a Louise asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni.
+Még turnürt hordott, <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
+"Page_94">-94-</a></span> holott az évtizedek előtt volt a divat.
+Szertartásosan bókolt a társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta
+az arcát és kezét.</p>
+<p>– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy
+cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy
+kapudon lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne
+rólad? – fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra
+marta és különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha
+egyenesen a vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad
+előtt a Pannonia előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással
+folytatta:</p>
+<p>– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok
+hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.</p>
+<p>Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a
+homlokáig húzta a szemöldökét:</p>
+<p>– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze
+meg, hogy Bártfai sohasem szokott hazudni.</p>
+<p>Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.</p>
+<p>– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. –
+Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem?
+Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig
+Sekszpir. Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.</p>
+<p>Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda
+úrhoz, szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen
+magyarázta szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban
+mélységesen szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a
+magyar életnek. Komolyan vette a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> dolgokat. Költőnek indult,
+Jézus című drámai költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám
+jött Istóczy, Verhovay és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust.
+Fanatikus, szélsőbaloldali ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték
+a lapalapítások. Hol lakott? Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át
+régi barátjait tisztelte meg néha, hogy ötven, esetleg húsz
+krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik végéről a másikra
+gyalogolt.</p>
+<p>A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített
+ételek pompásan izlettek a többnyire vidékről származott
+vendégeknek.</p>
+<p>– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise
+asszony. – Lenke, segíts az öltözködésnél.</p>
+<p>– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most
+már hallgass a Hentzi-szoborral.</p>
+<p>A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan
+csakhamar párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a
+szoknyáját tűzte föl, kis kendőt vetett a vállára s
+kalapos-skatulyát vett a kezébe.</p>
+<p>De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú
+szobaleány ijedt arccal lépett be.</p>
+<p>– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte
+részvéttel és levelet nyújtott át úrnőjének.</p>
+<p>Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő
+óta székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn
+színdarabjukat játszák, mérgesen dörmögött:</p>
+<p>– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor
+küldi el a párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p>
+<p>Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt
+szomoruan, mint vidáman.)</p>
+<p>– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam
+kiterítve az öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult.
+Hat neveletlen gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna!
+Küldd be azt az embert, Julis!</p>
+<p>A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.</p>
+<p>Egy borszagú házmester jött be az ajtón.</p>
+<p>– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise
+asszony. – Itt van tíz forint, de el ne igya ám útközben.
+Tiszteltetem az öreg költő urat.</p>
+<p>– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.</p>
+<p>Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a
+szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már
+közeledik…</p>
+<p>– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.</p>
+<p>Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli
+szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.</p>
+<p>– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló
+szemmel. – Elfelejtettek neki vacsorát adni!</p>
+<p>– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig
+elpirulva, gyorsan kisietett a szobából.</p>
+<p>Szilveszter fölsóhajtott:</p>
+<p>– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják
+békében.</p>
+<p>Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.</p>
+<p>– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.</p>
+<p>Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat
+fölhajtotta, szinte kérkedni kezdett:</p>
+<p>– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz,
+amit akar. Papirosai vannak, életjáradéka <span class=
+"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> van a
+gróftól. Miért ne tartana magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó
+honvéd, akinek a szobájában kell tartózkodni, mikor vendégek vannak
+a háznál.</p>
+<p>Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe
+súgta:</p>
+<p>– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért
+kár volt fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy
+solymászó lovagnő a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába
+várom.</p>
+<p>– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan,
+gúnyos arcfintorítással.</p>
+<p>A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében
+tartva, únott, fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még
+sárgább volt, mint máskor és minden szakálla különálló volt.
+Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol
+Dzsal-nak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy
+messziről utazott volna fergeteges időben és a hideg eső csapkodta
+hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… A télikabátja gallérja a
+fülére volt hajtva, mintha a bibornoki ruhát rejtegetné, amelyben
+este öreg egyházfejedelem módjára elkalandozik a Belvárosban.
+Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott, hogy a mohos,
+pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán félszeg
+volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban,
+ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő
+királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme
+hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló
+társaság tagjain.</p>
+<p>Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis
+Bonifácz azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján
+fölkiáltott: <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span></p>
+<p>– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék
+helyet parancsolni.</p>
+<p>A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját
+és az asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen
+védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az
+asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak
+(Madame és Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz
+fordult:</p>
+<p>– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak
+mulassanak tovább.</p>
+<p>Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha
+Eszterházy hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és
+szertartásos volt, mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos
+volt. (Agglegény létére mindig valamely furcsaságot látott a nőkben
+és őszintén tisztelte őket, mint azok a férfiak, akik az anyjukat
+nagyon szerették.)</p>
+<p>Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem
+segítségére sietett. Kalapjától szerette volna leginkább
+megszabadítani, de Alvinczi csupán hideg pillantással felelt.
+Mintha Szilveszter volna az oka, hogy váratlanul társaságba
+keveredett.</p>
+<p>Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy
+odakünn valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány
+megfeddésére.</p>
+<p>– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…</p>
+<p>Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett
+Louisera:</p>
+<p>– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen
+segítségemre!</p>
+<p>– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán <span class=
+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> úr… Ejnye,
+komámuram, hol járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a
+nihilista úr, de hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai
+pusztákról a hunsziv nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely
+füvön a honfoglalásra induló magyarok lovai nőttek föl s a
+nyeregkápában az unghi hegyekig tartott az otthonról hozott
+takarmány, – mondá Louise asszony szónokias lendülettel, mert jó
+színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat kiejteni.</p>
+<p>Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és
+futó pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába.
+(Mintha a hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)</p>
+<p>– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, –
+szólalt meg végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a
+pókhálós üveget. – Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi
+francia apátság pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon
+szürték, ahol hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime,
+a zárdafőnök kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét
+sértetlen. Igyák meg a szép nők egészségére.</p>
+<p>Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és
+lágy, lusta lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az
+előszobáig kisérte. A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth
+kisasszony a kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az
+avignoni dombok megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.</p>
+<p>– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam,
+hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis
+pisztolygolyó a szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára
+huzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos,
+<span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
+"Page_100">-100-</a></span> hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni
+mertem. És elhagytak.</p>
+<p>Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a
+selyemruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör
+alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska
+nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis
+gavallér volna, ha mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics
+műtőorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a
+férfiakból, akik nőért lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.</p>
+<p>– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a
+pisztolygolyók személyes barátai volnának.</p>
+<p>A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor
+valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.</p>
+<p>– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre
+csak nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért
+szerettem a legjobban, legigazabban életemben, pedig két
+esztendeig, amíg Elemér Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán
+érzelmes, hosszú leveleket váltottunk egymással. Mindennap. Nem
+csoda tehát, ha elővettem az éjjeli szekrényből a kis pisztolyt, az
+ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam… Nem éreztem semmit, csak
+nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se hallottam, a
+lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett volna meg
+s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát, a
+Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos
+Grósz Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két
+valcert táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek
+nevezett kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> Lujza
+agyonlőtte magát!“ S egyik kávéházból, egyik utcából a másikba
+repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte magát!“ A kanyargós, szűk
+belvárosi utcákon együtt száll a hír a széllel, orvosokkal,
+jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba, csupán ő nincs
+itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan mosolyogtam az
+ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi utolsó
+fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim
+körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A
+gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek.
+Milka szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a
+régi házból hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak
+és nem tudtam hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám
+azonban megértette pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér
+fotografiáját. Míg baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem,
+amely egyszer régen, éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé
+gördült egy kis falusi temető mellett az országúton… Igy feküdtem
+egész éjszaka. Reggel, még alig virradt, már elhozták az ujságokat:
+a fehérkaméliás hölgy, a híres Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy
+nagy író tárcát írt rólam a Magyar Hirlapba.</p>
+<p>Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok
+társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:</p>
+<p>– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis
+képes ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az
+igazat?</p>
+<p>– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam,
+hogy anyagi romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem
+mindenemet… Pedig csak szerelmes voltam. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes
+madame Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt
+emelte volna föl a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!</p>
+<p>Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag.
+Istenem, egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…</p>
+<p>Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de
+könnyei nem jöttenek.</p>
+<p>– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt,
+madame.</p>
+<p>Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára
+tette, mintha a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné
+a történetben.</p>
+<p>– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan
+kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben
+maradtam. Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök
+meg! Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az
+ördög. Vajjon hol dörmögne az ebéd miatt?</p>
+<p>– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból
+Ilics Iván csufondáros hangon.</p>
+<p>Louise asszony erre komolyan megharagudott:</p>
+<p>– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt
+barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az
+akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem
+szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter
+úr, hát szüksége van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt
+mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?</p>
+<p>Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd
+megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban
+visszatartotta: <span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
+"Page_103">-103-</a></span></p>
+<p>– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit
+beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön
+a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A
+fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy
+a cselédeimet! Rettenetes ember.</p>
+<p>A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak:
+Szilveszter, Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a
+szomszéd szobában lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics
+Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a madamenál:
+éjfélkor megéhezett.)</p>
+<p>Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt
+megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli
+társaság felé:</p>
+<p>– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!</p>
+<p>Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:</p>
+<p>– Hallgasson, vén gazember.</p>
+<p>Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz
+fordult:</p>
+<p>– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc
+vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket
+kikémlelte, – kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s
+bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem,
+mégis csak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok
+csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával
+lássa el a bajom!</p>
+<p>Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni
+akart, most végérvényesen fölállott.</p>
+<p>– Későre jár! <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span></p>
+<p>Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a
+ruhafodrot, s halkan a fülébe súgta:</p>
+<p>– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű
+kisasszony!</p>
+<p>Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.</p>
+<p>Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett
+a sötét belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert
+észrevette, hogy Klára ábrándozik.</p>
+<p>– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. –
+Nem jobb lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová
+Budára halat enni egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi
+elhagyott kávéházba képes ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon
+rosszul éreztem magam.</p>
+<p>– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. –
+Mégis csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én
+életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az
+unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt
+hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói
+hotel, utazás Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán
+ékszereim lesznek. S igérem magának, hogy mindig antik ékszert
+fogok hordani. Istenem!… – mondá Horváth kisasszony, hogy rövid
+szünet után így folytassa: – Hisz éppen az a gyönyörű a madameban,
+hogy oly egyszerű és közvetlen, mint egy falusi asszonyság. Pedig
+bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is. Meg az érsekkel is tud
+beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a velszi hercegnek,
+midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle megtanulni.
+<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span></p>
+<p>Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a
+szívében.</p>
+<p>– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig
+semmit sem mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…</p>
+<p>– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású
+napjait mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak
+egyetlen kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt
+igen energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő
+oroszlánfejét a pattantyus-utcai régi házon.</p>
+<h2>V.<br />
+A vörös postakocsi megjelen.</h2>
+<p>Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, –
+mindig ezt csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a
+színésznők kis lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az
+ibolyacsokrot Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta
+volna az utcán.</p>
+<p>– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn
+az ócska fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a
+háznál.)</p>
+<p>Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:</p>
+<p>– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan
+ugráltatta bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú
+házikók ablakai gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém
+szegélyezte volna a házakat… Igen mulatságos este volt, – mondá
+Szilvia komoly és megfontolt hangon, miután Rezeda úr még mindig
+nem írta ki lábát „A lámpás“-ba. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
+<p>Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon
+messzire járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak
+megmondhatója, hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A
+gyermekruhák foltozásánál, férjeik inge toldozásánál s midőn
+harisnyát stoppolnak unokáiknak, bizonyára mindig mást és mást
+gondolnak. A nők, amint tizenötödik életévüket betöltötték, a
+varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán ugyanazt csinálják, mint a
+férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a kávéházban és mindenféle
+figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután fölvetette a szemét,
+amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.</p>
+<p>– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda
+úr! – mondta csöndesen.</p>
+<p>Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni
+kezdett, mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.</p>
+<p>– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor
+Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot.
+Mintha csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a
+magas rangot viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú,
+fehérruhás pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…</p>
+<p>– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok
+öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak
+föl benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte
+Cristo grófot!</p>
+<p>A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában,
+amely már ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és
+tenyerével kapta el az égő cigarettát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p>
+<p>– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. –
+Legnagyobb boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné
+a kegyed megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán
+leereszkedne kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon,
+a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti, még Esterházy
+hercegnőnek is szokott ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék
+már csupán tőle kapnak virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki
+mindenki iránt figyelmes, kedves, lekötelező, mint egy középkori
+fejedelem. Gondolom, Bártfai Lenke ismerősünket is hópénzzel
+támogatja, holott csupán egy elhalt barátjának, a szegény W.
+Richárdnak volt némi köze a tavaszamult színésznőhöz.</p>
+<p>– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. –
+Napról-napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam
+vele. És a multkor észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!</p>
+<p>– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és
+összecsapta a két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő,
+igaza van a régi közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek
+lenni, mint az ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.</p>
+<p>– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós
+lehetett olyan…</p>
+<p>– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy.
+Tessék felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem,
+hogy elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit
+ismét láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem
+jól magam szeges korbács nélkül. Induljunk.</p>
+<p>Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span>
+figurákat rakott ki a tányérra, lemondó hangon megszólalt:</p>
+<p>– Én nekem ismét itthon kell maradnom?</p>
+<p>– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva
+Klára és lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.</p>
+<p>Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután
+fölemelkedett az asztaltól:</p>
+<p>– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem
+akarom, hogy valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr,
+forduljon az ablak felé, öltözködünk.</p>
+<p>Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére
+most nem segítettek egymásnak az öltözködésben.</p>
+<p>– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr,
+– odakünn a mezőkön még olvad.</p>
+<p>– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.</p>
+<p>– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.</p>
+<p>A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve
+védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)</p>
+<p>– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a
+hegyek között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden
+esztendőben ezen a napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől
+estig. Március harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még
+egészség szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai
+hegyek között.</p>
+<p>– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.
+<span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
+"Page_109">-109-</a></span></p>
+<p>Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele
+sírt, a másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé
+fordította.</p>
+<p>– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben
+mindig arra törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.</p>
+<p>Lóvasútra szálltak a hídakon túl.</p>
+<p>Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai
+hegyek között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál
+hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és
+az utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált
+a javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára
+ivott. Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal
+szinte hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis
+tarka kutya.</p>
+<p>– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos
+lyukacskát fúrt a puha talajba.</p>
+<p>Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr
+Jánus-arcát.</p>
+<p>– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?</p>
+<p>– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.</p>
+<p>Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan
+állott meg a Tündér Ilona előtt.</p>
+<p>– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e
+lovacskák nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető
+párokat a budai hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben
+heverészni vasárnap délután, a verkli hangja messziről hallatszik,
+s először hazudni egy kis leánynak sírig tartó hűséget, akit a
+szigorú szülői házból csalt el az ember a kirándulásra! A Zöld
+vadásznál sert inni és mindenféle virágokat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span>
+hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni!
+Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden
+nőismerősömet!</p>
+<p>– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány
+nem heveredik le az erdőben!</p>
+<p>Rezeda úr nevetett:</p>
+<p>– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden
+lehetséges, amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban
+szép a szerelem. Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is,
+derékig érő hóban a debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal
+kardalosokkal!</p>
+<p>A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a
+kisded társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a
+kezét.</p>
+<p>– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.</p>
+<p>Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a
+nagy fák egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele
+emelkedett ki, amely olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint
+valamely régi illusztráció. Hervadt, mult évi levelek töltötték meg
+az árkot és a rózsafák még barna szalmabundáikban állongtak a
+kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül,
+mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas
+léckerítés vette körül a kertet és a nyárilak rejtelmesen, szinte
+elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári reggel, midőn kis
+harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü lehet itt az
+ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az éjjel!
+A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek
+bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a
+hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban
+<span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
+"Page_111">-111-</a></span> járó, titkos emberek próbálgatják az
+ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az eső kisértetléptekkel jár a
+tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől rázkódnak meg, midőn
+megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat. Mily megnyugtató
+lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó fegyver!
+Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?</p>
+<p>Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva
+beküldte a kék fák között az elhagyott kertbe.</p>
+<p>Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a
+kerti ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot
+hirtelen felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most
+mindjárt. Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek…
+Horváth kisasszony a szívére szorította a kezét…</p>
+<p>A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos,
+cilinderes, fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly
+sápadt volt az arca a nappali világosságban, mint a pergament: ódon
+pergament, amelyet régi könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete
+szakálla s bágyadt, szinte bús tekintete álmodozva kalandozott a
+kert bokrai között.</p>
+<p>Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában
+narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi
+között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.</p>
+<p>Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok
+és fázós rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most
+keltek föl a kis kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy
+délutáni sétájukat elvégezzék…</p>
+<p>Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út
+kanyarulatánál.</p>
+<p>Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> Horváth
+kisasszony karjába kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette
+a nyári lak mellől.</p>
+<p>Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a
+rejtelmes lak felé.</p>
+<p>Jó darabig mentek szótlanul.</p>
+<p>– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és
+megtörölte a homlokát.</p>
+<p>Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta
+napernyőjével a talajt.</p>
+<p>A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr
+forralt bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek
+alaposan megfáztak az erdei sétában.</p>
+<p>Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás
+hangzott föl a Tündér Ilona előtt.</p>
+<p>Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett
+kocsit, amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz,
+amelyeken egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei
+félig le voltak eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a
+korcsma előtt végighuzott a lovain. A hatalmas kerekek robogva
+tüntek el a vörös postakocsival a leereszkedő tavaszi
+alkonyban.</p>
+<p>– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.</p>
+<p>Rezeda úr gúnyosan mosolygott:</p>
+<p>– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency
+kisasszonyt sem látta meg fátyola alatt?</p>
+<p>– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan
+Szilvia és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben
+hiába próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát!
+Lehet, hogy ebben több szerencséje lesz.</p>
+<p>– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> az
+erdőben? Frakkban, menyasszonyruhában? Bolondok volnának
+ismerőseink? – kiáltott föl Horváth kisasszony.</p>
+<p>– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz
+Stümmer papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi
+ajándékba vett nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli
+eljegyzésük évfordulóját a kisasszonnyal. A hölgy így is igen
+boldog lehet. Hisz házasság nem igen lesz ebből a dologból – felelt
+Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott mosolyogni.</p>
+<p>Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából
+a kéklő erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér
+a vörös postakocsi – érte.</p>
+<p>– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már
+vége.</p>
+<p>Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:</p>
+<p>– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy
+régi kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély
+falait. Vajjon megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt
+fehér ruhájában? Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye
+édesanyjáé volt? És tud-e beszélgetni a régi butorokkal s
+eljátsza-e jegyessége évfordulóján a sarokban álló ódon zongorán a
+Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy régi szentkép előtt,
+amelyre a család régen elmult asszonyainak a szemsugara tapadt s
+felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg úr magános
+borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem húzza
+fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.</p>
+<p>Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span>
+lépteivel hagyta el a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg
+helyet foglalt, bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr
+válla fölött.</p>
+<p>– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan
+mosolygott.</p>
+<p>Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:</p>
+<p>– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki
+Flauber-t, vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai
+páholyában…</p>
+<h2>VI.<br />
+Az utolsó nihilista.</h2>
+<p>Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre
+meghatalmazottja, a dunai tartomány igazgatására, egy napon a
+legnagyobb nehézségek árán tudott Budáról Pestre jutni.</p>
+<p>Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős
+márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben
+meghalt kis madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és
+ibolyaszagú fiatal hölgy elől, a tavaszi nő elől, hanem a
+legnagyobb passzióval törekedik rendet és tisztaságot teremteni az
+emberek között is. A télen meggöthösödött és az éjszakai
+hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt tüdők,
+kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett
+vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat,
+mint a gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő
+gerendát. A koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat
+kiszellőztetik és az itt maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és
+hervadt kalapok fölött szemlét tartanak az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> élők,
+hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a város végén néha egy
+pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a nagybeteget az
+útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos
+öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője
+formáival, éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt
+ágyát, mint az ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt
+szerencséje magára hívhatni a herceg úr ő fensége figyelmét. A
+Halál tavasszal nagy sétát tesz a tartományban, hogy az emberi
+hullákkal megtrágyázhassa a réteket, mezőket a közelgő nyár szép
+virágainak.</p>
+<p>A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak
+s a hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s
+költők szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép
+virágokká, napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még
+ajkaddal érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól
+remegve nyul a meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok
+egy rákospalotai paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek
+tovább és a vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának
+tálaltatja Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és
+jó húst mellé) megeszed a salátát, miközben szemed már új nők
+eleven formáin bogarász, friss ruhák alatt keresel másnak hitt női
+részeket és csak a keserű pálinka juttatja eszedbe halott és
+elfogyasztott kedvesedet.</p>
+<p>Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla
+nihilista és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt
+óhajtott az alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni
+barna kis köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is
+szégyenkezve viselne. <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span></p>
+<p>Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították
+a vám megfizetésére.</p>
+<p>A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz
+ha pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz
+hiánya okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter
+barátjához, egy-két forint, esetleg huszonhárom krajcár
+kölcsönkérésére.</p>
+<p>(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai
+napot.)</p>
+<p>A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor
+Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe
+mellett s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak,
+szerencsétlenségeknek és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist
+Henrik könyvében szóról-szóra olvasható. A vámőrök mindig szigoru
+emberek voltak és most is meggondolatlanul cselekedtek, midőn a
+rideg és embertelen törvényhez ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral
+szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy valaki, gondolkozó ember, talán
+nem is a legtehetségtelenebb a fővárosban, ne mehessen át az
+alaguton, mert elfelejtett két darab rezet a zsebében elhelyezni? A
+gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás nélkül robognak át
+a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a Városmajor
+tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az ablakot
+a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a sajttal
+és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és meghizott
+öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel a
+borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért
+és az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék
+hulladékait, vagy énekesmadarak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> gyomrát pikáns mártással
+öntötte le a francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek
+levegőjéből, midőn a nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“
+„Regény!“ „Szerelem!“ kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn
+tavaszi délutánokon a furcsa budai házak között, Martinovics
+mezején átkocsiznak, hogy a karminon kivül a tavaszi nap
+pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény férfiaknak,
+külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a
+magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt
+elfolyó csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A
+bozontos, boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött
+talán hátsó lábát emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme
+a természet nemes törvényeit nem szegi meg.</p>
+<p>Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül
+a vér oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam
+van! Mindig igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“
+mondták a vérnek a hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott
+neki a Várhegynek, hogy két krajcár hiányában emigy kelhessen át
+Budáról Pestre.</p>
+<p>Már két napja nem evett ekkor…</p>
+<p>Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt.
+Szilveszter úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte
+fejedelmét és Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és
+kék kalapjában sört ivott e tavaszi délután, midőn a csikók,
+nyugtalan és vad mének, álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld
+mezőn végignyargaltanak, hogy Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél
+türelmetlenséggel emlegesse lord Derbyt és Batthyány Elemért, mert
+hiszen nem nyert a lovak játékos futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla
+libegő köpenyegében – (amilyenben a szegény vándorénekesek
+<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> járhattak Eperjesen és Lőcsén és a
+lengyel uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre
+perdült, ha az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három
+verset mondott s így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át
+Pesten. Már esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy
+pohár borral megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a
+dinamitbombát elhelyezi a Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s
+a kénzsinórt meggyujtja délután hat órakor. Azután az összekötő
+vasuti hídnak vette útját, hogy pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s
+mire a város elmaradozott a boldogtalan kis ember mögött, aki négy
+mérföldnyi utat tett meg, hogy esetleg borából megkinálja a szegény
+Szilveszter, a bozontos szakáll és régen nyirott hajfürtök nem
+emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker mögött bús szeme
+bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a szegények
+szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.</p>
+<p>A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti
+hídon s adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre,
+ahol egy elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a
+telet.</p>
+<p>Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok
+fénylettek. A hegyen azonban még világos volt.</p>
+<p>A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta
+ott Bonifácz Bélát.</p>
+<p>Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol
+Erdélyben, akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla
+megismerkedett. Az ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket
+olvasott föl neki, ábrándos és hosszu mesékkel traktálta szívről,
+szerelemről, költeményről; két nap mulva, midőn ismét megszállta a
+vándorlási kedv, tovább ment, de távozása előtt költőket
+<span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
+"Page_119">-119-</a></span> rendelt a beteges lelkü asszonyságnak:
+a bús és aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és
+Turgenyev Iván Tavaszi hullámait…</p>
+<p>– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony.
+S bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg
+csatját megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.</p>
+<p>– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü
+asszony.</p>
+<p>– Majd megírom a többit!</p>
+<p>Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla
+Dideri-Dirrel. (Abban az időben ilyen álneveket választottak a
+költőnők, mert Ibolyát vagy Hajnalkát már divatjuk multjának
+számítottak. A régi imakönyveket is félretették a katolikus
+asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet írt. Igy
+modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket a
+költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra
+pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.</p>
+<p>– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem
+megmondtam, hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely.
+Elcsábítják az asszonyokat.</p>
+<p>A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy
+kövek és mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés
+Bonifácz Béla szavaira.</p>
+<p>Az asszony megfogta a nihilista kezét:</p>
+<p>– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában,
+mint nálam létekor mondta.</p>
+<p>Béla vállat vont:</p>
+<p>– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.</p>
+<p>– Ahová én három napi bolyongás után találtam el. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p>
+<p>– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest.
+Itt nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában
+udvarolnak az éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a
+Beliczay-kávéházba menni?</p>
+<p>– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről
+szeretném látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam,
+mióta maga engem elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az
+mindent megírt a költőkről, akik verseikben az élet forradalmát
+hirdetik, szent, nagy szerelmi reneszánszokat igérnek az
+olvasónőnek s éjjel sört isznak és Jolán úrnő árvaleánykáit
+pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem, ha fiatalabb
+volnék!</p>
+<p>– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?</p>
+<p>– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre,
+ahol a költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről
+láthassam őket.</p>
+<p>A nihilista megcsóválta a fejét:</p>
+<p>– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a
+fiatal író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü
+Benedek Aladár az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az
+enyhén őszülő szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a
+józsefvárosi hölgyek között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár
+Imrének, aki a József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a
+kuglizóban pihen, miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek
+és zsidó nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas
+értelmiséggel csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját
+összeszedi, az apró betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem
+egyszer bukkannak elő eredeti sorok a Manfrédból, vagy az
+Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél kevesebbel <span class=
+"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> sohasem
+indul el a város különböző pontjaira. Mire bealkonyodik a
+Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában titokzatosan
+tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és pirosmellényes
+Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki Szegény
+Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és
+jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az
+emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót,
+vagy Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai
+jellemek és a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az
+országot föl kellene gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi
+víz- és viaszgyertyaszagu szerkesztőjének is bemutathatom, aki
+Kossuth temetésén vitte a fáklyát és viszi azóta is a megmaradott
+viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz Ádám apja a kövér Ligeti
+korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg Jaskula Virág Béla a
+Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék szemével
+ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket
+mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült,
+olykor szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a
+józsefvárosi kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A
+nemességnek és gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az
+éhenhalt angol poéta, vagy a klinikai ágyon elpusztult Reviczky
+Gyula az ideáljuk néha… Máskor Robespierre és Danton imádatuk
+alakja. A negyvenkilencediki debreceni országgyűlés törvényéhez
+alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista templomban kimondtak… És
+a világon a legjobb társaságnak vélem még Pongrátz Bélát, az
+istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt, aki olyan
+nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a legnagyobb
+nyomor és szegénység éveiben, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> mint a régi aranypénzek,
+amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal,
+babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia
+komor, magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a
+szegény költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben,
+nyomorult hónapos szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel.
+Az ifjabb Görgei mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről
+Budára, mint Angliában járta egykoron a Londontól dél felé, Anglia
+virágoskertjébe vezető országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg,
+midőn hébe-korba elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban.
+Hetenkint kimenőt élvez, midőn is O. B. grófnő társaságában
+színházba mehet, rendesen klasszikus darabhoz, amelyet az ifjabb
+Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy Londonban és előadás
+után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól gondolták ki ezt
+a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz, ellenben
+igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni. Az
+angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos
+British Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az
+angol vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt
+kisérve, a messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime,
+ők az én barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.</p>
+<p>Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a
+tornyok magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat
+halványuló csillagait.</p>
+<p>– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó
+előtt, fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt,
+bizonyosan jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén
+emberek. <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span> Elég részem volt a vén emberekből
+férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és emelkedő csillagu férfiak
+barátságára vágyom, akiknek saroglyájához odaköthetem a lovamat. Én
+érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy tehetségem van. Hisz
+mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs lapja!…</p>
+<p>– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla
+mélabúsan.</p>
+<p>A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti
+égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.</p>
+<p>– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz
+már úgy sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky
+Viktorba vagy Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő
+iróba, mint George Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária
+szeretnék lenni. Ah, mily királyi kertekből áradó illat lehet az:
+együtt emelkedni a dicsőség lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir
+költeményét közlik a lapok, másnap szép kedvesem, drága Alfrédem
+dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik meg nevünk A Hét
+hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem el az
+erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt
+a józsefvárosi kis kuglizóban!</p>
+<p>– Kegyed egy stréber nő!</p>
+<p>– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az
+írók frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán
+szalont is fogok tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet
+csókolnak nekem… Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs
+vendégem.</p>
+<p>Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias
+léptekkel elvonult a jánoshegyi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> kunyhó tájékáról.
+Bonifácz sokáig utána nézett és őszes szakállába halkan
+mormogta:</p>
+<p>– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!</p>
+<p>Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz
+urat.</p>
+<p>Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok
+voltak. Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.</p>
+<p>– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a
+kávéházakban csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal…
+Mi nagyon szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.</p>
+<p>– Menjenek haza az édesapjukhoz!</p>
+<p>– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk
+Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia
+dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel
+megállapodtunk. Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha
+velünk jönne. Mint apánk, vagy mint öreg barátunk…</p>
+<p>– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. –
+Elpusztultok, elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban
+haldokoltok.</p>
+<p>– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir
+leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.</p>
+<p>Bonifácz Béla elgondolkozott.</p>
+<p>– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a
+Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a
+polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind
+szélhámosok. Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb
+foglalkozásnak a maguk dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs
+szüksége az irodalomra. Az emberek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> sokkal boldogabbak
+volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is születnének,
+szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek semmi köze
+sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos
+szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg
+tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy
+nyugtalanságot, zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy
+családba beköltözött az irodalom édes mérge, ott nyomon következik
+a boldogtalanság. Az írók feleségei mind szerencsétlen asszonyok.
+Szilveszter barátom tizenhat esztendős leánya fölakasztotta magát.
+S ime benneteket elhágy anyátok, mert verseket mondanak neki éjjel
+a kávéházban…</p>
+<p>– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.</p>
+<p>– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az
+őrültségnek, amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban,
+máskor az idegek természetellenes kivánkozásában, harmadszor a
+vérnek lobogó égésében lakik az őrültség, amely irodalom névre
+hallgat. Elmegyünk ebből az országból, ahol a félbolond ügyvédnét
+szabadon engedik járni – az irodalom ürügye alatt.</p>
+<p>Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr
+ruházatát.</p>
+<p>– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és
+karonfogta a bozontos, öreges emberkét…</p>
+<p>… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir
+leányaival. A leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze
+Moszkvától és Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén,
+ahol a helyőrség kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói
+első orfeumot. <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span></p>
+<p>Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták
+mindenüket. Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól
+sok ezer versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson,
+mongol lókötők és félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint
+egyszer megy át a vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül
+maradtak Dideri-Dir táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.</p>
+<h2>VII.<br />
+A bécsi nők Pesten.</h2>
+<p>Május volt akkor Pesten.</p>
+<p>A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán,
+alacsony cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad
+be a pesti állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a
+pétervár–nizzai expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu
+Pullmann-kocsik mindjárt megállanak és selyemmel bélelt, arannyal
+diszített, villamosfényü fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel
+vojvodák és cseh milliomosgyárosok szállnak ki, – a bécsi
+gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy elhozza a bécsi
+kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen erkölcstelen
+asszonyait.</p>
+<p>Lófuttatás volt Pesten.</p>
+<p>A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett
+tipusai ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek,
+akik a téli hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést,
+hajnalban kártyás kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg
+virágárusnővel tartanak szállást, pénzügynökök és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> elszánt
+arcú makrók, vöröses arcok és különös bajuszok, hajviseletek és
+nyakkendők, amelyeket csak a bécsi aszfaltbetyár kultivál, fehér
+kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga táskákban. A kivágott
+lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku füzőscipő teljes
+biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk és a
+tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A
+bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt,
+szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.</p>
+<p>A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima
+szoknyáknak. A kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok
+igen jól illenek fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és
+arcszínük pirosas, mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék
+szemük van és rózsaszínü szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak.
+Jókedvüek és biztosak a dolgukban. A sportladyk fesztelenül
+fogadják minden jól öltözött férfi udvarlását, a szeretőjük markőr
+a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni jönnek Pestre.</p>
+<p>Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb
+mulatóhely Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ
+egyik legszebb orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi
+artisztikát. A kövér, tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez
+hasonlatos arculatu dámák, akik csak sört vagy francia pezsgőt
+ittak, szívtelenül és hidegen fosztogatták a férfiakat, ölelkezés
+közben Maxra, a fiákeresre gondoltak, egyszerre csak elhagyták
+Budapestet. A király-utcai énekes kávéházakban (ahol még VII.
+Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult táncolni) maradt meg
+belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány, akinek nem
+sikerült szerencsét csinálni Budapesten.</p>
+<p>Carola Cecilia éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> ahová a
+grófok és bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott
+Lazaroviccsal, a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre
+követtek Hartman és Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s
+alkoholisták módjára itták a fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és
+Reiner-féle „Frauenbatallion“ keringőjétől visszhangzott a pesti
+éjszaka, amelyet nyolcvan szép trikós-kisasszony táncolt az orfeum
+színpadán. Carola Cecilia (akiért egyformán rajongtak öreg
+börziáner zsidók és ifjú grófok) huszárkapitányi uniformisban
+vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra különvonattal vitték a
+zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék és talán már föl
+is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött a sürgöny: a
+kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja volt,
+hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a
+nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy
+primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a
+nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó
+korban Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg
+urakat, Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és
+Rajna Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a
+„Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti színű zászlót kibontotta! A még
+félig német pesti éjszaka őrjöngve tapsolt, az orfeum előtt a
+fiákeresek éljenezték és a zene csengve-bongva zengett… Mi volt
+szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a manapság divatos „Hulló falevél“?
+Ó, a régi karnagyok szemérmesek voltak. Aki egykor megírja Budapest
+történetét, Somossy Károly és Carola Cecilia alakjáról nagyon sokat
+írhat. Ők tanították meg lumpolni a várost. Bizonyosan ma is isznak
+francia pezsgőt Budapesten, hisz e portéka mindig kelendő marad,
+míg gazdag inyencek <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
+"Page_129">-129-</a></span> és ledér nők élnek a földön. Ám
+akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a feketeharisnyás
+lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau Diogénesz
+egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből, Batthyány
+Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke
+szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott
+vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az
+első elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és
+olcsón mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű
+férfiú, bár Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest;
+élelmes vendéglősök korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél
+után nyitottak ki, a „Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült
+aranyifjak mulattak Strasser csikósbojtár-modorban előadott dalain
+és a Kauser-társaság hordó sört helyeztetett az asztalra; a divat
+májusi délben ligeti vendéglőbe hajtatni Móni gyors trapperein
+(miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi Práterről álmodott), a
+zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann csillagos övet hord
+derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki Pestet, amelynek
+szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a néger
+táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“
+mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik
+képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan
+szerető nők hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a
+bámészkodó város előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők
+hódoló barátja, pártfogója és gourmandja, Kapy kapitány úr, az
+angol király rokona, finom maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával
+írott jegyzőkönyvecskéket töltött meg és könyvtárában bizonyosan
+föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici hol lakott húsz év
+<span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span> előtt); a süket Fritz apó meg bablevest
+főz a Vasvári Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói
+urak és éjjeli leányok együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes
+Breitner zongorája körül, aki hátborzongatóan variálja az ocsmány
+és ledér szavakat dalaiban, míg fülig nyitott szája fekete üregéből
+egy fölbontott régi sír sötétsége mered elő s gyakran ömlik
+tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon a beteg asszony és
+beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és passzionátus ivók, a
+mámorban életet kereső urak és a szinte állativá aljasodott bécsi
+leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát
+viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi
+össze ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e
+korban Roederer és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan
+tudomást szereztek arról, hogy Pesten május van, lóverseny van.
+Freystädtler Flóra, a vörös milliomosleány még Champagne dombján
+termett aranyban fürösztötte meg színész és fiákeres szeretőit,
+mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A pesti lumpolások
+hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el pezsgőre,
+virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők mámoros
+hangja.</p>
+<p>Orfeum!</p>
+<p>Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó
+ifjú gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az
+urak fehér inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos
+fényben tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül,
+földszinten a rasta, rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a
+pódiumon, kopaszfejű, kiélt arcú pincérek a temetésrendező
+tiszteletteljességével viszik jéghütőjében a francia dombok borát
+és a zenekarból bűbájosan hangzik a csengő-bongó orfeumzene. A
+nagyvilág, Páris, Nizza: <span class="pagenum"><a name="Page_131"
+id="Page_131">-131-</a></span> eljött hozzánk vizitbe egy estére.
+Azután elment Cecilia s elmentek mind. Egyiknek-másiknak trafikja
+vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre csak májusban hozzák
+vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek nevezett tavaszi
+lóversenyre.</p>
+<p>Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi
+társaság Budapestre.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában
+a Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann
+piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér
+és négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az
+álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta
+Neszmélyi ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt
+hatalmas pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte.
+A fiákeresek olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat,
+mintha mindenki nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola
+üdén lobogott és a férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot.
+Tündöklő, szép nagyvilág!</p>
+<p>Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit
+és a boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A
+színésznők, miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony
+pepita-kosztümöt varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék
+és fehérpettyes ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy
+versenynapi délután fiákert hozattak.</p>
+<p>– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék
+szoktak a turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.</p>
+<p>A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>– Ha szégyel velünk jönni, ne jöjjön velünk, – mondá élesen
+Klára.</p>
+<p>A bús férfiú beleegyezett sorsába.</p>
+<p>– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy
+makró. Vásárra hordom nőismerőseimet.</p>
+<p>A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak
+elsősorban. Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt,
+akiket látásból ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint
+pasztell-képek üldögéltek. Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel,
+ruháikkal, keztyűikkel, cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak
+helyet a piros zsinórral elkerített részben. Vajjon hol veszik a
+grófnők kalapjukat, amely izlésével és formájával olyannyira
+különbözik mindig a polgárasszonyok kalapjától? A keztyűs talán
+külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És az elzárt paloták
+levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és gondtalan
+évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint a
+teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a
+szalag cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon
+honnan van, hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem
+tudja utánozni? Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél
+is, – mintha csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a
+következménye volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a
+polgári férfiú fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket
+közelebbről.</p>
+<p>Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak,
+hogy semmit el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas,
+fehérkalapos feje bukkant föl a mezőn. Lusta, szinte unott
+léptekkel közelgett, a látócsövét egykedvüen himbálta a karján.
+<span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span></p>
+<p>– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.</p>
+<p>Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett
+Alvinczi szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy
+teljesen ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság
+palástolására.</p>
+<p>Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között
+kutatna.</p>
+<p>– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa
+szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem
+felejtettem el magát!</p>
+<p>(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed
+szégyenletében.)</p>
+<p>Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.</p>
+<p>– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó,
+kérdő pillantást vetett Rezeda úrra.</p>
+<p>Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:</p>
+<p>– Louise asszonynál… Az estélyen…</p>
+<p>Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a
+gyomorbetegek keserűségével köhintett.</p>
+<p>– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan
+a legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni
+szeretnének, habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A
+lóversenyen nem lehet nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a
+játék szórakozásából, majd szolgálok néhány tikettel. Ha
+megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert már start van.</p>
+<p>Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth
+kisasszony kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz
+vezettek. Mindenütt tiszteletteljesen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> nyilt
+szét a tömeg. Ő játszik itt a legnagyobb tétekben. A
+lóversenyvárosban király volt Alvinczi.</p>
+<p>Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony
+karjába.</p>
+<p>– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga
+úgy viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy
+Kisvárdán van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas
+ismeri? Pesten vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a
+férfiakat.</p>
+<p>– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva
+Klára. – Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit
+foglalkozom a furcsa emberrel, hogy egész természetesnek találtam,
+hogy nyomban rámismer ő is, amint találkozunk… Bocsásson meg,
+Rezeda.</p>
+<p>De Rezeda úr nem bocsátott meg.</p>
+<p>– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a
+sok föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind
+azért vannak itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű
+férfiakkal megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani
+senkit.</p>
+<p>– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.</p>
+<p>Éles csöngetés hangzott.</p>
+<p>A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg
+úr törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant
+sétapálcával integetett.</p>
+<p>– Nagysádkám!</p>
+<p>Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.</p>
+<p>Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth
+kisasszony kezébe. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span></p>
+<p>– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.</p>
+<p>– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.</p>
+<p>– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg
+B. bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már
+futják.</p>
+<p>– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.</p>
+<p>Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.</p>
+<p>– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg
+csak, gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?</p>
+<p>– Az Alvinczi lova. Ignác.</p>
+<p>Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul
+megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre
+ugráltak. Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők
+hisztérikusan visítottak.</p>
+<p>– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. –
+Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő
+arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.</p>
+<p>A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és
+bizonyosan a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt,
+amint a lovak futását figyelte.</p>
+<p>Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.</p>
+<p>Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is
+hozzájárulna a verseny kimeneteléhez.</p>
+<p>A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó
+métereken a magasból a paripák futását figyelte.</p>
+<p>Azután elvette szeme elől a gukkert.</p>
+<p>Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly <span class=
+"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> jelent
+meg a sötét, szomorú arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne
+végig a mezőn… A szomszédjai kezüket nyújtották felé.</p>
+<p>– Ignác! – ordította ezer torok.</p>
+<p>– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel
+Horváth kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.</p>
+<p>– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.</p>
+<p>Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes
+paripát elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a
+kistermetű pejlovacska felé.</p>
+<p>– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.</p>
+<p>… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon
+Alvinczi úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült
+neki…</p>
+<p>– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth
+kisasszony, midőn hazafelé mentek fáradtan és porosan.</p>
+<p>Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:</p>
+<p>– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a
+legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni.
+Alvinczinek különben is régi babonája, hogy akkor, midőn
+jelentősebb összeggel fogad valamely lóra, a szegény ismerősei és
+barátai között fogadójegyeket osztat széjjel. Vannak pedig
+ismerősei, akik részére ugyanakkor más lovakra fogad, mint
+amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket szerencsés ismerősnek
+számít.</p>
+<p>– Nagyszerű ember.</p>
+<p>– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz
+juttatta (hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg
+mágnásasszonyok, akiket támogat s versenynapi délelőttökön a
+Ferenciek-templomába járnak imádkozni Alvinczi szerencséjéért),
+addig <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span> ő maga, mint egy beavatott ismerősömtől
+hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác győzelmével.
+Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása. Ezért
+hívják Monte Cristonak.</p>
+<p>Klára összecsapta a kezét:</p>
+<p>– Imádom, – mondta.</p>
+<h2>VIII.<br />
+Az álmok és a kártyák.</h2>
+<p>Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként
+verseket és regényeket olvasott Rezeda úr.</p>
+<p>Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál
+a költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry
+társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában,
+ahol mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken
+virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek
+szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha
+csodálatosan tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek
+köszönhette. Mint egy biedermeier-ifjú, finom kötésben
+verseskönyvet hordott a zsebében és midőn a hölgyeket négyszemközt
+kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és álmodozva a fülükbe
+olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha megengedték, hogy a
+kezüket megcsókolja, máskor könnyedén végigsimították homlokát,
+kedves Rezedának nevezték, virágjukat a verseskönyv lapjai közé
+préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt, aki lehajlott fejjel
+bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt. Igy élt Rezeda
+úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné hálószobájáig sem
+juthatott el, aki <span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span> pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu
+szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami
+keleti álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő
+szalagcsokorra emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe
+egy kis zsebkendőt kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott.
+Rezeda úr magánéletét vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az
+utolsó felvonásban elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól.
+Sohasem sikerült a nők nyakszirtjének azon helyén a csókot
+elhelyezni, amely csók a szentéletü apácát is megőrjítheti. Az
+ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte röstelkedett a nők háta
+mögött, midőn esős időben megmutatták a bokájukat. A kereskedőné –
+hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a kövér asszonykát – egy
+nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen szál, vékony
+pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken
+meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr
+szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem
+merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer,
+háromszor elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél
+ruhájába fujjon és rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két
+karját kontyához, miközben ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt
+a kéket, amely olyan, mint egy Richepin-vers, hogy hívják,
+nagyságos asszony?“</p>
+<p>Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a
+legelszántabb kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre
+vetkőztette és még a torkukat is megcsókolta harapós csókkal)
+tavaszi délután a pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő
+illata összekeveredett a cserepes virágok illatával és a himzett
+diványpárnának asszonyhaj szaga volt, az ágyterítő alól szinte
+lappangva sompolyogtak elő női álmok és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> a
+reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők
+gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két
+szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta
+lord verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt
+májusi délután mulott el Lermontoff Korunk hősének
+emlékezetére.</p>
+<p>– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos
+mosollyal Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán
+hatással lesznek hölgyeimre.</p>
+<p>– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.</p>
+<p>De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a
+színésznők erkölcseit féltette…</p>
+<p>Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a
+könnyü ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden
+domborodó, meleg részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely
+félig zsidó-, félig cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes
+fiatalemberre.</p>
+<p>– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…</p>
+<p>De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta
+Szilviáról és pontosan kiszámította a leány testén található
+finomságokat a haj sűrűségéből, finomságából.</p>
+<p>Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban
+kinyujtották leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett
+fehér fürteivel, mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza
+emelkedik remegőn fölfelé a székesegyház tömjénfüstös boltozatában.
+Szilvia sűrü fekete hajába, amely csigákba göndörödött, mint a
+spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes nyilacskákat helyezett el,
+amelyek alattomosan fényesítették a hajszálakat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> az
+ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd pelyhek és kis
+kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok helyezkednének el,
+amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt. Rezeda úr A
+vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület
+Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára
+emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a
+bizonyos éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság
+legszélsőbb fokát elérte.</p>
+<p>Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.</p>
+<p>– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem
+Rezeda urra, sem Klárára.</p>
+<p>Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett
+volna, vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta
+a könyvet.</p>
+<p>– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan
+előrehajolva.</p>
+<p>Szilvia fölsóhajtott:</p>
+<p>– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem
+tudna felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért
+vagyok itt a Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy
+elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt
+hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági
+élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy valami rendkivüli
+dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos
+és jó teremtés Pesten megtelepedem. Azután semmi sem történik.
+Egyik nap mulik a másik után. Reggel az ágyamba süt a nap, de én
+fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom, hogy ismét kezdődik
+az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt hiszem, hogy valami
+mégis csak fog történni fölkelés után, valami <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span>
+váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet
+kapok, amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem
+éreztem… Egy nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr
+délután elhoz egy költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom
+azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még
+egy sort sem tudok… Egy Medve nevü fiú mondta el a Kálvária-téren
+és én tizenöt esztendős voltam. Medvét nem láttam többé és
+bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az eszembe. Néha azt
+hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak akkor fogok
+megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és én
+szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…</p>
+<p>– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda
+úr.</p>
+<p>Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:</p>
+<p>– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel,
+mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a
+gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen,
+mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap
+annak a hórihorgas verklisnek a kockás kabátja jutott eszembe, aki
+gyermekkoromban az udvarunkba járt muzsikálni. Akkoriban jöttünk
+Pestre, – az anyámra már nem emlékszem, csupán az apámra, amint
+középen gondosan kettészelte a rövidszivart, hogy maradjon még egy
+szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe
+jutni.</p>
+<p>– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda
+úr.</p>
+<p>– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis
+cukrászda, ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt,
+a Frou-Frou címü <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span> francia lap függött a fogason és Medve…
+Ennyi, amennyire bizonyosan emlékszem. Még csak a szeme sincs
+eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az
+életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna és
+Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős
+koromban voltam.</p>
+<p>– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni
+fogom Medvét.</p>
+<p>Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.</p>
+<p>– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.</p>
+<p>Horváth kisasszony halkan fölnevetett.</p>
+<p>– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad
+egyszer. Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha
+már azt hittem, hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem
+láttam a hadnagyot, aki minden éjszaka kék atillában és
+lakkcsizmában meglátogatott. Maga nem álmodott sohasem leányokkal,
+Rezeda?</p>
+<p>A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.</p>
+<p>– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden
+éjjel. Kegyedék.</p>
+<p>Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.</p>
+<p>– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert
+boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek
+eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki…
+Én semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót
+gyolcsos járt az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb
+lennék, ha a gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja
+volt. <span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span></p>
+<p>Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.</p>
+<p>– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia –
+mert bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy
+lehetetlenségbe, Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán
+csak az hiányzanék, hogy esténkint imádkozzál érte.</p>
+<p>Horváth kisasszony homloka elpirult.</p>
+<p>– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.</p>
+<p>– Nem is szoktál imádkozni.</p>
+<p>Horváth kisasszony letette a varrást.</p>
+<p>– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két
+kezemet és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa
+világosságánál bármit is lássak. És mindig csak azt rebegem a
+szívemben, hogy: Istenem, Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy
+mindig ilyen boldog lehessek életemben, mint most. Sohase legyek
+szerelmesebb. Sohase legyen más szerelmem, mint az, akit jóformán
+sohasem látok. Ne is legyek soha az övé és ne is foghassa meg
+sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is gondoljon rám… Csak én mindig
+szerethessem és sohase ábránduljak ki belőle, mint az apácák nem
+gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt érzett szerelmükből.
+Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék naponta a
+korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?</p>
+<p>Szilvia makacsan rázta a fejét.</p>
+<p>– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha
+láttam, pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános
+házba járt pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek,
+nyomorogtak, éheztek!… S az asszony mégis boldog volt, mert ha
+Péteri aludt, az ágya mellé ülhetett és leste a lélekzetvételét.
+<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
+"Page_144">-144-</a></span> Tehát egészen mindegy, hogy gróf az
+asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!</p>
+<p>– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a
+nőkhöz jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja
+a szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a
+szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát
+betegre döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az
+ott olvasta meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való
+ember volt Péteri! – mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele
+szóba a társulatnál. Vajjon jár-e még délután a
+Jeruzsálem-utcába?</p>
+<p>– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet
+megnyerte tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta,
+amint már az ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik,
+amíg az asszony magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza
+jőjj!</p>
+<p>Szilvia elkeseredetten mormogta:</p>
+<p>– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó
+között. Klára szerelmese is idegen nők után csavarog.</p>
+<p>Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.</p>
+<p>– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán
+nagyon boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a
+magam módja szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik
+egész életükben harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele
+minden gondolatukat, vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják
+abba a kötést, hogy a szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú
+pipázik vagy bort iszik. <span class="pagenum"><a name="Page_145"
+id="Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a
+hullámgyűrűk. Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű
+Csertophanovról és barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a
+ház előtt és Urbanovicsné katonás hangja fölhangzott a
+folyosón.</p>
+<p>A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers
+selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a
+kalapja mellé tűzve.</p>
+<p>– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim.
+Otthon, nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell
+lennem reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a
+szegeket is ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.</p>
+<p>A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság
+köpenyegét.</p>
+<p>– Milyen gyönyörű a néni!</p>
+<p>– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az
+ilyen magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a
+legutolsó divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti
+hivatalnoknéktól, hogy mindig a legjobbat és a legdrágábbat
+vásárlom. Igy azután egy pár keztyűm esztendőkig is jó állapotban
+marad. Mert tizenkét pár keztyűt veszek egyszerre. Ám gyerünk
+Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza akarok menni.</p>
+<p>– Ki az a Tóricsné?</p>
+<p>– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én
+szomszédom, az én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon
+szoktam beszélgetni a Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt
+a tavasszal. A faüzlet pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a
+fiskálisok árverést emlegettek és az én szomszédom teljesen
+kétségbeesve nézett a holnap elé, pedig <span class=
+"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span>
+egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi vidékünkön
+minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet megáll,
+mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő
+megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig
+hiába mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad
+szitájukban. Máskor megbolondul a folyó és marékszámra hozza az
+aranyat a hegyekből. A kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük
+tetejére állanak, akkor sem tehetnek semmit. Ki kell várni a
+hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan tönkremenni, ha már így
+rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy nem, nagy bajában
+egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz.
+Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz
+tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet
+váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az
+asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak
+eresztett feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki
+banktól, utánanéz elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is
+jött mindennel. Kutyabaja sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt
+érezni szokta néha.</p>
+<p>Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a
+kisasszonyok toalettet csináltak és útrakészen állottak.</p>
+<p>– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, –
+szólt az özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.</p>
+<p>A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem
+lehet eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt
+kapuju házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új
+épület, zeg-zúgos folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt
+<span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span> helyet Tóricsné. Hátrasimított hajú,
+nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és pirosas, –
+valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az ajka
+szélét, mielőtt megszólalt volna.</p>
+<p>– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? –
+kérdezte, miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes
+szemét. – Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem
+kell hallani, amit mondani fogok.</p>
+<p>Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné
+mellé. Az asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.</p>
+<p>– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon
+régen ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?</p>
+<p>– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet
+fontosabb. Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek
+pénzt fektettem valamely üzletbe és most nem tudok aludni
+éjszaka.</p>
+<p>A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.</p>
+<p>– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék
+szégyenkezni, jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A
+multkor egy nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett
+bele. Nem kell azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk.
+Azután a szerelem nem kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még
+a templomba is az ember után, meglepi imádkozás közben, álmában
+vagy olyan dolog közben, amihez senkinek semmi köze sincs… Csak ne
+tessék szégyelni. Jönnek ide igen nagy dámák Pestről. Sokan
+megtalálták már a boldogságukat ebben a házban.</p>
+<p>Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél <span class=
+"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> a
+javasasszony, két fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a
+színésznőkön és Rezeda úron.</p>
+<p>– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.</p>
+<p>– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok
+jósnő. A jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek
+elhiszik a bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy
+hosszú életen át tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére
+hallgasson mindig és akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben.
+Módos asszony, ne vonja meg magától azt a dolgot, amely a szívnek
+és a testnek úgy kell, mint a mindennapi kenyér. Szorgalmas,
+dolgos, jó asszony. Egészséges asszony, jóvérű asszony. Csak ne
+vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor minden dolgában
+szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No,
+kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!</p>
+<p>Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné
+már levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át
+helyét, aki bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre.
+Tóricsné gyors pillantást vetett a leányra.</p>
+<p>– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit
+szeret?</p>
+<p>– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.</p>
+<p>– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet
+megcsalni. Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára
+se mernek kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne
+féljen, maga sem különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a
+férfinak és nem gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután…
+De ne is gondoljon rá. Maga <span class="pagenum"><a name=
+"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> sohasem lesz azé, akit
+szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a fejéből. Fiatal még, szép
+leány, nem is olyan messzire van magától az, aki igazán szereti,
+akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon boldog lesz
+szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát nézem
+meg.</p>
+<p>Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát
+vett elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a
+jövendőt. Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva
+nézett a kirakott kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte,
+emeltette s balról jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat.
+Szilvia mosolyogva nézte a furcsa képecskéket, amelyeken homokóra,
+táncosnő, halál és öregember váltakoztak, igazi vetőkártya
+volt.</p>
+<p>– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a
+közelben az egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna
+a nap, találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le
+van téve. Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya
+mutat. Igen rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon
+sokat gondol magára és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt
+lesz.</p>
+<p>A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat
+árultak volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és
+hallgatagon átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva
+emelte föl a szemét, hogy vendégei még mindig a szobában
+vannak.</p>
+<p>Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet
+helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem
+köszönte meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt
+helyén.</p>
+<p>A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a
+regékben, szótlanul ballagott le a társaság. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> Mintha
+mindnyájan a javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda
+úr nevetgélt magában csendesen.</p>
+<p>Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt,
+hogy csak egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában
+meguzsonnáztak, tejszínes kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan
+jártatta köröskörül a tekintetét.</p>
+<p>– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már
+nem emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még
+kevésbbé voltak kopottak és a kávé jobb volt.</p>
+<p>– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak
+randevura, – mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi
+tükrökbe boldog arcok néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az
+akkori derült arcok és pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda
+is megkopott, mint egy emlékkönyv, amelynek minden lapját
+teleírták. Beesteledett, a szerelmes párok hazamentek Pestre,
+miután annyi semmiséget és annyi gyönyört mondtak egymásnak a sárga
+selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották a lámpát! Igy van
+minden az életben.</p>
+<p>– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! –
+ábrándozott Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra
+párisi hölgyeivel és frakkos gavallérjaival!</p>
+<p>A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes
+fiatalember üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és
+borotvált arca. Fénylő szemüveg volt az arcán és halovány,
+szenvedélyes homlokát figyelmesen a társaság felé fordította.</p>
+<p>Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte
+könnybeborult tekintettel nézte a halovány fiatalembert.
+<span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
+"Page_151">-151-</a></span> Azután halkan, titokzatosan elnevette
+magát és boldogan intett a szomszédnak.</p>
+<p>– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?</p>
+<p>A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.</p>
+<p>– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy,
+félénk hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.</p>
+<p>– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.</p>
+<p>A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak
+szerencsések megismerkedni.</p>
+<p>A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia
+ellenben gyorsan, vidáman locsogott:</p>
+<p>– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába
+mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem
+láttalak?</p>
+<p>Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt.
+Csak a szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a
+haját.</p>
+<p>– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.</p>
+<p>Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan
+megkérdezte Szilviát:</p>
+<p>– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?</p>
+<p>A színésznő halkan, turbékolva nevetett.</p>
+<p>– Igen. De nem mondom meg senkinek.</p>
+<h2>IX.</h2>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">A muzsa csak a
+szerelemnek<br /></span> <span class="i0">Tüntével jött meg. S
+mostan im<br /></span> <span class="i0">Kisérletez: ha
+megegyeznek<br /></span> <span class="i0">Dalomhoz érzés, eszme,
+rím.<br /></span> <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> <span class="i0">Szabad a költő, nincs
+keserve.<br /></span> <span class="i0">S a kis lábat
+megénekelve,<br /></span> <span class="i0">Gyarló versében a
+szeszély<br /></span> <span class="i0">Itt-ott magáról
+beszél,<br /></span> <span class="i0">S bár még borúsnak látszik a
+szem,<br /></span> <span class="i0">De könnyét rég elsírta
+már.<br /></span></div>
+<div class="stanza"><span class=
+"i16">(<i>Anyégin</i>.)<br /></span></div>
+</div>
+<p>Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé
+járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból
+kiléptek. Rezeda illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes
+Mátyás, vagy a zordon, feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig
+meghajtott fővel állott a bástya mellett, amíg a régi királyok
+szellemalakja, őszi éj ködéből, sápadt hold ezüstjéből és ódon
+tornyok tompán visszhangzó harangütéséből szőtt árnya ismét eltünt
+valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva állott meg egy-egy
+mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt lévő
+pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna.
+Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények
+összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott,
+mint éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a
+robogó vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda
+mulatozás folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről
+becsukták, a bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre
+elzárva az utat… Majd csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el
+mellette a néma éjben és léptük olyan nesztelen volt, mint a
+temetői szél. Egyiknek-másiknak aranyos volt a cipellőjén a sarok.
+A köpenyeg szárnya megérintette Rezeda úr vállát, de ő sohasem
+engedte meg magának azt a lovagiatlanságot, hogy régi idők
+éjjelente <span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
+"Page_153">-153-</a></span> kisértő dámáinak utána lessen. Az
+aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár kacskaringós
+utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult századokból való
+lovag bizonyosan már várakozott.</p>
+<p>Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy
+éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda
+úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.</p>
+<p>Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és
+felvidéki városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte.
+Kézsmárkon a Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a
+többivel a diákok dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt
+és vastag sétapálcát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta).
+Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden kézsmárki diák
+szerelmes volt Stolcz Herminbe és első párbaját éppen e drága
+hölgyért vívta meg a népkert elhagyott táncpavillonjában, midőn
+Thököly Imre korából való görbe, halálosztó szablyákkal csapott
+össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene vigyázott a
+halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy gyüszünyi vér
+maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina szalagos,
+fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal azonban
+kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette volna
+jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb
+megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a
+liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor
+nevetése a vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat,
+pedig idáig Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.</p>
+<p>Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves
+ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> kacér
+vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az
+ifjabb professzorok együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a
+közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért,
+szívesen föláldozta volna az életét bármelyik diák. Rezeda úr
+résztvett ugyan a dáridókban, versenyt futtatott kétkerekü
+kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de szerenádra sohase
+ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes világfájdalommal járt-kelt
+az alföldi városkában, mint bánatország álruhás királyfia. Bár
+senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi Kézsmárkon, csakhamar
+érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből kiderült Rezeda bűne. S
+a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint csaknem derékban
+szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az Alföldön, a Tisza
+környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte hősünket. A magyar
+történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte tündöklő
+előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki professzorok
+tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték), célzást tett,
+hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a körülöttünk
+zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar
+irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü
+élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők,
+velünk, mellettünk és szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a
+költő ismét Rezeda úr volt, mert hiszen a költői pályára óhajtott
+lépni, miután szerelmében csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok
+az ifjúságot!)</p>
+<p>A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy
+Mária Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a
+ligetekben, kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes
+párt leshetett meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a
+Bujdos-erdő <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span> mogyorófabokrai alatt. A városban éppen
+olyan szerelmesek voltak a hölgyek és férfiak, mint más városokban,
+sőt valamivel szívesebben áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt
+megbocsátani a leányoknak, ha valamely bajba estek.</p>
+<p>Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből
+származott lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke
+tirpákok hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly
+pompázatosan viselték selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a
+férfiak nemes alkatú, bátor, józan, takarékos és büszke fajták,
+mintha a Don mellől jöttek volna ők is. A dombon orosz templom
+állott, ahol az Unghból, Beregből leereszkedett görög-katolikusok
+énekeltek és leányaik oly szőkék és ábrándosak voltak, mint dalaik.
+A tirpákok Luther Márton vallásában, a magyarok Mária hitében
+születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya alatt csizmában és
+agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik százast
+ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok voltak,
+mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem igen
+jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a
+férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az
+andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó
+és halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné
+szőke és göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő,
+amelyet vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói
+Jagelló-torony harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai
+fölött elszáll.</p>
+<p>A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az
+állatorvos fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és
+erényes, mint Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli
+élete meghatotta <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span> Bertát, aki leánykorában a pesti
+nőneveldében is töltött egy esztendőt. Talán érdekelte egy kissé a
+tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki törökverő karddal megy
+harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta nagyvilági hölgy volt a
+tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon Marché-ból
+hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és
+halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai
+másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az
+ujonnan keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát.
+Francia szavakat tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és
+kedvenc írója volt Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában,
+amelyet a ferdevállú és szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek,
+még hetekkel előre kellett jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re.
+Előfizetője volt a Párisi Divatnak és a Hét-nek. És pesti
+leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel. Művelt volt tehát és a
+keresztény és a zsidó hölgyek orrukat fintorgatták, midőn délben a
+korzón egyesegyedül sétált. A zongorán kifogástalanul játszotta
+Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára gondolt, ahol egyszer
+a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly fényes és tiszta
+volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is írt, – de
+lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd
+bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat
+szokott tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű
+pisztoly volt a hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott
+kezéből a sárgaborítékos francia könyv.</p>
+<p>Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire
+hallgatagon kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője
+parányi nyomokat hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat
+közelebbről ismeri ebből az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> időből, csaknem teljes
+bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és városvégi sétákon, a finom
+úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt első
+szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén kívül
+egyetlen rím sem csengett még szívében.</p>
+<p>Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és
+útközben vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:</p>
+<p>– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és
+elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára
+már férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők
+meghódításán kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy
+nőnek, akinek tetszeni akar?</p>
+<p>Rezeda vállat vont:</p>
+<p>– Én nem akarok tetszeni.</p>
+<p>– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A
+földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni
+akarjanak. A nők csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk
+mellé. Adok magának egy könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja
+egy kissé az életet. Igérje meg azonban, hogy elolvassa!</p>
+<p>– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.</p>
+<p>Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett
+füstölgött szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét
+adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig
+bele sem nézett a könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai
+jussáról rendelkezett, – amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait,
+birtokait mind a kézsmárki leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem
+volt kéznél egy megbízható öreg szolga, akivel lóháton küldte volna
+el az írást. A postára bízni bizonytalan ily fontos okmányt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span></p>
+<p>Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután
+a költő életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint
+párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel
+látott hozzá a hosszúnak igérkező költeményhez.</p>
+<p>Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak
+lenni, hogy az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és
+névkezdőbetük között először olvassuk ismét Anyégin Eugént!
+Moszkvában utazni és a balletnek tapsolni. Tatjána levelét venni és
+a Néva partján sétálni! Mindnyájan Anyégin Eugének vagyunk ifjú
+korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan ki nem könnyezett?</p>
+<p>Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ
+csodáit nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt
+választ, költő lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt
+egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta
+az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé
+sétáltak éppen, Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a
+Berta sárgakeztyűs kezét.</p>
+<p>– Tatjána! – mondta.</p>
+<p>Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.</p>
+<p>– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni
+és túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő
+könyvét találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.</p>
+<p>– Szeretem.</p>
+<p>– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult
+Anyégintől, kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga
+nagyszerű tanítvány. Remélem, még egykor meghalni is kíván majd
+érettem, mint Musset Alfréd. Tehát estére a könyv helyén lesz és
+most ne beszéljünk többet a dologról. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p>
+<p>A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott,
+Dombey és Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél
+szebben és meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és
+öregséget, a velszi mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők
+szívében szálladozó bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr
+csaknem könnyeivel öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők
+felé sétálva, töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és
+halálát.</p>
+<p>– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda
+úr.</p>
+<p>– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta –
+míg a városban divathölgynek csúfolnak.</p>
+<p>A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és
+mesék voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban
+a régi szélmalom mellett a város határában és a régi
+esőcsatornákat, amelyeket eddig észre sem vettek, mind szemügyre
+vették.</p>
+<p>A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt
+okozója annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.</p>
+<p>Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az
+ablakot, amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio
+tanácsolta. Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol
+csendes lélekzés hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta,
+ahol Berta aluszik és már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot
+és lágy lélekzése a hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett
+Rezeda úr fejére.</p>
+<p>A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.</p>
+<p>– Ki jár itt?</p>
+<p>Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket,
+asztalt, a villamos lámpa felröppenő fénye <span class=
+"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span>
+megvilágította neki az utat, de az állatorvosnak is, aki
+revolverből golyót küldött a menekülő arszlán után. A golyó Rezeda
+füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszu hangot
+vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis holmiját,
+elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és mindenből –
+amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre
+szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának,
+aki ez éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő
+lett, vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka
+iránt fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való
+vonzalma maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet
+elolvasott már, amely erre érdemes volt.</p>
+<p>Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett
+Rezeda úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek
+leveleket írt egy hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos
+szobából, amely egykor börtön vagy barátcella lehetett. Az
+íróasztalnak rokokólába volt, a tintába aranyos port kevert, a
+nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű pecsétviaszba egy
+régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor lúdtollal írt,
+midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett hölgyekkel, máskor
+piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn Frankenstein
+lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt, mint
+Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő,
+– ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt
+poste restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép
+álneveken törte a fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet
+írni. Különösen sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet
+egy régi íráson talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel
+hosszú-hosszú leveleket váltott, anélkül, hogy személyesen
+egyetlent <span class="pagenum"><a name="Page_161" id=
+"Page_161">-161-</a></span> is megismert volna a drága nők közül.
+Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett
+ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és
+sohasem haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve
+érzelmeit tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis
+szobaleánnyal, aki nem tudott olvasni.</p>
+<p>Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a
+világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante
+kérte Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta
+Rezeda úrnak, hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy
+idősebb nővér, aki régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg
+öccse a királynő udvarában szolgál. Könyveket küldött és a
+könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga nagy
+élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor egy ceruzajel
+mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi vidéki városban.
+Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és Dosztojeszkij-jel.
+Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a spanyolok közül
+Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus Th. és a
+csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson Királyidilljei
+több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte Berta a
+távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével Pestre
+jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában lovagöccsét.
+Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a budai
+hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon
+szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel
+lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben
+mindig mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü
+selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van
+a sarokban, amely Haydn egyházi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> zenéjét játsza éjfélkor
+és régi imazsámoly fölött középkori feszület, ahol imádkozni
+szokott Bertáért… (Talán szégyenletében szökött el hazulról Rezeda
+úr, vagy mert olyan furcsa ember volt, hogy nem mert azzal
+találkozni, akit véleménye szerint legjobban szeretett?…) Az
+asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta üzenete volt ez. Azután
+többé sohasem leveleztek.</p>
+<p>Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a
+Józsefvárosba, ahol lombos fák álltak az udvaron és az ablakok
+éjjelente nyitva voltak a földszintes házakon, ahol megállott
+hősünk és alvó nők lélegzetvételét hallgatta. Varróleányokkal
+barátkozott és délután olykor a kávéházba járt, miközben
+magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a pincért
+garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép álnevek
+többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott
+rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai
+kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból.
+Eleven nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és
+barátnőjét, a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte,
+de hajh, korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők
+társaságában. Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia
+szubrettek alakjai kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt,
+akik Kanadából jönnek Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a
+nyeregből rámosolyog, miközben paripája tánclépésben jár az
+emelvényről hangzó muzsika ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az
+orfeum plakátjai előtt hosszadalmasan megállott. Miss Florence
+szomnambulista, vagy Sena Frasquita spanyol táncosnő estére
+elmulattatták Rezeda urat, anélkül, hogy valaha látta volna őket. A
+misst könnyedén beállította egy régi skót vadászkastély halljába,
+vörösesszőke haju, <span class="pagenum"><a name="Page_163" id=
+"Page_163">-163-</a></span> igen finom arcu és tündöklő szemü nők
+közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu derekához és
+cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai nők
+mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos
+álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy
+Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az
+orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt,
+miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A
+csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek
+rózsákat, almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a
+nagyvilágról, az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró
+sikkasztókról mesélt Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen
+kávéházban letelepedtek, az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot
+rendelt…</p>
+<p>– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már
+kissé elvirult Hortense-t.</p>
+<p>Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis
+irodájában találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu
+ketrecben korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát
+és olykor hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe
+lészen szerelmes, aki az első sorban énekel a karban. A
+New-York-kávéházba járt és Hirsch kávés uraktól tanácsot kért,
+kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék abban az időben még
+rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor nagyatyám.</p>
+<p>Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők
+megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket
+fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A
+Belvárosban lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt,
+hátha kipillant egy nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire,
+<span class="pagenum"><a name="Page_164" id=
+"Page_164">-164-</a></span> vagy a holdra, – de sohasem nézett ki
+senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt. Csupán ő
+állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész Budapesten,
+hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket
+mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az
+megvette volna.</p>
+<p>A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy
+Rezeda úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü
+történetét, a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis
+lakásban szinte regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok
+óraütését és a tavaszi napban együtt telt meg a szoba a cserepes
+virágok és a kisasszonyok illatával. Szilvia már korán délután
+felöltözött és mint önálló hölgy, kiséret nélkül elment hazulról, a
+keztyüjét a lépcsőn gombolta be. Horváth kisasszony egy-két napig
+búsult barátnője hütlenségén.</p>
+<p>– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan
+lehorgasztott fővel járt, mintha halott volna a háznál.</p>
+<p>Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta
+a vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett,
+mintha hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.</p>
+<p>– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.</p>
+<p>Rezeda úr gúnyosan felkacagott:</p>
+<p>– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni
+barátnője titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik
+és a nők tán csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők
+furcsa kis állatok, nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen
+intés, jeladás elegendő nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a
+tisztesség mesgyéjét. A nőket meg kellene büntetni a férfiaknak,
+hogy ismét <span class="pagenum"><a name="Page_165" id=
+"Page_165">-165-</a></span> visszadobják őket a rabszolgaságba. Ha
+én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék Pesten…</p>
+<p>– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda
+úrra.</p>
+<p>– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen
+Rezeda úr. – Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem?
+Találkozik egy bárgyu karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él
+és mit jelent élni, Szilvia erre nyomban fölborítja eddigi
+nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a cukrászdába, mint a
+félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát vagy a nagyhaju
+zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak elhagyatott,
+csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a szerelem, csak
+ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű fátyolok,
+amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a
+tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű:
+ugyebár mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha
+valamelyik pesti nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a
+Gellérthegy alatt máglyára állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne
+a kedvük a hölgyeknek a budai cukrásztól, a kalandos kocsikázástól,
+buta katonától, félbolond muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött
+azelőtt rózsaszínü szalagot az ingébe!</p>
+<p>Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:</p>
+<p>– Honnan tudja, uram?</p>
+<p>– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az
+ostoba karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi,
+himpellér, szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus
+kisasszonyt várt a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg
+egyéb, félbolond nőket megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt
+tenni kell valamit, nem hagyhatjuk <span class="pagenum"><a name=
+"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> Szilviát áldozatul esni
+egy bolondos szeszélynek, egy budai cukrászda émelygős
+hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az órából és a sárga
+tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve, – mindez
+azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.</p>
+<p>Klára hangosan, teli szájjal kacagott.</p>
+<p>– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. –
+Egyszer azt mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton
+vallásáról a katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai
+jezsuita rendházba s az ottani sánta kertészt kérte föl
+keresztapának. Nos, kegyed ismét a sánta kertészhez fordul… Vajjon
+mi közöm nekem a budai cukrászhoz és Szilvia sétáihoz? Bizonyára
+sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten. Lehet-e nagyobb
+boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva sétálni szép
+tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik ismerősökkel? A
+régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak integetnek és
+a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az oltáron május
+virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a tömjénnel
+vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget lehet
+esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes
+templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy
+minden Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek
+megbarnult vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban
+egymás mellett térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?</p>
+<p>– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában,
+sötét, koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal
+telik meg a hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette
+mindjárt imát mondanak. Odajártam egy időben, mert <span class=
+"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> én is
+haldokoltam és azt óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem.
+Vajjon mért nem megy Szilvia apácának?</p>
+<p>Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára
+tette a kezét. Hosszasan az arcába nézett:</p>
+<p>– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással.
+Odakünn napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én
+felöltözök, azután sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol
+senki sem látja, ott a karjába kapaszkodom.</p>
+<p>Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két
+oldalról az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.</p>
+<p>– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé
+meghatottan Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem
+mehetek el a jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus
+asszonyok. Majd magának gyónok meg mindent.</p>
+<p>Rezeda úr elhalványult:</p>
+<p>– Mi történt?</p>
+<p>– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt?
+Piros kalapot teszek a fejemre.</p>
+<h2>X.<br />
+Estella.</h2>
+<p>Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint
+Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az
+egykori londoni hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban,
+ahol előtte egy tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott
+Horváth <span class="pagenum"><a name="Page_168" id=
+"Page_168">-168-</a></span> kisasszony mellett, midőn a tavaszi
+délután elindultak Buda felé. Csupán a Lánchídon mormogta apáskodó
+hangon:</p>
+<p>– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.</p>
+<p>Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely
+szerencsétlenség történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy
+Cromwell Olivér barátját párviadalban szíven szúrják Anglia
+virágoskertjében, nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül
+legszebb asszonyalakja a londoni hirlapíró előadásában – búsongva
+tekint a távolba a velszi kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a
+királynő országának legszebb szempárján, – vagy Horváth kisasszony
+megcsalta hű lovagját, tettben vagy gondolatban és most mennek
+Martinovics főtisztelendő mezejére eltemetni a drága halottat,
+amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti reggelnek, a nyárfa
+lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák álmának hívtak
+(odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék fénnyel ég a
+puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel megrakott
+íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre
+gondol).</p>
+<p>– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből
+kiszabadították, – mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal
+Rezeda, mintha e kis visszaemlékezés volna most a legfontosabb
+gondolata, nem pedig rettegés, a jajgató félés attól, hogy mit fog
+mondani Horváth kisasszony, amint a Lánchidat elhagyták és a szent
+püspökről elnevezett hegy alá kanyarodnak. Úristen, mily
+retteneteseket fog bevallani! A század közepén divott francia
+regényekben szorítják össze ajkukat tompa kétségbeeséssel a
+megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok súlya alatt
+megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ <span class=
+"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> Teremtő
+Isten, csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül,
+vakmerően, a napot az égről, a fehéret a feketétől letagadná,
+lehazudná… De még mindig a hídon voltak, Rezeda úr az alant
+hömpölygő nagy folyamba nézett, hová már oly sokan szállottak alá
+megnyugvással és nem is halásztak ki mindenkit a folyómenti
+községekben, némelyek eljuthattak a Fekete-tengerig, ahol nagyfejű
+tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál együtt a kis pesti
+pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan, álmodozva
+mondta:</p>
+<p>– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz,
+amely Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még
+mindig Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében,
+Pest alatt hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még
+önmagától is undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a
+folyam közepén a kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között
+kért helyet és szeret stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek
+alatt, hol nem messzire a réten gyermekek játszanak. És olyan
+tipikus pestiek utaznak a habokkal, akik még Budán sem jártak
+életükben és most mégis arra felé veszik útjukat, amerre a mohácsi
+gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő Komáromban állomásozó
+kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni és a Dunába
+ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy merre
+folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben
+fölfelé nem juthat Komáromba.</p>
+<p>Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.</p>
+<p>– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, –
+mondta Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját
+elvesztett pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig
+gondolkozni, <span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span> hol kezdjem, mit tagadjak le és ne
+hazudjam-e valamit?</p>
+<p>– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét
+hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg,
+kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel
+csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart
+vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint
+minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a
+parasztlegény a szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg,
+az államba harap, dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja
+összeszorított fogai sövénye mögül, de ifjú koromban jó birkózó
+voltam… Én vagyok az a beteg uriember, aki örömét leli abban, hogy
+beteg, mert betegségét akkor szerezte, mikor reménytelenül
+szeretett gyerekkorában.</p>
+<p>Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.</p>
+<p>– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta
+megengedte, gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban,
+honnan a színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők
+hiába vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is
+kénytelen volt elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus,
+rendes ember lett. De hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit!
+Barátnőim az iskolában képeket nézegettek és nagyon boldogok
+voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat vagdostak össze és
+verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt. Több közülök
+azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még boldog
+és nyugodt férfi leend.</p>
+<p>– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi
+történt ellenben kegyeddel, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> miért a változás, amelyet
+már hosszabb idő óta megfigyeltem?…</p>
+<p>Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a
+földre bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal
+panorámájára.</p>
+<p>– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori
+barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, –
+kezdte Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját
+története elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú
+és igen romlott teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott,
+Márkust hercegnőnek nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi
+szénaillatú parfümjét. Nem is maradt soká az iskolában, a négy fal
+közül kirántotta az élet és egy darabig eltünt szemem elől szép
+kalapja, finom harisnyája és igen jó cipője.</p>
+<p>Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a
+korzón. Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban
+először, amint megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő
+ugyanaz maradt, aki az iskolában volt, démoni nő, talán csak az én
+látásom lett más, mint egykor volt, amint a gyermekkorunkban
+nagynak hitt házak és fák mintha a földbe bújtak volna, midőn
+felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella a zöld ruhát és a
+csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő volt a
+lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös
+fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya.
+Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti
+kávéházba léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra
+merően ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg
+szárnyast kért a pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:
+<span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span></p>
+<p>– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a
+férfiaknak!</p>
+<p>Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak,
+mint én, és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki
+színésznő voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női
+tagok vállát. Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján,
+magam sem tudom már, micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti
+kávéházban helyet foglaltam mellette.</p>
+<p>– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok,
+– folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a
+világon a brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt,
+és ha angol urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a
+házmesternét. Csupán külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak
+romlottak, ostobák, cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a
+nőkre a korzón vagy a Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt.
+Éppen elég eggyel megismerkedned Pesten, másnap az egész város
+tudja, hogy milyen színe van a harisnyakötődnek. A németeket is
+szeretem, bár otrombák, órákig kínozzák az embert, alkudni
+próbálnak, szerencsére Steinné erélyes asszony, akivel nem lehet
+pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról, akik Pestre
+vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a pestiek
+és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az
+utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban
+jártak a kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi,
+hogy a kövér Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak
+voltak és az ő kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a
+zongorán kopogtatva kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A
+selyem frakk-erszényekben nagy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> bankók voltak és herceg
+T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a zsebkendőjét,
+amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok sikerem
+volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait
+megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd
+szokott néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és
+hümmögve hallgatja Steinné életből vett történeteit s az asszonynak
+már eszébe sem jut fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“
+– sóhajtanak az egykori víg urak…</p>
+<p>Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban
+megtanult locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés,
+amint a férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is,
+amelyet éjjel, pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja,
+kedves barátom, hogy amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján
+Estella, háromszor megdobbant egymásután a szívem, mint a néma
+határszéli erdőségek között, éjszaka, télben és sötétben a vasuti
+őrház jelzőharangja megkondul háromszor, ha telegráfon a közelgő
+vonatot jelentik. Boldogtalanság, irigység, fájdalom és düh
+szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán sikerült megrabolni
+Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna ütni a
+nyomorultnak.</p>
+<p>– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott
+hangon.</p>
+<p>– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös,
+hamis fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik
+Estella. A szívem nem fájt többé.</p>
+<p>Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt
+szippantott egy parafavégű cigarettából.</p>
+<p>– Boldog vagy? – kérdeztem.</p>
+<p>– Mi az a boldogság? <span class="pagenum"><a name="Page_174"
+id="Page_174">-174-</a></span></p>
+<p>Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította
+félre a fejét.</p>
+<p>– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig
+valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a
+keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják,
+híres orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a
+takarékban. Amint tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni,
+pihenni, lehet, hogy férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én
+nagyon undorodom a férfiaktól.</p>
+<p>– Nem vagy szerelmes?</p>
+<p>– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer,
+tizenhárom éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én
+bizony nem azért dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator
+majd elvigye, elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves
+szerzeményemet. Volna, akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó
+ruhám van, tisztességes vagyok, mert már négy esztendeje
+megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli gavalléroknak
+bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd bizony:
+ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó!
+Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak
+sem engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony
+nem mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén
+Estella, ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy
+az Isten verje meg a sok szájas, aljas férfiát!</p>
+<p>No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját,
+hogy a pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és
+tompított a hangján:</p>
+<p>– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán
+nálam szebbek, fiatalabbak is, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> hisz minden falusi
+mindenes fölcsap kokottnak manapság. A masamód megúnja a
+kalapos-skatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg,
+öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után
+Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a
+nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában
+alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő
+férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának
+udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij!
+Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már
+itt van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért
+dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban,
+hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába
+ugranak, fejbe lövöldözik magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten
+és szegényeknek sejtelmük sincs arról, hogy az imádott hölgy
+Steinné konyháján lesi alkonyattal a firhang mögül, hogy
+fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy golyvás
+fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak
+krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész
+Pest egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a
+templomba is elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött
+fiatal asszonykát… Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet
+nem adom semmi pénzért. Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem
+nyúlhatott hozzám Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P.
+konyakot. Kettőt.</p>
+<p>– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.</p>
+<p>– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól
+magamat, ha néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon
+vigyázok arra, hogy az <span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span> ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan
+elsőrangu és finom legyen. A német bácsi velem hiába akar
+takarékoskodni, kocsisba való a magyar pezsgő, az én márkám Pomery
+és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja, hogy ha én vagyok a
+szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó bort, a frufrus
+fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad vagyok.</p>
+<p>– Borzalom, – mondtam.</p>
+<p>– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és
+elhallgatott.</p>
+<p>Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem
+emlékszem, vagy elmondani nem akarok.</p>
+<p>Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes
+házban, de a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az
+udvaron. Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj
+elcsendesült és a fák között bánatosan járt a homály. Nincs is
+annak szíve, aki alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre
+utazott és késő délután, ősszel a város fölött egy gyárkémény
+fekete füstje huzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa
+szomoru emberek laknának. A messziségben ködből és homályból való
+hegyek látszottak, a pályaudvaron már a lámpások égtek és még
+Estella ártatlan volt.</p>
+<p>Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy
+milyen szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s
+ezért szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a
+romlott nőkről…</p>
+<p>– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor
+kijelentette, hogy engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca,
+mint a dércsipte táj és a szánkóba fogott tüzes lovakat maga
+hajtotta – így szólt Estella. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p>
+<p>Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről
+beszélt.</p>
+<p>– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette
+az apámat!</p>
+<p>Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra,
+ahol nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a
+hajába.</p>
+<p>Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a
+kávéházi kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska
+bársonysapkában állott az ajtóban. Estella megérintette a
+könyökömet:</p>
+<p>– Figyeld meg a tisztes öregeket.</p>
+<p>Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt
+keztyűben üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg
+ember, mint valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át
+az estilapot nagy figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak
+mind a ketten, csupán az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint
+amennyit hordani szokás, mély tüze egy rubintnak erősen villant és
+az asszonyka lábán jobb cipő, mint amilyent Budán viselni szoktak.
+Magas, francia sarka volt a félcipőnek és a szalag ügyesen volt
+megkötve a szürke harisnyán.</p>
+<p>– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.</p>
+<p>Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a
+selyem-árvácska.</p>
+<p>– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban.
+Pesten laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival
+fürgén vette az emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha
+vendégek jöttek a házhoz. Rövid zongora volt a szalonban, amelynél
+az öregember reszkető kézzel játszott régi valcereket… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> Az
+asszony később két hónapig ült, – előfordul ennél az üzletnél –
+mire visszavonultak.</p>
+<p>Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az
+öreg ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám
+valaki ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis
+mantillkában ülök a budai kávéházban?</p>
+<p>Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk
+szótlanul. Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a
+fejét és én is könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem,
+ha a fogam fáj.</p>
+<p>Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd
+értem jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a
+szalonban fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.</p>
+<p>Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős
+öreg asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és
+piros bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.</p>
+<p>Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár,
+akinek olyan fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a
+folyosóra hívott s papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor.
+Aranyfácán-utca 3. III. 1. E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már
+eltűnt mellőlem, mintha csak jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni
+kezdtem, a legjobb harisnyámat húztam föl, a körmömet sokáig
+fényesítettem és szalagot fűztem az ingembe, lilaszínü
+szalagot.</p>
+<p>Mire gondoltam ezalatt? Semmire.</p>
+<p>Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé:
+„Nincsenek már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal
+annyit sem törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem.
+Már Estella vagyok én is, délben a korzóra sétálok <span class=
+"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>
+ismeretségek kötése végett és az elhagyott budai kertben sirdogálok
+magamban. Mi lesz majd holnap?… A legfontosabb, hogy fényes legyen
+a cipőm.</p>
+<p>Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is
+elszaladtam, anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók
+furcsa táblája, amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával
+mindig nagy mulatsággal olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor
+a névsorban megpillantottam a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve
+mentem föl az emeletre és megnyomtam a csengő gombját.</p>
+<p>Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban
+szaladtak volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy
+hang kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett,
+pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig
+végighordozta rajtam.</p>
+<p>– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.</p>
+<p>Bólintottam.</p>
+<p>– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt
+van Estella.</p>
+<p>Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét
+kezével megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.</p>
+<p>– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.</p>
+<p>Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:</p>
+<p>– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni.
+Fölösleges mindenkivel találkozni, aki jön és megy.</p>
+<p>Estella a karomba kapaszkodott.</p>
+<p>– Gyerünk a konyhába. <span class="pagenum"><a name="Page_180"
+id="Page_180">-180-</a></span></p>
+<p>A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi
+részében csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege
+és zöld tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és
+hagymaszag volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az
+edényeket és tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak
+alatt nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta
+finom napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a
+fejét és a rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra
+nézett.</p>
+<p>Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett,
+mert úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a
+kezemet szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy
+a nyakán ki van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen.
+Istenem, miért kócos ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon
+és csendesen kivontam a kezem az Estella kezéből.</p>
+<p>A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám.
+Különösen a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt
+és még kevesen hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó
+mosollyal leste, mint a tisztességes privátnők szokták megnézni az
+utca kiöltözködött lányait. Szőke haja volt és kék szeme, angol
+rajzolók macskáinak van olyan arcuk, és könnyű ibolyaillat áradt
+fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis tükröt vett elő és fehér
+aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.</p>
+<p>Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a
+hölgy gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az
+előszobában rövid csengetés hangzott.</p>
+<p>A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a
+kabátját, igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a
+napernyőjét és olyanformán állott a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> bezárt ajtóra figyelve,
+mint mi színésznők szoktuk a végszót várni a kulisza mellett.</p>
+<p>Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja,
+találkozunk-e még, ezért fagyosan megkérdezte:</p>
+<p>– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?</p>
+<p>Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem
+volna erre a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett,
+aztán csendesen fölnyílott az ajtó és egy hang halkan
+megszólalt:</p>
+<p>– Szőke asszony!</p>
+<p>A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken,
+meghatottan mosolygott, mint a budai szállodába besurranó
+asszonyka, midőn hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a
+randevura. Még köhintett is az aljas. És apróra fogott léptekkel
+kisurrant selyemszoknyájában a konyhából.</p>
+<p>– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta
+most doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a
+legnagyobb cudar Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat
+lenéz. Egyszer már megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti.
+Steinné meghal a garasért és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott
+sétálni az utcán.</p>
+<p>– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.</p>
+<p>– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.</p>
+<p>A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket.
+Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását.
+Vagy talán az én szívem dobogott.</p>
+<p>– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el
+a szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik
+leányra nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és
+egyszerre a falusi <span class="pagenum"><a name="Page_182" id=
+"Page_182">-182-</a></span> fosztókák hangulata ereszkedett a kis
+félhomályos konyhára.</p>
+<p>Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette
+a derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén
+cselédet:</p>
+<p>– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem
+készült el a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a
+dolognak. Majd megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a
+latrok után mászkálni, azt tudja!</p>
+<p>A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek.
+Steinné a háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a
+cigarettából nagyot szippantott:</p>
+<p>– Azt hittem, összetörik alattam a szék.</p>
+<p>A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a
+földre.</p>
+<p>– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén?
+– kérdezte Steinné a kövérebb leányt.</p>
+<p>– Ád a mama kölcsön.</p>
+<p>– Van eszembe.</p>
+<p>A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány
+erszénykéje.</p>
+<p>Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem,
+egyik sem csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a
+csalót.</p>
+<p>Steinné egyszerre letette a kártyát:</p>
+<p>– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell
+költeni. Csak az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.</p>
+<p>Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba
+dobta:</p>
+<p>– Istenem, de utálom az életem! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p>
+<p>Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az
+állóvíz tükrén a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély,
+barna, nagy szemében révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett,
+amint Blahánétól láttuk egykor a színpadon.</p>
+<p>Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az
+előszobából is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e
+nótával költené a kegyelmes öreg urat.</p>
+<p>Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza
+Steinné. Kis madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice,
+amely csöndesen gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott
+és halkan fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és
+nemsokára válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:</p>
+<p>– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága
+madaram!</p>
+<p>Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb
+nyitotta ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv
+ragyogott, amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni.
+Néhányszor keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan,
+szinte mámorosan, tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné
+végre kinyújtotta a kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a
+földre.</p>
+<p>– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz
+pengőt fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi
+az utcán.</p>
+<p>Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag
+nem érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.</p>
+<p>Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné
+az előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span></p>
+<p>– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és
+rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám
+enni.</p>
+<p>Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett.
+Még hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet
+foglalt az utazóládán a konyhában.</p>
+<p>– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta
+Estella, amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden
+úriember bolond egy kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik
+a cipőt, a harmadikat arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a
+negyediknek kezét-lábát megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik
+a felesége után sír és pénzt kell tőle kérni a gyermekei számára
+cipőre… Egy igen gazdag és finom fiatalember, – majdnem oly szép,
+mint Rohan herceg, – csupán sáros talppal szereti a nőket, a fekete
+és hisztérikus költőt viszont Bourbon hercegnek kell címezni, mert
+egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt a francia királynak…
+Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné vállán kisírják
+szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától álmatlanság és
+szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak meg
+Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta
+feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától
+rongyos szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek,
+akik másnapi cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek
+ő nagyságától. Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a
+boldogtalan, szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban
+bizakodnak, hogy megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal,
+vagy egy leánnyal. Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember
+<span class="pagenum"><a name="Page_185" id=
+"Page_185">-185-</a></span> van Pesten! A nagyvárosnak ezer
+fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné
+konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak,
+akik nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények
+útbaigazítást kérnek és öreg házasemberek csodaszert a szerelem
+fölújításához. Titkok hangzanak el, amelyeket a jezsuita
+gyóntatóatya fülébe szokás csupán elsuttogni, vagy a máriapócsi
+csodatevő Asszony előtt leborulva, a templomkövekbe beleharapni. Az
+Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán egy zsidó imakönyv, meg
+Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak. Éjjel, a csöndben, a
+várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a kalandok
+gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya
+növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában.
+Így élünk itt, én kedvesem.</p>
+<p>Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék
+szobában, mintha nagyon messzire jutottam volna az élettől,
+Budapesttől, valamely meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami
+körülöttem történik.</p>
+<p>Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt
+táncra perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina.
+Ópiumos cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú,
+aranyozott asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi
+lóversenyjegyek és báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő
+üvegszeme fénylett a hamútartó figuráján és két kép volt még a
+falon. Piroskabátos, hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák
+mulattak egy régi szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét
+hozott. Majd egy sapkás öregember arcképe következett, amilyenek a
+vén falusi korcsmárosok szoktak lenni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p>
+<p>– Steinné apja! – mondta Estella.</p>
+<p>És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.</p>
+<p>Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt
+a lángtól, a szeme vidoran csillogott.</p>
+<p>– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró
+birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga
+libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó
+nélküli kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van
+az udvaron… Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó
+mellett, egy elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este
+ugattak a rókák meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony,
+még várakozni kell! Estella, mutassa meg a hölgynek az
+arcképalbumot.</p>
+<p>A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában
+gyorsan kifordult a szobából.</p>
+<p>Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő.
+Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és
+katonák, Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába
+hull a haja, mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi
+kabátban, egy kis fiú falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky
+Gyula, városligeti fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy
+aranykeresztes pap, majd pesti szép emberek: Tiller Mór nagy
+szakállával és a szép Farkas Béla, Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos,
+akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow cirkuszigazgató és Baumann
+Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi Kornél és Kemény bácsi,
+öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből került a szép
+emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között szívja
+virzsiniáját, gondolta <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
+"Page_187">-187-</a></span> Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok:
+a szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik
+Sándor és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek
+és emlékbe egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új
+divatban, olyik mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik
+bizonyosan már meghaltak. Aztán fordított megint Estella és nagy
+képen, Zrinyi Miklós ruhájában, erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A
+kis őrházon megkondult a jelzőharang.</p>
+<p>– Pszt! – mondta hirtelen Estella.</p>
+<p>A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott,
+hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó
+szavakat kiáltott egy női hang.</p>
+<p>– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést
+szimulál a férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm
+aludt itt, hogy a reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel
+őrjöngött a szomszédban, az angol föl-fölébredt és ugyanakkor
+felköltött engem is. Legalább tízszer ébredt föl a bolond angol.
+Istenem, milyen nehezen virradt meg.</p>
+<p>Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az
+ajtónak. Nem tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt,
+hideg eső esett, az arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam
+egy becsípett fiatalembert.</p>
+<p>Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az
+elbeszélés alatt.</p>
+<p>Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.</p>
+<p>– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.</p>
+<p>– Becsületemre!</p>
+<p>Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span></p>
+<h2>XI.<br />
+Pillanatnyi elmezavar.</h2>
+<p class="right">„<i>Kedd. Reggel 6 óra</i>.</p>
+<p>Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi
+Werndl-féle fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt
+sajnálom, hogy csúnya lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a
+ravaszt. Régi íróim és saját meggyőződésem szerint: hat lat por és
+tíz deka ólom segít rajtam. Elutazom, pedig úgy szeretnék élni,
+mint Toscában a tenorista szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két
+ballába volt a színésznek.) Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf
+Almaviva szerepében? Egymás mellett ültünk a nézőtéren, de Toscát
+egyedül hallgattam a nézőtér zugából hajdanában és elhatároztam,
+hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte, szomorú képü kisbőgőssel
+fülembe, szívembe játszatom e dalt, – hajnalodik az Angyalvárban! –
+és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt és éji pihenőben elárvult
+ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta éjjel, a hold, mint
+mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy „szeretlek,
+szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma volt,
+mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön Rákos
+felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet
+mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton
+mentem északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik
+láncainak a csörgése mulattatott, amint összecsapódtak, meg
+elváltak, tam-tam, betegség elől futó uriember módjára bújtam el a
+hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren, alsószoknyában ment a fülkém
+előtt a kivánatosan borzas román asszony… Franciául kellett volna
+hozzá szólni, a navarrai grófnak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> bemutatkozni, kis
+szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában
+apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről:
+őrült Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta
+lordot emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre,
+andalító síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali
+homályban pirosló vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől
+és szerelemtől – és elcsábítani a szép román asszonyt, aki
+egyébként a hálókocsik Henry IV.-szakállas kalauzát kereste.
+Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon és csupán önre, az
+ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére gondoltam mindig,
+mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó asszonyok, akik
+mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes orrukkal, piros
+nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró, ringó és
+emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt…
+Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap
+ezen utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte
+félig haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán,
+kávéházban, vagy színházban eljártak mellettem. Tovább mentek
+pocakos és zsiros külsejü férfiakkal, akik napközben talpalnak
+rossz szagu üzletekben az Andrássy-úton, vagy a Király-utcában,
+sommás keresetet írnak, vagy a szegény munkások orvosai, míg én
+hiába néztem meg a házszámot, ahová betértek. Olykor éjszaka voltam
+a legboldogabb. A kést a balszembe eresztem, ameddig csak lehet. A
+pisztolyból a golyót a két szem közé küldöm. Kemény öklömmel a
+gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy kardpárbaj lesz az
+ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes biztonsággal
+gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre és
+táncmesterre, <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
+"Page_190">-190-</a></span> aki csupán bordaközi vágásokra, hasra
+mért, traverzón sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó
+cselfogásokra tanította a fiatalembereket. A karcsu flöret egykor
+oly könnyedén járt kezemben, mint egy finom cigaretta és a pisztoly
+célgombját megszoktam ellenfelem lábához irányítani. Gyilkosság,
+halál, valakit megölni, esetleg börtönbe menni, kötelet kapni, a
+Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá tenni, verekedni,
+orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni: egykor úgy
+tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult lovakat
+megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta
+kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most
+írok önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen,
+hogy reggelre meghalok.</p>
+<p>Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott
+fejjel, szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az
+ólomban bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem
+tudok.</p>
+<p>Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember
+lettem. Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön
+volt az egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért.
+Furcsa, hogy nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész
+dologhoz?</p>
+<p>Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok…
+Verseket olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt.
+Isten önnel, királynő!“</p>
+<p>Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és
+Rezeda úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A
+katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még
+életben volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat
+előkészítették az éjszakára. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_191" id="Page_191">-191-</a></span></p>
+<h2>XII.<br />
+Ősz a multban.</h2>
+<p>Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában
+királyok kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig
+beomlott, csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente
+kedvesét meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt
+erkély maradványain is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek
+a falból, mintha kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a
+földalatti folyosón vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból
+csupán a kakas farka maradott meg: az forgolódott furcsán,
+gyermekmesebeli groteszkséggel, mintha a hűtelen kakast óhajtaná
+helyettesíteni.</p>
+<p>Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az
+egyikbe beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a
+másikba könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit
+helyezte, amilyen ingben közönségesen járni szeretett a romantikus
+férfiú. (Horváth kisasszony pompásan értette a csipkés ingek
+vasalását!) A keskeny ágyban Rezeda úr aludt. Klára a földre
+vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest égettek a falbavésett
+feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente beszélgettek.</p>
+<p>Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki
+hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen
+Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és
+Buddha imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig,
+tehervonaton, juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal
+utazott. Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon,
+ahol kozák helyőrségek voltak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> és a leányok magyar
+csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A
+tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és Budára érkezve
+azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen ebben az
+országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A
+napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl boldogtalan
+kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta,
+hogy miért rongyos.</p>
+<p>Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az
+óraütések. A ház előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond
+király idejében ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát
+nézte. Napról-napra megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és
+gyermekes szomorúsággal nézett egy-egy elszálló levél után. Egy
+nagy karosszéket találunk a lakásban. Megöregedett királyok
+hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük mesemondását, – hisz a nők
+oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy talán öreg hercegnők
+üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin mosolyogtak és a
+királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli udvarban
+lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a karosszékben,
+mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad sokat
+mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál
+szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás
+helyet talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt
+lakók itt felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal
+vinni a szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis
+Bonifácz Béla a bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál.
+Estefelé fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott
+kertekben aludt, mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el
+az éjszakára való meghívást… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_193" id="Page_193">-193-</a></span></p>
+<p>Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:</p>
+<p>– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni,
+csókolózzatok.</p>
+<p>Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr
+arcát:</p>
+<p>– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz,
+akkor mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya
+vagyok az én királyomnak.</p>
+<p>Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a
+lábát, szívta a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz
+akácfalevéllel kevert. Horváth kisasszony egy szentté válott
+középkori apáca csöndes lépteivel járt-kelt a szobában, főzött és
+takarított, a szomszédasszonnyal traccsolt a folyosón, mert tudta,
+hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik a kedves… És regényt olvasott
+a képesujságban, amelynek folytatását mindennap kiváncsian
+várta.</p>
+<p>– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert
+Rezeda úr ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el
+a kedvest… Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában
+járt, fru-frut és kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket
+adott és a szomszédbeli Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész
+délután eljátszadozott… Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái
+alatt. Nem unatkozik a kedves… Francia nyelvtant forgattak,
+Bonifácz úr néha közbeszólt a helyes kiejtés miatt és egy napon egy
+vidám kis madarat hozott haza a tabáni piacról Klára. A kis madár
+regényes, tornyos, lombfűrésszel faragott házikóban lakott és midőn
+az ecetfa lombjai között átléptek az őszi nap sugarai, a mesebeli
+házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára az ajkára tette az
+ujját, szinte földöntúli boldogsággal <span class=
+"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> nézett
+a madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a
+világon, ami a kedvesnek örömet okoz.</p>
+<p>Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király
+eldugdosta a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az
+óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött.
+Bonifácz Béla kimászott a bölcsőből.</p>
+<p>– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem
+jött el a szokott időben…</p>
+<p>Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond
+király ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a
+tabáni piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A
+kandurt Rezeda úr ölébe tette.</p>
+<p>– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák
+szoktak gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.</p>
+<p>A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.</p>
+<p>– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.</p>
+<p>Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt
+simogatta és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni.
+Milyen nehéz lesz a búcsú a kedves hölgytől! A régi király
+ecetfájáról szinte menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a
+rácvárosi háztetők fölött mesebeli mélysége volt az égnek. A
+kémények oly komolyan füstölögtek, mint az Andersen-mesékben és a
+sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte alattomoskodva pislogtak
+megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra, vajjon mikor jönnek már
+a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is elvégezhessék
+kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben, mind
+sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span>
+tennivalója volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha
+aggodalmaskodva a házereszekre és gondba borulva merengtek magas
+állomásaikon. Késő őszre járt, bár a napocska olyan szent
+szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni utcácskákon, mint ahogy
+érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak el hajdani
+szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.</p>
+<p>Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az
+egykori királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis,
+tollas kalapka volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le.
+Szomorkásan és elgondolkozva nyitott be barátaihoz:</p>
+<p>– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy
+félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és
+gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette.
+A járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül
+elütöttek a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít
+kocsiján. Ti azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába
+megyünk, a Vörös Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr
+tiszteletére.</p>
+<p>– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.</p>
+<p>– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok
+közé jár szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon
+elégedetten, ha néha fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával
+álmodik minden éjjel és hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha
+holnap már nem látná. Gyerünk el az öreg úr mulattatására.</p>
+<p>A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr
+meleg kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly
+kopott és furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult
+századbeli <span class="pagenum"><a name="Page_196" id=
+"Page_196">-196-</a></span> budai asszonyságtól kérte volna
+kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő helyeken és kissé
+kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá. A madame
+hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a
+színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát
+nyujtott át Klárának.</p>
+<p>– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés
+csengett.</p>
+<p>A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas,
+szürke bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi
+bakján ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A
+madame fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette
+kocsijában és a bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett,
+idővel azonban, miután vére megcsendesedett, a veszprémi
+káptalantól vásárolta a lovakat, amelyeket már az öreg kanonok úr
+sem fogatott be.</p>
+<p>Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek
+le, a szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi
+hivatalnokok végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan
+üldögélt sűrű kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi
+tájra vigyázott, amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt
+házak mögött; a Várban erősen piroslott egy házfödél, mintha
+újonnan cserepezték volna, a tornyok szinte szenzációsan élesen
+váltak ki a megritkult levegőből, messzi hegyek fölött zárójelalaku
+madarak repültek; – Horváth kisasszony búskomoly bizalommal nézett
+szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a nyakába, amely
+különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet
+föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen
+is szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan
+összezárult, mint rossz időkben a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> virágok kelyhe, de a
+szeme, a homloka, stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra
+mindig csak azt mondta: „Istenem!“</p>
+<p>A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a
+kerekek, mert hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha
+elszólta magát a fátyol alatt:</p>
+<p>– Néd csak!</p>
+<p>A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly,
+megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy
+szürke bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki
+elégedetlenül és rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő
+mereven megnézte a helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a
+fákra pillantottak, amelyek a Krisztinában az útat szegélyezték.
+Igen gyakran mutatkozott a tavalyi divat a Budán sétálgató hölgyek
+ruházatán, sőt általában mindnyájan olyanformák voltak, mintha az
+„Elhagyott menyecske“ neve alatt ismerkedtek volna az
+apróhirdetések között. Ott ment a molett az ismerőse oldalán, a
+„vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor feltünő, máskor
+divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az elszántan
+kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak
+volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben
+megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők
+bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem
+robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy
+koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk
+családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy
+hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A
+bajuszukat e napon gondosabban <span class="pagenum"><a name=
+"Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> festette a borbély és a
+nők elhervadt csipkedíszeket vasaltak ebéd után.</p>
+<p>– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.</p>
+<p>Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte
+egérfürgén lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan
+fényes volt, mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig
+észrevehetőleg megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa
+kis kalapja alól barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a
+kocsikerekek.</p>
+<p>A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:</p>
+<p>– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe
+találnak.</p>
+<p>A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem
+messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése
+hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács.
+Az alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács
+tűzhelyén, szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…</p>
+<p>– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás
+arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján
+a késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében
+ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat,
+amelyek a hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi
+napsugár fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek
+meg. Régi pápák előtt térdepeltek királyleányok a Horváth
+kisasszony hajával, míg az avignoni kastélyon ábrándosan pillantott
+be az alkony… Rezeda úr természetesen ezt gondolta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span>
+magában, míg a kovácspőröly dallamosan, falusi szomorúsággal
+zengett nem messzire.</p>
+<p>– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A
+madame méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az
+elősiető cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a
+viaszkosvászonnal bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az
+úrnő:</p>
+<p>– Fél óra múlva gyere értem, koma.</p>
+<p>(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi
+cselédjével félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett
+rokonait bedugta a zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy
+legalább nem idegenek lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén
+kocsis nyári időben falun hat gyereknek volt az apja, az úrnő
+szőlőjében kapált és csupán a hideg beálltával húzta föl a
+libériát.)</p>
+<p>A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet
+nevezni, hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és
+egy vak, kövér ember széles vállára támaszkodott, mintha többet
+ivott volna a kelleténél.</p>
+<p>– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de
+azért igen derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját
+bemutatva.</p>
+<p>Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:</p>
+<p>– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi
+zenész volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők
+ruhája alá, megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak
+és egy napig sem volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a
+Himző-utcában, a legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a
+fiatal mágnások akkoriban odajártak táncolni <span class=
+"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span>
+tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom beleszeretett a
+ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a mulatóhelyről.
+Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában
+zongorázik.</p>
+<p>A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte.
+Vastag rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános
+tű. Tiszta gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak
+embert e dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű
+poharán tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte
+tele a zongorás poharát.</p>
+<p>– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. –
+Mióta szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.</p>
+<p>Madame Louise hangosan nevetett:</p>
+<p>– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok
+a nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes
+dolog az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.</p>
+<p>A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől
+Bonifácz Bélát rossz szagú szivarkájával.</p>
+<p>– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.</p>
+<p>Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros.
+Piros bort pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez
+Szilveszter úr nyomban fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a
+vakkal:</p>
+<p>– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A
+Népszínházban még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen
+jöttek át Budára a kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a
+tündéri Hegyi Aranka, míg Lányi a cimbalmot verte. Régi írók
+mulattak itt, öcsém. Dalidókat tartottak a Lisznyai modorában és a
+költőnek sohasem kellett búsulnia szerelem miatt. A leányka éjjel a
+szalon pamlagán heverészve, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> Reviczky verseit olvasta
+föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem idegenkedtek este,
+félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül kinyújtani fehér
+kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és színészek gyakran
+nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a belvárosi házakban
+és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a párnája alatt.
+Akkoriban még más volt a szerelem is.</p>
+<p>A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a
+borospoharat. Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:</p>
+<p>– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia –
+egykor jó házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és
+hangosan olvas a leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy
+olvasmányon. „Levelek, amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta.
+A „Fehér nász“: mondta a költő és mindnyájan csöndesen
+sírdogáltunk.</p>
+<p>Szilveszter úr hevesen intett:</p>
+<p>– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak
+igazi nők a mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a
+„Perdita“-ciklust Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában
+aludtak, laktak évszámra, abban a mesebeli kastélyban. Fiatal
+koromban nagy táncos voltam magam is… És a híres Czigány Vilmát én
+tanítottam a pestvármegyei dalokra.</p>
+<p>Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:</p>
+<p>– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen
+leánnyal?</p>
+<p>Rezeda úr elkomorodott:</p>
+<p>– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék
+leány.</p>
+<p>A madame bánatosan mosolygott. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span></p>
+<p>– Hány esztendős, fiatal barátom?</p>
+<p>– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.</p>
+<p>– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog
+írni?</p>
+<p>A férfi lesütötte a szemét.</p>
+<p>– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most
+megindult Az Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott
+gondoskodni az embereiről, mintha édes testvére volna
+valamennyi.</p>
+<p>– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik.
+Rezeda úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a
+füszeresboltban.</p>
+<p>Rezeda úr megsimogatta a homlokát.</p>
+<p>– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, –
+hogy költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem
+volna. A haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell
+meghalni, miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék
+boldog lenni… Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha
+életemben.</p>
+<p>– A kisasszonyt?</p>
+<p>– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk
+valahol egy régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük
+szerelmünkre, reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó
+kíván szerencsét a templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az
+orgonán Lohengrin nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel.
+A gyönyörű nő szeme, amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan
+lába és fehér keze, hol a szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy
+és bájának testrészeit megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás
+szentek néznek a falról és az Asszony liliomkoszorús fejével
+áldólag mosolyog az oltárról. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> Mióta öngyilkos lettem,
+vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni megtanultam.</p>
+<p>A madame összeráncolta a homlokát.</p>
+<p>– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta.
+Azelőtt… bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem
+szívemben az imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen
+imádkoztam. Manapság néha-néha megállok napi teendőim közepette,
+elgondolkozom, a szívem meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már
+ötven éves vagyok. Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó
+Istenhez. A falumban kápolnát építtettem és a régi arany- és
+ezüstpénzeket, amelyeket fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól
+emlékbe kaptam, beolvasztottam a kis harang ércébe, amely falusi
+birtokom közelében esti imádságra szólítja a föld népét. Louise
+Pommery Reimsban többé nem az inyemnek tölteti meg szőke borával az
+egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy Battenberg nevü követ
+kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán Haydn a
+kedvencem.</p>
+<p>Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet
+Rezeda úrnak nyujtott.</p>
+<p>– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik
+embernek az életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az
+öngyilkossága után a maga ápolására szegődött, – de nem csupa
+betegápolásból áll az élet. Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál
+botrányt Steinnénál, akit fiatalkorából egyébként a régi Somossyból
+ismerek.</p>
+<p>– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.</p>
+<p>A madame megcukrozta a narancsot.</p>
+<p>– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott.
+Egykor az volt a mesterségem, hogy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> szép voltam, buta voltam
+és hónapokig szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna
+nekik. Most dáma vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első
+udvarhölgy, talán emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik
+meglátogatnak és kényelmes életemről gondoskodnak, unatkoznának
+nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy Salgó Ernőt idézném, ha a
+tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt kell mondani… A
+pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket csupán
+annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek,
+olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső,
+messzire lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi
+Frida Pesten és Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit
+gondol az elegáns Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg
+asszonykákat látok el segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám
+juttatják, míg egykori barátnőim, akik még nem vonultak vissza az
+élet küzdelmeiből, tanácsért hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam
+meg azt is, hogy a kisasszony, aki a nagyszerü Alvinczivel óhajtott
+találkozni Steinné, született Svarcz Fáni lakásán, egy kellemetlen
+eseménytől megzavartatva, hirtelen eltávozott… De már itt van a
+kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.</p>
+<p>A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis
+esemény maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi
+uzsonnájából.</p>
+<p>Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért
+hányt. A szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek
+meg.</p>
+<p>– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos
+Horváth kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.</p>
+<p>Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> magával
+vitte Bonifácz Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján,
+mint egy kedves és jó halott. Egy hét mulva a két kezét is
+összekulcsolták mellén a jóságos ápolónénék.</p>
+<p>A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka.
+Megfogta a vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a
+kapás-utcai mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az
+elefántcsontok.</p>
+<p>– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha
+még élek, meglátogatlak.</p>
+<p>A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a
+homlokát. Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.</p>
+<p>Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.</p>
+<p>– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.</p>
+<p>Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen,
+szelíden megcsókolták egymást, mint a gyermekek.</p>
+<p>Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.</p>
+<p>– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. –
+Nem igen szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek
+valakit, arra gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk
+fiatal barátaink dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a
+babád ma estére elhágy téged.</p>
+<p>Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete
+előtt.</p>
+<p>– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól,
+mert Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így
+gondoljuk ezt jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott
+van a kisasszony podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a
+vidéki társulathoz visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt
+<span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
+"Page_206">-206-</a></span> már fűtik a hercegnő elutazásához, –
+mondta Szilveszter úr komoly hangon.</p>
+<p>Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt
+megszólalni.</p>
+<p>– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.</p>
+<p>A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott
+bársonypamlagán. Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka
+kicsit reszketett is. Megragadta a Rezeda úr kezét.</p>
+<p>– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál…
+Nagyon szeretnék újra színházat játszani.</p>
+<p>– Elmégy?</p>
+<p>– Elmegyek, mert nem tehetek mást.</p>
+<p>Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.</p>
+<p>– Isten veled!</p>
+<p>Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire
+Szilveszter úr kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a
+tenyerébe temette arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás
+közben kisebb lett, mint a másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor
+a legszebbek, ha kancsalítanak. Monseigneur Rohan így halt meg
+egykoron…</p>
+<p>Aztán még egyszer megcsókolták egymást.</p>
+<p>A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát.
+Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.</p>
+<p>– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, –
+mondta halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.</p>
+<p>– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.</p>
+<p>Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött.
+Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi
+ház ablakában állott éjfélig, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> folyton a csillagokra
+nézett és magában számtalanszor elmondta:</p>
+<p>– Isten veled! Reggel papot hivatok.</p>
+<p>Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol
+messze, egy tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A
+boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül,
+amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett
+finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta,
+hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.</p>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_208" id=
+"Page_208">-208-</a></span></p>
+<h2>TARTALOM.</h2>
+<ul class="TOC">
+<li>Levél Kiss Józsefhez <span class="ralign"><a href=
+"#Page_7">7</a></span></li>
+<li><span class="roman">I.</span> Tavaszi vasárnap Budán
+<span class="ralign"><a href="#Page_11">11</a></span></li>
+<li><span class="roman">II.</span> A színésznő és lába <span class=
+"ralign"><a href="#Page_36">36</a></span></li>
+<li><span class="roman">III.</span> Indiában rossz volt a termés
+<span class="ralign"><a href="#Page_56">56</a></span></li>
+<li><span class="roman">IV.</span> A legbarátságosabb pesti ház
+<span class="ralign"><a href="#Page_81">81</a></span></li>
+<li><span class="roman">V.</span> A vörös postakocsi megjelen
+<span class="ralign"><a href="#Page_105">105</a></span></li>
+<li><span class="roman">VI.</span> Az utolsó nihilista <span class=
+"ralign"><a href="#Page_114">114</a></span></li>
+<li><span class="roman">VII.</span> A bécsi nők Pesten <span class=
+"ralign"><a href="#Page_126">126</a></span></li>
+<li><span class="roman">VIII.</span> Az álmok és a kártyák
+<span class="ralign"><a href="#Page_137">137</a></span></li>
+<li><span class="roman">IX.</span> Anyégin <span class=
+"ralign"><a href="#Page_151">151</a></span></li>
+<li><span class="roman">X.</span> Estella <span class=
+"ralign"><a href="#Page_167">167</a></span></li>
+<li><span class="roman">XI.</span> A pillanatnyi elmezavar
+<span class="ralign"><a href="#Page_188">188</a></span></li>
+<li><span class="roman">XII.</span> Ősz a multban <span class=
+"ralign"><a href="#Page_191">191</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="transnote">
+<h3>Javítások.</h3>
+<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
+<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
+<table>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_76">76</a></td>
+<td>eflső ablakán</td>
+<td>felső ablakán</td>
+</tr>
+</table>
+</div>
+
+
+
+
+
+
+
+<pre>
+
+
+
+
+
+End of the Project Gutenberg EBook of A vörös postakocsi, by Gyula Krúdy
+
+*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A VÖRÖS POSTAKOCSI ***
+
+***** This file should be named 62415-h.htm or 62415-h.zip *****
+This and all associated files of various formats will be found in:
+        http://www.gutenberg.org/6/2/4/1/62415/
+
+Produced by Albert László from page images generously made
+available by the HathiTrust Digital Library
+
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions
+will be renamed.
+
+Creating the works from public domain print editions means that no
+one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
+(and you!) can copy and distribute it in the United States without
+permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
+set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
+copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
+protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
+Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
+charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
+do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
+rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
+such as creation of derivative works, reports, performances and
+research.  They may be modified and printed and given away--you may do
+practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
+subject to the trademark license, especially commercial
+redistribution.
+
+
+
+*** START: FULL LICENSE ***
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
+Gutenberg-tm License (available with this file or online at
+http://gutenberg.org/license).
+
+
+Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
+electronic works
+
+1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
+all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
+If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
+Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
+terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
+entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+
+1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement.  See
+paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
+and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
+works.  See paragraph 1.E below.
+
+1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
+or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
+Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
+collection are in the public domain in the United States.  If an
+individual work is in the public domain in the United States and you are
+located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
+copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
+works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
+are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
+Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
+freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
+this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
+the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
+keeping this work in the same format with its attached full Project
+Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
+
+1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
+a constant state of change.  If you are outside the United States, check
+the laws of your country in addition to the terms of this agreement
+before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
+creating derivative works based on this work or any other Project
+Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
+the copyright status of any work in any country outside the United
+States.
+
+1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
+access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
+whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
+phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
+Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
+copied or distributed:
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org/license
+
+1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
+from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
+posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
+and distributed to anyone in the United States without paying any fees
+or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
+with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
+work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
+through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
+Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
+1.E.9.
+
+1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
+terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
+to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
+permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
+
+1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
+word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
+distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
+"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
+posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
+you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
+copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
+request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
+form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
+License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
+that
+
+- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
+     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
+     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
+     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
+     must be paid within 60 days following each date on which you
+     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
+     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
+     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
+     address specified in Section 4, "Information about donations to
+     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
+
+- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+     License.  You must require such a user to return or
+     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
+     and discontinue all use of and all access to other copies of
+     Project Gutenberg-tm works.
+
+- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
+     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
+     of receipt of the work.
+
+- You comply with all other terms of this agreement for free
+     distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
+electronic work or group of works on different terms than are set
+forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
+both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
+Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
+Foundation as set forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
+collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
+works, and the medium on which they may be stored, may contain
+"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
+corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
+property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
+computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
+your equipment.
+
+1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from.  If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium with
+your written explanation.  The person or entity that provided you with
+the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
+refund.  If you received the work electronically, the person or entity
+providing it to you may choose to give you a second opportunity to
+receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
+is also defective, you may demand a refund in writing without further
+opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
+WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
+WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
+If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
+law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
+interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
+the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
+provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
+
+1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
+with this agreement, and any volunteers associated with the production,
+promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
+harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
+that arise directly or indirectly from any of the following which you do
+or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
+work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
+Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
+
+
+Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of computers
+including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
+because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
+people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
+To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
+and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.
+
+
+Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
+Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
+http://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
+permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
+Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
+throughout numerous locations.  Its business office is located at
+809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
+business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
+information can be found at the Foundation's web site and official
+page at http://pglaf.org
+
+For additional contact information:
+     Dr. Gregory B. Newby
+     Chief Executive and Director
+     gbnewby@pglaf.org
+
+
+Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
+spread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements.  We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance.  To
+SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
+particular state visit http://pglaf.org
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
+methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations.
+To donate, please visit: http://pglaf.org/donate
+
+
+Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
+works.
+
+Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm
+concept of a library of electronic works that could be freely shared
+with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
+Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
+
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
+unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
+keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
+
+
+Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
+
+     http://www.gutenberg.org
+
+This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
+
+
+</pre>
+
+</body>
+</html>