path: root/62166-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62166 ***

MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA

XXII. KÖTET.

SZEMERE GYÖRGY:

UGOR ÁGNES

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

UGOR ÁGNES

*

IRTA

SZEMERE GYÖRGY

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

A NAP nyomdája, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9




ELSŐ FEJEZET.  A könnyelmü csók.

Ez a történet egy csókon fordul meg, amelyet egy férfi egy leánynak
adott…

Hiszen ilyen csókon fordul meg okos emberek állitása szerint is, minden
a nap alatt: a háboru, a müvészet, a civilizáció, sőt bizonyos agyafurt
tudományos praktikával meg is lehet állapitani, teszem a szerelmi csók
háboruvá való fejlődési evoluciójának minden egyes mozzanatát, összes
jelenségeivel együtt: csakhogy az a csók, amelyből a következő igaz
mesének szálai kifutnak, erre a célra nem szolgálhatna bizonyitási
alapul. Nem rendes szerelmi csók volt. Egy házas ember adta, aki
szerette a feleségét, nyegleségből s egy urileány kapta váratlanul,
minden bevezetés nélkül, mert szobaleánynak hitték. Tehát a természetes
előföltételek, amelyek a kis dolgokból nagyokat alkotnak, hiányzottak az
elemeiből. Nem volt benne a szerelem. Ennélfogva következményei sem
gyökereztek a természet megszokott rendjében: egészen más, a rendestől
teljesen eltérő, fiziológiai és pszihikai jelenségeket eredményeztek,
mint amilyeneket csóktól józan észszel várni lehetett volna.

Ime:

Államférfit csinált egy jobbfajta patópál-szerü magyar nemesből,

megnemesitett egy krudélis természetü vénkisasszonyt,

férjhez adott egy gyönyörü leányt,

kemény kozákká változtatott egy gyámoltalan gavallért s magyar urrá egy
angol baronetet.

Mindeme tények nem voltak ugyan közvetlen következményei a csóknak, de
annyi okozati összefüggésben legalább állottak vele, mint teszem a
trójai háboru annak egyik klasszikus példányával. Mert annyi bizonyos,
hogy a nélkül nem történhettek volna meg…

A szenvedő fél, (aki a csókot kapta), Ágnes kisasszony volt, a felvidéki
hires-nevezetes Ugor-nemzetség sarja; a cselekvő: báró Bálvándy Antal,
erdélyrészi földbirtokos, állitólag rabonbán ivadék…

Az eset ugy történt, hogy Bálvándy fajkosokat akart venni az Ugorék
országhirü juhászatából. Nem sajnálta a fáradtságot, maga utazott föl
Dormándra, (az Ugorék törzsfészkébe) a kosokért. A ház urát nem találta
otthon. Egy öreg inas bevezette a nappali szobába, ahol egy orrig
bekötött fejü leány, rövidre szabott perkálszoknyában éppen port törölt.

A vendég hangos jókedvvel üdvözölte a szobacicát (mert annak hitte), az,
(nem lehet tudni minek nézte a poros csizmás urat), dünnyögött valamit,
különben alig hederitett reá, több kérdésére nem is felelt, ami mód
felett boszantotta a derék férfiut, mert igen szeretett csevegni, mint a
vénasszonyok.

De volt Bálvándynak egy más nagy hibája is. Szobaleánytól lefelé nem
igen tisztelte a nőt. Csak bolondozni szeretett vele. Ha nem látták, ugy
nekiszelesedett a szoknya közelében, mint egy sárospataki diák.

Ágnesnek nem is láthatta az arcát az orrára lehuzott kendő miatt, de
megpillantotta vörhenyeges dus haját és ez elég volt neki. Midőn a leány
éppen egy antik csészével babrált, háta mögé lopódzott és orvul elkapván
a derekát, egy csókot cuppantott a nyaka közé. Csak ugy, csupa
taktikából, hogy megoldja a szemérmeteskedő szobacicus nyelvét.
Praktizálta ő ezt a módszert nem egyszer és mindig bevált. Most azonban
bizony felsült vele egy kissé.

Mindenekelőtt kiesett az antik csésze a szobacica kezéből és ezer
darabra tört. Aztán – a helyett, hogy még mélyebbre huzta volna, –
lekapta a leány a fejkendőjét, mire a merénylő legott megbánta
merényletét, kivilágosodván, hogy a szobacica arcvonásai nem állottak
harmóniában a szép hajával.

De ezt még csak elviselte volna a báró, hanem a leány magatartása már
valósággal megijesztette.

– Ki ön? – kérdezte ez elfulva, halálsápadtan.

– Én – felelt a báró megszeppenve, – báró Bálvándy Antal vagyok,
kosokért jöttem.

– És – folytatta a leány (s most meg minden vére az arcába szaladt), –
hogy mert engem megcsókolni?

– Ejnye – feszengett a megszeppent férfiu rosszat sejtve, – hisz nem
kell ahhoz valami nagy kurázsi… Ne haragudjon, lelkem, – tette hozzá, –
jóvá teszem a hibát.

Gondolta magában: egy tizessel majd csak kibékiti az erényes
szobaleányt.

Ágnes egy pillanatig merőn nézte a férfit, – (volt mit látnia rajta:
pompás, daliás alak volt), – nézte, aztán lesütötte szemét.

– Az más, báró Bálvándy – jegyezte meg halkan, – azt hittem, hogy nős
ön.

– Hiszen az vagyok.

A leánynak villámot szórt a szeme.

– Akkor hogy akarja jóvá tenni? – kérdezte fenyegető hangon.

A báró szeme nem szórt villámot, csak nyilladozni kezdett. Egy
szobaleány, vélte, nem merne vele ilyen hangon beszélni.

– Tulajdonképpen ki maga, lelkem? – hebegte riadtan.

– Ugor Ágnes vagyok.

S gőgösen fölvetette szemét a leány.

Bálvándy legjobb szeretett volna a föld alá sülyedni, de minthogy ezt
nem tehette, kénytelen volt más kibuvót keresni.

– Akkor persze – dadogta, – kissé nehezen fog menni a dolog. Mert mit
tehetek egyebet, minthogy bocsánatot kérjek nagyságodtól… Elvégre is –
magyarázta kinjában, – szóra sem érdemes az eset, tévedés forgott fenn…
s mit árt kegyednek az a pici csók!

– Az nem ugy van – jelentette ki Ágnes, megnyomva minden egyes szótagot,
– velem nem lehet ugy bánni, mint egy szobaleánynyal.

– Hát hogy van? Hogy legyen? – kérdezte Bálvándy kimeresztve szemét.

– Ugy, hogy én várni fogok magára, mindaddig, amig abban a helyzetben
nem lesz, hogy elégtételt adhasson nekem.

– Milyen elégtételt, az Istenért?

– Olyat, amilyet egy urileány egy ilyen inzultus fejében megkövetelhet
egy uriembertől.

Hát ez elég érthető beszéd volt. Bálvándy összekulcsolta kezét a feje
fölött.

– Az ég szerelmére, mondtam, hogy nős vagyok!

– Én várok…

– De hiszen husz esztendős a feleségem és imádom…

– Azt előbb kellett volna meggondolnia…

S hiába esküdözött a férfi ezután is: hogy a világért sem válik el szép
és fiatal párjától. Ágnes makacsul megmaradt a mellett, hogy vár, vár és
vár.

Elhatározását _kivételesen_ közölte szüleivel is. Sőt azoknak már azt is
bevallotta, hogy mire számit.

– Valami belső érzés, több a sejtelemnél, – mondta fanatikusan, – azt
sugja nekem, hogy meghal az az asszony, hiába szép és fiatal…

Szülői elképedtek. Szinte azt hitték, hogy meghibbant a leányuk agya…

Hát ezt az eszelősséget bizony nehezen fogja megérteni és valószinünek
itélni még az is, aki ismerte Ugor Ágnest, de talán eligazodik rajta, ha
megismeri a történetét.

Ki volt ő?!…

Szülői a család _szégyenének_ mondották egymás között, rokonai a család
_eszének_. Ismerősei hol skrimpiciának, hol sárkány-kigyónak. A cselédek
és a köznép földöntuli hatalmat tulajdonitottak neki. Sőt Matyis, a
pankuhár egyenesen azt állitotta, hogy nem is igazi ember, hanem
boszorka, hites felesége Asmódiás ördögnek és a pokol küldetésében jár a
földön… Valóságos legendák kerengtek róla, amire bőven okot
szolgáltatott titokzatos, erőszakos lénye, zárkózottsága – még a
szülőivel szemben is – s fölényes, mindenkit lekicsinylő modora.

Szobaleánya azt állitotta róla, hogy átvirrasztja az éjszakákat,
ilyenkor (megleste a kulcslyukon) hajmeresztő dolgokat müvel. Hogy mik
lettek légyen ezek a hajmeresztő dolgok, azt nem merte (?) a komorna
elárulni, csak annyit mesélt el a konyha népének, hogy csudatevő szerei
vannak, (alighanem az emberek megrontására), egyebek között egy
pókvérrel megtöltött kék üvegcse, egy selyemmadzagon lógó kutyafark stb.

Az igazság azonban az volt, hogy azért virrasztotta át Ágnes az éjszaka
egy részét, mert olvasott. Kivételes mértékben kifejlődött tudásvágya
nem hagyta nyugodni, folyton képezte magát. Huszonötéves korára annyi
ismeretet gyüjtött össze, hogy kiállotta volna a versenyt akárki
polihisztorral. Betéve tudta Schoppenhauert és a Korpusz Juriszt,
Kantot, Shakespearét és a bibliát. Amellett olyan választékosan tudott
beszélni, mint Chatam lordja s ugy zongorázott, mint a záporeső. De
legjobban szerette Nietzsét. Mert magára ismert a szertelen tudós
tulemberében.[1]

És valóban, csodálatos kvalitásai voltak a vénleánynak. A többi
emberétől teljesen elütő, minden nőiség nélkül szükölködő volt a
jelleme. Fanatikusa volt az akaratnak és az igazságnak. Energiája nem
ismert akadályokat, talán a büntől sem riadt volna vissza, ha az
eszközöknél többre becsüli vala a célt. Afféle tulzott, természetellenes
mértékben kialakult példánya volt fajának. Szinte ugy tetszett, mintha
egy hatodik érzéke is lett volna, amivel belelát a jövőbe s áthidalja s
távolságokat. Csudálatos előérzetei és sejtései voltak. Akárcsak valami
láthatatlan erő hipnózisa igazgatta volna a lelkét s cselekedeteit…
Egyszer megjósolta, sőt percre megmondta egy rokona halálának idejét,
máskor kitalálta egy felbontatlan levél tartalmát. Igaz, hogy sokat
foglalkozott a spiritizmussal és hitt a telepátiában. A hit pedig
csudákat sejtet és csudákat müvel…

Nyilván eme rejtélyes kvalitások táplálták a cselédség azt a hitét,
amely emberfeletti ranggal ruházta fel a ház kisasszonyát. De talán
magát Ágnest is azok vezérelték, midőn valamelyes rendkivüli tettre
szánta el magát. Különben, hogy lett volna érthető, hogy férjévé
szándékozott tenni egy házasembert, aki nem szerette őt s még csak nem
is válás, de egy fiatal szép asszony halála révén remélt célhoz jutni?

Pedig nem is volt ez az elhatározása ötletszerü. Nem bánta meg, nem
józanodott ki belőle, nem mondott le róla.

Várt!…

Várt, várt! Nap-nap után, hónapról-hónapra. Évről-évre. Öt esztendeig,
tizig, tizenötig. Már harminchatéves volt és egy árnyalattal se gyöngült
a bizakodása.

És harminchatodik életévében végre csakugyan valóra vált csudával
határos előérzete. A még mindig viruló és fiatal Bálvándyné kitért az
utjából: meghalt.

Ágnes alig birta, vagy talán nem is akarta leplezni diadalmas örömét.

– Most már rajtam a sor!…

Szülei már nem is igen törődtek az ő „lelketlen“ leányukkal. Csak éppen
hogy megtürték maguknál kötelességből. Ágnest ez egy csöppet sem
bántotta. Nem vágyott szeretetre, sőt megvetette azt. Talán alig is volt
lelke, inkább csak ösztöne, mint az ősembernek, aki a gyengébbek
leigázásából élt…

Hát ezuttal kiszemelt párját kellett leigáznia… Munkához látott.
Akaratzsenije minden energiáját szabadjára eresztette, hogy biztositsa a
célját. Érezte, hogy rendkivüli eszközökhöz kell folyamodnia, ha le
akarja győzni azt a távolságot, amely őt Bálvándytól elválasztotta.
Olyan tervet eszelt ki, ami szinte láthatóan magán viselte a téboly
bélyegét… Választottja Erdélyben lakott. (Az idevágó adatokat régen
beszerezte volt), nyáron Bálvándon, télen Kolozsvárott. Gazdag ember
volt, független és még mindig fiatalos. Ha ujból megakart volna
házasodni, ott virágzott körülötte a bérces kis haza egész előkelő
leányflórája: bizvást válogathatott volna benne, aligha kapott volna
kosarat. Nagy parti volt, mint mondani szokás, méltó akármelyik
mágnásleány kezére…

Ágnes teljesen tisztában volt azzal, hogy terve két főakadály kiméletlen
feldöntése nélkül nem érhet célt. Ez a két főakadályának: áldozata
vagyoni függetlensége és a geográfiai távolság, mely őt tőle
elválasztotta… Őrült gondolatok! Ám Ágnes nem ismert lehetetlent, sőt
azt tartotta annak, hogy bárki akaratával szemben ne az ő erősebb,
szivósabb akarata érvényesüljön.

Azzal kezdte a vénleány, hogy levelet irt egy Budapesten züllő s örökös
pénzzavarral küszködő unokatestvérének: bizonyos Hervay Muki bárónak,
látogatná meg őt a dormándi kastélyben azonnal: beszélni akar vele az
adóságairól.




MÁSODIK FEJEZET.  Muki báró.

Muki báró a kaszinóban kapta meg Ágnes levelét, ebédközben, éppen a liba
előtt. Egy darab mellet még kiszedett a tányérjára, aztán felbontotta a
levelet. Evett és olvasott. Nyelte a libát és a sorokat, de rosszul
nyelte, mindkettővel egyszerre nem tudott megbirkózni. A liba torkán
akadt s midőn lenyelte végre, az esze állott meg a levéltől.

– Amicskó, – sugta szomszédjának, – a kitüzött terminusra nem adhatom
meg az ezer forintodat családi gyász miatt.

– Hogy-hogy?

– Él egy kuzinkám Hontban, aki vagy megbolondult, vagy a halálán van.

– Várok, csak ne mókázzál, – intette le a megbizhatatlanságáról hires
bárócskát, barátja, Zsirkay gróf, unottan, fölényesen.

– Nem mókázom, amicskó, – állitotta ez sértődötten, de tekintve adósi
mivoltát, meghunyászkodó önérzettel, – itt a levél… Ki akarja fizetni az
adósságaimat.

– Akkor csakugyan megbolondult, – mondta a gróf szárazon.

Muki báró erre már komolyan megorrolt. Alig várta, hogy lenyelje az
ebédet: hazahajtatott és még az éjjeli vonattal elrobogott Dormánd felé.

Utközben, mint megannyi mérges darázs, mindenféle cifra gondolat röpült
ki a fejéből s elkezdte a fülét rágni s orrát boszantani.

… Nini, ötlött az eszébe, hátha nem bolondult meg, hanem épen belőle
akar az a fránya Ágnes bolondot csinálni?… Vagy talán arra aspirál, hogy
elvegye?… Huh, akkor inkább felakasztja magát!… Hohó, csipte meg egy
ujabb, még gonoszabb gondolat az orrát, hátha a vagyonomból akar
kiboritani!… Eszébe jutott a nagybátyja végrendelete, különösen a
klauzulája: Abban az esetben, ha kedves öcsém, Hervay János Mária
negyvenötéves koráig nem házasodnék még, az öröksége tárgyát képező
ingatlan terhére _további_ ötvenezer forintot tartozik Zsófia hugom,
Ugor Menyhértné leányának, Ágnesnek kifizetni…

… Világos, – sóhajtott Muki báró, – ezt az ötvenezer forintot akarja
tőle Ágnes kicsikarni. Azt ugyan – konstatálta, – hiába csikargatja,
mert immár sikerült neki birtokát annyira eladósitania, hogy árverés
esetén ötvenezer krajcárja sem maradna meg belőle, ám mit ér ilyen
élvezet, mikor, miként a hasisélvezőnek, neki is meg kell az árát adnia.
Egy licitáció és _fuccs_ a hitelnek, amiből immár évek óta él!…

Egyelőre csak a Muki álmának lett _fuccs_. Egy ideig még elkinlódott
fekvőhelyén a báró, hátha sikerül elcsipnie. De nem sikerült, mert még
jobban megdagadt a feje ujabb rajokat eresztő rémképeitől. Hát felkelt
és kinyitotta a kupé ablakát, hogy kirepüljenek rajta a gonosz
szellemek.

A szellemek nem repültek ki, de a friss levegő, az betódult a kupéba.
Muki kidugta fájós fejét a hideg nedves éjbe és belebámult a holdba.
Tetszett neki a nyájas fényü gömbölyüség az égen, sokért nem adta volna,
ha odaviszi vala a gyorsvonat… Ott aligha van leány, kártya, pezsgő,
amik itt lent, ezen a barna földön, megejtik az emberfiát…

Mély sóhaj szakadt föl az inci finci gavallér kebeléből. Csupa ideg
volt, csupa jóság. Nem bántott soha senkit, csak egy ellensége volt:
önmaga. És mégis elzüllött. A szerencse elhagyta, az élet agyba-főbe
vágta. Pedig nem is volt nagyon könnyelmü, csak ugy élt, mint a többi
hozzá hasonló gavallér. Az volt a baja, hogy nagyon érzékeny volt és
kissé hiu. Az emberek meghizelegték, kihasználták a gyengeségét,
kifosztogatták…

– Most végképp hoppon vagyok, – morfondirozott a jó Muki, – nem tudom,
sziven lőjjem-e magamat, vagy fejbe? Mi a biztosabb?… Majd Dormándon
kieszelem, – vetett véget tépelődésinek, aztán nem gondolt többé a
jövőjére, régi emlékeit szedegette elő… Azok szépek voltak nagyon… A
dormándi pázsit, – odavaló birtokos volt az ő atyja is, – ahol a
parasztgyerekekkel birkózott, az első pónija, az érettségi vizsgája,
amit kitüntetéssel tett le s amiért nagymamájától száz forintot,
szüleitől aranyórát kapott… Aztán első szerelme: Ilonka, akinek a keze
egyszer ott remegett az övében…

Csak ennyi volt. S mégis, ez a pici édes emlék több gyönyörüséget
okozott a bárócska szivének, mint a temérdek csók összevéve, mit
asszonyajakról valaha szakitott… És mégsem tette párjává Ilonkát. Gyáva
volt, félt szüleitől, akik partihajhásznak nevelték, félt az életől, a
küzdelemtől, a szegénység apró, piszkos tragédiáitól, amelyekkel –
előtte lebegett a példa, – át meg átszövődött szülei élete is… Mert
akkor még szegény volt Muki, mikor megszerette Ilonkát: atyja nyakig
adósságban, ő meg fizetésnélküli minisztériumi segédfogalmazó.
Nagybátyját később örökölte meg: két héttel az Ilonka esküvője után.
Mily tragikum!…

Muki báró behunyta szemét, s szabad szárnyra eresztette képzeletét, hogy
hozná neki vissza az ő Ilonkáját. És a jóságos tündér egy pillanat alatt
eleget tett a kivánságának… A leányka hozzásimult önfeledten, bugva s
vágyakozó szerelmesének odakinálta forró, remegő ajakát. Az beleszédült
a menyei gyönyörüségbe, elolvadt a végtelenség étherében: elaludt…

Ám jóságos hü fantáziája álmában sem hagyta magára Mukit. Tovább szőtte
a szép meséket, mig – egyet zökkent a gőzös…

Csingilingi, krrr! Dormánd öt perc… A vonat megállott. A kalauz
fölébresztette Mukit.

– Méltóságos uram, helyben vagyunk.

– Köszönöm, tessék egy kis borravaló. Segitsen lehurcolkodnom.

A kalauz füttyentett egy pályaőrnek, s leadta neki a báró disznóbőr
bőröndjeit.

Muki leszállott. Alig érintette lába a földet, fülébe nyillalott az
unokahuga hangja:

– Jó napot, Muki.

– Jaj lelkem, pá, szervusz! – üdvözölte a báró hugát. – Hogy vagy?
Puszi.

Öszecsókolóztak, de utána mindketten megtörölték a szájukat.

– Ejnye, hogy kijöttél elém! Mily kedves vagy Ágneske! – áradozott Muki
szokásból, mert olyan volt a természete: nem volt benne semmi
objektivitás.

Annál több volt Ágnesben.

– Ugyan – utasitotta ez vissza unokabátyja édeskés szavait, – ne
komédiázzál. Nem azért kérettelek, te sem azért jöttél, hogy örüljünk
egymásnak. Szükségünk van egymásra, pont.

Muki elröstelte magát.

– Hehe, de tréfás vagy, kuzin… Persze, persze, – mekegte, – nekem
szükségem van a te jóságodra.

– Nekem meg – mondta Ágnes, – az ügyességedre.

– Ügyességemre? – csudálkozott a kis báró. – Nem vagyok én ügyes.

– Majd eligazitalak én, csak tégy ugy, ahogy mondani fogom…

Kocsiba szállottak… Az állomást a kastélytól jó egynegyedórai ut
választotta el. Ágnes kihasználta az időt az utolsó másodpercig. Folyton
ő beszélt, Muki csak makogott néha, mint a kecskegida, mikor az anyját
keresi. Muki az eszét kereste.

– Van-e pénzed? Ugy-e nincs? – Kezdte Ágnes. – Hát majd adok én neked
annyit, amennyi kell.

A bárócska roppant megkönnyebbült a biztató kezdettől. Igen sok
felesleges vér szaladt a szive felé, amitől csuklani kezdett: kluk,
hluk, hihilukk…

Ágnes folytatta:

– Persze nem ingyen. Erdélybe fogsz menni és megismerkedsz Bálvándy
Antallal.

– Meeg?

– Ne szólj közbe… Behizelged magadat a barátságába és ki nem ereszted a
körmeid közül.

Muki önkénytelenül a körmére nézett, de nem szólt semmit, bámulatos
képpel leste huga további szavait:

– Azt mondják, igen szolid ember, hát el fogod lumpositani.

– Lu… lu…

– Ne feleselj!… Igenis, megkedvelteted vele a pezsgőt, kártyát és
lovakat…

– A nőket is? – kérdezte vigyorogva Muki, mert most már elemében érezte
magát.

Ágnes gondolkodott egy pillanatig, aztán igy felelt:

– Azokat nem… Hanem – folytatta, – sok pénzt fogtok költeni az – övéből.

De ezt már nem értette Muki.

– Én is az övéből?

– Te is az övéből, – világositotta föl Ágnes szigoru szóval. – El fogod
nyerni a pénzét.

– É-én? Nem tudok én nyerni.

– Ne okoskodjál. A kaszinóban nem tudsz nyerni, mert azok kozákok, de
olyantól, aki nem tud kártyázni, nyerhetsz még te is.

– I-ijnye, biz én ezt sem értem.

– Nem is kell. Van ötvenezer forintom, amit Miklós bácsitól örököltem,
mint tudod. Ebből tizezer forintot mindjárt átadok neked.

Mukinak megszünt a csuklása, ahelyett nyeriteni kezdett, mint egy
jókedvü paripa: hihihi, hehehe.

– Ezzel a tizezer forinttal, – folytatta a vénleány, – ha csak egy kis
ügyesség van benned, lefektetheted Bálvándyt.

– Lefektethetem? hogy érted?

– Ne add a kis ártatlant. Elmégy vele Bécsbe és Párisba s addig is
pikettirozni fogtok a kupéban, mig csak egy csöpp pénze marad. Akkor
kölcsön adsz neki…

De ezen már mégis fölháborodott a minden izében korrekt bárócska.

– Ágnes, az Istenért, hova gondolsz? Nem vagyok én sipista!

– Oda gondolok, – világositotta fel Ágnes, – hogy elmultál negyvenötéves
s a Miklós bácsi végrendelete értelmében további ötvenezer forinttal
tartozol nekem. Igaz, hogy nincs egy vasad se, de a birtokodat mégis
elvehetem… Hát oda gondolok.

Szegény Muki meglapult a batárban, mint a nyul a füben.

Ágnes ütötte a vasat.

– És arra gondoltam, hogy oda ajándékozom neked az ötvenezer forintot,
ha jól viseled magadat…

– Ehe… De miért pályázol éppen arra a szegény Bálvándyra?

– Ahhoz semmi közöd… Azt akarom, hogy képviselő legyen. Hogy miért? Hát
ahhoz sincs semmi közöd. Te leszel a főkortese, te fogod megválasztatni.
Pont.

A bárócskának végképp széjjel mászott a két nagy leffentyüs füle.

– És – bátorkodott megjegyezni, – ha nem fog akarni kártyázni, se
fellépni, mit tegyek?

– Akkor – jelentette ki Ágnes megkerülve az egyenes feleletet –
kiperelem belőled a Miklós bácsi hagyományát.

– Jaj, Ágnes!

– Ellenben, ha jól csinálod, adok neked ujabb tizezer forintot. Többet
is adnék, mert nekem nem kell a pénz, de hátha a választásra kell.

Muki összecsapta kezét.

– Istenem, hát olyan fontos az neked, hogy Bálvándy képviselő legyen?

– Nem az a fontos, hanem az, hogy Pestre jöjjön lakni. Mert én nem
szaladgálhatok utána Erdélybe.

Nyilladozni kezdett már a bárócska szeme.

– Ahán, hát… ühüm, a férjednek szántad… Igaz is, ideje, hogy férjhez
menj… De miért választottad éppen őt? És honnan ismered?…

Ágnes nem válaszolt. A fogat éppen befordult a parkba. Muki a hársfákat
nézte. Az egyikre egy monogrammot vésett ezelőtt huszonöt esztendővel.
Az ő és az Ilonka nevének kezdőbetüiből…

– Vajjon – mélázott, – kiforrta-e a hársfa héjja a régi sebet, avagy
őrzi-e még (miként ő) a nyomát ma is?…

A terrasz előtt megállott a kocsi. Egy öreg férficseléd unottan
kecmergett ki az ódon szürke kastélyból s egy rövid fejbiccentéssel
üdvözölte az érkezetteket. Aztán levette a böröndöket a bakról. Mukit
nem ismerte meg…

Pedig ezelőtt negyven esztendővel, amikor még szép fiatal legény volt,
de sokat hancurozott vele! Hátára vette és elkezdett ügetni, mint egy
sánta ló: vegyenek dohoskását!… A többi gyerek, a Hervay és
Ugor-családok legifjabb nemzedéke vett a dohoskásából: megcsipdeste
Mukit. Az sivalkodott, de soha se sirt a csiklandós tréfáért, inkább
igen megszerette érte az akkor még Miska sorban lévő Mihályt, amiért
huszéves daliás huszár létére leereszkedett hozzá, a hatéves gyermekhez…

Mukinak majdhogy ki nem csordult a könye. Szivébe sajgott az öreg cseléd
mogorvasága s hogy meg nem ismerte őt. Ám nem tett neki érte
szemrehányást. Ugy adta, mintha ő sem ismerte volna meg. Némán követte a
kastélyba, a huga utasitása szerint:

– Majd Mihály a szobádba vezet. Mosakodjál meg, ha akarsz… Különben –
jegyezte meg, – maradhatsz ugy is, ahogy vagy, a komédiákat, hálisten,
kiirtottam a házból…

Gondolta magában a báró: kiirtottál te egyebet is a házból, a csöndes
békességet, az előkelő szellemet…

Elfoglalván szobáját, megberetválkozott Muki, felrakta a
tyukszemgyürüket és kopaszodó fején összepomádézta széjjeleső haját.
Egyszóval összetákolta, a mennyire lehetett, cingár, romlatag testét.
Délfelé járván az idő, mindjárt felrántotta a ferencjózsefet is s az
ablakba hajló futórózsatőről egy öklömnyi csokrot szerkesztett és a
gomblyukába tüzte. Azzal felkerekedett, hogy megkeresse nagybátyját és
nagynénjét. Végig ődöngött a kongó boltives folyosón s találomra betolt
egy ajtót. Éppen az ebédlőbe nyitott be. Idestova harminc éve, hogy
utoljára látta a kedves termet. Valósággal meghatotta előkelő komorsága
és naiv pompája. Merész, csúcsives boltozata égnek volt kipingálva,
freskóban természetesen. Az ultramarin-kék levegőben arany csillagok
reszkettek és fecskék röpködtek szerteszét. A mennyország szélét
bárányfelhő-fodor jelezte, a közepén angyalok tanyáztak, kicsinyek és
nagyok; a kicsinyek meztelenül röpködtek, cicáztak, a nagyok görög fehér
lepelben másfélméteres réztrombitákat fujtak.

Muki arra gondolt, hogy milyen kedves jó emberek lehettek az ősök, akik
számára a kastély épült… Csillagos ég, fecskemadár, angyalkák!…

De nem volt ideje a mélázásra. Kordult az ajtó s összekuszálta
ábrándképét. Nagybátyja lépett a terembe: az öreg Ugor Menyus. Pompás
pátriárka-alak, arca csupa üde pirosság, haja csupa hó. Öles teste
kemény, mint a vas, csak apró tipegő járása árulta el, hogy lábának
izmait mégis elnyütte az idő… Tárt karokkal és harsogó Istenhozottal
fogadta rég nem látott rokonát.

– Ajaj, öcsécském, csakhogy láthatlak még egyszer a halálom előtt… Te,
te rossz, haszontalan rokon!…

Muki protestálni akart a halál ellen, de az öreg ur nem engedte szóhoz,
ahelyett belelóditotta egy hintaszékbe. A hintaszék elkezdett veszettül
kalimpálni az egyensulyát elvesztett Muki alatt. Az öreg nem törődött
vele, nyugodtan folytatta:

– Aj jaj, öcsécském, vége a szép időknek! A percek elrepülnek és soha
sem jönnek többé vissza. S mindig elvisznek magukkal valamit. Egy
darabka agyvelőt, egy kicsinyke lelket, életkedvet, emléket; az ember
vén korára azon veszi magát észre, hogy elfogyott. Kiégett, mint az öreg
pipa. Aztán jön a halál és azt mondja: most már terhére vagy a földnek,
alló a sirba! És az ember belemegy a sirba, ha akar, ha nem… Hát édes,
kedves öcsécském, – fakadt ki az öreg, – ez igazságtalanság. Mig fiatal
az ember, nem tud élni, elpocsékolja a kincseit, mire meg megtanul
spórolni Isten adományával – mars a föld alá!…

Roppant szeretett az öreg ur a halál témájával babrálni. Bár görcsösen
ragaszkodott az élethez. Egyszer a nevenapján azzal köszöntötte fel a
papja, hogy éljen száz esztendőt. És kikapott a pap. Menyus ur leszidta
minden teketória nélkül.

– Kedves barátom, ha kiván valamit, jót kivánjon, az én nagyapám százhat
évig élt.

Igazat mondott… Általában metuzsálemi kort értek el az Ugorok. Szivós
faj voltak különben is és roppantul vigyáztak az egészségükre. Nem
koptatták munkával a testüket, se gonddal a lelküket. Csak éltek egyenes
vonalban, nem nézvén se jobbra, se balra és igen sok ételt és pénzt
fogyasztottak. Mindaddig, amig az anyaföld (azaz az ősi birtok)
ingadozni nem kezdett a talpuk alatt. Akkor megijedtek és összehuzták
magukat, ahelyett, hogy jövedelmük szaporitásán jártatták volna eszüket.
Kikoplalták – mint mondani szokás, – a haladó kor veszedelmeit.

Ilyenformán, ha nem is gyarapodtak az Ugorok anyagilag, de nem is
fogyhattak. Életük első felét eldáridózták mindközönségen, fényes házat
és telivér lovakat tartottak, mert gőgösek voltak, mint a rozmár, másik
felét meg a dáridók folytán megbillent pénzügyi egyensuly szanálására
forditották. Megszelidültek, igás lovon jártak, három évig viseltek egy
ruhát, sőt elfelejtettek mosakodni is mindaddig, amig ki nem fizették
összes adósságaikat. S miután addig éltek az Ugorok, ameddig akartak,
örököseikre többnyire tehermentes birtokot, sőt egy kis pénzt is
hagytak. Ezek azután bátran folytathatták az uri tempót, folytatták is,
hogy valahogy el ne kallódjék az Ugorok minduntalan megszakitott
nimbusza.

Ilyenformán nagy gavallér volt valamennyi fiatal Ugor és nagy réparágó
valamennyi öreg. Menyus ur is. Bár ő valamivel kevésbbé mint vele
egykorácsu elődei és oldalági rokonai. Neki nem engedte meg a leánya,
hogy hájjal ápolja a bagaria csizmáját, mert tartott az orrára. A
zsámiskával sem érte be Ágnes, mert tartott a gyomrára. Sőt uri fogat is
kellett a fránya leánynak, inas is, mert a rangjára tartott. És ki is
csikart magának mindent, amit akart. Szülei nem mertek vele
szembehelyezkedni. Mert energia volt benne, azokban meg semmi se. Nem
volt jellemük. Az öreg asszony martirnak vallotta magát, egész nap
jajgatott, az öreg ur meg prézsmitált és morgott. Mikor nem morgott,
hazudott, De az öreg asszony is hazudott, mikor nem jajgatott. Olyan
csuda házaspár volt: nem tudott az egyenes uton haladni, váltig
kerülgette egymást és az igazságot. Nem is koccantak össze soha, mert a
döntő pillanatban belebujtak a képmutatás és hazugságok utvesztőjébe…

Egy szó mint száz, tótok voltak Ugorék. Ojtott tótok. Immár hatszáz év
óta, hogy nemességet szerzett a családjuk, tagjai vérzettek is a hazáért
becsülettel, de a faji kvalitásaik leglényegesebb jegyei: a kétszinüség
és sunyiság, nem tudott róluk lekopni. Ágnes talán egymaga volt kivétel
a hires fa hajtásai között…

… Menyus bácsi, miután kikeseregte magát a halál ellen, végre szóhoz
engedte jutni az öccsét is.

– No, öcsécském, most már beszélj te is.

Szegény Mukiban kevés volt a szó, különösen, ha kalimpált alatta a szék.

Kikecmergett hát a _himbából_ és megrázogatván vékony lábszárait,
megragadta a bácsija hosszu és fekete körmös kezét és elkezdte rázni,
mintha kondoleálni akarna neki. Az öreg urnak – nyilván félreértette –
nem tetszett ez a furcsa modor.

– Ej, hát mit sajnálgatsz, azért nem vagyok még a sirban!

Muki kézzel-lábbal protestált.

– Ments Isten, hiszen nem sajnálom én, édes kedves bátyám!…

– De sajnálsz – makacskodott az öreg. – Akarom tudni, hogy mi
sajnálnivalót találsz rajtam?

– Semmit, – erősködött Muki, – Isten ucscse, nem sajnállak, csak meg
vagyok hatva.

– Mitől te?

Mukinak egyszeribe megeredt a szava.

– Annyit játszottam gyermekkoromban itt: ebben a kertben, a gyümölcsös
padláson, a halastónál és (hozzátámaszkodott a nagy családi asztalhoz) e
körül a jó vén butor körül!… Nem tehetek róla, most, hogy a hangodat
hallom, visszakérezkednek régi kedves emlékeim a szivem közepébe és –
bizonyisten sirnék, ha nem röstelleném.

– Csak sirj öcsécském, – biztatta az öreg, most már megnyugodva, – a
köny nem szégyen és könnyit a lelken.

És elbeszélte életének egy pár keserves esetét, a mikor neki is sirnia
kellett.

A sirás igaz volt, mert a sirhatnámság is hozzátartozik a felvidéki urak
természetrajzához, de az esetek már költve voltak. Nem volt az öreg
Menyusnak életében egyetlen olyan keserves esete sem, a mi komoly ok
lett volna a sirásra. Ha sirt, minden külső befolyás nélkül sirt,
szabadon, mint a milyen szabadon a fülemüle csattog: a szive szavára.
Csupa passzióból felzaklatta idegeit, elsajnálgatta magát, minden ok
nélkül, különösen ha nagyon unatkozott…

… Muki, hiába biztatta a nagybátyja, nem követte a tanácsot. Inkább
nénje felől kérdezősködött.

– Az most beteg, – állitotta az öreg Menyus, – semmi esetre se fog
kijönni.

És ebben a pillanatban benyitott a néni.

Muki eléje szaladt és kezet csókolt neki. A néni nagyot sóhajtott s
megölelte öcscsét szótlanul, mint a sorsüldözöttek, a kik nem tudnak már
örülni a legnagyobb örömöknek se.

– Igen beteg szegény Zsófi, – magyarázta ki Menyus bácsi a felesége
sóhaját és némaságát.

Jól tette, hogy igy magyarázta, (ha a meggyőződése ellenére is, mert
egyszeribe elapadt az öreg asszonyka könyforrása, hogy a legnagyobb
méltatlankodásnak adjon helyet.

– Én beteg? – hápogta elfojtott indulattal. – Honnan veszed, édes
Menyuskám, hogy beteg vagyok? Nincs nekem – állitotta, – semmi bajom,
csak, ah, szerencsétlen vagyok.

– Hisz az a legnagyobb betegség, – állitotta Menyus bácsi. – Inkább
odaadnám a kisujjamat, csak szerencsétlen ne legyek soha…

Ilyen modorban folyt a társalgás. Lefetyeltek, lotyogtak az öregek,
egyetlen szavukat sem vették komolyan. Ha feszült az ellentmondás
fonala, eleresztették egyszerre mindaketten, hogy végképp el ne
szakadjon valahogy. Mert komolyan mérgeskedni egyikük sem akart: az
koptat, nyüvi az életerőt…

Muki, a ki rég elszokott a felvidéki levegőtől, csak ámult-bámult a vén
gyerekeken. Sehogy se tudta megérteni, hogy miért bolondoznak egymással,
amikor lehetnének okosak és komolyak is. Hisz az sokkal könnyebb.

Nem tudta Muki, mennyire ragadós a rossz szokás. S hogy idővel kedvessé,
sőt bájossá válhatik az üres locsogás is, afféle játszi incselkedés
szinét veszi fel annak a szemében, a kinek nem ambiciója, hogy edzze a
jellemét.

Bizonyos: a jellemakrobaták erőlködésében van valami visszataszitó
nagyképüség s viszont demokritoszi bölcseség rejlik abban, hogy az ember
komolyan ne vegye se magát, sem embertársait. Hanem persze születni kell
erre is. Mert a kemény ember nem fog magából bolondot üzni soha.

Ám Muki báró minden volt, csak nem kemény. Volt némi jelleme, de csak
olyan puha, mint a kocsonya. Ha megnyomták, rezgett, ha ráfujtak, akkor
is rezgett. Hát Menyus bácsi megnyomta, Zsófi néni meg-megfujta s
harmadnapra már ő is megtanult füllenteni. Talán maga se tudta, de ugy
hazudott és kertelt, mint a záporeső.

A bácsiék igen megszerették érte s már-már terveket kombináltak a
_megragasztására_. Hisz ugy pászolt volna nekik vőnek! Igaz ugyan, hogy
el volt adósodva, de ők meg már abban a korban voltak, a melyben az
Ugoroknak nem szokott adósságuk lenni. Segithettek volna Mukin… Aztán
Ágnesnek is ott volt az ötvenezer forintja. Egyszóval, vélték az öregek,
alighanem meg lehetne a Muki vagyonát menteni, különösen ha olyan
kezekbe kerül, mint az Ágneséi…

Igy szőtték az öregek ábrándjaik fonalából a hálót a Muki számára,
vagyis ellene. Inkább a számára, mert hiszen, vallották bácsiék, ha nem
fogatja meg magát, előbb-utóbb az adósok börtönébe kerül… Tudták, hogy
ma már nincs is efféle börtön, de azért csak igy mondták, mert volt
valaha és mert jobban pászolt volna nekik, ha ma is lenne. Akkor,
vélték, egész biztos lenne, hogy elsüthetik végre Ágnest. Már pedig az
volt az ő egyedüli életcéljuk. Szerettek volna végre-valahára
megpihenni, holott a leány minduntalan tüzes csóvákat hajigált békéjük
olajába. Kigunyolta anyját, mert martirt csinált magából; apját, mert
folyton duruzsolt és örökké élni akart. Egyszóval megzavarta szülői
ártatlan kedvteléseit…

Leányuk elsikkasztása kérdésében elejétől fogva összetartottak az öregek
s ez az együttérzés volt az egyedüli kapocs, amely negyvenkét évi
frigyükből erkölcsi köteléket, ethikai értelemben vett házasságot
csinált. Mert egyébként szétfelé huztak minden vonalon…

Az öreg pár reménykedését nagyban táplálta az a körülmény, hogy Ágnes
egész nap sülve-főve volt Mukival. Ebből ki lehetett kombinálniok, hogy
ő is komolyan pályázik reá… Különben miért ragadta volna minduntalan
magával a kertbe?… Ott suttogott, butogott vele reggeltől estig, néha
veszekedett is, dehát, mint mondják, a szerelemhez az is hozzátartozik.

Szegény naiv öregek! Ha tudták volna, miért bujja leányuk
unokatestvérével a kertet! S hogy Muki a helyett, amire Ágnes rá akarta
őt birni (s rá is birta), talán még inkább a vénleány kezére fanyalodott
volna reá… S ha tudták volna, hogy leányuk szivósabban ragaszkodott
Bálvándyhoz, mint valaha s Mukit csak eszközül használta fel célja
eléréséhez. Cinkosává, büntársává tette. Megvásárolta pénzen: a lelkét,
a becsületét. Bérencévé aljasitotta az előkelő, de gyönge lelkü fiut…

Ágnes vasakaratának talán ez volt a legnagyobb és legnehezebb győzelme.
Fenyegetéssel, könyörgéssel nem boldogult unokatestvérével, annak egész
valóját, erkölcsi alapját kellett összetörnie, hogy rabszolgájává tegye.
Hatalmas eszével megvesztegette itélőképességét, Schoppenhauer, Fichte
és Nietzsche szavaival bizonyitotta be neki, hogy a becsület khiméra,
képtelenség, a mi nemzedékenként változik: ki-kinek annyi az értéke,
mint amennyit másokkal szemben önmaga tud magának kivívni… Az erkölcs is
fikció. Csak egy nagy emberi érték van, az akarattal párosult erő… és
igy tovább…

Az öreg házaspár kieszelt már egy konkrét tervet is, hogy siettesse a
párti megvalósitását. De egyelőre nem vehették hasznát a tervüknek, mert
mire elkészült, hirtelen elutazott Muki. Az öregeknek azt hazudta, hogy
Pestre megy és nemsokára visszajön, pedig Kolozsvárra utazott és soha se
jött vissza.

Az Ágnes jóvoltából háromezer forint készpénzt vitt magával Muki is és
egy hétezer forintról szóló takarékpénztári könyvet.

A sok pénztől jókedve kerekedett, de mire a gőzös elindult alatta,
mindenfelé aggodalmak férkőztek a jókedvéhez. Fogalma sem volt róla,
hogy fog Bálvándyval feltünés nélkül megismerkedni… Ágnes szerint
Kolozsvártól egy órányira lakott a derék ur, de ha Kolozsvár
legeslegközepében lakott volna is, hogy rontson be hozzá ismeretlenül?…




HARMADIK FEJEZET.  Bálvándon.

Szerencséje volt a jó Mukinak. A véletlen hamarabb öszehozta emberével,
mintsem gondolni lehetett volna… Bálvándy éppen Kolozsvárott
tartózkodott, midőn ő odaérkezett; mi több, ugyanabban a fogadóban
szállott meg, amelyben ő is tanyát ütött: a Hungáriában. Az Ágnes
körülményes leirása után azonmód ráismert (s a pincérek révén legott meg
is győződött róla, hogy nem tévedett), midőn meglátta őt az étteremben,
amint egy másik urral éppen ebédhez ült.

Muki a szomszéd asztalnál foglalt helyet az idegen urral szemben.
Ráklevest, pisztrángot rendelt és francia chablist hozzá. Bálvándiék is
chablist ittak…

Az ismeretlen urról első pillanatra leritt az előkelőség. Afféle
nyikorgó torku, macskaképü férfi volt s hihetetlen cerimóniával
szürcsölte a levest. Mukinak ugy rémlett, mintha már látta volna
valahol. Többször rápislantott, eleinte csak loppal, laposan (nehogy azt
higyje, hogy imponál neki a mókáival), később azonban – egye kánya,
akárhogy vélekedik is róla! – egész nyiltan belebámult a képébe. Mert
hátha csakugyan ismerősök valahonnan? A kedvező alkalmat nem szabad
elmulasztania…

Csakugyan ismerősök voltak. Az idegen urnak volt biztosabb az
emlékezőtehetsége, ő kezdte meg a régi ismeretség felujitását. Rögtön
abban a pillanatban, a melyben rátévedt a szeme Mukira.

– Nini, – recsegett rá, megrázva kezét a feje fölött, – hisz ez a Muki.

Muki felállott és rávigyorgott.

– Az vagyok, a Muki vagyok…

– Hahha! – s kacagott az ismeretlen ur – én megcsiptelek az első
pillantásra, de te, fogadok, most se tudod, ki vagyok.

– De igen, – hebegte Muki, – azaz nem… talán izé…

– Ne kínlódjál, kenyeres, – könyörült meg rajta a Bálvándy barátja
joviálisan, – Kecskéssy Tivadar vagyok, a te régi jogász spécid…

– Nini, a Tivi! Csakugyan!… Szervusz, te Tivi!…

A jég megtört. A pisztrángot már a Bálvándy társaságában ette meg Muki.
A kappan után meg már per Toncsi – Muki – Tivi szolitották egymást a
derék asztaltársak.

Toncsi természetesen Bálvándy volt. Muki rögtön megszerette őt, mert
igen jámbor képe volt és szeretett nevetni. Legkiváltképp a saját
viccein. Pedig mindig viccelt, hiába volt gyászban. Igaz, hogy
ártatlanok voltak a tréfácskái (a csattanót sehogy se lehetett bennök
felfedezni), de azzal nem törődött Muki: csupa szimpátiából versenyt
nevetett uj pajtásával, amiért ez viszont roppantul hálásnak
mutatkozott.

– Megiszom veled egy pohár pezsgőt, gyerekem, mert nagyon tetszel nekem…
Pincér, egy Mummot!

– Hogyne tetszenék neked, – jegyezte meg a szarkasztikus Tivi, – mikor ő
most az egyedüli élő lény bérces kis hazánkban, aki nevetni képes a
vicceiden.

Toncsi nem haragudott meg rá.

– Te ne beszélj, te blazirt vagy…

Meghozták a Mummot. A pincér megtöltött belőle három poharat.

– Szereted a pezsgőt? – kérdezte Muki Bálvándytól s kissé belepirult a
kérdésébe, mert még röstelte a _célzatát_.

– Jó társaságban és néha – válaszolt Toncsi báró, – és koccintásra
emelte poharát.

Koccintottak. Muki legott észrevette, hogy Bálvándy nem szokott
pezsgőzni: ugy nyakalta a nemes gyöngyöző bort, mint a kerti vinkót. A
gourmeteknek ez fáj. Nem is tudta Muki megállani, hogy kifogást ne
tegyen a _barbarizmus_ ellen.

– Hű, – sziszegte, mintha kigyó csipte volna meg, – ne ugy igyad a
pezsgőt: szürcsöld.

– Miért szürcsöljem? – csudálkozott Toncsi báró.

– Ej, hát ez is kérdés? Mert az egész világ szürcsöli.

– Jó, – nyugtatta meg Bálvándy az apró inyencet naiv komolysággal, – hát
ezentul én is szürcsölni fogom.

S egyben elmondott egy anekdótát a szürcsölő barátról és a cseresznyés
kislányról. Kár, hogy nem lehet leirni, mert elcsapnák a nyomdászt, aki
kiszedné.

Elég az hozzá, hogy tetszett az anekdota még Kecskéssynek is. Nagyot
kacagtak rajta a cimborák. Jókedvük ugy kiszélesedett, hogy kénytelenek
voltak beljebbezni. Muki meghozatta a második palack pezsgőt, Kecskéssy
a harmadikat. A vége felé ugy belefelejtkeztek az ivásba, hogy már maga
Muki se szürcsölt. Toncsi diadallal szögezte le a ténykörülményt, mert
jóllehet, nehezére esett, idáig nem mert nem szürcsölni…

A harmadik pezsgős palack feneke felé járván, Kecskéssy kijelentette,
hogy nem iszik többet, hanem a kaszinóba megy, mert ezer pengője
hiányzik a boldogságához: hát azt ki akarja nyerni. Meg is jelölte
kiszemelt áldozatát… Egy eszelős lengyel tévedt Kolozsvárra. Borszékre
igyekezett, de megragasztották Kolozsvártt, már egy hete, hogy részeg…
Hát ettől akart Kecskéssy ezer forintot nyerni.

Muki némi örömmel konstatálta, hogy nini, az emberek még cinikusabbak
Kolozsvártt, mint Budapestten: részeg emberrel sem átallanak kártyázni.
Megkönnyebedett a lelke, mert hiszen a cinizmusra ezentul neki is nagy
szüksége leendett. Konstatálhatta, hogy Kecskéssy rongyos ezer forintért
nagyobb kártyabetyárságra képes, mint amilyennek neki valaha lennie
kellendett – egy egész vagyonért.

Megelégedése jeléül kifujta az orrát, aztán kijelentette, hogy ő is
elmenne a kaszinóba egy csésze feketére, de egy kis zsuettet se vetne
meg. Bálvándy megfogta a kabátja szárnyát.

– Ha te mégy, én is megyek. Sőt – tette hozzá, – bár nem szoktam
kártyázni, egy kis zsuettbe én is belemegyek.

Mukinak megvillant a bortól már amugy is fényes szeme.

– Tudsz ekartézni?

– Nagyon tudok, egyebet se tudok.

– Bravó Stuver! Hát gyerünk…

Felszedelőzködtek Árpád ivadéki és elrobogtak a kaszinóba. Mukit
bemutatták az elnöknek és egy pár tekintélyesebb tagnak. Mindenki
megörült neki. Öten atyafiságot is kötöttek vele. Ez erdélyi szokás és
javára válik a _magyarországi_ embernek.

Tiz percnyi ottidőzés után már az egész kaszinó egyhangulag mukizta
Mukit. Igen jó képe volt: szinte provokálta a becéző pofocskákat…

… Kecskéssy leült a lengyeljével piketirozni. Egyszeribe öt gibice
kerekedett, a lengyelnek tiz. Mindenki tudta, hogy husz krajcárba megy
pointje, hát természetes, hogy a közérdeklődés a nagy parti köré
csoportosult.

A lengyel gróf pityókos volt ezuttal is, de bomlottul járt a kártyája.
Kecskéssy minduntalan négy disznót osztott neki. És hiába szítta a
fogát, rakosgatta maga elé talizmánjait: egy ezüst szent Antalkát, egy
üvegbe foglalt négylevelü lóherét, egy matring női hajszálat: a
disznókat nem tudta belecsábitani a maga óljába. Nyolc játszmát vesztett
egymásután, közöttük egy ezerhatszázasat. Ez egymagában háromszázhusz
forintjába került. Nem is játszott tovább. Mérgében elszakitott egy
kártyát az asztal alatt és összeszámoltatta a különbözetet.

– Ötezerkétszáz! – jelentette ki a lengyel aprókat kacagva. – Endlich!

Kecskéssy kifizette tartozását és a mellette gibicelő Mukira vetette
szemét.

– Hát ti nem kártyáztok?

– Nem, – válaszolt ez, – elment a kedvem.

A Kecskéssy sóvár szeméből kiolvasta, hogy a kozák ur rajta szeretné
behozni a veszteséget, de különben sem tetszett neki a játékmodora.
Talán először életében, megemberelte magát: kitért a veszedelem elől.

– Meggondoltam magamat, – jelentette ki mégegyszer határozottan, – nem
adok zsuett bankot…

Bálvándy csak örült, hogy nem kellett játszania. Különben is még az
éjjel haza akart menni. Muki is fáradt volt, – hiszen egész éjszaka alig
aludt egy-két órát. – Bálvándyval együtt ő is távozott a kaszinóból.

– Álmos vagyok…

– Hallod-e, – javasolta Bálvándy mohón, – itt Kolozsvártt nem lehet jól
aludni, gyere hozzám, egy óra alatt Bálvándon vagyunk.

Muki természetesen elfogadta a meghivást. Hiszen olyan kapóra jött… És
ugy befészkelte magát a Bálvándy-kastélyba, mint egy lengyel menekült.
Egy hétig ki se mozdult belőle. S hogy okát adja erdélyországi
kirándulásának, azt mondta gyanutalan házigazdájának, hogy birtokot
keres Erdélyben.

– Ha csak az kell, – biztatta ez, – van itt birtok elég, de kikötöm
magamnak, hogy nélkülem egy viskót se vegyél, mert becsapnak.

Muki megigérte, hogy lépést se tesz a megkérdezése nélkül.

Ilyenformán továbbra is Bálvándon maradhatott. Két hétig folyton
birtokot nézett Bálvándyval.

Csak egy hónap mulva szánta rá magát végre, hogy haza utazzék. A jeget
megtörte – gondolta magában, – átesett a kezdet nehézségein, ennyi
egyelőre elég neki. Majd vissza mehet Bálvándra, amikor akarja, meg volt
rá az ürügye: a birtokkeresés.

Mielőtt vasutra ült volna, még levelet irt Ágnesnek. Beszámolt neki:

„Édes Ágnes! Ugy megy minden, mint a karikacsapás. Az Istenek is velünk
vannak. Bálvándy pompás ember. Négy hétig folyton a társaságában voltam.
De még nem akarom brüszkirozni. Kolozsvártt ugy se lehet semmit se
csinálni: az élet nagyon törpe ott. Majd Pestre _lanszirozom_ s ott adom
be neki a maszlagot. Bizd rám. Belekóstoltam a dologba, most már kedvem
telik benne magamnak is. Mert kitaláltam egy formulát, ami némiképp
megnyugtatja a lelkiismeretemet: Eddig senki se becsült (mindig
piszkáltak egy pár rongyos ezer forint miatt), csak magam becsültem
magamat, (mert soha sem ártottam senkinek, csak önmagamnak). Hát most
megforditva lesz: lemondok az önbecsérzetről s a mások becsülésére fogok
pályázni, azaz másoknak fogok ártani a magam javára. Egyszóval ugy fogok
élni, mint az okos emberek. Ez a te tanácsod s igazad van.

„Hanem aztán pontos légy a pénzzel drága kuzin, mert ha ki nem
fizethetem kártyaadósságaimat, megdől a formula s két szék között a
földre pottyanok.

„Sajnálom szegény Toncsit, de nem tehetek róla. Én sem voltam rosszabb
nála s engem se kiméltek. Aki birja marja. Ez is a te mondásod s pompás
ez is.

„Egy szó, mint száz, elhatároztam, hogy rossz ember leszek: lelketlen,
de korrekt kutya. De aztán próbáljon csak valaki froclizni!…

„Egy hónapig most Pesten maradok. Oda irj, ha valami mondanivalód van. A
kapott tizezer forint felével megállapodásunk értelmében kártyaadósságot
fizetek, a másik felét meghagyom forgó tőkének.

„Két-három hét mulva ismét lerándulok Toncsihoz. Azt mondtam neki, hogy
birtokot keresek Erdélyben. Jól csinálom, mi? De megteszek én most már
mindent, mert épp oly grandszenyőr akarok lenni, mint akár Belényesi
Elemér. Nyerni fogok! Még az is lehetséges, hogy visszaadom a te
huszezer forintodat is.

„Pá, puszi, kuzinkám, ölel a te hü rokonod – Muki“.

Mint ebből az össze-vissza levélből kivilágosodik, Muki Erdélyben
végképp megemésztette, sőt megkedvelte az Ágnes elveit…

A Mukihoz hasonló ingatag emberek jellemét annak a miliőnek a szelleme
formálja meg, amelyben élnek. Minden attól függ, hogy az ilyen bábot
hová sodorja a sors… Szülőinek oltalmazó keze alatt pompás, lelkes
ifjuvá gyarapodott Muki a szeretet és tiszta erkölcsök égisze alatt.
Minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, rajongott a szépért, a nemes
eszmékért, csupa láng volt, nagyratörő ambició… Mint ifju, lumpok
társaságába került, hát ő is belemerült a bünös élvezetek árjába…
Elvégezvén a jogot, segédfogalmazói állást vállalt a
belügyminiszteriumban, de miután senki se dolgozott ott, ő se dolgozott…
Majd hazahivta az apja gazdálkodni. A tiszteletreméltó szigoru ur
kordájában ismét formát cserélt Muki. Szorgalmas, kitünő gazda lett
belőle, mindaddig, amig az öreg hátat nem forditott az árnyékvilágnak.
Akkor egyet perdült, kettőt fordult a könnyelmü fiu: elkezdett ugy élni,
mint a többi megyéjebeli ezerholdas birtokos (holott igen uszott az ő
ezer holdja), ivott, lovacskázott, kártyázott, föllépett képviselőnek.
És minden vonalon megbukott. Tiz esztendő alatt elkészült az atyai
vagyonnal… Ezután megint becsületes ember lett belőle. Fölcsapott
szolgabirónak, tintát nyalt és vizet ivott… Ez se tartott csak három
esztendeig. Akkor meghalt a nagybátyja s ujabb ezer hold tulajdonosa
lett Muki. Oldalba nyomta az állását és fölrándult Budapestre nősülni.
Nő volt Pesten elég, de egyéb csábszer még több: egyet gondolt Muki
(azt, hogy kár lenne az aranyszabadságot rózsalánccal felcserélni),
beiratkozott a Nemzeti Kaszinóba – urnak. Kártyázott ismét,
lóversenyezett és primadonna-kultuszt üzött. És ujra megbukott minden
vonalon. Pénzét elnyerték, lovai letörtek, primadonáit elszerették.
Hovatovább eljátszotta emberi méltóságát is: egy pár be nem váltott bon
fejében kénytelen volt elszenvedni, hogy kártyahitelezői figurát
csináljanak belőle. Nem jártak el ellene szigoruan, föl sem jelentették
a választmánynak, mert sajnálták mégis, de éreztették vele, hogy türve
van…

Nem csoda tehát, hogy a jó Muki ilyen jellemmel és ilyen viszonyok
között a rosszra is rá volt birható. Különösen, ha olyan erős egyén,
mint Ágnes, vetett kelepcét szellemi és erkölcsi épsége ellen.




NEGYEDIK FEJEZET.  Muki báró a klubban.

Mukit, akinek a terminusaiban már nem hitt eleven lélek a kaszinóban,
valóságos szenzációként fogadták a hitelezői, midőn egy toreádor
gőgjével kijelentette nekik, hogy: eb ura fakó, ő fizetni akar!

– Hahó, te tréfálsz, Muki, – kacagott a szemébe Brenday Sándor báró, –
szinházi bankót el nem fogadok.

Muki nyelt…

– Kit öltél meg, öregem! – tréfálkozott vele még a szelid Belényesi
Károly gróf is. – Avagy csak álmodtad, hogy pénzed van?

Muki ismét nyelt…

– Ugy lesz az, – magyarázta egy bunkófejü, de cinegelábu sportsman
pózolva, (mint aki mindig fején szokta találni a szöget), – hogy eladta
a csontvázát az anthropológiai intézetnek: azzal fizet.

Muki erre már kettőt nyelt és el is pirult hozzá. De hepciáskodnia még
nem lehetett, mert hátra volt még három hitelezője hatezer forint
értékben, akiket csak később lehetett kiegyenlitenie, az Ágnes második
tizezerforintos rátájából. Addig kuss volt neki.

Hát nem hepciáskodott Muki, de gondolt magában valamit. Illetve ujabb
erőt nyert lelkének az a meggyőződése, amelyet Ágnes szuggerált bele:
hogy az embereket csakugyan nem érdemes kimélni, az emberek kegyetlenek
és gonoszok: kifognak a gyengébben, ha megbotlott, a helyett, hogy a
hóna alá nyulnának; s ha feltápászkodik valahogy nagy kínnal, csupa
ragadozó ösztönből visszanyomják a sárga földre… Igen, igen az élet egy
rút marakodás! Aki birja, marja!…

Muki eme szivén átvonagló érzésének hatása alatt állott, midőn tárcájába
nyult. Ajkát összeszoritotta, keze reszketett az elfojtott dühtől.
Kinyitotta tárcáját és minden szó nélkül ezer forintot tett Brenday elé.
Belényesinek nyolcszáz forintot fizetett ki, a sportsman ezerhatszázat
kapott, Bór Dávid ezret.

Azután fölkereste Muki többi hitelezőit is és valamennyinek a füléhez
ágaskodott:

– Bocsánat, – sugta nekik alázatosan, – még ujév előtt eleget teendek
becsületbeli kötelezettségmnek.

Ezek is kinevették. Nagyurak voltak, a pénzre nem volt szükségük, de egy
kis kegyetlenség jól esett nekik.

Ám Muki az egyszer nem törődött a szégyenével. Majd annál gőgösebb lesz,
– gondota magában, – ha teljes joga lesz hozzá… Jó képet vágott, mint a
megszeliditett medve, de alattomban készen állott a halálos ölelésre is,
mert igen sajgott a sebe. Megesküdött magában, hogy senkit sem fog
kimélni soha.

Azzal hátat forditott a kaszinónak és miután klub-élet nélkül immáron el
se tudta képzelni a természetet, beiratkozott a Nemzeti Körbe. Ott, a
reá nézve szüz talajon akarta kipróbálni uj alapokra fektetett
életelveit.

Becsületet aratott velük… Különösen legujabb rangtársait kultiválta: a
báró-bankárokat, a nagykereskedőket, a cukorkirályokat, a hadsereg
bakkancsszállitóit és konzerv-apostolait, egyszóval a legujabb
arisztokráciát. S két hónap lefolyása alatt sikerült is a bőrüket
meghorzsolnia – elnyert tőlük, immár nem az előkelő ekartén, hanem a
lipótvárosi alsós-játékban, vagy kétszáz métermázsa édességet, ezer pár
bakkancsot, ötven darab hitelrészvényt s vagy tizezer doboz
gulyás-konzervet, – a nélkül, hogy áldozatai észrevették volna. Csak azt
vették észre, hogy igen kedves ember az ő uj barátjuk, egyszer sem
éreztette velük, hogy még veres a vérük…

De az államférfiakat sem hanyagolta el a derék átlényegült Muki.
Meghizelegte őket, mert észrevette, hogy éppen a státus-férfiak a
leghiubb emberek. De meg is imponálta őket, mert azt is észrevette, hogy
nem éppen a legokosabbak: kormányozni tudnak, de csak ugy a világba;
forgatják a kereket, ami amugy is forog; tolják a szekeret, ami amugy is
halad, mert olyan a szerkezete. Az iránynyal nem törődnek, mert ugy se
ismerik az utakat; holmi rikordokat sem akarnak teremteni, mert az az
elvük: lassan, de biztosan. Zápor és mennydörgős ménkü nem
veszélyeztette őket, mert csendes volt a tenger és kék az ég. Ahhoz meg,
hogy kopik a hajó s szuvasodik az árboc, nem volt szemük… Pedig zugott
már a tenger méhe ott lent az alsó sötét régiókban s vészes párák
imbolyogtak a fojtó levegőben: kergették egymást, hogy egy ponton
összesürüdjenek. A föld vajudott s szörnyetegeket szült, akik ádáz
fogakkal marcangolták szülőjük emlőjét, mert nem adott nekik elég tejet…

Tehát Muki megimponálta a státus-férfiakat. Valamikor elolvasta volt
Tocqueville könyvét és szolgabiró korában alkalma volt beletekinteni a
néplélek érdekes, izgató rejtelmeibe. Aztán a müvészetet is megérezte
mimóza idegzetével: annak óriási értéknevelő, léleknemesitő hatásait.
Okát talán nem tudta volna adni, de ösztönszerüleg sejtette, hogy egy
nemzet erejének igazi értékmérője a szellemi kulturája. Az a becsülete,
az életkedve, élettartamának a meghatározója. Mert minden, ami szellem,
közkincse az emberiségnek s az a nemzet, amely semmivel sem járul hozzá
eme közkincs gyarapitásához, olyan mint az ingyenélő: se rangja, se
tisztessége.

Mukinak volt ilyen intenzivebb megérzése nem egy. Csak komolysága nem
volt hozzá. Tudásából s egyéb szellemi készletéből (a helyett, hogy
versenyképes tőkét csinált volna a maga és a köz javára) apró
galacsinokat gyurt, s mint neveletlen gyermek az asztalnál megdobálta
vele barátjait. Igy tett a miniszterekkel is. Legsulyosabb eszméit és
ötleteit kacagva fricskázta az orrukra… S azok nem haragudtak érte,
hanem elkapták a galacsint és beváltották aranyra a maguk dicsőségére…

… Rengeteg ilyen galacsin szerepel a magyar közéletben, aminek alkotója
ismeretlen s ami a hatalmon lévők dicsőségének számlájára van felirva. S
a komikum a dologban nem az, hogy idegen cég alatt jelennek meg, hanem,
hogy elismerés helyett agyon bunkózzák érte az alkotóját. Nyilván, hogy
részt ne kérhessen belőle magának attól, aki a jutalmat kapta.

Muki különben nem is kért belőle. S miután ezt föl is tételezték róla:
lebunkózás helyett kivételesen adtak neki némi aprópénzt az elismerés
nagy bankójából. Rövid időn bizonyos tekintélyre tett szert a klubban,
holott a kaszinóban egyebet se tartottak róla, minthogy lumpolni tud, de
kártyázni nem tud, egyébről meg fogalma sincs… Erdey miniszter, egy
csöndeseszü, de habajkaszáju demokrata, meggyőződvén róla, hogy nem esik
az a tekintélye rovására, egyszer nyiltan kifejezést adott abbeli
véleményének, hogy mágnásban még soha sem ismert olyan képzett és
éleseszü férfiut, mint éppen Muki. Sőt hozzátette, hogy beválnék
miniszternek is, ha nem lenne _gyerekes_. Nagyképüség nélkül nem tudott
a derék férfiu minisztert elképzelni se.

Erre a dicsőségre nem is pályázott Muki. Tudatában sem volt szellemi
képességei értékének. Képzettségét semmire sem becsülte, mert ismerte a
viszonyokat: tudta, hogy a szellemi tőkét ugy se lehet nálunk
értékesiteni. Vagy ha igen, antisambrirozni, hizelegni kell, amihez
pedig ő nem értett. Tehát vagyoni függetlenségre vágyott csupán. Azaz
gazdagságra. Mert azt is tudta Muki, hogy a miniszternél is nagyobb
tekintély a nagy vagyon. Kormányoz, szónokol, büntet és jutalmaz, mint
Metternich, Kossuth és két király együttvéve.

Egyik napról a másikra persze nem nő meg a szarvasbogár sem. Muki, mióta
okos emberré lett, megtanult várni is. Addig apró kitartással gyüjtötte
a garast. Kockázatokba nem ment bele. Azt tartotta egész bölcsen:
krajcárokból áll a forint.

Persze az ő krajcáregységét nem lehetett szó szerint venni. A
bakkancs-báróval például tiz krajcárba játszotta a piké pointjét s
elnyert tőle egy ültőhelyében nem egyszer ötszáz forintot is. Egy hónap
alatt ilyenformán hatezer forintot sikerült összeharácsolni a klub
pénzes balekjeitől. Netto. Mert még vagy kétezer forintot el is költött
a tetejébe…

Muki, midőn a hónap végén megcsinálta a mérleget, először nagyot
kacagott örömében, aztán hirtelen elkomolyodván, egy tükör elé állott s
fejbe csapta magát…

– Óh, te ló! – szidta le saját becses személyét kiméletlenül, – hát nem
tudott az eszed előbb megjönni! Nemzeti Kaszinó kellett neked, ahol ugy
kártyáznak az emberek, mint Jupiter? És nem elég, hogy kifosztogattak,
azonfelül még meg is kínoztak, mintha te fosztogattad volna ki őket!… Te
borju, te vizipatkány, hát nem elég finom társaság egy ezerholdas urnak
egy csomó politikai báró, aki készséggel leadja neked a tejet és
azonfelül még respektálja is a kékvéredet?… Ha lett volna eszed, rég
megduplázhattad volna a vagyonodat, a helyett, hogy bemártogattad volna
az adósságok tengerébe. Most ujra kell kezdened az életet, mint egy
szabadságolt illavai rabnak…

Szidta magát Muki, de annál jobban megszilárdult az elhatározása:
kitisztázza birtokát, megduplázza a vagyonát türelemmel, kitarással:
megkvadruplázza. Most már tudja, hogy nincs abban semmi ördöngősség,
csak megforditva kell csinálnia mindent, amit eddig csinált. Elég ékesen
beszél a hatezer forintja… Be se várta az Ágnes által kilátásba
helyezett második tizezer forintja esedékességét, nekiment a Nemzeti
Kaszinónak, hogy nyereségéből végképp kiegyenlitse összes
kártyaadósságait. Hitelezői ez alkalommal már nem üztek belőle gunyt.
Vagy mert elszoktak tőle, hosszas kimaradása következtében, vagy talán
egyéb okból, esetleg mert imponáltak ujonnan szerzett allürjei.

Tény, hogy valósággal meghizott Muki a klubban, meghizott és elfelejtett
raccsolni is. Sőt bizonyos keménységet nyert az arca, orra és álla
körül. Régi lompos járása is karaktert cserélt: biz’ ő most már odavágta
a lábát a parkethez, egy csöppet se szégyelte magát.

Somogyi gróf, a kártya-király, aki világéletében egyszer sem nevetett,
találóan jegyezte meg reá:

– Eddig olyan volt, mint egy kiszuperált kötéltáncos, most meg ugy nézi
ki, mint egy ranzsirozott bugris.

Muki nem hallotta a komoly ember viccét, de véletlenül füléhez ütődött
egy más megjegyzés: a Dengelegié:

– Meglátjátok, ez az ember nem sokáig él: megszolidult.

És Muki nem tért felette napirendre. Nem tartozott senkinek semmivel,
szabad volt, mint a madár, független, mint egy yankee: miért nem
mondhatta volna meg Dengeleginek a magáét, mikor a megjegyzése a májára
szállott?… Nekiment a gunyoros grófnak és leereszkedőleg megveregette a
vállát.

– Kedves barátom, – vágta a szemébe maró szarkazmussal, – lehet, hogy
nem fogok sokáig élni, de még nem haltam meg, holott te rég halott vagy.

A homály, amely ezt a mondást körülvette, arra a föltevésre adott okot,
hogy Muki erkölcsi halált gondolt. Dengelegi magyarázatot se kért tőle,
kiválasztott magának a kaszinó tagjai közül két jól fésült urat s
provokáltatta Mukit.

És másnap alkalma volt Mukinak céllövő képességét bemutatni. Azaz be
kell vallani, hogy csak szerencséje volt, mert biz’ ő egy csöppet sem
tudott célozni, a golyó egész magától volt olyan kedves, hogy a
Dengelegi lábába szaladt.

S ettől a pillanattól kezdve senki se packázott többé Mukival a
kaszinóban, mert combon lövetni senki sem akart…

Az ujjá formált férfiu örömmel tapasztalta testi, erkölcsi és pénzügyi
gyarapodását s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy számot vessen a
lelkiismeretével. Ugy érezte magát uj lelkevilágában, mint a partra
kivetett hal, amelynek hosszas vergődés után végre sikerült magát a
vizbe beledobnia. Megtalálta a természetének megfelelő elemet. Szinte
csudálkozott rajta, hogy oly sokáig tévelyedett az élet zürzavarában.

– Most már az a fő – elmélkedett, – hogy bele ne vesszen ujra valami nem
neki való szentimentális miliőbe. Egy pillanatra sem szabad a
kerékvágásból kizökkennie. E célból, vélte, bizonyos tréningnek kell
magát alávetnie. Szabályoznia kell életrendjét, szigoru elvi alapokra
kell helyezkednie. Mert a hideg észtől és a jó gyomortól függ minden. Ez
a kazán, az a gőzerő… Már pedig – bölcselkedett tovább, – a gépet
utánozza az ember, ha boldogulni akar, ne az emberi természetet, amit
össze-vissza rángat ezernyi esély és indulat…

Muki föltette magában, hogy minden egyes tettét szigoru birálat alá
fogja venni, mielőtt végrehajtaná. Nem fog elkövetni semmi fölöslegeset,
viszont semmi olyast sem fog elmulasztani, ami hasznára válhatik.
Szivére nem hallgat, az rossz tanácsadó s holmi magasabb lelki
gyönyörökkel áltatja az embert. Pedig hát a legnagyobb gyönyör: a
haszon. A fülemüle gyönyörüen csattog és – megreped a szive; a szemtelen
veréb a pajtában dőzsöl és – meghizik.

Csak ugy dült Mukiból a közönséges emberek egészséges, otromba
filozófiája. És mégis, nagyobb urat mutatott, mint valaha. A szénája és
a ruhája rendben voltak, pedig abból itélnek az emberek. Ki törődik
azzal, hogy milyen valaki belülről, ha kivülről cifrát mutat.

Muki igen cifrát mutatott. Pompás, fölényes modora és nagy,
arisztokratikus orra volt. Kitünő elegánciával öltözködött és fejezte ki
magát. Az asszonyokat mézzel etette, a férfiakat – ecettel. Amazok
megszerették ennek következtében, emezek féltek a csipéseitől.
Következésképen mindenki hizelgett neki… És nőtt, nőtt Muki, olyan
hihetetlen gyorsasággal, mint a hindubüvész fája, amelyre öt perccel a
magja kicsirázása után föl lehetett mászni. Pedig nem tett egyebet, mint
hogy kivetkőzött halhatatlan emberi lelkéből…

Átlényegülési folyamatának ilyetén stádiumában találta Mukit Ágnes
levele:

„Kedves Muki! Egy hónap óta semmit sem irsz, tehát minden valószinüség
szerint nem is csináltál semmit. Vigyázz Muki, én nem játszom a
szavammal! Ha elfogyott a pénzed, adok à conto, csak gyere Dormándra.
Különben is okvetlenül ki akarlak kérdezni, mert tudnom kell, mit
végeztél. Ölel Ágnes.“

Mukit még jobb kedvre hangolta ez a levél, mint amilyenben volt.

– Hol maradt ez a leány? – s aprókat kacagott magában – hanyatt esnék,
ha tudná, hogy mit csinált belőlem.

Azzal azon melegében iróasztalához ült s széles jókedvében igy válaszolt
hugának:

„Dear Ágnes! Igaz, hogy egy hónap óta nem irtam neked, de az már nem
igaz, hogy nem csináltam semmit. Bár egyelőre, bevallom, csak magamnak
dolgoztam. Ám közvetve az is a te javadra fog szolgálni. Mert ha azt
akarod, hogy levegyem lábáról a te széles talpu Toncsidat, először
magamnak kell megizmosodnom… Izmosodom is szépecskén. Agyon nyerem
magamat a kártyán, csupa szamárral játszom. Kifizettem minden
kártyaadósságomat és combon lőttem egy barátomat. A minisztereket is
kezelem: megcirógatom a képüket, de hátulról csipek rajtuk. Ez kitünő
metódus, a szamár is megnő tőle.

„Különben légy teljesen nyugodt my dear love. Azért nem megyek hozzád
Dormándra referálni, mert holnapután Bálvándyhoz utazom. Pénzem van, de
azért reflektálok a második rátára is, mert télen nagyba akarok
kártyázni, szükségem lesz a forgótőkére.

„Nagyon szeretlek, amiért kinyitottad a szememet. Minden vonalon igazad
volt. A lelkem csöppet sem mar azért, mert kozák lettem… Hálából mindent
megteszek az érdekedben. Most már magam is tudok bizni a lehetetlenben
is.

„Addio mio amore, pá puszi – a te hálás tanitványod, – Muki.“

„Ps. Bálvándról majd irok neked.“




ÖTÖDIK FEJEZET.  Zsuzsa.

Bálvándy kitörő örömmel látta magánál viszont Mukit. Még össze is
csókolózott vele.

A kis embernek nem tetszett most ez a nagy szivesség. Jobb szerette
volna, ha a házigazda valami falusi tréfával fogadja vala, a Józsa Gyuri
vagy a Sándor Móric tempója szerint. Immár unta a szubtilitásokat, a
vastag vonásokat kedvelte meg.

A Bálvándy csókját azonban még sem volt szive visszautasitani. Ő is
cuppantott egyet, de csak egyet, aztán válla közé csapott a barátjának.

– Hó – szisszent ez fel, – ne verekedjél.

És belecsikkantott a véknyába.

Muki is felszisszent… Bomlottak jókedvükben, cicáztak egymással az
előkelő urak, akár a konfliskocsisok a _standon_, ha nagy a hideg… Aztán
rágyujtottak egy havannára és leültek a parkban egy nagy diófa alá.
Nevezetes fa volt ez, nevezetesebb, mint ők. A monda szerint Apafy
Mihály uram, a fejedelem, órát javitgatott alatta. Bár lehet, hogy
hazudik a monda, semmi sem biztos, csak a halál.

Mindegy, – a fő, hogy gyönyörü volt a diófa és jól termett. Tele volt
gyümölcscsel és hüs árnyékot adott. De egyéb hüsitőről is gondoskodott a
Bálvándy komornyikja. Bort plántált a fa alatti asztalra és mindenféle
kénes és szénsavas ásványvizet: málnásit, parádit, suligulit.

– Minek ez a luxus? – tréfált vele Muki. – Hozzon inkább egy palack
sört.

Bodorodott az is.

Muki egymásba fonta cingár lábszárait, mintha utánozni akarta volna az
alatta nyekegő fonott kertiszék stilját és élvezte az üde hegyi levegőt.
Nagyokat szippantott belőle s megdicsérte az illatát.

– Itt jó dolga van a tüdőnek, – mondta. – De meg is látszik rajtad, –
tette hozzá. – Vajjon sokáig élnek-e a Bálvándyak?

– Azok sokáig élnek, – válaszolt a házigazda. – Az apám hatvan esztendős
volt, mikor születtem neki s kilencvenedik évében halt meg.

– Bravó! – Én is éppen addig akarok élni… Hát te?

– Én százig. Nekem igen kemény a husom. Maholnap ötven éves leszek és
átugrom ezt az asztalt.

– Ne bolondozzál!

– Becsületemre!…

A becsületszónak hinni kellett. Muki megirigyelte a barátja kemény
husát.

– Az ördögbe, – szaladt ki száján az irigysége. – Hogy csináltad?

– Szolid voltam és sok haricska-puliszkát ettem.

– Hát az jó: a haricska-puliszka?

– Meghiszem azt. Ha akarod, csináltatok estére.

– Csináltass. Mindent csináltathatsz, csak rántott csirkét ne, mert
attól utáltam meg a nyarat falun.

– Hahaha, hihihu, – kacagott Bálvándy, – ne félj, fatányérost fogsz
kapni káposztaborral.

– No arra kiváncsi vagyok: a káposztaborra.

– Az igen kitünő, – állitotta Bálvándy és azt is megmagyarázta, hogy
miért kitünő.

Nincs olyan erdélyi ur, még ha fejedelmi sarj is, aki ne értene a
konyhamüvészethez. Gróf T...y valóságos ételköltő, olyan ételeket
komponál, amiket senki se tud megcsinálni az ő szakácsán kivül. A
sneffet például ugy sütteti meg, hogy belevarratja egy kappanba, a
kappant egy pulykába, a pulykát végre egy borjuba. Tehát alapjában véve
nem is sül a sneff és mégis megsül. Ebben van a vicc. Kár, hogy
költséges egy kicsit.

De volt invenciója Bálvándynak is. Ő is szerkesztett nem egy
ételkölteményt. Ilyen volt a rákpástétom irósvajas-tésztában és az
uborkával megspékelt ürügerinc, tárkonyecetes lében.

Muki már ismerte ezeket az ételeket. Nem felejtkezett meg róluk.

– Mikor csináltatsz egyszer ecetes ürüt? – kérdezte a gazdáját.

– Majd holnap, – jelentette az örömmel, – a gyermekeim tiszteletére.

Muki bizony nem is tudta, (vagy elfelejtette), hogy Bálvándynak
gyermekei vannak.

– Hát hol vannak a gyermekeid?

– Angliában voltak lord Chesternél.

– Chesternél, hát már olyan nagyok?

– Hisz beszéltem neked róluk… A fiam huszonkét éves, a leányom
tizenkilenc; holnapra várom őket haza.

– Örülök, hogy megismerkedhetem velük…

– Csak arra kérlek – figyelmeztette barátját Toncsi báró kissé
meglapulva, – hogy legyünk komolyabbak, ha itt lesznek.

– Pardon, – kérte ki magának Muki a figyelmeztetést, – csak nem
gondolod, hogy egy előkelő fiatal hölgy…

– Nem a leányom miatt, – vágta el a szavát Bálvándy, – az pompás egy
leány, olyan szilaj és jókedvü, hogy felmászik neked az almafára is,
hanem a fiam…

Muki elnevette magát.

– Hahaha, félsz a fiadtól?

– Attól tartok, hogy szamárnak hisz.

– Ne mondd…

– Becsületemre!

– Hát olyan?

– Olyan. Rengeteget összetanult… Képzelheted: pápaszemet visel az orrán,
mint egy német professzor.

– Pápaszemet, hüha!

– Pápaszemet. Ötszáz éves a nemzetségünk, de ő közöttünk az első, aki
pápaszemet visel.

– Pedig, – jegyezte meg Muki, – a hegyek között nem igen szokott az
ember szeme elkopni.

– Hát hol?

– Az Alföldön, a laposon.

– A laposon? Hogy-hogy?

– Ugy, hogy ott igen nagy distanciákat kell neki leküzdenie s nem
pihenhet meg sehol.

– Ezt nem is tudtam, – vallotta be Bálvándy komolyan, – bár – tette
hozzá, – ugy se segithettem volna a fiam szemén, mert erővel Lipcsébe
kivánkozott valami hires tudós miatt, az pedig laposon fekszik, ugy-e?

– Lipcse? Laposon… Hát olyan tudományszomjas a fiad?

– Olyan. Egyebet nem is iszik, mert gyülöli a bort.

– De erős azért? – folytatta Muki a pongyola párbeszédet.

– Nagyon erős, talán még nálamnál is erősebb.

– Kiváncsi vagyok rá nagyon.

– A leányom, mondta Bálvándy – jobban fog neked tetszeni. Annak nem kell
a tudomány, azonban megüli a töretlen harmadfü csikót is.

– Óriási!

– Aztán – dicsekedett a büszke apa, – nem azért mondom, mert az enyém,
de szép is a gyerek, mint egy erdei tündér. A haja és szeme fekete, mint
az ében, arca rózsás és ragyog a jókedvtől.

Idáig csak lafatyolt Muki, nyeglén darálta a szót, mint a kávéőrlő, de
hogy szép leányra fordult a szóbeszéd, egyszeribe felvillanyozódott.
Begombolta kabátját és kihuzta magát, mintha már ott is állott volna az
erdei tündér előtt.

– A szép nő – állitotta lelkesen, – a teremtés legnagyobb csudája.

Bálvándy nevetett.

– Nagy kópé voltál te, Muki? – kérdezte jókedvüen.

– Nem mondhatnám, – vallotta be Muki őszintén, – bomlottam az
asszonyokért, bomlottam, de igen gyáva voltam velük szemben.

– Hihihi, – s jóizüt kacagott Bálvándy, – én éppen az ellenkezőjét
mondhatom magamról. Én minden téren élhetetlen voltam az életben, de a
csóktol sohasem féltem. Második természetemmé vált. Még házasember
koromban sem mulasztottam el soha, ha alkalom adódott reá, pedig nagyon
szerettem a feleségemet.

– És soha sem vesztettél rajta? – kérdezte Muki irigyen.

– Dehogy nem, majdnem mindig kikaptam, mert nem tartottam átmeneteket:
mindjárt a csókon kezdtem.

– Az még nem rajtavesztés, – vélte Muki – ha nagyobb baj nem történt
veled…

– Egyszer bizony, – vallotta be Toncsi báró naivan, – rosszabbul is
jártam… Házas ember koromban történt, – mesélte, – Magyarországon
jártam, kosokat akartam venni egy felvidéki urtól… A gazdát nem találtam
ott, csak a leányát. Akárcsak az a kastély, amelyben lakott, oly zord
volt ez a leány. De csunya is, mint az északi szélvész és lompos, mint
egy cseléd. Én annak is néztem és tekintettel a vöröses hajára, a mi
kivételképpen igazán szép volt rajta, megcsókoltam.

– Furcsa passzió! – nevetett Muki.

– Meg is adtam az árát, – folytatta kalandja elbeszélését a házigazda, –
mert a leány annak az egy bolondos csóknak a fejében azt követelte
tőlem, hogy elvegyem. Hiába magyaráztam neki, hogy hiszen nős vagyok s
szép fiatal a feleségem, ő makacsul ragaszkodott a követeléséhez. Hogy
vár rám akármeddig is… Hallottál ilyen bolondot? – háborodott fel
Bálvándy a furcsa eset emlékére: – vár reám, vár!… Mi az ördögre várhat?
– gondoltam el magamban – csak nem őrült meg, hogy a feleségem halálára
várjon?… Alig birtam tőle elmenekülni s az emlékét nem is tudtam végképp
lerázni soha; az váltig velem volt, nyugtalanitott, kisértett, szegény
elhunyt feleségem koporsójánál is. Ott különösen. A régi emlékkel együtt
mintha maga a leány is megelevenedett volna: láttam testének szögletes
vonalait, savószinü szemét, amelyből csak ugy dült a hajthatatlan
akarat… Macskaszerü sompolygással közeledett felém, szinte hallottam a
szavát is, amint diadalmas hangon a szemembe vágta: – Ugy-e nem voltam
őrült, nem hiába vártam reád?… Valóságos vizió volt, hallucináció, –
fejezte be Bálvándy a különös történetet, mély lélegzetet véve az utolsó
szó után.

Muki növekedő figyelemmel hallgatott. Képzeletét eleitől fogva
megragadta egy távoli sejtelem s mindvégig fogva tartotta. A Bálvándy
jellemző szavaiból markáns szilhuettben bontakozott ki az Ágnes képe.
Szép vörhenyes hajával, savószin szemével és csunya arcvonásaival. De a
jellemére is rávallott a történet pointje. Muki csaknem biztosra vette,
hogy nem csal a sejtelme.

Azonban (bár a teljes bizonyosság kedvéért szeretett volna egy pár
kérdést intézni Bálvándyhoz), volt annyi esze, hogy hallgasson.
Aknamunkát vállalt, hát nem állhat ki a napfényre, – vélte, –
Bálvándynak még csak sejtenie sem szabad, hogy mit forral ellene, mert
ha gyanura kap, veszve az ügye. A jámbor férfiunak minden bizalmára
szüksége volt.

Tehát hallgatott Muki. Egyelőre megelégedett azzal a tudattal, hogy
Bálvándy nem felejtette el Ágnest: husz év multán sem tudta magát a
hatása alól emancipálni. Ez pedig nagy nyeresége volt az ügynek. Az
Ágnes titokzatos szuggeráló erejét bizonyitotta s a Bálvándy
gyöngeségét. Mintha szemmel verte volna meg a vénleány a férfit, mintha
meghipnotizálta volna, hogy örök időkre magához láncolja!

Vannak az emberi lelkek egymáshoz való viszonyaiban ilyen megfoghatatlan
rejtelmek…

… Muki még aznap megirta Ágnesnek, mint tudta meg a titkát (bár nem
emlitette a nevét) magától Bálvándytól. Most már neki állott feljebb.
Megleckéztette hugát a bizalmatlanságáért.

„Fiam, – irta neki egyebek között, – ha azt akarod, hogy hamarosan
elfogjam, ne tartsd zsákban a macskát. Nem vagy már tizenhat éves.
Adandó alkalommal mindent el kell nekem mondanod stb…“

Másnap délben full dresszbe vágta magát Muki az ebédhez: szürke
redingótot, fehér mellényt, batiszt inget öltött s narancssárga csokrot
kötött a nyakába. Igy várta az erdei tündért, akinek közvetlenül ebéd
előtt kellett megérkeznie.

Meg is érkezett a bátyjával együtt. Bálvándy kiszaladt eléjük, Muki a
szobában maradt s az ablaküveghez lapitotta az orrát, hogy annyival is
közelebbről láthassa az érkezőket. Azaz csak a leány érdekelte őt: a
tündér.

Egyelőre nem sokat látott belőle. A leány magas, vállas termetét bő
szalmaszinselyem utazóköpönyeg fedte, arcát meg egy széles karimáju
pofoncsapott panama kalap takarta el… Azonban látott a helyett egy
ugrást, ami becsületére vált volna magának szennorita Carmencitának is.
A leány ugyanis egy gyors mesteri fogással összekapván szoknyáját a
térde magasságában, be se várta, hogy a lovak végképp elcsendesedjenek,
egy merész szökéssel kint termett a batárból s egyenesen apja nyakába
röpült… Erre puszik következtek, rengeteg mennyiségü puszi. Mukinak az
ablakon át is belecsattogtak a fülébe…

Aztán a pápaszemes fiu szállott ki a kocsiból. Azaz hogy ezuttal nem
volt az orrán pápaszem. Nem is kivánkozott rá. Merészképü, daliás
tartásu legény volt a fiatal Bálvándy. Vastag nyaka, széles, szögletes
homloka s ruganyos járása nem közönséges fizikai erőt árult el.
Egyszóval szép férfi volt. Valami hóditó keménység s egyben melankólikus
szivjóság ömlött el egész lényén. A nagyakaratu fölényes jellemü férfiak
tipusa volt. Nem lehetett rajta csudálkozni, hogy imponált az apjának.

… Különb az öregnél, annyi szent bizonyos, – konstatálta Muki is az
ablakban, bár csak egy szempillantást vetett a fiatalemberre. A többit
mind a panama kalap alá szerette volna csempészni. A sok csók roppantul
felizgatta a fantáziáját. Mindenáron látni akarta a leány arcát,
legalább is a csókos ajakát… Milyen lehet? Ives-e, mint a felajzott
nyil? Pici-piros-e, mint a cseresznye? Avagy nedves-e, mint a szamóca?
Játékos-e, mint a csicsergő madáré, vagy…

Egyszóval nagy szépségeket sejtett Muki a panama alatt. De egyelőre csak
a leány termetét tudta a képzelete megrajzolni azokból a jelekből,
amiket merész, ruganyos járása közben itt-ott elárult a testén
megfeszült köpenyeg.

– Vénusz, – konstatálta fenhangon, – egy szélesvállu, karcsu Vénusz.

Aztán meghallotta a leány hangját is, szelesen gyors beszédjét és széles
dallamos kacagását. S nagy szakértő létére leszürte a következtetést
ezekből a jelekből is: – jó gyerek, egyenes lelkü, tiszta mint a hó…

Eltalálta… Bálvándy Zsuzsa azok közé a leányok közé tartozott, akik
abból a pazar fényességből, amit magukkal hoztak a világra a lelkükben,
hogy áldást, örömet és boldogságot árasszanak szerteszét az emberek
között: egy szikrányit sem vesztettek el abban a szürke gomolyban, ahol
a müveltség és illem jegyében az emberidomitás oktalan és sokszor
izléstelen munkája folyik. Maga volt a dicső természet, ami nem
tévedhet, mert örök isteni törvények irányitják… Rózsák fakadtak a
Bálvándy Zsuzsa nyomában. Szépsége gyönyöröket teremtett, szivjósága
nemesitett, előkelősége fölemelt. Ember volt: hibái neki is lehettek, de
azokat senki se látta meg szüzies lénye ragyogásától… Szülői egy
világhires drezdai nevelőintézetben neveltették. Az intézet igazgatónője
(derék nő lehetett) egy levélben – igy jellemezte Zsuzsát szülőinek:

„Az önök leánya maga a megtestesült női eszmény. Megsejti a szépet és a
jót; mi nem is neveljük őt. Hadd fejlődjék teljesen önmagából, mert az ő
lelki kincseihez képest szegényesek a mi pedagógiai tudásunk értékei.
Azt ajánlom méltóságtoknak is, hogy teljes szabadságot adjanak neki.
Hatalmas ösztönök oltalma alatt áll: olyan leány mint ő, minden
veszedelemmel szemben vértezve van stb.“

Talán épen ennek a levélnek a hatása alatt engedte meg Bálvándy a
leánynak, hogy európai tanulmány-körutjában elkisérje bátyját.
Mindössze, hogy egy idősebb komornát rendelt melléje…

… Erről a körutról tértek vissza a Bálvándy gyermekei. Beutazták az
egész kontinenst Oroszország kivételével, aztán áthajóztak Angliába.
Rövid idei londoni tartózkodás után elfogadtak egy (a Rhédey család
révén) távoli rokonuk, lord Chester meghivását Chester-castleba. Ott
végig élvezték az angol kastélyélet (castle-life) nagyszabásu, ünnepies
és mégis utólérhetetlenül bájos örömeit, aztán hazajöttek.

Mellesleg legyen mondva, Zsuzsába halálosan beleszeretett a lord Chester
másodszülött fia, a csinos Percy baronet. A leánynak is tetszett a
derék, komoly gavallér, de (egyelőre legalább) nem annyira, hogy hazát
cserélt volna érte. Kosarat nem adott neki, sőt meghivta Bálvándra, csak
azt jelentette ki egész határozottsággal, hogy mint magyar asszony akar
meghalni…

Bálvándy semmit sem tudott erről a szivügyről, leánya csak annyit irt
meg neki, hogy utólagos beleegyezése reményében, meghivta a baronetet
Bálvándra.

A tősgyökeres magyar ur nem igen örült a szerencsének, mert szót se
vallott angolul, de meg félt is Albion fiainak köztudomásu mókáitól, –
mindazonáltal egy szóval sem kifogásolta leánya meghivását…

– Miféle legény az a te baroneted? – volt az első kérdése leányához,
midőn azt karonfogvást a kastélyba, illetve szobájába vezette.

– Az egy csinos fiu, apa, – válaszolt Zsuzsa hamoskásan kacsintva, –
csak az a kár, hogy beretválja a bajuszát.

– A manóba, hát csupaszszáju?

– Mint a fiókveréb, de a tartása olyan, mint a sasé.

– Csak nem bomlottál bele?

– Nem egészen, – válaszolt a leány felséges őszinteséggel, – de ha
bajusza lenne és magyar lenne és kissé vidámabb lenne és…

– Az ördögbe – kacagott Bálvándy, – mi kellene még?

– Jobb szeretném, ha barna lenne – s versenyt nevetett apjával a leány,
– olyan szőkepiros a képe, mint egy leányé.

– Hühü, az baj, – tréfálkozott a boldog apa, – mert majd azt hinnéd, ha
mégis férjed találna lenni, hogy te vagy az ur a háznál.

– Igazad lehet, apa, – ismerte be a leány, aztán még egy utolsó csókot
cuppantván az arcára, eltuszkolta magától az apját: – Most menj, mert
átöltözködöm… Küldd be Julit.

– Jó – s kotródott Bálvándy, – de siess, mert kész az ebéd s vendég is
van a háznál: egy pompás vén fickó, aki igen kiváncsi rád.

– Sietek, apácska…

Bálvándy beküldte leányához a komornát, aztán a fia szobájába furakodott
be: nem tudott betelni rég nem látott szép gyermekeivel.




HATODIK FEJEZET.  Késői szerelem.

– Jó szinben vagy, fiam, – gyönyörködött Bálvándy a fiában, – mintha
megélénkültél volna egy kicsit.

– Nagyon jól éreztem magamat Angliában, a hatalmas, acélos férfiak
között.

Bálvándy soviniszta lelkét kissé bántotta a fia ilyetén elragadtatása.

– Acélosak lehetnek, – jegyezte meg kelletlenül, – de nem acélosabbak,
mint mink.

A fiatal báró csak a fejét rázta.

– Hej, apám, nem az izmokról beszélek én.

– Hát miről?

– Az akarat acéljáról: a jellemről.

Bálvándynak megnyult az orra. Magyarok akaratáról, ha soviniszta volt
is, nem igen cseveghetett jóhiszemüleg, de a jellemüket nem engedte.

– Ejnye fiam, ha lusták vagyunk is, szivünkhöz és jellemünkhöz nem
férhet szó.

Megint csak mosolygott a fiatal báró.

– Majd egyszer elmondom neked, mit értek én az angolokkal együtt jellem
alatt.

– Mondd el most, kiváncsi vagyok.

– Egy példát mondok el, – teljesitette a fiu apja kivánságát – … A
dusgazdag lord Leeds másodszülött fia, – kezdte, – elhatározta, hogy
hüségét megjutalmazandó, feleségül veszi régi kedvesét, egy másodrendü
szinésznőt. Az apja erre kijelentette, hogy kitagadja. A fiu
elhatározását ez egy csöppet sem gyöngitette meg, elvette a szeretőjét.
És szavának állott az apa is… A pazar kényelemben felnevelt gavallér
pillanatra sem esett kétségbe: a nélkül, hogy csak egy szóval is
könyörgött, vagy a legkisebb szemrehányást tette volna atyjának,
áthajózott feleségével Amerikába és miután egyéb foglalkozást nem
kapott, beállott pincérnek. Tiz évig pincérkedett, aztán szájától
megvont garasaival maga nyitott vendéglőt. De nemcsak ugy bolondjában
ám. Először minden szakmájába vágó ismeretet elsajátitott: megtanulta a
szakácsmesterséget is. Mert azt tartotta, hogy a genlemant a becsülete
kötelezi arra, hogy jól végezze, amibe belefogott. Annál jobban, mennél
előkelőbb, mennél alacsonyabb rendü a vállalkozása… További tiz évig
vendéglősködött a lord fia s miután csakugyan jól teljesitette
kötelességét, meggazdagodott. Egyben meggyarapodott a népszerüsége,
tekintélye is. Beválasztották a kongresszusba (az Egyesült-Államok
képviselőháza), később szenátor lett, ma minisztere az
Egyesült-Államnak; de lehet még belőle köztársasági elnök is… Hát –
fejezte be a fiatal báró a példát, – ezt nevezem én jellemnek. Nálunk
nincs ilyen.

Bálvándy elszontyolodott. A példa sehogy sem tetszett neki, viszont
egyetlen tárgyilagos ellenvetést sem tudott ellene felhozni. Csak ennyit
motyogott:

– Ez egy egyszerü meggazdagodási eset, ami nálunk is gyakran előfordul.

– De nem az urak társadalmában, – állitotta a fia. – Ha valaki közülünk
a lejtőre kerül, legurul a mélybe s ott marad, mert eszébe sem jut, hogy
annak, aki egyszer elbukott, ujra kell kezdenie az életet, ha ur is.
Ott, ahol a napszámos kezdi. A különbség a bukott ur és a munkás között
csak az, hogy ennek soha sem is volt társadalmi poziciója, holott neki
azért nincs, mert elvesztette. A munkásnak szivós kitartással kell
megszereznie azt, amit neki csak vissza kell szereznie. Az pedig nagy
különbség. Mert az ur már tudja az utat. Vele született kvalitásai,
nagyobb müveltsége és látóköre is megkönnyiti a haladását. És –
háborodott föl a fiatal báró, – még sem tud a munkással versenyezni.
Igen, mert ott szeretné folytatni, ahol elhagyta: a lejtő ama végzetes
pontján, ahonnan lebukott, ami képtelenség, mert hiszen a lejtő lábánál
hever.

– Egyszóval, – akart az apa véget vetni fia fejtegetésének, – te csak
azt tartod jellemnek, ha valaki kapaszkodni tud…

– Azt – válaszolta a fia határozottan. – Ha megteszi a munka embere, aki
a tőle független semmiből emelkedik a csucsra, – megteheti az ur is, aki
önhibájából sülyedt bele a semmibe. Már az előkelősége (amely neki
kiváltságos helyzetet biztositott, mig el nem játszotta a játékait) – az
előkelősége is kötelezi arra, hogy helyre hozza azt, amit maga vesztett
el. A lord-ivadék vezérelve lebegjen a szeme előtt: azért vagyok ur,
hogy jobban végezzem másnál, amibe belefogok. S biztosithatlak atyám, –
állitotta a fiu, – hogy ennek a vezérelvnek jegyében győzni is fog.

Bálvándy megrázta fejét.

– Az még nem következés, – jegyezte meg, – hogy az, ami Angliában, vagy
Amerikában lehetséges, nálunk is az. Én nem tudok elképzelni egy olyan
bukott urat, akit a társadalom ujra _feleresszen_ a csucsra.

– Mert – világositotta fel a fia, – még nem ismertél olyan embert, aki
ezt megpróbálta volna: nem ismertél olyan jellemet.

– Lehet, – hagyta helyben Bálvándy kedvetlenül, – de most ne
vitatkozzunk erről, menjünk ebédelni.

És karonfogta az öltözködéssel éppen elkészült fiát…

Zsuzsa már kint állott akkor az ebédlő előtti kőtornácon fehér battiszt
ruhában, üdén, pirosan, akárcsak az a rózsa, amit fekete hajába tüzött.
Ott lebegett, mosolygott Muki körül, kedveskedett, csicsergett neki,
mint madár a bokornak, mielőtt az ágára szállna.

Muki csak nézte, bambán mosolyogva, nekipirulva, mint egy iskolásgyerek.

A Zsuzsa mandulavágásu, kacagó szemében csintalan dsinek játszadoztak s
kicsufolták a talajavesztett kopasz férfiut.

– Ejnye, – szólalt meg az egyik, a Zsuzsa piciny piros ives ajakára
szökve – (tehát ilyen volt a szép lány csókos ajaka), – ejnye, hát
beszéljen már maga is, még nem hallottam a hangját.

– Ee, – hallatta magát Muki erre – ee…

– Ez nem elég, – szólalt meg egy másik dsin a Zsuzsa ajkáról, –
beszéljen emberi hangon, egész szavakat.

Muki, mintha csak meghallotta volna a dsinek nem hallható hangját,
megszólalt végre:

– Olyan furcsa vagyok ma, nem tudom, mi lelt!…

Bálvándyék éppen akkor érkeztek a tornácra.

– Nini, – jegyezte meg Toncsi papa, – mint látom, ti már össze is
barátkoztatok.

– Csak én, – hamiskodott Zsuzsa, – Hervay báró még vad egy kicsit.

Bálvándy mindazonáltal bemutatta neki a fiát.

– Fiam: Bálint.

Az urak kezet fogtak, s egy pár udvarias frázist váltottak egymással… A
Zsuzsa hajából kiesett a rózsa, Muki rávetette magát, mintha attól félt
volna, hogy elrepül a virág. És elcsipvén a rózsát, átadta a leánynak.

– Köszönöm, – mondta ez s (valószinüleg azért, mert nem volt tükör a
tornácon) keblére tüzte a rózsát: a bimbót – két bimbó közé. Aztán,
mivelhogy megkondult az ebédre hivó harang, a báró mellé szökött és
elkapta a karját negédesen.

– A karját, édes báró… De szaladjunk, mert roppant éhes vagyok…

Az ilyes előkelő körökben nem járja, sőt neveletlenség számba megy, de
Zsuzsának oly jól állott ez a neveletlenség, mint a vadvirágkoszoru a
tündér fején…

Az ebéd pompásan sikerült. Asztalra került a házigazda mindkét
találmánya is: az irósvajas rák és a tárkonyecetes ürüsült. Bálvándy
folyton piszkálta Mukit, hogy provokálja az elismerését, de az most oly
szórakozott volt, hogy váltig csak evett s egy szóval sem dicsért
semmit. Biztosan nem is érezte az étel izét (mint csakhamar _elárulta_),
magasabb régiókban járt a képzelete. Ám a szapora szives koccintások
folyamán végre neki bodorodott lebüvölt szelleme és elkezdett szikrát
szórni. A nőről beszélt, az örök-nőről, aki mindig egyforma volt, ha
Egyptomban született a Fáraók körében, ha római matrónának, ha ladynek,
ha magyarok nagyasszonyának. Odáig ment, hogy bebizonyitotta, miszerint
Kleopátra tökéletesen egy tipus azzal a szegény kis cselédleánynyal, aki
szerelmi bánatában marólugot iszik… A nőnek – állitotta, – nincs
megkülönböztető nemzeti, sőt faji jellege sem, mert csak egy jellege
van: a szerelem vágya. Egyszóval homogén teremtés a nő, jelleme alig
ismer megkülönböztető, osztályozó vonalakat…

Zsuzsát, bármily fordulatos volt is, nem tévesztette meg a Muki báró
játszi dialektikája.

– Megcáfolom, báró – jelentette ki s komolyra biggyesztette játékos
ajakát, – én bennem olyan erős a faji jelleg és a hazaszeretet, hogy
képtelen lennék más országban élni.

– Még nem szeretett, – bátorkodott Muki megjegyezni.

– Talán nem, – ismerte be a leány, – de azt csak érzem, hogy nagyon
tudnék szeretni. És még se lennék idegen ország asszonya soha-soha!

Bálint bárónak nem tetszett a társalgás ilyetén fordulata.

– Ne beszéljetek szerelemről: az komoly dolog, – mondta kelletlenül.

De a huga lefőzte.

– Hisz épp azért beszélünk róla, mert komoly.

– Igaza van Bálintnak, – vette Bálvándy pártfogásába a fiát, mert az
egyszer, ha tudtán kivül is, malmára hajtotta a vizet, – térjünk át egy
könnyebb témára, ebéd közben nem jó gondolkozni.

Bálint elnevette magát.

– Igy találkoznak a nagy szellemek, – mondta, – Werner is azt állitja.

– Ki az a Werner?

– A hires lipcsei professzor.

– Vagy ugy!… Okos ember lehet.

– Reggeltől estig dolgozik, a legtranscendentálisabb témákon töri a
fejét, komor, mint Dante s fölényes, mint Voltaire, de ha asztalnál ül
azonnal átvedlik: egy sörivó student se lehetne nálánál bolondosabb.

Bálvándyt érdekelni kezdte a tudós.

– Mit csinál az asztalnál?

– Rossz vicceket, – felelte Muki. – Közben iszik, mint a lyuk, tüsszent,
csuklik és pletykázik. Az ember ilyenkor azt hinné róla, hogy valami
hirtelen meggazdagodott kefekötő. S mindezt, – magyarázta, – azért
cselekszi, hogy saját szavaival szólván, emésztés közben végkép elvesse
a tudománya gondját, mert az emberi szervezetet, mint mondja, két
irányban igénybe venni nem szabad. Vagy a fej dolgozzék, vagy a gyomor,
különben mind a kettő csak félmunkát végezhet s mégis jobban kopik.

– Alighanem igaza lehet a németnek, – mondta Bálvándy. – Én ugyan –
tette hozzá humorral, – nem sokat gondolkozom ebéd után sem, mert minek
kopjak, ha nem muszáj…

Ezen mindenki nevetett, legjobban Bálvándy maga… Mind magasabbra
ágaskodott az általános jókedv. A minduntalan összecsendülő
kristálypoharak bongását elnyomta az emberszivek zenéje: az életviditó,
lélekszépitő kacagás.

Még Muki is megszépült a jókedv ragyogó fényében. Kopasz fején persze
nem nőtt meg a haja, de arcának redői kisimultak s szelid fényt nyert a
szeme.

Zsuzsa minduntalan vele kötekedett, amivel igen boldoggá tette a
szürkülő agglegényt. Ebéd után azonban, midőn a billiárd-szobában
egyedül maradt Bálvándyval, bekövetkezett a reakció.

– Hallod-e Toncsi, kesergett egy pompásan sikerült masszé után, – ilyen
vén szamaraknak, mint mi, nem érdemes már élni sem.

– Dehogy nem, – tiltakozott Bálvándy barátja blazirtsága ellen. – Hogy
juthat ilyen bolondság az eszedbe egy jó ebéd után?

– Azt se tudom, mit ettem.

– Ejnye, – indignálódott a szives házigazda, – az irósvajas rákomat se
vetted észre?

– Hát rák volt?…

Bálvándy komolyan megorrolt.

– Majd adok én neked máskor rendes ebédet, – dohogta, miközben lecsapta
dákóját, – puliszka való neked, bivalytejjel.

Muki ki akarta engesztelni az érzékeny urat.

Ne neheztelj rám Toncsi, olyan buta vagyok ma, mint a vágómarha.

De Bálvándy csak nem engedett a hosszu orrból.

– Dehogy is vagy te buta, hisz az ebéd alatt folyton bomlottál a
lányommal.

Egy mély sóhaj tört ki a nyiszlett kis báró kebeléből.

– Hajahaj, pajtás, hisz éppen ez az a pont…

– Miféle pont?

– Az a pont, ami gondolkodóba ejti az embert… A mi számunkra – mondta
elegikus hangon – már nem virit a szerelem rózsája.

– He?

– Nem virit a szerelem rózsája.

Bálvándy nem tudta magát tájékozni. (Csak nem vetett a nyütt agglegény
az ő gyönyörü hamvas leányára szemet?)

– Ne izélj rébuszokban, – támadt rá Mukira morcosan. – Mit akarsz te a
szerelem rózsájával?

– Hiszen semmit, – sóhajtotta lemondással Muki, – és éppen ez az én
tragédiám. A testem megvénült, a szivem fiatal maradt.

– De hiszen, – vélte Toncsi egész bölcsen, – az még nem tragédia.
Elégitsd ki a szivedet és hagyj békét a testednek. Azaz szeress ugy,
mint Plátó: par distance.

Muki megneheztelt a tanácsért.

– Te, – kérdezte éllel, – beérnéd annyival?

– Nem érném be, – vallotta Toncsi jókedvre derülve, – csakhogy én
fiatalnak érzem a testemet is.

– Persze, – borongott Muki, – te nem packáztad el a fiatalságodat.

– Azt biz én nem packáztam el.

– Könnyü volt neked, örökké itt éltél a medvék között.

– Irigyelsz talán?

– Irigyellek pajtás, – ismerte be Muki, – irigyellek. Most látom csak,
hogy megismerkedtem a gyermekeiddel, miféle hülye az az ember, aki meg
nem házasodik.

– Hüm?

– Aki meg nem házasodik…

– Miért jutott ez ily későn az eszedbe?

– Mert most láttam először a leányodat és a fiadat. Boldog apa vagy…

– Abbijon, – ismerte be Bálvándy hencegve, – kevés embernek van ilyen
jól sikerült két csemetéje.

– Különösen a leányod, – bökte ki végre Muki elragadtatását, hogy
könnyitsen a szivén, – igazad van pajtás: csak egy tündér lehet olyan
tökéletes.

Toncsi bárónak nem tetszett ez a hevület.

– Jó, jó, hát gyönyörködjél benne, – figyelmeztette barátját, – de holmi
bolondságokon ne járjon az eszed, mert – magad mondod – ahhoz már vén
vagy.

Muki valósággal megsértődött.

– Csak nem hiszed, hogy megőrültem, vagy hogy gazember legyek? – tört ki
a régi becsületes lelke. – Még akkor se gondolnék ilyen szentségtörésre,
ha én volnék a római császár… Mit gondolsz, – folytatta, – nem vagyok én
romlott azért, mert rossz vagyok.

Az apát valósággal meghatották barátja szavainak nemes hevülete. Kezet
fogott vele.

– Te egy igen nemes lélek vagy, Muki.

Mukit, bár teljesen őszinte volt a magábaszállása, kellemetlenül
érintette ez az elismerés. Érezte, hogy már nem méltó reá. Legkevésbé a
Bálvándy részéről.

– Hagyd el, – mondta rosszkedvüen. – Nem érek én ma már egy hajitófát
sem. Sőt – fakadt ki maga ellen szintén öntudatlanul, – éppen abban jár
az eszem, hogy kivetkőzzem a lelkemből. Ha már mindent, mindent
vesztettem, legalább meggazdagodom.

Toncsi csudálkozva hallgatta barátja homályos értelmü paradox szavait.

– Nem értelek, – jegyezte meg rövid szünet után. – Azért, hogy
meggazdagodjál, még nem kell kivetkőznöd a lelkedből.

– Haha, – s keserün felkacagott az elesett gavallér, – ebben az
országban óriási handicapteher a lélek. Itt csak a lelketlenek
boldogulhatnak; a hizelkedők, az öklelők, a ravaszok, a gonoszok.

Bálvándy még jobban elcsudálkozott.

– Hát ezentul olyan akarsz lenni?

– Olyan.

Erre már elnevette magát a jólelkü ur.

– Ha csakugyan az lenne a szándékod, – mondta, – nem beszélnél róla.

És ismét megragadta s melegen megrázta a Muki kezét.

– Ismertem egy urat, – mesélte közben, – az is mindig ugy beszélt, mint
te most. Dicsérte a tolvajokat és betörőket, de mikor valaki egyszer egy
homályos, bár kereskedői fogalmak szerint teljesen korrekt vállalkozásba
akarta belevinni: olyan pofont mért eme valaki ábrázatjára, hogy majd
kiugrott a szeme. Hát te is ilyen vagy.

Muki észrevette, hogy az imént ugyis tovább ment a kelleténél: meghagyta
Bálvándyt jámbor hitében. Egyet csavart a fején és elnevette magát…

Egy pár napig semmit se csinált Muki Bálvándon. Csak élt. Nem is akart
egyebet. Sőt akkor lett volna igazán boldog, ha elfelejtheti vala az
egész mindenséget (önmagát is beleértve): az emberküzködés apró,
céltalan piszkosságait, az élet szenvedelmeit, sőt anyagi örömeit is.
Lelke kikivánkozott csunya aszu hüvelyéből, szeretett volna valahol a
magasban lebegni, talán Zsuzsa felett, hogy megoltalmazza, őrangyala
lehessen a leánynak.

Egy heti önfeledt ábrándozás után azonban végre is belátta Muki, hogy
cselekednie, egy kicsiny lépéssel legalább közelednie kellene a
céljához, különben céltalanná válik a földgolyóbison való tengődése.
Most inkább, mint valaha. Érezte, hogy semmit se számit és – számitani
akart. Mindegy, akármilyen lelki áldozatok árán. A fő, hogy hatalomra
tegyen szert: irigységet, megdöbbenést, gyülöletet, avagy – tiszteletet,
hálát, elismerést provokáljon. Mindegy volt neki minden, csak sulya
legyen. Akár himnuszban, akár pamfletben, de emlegessék a nevét.
Belátta, hogy nem válogathat az eszközökben, ahhoz már nem volt sem elég
naiv, sem elég fiatal… Aztán az is sarkalta Mukit, hogy jogcimét vallja
Bálvándon való hosszadalmas tartózkodásának. Nem akart huga előtt a
naplopás vagy ingyenélés gyanujába keveredni.

Némi gondolkodás után azt eszelte ki, hogy felkéri Bálvándyt, egy
félig-meddig rombadőlt várkastély megtekintésére. A rom eladó volt és
csak tiz kilométernyire esett Bálvándtól. Tulajdonosa, egy szeszgyáros
mindössze tizezer forintot kért érte s a hozzátartozó hetven holdas
elparlagosodott parkért. Ennyit, vélte Muki még ő is megreszkirozhat
érte… Mert biztosra vette, hogy ezentul mindig nyerni fog a kártyán. Más
kérdés, hogy lakhatóvá teheti-e valamikor a kastélyt. Bár bizott ő már
annak a lehetőségében is. Valami démon megtévesztette az eszét:
elhitette vele, hogy minden sikerül az emberfiának, ha Istennel szakit s
a pokollal szövetkezik. Igaz, hogy eddigi tapasztalatai e mellett
szólottak. Őt is a szive tette tönkre: hát most az eszével kell
visszahóditania azt, amit a szive miatt elvesztett…

Bálvándy szenvedélyes birtokbecslő volt és egész Erdélyben az első
dilettáns alkusznak vallotta magát. Örömmel teljesitette barátja
kérését. Elment vele a romhoz és a szeszgyároshoz s kilencezer forintért
kialkudta számára a kastélyt.

Muki egyelőre csak kétezer forint foglalót adott, de azonnal
intézkedett, uj birtoka nevére leendő átiratása iránt…

A Bálvándy Antal szüz erdélyi telivér méneséből összeállitott
négyesfogat már mint hunyadmegyei birtokost röpitette uj birtokáról
Bálvándra…

A bamba holdvilág és a tüzes csillagok milliárdjai kisérteties fényt
szórtak az országutjára, beezüstözték az azt szegélyező fasor leveleit…
Valahol a távolban mélabus, szivfacsaró melódiákat furulyázott,
alighanem valami oláh pakulár… A közelben baglyok huhogtak az erdő
szélén és egy hirtelen kerekedett kóbor szél fütyült… A lovak
prüszköltek s dübögő patkójuk szikrákat váltott ki az országut
bazaltjából…

Bálvándy Antalnak, talán mert megszokta, nem volt érzéke a természet
pompája iránt. Tőle bámulhatott a hold, reszkethettek a csillagok,
furulyázhatott a pakulár: a jó urat talán még az se hatotta volna meg,
ha leszáll az égből az angyalok kara s menyei dalszóval kiséri vala ősei
kastélyába.

De Muki másforma ember volt. Az ő élete javarészt a kőszénfüst és a
villamosvasut rikitó csilingelése közepette őrlődött le. Rá az ujság
ingerével hatottak az örökkévaló természet örökszép játékai. De meg
szerelmes is volt, ami megtizszerezi a lélek fogékonyságát… Muki
teljesen átengedte magát érzéseinek; beleábrándozott a holdba,
részvéttel kisérte a csillagok járását, kihallgatta a csendet, leste az
örökkévalóság titkait. Bálvándy minduntalan karatyolt neki valamit,
különösen az akviziciójáról pöntyögött. De Muki rá se hallgatott.
Egy-egy sóhajjal felelt a kérdéseire.

A derék ur végre is megsokalta a szótlanságát.

– Mi lelt téged? – kérdezte tőle kelletlenül.

Muki összerázkódott. Hogy kizökkentette barátja ábrándjai szines
világából, észretért: őt magát is boszantani kezdte a _gyöngesége_. Mert
immár gyengeségnek minősitette lelke szépségeit. Terhére voltak, utjában
állottak.

– Ej, – válaszolt röstelkedve, – eszembe jutott egy régi história: az
zavart meg.

– Miféle história?

– … Egy gyermek ment a réten, kora reggel napsütés előtt és gyémántot
szedett. Azt hitte, hogy a füszálon rezgő harmatcsepp a gyémánt és ez a
hite teljesen elég volt neki ahhoz, hogy boldognak érezze magát. De –
folytatta Muki a meséjét, – amint igy megy, mendegél a fiu, egyszerre
csak eléje pattan az ördög: – Mit csinálsz te fiu?… Gyémántot szedek… –
Mutasd, megveszem a gyémántodat… A fiu táskájába nyult, ahova a
gyémántot gyüjtötte és ime, semmit sem talált benne. Gyémántjait
felszitta, megsemmisitette a levegő… Sirva fakadt. Aztán oda szaladt az
anyjához és azt kérdezte tőle: – Édes anyám, miből van a gyémánt? Az –
válaszolt neki az anyja, – az ördög könyéből származik, ne vágyjál te,
fiam, gyémántra soha…

Bálvándy tátott szájjal hallgatta.

– Hol hallottad te ezt a mesét és mit akartál vele mondani?

– Semmit, – mondta Muki – mese, hát mese.

– Mégis?

– Ugy gondolom, az a mese tanulsága, hogy az az ember, aki kincsek után
futkos, az ördögre szorul.

– Szép, – mondta Bálvándy, – ez alighanem valami napkeleti mese lesz.

– Az, – hagyta helyben Muki, – csakhogy, – tette hozzá, – itt nyugaton
valóság az, ami a napkeleten mese.

Bálvándy megcsóválta fejét, mint mindig, amikor nem értett valamit.

– Nem irtál te verset valaha? – kérdezte rövid szünet mulva.

– Irtam. De most már gyülölöm a költeményt…

A kocsi befordult a faluba, a kutyák megrohanták s akkora lármát csaptak
a köznapi eseményből, mint az ujságirók, ha panamán csiptek egy
kegyelmes urat…

A kastélyudvaron egy rántással leszögezte a lovakat a nyalka székely
kocsis. Bálvándy és vendáge kiszállottak a hintóból.

Zsuzsa eléjük szaladt. Atyja nyakába ugrott s mialatt csókolta, egy
meglepő hirt közölt vele.

– Levelet kaptam, apa.

– Kitől?

– Charlietól, Chester-castleból…

Bálvándy nagyot nézett.

– Ejnye, hát levelezel vele?

– Miért ne? Angliában az nem shoking.

Mondta a leány és ragyogott a szeme, mint a karbunkulus.

– És mi van a levélben? – kérdezte az apa rosszat sejtve.

– Az, hogy holnap itt lesz.

Éppen ettől tartott Bálvándy.

– Ejha, hát ugy siet!… Mit irt még?

Zsuzsa fülig pirult. Aztán lehunyta szemét és atyja füléhez ágaskodott.

– Azt, hogy nem tud nélkülem élni…

Muki nem hallotta a szavát, de magaviseletéből megsejtette a gyönyörü
leány érzéseit. Talán a szive dobogását is meghallotta… Belekapaszkodott
egy asztal sarkába és mereven maga elé nézett. A semmibe. Ugy állott
ott, mintha kővé meredt volna; mozdulatlanul. Majd erőt vett magán és
haragosan megrázta fejét: – Most már csak azért is, – morzsolgatta a
fogai között. Aztán mosolyogva a leányhoz közeledett és fenhangon
folytatta.

– Lehet gratulálni?

Zsuzsa atyja mellére borult, de szemét nem vette le Mukiról, ugy
válaszolt neki.

– Ha magyar ember lesz belőle, akkor – talán…




HETEDIK FEJEZET.  A baronet.

Muki báró első indulatában arra határozta el magát, hogy megszökik
Bálvándról, még mielőtt az angol ur odaérkeznék. Egy inassal be is
csomagoltatta a holmiját még az éjjel, de Bálvándyval csak másnap reggel
akarta a szándékát közölni…

Fáradt volt, korán lefeküdt. De álom nem jött a szemére. Fülledtnek
érezte a szoba levegőjét, ablakot nyitott… A hold egy széles sárga sávot
huzott a szoba padmalyára. Reszkető, sápadt fénye szinte megelevenitett
egy bronzalakot, amely egy antik almáriom tetején parádézott s valami
félmeztelen olasz énekes leányt ábrázolt.

Az álomkereső urat boszantotta a bronzlány mezitelensége Eszébe jutottak
róla a céda nők, mind valamennyi, akit életében valaha ölelt. Azoknak
tulajdonitotta fizikuma korai hanyatlását. Szivére ránehezedett a késői
megbánás keserüsége s gyülöletet váltott ki belőle. Első, ugyszólván
diákkori szerelme, a kis Ilonka, pillanatnyi önfeledt kézszoritásán
kivül egyetlen valóban tiszta szerelmi emléket sem tudott felverni a
multakba kalandozó képzelete. Tulajdonképen fogalma sem volt az eszményi
nőről, mig meg nem látta Zsuzsát. Addig egyáltalában eszébe se jutott,
hogy foglalkozzék a nőiség csudálatosan boldogitó varázsának
analizisével. A szép, kedves szüzek, finomlelkü dámák elmentek mellette,
anélkül, hogy észrevette volna őket… Léha volt, bolond!…

… Most Zsuzsa előtt megtorpant végre. Eléje szökött az erdei tündér,
megbüvölte varázspálcájával: kinyitotta szemét. Haj de most már, mit ér
a kijózanodása, mikor végzetes könnyelmüsége többé nem volt
helyrehozható!…

… A bronzleány szemébe vigyorgott incselkedő szemérmetlen kacsintással,
odakinálta neki vérpiros ajakát… „Jer és ne ábrándozzál a holdvilágba,
öledbe kuszom és véresre csókolom az ajkadat. Én vagyok a te igazi
párod, az ártatlanságnak csillagsugarakból szőtt fátyolát a te
szentségtörő kezednek nem szabad megilletnie, mert a te vágyadtól
megriad a szüziesség…“

Muki kiugrott ágyából s a nélkül, hogy gyertyát gyujtott volna, leemelte
az almáriumról a holdvilág fényében fürdő bronzleányt és egy sötét
sarokba állitotta. Szégyellette az eszelősségét, de másképp nem
tehetett. Nem tudott a szobortól aludni, holott okvetlenül ki akarta
magát pihenni… Bezárta az ablakot, elsötétitette a szobát egészen. Erre
nemsokára el is aludt.

Parancsához képest nyolc órakor költötte fel az inas. Muki ablakot
nyittatott és magával hozott gummikádjába vizet hozatott. Mig Gyurkó (az
inas) oda volt a vedrekkel, kikönyökölt az ablakba, ugy, ahogy volt,
hálóingben, friss levegőt szini… De egyszeribe visszahőkölt. Szobájának
ablaka a virágoskertre nyilott s egy karcsu leány járt a rózsák között:
Zsuzsa. Haja vastag fonadékban omlott le a vállán, kezében kerti olló.
Rózsát szüretelt. Olyan volt, mint egy játékos kis leány, vagy – mint
egy nagy csudapillangó, amely repesve válogat a virágban…

Gyurkó meghozta a vizet két hatalmas vederben s megtöltötte vele a
kádat. Muki beleült s egy uritök nagyságu szivacsot nyomkodott a feje
bubjára. Nagyon fájt a feje. De nem segitett rajta a szivacs. Egy kis
dögönyözés kellett volna neki.

– Tudsz-e te masszirozni Gyurkó?

– Mi a fene az, instállom? – kérdezte Gyurkó tőle telhető
tisztességtudással.

– Ide gyere fiam és gyurd meg a fejemet

A kis inas megijedt a különös parancstól.

– Nem gyurtam én még, instállom, fejet soha.

– Hát majd fogsz most… A markoddal nyomni fogod, ahogy birod, a
hüvelykujjaddal meg kenegeted a kopasz felét, meg a nyakamat… Ugy, ni,
látod… Ne kiméld…

Nem kellett Gyurkót biztatni. Ha olyan a gusztusa a méltsás urnak, –
gondolta magában, – hadd emlegesse meg a marka keménységét. Szinte
puhává dörgölte Muki fájós fejét.

– Elég az ebugatta! – szisszent fel a páciens, midőn megelégelte a
torturát, – kitéped azt a kis maradék hajamt is…

Kiugrott a kádból és ledörgöltette magát. Gyurkó az oldalbordájával és
vékonyka lábszárcsontjaival is csak ugy bánt, mint a fejével. Muki
beleizzadt a kezelésébe, de éppen az kellett neki, az izzadsággal együtt
kiköltöztek fejéből és egyéb alkatrészeiből a fájdalmak is.

– Derék sintér vagy, Gyurkó, nesze öt pengő.

– Jaj, kezit csókolom a méltóságos urnak, – ujjongott az oláhba ojtott
székely legényke, ha köllök, csak szólni tessen, tok én még fenébb is
lenni.

Muki elnevette magát és kiküldte a kis inast. Aztán felöltözködött.
Először a fejét, a kusza fejét szedte rendbe, kivülről is. A tarkóján
duskáló háromszáz szál haját gondosan fölpomádézta a feje bubjára,
rakoncátlan, tömött bajuszát meg megtanitotta becsületre, aztán
megberetválkozott és lenyirta az orrából kikandikáló szőrszálakat.

Éppen ezen a müveletén csipte rajta Bálvándy.

– Ejnye a milliomát! – támadt rá vendégére megbotránkozva. – Azt mondják
a cselédek, hogy meg akarsz szökni. Pedig innen ma el nem mégy, az
ebugatta, mert szükség van reád.

Muki kifujta az orrát, mert csiklandozta az olló.

– Mi szükség lehetne rám?

– Az, hogy ugy beszélsz angolul, mint a szarka, hát ne hagyj magamra
azzal a brit urral, mert én egy szót sem vallok a nyelvén.

– Majd beszélnek vele a gyerekeid…

– Oszt ne tudjam, mit?! – heveskedett a jó báró. – Az ellen protestálok.
Itt maradsz tolmácsnak, punktum.

– Fáj a fejem, – okvetetlenkedett Muki.

– Nem fáj, – tagadta Toncsi.

– Hát – vallotta be Muki bizonyos viszonylagos jókedvvel, – csakugyan
nem fáj, csak fájt.

– Látod, hogy jobban tudom, – konstatálta Bálvándy. – Azért akartál te
megszökni, mert félsz az angoltul.

– Tán te félsz!

– Én félek: azt nem is tagadom. Annyi az angolban a cerimónia, hogy a
magamforma egyszerü magyar nemes azt se tudhatja, mikor sérti meg a
becsületét. Torbágyi grófot, – mesélte Toncsi, – aki közöttük élt egy
félesztendeig, kibulnoardirozták a klubjából, mert kisült, hogy rókát
lőtt. Tudniillik, rókát lőni becstelenség Angliában. Hát ezek után
honnan tudja az ember, hogy mi nem az?

– Hehehe.

– Ne nevess, mert ugy se fogatok be neked.

Muki engedett az erőszaknak: Bálvándon maradt. Különben is kialudta
sötét gondolatait, most már ugy gondolkozott, hogy tulajdonképpen
érdekében is áll megtudnia, hányadán áll Zsuzsa az angol urral. Az apa
könnyebben mozgósitható, ha leánya kiröpül a fészkéből. Aztán meg (a
maga szempontjából) teljesen mindegy lehet neki, hogy kinek a felesége
lesz Zsuzsa, ha egyszer ugy se lehet az övé. Belátta, hogy valami
ostoba, céltalan irigység zavarta meg éjjel a fejét. Az ilyen
gyengeségekről pedig le kell szoknia, különben nevetségessé teszi magát.

– Jó, – mondta mosolyogva, mi közben szivarkára gyujtott, – itt maradok
még két napig és megudvarolom az angolodat.

– Éljen a fejedelem! – örvendezett Bálvándy. – Ezt meghálálom neked.

Azzal szelesen kiszaladt a szobából és saját (de szóról-szóra nem
veendő) szavaival szólván, szétütött a kertészlegények, kukták és inasok
között, hogy jól végezzék a dolgukat, mert olyan vendég áll a házhoz,
aki magánál a római pápánál is válogatósabb.

Lett is, mire a baronet megérkezett, olyan rend a kastély körül, hogy
(ez meg már a Gyurkó kifejezése): lelegelhette volna akár a gyöpöt is.

Bálint kiment eléje atyja legszebb ötös fogatán. A vén Miska kocsis
fejébe persze nem nyomtak vaskalapot, mint Angliában szokás, (azt ugy se
türte volna a Miska feje) – de annál rangosabb volt a lovak ezüstveretü
sallangos hámja: valóságos napkeleti fényt árasztott az ekvipázsra.
Aztán az erdélyi mokányoknak sem kellett magukat szégyelleniök: oly
haragos tüzzel és mégis könnyed eleganciával, mint azok, nincs az az
ánglius ló, ami nekimenjen a hegynek. Holott csupa görbe világ volt az
állomáshoz vezető ut. Charlie alig győzte csudálni a nemes állatok
akcióját és kitartását. Pedig annak nemcsak a lovakon járt az esze…
Mikor a várkastély csonkatornyu bástyája kibukkant a várkert égbe nyuló
jegenyesora hézagán, nem is gondolt ő többé se lóra, se azokra az
erdélyi világi tündér-mondákra, amelyekkel Bálint az egész uton
traktálta: attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantotta az ő tündére
regényes fészkét, elbujhattak tőle a Bálint tündérei a világ egész
lóállományával együtt. Szive elkezdett kopogni s leányosan üde s mégis
férfias arcát vérrel öntötte el.

– Tehát megérkeztünk, – mondta magában mély megilletődéssel.

– Itthon vagyunk, – konstatálta Bálint, midőn átrobogtak a kastélyhidon
s egy Angliában eltanult kemény shake-hands-szel üdvözölte vendégét. –
Isten hozta nálunk, tekintse szegényes hajlékunkat a maga házának.

– Ez nem szegényes, – udvariaskodott a fiatal gentleman.

– Ugyan, – tiltakozott Bálint szerényen, – az önök castleja hat-akkora.

– Nagyobb, – ismerte be Charlie – de ez szebb: csupa stil és érdekesebb:
csupa történetet lehel.

Ezt már nem is udvariasságból, meggyőződésből mondta. Láthatólag
kellemesen érintette a Bálvándy-rezidencia uri előkelősége: a vár
borostyán-koszorus bástyái, merész kiszögellései, tornyai s a várkert
évszázados hársfáinak s magas kőfalának zordon pompája. Csak egy
pillantást vetett maga körül, aztán hogy meglátta Zsuzsát is, nem
pillantott többet egyebüvé. Még a lábára sem. Majd megbotlott a kocsi
hágcsójában, midőn kiszállott…

Zsuzsa a kastély gótstilü ajtajában fogadta a ház vendégét, atyja
oldalán. Egyszerü kék delain ruhát viselt. Fényes vasszin haja
évszázados magyar divat szerint, hármas koszoruban övezte csillogó fehér
homlokát. Nagy, riadt szeme lágy fényben uszott. Öle telisdedtele
virággal: olyan volt, mint a szép leánynyá varázsolt mesebeli
rózsabokor.

A viszontlátás első pillanatában elpirult Zsuzsa s leeresztette
szemhéját Charlie előtt. De amint közeledett hozzá az ifju, mind
elfogulatlanabb lett: ajka mosolyra nyilt s felkacagott a szeme is.

Charlie egy mély szertartásos bókkal üdvözölte, aztán kérdő mosolylyal
az ajkán, a háziurhoz közeledett.

Bálint bemutatta az atyjának. Ugyancsak szertartásosan.

– Charlie, baronet of Percy, my friend, Anthony baronet of Bálvándy, my
father.

Bálvándy kissé megszeppent a parádés kezdettől, de azért véletlenül
eltalálta az angol izlést. Megmarkolta vendége kezét és elkezdte
rángatni, ahogy csak birta. A baronet visszarángatta ugyancsak teljes
erővel, amiből legott megtudta Bálvándy, hogy nem csinált hibát. Örült
is a sikerének nagyon. Még a szava is megjött: kivágta azt a német
frázist, amit még reggel eszelt ki vendége beneventálására:

– Kriszti Gott, mein lieber, freut mich dich kennen zu lernen…

Kölcsönös hajlongások… Aztán végre sorra került Zsuzsa is.

Az ő istenhozottja igen egyszerü volt. Egyszerü és fönséges, mint az
anyatermészet maga, amelynek egyik legtökéletesebb remeke volt. Még csak
kezet se fogott Charlieval, mint ahogy a konvenció diktálta volna, csak
átöntötte rózsáit a maga öléből az ifju ölébe.

– Ez a magáé: magyar virág…

Charlie, eme közvetlenség feletti gyönyörüségében dehogy tudott volna
kifejezést adni érzéseinek. Még ha lord Byronnak született volna sem.
Holott világéletében sem irt egy sor verset sem. Ki is zökkent a
baroneti méltóságából ugy, mint az egyszeri diák, aki rossz sédát huzott
az érettségi vizsgán s mindössze egy mondatot tudott, hát azt variálta
egy félóráig, hogy legalább a szája mutasson valamit. Ilyenképen
svindlizett Charlie azzal az egy mondattal, ami az eszébe jutott.

– Oh, very nice… very nice indeed the hungarian flowers… the flowers in
Hungary… I am charmed of it. (Óh igen szép… valóban igen szép a magyar
virág… a virág Magyarországon… el vagyok ragadtatva.)

– Akkor ne gyürje össze szegénykéket annyira, – figyelmeztette Zsuzsa
(angolul természetesen), – mert megtalálják szurni… A rózsa szur.

– Ah pardon, – mentegetőzött az angol gavallér, – észre se vettem, hogy
ugy szorongatom.

És zavartan mosolyogva nézdelt szerteszét, hogy hová is rakhatná a
virágjait, mert hisz ugy se maradhatnak az ölében addig, ameddig el nem
hervadnak.

Zsuzsa észrevette a zavarát, megfogta a karját.

– Jöjjön velem, ha virágot adtam, gondoskodni fogok virágtartóról is.

Mintha csak virágtartónak idézték volna: épp ebben a pillanatban lépett
ki a kastélyból Muki.

Zsuzsa neki is bemutatta a baronetet. Az kezet nyujtott volna Mukinak,
de nem lehetett a virág miatt.

Muki ötletes embernek bizonyult. Elszedte az angoltól és (hogy szabadon
parolázhasson a jobb kezével), balkarjára vette a virágjai felét. Ezzel
felszabadult a Charlie jobbja s megtörténhetett a parola.

Egy pár perc mulva pedig megtörtént (még pedig az egész uri társaság
közremüködésével) a virágok elhelyezése is. Egy rózsát a Charlie
gomblyukába tüzött Zsuzsa, a többit pedig vékonynyaku szines
üvegkancsókba ültette a Bálvándy-család és hüséges vendége.

Általában igen okosan viselte magát Muki, nem vágott pofákat, teljesen
megemberelte magát. Még vicceket is gyártott, rosszakat ugyan, de
angolokat, tehát meg lehetett neki bocsátani a kvalitásukat. Ezen a
véleményen lehetett Albion fia is, mert meghazudtolva a fajtája hirét,
oly jóizüeket nevetett a Muki mókáin, hogy majd kicsordult a könnye.

– Nini, – jegyezte meg Toncsi báró halkan, – hisz ez egy egész derék
fiu, angol létére még nevetni is tud…

A teritett asztalnál még nagyobbat lépett Charlie házigazdája kegyei
felé. Egy az, hogy valóban derekasan megfelelt a teli pohárnak, más az,
hogy kétszer is megismételte az irósvajas rákot.

– Ez ember! – dicsérte meg suttyomban a mellette ülő Muki felé vágva a
fejével.

Ez nem is sejtette, hogy a jó báró miből meritette a lelkesedést.

– Az hát, – hagyta helyben morcosan, – ki mondja, hogy nem az?

– Olyan otthonosan érzi itt magát, – folytatta Bálvándy, – akár csak a
szomszéd faluban született volna.

– Eh, – kicsinyilte le Muki, – neked imponál az, ha valaki messze
született?

– Nem arról van szó, hanem hogy egy csöppet sem pöffeszkedik.

– Miért pöffeszkednék? Vagyunk mi olyan urak, mint ő.

– Hiszen persze, hogy persze, de…

Benne maradt a mondat vége, mert megijesztette a fia.

– Ugyan kérlek, – intette ez az apját, – még észre találja venni, hogy
róla beszéltek…

Azt nem vette észre Charlie, mindazonáltal házigazdája iránti
figyelemből franciára forditotta a szót. Nem igen illett ugyan a
szájába, de hát a Bálvándyéba se igen illett az: francia tudásukat
illetőleg teljesen egy rangon volt a két férfi, azzal a különbséggel,
hogy Charlie a szavak nyakát tekerte ki, Bálvándy meg a mondatokét. De
megértették egymást, a többi meg nem lényeges. Antal ur medvét és zergét
igért előkelő vendégének a puskája hegyére, az meg ugy örült eme
kilátásnak, mint gyermek a krumplicukornak… Egyáltalában minden
csekélységnek örült Charlie, a feszességnek nyoma se látszott a
modorában… Bár hiszen az is lehet, hogy a maga hazájában nyelte a
halcsontot, csak a Zsuzsa közelében lett bohó gyerekké…

Annyi bizonyos, hogy a baronet nagyon kedves volt Bálvándon s mégis
előkelő, amitől Mukinak ismét kiujult a spleenje. Hiába erőlködött,
minduntalan elárulta az angol fölényén való boszuságát.

Nem is győzte a tettetést egy napnál tovább: másnap csakugyan elutazott
Budapestre. De az utolsó órában még megkínozta a barátja. Félrehivta a
kert egy borostyános sarkába, s titokzatos hangon, mintha összeesküvésre
akarta volna csábitani, ezt a kérdést intézte hozzá:

– Te… te Muki, mit szólsz az angolhoz?

– Mit szóljak? – válaszolt ez befelé dühöngő, de kifelé csak remegő
hangon. – Azt, hogy egy rengeteg nagy és jólelkü kamasz.

Bálvándy aprókat kacagott.

– S a leányomhoz? – kérdezte.

Muki elkomolyodott.

– Róla – mondta, – az a véleményem, hogy a baronetnek a felesége lesz.

Toncsi báró megvakarta a tarkóját: örült is, nem is.

– Tudod-e, hogy annyi pénze van annak a fiunak, hogy megvehetné akár az
egész Hunyadmegyét.

– Az neki jó.

– Jó lenne az – jegyezte meg Bálvándy – Zsuzsának is, csakhogy egy baj
van.

– Mi no?

– Az, hogy az angol aligha fog akarni ideköltözködni, Zsuzsa meg angol
asszony nem akar lenni.

– Eh, az nem biztos, – állitotta Muki hevesen, mert már igen
elhatalmasodott rajta az idegessége.

Véget is akart vetni a reá nézve kínos párbeszédnek. De Toncsi
belekapaszkodott.

– Jól van, jól, – folytatta az apró kínzást, – de nekem tudnom kell,
hogy mi a biztos, mert gondos apa létemre nem türhetem, hogy az én
leányommal csak per puff flirtöljön valaki, ha maga a nap édes fia is.

– Ne izetlenkedjél, – gorombáskodott most már Muki egész nyiltan, –
Zsuzsa bárónő jobban eltalálja azt, hogy mi szabad, mi nem, mint a világ
valamennyi gondos papája.

– Gondolod?

– Tudom…

– Persze te elfogult vagy vele szemben, jobban tetszik neked, mint más.

– Jobban, – vallotta be Muki esztelen vakmerőséggel, szinte kihivóan. –
Szerelmes vagyok bele.

– Bolond!

– Te piszkáltad ki belőlem… Hát most már tudod…

Muki egész kikelt az arcából érzései nyomása alatt. Bálvándy, a helyett,
hogy megharagudott volna rá, megszánta.

– Ejnye, ejnye, – motyogta részvéttel, – bocsáss meg pajtáskám… igen
sajnálom, hogy nem vagy fiatal.

– Ne sajnálj te engem, – utasitotta vissza Muki a részvétet gőggel, –
majd kárpótolom én magamat más uton.

– No csak no, valami bolondot ne tégy.

– Ne félj te attól… az én vérem tele van akarattal, minden cseppje az
égbe kiált kárpótlásért a multban elvesztettekért. Bolond voltam, –
fakadt ki hihetetlen szenvedelemmel, – őrült: szerettem az embereket!

Bálvándy persze nem értette, hogy miért legyen őrült az, aki az
embereket szereti. Akkor ő is az lenne. Holott nem csinált neki a szive
soha semmiféle galibát. Nyugodtan, boldogan élt, életének ugyszólván
csak egy igazi nagy szomorusága volt. Hogy eltemette szépséges párját,
hüséges hitvesét. De még ez a fájdalom se hasogatta sokáig a szivét.
Belenyugodott Isten végzésébe. Ugy volt megteremtve: egészséges lelke
csupán egyensuly volt, merő harmónia.

Az élet viharja ilyen emberekben nem tud kárt tenni. A magasabb
intellektus, a müvészlelkek tagédiája a nagy viharok…

… Muki összeölelkezett Bálvándyval, kezet fogott Charlieval, Zsuzsával
és bátyjával, aztán egy utolsó pillantást vetve a rózsás kertbe, ahol
utoljára látta Zsuzsát egyedül, a virágai között: kocsiba ült.

Miska kieresztette a suhogót és minden becsületes ok nélkül végignyalta
vele a türelmetlen pejeket.

… Elrobogott a fogat.




NYOLCADIK FEJEZET.  A bakk.

Muki örült az egyedüllétnek, érezte, hogy Bálvánd nem neki való hely.
Nagyon egyszerü, nagyon előkelő. Pihenésre, nyugalomra csábit, de nem
nyujthat neki gyötrelemnél egyebet… Hiába, már olyan az ő sora, mint a
morfinistáé. Agyonhajszolt, kimerült idegeit csak egy ujabb adag méreg:
lelketölő emberhajsza csillapithatja le. A csendes, eszményi boldogságot
már nem állja ki a szervezete…

Nagyváradig egyedül utazott egy vasuti fülkében. Folyton cigarettázott
és terveket szőtt. Azon volt, hogy kiverje eszéből a Bálvándyakat. S ez
sikerült is neki. Váltig azon gondolkozott (s életéből vett példákkal
illusztrálta, erősitgette gondolatait), miféle tulajdonságok szükségesek
ahhoz, hogy az ember a mások nyakára nőjjön… Utóbbi időben különben
mindig ezzel a témával küzködött, de végleges megállapodásra nem tudott
vergődni. Megcsinálta aforizmáit, szigoru elvekké kögitette
tapasztalatait, mégis nyugtalan volt magábaszállása pillanataiban… Nem
felejtett-e el valamit?… Nem hibázta-e el valahol?… Hátha eredendő
örökölt kvalitások nélkül meg se lehet tanulni az élet müvészetét:
minden igyekezete hiábavaló lesz: a lelkével való harcban az első
nagyobb összecsapásnál összetörik?!…

… Eh, – kergette széjjel hosszas tépelődés után bátortalanitó
aggodalmait, – az ember mindenre képes, ha akarni tud. És csupa
véletlen, hogy valaki jó-e, vagy rossz. Rablók között rablóvá nő a
gyermek. Képmutatóvá a képmutatók között. Ő vakok között tengődött s vak
volt maga is, mig unokahuga, egy leány, le nem szedte szeméről a
hályogot… Micsoda portentum is az a nő! – füzte tovább gondolatai
fonalát. – Csupa groteszk az akarata, a hite, szinte természetellenesek,
lehetetlenek a vágyai!… És ő mégis szövetkezett vele! Sőt bizonyos
pillanatokban még bizik is benne, hogy keresztülviszi akaratát… Miféle
szuggesztiv ereje van az elszántságnak, hogy hihetővé tudja tenni a
hihetetlent is!

… Bármint lesz is – vélte Muki – az Ágnes tervével: egy bizonyos. Az,
hogy ő már megkapta belőle a maga jutalékát, anélkül, hogy csak egy
érdemleges lépést is tett volna a megvalósitása felé. Annak köszönheti,
hogy kinyilt a szeme s akarni megtanult. A terv megbukhatik, de ő már
megszedte a gyümölcsét az Ágnes tudtán kivül és háta mögött… Nem akarja
a hugát megcsalni, nem. Annyit megtesz neki, hogy helybe hozza neki
kiszemelt áldozatát, ha lehet. Elnyerheti a pénzét is. De aztán egy
lépéssel sem megy tovább. A férjkeritő nevetséges szerepére nem
vállalkozik.

Hovatovább szinte boszantani kezdte Mukit, hogy annyit és oly komolyan
foglalkozik az Ágnes hóbortjával s hogy a maga érdekétől nem tudta azt
elválasztani. Mert tulajdonképpen mit törődik ő azzal, hogy férjhez
megy-e a vénleány, vagy pártában marad! Az az ő dolga. Neki talán még
inkább az állana az érdekében, hogy kudarcot valljon a terve…

Eszébe jutott a jólelkü erdélyi ur s az a kedves, ártatlan miliő,
amelyben élt. Lehetetlen volt Ágnest oda beleképzelnie… Micsoda pusztitó
robbanás támadna a nyomán! Az a nő háborusággá változtatná azt a dicső
nyugodalmat, amely a kis család felett uralkodott, kiszakitaná a
szivekből az együttérzést, a szeretetet, egyszóval felrobbantaná a
családi szentélyt s poklot varázsolna a helyébe. Mert olyan a lénye: nem
tür meg a magáén kivül akaratot. Holott a Bálvándy családot éppen az
tette oly előkelővé, hogy minden egyes tagja tisztelte a másikának
érzését…

Muki nagyot kacagott a fantáziája alkotta képen. Aztán elfujta, mint a
buborékot… Ugy se válik, vélte, valósággá soha. Arra nem is akart
gondolni, hogy mi sors várna Zsuzsára, ha mégis meg találna valósulni…

Szépen edződött a Muki szive, akár a bessemer acél. Észre se vette, hogy
immár csupa arcátlan cinizmus, lelketlen gazság volt minden gondolata.
Két hónappal ezelőtt lelőtte volna azt az embert, aki lelke eme
fordulását megjósolja vala, ma pedig talán nem is emlékezett már arra,
hogy milyen volt valamikor…

Indokolva volt a Muki elváltozása: az esze felmentette őt… Jó akart
lenni: az élet nem engedte, hogy jó legyen… Meghibbant az
itélőképessége, lecsuszott az erkölcs talapzatáról. El volt veszve,
midőn azt, hitte, hogy meg van mentve.

Az életkedve azonban megjött a fordulónál. Önérzetével és vágyaival
együtt. Szinte megfiatalodott. Igaz, hogy mértékkel élt, vigyázott az
egészségére, mint egy bugris, kiszámitotta lépéseit. Egyszóval
rászoktatta magát az önfegyelemre. S csak nagyritkán billent meg (mint
Bálvándon is) uj lelke mérlege. Szeretett igy élni: kiszámitva,
rendezett viszonyok között, okosan. Bizonyos tempóval, ami önkénytelenül
tekintélyt provokál…

Alig várta, hogy felmehessen a kaszinóba és a klubba. Az utóbbi volt
ugyan az igazi müködési tere, de, vélte helyesen, a kaszinót sem szabad
végképp elhanyagolnia. Még ráfognák, hogy kikopott belőle, holott
erősebben ült benne, mint valaha. Aztán nem szabad lemondania a nagy
urak társaságáról, az egy bizonyos patinát ád az embernek, eltekintve
attól, hogy esetleg magasabb céloknak forrása lehet…

Azonban mielőtt ujra belevetette volna magát a nyilvános élet árjába,
eszébe jutottak a magánügyei. Eddig nem sokat törődött velük, sőt
végképp átháritotta a birtoka s a rajta levő adósságok gondját a
bérlőjére. Az fizette a kamatokat és az adókat egyenesen a bérösszegből,
ami csak éppen hogy fedezte az évi terheket és átfutó kiadásokat. A mult
esztendőben például nyolc forintot kapott Muki a birtoka után. Igaz,
hogy a bérlőjét nem számoltatta meg. Attól félt, hogy megcsalta s
kisülvén a turpissága, megszökik neki. Akkor pedig mitévő legyen? Mert
ki tudja, kap-e jobb bérlőt? Tulterhelt birtokot szolid ember nem
szokott bérbe venni.

Hát nem félt már Muki ettől sem. Vakon bizott a szerencséjében, uj
életrendje természetes következményének tartotta azt.

Erélyes levelet irt Koller Adolf urnak (a bérlőjének): jöjjön azonnal
Budapestre és terjeszsze eléje mult évi és ez idei számadásait. Feltette
magában, hogy egy krajcárt sem enged el neki.

És bevált az erélye: ezerötszáz forintot nyert vele. Kisült ugyanis,
hogy ennyivel tévedett az árendás ur. És még csak meg se haragudott
érte, hogy rajtacsipték: fizetett, mint a köles, sőt lejáró bérlete
megujitását is kérte. De ezt a kivánságát már nem teljesitette Muki.

– Köszönöm, – mondta, – majd talán magam gazdálkodom…

Ilyen vakmerővé lett Muki. Hat hónappal a bérlet lejárta előtt arra
számitott, hogy átvételkor meg lesz a beruházásokra szükséges ötvenezer
forintja is… Nagyban fog kártyázni – volt a titkos gondolata – és a
lóversenyen is fog nyerni… Annak is meg van a maga titka… Idáig nem hitt
benne, most már abban is hisz. Nevezetesen a turfsvindlikbe… Készpénznek
kezdte venni mindama gazságot, amit emberről és embertől valaha hallott.
Hogy kivetkőzött a becsületéből, nem hitt többé a becsületben:
képzelődésnek, látszatnak vallotta azt.

Szomoru, de ezen a ponton némileg igaza volt…

Mikor bálvándi utja után először lépett a kaszinóba, valóságos becéző
örömmel üdvözölték régi kártyás barátjai, akiktől pedig, hej de mennyi
orrot és szekaturát kellett annak idején, mig adósuk volt, eltürnie.
Ötszáz, ezer, kétezer forintért. Nem volt becsülete! És most, hogy
kifizette tartozásait: egyszeribe lett. Ötszáz, ezer, kétezer forint
hiányzott a becsületéhez: a nagy urak szemében ennyit ért az egész.

Azzal, hogy miképp szerezte meg a vételösszeget, senki sem törődött. A
belső becsület nem vág bele a klubok szakmájába. A gondolat, ha szennyes
is, szabad. Sőt bizonyos fokig szabad a tett is, csak a formát nem
szabad szem elől téveszteni. Vannak társadalmilag szentesitett bünök is,
hiszen alapjában véve a kártyázás se egyéb. A kozák elnyerheti a
gyámoltalan részeg ember vagyonát anélkül, hogy anathemát kiáltana rá a
társadalom…

… Egyszóval, hangos hujjahóval és apró ölelgetésekkel fogadták Mukit a
kaszinóban régi barátjai. Pénzt sejtettek-e nála, vagy csakugyan
megszerették, nem süthető ki, csak annyi bizonyos, hogy mindjárt
meginvitálták egy kis bakkra.

Muki luteránus feleletet adott.

– Majd meglátom, csak fogjatok hozzá, talán belépek később.

A lelke azonban a következőképpen monologizált: „Majd bizony vaktában
kötélnek állok néktek!… Persze nem tudjátok, hogy megjött az eszem…
Először hadd látom a kártyátok járását. A mellé fogok ülni, aki pechben
van. Igy csinálja a bakk-király is és milliókat nyer a metódusával. Hát
mért ne utánoznám őt, mikor magamat utánoznom ugy se szándékom többé?…“

… A kártyások leültek egy külön szobában a bakk-asztalhoz. A játék
megkezdődött. Muki szétnézett a billiárd-teremben. Eleinte nem volt
szándéka tekézni. Bár szeretett játszani. Az ugynevezett elegáns
játékosok közé tartozott, akiket nem az eredmény izgat, hanem a játék
stilja és szépsége. Egy hozzá hasonló _hazardőr_ mellé szegődött s
tudván, hogy nagy pénzbe játszik, rokonérzéssel szurkolt neki. De csak
öt percig. Aztán már boszantani kezdte a protegáltja könnyelmüsége. Bele
is szólt a játékába.

– Hogy kockáztathat meg valaki ilyen kunsztokat, mikor pénzbe megy a
játék? Ez a tiszta harakiri.

Nevettek a prédikációján.

– Haha, – gunyolta ki Bálinty báró, aki az ellenfélnek szurkolt, –
bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü.

Muki nem vette rossz néven a tréfát, szatirikusan mosolygott. Tettel
akarta Bálintynak bebizonyitani, hogy nem a levegőbe csiripel.

– Nem játszanál velem egy százast?

– Szivesen… Mennyi foglalót adjak?

– Semennyit, pénzbe szeretnék veled játszani.

Bálinty nem értette a Muki logikáját.

– Különös – jegyezte meg – rendesen elfogadod tőlem a husz foglalót s
most, hogy pénzbe akarsz velem játszani, visszautasitod?… Könnyelmü fiu
vagy te, Muki.

– Meglátjuk… Száz forint a tét s minden pointért külön egy forint.

Bálinty nevetett.

– Volenti non fit iniuria; ego non contradico…

A Bálinty játékstilja éppen az ellenkezője volt a Muki rendes
játékmodorának. Megnézte a labdát, ráágaskodott, célozgatott, mércsikélt
a tekeasztalon, egyszóval tudásával arányban nem álló gonddal játszott.
S ezzel többnyire legyőzte a nálánál sokkal ügyesebb tekézőket is. Muki
is ezek közé tartozott. Jóllehet rendesen husz foglalót kapott tőle,
soha egyetlen játszmát sem nyert meg ellene, bár első pillanatra
kitetszett a stiljából, hogy ügyesebb.

Ám ez alkalommal végképp lemondott Muki a stilról. Csakugy megnézte a
tekét, ágaskodott, mércsikélt, mint ellenfele. Egyszóval teljes
mértékben kiaknázta a tudását: a haszonra pályázott.

És fényesen megnyerte a játszmát: hatvan egész egységgel.

Bálintyt elöntötte az epe. Kitette százhatvan forintnyi veszteségét a
tekeasztalra s maga elé morgott.

– Érthetetlen!… Abszurdum!… Képtelenség!…

Muki megveregette a vállát.

– Barátom – eszelte az epés bárót – nincs a te veszteségeden semmi
csudálkozni való. Eddig is jobban játszottam én náladnál, csak nem
vetted észre, mert félrevezetett a stilusom… Jegyezd meg magadnak –
tette hozzá oktató hangon, – hogy kétféle stilban lehet játszani és –
élni. Stilust és életrendet változtattam: ennyi az egész.

Azzal zsebre gyürvén a pénzét, hátat forditott a billiárd-teremnek és
benézett a bakk-szobába.

Nyolcan ültek a játékasztal körül. A játékosok mögött vagy husz gibic
állott. Muki egyelőre ezek közé furakodott és látszólagos közönynyel
nézte a sors kerekének forgását. Nem fordult elő semmi különösebb
emóció. A fejek még tiszták voltak, kiki hidegvérrel vigyázott a bőrére.
Szük keretek között mozgott a pénzforgalom.

Muki mindössze tiz percig maradt a szobában, aztán ellépett minden szó
nélkül.

Egy játékos utána szólt:

– Hát te nem ülsz le, Muki?

– Még nem.

– Mire vársz?

Muki nem válaszolt. Magának tartotta meg a feleletet: – Arra várok, hogy
kidülledjen a szemetek.

Belépett egy szerény tarokk partiba negyediknek. Kis pénzbe ment a
játék, de azért feltette magában, hogy ugy fog operálni, mintha ezrekbe
menne. Ez hozzátartozik a tréninghez. Régi tapasztalat, hogy aki
kicsiben nem nyer, nagyban is veszit.

És a tarokkban is bevált a Muki stilcseréje. Bár rosszul járt a
kártyája, nyert. Az óvatosságával győzött, játékostársai
könnyelmüségéből élt. Midőn fölkelt a tarokk-asztaltól, szintén végképp
megérett benne az a meggyőződés, hogy annak, aki tud kártyázni s erősen
felteszi magában, hogy nyerni fog, csaknem lehetetlen veszitenie.
Hazárdjátékban sem.

Elhatározta, hogy ki fogja próbálni az elmélete értékét a bakk-asztalnál
is. Ujra benyitott a hazárdjátékosok szobájába. De ismét csak elszelelt
onnan. A játék még mindig egyenletesen folyt szelid hullámvonalakban
változó szerencsével. Az arcokon nem látszott semmi izgalom. A
bakk-király is jelen volt, de valamint Muki, ő se látta még
elérkezettnek az idejét. Nem játszott, csak nézett, nem is a
bakk-asztalra, csak a levegőbe. Nézett és egy kis gibicasztalról szőlőt
evett. Muki azt is tudta, hogy miért. Mert a gyümölcs rendben tartja a
gyomrot és csillapitja az idegeket. A kártyához pedig első sorban ideg
kell.

Ideg! Tiszta fej! Hidegvér! Ezek a varázsszavak, amik közül a szerencse
forog, konstatálta magában Muki. S egyben egy nagyot gondolt hozzá.

Egy óra volt éjfél után s ha nem is érezte magát fáradtnak, némi csekély
ernyedtséget mégis tapasztalt a tagjaiban. Hovatovább, vélte, a feje is
el fog fáradni, ha nem is annyira, mint az izgalomtól égő bakkozóké…
Hátha aludnék egyet, mielőtt beállana a játékba? Alighanem bölcsen tenné
– okoskodott magában – egyszerre két legyet ütne vele agyon. Teljesen
kipihent testtel és nyugodt idegekkel menne a harcba s egyben kikoplalná
a nyerő játékosokat. Mire körülbelül hat órai alvás után, reggel nyolc
órakor ujra betoppanna a kaszinóba, csupa kétségbeesett, kapkodó
bolonddal állana szemközt. Ugy uralkodnék felettük a hidegvérével, mint
Neptun a hullámok felett.

Muki megkacagta zseniális ötletét. Ugy gondolta: lefőzte vele magát a
kártyakirályt is… Hazahajtatott és lefeküdt. Meghagyta a portásnak, hogy
reggel hét órakor költse fel. Nyugodtan, édesdeden aludt. Szinte
megnarkotizálta mindinkább erősbödő önbizalma mámora… A kitüzött időben
felöltözködött nyugodtan, gondosan. Aztán megevett két hig tojást a tea
mellé s felhajtott egy pohárka francia konyakot. Frissnek, szinte
fiatalnak érezte magát. Ruganyos, tempós lépésben indult a kaszinó felé.
Jókedvü volt, mulinékat csapott a pálcájával, mint egy boltoslegény.
Kilenc óra volt, midőn benyitott a bakk-szobába.

Mefisztó-mosolyra torzult az ajka az eléje táruló látványtól. Négy
magából kikelt alak ült az asztalnál. Az egyiknek vértelen arcából
pirosan dogodt ki a szeme. A másiknak meg reszketett a keze, alig birta
bonjait kiállitani, a harmadiknak a torkára szállott a kinja: ugy be
volt rekedve, hogy alig lehetett a szavát megérteni; a negyedik el volt
fásulva s valahányszor egy nagyobb tétet vesztett, felkacagott, mint egy
bolond… Nem pénzbe ment már a játék (egy krajcár sem volt az asztalon),
hanem becsületbe, vérbe. A bonok hol erkölcsi halált jelentettek, hol
anyagit, hol fizikait.

… A reszketős kezü urra került a bankadás sora. Huszezer forintos bankot
_jelzett_, (ennyire elfajult már a játék), de csak száz forintos téteket
tettek ellene. Azt is puszta könyörületből: meglátszott az arcokon. A
reszkető gentleman észrevette magát. Összeharapta ajakát. Öt percig
kinlódott még, aztán belátván, hogy hiábavaló minden erőlködése
(játékostársai nem tartják többé _jónak_) letette a kártyát és fölkelt.

– Köszönöm, nekem elég.

– Mennyit vesztettél? – kérdezte tőle a rekedt ur.

– Százhuszezer forintot.

Siri csend… Olyan ünnepies, mint a halál maga. Mindenki tudta, hogy nem
fog, mert nem tud a reszkető ember fizetni, a kérdés csak az volt, hogy
a pisztolyt választja-e, vagy az erkölcsi halált…

Hárman maradtak a játékosok… A gyuladtszemü adta a bankot.

– Tizezer forint a bank.

Uradalmas ur volt a gyuladtszemü s bár nyakig uszott az adósságban:
partnerei mohón kaptak a bankján. Megtették felében. Vesztettek…

– Huszezer forint a bank…

Még a rekedt urnak volt leginkább helyén az esze. Ötezer forintot tett.
A kacagó alak tartotta a többit.

A bankadó lepetyegtette a kártyát… Ismét nyert.

– Negyvenezer forint a bank…

– Hahaha, höhöhöhö, hiha, – kacagott őrültként a nagyobb vesztes, –
tartom.

A rekedt ur megragadta a karját és ugy megrázta, hogy majd leesett a
székről.

– Ne őrjöngj!…

– Mi közöd hozzá?

A bankár osztott… Az eszeveszett embernek az asztalra hanyatlott
ónszinüvé vált arca: ugy kapott a kártya után.

Ismét vesztett!… És most már torkára forrt a nevetése is.

A bankár besöpörte a bonokat és felállott.

– Köszönöm, én nem játszom többet. Örülök, hogy kimásztam valahogy.

Erre egy rut jelenet következett. Az utolsónak maradt két ur: a rekedt
és az eszeveszett el kezdtek könyörögni.

– Ne menj még, az Istenre kérlek!…

– Még csak egyszer add le, szóval se kérlek többet…

A szerencsés bankár hideg gunynyal utasitotta vissza könyörgésüket.

– Ne kunyoráljatok, kérlek. A la guerre, comme a la guerre!

– De mégis!…

– Neked van szived…

– Én nem tudok időre fizetni…

– Csak egyetlen egyszer, aztán…

Az eladósodott nagy ur babonás ember volt s a kártyababona azt tartja,
hogy a hosszas könyörgésnek engedni kell. Az előérzete is azt sugta,
hogy nyerni fog.

– Jól van – jelentette – még egyszer osztok, de csak az alatt a feltétel
alatt, ha nem teszitek meg csak a bank felét.

Muki, akit a kártyások, részint mert a háttérben állott, részint az
izgalomtól észre sem vettek idáig: az asztalhoz lépett most és szó
nélkül leült. Ugy hatott a megjelenése, mint valami csuda.

– Nini, te itt?… De megijesztettél?… Hogy pottyantál ide? – hangzott fel
az általános meglepődés izgalmas, de uj reményeket eláruló zajdulása.

– Korán kellett kelnem, – válaszolt Muki – mert tiz órakor ki kell
hajtatnom a pályaudvarra a hugom elé.

A bankár gróf megnézte óráját.

– No hisz addig még egy egész fél órád van – mondta s ezzel egyszersmind
játékra provokálta Mukit, a közismert hires balekot.

– Nem érdemes, – tetette ez magát ravaszul s egy nagyot ásitott hozzá.

De a bankár nem engedett. Szállóigévé vált, hogy Muki szerencsét hoz
annak, aki mellé leül. S éppen ő mellé ült le.

– Nem muszáj nagyban játszanod, – biztatta Mukit, – tégy száz forintot
heccből.

– Nem bánom, legyen – engedett Muki a kérésnek – tiz óráig játszom. Áll
kétezer forint.

S kivette a pénzt.

A másik két játékos, ismerve a Muki balszerencséjét, ugyancsak
két-kétezer forintot tett a bank ellen.

Pedig nyertek.

A bolondos ur fejbe csapta magát.

– Óh én őrült! Hogy nem tudtam többet tenni!

Reá került a bankadás sora. A rekedt ur elnyerte a tizezer forintját.
Majd ő adta a bankot. A bolondos ur visszanyerte a pénzét. Mukira került
a sor.

– Négyezer forint a bank…

Nyert.

– Nyolcezer forint a bank…

Ismét nyert.

– Tizenhatezer forint a bank…

Megtették az egészet és ismét nyert Muki. Aztán kiállott előkelő
nyugalommal, mintha mi sem történt volna és exkuzálta magát:

– Bocsánat, uraim, pont tiz óra, vár a hugom.

Marasztalták, de nem maradt. Harmincezer forint nyereség egyelőre elég
volt neki.

Kisétált az utcára és egy bérkocsiba vágta magát. A gőzfürdőbe
hajtatott. Megfürdött, aztán hozatott magának egy pár virstlit és egy
pohár sört. A nyert pénz megbecsülésére szoktatta magát. Azt
tapasztalta, hogy az igazi telivér kártyamester fegyelmezettségéhez az
is hozzá tartozik…

A sör elfogyasztása után még szivarkára gyujtott Muki, aztán a többi
hájas és sovány bugris példáját követve, begöngyölte magát egy gyapju
takaróba és végignyult egy kereveten, hogy kipótolja azt a két órát,
amennyivel a kelleténél kevesebbet aludt. Öt perc mulva már hortyogott
is… Teljesen pihenten hagyta el a Rudasfürdőt és egészségi szempontból
egy hosszu sétát tett: kigyalogolt a Wampeticsbe… Testi kondiciójának
szinte még jobban örült, mint a nyereségének. Azt, vélte, most már
napról-napra gyarapithatja a mai eszével, holott a test minden nappal
kopik.

A délutánt az állatkertben töltötte Muki. Zsemlyével traktálta a
medvéket s mogyoróval a majmokat. Megszerette a polgári idilleket, de
csak suttyomban persze. Ha társaságba került, legott felvette a
koturnust, mert saját szavaival szólván: attól vadul a magyar.

Igaza volt…

Estefelé a klubba hajtatott Muki báró. A feszitést elkezdte már a
kocsiban is, de az arcát még pihenni hagyta. Azt csak akkor kezdte
ráncba szedni, midőn a klub előcsarnokába lépett. Ott már
megficánkoltatta lábait is s kidüllesztette a mellét. Aztán belépett a
tanácsterembe s felvágta a monoklit…

Hát ha a kaszinóban szivesen fogadták Mukit nagyuri barátjai, akik
tudvalevőleg röstellenek hangosan lelkesedni, akkor annak a
fogadtatásnak a jelzésére, amelyet a klub kevésbé finnyás urai (akik még
tudvalevőleg lelkesedésből élnek), rendeztek a számára: becsületes
melléknevet nem is lehet találni. A magyar azt mondja ilyenkor: majd
szétszedték, kis hija, hogy meg nem fojtották…

Hiszen tudta már Muki, hogy mitől döglik a légy s ahhoz képest kezelte a
politikai társadalmat is, de akkora hujjahót, mint amilyenben részesült,
még se várt még a klubtól sem. Más, ha Afrikában járt volna vagy egy
évig oroszlánvadászaton s egyenesen egy mérges fenevad torkából menekült
volna a klubba, de hiszen csak Bálvándon dégált két hétig, amitől ember
még nem lett nevezetessé, mióta világ a világ. Mindazonáltal ugy tett,
mintha egész természetesnek találta volna ünnepeltetését. Pózba vágta
magát és senkivel sem fogott kezet a köréje gyülekezett urak közül, csak
a jobbját rázogatta meg nekik a levegőben.

– Szervusztok, urak! Mit csinál a haza? Boldog-e a nép? – Nyegléskedett,
akár egy hatalmas fejedelem, akinek több országa van s éppen bekukkant
az egyikbe, hogy megmutassa magát a minisztereinek.

– Hol jártál? De jó szinben vagy! Nagyon hiányoztál nekünk! – viszonozta
a tömeg bókkal lekötelező kérdéseit.

Muki elővette zsebkendőjét, hogy kifujja az orrát. De elejtette. Egy
fiatal képviselő megfeledkezett a méltóságáról és felvette a kendőt.

Ezzel már parolázott Muki.

– Oh köszönöm, pajtás.

És nyugodtan kifujta az orrát, csak aztán felelt a többieknek.

– Mármarosban voltam medvére vadászni.

– Nos? nos? – kiváncsiskodott a hizelgők serege.

– Két mackót lőttem, – hazudta Muki olyan sima képpel, mint a falusi
leányka, aki azzal dicsekszik, hogy két szál ibolyát talált…

Bizonyára hazudott volna Muki még egyebet is, ha nem talál vala
tekintélye gyarapitására előnyösebb müködési teret. De talált.
Megpislantotta az éppen belépő miniszterelnököt, amint egyenesen feléje
tartott. Azaz, hogy a csoport felé tartott a kormányférfiu, mert másutt
nem volt ember, de Muki egészen magára vette a tiszteletet. Egyben
eszébe jutott, hogy jó lesz végre a Bálvándy képviselőségét is szóba
hoznia.

– Szervusz, öregem, – előzte meg kegyesen a nagy ur köszöntését. – Jó,
hogy itt vagy, beszédem van veled.

– Szervusz Muki, – viszonozta a miniszter az üdvözlést, –
rendelkezésedre állok.

Muki legott szaván és karon fogta s benyomta a legközelebbi sarokba.

– Reflektálsz-e a halmosi kerületre? Az eddig ellenzéki volt.

– Hogyne reflektálnék, – s mosolygott a miniszter, – a jóból a sok is
kevés.

– Hát megszerzem neked.

– Nagy szó! – jegyezte meg a nagy ur és kétkedőleg csóválta a fejét. –
Az a kerület még soha se küldött kormánypárti képviselőt.

Mukinak nem tetszett a miniszter modora. Elbizakodottságában egy
vakmerőségre vetemedett: ha nem is egyenesen, rendre utasitotta a
minisztert.

– Kegyelmes uram, – jegyezte meg élesen, – lehet, hogy nagy szó, de ha
egyszer kiejtettem, elbirom.

– Brávó, brávó! – adta alább a kormányférfiu. – Hát te akarod a
kerületet meghóditani?

– Én, de nem a magam részére.

– Nos?

– Bálvándy Antalt fogom felküldeni.

– Ah, nagyon örvendek… Nem is tudtam, hogy befolyásod van a kerületben.

– Még nincs, de lesz. Megvettem a csóltói várromot és fel fogom
épittetni.

– Gratulálok. Gyönyörü terv és hazafias.

… Tehát: még csak harmincezer forint tiszta vagyona volt Mukinak, (igaz,
hogy könnyen szerezte) s már nemcsak a birtokát remélte önkezelésbe
vehetni, de várkastélyt is akart épittetni. Ehhez százezer forint
kellett s már az sem volt neki sok: oly merészen számitolta le jövője
kilátásait…

Vagy csak a szája járt? Az is lehetséges. A siker jegyében müködő
közéleti alakok nem válogatnak a szóban. Az szerintük csak olyan
röppentyü, amit mindenkor el kell sütni, ha a puffogásától hatás
remélhető. Annyi azonban bizonyos, hogy a Bálvándy megválasztatása
valóban komoly szándéka volt Mukinak. Hiszen alig várta már, hogy Ágnest
becsülettel lerázhassa a nyakáról. Akkor pedig utóvégre is teljesitenie
kellett a kivánságait.

S hogy egyszer erre gondolt, még tovább ment Muki egy lépéssel. Bár
annak a sikerében már nem igen bizott maga sem.




KILENCEDIK FEJEZET.  Előjáték a komédiához.

Muki két levelet irt. Az egyik Ágnesnek szólt:

„My dear love!

Bálvándyt Pestre citáltam. Majd értesitelek, ha megérkezett. Nézd meg
magadnak, mert hátha kiszeretsz belőle, ha meglátod. Különben is
szeretnék már neked referálni. Pénzem van. Ha igy folytatom, nem fogom
igénybe venni a második porció ezresedet. Inkább tömd bele a Bálvándy
oláh választóiba, azoknak aligha lesz sok… Ugy-e jó gyerek a te –
Mukid?“

A másik levél Bálvándynak ment.

„Édes Toncsikám!

Nem tudom, milyen állapotban vagy? S egyáltalában élsz-e? Őrzöd-e még az
angolodat, avagy kirepült-e már a bálvándi kastélyból? Jól tennéd, ha
felruccannál már egyszer Pestre. Ha nem vagyok neked elég, nézd meg
magadnak a Deák Ferenc-szobrot, igen jól lehet alatta lelkesedni. Ölel
igaz barátod, – Muki.“

Erre az utóbbi levélre kapott Muki először választ, még pedig dróton.

„Holnapután délben, – táviratozta Bálvándy, – veled ebédelek az
Angol-királynőben.“

Muki rávigyorgott a sürgönyre: örült Bálvándynak. Nem önzetlenül vagy
baráti érzelemből, csak ugy: mert hiszen alapjában a jó erdélyi ur volt
operációinak tulajdonképpeni bázisa. Az volt a tény, hogy, ha tudtán
kivül, közvetve is, mindent neki köszönhetett. Aztán meg az is
mulattatta, hogy ez a meghivási ötlete sem mondott csütörtököt. Ugy ment
minden, mint a karikacsapás… Elnevette magát. (Micsoda fenomenális
kilátást, groteszk romantikát igér a jó erdélyi urnak aggszüz hugával
való összetalálkozása egy husz sztendős csók után! Mennyi humor a
helyzetben, mennyi komikum!)… Miheztartás végett azonnal táviratozott
Ágnesnek…

És másnap este helyben volt az aggszüz, az Angol-királynéban. Mukit nem
találta otthon: az a klubban fejte az uj báróit. Nem is kerestette őt,
egy pár sort irt neki s levelét a szobájába vitette. Majd ráakad, ha
haza jön.

Ráakadt Muki még éjfél előtt, mert akkor jött haza. S meghagyta a
szobapincérnek, hogy tudassa hugával, miszerint holnap délelőtt meg
fogja látogatni. Azzal magára maradván, ismét viháncolni kezdett, mint
egy vásott gyermek. Szinte elemévé vált a csufolkodás: mindenkit
kinevetett helyzete magaslatáról. Nem volt már egy csöpp szive sem…

A mondott időben csakugyan meglátogatta Muki a hugát. Az már nagy
parádéban várta őt. Azaz egy ócskamódi babyruha volt rajta. Ugy festett
benne, mint egy komika egy Shakespeare vigjátékban.

Muki mindjárt az első pillanatban megijedt tőle, de ijedtségének csak
később adott kifejezést. Először puszit adott Ágnes – babynak.

– Isten hozott, mucus!

– Ne bolondozz, beszélj!

Ime, ezek voltak az Ágnes leányasszony első kedves szavai drága
unokatestvéréhez.

Ezek után, gondolta magában Muki, bátran jöhet a ruha.

– Az ég szerelmére! – fakadt ki. – Miféle maskarában vagy te?

– Miért maskara? – kérdezte a vén leány csudálkozva. – Alig volt
háromszor rajtam.

– De volt a dédanyádon százszor, – csufolta Muki – lehetetlen, hogy ezt
a ruhát a tizenkilencedik században épitették.

– Te azzal ne törődjél, – mérgeskedett a hiuságában megsértett aggszüz,
– beszélj.

– Addig nem beszélek, mig meg nem nyugtatsz, hogy modern ruhát is hoztál
magaddal.

– Három toalettet is hoztam.

– Mutasd.

– Bolond!

– Nem fogsz Bálvándyval ebédelni, ha makacskodol.

Ágnes elpirult. Olyan volt a pirulása, mint a baracké, amelynek zöld
marad az árnyékos fele. Azaz csak az orra és az álla pirult el, többi
arca sárga maradt.

– Ugy rendezted, – kérdezte elfordulva, – hogy együtt ebédelünk?

– Ugy.

Erre szót se szólt a vén leány. Kinnyitotta ruhásszekrényét és
megmutatta toalettjeit okvetetlenkedő unokatestvérének.

Hát volt közöttük egy türhető ruha is: valami teveszin angol kosztüm.

– Ezt fogod felvenni, – rendelkezett Muki. – Mindjárt hozzá foghatsz az
öltözködéshez, mert frizurát is kell csapnod.

Ágnes nagyot nézett. Alig ismert rá jámbor unokabátyjára.

– Mi lelt téged, hogy igy rendelkezel velem? – kérdezte csudálkozva.

– Tőled tanultam, óh bájos honleány, – válaszolt Muki s grimaszt vágott
hozzá.

Ágnesben volt humor, elnevette magát.

– Téged ugyan kitanitottalak, – mondta megvicsorgatva fogait.

– Köszönöm is néked, – hálálkodott Muki, – nélküled elvesztem volna.

– Csak rám hallgass ezentul is.

– Azt már nem teszem, – tiltakozott az immár elbizakodott bárócska. –
Most már több eszem van, mint neked.

Ezen a ponton csaknem összevesztek a rokonok. Azon ugyanis, hogy kinek
van több esze. És csudák csudája, Ágnes volt kénytelen engedni. Igaz,
hogy a Muki markában volt a nervus rerum: amire ő husz éve várt.
Egyszóval arról volt szó, hogy Bálvándy vagy nem Bálvándy…

Tehát Ágnes beadta a kulcsot. Muki hálából beszámolt neki eddigi
tevékenységével, amivel, bár huszszor félbeszakitotta a jelentését (ezt
igy kellett volna csinálnod… szamár voltál, hogy erre nem gondoltál),
általánosságban meg volt a vénleány elégedve.

– Elég ügyes vagy, – dicsérte a végén unokatestvérét, – csak meg ne
bukjatok a választáson.

– Bizony, – jegyezte meg Muki, – ott sprengolni kell egy-két garast.

– S ha mégis megbuktok?

– Nem fogunk megbukni. Bálvándy is fog költeni, a pártkasszából is
kicsikarok vagy tizezer forintot, egyszóval pénz lesz s pénzkérdés az
egész… Inkább tartok attól, – tette hozzá Muki, – hogy Bálvándy nem fog
kötélnek állani.

– Jelöljétek akkor az akarata ellenére, – javasolta a vén leány
komolyan.

Muki elkacagta magát.

– Ez aztán te vagy!… A hires Ágnes, a nagy Ugor Ágnes!… Erőszakkal
jelölni valakit, hahaha!

Ágnest boszantotta a guny.

– Most már elég, – szólt rá Mukira mérgesen, – eredj az utadra s gyere
értem, ha elérkezett az ebéd ideje.

Muki megnézte az óráját.

– Megyek is, mert Bálvándynak az egy órai vonattal kell megérkeznie és
még tudatnom kell vele, hogy en famile ebédelünk.

– Nem is sejti, – kérdezte Ágnes, – hogy kivel fog találkozni?

– Hogy sejtené, – válaszolt Muki, – nem voltam bolond, hogy megmondjam
neki. Hisz akkor biztosan elriasztottam volna.

– Ugyan, goromba?!

– Goromba ide, goromba oda, megirtam neked, hogy ugy fél tőled, mint a
futótüztől, megjelentél neki a felesége koporsójánál is.

Hát ennek már szörnyen örült Ágnes… Lám, milyen hatást tett rá a csókja,
hogy husz év multán is megborzong bele s nem tudja elvetni az emlékét,
bárhogy berzenkedjék is ellene.

Aprókat nevetett és kituszkolta kedvelt rokonát.

– Aztán jól viseld magad…

– A viszontlátásra, cher cousine, – bucsuzott el Muki, aztán leszaladt a
portáshoz, megtudandó, hogy megérkezett-e már Bálvándy.

Meglepő feleletet kapott.

– Éppen ebben a pillanatban foglalták el _szobáikat_…

Mukinak egy édes-kínos sejtelem minden vérét a fejébe kergette.

– Szobáikat?… Kik?!

– A méltóságos báró ur és családja: a fiatal báró és a baronesz.

Tehát jól sejtette Muki… A tündér ismét ott volt a közelében, hogy
megigézze őt, s megigézvén, megfoszsza erejétől. Elmenekült előle, de ő
utána jött. S a szemébe fog mosolyogni, hogy eme mosolyával feltámaszsza
régi eltemetett érzéseit.

– Minek is van asszony a világon! – sóhajtott fel a vergődő emberke. –
És eszmények, kimaerák, a mik tőrbe ejtik az energiát, mikor már amugy
is oly gyenge az emberfia!

Megrázta magát, mint a rab, aki bilincseitől akar szabadulni. S menten
nyugodtabb lett, mint akinek sikerült eme bilincseket leráznia.
Önkéntelenül tárcájához kapott: ott van-e a pénze a szive felett?… Igen,
igen, az lesz az ő vértje a kisértéssel szemben: a pénz s mindaz, ami
hozzá tapad: a függetlenség, a tekintély, a becsület, a hatalom…
Megkönnyebbülve kérdezte a portást: hányadik szám alatt laknak
Bálvándyék?

– Első emelet, 14–15.

Muki beküldte névjegyét Bálvándyékhoz azzal az üzenettel, hogy, ha
netalán zavarná őket, legyen szives a báró ur hozzája fáradni a 18-as
számu szobába…

– A báró ur – jelentette a pincér, miután teljesitette a megbizatást, –
azt üzeni, hogy azonnal jön, csak átöltözködik.

Tiz percig sem kellett Mukinak várakoznia, kopogtattak az ajtaján.

– Szabad!

A másik pillanatban már bent volt Bálvándy a szoba közepén s felrugván
egy közbeeső széket, átnyalábolta vézna kis barátját s addig
nyekegtette, mig jajgatni nem kezdett. És járt a szája, mint a kelep.

– Szervusz te gyerek!… Csakhogy látlak valahára!… Ugy megszoktalak, mint
a levegőt… Most itt maradok veled egy hétig, aztán viszlek magammal… Szó
se, mert megfojtalak.

– Au, jaj! – jajdult fel Muki, – csak a véknyamat ne bántsd, mert ott
van a vesém is, a rossz vesém.

A jó falusi mágnás erre eleresztette Mukit.

– Pfü! – lélegzett ez föl megkönnyebbülten. – Borzasztó sok ti bennetek
az erő. A cirógatástok is olyan, mint a masszirozás.

Azzal, nehogy félreértse, átnyalábolta s egy ügyes fogással a divánra
kanyaritotta vendégét.

– Ugy, most ott maradj és ne próbálj mukkanni, mig el nem szittad ezt a
cigarettát.

Egy skatulya Wafiadest tolt Bálvándy elé s gyufát gyujtott neki.

– Meg ne ijeszsz, – mondta ez az égő gyufa elé tartva szivarkáját, –
csak nincs velem valami komoly dolgod?

– Isten ments.

– No már azt hittem! – S egy megkönnyebbitő mély lélegzetet vett a jó
báró. – Különben is rossz álmom volt az éjjel, – jegyezte meg mellesleg,
– tudod az a bizonyos felvidéki hölgy…

A Muki véknyát csiklandozni kezdte a nevetés ingere, de erőt vett rajta.

– Miféle felvidéki hölgy? – kérdezte ártatlan képet vágván.

– Hisz tudod, akit könnyelmüen megcsókoltam ezelőtt husz esztendővel.

– Ahá… Hát mit vétett neked? Találkoztál vele?

– Nem, csak vele álmodtam az éjjel. Megfogta a kabátomat itt hátul és
nem eresztett.

De már erre nem győzte Muki tovább komolysággal: megcsuklott a torka és
elkezdett kacagni.

– Mit nevetsz? – kérdezte Bálvándy megsértődve, halálos komolysággal.

– Azt, hogy olyan babonás vagy!… Hogy lehet egy ostoba álomnak
jelentőséget tulajdonitani?

– Ne beszélj nekem, – hadarta Toncsi báró, – megálmodtam én már olyan
dolgokat is!… Csudálkoznál, ha elmondanám…

– Nem akarok csudálkozni, pajtás, – vágta el Muki vendége szavát még
mindig nevetve. – Majd akkor csodálkozom, mikor szemtől szembe fogsz
állani az álombeli dámáddal.

– Isten őrizzen…

A báró helyzete pokolian humoros volt igy is, de Mukiba belebujt az
ördög: fenékig ki akarta kanalazni a kinálkozó groteszk kilátások
komikumát.

– Hát – javasolta, mefisztói mosolyra görbitve a száját, – nehogy
(egyelőre legalább) ez a malőr megtörténhessék veled, azt ajánlom neked:
töltsétek a napot a mi társaságunkban. Este meg majd bevezetlek a
kaszinóba; a dámád, remélem, ott sem fog rád bukkanni.

– Hiszen, – jegyezte meg a jó erdélyi ur, – ugy is veled szándékozom
tölteni minden időmet. A leányomat, akinek mindenféle bevásárlásai
vannak, majd kisérgeti a fiam. Olykor-olykor, ha nem lesz terhedre,
együtt étkezhetünk mindnyájan… Mert – tette hozzá, – tudod, hogy
felhoztam a fiamat is?

– Tudom, mondta a portás… Tehát, – vágta ki Muki a végzést, – diktum
faktum: ma mindjárt megkezdhetjük: együtt ebédeltek velünk.

– Igaz a, – eszmélt fel Bálvándy, – kik azok a velünk?

Muki összecsukta a fogát, hogy elharapja a nevetést.

– A kuzinom meg én.

– Bravó, bravó – udvariaskodott a galáns erdélyi ur. – Mód felett
örvendek, hogy ő méltóságával alkalmam leend megismertetni a családomat.

– Ő méltósága – viszonozta Muki az udvariasságot szertartásosan, –
szerencséjének fogja tartani.

– Oh, ah!…

– De – folytatta Muki bolondos kedvében, – nem fogja kimutatni a feletti
örömét.

– Oooó…

– Tudod, furcsa egy kicsit, öt kereke van.

– Aaaa…

– Hanem a szive, az arany. Meg fog szeretni téged: ezt garantirozom.

– No, de kérlek – hebegte Bálvándy zavartan, – te tulkegyes vagy.

– Ne szerénykedj Toncsi. Rászolgáltál… akarom mondani: rá fogsz
szolgálni.

Muki egy grimaszt vágott közbe, ami nem csuda, mert csupa bolondságból
majd elszólta magát. Még a jámbor Bálvándynak is megbökte a gyanu az
orrát.

– Füha, de furcsán beszélsz… Össze-vissza kelepelsz.

És megtörölte a homlokát, mert izzadni kezdett.

Muki helyre akarta hozni a hebehurgyaságát.

– Igazad van, édes öregem – mondta, – nem tudom mi lelt, alighanem a
tegnapi szerencsém tett kárt a fejemben.

– Szerencséd? S te nekem arról szót se szólsz?

– Bocsáss meg, cimborkám… röstellem.

– Deiszen – fakad ki a báró s naiv haragjában szinte kidülledt a szeme –
ezt nem érdemeltem tőled… Mi titkolni valód lehet neked előttem?

Muki bünbánó arcot vágott.

– Meggyónom neked, pajtás, csak el ne itélj.

Bálvándy elnevette magát: – Az ördögbe, csak nem loptál?

Muki hátra lépett és visszafojtotta lélegzetét, hogy elsápadjon, mintegy
jelezve, miszerint becsület dolgában nem ismeri a tréfát.

– Megbolondultál?…

Csönd… Mert igen megijedt Toncsi báró, még mentegetni sem merte magát:
oly grandiózus volt a Muki pózza.

– Hetvenezer forintot nyertem kártyán – mondta (illetve füllentette)
halkan, mintha igen megbánta volna, hogy nyert.

– Hm…

Ismét csönd. Még kitartóbb mint az előbbeni. De most már egyéb okból.
Bálvándy nem ijedtségből hallgatott. Meg volt botránkozva. Merőn a Muki
szeme közé nézett.

Az nem állotta szuró tekintetét.

– Mi?… Talán valami kifogásolni valót találsz rajtam?

Bálvándy nem felet, elkomorodott… De Muki kiolvasta lelkéből az
elhallgatott feletet: Ennyi pénzt nyerni legalább is zsebmetszés… És
teljes tudatára ébredt lelki sivárságának. (… Még is gazság lehet a
kártyaüzlet, ha olyan őslény, mint Bálvándy, aki magától a természettől
tanult becsületet, ennyire megbotránkozik rajta.)

Érezte, hogy kinos helyzetbe jutott. De kivágta magát. Ugy, hogy még
neki állott följebb.

– Nos, – ismételte meg előbbi kérdését, kiélezve annak minden egyes
szavát, – mi kifogásod van a nyereségem ellen? Az angol király is
kártyázott walesi herceg korában, magam is kártyáztam vele.

Sikerült a trükk: a különben is könnyen hajlitható erdélyi urat
meggyőzte a klasszikus példa. Rájött, hogy nevetséges és bántó az
erkölcsbiráskodása.

– Hagyd el, pajtás, – kérte a bocsánatot, – szidj össze, vagy nevess ki,
de ne neheztelj. Ostoba medve vagyok, punktum. Örülök a nyereségednek…

Mukinak most már nem volt egyéb dolga, mint adni a nagylelkü barátot: a
fölényes hőst, aki a gyengékkel szemben igénybe nem veszi az erejét.
Kezet nyujtott Bálvándynak.

– Ilyen intim barátok között, mint mi – mondta meghatottságot szinlelve,
– az efféle csekélység szót sem érdemel. Én már nem is emlékszem
semmire.

És öt perccel a kellemetlen incidens után (bizonyosan a küszöbön lévő
hires viszontlátás bonyodalmaira gondolt) már a humora is megjött
Mukinak. Ugy megnevettette Bálvándyt, hogy a könnye is kicsordult. Azzal
vált el tőle, hogy az emeleti kis étteremben találkoznak két óra tájban.
Nem várnak egymásra, aki előbb érkezik, leül az általa már lefoglalt
asztalhoz.

Persze, gondja volt rá Mukinak, hogy ne ők érkezzenek elsőknek.
Célirányosabbnak találta, hogy Bálvándyt ültében érje a nem remélt
viszontlátás pillanata. Legalább nem szökhetik meg s a székről sem
eshetik le egykönnyen…

Háromnegyed kettőkor, negyed órával az ebédre kitüzött idő előtt, Muki
igéretéhez képest bekopogtatott unokahugához.

– Kész vagy?

– Bejöhetsz…

Muki szinte hanyatt esett, midőn meglátta a vénleányt. Alig hitt a
szemének. Ágnes ugy kirittyantotta magát, hogy csakugyan alig lehetett
ráismerni. Isten a megmondhatója, miféle titkos szerek birtokában volt,
de megnagyobbodott és fénylett még az apró vakandszeme is. Rendes sárgás
hétköznapi arca ünnepi szint váltott: fehérré varázslódott, a közepén
egy kis veressel. Sárga fogait is fehérre surolta, a frizurája meg éppen
pompás volt: tornyos és kemény. Ehhez különben nem kellett virtus, mert
hiszen, mint tudva van, szép volt a haja.

Ilyetén kipucolt állapotában Ágnesre is rá lehetett alkalmazni azt a
paradoxont, amit Metternich hercegnére csináltak annak idején: la belle
laide. (A szép rut.) Határozottan kellemes látvány volt: arcán szinte
kidomborodtak fajának antik, hóditó vonásai.

– Hopszassza! – Szaladt ki a csudálkozás a Muki ajkán. – Te vagy az,
Ágnes? – S bolondos jókedvében leguggolt a kopasz férfiu, mint egy
vásott elemista s elkezdett hahotázni.

Az aggszüz összeszoritotta ajakát, arcát elöntötte a vér.

– Jegyezd meg magadnak, – fenyegette meg unokatestvérét, – hogy belőlem
gunyt üzni nem lehet büntetlenül.

Ebben a pillanatban valóban impozáns volt.

Mukinak egyszeriben összeszaladtak az inai. Kicsi lett ő kigyelme, mint
az egér. Bocsánatot kért a hugától.

Az ügyet se vetett rá. Ami talán világéletében sem történt meg vele;
izgatott volt a hidegeszü, nagyerejü dáma. Orra cimpája kitágult, mint a
fujtató telivér lóé, keble hullámokat vetett.

– Mehetünk? – kérdezte.

– Várjunk még, hadd helyezkedjenek el először ők.

Ágnes leült. Muki az ablak elé állott s zongorázni kezdett az üvegen;
mozgott a föld az ő talpa alatt is. Apró ugrifüles manók ugrándoztak
körülötte, hogy előkészitsék a hangulatot a küszöbön álló tragikomédia
nagy jelenetéhez.

Mukinak éppen nem volt erre szüksége. Inkább ugy érezte magát, mint a
csinytevő gyermek, aki tele van kacagással, holott komolyságot kellene
magára erőltetnie, mert azon mulik a csinyje sikere… Az ő sikere ugyan
nem igen mulandott azon, mindazáltal a komolyságra mégis szüksége
leendett, mert Bálvándy előtt érthető okokból lel nem árulhatta
cinizmusát… A döntő pillanatban sikerült is erőt vennie a
kacaghatnámságán. Feszes tartással lépett az ebédlőterembe. Szilárd
lépésben, Ágnest karján vezetve, egyenesen a nagy sarokasztal felé
haladt, amely mellett már javában ebédelt a Bálvándy-család.




TIZEDIK FEJEZET.  A komédia.

Elsőnek Zsuzsa vette észre az érkezőket. Mosolyogva, rövid
fejbólintással üdvözölte Mukit. Ágnesnek egy hosszas, érdeklődést
kifejező pillantást juttatott. Csak aztán figyelmeztette az apját:

– Apácska, Hervayék.

A galáns főur, kiráncigálta gallérjából az asztalkendőt, amelyet étkezés
közben még öregapjától rámaradt szokás szerint mindig a nyakában viselt
s kirugván maga alól a széket, két csosszantással az érkezők felé
közeledett. Fia követte a példáját csosszantás nélkül.

Következett a bemutatkozás szertartása.

– Báró Bálvándy Antal – fia: Bálint, – szavalta Muki.

– Leányom: Zsuzsa, – hebegte Bálvándy zavartan, mert mindig szégyelte
magát, ha először látott valakit. Felsőbb lényt sejtett mindenkiben,
akit nem ismert közelebbről.

Zsuzsa kiszökött székéből, valami kifejezhetetlen szilaj és mégis odaadó
mozdulattal vágta ki a pukkedlit, a mi a fiatal leányokat az idősebb
nőkkel szemben kötelezi, aztán megbillentette nemes kis fejét és
mosolygott:

– Kezét csókolom.

Ágnes kezet fogott vele.

– Pá, édesem. – Aztán Bálvándyra keritette a sort: – Jónapot Bálvándy –
üdvözölte őt olyan elfogulatlan hangon, mintha tegnap látta volna
utoljára – mi már rég ismerjük egymást.

A derék urnak kitünő hallása volt, de a kölcsönös üdvözlések
zürzavarában elfelejtett gondolkozni és nézni. Esze ágában sem volt,
hogy ilyen alkalommal fontosságot tulajdonitson a szónak, vagy hogy a
szeme közé nézzen valakinek. Hiszen, vélte, elég ideje lesz a
_spektálásra_ és gondolkodásra a rumli után is. Egyszóval frázisnak
vette az Ágnes szavait. És váltig a félbenhagyott turbotján járt az
esze. Alig várta, hogy visszaülhessen a helyére s véget vethessen a
finom halnak és annak a chablis-bornak, ami a főpincér állitása szerint
hozzátartozik.

Ágnes vele szemben telepedett le Zsuzsa és Muki között.

Bálvándy örült ennek a szerencsének, mert nem igen szeretett csevegni,
ha ennie kellett. Gondolta magában (a jelen alkalommal is): ott van
Zsuzsa az idegen dáma mulattatására, ő majd a haljával mulat. És föl se
pislantott, folytatta, ahol elhagyta: ette a turbot-ot. És itta a
chablist.

Muki megfeszengett a székén. Egész zavarba jött, hogy a helyzet máskép
alakult, mint a hogy azt kikombinálta magának. Azt hitte, hogy a petárda
mindjárt az első pillanatban fel fog robbanni s ahhoz képest idomitotta
idegeit… S ime, kárba veszett az erőlködése, vagy legalább is
kitolódott… Bálvándy, – kombinálgatta, – nyilván nem ismert rá Ágnesre
az ő felvidéki hölgyére: az emlékező tehetségének sok lehetett a husz
év… No mindegy, majd rá fog ismerni, – vigasztalta magát és megrendelte
a levest.

– Rég nem láttuk, édes báró, – szólitotta meg Zsuzsa, – midőn szájához
vitte az első kanál levest. – Hiányzott nekünk.

Muki visszaöntötte a levest a tányérjába.

– Bárónő nagyon kegyes…

Több szó nem jött ki az ajkán. A szép leány megszólitása ismét
elfogódottá tette. Dühös lett magára… Hogy mit bomladozik a szive, mikor
semmi szüksége rá! Hát nem tudja végképp lerázni magáról érzései
terheit? Nem eleget türt, szenvedett a szive miatt?… Rá se nézett
Zsuzsára. Bálinttal kezdett társalogni.

– Hogy vagy te, Bálint? Meddig maradsz Budapesten?

– Egy pár napig, – felelte az, – nem szeretem Pestet.

– Miért? Ugy-e, mert nem komoly város?… Abban igazad lehet, de te meg
tulságosan komoly vagy a korodhoz képest.

– Mit szeleskedjem, mikor nem telik benne kedvem. Pesten csak lumpolni
lehet.

– Ismét igazad van, de egy kis kirugás azért nem árt néha… Elviszlek a
kaszinóba.

– Hát ott ki szokás rugni?

– Ott nem, de másutt. A kaszinó a gyülekezőhely.

– Jó, elmegyek veled, – mondta Bálint, – nem vagyok én olyan pedáns,
mint amilyennek látszom.

Bálvándy odafülelt.

– Ejha, – dicsérte a fiát, – ezt már szeretem!… Ugyan kérlek – fordult
Mukihoz, – tanitsd ki egy kicsit.

– Bizd rám…

Ebben a pillanatban megszólalt Ágnes:

– Ne bizza rá – intette Bálvándyt tőle alig feltételezhető humorral, –
az én kedves unokatestvérem rossz társaság.

A Bálvándy replikája sem nélkülözte a humort, csak a stilust.

– Hisz akkor jó helyen kopogtatok, mert rontani szeretnék a tuljó
fiamon.

– Az nem okos dolog egy apától, – jegyezte meg Ágnes, – egy fiu soha sem
lehet elég jó.

Most Zsuzsa is közbeszólt.

– De Bálint – mondta ártatlanul, – tuljó csakugyan.

– Édesem, – kicsinyelte le Ágnes a szép leányt, – azt hiszem, te oly
ártatlan vagy még, hogy nem értesz az ilyesmihez.

Bálvándy, oly különösnek találta az aggszüz modorát, hogy nem állotta
meg: rápislantott végre a szeme csücskéből. Mondani is akart valamit, de
torkán akadt a szava. Meglátván Ágnest, egyszeribe még a modoránál is
különösebbnek tetszett neki a vénleány arca… Nézte, ismergette… Mintha
látta volna valamikor, de azt már nem tudta kitalálni: hol és mikor?

Ágnes megérezte a férfi rajta legelő szemét, de nem viszonozta a
tekintetét. Bántotta hiuságát, hogy nem ismert rá mindjárt a
viszontlátás első pillanatában az a férfi, aki valamikor megcsókolta.
Meg akarta őt ezért büntetni. A fia felé fordult:

– Ne engedje magát befolyásoltatni – tanácsolta ennek. – A férfi, ha nem
a maga természetes hajlamait követi, elveszti egyéniségét,
itélőképességét, sőt (oldalpillantást vetett Bálvándyra) az emlékező
tehetségét is.

A jó ur (mintha megértette volna a célzást) lerakta kését és villáját:
ugy vizsgálgatta Ágnest.

Mukinak rángatózni kezdett az orra. Megszagolta, hogy küszöbön a nagy
jelenet…

Bálint megfelelt Ágnesnek:

– Engem, kérem, nem lehet elcsábitani.

– Vagy ki tudja, – célzott Ágnes másodszor is, – a férfiak igen gyöngék!

Muki, csakhogy mondjon valamit, tromfot adott a huga szavára.

– Az asszonyok még gyöngébbek.

De az ütés azért nem lett az övé. Azt Zsuzsa vitte el.

– A gyönge asszony nem asszony, – jegyezte meg szerényen s egyben
elpirult, hogy női ösztönének ez a megérzése kiszaladt a száján.

– Ez a valóság, – jelentette ki Ágnes, aki haj de másképpen fogta fel az
asszonyi erőt, mint az ártatlan szüzies leány.

… Bálvándynak kappant hozott a pincér kompóttal. A jóizü madár egy
jóidőre elhóditotta Ágnestől a derék étkes ur érdeklődését: levette
szemét a vén leányról s villáját a kappanba szurta. A villa nem hatolt
bele a kappanba, csontra talált. Bálvándy elmélázott ezen, s mintha
valami nagy igazságtalanság történt volna vele: abbanhagyta az evést és
ismét Ágnesre kaptatta szemét… Egyszerre roppant szórakozottság, sőt
nyugtalanság vett rajta erőt. Elkezdett tépelődni… (Hol és mikor is
látta az ismerősnek tetsző aggszüzet?… Milyen bolond is volt, hogy nem
kérdezte meg a nevét Mukitól!… Persze, mentegette magát, mert azt hitte,
hogy az ő családi nevét viselheti csak, pedig hát lehet anyáról való
unokatestvére is… Ki hát no? Mi a neve? És miért nem nevezte meg Muki
magától? Hisz az a szokás…)

… Eszébe jutott az álma s egyben fülébe csengtek az Ágnes iménti szavai:
Mi már ismerjük egymást… (Jézus Isten, csak nem vált valóra az álma?)…
Behunyta szemét, ugy igyekezett visszaidézni megcsókolt felvidéki hölgye
ifjukori vonásait s az igy nyert képet apróra összehasonlitotta a
jelenvolt aggszüz arcával. És sikerült a kisérlet: kijött a megdöbbentő
eredmény, (a leány férfias modora is segitségére jött a képzeletének) a
végzetes eredmény kijött: Bálvándy végre minden kétséget kizárólag
felismerte Ugor Ágnest. Kinjában Mukira nézett, mintha segitséget várt
volna tőle.

Az legott észrevette a bajt s nehogy elnevesse magát a jó ur bamba
képén, kitért a tekintetének. Ismét Bálinttal tereferélt. A
rákmeridonját dicsérgette s egyben kifejtette neki, miért jobb a
felvidéki rák az alföldinél.

Ágnes is leolvasta a szegény báró arcáról, hogy végre valahára ráismert
az ő régi és egyetlen csókosa. De fölfedezését nem árulta el. Neki kell
– gondolta magában – magát elárulnia…

Volt is eszében Bálvándynak. Ellenkezőleg: keményen feltette magában,
hogy letagadja azt is, miszerint élt ezelőtt husz esztendővel, nemhogy
az Ágnessel való csókonszerzett ismeretségét. Még ha az nyiltan a
szemébe vágná is, semmire sem fog emlékezni, inkább bevallja, akár a
gyermekei fülükhallatára, hogy annyi csókot lopott életében
össze-vissza, amennyit embernyi embernek lehetetlen a fejében tartania.

… Csak az a baj, – ötlött a jámbor ur eszébe, – hogy buta észszel
elmesélte Mukinak a csók kalandját s bevallotta neki, hogy azóta folyton
kisérti, háborgatja a bolond eset. Ennélfogva ha most Ágnes is el fogja
neki mondani a titkát: – (az isten szerelmére csak lesz annyi szemérme,
hogy hallgatni fog!) – kész a slamasztika. A dáma tudomást fog szerezni
a gyengeségéről s ki fogja azt használni: rátapad és nem fogja ereszteni
a kabátját, mint ahogy az álma megjövendölte neki… Fülébe csengett az
Ágnes régi fogadása egész hallhatóan: Én várni fogok… Az ég szeredmére,
– próbálta magát vigasztalni, – csak nem ragaszkodik ezekhez a szavakhoz
husz év multán, ma is! Őrültség lenne tőle!…

Addig gyötörték a gondolatai, mig beléjük fásult végre: erőszakkal
elringatta aggodalmait.

… – Nevetséges! – biztatta magát. – Mitől félek? Egy parányi csók csak
nem kötelez husz év mulva is! Annyi idő alatt talán még az ingatlanok is
elévülnek. Vagy ha nem is évülnek el, ki kényszeritheti őt arra, hogy
kötélnek álljon? Csak szabad ember, vagy mi: nem áll mögötte a hóhér,
hogy belekényszeritse egy neki nem tetsző házasságba!…

Hovatovább analizálta a terhelő esélyeket, annál könnyebb lett a lelke.
A végén sikerült egy kis (bár kétes értékü) jókedvre is szert tennie.
Sőt némi férfias bátorságra is… A manóba – tette fel magában, – azért
sem fogja letagadni a csókját, mint valami gyáva himpellér. Áll elébe!
Hát osztán?!… Ha valamennyi nőt, akit valaha megcsókolt, feleségül
kellene vennie, legalább kétezer hitvese lenne. Ennyit magától a török
szultántól sem lehet követelni.

Apránkint teljesen rájött a helyzete igazi értékére: hogy ostoba
gyerekség az egész hóbortos ügy. Nemhogy tépelődnie kellene miatta, de
gondolnia is csak kacagva szabad reá.

Mindjárt el is kacagta magát. Csak ugy a levegőbe. Ami, tekintve, hogy a
lelkébe senki sem láthatott bele, általános feltünést keltett.

– Mit nevetsz? – kérdezte Muki, – akit módfelett meglepett a barátja
jókedve. Inkább azt várta volna tőle (egész jogosan), hogy – sirni fog.

– Csak ugy magamban bomlok, – válaszolta Bálvándy, – eszembe jutott
valami…

Azonban lehetséges, hogy Ágnes mégis belelátott a jó ur lelkébe. A
megjegyzése legalább igen gyanusnak tetszett:

– Kedves báró, – igy szólt Bálvándyhoz kétértelmüen mosolyogva, – az én
érzésem az, hogy most rosszkor nevetett. Aligha nevetséges, amire
gondolt.

Bálvándy egyszerre kizökkent magára erőszakolt jókedvéből. Nemcsak a
dodonai szavak miatt, azoknál még jobban zavarba hozta a leány reá
függesztett átható tekintete. De azért nem hagyta magát terrorizáltatni,
még élt is adott a hangjának, szólván:

– Méltóságod, ugy látszik, belelát a szivekbe.

– Bele, édes báró, – állitotta a csudálatos aggszüz hihetetlen
határozottsággal, – bele. Fogadni mernék, hogy tudom, min nevetett.

– Ah, ah, kiváncsi vagyok.

– Itt – állitotta Ágnes – nem mondhatok el mindent, csak annyit, hogy
egy husz év előtti kalandján mulatott…

Feléje fordult az egész társaság figyelme. Muki már tudta, hova
tapintott az unokahuga, de a Zsuzsa és Bálint érdeklődésének persze nem
lehetett egyéb tárgya, mint az a homály, ami az Ágnes gondolatolvasási
készségét burkolta. (Honnan tudhatja az idegen nő, hogy mi történt
atyjával ezelőtt husz évvel? Ismerte talán?)

– Csakugyan, apa? – kérdezte Zsuzsa kiváncsian.

– Csakugyan, csakugyan, – vallotta be Toncsi báró hősies elszántsággal s
olyan közönyös arcot vágott hozzá, mintha mi sem lenne egyszerübb dolog
a gondolatolvasásnál.

– Hogy találhattad el? – fordult Zsuzsa Ágneshez. – Ismerted atyámat
husz évvel ezelőtt?

Bálvándy megelőzte az aggszüz feleletét; beleütött az akasztófahumor.

– Persze, hogy ismertük egymást, – vallotta be tulbuzgó készséggel, –
két egész órát töltöttünk az egymás társaságában, az igaz, hogy azóta
egyszer sem találkoztunk.

– Azt még helyre lehet hozni, – udvariaskodott Bálint, amiért az apja
elkivánta őt Amerikába, vagy még messzebbre. Bár a valóságban kénytelen
volt a fia udvariasságát még meg is fejelni.

– Jaj, de mennyire! – Nyögdécselte édeskésen, – szörnyen helyre lehet
hozni.

– Szavánál fogom, – csapott le rá Ágnes leányasszony, mint a sulyos
albatrosz a halacskára, – látogasson meg bennünket Dormándon.

Bálvándy mérges pillantást vetett a fiára, aztán egy segitségért
kiabálót Muki felé, csak aztán felelt. Ugy, hogy: se alatta, se felette,
– igért is, nem is.

– Csókolom a kegyes kezét… Valóban boldog lennék, ha abban a szerencsés
helyzetben lehetnék…

– Az tisztán magától függ.

– Persze, hogy persze, – evickélt a jó báró a hálóban, – kötelességem is
lenne…

– Szép magától, hogy annak vallja, – szoritotta összébb Ágnes a hálót, –
az emlékezőtehetsége, ugylátszik, végképp még sem hagyta el.

Immár igen nagy cseppeket izzadott a Bálvándy homloka, ami kinos volt
reá nézve, mert nem illett megtörülköznie.

– A világért se!… Dehogy hagyott el, – nyekegte kinjában, – csak a
szemem romlott meg kissé: azért nem ismertem rá méltóságodra azonnal.

Zsuzsa elnevette magát.

– Ugyan, apa, – kinozta meg öntudatlanul az apját még ő is, – olyan a
szemed ma is, mint a sasé.

– Hosszu távolságra, fiam, – hebegte Toncsi báró, – csak hosszura…

Ezen már Ágnes is nevetett. Sőt végre valahára Muki is kipukkanhatott
feltünés nélkül. Ideje is volt, mert ugyse birta volna tovább a
tettetést.

– Nagyszerü, hahaha, hihihi, bruhahaha! – ontotta ki harsogva a benne
összegyült derültséget. – Pompásan kivágtad magadat.

A jámbor báró nem haragudott érte.

– Az ám, – mondta ujabb derültséget keltve, – ma igen bohókás kedvemben
vagyok.

S hogy hitelt biztositson a szavának, – (most már ugyis mindegy,
gondolta magában, az égboltozat rá nem szakadhat ráadásul,) – végképp
szabadjára eresztette akasztófahumorát. Mindenféle csintalan szójátékot
talált ki kinjában, s feltálalta valamennyi ősrégi adómáját. Csakhogy
szóhoz ne juthasson tőle Ágnes. (Ezt már az ösztöne sugta neki.)

És bevágott a kinok között született csalafintaság: a jó bárónak
sikerült magát a vénleánytól elszigetelnie egész az ebéd végéig.
Asztalbontás s a kölcsönös köszöntések lepergése után meg ugy elszaladt
még a gyermekeitől is, mintha sürgősen kergetnie kellene valakit. Pedig
csak a szobájába menekült. Ösztönét követve, magára zárta az ajtót utána
siető gyermekei orra előtt…

Zsuzsa ijedten nézett a bátyjára.

– Mi lelte apát? Olyan különös volt az egész ebéd alatt!

– Fogalmam sincs, – mondta Bálint, – leghelyesebb lesz, ha megkérdezzük
tőle. – S kopogtatott a zárt ajtón.

Bálvándy kinyitotta, de csak a fejét dugta ki rajta.

– Ne háborgassatok most, menjetek a másik szobába, olyan a fejem, mint
egy kád.

– Éppen azért, apa, eszelte Zsuzsa. – Könnyiteni kell rajta… Csak nem
félsz a tulajdon gyermekeidtől?

– Mi, hát erővel be akartok jönni?

– Igen, mondj el nekünk mindent.

Bálvándy eleresztette a kilincset. Bálint és Zsuzsa benyomultak a
szobába. A leány átkarolta atyja nyakét és hozzá törlészkedett, mint egy
hizelkedő fehér cica.

– Nos, mi baj?

– Isz, – nyögte az apa, – ha el lehetne mondani, de nem lehet.

– Mindent el lehet mondani, apa, – jegyezte meg Bálint némi
szemrehányást eláruló hangon.

– Lehet a manóba, – tiltakozott az öreg, fia felfogása ellen, –
különösen, mikor az ember azt se tudja, hol a feje!… Hagyjatok békében,
mig valamennyire összeszedem az eszemet.

De Zsuzsa csak nem hagyta békén. Megfogta atyja kezét és lehuzta maga
mellé a kerevetre.

– Mi történt – kérdezte szeliden, mint anya, mikor gyermekét faggatja, –
közötted és Ágnes között?

Bálvándy letörölte végre homlokáról a verejtéket.

– Hü, hisz épp ez az, amit nem lehet elmondani.

– De történt valami?

– Történt ám, de nagyon is történt. Attól bolondult meg az a hölgy…

– De apa! – csudálkozott Zsuzsa atyja modorán.

Az suhintott a kezével.

– Ne csodálkozzatok most a kifejezéseimen. Igenis: megbolondult!

– Akar tőled valamit? – faggatta Bálint.

– Hüha, de akar ám. Hanyatt esnétek, ha tudnátok, hogy mit akar.

– De most már tudnunk kell, – jelentette ki Bálint határozottan, – a
titkolódzás nem méltó hozzánk. Mi Bálvándyak mindig egy test és egy
lélek voltunk.

– Jó, – pukkantotta ki a meghajszolt férfiu elkeseredetten, – a lelked
rajta… Hát azt akarja, hogy elvegyem.

Zsuzsa összecsapta a kezét és nevetett.

– Ugyan, apa, alighanem képzelődöl.

Bálint már nem volt ilyen naiv… Ha képzelődés is, vélte, nagy okának
kell lenni, hogy ennyire kihozta atyját a sodrából.

– Miből kombinálsz? – kérdezte gyanakodó hangon. – Mert ok nélkül senki
sem juthat ilyen föltevésre… Miből merit az a nő jogcimet arra, hogy
elvétesse magát veled akaratod ellenére is?

Hát azt csak még se vallhatta be Bálvándy a gyermekeinek (ha egy test és
egy lélek volt is velük), hogy biz azt egy csókból meritette, amit már
házas korában lopott tőle. Megvetnék s egyben bolonddá deklarálnák érte…
De valamit mégis mondania kellett… Miféle mesét gondoljon ki hamarjában?

Egyelőre nem erőltette meg az eszét… Majd előbb hideg borogatásokat rak
a forró fejére, tervezte, csak aztán próbálja hasznát venni.

– Ne vallassatok most, kérte addig is gyermekeit, – mint valami bünös. –
Nem voltam én rossz soha, csak bolond néha. Egyszer majd elmondok
mindent magamtól, ha nyugodtabb leszek.

Zsuzsa és Bálint békét hagytak apjuknak…

Bálvándy magára maradt a szobájában. Borogatást ugyan nem rakott a
fejére, de belemártogatta egy párszor a mosdótálba. Aztán csakugyan
megpróbálta, hogy hasznát vegye az eszének. Nagysokára sikerült is
önmagával megállapodásra jutnia. Ugy határozott, hogy inkább beleveti
magát a nyilt csata forgatagába minthogysem örökké gyötörje a kinos
bizonytalanság érzése. Tisztázni fogja a helyzetet, mert, vélte, az
örökös bujkálással még csak jobban összegabalyitaná. De ez a módja az
önvédelemnek különben sem méltó hozzá… Hiszen elvégre az is lehetséges,
kapkodott a szalmaszálhoz, hogy Ágnes csak évődött vele az ebédnél:
eszeágában sincs, hogy a multra irányuló aposztroféit komolyan vegye. Az
ő korában rendes viszonyok között fütyül a nő a férfira.

Egyszóval, feltette magában Bálvándy, hogy beszélni fog Ágnessel, ha
nevetségessé is teszi magát ezzel. A fő, hogy tudja magát mihez tartani.
Különben hogy védekezzék?…

… A tépelődő, izgékony természetü ember semmitől sem irtózik jobban,
mint az életnek bizonytalan nyugtalanitó jelenségeitől. Az ilyen inkább
beleveti magát a legképtelenebb veszedelmekbe, csakhogy elvesse gondját
azoknak az apró, gyakran meg se indokolt izgalmaknak, amelyeknek
harcedzett férfi oda se néz, de őt aludni sem hagyja, mint az érzékeny
bőrü embert a bolhacsipés. Természetes, hogy ez a tultengő
nyugalomvágyból eredő idegesség többnyire meggondolatlan, logikátlan
tettekre ragadtatja az emberét.

Bálvándy is eltévesztette az utat. A helyett, hogy kikerülte vagy
nyugodtan bevárta volna, hová esik: elhatározta, hogy nekimegy a
bombának, elkapja a levegőben s tovább lóditja, mielőtt felrobbanna…

Isten csudája, hogy a dolog _véletlenül_ sikerült neki…

Mielőtt felkereste volna Ágnest, még Mukihoz is beszólott Bálvándy.
Hátha megtud tőle valamit.

A beosztott életü férfiu éppen délutáni egészségi álmát aludta, de azért
örömmel felkelt az ő Toncsija kedvéért. Komolyságot erőltetett magára,
eltompitotta beszédmodorának szatirikus élét is, hogy annál jobban
beleugrassa Bálvándyt a bizalmaskodásba… Tudta, hogy az gavallér ember
létére a maga jószántából nem fogja neki elárulni, hogy Ágnes az ő
megcsókolt felvidéki hölgye; viszont érdekében állott, hogy rászoktassa
a jó urat a hozzá való tökéletes bizalomra. Különben hogy forgassa az
ujja körül?… Elhatározta, hogy taktikával csikarja ki belőle a diszkrét
vallomást.

– Szervusz, bruderkám, foglalj helyet.

– Nem ülök le, pajtás, dolgom van, csak beszóltam egy kicsit.

– No csak, el ne vidd az éjjeli álmomat _is_.

– Pardon, zavartalak, de mindjárt megyek, csak azt akartam veled
tudatni, hogy látogatást teszek hugod ő méltóságánál.

– Ugyan kérlek, – ravaszkodott Muki, – teljesen felesleges. A hôtelélet
ilyenre nem kötelez. Majd találkoztok ti még…

– Deiszen, – izgelődött Toncsi báró, – nem etikettről van szó. Fontos
beszédem lenne őméltóságával.

Mukira most maga a helyzet diktálta rá a humort.

– Ejha, – évődött a jámbor báróval, – alig egy órája, hogy ismered és
máris fontos beszéded van vele? Talán – tette hozzá finom maliciával, –
meg akarod őt is csókolni?

– Nem, – tiltakozott a jó ur szive mélyéből a gyanu ellen, – nem, óh,
nem.

– Akkor talán már tulestél rajta? – incselkedett Muki kacagva, de olyan
ártatlan képet vágott hozzá, hogy Bálvándynak eszeágába se jött, hogy
gyanura kapjon merész tréfájától. Inkább megdöbbent, hogy barátja igy,
_tudtán kivül_ rátapintott az igazságra.

– Ne tréfálj, kérlek, – hebegte, – az ügy igen komoly.

Mukinak minden erejére szüksége volt, hogy, ha csak a hangjában is,
megszólaltassa a szivét. A báró karjára fektette kezét és a szeme közé
nezett.

– Édes Toncsikám, – mondta szemrehányó hangon, – ha csakugyan komoly az
ügy, az lenne első kötelességed, hogy közöld velem. Avagy nem tartasz
igaz barátodnak?

Ezzel felállitotta a csapdát.

– Igen, igen, – makogta a jó báró, – de olyan természetü a dolog, hogy
indiskréciót követnék el, ha…

Itt megakadt, mert érezte, hogy féllábbal már bele is gázolt az
indiskrécióba.

A szemes Mukinak most már csak egyet kellett rajta lóditania, hogy
nyakig benne legyen.

– Ugyan kérlek, – korholta barátját, – ez kicsinyes és tulhajtott
felfogás. A diskréció egy neme a titkolózásnak, az pedig széjjel
választja az embereket. Nem lehetne se barátság, se szerelem a földön,
ha törvénynyé emelnénk a föltétlen titoktartás kötelezettségét. Ezzel a
kétszinüsködés jogát szentesitenénk.

A nyakatekert okoskodás nem ütött be egészen. A báró még hadonászott egy
kicsit.

– Nem tehetem, barátom, nem tehetem, némileg téged is érint az ügy.

Muki kénytelen volt friss csalétket elhelyezni a tőrbe.

– Látod pajtás, – mondta elegikus hangon, – előbb-utóbb ugyis kitalálom,
mi közös ügyed lehet neked Ágnessel. Hiszen eleget beszél a helyzet
maga. Husz év óta nem láttad hugomat, tehát a ti ügyetek régi keletü.
Ágnes is elég világosan példálózgatott rá, a te elfogultságod is elég
ékesszóló: itt könnyü kombinálni. Fiatalok voltatok, – rukkolt ki
hirtelen, – te holmi ártatlan meggondolatlanságra vetemedtél a hugommal
szemben, amiből az alighanem tőkét csinált magának szegény; téged meg a
lelkiismereted bánt, hogy tartozásodat vele szemben be nem válthatod…
Beszélj: mi történt köztetek?

Ez az áttetsző okfejlesztés már végképp levette Bálvándyt a lábáról. Oly
ép és erős volt a Muki logikájának valamennyi láncszeme, hogy a _bünös_
nem is próbált ellene védekezni: vallott.

– A te kuzinod volt az a bizonyos felvidéki hölgy, akit megcsókoltam
annakidején.

Mukinak ebben a pillanatban minden szinjátszó tehetségére szüksége volt,
hogy szégyent ne valljon a szerepével. Csudálkoznia kellett, meg kellett
botránkoznia, egyben vigasztalnia kellett barátját és mégis meg kellett
tartania az uri előkelőséget. S mindezt egy füst alatt, lehetőleg egy
mondatban kellett kifejezésre juttatnia.

Ám jó szinész volt Muki: kitünően oldotta meg a müvészi feladatot.

– Óriási! – kezdte a játékot a csudálkozással. – Ezt nem tételeztem
volna fel rólad, – folytatta a megbotránkozással, – uri leánynyal
szemben az ilyes dolog nagy léhaság… No de – végezte a vigasztalással. –
most már ugyis hiábavaló minden skrupulus: a dolog megtörtént s oly
régen történt, hogy kár belőle kázust csinálnotok.

Elhallgatott. Olyan komoly és előkelő volt, mint egy gyóntató francia
abbé, miután a gyilkosnak bünbocsánatot adott.

Jó Bálvándy sajnálta is, hogy nem pap, mert igen szeretett volna neki
kezet csókolni. Mintha csak az ő szive közepéből szedte volna ajkára a
szót… Igaz, leszidta, de azt megérdemelte, ám rögtön hozzátette, hogy
kázust nem lehet a dologból _csinálniok_. Azaz se neki, se Ágnesnek. Le
kell nyelnie az egészet, el kell felejtenie… Tökéletesen igy itélte meg
ő is a helyzetet.

– Muki, – hálálkodott a jó ember, – ah, drága Muki, nagyot könnyitettél
a szivemen. Te nemcsak nagylelkü vagy, de bölcs is, büszke vagyok rá,
hogy bizalmadra méltattál.

– Szóra sem érdemes, majd magam is beszélek Ágnessel.

– Te drága barát!…

– Bár – folytatta Muki, megjegyzésre se méltatva barátja hálákodását, –
azt hiszem, elefánt helyett legyet csapok agyon. Ágnesnek aligha jut
eszébe, hogy egy husz év előtti fiatalkori komédiádat ma is komolyan
vegye.

Ravaszságának egy picinyke árnyalata se érzett meg a hangján és szavain.

Toncsi olyan puha lett, hogy Muki bátran rákenhette volna kenyérre vaj
helyett.

– Mit tanácsolsz, drágám? – kérdezte. – Minden tanácsodat vakon fogom
követni… Hát azt tartod, ne beszéljek ő méltóságával?

Muki ugy tett, mintha gondolkoznék, aztán igy felelt:

– Hiszen beszélhetsz vele. Sőt jobb is, ha én csak szükség esetén
avatkozom bele a dolgotokba. Tudod, – magyarázta, – a női lélek
érzékenységét felesleges módon megilletni legalább is szükségtelen.
Intézzétek el a magatok dolgát egymás között. Meglátod, nevetni fogsz a
skrupulusaidon s Ágnes alighanem még jobban fog nevetni rajtuk.

Nem nevetett biz azon senkise, csak maga Muki. De volt is mit nevetnie.
Hogy még olyan ember is akad manapság a világon, aki azért fél egy
asszonytól, mert megcsókolta valamikor. És gyötri magát, harcban áll a
lelkiismeretével, a helyett, hogy fütyülne a komédiára! Vakon, ész
nélkül gabalyitja össze bolondos regénye szálait s kiteszi magát annak,
hogy utóvégre is megfogódjék önkötötte hálójában… Azaz, hogy – vélte
Muki, – ez a föltevés még igy is merész egy kicsit. Annyi bolondot csak
még sem csinálhat még a jámbor Bálvándy sem, amennyi a tökéletes
megbolonduláshoz szükségeltetik. A nélkül pedig hiába töri magát Ágnes:
a nagy halat csak ugy foghatja meg, ha az a maga jószántából kéredzkedik
bele a hálójába. Ilyen hal pedig aligha akadt ezideig a földgolyóbison.

… Muki természetesen rosszhiszemüleg jósolta Bálvándynak, hogy simán fog
végezni Ágnessel, valójában azt hitte, hogy a makacs aggszüz ugy széjjel
fogja szedni az amugy is széthulló jellemü embert, hogy csak győzze
ismét összeszedni.

Pedig, bár alig hihető, csalódott…

… A jó Toncsinak talán a nászéjszakáján sem volt olyan ragyogó a képe,
mint amikor egy hosszu órai lélekemelő szórakozás után (ő legalább igy
fejezte ki magát) kilépett az Ágnes szobájából. Oly könnyünek érezte
imént még izzó fejét és lábait, mint egy struccmadár. Nem is szaladt,
röpült, mig a Muki ajtajához nem ért. Ugy megragadta a kilincset, hogy a
markában maradt. Észre se vette. Eldobta a haszontalan rezet, aztán
belevágta magát egy karosszékbe és elkezdett kelepelni:

– Hallod-e pajtás, én ilyen magas müveltségü urhölgygyel, mint a te
kuzinod, még álmomban sem találkoztam! Micsoda hájas ökör voltam, hogy
annyira félreérthettem!… Olyan magasan áll felettem, mint a Csimborasszó
a vakondturás felett… Tudod, mit mondott, mikor rettenetes kinlódások
között nagysokára megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mit akar
velem?… Hahaha, nevetni fogsz te is! – Azt mondta, hogy jó barátságban
akar élni egy olyan kedves, előkelő urral, mint amilyen én vagyok…
Hihihihi, – rapszódiázott a jó báró, – én előkelő? Fenét! Most látom
csak, milyen kocsis voltam teljes életemben! Egy ilyen nagyszabásu urnőt
meggyanusitani!… Hehehe, – őrjöngött a derék ur örömében, tudod mi
véleményen van a csókunkról? Azt mondta az angyal, – esküszöm, hogy
szóról-szóra citálom a szavait, – azt mondta és még el se pirult hozzá,
csak a szeme fényesedett meg, mondom, azt mondta: édes báró, igaz, hogy
azzal a hirtelen csókkal, amelylyel engem megilletett, elzárta előlem az
oltárhoz vezető utat, mert azt tartom, hogy egy becsületes leánynak
életében csak egyetlen férfit szabad megcsókolnia, mindazáltal nem
haragszom magára. A maga csókja egy szép emlék nekem, mint az a virág,
amit egy kedves, boldog nap megörökitése végett tesz el az ember az
imádságos könyvébe s sirva fakad tőle, ha tiz-husz év multán reá akad.

Muki csak hallgatott idáig. De tovább már nem győzte türelemmel a
szóáradatot és a csudálkozást.

– És te, – vágta el hirtelen a báró szavát – mit mondtál neki?

– Azt mondtam neki, hogy egy irtó pimasz vagyok, váltig attól
drukkoltam, hogy számonkéri tőlem az ellene vétetteket és megigértem
neki, de meg is teszem, hogy ezentul én is könnyezni fogok, ha arra az
eszményi csókra visszagondolok.

– Ejha!

– Semmi ejha, – hangoskodott Bálvándy, – tudod is te, hogy mi a poezis?
A poezis, barátom, előbb-utóbb utóléri az embert és mondhatom, nagy
élvezetet okoz annak, akinek van szive.

De erre már megint nevetett Muki.

– Vigyázz, pajtás, mert még csakugyan bele találsz szeretni a Sapphodba.

– Eh, – s hevesen gesztikulált a báró, – a te cinizmusod egyenesen
szentségtörés. Ugy tisztelem ő méltóságát, mint az angyalokat, a mint
hogy az is.

– Hihihi.

Valósággal dühbe jött az Ágnes késői lovagja.

– Mit nevetsz?

– Csak szabad nevetnem!

– Igen, de hadd tudjam az okát!

Muki igen belejött a mulatozásba.

– Azt nem kötöm az orrodra, – ingerkedett Bálvándyval.

Az, miután feljebb már nem srófolhatta a méltatlankodását, irányt
változtatott: elkezdte Mukit leckézteni.

– Hallod-e, te ember, tiszta szerencse, hogy meg nem házasodtál. Annyit
értesz a női lélek rejtelmeihez, mint tyuk az ábécéhez. Agyon kínoztad
volna magát Xantippe asszonyt is… Hü, barátom, nem addig van a’. Az
asszony olyan, mint a virág. Ahhoz nem szabad szentségtelen kezekkel
hozzányulni.

– De megcsókolni szabad, – incselkedett Kátó urral Muki.

– Ne izélj… Az egészen más, – röstelkedett Kátó ur. – Hiszen látod, hogy
azért nem haragszanak meg az asszonyok… Elmondtam neked, hogy a csók
olyan, mint egy préselt virág.

– Hahaha.

– Ne nevess, mert dühbe hozol.

– Hiszen elég dühös vagy már igy is.

– Hát osztán, jogom van hozzá.

– Persze, hogy jogod van.

– Ne ingerelj, kérlek.

– De megnőtt az agyarad! Az imént még azt se tudtad, hol áll a fejed,
nálam kerested és most…

Bálvándy észbe kapott.

– Pardon, pajtás, – kérte a bocsánatot, – tudod, én olyan hirtelen szivü
ember vagyok, nem akartalak megbántani. Te vagy az én legjobb barátom s
a hugod… a hugod – hebegte, – a legjobb barátnőm… Együtt fogunk
vacsorálni, ugy-e? – Kérdezte hirtelen fordulattal.

Muki vállat vont.

– Ti vele vacsorázhattok, én a kaszinóba megyek.

– Ejnye, ejnye, nem halaszthatnánk a dolgot holnapra?

Halaszthatnánk? Hát velem jössz?

– Ha ma együtt vacsorázunk, veled megyek.

– Szerelmes vagy, vagy mi a manó? – csudálkozott Muki most már egész
komolyan.

– Az ördögbe, – mérgeskedett a jó báró, – a te szádat be kéne
ragasztani!

– Kár lenne érte…

– Hát mi lesz?

– Nem bánom, – mondta Muki, – veletek vacsorázunk, ha a hugom
beleegyezik.

– Ugyan, kérdezd meg tőle.

– Éppen azt akarom… Várj, mig visszajövök.

Nem azt akarta Muki: egész egyebet akart Ágnestől megkérdezni. Nem
tudta, hányadán áll a csudálatos teremtéssel: tisztába akart vele jönni…
Berontott a szobájába minden bejelentés nélkül…

– Mi lelt téged, Ágnes?

– Nincs nekem semmi bajom.

– Lemondtál Bálvándyról?

– Eszembe sincs.

– Azt mondtad neki, hogy csak a barátságára reflektálsz…

– Hát azt mondjam neki, hogy férjnek akarom megfogni?

Nyiladozott már a Muki szeme.

– Ahá, hát taktika…

– Dobbal nem fogok verebet fogni…

– De megfogni akarod?

– Ugyan kérlek, – méltatlankodott Ágnes, – csudálom, hogy ily kevéssé
ismersz, holott azt állitod, hogy több eszed van, mint nekem.

Muki belátta, hogy elméje az egyszer nem fejtett ki elég
leleményességet. Gondolhatta volna, hogy a ravasz leány csak játszott
Bálvándyval, hogy annál könnyebben megfoghassa, ha arra kerül a sor. A
jó ur önvédelmi készségét, gyanuját akarta elaltatni, hogy megkönnyitse
a győzelmét, valaminthogy könnyebb az alvó tábort bekeriteni, mint
áttörni a harcvonalat…

– Jól van Ágnes, – mondta kissé szégyenkezve, most már értelek s ahhoz
tartom magamat… Holnap a kaszinóba viszem az emberedet s
megkártyáztatom, holnapután meg a klubba cipelem s megkóstoltatom vele a
politikát.

– A kártyázással, – mondta Ágnes sebesen, – várhatsz.

– Hogyhogy? Az is benne van programmodban.

– Egyelőre kitöröltem.

Muki vállat vont.

– Azt se bánom, – monta cinikusan, van nekem kitől nyernem.

Ágnes összehuzta szemöldökét.

– Ki akartad fosztogatni?

Muki felszisszent.

– Barátom, ezt a csunya szót ne használt ellenem, ahhoz legkevésbé neked
van jogod, mert én csak a kabátját akartam lehuzni az emberednek, te
pedig a vérét szándékozod kiszivni. Hahaha!

Diszharmónikusan, csunyán nevetett és otthagyta Ágnest bucsuszó nélkül.




TIZENEGYEDIK FEJEZET.  A fogadalom.

A Bálvándy hirtelen fordulásának: az Ágnessel való összegyönyörködésének
meg volt a maga lélektani oka. Az aggszüz akkora terhet vett le a jó ur
lelkéről, hogy el kellett vesztenie az egyensulyt. A vis inertiae (mert
a lelkiekre nézve is áll ez a fizikai törvény) belelóditotta a másik
szélsőségbe: rettegését bizalommá, sőt bizonyos fokig vonzalommá
változtatta át.

Tehát semmi csuda sem volt abban, hogy Bálvándy, örömében és
hálaérzésből szinte kereste ezentul az Ágnes társaságát; étkezési
rendjét is ugy állapitotta meg, hogy az ebéd és vacsora idejét együtt
tölthesse vele.

Sokkal meglepőbb volt (tekintetbe véve az Ágnes minden nőies kellemet
nélkülöző, mondhatni nyers modorát) az, hogy rövid pár nap alatt a
Zsuzsa bizalmát, sőt szeretetét is megnyerte a vén leány. Mi több, a
Bálintét is… Az esze tett-e hatást a fiatalokra, vagy talán éppen az a
körülmény, hogy nem tudott hizelegni: minden szavának érc-értéke,
csengése volt?… Ki tudja.

A mai társadalomban, ahol apró illemszabályok és megtévesztő
figyelmességek cafrangjaiban kallódnak el a legnagyobb igazságok:
mindenesetre imponáló jelenség az az ember, aki szembe mer szállani az
elkönyvelt konvencióval s keresztül gázolván valamennyi érdekkörön, csak
a maga egyénisége ősjogait tartja szem előtt.

Ehhez nagy merészség kell. És jellem. A gyengének, ha feje fölé akar
nőni, kitöri a nyakát a tömeg.

Ágnes pedig biztonságban érezte magát a poziciójában. És ezen a ponton
találkozott az egyénisége a Zsuzsáéval (a természetét követte az is
minden vonalon), azzal a különbséggel, hogy ő testi és lelki szépségével
hóditotta meg a maga számára azt az immunis területet, amelyen szabadon
fejleszthette istenadta erényeit, – Ágnes ellenben akaraterejével
diadalmaskodott az embereken.

Mindegy: lelki rokonok voltak. Némi tekintetben Bálinttal is. Bár annak
a jelleme még nem alakult ki egészen. Az érce nem hült még ki: a
szélsőségek lángjában olvadozott. Tulhajtotta érzéseit,
szuperlativuszokban élt. A szeretete rajongás volt, ellenszenve
gyülölet. Itélete kegyetlenség volt, nagylelküsége esztelen
érzelempazarlás. Egyszóval a megállapodottság egyensulyozó ereje
hiányzott még belőle. Bár már ő sem volt messzire attól, hogy végképp
kialakuljon a férfiassága. Mert öntudatában volt hibáinak… Ágnest
alighanem azért becsülte nagyra, mert ő benne megtestesülve látta azt,
ami az ő jelleméből hiányzott: a föltétlen nyugalmat, biztos
itélőképessége, csalatkozhatatlan tárgyilagosságot.

Tény, hogy ezek a ritka adományok nagy mértékben meg voltak Ágnesben.
Talán nagyobb mértékben is a _kelleténél_. Mert ami természetes vonása a
férfijellemnek: gyakran ellenszenvessé, sőt groteszkké teszi a nőt. Akár
a bajusz. De megforditva is áll a tétel: az édeskés, bájos és
kopaszszáju férfi visszataszitó. A természet érték- és munka-megosztása
körül előforduló minden rendellenesség rikit, izgatja és ingerli az
embert, mint fehér holló a feketét… Mi természetesebb ennélfogva,
minthogy az ilyen elvétett lény exponált helyzete folytán minduntalan
szembekerül azzal a környezettel, amelyben él. S a maga erejére lévén
hagyatva, nevetségessé válik ha gyenge, gonoszszá, ha erős.

Az Ágnes megátalkodott akaratenergiájának, ellenséges érzéseinek s
harckészségének (ami mindenha magán viseli a gonoszság látszatát)
kifejlesztésében az életviszonyoknak alighanem nagyobb része volt, mint
vérbeli ösztöneinek. Ki tudja, hogy azon esetben, ha más kedvezőbb
miliőbe helyezi vala őt a sors: nem-e simultak volna el idővel érdes,
férfias jellemvonásai, nem-e győzedelmeskedtek volna rajtuk a nőiség
örökszép, lélekemelő törvényei?

… (Megfelelhet rá az, aki végig olvasta ezt a történetet.)

… A szülői házban örökös önvédelemre és küzködésre volt Ágnes
kárhoztatva. A szigoru eszü és éplelkü leány megutálta azt a hazug
miliőt, amelyben a szónak semmi értéket sem tulajdonitottak: az emberek
áltatták egymást, titkolóztak, kétszinüsködtek, mintha ellenségei lettek
volna egymásnak… Az igazsághoz és igazságossághoz nem volt sem atyjának,
sem anyjának a legcsekélyebb érzéke sem, holott ő neki szinte fizikai
fájdalmat okozott minden idétlenség és szükkeblüség, ami a természeti,
kiváltképpen az emberi törvényekkel ellenkezett… Kis leány korában csak
türt a dresszura igájában, később elmakacsodott, a végén, mire felnőtt,
nem birt többé magával, de nem is akarta magát fegyelmezni: kifejezést
adott annak, ami a lelkén feküdt. S ezzel örökös ellenkezésbe keveredett
szüleivel. Megrótta azok megalómániáját, amelyet valószinüleg ugy
örököltek jobbágytartó őseiktől s ami a minden vonalon győzedelmes
korszellemmel szemközt csak nevetségessé tette őket, a helyett, hogy
(mint ahogy ők hitték) tekintélyüket, emberi méltóságukat gyarapitotta
volna… A cseléd emberszámba se ment a dormándi kastélyban. Anyja
legkisebb indulatrohamban, sőt néha rosszhiszmüleg is megvádolta
cselédjeit: hazugsággal, lopással, ami éppen eszébe jutott. Mert idegei
megkivánták ezeket az apró izgalmakat.

Ágnes ilyenkor pártfogásába vette a becsületében könnyelmüen megsértett
embert s kikelt anyja ellen. De nem félt ő az atyjától sem. Nem egyszer
megesett, hogy nyiltan szemére hányta, – (holott senkinek sem ártott
vele, sőt azt se kivánta senkitől, hogy komolyan vegyék), – szemére
hányta apró, ártatlan füllentéseit. Ifjukori szerepléseivel való
dicsekedéseért és nagyzolásáért pedig ugyszólván minden egyes esetben
lekicsinyelte őt.

Szülei mindezért ellenséget láttak a leányukban, holott az csak
istenadta természetének engedett szabad folyást. Látta, tapasztalta,
hogy az öregek csupa idegességből mindenkit lenyügöztek, akit
hatáskörükbe vet a sors – ő pedig nem tudta elviselni ezt a patriarkális
zsarnokságot: nem akart belefásulni. Erős függetlenségi és
szabadságérzések laktak a szivében s azokat, mint isteni eredetü jogait,
fölébe helyezte mindeneknek. Egyszóval, nem asszimilálódott a neki nem
tetsző környezettel… Ilyenformán hovatovább mind egyénibb és makacsabb
lett a jelleme. S a gonoszság bélyegét rásütötte a látszat után induló
közvélemény.

Nem ok nélkül pedig, mert például a Bálvándy ellen tervezett hajszája
már csakugyan magán viselte a megátalkodottságnak és esztelen
erőszakosságnak nemcsak a látszatát, de bizonyitékainak a nyomait is.
Ágnes valóban gonosz és kegyetlen volt akkor, mikor egy elképzelt, avagy
makacs rabulisztikával azzá erőszakolt jogcim alapján üzőbe vett egy
férfit, nem gondolva annak érzelmeivel, sőt családja boldogságával sem:
csak a maga érdeke vezérelte, vagy talán az se, csak a győzelem vágya;
erősebb akart lenni mindenkinél; az eredményért képes lett volna magát
az eredményt is megsemmisiteni. Mint a macska, amely agyonhajhászsza az
egeret s nem eszi meg.

Ez hát egy kegyetlen vonása volt a vén leánynak, de emberi azért. Az
önzésből alakult ki, ami a legtipikusabb emberfaji tulajdonság… És
Ágnesnek különösen nagy oka volt az önzésre. Egymagában állt, senkise
szerette, a mindenségből csak annyi volt az övé, mint amennyit abból
magának meg tudott hóditani. Mi természetesebb, mint hogy a nehezen
szerzett harcbért nem akarta másokkal megosztani s mind intenzivebbé
lett, szinte idétlen nagyra nőtt a harckészsége! Miután nem volt senkije
és semmije, egy külön kis világot akart magának teremteni, amely fölött
ő leendett az ur…

… Akárhogy volt is: tény, hogy Zsuzsa és Bálint tisztelték, sőt
megszerették Ágnest… Ösztönből?… (Mert biz ő nem becézte őket, nem
udvariaskodott velük…) Lehet, hogy az is hozzájárult, a rokonszenvük
megerősitéséhez (pedig azt mondják, hogy ritkán csak az ártatlan emberek
ösztöne), de biztos, hogy a viszonyok is… Érzéseik főinditékának azonban
mégis csak magában Ágnesben kellett rejlenie.

A minthogy csakugyan ő volt az, aki először közeledett a fiatalokhoz.
Szinte kereste a Bálint társaságát, hogy eszmét cserélhessen vele s
örült neki, hogy a képzett, okos fiatalemberben méltó vitatársra talált.

És a tudományos vitatkozás terén már egy csöpp önfejüséget sem árult el
a vénleány. Sőt mondhatni: türelmes, nőiesen gyöngéd volt a Bálint
véleményének meghallgatásában. Ha meggyőzte őt, készséggel, sőt örömmel
ismerte el a maga tévedését és az ő igazát. Az ilyes önbelátásnak pedig
nagy a lelkeket összeforrasztó és hóditó ereje…

A Zsuzsa vonzalmának is meg volt a lélektani oka: az a komolyság,
amelylyel Ágnes a leánykával beszélt. Annak uj volt ez a megbecsülő
modor és végtelenül hálás volt érte. Az emberek gyönyörködtek benne,
élvezték a testi és lelki szépségeit s bár mindenki szerette, ugy bántak
vele, mintha nem is lenne öncélu lény, hanem a mások esztétikai
élvezeteinek a tárgya. És ime, akadt végre egy nő: egy fölényes eszü,
előkelő dáma, aki észre se vette rajta azokat az értékeket, amelyekhez a
természet ajándékából jutott, ellenben megbecsülte benne azt, amit meg
mások nem vettek nála észre: önszerzette müveltsége és jelleme
kvalitásait…

Ám ezeken a lélektani okokon kivül a viszonyok is nagyban hozzájárultak
a leányka rokonszenvének kifejlesztéséhez. Egy az, hogy Zsuzsának, mióta
meghalt az anyja, alig volt egy női ismerőse is. Egy boldogság után
áhitozó sejtelmes leánysziv pedig alig tud meglenni bizalmasság nélkül;
holott vannak olyan dolgok, amiket egy fiatal nő atyjának sem mondhat
el. Ágnes volt az első nő, akivel Zsuzsa, mióta nyilladozni kezdett a
szive, életében találkozott s akit bizalmára méltónak itélt.

Azonkivül a férfiak életmódja is egymásra utalta a két nőt. Bálint nem
őrizhette folytonosan hugát. Bálvándyt meg váltig hajszolta a mentora,
Muki: kaszinóból klubba cipelte, ugratta, lumpoltatta, egyszóval
megismertette vele a pesti életet. Zsuzsának gyakran magára kellett
volna maradnia a szállodában minden gardedám nélkül, ha Ágnes a saját
ötletéből és jószántából föl nem ajánlja vala Bálvándyéknak a maga
társaságát a szép leány számára, még pedig annyi közvetlenséggel, mintha
mi sem lett volna természetesebb. Sőt egy pár nap mulva még tovább ment
Ágnes: magához vette Zsuzsát hálásra is, azzal az indokolással, hogy a
késő éjjel hazatérő férfiak zavarják őt az alvásban, ő meg ugyis unja
magát egyedül…

Bálvándynak esze ágába se jött az Ágnes ajánlkozásán megütköznie, sőt
biztos és jó kezekben tudván leányát, örült annak. Még jobban Zsuzsa.

Muki csak csudálkozott… Mi lelte az önző teremtést, hogy egy szép fiatal
leánynyal igy összebarátkozott? Hiszen a szépekre rendesen irigyek a
csunyák! Avagy számitásból tette, hogy ezzel is közelébb férkőzzék az
atya szivéhez? Már arra is pályázik, nemcsak a birtokára?…

Csudálkozott Muki, de egyébként nem törődött az ügygyel. Nem sokat törte
fejét huga problemáján, (egy kis sportnak tekintette immáron az egész
furcsa komédiát) – teljesen a maga problemájával volt elfoglalva…

… Zsuzsa az Ágneshez való átköltözése napján (mikor az urak először
mentek a kaszinóba), egy szobában hált Ágnessel. Másnap azonban (bár
ellenezte a vénleány) atyja külön szobát nyittatott neki az Ágnesé
mellett. Azt azonban alig vette Zsuzsa igénybe. Csak éppen hogy meghált
benne. Különben sülve-főve volt Ágnessel. Még a toalettjét is az ő
szobájában végezte: ott fésülködött és (azt nem engedte el neki) fésülte
az Ágnes haját is. Vágyott idős barátnője közelségére. Ha az helyet
foglalt, melléje telepedett, ha felállott, ő is felugrott:

– Parancsolsz valamit?

Szolgálatkész, figyelmes, házias volt vele szemben, akárcsak az
édesanyja lett volna.

És Ágnes igénybe is vette a szolgálatkészségét, ami igen jól esett a
kedves leánynak. Még a keztyüjét is megfoldozta neki… Föltétlen
őszinteség és nyugodtság jellemezte a két nő egymáshoz való viszonyát.
Szerették egymást, a nélkül, hogy csak egy fölösleges szót is pazaroltak
volna kölcsönös rokonszenvük kifejezésére.

Mindössze hogy Zsuzsa egyszer fésülés közben megdicsérte az Ágnes haját.

– Szép hajad van, Ágnes néni.

– Mindenesetre sok a hajam, – vállalta Ágnes a bókot, – de az nem
lényeges, mert ugy sem felejteti el, hogy nem vagyok szép.

Zsuzsa kissé zavarba jött, de Ágnes tőle alig feltételezhető tapintattal
azonmód elejét vette az elfogódottságnak.

– Ne tiltakozzál lelkem, én ugy sem adok a testi szépségre semmit… Az
embernek, – fejtegette bizarr felfogását, – ha szép, minden az ölébe
hull. De csak egy darab ideig: ameddig a fiatalsága tart. Aztán jön a
kiábrándulás, a csalódás keserüsége, a tehetetlen vergődés, mert hiszen
természetes, hogy egy elkényeztetett nő nem tud abba belenyugodni, hogy
az emberek megváltozzanak vele szemben. És segiteni nem lehet a bajon.
Az öregség nyomasztó teherként nehezedik a lelkére. Ha van fantáziája,
multja emlékeivel próbálja magát vigasztani, ha önérzete nincs,
életunttá lesz, terhére válik önmagának is… A szépség – végezte Ágnes
szavait, – elámitja a nőt, elzárja előle a lelkeket. A szép nőnek
mindenki hazudik, az meg hisz mindenkinek… Jobb szeretem, hogy csunya
vagyok. Engem az öregség nem fog bántani.

Zsuzsára olyan hatással voltak ezek a szavak, hogy szinte szeretett
volna maga is megcsunyulni. Lehangolta a szépsége.

– Persze, – mondta halkan, mintha magában beszélt volna, – az ember
sohase tudhatja, hogy ki szereti igazán.

– Azt ugy se tudhatja, – állitotta Ágnes, – az emberek többnyire
hazudnak itt nálunk. Kétszinüek, mert szégyenlik elárulni igazi
érzéseiket. Aztán kényelmesebb is hizelegni, mint az őszinteség: az egy
hazugságokon épült társadalomban mindig nagy ballaszt.

A szép leány egy pillanatra abbahagyta a fésülést, leejtette mezitelen,
rózsás karjait.

– De hiszen, – sóhajtott fel, – valakibe mégis csak meg kell bizni, a
nélkül kétségbeejtő lenne az élet!

– Egy-két becsületes ember mindig akad, – oktatta Ágnes, – és ez elég;
ezen a ponton a kevés több a soknál. Különben – tette hozzá – annak,
akinek gazdag a lelki világa, arra sincs szüksége: az meg tud élni
egymagában is. Példa vagyok rá jómagam…

Zsuzsa folytatta a fésülést. Egy kérdés kérezkedett az ajkára, de nem
merte kimondani. Ám fölvilágositotta Ágnes (mintha csak belelátott volna
a leány lelkébe) kérdezetlenül is.

– Látod, – folytatta megkezdett elmélkedését, – engem senkise szeretett
soha. Még a saját szüleim se. Igaz, csunya voltam és önfejü. Afféle
kellemetlen gyermek, aki nem válik diszére családjának és – ime mégis
megvagyok. Sőt szeretek élni. Harcban állok az emberekkel, de az engem
nem sujt le, megszoktam a küzdelmet, az az én elemem. S ha lehajtom
esténkint a fejemet s elmondom a mindennapi imádságomat (mert vallásos
vagyok ám), boldognak érzem magamat. Miért? Mert tudom, hogy annak az
ellenszenvnek, amelyet környezetem velem szemben táplál, nem én vagyok
az oka. Én olyan vagyok, mint amilyennek Isten megteremtett, a
környezetemben van a hiba.

A nietzschei tétel vakmerősége valósággal elbűvölte Zsuzsát. Megérezte
benne a magasabb igazságot, amit csak rabulisztikával lehet (látszólag)
megdönteni: a korlátolt tömeggel szemben mindig a kiváló egyesnek van
igaza… Ibsen is azt vallja a Népgyülölőben.

Az egyszer nem is állhatta meg a leányka, hogy kifejezést ne adjon
elragadtatásának. Lehajolt az Ágnes kezére és loppal egy csókot lehelt
reá.

A vén leány világéletében sem tapasztalt ennyi gyöngédséget senkitől.
Szinte megijedt a kézcsóktól.

– Mit csinálsz, Zsuzsa?

A szép, édes teremtés erre még jobban elolvadt. Leborult idős barátnéja
lábaihoz és ölébe hajtotta fejét.

– Szeretlek Ágnes, – mondta, – ennyi az egész… Mikor beszélni kezdtél
magadról, megszántalak egy pillanatra, aztán csudálattá változott a
szánalmam, most meg már szeretlek is.

Az aggszüz fel se segitette az ölébe kuszott gyermeket, hogy legalább
egy csókkal viszonozza ragaszkodását. Csak a fejére tette csontos kezét
és maga elé bámult, mint aki a távolban keres valamit. Aztán simogatni
kezdte a leány puha, selymes haját. Sokáig simogatta, mert sokáig
tartott, mig végre megtalálta magát.

– Ugyan lelkem, – korholta akkor szárazon a térdelő leányt, – ne
érzelegjünk, inkább egyebet ajánlok neked.

Zsuzsa felkelt.

– Nos?

– Tedd a kezedet a kezembe.

Zsuzsa engedelmeskedett.

– Igy… És most mondd meg nekem: akarsz-e velem barátságot kötni?

– Akarok, óh akarok…

– Akkor, fogadom, – jelentette ki az aggszüz, – hogy el nem hagylak
soha. Bármi történjék is, segitségedre leszek. Ugy számithatsz rám, mint
a tulajdon édesanyádra.

Közönyt erőltetett a hangjára, de azért ugy csengett a fogadalma, mint
egy esküvés. Mintha egész erős lelke arcába szökött volna: lángba borult
még a homloka is s ragyogott a szeme.

Zsuzsa megrázta a kezét. Ugy el volt fogódva a jelenet
rendkivüliségétől, hogy csak tagokban tört ajkára a szó.

– Én is fo–ga–dom, – dadogta.

Aztán erőt vett az érzékenységén: szó nélkül befejezte az Ágnes
frizuráját, lelke zajlását csak a keze remegése árulta el…

Ezután a kölcsönös ünnepies fogadalom után természetes, hogy még bensőbb
lett a két leánynak egymáshoz való viszonya. Ez annyiban jutott
kifejezésre, amennyiben Zsuzsa azontul a legkisebb jelentőségü, sőt
diszkrét természetü ügyeit is közölte Ágnessel. Beszélt neki
gyermekéveiről, elárulta előtte eszményeit, jövője ábrándjait,
Charlieról is beszélt előtte.

Ágnes semmit sem kevesellett tőle. Szivesen, sőt élvezettel hallgatta
minden szavát: érdekelték egy, az övével teljesen ellenkező irányban
fejlődő asszonyi lélek hullámverései. A megfigyelésre volt alkalma
bőven. Mert, bár nappal gyakran megfordultak az urak az asszonytanyán,
(Muki elnevezése), esetére mindig egyedül maradt Zsuzsával szobája
előkelő csendes magányában. De napközben is: a két nő kettesben végezte
minden bevásárlását, együtt kocsikáztak ki a Stefánia-utra, sőt a
szinházba is ritkán kisérték el őket a férfiak. Legföljebb Bálint.
Bálvándynak nem imponált a komédia, Mukit meg a kaszinóhoz láncolta a –
hivatása, amit, mellesleg mondva, kitünően töltött be: ugy nyert, ahogy
akart.




TIZENÖTÖDIK FEJEZET.  A klubtól az orfeumig.

A két Bálvándyt szivesen látták a kaszinó urai vendégül is, de azok nem
sokáig vették igénybe a vendégszeretetet: mindjárt az első héten
bejelentették a kaszinóba való belépési szándékukat. Egyben
meghosszabbitották pesti tartózkodásuk immár lejárt első terminusát. Jól
érezték magukat a nagyváros izgalmas zürzavarában.

Bálvándynál boldogabb embert lámpással sem lehetett volna a hazában
találni. Azt se tudta, minek örüljön jobban: a maga élvezeteinek-e,
avagy az ő pedáns, komoly fia nagyvilági szereplésének. Mert (s erről az
oldaláról még nem ismerte az atyja), kitünően bevált Bálint
high-life-mannek is. Szivvel-lélekkel dőlt bele az aranyfiatalság
legszilajabb mulatságaiba is: s nem ő volt a legutolsó a könnyed,
elegáns mókák és szellemes csinyek kitalálásában. Eszesebb lévén
kortársainál, szellemessége révén rövid időn bizonyos tekintélyre tett
szert… A bort? – Hát azt is megitta Bálint. Sőt teljesen a kártyát sem
vetette meg. Csakhogy azért már sokat nevettek rajta barátjai, mert egy
csillagvizsgáló pedánsságával kezelte a tarokkot: erővel tudományt akart
csinálni abból is.

Legjobban az apja nevetett rajta, mert ő meg viszont ugy játszott, mint
egy falusi kántor. Mindent megütött, amig birta, minden rendszer és
számitás nélkül, soha sem gondolt arra, hogy, elfogyván az ütői, „mivel
folytatja az üzletet.“ Szerencséjére nem sok pénzébe került a mulatság.
Ritkán és akkor is kicsibe játszott. Inkább szeretett az orfeumba járni.
Mi türés-tagadás, egy angol artista-leány tetszett ott meg neki, aki
pompás bukfenceket vetett a brettlin s a chambre szeparéban még
pompásabbakat. Bálvándynak különösen az tetszett rajta, hogy mestersége
szellemével teljes ellentétben állott a modora. Ha nem ugrált, olyan
előkelő volt, mint egy lady. A kis ujjához sem engedett hozzányulni s
holtkomolyra vált az arca, ha valaki egy kétértelmü élcet kockáztatott
meg a jelenlétében… Különben azt mondta, hogy lordnak a leánya. Ez ugyan
nem volt igaz, de szép volt ő azért a nélkül is…

Tehát ennek a kis hölgynek a kedvéért járt Bálvándy az orfeumba. Fia
tudta, de nem bánta. Csak megintette egyszer csupa tréfából.

– Vigyázz apa, azzal a misszel: ki ne lopja egyszer a tárcádat a
zsebedből.

Az öreg kissé rossz néven vette ezt a valóban cinikus intelmet.

– Ejnye, ejnye, – s bosszusan rázogatta a fejét, – de nincs benned egy
makulányi költészet sem. Ha szép valaki, mindjárt tolvajt tételezel fel
benne.

Oly kedvesen naiv volt az öreg dohogása, – hogy Bálint nem tudta
megállani: elnevette magát.

– Nem költészetről van itt szó, öregem.

Mit volt mit tennie: Bálvándy együtt nevetett a fiával.

Különben sohase keresztezték az egymás utját apa és fia. Muki még inkább
beleavatkozott az életrendjükbe. Elannyira, hogy például Bálintra erővel
rá akart sózni egy házmester kisasszonyt, hogy képeztesse ki
szinésznőnek. Az öreget meg valóságos satellesévé tette: magával cipelte
mindenüvé s minduntalan a savoire vivre tudományáról és a közéleti
tevékenység áldásairól perorált neki, hogy előkészitse a talajt a
magvetésre.

Eleinte persze nem igen fogott Bálvándyn semmiféle tudomány; lepergett
róla, mint borsó a falról. De a lelkét meg tudta Muki mozditani elejétől
fogva. Addig beszélt neki a noblesse-oblige törvényéről, az emberi élet
magasabb céljairól, hogy hovatovább furdalni kezdte a lelkiismerete,
amiért olyan léha életet élt…

– Kedves barátom, neked missziód van a Királyhágón tul, – ugratta Muki,
– nem szabad magadat kivonnod a közélet terhei alól. Ha igy éltek volna
őseink is, mint te s annyit törődtek volna a hazával: ma te is mócul
beszélnél, legföljebb az Alföld közepén laknék még egy pár bicskás, aki
magyarnak vallja magát.

Bálvándy ebből mindössze annyit hallott, hogy neki _missziója_ van. Ez a
szó ugy hozzátapadt a lelkéhez, hogy elfelejtette tőle a többit.

– Misszió! Misszió!? – hajtogatta. – Miféle misszióm lehetne nekem?

– Gazdag ember vagy, fényes nemzetségnek ivadéka s van talentumod is.

De ez ellen már tiltakozott a jó báró.

– Talentumom? Honnan a menykőből veszed?

Muki leintette.

– Ne szólj közbe, még nem fejeztem be. Talentumod van – folytatta – a
politikához és a mezőgazdasághoz. A pópádtól megköveteled, hogy magyarul
beszéljen veled és olyan ökröket láttam az egyik majorodban, hogy csupa
csuda. Egyszóval, rendben tartod a népedet és a szénádat. Hasznos,
tekintélyes ember lehetnél, ha nem magadnak élnél, hanem példaadás
okából kirukkolnál a placcra.

– Jó, jó, – idegeskedett Bálvándy a sok beszédtől, – de azt mondd meg,
hogy hogy megy az a kirukkolás.

Muki idejét látta, hogy végre beadja neki a maszlagot.

– Ugy, hogy választasd meg magadat képviselőnek.

Hát ettől a tanácstól már megijedt a jó báró.

– Hü pajtás, tudod-e mennyire rug az én évi jövedelmem?

– Vagy ötvenezer forintra.

– Csak harmincötre. S tudod mennyibe kerül egy választás minálunk?

– Ugyanannyiba… Hát aztán?

– Hát aztán? – szörnyülködött a takarékos Toncsi. – S te azt csak ugy
mondod!… No persze, mert nem a te pénzed bánná…

– Tévedsz, – vágta el Muki a szavát, – a fele költséget magamra
vállalom.

Bálvándy visszahőkölt: ugy tanulmányozta barátja arcát, vajjon
megbolondult-e, avagy csak ugratni akarja őt?

Muki ütötte a vasat.

– Csudálkozol, pajtás? – adta a nagy altruistát. – Nem tételezel fel
bennem annyi lelkesedést, hogy a midőn egy országos fontosságu pozició
meghóditásáról, egy igazi életbevágó pártérdekről s egy, már a puszta
nevével is hóditó pártférfiunak megszerzéséről van szó: áldozatokra is
képes legyek?

Bálvándy csak ámult-bámult. Igen kicsinek érezte magát és igen nagynak a
barátját.

– Azt az áldozatot, – motyogta, – ugy sem fogadhatnám el tőled.

Muki ismét kivágott egy ütőt.

– Nem rólad van ám szó, öreg. Jó barátod vagyok; ha bemásznál a
kaszinóba, amennyire tőlem telik, kiváltanám a bonjaidat, még ha nem is
látnám a pénzedet soha. De itt egész másról van szó. Nem terólad, hanem
a halmosi kerületről, amelynek, mióta megvettem a kastélyomat, magam is
a választója vagyok. Tehát obligóban vagyok a pártommal szemben s
teljesiteném a kötelességemet akkor is, ha nem te, a jó barátom, hanem
Ficlipucli Tivadar, az ellenségem lenne a jelölt.

Puhult már a jó báró: meglátszott lefelé görbülő száján és szaporán
pislákoló szemén. De azért még kapálózott egy kicsit.

– Miért nem lépsz fel magad? – kérdezte kifelé forditva tenyerét.

– Először, – válaszolt a ravasz Muki, – nekem nincs olyan barátom, aki
elvállalná a költségeim felét; másodszor ha volna is, az csak egy bolond
lehetne, mert az én megválasztatásom nem harmincezer forintba kerülne,
de mégegyszer annyiba… Te vagy Halmoson, – konkludált megnyomva a szót,
– az egyedüli lehetséges jelölt.

Bálvándy megvakargatta a tarkóját és bár igen szégyelte már magát, mégis
volt annyi bátorsága, hogy kiállitsa magáról a fösvénységi
bizonyitványt.

– Még se léphetek fel pajtás, – nyögte ki részletekben, – tizenötezer
forint sok pénz és nekem gyermekeim vannak.

– Hát mennyit szánsz rá? – kérdezte Muki türelmetlenséget szinlelve.

– Semennyit; – gondolta meg magát a nehéz férfiu, – eszembe jutott, hogy
állandóan Pesten kellene laknom, ami igen költséges mulatság… Ingyen se
kell a kerület, – mondta ki szilárdan a határozatát.

Muki cselhez folyamodott.

– Jól van, pajtás, – mondta lekicsinylő hangon, – ha csak annyi benned
az ősi virtus, szóval sem erőltetlek többé. Bocsáss meg, – tette hozzá,
– hogy zavartalak, de más embernek ismertelek.

A taktika bevált. Legjobb barátja szemrehányását nem tudta a jámbor ur
elviselni.

– Nono, – engedett sebtiben a negyvennyolcból, – nem mondom, hogy bele
nem mennék, ha valamivel kevesebbe kerülne a dolog, teszem azt, tizezer
forintba.

Muki, nehogy mégegyszer meggondolja magát, elkapta barátja kezét
szélsebesen és a tenyerébe csapott.

– Gilt! Adjál tizezer forintot, a többi az én gondom.

Bálvándyt most már meg a lelkiismerete kezdte furdalni, illetve a Muki
pénzét kezdte a jó ur sajnálgatni.

– Ne törődjél te azzal, – vigasztalta meg a kétszinü barát, – hiszen
majd szerzek a pártkaszszából is vagy tizezret.

Erre meg a pártkasszától ijedt meg a jámbor férfiu.

– Az Istenért! – skrupulizált. – Nem becstelen dolog az? Annyi csunya
dolgot hallottam a pártkasszáról…

– Ne gyerekeskedjél, – hujjantotta le Muki, – valamennyi miniszter
választási költségét a pártkassza fedezi. Ma már csak a kis ember operál
a maga pénzével.

Hát ettől végre megnyugodott Bálvándy. Egy ideig még lógatta ugyan a
fejét, de hovatovább ugy belelovalta magát a képviselősége gondolatába,
hogy még a pesti lakását is berendezte képzeletében. Azt se bánta, hogy
Muki, mint uj párttagot és képviselőjelöltet bemutassa a
miniszterelnöknek. Elment vele a klubba…

A miniszterelnök még nem volt ott, midőn a két barát belépett a
tanácsterembe. De Muki addig sem vesztegette az időt, amig megérkezett.
Bemutatta Bálvándyt mindenkinek, aki élt és ott lélegzett a klubban, az
ujságiróknak is, még pedig ezekkel a szavakkal:

– Bálvándy Antal, jó barátom, a halmosi kerület leendő képviselője.

A jó báró – (mit tehetett egyebet?) – hümmögött, bókolt, megfogta a
feléje nyujtott kezeket, de miután egyszerre tiz kérdést is intéztek
hozzá, az egyszerüség kedvéért egyikre sem felelt.

– Köszönöm szépen… Örvendek a szerencsének… – hajtogatta egyre,
okosabbat nem tudott kitalálni. Sehogy se tudta magát tájékozni uj
helyzetében.

Muki meg is intette érte.

– De elfogult vagy! A miniszterelnök előtt legalább vágd ki a skizt.

– Ne beszélj nekem, – boszankodott Bálvándy, – nem megy az ugy
egyszerre: meg kell szokni az uj dicsőséget és az uj embereket.

– Ugyan, kérlek, – disputált vele Muki, – gondold, hogy a kaszinóban
vagy és a szerint viseld magadat.

– Azt nem gondolhatom, mert akkor tegeznem kellene a riportereket is…

Az ártatlan civakodásnak a miniszterelnök megjelenése vetett véget. A
hatalmas urat azonmód körülkeritették a hatalom kosztosai:
csosszantottak, bókoltak neki, de Muki, egyrészt a könyökével, másrészt
szerzett tekintélye erejével, egy pillanat alatt behatolt a körbe s
magával vonszolta oda Bálvándyt is.

– Kegyelmes uram, engedd meg, hogy bemutassam neked legjobb barátomat:
Bálvándy Antalt, a halmosi kerület leendő képviselőjét.

A miniszternek az volt a szokása, hogy valahányszor nagyon előkelő akart
lenni, brávózott. Ez alkalommal is.

– Brávó! Brávó! – s kezet fogott Bálvándyval. – Muki barátom már beszélt
nekem rólad… Vedd tudomásul, hogy nagy sulyt helyezek politikai
szereplésedre…

A Bálvándy fülében két szóvá zsugorodott össze a miniszterelnök minden
frázisa.

… Nagy suly!… Hogy lehet ő reá nagy sulyt fektetni, különösen annak, aki
talán hirből sem ismeri?… De másképp gondolkoznak és beszélnek az
emberek Budapesten, mint a havasok alján…

Kifejezést persze nem adhatott a csudálkozásának, hát csak hápogott
össze-vissza, mint a kacsa, ha üres a szája

– Valóban nagyon kitüntetsz… Érdemetlen vagyok reá… Örvendek, hogy
tisztelhetlek…

A miniszter megfogta a kezét.

– Remélem, hogy azonnal belépsz a körbe.

– Be-be-be.

– Magam foglak ajánlani.

– Kö-szö-nöm.

Kölcsönös finom hajlongások… Aztán széjjelvált a két kéz… A minisztert
magával ragadta az ügyes-bajosok áradata, Bálvándyt meg Muki csipte
karon.

– Mi, hé? Ugy-e édes ember a miniszter?… Sulyt fektet reád! Nagy szó!
Érzed, hogy milyen nagy?

Bálvándy megvonogatta a vállát. Megszólalt a a józan esze.

– Dehogy érzem. Inkább azt hiszem, hogy frázis volt: mézes madzag.

– Ugyan kérlek, de pesszimista vagy! Hát nem vagy tudatában a magad
értékének?

– Hiszen, igen, otthon a mócjaim között csak kiteszek valamit, de itt,
ugy érzem, csak egy szem borsó leszek a többi borsó között:
zsáktöltelék, semmi egyéb.

– Hajahaj, – biztatta Muki, – jöjjön csak meg a svdád, olyan szerep vár
itt reád, hogy még a vicceidnek is politikai hátteret fognak
tulajdonitani.

– Hátteret?…

– Nem mondhatsz olyan bolondot, amiről ezek ki ne sütnék, hogy
szinbölcseség.

– Ejnye, – fakadt ki Bálvándy, megsokallva barátja gyanus locsogását, –
hát ne ugrass, hiszen elérted a célodat! Most már, hogy a szavamat
adtam, ugy se kapálhatok vissza.

Muki ugy tett, mintha megneheztelt volna. Hátat forditott barátjának.

Ez persze megszeppent erre. (Hiszen jóformán azt se tudta, merre van
kifelé). Elkapta a Muki karját.

– Ne bolondozz, hisz nem bántottalak.

– Nem-e? – pruttyant rá az álnok Muki. – Hát nem gyanusitottál meg
kétszinüséggel?

– Nem ugy értettem, – mentegetődzött a jámbor báró. – Gyere, vezess ki
innen, mert nem tudom merre van az ut.

– Hová akarsz menni?

– Az orfeumba.

– Gyere a kaszinóba.

– Gyere te az orfeumba, aztán majd elmehetünk a kaszinóba is.

Muki nem bánta. Meg lehetett elégedve az aznep elért eredménynyel:
lerázta a Bálvándy jelöltetése gondját. Most már csak a megválasztatását
kellett keresztülvinnie, aztán – pasz! – eleget tett valamennyi
kötelezettségének, amit Ágnessel szemben vállalt… Érdekeit végképp
elválaszthatja az ő érdekeitől. Felszabadul, dolgozhatik a maga
szakállára kimélet nélkül, akár az Ágnes rovására is. Ez talán
hálátlanság lenne tőle, de hát a hála is azok közé a gyöngeségek közé
tartozik, amik minduntalan hátrafelé rántják az embert. Abból ő ugy se
kér, mert haladni akar, föl a magasba, mindig följebb,
föltartóztathatatlanul.

Egy szóval beérte Muki a napi eredménynyel s annak fejében lemondott az
éjjeli kártyanyereségéről és az orfeumba kisérte Bálvándyt.

Előbb azonban még megvacsorázott a két jó barát a Hungáriában. Muki
jókedvü volt, mint a vakációs diák, akinek nincs gondja a másnapi
leckére. Nem kellett magára vigyáznia, hogy jégen tartsa a kártyázáshoz
szükséges eszét. Hiába zsörtölődött vele Bálvándy, hogy a miss számára
tartogassa virtusait: biz ő leöntött egy palack Pommeryt már a
vacsoránál is, amitől igen szeles kedve kerekedett. Folyton élceket
faragott és kifigurázott mindenkit a világon.

Bálvándy inkább aggodalommal hallgatta szellemes sziporkáit, mintsem
élvezettel.

– No tessék, – korholta a jókedvü férfiut, – most már becsiptél és a
missz meg fog róni.

– Meg fog róni a missz, akinek én vacsorát és pezsgőt fizetek! Ilyet még
nem hallottam.

– De furcsa vagy!… Mit tehet róla, szegényke, hogy szerti a jó kosztot?…
Annak fejében csak nem követelheted, hogy mindent elltürjön tőled.

– Hiszen nem fogom megsérteni.

– Az még nem elég, de tisztességesen kell magadat előtte viselned, mert
az egy urinő…

– Hahaha…

– Hiába nevetsz… Különben majd meglátod, hogy le fog nézni.

– Hihihihi…

Bálvándyt boszantotta Muki gunyos nevetése, de mire az orfeumba értek,
kibékült vele. A jó ember haragja soha sem tartott tiz percnél tovább…

Bálvándy és Muki helyet foglaltak páholyukban, de csak addig maradtak
ott, amig a missz Molly Mackbet produkciója véget ért. Akkor
felbaktattak a numero kettőbe, miután Bálvándy már előzőleg tudatta a
misszel, hogy ott vár reá.

Hát azok (mert mamája is volt a missznek) nem is tévesztették el az
ajtót: alig vártak az urak tiz percig, betoppantak.

A mama csak szinházi mama volt, de lehetett volna igazi _nagymama_ is.
Nyaka körül egy kilós hamis gyémánt nyakék kigyózott, de a fülönfityegői
is nyomhattak egy-egy dekát, pedig veresek voltak, jeléül annak, hogy
rubint kellett reprezentálniok… Az ékszerek tehát nagyok és sulyosak
voltak a mamán, de az volt az igazság, mert nagy és sulyos volt a mama
is: lehetett vagy százötven kiló.

Ellenben a missz (dicséri a Bálvándy izlését) csakugyan kecses és szép
vala nemcsak a bretlin, trikóban, de selyemruhában is. Negédesen
hopkált, mint a meddő irámszarvas, szép kicsiny fejét bánatosan
félrebillentve hordta s a foga olyan ép és fehér volt, hogy elharapta
volna talán a vasat is. Sejpitve beszélt s kissé az orrán keresztül,
amitől Bálvándy majd megbomlott gyönyörüségében. Sőt, mi tagadás, a rué
Mukit is meglepte az artista leány mondvacsinált előkelősége és
hihetetlen naivságot negélyező modora.

– Pompás egy huncut! – sugta barátjának. – Előkelő dámát még nem láttam
ilyen természetesen játszani.

– Hehehe, ez azért van, mert magamagát játssza.

– No csak te hidd…

Hitte a jó báró szentül. Talán még akkor is hitte, midőn a mama, a
hatodik palack pezsgő eldurranása után észrevétlenül kiosont a
chambre-szeparéból, ártatlan pipikéjét magára hagyva az urakkal; de
talán még akkor is, midőn a diszkrét Muki a mama példáját követve,
szintén kiosont; sőt az is kitellett a jó bárótól, hogy első pillanatra
még akkor sem józanodott ki a misszből, midőn másnap délben kikászmálván
az ágyából, kétezerötszáz forint helyett csak hétszázat talált a
bugyellárisában, legföljebb a fia intése juthatott az eszébe: „aztán
vigyázz, hogy el ne lopja a pénzedet.“

De egy félórával eme meglepő fölfedezés után, midőn sikerült neki végre
a kárát igazságos mérlegre tenni azzal a haszonnal, a melyben a kártevő
kegyeiből részesült, – már Bálvándynak is elszaladt az illuziója, meg
sem állott a világ végéig.

– Hah, te repedt sarku! Bődült el Bánk-Bánként. – Csuffá tettél!

Valószinü, hogy folytatása is lett volna a drámai monológnak, ha rajta
nem csipi Muki.




TIZENHATODIK FEJEZET.  A Bálvándy lelkiismerete.

Muki benyomta barátjára az ajtót minden kopogtatás nélkül s első
pillanatra észrevette a jelekből, hogy a derék fiunak baja esett a
bugyellárisával. A szolid bőrős jószág ugyanis ott hevert az asztalon
tátva-nyitva s néhai tartalma szerte-szét volt dulva.

– Szervusz, bruder! – Rontott be Muki a szobába. – Keresel valamit?

– Mehetek a pokolba haza, – kiabálta a báró le nem térve érzései egyenes
vonaláról vendége kedvéért sem.

– Beszélj hát: mi baj?

– Oh, én ökör! – folytatta Toncsi, ügyet se vetve barátja kérdésére. –
Be kellene engem savanyitani.

– Megállj! – figyelmeztette Muki. – Gondold meg, hogy én is a szobában
vagyok… Talán elveszett a pénzed?

– Veszett az ördög. Ellopatott. Fuccs ezernyolcszáz forintomnak.

– És kinek általa lopatott el?

– Annak a repedt sarku missnek általa.

Muki nem mert mindjárt kacagni, először engedelmet kért rá kétségbeesett
barátjától.

– Megengeded, hogy nevessek?

– Nevess, kacagj, üvölts! Az akasztófát is megérdemlem.

Muki, élvén az engedelemmel, először jól kikacagta magát, aztán áttért a
barátja megvigasztalására.

– Ugyan ne izélj azért a pár száz forintért: Nem _ingyen_ lopták el
tőled.

– Jó jó, – dühösködött a takarékos ur barátja könnyüvérüségén, – de
miből éljek két hétig, a mennyit a gyerekek kedvéért még Pesten
szándékoztam tölteni, mikor csak hétszáz forintom maradt?

– Az persze nem elég, – látta be Muki, – de majd segitünk a bajon.

– Váltót – jelentette ki Bálvándy, – nem irok alá egy országért sem.

– Nem is arról van szó…

– A tiszttartómnak sem irok, nem hagyom magamat kinevetni.

– Arról sincs szó… Arról van szó, hogy adjál csak ötszáz forintot.

– Megbomlottál? Minek?

– Nyerni fogok a kaszinóban. Légy a mutyistám.

– Az ám, – tiltakozott Bálvándy a veszedelmes ajánlat ellen, – hogy
garas nélkül maradjak!…

– Érzem, hogy szerencsét fog a pénzed hozni.

– S ha elveszted?

– Kölcsön adok neked, a mennyit csak akarsz.

Addig puhitotta Muki a báró kemény fejét, mig oda nem adta neki a kért
ötszáz forintot s azontul mintha csak a testének egyik alkatrésze lett
volna, nem tágitott mellőle mindaddig, a mig le nem ült a bakkasztalhoz.
Sőt akkor is ott maradt a háta mögött, csak a szemét hunyta be néha,
midőn egy-egy nagyobb tét forgott kockán.

A játék aránylag kicsibe ment. Az urak száz forintos bankokat adtak.
Vagy husz bank gyorsan eluszott. Muki volt az első, a ki négyszer ütött
egymásután. Tehát – miután mindig megtették, – ezerhatszáz forintra nőtt
a bankja.

Bálvándy belecsipett a karjába, hogy retiráljon, de Muki mérgesen
rászólt:

– Mi közöd hozzá!… Ne malőrözz.

Aztán leosztotta a kártyát.

Bálvándy behunyta szemét, csak a fülét hagyta nyitva. Azon is
bemászhatott a Muki szava:

– Háromezerkétszáz forint a bank.

Tehát ismét nyertek a mutyisták. Bálvándy oda volt örömében – (Hogyne:
meg volt a pénze az utolsó krajcárig) – de még az öröménél is nagyobb
volt a félelme, hogy Muki ismét leadja a bankot. Nem sokat
teketóriázott, most már nem csipte, de megragadta a Muki karját.

– Kilépek a mutyibul.

– Lépsz az ördögöt, – rázta le magáról Muki, – most kezdődik csak az
igazi.

És tovább adta a bankot.

– Háromezerkétszáz forint a bank, – ismételte.

Bálvándy nem birkózhatott vele a kaszinóban nyilvánosan… Szerencséjére
ezuttal csak a bank felét tették meg a játékosok. A másik fele tehát
megmaradt csokoládénak. De azért mégis behunyta a báró a szemét és ismét
a fülének engedte át a tért.

És kitünően bevált a füle. Ujra gyönyörüt hallott vele. A legeszményibb
szót, amit ilyen viszonyok között egyáltalában el lehet képzelni.

– Retirálok.

Mondván, hátra fordult Muki a mutyistájához.

– Jobb lesz, – sugta neki, – ha elmégy innen, mert nagyba fogok
játszani.

– Kilépek, – könyörgött Bálvándy kétségbeesetten, – tekintsd a
helyzetemet.

– Nem eresztelek ki, – jelentette ki Muki báró halkan, de határozottan,
– hiszen éppen azért fogok nagyba játszani, mert a te pénzeddel játszom.
Te mindig szerencsét hoztál nekem.

Bálvándy nem értette a homályos mondást.

– Miféle szerencsét hoztam én neked eddig?

Muki csak most vette észre, hogy csaknem elszólta magát.

– Ej, – ütötte el tréfával a hebehurgyaságát, – ne vedd a szót ilyenkor
szigoruan. Az ándung beszélt belőlem.

– Jó, de nekem nincs ándungom.

– Ahhoz semmi közöm, nálam a pénz.

– Olyan kegyetlen vagy, mint Sobri…

– Mit sugdostok ott a malom alatt? – rebbentette széjjel a mutyistákat
Zolnay gróf, a ki éppen a bankot adta.

– Hát tartom a bankodat, – vágta oda Muki vakmerően.

Nyert. Egyben, hogy megelőzze a nyafogását: most már szinte gorombán
szólt rá Bálvándyra.

– Eredj a pokolba, ne blamirozz engem s magadat.

Bálvándy ajkába harapott és csakugyan távozott a bakkszobából… Az első
ember, a kibe a társalgóban belebotlott éppen a miniszterelnök volt. A
hatalmas ur megismerte a tipikus erdélyi daliát.

– Szervusz, Bálvándy.

– Szervusz.

– A bakkszobából jöttél?

– Onnan.

– Nem is tudtam, hogy játszani szoktál.

– Szokott az ördög, más játszik helyettem.

– No, – tréfált a nagy ur, – csak el ne veszitse a választási
költségedet.

A gunyoros tréfa vérig sértette Bálvándyt. Izgatottságában egyszeriben
felfortyant benne az arisztokraták eredendő vérbeli gőgje.

– Mi közöd hozzá? – utasitotta rendre a miniszterelnököt fagyosan. –
Állok a szavamnak, egyébbel ne tőrődjél.

Bálvándy nem is sejtette, hogy mennyit használt neki ez az önfeledt
gorombaság. Pedig a jelenségekből rögtön rájöhetett volna. Azok az urak,
a kik fültanui voltak a pikáns jelenetnek, markukba nevettek, (mert nem
igen szerették a kaszinóban a miniszterelnököt), vagy rá csikkantottak a
szemükkel, mintegy buzditva őt a további gorombáskodásra. A miniszter
meg láthatóan megszeppent, tapasztalván, hogy visszafelé sült a tréfája.

Ám nem azért volt őkegyelmessége politikus, hogy azonmód helyre ne üsse
az elkövetett hibát. Hóna alá kapta az orroló férfiu karját és elkezdett
vele sétálni. És sikerrel sétált, (mert tudta, hogy mitől döglik a
légy), öt perc lefolyása alatt ugy kibékitette Bálvándyt, hogy még
ölelkezett is vele.

Nevezetesen tizezer forintot jövedelmezett a jó bárónak a séta, illetve
a gorombasága. Ennyit igért neki a miniszter a pártkasszából választási
költség cimén…

Nem sejthette Bálvándy, hogy a gorombáskodás erkölcsi és hatalmi tőkét
képvisel, mert nem ismerte a hazáját. Azt azonban még kevésbbé sejtette,
hogy mily fényesen kárpótolja a sors azért a veszteségért, a mit a
missze okozott neki.

Még aznap megtudta…

Egy órai munka után abbahagyta Muki a bakkot. Unott képpel lépett a
társalgóba és a nélkül, hogy csak rá is nézett volna: helyet foglalt
abban a körben, ahol Bálvándy is ült.

Ez csak egy pillantást vetett rá s legott biztosra vélte venni, hogy:
finis Poloniae. Nem igen bánta. Ha mutyistája el is vesztette az ötszáz
forintját a kártyán, ő tizezret nyert helyette egy gorombaságon. Ennek
az örömére mindjárt meg is ajándékozta magát egy háromforintos
szivarral… Hadd lássa Muki, hogy fumigálja le a szamárságát. Még
hencegett is vele: az ő rovására gyártotta élceit.

Az egy szóval sem reagált rá. Egy adag szőllőt hozatott s miután
elfogyasztotta azt, fölállott, egyet nyujtózkodott és kifelé indult. Már
fogta a kilincset, midőn visszaszólt Bálvándynak, mintha éppen akkor
jutott volna eszébe, hogy dolga van vele.

– Nem jösz Bálvándy? Egy kis számadásunk lenne egymással.

A báró nagyott nézett. Egy pillanatig se hitte, hogy nyert neki Muki, de
akkor meg mit mókázik vele?… Aha, alighanem a kölcsönbe igért pénzt
akarja neki átadni. Hát ezt muszáj elfogadnia, mert hazáig se juthatna a
maradék garasaiból.

– Megyek, – válaszolt a hivásra, – ugyis egy az utunk.

S követte Mukit.

A Koronaherceg-utca sarkáig hallgatagon ballagott a két jó barát egymás
mellett. Ott azonban már nem állotta meg Bálvándy, hogy el ne
dicsekedjék a miniszterelnökkel szemben elért sikerével.

– Én jól játszottam, – bökte ki, barátja bakkozására célozva némi éllel,
– tizezer forintot nyertem a miniszterelnöktől.

– Megpumpoltad a pártkasszát?… Okosan tetted, – dicsérte meg Muki. –
Azonban, – tette hozzá unott hangon (s nyomatékul még ásitott is egyet)
– én még hasznosabban müködtem.

– Mi?!

– Mondom, hogy hasznosabban müködtem.

Bálvándy megállott. Azt hitte, nem hall jól a cipője kopogásától.

– Nyertél?

– Persze, hogy nyertem.

Bálvándy tölcsért csinált a tenyeréből a füle mögött.

– Mi?

– Nyertem no, nem értesz magyarul?

– Mennyit?

– Ötvenezer forintot.

A jó báró mély lélegzetet vett, mert egy csöpp vér sem maradt a
szivében: mind az arcába szökött.

– Beszélj, ember – s megrángatta mutyistája karját, – huszonötezer
forintot nyertél nekem?

– Ötvenet mondtam, – kiabálta Muki a fülébe. – Nem hallasz?

– Ötvenet nekem és ötvenet neked?

– Na, csakhogy megértetted végre.

Ha nyitva lettek volna a boltok, Bálvándy alighanem berugott volna
egy-két kirakat üveget, olyan kalimpálást vitt végbe örömében a nyilt
utca során. Nekiment Mukinak, átnyalábolta, falhoz nyomta, addig
ölelgette, mig a tyukszemére nem taposott. Csak akkor eresztette el,
mert már igen jajgatott nevezett Muki. De békét még akkor sem hagyott
neki. Lyukat beszélt az oldalába.

– Micsoda pimasz ember vagy te, öregem! Igy affektálni még nem láttam
embert, mióta hajas a fejem. Az orrod olyan volt, mint a savanyu uborka:
esküdni lehetett volna rá, hogy elusztál és – ime, százezer forintot
nyertél!… Tiszta szemtelenség, igy lóvá tenni az embert.

Muki nem reflektált a lelkes szapora szavakra. Száraz maradt, mint a
katángkoró.

– Mit szánsz a választásra ezek után? – Kérdezte. – Mert, – magyarázta,
– azért mentem idáig, hogy mindenesetre biztositsam a kerületedet.

Bálvándy nem akart elhamarkodott feletet adni.

– Először – kérte barátját, te mondd meg: mirevaló volt az affektálásod?

Muki ránézett.

– Megmondom neked, de tovább ne add… Azért vágtam azt az impertinens
nagy képet, mert az is hozzá tartozik az én törvényeimhez.

– Mik a te törvényeid?

– Numero egy: port kell szórni a világ szemébe, mert az ember, ha
olyannak látják, mint amilyen valóban, igen csunya… Numero kettő: Az
ember akkor mutasson legtöbb hidegvért, amikor legjobban ugrálnak az
idegei, mert a selfcontrol erénye a legnagyobb erő. Numero három: Az
embernek azért van esze, hogy kihasználja, azért van szive, hogy
elnyomja és azért van szája, hogy befogja. Numero négy: Az embernek
imádnia kell a pénzt, mert az az ő boldogsága, szabadsága,
függetlensége, hatalma árkánuma.

– Elég, – vágta el szavát Bálvándy, – nagyon sivár törvények ezek.

– Nem neked valók, – mondta Muki, – te boldog ember nem szorultál rájuk…

Mintha megrezdültek volna szive hurjai: hangja megcsuklott, arca
kigyult.

– Te boldog ember vagy, – ismételte, – téged nem csapdosott meg a nagy
vihar. Az én sajkámat eltörte. Ha bele nem kapaszkodom az utolsó
roncsába, ma halott ember vagyok… Ki veheti rossz néven a halálos
veszedelemből menekült tengerésznek, ha okulva tapasztalatain,
bárkájának bordáit vaspáncéllal boritja be. Az önvédelem, – fejezte be
szavait, – az ember legősibb jogai közé tartozik.

– Megmozdult Bálvándy szive is.

– Én, – mondta, – nem kérem tőled számon a multakat. Hozzád szoktam,
szivemhez nőttél, szeretlek… De ha ugy áll a dolog, mint ahogy mondod,
nem-e lenne jobb, ha az ember otthon maradna csendes tuszkulánumában,
ahol a nagy vihar legföljebb a parkja fáinak koronáját tépi meg s nem
vágynék a tengerre, ahol a bárkája oly könnyen ellsülyedhet.

– Igazad van barátom, – látta be Muki. – Már mint rád vonatkozólag. De
az én esetem: az egészen más valami. Aki egyszer belekóstolt a tengerbe,
szivta a levegőjét, gyönyörködött fenséges hatalmában, küzködött vele,
annak számára nincs többé visszatérés. Az meg van babonázva, meg van
ejtve. Tengeri farkassá vált, ha angyal volt is előbb.

– Bálvándy megcsóválta fejét. Ellentmondást talált barátja szavai és
tettei között.

– Ha igazam van a magam szempontjából, – kérdezte bátortalanul, – miért
akarod a tengert velem is megkóstoltatni, a mikor oly jól éreztem
magamat a szárazon? Miért vettél rá, hogy képviselő legyek?

Muki suhintott a kezével.

– Hagyd el, pajtás, az még nem a tenger. A tenger ott kezdődik a kaszinó
kártyaszobájában és a lóversenytéren át egész odáig terjed, ahol
ellopták a pénzedet: az orfeumig. A képviselőség egy ártatlan tréfa
csak, holmi cifraság, ami jól fog neked állani. Nem hogy fogyasztaná, de
gyarapitani fogja szárazföldi kincseidet. Csak okosan használd fel.
Magasan hordd a fejedet, pózolj és ne kérj senkitől semmit. Akkor
magától fog a _haszon_ az öledbe hullani, mert a nyereség mindig a
nagyképüeké s a függetleneké.

– Ezt nem értem, – jegyezte meg Bálvándy, – ez paradoxon.

Muki keserüen nevetett.

– Ugy? Hát nézz csak széjjel ebben az országban, – folytatta mindinkább
fokozódó hévvel, – és figyeld meg ennek a nagy kvalitásu, de beteg
nemzet mai fejlődési folyamatának élettani jelenségeit… Millió emberatom
rezeg, forrong, lázadozik a levegőben, keresve az utat és módot, hogy
beleilleszkedjék valamiképpen a nemzettest sejtszövetébe… Nem lehet!
Valami láthatatlan centrifugális erő, amelylyel szemben hiábavalónak
bizonyul minden küzködés, távol tartja, ellöki, kiforrja az eleven
testből ezeket a lázadozó, törvényes helyüket kereső atomokat, mint az
egészséges test a kóros anyagot… Csakhogy ebben az esetben nem az anyag
a kóros, hanem a test a tehetetlen. Élősejt nincs felesleges. Az
embernek joga van elhelyezkedni az állam-szervezetbe. Annak meg
rendeltetése saját sejtjeinek létfeltételét biztositani. Sőt a maga
létfeltétele is. Mechanikai erőkkel csak kis ideig lehet a szervezeti
hiányokat pótolni. Gépezet élő szervezetet örök időkre nem
helyettesithet. Holott a mi nemzet-testünk tehetetlen, nem birja
feldolgozni, felszivni, vérrel ellátni egész anyagát. De nemcsak
tehetetlen, beteg is. Mert ha már csekély a munkaképessége, legalább
azokat az elemeket váltaná magához, amelyek legtöbb értéket képviselnek:
leginkább hivatvák faji erejét gyarapitani: az erőseket, az erkölcsi
alapon állókat, a szellemi kulturának élőket… De szó sincs róla. Valami
csudálatos fizikai és lelki vakság ütött bele ebbe a hajdan oly sasszemü
és nagy ösztönü nemzetbe, hogy nem látja, nem érzi kora követelményeit,
amelyeknek teljesitése nélkül nem lehet megélni: előbb-utóbb maga az
összemberiség fog beleszólni a léte kérdéseibe s joga lesz hozzá, mert
egy civilizáció sem türheti meg, hogy egyes hátul kullogók miatt
megakadjon az egyetem haladása, vagy hogy a maga anyagi és szellemi
kincseiből tartsa el a dologtalanokat. Minden nemzetnek annyi az értéke
és becsülete, mint amennyit a magáéból az összemberiségnek adott.

… A kulturanélkül élő nemzet, – folytatta Muki lendülettel, – ingyenélő
nemzet. S az olyannak nincs meg a létjoga. Holott nálunk minden faji
erőt a politika sziv fel, aknáz ki. A legutolsó képviselő többet számit
a legelső müvésznél. Párisban egy millió ember nem is ismeri az
államfőt, de Dumasnak leveszi a kalapját és kitér a bérkocsis. Érzi,
hogy az ő agya egy adag francia gloire-t képvisel. A kocsis is tudja,
nálunk az államférfi se tudja. Vagy nem akarja tudni? Talán mert
kicsinynek fogná magát érezni, ha megnöveszti a nemzeti géniusz hőseit?…
Ki tudja?… A tény az, hogy inkább csak a maga emberét hizlalja (azokat a
sejteket, amelyeknek amugy is meg vannak a szaporodási feltételei), mert
ugy érzi, hogy annak ereje az ő ereje is… Most már, – fejezte be Muki
szavait, – konkludálhatok is. Remélem, megértettél. Itt nálunk elpusztul
az igazi érték, mert nem találja meg a helyét s még jobban meghizik a
telhetetlen, lomha elem, mert azé minden kenyér, az összes haszon.

Bálvándy alig tudta Mukit követni azon a nagy köruton, amelyet elméje
tételének bebizonyitása végett megfutott. Főképpen az ragadta meg a
figyelmét, ami az okfejtésben a legkevésbé volt lényeges, de közelről
érintette az ő lelki világát.

– Tehát, – sóhajtott fel keserüen, – én is a telhetetlenek, a lomhák
közé tartozom? Eleszem a kenyeret az érdemesebbek elől!

– Ugy van, – hagyta helyben Muki, – de te arról nem tehetsz. Nem rabolod
te a kenyeret, azt a maga jószántából osztja ki neked a viszonosság
elvének hódoló társadalom. Erősit téged, mert te táplálod az ő erejét
is; a sovány szellemi koszton tengődő egyedekben ellenséget lát, mert
ezek fellázadnak ellene. Olyan, mint az alantas müvész, aki nem veszi be
a kritikát, amely az ő fejlődését van hivatva irányitani… Ha képviselő
leszel s lelkeden a nemzet sorsa, – jegyezte meg végül Muki őszinte
hévvel, – azt tanácsolom neked: gondolj a szegény szellemi harcosokra és
vedd őket védelmedbe. Oszd meg velük a kenyeret. Ha eredménynyel fog a
munkád járni: az lesz a második jobbágy-felszabaditás. A szellem
megkötöttségének a szabaddá tétele… Nagy szó!… Az organizmus valamennyi
sejtje meg fogja találni a helyét s ilyenformán nem fog elveszni semmi
erő, mert egy testté forrván az egész anyag, minden energia ennek a
mozgatására fog fordittatni. Nem ugy mint ma, midőn meddőségre van
kárhoztatva a nemzet fele…

Elhallgatott végre Muki. Megtörölte lelkének hirtelen fellobbant
lángjában megizzadt homlokát. Arcát megcsapdosta egy kósza éjjeli
szellő… s azzal elaludt a láng.

– Hát mennyit szánsz a választásra? – ismételte meg előbbi kérését
szárazon, szinte röstelkedve.

A Bálvándy szivéből nagy érzések kéredzkedtek ki barátja komor
szavainak, sőtét szineinek hatása alatt. Megmozdult, ébredezni kezdett
benne az elaltatott faji energia: az őseitől örökölt nemzetfentartó
virtuskultusz vágya. Tenni akart. Égett az ambiciótól. Fajimádó magyar
lelke immár fentszárnyalt az önfenntartás gondfelhőiben.

– Adj kétezer forintot, – mondta, – a többit tedd el, ha szükség lesz
reá mind elköltheted… Ugy se valami tisztességes pénz az, – tette hozzá
halkan, komoran, – szinte nem értem magamat, hogy annyira megörültem
neki.

– Helyes, – mondta Muki, a nélkül, hogy barátja utolsó szavaira
reflektált volna. – Én leszek a főkortesed: majd elszámolok neked a
választás után.

– A pártkassza segitségét nem fogadom el…

– Még helyesebb. Most már nem lesz szükség rá.

A két barát elhallgatott. Bálvándy szólalt meg először.

– Köszönöm hogy kinyitottad a szememet. Most látom csak, hogy milyen
haszontalan ember voltam: ugy éltem, mint egy hizó, lelkiismeret nélkül.

Muki erre se reflektált. Az Angol királyné lépcsőházában átadott
Bálvándynak kétezer forintot, aztán kezet fogott vele.

– Jó éjszakát!

– Jó éjszakát.

Muki bezárkózott a szobájába, de még sokáig nem feküdt le. Gondolkozott.
Bántotta, hogy megint elragadta a heve. Oda, vissza a régi régiókba az
eszmények világába… Hát sehogyse tudja lerázni a lelkéről azokat az
őrült szent fantomokat, amelyeknek kis hijja, hogy áldozatul nem esett!
Mikor pedig ujabb sikerei is a mellett szólanak, hogy a felis homo
fajtájához tartozik: A ragadozás az eleme, a lelki élet nem neki való!…
Mi lesz ennek a vége?… Ha enged a kisértésnek, ujra elbukik…

… Eh, – vetett véget tépelődéseinek. – Azért sem! Rabolni fog ezentul
is. Mindaddig, amig meg nem lesz az első milliója. Akkor – hát akkor
majd meglátja. Addig nem gondolkozik.

Levetkőzött és menten elaludt. De álmában is megháborgatták az őrült
szent fantómok: Zsuzsával álmodott.




TIZENHETEDIK FEJEZET.  A barátnők.

Bálvándy maga adta tudtára Ágnesnek, hogy beválasztatja magát a
parlamentbe. A Muki által beleszuggerált politikai terveiről is beszélt
neki.

A Bálvándy képviselőségének Ágnesre nézve alapjában véve nem volt több
jelentősége, mint bármi más körülménynek, ami hasonló mértékben
szolgálhatta volna az érdekét; mindazonáltal nagy érdeklődést árult el a
vénleány a báró tervei iránt. Foglalkozott velük, kibővitette azokat a
maga kivételes őselméje eredeti eszméivel.

Bálvándy mohón szivta magába fényes ötleteit, okosságának ragyogó
kincseit. Szinte érezte, mint termékenyedik meg az agya az öreg leány
társaságában. Mindig több és több időt töltött vele. Immár elment vele
néha a szinházba is… Hiszen, vélte, az is belétartozik a kulturába,
amelynek ő felesküdött.

De sétáiban is gyakran elkisérte Ágnest és Zsuzsát. Nagyon boldognak
érezte magát velük. Maga se tudta volna igaz okát adni: miért. Megszokta
a vénleányt.

És az a nevezetes, hogy már meg csodálkozni sem lehetett ezen. A nemrég
még rideglelkü aggszűz nagyot változott uj környezetében. Szenvedelmeit,
világmegvető animózitását elaltatta az a boldog béke, ami a Bálvándy
család révén átáradt az ő örökös viharoktól hanyatlott lelkébe is. Sem
oka, sem alkalma nem volt visszataszitó férfias erejének
érvényesitésére. Tetszett neki az uj miliő: otthon érezte benne magát.
Nem kivánt rajta változtatni, inkább ő alkalmazkodott hozzá.
Olyasvalamit érzett, mint az a vándor, aki hosszas küzdelmes kóborlás
után végre megtalálta igazi helyét az emberek között… Pihent és örült a
pihenésének…

Természetes, hogy ilyen kedvező viszonyok között zavartalanul, a maguk
ős valóságában érvényesülhettek a leány alapjellemének fényes vonásai:
mindenekkel dacoló nyiltsága, előkelő önérzete, erkölcsi világnézetének
merev és mégis klasszikus esztétikája. S még természetesebb, hogy eme
kvalitásaival hamarosan meghóditotta a gazdaglelkü, nemes ösztönü
Bálvándy családot.

Valóságos orákulummá nőtt közöttük. Zsuzsának szinte fizikai fájdalmat
okozott a tőle való elszakadás puszta gondolata is. De maga Bálvándy is
elsajnálgatta sokszor: annál többször, mennél jobban közeledett a
hazamenetele visszavonhatlan határideje.

– Ejnye, ejnye, – mondogatta gyermekeinek s (mint mindig, ha nem
tetszett neki valami) megvakargatta tarkóját – nagyon üres lesz a ház
Ágnes nélkül.

Zsuzsának könny szökött a szemébe.

– Nagyon sajnálom, nagyon szeretem.

– Ejnye, ejnye, fikomatta, – tépelődött Bálvándy, – ki kéne valamit
találnunk.

– Csak egy mód van, – vélte Bálint, – ahhoz pedig nincs szükség semmi
kitalálásra: hivjuk meg őt Bálvándra.

– Örökre, – licitált rá Zsuzsa, naiv, gyermekes örömmel.

A férfiak összemosolyogtak.

– Hát ez egy kicsit bajos lesz, – mondta Bálvándy, – hiszen nem áll
egyedül: van otthona.

– Aztán meg, – tóditotta Bálint, – olyan előkelő nő, mint ő,
anyahelyettesnek csak nem szegődhetik el.

– Akkor, – kérte Zsuzsa az apját, – legalább egy kis időre jöjjön le
velünk… Engedd meg, hogy meghivjam őt.

– Hó, – javasolta az öreg, – hivjuk meg mind a hárman egyszerre, annak
több sulya lesz.

Ebben történt a megállapodás. És meg lett a foganatja. Ágnes egy
pillanatig se kérette magát.

– Örömmel megyek veletek, – válaszolt az általános meghivásra Zsuzsának,
miközben még meg is simogatta szép barátnéja kezét.

Zsuzsa (idővel hozzá szoktatta) kezet csókolt neki aztán a nyakába
ugrott. És erre már Ágnes sem állhatta meg: átölelte és megcsókolta a
leánykát. Ez volt világéletében az első csókja, amit szive parancsolt rá
az ajkára. Bele is pirult…

A két Bálvándy meghatottan nézte a jelenetet, aztán ők is kezet
csókoltak leendő vendégüknek…

… Muki majd hová lett bámulatában, midőn az Ágnes meghivatása tudomására
jött. Bálint közölte vele a hihetetlennek látszó hirt. Önkéntelenül
megcsóválta a fejét s el is szólta magát:

– Csudálatos…

– Mi a csudálatos?

Most már kimondta Muki a bét is.

– Az, hogy megszerettétek a hugomat. Idáig még nem igen szerette senki.
Igaz, hogy ő se szeretett senkit.

– Elég az nekünk, – jegyezte meg Bálint, – hogy bennünket szeret.

Megemberelte magát Muki: nem árulta el Ágnest, azaz azt, hogy miben áll
az ő tudomása szerint a szeretete.

… Különben sem találta volna el az igazságot. Mert Ágnes valóban
szerette Bálvándyékat. Egész szivével… Hogy mennyi szive volt: az majd a
történet végén fog kitudódni…

… Elérkezvén az elutazás napja, Muki kikisérte az utasokat a
pályaudvarhoz. Csak akkor jelentette ki Ágnesnek az utolsó pillanatban,
hogy nem reflektál tőle több pénzre, miután van már magának is elég:
idáig százötvenezer forintot sikerült a kártyán összeharácsolnia.

Ágnes csak ennyit mondott neki:

– Aztán vigyázz rá, mert az olyanfajta embernek, mint te, kell a pénz.

Tehát neki nem kellett a pénz. Ez is egy nagy vonás.

… Muki elsápadt, midőn a vasuti kocsi ajtajában kezet fogott Zsuzsával.
És az este nem ment fel a kaszinóba kártyázni. A helyett berugott
magyaros bujában egy budai csárdában…

Csupa költő volt a kis ember. Bárhogy erőlködött is, ellentmondások
nélkül nem tudott a lelke meglenni. A következő napon már meg automobilt
bérelt magának s Bécsbe robogott rajta. Csak azért, mert véletlenül
eszébe jutott egy Tizián-kép, ami a Bellvederben lógott: hát azt
okvetlenül meg kellett néznie.

Bálvándyék és Ágnes ezalatt szerencsésen megérkeztek Bálvándra.

A kulcsár a kastély ajtajában várta a családot levett kalappal s
kézbesitette az időközben érkezett leveleket. Zsuzsa is kapott egyet. S
nyilván igen megörült neki, mert elpirult a szeme fehérjéig.

– Charlie! – kiáltotta önfeledten.

Aztán elszégyelte magát nagyon s hogy némileg jóvá tegye árulkodó
leányszive hirtelenségét, igy szólt Ágneshez:

– Nincs benne titok… majd felolvasom neked.

– Azt én a nélkül is elhiszem neked Zsuzsa, – nyugtatta meg Ágnes a
piruló leányt.

– De én mégis felolvasom, – makacskodott ez, – csak azért, hogy
megismerjed belőle Charliet.

S karonfogta Ágnest, hogy a szobájába kisérje.

A vénleány szinte ellágyult a hasadó rózsabimbó szüzies pompája
szemléletén.

– Oh, hiszen tudom, milyen. Okos és mégis naiv, komoly és mégis vidám,
szelid és mégis férfias.

– Oh, honnan tudod?

– Olyan leánynak, mint te, – válaszolt Ágnes komolyan, – méltó párja
csak egy olyan férfi lehet.

A leányka hamvas arcába ujra belecsapott a szerelem lángja.

– Jaj, de nem a párom ám.

– Szereted, következésképpen előbb-utóbb az lesz.

Erre meg a szivébe szökött a Zsuzsa minden vére: az arcában semmi sem
maradt.

– Az nem következés, – mondta halkan, mint a lehellet, – ő angol, én
magyar vagyok.

Ágnes megszoritotta a leány kezét.

– Erre majd a szobában válaszolok neked.

Zsuzsát odamenet, bár tudta, hogy ellenkezik az Ágnes izlésével, egy oly
erős érzésroham fogta el, melynek nem volt képes ellentállani. Megölelte
és megcsókolta idős barátnéját.

– Te, te… de jó vagy!… de szeretlek – mamám!

A vénleány lelke ebben a pillanatban csudálatos átváltozáson mehetett
keresztül. Ő akinek soha a szeme pillája se rezdült élete legválságosabb
pillanataiban sem: összerezzent a mama szó hallatán, mint a tetten ért
bünös. Megállott a folyosón.

– Mondd csak még egyszer azt a szót Zsuzsa, – kérte a leányt elfuló
hangon.

– Mamám, mamám!…

Az erős, viharedzett teremtés, fajának groteszk példánya szinte
beleszédült a leány karjaiba. Ugy kellett őt támogatni, mig a szobájába
nem ért. Ott aztán szabad folyást engedhetett a gyengeségének:
alázatosan meghódolt a mindenek felett uralkodó s végre rajta is
diadalmaskodó természet törvényének: szivéhez ölelte a leányt és
fuldokló, görcsös zokogásba tört ki… Asszonyi mivoltának és hivatásának
tudatára jött. Egy, egyetlen egy szótól. Igaz, hogy az egész nagy
mindenségnek sincs remekebb, elpusztithatatlanabb, végtelenebb fogalma
annál, amit ez a szó fejez ki: mama. Abban él és attól lesz emberré az
egész emberiség.

– … Leányom!

Más visszhang erre a szóra nincs.

– Leányom, – ismételte Ágnes, – édes leányom! Négyszemközt mindig igy
foglak nevezni és arra kérlek: te is mindig az anyádat lásd bennem. De
ne szólits ugy. Mert az emberek félremagyarázhatnák és azt nem akarom…
_most már_ nem akarom.

(Most már! – a két áruló szó sulya végképp elsikkadt a Zsuzsa érzéseinek
árjában. De maga Ágnes is alig vette észre, hogy kiszaladt az ajakán.
Valamit érzett, valami nagyot, fenségeset: azt hitte, hogy azt szóval
kifejezni ugy se lehet.)

– Pedig, – suttogta Zsuzsa lágyan, – ah, mily boldog volnék, ha én azt a
szót nyiltan, büszkén ejthetném ki az egész világ előtt.

– Hogy érted?

– Ugy, a hogy mondom.

Ágnes lehajtotta fejét.

– Ne mondd ezt többé Zsuzsa…

Aztán megrázta magát a vénleány, mint aki egy fényes álomból a szürke
valóra riadt.

– Igaz, – mondta szárazon, – adósod vagyok egy felelettel, hiszen azért
kértelek a szobámba.

– Én meg a Charlie levelét olvasom fel neked.

– Most már, hogy leányom vagy, meghallgatom. De előbb te hallgass meg
engem… Azt mondtad: Nem lehetsz az övé, mert angol, te pedig magyar
vagy. Hát erre az a megjegyzésem: örök, isteni törvény, hogy a nő
kövesse a férfit, akit szeret.

Zsuzsa lesütötte a szemét.

– Én elepednék ott fent északon, a ködös Albionban, ahol olyan kevés a
napsugár.

– Ágnes felsóhajtott.

– Én ugy érzem, hogy a napsugarat is pótolja a családi tüzhely melege.

– Én ugy érzem, – mondta Zsuzsa, – hogy a hazai föld illatát nem pótolja
semmi, semmi sem.

– Talán azt is pótolja a közszellem fényessége s Albionban sok
rokonlélekre fognál találni: ott nem hazudoznak, mint itt, az emberek.

Zsuzsa leejtette kezét, melyben a Charlie levelét tartotta.

– Nekem az ugy fáj, hogy rólunk, magyarokról ily kicsinylőleg beszélsz.
Itt se hazudnak a müvelt emberek.

Az Ágnes ajka keserü mosolyra ferdült.

– Hisz épp az a baj, hogy csak azok hazudnak. A paraszt: az durva, de
becsületes. Arcán a lelke. Holott az ur álarcban jár. Az öregasszony
maszkja azt hazudja, hogy fiatal a viselője; a fiatalé, hogy ártatlan,
az államférfié, hogy hazafiui gondok szántják a lelkét; a mágnásé, hogy
a nép jóltevője; a papé, hogy hü, alázatos követője Krisztusnak; a
kereskedőé, hogy tisztes polgári haszonra dolgozik; a tudósé, hogy ő
találta fel az élet arkánumát; a hivatalnoké, hogy modern Atlaszként,
vállán hordja az egész hazát… És mindebből egy szó sem igaz. Az
öregasszony ki van pingálva; a fiatalnak udvarlókon jár az esze; a
miniszter a hatalmat szereti, nem a hazáját; a mágnás gyülöli a földéhes
népet, alamizsnát csak a koldusnak ad; a pap ugy él, mint a hizó,
reggeltől estig eszik s hivét, ha hijja a stólának, a kántorral
temetteti el; a kereskedő hirtelen gazdagságra vágyik; a tudós tiz
idegen könyvből csinál egy tizenegyediket; a hivatalnok szivarozik a
hivatalában és nem dolgozik. És – folytatta Ágnes, – mindenki többnek
akar látszani, mint amennyi: okosabbnak, gazdagabbnak, előkelőbbnek…
Nemcsak az álarc hazudik, az emberek ruházata, életmódja, szereplése is.
A polgár töri magát az ugynevezett zsentri után, ez az ugynevezett
zsentri meg az arisztokrata után, ez meg a királyi vagy legalább is
főhercegi udvarok körül legyeskedik… Ötvenezer férfi és asszony van
Budapesten, akinek se foglalkozása, se tisztességes állandó keresete.
Tömve velük a kávéházak. Az asszonyok viszonyokat hajszolnak ott, a
férfiak kártyáznak: az az ő keresetük. Otthon pedig a piszokban sir a
gyerek, mert az anyja példáját követve, a cseléd is elszökött tőle…

Zsuzsa lehajtotta fejét, szomoruan nézett maga elé: ugy hallgatta az
Ágnes lesujtó szavait.

– Ne hidd azt édes leányom, – folytatta ez, – hogy ellenszenv, vagy
rosszindulat beszél belőlem, óh nem, hiszen a saját fajtámat csak nem
gyülölöm. A fájdalom és a keserüség adja ajkamra a szót. Fáj a szivem,
midőn ennek a pompás, erős fajnak, (amely kvalitásainál fogva
vezérszerepet játszhatnék a népek versenyében), a züllését látom s annak
okait keresem.

S megtaláltad? – kérdezte Zsuzsa.

– Meg. A nevelésben van a hiba. A gyermeket csak egy vétségért lenne
szabad büntetni, de azért aztán keményen: a hazugságért és csak egy
erényre kellene ránevelni: a munkára. A többit végezze el a természet és
az élet maga. Mert a dresszura nyügében nem alakulhatnak ki csak a
leghatalmasabb egyéniségek, holott jellemre van szükség ebben az
országban: erős önérzetre, bátorságra, akaratra… Ezek a tulajdonságok
hiányzanak belőlünk.

– Azt hiszed, – kérdezte Zsuzsa, – más nemzetnél nem hiányzanak?

Egyenes felelet helyett egy példát mondott el Ágnes.

– Ezelőtt vagy hat esztendővel, midőn alapitványi hölgy lettem, – s
megvallom, azért lettem azzá, mert a bolondos társadalom csak ebben a
hivatalos poziciójában hiszi el egy leánynak, hogy nem rosszban töri a
fejét, ha egyedül utazik, – mondom: hat évvel ezelőtt Angliában voltam.
Sokat olvastam erről az országról, vonzott oda valami. A nagykövet
révén, aki rokonságot tart anyámmal, minden nehézség nélkül bejuthattam
az arisztokráciába. Különösen a castle-life-ot akartam megismerni. Ugy
okoskodtam: egy előkelő urnak igazi otthona a falu; a felesleges
cafrangokat, a jellemhez nem tartozó külsőségeket a londoni nagyvilági
élet zürzavarában teljesen letenni nem lehet. Holott én az embert
akartam megismerni Angliában. Nem a társadalmat, hanem az elemeit. Három
lord hitt meg a kastélyába, én a sir Bretford meghivását fogadtam el.
Tizenöt napra szólt a meghivó s rá volt nyomatva az ünnepélyek és
mulatságok sorrendje is. Két szobát kaptam az óriási kétszázszobás
palotában: egy hálószobát fürdőkabinnal és egy szalónt. Komorna állott a
rendelkezésemre és fogat. A majordomus bevezetett a lakásomba s
bemutatta a komornát. Egyben megkérdezte, kivánok-e látogatást tenni a
ladynél, aki öt és hat óra között fogad. Átadtam neki a névjegyemet és
ezzel el lett intézve az udvariasság minden kényelmetlensége. Szabad
voltam egész ötig… Reggeli tiz óra volt, mikor megérkeztem. A komorna
egy pompás breakfestet hozott a szobámba. Elfogyasztottam, aztán
kipihentem az ut fáradalmait s megfürödvén, hozzáláttam az
öltözködéshez. Öt órára éppen elkészültem. Megtettem a köteles
látogatást. A lady bemutatta leányait, a lord a fiait. Azaz csak kettőt
közülök, mert hat fia volt a lordnak. Csakhogy négyet távol tartott a
foglalkozása. A lord, aki büszke volt nagy családjára, azért megnevezte
és kimentette távollevő fiait is: „Earnestem, harmadszülött fiam nem
szereti a zajos mulatságokat: egyedül hivatásának él; mint clergyman
(pap) azt tartja, hogy az áhitatot kiüzik a lélekből a zajos világi
örömök. Nincs igaza, – jegyezte meg a lord mosolyogva, – de legyen az ő
hite szerint, mert nagy az ő hite, annál csak a jelleme nagyobb…
Charliem, – folytatta a szép öreg ur, – az én negyedszülött fiam (fiai
születési sorrendjére sulyt helyezett a lord) – Charlie azért nem
jöhetett el, mert katona, most Transzválban hadakozik a szegény
burokkal; ötödszülött gyermekem, az én kis Willym Indiákon veszekszik az
ültetvényesekkel: a kis bolond erővel nagy vagyont akar szerezni;
legkisebb gyermekem végre, Benjaminnak is kereszteltettem, Kairóban ül a
boltjában (s most nagyot nevetett a lord) és bort árul. Hiszen, –
jegyezte meg tréfásan, – igaz, az ő korában nem élhet az apja nyakán és
pénzén, _az nem lenne becsület_, de hogy miért választotta éppen a bort,
holott egy korty se kell neki belőle (s ebben a tekintetben nem is igazi
englishman), miért nem választotta teszem a gyapjut vagy a vasat: meg
nem foghatom. Hiszen mindegy lett volna neki: képzett kereskedő, minden
téren kiváló szakember…

Ágnes egy pillanatra abbahagyta a beszédet. Kérdőleg nézett Zsuzsára.

– Folytassam? – kérdezte aztán.

– Köszönöm, – majd máskor, – válaszolt Zsuzsa lehangoltan. – Eleget
tanultam ennyiből is.

– Tehát világosan válaszoltam a kérdésedre, – konstatálta Ágnes, – most
már tudod, hogy mi a különbség az angol és a magyar között s azt is
megérted, miért erős az s miért vagyunk mi gyengék.

– A munkán mulik.

– És a jellemen… A százszoros milliomos angol lord fia röstell az apja
nyakán élni, inkább felcsap borkereskedőnek, hogy megkeresse a kenyerét
– az egyszeres milliomos magyar ur fia, jó, ha szolgálatot vállal a
lovasságnál, de többnyire semmittevéssel foglalkozik s az apja terhére
adósságot csinál. És az igy természetes itt s ugy természetes ott.
Röstellünk dolgozni, mint a napkeleti emir, akinek országában csak a
rabszolga dolgozik. Keleti nép vagyunk s elhaladt felettünk az idő.
Féllábbal ma is ott vagyunk a középkorban.

– Elég, elég, – kérte Zsuzsa Ágnest, – beismerem, hogy meggyőztél az
igazadról, de még sem tudnám a hazámat elhagyni soha. Már én olyan
vagyok: itéletet sem mondok az édesanyámról; még ha méltatlan is lenne
reá, szeretem és én leszek az utolsó, aki elhagyom.

Ágnesnek szivére szállott a leányka mondása: a maga édesanyjára gondolt,
akit ha szeretett is a vére ösztönéből, kevésre becsült, állhatatlan,
ingadozó jelleme, komikus önszeretete miatt.

– Nagy szót ejtettél ki leányom, – mondta Zsuzsának, – aki olyan szép és
fiatal, ne fogadjon fel soha semmit, mert előbb-utóbb ellentmondásba
keverődik önmagával.

– Ezen a ponton soha, – állitotta Zsuzsa, s szent meggyőződése jeléül
szivére tette kezét, – soha, Ágnes. Hiszen, – tette hozzá, – oly kevesen
vagyunk.

– Akkor, – mondotta Ágnes, – nyilván csalódtam az érzéseid mértékében:
te azt az angol urat nem szereted igazán.

Zsuzsa, felelet helyett felbontotta a Charlie levelét.

– Olvashatom? – kérdezte.

– Olvasd…

Csak az első oldal végéig jutott Zsuzsa, aztán megcsuklott a torka s
kezéből kiesett a levél. Sápadt lett, mint a halott. Lába megtagadta a
szolgálatot, egy székhez támolygott s beléje esett.

Ágnes mellé ült és átkarolta a vállát.

– Ne vedd a lelkedre, – s biztatta-becézte az elalélt leánykát, – ha ugy
szeret, ahogy irja, még minden jóra fordulhat.

Zsuzsa reményvesztetten ingatta a fejét.

– Soha, soha!

És nagy, fényes könnyek szivárogtak a szemébe. Nem zokogott, csak a
szája széle vonaglott egy kicsit. S piciny, leányos keble hullámzott a
szive viharától…

Az állott a levél első husz sorában, hogy imádja őt Charlie és soha sem
fogja elfelejteni. De az apja ellenzi, hogy idegen származásu nőt vegyen
feleségül… A családi tradiciókra, élő törvényekre hivatkozott Charlie,
amelyek őt is kötelezik s bárha a szive szakad is meg, alájuk rendeli
magát.

Ágnes egyelőre nem zavarta tovább Zsuzsát a fájdalmában. Tudta, hogy a
köny ilyenkor nagyobbat könnyit az ember lelkén, mint a szó. Felvette a
szönyegről az elejtett levelet és engedelmet kért Zsuzsától, hogy végig
olvashassa.

A leány intett neki, majd arra kérte, hogy olvassa hangosan.

Ágnes teljesitette kivánságát… Csupa ömlengés, vágy, izzó szerelem volt
a levél további hét oldala. Egy férfias lélek jajveszékelése minden
sora. S a leláncolt Titán hiábavaló erőlködése feletti keserüsége
hangzott ki a sorok közül…

Egyebek között azt irta Zsuzsának, hogy: ha nem is fogja őt soha
elfelejteni, de többé nem láthatja az életben. A lovagiasság és a
becsület azt követelik tőle, hogy bocsánatot kérjen a leánytól mindama
gyöngéd szavaiért, amelyekkel, tiszta szándéka tudatában és szerelme
hevében női méltóságát megilletni merte és hogy mindent elkövessen, ami
alkalmas arra, hogy az ő emlékét feledésbe boritsa.

… Végig olvasván a levelet: elhallgatott Ágnes. Mintha gondolatokba
merült volna, összekulcsolta kezét a feje mögött és fölnézett a semmibe.
Arca nem árulta el érzését. A hangja se, midőn megszólalt végre:

– Szeret, az bizonyos, – mondta elgondolkodva.

Csend…

– És – folytatta, – az is bizonyos, most már látom, hogy te is szereted
őt.

A leány hallgatott. Hiába is tagadta volna, ha közben el is állottak a
könyei, szenvedő arca elég ékesen beszélt.

– Ugy-e, – kérdezte Ágnes résztvevő hangon és megsimogatta a leányka
haját, – csak most tudtad meg, mennyire szereted?

– Csak most…

– Az ugy szokott lenni. Akkor tudjuk meg, mennyire kedves nekünk valaki,
ha elveszitjük. Nem a saját tapasztalatomból beszélek ugyan, – tette
hozzá, mintha mentegetni akarta volna magát, – de nagyon el tudom
képzelni az esetet…

Erre ujra kitörtek a Zsuzsa könyei, de most már zokogott is hozzá. Az
Ágnes keblére ejtette fejét: ugy zokogott:

Az csak tovább simogatta a leányka haját, szótalanul, lágyan és
szabályos ütemben, mintha a maga erős lelkét akarta volna a leányka
forró, szűzies testébe átdelejezni. Arca komoly volt, mint az orvosé a
műtét alatt… Csak akkor szólalt meg ujra, midőn nagysokára
elcsendesedett a leányka zokogása.

– Légy erős, leányom, – mondta intőleg inkább, mintsem vigasztalva, –
egy magyar nőnek nem szabad magát elhagynia. Őseinktől kivételes
tulajdonságokat örököltünk a vérünkben, mi nemes uri nép,
gyengeségünkkel nem szabad ezt az örökséget meghazudtolnunk. Különbnek
tartjuk magunkat a tömeg emberénél, hát legyünk is különbek. A
boldogtalan szerelem csak a gyávákat sujtja le: arra kell gondolni, hogy
ajándék minden földi öröm, az igazi élet: a szenvedés.

A Zsuzsa fájó lelkére fölemelőleg hatottak ezek a bölcs, bátoritó
szavak. Azt érezte a leány, hogy olyan nő áll az oldalán, aki képes
lenne őt az élet minden csapásával szemben megvédeni… Átadta magát neki
egészen, az ő édes, leányos gyöngeségét rábizta az ő hatalmas erejére.

– Ha mindig mellettem lennél, – mondta, – le tudnék mondani az élet
minden öröméről, mert a te nagy lelked, tudom, mindenért kárpótolna
engem.

– Ameddig szükséged lesz rám, veled maradok. Érzem: itt a helyem
melletted.

A szép leány felállott, szinte elmult már minden gyöngesége. Mintha
csakugyan átáradt volna klasszikus fiatal testébe az Ágnes ereje.

– Mondd meg nekem, édes, – kérdezte szinte átszellemülve, – miért
szeretsz engem, mikor egészen más vagyok, mint te?

– Ágnes – (óh be ritkán esett meg vele) – elmosolyodott.

– Csalódol, kicsikém, mi teljesen egy anyagból vagyunk, azzal a
különbséggel, hogy téged kimélt az élet, engem próbára tett, te szép
vagy, én csunya. Egyéb különbség nincs is közöttünk.

Zsuzsa kitárta karjait.

– Nagyon, de nagyon büszke vagyok reád…




TIZENNYOLCADIK FEJEZET.  Virág hervadása.

Bálvándy, aki ezalatt az istállóban dégált és a viszontlátás örömére
összecsókolódzott valamennyi lovával, talán még a kocsisával is, éppen
akkor csörtetett végig a kastélya folyosóján, midőn Zsuzsa magára hagyta
végre Ágnest s a szobája felé tartott. Majdnem egymásba botlottak.

– Zsuzsóka!

– Tessék, apácska?

– Ágnestől jösz?

– Tőle.

– Jól érzi magát nálunk?

– Nagyon.

– Gondoskodjál róla fiam, akár az édesanyádról, hogy sokáig itt
maradjon.

Zsuzsa apja karja alá csusztatta a magáét.

– Bár csak örökké itt maradhatna, – mondta és az atyja szeme közé nézett
nyiltan, ártatlanul.

És mégis zavarba jött Bálvándy. Nem tudta, hogy értelmezze leánya
szavait. Ugy felrántotta szemét, hogy egész a homloka közepéig szaladt a
szemöldöke.

– Ejnye teremtette, – hebegte, – de furcsát mondtál te most, Zsuzsa!

– Miért?

Bálvándy, leánya tiszta, csudálkozó szeméből hamarosan kiolvasta, hogy
kár volt zavarba jönnie.

– Ja, – szólta el magát, – hát te ugy érted, nem amugy?

Erre meg már Zsuzsa volt az, aki tágra nyitotta a szemét.

– Te vagy az, aki furcsákat mond, apácska.

Bálvándy, szokása szerint a tarkójához folyamodott, azaz kapart rajta.

– Ejnye, az ebugattát, mi most kétfele gondolkozunk, mint a debreceni
varga! Azonban sebaj, – tette hozzá, – neked van igazad: én se bánnám,
ha Ágnes valami csuda révén örökre nálunk rekedne. Ha ki tudsz találni
valamit, veszek neked egy drága selyemruhát.

Azzal otthagyta Zsuzsát. Roppant jókedve volt: tele fütyülte a
visszhangos folyosót… Egy _ijedtképü_, mezitlábos szolgáló szaladt el
mellette (mert a mezitlábasoknak tilos volt a folyosón való
szaladgálás), de nem szaladt elég szaporán, a méltóságos ur elkapta a
copfját és egy jóizüt rántott rajta.

– Hogy vagy, Kati?

Nem volt Katinak odáig semmi baja, de most egyszeribe rosszul lett a
nagy ijedtségtől.

– Jaj, ne tessen bántani, csak a köpőláda miatt gyüttem.

– Bolond, hisz nem bántalak, – kacagott a vig báró és eleresztette a
szolgáló coffját. Aztán elkezdett énekelni: Ha férfi lelkedet egy
hölgyre föltevéd, stb.

Végre belökte a szobája ajtaját és a helyett, hogy megnyomta volna a
villamos csengetyü gombját, a maga méltóságos torkával csengetett a kis
inasra:

– Gyurkó! Gyuhuhurkó!…

A kis móc azonmód kipattant valahonnnan a padlóból.

– Tessen parancsolni!

– Hagy lám a füledet: nőtt-e, mióta odavoltam?

– Az nem nőtt, – állitotta Gyurkó, – hanem – mesélte, – lakik itt a
faluban egy piszlicsár, a Dutkó, tán tetszik is ösmérni, – hát annak van
egy felesége, akinek a mult héten egyszerre két gyereke lett.

– Egyéb ujság nincsen? – kérdezte a kedélyes báró hahotázva.

– De, – pletykázta a kis móc, – Nyisztor Maricának megest uj szeretője
lett…

Ilyen stilusban mulattak a méltóságos ur és az inasa vagy egy félóráig.
Aztán már finoman kellett magukat viselniök, mert elkövetkezett az ebéd
ideje. A méltóságos urnak, tekintettel hölgy vendégére, redengótot
kellett öltenie, amivel együtt jár a komolyság. Gyurkónak pedig
segitenie kellett az asztalnál, a mivel meg a méltóság jár együtt…

Zsuzsa pompás önuralmat tanusitott az asztalnál. Egyetlen jellel sem
árulta el szomoru kis szive zajlását, még akkor sem, mikor Bálint
megkérdezte tőle:

– Hát mit irt Charlie?

– Semmi különöset.

Ennyi volt a Zsuzsa felelete…

… Hanem egy hét mulva, kettő mulva már gyakran elhagyta az ereje
Zsuzsát. Igen sokszor bizony veres volt a szeme. Mikor pedig a szeme nem
volt veres, az arca volt fehér. Nagyon fehér. Azért mosolygott,
különösen Ágnes előtt, de nem volt az igazi mosoly: szomoru volt, mint a
ciprusfa… És beesett a gyönyörü leány szeme. Pici, ives szája
kiegyenesedett… Hervadt egy pompás virág.

Ágnes egy ideig aggódó szemmel nézte a hanyatlását. Bátoritotta,
vigasztalta tekintetével. De hogy mit sem használt az igyekezete,
mind-mind ernyedtebb lett a megtört liliom szirma: szóra váltotta
aggodalmait.

– Hát ennyire szereted?

Már még csak nem is tagadta Zsuzsa.

– Nagyon szeretem… az életem.

– Akkor – állitotta Ágnes komolyan az ő hivő erejének fanatizmusával –
el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére
is.

Zsuzsa kétkedőleg rázta a fejét.

– Nem Ágnes, ne vigasztalj engem. Hiszen nem halok bele. Csakhogy még
nem szoktam meg a szenvedést.

Ágnesnek (mintha csak valami földöntuli érzés, mennyei ihlet fogta volna
el lelkét) lángba borult az arca. A leányhoz lépett és megfogta a kezét.
Szeme szikrázott, hangja szinte zugott, mint az apostoloké, midőn
megismételte szavait:

– Ujra csak azt mondom neked, Zsuzsa: el fog éretted jönni és a
feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is.

– Hogy mondhatsz ilyet? – csudálkozott a leányka halotthaloványan, mert
ráragadt az aggszüz ihlete.

Ágnes kebléhez ölelte.

– A szerelem – állitotta hévvel, – csudákat müvel. _Én tudom_… Olvasd el
a Jókai Shirinjét: az egy igaz mese.

– Ismerem, – mondta Zsuzsa, – csakhogy az a mese nagyon szomoruan
végződik ám. Különben is a mesék kora lejárt.

– Édes leányom, csak ember az is, aki a mesét csinálja. És
tulajdonképpen nem is mese az igazi mese.

Zsuzsa nem értette meg a mondás mélységét. Különösen hogy Ágnes nem
füzött hozzá bővebb magyarázatot. Csak arra kérte a leányt:

– Remélj és szeress… Remélni – mondta rejtelmes hangon, – remélni és
szeretni lehet _husz_ esztendeig, sőt örökké is. Pedig az élet csak
annyi: remény és szeretet. A többi khiméra… Igérd meg nekem, hogy bátor
leszel, mig visszajövök.

– Zsuzsa összerezzent.

– Hogy hogy, hát te is elhagysz engem? És éppen most? És ilyen
váratlanul?

– Azért hagylak el, hogy visszatérjek hozzád. Várj rám. Megfogadtam
neked, hogy nem hagylak el soha…

– Mikor akarsz elmenni?

– Holnap, drága az idő.

– Csak egy pár napig maradj még, – kérte Zsuzsa.

– Nem az én időm drága, a tied.

Ezt ujra nem értette Zsuzsa…

… Bálvándy valóságos veszekedésbe keveredett Ágnessel annak váratlan
elutazási szándéka miatt.

– A manóba, legalább hozzászoktatott volna a gondolathoz! Két hétig egy
szót se szólt, aztán –: holnap hajnalban kocsit kérek, elutazom. Ez
furcsa egy kicsit.

Ágnes kezét nyujtotta a kedves zsörtölő urnak.

– Kedves Bálvándy báró, szép magától, hogy marasztal, de most el kell
mennem egy időre. Hanem majd visszajövök én hivatlanul is: fogadom.

Bálvándy megnyugodott kissé.

– No hiszen az igaz, hogy a maga fogadása elég jó papiros, az angol bank
is adhat reá.

– Köszönöm a bizalmat… Egyben egy kérésem lenne magához.

– Csak ne legyen az a kérés tulságosan komoly.

– Nagyon komoly pedig. Az a kérésem: vigyázzon a leányára,
szórakoztassa, ápolja, mert szomoru és beteg.

Jó Bálvándy, aki a maga áldott jókedvétől egy pillanatig sem vette észre
leánya hervadását (igaz, hogy az előtte teljes erejével uralkodott
magán), összecsapta kezét.

– Istenem, hát mi a baja?

– Ne kérdezze se tőle, se tőlem. Biztos lehet benne, hogy el fog mulni.
Elégedjék meg ennyivel.

Bálvándynak tátva maradt a szája.

Ágnes másnap reggel elutazott.




TIZENKILENCEDIK FEJEZET.  A képviselő ur.

… Közeledett a képviselőválasztások ideje.

… Az _uj báró_ egy félméteres fácántollat tüzött a kalapja mellé, aztán
megnyitotta az értekezletet…

Jelen voltak: A választókerület negyvenkét községének valamennyi pópája,
jegyzője, gazdatisztje s egy pár parasztmágnás. Közülök mindössze husz
ember értett egyet a magas kormánynyal, a többi hazafinak napidijat
kellett fizetni a megjelenéseért…

Nevezetesen a Bálvándy jelöltetéséről van szó. Az uj báró alatt meg Muki
értendő (mert a nevét még nem tudta megtanulni a nép), a szóban forgó
értekezlet végre a halmosi választókerületet képviselte.

Szinhely: a halmosi nagyvendéglő diszterme, amely ez alkalommal
ünnepiesen fel volt diszitve; azaz egy ravatalszerü emelvényen két
rendbeli hordó volt csapra verve: egy sörös és egy boros s a Muki által
elfoglalt elnöki szék nemzeti szinre lett átfestve…

Mialatt az előkelőek a diszteremben ittanak és szónokoltanak, a korcsma
udvarán terpeszkedő állásban táncmulatságot rögtönzött a nép
kecskedudaszó mellett. Hamis egy jószág ez a havasaljai nemzeti
zeneszerszám: nem elég, ha fujják, csak ugy szólal meg, ha a rajta
játszó müvész hóna alá kapja és jól megnyekegteti a potrohát. Akkor
azonban olyan sirást visz véghez, mint az éhes kecskegida, ha kifogyott
az anyja teje.

De éppen ez kell a mócnak. A sirás azt egy csöppet sem szomoritja el,
sőt annál szilajabban kapkodja a kólóban a lábát, mennél keservesebb a
talpát csiklandozó melódia. Különösen ha pálinka van benne.

Az pedig volt ez alkalommal a mócokban bőven, az uj báró jóvoltából
pedig, aki nem igen kimélte a pénzt: a kedvező hangulat szempontjából
megtraktálta még az ölbeli csecsemőt is…

Az értekezlet különben a Muki megnyitó beszédjével kezdődött, egy
kicsapott, de népszerü jegyző, ünnepi szónoklatában kulminált és
általános berugással ért véget. _Éljen_ kevés volt, de arra nem is igen
volt szükség, a fő, hogy megtörtént a Bálvándy jelöltetése. Most már
csak faluzni kellett, ami igen rossz illatu és fáradságos munka. De Muki
nem ijedt meg tőle, befogta az orrát s megszervezte a Bálvándy-pártot
személyesen mind a negyvenkét faluban…

És hősies elszántságának meg lett a gyümölcse: a fenséges nép
megválasztotta Bálvándyt száznegyven szótöbbséggel, a nélkül, hogy a
jelölt kidugta volna az orrát a kastélyából az egész kampány alatt csak
egy órára is.

Helybe hozták neki a mandátumot. Muki vezette a deputációt, de nem ő
szónokolt, hanem a poliesti pópa, még pedig százhuszonöt forintért.

Az ujonnan megválasztott képviselő válaszában ünnepies igéretet tett,
hogy szivén viselendi kerülete sorsát, a müvészetek valamennyi ágát
istápolni fogja, hogy megerősödjék a haza, első sorban a halmosvidéki
nép.

Szót se értett a beszédjéből senki, de hát alapjában véve arra se volt
szükség. Hiszen nem azért választották meg őt a halmosiak, hogy
kikérdezzék: mennyi a tudománya, hanem csupán csak azért, mert tizszer
annyit adott a dicsőségért, mint az ellenjelöltje.

Mindazáltal igy se fogyott el egészen a Bálvándy kártyán szerzett
választási pénzalapja. Muki megmentett neki a nála deponált ötvenezer
forintból tizezret.

– Nesze, – mondta, midőn átadta neki a tekintélyes pénzmaradványt, –
ezzel berendezheted a pesti lakásodat is.

– Az ám, – örvendezett a jó báró, miközben begombolta a pénzt, – erre
nem is gondoltam, pedig – s egyszeribe elkomolyodott a ragyogó arca –
most már csakugyan elhatároztam, hogy Pesten töltöm az egész szezónt.

Elkomolyodott Muki is.

– Azt helyesen teszed, ha egyébért nem, a családod szempontjából.

– Igen, Zsuzsának szüksége van a szórakozásra… Nincs ugyan semmi baja, –
magyarázta Bálvándy, – csak elgondolkozik néha, még pedig oly mélyen,
mintha nem is a földön járna az esze.

– S tudod az okát? – kérdezte Muki.

Bálvándy megint kapart a nyakán.

– Hiszen igen… sejtek valamit. Ágnes megtiltotta, hogy megkérdezzem, de
azt hiszem, alighanem az után az angol gyerek után busul; aztán meg
Ágnes is nagyon hiányzik neki… Mit szólsz hozzá, – kérdezte hirtelen, –
ha szépen megkérnénk, elfogadná-e meghivásunkat?… Öt hónapja, hogy nem
láttuk. Megvallom, – tette hozzá, – nagyon nélkülözöm magam is.

Muki önkéntelenül elnevette magát.

– Bezzeg nem nélkülözted ezelőtt kilenc hónappal, – incselkedett a
barátjával…

– Hü pajtás, az egy óriási tévedés volt részemről, röstellem is nagyon.

– Hát – mondta Muki, – én azt hiszem: biztosra veheted, hogy szivesen
elfogadja a _leányod_ meghivását.

– Csak az aggaszt, – jegyezte meg a derék báró, – hogy nem adtuk neki
vissza a látogatást.

– Azt is meg lehet cselekedni, – vélte Muki, – bár Ágnes semmit sem ad a
formaságokra.

– Meg is cselekeszszük, – határozta el magát Bálvándy hirtelen. – Te
ugyis itthagysz bennünket holnap, holnapután utra kelhetünk.

– Sürgönyözd meg a jöveteleteket, – tanácsolta Muki, – hogy kocsit
küldhessen elétek az állomásra.

– Először – mondta Bálvándy, – szólok Zsuzsának, mert hátha nem kvadrál
neki az idő.

– Lupus in fabula: Zsuzsa éppen akkor lépett a szobába.

– Zsuzsóka!

– Tessék, apácska.

– Eljönnél velem Ágneshez?

A leányka megvánnyadt arca kipirult az örömtől.

– Óh el, el.

– Akkor készülj, holnapután este utnak indulunk.

Azzal megfogalmazta a táviratot. Az Ágnes atyjának cimezte s a Zsuzsa
nevét irta alá:

„Méltóságos Ugor Tamás urnak – Csótár, küldönccel Dormánd.

Ágnes látogatására csütörtökön reggeli gyorssal érkezem Csótárra atyám
kiséretében – Bálvándy Zsuzsa.“

Zsuzsa atyja vállára hajolt, midőn az az irással vesződött s amikor
elkészült vele, a fülébe sugta:

– De aztán elhozzuk őt magunkkal ugy-e?

– Persze, hogy persze, – biztatta az apja, – hiszen azért megyünk: érte.

… Muki még figyelmeztette Bálvándyékat, különösen Zsuzsát az Ágnes
szüleinek különködéseire.

– Jó emberek, – fejezte be a jellemrajzukat, – csak nem szabad őket
komolyan venni. Vén komédiások, mint a felvidéki urak legtöbbje.

Bánta is a Zsuzsa akármilyenek, csak ott lehessen végre az ő Ágnese
mellett, akit anyjául választott a lelke… Milyen boldog is lesz, hogy
végre-valahára kiöntheti előtte a szivét!… Apróra elmeséli neki életének
minden egyes mozzanatát, amióta nem látta őt. És, ha ki is kap a
gyengeségért, bizony ki fogja magát sirni az ő kebelén… Oly régen nem
sirt. Megfogadta Ágnesnek, hogy erős lesz, hát az ő távollétében nem
akarta a szavát megszegni. Majd csak előtte. Oly jól fog esni a lelkének
egy kis gyöngeség!…

Gyöngeségre vágyott a Zsuzsa szomoru, fehér lelke, holott éppen erőre
lett volna szüksége, hogy elviselhesse azt a kinos meglepetést, amelyben
másnap az öreg Ugorék sürgönyválasza révén részesült.

Nevezetesen az állott az Ugorék táviratában, hogy leányuk (immár
negyedizben) hosszabb külföldi utra indult. Hová: azt nem is sejtik…

Muki (hazamenőben) éppen bucsuzott Bálvándyéktól, midőn a távirat
érkezett. Ő maga sem tudta mire vélni a különködő vénleány emez ujabb
bogarát… Végképpen lemondott volna Bálvándyról? Belátta volna
ármánykodása hiábavalóságát? Akkor hagyta volna el a bátorsága, mikor a
sikerei is biztatták?… Nem, az lehetetlen, – vélte Muki. – Az Ágnes
bujkálásának és titokzatos utazásának rendkivüli céljának kell lenni.
Vajjon mi lehet az a cél?

– Nem leveleznek egymással? – kérdezte Zsuzsától, hogy feleletéből
esetleg némi támpontot nyerjen valamelyes kombinációra.

– Ritkán, – válaszolt Zsuzsa. – Mindössze tiz levelet kaptam tőle; néha
hármat is egymásután, aztán sokáig, sokszor egy hónapig se semmit.

– Egyszóval, – következtetett Muki egész helyesen, – mindig csak
Gerendről irt. Tehát nem akarta hogy tudomást szerezzenek hollétéről.

– Ugy látszik, – vélte Zsuzsa is, – arról egy szót sem irt soha.

Bálvándy megcsóválta fejét.

– Ez a titkolódzás pedig – jegyezte meg leverten – egy csöppet sem vall
reá… Valami különös nagy oka lehet…

– Bolond, – vágta ki Muki kiméletlenül.

Zsuzsa pártját fogta.

– Ő tudja mit csinál, – mondta. – Olyan nőről, mint ő, nekünk nem szabad
itéletet mondanunk.

– Mégis az a valóság, – jegyezte meg Bálvándy leverten, – hogy
elfelejtett bennünket. Pedig nem bántottuk.

– Nem felejtett el, – állitotta Zsuzsa erős hittel, – nekem azt mondta,
hogy nem hágy el bennünket soha. S az ő szava szent.

Bálvándy összenézett Mukival. A két férfi megértette egymást. Nem
bolygatták tovább az ő nagy hitében Zsuzsát…

… Szüksége is volt arra a leánykának, mert nagyon leverte a távirat…

Az után még halványabb lett, még álmodozóbb, még szomorubb… Egy erős
vonás képződött ajka körül. Lázas szeme megnagyobbodott. Feje oldalt
billent, mint a dércsipte liliom virága…

Egy hónap eltelte után azonban, mintha megkeményedett volna a szive:
egyszeribe abbahagyta Zsuzsa tépelődését. Nyiltan leszámolt életével:
lemondott a boldogság vágyáról is. Életét is ugy rendezte be, hogy ha
akarja vala, se legyen ideje az ábrándozásra. Reggeltől estig dolgozott.
Rendelkezett a cselédséggel, ott volt a fejésnél, a mákfejtésnél,
padláson, pincében, éléskamrában, mindenütt. S ha ennyi lótás-futás sem
meritette ki az idejét, a cselédmunkától sem riadt vissza.

S a fizikai fáradság meghozta a leány álmát és étvágyát, sőt az egészség
pirossága is visszaköltözött az arcára. Csak az ajka körüli vonás lett
még mélyebb s az arca még keskenyebb. És valami öreges konok nyugalom
ömlött el egy pár hónap előtt még oly gyermekesen szilaj kisleányos
lényén.

Bár néha örülni is tudott Zsuzsa. Megkérte atyját, hogy bizza reá pesti
lakásuk berendezését; ő bizonyára olcsóbban tud bevásárolni, mint egy
férfi s azonkivül szeretné Angliában szerzett tapasztalatait is
értékesiteni a berendezésnél.

Bálvándy csak örült, ha valami szokatlan teendőjének a gondját másra
hárithatta. De különben sem lehetett volna Zsuzsának olyan kérése, amit
megtagadott volna tőle. Boldog volt, ha örömet okozhatott neki.

És Zsuzsának valóban igazi örömére szolgált a pesti lakásuk gondja.

Atyja a Vas-utcában bérelt egy hatszobás lakást s ezt a hat szobát hat
hét alatt _népesitette_ be a leány. Mert valóban éltek ott az élettelen
tárgyak: megelevenedtek müvészi elrendezésük fényében. Minden
butordarabnak meg volt a maga rendeltetése. A szőnyeg süppedékes volt,
mint a pázsit; a kerevet ringó, mint a folyó hullámai; s a kristályos
patak viszfényét utánozta a metszett angol tükör. És semmi sablon, semmi
cifraság, semmi póz. Az asztalok becsülettel állották meg helyüket a
parkéten: lábuk nem ingadozott, ha valaki hozzájuk ért; a szekrények,
mint valami tisztes előkelő urak, feszes méltósággal látszottak
támogatni a szobák falát. Karosszék, ülőke, állványok, festmények,
szobrok, metszetek, órák, valamennyi disze a lakásnak jelentett valamit.
Gyönyörködtetett, mesélt. Egyszóval, jelleme volt mindennek, amit a
Zsuzsa képzelete megalkotott.

Legbeszédesebb volt a férfiszalón. Vörös angolbőr karosszékek és
kerevetek. A sarokban stilizált schwarzwaldi óra bronzveretü mahagóni
szekrényben s harangzugásu óraütővel. Egy Rodin-szobor carrarai
márványból. Egy pompás faragott kerek asztal indiai hidlásfából. Az
egész padmalyt befogó veres-lila szőnyeget tuniszi arabsnők szőtték s a
bronz vilamos csillárt egy félreértett magyar iparmüvész készitette
remekbe. Üstökös csillagot ábrázolt. Csillagja száz gyertya-fénynyel
égett s száz gyertyaláng erejü szentjánosbogár-fényből állott az
uszálya…

S mindezt az előkelő gyönyörködtető és gondolkoztató fényüzést mindössze
tizenkétezer forintból kerotette ki Zsuzsa.

Bálvándy alig hitt a szemének, midőn leánya bemutatta neki a számlákat.

Te valóságos tündér vagy Zsuzsóka, biztosan elbüvölted a kereskedőket,
hogy oly olcsó árakat szabtak neked.

Zsuzsa átölelte atyja nyakát.

– Boldog vagyok, hogy meg vagy velem elégedve, – mondta önfeledten, –
hiszen igazában és egészen most már csak te vagy az enyém.




HUSZADIK FEJEZET.  Ágnes mama.

… Muki többször meglátogatta Bálvándyékat pesti lakásukon. Egyszer azzal
a hirrel lepte meg őket, hogy restauráltatni fogja erdélyi várkastélyát
és egyszersmindenkorra oda költözködik. Azt mondta, kora tavaszszal
megkezdeti a munkát, hogy (legalább az egyik szárnya) elkészülhessen
őszig.

Kártya-sikereiről nem beszélt Muki Bálvándyéknak, de beszélt róluk
helyette az egész Budapest… Egy nagykorusitott fiatal grófnak egyetlen
éjszakán elnyerte az egész vagyonát, körülbelül százezer forintot s
mégegyszer annyit szitt ki egy Budapestre tévedt részeges orosz herceg
degez bugyellárisából…

Tény az is, hogy kifizette Muki minden adósságát s midőn lejárt a bérlet
ideje, csakugyan átvette birtokát a maga kezelésébe. Arra is telt neki
immáron. Az erdélyi várkastélyára előirányzott százezer forintja is ott
hevert a Kereskedelmi Bankban s végre egyéb készpénzben és értékpapirban
is maradt neki azonkivül vagy kétszázezer forintnyi vagyona. Egyszóval
tulesett a millión… De azért tovább kártyázott. Nyuzta a világot és ha
néha-néha megcsömörlött önmagától, elbujt vagy egy hétre valami félreeső
külföldi zugolyba. Ott elővette Ibsent és Shakespearet s átlapozta az
Ujtestámentumot is…

Bálvándy meg szorgalmasan készült a politikai szereplésre. Mióta Muki
elmagyarázta neki a kulturpolitika nemzetfentartó fontosságát, váltig
ott motoszkált a bogár a fejében: miszerint ő van arra hivatva, hogy a
magyar művészet iránti érzéket belevigye a köztudatba s azzal megvesse
melegágyát a nemzeti nagyságnak. A kultusztárca költségvetésénél
szándékozott először fölszólalni s e célból már jó egy hónappal a
várható napirend előtt hozzáfogott beszédje megirásához.

Bálvándy nem volt éppen tudatlan (de meg képezte is magát utóbbi időben,
gondolatai tehát elég bőséggel bugyogtak elő ismeretei és képzelete
nyers anyagából), de a szónoklat müvészi formájával nem volt ismerős,
holott főképpen abban rejlik a meggyőzés titka…

Összetákolt vagy hat árkusra való okfejtést, buzditást és dorgatóriumot:
egész lelkét beletette a pennájába s (volt annyi önbirálata) még sem
volt megelégedve a munkájával. Érezte, hogy hiányzik valami a
koncepcióból. A zene, a vonalak. A hang és a formák harmóniája. A
müvészi stil.

Pedig egy időben, különösen midőn Ágnessel beszélt eszményi terveiről,
azt hitte, hogy csak a száját kell kinyitnia: magától fog megnyilni
lelke zsilipje s ontani fogja a szót. Azzal a megvesztegető áradattal,
azzal a hatalmas erővel, melyet az ügy nagysága megkivánt.

Bálvándyt nagyon lehangolta a csalódása s tehetetlensége okait keresvén,
hamarosan rájött, hogy agyát és lelkét annak idején az eszes leánynyal
való szellemi érintkezés termékenyitette meg. Attól jött meg az
önbizalma is egy oly hivatásszerü munka elvállalásához, amelyhez a maga
eredendő és szerzett kvalitásai magukba véve nem voltak elegendők.
Inspirációra volt szüksége.

Azért csak tovább furt-faragott a beszédjén. Eljárt a klubjába
szorgalmasan. Igyekezett a szellemi kulturának propagandát csinálni
társadalmi uton is. Könyveket és képeket vásárolt; végre beiratkozott a
müvészklubba: a Fészekbe is. Ott sarkalta a müvészeket, ébreszgetvén az
önérzetüket s összetartásra, jellemre buzditván őket, hogy
megteremthessék az uj osztályt, amely nélkül egy nemzet sem lehet el: a
szellemi arisztokráciát.

Ám a müvészember gyanakodó ember: a Fészek tagjai nem igen biztak a
lelkes báró jóhiszemüségében. Szereplési viszketegnek hitték a
lelkességét.

– A mi vállainkon akar felkoposzkodni a piedesztálra, – jegyezte meg egy
zseniális vereshaju szobrász.

– Olcsón akar hozzájutni képeinkhez, – licitált rá egy rosszmáju piktor,
aki soha egy képét se tudta eladni…

A meggyőző erő hiányzott Bálvándyból. A müvészlelkek sajátos egyszerü
bája, közvetlensége. Hiába kötött formális barátságot velük: azt a
válaszfalat, amely a müvészt az arisztokratától elválasztja, nem tudta
ledönteni. Mert ő meg viszont a vérbeli főur sajátos kvalitásait vitte
el uj körébe.

Bálvándy hamarosan észrevette, hogy müvészbarátai nem tudnak vele
igazában összemelegedni. Csak az okát nem tudta, miért? Azért nem
csüggedt: kereste, mert okvetlenül meg akarta találni ezt az okot.

E közben ujra csak Ágnesre gondolt, akinél az ő meggyőződése szerint,
senki a világon nem ismeri jobban az embereket… Idővel szinte idegessé
lett már: ugy vágyott a vénleány társaságára. Nélküle, mintha hiányzott
volna valami az életéből… Hamarosan rájött ennek a hiánynak a
minémüségére is. A vénleány volt az, aki az ő lelkét tartalommal látta
el. S hogy megszokta általa az eszményi életet, fájt neki az üresség,
őrlődött benne a lelke, mint malomkő az üresen járó garatban…

Elpanaszolta a gyermekeinek is:

– Nem tudom mi lelt, de az a fránya Ágnes valahogy a szivemhez nőtt.

Bálint tréfára fogta a dolgot.

– Azon könnyü segiteni, apa, – mondta nevetve, – vedd el.

Zsuzsa nem is gondolt erre az eshetőségre, ám most, hogy bátyja
kiejtette a száján, csudálkozni valót sem talált rajta.

– Mit nevetsz ezen? – korholta szeliden fivérét, – apa még fiatal ember,
mi meg soha sem kaphatnánk Ágnesnél jobb anyát.

Elpirult és kérdőleg nézett az apjára. De valami nagy öröme nem
telhetett annak válaszában.

– Ejnye, Zsuzsa, ne beszélj bolondokat. Nem tudom én a ti édesanyátokat
elfelejteni soha. Hisz szeretem Ágnest, de nem ugy, hanem – amugy. Mint
egy őszinte, becsületes barátot, egy jellemes férfit, akinek hüségére
minden körülmények között számitani lehet. De feleségül csak nem vehetek
valakit – barátságból!

Zsuzsa lehajtotta fejét.

– Az más, apa, mondta pirulva, – én azt hittem, hogy Ágnes nemcsak a
becsülésedre, de érdemes a szeretetedre is. Igaz, hogy nem szép, – tette
hozzá ártatlanul, – de a külsőségek csak nem számitanak.

Bálint nevetett. Az öreg ellenben idegeskedni kezdett.

– Jaj de rettenetes csapperli vagy te, Zsuzsóka. Mit avatkozol olyan
dolgokba, amikhez semmi érzéked sincs?

És egy félóráig disputált a leányával, mint az olyan ember, aki meg van
vádolva s fühöz-fához kapkod, hogy lerontsa a közvádló érveit.

– Az ebugattát kiabálta, – vén az már, nem feleségnek való… Én korán
nősültem, csak nenyvennyolc esztendős vagyok ma és fiatalság dolgában
Bálinttal se cserélnék. Egy husz éves leány lenne hozzámvaló, de az
ördögnek kell a feleség… mondtam: olyan asszonyt, mint anyátok, ugy sem
kaphatok soha.

Egy forró könnycsepp szivárgott ki a Zsuzsa szeméből.

– Óh, – sóhajtott fel a leányka, – az én drága édesanyám, az mindig
mellettem volt, ha élne, mellettem volna ma is.

Szinte öntudatlanul esett ki ajkán a vád Ágnes ellen, aki (ha csak
ideiglenesen is) igy magára hagyta, mikor talán a legnagyobb szüksége
lett volna reá.

– Igazad van apa, – mondta, – annyira, hogy az anyánk lehetne, nem
szeret bennünket Ágnes.

Bálvándy nagy kínban volt. Összevissza gabalyodtak az érzései. Maga
bölcs Salamon sem találta volna el most az ő szája ízét.

– Dehogy nem, – ripakodott rá leányára s hangjában a férfiui hiusága is
kifejezésre jutott, – szeret az bennünket eléggé, de nem azon mulik. Nem
rajta, hanem rajtam. Nem kell feleségnek, – punktum. És – tette hozzá
mérgesen – ne veszekedjetek velem, mert ugy se veszem el.

Zsuzsa mosolygott.

– Hiszen, – jegyezte meg, – még az sem biztos, – hogy hozzád menne-e?

– Hehehe…

– Mit nevetsz?

– Azt szeretném én látni… Mi kifogása lehetne ellenem?

– S neked lehet ellene kifogásod?

– Az más.

– Miért?

Erre már nem tudott a jó ur felelni. Csak tovább dünnyögött összevissza,
minden meggyőződés nélkül.

– Ne kínozzatok, az ebugatta, nem nősülök.

Bálint elnevette magát.

– Hát ki kényszerit reá?

– Zsuzsa.

– Alighanem tévedsz, öregem.

– Az ördögbe, dehogy tévedek. Mit értesz te a nőkhöz? Azoknak egyéb
dolguk sincs, mint hogy konspiráljanak a férfiak ellen.

Zsuzsa elpirult.

– Igaz, – vallotta be, – hogy én egyszer, egyetlen egyszer példázgattam
Ágnes előtt arra, hogy szeretném, ha az anyám lenne, de ő
egyszersmindenkorra megtiltotta, hogy ennek a vágyamnak másodszor is
kifejezést adjak.

– Megtiltotta?!…

Most meg már ez nem tetszett az öregnek. Sértve érezte magát.

– Meg, – felelte Zsuzsa.

– Ejnye a kiskésit! – dohogott a jó báró, – még kisül, hogy nem én nem
akarom őt, hanem ő nem akar engem.

– Az nem lehetetlen, – állitotta Zsuzsa mosolyogva.

Bálvándy elkezdett szaladgálni a szobában, körülfutkosta a nagy asztalt
és folyton dünnyögött.

– Azt szeretném én látni!… Azaz hogy nem szeretném, mert beleesnék a
verembe…

Zsuzsát bántotta, (mert tiszteletlenséget látott benne Ágnessel szemben)
atyja teljesen indokolatlan, sőt tárgytalan locsogása.

– De hiszen saját magaddal disputálsz, apa. Nem muszáj Ágnest elvenned.

Erre észre tért a csajbókos férfiu.

– Igazad van, Zsuzsóka, ki a manó kényszerithet rá, hiszen…

Nem fejezhette be a mondanivalóját, mert kopogtattak az ajtón.

– Szabad…

Belépett az inas és egy ezüsttálcát tartott Bálvándy elé. Névjegy volt a
tálcán.

– Nem vagyok itthon, – rivallt rá a házigazda az inasra, de azért
lekapta a névjegyet a tálcáról.

Az inas távozni akart, de Bálvándy, miután egy pillantást vetett a
névjegyre, utána szökött, mint egy játékos macska és elkapta a frakkja
leffentyüjét.

– Megállj! Itthon vagyok!…

– Parancsára, méltóságos báró ur…

Bálvándynak tátogni kezdett a szája, de a szó nem jött ki rajta. Átadta
a névjegyet Bálintnak. Az meg Zsuzsának. A fiatalok összebujtak, mert
nem hittek a szemüknek, de az öreg is közéjük tolta a fejét. Igy
bámulták hármasban az ártatlan papirost, mig végre tisztába jöttek vele…

Az Ágnes névjegye volt. Egy pillanat mulva a szobában volt Ágnes maga
is. Három milliméter porréteg fedte utazó köpenyegét, a fején egy vászon
ültetvényessisak _éktelenkedett_, bár egy sarkig érő lilaszin fátyol
fityegett le róla.

– Megjöttem, Zsuzsa…

A leányka fölugrott székéről, amelyen ült és rég nem látott barátnéja
nyakába ugrott.

– Végre-valahára…

A vénleány keblére ölelte a fiatalt.

– Nem jöhettem előbb, mentegette az magát egyszerüen, minden nagyképüség
nélkül, akár csak a szomszédszobából lépett volna ki, hogy védencét a
szinházba kisérje, – nem jöhettem előbb, lelkem, mert nehéz volt a
sorom.

– Hol voltál? Hol volt? Honnan méltóztatott jönni? – hangzott fel a
hármas kérdés három kiváncsi ajakról.

– Angliából jövök…

Ágnes kezet fogott Bálvándyval s miután az hamarosan el nem eresztette a
jobbját, Bálintnak a balkezét nyujtotta oda. A férfiak megcsókolták
egyszerre a két kezét.

– Mi a manót keresett az ángliusok között? – kérdezte Bálvándy.

– Csakugyan egy manót kerestem, – tréfált Ágnes; – azért kerestem, hogy
elkergessem s végre-valahára sikerült is a dolog.

Zsuzsára nézett mosolyogva, boldogan.

A leányka szivét egy kimondhatatlanul édes sejtelem szállotta meg.
Egyszeribe föllszabadult egész érzésvilága és hatalmába vette szüzies
leánytestét. Minden izében reszketett. Alig birta a szót kiejteni.

– Beszélj.

– Persze, hogy beszéljen, – unszolta Bálvándy is türelmetlenül, mintha
szögeken ült volna, – miféle manó volt az, akit elkergetett?

– Az előitélet, a kishitüség… Meggyőztem a Charlie szüleit és elhoztam a
Zsuzsa vőlegényét…

– Hol van?…

Ez a két szó is megártott Zsuzsának, pedig egy boldog, megejtő sikoltás
kiséretében jött az ajakára. Hanem, hogy szégyenkeznie kellett miatta a
férfiak előtt. Aztán meg el is gyöngitette a szive örömviharja.
Belekapaszkodott az Ágnes karjába és az utazókabátja alá rejtette égő
arcát, oda, ahol a vénleány szive dobogott.

– Az Angol királynében, – válaszolt ez, régi szokása szerint a leányka
haját simogatva, – de addig nem meri magát mutatni, mig meg nem
győzödött róla, hogy megbocsátasz neki.

A jó Bálvándy szivéből ezekre a szavakra egyszeribe kitört a magyar
főurak faji gőgje.

– Hát azt okosan is teszi, – jelentette ki és vagy hatot ütött a
mellére, – mert egy Bálvándy leány nem arra való, hogy: hipp-hopp,
jöttem-mentem, itt vagyok, én a mesebeli királyfi és viszem a leányt!
Hogy is ne. Nem Hamupipőke az én Zsuzsám. Annak imponálhatott az
Argyélus, de egy Bálvándy ivadéknak semmiféle ángol nem imponálhat, ha
még olyan krőzus is.

– Óh, apa, apa! – csititotta el a leány bugva, mint a párját hivó
galamb, atyja szóáradatát. – Hiszen nem rajta mult.

– Nem rajta mult, – erősitgette Ágnes is.

– Hát akkor a vén angolokon mult, – vágta ki Bálvándy rosszkedvüen, mert
alapjában nem tetszett neki az a gondolat, hogy az ő telivér magyar
leánya angol gyerekeket szüljön, – a vén angolokon – ismételte, – ami
teljesen mindegy. A fő, hogy megmutassuk nekik: nem valami különös
dicsőség ránk nézve, hogy elcipeljék a leányunkat vadidegenbe, ahol még
a szavunkat se érti meg az ördög se. Aztán – tette hozzá, hogy nagyon
meg ne ijeszsze Zsuzsát – nem bánom, ha szeretik egymást, vigye.

– Óh apa, – jelentette ki Zsuzsa minden várakozás ellenére és most már
fölemelte a fejét az Ágnes kebeléről, – én nem megyek innen; aki szeret
engem, az maradjon itt magyarnak.

Ágnes csudálattal nézte a leányt.

– Óh, te leány, te, – mondta inkább a szemrehányás, mintsem az
elragadtatás hangján, miféle anyagból való vagy te, hogy többre becsülöd
a hazádat, mint a boldogságodat, az életedet!

– Magyar vagyok! – mondta a leány s büszkén felvetette pompás, nemes
fejét.

– Bálvándy-vér: rabonban-ivadék! – tóditotta az atyja s miután már ugyis
benne volt: ujra megdöngette a mellét vagy hatszor.

– Szép, szép, – ismerte el Ágnes, – hiszen appreciáltam is a család
büszkeségét és a Zsuzsa hazaszeretetét: azt is kialkudtam, hogy ha nem
megy másképp, itt maradhasson Charlie.

Zsuzsa összevissza csókolta barátnéja áldott, jóltevő kezét.

– Óh, mily fenséges asszony vagy te Ágnes, én egyetlen _mamám_.

A Zsuzsa önfeledt kitárása, illetve a megszólitása nagy zavart okozott a
szobában. Bálvándynak nyilván viszketett a torka, mert elkezdte
köszörülni. Ágnes meg elpirult a szeme fehérjéig s hogy ne lássák a
gyengeségét, félre is forditotta a fejét a kályha felé.

– Ugyan, Zsuzsa, – korholta a leánykát meg-megcsukló hangon, – azért kár
magadról igy megfeledkezned, hiszen ismersz: tudhattad, hogy én nem
szoktam félmunkát végezni.

Magát a megszólitást nem tette szóvá, tartott tőle, hogy azzal csak
tetézi az általános zavart.

Ellenben Bálvándynak megszünt a torka viszketni, a helyett a szive
mozdult meg az Ágnes pirulása és különös, róla fel se tételezhető
magatartása feletti bámulatában. Megérezte, hogy szereti őt a vénleány.
És a helyett, hogy (mint még az imént is) tiltakozott, vagy védekezett
volna a szerelmével járó veszedelmek ellen: valami csudálatosan meleg,
fölemelő érzés hatotta át egész valóját. Nem hálaérzet volt, bár azzal
is adósnak érezte magát az aggszüzzel szemben, hogy igazi anyaként, sőt
valóságos hősnőként küzdött a leánya boldogsága érdekében, mindazáltal
inkább a büszkeség uralkodott a szivén, tapasztalván, hogy a rendkivüli
nő magához méltónak tartja őt… Nem tudott, de nem is akart uralkodni
magán. Sőt ebben a szent pillanatban talán arról is meg volt győződve,
(ugy összezavarodott hirtelen szivének érzésvilága), hogy ő is szereti a
vénleányt.

Szóra nyilt a Bálvándy ajka. Egy pár hangot el is ejtett, de
érthetetlenül. Mielőtt értelmesen nyilatkozott volna, még ránézett a
fiára, (aki eddig a néma figyelő szerepét játszotta), mintha
beleegyezését kérte volna ahhoz a nagy elhatározáshoz, amelynek
kifejezést akart adni. Bálint (jó emberismerőnek bizonyult), kitalálta
atyja gondolatát. Mosolyogva intett neki, szóval is biztatta:

– Csak bátran, édes atyám.

Erre Zsuzsa is rájött atyja szándékára. S az ő régi negédes nemtői, akik
cserben hagyták bánatában: egyszeribe visszaszöktek hozzá, hogy ujra
felékesitsék a jókedv, ártatlan leányos szilajság vadrózsáival…
Megragadta Ágnest – (aki magától dehogy vette volna le a szemét a jó
öreg kályháról) – megragadta Ágnest a karjánál fogva és szelid
erőszakkal arcvonalat cseréltetett vele: az atyja felé.

– Ágnes, Ágnes! Nézz hát apácskára, mondani akar neked valamit.

– Igen, – erősitette leánya szavait Bálvándy, – mondani akarok magának
valamit.

Ágnes összeszedte magát. Nagy elfogódottsága egyszeribe megszünt, csak
arca rendkivüli sápadtsága árulta el, hogy nagy viharokkal küzködik a
szive. Különben teljesen nyugodtnak látszott. Ünnepies komolyság,
méltóság ömlött el szürke lényén. Bátor, határozott volt a hangja is.

– Tessék, édes báró Bálvándy.

Bálvándynak ismét meggyült a baja a torkával. Megköszörülte, addig
köszörülte, mig végre mégis csak megjött az érce.

– Édes Ágnes, – fogott hozzá a beszédhez a helyzethez illő
szertartásossággal, – drága Ágnes, egyetlen barátnőm… én…

Tovább nem adta az udvariassági készlete, hát kifakadt magyarán,
becsületes tuláradó szive egész közvetlenségével.

– Ejnye, hát mit komédiázzak, mikor nem a természetem. Tegye a kezét a
kezembe Ágnes, mert szeretem magát és legyen a feleségem, ha beéri ilyen
egyszerü, de becsületes emberrel, mint jómagam…

*

Tehát célt ért Ágnes végre a nélkül, hogy igénybe kellett volna vennie
szellemi fegyvertára egész készletét. Megnyerte a csatát az élettel
szemben, amely minden nő ősjogát, a szerelem gyönyörüségét megtagadta
tőle. Meghóditotta az ő választottját. Az övé volt: tehetett _volna_
vele amit akart.

De ő nem a maga számára szakitotta le diadalának gyümölcsét. Nagylelküen
szétosztotta azt nemes meghódolói között. Egy évig küzdött, hogy lelki
hatalmával megvalósitsa a lehetetlennek látszót, csudákat tett:
szárnyakat adott egy bár nagyobb stilü, de Pató Pál szerint élő magyar
nemesnek, az élet müvészévé formálta át ingadozó jellemü unokatestvérét
s a Zsuzsa boldogsága érdekében megtörte a legkonzervativebb angol
arisztokrata családok egyikének a gőgjét – és megelégedett az erkölcsi
sikerrel… Megtagadta a lényét.

Azaz talán nem is tagadta meg: csak átlényegült. Vagy az se. Megtalálta
magát az ő nagy erényeinek kedvező uj viszonyok között. A régi miliő
elrontotta, meghamisitotta a lelkét, az uj visszaadta annak eredeti
istenadta fényes értékeit…

Hiszen ez az élet. Az élet!… Jónak születik mindenki. Az embert az ember
rontja meg. S ahogy megrontja, ugy meg is nemesitheti. A sors játszik,
lapdázik velünk, mi alig tehetünk ellene valamit is…

Ágnes igy válaszolt Bálvándynak:

– Büszke vagyok a maga s családja vonzalmára, édes báró Bálvándy, de a
felajánlott _áldozatot_ nem fogadom el. Mert (ne tiltakozzanak ellene,
én azt jobban tudom): az annak a neve. Meleg szive hirtelen
fellobbanásával bűn lenne részemről visszaélni, sokkal jobban szeretem
magukat, minthogy ezt megcselekedjem. Hiszen a nélkül is ugy érzem én,
hogy maguk… ti vagytok az én igazi családom (Zsuzsa felé forditotta
tekintetét) – a családom ellen pedig csak nem vétkezhetem… Öreg vagyok,
csunya vagyok, nem vagyok feleségnek való. Csak anya lehetnék, az pedig
lehetek én a nélkül is, hogy feleség legyek. Magukkal… veletek maradok
örökre, ha befogadtok a körötökbe. Korom és jellemem kizárja a
félreértést – különben azzal sem törődöm én…

Egy időre elhallgatott a vénleány. Tuláradó érzései fojtogatták a
torkát: egy mély lélekzetet kellett vennie.

Bálvándy meghatottan nézett maga elé. Gyermekei megfogták egymás kezét.
Zsuzsa könnyezett. Igy figyelték a nagylelkü vénleány további szavait.

– Ezek után még egy vallomással tartozom magának, kedve jó barátom, –
folytatta ez Bálvándyhoz intézve a szót. – Megvallom, kinosan esik s
bizonyára kinosan fogja magukat is érinteni az a leleplezés, amelyet
önmagammal szemben el fogok követni, – de nem tehetek másként, örökké
fojtogatna a titkom – meggyónom, hogy egy időben, nem is kis idő volt:
husz egész esztendő, az volt a tervem magával, báró Bálvándy, hogy a
férjemmé tegyem. Egy magamra disputált, de minden alapot nélkülöző
jogcimen ki akartam magától erőszakolni azt a vallomást, amit most jobb
meggyőződésem és megváltozott lelkem parancsára visszautasitottam, bár
önként tisztelt meg vele. Mondom: felesége akartam lenni. _Szerettem_.
De hogy megismerkedtem magukkal, magamba szivtam azt a tiszta levegőt,
amely nemes családját körülveszi: tudatára ébredtem annak, hogy másutt
kell keresnem a boldogságot. Ellenkező irányban. A lemondásban… Csak
egy, egyetlen egy drága pillanat emlékét tartom meg magamnak – folytatta
a leány remegő hangon, – azokból az érzéskicsekből, amelyek egy leányt,
még a rutat is megilletik. Ennek az emléknek a titkát ketten őrizzük,
édes Bálvándy, arról soha sem fognak tudnak a gyermekei…

Bálvándynak egy könycsepp szivárgott a szeme pilláján. Utolsó szavaiból
megtudta, hogy nemcsak szerette, de még ma is szereti őt a vénleány: a
csókját, nyilván az első és egyetlen csókot, amivel férfi illette szüz
ajakát, nem felejtette el…

Ágnes a férfi kezére tette kezét.

– Óh, – mondta szeliden, – elérzékenyült, kedves jó barátom. Higyje el,
nincs rá oka. Nekem a leányálmokból annyi, mint amennyit magának
köszönhettem, teljesen elég. Kevéssel beérem én ezen a ponton, – hiszen
bőven kárpótolva vagyok mindenért: maguk nagyon, nagyon gazdaggá tettek
engem. Itt vannak az én gyermekeim.

Szivéhez ölelte Zsuzsát, aztán Bálintot is.

– Gyerekek, – hebegte Bálvándy, – nagyon szeressétek az uj
édesanyátokat.

Ez a figyelmeztetés teljesen felesleges volt ugyan, de hát egyéb okosabb
szó hogy telhetett volna ilyenkor a jó Bálvándytól.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Übermensch.]


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


28 |palack pezs-sőt |palack pezsgőt

34 |Muki bárő |Muki báró

43 |kell megizmosodnem |kell megizmosodnom

48 |fekszik, ugye-? |fekszik, ugy-e?

51 |közelebbről láthssa |közelebbről láthassa

102 |mondott csütörököt |mondott csütörtököt

169 |huszonötzer forintot |huszonötezer forintot

175 |Megtöröltle lelkének |Megtörölte lelkének

188 |vére öszötnéből |vére ösztönéből

198 |volt disiztve |volt diszitve]






End of the Project Gutenberg EBook of Ugor Ágnes, by György Szemere

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62166 ***