diff options
Diffstat (limited to 'old/62029-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/62029-0.txt | 6428 |
1 files changed, 0 insertions, 6428 deletions
diff --git a/old/62029-0.txt b/old/62029-0.txt deleted file mode 100644 index e0cc1f9..0000000 --- a/old/62029-0.txt +++ /dev/null @@ -1,6428 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Harminc novella, by Lajos Biró - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - - -Title: Harminc novella - -Author: Lajos Biró - -Release Date: May 5, 2020 [EBook #62029] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK HARMINC NOVELLA *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - - - - - - - - - - -HARMINC NOVELLA - -* - -IRTA - -BIRÓ LAJOS - -BUDAPEST - -AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA - -1906. - -Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. - - - - -Az ötödik szimfónia. - -A férfi felment a szinpadra. - -– Jössz? – kérdezte a lánytól. - -– Mindjárt, – mondta a lány. – Csak a kerti jelenethez kell még -bemennem. - -Később együtt mentek el vacsorázni. - -– Akarsz pezsgőt? – kérdezte a férfi. - -– Igen. - -Másfél üveg pezsgőt ittak meg. A férfinak lobogott a szeme, a lánynak -ferdére siklott a kalapja. Lázasak voltak a jókedvtől, az élet örömétől, -az elszántságnak és a sikereknek a duhaj mámorától. - -– Menjünk kávéházba? - -– Nem, – válaszolt a lány egy mély pillantással. - -Hazamentek a férfi lakására. Mikor a lépcsőn felfelé indultak, akkor -tört ki a férfiből az az egész öröme. - -– Most, – mondta a hódítók gőgjével, – most megházasodom… Az apró -nyomoruságoknak vége. Lesz pénz. Igazgató leszek a bankban. Azután a -gyárban. Még husz más helyen. Százezreket kapok, megmarkolom őket és -milliókat fogok szerezni. Annyi pénzed lesz, amennyit akarsz… Akarsz -pénzt? Kapsz. Akkor élünk majd. - -Hallgatott egy kicsit, felemelte az öklét. - -– Aki utamban van, azon átmegyek. Legázolom. Ha párbaj kell, legyen -párbaj. Nem engedem, hogy felpiszkálják azt, ami elmult. Tőled kaptam -pénzt? Kinek mi köze hozzá? - -A leány csodálkozva nézett rá. - -– Te ezt nem érted, mondta a férfi. Tudod, vannak dolgok az ember -multjában, amiket nem jó ilyenkor emlegetni. De lesz rá gondom, hogy ne -is emlegessék őket. Ne gondolj velük. Rendben lesz minden. Most mennek a -dolgok. Annyi pénzt kapsz, amennyit akarsz. - -Benn voltak a sötét lakásban. A lány megcsókolta a férfit, ledobta a -kalapját és toporzékolt jókedvében. Világosságot gyujtottak. - -– Ohó, szólt a lány, mi az? - -A férfi odanézett. - -– Még nem láttad? Egy Beethoven-maszk. Drezdából hoztam. - -… Beethoven halotti álarca volt: fehér gipszből, német izlés szerint -arany koszorúval. Sötét bársonnyal bevont deszkalapon feküdt, lezárt -szemmel, komor homlokkal, dacos állal és összezárt ajkai körül a -fájdalom kettős vonásával. Félelmes volt, komor és engesztelhetetlen. - -A férfi átment a másik szobába. A lány ijedten nézte a halotti arcot az -aranykoszorúval, félelme ingadozott egy percig, azután könnyű kedvvel, a -fajtájának egész halottcsufoló szemérmetlenségével fogott egy piros -rózsát a virágai közül és odatette a komor homlok fölé. A rózsa befeküdt -az arany koszorú közepébe és az ives homlokot kiáltozta be a maga durva -pirosságával. A lány nevetett. - -A férfi jött ki a másik szobából. Ledobta magát a diványra. - -– Urak leszünk, – mondta. - -A lány odament hozzá. Mellé simult. - -– Elviszel Monte-Carloba? – kérdezte. - -– El. Csak legyen meg az esküvő. Három hónapra rá már elszököm veled egy -hétre. Elviszlek. Minden meglesz, amit akarsz, kocsi, ruha, pénz… Most -mennek a dolgok. - -Megcsókolták egymást. A lány csendesen ujjongott. - -– Most minden megy, – mondta a férfi. - -Tombolt a jókedvük, a szerelmeskedésük, a győzelmes galádságuk. -Ölelkeztek. A férfi azután hallgatott. Maga elé nézett a diadalmas -akarat gondolkozásával. A lány hozzáhajtotta a fejét. A férfi -megrándult: - -– Mi az? - -A rózsára mutatott, amelynek piros színfoltja ledérül kiabált le a -gipsz-homlok fehérségéről. - -– Mi? – kérdezte a lány. - -– A rózsa, – szólt megdöbbenve és hebegve a férfi. - -A lány nevetett. - -– Én tettem oda… - -A férfi riadtan bámult a halotti arcra. A szigorú homlok mozdulatlan -volt, a szemhéjak is, az összezárt ajak is. De ebbe a halotti némaságba -a szemérmetlen rózsa valami rettentő és kínos diszharmoniát vitt bele és -az összezárt ajak fájdalmas ráncai még mélyebbre vésődtek általa. A -fejre felülről esett a világítás és a fehér arcon sötét árnyékok nyultak -lefelé. - -A férfi nem tudta tőle elfordítani a szemét. Komor és felséges volt a -fej, de fenn a homlokán rikoltozott a rózsa. El kellene venni azt a -rózsát. De nem mert megmozdulni. Nézte a nagy halott megcsufolt fejét és -átdidergett rajta valami félelem. - -Rettenetes az a rózsa. Rémületes az az arc… Most már meg is mozdult; a -fájdalom vonása megvonaglott és a homlok komorsága fenyegető lett. Él. - -Beethoven… Megpróbálta elfordítani a fejét, a félhomályban keresett -mást, amit nézzen. - -De ott volt a rózsa, a szemérmetlenség virága és színeskedett, mozgott, -kiabált, tombolt a meggyalázott homlokon. A homlok él. - -Beethoven… Most már egészen élt. A mámoros férfi érezte, tudta, látta, -hogy egészen él. Ránézett és kábult agya egészen eltelt egy fenyegető -nagy erő félelmével. - -A szeme előtt elhomályosult minden. A nagy sötétségből csak a fej -világított ki a rózsával homlokán. És ekkor egyszerre, váratlanul, -megdöbbentően, dübörgő hatalmassággal hangokat hallott. - -Mi az? A lányhoz fordult, de az aludt. Aludt. Hogy lehet aludni ilyen -rettentő zajban?… A hangok áradtak, ütemesen robogtak, megdagadva -dübörögtek előre… Mi ez? - -A férfi megrettenve könyökölt fel. Rettenetes. Mi ez? A hangok harsogva -nyomultak egymás nyomára… Nem lehet kétség benne. Csakugyan az. A -rettenetes szimfónia, az ötödik, a sors-szimfónia… - -Ránézett a halotti arcra. A Beethoven-fej most már egészen élt, mozgott, -fenyegetett, sugárzott és világított. A szimfónia dübörögve rohant -előre. Hangjai kopogva, zengve, zúgva, ropogva, harsanva és dübörgve -követték egymást, óriási ütemes áradásokban, végtelen, félelmes, ringó -hullámokban. A hangok beárasztották a szobát, egyre dőltek, a falat -ostromolták és az ajtónak ütődtek neki. Mint a harang kongása úgy -követték egymást, a férfi agyvelején érezte az ütéseket és ha befogta a -fülét, megszázszorozódott az erejük. Nem lehetett menekülni előlük. Az -arc egyre fényesebb és egyre komorabb lett, fenyegető, mint egy isten és -mint egy isten, úgy kormányozta a hangoknak ezt a vízözönét. Rettentő. - -A sors-szimfónia ez… A férfi didergett. Alázatosan, megdöbbenve és félve -húzódott össze. A lány aludt mellette. - -Mit akar itt ez a lány? Milyen szemérmetlen, ledér és alávaló teremtés -ez? Milyen hitványak ők ketten, amint galád számítással tervezgetik a -jövőt: egy másik nő kifosztását, megcsalását. Milyen galádak és -alávalóak, amint az egész világot meg akarják csalni és ki akarják -fosztani. - -De a sorsot nem lehet megcsalni… A férfi hallotta, amint a sorsot -jelentő hanghullámok fenyegetően, a bűn ismeretével és fenyegetésével -robognak előre. Fázott. Mi az ő öröme, mámora, boldogsága? Mi a biztos -alapja? Csak forduljon el tőle valaki, csak tudja meg valaki a galád -árulást, csak jöjjön valaki, aki a multat előkutatja és akit -elhallgattatni nem lehet… Vége mindennek. Reszketett. - -A szimfónia még mindig áradt és dübörgött. Rettentő félelme ekkor -haragra vált a lány ellen, aki mellette feküdt. Ő a gyalázatos, a bűn -társa és a bűn szerzője. Dühödten rázta meg. - -– Mi az? – kérdezte álmosan a lány. - -A férfi ordított: - -– Ki innen, kiáltotta rémülten és kétségbeesve, ki veled innen! - -A lány védekezett. - -– No, no, bolond vagy? - -– Ki veled, ordította a férfi. Nem hallod? - -A lány kétségbeesve védekezett. A férfi szorítása fájt és sajgott a -karján. Nem lehetett védekezni. Künn volt az éjszakában egyedül. - -A férfi bezárta utána az ajtót. A dübörgő hangok még teljes erejükben -voltak. Alázatosan, összetörve, remegő félelemmel nézett a meggyalázott -halotti arcra. A hangok lassan, széles hullámzással, sírva apadtak, a -fehér arc az istenek győzelmes haragjával tekintett rá és a férfi -alázatosan, összetörve bukott le előtte a földre. - - - - -A kártya. - -(Egy ujságiró naplójából.) - -A szerkesztő behivott a szobájába és így szólt hozzám: - -– Le kell menned a Torday Péter beszámolójára. - -– Kérek költséget. - -A szerkesztő kiállította az utalványt. - -– Mikor utazzam? - -– Még ma éjjel. - -A kiadóhivatalban megkaptam a pénzt és hazamentem a lakásomra. -Becsomagoltam azt a ruhát, amire szükségem lehetett és kimentem a -vasuthoz. Kilenc órakor indult a vonat Erdély felé. Hajnaltájban értünk -a kis biharmegyei községhez. Az állomáson két úr várakozott. -Bemutatkoztak: a függetlenségi párt tagjai és a vendégeket fogadják. Én -is bemutatkoztam: - -– Zsadányi Zoltán, a _Független Ország_ munkatársa. - -Nagyon örültek. Kocsira ültünk. Elvittek egy csinos, emeletes uri -házhoz. - -– Ez a Torday Péter kastélya. Uraságod az ő vendége. Szobája el van -készítve. Tessék lefeküdni, hogy reggel friss erőben nézhesse végig a -beszámolót. - -Lefeküdtem. Budapest örökös zaja után alig tudtam aludni a nagy, falusi -csendességben. Mikor felébredtem, a téli nap már jó magasan állott. Az -udvart, az utcát hangos zsibongás töltötte be. A nép gyülekezett. - -Gyorsan felöltöztem. A földszinti ebédlőben már nagy társaság volt -együtt: vidéki urak, a párt vezéremberei, köztük egy-két kékbe öltözött -parasztember. Torday nagy örömmel jött elém: - -– Isten hozta, kedves barátom. - -Sorba bemutatott a jelenlevőknek. Azután folytatták a beszélgetést, -szilvóriumot és apró pogácsákat fogyasztva. - -A beszámoló olyan volt, mint minden beszámoló. Frázisok, viharos -éljenzés, végül bizalom és köszönet a szeretett képviselőnek. - -A beszámoló után természetesen bankett következett, amely rettenetesen -unalmas volt. Itt azonban kellemes meglepetés ért. Találkoztam Taláry -Lajossal, ezzel a szeretetreméltó kalandorral, aki csodálatos módon -képviselői mandátumot, sőt tekintélyt és országos hirt szerzett magának, -pedig egy-két szerencsés párbajon kívül igazán nem produkált soha -semmit. Egy-két évvel ezelőtt mindennap találkoztam vele a vivóteremben; -akkor összebarátkoztunk. - -Vele töltöttem az időt öt óráig, amikor a szerkesztőségnek részletes -tudósítást kellett telefonoznom a beszámolóról. Elmentem a -postahivatalba. Hamar összeköttetést kaptam a szerkesztőséggel és -lehadartam a tudósítást. Mikor a végére értem, Horvát, a sztenografusunk -így szólt: - -– Várj csak egy percig. Távirat jött a címedre Miskolcról. Mit -csináljunk vele? - -Miskolc! Az öcsém van ott, hadnagy a hatos huszároknál. Rögtön -válaszoltam: - -– Bontsd fel kérlek a táviratot és olvasd fel. - -Egy pillanatnyi hallgatás következett. Azután megszólalt újra a Horvát -hangja akadozva és zavartan: - -_Zsadányi, Független Ország szerkesztősége Budapest. Ezred pénzéből -négyszáz forintot elköltöttem. Hazulról nem kérhetem. Ha huszonnégy óra -alatt nem küldöd, főbe lövöm magamat. Géza._ - -Horvát elhallgatott. Én ijedten bámultam a telefonra és nem tudtam -szólni. Végre megkérdeztem: - -– Mikor jött ez a távirat? - -– Ma reggel. - -– Jó. Köszönöm. Szervusz. - -Horvát hangja még egyszer megszólalt: - -– Kérlek, talán szólnék a szerkesztőségben. Ha esetleg segíthetnénk -valamivel… - -Egy pillanat alatt átvillant az agyamon: milyen megaláztatás: én, a -horkai Zsadányi Kálmán fia…! - -Durván válaszoltam: - -– Semmire sincs szükségem. Szervusz. - -A kagylót letettem. Indultam kifelé a postahivatalból. Mire kiértem a -havas utcára, a rémület, amely a torkomat fojtogatta, elmult. Zavart -voltan, de inkább haragos, mint rémült. - -Mit akar én tőlem az a kölyök? Miért fordul én hozzám, mikor tudja, hogy -fuldoklom az adósságokban? - -Megnéztem, mennyi pénzem van. Összesen száz forint volt azzal együtt, -amit egy regényért kaptam a Magyar Családtól. És erre a pénzre már vár a -szabóm, a házigazdám… egy egész csomó dühös, rabló hitelező. - -Honnan vegyek én négyszáz forintot? Mért nem fordul az a kölyök a -nagybátyánkhoz vagy valami uzsoráshoz vagy mit tudom én hová. - -Eh, majd segít magán valahogy. Az apánk, miután háromszor kifizette az -adósságait, megmondta, hogy a havi pénzen kívül semmit sem ad neki. Ő -tehát nem ad. Az bizonyos. De majd segít magán valahogy. Mi közöm nekem -hozzá! Elég bajom van nekem a magam ügyeivel. - -Csupa harag és keserűség volt a lelkem. Visszamentem a Torday-kastélyba -és szerettem volna felrugni mindenkit, aki elém került. Milyen ostoba -arcok, milyen bárgyú nevetések. Undorító volt az egész társaság. - -Megkérdeztem, mikor utazhatom el. - -– Reggel hét órakor; akkor megy Taláry Lajos is, a többiek is. - -Ostobán ődöngtem egyik szobából a másikba. Este nagy vacsora volt. Most -már nők is voltak jelen, ami szinte elviselhetetlenné tette a -társaságot. - -Nagynehezen véget ért a vacsora is. Beszöktem egy távoli szobába. -Lélektelenül, üres aggyal üldögéltem és szivaroztam. Eszembe jutott az -öcsém. Gyerekkorunkban beteges, gyenge, szőke fiu volt – én nagy, erős -kamasz – én voltam mindig a védelmezője. Talán mégis tennem kellett -volna valamit. Eh, a gyenge, szőke fiuból erős, hetyke huszártiszt lett. -Majd segít magán. - -… A társaság rám talált. Innom kellett. Dühöngtem, de nem tudtam -szabadulni. Az idő mulott. Végre fásultan kocintgattam és hallgattam az -ostoba fecsegéseket. - -Éjfél elmult. Egy óra tájban Taláry Lajos felkiáltott: - -– Most már le se fekszünk a vonat indulásáig. - -Nekem már mindegy volt. Később ezt mondta valaki: - -– Töltsük ki az időt egy kis _ferblivel_. - -Általános helyeslés. Nekem ez is mindegy volt már. Minden idegszálam -elzsibbadt. Ha azt mondták volna: ugorjunk le az emeletről, azt se -bántam volna. - -Torday Péter szólt még: - -– De kikötöm, hogy nem szabad nagyban játszani. Csak éppen időtöltésnek. - -Már akkor az asztalon volt a kártya. Nem játszottam jogászkorom óta a -nemzeti játékot. De akkor a jogi fakultás büszkesége voltam. - -A _vizi_-t valami Fischer nevű úr adta. A megyei urak – gyanús hangzású -neve ellenére – tegeződtek vele; ebből láttam, hogy sok pénzének kell -lennie. Később megtudtam, hogy van vagy hat milliója. - -Kivette duzzadt tárcáját és maga elé tett egy tízforintost. Oh, -gondoltam, majd csak megmondja, mennyi a _vizi_. Elvégre ha időtöltésnek -játszunk, nem lehet több egy-két koronánál. - -Megkezdődött a játék. Összesen vagy heten játszottunk. Egyszerre láttam, -hogy a _vizi_: az egész tíz forint. Szentséges Isten, hiszen ez -rablóhadjárat lesz. Előttem volt az asztalon a száz forintom: – ezt úgy -elfújja a kártyatorna, mint pelyhet a szél. Ha nincs szerencsém, két -perc alatt felkelhetek az asztaltól szégyenszemre, restelkedve. Szinte -megszédültem. - -Megkezdődött a játék. - -– Husz forinttal beljebb! - -– Ez a kártya tíz forint! - -– Tíz forint a vak! - -– Megadom! - -A harci jelszavak röpködtek a levegőben. Istenem, micsoda összegekben -megy ez a játék. Hisz ez rémületes. Kacagtam volna rajta, ha nézője -vagyok, de így –! Az én szegény száz forintom milyen szegény, milyen -silány, milyen törpe volt. - -Rám került a sor. Eh, nem »tartok« semmit. Veszítek egy pár forintot, de -menekülök. - -Megnéztem a kártyámat és a vér a fejembe tódult. _Ász_ volt minden -kártyám: ász, piros, zöld, gúnyos pofájú figurák. A fejemben lüktetett a -vér; eszeveszetten döngette a halántékomat. - -Nem menekültem. Játszani kezdtem. Hívtak? Tartottam. Visszahívtam. A -szájam kiszáradt, a torkomat fojtogatta az izgatottság. A szemembe -egyszerre zavarosan csapódtak a színek. Csaknem belevakultam. Négy ász -volt a kezemben; a gyilkos játékban a legfőbb hatalom, a szörnyű, nagy -úr, amely legázol mindent. - -Az asztal körül már csend volt. Mindenki feszülten figyelte a tusát. - -Végül ketten küzdöttünk: Fischer, a milliomos, meg én. Ő kihúzta a -tárcáját, ezt a tárcaszörnyeteget, amelyből nagy bankók vöröslöttek ki. -Én idegesen szorongattam a négy kártyát és megforgattam szegény száz -forintomat. - -A milliomos kivette a szivart a szájából és világa legtermészetesebb -hangján hívott egy irtózatos összeget. Nyilvánvaló volt, hogy meg akar -ijeszteni, »el akar kergetni«. Mert hiszen tudtam, hogy én vagyok az úr, -nálam van a legfőbb kártya-hatalmasság, nálam van a ferbli nagy mogulja: -a négy ász. - -Szóval a milliomos _hívott_. Nyugalmat erőszakoltam magamra. Megadom. -Visszahívtam valami semmiséget. A milliomos megadta. Újra hívott; ismét -egy kis vagyont. - -Minden szem rajtam égett. Úgy éreztem, hogy az emberek mind gúnyosan -mosolyognak az én száz forintomon. Mind tudják, hogy én voltaképen -csalok, – mert hiszen ha veszítenék, nem tudnék fizetni. - -Összeszedtem az idegeimnek minden erejét. Nem birom tovább. Belenyultam -a zsebembe, kivettem a tárcámat – néhány névjegy volt benne – lecsaptam -az asztalra és ráütöttem: - -– _Megadom. Mi van?_ - -… Ez végét veti a tusának. _Mi van:_ erre a szóra le kell ereszteni a -sisakrostélyokat. - -A milliomos megmutatta a kártyáját. Valami semmiség volt. Én nyugodtan -terítettem ki a négy ászomat. - -Az elszörnyedés moraja zúgott fel. A milliomos rögtön elém tolta a -vesztett összeget. A többiek is. Halommal állott előttem a bankó. Több -volt ezer forintnál. Ekkor hárman is rámtámadtak: - -– Hiszen te nem tudsz játszani! - -Megremegtem. Csak nem tudják ezek, hogy nincs több pénzem a száz -forintnál? Nem tudták. - -– Miért kérdezted, hogy _mi van_? Hiszen a _hasába láttál_. Miért nem -folytattad a _veretést_? - -Az ismert kártyás-kifejezések kedvesen csengtek a fülemben. Boldog -voltam. Most már nem kell megfutnom szégyenszemre: itt van a pénz, az -édes pénz, száz, ötszáz, ezerháromszáz forint. - -… Tovább folyt a játék. Őrült szerencsém volt. Egy-két óra mulva -négyezer forint feküdt előttem. - -Hajnali három óra volt. Ekkor eszembe jutott az öcsém. A szívemet -megrohanta a fájdalom. Szegény fiú, vajjon mit csinál most? Hátha -csakugyan nem tud magán segíteni? - -Megborzongtam. Hogy előttem volt nagy halomban a gyalázatos pénz, -kínozni kezdett a lelkifurdalás. Tennem kellett volna valamit. Legalább -egy biztató táviratot kellett volna küldenem. - -Mit csináljak most? Mit csináljak?… Egy pillanatra átfutott az elmémen: -ha most el tudnék menni, menekülni, szökni, akkor segíthetnék még. -Rohannék a távíróhivatalba, vagy különvonatot fűttetnék; vagy mit tudom -én, mit csinálnék. Csak menekülni tudnék valahogyan. - -Hátha rosszullétet tettetnék? Ha lefordulnék ájultan a székről? -Elkínzott elmém belekapaszkodott ebbe a gondolatba. Megpróbáltam -bevezetni a dolgot. Végigsimogattam a homlokomat: - -– Istenem, milyen fejgörcsöm van! - -Taláry Lajos végignézett rajtam. Be volt csipve és veszített. Tudtam, -hogy ilyenkor kiméletlen és durva. Élesen nézett: szinte belémfuródtak a -szemei. Kihívóan mondta: - -– Aki nyer, annak nem fájhat a feje! - -Minden más körülmények között a szeme közé vágtam volna a kártyát. De -most éreztem, hogy nagyon is igaza van a gyanúsításban, amely a -szavaiból kisziporkázott. Vállat vontam hát. Taláry békülékenyen mondta: - -– A vonat indulásáig játszunk. - -Nekem már mindegy volt. Játszottam tovább. Az éjszaka haladt előre; a -szemek álmosan és kidagadva nézték a kártya forgását; a játék veszett -tusában folyt tovább. A testemnek és a lelkemnek minden erejét meg -kellett feszítenem, hogy győzzem ezt az ocsmány küzdelmet. Most már -csakugyan fejgörcsöm volt: tépő, szaggató, hasogató fájdalom nyilalt át -a fejemen. Mintha foszlányokra hasadt volna az agyvelőm. A szememet vér -borította el. A torkom – hiába ittam jeges pezsgőt – égően száraz volt. - -Négy óra. Öt óra. Már nem is játszottam öntudatosan. Nyultam a -kártyáért, adtam, hívtam, visszahívtam: lélektelenül, gépiesen. A hangom -is – úgy tetszett – idegen ember hangja. - -Végre jött a reggel. Ködös, szomorú téli reggel. - -– Hat óra elmult, – szólt Torday – ha nem akartok elkésni, indulnotok -kell. - -A játéknak vége volt. A milliomos nyugodtan kelt fel, Taláry Lajos -káromkodott, én remegő kézzel szedtem össze a bankókat, amelyek előttem -voltak. Felálltam. Reszketett a lábam. Testem az izzadtság vizében -úszott. A csontjaim mintha össze lettek volna zúzva. - -Kocsira ültünk és kihajtattunk a vasutra. Dideregtem a hideg levegőben. -Az állomáson siettem be a postahivatalba és megkérdeztem, adhatok-e fel -táviratban pénzt. - -– Még nem – volt a válasz. – Majd kilenc óra tájban, ha Szolnokra ér a -vonat, tessék kiszállni. Ott már felveszik. - -A vonat elindult. Próbáltam aludni, de nem tudtam. Láz kínzott. Vacagott -a fogam; forró és hideg verejték ütött ki a homlokomon. - -Szolnokon kiszálltam. Megnéztem, mennyi pénzt nyertem. Összesen -kétezernyolcszáz forint volt. Olyan betegnek éreztem magamat, hogy -örülni sem tudtam neki. Feladtam az öcsém címére a négyszáz forintot. -Most kilenc óra van, tizenegyre megkapja, addig csak nem csinál valami -bolondot. - -Dideregve mentem vissza a kocsiba és lefeküdtem. Betegen érkeztem -Budapestre. Dél volt. Hazahajtattam a lakásomra és lefeküdtem. Halálosan -mély álomban feküdtem este nyolc óráig. - -Felkeltem. A csontjaim még mindig reszkettek. A homlokomon láz égett. - -Bementem a szerkesztőségbe. Nem volt benn senki. Turkáltam a -papirhalmazban: a kőnyomatosok között. A táviratokban egyszerre ez a szó -üti meg a szememet: Miskolc. - -Dermedten olvastam: - -_Miskolc. Tragikus öngyilkosság történt itt ma. Zsadányi Géza, a hatodik -huszárezred hadnagya…_ - -… Ájultan estem össze. A fejem belevágódott egy asztalba. És három hétig -feküdtem akkor élet és halál között a leggyilkosabb tifuszos lázban. - - - - -Két párbaj. - -(Egy ujságiró naplójából.) - -Az öreg Harmos dörmögve szidott: - -– Mit művel, Zsadányi, mit művel. Ezt a szennyes nyomtatványt csak azért -veszem a kezembe, hogy a maga züllésének a dokumentumait lássam. - -Ránéztem. - -– Igen, – folytatta hevesen – a züllésének a dokumentumait. Azt hiszi, -nem züllés az, ha valaki, aki különb dolgokra van hivatva, minden nap -kitapossa egy embernek a belét. Ezért iró maga? Magának már nem izlik a -fekete kávéja, ha ritkított garmond sorokban le nem gazemberezett -valakit, csak azért, mert más véleménye van a miniszterelnökről, mint -magának. Csupa olyan embert, akikkel még nem régen egy párton volt. -Borzasztó, mit műveltet magával az a Gyáni, aki más országban lapkihordó -se lehetne, nem szerkesztő. - -Az asztal körül mindenki hallgatott. Forgács egyszerre pislogni kezdett. -Ez most mindjárt mond valami komiszságot. Megszólalt. - -– Apám – mondta Harmosnak melegen – ne bántsa Zsadányit. Tudja ő, mit -csinál. - -Harmos hevesen akart válaszolni, de Forgács folytatta: - -– Tudja ő jól, mit csinál. Kiválogatja az embereit. Taláry Lajosnak még -egyszer sem taposta ki a belét. - -Tudtam. Ha ez az ember megszólal, komiszságot mond. Egy pillanatig -haboztam, pofonüssem-e. Azután vállat vontam. A társaság másról kezdett -beszélni. - -… A szerkesztőségben eszembe jutott a kávéházi beszélgetés. - -– Van valamid? – kérdezte Gyáni. - -– Taláry Lajosról akarok egy dalt írni. - -– Vigyázz. Harapós. - -Ujra éreztem a megaláztatás dühét, és szó nélkül leültem írni. Eleinte -nehezen ment. Kínlódtam. De a szavak keményen sorakoztak egymás mellé. -Elfogott a művészi munka láza. Mit nekem az a Taláry! Ki az a Taláry! A -sorok ugy csattantak, mint a korbácsütés. Mikor a cikket elolvastam, meg -voltam vele elégedve. - -… Másnap Torday jött be a szerkesztőségbe egy másik képviselővel. Taláry -nevében kértek elégtételt. - -– Majd megnevezem a megbizottaimat, – mondtam nekik. - -Bementem Gyánihoz. - -– Vállald el, kérlek, az ügyemet. Vedd magad mellé, akit akarsz és -intézd a dolgot úgy, ahogy akarod. Csak egyet kérek: pisztolyt ne. -Kardra akárhogyan. - -Másnap kissé zavartan jött Gyáni a szerkesztőségbe: - -– Öregem, bocsáss meg, lehetetlen volt pisztoly nélkül megcsinálni. -Mindenképpen ragaszkodtak hozzá. Sértett fél… a sértés súlyos volt… -szinte gyáváknak látszottunk. Nagynehezen kiegyeztünk egyszeri -golyóváltásban: – ha sebesülés nincs, utána kard. - -– Mik a feltételek? - -– Közönséges pisztolyok; huszonöt lépés; öt lépés avance; tiz másodperc. -A kard: közönséges. Bandázs nélkül. Harcképtelenség. - -… A fedett lovaglóiskola homokján Torday lassan mérte ki a huszonöt -lépést. Felállítottak. A szokott ostobaságok után elhangzott a -vezényszó: - -– Vigyázz. Kész. Tűz. - -Ránéztem Taláryra. A szeme fellobbant és sietve tette meg öt lépését. A -torkom összeszorult. Ismertem a Taláry lövéseit. De a szégyenkezésnek -rettenetes hatalma megmozdított. Nem szabad gyávának látszanom. Éreztem, -hogy reszket a lábam és sietve gázoltam előre, hogy meg ne lássák. -Elértem a barrière-ig. - -A fülembe óriási távolságból verődött a másodpercek lassú számolása: - -– Egy… kettő… három… - -Taláry csendesen emelte fel a pisztolyát. A fejemet süketítő zúgás -töltötte el. Igyekeztem bátran belenézni a csőbe. Egyenesen beleláttam, -de a szemem mintha ki akart volna pattanni. Nem láttam mást, mint a -fekete csövet. A torkom körül fojtóvá lett a szorítás. - -– … Négy… öt… hat… - -A tüzet láttam és ugyanabban a pillanatban egy rettentő csattanás rázta -meg a fejemet. A jobb fülemen a dördülő hang repesztve csapott be és úgy -éreztem, hogy széthasítja az agyvelőmet. A fájdalommal egy pillanatban -átjárt az öröm is. A golyó a jobb fülem mellett ment el; a pisztoly -balra, felfelé hord: ennek köszönhetem az életemet. Az agyvelőm sajgott, -de a szivem felszabadulva dobbant egyet. - -– … Hét… nyolc… kilenc… - -Felkaptam a pisztolyomat és kilőttem. A markomon nagyot taszított a -fegyver. Taláry pedig arccal végigesett a homokon. - -Bámulva néztem feléje. Csak nem találtam? Mind odarohantak hozzá. Gyáni -azután felém jött. - -– A mellébe ment a golyó. Te menj most innen. - -Elmentem. Kábult volt a fejem. Mi történt? A pisztolyomat vakon lőttem -ki. Agyonlőttem egy embert? - -Vizsgáltam a lelkiismeretemet. Mit vétett nekem ez a Taláry? Én -bántottam. A lelkiismeret fájdalmát azonban nem éreztem. De újra éreztem -a lelkem dühöngő keserűségét, a hónapok óta kínzó alaktalan, vad -bánatot, amely marja a lelkemet és amelyért marnom kell másokat, amióta -én miattam lett öngyilkos az öcsém. Megmérgezett, vonagló, kínba -facsarodott lelkem áldozatokat kíván. Lehet-e másképpen csillapítani az -embernek a maga fájdalmát, mint hogy másoknak fájdalmat okoz?… Ah, hadd -fájjon nekik is ez a nagy bánat. - -… Beültem egy kávéházba és egyik szivart a másik után szíttam el. Lélek -nélkül bámultam ki az utcára. A gyalogjárón egyszerre megáll valaki és -érzem, hogy egy szempár pihen rajtam. Odanézek. Oh, ez a becsületes, -meleg, szép szempár. Felugrottam. Bejött. Megölelt. Dédelgetett. - -– Fiam, kedves, jó fiam, de rég nem láttalak. Sápadt vagy. Betegnek -látszol. - -Kifakadtam: - -– János bátyám, de rút az élet. - -– Hát hagyd itt ezt a várost. Ez tett beteggé. Gyere el hozzánk. A nénéd -sírni fog az örömtől. - -… Elmenjek? Igaz. El kell mennem. A csiki hegyek közé, öt órányira az -utolsó vasuti állomástól. - -– János bátyám, mikor utazik? - -– Két óra mulva. Csak téged akartalak megkeresni. A lakásodon voltam. - -– Menjünk. - -Két óra mulva vonaton ültünk. Reggelre kocsin. Kora délelőtt ott voltunk -a szép, nagy, kedves falusi házban. A nagynéném csakugyan elsírta magát, -mikor meglátott. A szivemet kimondhatatlan bánat öntötte el. - -… Két hete voltam már ott, vidám, jó, egészséges emberek között. Kezdtem -gyógyulni. A szivemet nem szorongatta úgy az a nagy bánat. - -A bátyám hazajött egy napon: - -– Holnap medvére megyünk, mondta. Bevette magát a Bikkesbe egy, és -felette garázdálkodik. Holnap kihajtjuk. - -– Megyek én is, mondtam neki. - -Kicsit ellenkezett, azután ráhagyta: hát gyere te is. - -Másnap elindultunk. Vagy tizen voltunk; három hallgatag paraszt is. -Szép, erős, biztos golyós fegyvert adtak a kezembe. A hajtók elmentek és -mi szétoszlottunk az erdő hosszú szegélyén. Magamra hagytak. Láttam, -hogy veszélytelen helyet kerestek ki a számomra: erre a hosszú tisztás -felé, a nagy szakadékon át nem jön a medve. Ez se baj. Leültem és -belenéztem az erdőbe. Csend volt, de az erdő élt és hangja betöltötte a -csendet. Zajok hallatszottak. Levelek suttogása, halk kopácsolás. Ágak -is reccsentek valahol. Némán és elfogódva bámultam bele a rengetegbe és -a bánatom egyszerre égetővé vált a magánosságban. Oktalan kínok rohanták -meg a szivemet. A régi fájdalom mind feltámadt és úgy fájt, úgy fájt a -lelkem, hogy szinte beleordítottam a csendes erdőbe. Ez a fájdalom oly -eleven volt, olyan meglevő, élő és pozitiv valami, hogy szinte félni -kezdtem. Mi lesz velem? Mi lesz velem? Az erdő susogott, hangos lett, -harsogva zúgott. Egyedül vagyok. Mi lesz, istenem, mi lesz? De a hangok -zűrzavarát egy tiszta zaj törte meg. Ágak reccsenése hallatszott és -benn, a fák között, a zöldesbarna homályban egy gyorsan mozgó, nagy test -jelent meg. - -A medve. Erre jönne? A nagy tisztás felé? Amarra vannak az erdők. - -A barna test megnőtt. Milyen gyorsan vágtat. Egyenesen felém. Egy perc -és itt lesz. Kínzó rémület dermesztett meg. Csak most hallottam a -távolból a hajtók lármáját és csak azt éreztem, hogy most még -menekülhetek. De nem tudtam megmozdulni. Felállottam és a lábam ólmos -volt. A medve csörtetve vágott át egy pár bokron. Már tisztán láttam. Ki -nem tér, egyenesen rám jön. - -Ekkor ujra forró áramlással futott át rajtam a düh. Hát te mit akarsz -tőlem? Te is nekem jössz? Az villant át dölyfös haraggal az agyamon, -hogy a Taláry Lajos pisztolyával néztem én szembe, és dühödten kaptam -fel a puskámat. Te oktalan dög, te akarsz engem bántani!? - -A vágtatása kissé meglassubbodott. Hat lépésre volt tőlem. Két lábra -állott. Iszonyatos nagynak tetszett így. De én a Taláry Lajos -pisztolyával állottam szemben. Egyszerre hideg nyugalmat éreztem. -Céloztam… Szinte a puskámat érte már. Lőttem. A dörrenés elkábított. -Összekavarodott előttem az erdő, a nagy állat. A zűrzavart egy óriási -zuhanás követte. A medve egész nagy testével súlyosan zuhanva vágódott -le a földre. A feje a lábam előtt volt; óriás teste végignyúlt a földön. -Zavartan néztem. Nem mozdult. Vége volt. Fejét fúrta át a golyó. - -Most újra hallottam az erdő hangjait. Belenéztem a zöld homályba és -azután rátekintettem az állatra. Óriási fenevad, félelmes, nagy, erős, -csodaszép bestia. Oly szép volt ott a földön, oly igen éreztem, hogy egy -szép, nagy, erős és felséges életet oltottam ki, hogy a részvét -beférkőzött – hosszú hónapok óta először – a szívembe. A magam életének -az örömét is éreztem végre és a megölt csodaszép, barna óriást hosszan -nézve könnyek gyültek a szemembe és lassan, lágyan, gyermekmódra sírni -kezdtem. - - - - -Signor Sabbatto. - -Egy okos, szép leány beszélte el nekem ezt a történetet. - -… Az olasz tengerpartot jártuk Ancona és Rimini között. A tavasz vége -felé járt, a nyárba hajolt már. A tenger csupa mámoros tündöklés volt és -az ország csupa szerelmes csoda. Ketten voltunk az apámmal, és abban -versenyeztünk, ki szívja tele jobban a szemét színnel, fénnyel, -ragyogással, és ki szívja tele jobban a szívét ennek a boldog országnak -a gyönyörű mámorával. - -Pesarroban voltunk előbb, onnan Fannoba mentünk. Harmatos, illatos, -fénytől részeg reggel volt. A kis olasz város régi házaiban lustán -indult meg az élet. Néztük ezeket a házakat: a renaissance-nak a kis -remeke egyik-másik. A függönyök néhol le voltak eresztve; – lusta -nyaralók laknak már itt. - -Kerestük a templomot és nem találtuk. A Baedeker nem volt elég világos, -kerestünk hát valakit, akitől útbaigazítást kérjünk. Vidéki -parasztasszonyok mentek el előttünk, azután egy-két apró gyerek. Ezekkel -felesleges volt szóba is állni. - -– Nézd, mondta ekkor az apám, megkérdezzük azt az urat. - -Egy barna kis ház kapujában állott az, akit meg akart kérdezni. Egy -sötét arcú fiatal ember a husz és huszonöt év között. Csinosan volt -öltözve. De csak a szeme volt érdekes: egy nagy, mély, világító szem, -amelynek az élénksége, a gyors mozgása, a hirtelen fellobbanása azt a -hatást tette, mintha külön életet élne. – Az apám odament hozzá és -megemelte a kalapját: - -– Signor, kérem, mondja meg nekünk, merre jutunk a templomhoz. - -A fiatal embernek fellobbant a szeme, élet futott át egész mozdulatlan -arcán, egyszerre megelevenedett az egész ember. Készséggel, udvariasan, -tüzesen kezdett magyarázni: - -– Az utcán egyenesen felfelé kell menni, a harmadik mellékutcánál jobbra -fordulni… - -Megakadt. - -– Különben, mondta, szívesen megmutatom az utat. - -Be sem várta a választ, már elindult. Mi utána mentünk. Az úton is -folyton beszélt, kedves olasz hadarással, magyarázott, fecsegett, -udvariaskodott. Mulattunk rajta és kedvesnek találtuk. A magyarázatai -rövid idő mulva csak nekem szóltak. Asszonynak nézett és újra meg újra -felhangzott a megszólítása: - -– Signora… signora… - -Az apám kijavította: - -– Signorina. - -Nem asszony: – kisasszony. Magyarázatul hozzátette: - -– Mia figlia… a leányom… - -A kis olasz ragyogó arccal köszönte meg a felvilágosítást. Az öröm és a -buzgóság szinte tüzelt az arcán, ragyogott, fényeskedett. Most még -udvariasabb és még szolgálatkészebb lett: - -– Signorina… signorina… - -Odaértünk a templomhoz. Megköszöntük a kalauzolást és el akartunk -búcsúzni. A barátunk azonban nem távozott: - -– Megmutatom a templomot. - -Egymásra néztünk az apámmal. Ő vállat vont. Olaszországban bizony -akadnak ilyen barátai az embernek – utólag azután prezentálják a -számlát. Hát prezentálja a számlát… - -Egyelőre nagyon kellemes volt a kalauzolása. Mindent tudott, mindenhol -járatos volt; a templom történetéről pompás előadást tartott és a -szemtelen fiakkeressel kitünően alkudott. A délelőtt nagyszerűen telt -el. Délben ő vezetett bennünket egy vendéglőbe, a legjobba, a -legkitünőbbe. Ekkor újra búcsúzni akartunk tőle. Hiszen bizonyosan haza -akar menni. Kissé zavartan tekintett rám. - -– Signorina, ha megengedi, én is itt ebédelek. - -Ránéztem az apámra, ő nevetve intett igent és én is azt válaszoltam: - -– Nagyon örülök. - -Csakugyan együtt ebédeltünk. A kis olasznak nagy hasznát vettük. Itt is -pompásan értett mindent: a tengeri halakat, a sültet. Mindent értett. - -Ebéd közben az apám azt mondta magyarul: - -– Te, ez az ember szerelmes beléd. - -Nevettem. Azután ránéztem az olaszunkra és nem nevettem többé. Észre sem -vettem előbb, hogy alig eszik. Rólunk gondoskodott mindig és ő maga alig -nyúlt valamihez. A szeme lángolva lobogott, az arcán a hűségnek, az -odaadásnak olyan kifejezése volt, amilyent csak kutyákon láttam még. -Engem nézett egyre… Szerelmes volt csakugyan, olasz módra, fellobbanva, -hirtelen lángolással szerelmes. Egy kicsit elpirultam. Nem könnyen jövök -zavarba, de ez a három órás olasz szerelem megzavart. Az apám látta és -hogy a két nagy szem forró könyörgésétől megmentsen, beszélgetni kezdett -a barátunkkal. - -Megtudtuk, hogy Sabbattonak híjják. Eddig azt sem tudtuk, mi a neve. -Megtudtuk, hogy Genuában él és pár napra hazajött a szüleihez. -Foglalkozására nézve pedig szabó… Szabósegéd. - -A zavarom ekkorra elmult. A beszélgetés azután teljesen visszaadta a -nyugalmamat. Nagyon kedves fiú ez a kis szabó, de a szerelme igazán nem -fog megzavarni. Ő visszamegy Genuába szabni, én hazamegyek Budapestre. -Végre is a szabók közül nem kerülnek ki a Lancelot-k. - -Signor Sabbatto délután is velünk volt. Izgett, mozgott, fáradozott, -fecsegett, magyarázott. Megmutatta a vidéket, olcsón vásárolt velünk -néhány apróságot, egy-két kedves régiséget. Megbecsülhetetlen volt a -lovagias, gavalléros, finom kis olasz, kedves lovagom, szerelmes -szabósegédem. - -Délután készültünk vissza Anconába. Signor Sabbatto mgkérdezte, meddig -maradunk ott. - -– Egy-két hétig. - -Felvillant a szeme. - -– Egy-két hétig? – ismételte örömmel. - -Azután elgondolkozott és nagyon elgondolkozva mondta újra: - -– Egy-két hétig… - -Csakugyan: megindítóan szerelmes volt ez a kedves, naiv olasz -szabólegény. - -Kimentünk a vasúthoz. Vagy tíz percünk volt még. Signor Sabbatto ekkor -eltünt egy percre. - -– Mit gondolsz, – mondta az apám, adjak én pénzt ennek? - -– Nem tudom, igazán nem tudom. - -Az apám gondolkozott és azután így szólt: - -– Adok. Végre is szabólegény. Nekünk áldozta az egész napját. A -kedvünkért nem ebédelt otthon. Az ilyesmit Olaszországban nem teszik -ingyen az emberek. - -… A vonat a sineken állott már. Ekkor előkerült signor Sabbatto. -Szaladt. Virágok voltak a kezében, egy marék ragyogó rózsa. Az arca -lángolt a boldogságtól és a szerelmes alázattól, amikor átadta. Oh, ez a -kedves, szerelmes, olasz szabólegény… - -– Partenza, – kiáltott a kalauz. - -Be kellett szállni. Kezet nyújtottam signor Sabbattonak. Tüzelt az arca. -Azután a lépcső felé fordultam. Ott hátranéztem. - -Az apám kezet fogott vele, valami köszönést mormogott, azután a másik -kezével egy tíz lírást akart a kezébe nyomni. - -Ami ekkor történt, az rettenetes volt. Signor Sabbatto észrevette a -pénzt. Lángoló szemére egyszerre valami fátyol ereszkedett. Arcából -eltünt a vér és sötét bőre szürke lett, mint a por. A száját kinyitotta -és nem tudott szólni. Az arcára valami elfacsarodott keserűség vonult -fel, valami síró, torz bánat. Remegett az egész testében; reszketett. -Rám tévedt a szeme; olyan volt ez az elborult, fátyolos szem, mint egy -ájult emberé. Felemelte a karját és szótlanul rázta. - -– Partenza, – kiáltotta újra a kalauz. - -Az apám szégyenkezve húzta vissza a pénzt. Felugrott. A vonat megindult. -Rettenetes volt. Signor Sabbatto ott állott a vonat előtt és -kétségbeesve bámult utánunk. A vonat egyre gyorsabban ment. Régen -elhagytuk a pályaudvart. Összegubbaszkodva ültem. Valami fázás -borzongatott és valami remegés rázott. Facsaró fájdalmat éreztem a -szívemben és nagyon sokáig sírtam befelé. - - - - -Csókok koldusai. - -Kávéház előtt, karosszékben ülve két barát beszélget. Az egyik magas, -karcsu, szőke, ragyogóan fiatal és ragyogóan szép, az életnek egy ifjú -királya. A másik barna, nyurga, fakó, fanyar. Halkan és lassan -beszélnek, előttük lármásan zajlik, fényeskedik és dübörög a nagyváros -meleg nyári estéje. - -_A szőke:_ (Türelmetlenül.) Az is nevetséges, hogy engem Jánosnak -hívnak. Az is nevetséges, hogy most élek. Nevetséges, hogy ilyen -formátlan rongyokban járok. Ötszáz éve, vagy kétezer éve kellett volna -élnem. Francia apródnak, vagy római arisztokratának kellett volna -lennem, Raoulnak vagy Luciusnak… - -_A barna:_ (Az okosság nyugalmával mosolyog.) - -_A szőke:_ (Megrezzen. Kiegyenesedik. A szeme felvillan és kigyulva -tapad egy közeledő nőre. A nő sovány, szegényes, formátlan.) - -_A barna:_ (Bámulva nézi a nőt és a barátját.) - -_A szőke:_ (Egy lesben álló tigris figyelmével kiséri a nőt, amíg csak -el nem tünik a tömegben. Azután lustán visszadől a karosszékbe.) - -_A barna:_ Mi az ördögöt néztél _úgy_ azon a nőn? Ismered? - -_A szőke:_ Nem. - -_A barna:_ Miért kezdtél hát vele? - -_A szőke:_ Azt akartam: higyje, hogy elkápráztatott. - -_A barna:_ Mit akartál? - -_A szőke:_ Azt akartam: higyje, hogy tetszik nekem. Hogy el vagyok -ragadtatva tőle. Hogy utána fogok menni és megtámadom, megrohanom, -ostromlom. - -_A barna:_ De miért? - -_A szőke:_ Még messze volt, amikor egy pillantása rám esett. Láttam, -hogy szegény, szánalmas, keserű, fanyar. Egy mámortalan nő. Most látta, -hogyan pattantam fel, hogyan bámultam rá. Akármelyik nő meg lehetett -volna elégedve vele. Ő mámoros lett tőle. Mámorossá kellett lennie. Az -öröm látogatást tett a szívében és otthagyta az édességét. Most büszke. -Ő is tetszik valakinek. Ő is bolonddá tett valakit. Ő is -visszautasíthatott volna valakit. Hazamegy és az életet szebbnek találja -mint azelőtt. - -_A barna:_ Ostobaság. - -_A szőke:_ Nem ostobaság. Jót tettem vele. - -_A barna:_ Hátha rosszat tettél vele? Hátha most gyülöli a kopott -ruháját, utálja a szegényes lakását. - -_A szőke:_ Azt eddig is gyülölte, eddig is utálta. Különben se olyan -fontos a nőnél a lakás és a ruha, mint ahogy ti képzelitek. Hiszen csak -eszköz rá, hogy tessék. Az a ruha és az a lakás a kedves neki, a melyben -tetszik. - -_A barna:_ (Bosszusan.) Végre is, nem a tetszés a legnagyobb dolog az -életben. - -_A szőke:_ A nőnél az. A nő szerelmi lény, aki mindent a szerelmen át -néz. Nem is tud másképpen látni. Semmit. Soha. - -_A barna:_ Őrjöngő gőg kell hozzá, hogy valaki gondolkozó lények -millióiról így beszéljen. - -_A szőke:_ Nem. Ismerni kell őket. - -_A barna:_ Nem lehet ismerni _őket_. Mindegyik más, amint minden férfi -más. - -_A szőke:_ Nem. _Ők_ mind egyformák. - -_A barna:_ És te ismered őket? - -_A szőke:_ Igen. - -_A barna:_ (Gúnyosan.) Te vagy a szívek ifjú királya. - -_A szőke:_ (Nem veszi észre a gúnyt. Komolyan.) Olyasmi. - -_A barna:_ (Reszket a felháborodástól.) Nevetséges. - -_A szőke:_ Ezt kell megértened: egy szerelmes férfi számára a maga -asszonyán kivül él még minden asszony a világon. Egy szerelmes nő -számára nem él több férfi azon az egyen kívül. Egy szerelmes nő számára -nevetséges minden férfi-vágy azon az egyen kívül. Egy szerelmes nőnél -nincs mit keresniök a királyoknak sem. De az érintetlen női szívek – -azok mind a szívek királyai számára vannak nyitva. Csak jönni kell. Csak -meg kell érkezni. - -_A barna:_ És te királya vagy a szíveknek. - -_A szőke:_ Igen. Kétféle férfi van a világon. A szíveknek királyai: ez -az egyik csapat, az öntudatlan hódítók, a győzedelmesek. A szerelem -koldusai, a csókok éhezői: ez a másik. - -_A barna:_ (Támadóan.) Az a győzelmes szerelem értéktelen minden nőnek. -Semmi. Rongy. - -_A szőke:_ Ne hidd. Az ember nem monogám állat. - -_A barna:_ De kell hűség. Kell állhatatosság. Kell bizás. - -_A szőke:_ Nem. A szerelemben nem az a fontos, hogy megbizható -házastársat szerezzen, hanem az, hogy mámort adjon. A mámor legyen -mámor, részegítő, szikrázó, vakító. - -_A barna:_ De azután? - -_A szőke:_ Azután semmi. Ez elég. - -_A barna:_ A győzelmes szerelem azután tovább vonul. - -_A szőke:_ Igen. - -_A barna:_ És a nő? - -_A szőke:_ Él egy hasonlíthatatlan mámornak az emlékéből. Egy olyan -mámornak az emlékéből, amelyet soha senki más nem juttathatott volna -neki. - -_A barna:_ Képtelenség az életet így berendezni. - -_A szőke:_ Az életet a koldusok önzése rendezte be. Én nem vagyok -monogám állat. - -_A barna:_ Ha nő volnék gyülölnélek, utálnálak. - -_A szőke:_ Néhányan gyülölnek. - -_A barna:_ Látod. - -_A szőke:_ Igazságtalanok. Ha gondolkoznának, hálásaknak kellene lenniök -irántam. - -_A barna:_ Miért? - -_A szőke:_ Mert mámort juttattam nekik, szerelmet, boldogságot. - -_A barna:_ Ugyanazt kaptad. - -_A szőke:_ Néha igen. Néha nem. - -_A barna:_ Akkor miért szeretted őket? - -_A szőke:_ Miért? Jóságból. Szánalomból. - -_A barna:_ Szánalomból? Nevetséges. - -_A szőke:_ Nem nevetséges. Ismered Ilkát? - -_A barna:_ A szomorú kis szőke lányt? - -_A szőke:_ Igen. A házmester lányát. - -_A barna:_ Ismerem. - -_A szőke:_ Látod, az a lány szeretett engem. Mikor két héttel az -elköltözésem előtt megtudta, hogy eljövök, elfehéredett, majdnem -elájult. Sáppadtan járt-kelt. Amikor találkoztunk, könny futotta el a -szemét. - -_A barna:_ (Nyugtalanul.) És? - -_A szőke:_ Elcsábítottam. - -_A barna:_ (Felugrik. Dadog.) El… - -_A szőke:_ Elcsábítottam. Szánalomból. - -_A barna:_ (Hörög a felháborodástól.) Elcsábítottad. Azt a szomorú, szép -lányt. Gazság. - -_A szőke:_ Nem. Boldogtalan lett volna, ha egyszerűen otthagyom. A -szerető hűtlensége nem olyan fájdalmas, mint ha az, akit imádunk, nem -tőrödik velünk. A hűtlenség, az már valami a szerelemből, ahhoz szerelem -kell. De szerelem nélkül elepedni, az a borzasztó. Meg kellett tennem. -Irgalomból. Könyörületből. - -A barnának ökölbe szorul a keze és egy pillanatig habozik, ne vágjon-e -ököllel a szőke arcába. Azután reszketve leül. Érzi, hogy a másiknak -nincs igaza, hogy gaz és alávaló, de érzi, hogy ő is a szerelem éhezői, -a csókok koldusai közül való és hogy a természet ostoba, nagy -igazságtalansága fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy a maga -igazságait összemérje a másikéval. A torkát fojtogatja a keserűség, a -szeme megnedvesedik és hallgatva bámul ki a zajos, meleg éjszakába. - - - - -Úr. - -Horth idegesen rántotta ki az óráját, megnézte, felugrott és bosszusan -kiáltotta: - -– Ipari kihágás miatt elitélem kétszáz korona birságra. - -A sápadt, kis szabó összegörnyedt és jajgatva mondta: - -– Szolgabiró úr! Méltóságos úr, szolgabiró úr… - -Horth dühösen kergette: - -– Takarodjék már innen. Holnapig se tudok végezni magával. - -A kicsi ember jajgatott: - -– Jaj, jaj, méltóságos szolgabiró úr… - -– Gyuri! – kiáltotta hangosan Horth. - -A libériás huszár belépett. - -– Gyuri, lökd ki ezt az embert. - -A szabó még az ajtóban is könyörgött. - -– Ártatlan vagyok, méltóságos úr, tönkremegyek, méltóságos úr… - -Azután künn volt. - -– Gyuri, – kérdezte Horth – befogattál? - -– Igen. - -– A koffer a kocsin van? - -– Igen. - -– Ha valaki keres, megmondod, hogy négy hétre elutaztam. - -– Igenis. - -Horth kiment. Felült a bakra, kezébe vette a gyeplőt és hajtott a -vasuthoz. Boldog volt. A nyári napfényben még a por is sugaras volt, -amelyet a kocsi felvert; a két ló repült. Erősnek érezte magát. Úrnak. -Szinte szállt a kocsi. Szép az élet. - -Vonatra ült. Másnap Karlsbadban volt. A szállóban átöltözött és ment a -szomszéd hotelbe. Taláryékat kereste. - -– A hölgyek sétálni mentek. - -Elindult keresni őket. A lányt már messziről meglátta. Szinte futott -feléjük. A leány felsikoltott örömében, amikor észrevette. - -Társaságban voltak. A lány bemutatta: - -– Horth Pál kamarás, a vőlegényem. - -Leültek egy padra és a férfi szinte ujjongott a boldogságtól. - -– Jolán, édes Jolán. - -Nem tudtak szólni. A lány csillogó szemmel nézett rá és úgy volt, hogy -az örömtől, a boldogságtól mindjárt könnyezniök kell. A társaság azonban -közel volt és Horth mégis megszólalt: - -– Hogy vannak? - -– Jól. Örülök, hogy itt van. - -– A kedves mama hogy érzi magát? - -– Jól. Szorgalmasan iszsza a vizet és meg fog gyógyulni. - -– Meddig maradnak? - -– Még egy hónapig. - -– Én is itt maradok addig. - -A lány szeme újra megcsillant és abbahagyták az ostoba beszélgetést. -Minek beszélni? Nézték egymást. - -A társaság mozogni kezdett. Felállottak, előre fordultak mind a fasor -felé, ahonnan két férfi közeledett: egy magas, karcsú ember és egy -alacsony, köpcös. - -– Kik ezek? – kérdezte Horth. - -– János király, meg a hadsegéde. - -Mellettük mentek el. A társaság meghajolt, a férfiak megemelték a -kalapjukat. Horth nem köszönt. Mit neki János király, az egész német -birodalommal, egész uralkodói nagyságával, hadverő hírével és híres -tudásával. Ő Horth Pál, a Taláry Jolán vőlegénye. Gőgösen állott és nem -mozdult. - -János király pillantása találkozott az övével, hidegen elsiklott rajta, -megállott a köszönőknél, és a király udvarias mosolygással emelte meg a -kalapját. - -Mikor elhaladt, a társaság a bámulat kiáltásaiban tört ki: - -– Milyen kedves. Milyen szeretetreméltó – mondta az egyik. - -– Milyen szép ember, – mondta a másik. - -– Hogy ért a zenéhez, – tört ki ismét valaki. - -– Mindenhez ért, – válaszolt komolyan egy másik. - -Hallgattak. - -– A Goncourt Liane kedvéért jött ide, – szólt még valaki. - -Azután hazafelé indultak. Horth nem törődött, velük. Ostoba király – -mondta magában – aki azt hiszi, hogy Taláry Jolánon kívül is van nő a -világon. - -A délutánt együtt töltötték el. Este együtt vacsoráztak. Horth fejedelmi -borravalóval fizetett meg egy asztalt a vendéglőben és amikor bementek, -mámoros volt a szíve. - -– Igen, igen, – ismételte magában válaszul azokra a pillantásokra, -amelyek kisérték őket – ez az én menyasszonyom. Az én menyasszonyom. - -Leültek. A terem zajos volt. Cigánymuzsika szólt és a tányérok -csörömpöltek. Egyszerre mozgás futott át az asztalok felett. Goncourt -Liane jött habos csipkeruhában a társalkodónőjével. Az emberek utána -fordultak. A szinésznő leült egy asztalhoz, Horthékhoz közel a másik -sarokban. Közöttük csak egy asztal állott. - -Horth boszankodott. Mit nézik itt ezt a festett hajú dámát. Azután -elfordult tőle és a menyasszonyával beszélgetett. - -A termen újra mozgás futott át, azután lárma lett belőle, székek robaja -és lábak csörömpölése. Az emberek felállottak. János király jött végig a -termen. Horth hátranézett. A király mellette ment el, ő nyugodtan -végigpillantott rajta és a menyasszonyához fordult ismét. A király leült -a szomszéd asztalhoz: közéjük és a francia szinésznő közé. - -Horth nem törődött velük. Úr vagyok, – gondolta, nem lakáj, mint ez a -csőcselék itt. - -Megvacsoráztak. Horth elővett egy szivart és rágyújtott. - -– Nem szabad szivarozni, – mondta a lány. - -– Dehogynem, – válaszolt Horth nyugodtan és gyönyörűséggel szívta a -szivarját. - -A füst keringett a levegőben, szállt, foszlott és egy szellő -átlibbentette a terem másik sarkába. Liane köhintett egyet. János király -összevonta a szemöldökét és villogó szemmel vetett egy pillantást Horth -felé. Horth nyugodtan eregette a sűrű füstfelhőket és a francia -szinésznő köhögni kezdett. Kivette a zsebkendőjét, az ajka elé tartotta, -hátrahajtotta a fejét, hogy szabaduljon a füsttől és egy kétségbeesett -pillantást vetett a kiméletlen szivar felé. Fuldokolva köhögött. - -János királynak kipirult az arca; felugrott. Az emberek odanéztek; a -borotváltképű maitre d’hotel, aki alázatos távolságban leste, rendben -van-e minden a királyi asztalnál, odaugrott hozzá. János király -felemelte a kezét, rámutatott Horthra és a dűhtől remegő hangon mondta: - -– _Den Kerl da hinaus!_ - -Horth halálsápadt lett. Alig értette meg, miről van szó, csak azt -érezte, hogy valami rettenetes dolog történt. Szólni akart, de abban a -pillanatban ott volt mellette a borotváltképű ember és halkan, -udvariasan, de parancsolóan suttogta: - -– Kérem, tessék a termet elhagyni. - -Horth felállott. Összeszorította az öklét. A maitre d’hotel hozzátette: - -– Azonnal. - -Egy asztaltól két úr kelt fel és odalépett. Horth megértette, hogy -titkos rendőrök. Elébe állottak. Hallotta a lány suttogását: - -– Pál, az isten szerelméért, menjen… - -A két ember is megszólalt, a maitre d’hotel sürgetve emelte fel a kezét. -János király legyintett egyet és leült. Horth pedig megindult. -Fogcsikorgatva ment végig az asztalok között. Mindenki őt nézte. -Elfulva, lehajtott fővel sietett, hogy ennek a vesszőfutásnak -végeszakadjon. Az utolsó másodpercben azt gondolta, hogy valakit pofon -kellett volna vágnia, valakit, akárkit, a szemtelenül bámulók, az -idegenek közül. De ekkor már künn volt. Beleszökött az éjszakába. - -Fuldokolva rohant előre. Hová? Merre? Minek? Nem tudott semmit. Csak azt -tudta, hogy egy rettenetes bántalom esett rajta, hogy meglökték, -kilódították, kirugták. Nem a sértés bántotta. Az marta a lelkét, hogy -tehetetlenebb, mit egy megrugott kutya; még csak bele sem marhat abba a -lábba, amely felrugta. A rettentő megalázottság fájdalma – tudta – -mindig ott fog sajogni a szívében, mert soha még csak hozzá sem érhet -ahhoz, aki megalázta. Akárki mással szemben úr lett volna, férfi lett -volna, gőgös lett volna és egyenlőrangú egy szál karddal a kezében, vagy -ököllel, ha másképpen nem. De ezzel? A király szövetségesével; egy -királylyal szemben! - -A szívében sikoltozott semmiségének a tudata. Mi ő? Tegnap még gőgös úr -volt: gazdag, fiatal magyar, aki előtt otthon hajlonganak, mert -hatalmas, itt hajlonganak, mert pénze van. És most? Most egy megalázott -alattvaló, egy kilökött szolga, egy kirugott lakáj, aki se szóval, se -ököllel nem emelkedhetik fel a bosszúnak a gondolatáig sem. És Jolán!… -Éppen ő előtte. Ő előtte alázták meg, akinek a szemében a férfiasság és -az erő mintaképe volt. - -Leült egy padra, lehajtotta a fejét és bánata befelé, a lelke gyökeréig -viharzott. Az agya megfeszített erővel gondolkozott valamely -bosszúterven. De nem volt semmi. Rálessen és lelőjje? Akkor vesziti el -csak igazán a lányt. A csípős újságcikkek jutottak eszébe, amelyek néha -a király ezerféle szereplését gúnyolták és az újságírók, akikre mindig -lenézéssel gondolt, most úgy tüntek fel előtte, mint a legnagyobb földi -hatalom birtokosai. Ha ő is írna, ha meg tudná írni, amit érez. -Gondolkozott, hogyan lehetne. Igy kezdené: - -»János király egy műveletlen ember, aki lovagiatlan és goromba, akit -átadok a lovagiasan gondolkozó közönség itéletének.« - -Maga is érezte, hogy ez együgyű és ostoba. Nem lehet. Nincs bosszú -sehol. De a megalázottság itt sikoltoz most már örökké. - -Oh, ha egy jelentéktelen férfi sérti meg az embert, akármilyen gazdag, -akármilyen hatalmas és úr, – ki az. Senki. Rongy. Ököllel üti le az -ember. De egy király! - -Eszébe jutott ekkor az is, amit a János király csoda-erejéről hallott. -Kézzel töri ketté az ezüst forintost. Hiszen, ha ököllel menne neki, még -akkor is összezúzná. Még mélyebbre hajtotta le a fejét és tisztán látott -mindent. - -Ami még hátra van az életből, az egy bánatos és megtört vándorlás, -amelynek minden percét megmérgezi a keserűség. A nagy megalázottság -szörnyű keserűsége. A lányra gondolni sem szabad többé. Egy megalázott -férfi ne merjen szeretni. - -Hazafelé indult. Vártak rá: a lány és az anyja. Kiszakította magát: - -– Nem, – mondta, – most nem. Ne beszéljünk. Majd holnap. - -Felrohant a szobájába. Leült és száraz szemmel tekintett maga elé. -Eszébe jutott a tegnap és a tegnapelőtt. Akkor még úr volt, gőgös, erős -és ő alázott meg másokat. Eszébe jutott a szabó. Ohó, ez egy nagy -tartozás. Leült és levelet írt neki: bocsásson meg. A levélbe pénzt -tett. - -Még egyszer megfontolta, mi jőjjön: az örök megalázottság vánszorgó -élete-e, vagy a gyors vég. - -– Úr vagyok, – gondolta, – magyar úr. - -Konokul ismételte magában ezt. Dacosan kapta fel a fejét és a revolvere -után nyúlt. - - - - -Mária! - -A leány vonagló arccal állott előtte. Kabát volt már rajta és feltette a -kalapját. - -– Az isten szerelmére, mondta bosszusan Weér, végre is be kell látnod, -hogy ennek így kell történnie. - -A leány hallgatott. Weér hidegen mondta még: - -– Nem állhatsz az utamba. - -Azután hátradőlt a karosszékben és mozdulatlanul nézte a leány -készülődését. Csend volt. A férfi cigarettára gyújtott. Várt. A leány -még mindig nem ment. Erre egy türelmetlen mozdulatot tett. A leány -elindult. Fáradtan ment az ajtóig… Rátette a kezét a kilincsre. Weér -megkönnyebbülten nézett utána. A leány visszafordult és meglátta rajta a -becstelen örömet. Vad harag vöröslött ki az arcán. Kiegyenesedett. - -– Nem kértem számon tőled, mondta rekedten, semmit, amit adtam neked: -becsületet, szerelmet, fiatalságot és pénzt. - -– Kérlek, mondta Weér, a financiális ügyeket talán ne keverjük a -dologba. - -– Igen, mondta a lány, az anyagiakkal rendben vagyunk. Korrekt -üzletember vagy. Pénzzel nem tartozol nekem. De mert az egész búcsuzásom -alatt nem volt hozzám más szavad, mint rideg, száraz, fanyar, bántó, -elutasító, mert egy vigasztaló, egy jó szavad nem volt hozzám, ezért -gyűlöllek. Ezért megvetlek. Ezért utállak. - -A férfi vállat vont. - -– Csak ennyit kellett volna mondanod, – sugta a leány – csak egyszer -kellett volna mondanod jósággal és szeretettel: Mária. Nem fájt volna -semmi. Megértettem volna mindent. De mert végignézted a hosszú -vergődésemet és egyetlenegyszer sem szólítottál meg a jóságnak és -szeretetnek a szavával, nincs számodra más kivánságom, mint egy keserű -átok. Ne is tudj soha senkit megszólítani szerelmes szóval, ne tudj -szólni senkihez soha… - -Az utolsó szavait már őrjöngve mondta. Kitört a zokogása és -szégyenkezve, haragos bánattal, menekülve szökött ki az ajtón. - -A férfi csodálkozva tekintett utána. Milyen gyengék tudnak lenni még az -ilyen erős nők is. Még az ilyen okos nők is bolond átkokra ragadtatják -magukat. - -Pár perc mulva elfelejtette az egész dolgot. Nyugodt volt. Jól érezte -magát. Örült, hogy üres a lakás, hogy végre egyedül van benne. Az utóbbi -hetekben a leány jelenléte már kinos volt, a búcsuzás, az elköltözés meg -kétségbeejtő. Csakhogy vége van. - -Elindult hazulról. Sétált, jókedvű volt, pompásan érezte magát. -Megéhezett és elment vacsorázni. A vendéglőben leült a rendes -asztalához. Egy kis nyugtalanságot érzett; maga sem tudta, miért. -Várakozott egy kicsit, azután rákiáltott egy pincérre: - -– Pincér! - -Az tovább sietett. Weér bosszankodott. Egy másiknak szólott: - -– Pincér! - -Az is tovább ment. Weér elképedve nézett utána. Ő maga rendelte el, hogy -ne alkalmatlankodjanak neki, mielőtt szólna. De most szólt. Mit -szemtelenkednek hát ezek az emberek. A főpincért hivta. - -– Guszti. - -Nem jött. A terem másik végén mozgott és felé se nézett. - -– Guszti! – ordította Weér dühösen. - -A főpincér meg se mozdult. Weér ijedten nézett körül. A szomszéd -asztaloknál emberek ültek és egyik se nézett rá. Hangosan, teli torokból -kiáltotta még egyszer: - -– Guszti! - -Senki se mozdult. Az emberek ettek, beszélgettek, a pincérek -szaladgáltak; rá senki se nézett. Weérnek verejték ütött ki a homlokán. -A levegő egyszerre nehéz lett, ólmos, súlyos; fuldokolni kellett benne. -A tető fenyegetően függött fölötte és bizonyos volt, hogy most valami -rettenetes dolognak kell történnie. - -Weér még egyszer szólott, gyáván, remegve, de felemelt hangon: - -– Guszti. - -Senki sem nézett rá. Weérnek kigyúlt az arca, a homlokán remegni kezdtek -az erek, a szíve őrült dobogással vert és az elméjébe belevillant, -beledübörgött az a világos tudat, hogy a hangját nem hallják. Vagy süket -lett minden ember, vagy az ő hangja veszett el. De az emberek -beszélgetnek, hallotta a hangjukat. Tehát csak az ő szavát nem értik. -Kinyitotta a száját és rendesen, hangosan, szabályosan, tagolva mondta -újra: - -– Gusz – ti… - -A szája megmozdult, tapintotta az alsó állkapcsa mozdulását, úgy érezte, -hogy a torka is rendben van, a hangszálai is működnek. De éles -figyelése, maga-vizsgálása észrevette, hogy a hangját ő maga sem hallja. -Nem hallja a hangját. Megpróbálta újra meg újra, hogy szóljon. Kiáltani -próbált. Neveket mondott egymásután. Hangot nem hallott. - -Ez rettentő. Felugrott és kirohant. Az utcán vakon és kétségbeesve -szaladt végig. Mi lesz most, mi lesz most? A sírás fojtogatta a torkát. -Megnémult. Csodálatos, őrült, hihetetlen módon megnémult. Ez a -tönkremenés, a halál. Szívós, makacs, küzdő, törtető életének a vége. A -tavaszi estében vad keserűséggel szaladt bele az ismeretlenségbe. Egy -hangos köszönés riasztotta fel: - -– Jó estét, képviselő úr. - -Weér ránézett az emberre. Valami ismerőse, közömbös, jelentéktelen -ember. Megemelte a kalapját ő is és természetes, nyugodt hangon -válaszolt. - -– Jó estét. - -Kezet fogtak és Weért reszkető öröm fogta el. Didergett a boldogságtól, -megmámorosodott és melegen, szeretettel ismételte: - -– Jó estét. Jó estét. - -Hiszen beszél. Hiszen nem némult meg. Hiszen semmi baj nincs. Hadarva -mondta, hogy kiélvezhesse ezt az örömet: - -– Hová megy? Sétál? Én is. Tartson velem. - -Lassú lépésben indultak el és Weér egészen megnyugodott. Nincs semmi -baj. Valami ostoba megzavarodás volt. Betértek egy vendéglőbe. A pincér -rohant elébük. - -– Mit méltóztatik parancsolni? - -Weér erre vacsorát rendelt, evett és később nyugodtan ment haza. -Lefeküdt és jól aludt. Reggel átfutotta még a jegyzeteit és elindult a -képviselőházba. Meghallgatta az első szónokot és azután szólásra állott -fel. Egy mozdulattal kérdezte meg az elnöktől: ő jön-e; az elnök -bólintott és Weér szólásra állott fel. Körülnézett a teremben, -végigpillantott a karzatokon és meg akarta kezdeni a beszédét. - -Jobb kezét egy könnyű gesztusra emelte fel és kinyitotta a száját. Ekkor -fojtogató félelem rohanta meg. A levegő ólmos volt, a karzatok mintha -leszakadni készültek volna. A szája mozgott és füle hiába várta a saját -hangját. Elsápadt. Megreszketett. Tapogatózva fogta meg a padot maga -előtt és szeme kétségbeesve, inogva keresett valami támaszt a nagy -forgatagban. Körülötte mozgolódás támadt. Mindenki ránézett. - -– Megnémultam, mondta magában kétségbeesve, és most mindenki megtudja. - -A halálos rémület gyengévé tette. Most mindjárt összeomlik. Az elnök -ránézett és csodálkozva, biztatva szólt: - -– Weér képviselő ur következik. - -Weér melléből egy nehéz sóhajtás tört ki, levegő után kapkodott és -megszólalt: - -– Tisztelt képviselőház… - -Remegve, hogy nem akad-e meg vajjon, de beszélt. Hallotta a hangját, -érezte a hangja erejét, a csengését. Nem akadt meg. Bátor lett újra. -Szabadon, merészen, gáttalanul beszélt. - -Később kiment a folyosóra. Mi történt? Mi történt vele? Nem tudott -megszólalni, mint a hogyan tegnap nem tudta a pincért megszólítani. -Leült egy pamlagra. Mellé ült egy barátja. Kérdezni akart tőle valamit. - -– Laci… - -A másik gondolkozva pillantott maga elé. - -– Laci, mondta újra Weér. - -A másik nem mozdult. Előttük elhaladt valaki: - -– Horthy, – szólott rá Weér. - -Az ember tovább haladt. Weér érezte, hogy mozgott az ajka. A hangját -mégsem hallották. Megdöbbenve tekintett maga elé. - -– Igaz is, fordult hozzá a másik, mi bajod volt a beszéded elején? - -– Semmi. Egy kis rosszullét. - -Ismét tudott beszélni. Ekkor egy nagyot dobbant a szíve. Világosság -áradt zavart kétségbeesésébe. Nem tud megszólítani senkit. Beszélni tud, -de senkit nem tud megszólítani. A leány átka. _Ne tudj szólni senkihez -soha._ - -Bolondság. Egy őrjöngő leány ostoba kifakadása. Csak nem hihet az ilyen -ostobaságban valaki. Előtte egymásután vonultak el az emberek. -Megszólította őket. A szája kinyilott, mozgott az állkapcsa és egyik sem -fordult feléje. - -– Pista… - -– János bátyám… - -– Hé, öregem!… - -Senki sem hallotta. Nincs hangja. Elveszítette a hangját. Nem tud -megszólítani senkit. - -Rohant ki az utcára. Kocsiba ült. Ádám professzorhoz hajtatott. Beküldte -a névjegyét. A tanár maga jött elébe. - -– Kedves képviselő úr, mivel szolgálhatok? - -Weér elmondta. Mindent elmondott. A tanár mosolyogva intett. - -– Nem ismeretlen betegség; tudományos neve is van. Igazában képzelődés. - -Weér fanyar arccal tekintett rá. Ez nem gyógyulás. - -– Üljön nyugodtan pár percig, szólt parancsoló hangon a tanár. – Azután -meg fog szólítani. - -Weér hátradőlt a székében. A tanár könyvet vett elő és olvasni kezdett. -Belemerült az olvasásba. A percek teltek és Weér vergődve tekintett rá. - -A tanár meglepetve pillantott fel. - -– Egy kicsit belemerültem az olvasásba. Szóljon már. - -– Most tudok szólni, mondta Weér panaszosan, de mialatt a tanár úr -olvasott, hihetetlen erőfeszítéseket tettem és mégsem hallotta a -hangomat. - -A tanár komolyra vált arccal tekintett rá. - -– Akkor, kedves képviselő úr, nincs más hátra, mint egy pár hétre -elhagyni a politikát, az ügyvédi irodát és bevonulni ide hozzám, egy -csinos és kellemes szobába, amelyből pompás kilátás nyílik a Dunára. - -Weér zavartan távozott. El volt keseredve. El volt csüggedve. Bántotta, -hogy gyógyíttatnia kell magát és még jobban bántotta, hogy nem bizott a -gyógyításban. Úgy érezte, hogy a hangját egy rettenetes erő tartja -megkötve; ezzel az erővel – úgy érezte – meg nem tud küzdeni egy pár -heti ápolás. - -Bánatosan haladt előre. Ment az utcán. Maga sem tudta, hová. Az utca -tele volt. Vidám és hangos emberek tolongtak mindenütt. A fecsegő -tolongásban Weér egy karcsú barna leányt pillantott meg. Margit. Margit -ez, aki nemsokára menyasszonya lesz, a szép, a gazdag. Átvergődött a -tömegen és csendesen szólt neki: - -– Margit. - -A leány tovább ment. - -– Margit, szólt méltatlankodva Weér. - -A leány nem tekintett vissza. Weérnek ismét a szívébe nyilalt a -fájdalma. Nem tudja megszólítani a leányt. Margit nem hallja a hangját. -Utána ment és még egyszer szólt kétségbeesett erőfeszítéssel: - -– Margit. - -Nem hallja. Nem fordul vissza. Mellé léphetne, akkor észrevenné. De mit -ér az? Nem tudja megszólítani, nem tud szólni hozzá, várnia kell, míg -valaki felszabadítja azt az átkozott, azt a gyűlölt varázst, amely a -hangját megkötve tartja. - -Megállott. A leány alakja távolodott. Elveszítette a szeme elől. -Nekivágott a tömegnek és törte magát kifelé. Csendes, elhagyott utcákba -ért. Itt mintha a bánata hallgatott volna a csendes utcában. -Lecsüggesztette a fejét és fáradtan vánszorgott. Vége mindennek. Nem -lehet így élni. Vége a hírnek, a vagyonnak, a jólétnek. Egy ideig meg -lehet csalni a világot, azután jön a leleplezés, a szégyen, az -összeomlás. A gyógyítás nem használ. A tudomány itt nem ér semmit. -Ismeretlen és rettenetes hatalmaknak az erejét érezte, megfoghatatlan és -végzetes erők csapását. Vége mindennek. Hová visz ez a szomorú út? Az -őrülésbe? A halálba? - -Nincs menekvés. Felpillantott. A csendes utca tulsó oldalán egy fáradt -nő jött. Oh, hiszen itt van a menekvés. Felkapta a fejét. Minden erében -forrón zúgott a vér. Tüzes láz nyargalt át a tagjain. Reszketve, -gyorsan, rohanva vágott át az utcán. Most kell eldőlnie mindennek. -Megállott a leány előtt. Egymásra tekintettek. Rosszasága, a régi -keserűségek, a mult napok gyötrődése el volt felejtve, és remegő -torkából sírva, ujjongva, végtelen, boldog, diadalmas gyönyörűséggel -töredezett ki a megszólítás: - -– Mária!… Mária!… - - - - -A gyógyulás. - -Mikor olyan fiatal voltam, mint ön – mondta az öreg Hell doktor – én is -tagadó voltam, hitetlen és vallásgyülölő. - -Azóta megtanultam, hogy a tagadásban is kételkedni kell. De akkor hittem -benne. Ez a komor hit lassankint fájni kezdett, ugy hogy egyszerre csak -otthagytam az egyetemet, a boncoló-termet, a laboratóriumot és -hazaszöktem. A gyermekkorom emlékeitől, a Kékes-hegytől, a Sötét-erdőtől -vártam a gyógyulást. - -Otthon sokat nevettek rajtam, hogy puskával a vállamon naphosszat -kószálok a Kékesen, anélkül, hogy egyet is lőnék. De én nem vadászni -mentem a hegyre. Kimondhatatlanul fájt a szívem és a lágy, tiszta, -csendes ősz jól esett. Lehevertem az avarra és belefúrtam a szememet a -bársonyos levegőbe. Mint egyetlen nagy sajgó sebet, úgy adtam át magam a -csendnek, a hegynek, a halvány ősznek: te csendes, nagy, jó, öreg hegy, -gyógyíts meg. Kószáltam a réteken, az erdőkben és ha vad ugrott fel -előttem, szinte könnyeztem: hát azt hiszi ez, hogy én tudnék ölni? - -Ha megéheztem kinn, bementem az öreg Vashoz, a kerülőhöz. Kis háza volt -a hegyoldalban; ha mást nem, egy pohár tejet mindig tudott adni a -felesége. - -November elején már hideg lett egy napon. A reggel deres volt, a Kékes -tetejét köd szántotta és korán megéheztem. Tíz óra tájban elindultam a -kis Vas-ház felé. - -Az ajtóban találkoztam az öreggel. - -– Éhes vagyok, öregem, – mondtam neki. - -Az öreg ember végtelen keserűséggel húzta össze a száját. - -– Most az egyszer tessék megbocsátani, de semmivel se szolgálhatok. -Nagybeteg az asszony. - -A szeme gyorsan pislogott, gyanusan nedves volt és összeszorított ajka -remegett. Az öreg parasztember megindító volt ebben a fájdalomban, amely -oly ritka a hozzá hasonló sorsuak között. - -A magam módja szerint vigasztalni próbáltam, ajánlottam, hogy majd -orvost küldök, és az öreg ezt mondta: - -– Nem orvos kellene ide uram, hanem pap. Negyven esztendeje, hogy együtt -élünk és ha ez az asszony ágynak esett, akkor meg is hal. De az asszony -katholikus, Hevesből hoztam, itt meg messze földön csupa kálvinisták -lakunk. Hát huszonöt éve már, hogy nem gyónt és most nem tud nyugodtan -meghalni. Elkárhozik: azzal van tegnap óta. - -A szobából jajszó hallatszott ki. Egy csendes, állandó, visszatérő -nyögés, egy rettenetes félelem ijedt, kínos panasza. Megdöbbenve -hallgattam; a szobából állhatatosan, bánatosan, makacsul – mintha élne -és különálló és egyéni valami volna – tört ki a jajgató panasz. - -Az öreg paraszttal egymásra tekintettünk. - -– Én nem birom tovább hallgatni, – mondta csüggedten. – Elmegyek. -Befogatok. Papot hozok. Félnapi járás innen Nagyszállás, tán nem hal meg -addig. - -Elment. Ott hagyott engem a ház ajtajában és rohant le a hegyoldalon. -Kínos ijedtséggel néztem utána. Vajjon van-e ennek a beteg -öregasszonynak valakije a szobában, aki ápolja? - -Nem tudtam elmenni. Hallgatóztam. A szoba egyre árasztotta a jajszót. -Mondom, mintha ez a sirás élt volna, úgy röpködött makacsul, sötéten -körülöttem. A jajgatás tompult és erősbödött; egyszerre olyan -kétségbeesett sikoltozásra vált, hogy éreztem, mint sápadok el a -rémülettől; azután tompa nyögésre vált ismét. Nem tudtam elmenni. A -rettenetes jajszó a maga ismeretlen félelmével, nem értett gyötrelmével -odatáncolt az ajtóhoz. De hogy tud valaki ennyit jajgatni! Kínlódtam és -mégsem birtam elmenni. Nincs benn senki a szobában, az bizonyos. -Becstelenség volna elhagyni egy haldoklót. - -De nem mertem mozdulni sem. Féltem. Féltem, határozottan féltem. Olyan -érthetetlen, idegen és különös volt ez a borzalmas jajgatás, hogy a -hideg futott végig a hátamon és remegni kezdett a térdem. - -Egy idegen, nagy erő sejtelme áradt ki a bezárt ajtó mögül. Mi van ott? -Mit lát az a haldokló asszony? Mitől reszket? A félelem hidege remegve -rázott. Nem birtam tovább. Valamit tennem kell, de itt állni az ajtóban -lehetetlen. - -Szívesen elmentem volna már, de szégyenkeztem a gyávaságom miatt. A -félelemtől dobogó szívvel, kiszáradt torokkal, elhatározottan, gyorsan, -remegve kinyitottam az ajtót. - -A parasztosan gyér világítású szoba fenekén ott volt az ágy. Az ágyban a -haldokló. Ráncos arcán láz tüzelt és két öreg, bágyadt szeme kitágulva -csillogott. - -Már nem volt tiszta eszméleten. És talán félelme, reszketése, -vágyakozása, deliriuma csalta meg, de mikor hirtelen beléptem, jajgatása -elhallgatott, kínzott arca elsimult, két öreg száraz karját felém tárta -és a kimondhatatlan megenyhülés hangján dadogta: - -– Tisztelendő úr… - -A félelmem már eltünt, de a szívem most egy nagyot dobbant. Ez a -haldokló öreg asszony papnak néz. Mit tegyek? - -Átvillant az elmémen: nem szabad csalással vállalnom ezt a szerepet. -Villámgyorsan azt válaszoltam magamnak, hogy egy gyötrődő lelket -szabadítok meg vele. Erre új kétség válaszolt, de mielőtt még dönthettem -volna, ott álltam az ágy mellett és két forró, ráncos kéz ragadta meg a -kezemet és egy lázas ajak dadogta: - -– Gyónom a mindenható istennek és neked, lelki atyám… - -… Hiába volt a kétségem, a habozásom. A haldokló öreg asszony ajaka -megnyilt és forró zuhogással áradt ki belőle a vallomás. - -Huszonöt év minden igazi és képzelt vétke. Hogy katholikus vallását nem -tartotta elegendő tiszteletben. Hogy annyi sok esztendő óta nem gyónt. -Nem hallgatott misét. Hogy egyszer csalt. Hogy egyszer Istent káromolta. -Hogy egyszer rossz volt a szegényhez. Hogy régen bűnös gondolatai voltak -és hogy egyszer, egyszer – az ura nem volt itthon – megfeledkezett -hitvesi eskűjéről… Huszonöt év minden bűne jól emlékezetben tartva, -sorrendben, sötéten és ijesztően, nevetségesen és siralmasan vonult fel -előttem. Feltárult egy keserves munkával teli élet, amelyet méreggel -itat meg az, hogy hordozója nem gyónhatott soha, amelynek végét a pokol -félelme tette kínossá és ijedelmessé és amely most ime mégis bocsánatot -kap és a megtisztulás reményét. - -Kábultan, riadtan, megzavarva ültem az ágy mellett. Nem, nem szabad -ennek az öreg asszonynak azt mondanom, hogy nem vagyok pap, hogy a -gyónása nem ér semmit, hogy elkárhozik. - -Összeszedtem minden erőmet és nyugalmamat. Nem tudtam, milyen a gyónás -szertartása, és féltem tőle, hogy hibát követek el. De mikor az asszony -lázas forró vallomása elhallgatott, mély szánalommal és megindultsággal -beszélni kezdtem. - -Beszéltem az Ur végtelen jóságáról, a bocsánatról, amelyet a bűnbánó -bizonyosan megkap, a lélek halhatatlanságáról, az üdvözülésről, amely -arra vár, aki meggyónta a bűneit és tiszta lélekkel lépi át a túlvilág -küszöbét és végül – úgy, amint leirásokból, hallomásból, hírből tudtam – -én, a zsidó, a hitetlen, az atheista, elmormogtam a feloldozás latin -szavait: - -– Ego te absolvo… in nomine… Amen. - -A haldokló asszony öreg kezei görcsösen szorították a kezemet. Az arca -egészen elsimult. Szemében a láz halványodni kezdett, cserepes, szegény -ajka körül egy végtelenül boldog, enyhe mosoly jelent meg. - -A kezemet csak durván tudtam volna kiszabadítani, és ezt nem akartam. És -én az én tépett, érzékeny, reszkető idegeimmel ott állottam a haldokló -asszony ágya mellett és néztem a haldoklását. Még egy óráig tartott. A -feje nyugtalanul forgott, de mikor a szeme felém fordult, az ajka körül -mindig megjelent a megkönnyebülés mosolya. Néha szóltam hozzá, akkor még -jobban mosolygott. És mire az egész véget ért, öreg, elkínzott, ráncos -arca derült, megnyugodott és tiszta volt. - -Akkor eljöttem. Azóta más ember vagyok. Hinni nem tudok, mert hinni -nehéz; de nem tudok tagadni sem. - - - - -Ibolya és Ágnes. - -A télikert tele volt. Cigányzene szólt és a lányok suhogva jártak -fel-alá, leültek egy-egy asztalhoz, ittak, cigarettáztak. Ibolyát fiatal -emberek fogták körül és a lány a muzsika ütemére valami néger-táncot -utánozott. Azután fáradtan vetette le magát egy székre. - -– Az isten szerelmére, kiáltott valaki a társaságból, adjanak neki inni, -mert mindjárt meghal. - -– Sherryt – súgta Ibolya elhaló hangon. - -A pincér hozta az italt. Azután még egy pohárral. Azután egy -harmadikkal. A lánynak bolond jókedve volt. Fütyült és a lába egyre -táncra állt. - -Egy pincér jött és a fülébe sugta: - -– Egy úr kéreti. - -Ibolya átment a télikerten és odaült az idegen ember asztalához. - -– Szervusz, – mondta neki barátságosan. - -– Szervusz, – válaszolt a másik és tölteni akart neki. - -– Hozass előbb egy kis rákot, mondta Ibolya. - -Azután beszélgettek. Ibolya felette okos és művelt nőnek bizonyult a -beszélgetés során és egy negyedóra mulva az idegen ezt kérdezte tőle: - -– A te neved, úgy-e, Konc Ibolya? - -– Igen, mondta Ibolya. - -– Tizenkilenc éves vagy. - -– Igen, mondta bámulva Ibolya. - -– Borsod-Zsadányban születtél? - -– Igen. - -– Három éve, hogy árván maradtál és két éve, hogy idekerültél a Francia -Mulatóba. - -– Igen. Felléptem egy balettben. - -– Az apádat Konc Boldizsárnak hítták. - -– Igen. - -– Az anyád neve Wirt Mária. - -– Igen. - -Ibolya félni kezdett. - -– Talán detektiv maga, szólt idegenkedve. - -A másik nevetett. - -– Nem. Nem vagyok detektiv. Ügyvéd vagyok. A Konc Gáspár ügyvédje. - -A lány kérdő pillantással nézett rá. - -– Konc Gáspár ügyvédje vagyok. Tudod, ki az a Konc Gáspár? Rokonod. Az -apád unokatestvére. - -A lány vállat vont. - -– Ibolya, – mondta az ügyvéd – látom, hogy te okos lány vagy. Hallgasd -meg hát azt, amit elmondok és gondold meg jól a dolgot. Konc Gáspárnak -két évvel ezelőtt meghalt az egyetlen lánya. Annyi idős lehetett, mint -te most. Most nincs senkije. Se neki, se a feleségének. Egyetlen rokona -te vagy. Lányának fogadna. Odavenne magához. Három hete, hogy kerestet -téged. Ma jártam a lakásodon és azt mondották, hogy itt talállak meg. -Eljöttem ide. Most gondold meg a dolgot: úgy élhetsz, mintha a lánya -volnál. Gazdag leszel. A sörgyáron kívül négy háza van a nagybátyádnak. -Csak egy feltétel van: a Francia Mulatónak, a táncolásoknak, a -heje-hujának vége legyen. Úri leánynak kell lenned. A nagynénéd nem is -tudja, hogy itt voltál. Gondold meg jól a dolgot: nem kell valami nagy -áldozatot hoznod; ez az élet talán mulatságos, de a vége nem az. Úgy meg -négy milliónak leszel az örököse. - -Ibolya hallgatott. Gondolkozva nézett maga elé. - -– Tartanak kocsit? – kérdezte azután. - -– Kettőt is, mondta mosolyogva az ügyvéd. - -– Akkor jó, mondta Ibolya. - -Az ügyvéd figyelmeztetve szólott még: - -– Ibolya. Megtartani a fogadást. - -A leány komolyan bólintott a fejével. - -– Akkor, nagyságos kisasszonyom, induljunk. Én most haza kisérem és -holnap reggel elviszem Konc Gáspárhoz. - -Elindultak. A leány komolyan, határozottan szegte fel a fejét és hideg -arccal ment át a télikerten. Nem nézett se jobbra, se balra és nem -fordult vissza. - -Másnap délelőtt kocsival jött érte az ügyvéd és elvitte Koncékhoz. Az -öreg ember megsimogatta a haját; az öreg asszony sírva fakadt, amikor -meglátta. - -– Hogy hasonlít Ágneshez, szólt reszkető hangon. - -– Családi hasonlatosság, mondta Konc. A nagyanyjára hasonlít, az én -anyámra. - -Neki is könnyek csillogtak a szemében. Nagyon szép, nagyon nemes és -nagyon megható dolog volt az Ibolya bevonulása a családba. - -– Ágnesnek fogunk nevezni, mondták neki és Ibolya is meghatva bólintott -a fejével. - -Bevezették a szobájába, egy puha, selymes, bársonyos, illatos -lányszobába. A lakáson végig kellett menni és kilenc nagy szoba -következett egymás után. Délben inas szolgált fel és délután kocsin -indultak el különböző dolgokat vásárolni. - -Ibolyán ekkorra már különböző változások történtek. - -A haját simára kellett fésülnie, csak egy kis szalagot kötött bele; a -kalapja kevésbbé merész formájú volt és Ibolya a puha kocsiban, amelynek -két lova simán és méltóságosan ügetett végig az utcán, olyan volt és ugy -érezte magát, mint a féltett, óvott, dédelgetett, bársonyos uri leányok. -Ibolyából Ágnes lett és az élet szép volt. - -Később egynémely kevésbbé kellemes részlet következett. Igy: tanulni -kellett, holott Ibolya azelőtt csak a varrás és himzés ismereteit -sajátította el. De ez is elég könnyen ment. Megbirkózott a zongorával is -és egy-két hónap mulva franciául és angolul is kezdett már fecsegni. -Édes süteményt kapott annyit, amennyit akart – élt-halt az édességekért -– és a cselédek alázatosak voltak vele szemben: ez kibékítette -mindennel. Művelt fiatal hölgy vált belőle rövidesen és fogadott -szüleinek nagy öröme telt benne. - -Az öreg Konc egy napon megsimogatta az arcát és így szólt hozzá: - -– Ágnes, kis lányom, holnap elviszünk egy mulatságba. - -Ágnes örült. Szeretett táncolni és csodaszép fehér ruhát kapott erre az -alkalomra. A mulatságot a sörgyár hivatalnokai rendezték. Az öreg Konc -ide vitte el először, mert bizonyos volt benne, hogy itt senki sem meri -éreztetni vele a multját. Nem is éreztette senki. Ágnes pompásan -mulatott. - -Nemsokára szinházba ment és egy év alig telt el, bálba is járt. - -– Hja, eladó lány… Istenem, bizony, az ilyent bálba kell vinni, -sóhajtott az öreg asszony és boldog volt, hogy ő bálba viszi a lányát. - -Ágnes besorozódott a finom, csendes, előkelő urilányok közé. Beállott ő -is – sima hajjal és fehér ruhában – a szelid galambcsoportba, az -ártatlan fehér báránykák közé, akik várják, ki kéri őket táncra és -házasságra. Soha nem éreztette vele senki, hogy ő más mint a többi lány. -Az emberek feledékenyek és a millió nagy úr. - -Ágnes maga sem érezte magát másnak. Az uri lányokat – akiknek a világa -olyan elzárt világ volt neki azelőtt és akikre nem tudott másképpen -gondolni, mint csodálattal vagy dühvel – éppen olyanoknak találta, mint -amilyen ő. Ami elmult, azt elfelejtette. Elhalványodott, megfakult, -elaludt minden, ami a multé volt. Új örömei foglalkoztatták, könyveket -olvasott és úgy szokott elaludni, hogy leánylelkének az álma a -regényekből szállott ki: egy hidegen mosolygó, rettenthetetlen férfi, -aki szeliden vonja őt magához… Ha felébredt, úgy tetszett neki, hogy -sohasem volt más az élet, mint most. Mindig kétlovas hintón ment el -bevásárolni a mamával, turkált a selymek között és inas hozott neki egy -pohár vizet. - -A bálak, piknikek, thé dansantok, a legkülönbözőbb táncos-alkalmak igen -mulatságosak voltak és el kellett jönnie annak a napnak, mikor Ágnes -pirulva válaszolt egy fontos kérdésre. - -– Beszéljen a mamával, – mondta ekkor szemét lesütve. - -Ez azonban felesleges volt. Az ifjú és felfelé törekvő ügyvéd ezt már -előzőleg bölcsen elvégezte és miután megtudott mindent a multról, amit -úgy is tudott és miután a lányhoz utasították, azt gondolta magában: - -– Felhagyok az irodával és átveszem a sörgyárat. - -Nem volt ugyan egészen az, aminek Ágnes leányszíve hősét elképzelte, de -csinos fiu volt és így elhatározták, hogy farsang végén meglesz az -eljegyzés. Addig hadd mulasson Ágnes. - -Ágnes mulatott. Ott volt minden bálon és szíve szerint kitáncolta magát. -Farsang végén egy nagy bálra mentek el, egy dísz-bálra, egy -főmulatságra. Tíz grófnő volt lady patroness és egy főhercegnő is -megjelent. - -Egyik rendező tizenegy óra tájban bemutatott Ágnesnek egy fiatalembert, -akinek a nevét nem értette és aki táncra vitte őt. Ágnes némán és -finoman támaszkodott a karjára. Hallgattak. A fiatalember azután a -tánctól fáradt hangon suttogta: - -– Ibolya. - -Ágnes meglepetve nézett rá. Megismerte. Dobó… Dobó Bandi. Zavarban volt. -Nem tudta, mit szóljon. - -– Ibolya, sugta a fiú, imádásra méltó vagy. Tudod, hogy szeretlek. - -Ágnes fel akart háborodni. De nem tudott. A fiú magához szorította és -úgy repült vele. Jól táncol. Szemtelen. De kedves. - -– Ibolya, imádlak. - -– Nem szabad így beszélni. - -– Tudom, Ibolya, tudom. Most utoljára. Férjhez mégy. Imádlak, Ibolya. - -Ágnesnek tüzelt az arca. Régi emlékek parázslottak fel benne. - -– Bandi. - -– Parancsolj, szívem, királynőm, Ibolyám. - -– Fáradt vagyok. - -– Gyere, Ibolyám, szerelmem, jöjj, istenasszony. - -Karon fogta, átment vele a termen, a buffet-n. Itt fülkék voltak -felállítva; egy bársony karosszékbe beültette a lányt. - -Egymásra néztek. A lány zavart volt. - -– Tudod, Ibolya, hogy mindig imádtalak, mondta a fiú. - -A lány egy sóhajtással hajtotta hátra a fejét. - -– Szomjas vagyok. - -A fiú kopogott és a pincér pezsgőt hozott. - -– Nem, mondta a leány, nem pezsgőt. - -– De. De igen. Most az egyszer. Utoljára. Sohse pezsgőzöl te többé -velem, Ibolya. - -A lány gondolkozott. Nagyon szemtelen és nagyon vakmerő ez a fiú. De -nagyon kedves. A legkedvesebb emléke a multból. És most utoljára -pezsgőzik vele. Azután meg szomjas is. - -A pohár után nyult és felhajtotta az egészet. Az ital tüze végigfutott -rajta. De még mindig szomjas volt. Még egy pohárral ivott. Érezte, hogy -ez a fejébe szállott, de kötekedő, duhaj jókedv vett rajta erőt. Tölts -még, mondta a fiúnak és az töltött. A lány kimondhatatlanul szomjasnak -érezte magát. Mintha másfél év óta szomjaznék. És a pezsgő oly jó, -hideg, tüzes, édes, csipős. Olyan volt, mintha a Párisi Mulatóban volna, -és a lábait feltette a másik székre. Az ital elfogyott és új üveggel -kellett hozatni. Koccintottak és ittak. A leány fütyörészett és a fiú -hozzáhajolt. A buffet népesedni kezdett és a fülke elől ijedten siettek -tovább a nők, akik bepillantottak. - -A leány ekkor homályosan, alig derengve, ködös formátlansággal úgy -érezte, hogy őt várja valaki. A mama. A papa. A vőlegénye. Várják őt -valahol. Felállott. - -– Megyek, szólt határozottan. - -– Maradj még, könyörgött a fiú. - -– Nem, mondta energikusan a lány, engem várnak. - -Felkelt és komoly kötelességtudással indult a terembe. A fiú kisérte. A -teremben szólt a zene. Valami galoppot játszottak. Valami ismerőset. De -milyen ismerőset. Oh, hiszen ez a néger dal. És amint a főhercegnő, a -tíz grófnő, a mamák és a lányok odapillantottak, Ibolya a terem közepén -hátrahajtotta a fejét, kifeszítette a derekát és karcsúan, graciózusan, -csábítón és pokoli jókedvvel járta a néger-táncot. Köröskörül egy -szisszenés hangzott fel, egy ismerős, öreges sikoltás hatolt hozzá és -tíz rendező között, akik feléje rohantak, Ibolya ott állott bámuló, -kitágult szemmel, egyedül. - -A rendezők még nem is szólhattak, ő már tisztában volt mindennel. Egy -pillanat alatt kijózanodott és megértett mindent. Régen nem ivott -pezsgőt, becsipett tőle. Látta, hogy a társa, a gyáva elmaradt tőle és -mély megvetést érzett az egész sziszegő társaság iránt. Egy pillanat -alatt megmérte: mit veszít el. Megtarthatná, talán megtarthatná, ha -sírna és megalázkodnék. De minek? Kell ez neki? - -Még mindig érezte a vérében a pezsgő forró erejét és képtelennek, -ostobának, elveszettnek érezte elmult másfél esztendejét. Hát mulatott -ő? Hát volt neki élvezete? Gágogott, mint ezek a többi lányok. Hát kell -ez neki? Ibolya ő, nem Ágnes. - -A rendezők még nem is szólhattak. Ibolya felemelte a kezét és feléjük -legyintett. - -– Pukkadjatok meg – mondta teljes nyugalommal. - -Sarkon fordult. Kiment. Vette a köpönyegét. Az utcán volt. Megállott egy -percre és határozott léptekkel indult a télikert felé. - - - - -A gyermek. - -– Sikkasztottam, – mondta a férfi. - -Az asszony arca halálsápadt lett. - -– Még négy-öt napom van. Szökni fogok. - -Az asszony nem szólt. Bosszusan mondta a férfi: - -– Mit nézel úgy? Hát kártyáztam, szeretőm volt. No! - -Az asszony halkan mondta: - -– Lehetne talán segíteni… Apa… - -– Nem lehet. Százezernél több. Összeszedem, amit lehet. Az éjjel megyek. -Hamburgba… Amerikába… - -– Én veled megyek. - -A férfi arcán kiragyogott az öröm. - -– Óh te drága, te édes. Csakugyan jönnél? Hiszen én mindig csak téged -szerettelek igazában. - -Egyszerre megnyugodott. Leült. Tervezgetett. - -– Pénzt viszek magammal. Ott megbecsülik azt, aki ér valamit. Ha ügyes -az ember és pénze is van, ott boldogul. Milyen jó lesz, nem törődni -senkivel, semmivel. Ketten élni… - -– Hárman. - -A férfi rábámult. - -– Hát a kicsi? – mondta az asszony. - -– Óh csak nem gondolod, hogy őt is elvisszük! Négyhónapos gyereket ilyen -nagy útra! Itthagyjuk a mamánál. - -– Akkor én nem megyek, – mondta hidegen az asszony. - -A férfi könyörgött: - -– De édesem, drágám, szívem. - -– Nem. - -A férfi végre beleegyezett. Este összecsomagoltak valami ruhát, sokat -nem szabad, hogy gyanút ne keltsen, és mentek a vasuthoz. Az asszony -karján a kicsivel. Ősz volt, köd, a poronty köhögött. - -A terembe nem mentek be, künn bujkáltak és lopva surrantak be a kocsiba. -A fülke piszkos volt, nedves a ködtől, dohányszagú, a bőrpárnák szinte -tapadtak. Emberek jöttek-mentek, beültek a fülkébe, de a gyerek sirt és -lassankint egyedül maradtak. - -Az asszony a gyerekkel foglalkozott, a férfi bámult ki a sötétbe és -reszketett, mikor lépések hallatszottak. A vonat dübörögve fúrta be -magát a ködös éjszakába. - -Késő ősz volt, még nem fűtötték a kocsikat. És az éjszaka egyre hidegebb -lett. Amint a hegyek közé vágtatott be a vonat, az ablakokra jégvirágok -rakódtak. Minden nyiláson dermesztő hideg sziszegett be, és a menekülő -pár didergett. A gyerek köhögött. - -Hajnalodott. Kétoldalt a fenyőket már hó lepte el. Dermedt testtel, -álmatlanul és sápadtan nézték egymást. - -– A kicsinek láza van, – mondta az asszony. - -A férfi összevonta a szemöldökét. - -– Orvost kellene keresni, – tördelte az asszony. - -– Ostobaság. Nincs annak a gyereknek semmi baja. Szoptasd meg. - -A kicsi arcán pir tüzelt. Szegény, vékony ajkai cserepesek voltak. Nem -szopott… - -– Én orvost keresek, – zokogta az asszony. - -A férfi durva lett. Megfogta az asszony csuklóját. - -– Itt maradsz. Itt maradsz, vagy… El akarsz árulni? Azt akarod, hogy -nyomunkra jöjjenek? - -– De beteg, látom, hogy beteg. - -– Hát minek hoztad magaddal? Én nem akartam. Te akartad. - -Az asszony ült. Könnyes szemekkel bámult a gyermekére. Fuldokló, hosszú -lélegzettel nyelte el a zokogását. - -Jött egy állomás. Ki kellett szállniok. Ettek. A férfi csak, az asszony -nézte a gyereket. - -Azután újra a vonatba, neki a nagy útnak. A gyerek elaludt. - -– Alszik – mondta az asszony. - -– No látod. - -A karjai között tartotta gyengéden, reszkető gonddal. A vonat dühödten -rohant előre, csörömpölve, zakatolva. A férfi fáradtan hunyta le a -szemeit. - -Egy irtózatos sikoltás. A férfi felugrik. Az asszony őrjöngve sikolt: - -– Meghalt! Meghalt! - -A férfi dermedten bámul. Nézi a gyermeket: meghalt. Künn mozgás -hallatszik és az agyán átvillan a rémült gondolat: ez elárulhatja őket, -ezt senkinek sem szabad megtudnia. - -Kezével tapasztja be az asszony száját: - -– Hallgass, hallgass! - -Az asszony zokogva nyög. A férfi a fogát csikorgatja. - -– Hallgass, hallgass! - -A folyosón mozgás támad. A férfi kimegy. - -– Semmi sem történt – szól – egy szegény, beteg, hiszteriás asszony… - -Bejön. – Az asszony fuldokolva zokog. - -– Fogsz hallgatni! – rivall rá. – Meg vagy őrülve? Minek hoztad el azt a -kölyköt? - -Az asszony kínzottan nyög. Dermedten szorítja magához a gyermeket. - -A férfi parancsol: - -– Nem szabad senkinek megtudnia, hogy meghalt. El kellene temetni, -vizsgálat volna, rendőrség, útlevél, – a végén elfognának. Úgy kell -vinned, mint eddig. - -Az asszony félőrülten néz rá. Csendesen zokog és mereven szorítja -magához a gyermeket. Dél. Utasok jönnek-mennek. A férfi halkan -parancsol. - -– Takard be az arcát és foglalkozz vele úgy, mintha élne. - -Az asszonynak már kiszáradt a szeme és zavaros fény lobog benne. -Engedelmeskedik. Szól a kicsihez, gügyög neki, aztán kibontja mellén a -ruháját és elfordul. - -A férfi gyanakodva nézi… - -A vonat egyre rohan, vágtat, dübörög… Alkonyodik. Meggyujtják a -lámpákat. Jön az éjjel, feketén és végtelenül… Sohasem lesz már hajnal?! - -Végre! Hamburg! - -– A gyerekkel nem szabad kiszállnunk – mondja a férfi. – El kell -rejtenünk. - -Az asszony hallgat. - -– A kofferbe. - -Az asszony egy kézmozdulattal tud csak tiltakozni. - -– Kell! – mondja a férfi. - -A koffert kinyitja, rakosgat benne. A vonat rohanása lassul, mindjárt -megáll. Az utasok a folyosóra tódulnak. A férfi a gyermek után nyul. Az -asszony görcsösen kapaszkodik belé. - -– Te! – mondja a férfi és felemeli az öklét. Az asszony félholtan dől -hátra, a kezei ólmosan hullanak le. A vonat megáll. A férfi megkapja a -gyermeket, a zár csattan egyet, a hordárok berohannak és egyik viszi már -a koffert. - -Az asszony a kezét nyújtja utána. A férfi megfogja a kinyújtott kezet és -vonszolja magával az asszonyt. - -Kocsiba ülnek. - -– A koffer… – suttogja az asszony. - -– Jó helyen van, – mondja a férfi. - -A kocsi szalad velük a tenger felé. Csónakba ülnek. Hajóra szállnak. -Bemennek a kabinjukba. - -– A koffer… – sugja az asszony. - -– Mindjárt hozzák. - -Hozzák. Az asszony leesik mellé a földre. - -– A kulcsát! - -– Nem. Valaki be talál nyitni és észreveszi. - -– Csak egy percre… Hadd lássam. - -– Nem. Majd éjjel. - -Kimegy. A hajót nézi, a berendezést, hol van elhagyott rész, milyen -magas a korlát. Az asszony benn fekszik a földön és öleli a koffert. - -A hajó elindul. Hangos kiáltozás, csörömpölés, nyikorgás. A férfi a -fedélzeten áll és nézi a partot. Bemegy a kabinba. - -– Gyere ebédelni. - -– A kulcsot, – nyöszörgi az asszony. - -– Nem, – mondja a férfi és egyedül megy ebédelni. - -Az órák telnek. Az asszony fekszik a földön és öleli a koffert. A férfi -a fedélzeten jár-kel. - -Este. A szalon lassan kiürül, az utasok lefekszenek, a fedélzet sötét. - -Kilenc óra. - -Tíz… - -Tizenegy… - -A férfi lemegy az asszonyhoz. - -– Kelj fel. Eltemetjük. - -Az asszony értelmetlenül bámul rá. - -– A tengerbe, – mondja a férfi. – Kinéztem, hol dobhatjuk be -észrevétlenül. - -A koffert kinyitja. Halomra gyürve ingek, ruhák és a gyermek. - -Az asszony újra zokog. Magához szorítja a testet. - -– Siessünk – mondja a férfi. - -Az asszony nem mozdul. - -– Ej, hát te itt maradsz. Majd én magam… - -– Nem, nem! – könyörög az asszony. - -Felkel. Ingadozva botorkál a lépcsőn. A fedélzeten vannak. Teljes -sötétség. A férfi fogja a kezét. Ő vonszolja magát utána, görcsösen -szorítva a gyereket. - -A korláthoz értek. A férfi suttog: - -– Itt vagyunk. - -A gőzgép kattogása hallatszik és a víz suhogása, amint a csavar szeli. -Az asszony térdre esik. - -– Ne, ne… – tördeli őrült félelemmel. - -A férfi dühbe jő. - -– Azt akarod, hogy rajtakapjanak bennünket? - -A gyermek után nyul. Az asszony karjai, mintha vaskapcsok lennének, úgy -zárják körül a kicsit. - -A férfi durva erővel rántja szét az asszony karjait, megfogja a -gyermeket, áthajol a korláton és beleejti a tengerbe. Egy csobbanás. Az -asszony végigzuhan a fedélzeten, a férfi pedig megkönnyebbülten sóhajt -egyet. - - - - -Mámor. - -Lassan haladtak lefelé egy hegyi úton. Mögöttük volt a cifra -nyaraló-telep, előttük, jó messze még a Bárczy-villa. - -– Azt hittem, szólt a lány, nem is jön el. - -– Eljönni könnyű volt, mondotta Olt. De itt maradni nehéz lesz. - -– Miért? - -– Utálom ezeket a nyaraló-telepeket. A hotel kellemetlen, hangos, -lármás, tolakodó és parvenu-módra követelő. - -A lány elgondolkozott. A villában volt egy csomó üres szoba, de oda nem -hivhatta meg a férfit. - -– Tudja mit, mondta azután felvillanó szemmel, nagy igényei vannak? -Nagyon követelő? - -– Oh, nevetett Olt, dehogy. - -– A kertészünknek nem messze innen van egy kis háza. Tavaly, amikor -olyan nagy Tátra-járás volt, az egyik szobáját kiadta. Azt kivehetné. -Valami nagy pompát nem kap, de kényelmet igen. - -– Helyes. Kitünő. Nagyszerű. - -Elindultak a ház felé. A villa mellett elkanyarodtak, felkapaszkodtak a -dombra és ott voltak. A kis fehér ház a hegyoldalon volt, mögötte -felfelé tört a szikla, előtte lankásan huzódott lefelé. - -– Pompás, mondta Olt, micsoda szikrázó napsütéseket fogok innen festeni. - -– Julcsa asszony – kiáltott a lány. - -Magas, délceg, erős parasztasszony jött ki a házból. Az alkut -megkötötték. Olt egy tágas, világos, földdel tapasztott szobát kapott. - -– Még délután ide hozatom a holmimat, mondta. - -Elkisérte a lányt, azután elvált tőle. Délután beköltözött uj lakásába. - -– Oh, mondotta magában, négyszáz lépésnyire vagyok tőle. - -Mindkettejük szemében ez volt a legnagyobb értéke a lakásnak. Közel -akartak lenni egymáshoz, hogy minden percben láthassák egymást, -hallhassák egymás hangját. Kezdődő szerelem volt ez, tüzesen, erősen, -forrón bimbózó indulat. A lányé volt a kezdet. A festő lusta álmodozó -volt, tétlen elmélkedő, energiátlan filozófus. A lány kezdett vele -foglalkozni, belekényszerítette a lelkébe az érdeklődést, -beleparancsolta az elméjébe a rágondolást, belelopta a lelkébe barna -szemeinek lágy pillantását. Tavasszal tizszer mondta meg neki, hogy el -kell jönnie a Tátrába és a festő lustaságán úr lett ez az édes, kemény -akarat. Szerette a lányt, de ha olyan parancsoló módon nem hallotta -volna, hogy el kell jönnie, kényelme, lustasága, tétlenségének szeretete -az egész nyárra távol tartotta volna, vagy elvitte volna másfelé -valahová. - -Most jó volt, hogy eljött. A lány közel volt, nem kellett fáradni érte -és a hangját, a pillantását, egész üde, finom és sugárzó megjelenését -szomjasan várta napról-napra és óráról-órára, és szomjasan itta fel -szépségeket kereső szemével. Szinte egész nap együtt voltak. A festő -kifeszített vászna mellett ült gyakran, mikor a lány megjelent. Nézte a -munkáját, várt, azután együtt indultak csatangolni. Gyakran csak -átkiáltott érte; és Olt néha odaát töltötte az egész napot a -Bárczy-villában. És nem kellett udvariaskodni, nem kellett átöltözni, -nem kellett puha ingét kicserélnie egy kemény páncéllal. A lusta, forró -nyár tele volt számára édes, csendes szenzációkkal. Mint a permetező -lágy nyári eső, úgy hullottak a szivére az örömek. A tétlen, fáradság -nélkül való, lusta élet szép volt. És szép volt a lány. Barna szeme és -finom karcsusága, a hangja és a keze egyformán szép, drága és óhajtott -volt. - -A lelkét, amelyhez most semmi más indulat hozzá sem férkőzött, egészen -betöltötte. Elalvása és ébredése is a lányé volt. Rá gondolt, amikor -elaludt és rá gondolt, amikor ébredt. Az alacsony gerendás tetőt nézte -az álomtól még részeg szemekkel és a nevét mondta: - -– Ilona… Ilona… - -Az álom és az ébredés mámoros hidján is tele volt vele a szive. A -vérében tüzes indulatok keltek fel és az álom indulatkeltő részegségében -olyan forró vágyódással gondolt rá, mint ahogy lágy álmodozása soha -máskor. - -Künn világos, napos nyári reggel volt már. Az ajtó kinyilott és az -asszony jött be, a kertész felesége. Vizet hozott, lábujjhegyen, hogy a -férfit fel ne keltse. - -Olt félig nyitott szemmel nézett rá. Az asszony észrevette, hogy ébren -van és délceg, teli, duzzadó termetét kényeskedve riszálta meg. Nem ment -ki mindjárt; forgolódott a szobában, kacérul tett-vett. - -Az Olt lelke, az elméje, a vére tele volt szerelmes vágyódással. Részeg -volt az álomtól, a szemeit még fel sem nyitotta egészen. Az asszony -duzzadó, teli termetét nézte és álmos kábulatban, az álom és az ébrenlét -mámoros hidján szólt neki: - -– Julcsa asszony. - -Az asszony mosolyogva lépett hozzá. Olt megfogta a kezét. Az asszony -engedte. Olt megölelte. - -… A lány gondolatával aludt el, a lány gondolatával ébredt. A piros, -duzzadó formájú parasztasszony számára nem volt egy gondolata sem. A -lány finom, gyöngéd szépsége sugárzott vakító pompával a lelkében. De a -részeg ébredés kerítő mámorában magához ölelte mindig az asszonyt. A -lányra gondolt. Ez a gondolat illatozta be az álmait, ez a gondolat -tette mámorossá az ébredését. De ott volt az asszony. - -Nem érezte, hogy csalást követ el. A lányé volt minden gondolata és -minden perce. Amikor az ébredés mámoros ölelése következett, akkor is a -lányra gondolt. Reggelei az öntudatlanság, a mámor, az álom képében -éltek a lelkében. - -Egy napon későn ébredt. Az órájára tekintett. Kilenc óra elmult. Az -asszony ekkor jött be hozzá. - -Künn egy meleg leányhang csendült fel: - -– Olt, Olt… - -Olt érezte, hogy az arcát az ólom szürkesége lepi be. Minden vére a -szivébe futott és a dermedt rémület szinte fájt minden tagjában. - -A lány künn maradt. Csak a hangját hallotta. - -– Olt, jőjjön a tóhoz. Milyen lustaság: most is aludni. - -Nem jött be. Elment. Olt ismét tudott lélekzeni. De a szivén dideregve -reszketett át az a gondolat: hátha bejött volna. Amint bejött már -máskor, hogy egy-egy képét megnézze. Hogyan tekintett volna rá? Mit -mondott volna neki? Hogyan érttette volna meg tudatlan lányságával, hogy -egyetlen bűne van: az, hogy mámoros lesz, ha rágondol. - -Futva öltözött fel és sietett utána. Künn a tiszta, nyári reggelben úgy -érezte, hogy mégis bűnös. Bűnös: gyengeségében. Bűnös: mert, nincs ereje -arra, hogy mámorának ellentálljon. - -Lelkének lágy, filozófus lustaságát eddig szerette, most gyülölettel -gondolt rá. Ezzel a lélekkel át lehet álmodni egy életet, de -kötelességet vállalni nem lehet. - -Forró gyöngédséggel telt meg a szive a lány iránt. Most szereti. -Szeretni fogja akkor is, ha a felesége lesz. De elmult, mámoros reggelei -megérttették vele, hogy akkor is csak erősen kell akarnia valakinek és ő -megszegi azt a hűséget, amelyet pedig szive szerint becsületesen meg -akart tartani. Túlságosan hozzászoktatta vágyait, hogy teljesüljenek, -túlságosan sok féket dobott le bölcs, nagy lustaságában magáról, semhogy -egy örök kötelezettség nagy fékjét rá merné tenni indulataira. A -csodálatos lány boldogtalan, siró, elhanyagolt asszony lenne. Szerette a -lányt, boldognak akarta és most bizonyos volt benne, hogy vele és általa -nem lehet. Becsületesen belenézett a lelkébe és még szerelmét sem látta -a tilalomra erősnek. - -És becsületesen szerette a lányt. És becsületesnek tudta magát. És -becsületes akart lenni. Nem ment a lány után a tóhoz. Visszafordult. -Csomagolt. Elutazott. - - - - -Én. - -A bécsi gyorsvonat ott állott az első sinen. Még idejében érkeztem. -Beszálltam. Elhelyeztem a kézi táskámat és abban reménykedtem, hogy -egyedül leszek és átalhatom az éjszakát. Künn sipolás hallatszott. A -vonat indul. Ekkor – az utolsó másodpercben – egy hordár rontott be a -fülkébe és elegáns kézi táskát dobott fel a tartóba. Kinéztem az -ablakon. A hordár kiugrott a kocsiból és alázatosan integetett egy -urnak, aki lassu léptekkel jött végig a perronon. Hosszu, kockás kabát -volt rajta, felgyürt gallérja eltakarta az arcát. A hordár rámutatott a -kocsira, a vonat már megindult és a hosszukabátos ur fellépett a -lépcsőre. - -Ketten elférünk, gondoltam, és hozzáláttam, hogy a fülke egyik oldalát -lefoglaljam a magam számára. A hátam mögött nyilott az ajtó. -Kiegyenesedtem, megfordultam. Szemben állottunk. Az idegen – a meleg -kocsiban – már levetette a kabátját, kalapja a kezében volt. -Meghökkenve, riadtan, sápadtan bámultam rá. Elakadt a lélekzetem, -elakadt a gondolatom és a szédülés kerülgetett. Ki ez? Ki vagyok én? Hol -vagyok? Én voltam-e az, aki az imént kihuztam a pamlagot, hogy kényelmes -fekvés essék rajta? Vagy én vagyok-e az, aki most beléptem egy fülke -ajtaján és szemben állok egy sápadt és reszkető emberrel? - -A hosszukabátos ember nem én vagyok-e? Nem az én egyenes, kemény -metszésü orrom-e ez? Nem az én baloldalon kettéválasztott szőke hajam-e -ez? Nem az én szemem, nem az én szájam, nem az én szikár, izmos -termetem-e ez? Aki belépett mögöttem a vasuti kocsiba, nem árnyékom-e, -nem valamely csalódása az érzékeimnek, nem valamely káprázat-e: -földöntúli vagy lázszülte?… De aki velem szemben állott, megmozdult. -Sápadt volt ő is, a felindulástól vonaglott az ajka, de erősebb volt, -mint én. Megmozdult. Leült. - -Leültem én is kimerülten. A vonat már teljes erővel robogott. Benne -voltunk az éjszakában, a dübörgésben és dideregve tekintettünk egymásra. -Ebben a percben hittem a csodákat, minden földöntúli hatalmakat. -Boszorkányokat, elátkozott lelkeket, amelyek fekete kutyák képében -bolyonganak a világon. Reszketett a lelkem ez előtt a gondolat előtt: mi -fog most történni. - -A _másik_ megmozdult. Idegesen fészkelődött egy kicsit, a homlokán egy -kemény elhatározás ránca huzódott lefelé, és megszólalt: - -– _Sir_, – mondta angolul – bocsássa meg azt a merészséget, hogy -ismeretlenül önhöz fordulok… Én lord Torcy Henry vagyok. - -A rekedtes hangja is olyan volt, mint az enyém. De a kábulatnak vége -volt. A csodákban és a babonákban nem hittem már. Egy ritka, bámulatos, -szenzációs hasonlatosság az egész. Ez az ember sem a földöntúlról nem -jött, sem az árnyékom, hanem egy feszes angol, aki nagy lelki küzdelem -után elhatározta, hogy bemutatkozik. - -– Én pedig – válaszoltam neki – dr. Vas János vagyok és természetesnek -találom, hogy mi egy pár szót váltunk. Furcsa lett volna hallgatva -bámulnunk egymást az egész éjszaka. - -Erre elmosolyodott. A mosolygását kedvesnek és ismerősnek találtam. A -következő másodpercben rájöttem, hogy ez az én mosolygásom. - -De most már szaporán beszéltünk. Én kissé küzdöttem az angollal, de a -lord egészen belemelegedett a beszélgetésbe és gyorsan, vidáman, -kedvesen fecsegett. Csodálatos, ismételte folyton, csodálatos ez a -hasonlatosság. Még a ruhánk is egyforma. - -– Az nem csodálatos, válaszoltam neki. Mielőtt elindultam – utazni -akarok hat hónapig – azt mondtam a szabómnak, csináljon nekem egy -angolos utazóruhát. Elém tett egy londoni divatlapot, abból választottam -ki a formát és a szövetet. - -– De a gallérja is, a nyakkendője is. - -– Ez csak annyit jelent, hogy önök uniformisba bujtatták az emberiséget. - -Megint nevetett. - -– Bécsben vár rám – mondta – az anyám és a menyasszonyom. Olaszországba -indulunk. De én előbb látni akartam Budapestet. Reggel várnak. Össze -fogják önt téveszteni velem. - -– Anya és menyasszony: nem fognak tévedni. - -– Tévedhetnek, válaszolt hevesen a lord. Az ön orra, szeme, szája, -homloka, haja, mind az enyém. Még a termete is. Hány éves? - -– Huszonhét. - -– Én is. - -Elgondolkozva nézett rám és töprengve rázta a fejét. - -– Uram, azt mondják, hogy én minden vonásomban hasonlítok nagyatyámra, -Broke Tamásra, a gibraltari győzőre. Nem angol eredetű az ön családja? -Vagy nem éltek valaha Angolországban? - -– Nem, válaszoltam. Az én apám és a nagyapám és a dédapám földmivelő -parasztok, akik a megyéjük határán túl nem jártak. Az én anyám szegény -asszony, aki a Tisza-parti falujából soha ki nem mozdult. Talán ötszáz -év óta én vagyok az első a fajtánkból, aki kimozdul ebből az országból. - -Mulatságos kétségbeeséssel rázta a fejét. Érthetetlen, érthetetlen. - -Beszélgettünk még egy ideig, azután elbucsuzott tőlem. Hálófülkét vett – -mondta – és most már kezd álmosodni. Kezet szoritottunk. Elment. -Lefeküdtem én is. De aludni nem tudtam. Az én bámulatom már régen -eltünt. A helyét most már egészen elfoglalta egy különös, nagy -levertség. Minden rajongás, amelylyel valaha angolokra, Angolországra, -angol életre, angol izlésre és angol büszkeségre gondoltam, most -irigységgé változott. Miért ő és miért nem én? Miért lord ő, miért nagy -ur, miért járja a világot uri hódítóként, miért őt várja Bécsben a -menyasszonya és miért nem engem? Én vonásról vonásra ő vagyok és ő -izről-izre én? Miért vagyok hát én szegény ország fia, aki keserves -fáradsággal dolgozott az ügyvédi diplomájáért, aki összekuporgatta az -utazásra való pénzt és kikönyörögte az első osztályú szabadjegyet, akit -egy piszkos küzködéssel teljes élet vár, és miért királya az életnek ő? - -Keserű lélekkel próbáltam aludni. Előbb hánykolódtam még egy óra -hosszat, de azután – a vonat dübörgése egyhangú csattanásokban és -zökkenésekben ért a fülemhez – a zaj egyre halkult és közeledett hozzám -az álom. A csendből egyszerre kidörrent egy pokoli csattanás. Ezt ujabb -dörej követte, azután sziszegő, zúgó, csikorgó roppanások zaja tört be -hozzám. A kocsi megrándult. Egy ujabb rántás szinte szétrepesztette -eresztékeiben. Ujra jött egy rázkódás, én kábult fekvésemből -nekirepültem a falnak, a fejem belevágódott a vastartóba és elvesztettem -az eszméletemet. - -… A kora tavaszi reggel csipős levegője téritett eszméletre. Egy -mentőágyon feküdtem. Körülöttem élénk sürgés-forgás volt. Megpróbáltam -felkönyökölni. Egy fehérkötényes úr sietett hozzám: - -– Csak nyugalom. Nem lesz semmi baj. - -– Mi történt? – kérdeztem tőle. - -– A bécsi gyorsvonat összeütközött egy tehervonattal. Ön egy hét mulva -elfelejti az egészet. A fejére kapott egy nagy ütést, bekötöttük úgy -ahogy; nem lesz semmi baj. De amott nagy szükség van ránk. - -Elsietett. Körülnéztem. A fejemen formátlan nagy kötés volt és minden -mozdulat fájdalmat okozott. Az orvos már ott volt a szomszéd ágynál, -ahol operációt végeztek. Ezt nem tudtam nézni. Valami vasuti embernek -szóltam: vigyenek odébb. Elvittek jó messzire, a langyos reggeli napra. -Jobban éreztem magamat egy kicsit. Pénzt adtam az emberemnek és -elmondattam: mi történt. Közönséges vasuti katasztrófa: hibás -váltóállítás; az utolsó percben vették észre; a lokomotiv, a hálókocsi, -az első két kocsi teljesen összetörött; husz halott; egy tömeg sebesült; -egy óra óta itt van a bécsi segélyvonat és aki él, egy óra mulva -utazhatik tovább. - -Cigarettát kértem. Néztem bele a reggeli napsugárba és fáradt bámulattal -kérdeztem: hogyan menekültem én meg. Gyengébb voltam még, semhogy örülni -tudtam volna neki és az egyetlen érzés, amely a világhoz füzött, az az -öröm volt, hogy a cigarettám jó. - -Még amikor a bécsi vonat indult, akkor is kábult voltam, fáradt és -összezuzott. Minden porczikám sajgott, fájt, égett. Betettek a kocsiba -és félig eszméletlenül hajtottam hátra a fejemet. A kocsiban csupa -menekült volt, egy riadt, fáradt, agyonhajszolt nyáj. Robogó kórház a -vonat. - -Nem volt egyetlen teljes és határozott gondolatom sem. Ötletek, -gondolat-szilánkok röpködtek az elmémben: szándékok rongyai és -elhatározások törmelékei. A vonat szabadon vágtatott át a napfényes -tájon. Mindjárt jön Bécs. - -A vonat megállott. Fojtott moraj fogadta. A perronon óriási tömeg -állott: ezek mind keresnek valakit. - -Szédülve léptem ki: bele kellett kapaszkodnom a feljáró korlátjába. -Kábultan állottam. A zavaros zajból ekkor egy sikoltás válik ki, a -tömegen egy karcsu alak töri át magát, két leánykar fonja át a nyakamat -és az arcomra, a homlokomra záporként hull a zokogó, ujjongó csók. - -Fáradt, halott tagjaimon egyszerre élő forróság futott végig. Megdobbant -a szivem és a nagy izgalom megremegtette minden fáradt tagomat. -Felkaptam a fejemet és semmi fájdalmat nem éreztem. - -… A hálókocsiban mindenki meghalt. Akkor meghalt az én utitársam is. -Meghalt és én vagyok ő, ha akarom. Vass vagy Torcy: tőlem függ. - -A szivem izgatott verése fájdalmassá lett, a fejemben zsibongva zúgott a -vér. Mi fog történni, istenem, mi fog történni?… Ránéztem a lányra. A -testemen forróság futott át újra. Ismét erős voltam. Csodaszép volt a -barnahajú, kékszemű angol lány. Nem tudtam szólni. - -A leány hátrafordult. A tömegből egy őszhajú asszony vált ki. Messziről -kitárta felém a karjait. - -Most dől el minden. Most fordul minden: leszek-e nyomorgó, küzködő kis -fiskális, vagy királya az életnek. Vár a vagyon, a rang, a hatalom, a -kékszemű leány. Nem is szabad talán ezeket, kettőjüket megölnöm az -igazsággal. A hazugság: boldogság nekik és boldogság nekem. Lord Torcy: -fel a csillagok felé. - -Behunytam a szemeimet. Az öreg asszony puha kezét éreztem az arcomon és -a zokogó hangját hallottam: - -– Fiam, fiam! - -Hideg verejték ütött ki a homlokomon. Enyém a világ; de kinek mondja az -én anyám azt, hogy _fiam_. Puha, fehér kéz simogat, de engem egy ráncos, -öreg kéz simogatott. Ez egy idegen uri dáma, az én édes anyám egy öreg -parasztasszony. Átfutott a plebejus gőg. Minden szeretetem ujjongva -repült a Tisza partjára egy öreg parasztasszonyhoz. Felemeltem a fejemet -és halkan, csendesen, részvéttel, de a lelkemben gőgös, nagy -büszkeséggel mondtam: - -– Mylady, én nem vagyok az ön fia… - - - - -A görög katona. - -Klonárion, hívlak! Klonárion, aranyos szandálod, könnyű lábad nyomát -régen besöpörte az ezredévek homokja. - -De hívásomra, Klonárion, éppen úgy megjelensz, mint azon a ragyogó nyári -napon Pompéji kapujánál. Tömött hajad fekete, mint a ciprusok árnyéka, -és mély szemed olyan tündöklő, mint maga a nap a görög szigetek felett. -– Azon a ragyogó nyári napon Pompéji kapujában így szólt hozzánk a -vezető: - -– Ezen a helyen az első ásatások idején a láva és a hamú mély rétege -alatt csodálatos épségben egy katona holttestét találták. Ez a katona a -kötelességteljesítés ragyogó példaképe. Mikor mindenki menekült a tűzzel -elárasztott városból, ő kitartott őrhelyén. Az ifjabb Plinius beszéli, -hogy a menekülők odakiáltottak neki, meneküljön ő is, mert elpusztul. Ő -azonban nekidőlt a kapunak és ott maradt azon a helyen, ahová a -parancsszó állította. Ott maradt és meghalt. - -… A németek és az angolok komolyan bólintgattak. Igen, igen, az ifjabb -Plinius is írja. Én nem tudom, írja-e az ifjabb Plinius, nem -bólinthattam, hogy igazat mond a fecsegő, hazug vezető. Szemem előtt -azonban megrezzent a fénnyel telt nyári levegő, megrezzent, csillogott, -vakított és formát öltött. Ott állottál előttem, Klonárion. Arannyal -hímzett, redős fehér ruhád lágyan omlott le karcsú termetedről és -csodálatos ajakad körül titkos, könnyű mosoly bujkált, amint ránéztél a -németekre és az angolokra. - -Csodáltalak, Klonárion, szemedbe néztem és világos volt előttem, hogy a -vezető, a németek, az ifjabb Plinius mind-mind együgyüek és bambák. Nem -úgy halt meg az a katona, úgy-e Klonárion? – Mi tudjuk, hogyan. - -* - -A pompeji kikötőhöz vezető hosszú kőút néptelen volt. Az alkonyodó nap -pirosra festette a tengert és a kikötő zaja lassanként egészen -elhallgatott. A tengerparton egy szálas katona bámult bele a langyos nap -piros sugárözönébe és vágyódva pillantott végig a tengeren. Rövid -kardja, tarajos sisakja azt mutatták, hogy az afrikai légióból való. De -szabályos metszésű arca, világos színe rómaira vagy görögre vallott. Egy -ideig vágyódva bámult még a tengerre, azután megfordult és a város felé -tartott. - -Messze tőle, a kőút másik végén egy női alak tünt fel. A katona lassan -haladt előre és figyelemmel nézte a sietve közeledő asszonyt. Hová siet -vajjon ilyenkor? A nap egészen belemerült már a tengerbe és lassanként -sötét lett. - -A közeledő nő fehér alakja a babérliget mellett látszott. A katona ekkor -egy ijedt sikoltást hallott és a nő eltünt szemei elől. Az első -sikoltást egy második követte és a katona rohanva szaladt előre. Ott -volt a ligetnél, ahol utoljára látta az asszony fehér alakját. Kutatva -nézett körül. - -A liget szélső fái alatt egy hajlott alak egyenesedett ki. A katona -közelebb lépett. A csillagos este világosságában egy férfit látott, -piszkos és gyanus alakot, amilyenek a kikötő körül szoktak csavarogni és -fosztogatni. Egy ugrással ott termett. A földön feküdt az asszony -mozdulatlanul; a jobb karjáról már lecsavarta a fosztogató a széles -aranykigyót, amelyet díszül hordott. - -Most ott volt a katona. A fosztogató lehajtott fejjel ugrott neki. A -katona ököllel ütött rá a kézre, amely tőrrel sújtott feléje, de érezte, -hogy a mellén megvérezte a bandita. A kardjához kapott. A széles, rövid -kard megsuhant a levegőben. A bandita újra döfött, de mielőtt tőre -testet ért volna, a nehéz kard súlyosan zuhant le fejére. Az éles érc -csattanva szelte ketté a fejet. Az ember megingott és odadőlt a katona -lábához. Kettérepedt fejéből ömlött a vér. - -A katona megvetéssel és gőggel pillantott végig rajta és odalépett a -nőhöz. Megnézte, nem halt-e meg. Amint hozzáért, a nő felnyitotta a -szemét. Komoly, sötét pillantással tekintett a katonára és öröm gyulladt -ki a szemében, mikor a rabló véres holttestét látta. Felkönyökölt. - -– Nem sebesített meg? – kérdezte a katona. - -– Nem – válaszolt a nő. – A torkomat ragadta meg és én elájultam. - -A katona komolyan intett: - -– Megérdemelted. Hogyan lehettél olyan könnyelmű, hogy alkonyatkor a -kapukon kívül jársz. A kikötő felé! Arany karkigyókkal. - -A nő nem válaszolt. Nyugodt pillantással nézte a férfit. A katona az -asszony ruháját vizsgálta és gyanakodva mondta: - -– Asszonynak látszol, előkelőnek. Mit kerestél ilyenkor a kapukon kívül? - -Az asszony zavartan rendezgette arannyal hímzett ruhája redőit. -Egyszerre felkapta a fejét és szemébe nézett a férfinak. - -– Görög vagy ugy-e? – mondta neki. – Hiába van rajtad a légiók ruhája. A -kiejtéseden érzem, hogy görög vagy. - -– Az vagyok, – válaszolt a katona. - -– Én is görög vagyok, ujjongott az asszony. Én is. Klonárion volt otthon -a nevem. Tizenkét éves koromban elhoztak Rómába. Akkor szegény voltam, -de hat év mulva, mikor sáfránnal festettem meg a hajamat, Rómában mind -vörösre festették hajukat az asszonyok. - -– Asszony vagy? – kérdezte a katona. - -– Az vagyok, – válaszolt a nő – de nem szabad faggatnod. Most már -visszamegyek a városba. A kapuig elkisérhetsz. Az aranykigyómat emlékül -hagyom neked. - -A katona engedelmeskedett. A kapunál elváltak. - -– Nem szabad együtt bemennünk, – mondta az asszony, és a katona künn -maradt. - -Gondolkozva várt és egyszerre csak új erővel ébredt fel benne a vágy a -görög szigetek után. Sóhajtva tekintett a távoli tenger felé, amelyen -hazájába indulnak a hajók és szomoruan ment a városba. - -Az asszonyról ezt mondta magában: - -– Találkozóra ment valahova. – És nem akart többé rágondolni. - -De aznap Klonárionnal álmodott. Látta őt sáfránszínű hajjal; egy -aranykigyót nyujtott ekkor feléje és mosolygott. Azután látta fekete -hajával. Komolyan pillantott a szemébe és a szeme olyan ragyogó volt, -mint a nap a görög szigetek felett és oly mély, mint a tenger a görög -szigetek körül. - -Másnap nyugtalanul kelt fel és az utcákat járta, hátha találkozhatnék -vele. Kérdezősködni róla rútnak tartotta. Ez olyan volt, mintha bimbózó -szerelméhez durva ujjal nyult volna valaki. - -Járta hát a tereket és az utcákat, nézte a gyaloghintókat és -bepillantott a kertekbe, hátha láthatná valahol. A várost nem ismerte, -mivel nem régen került ide Afrikából, hát tervtelenül kószán járt-kelt -az utcákon és a Forum triangulare házaiba is bepillantott, ahol pedig -templomok és hivatalok voltak csak. - -Szerelme nagyra nőtt már. Kimondhatatlanul epedt az asszony látása után -és egész napját azzal töltötte el, hogy édes nevét mondta magában: -Klonárion, Klonárion. - -Egy napon végre meglátta. Gyaloghintóból szállott ki egy díszes ház -előtt. A hintóvivők elvonultak és a görög katona szorongó szívvel járt -fel-alá a palota előtt. A falak márvánnyal voltak borítva, festésük -fekete, vörös és viola volt, elől görög módra oszlopok álltak, az ajtón -pedig be lehetett látni a díszes téres atriumba. Itt nagy úr lakik. - -A katona mégsem birt ellentállni. Felment a márványlépcsőkön. Az -atriumban senki sem volt. Tovább ment. Három szobán haladt át, -félrehajtott egy függönyt és szemben találta magát az asszonnyal. - -– Klonárion, szólt hozzá reszketve, a halhatatlan istenek adjanak neked -örök ifjúságot. - -Az asszony elpirult. - -– Látott valaki bejönni? – kérdezte a katonától. - -– Azt hiszem, senki. - -– Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte az asszony. – A Numa Pompilius -házában. - -A katona elsápadt. Numa Pompilius a császár rokona, ezt ő is tudta. - -– A felesége vagy? – kérdezte az asszonytól. - -– Igen. - -– Akkor hát – mondta a katona – legfeljebb meg fogok halni. Nem nagy ár -ez, Klonárion, azért, hogy láthattalak. - -Az asszony gondolkozva tekintett a katona nemes vonású arcába. - -– Tulajdonképpen vártalak, – mondotta mélázva neki. Most sietve el kell -menned, de találkozni akarok veled. - -A katona szemében föllángolt az öröm. - -– Hol, Klonárion? Mikor? - -– Az uram – mondta az asszony – minden hét első napján a szőlőkertünkben -lakomát ad barátainak. Holnapután alkonyatkor hát szabad leszek. Várj -rám a nolai kapunál és kövess, ha kimentem a kapun. Ne csatlakozz -hozzám, de jőjj be abba a házba, ahová bemegyek. Most távozz. - -A katona elment. Szívében tombolt az öröm és a mámor. Klonárion, -Klonárion! Mint a muzsika, mint a hárfa pengése, mint a citera zengése, -úgy hangzott a szívében ez az édes név. Klonárion, Klonárion! A -halhatatlan istenek, akikben én hiszek – mondta – árasszák rád minden -áldásukat. - -Mámorosan járt a görög katona és a görög szigeteket se kivánta már. -Avagy a görög szigetek minden fénye nem halvány-e Klonárion mosolya -mellett, minden édességük felér-e Klonárion egyetlen csókjával. - -Két napot kellett várnia. Az első napon megmozdult a föld. A katona -mosolygott a földrengésen. Van-e, ami őt megijeszthetné, mikor -Klonáriont látja egy nap mulva? A második napon újra dübörgött a föld és -a városból sokan menekültek. A görög katona Klonárionra gondolt és az -asszony úgy állott előtte, mint maga a fényességes Aphrodite. - -Végre jött a találkozás napja. Délben ott volt már a nolai kapunál a -görög katona. Vele átellenben a Vezuv ormain füstfelhő gomolygott és a -füstöt láng festette meg. A föld újra dübörgött és villámok cikkáztak a -hegy orma felett. A görög katona mosolygott ezen. Hiszen ő Klonáriont -várja. - -Sokáig lesz még alkonyat. Türelmetlenül járkált. De az alkonyat -egyszerre itt volt. A hegy megmozdult, a föld megingott, a sziklák -megrepedeztek. A hegyből zúgva, áradva, dübörögve tört kifelé a tűz. A -csillogó Pompejire sötétség borult. Füst és hamú szállt le a földre, -égető, forró, perzselő hamú. A föld nyögve hajlongott, újra megdördült a -hegy és ormából újra tűzoszlop lökődött az ég felé. - -A városból mindenki menekült. A kapukon rémült embercsoportok törtettek -a kikötő felé és a hajók egymásután indultak a tengerre. A síró, -kétségbeesett, ordító áradat egyre dőlt ki a kapun. A katona nézte. -Fejükre lassan szállt le a forró, fojtó hamú. Valaki odakiáltott neki: - -– Miért nem futsz? Siess menekülni. - -A katona rázta a fejét. Ezek nem tudhatják, hogy ő Klonáriont várja -alkonyatkor. Előtte még mindig rohantak el az emberek. Azután megszünt a -rohanás. Ő nekivetette hátát a falnak és Klonárionra gondolt. Látta a -haját, szemét, a termetét. A forró hamú mind gyilkosabb tömegekben -hullott alá, a hegy újra megdördült, vakítva, zúgva, sziszegve ontotta a -lángoló lávát, a hamú lassan eltemette a katonát, a láva süvöltve áradt -fölé és nemsokára hatméteres takaró alatt pihent a görög katona. - -Klonárion ekkor már biztosságban volt. Az első napon menekült már és -mikor Pompejit eltemette a láva, vidám társaságban, számoszi borral -nedvesítette meg csodálatos ajkait és nem is gondolt rá, hogy várja -valaki a nolai kapuban. - -* - -Úgy-e, így történt, Klonárion? A görög katona ott várt rád kétezer évig -a nolai kapuban. A halhatatlan istenek adjanak neked örök ifjúságot és -örök szépséget, Klonárion, neked és testvéreidnek. Testvéreid, -Klonárion, ma is elfelejtik, hogy várja őket valaki a nolai kapuban és -ciprusi borral nedvesítik meg az ajkukat, míg a nolai kapuban hull a -láva és a forró hamú. - - - - -Nem kell. - -Tárczy bevégezte a felolvasását. Tapsoltak. Az író meghajolt egy -párszor, azután lement a pódiumról; később keresett egy helyet és -udvariasan hallgatta az angol hegedüst és a francia énekesnőt, aki még -utána következett. A koncert végével a nagyteremben táncra készültek. -Tárczy elment az olvasóterembe, kiválasztott egy puha karosszéket és -csendesen szivarozott. Nemsokára egy zömök, kövéres úr kereste fel. Ez -Veszprémi volt, a nagykereskedő. Kezet fogtak. - -– Azért jöttem, – mondta Veszprémi – hogy gyere már egyszer megint -hozzánk ebédre. - -– Köszönöm. Örömmel. - -– Örömmel? Igazán? - -– Hogyne, legkedvesebb kalmárja a világnak. Az ember olyan ritkán talál -valakit, aki szereti a jó könyvet és a jó képet… És aki érti is. És -akinek jó konyhája is van. Persze, hogy örömmel. Mikor menjek? - -– Holnap, ha akarod. - -– Jó. - -Veszprémi elégedetten intett vagy háromszor a fejével, azután mosolyogva -mondta: - -– Hanem, ha szivesen jösz, akkor most keresd fel a feleségemet. -Haragszik, hogy feléje se nézel. - -Tárczy meghökkent. - -– Ohó, – gondolta magában – hát az egész meghivás az asszonytól ered? - -Azután mentegette magát: - -– Nem tudtam, hogy itt vagytok. Merre van a nagyságos asszony? - -– Fenn van a teremben. - -Tárczy elindult. A teremben már táncoltak. Végigment a táncolók között -és a terem végén találkozott az asszonnyal. - -– No, csakhogy rászánta magát, hogy felém néz, – mondta durcásan az -asszony. Erőszakkal kell idehozni. - -– Nem tudtam, hogy itt van. Bocsásson meg. - -– Jó. Megbocsátok. - -Leültek. Hallgattak. Az asszony várakozva nézett a férfira. - -– Nem táncol? – kérdezte végre Tárczy. - -– El akar küldeni? Máris sokallja a társaságomat? - -– Isten mentsen. Boldog vagyok, hogy együtt lehetek magával. - -– Boldog? Komolyan? - -Tárczy ránézett. Az asszony egészen csinos volt. Válla és nyaka puhán -fehérlett a kivágott ruhában és harminckét éve csak egy finom, pikáns, -könnyű hervadtságban mutatkozott. Komolyan válaszolt neki: - -– Boldog vagyok. - -– Ezt úgy mondja, mintha egy pohár vizet kérne. - -– Pedig igazán boldog vagyok. - -– Miért? – kérdezte logikátlanul és kihivóan az asszony. - -Tárczy összehúzta a homlokát. Ha az asszonyok ilyen ostobaságokat -kérdeznek, akkor akarnak valamit. Mit akar ez? Nyugodtan válaszolt neki. - -– Mert maga szép, okos és szeretetreméltó asszony. - -– Csak azért? - -Tárczy ránézett. Ha azt mondom neki – gondolta – hogy csak azért, akkor -halálosan megsértem. - -– Nemcsak azért, – válaszolta hát. - -– Hanem? - -Tárczy nem válaszolt. Ránézett. Az asszonynak csillogott a szeme és -kutatva mélyedt az övébe. Tárczy lehajtotta a fejét és hallgatott. - -– A multkor is akart mondani valamit, – sürgette a választ az asszony. - -Tárczy most már tisztában volt mindennel. Eszébe jutott a multkori -beszélgetésük. Akkor is vallomásokat erőszakolt ki belőle az asszony. De -a döntő szóig nem jutottak el. Akkor ugy tett, mintha ezt a döntő szót -ki akarta volna mondani, de adós maradt vele. Az asszony most számon -kéri. Tárczy dühbe jött. Szerette Veszprémit és el akarta felejteni a -multkori dolgot. El is felejtette. Az asszony makacssága bosszantotta. -Egy másodpercig mérlegelte még az ügyet. - -– Szeretem – mondta magában – ezt a Veszprémit. Derék, okos, becsületes -ember. - -Ránézett az asszonyra és megvolt az elhatározása. Halkan és lassan -mondta neki: - -– A multkor… a multkor azt akartam mondani… hogy szakitok Riese Micivel. - -Az asszony elvörösödött az örömtől. Ő is halkan szólt: - -– Ezt akarta mondani? - -– Ezt. - -Az asszony lesütötte a szemét. - -– Én nem is értettem soha, – mondotta, hogyan választhatott ki maga egy -ilyen nőt. Egy orfeuménekesnőt. Egy műveletlen, tudatlan, szellemtelen -leányt… - -– Nem találtam olyant, aki művelt és szellemes is lett volna. - -– Mért nem keresett. - -– Azt hiszi, találtam volna? - -– Igen. - -Tárczy diadalmasan emelte fel fejét. Várj csak, – gondolta. Naivul -kérdezte: - -– Hát maga ismeri ezeket az orfeuménekesnőket? - -Az asszony rábámult. - -– Ismerem-e őket? Hogy mondhat ilyent? - -– Ha azt hiszi, hogy műveltet is találhattam volna… - -– De nem orfeuménekesnőt. Hanem egy nőt, aki megérti. Egy asszonyt, egy -tisztességes asszonyt. - -Tárczy mély megvetéssel mondta: - -– Hja, egy tisztességes asszonyt? - -Az asszony remegett a felháborodástól. Nem tudott mit mondani. Végre -reszketve tört ki: - -– Csak nem hasonlít egy tisztességes nőt azokhoz a nőkhöz, akiket -mindenki… - -– Isten mentsen – válaszolt Tárczy nyugodtan, én a tisztességes nőket -sokkal kevesebbre becsülöm. - -– Kevesebbre? Hogy mondhat ilyent? - -– Akkor becsülöm meg őket, ha sokkal kevesebbre becsülöm őket. Kérem, ha -az ember órát akar, akkor az óraárushoz megy. Ha szerelmet akar, akkor a -szerelemárushoz megy. Hiszen nekik az a mesterségük. Azt ők jobban -értik. Ők azért élnek, ők azért és arra ápolják, dédelgetik, gondozzák -magukat. A fürdőjük, a parfumjük, a csipkéjük mind arra való. Hogy jutna -erre ideje és kedve egy tisztességes asszonynak? - -Az asszony fehér volt a dühtől. - -– De hát, mondta hebegve, az semmi, az semmi, hogy egy asszony a -szerelmének feláldozza a tisztességét? Hogy odaadja a tisztességét? - -– A tisztességét? De kérem, mondta Tárczy üzleti hangon, ennek reám -nézve semmiféle értéke nincs. Értékes rám nézve az ideges, kemény, -formás, szép termet, a forró ajak, a gömbölyű kar, az acélos, karcsú -láb… De a tisztesség? Mit érek én több gyermekes családanyák -tisztességével? - -– De hát a lélek? A szellem? - -– Ah, a lélek, a szellem… Tudja, magának, aki olyan okos asszony, -megmondhatom, nincs utálatosabb, mint egy asszony, aki folyton a lelket, -a szellemet emlegeti. - -– De hátha egy asszonyt nem ért meg az, akihez hozzá van láncolva? - -– Oh, a legnevetségesebb és a leggyülöletesebb élőlény a világon a femme -incomprise. A meg nem értett asszony oda tolakodik a maga érzelmeivel -minden idegen gondolathoz, minden idegen érzéshez, felajánlja, kinálja a -szimpatiáját. Árulja magát és a legtöbbet ajánló biztosan megkapja… - -Az asszony nem birta tovább. Kiegyenesedett és a dühtől reszketve -kérdezte: - -– Én kinálom magamat? Én? - -Tárczy csudálkozott. - -– Ki beszél magáról? Magának két gyermeke van, maga nem keres lihegve -megértést, hanem bölcsen tudja, hogy a legszebb dolog két gyermek jó -anyjának lenni. Minden hódolatom az ilyen asszonyoké. Én a másik -fajtáról beszéltem. Hogyan beszélhettem volna magáról? - -Az asszony megzavarodott. Nem tudott szólni. Tárczy kegyetlenül -folytatta: - -– Minthogy pedig a másik fajtával, amelynél talán volna remény, nem -érdemes foglalkozni, én meggondoltam a dolgot. Szakítani akartam Riese -Micivel? Meggondoltam… Nem szakítottam vele. - -Az asszony felugrott. - -– Tárczy, sziszegte, Tárczy, maga a legutálatosabb, a legszemtelenebb, a -legelbizakodottabb fráter a világon. - -Megfordult és elsietett. Tárczy utána nézett. Tudta, hogy a holnapi -ebédnek most már vége. - -– Az ebédért kár, szólt némi melankóliával. - -De igen meg volt elégedve magával és nagyon becsületesnek érezte magát. - - - - -A világosság. - -– Lona elájult! - -A lakásban nagy futkosás támadt, a kis szabóműhelyből csörömpölés -hallatszott. Valaki felszaladt az első emeletre és lihegve jött vissza: - -– Jön a nagyságos tanár úr. - -Két perc mulva jött a híres orvos: magas, tatárarcú, negyvenéves ember. - -– A vak lány ez? – kérdezte Lonáról. - -– Igenis, nagyságos tanár úr. - -– Fektessék ágyba, nem lesz semmi baja. - -Lonát ágyba fektették. A negyvenéves ember összehúzott szemmel nézte a -lány csodálatos szépségét. - -– Hány éves ez a lány? - -– Husz, nagyságos tanár úr. - -– Mióta vak? - -– Nyolcéves kora óta. - -Egy-két orvosi rendeletet adott még a professzor, azután menni készült. - -– Nem lesz semmi baja, könyörgöm? Mást ne csináljunk vele, nagyságos -tanár úr? - -– Adják férjhez – dörmögte a tanár és elment. - -Egy hónap mulva feleségül vette a lányt. Lona nagyon boldog volt. -Vaksága nem gátolta a jólét élvezésében: szerette a nagy, szőnyeges -szobákat, amelyekbe a szűk szabólakásból jutott, örült, hogy cselédei -vannak, akiknek parancsolhat, és imádta a férjét, aki úgy dédelgette őt, -mint egy gyermeket, és aki rá nézve az erő, nagyság, hatalom és szépség -megtestesülése volt, a gazdagság és az örömök dús forrása, vak leánysága -álmainak a lovagja. - -Egy lányuk született, azután egy fiuk és Lona szívében az örömöknek egy -új világa nyílott meg, a boldogságnak egy új birodalma: a vak asszony -szívében édes gyönyörűséggel áradt el az anyaság érzése. Nagyon boldogok -voltak. - -Lona huszonhatéves volt – erős, délceg, fiatal asszony – mikor az ura -egy délben hazajövén, megkapta a kezét: - -– Fordítsd csak a fejedet erre, a világosság felé. - -A tanár Lona szemeit nézte és így szólt hozzá: - -– Lona, megoperáltatom a szemedet. Most elviszlek a klinikára, ott -maradsz vagy két hétig és azután újra fogsz látni. - -Lona megcsókolta az ötéves lányt és a hároméves fiut és elment. -Megoperálták a szemét; sötét szobában élt két hétig és a tizenötödik -napon nyitott és szabad szemmel, látóan tekintett bele a nap teljes és -fényes világosságába. - -A férje eljött érte. A hideg ember meg volt hatva, áradozott: - -– Édes, drága Lonám, de boldog vagyok! Én feketefürtös, szép gyermekem, -milyen szép vagy… milyen szépek a szemeid, te szép Lonám, fehér -asszonyom… Ugy-e Lonám, szép a világ, az élet, a napfény… Lona, látni -fogod a gyermekeinket… Lona, a látás megkettőzi az élet minden örömét. - -Lona zavarodottan tekintett rá és hallgatott. Kocsiba ültek: végig a -nyári fényben fürdő városon, haza a két gyermekhez. A férfi ujjongott: - -– Süthet most a nyári nap, szikrázhat, vakíthat: Lona belenéz, Lona lát. - -Lona elfordította a fejét. Nézte a fasort, amelyen végigrobogott a -kocsi, nézte az egész harmatos, nyári reggelt: az élet csakugyan szép. -Nézte a járkálókat: a színes ruhák csakugyan szépek, az emberek között -is van olyan, aki majdnem megközelíti az emberi szépségnek azt a képét, -amelyet ő gyermeksége világosságából elvitt a vakság sötétségébe. - -A tanár gyönyörűséggel nézte a hallgató asszonyt, Lona pedig a hintó -párnáján elhúzódott tőle. Ez az ő férje? Mikor vak volt, nem tudta, hogy -a bőre ilyen sárga, a szakálla – milyen selymesnek tetszett – ilyen -ritkás és kopott, az orra, a feje ilyen különös formájú. Ijedt gondolata -nem merte rútnak mondani, csak a félelmes különösségét és idegenségét -vallotta be. - -Hazaértek. Hangos kiáltásokkal jött a két gyerek, zajos örömmel -ölelgették az anyjukat. - -Lona hallgatott. Ijedten nézett körül az ismerős lakásban: – ez az ő -lakása valóban, de mégis idegen lett ez a lakás ő neki. Mit keres ő itt -az idegen férfi és a két gyerek között, akiknek minden vonása az apjuk -tatárarcát viseli? - -Megrohanta és elkábította ez a csunyaság. Az ő puha keze simogatta -ezeket a fejeket, de akkor ezek csodaszép, fürtös angyalfejek voltak. Ő -hozzásimult ehhez a hajlott férfihoz, de ez akkor délceg levente volt. -Orvul rontott rá és úgy gázolta le ez a csunyaság. Ezeknek az embereknek -a rútsága fáj, éget és perzsel. - -A gyerekek még csókolgatták az anyjukat, a találkozás első perce alig -mult el, Lona keservesen zokogni kezdett. - -A férje simogatta dús, fekete haját: - -– Az öröm sírása ez. - -A keserű zokogás azonban nem akart szünni, egyre fájdalmasabbnak és -lázadóbbnak tetszett. - -– Mi bajod, Lona? - -– Istenem, én Istenem! - -– Lona, mi bajod? - -Lona beleharapott az ajkába és fuldokolva zokogott. - -– Hát mi bajod, – csattant fel a gyanakvás a férfiban. - -– Istenem, én Istenem. - -– Lona! – hangzott fenyegetőleg a férfi szava. - -Megkapta a csuklóját: - -– Ide nézz! Mi bajod? - -Lona görcsösen, fájdalmasan, lázadóan zokogott: - -– Istenem, Istenem, milyen csunyák vagytok. - -… Nagy csend támadt. A levegő nehéz lett körülöttük, súlyos sejtelmek -árnyéka tette hűvössé, eljövendő tragédiák lehellete rezzentette meg. - -A gyerekek riadtan húzódtak vissza, a férj arcába bánat, harag és -gyötrelem kergetett egy sötét vérhullámot. Az asszony észrevette, hogy -hibát követett el, és jóléte féltése megmozdult benne. És a vakságból -alig kimenekült asszony elkövette első csalását: emberfeletti -erőfeszítéssel parancsolta könnyes arcára a szeretet mosolyát és -nevetve, könnyezve, bocsánatot kérve, a kitörő szeretet képmutatásával -szorosan megölelte a férjét. - - - - -A hazatérők. - -A _Jégkirály_ befutott a kikötőbe. Annyi érdeklődéssel fogadták csak, -mint amennyi minden érkező hajót megillet. - -Péterfi, az expedició alvezére, rátámaszkodott a korlátra és mosolyogva -mondta Laczfynak: - -– György, ha ezek tudnák, hogy az északi sarkról jövünk… - -Laczfy, a nyugodt fekete óriás, az expedició vakmerő és bálványozott -vezére, csendesen szólt: - -– Mindig túlzó vagy. Nem voltunk a sarkon. - -Péterfi heveskedve válaszolt: - -– Annyi, mintha ott lettünk volna. Magad is azt mondtad, mikor öthónapi -gyötrelmes szánút után elértünk az óriási, nyilt tengerig, hogy annyi, -mintha a póluson volnánk. - -– De nem voltunk ott. - -Péterfi újra hevesen készült válaszolni; Laczfy elébevágott: - -– Ne veszekedjünk. Tele van a szívem boldogsággal. - -Az arca, komoly, nemes és erőt sugárzó arca ragyogott az örömtől. A -horgonyt leeresztették és az expediciónak mind a huszonöt tagja a -kapitány köré gyült. A boldogság, a győzelem mámora, a dicsőséges munka -diadala tombolt a szivükben és a gyötrelmes négy esztendő után, amelyet -fagyban és éjszakában töltöttek el, úgy tetszett, hogy most a szíveikből -az ujjongás valamely egetrázó hangjának kell kitörnie. Huszonöt -férfimellet majd szétrepesztett a mámoros öröm. Mindnyájan Laczfyra -néztek. És a félelmetlen, kemény, erős vezérnek, akire szorongva -tekintettek mindig a nyomorúság és a veszedelem perceiben, nem volt most -más szava, mint ez az árva reszkető szó: - -– Barátaim… - -A szeme megnedvesedett és a huszonöt férfi, az Északnak, a jégnek, az -éjszakának, a pólusnak a hősei, könnyes szemekkel, megindulva, -ellágyulva és sírva szorította meg egymás kezét. - -Laczfy megrázta magát. - -– Magyarország, a mi édesanyánk örökké éljen! - -Egy dörgő éljen volt a válasz és a könnyező öröm harsogó ujjongásra -vált. A kapitány azután megszólalt: - -– Barátaim, én most kiszállok. Hammerfest a föld legészakibb -táviróállomása – bejelentem innen, hogy útban vagyunk hazafelé; elhozom -a leveleinket és azután indulunk. - -Újra dörgő éljenzés volt a válasz, Laczfy partra szállott. A -táviróhivatalba még ismeretlenül ment be. Három táviratot tett le itt -csendesen a hivatalos asztalra. - -A három távirat jó ideig hevert ott, míg a posta embere elvette. A -hivatalnok elolvasta az elsőt, felkapta a fejét és tört angolossággal -kérdezte: - -– Uram, ön Laczfy úr? - -– Igen. - -A hivatalnok elpirult, a szeme kigyulladt, a kezét kinyújtotta az óriás -felé és megindultan, hebegve mondta: - -– Uram, engedje meg, hogy a kezét megszorítsam. Az egész civilizált -emberiség nevében üdvözlöm a kulturának ezen a határállomásán, és jogom -van rá, mert az egész emberiség aggódva vár hírt az ön vakmerő és -felséges vállalkozása felől. - -Laczfy mosolygott és megszorította a hivatalnok kezét. - -– Uram, elérték a pólust? - -– Nem, de eljutottunk a sarki tengerig. - -– Szóval ön tovább jutott, mint valamennyi előde. - -– Igen, mondta nyugodt büszkeséggel Laczfy, a legelső magyar sarki -expedició tovább jutott összes elődeinél. - -Később azt mondta: - -– Uram, mi otthon megállapodtunk abban, hogy ami értesítés van -számunkra, azt ide küldik; bizonyosan vár tehát ránk egy pár levél. - -– Igen. Van olyan, amelyet három éve őrzünk, és bizony, utóbb ha jött -egy-egy, azzal a gondolattal tettük a többihez, hogy sohasem kapja meg -az, akinek címezve van. - -Laczfy átvette a nagy levélcsomót és megdobbant a szíve. A levelek közül -felé ragyogtak a felesége kezevonásai. Sietve búcsúzott el, hogy -olvashassa a drága írást. - -A napfényes utcán megállott és felbontotta a levelet. - -– György, – szólott az írás, – ha Isten hazavezérel, az ő végtelen -kegyelme bocsássa meg nekem, hogy ezekkel a sorokkal lépek eléd, nehéz -utad után, György, én térdenállva teszek egy alázatos vallomást. -Gyermekem született. A gyermeknek Bán az apja. Nem tudtam ezzel a -vallomással várni, míg hazajösz. A szívemet kín facsarja össze és -megmérgez a keserűség, hogy így kell téged fogadnom. De György, te erős -vagy, jó, nagy és irgalmas. – György, miért hagytál magamra! Én gyenge -vagyok, miért mentél el tőlem!… - -Laczfy ott állott az utcán, kezében a levéllel és szédülve tekintett -körül. A napfényre sötétség borult; szeme bizonytalanul keresett valami -támasztékot, amelyen a rettenetes forgatagban megpihenhessen. - -Megnézte a levelet: két éve, hogy a postán hever. - -Tehát már az első évben… És Bán, az a senki, az a hitvány báb, az a -rongy pojáca… - -Megrázta magát. A levelet nem olvasta tovább, minek olvassa azt, ami még -azután jön. Betette a zsebébe, nehéz mellel vett egy hosszú lélekzetet -és indult csónakja felé. - -A hajón szétosztotta a leveleket. Végigtekintett a tengeren és elfordult -a többiektől. Azután lement a kabinjába, hogy a mások öröme vérig ne -korbácsolja az ő fájdalmát. - -Lenn a kezébe hajtotta a fejét és maga elé bámult. Nem volt semmi -gondolata; belemeredt a levegőbe és teltek az órák. - -Lenn is elviselhetetlenné vált a maradás; akkor újra felment a -fedélzetre. Rádőlt a korlátra és belebámult a tengerbe. A kormányos -lépett hozzá és rekedt hangon kérdezte: - -– Hát indulunk haza? - -Laczfy ránézett a vonagló arcú emberre és azt kérdezte: - -– Hát neked mi bajod van? - -– A levél… A menyasszonyomtól kaptam levelet… Hogy nem tud rám várni. -Hogy minek mentem el… Talán már nem is élek… Hogy nem maradhat vén lány. - -– Máshoz ment férjhez? - -– Igen. - -Laczfy ekkor körülnézett. Megint ott voltak csaknem mind a fedélzeten és -az arcokon – végig, minden arcon – bánat, harag és keserűség. - -Odalépett a legokosabbhoz, a legderekabbhoz, egy fiatal tanárhoz. - -– Mi bajod? - -– A levél… Mivel csak két évre terveztük az expediciót, csak két évre -kaptam szabadságot. A harmadik évben betöltötték az állásomat, a -fizetésemet nem adták ki a húgomnak és… - -A szava elcsuklott. Laczfy felhördült: - -– Mi történt vele? - -– Ne kérdezd. - -Elfedte az arcát. Laczfynak zsibongott a feje. Szédülve tekintett körül. -Péterfi, a mindig vidám, bízó és jókedvű fiú ott ült egy kötélcsomón és -könnyek csurogtak le lassan az arcán. - -– Hát veled mi van? – kiáltotta neki kétségbeesve. - -– Az édesanyám, az én édesanyám… - -– Mi történt? - -– Várt két évig bizalommal. És hogy nem jöttem, várt türéssel még egy -évig. És hogy nem jöttem, lefeküdt és meghalt. - -Laczfy fuldokolva tekintett körül. - -– Hát ti? - -– A levél… - -Mind a levelet mondta. Halált, hűtlenséget, gonoszságot, hitehagyást -jelentettek a levelek. A matrózoknak is, az utolsó embernek is volt -valakije, aki elhagyta, megcsalta, kirabolta: feleség, barát, szerető… A -fedélzeten sötét árnyak suhantak végig. Az arcok vonaglottak, a kezek -ökölbe szorultak. Könny volt a szemekben. Észak diadalmas hősei ott -állottak győzelmes hajójukon megverve, kifosztva, megcsalva. - -Közeledett az alkony és a férfiak szótlanul állottak ott. A fejüket -lehajtották és hallgattak. - -Laczfy sóhajtott egyet és azt mondta: - -– Mégis csak haza kell mennünk. - -A hajó elindult. Amikor kiértek a kikötőből, az egyik azt kérdezte: - -– Nem volna jobb visszamenni _oda_? - -A pólus felé mutatott, a dermedt sivatagok, a jégpokol felé; ahol négy -esztendőt gyötrődtek és ahol epedve álmodoztak a hazatérés felől. - -A kezek egy önkéntelen mozdulattal nyultak a kormány, a vitorlák felé, -hogy megfordítsák a hajót; inkább oda, a jégbe és az éjbe, mint haza, az -emberek közé. De azután keserűen, leverve, komoran fordították mégis dél -felé a kormányt. A Jégkirály gyorsan haladt a boldog, déli vizek felé, -és a pólus huszonöt hőse, akiket ujjongva várt a haza és a világ, -csüggedten és keserűen, bánatosan, megalázva és összetörve nézte a -hullámokat. - - - - -Danse macabre. - -Leültem egy asztalhoz. Jött a pincér. Hozattam valamit és belebámultam a -levegőbe. Meleg nyári est volt, jó ilyenkor a szabad ég alatt ülni és -nézni, nézni a csillagos estét. A lelkem meg volt tiporva és fájdalmasan -vonaglott. Az ember arca eltorzul ilyenkor attól a nagy keserűségtől, -amelyet valósággal a szájában érez, reszket az ökle, mert ütni akarna és -azután görcsösen kapcsolódik össze. Bámultam bele az estébe. - -Egy szempár verte fel a magányosságomat. Igen, valósággal felverte ez a -szempár. Sötét szem volt, kék vagy fekete, de nagyon sötét és amint -egyszer-egyszer rám nézett, mintha valami nagy árnyék lebbent volna el -felettem. Nézni kellett ezeket a szemeket. Vannak ilyen szemek, sötétek, -csodásak. - -Néznem kellett. Szemben ült velem valamelyik asztalnál egy férfival. A -férfit egy futó pillantással elintéztem: ez nem számít. Hanem az -asszony… Fehér volt az arca, bűnösen fehér, fekete haja fürtökben bújt -elő kalapja alól és mintha ezek a fürtök éltek volna. - -Néznem kellett. Miután pillantásaival felverte a nyugalmamat, most -gőgösen vette tudomásul az érdeklődésemet és rám se nézett. Beszélgetett -a férfivel. Látszott rajtuk, hogy házastársak és hogy idegenek. - -Az asszonyt néztem még egy ideig. De minthogy következetesen, gőgösen, -szinte kihivóan kerülte a tekintetemet, felkeltem és elmentem. - -Egy óra mulva elintéztem valami dolgomat és bementem a kávéházba. -Leültem és folytattam a szótlan bámulást a csillagos, nyári estébe, -sajgó szívvel, amely úgy fáj, hogy az ember szeretne felzokogni. - -A magányosságomat ismét felverte egy szempár. Fel kellett néznem. Oda -kellett néznem és tágra nyílt a szemem a meglepetéstől. Itt van az -asszony, az ismeretlen assszony, a fehérarcú asszony. - -Rábámultam. Első meglepetésemben szinte csodának néztem azt, ami -egyszerű véletlen volt: kerestek egy közeli kávéházat és ide jöttek be. -Az asszony észrevette az elámulásomat és egy gyors mosoly futott át az -arcán. - -Én azután nem foglalkoztam tovább a dologgal. Bámultam az estébe. Tőlem -ugyan ne fordulgasson el gőgösen senki asszonya. Az asszony sötét -pillantása azonban egyre ott suhogott körülöttem, mint egy halk -szárnycsapású, nagy fekete madár. Mit akar tőlem ez az asszony? Most -látom másodszor; véletlenűl; mit akar hát? Uri asszonynak látszik, mit -akar hát? Boszankodva akartam lerázni magamról a sötét, árnyékos -tekintetet, de nem tudtam. Ideges lettem. Zavart lettem. A lelkem nem -sajgott már úgy, de valami határozatlan, félénk, gyenge vágy -borzongatott meg ezektől a szemektől. Végre is szép ez az asszony. -Csodaszép. - -Azután megráztam magamat és felkeltem. - -Nem engedem, hogy egy kacér asszony játszszék velem. És nem megyek bele -valami ostoba és kétes végű kalandba, amikor még itt sajog a lelkemben a -másiknak a fájdalma. Felkeltem és elmentem. Rá se néztem. - -Egy ideig foglalkoztatott még, két nagy szeme rám tekintett, akárhová -néztem, de pár óra mulva elfelejtettem. Másnap, mikor a vendéglőbe -mentem vacsorázni, eszembe se jutott. De egyszerre rám libbent sötét -pillantása. Ott volt. Valami borzongás futott végig rajtam. Óh, ez az -asszony nagyon hatalmas úr tudna lenni felettem, nagyon meg tudna -kínozni. - -Nem akartam ránézni. De rajtam volt a pillantása. Mindig rajtam volt -parancsolóan, követelően, makacsul és néha naiv csodálkozással: miért -nem nézel rám? - -Ránéztem. A szeme ekkor kigyúlt. Lenn a nagy sötétségben, a szeme alján -villámok pattantak elő, hosszú szikrák villantak ki, egy égő tűzfolyam -áradt a szeméből. Szembenéztem vele. A férfi nem vett észre semmit. Az -asszony fekete szeme tűzben ragyogott és én már szinte el voltam veszve. -Oh, mondtam magamban, oh, de borzalmasan, de csudálatosan, de -nagyszerűen szép vagy. A mámor lehelletét éreztem; a véremen tüzesen -borzongott át valami nagy borzongás. Az asszony szeme egyre tüzesebben -szikrázott az enyémbe és kiszáradt torokkal mondtam: oh, de tudnálak -szeretni. - -Láttam, hogy már többen néznek bennünket – a férfi nem vett észre semmit -– felkeltem hát. Kimentem az utcára. Megvárom őket, gondoltam. Meg kell -tudnom, hol lakik ez az asszony. - -De ki lehet ez az asszony? Honnan jön? Mit akar? Mit akar velem? Miért -éppen velem? - -Nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre, de csupa ifjú-öröm volt a -vérem. Oh, mondtam, szép ez az asszony. Mit bánom én: ki, honnan jön, -mit akar. Fiatal vagyok, a szemembe szikrázott a szeme, – szép az élet. - -Az utcán álltam. Az asszony egyszerre kilépett. Egy kocsinak intett. -Siettem én is a kocsiállomás felé. Gyalog nem tudom követni őket. - -Hajtattam utánuk. Szinházba mentek. Idegenek, gondoltam magamban, -különben nem mennének most meleg nyárban szinházba. - -Megállíttattam a kocsimat jó távol. Ők kiszálltak. Vártam egy kicsit, -azután én is jegyet vettem. Bementem a nézőtérre; kerestem őket. -Páholyban voltak. Az asszonynak egy fénycsóva gyúlt ki a szemében, mikor -meglátott; olyant villant rám a szeme, hogy szinte belevakultam. -Ujjongtam. Szeretem ezt az asszonyt, akarom ezt az asszonyt. - -Kihajolt a páholy korlátján és amig mások nézték az előadást, rám -mosolygott. Azután az ajkára tette a kezét; ez mindent jelent, -hallgatást, csókot és igéretet, mindenekfelett igéretet. - -Tele voltam fiatal örömmel, az élet büszkeségével, a vér mámorával. Oh, -ez az asszony… - -Vége volt az előadásnak. Siettem, ki az előcsarnokba, hogy megvárjam az -asszonyt és azután utána menjek. A tolongásban távolról láttam már. A -szeme rám villant. Szeretlek – mondtam – és akarlak. - -Lassan jöttek felém. Az asszony állandó, titkos, csendes mosollyal -nézett rám. Őt láttam csak. A férfire nem is néztem. De amint a tömegben -előrehaladtak, meg kellett látni a férfit is. - -Még dideregtem az asszony pillantásától, amikor ránéztem. A szívem ekkor -egy ütést kapott, a véremen jeges áradás suhant át, visszahökkentem, -megdöbbentem, hátratántorodtam elképedve, megrettenve és megzavarva. Mi -történt? - -Ez a férfi nyomorék volt. Nem volt sánta, nem volt béna, de nyomorék -volt. Elaszott testét alig tudta egyenesen tartani összeroppant gerince, -a lábai megroskadtak minden lépésnél, a járása vontatott, súlyos volt, -mint a nagybetegeké. Nyomorék volt ez a férfi. Haldokó. Összeroskadó. - -Megrettenve bámultam rá, azután az asszonyra néztem. Oh, az asszony… - -Rám villant most a szeme, de a szívemben nagy harag gyulladt ki. A -férfivel éreztem közösséget a közös ellenség ellen, aki az asszony… - -A bestia. - -Itt van e mellett a nyomorék mellett és keresi az új férfit, a másikat. -Engem! Dühös haraggal lázadtam fel az ellen a gyengeség ellen, amely -hozzá hajlított. Már vége is volt. - -Utánuk néztem, de nem mentem utánuk. Lopva rám tekintett még az asszony, -de én a férfit néztem. Nem mozdultam. Mentek együtt, azután eltüntek -előlem: a bűnösen fehér asszony és a nyomorék férfi. - -Magam maradtam a nyári éjszakában. Vége volt a mámoros erőnek, az erős, -szerelmes ifjúságnak. Az arcom szinte eltorzult attól a nagy -keserűségtől, amelyet a szájamban éreztem. - - - - -A bosszú. - -Gál püspök a gyorsvonat ablakain át kutatva nézett az őszi este kora -sötétjébe. A távolban ott ragyogtak már Marosvár lámpái, és úgy -tetszett, hogy a katedrális kettős tornyát is látja a sötét égre -rajzolódva. - -A gyorsvonat dübörögve vágtatott és sűrű facsoportok mellett rohant el. - -– A Fácányos – mondta magában a püspök. - -Az erdő elmaradt és a sinek mellett alacsony külvárosi házak látszottak. -Azután újra fák. - -– A Forgách-kert – mondta csendes örömmel a püspök. - -A házak szaporodtak és rosszul világított, görbe külvárosi utcákba -lehetett a magas töltésről belátni. - -– Az Alsó-város – mondta magában a püspök és megdobbant a szíve. - -Megismerte az utcát, a házakat, az egész városrészt: a piszkos és eleven -zsidó-várost, a marosvári gettót, ahová nem törvény és nem sárga folt -űzte a gettó-népet, hanem a szegénység, az űzérkedés, a szatócskodás és -a rongyszedés. - -Gál püspök szíve hevesen vert. Itt, ezen a hosszú utcán, az alacsony -házak között, itt játszott ő, itt járt iskolába, itt élt le hosszú, -nyomorúságos és vidám gyermek-éveket. A kis Geiger Simiből azóta Gál -Simon püspök lett, a marosvári püspökség ura, római gróf, pápai -trónálló, ő felsége valóságos belső titkos tanácsosa és jelölt a -biboros-kalapra… - -A vonat elhagyta az Alsóvárost, elrobogott egy villamos fényben úszó -utca mellett, hosszan fütyölt és megállott. Rendelete szerint csak egy -udvari papja várta Gál püspököt. - -A püspök kocsira ült, a huszár alázatos meghajlással csapta be az ajtót -és öt perc mulva új rezidenciájában volt Gál Simon. – A káptalan -tisztelgett nála, fogadta a jószágkormányzót és azután maga kivánt -maradni. - -Bejárta a palota termeit. Egy percre megállott a Forgách püspök arcképe -előtt, elmélázva nézte az Eszterházy biboros finom vonásait, egy -pillantást vetett a törökverő Drugeth püspök páncélos képére és azután -hálószobájába vonult. - -Boldogsággal és mámorral volt tele a szíve. Ime, ő, Geiger Simon az -Alsó-városról idekerült a Forgáchok és Drugethek palotájába. A Geiger -Lázár fia ura ennek a palotának és elébe nem járulnak kevesebb -hódolattal, mint akár Eszterházy biboros elé. - -A városra, ahonnan diadalmas útjára elindult, régen nem gondolt. Ki -akarta törölni emlékéből a nyomorúságnak ezt a helyét, ahol egy fiatal -zsidó jogászt a hiányzó vizsgadíja arra kényszerített, hogy visszatérjen -a piarista-atyákhoz – akiknek kedves tanítványa volt – és kérje a maga -számára is a rend atyai jóvoltát és ruháját. De most lehetetlen volt nem -gondolni a városra, a multra, a zsidóváros piszkos utcáira ott a vasut -mellett. - -A gyermekkorára gondolt, a labdázásokra a Forgách-kertben, az ájtatos -tanításokra az alacsony imaházban, és mosolygott. A gimnáziumban -dédelgették lángeszét az elfogulatlan papok. Otthon nyomorogtak. Az apja -tönkrement, az anyja meghalt. Dúsgazdag rokonaik voltak; nem törődtek -velük. Meghalt az apja is, és egy napon hiába járta be a várost, -milliomos rokonait, egy pár rongyos forintért, ami vizsgadíjra kellett. -Akkor elindult a gimnázium felé és négy hét mulva a kispapok ruhája volt -rajta. - -Harmincöt éve. Milyen út azóta: – az első miséig, az első szentbeszédig, -amely lázba hozta hallgatóságát, az első könyvig, amely a legelső -történettudósok közé emelte, a kanonokságig és a tardosi apátságig, -amelynek jövedelméből bőkezű mecénása lehetett minden művészetnek, a -feledhetetlen római utazásig… És most, ötvenötéves korában Marosvár -püspöke. Milyen út a Geiger Lázár fiának. Hálával és csodálattal gondolt -a nagyszerű hierarchiára, amelynek páratlan demokráciája ajtót tárt -előtte. Jónak, nagynak, boldognak érezte magát. Szép az élet és jó az -Isten… Úgy hajtotta le csendes, tiszta és nyugodt álomra a fejét, mint -az a kis zsidógyerek ott az Alsó-városban valamikor. Megint Geiger Simi -volt. - -… A székfoglaló, az avatás napján azután Gál püspök lett. A -székesegyházban ünnepies volt és alázattal teli, a fogadásoknál -méltóságos és fejedelmi. Éles metszésű, halvány arca királyi módon ült -magas termetén, a szava tündöklött és mozdulatai egy király mozdulatai -voltak. A küldöttségek hosszú sora a nagy szónokot hallotta, a nagy -tudóst, a mecénást, az emberbarátot. Mindenkit elragadott és – hiába -lesték titkolt várakozással – a zsidó hitközség küldöttségének jósággal, -leereszkedéssel, fejedelmi módon adta tudtára, hogy a felekezetek -közötti békét fontosnak és szükségesnek tartja… Gál Simon megmutatta -Marosvárnak, hogy oda való a Forgách püspök helyére. - -Mikor a város nevében üdvözölte a polgármester, Gál püspök pillantása -megakadt egy öreg ember arcán. Fekete ruhában szorongva, egy -összetöpörödött öreg ember állott a városi képviselők között. Gál püspök -szórakozottan hallgatta a polgármester szavait és az emlékezése -megfeszített erővel dolgozott. - -Megvan. Egyszerre eszébe jutott minden. Valamelyik nagy ünnepen ott az -Alsó-városban nem volt mit enni már a Geiger Lázár házában. Akkor egy -kis szatócs, egy nevetséges alacsony emberke, egy furcsa kis figura, egy -alig ismert szomszéd hozta be hozzájuk, amije volt. Gál püspöknek forró -hálával telt meg a szíve. - -A polgármester beszédére ragyogó ékesszólással válaszolt, és amikor a -küldöttség tagjait bemutatták neki, a kis öreg emberhez fordult: - -– Lamm bácsi, úgy-e? - -– Igen, kegyelmes uram. - -A püspök megrázta a kezét. - -– Kedves, jó Lamm bácsi, nagyon, nagyon örülök, hogy látom. - -A szívében tuláradt a hála és az emlékezés. - -– Kedves Lamm bácsi, – mondta hirtelen – kérem, maradjon itt, szeretnék -magával egy kicsit beszélgetni… - -Az öreg félreállott és hosszú sorban jöttek tovább a küldöttségek; mind, -mind hódolni a Geiger Lázár fia előtt. És a Geiger Lázár fia mindvégig -fejedelmi volt. - -Az utolsó küldöttségnek válaszolt Gál püspök, mikor a nagyterem tulsó -végében egy csoportot vett észre. A különböző küldöttségek tagjaiból -maradtak vissza, új emberek is jöttek hozzájuk, összeverődtek lassanként -vagy tizen; a Gál püspök rokonsága. Ott voltak mind: a Geigerek, a -Schwartzok, a Spitzerek, a dölyfös és korlátolt milliomosok. - -Amig beszélt még Gál püspök, éles szeme végigfutotta a társaságot. Igen, -itt vannak mind: Geiger Gyula, a hatszoros milliomos, aki nem adott az -apjának rongy pár ezer forintot, amelylyel a bukástól menthette volna -meg, Schwartz Lázár, akihez hiába ment vizsgadíjért, az egész milliomos -pereputty, amely az apja hosszú haldoklása alatt éhezni engedte őket. A -püspök szívét vad erővel rohanta meg az emlékezés: a sok alázkodás, a -nyomorúság emléke; és a gyülölet, amelyet régen érzett irántuk, most -friss erővel kelt fel. Itt vannak mind kövéren, ünnepiesen – ezek a -milliomosok csodálatosan hosszúéletűek – és akit engedtek volna -elpusztulni, annak tiszta talárjába most bele akarnak kapaszkodni. - -Az utolsó küldöttség is elment. A terem végén megmozdultak a fekete -ruhák. Egy csoportban jöttek előre a dörgölődzés mosolyával, alázatosan -és dölyfösen, hogy gőgjük új támaszt nyert magasra jutott rokonukban. - -A csoportból előlépett az egyik, aki szónokolni fog. Szóhoz azonban nem -jutott. - -Gál püspök nem birt magával. Finom arcán ezer ráncba szaladt a lenéző -kötekedés, papi vonásain kiütött az egykori zsidó fiú gyilkos -gúnyolódása, a fekete ruhákkal nem Gál püspök, hanem Geiger Simon állott -szemben. Oh, most a kezében vannak, a bosszú jó, a bosszú édes, a bosszú -áldott. - -A szónok nem tudta kinyitni a száját. Geiger Simon szembenézett a -társasággal, két kezét egy villámgyors mozdulattal emelte fel és -szorította maga elé szétterpesztve, arcán a ráncok éltek, nevettek, -gúnyolódtak és ez a régi arc, ez a héber gesztus félreérthetetlenül, -világosan és hangosan rikoltozta a milliomosok felé: – De piszkos banda -vagytok… - -Három másodperc volt az egész. Azután ismét Gál püspök állott ott -selyemtalárjában, magasan, méltóságosan és a következő mozdulata -fejedelmi volt. - -Egy lakájnak intett királyi és beszélő mozdulattal: - -– Ezt a szemetet innen ki! - -Azután megfordult és termei felé távozott. Egy intésére mellette ügetett -a kicsi öreg ember. - -– Gyerünk, Lamm bácsi! - - - - -Cseléd. - -Szeretem – mondta a fiatal Both – a szép gesztusokat, a fejnek büszke -hordozását, a félig lehunyt szempillák hideg, gőgös tekintetét. -Szeretnék így járni az emberek között, királyi módra felszegett fejjel, -jéghideg és merev arccal, amelyre ráfagyott a büszkeség. De korunk -szelleme, amely szkeptikus és gúnyolódó, nem tűri a királyi -fejhordozást. A gúny darázsfészke minden fullánkját beleereszti a -királyiságba; a királyok sem lehetnek fejedelmiek: mosolyogniok kell és -barátságos szavakat intézni a körülöttük tolongó cifraruhás -csőcselékhez. - -Büntetlenül ma csak a szolgák lehetnek fejedelmiek, az inasok a nagyuri -palotákban, a Jamesek és Baptisteok. Őket szeretem nézni, amint -márványarccal járnak a szőnyeges termekben: egyenesen, mint egy szálfa, -hang és mozdulat nélkül. Milyen büszkék, milyen méltóságosak, milyen -fejedelmiek! Mi hajlongunk és mosolygunk, ők egyenesen állnak és -jéghideg az arcuk. Mi kacagunk és hüledezünk, ámulunk, szörnyűködünk, az -ő arcukon nincs más, mint méltóság. És ha szétdől a terem a nevetéstől, -és ha dübörög és háborog, ők állnak nyugodtan és hidegen és egyetlen -izom nem mozdul az arcukon. Az ősök dicsőségének, az utód büszkeségének, -a régi törzs gőgjének és az évszázados palota méltóságának a hordozói és -őrizői ők tudatosan vagy öntudatlanul. - -Mindez a királyi méltóság, ez a fejedelmi gőg, amit imádok, megjelent -előttem egyszer egész uralkodói ragyogásával egy szőke lányon. Nem volt -cseléd, de alig több: angol társalkodónője volt az öreg Sándorfy -grófnénak. - -A szinházban láttam először; a grófné páholyában ült. Hiszek a -kiválásban, a fajta nemesedésében és ezt mondtam magamban: - -– Évezredes fajtának kifinomodott virága ez a lány. Hercegeknek és -hercegnőknek kellett egymást, szeretniök csodamódon, teremtő szerelemmel -összetalálkozniok, hogy ebben a lányban elérje tetőpontját a fajta -virulása, ereje és szépsége. Mert szép lehet a plebejus vér is, de a -hajnak ez a csodás, hamvas szőkesége, az arcnak ez a színe, a száj -metszése, az orr finomsága, ez a fül, ez a kéz és ez a termet csak egy -munkától megkimélt, csupán a maga virágzásában fáradó, gyönyörű racenak -adatott meg. - -Csalódtam. A lány nem hercegnők lánya, hanem társalkodónő. Mary a neve, -az apja kocsmáros, Jamesonnak vagy Jacksonnak vagy hogy hívják. Mindegy, -mondtam magamban, szeretem ezt a lányt. - -Másodszor a grófnénál találkoztam vele, ahol nagy vacsora volt, -mulatság, tánc. A lánynak olyan szerepe volt, ami a házikisasszonyé és a -szobalányé között van. Rendelkezett a cselédséggel, de a grófné vele -hozatott magának egy pohár vizet. - -Hogy hozta ezt a pohár vizet! Körülötte hangos beszélgetések és kipirult -arcok; az ő ajka hallgatásra zárva, az ő arca hideg és mozdulatlan, az ő -feje büszke és magas. Mint egy királynő, úgy ment a tömeg között, a -grófok és a grófnők körülötte fecsegő cselédek voltak. Körülötte a -póriasság lotyogott és kacagott durván, ő volt a méltóság és a fenség. - -A társaság rosszul bánt vele. Az asszonyokat bosszantotta a szépsége, a -férfiaknak kellett volna a szépsége: bántották tehát mind a ketten -csipős megjegyzésekkel, parancsolgatással vagy otromba bókkal. A lány -mozdulatlan arccal járt közöttük. - -Beszélgetni kezdtem vele. A hangja szonór, aranynyal zengő alt-hang -volt. A kérdéseimre gőgös hidegséggel, röviden válaszolt. De úgy -beszéltem vele mint egy hercegnővel, és megbarátkoztunk lassan. - -Okos lány volt. Nyugodtan és biztosan itélt, egy előkelő elmének magas -szempontjai szerint. Amint mellette álltam és néztük a teremben a -táncolókat, az izzadt, kipirult és hangos párokat, megértettem, mennyire -lenézheti királyi hidegsége és gőgje ezt a lármát, ezt a póri, duhaj -társaságot. - -Az órák multak és én egyre vele beszélgettem. Bizalmas lett, mosolygott, -intimitásokat mondott el az életéből. - -A szemem, a szívem, a fejem egyre jobban betelt vele. Szeretem ezt a -lányt, szeretem. - -– My queen, gondoltam magamban, királynőm, enyém leszel. Elviszlek téged -a Both grófok százados várába és az ősök arcképei elpirulnak az örömtől, -mert ilyen fejedelmi úrnője nem volt még Bothkőnek. - -Mult az éjszaka. Jött a hajnal, a reggel. A tánc még egyre tartott. A -lánynyal beszélgettem és soha még én olyan boldog nem voltam, mint -akkor. - -Öt óra volt, jól emlékszem, éppen ötöt ütött az óra, mikor az öreg -grófné ment el mellettünk. A lánynak odaszólt valamit, kérő hangon -valami parancsot. - -Hogy mi volt a parancs, arra nem emlékszem, mert ekkor valami rettenetes -dolog történt. Amikor elhaladt a grófné, a lány, akinek csillogott a -szeme, aki már bizalmasának érzett, elhúzta a száját. Lerántotta az alsó -ajkát két görbe vonalban, az egyik szeme rút kacsintásra csukódott, a -fejét felkapta és a grófné után intett sunyi módra, velem bizalmaskodva, -a háta mögött csúfolta ki szolgálómódra a gazdáját. - -A szerelmemnek abban a pillanatban vége volt. Két perc mulva otthagytam. -Másnap elfelejtettem. Utáltam. - -Nem volt királyné. Cseléd volt. - - - - -Fanyar nász. - -Zsolt kinyújtózkodott a puha karosszékben és felsőséggel magyarázta: - -– A legnagyobb katasztrófa, ami érheti az embert, az, ha fiatalon -elveszti az eszét és bolond fővel megházasodik. Éljetek úgy, mint én: -hónapos szobában lakom, de arravaló a kaszinó, hogy az embernek -kényelmet adjon és a számtanácsosi fizetésből így telik kártyára is, -pezsgőre is, asszonyra is. Egyre nem telne, tízre telik. - -A társaság bólogatott; ismerték már az egész elméletet. Zsolt teljesen -belefeküdt a puha karosszékbe, szívta a szivarját és látszott rajta, -hogy elégedett állatnak érzi magát. - -Tizenegy óra tájban haza indult. A hűvös utcán vidáman ballagott, de a -gyomra táján egyszerre valami fájdalom jelentkezett. Először csak lopva, -alig érezhetően. Zsolt haladt előre. A fájdalom azután kigyulladt, -belekapott a gyomrába, belemarkolt, belevágott, marcangolt, égetett, -harapott. Zsolt összegörnyedt és nyögve támaszkodott egy ház falának. A -fájdalom nem szünt. Zsolt hörgött és fuldoklott. Végre lábra vergődött. -A legközelebbi házba, ahol orvosi táblát látott, becsengetett. - -Az orvos az ágyból kelt fel, megvizsgálta Zsoltot és rosszkedvüen -mondta: - -– Teljesen elhanyagolt gyomorbaj, talán epe-komplikációkkal. - -– Meghalok? – kérdezte Zsolt. - -– Valamikor mindenesetre meghal, válaszolt durván az orvos, most pedig -mindenesetre menjen kórházba vagy szanatóriumba, ha pénze van rá. - -Zsolt kocsit hozatott. Nem, nem kórházba. Haza. Ha meg kell halni, -inkább otthon. - -Nyögve vergődött fel a lépcsőn. Rázuhant az ágyra. A gyomra táján, mint -a parázs, úgy égett a fájdalma. Nyögött. Összeszorította a fogát és -szitkozódott. Becstelen, gaz, alávaló sors, hogy meg kell halnia az -embernek, mikor csak negyvenöt éves és jó az ital, édes a szivar és szép -a leány. - -– Jaj! Jaj! - -Felkapta a kezét és dühösen nyomta meg a villamos csengő gombját. A -csengő berregett. Zsolt dühödten szorította a gombot. Az ajtó kinyilott. - -– Julcsa, hörögte Zsolt, mért nincs itt friss víz? - -A cselédnek ki volt sírva a szeme. Végignézett az emberen, megfordult és -kiment. - -Zsolt várt. Nem is kellett neki a víz, csak kínozni akart mást is, ha -neki kínlódnia kell. Julcsa késett. Zsolt megint a csengő után kapott. -Hosszú rikoltó berregés. A cseléd visszajött. Zsolt rárivallt: - -– Hol járt eddig? Ne sétáljon. Ne oda tegye a vizet. Hiszen az nem is -friss víz. Hozzon másikat. - -A cseléd az asztalra tette a vizes-palackot, az ágy elé lépett, -csípőjére tette a kezét és megszólalt: - -– Hallja maga, istentelen pogány! Két év óta tűröm a maga kínzását, mert -a nagyságát szegényt, meg a kisasszonyt, nem akartam itthagyni. De hogy -most éjféltájban is lelke van ordítani, amikor bent kiterítve fekszik a -nagysága… - -Zsolt felpillantott. - -– Kiterítve? - -– Kiterítve. Délután meghalt. A kisasszony ott sír mellette. Hát nekem -ne parancsolgasson többet. Dögöljön meg. - -Sarkon fordult és kiment. Zsolt elámulva nézett utána. A halál közelsége -megborzongatta; úgy meglepte az egész fellázadás mindig hallgatva tűrt -zsarnoksága ellen, úgy átjárta mindenféle izgalommal, hogy -elcsendesedett és elaludt. - -Másnap reggel újra fájdalmak ébresztették fel. Csengetni kezdett. Az -ajtó lassan felnyilott és félénken, gyáván, csendesen lépett be rajta -Eszti kisasszony. Fonnyadt alakja a fekete ruhában, a vörösre sírt -szemekkel szánalmas és megindító volt. - -– Kérem, tördelte, Julcsa nem akar bejönni. Ne tessék haragudni. Majd -elvégzem én. - -Zsolt mogorván szólott: - -– Hívjanak doktort. - -A doktor eljött, nagyon aggasztónak találta az állapotot, különféle -rendeléseket tett és Zsolt egyre csengetyűzött. Eszti mindig megjelent -az ajtóban és alázatosan, csendesen, siralmasan teljesítette a -parancsokat. Másnap délelőtt magától jött be és sírva mondta: - -– Tessék megbocsátani, most egy órára elmegyek. A mamát temetjük. - -Zsolt nem szólt egy szót se, de mikor egyedül maradt, dühében félóráig -nyomta a csengőt. Őrült fájdalmai voltak. Nem használt se az opium, se a -morfium, semmi se használt. Meg kell dögölni. - -Eszti azután bejött a szobába és újra végezte a parancsokat: szürkén, -csendesen, alázatosan. Zsolt a fogát csikorgatta fájdalmában. A lányt is -kínozni akarta. - -– Miből él ezentúl? - -– Nem tudom – válaszolt a szürke lány. - -– Hát eddig miből éltek? - -– A mamának volt nyugdíja. - -– Magának nincs semmije? - -– Nincs. - -– Éhen fog veszni – mondta Zsolt csendes örömmel. - -A lány lehajtotta a fejét és vörös szemhéjai alól újra könnyek fakadtak -fel. Zsolt elégedetten fordúlt a fal felé. De reggel újra fájdalmakra -ébredt és végre is teljes nyugalommal állapította meg: - -– Hát jó. Hát meg fogok halni. No! - -Most már nyugodt volt. Hát jó, vége a szép életnek, az urinak, az -önzőnek, a pezsgőtől, lányoktól vidámnak. Szép volt, vége van. Készült -az utra. Másik életre-e, – nem tudta, de nyugalmát aggasztó és hideg -sejtések borzongatták meg. Úgy tetszett neki, hogy egész életében igen -rossz ember volt. A lány pedig ott járkált a szobában alázatosan, -csendesen, szürkén. Megszólította: - -– Eszti, tudja mit, én feleségül veszem magát. - -A lány megállott és elámulva pillantott rá. - -– No – mondta Zsolt – ne ijedjen meg. Én úgy is megdöglök. Érzem. -Magának nincs miből élnie. Ha a feleségem lesz, akkor nyugdíjat kap. -Semmit se akarok érte. Akár a temetőbe se kisérjen ki. Nincsen senkim, -hadd fizesse az állam magának azt a nyugdíjat. - -A leány zokogni kezdett és meg akarta csókolni a kezét, de Zsolt -haragosan ordított rá és a leány erre ismét halkan és alázatosan végezte -a dolgait. Két nap alatt rendbe hozták az irásokat és harmadnap egy -hivatalos ember házasfeleknek jelentette ki őket. - -– No, – gondolta magában Zsolt – most elvégeztem a számadásomat az -égiekkel is. - -Egyedül maradtak. - -– Most menjen ki, – szólt Zsolt a lányhoz és befordúlt a fal felé: – -hátha most szépen, simán meg lehetne halni. - -De nem lehetett. Nagy fájdalmak jöttek még. Zsolt toporzékolt, -átkozódott, a lány pedig alázatosan dolgozott. A napok teltek és egy -napon meglepetve kiáltott fel az orvos: - -– Ohó! Gyógyúlás. Csoda, csoda. A daganat teljesen szétoszlik. Magától. -Egészen. Biztos gyógyulás. - -Zsolt bután nézett rá. A lány szégyenkezve huzódott vissza. Az orvos -vidáman távozott. - -– Három hét alatt talpra áll – mondta Zsoltnak. - -A házaspár egyedül maradt. Zsolt nézett a lányra és az teljes -bűntudattal harapdálta vékony ajkát. Zsolt zavart volt. A halál -gondolatát – nagy jótéteménye tudatával – megszokta már. Most jön az -élet: egy soha még csak el sem képzelt, zavaros, érthetetlen, buta élet. - -Nehezen szokott hozzá. De hozzá kellett szoknia. A lányt pokoli -találékonysággal gyötörte, az alázatos maradt és hallgatag és végre, -három hét múlva csakugyan felkelt a férfi. Minden nap erősebb lett. A -régi, szívós, erős Zsolt lett. Nagy sétákat tett és jóleső fáradtsággal -tért haza. A lánynyal nem beszélt. Nem tudtak egymásnak mit mondani. -Egyik sem tudta: mi lesz már most, hogyan lesz? - -A napok azonban multak. Jött a tavasz. Egy alkonyatkor hazajött Zsolt és -leült a lány mellé. Lassan sötétedett. A lány keze után nyult és a kéz -alázatosan simult meg az övében. - -Az ablakon frissen áradt be a tavasz lehellete és benn kezdődött egy -fanyar nász, egy szürke, kelletlen, érthetetlen, ostoba és bánatokkal -telt házasélet. - - - - -A prológus. - -– Leányom – mondta neki az apja, aki királyi tanácsos, kereskedelmi -kamarai elnök, szóval igen tekintélyes úr volt – az embernek -kötelességei vannak nemcsak önmaga iránt, hanem a társadalom iránt is. -Abban a városban, ahová jutsz, a legelőkelőbb családok egyikének leszel -tagja. Jó feleségnek kell lenned, idővel jó anyának, de társadalmi -állásod megkivánja tőled, hogy bizonyos mértékben résztvégy a közéletben -is. A vagyon és a tekintély kötelességeket ró az emberre. Jótékony -mozgalmakat támogatnod kell; ahol éppen vagyonodra és tekintélyedre -szükség van, ott nem szabad, hogy hiába várjanak reád. Ne bocsátkozz le -azokhoz, akik alattad állnak, de légy mindenkihez barátságos. Egy -szóval, légy rajta, hogy régi és új családod tekintélye növekedjék -általad. - -Efféle tanácsokkal ellátva jelent meg egy napon a friss pezsgésű -kereskedő-város aszfaltján a fiatal Pándorf Samuné. Új családja valóban -gazdag volt. A számos és kiterjedt család buzával, liszttel és -keményítővel látta el a fél országot, és a város különböző részein egész -utcákat szerzett magának. Ami azonban a tekintélyt illette, az nem akart -abban a mértékben jönni, mint ahogy kivánatos volt. Az emberek nem -tudták és nem akarták elfelejteni, hogy az öreg Pándorf Izrael még egy -rossz lóval járta a megyei vásárokat, úgy hogy a család gőggel volt -kénytelen helyettesíteni a hiányzó tekintélyt. A fiúk más városokból -hoztak asszonyt és a család lassanként elzárkózott az eleven és gúnyos -szellemű várostól. - -Arra nem került sor, hogy valaki szemükbe mondjon sottise-okat, a hátuk -mögött pedig hiába hangzottak el lenéző megjegyzések: – nekik volt a -legszebb fogatuk, az asszonyok vakító brilliánsokat hordtak és az egész -család mégis gőgösen járkált a városban. - -A fiatal Pándorfné nem vett észre semmit kissé ferde helyzetükből. A -család valóban gazdag volt, sőt valóban tekintélyes is, mert hiszen -nélkülük semmit sem csinálták a városban. Jóakaratukra, pénzükre és -jelenlétükre mindenütt szükség volt, és amint a férfiak a városi -közgyülésekhez ereszkedtek le, éppen úgy ültek az asszonyok -kimondhatatlan méltósággal a nőegylet ülésein. - -A fiatal Pándorfné csak egyben hibáztatta családja többi tagjait. -Túlságosan hidegek voltak. Barátságosnak kell lenni mindenkihez, -anélkül, hogy leszállnánk hozzájuk, – erősítgette ismételten; és habár a -tanítás a többieken nem fogott, ő szíves bátorítással, biztató -jóindulattal fordult az emberekhez, akikkel sorban megismerkedett. - -Sajátságosan felfelé szökő orra hamar ismert lett az utcákon, amelyeken -úgy ment végig, hogy fejét féloldalt hajtva, méltóságos és mégis -bátorító módon mosolygott mindenkire. Járására nézve az úgynevezett -kacsázók közé tartozott és a hangja, a hangja, amely utóbb biztatólag -csendült mindenki felé, felejthetetlen és hasonlíthatatlan volt. Ezen a -hangon a szőke és pisze-orrú utódban csodálatos módon valamely régen -elfelejtett ősének a jargonja ütött ki leküzdhetetlenül és győzelmesen. -Ez a hang valami furcsa dünnyögés volt, a szent könyvekre hajló ősök -valamely hasonlíthatatlan nazális fuvolázása. És ezt a hangot mindig és -mindenütt lehetett hallani: végtelen jóindulatú leereszkedéssel rezdült -meg ez a hang, ha egy gyerekkocsi jött az úton, ha lányok jöttek szembe, -ha ismerősök merültek fel; kérdezősködve, bátorítva, dicsérve és -tanácsokat adva ez a hang végigröpködte a várost, kisértetvén a -félrehajtott fej jóságos mosolya által. - -A Pándorfékat követő megjegyzések új erőre kaptak, sziszegőkké, -gyilkosakká, pokoliakká váltak, mérgesek és öldöklők lettek, ha a fiatal -Pándorfné valahol megjelent. Az asszony azonban erről semmit sem tudott. -Ő életet adott két gyermeknek és a lélek példátlan harmoniájával -hajtotta le esténként nyugodt álomra elégedett és mosolygó fejét, -tudván, hogy családja és a társadalom iránti kötelességeit egyformán -teljesítette. Lassanként azután az emberek is beletörődtek jóakaratába, -közömbössé vált nekik és nem igen tettek rá megjegyzést. Ő pedig nyugodt -önérzettel teljesítette tovább is a társadalom iránt való kötelességeit. - -… Idővel egyszer a nőegylet műkedvelő előadást akart rendezni -népkonyhája javára. A titkár előterjesztette a programmot: táncokat, -rövid darabokat, énekszámokat és zongorapartiekat fognak előadni csupa -előkelő és úri szereplők. - -Lesz egy gavotte rokoko-ruhában, lesz egy énekes játék, bohózat és – -mivel a programmban Pándorféknak is kell szerepelniök, vagy mivel -legalább is fel kell nekik ajánlani a szereplést – a titkár -megkockáztatta azt az ajánlatot, hogy Pándorfné ő nagysága talán a -prológust kegyeskednék előadni. Az ajánlatot rövid hallgatás követte. -Mindenki meg volt róla győződve, hogy az ajánlatot visszautasítás -követi, de a fiatal Pándorfné atyjára gondolt, mosolygása egyre melegebb -lett és a fejét félrehajtva, azt mondta: - -– Hát ha szükség van reám… - -Igy határozatba ment, hogy a prológust Pándorfné »úrasszony« mondja el. -A helyi poéta lelkes alexandrinusait a jótékonyság nemtőjének adta a -szájába és a fiatal Pándorfné így stilszerű görögös ruhát szerzett be -erre az alkalomra; leomló redőzetű fehér peplont, amelyet virágok -egészítettek ki. - -Az előadás napján a szinház zsufolásig megtelt. Egyetlenegy hely nem -maradt üresen. - -A függönyt visszahúzták egy kicsit, hogy a jótékonyság istennője a -lámpák elé léphessen. Utolsó szavaira majd fellebben a függöny és az -első káprázatos ragyogású, megindító élőképet tárja fel. - -A függönyt tehát visszahúzták és a fiatal Pándorfné a lámpák elé lépett. -A redős fehér ruha művészi hullámokban omlott le róla, nyaka szabadon -volt és a haja középen volt görögösen elválasztva. Nyugodtan és -méltóságosan állott meg a bámuló százak előtt. A kötelességteljesítés -nemes tudata töltötte el önérzettel a szívét. A lámpaláznak nyomát sem -érezte. - -Jobb karját felemelte és egy széles, méltóságos mozdulattal – amint -betanulta – tárta ki a közönség felé. A szinházban halálos csend volt. A -görögruhás nő félrehajtva a fejét, végtelenül jóságos mosolylyal az -ajkán, beszélni kezdett: - - _Úri szép közönség, idejöttél mára_ - _Hivó szózatomra…_ - -Az ismert hang szétröppent az óriási nézőtéren. Ez az ismert hang -azonban most felemelkedett, rezgett és megnyúlt. A páthosz felkapta ezt -a hangot, megszokszorozta, harsogóvá tette. Az ismert dünnyögés -szavalásba emelkedett, a nazális rezgés vontatott és méltóságos -énekléssé vált. A lassú esésű alexandrinusokba belebújt a rettenetes -jargon, a görögruhás nő mögött megjelent az elfelejtett és felejtetni -akart ős kétségbeejtő árnyéka. - -Az első sor után egymásra néztek az emberek. A második sornál egymásra -mosolyogtak. A padok között suttogás támadt, mindenfelé volt valaki, aki -a szomszédjával okvetlenül közölni akart valamit. A szinpadon egyre -zuhogtak az alexandrinusok, a dünnyögést mind magasabbra emelte a -páthosz és a nazális hangok az egyre érzelmesebb sorokkal úgy törtek -elő, mint a trombitaharsogás. - -A nézőtéren nevetni kezdtek. A nevetés először hátul ütődött fel; elől -az emberek nyugodtak voltak. A görögruhás nő azonban még mindig szavalt -és elől is le-lehajolt egy-egy ember, hogy a nevetését a zsebkendőjébe -nyomja. - -És az alexandrinusok nem fogytak el. A harsogó páthoszból most a -szívekhez szóló könyörgés hangjába csapott a jótékonyság nemtője. Hangja -leszállott és amint minden érzelmét, minden jóságát bele akarta vinni a -szavakba, a kitóduló hang, amely nem tudta elkerülni az orrot, úgy -hangzott, mint a lassú vinnyogás. - -Ekkor csend volt. De hátul egyszerre újra felhangzott a nevetés. És most -már nem lehetett ellentállni. Mint a tűz, úgy futott előre a padsorokon -az emberi derültség szörnyű hangja. A legkétségbeesettebb erőfeszítés -sem használt. Aki végső erővel még fogva tudta tartani izmait és össze -tudta szorítani a torkát, az is el volt veszve, mikor mögötte, előtte, -mellette nevetni kezdtek. A sorokon végigbugyborékolt a kacagás. A -szinpadról egyre omlottak az orrhangok, és a nézőtér most már nem tudta -tartóztatni magát. Csilingelő női kacagások és mély röhögések egymásba -vegyültek, az egész nézőtér nevetett, kacagott, hahotázott, röhögött. -Egy-egy ember végignyúlt a széken és kieresztette a hangját, a nők -füzőin pattogtak a kapcsok, a püspök a proszcéniumpáholyban lehajtotta a -fejét és az egész teste meg-megrázkódott. Az első sorokban végig: -kinyilt szájak, félrehúzott arcok, könnyes szemek röhögtek. A nevetés -buffogott, bugyborékolt, dőlt ki mindenütt, hátul egész zivatarrá -erősödve. - -A jótékonyság nemtője nagyranyílt szemekkel állott a szinpadon. Az -alexandrinusok akadoztak, a szavak botorkáltak, a hang elcsuklott és a -félrehajtott fej ijedten szegődött hátra. - -Az emberek nevetnek. Rajta nevetnek, ebben nem lehet kétség. Riadtan -nézett szét és mindenféle könyörtelenül nevető arcokat látott… Mindenki -nevet. - -Esztendők óta talán először tünt el a mosolygás az arcáról és a szinházi -festék alá halálos sápadtság szökött. A fejét még jobban hátrahajtotta, -a szava akadozni kezdett, szavaló hangja leszállott és egyszerre torkán -akadt. - -Nem szólt. Szembenézett a tömeggel. Még mindig a nevetés rázkódott végig -a sorokon, hangos, fékevesztett, letiporhatatlan nevetés, amely -betöltötte a szinházat. - -De amint ő elhallgatott és mereven megállott a tömeggel szemben, -lassanként elhallgatott a nevetés is. Halálos csend lett. A tömeg -meghökkenve nézett a lámpák felé. - -A görögruhás nő nehéz mellel vett lélegzetet. Amint szembenézett a -tömeggel, egyszerre megértett mindent. Régi kétségek, amelyek csak -hajdan – tükre előtt – kínozták, most bizonyossággá lettek. Megértette, -hogy ő rút, szánalmas és nevetséges. Megértette, hogy jóságát mindig -kigúnyolták, megértette, hogy háta mögött kinevették, megértette, hogy -kellemetlen, komikus és félszeg volt, hogy társadalmi szereplését -lenézték, kinevették, hogy jóhiszeműsége, jóindulata, jósága irigységet, -gyülöletet, lenézést szerzett a számára. - -Végignézett a százakon és látta, hogy mind nevetett, hogy ő mindnek -siralmas és nevetséges volt, hogy nincs senki, akinek ő tetszett volna. - -A fejét még jobban hátraszegte, a szivét egy görcs szorította össze és a -görög ruhákban csendesen összeomlott a szétlibbenésre kész függöny -előtt. - - - - -A kis gróf. - -A kis grófot egy fiatal pap kisérte el mindennap a gimnáziumba. A fiatal -pap a nevelője volt. A kastély felől jöttek csendesen, összesimulva. A -pap fekete ruhában volt, a kis gróf mindig kék bársonyban. Sápadt volt -mind a kettő. Olyanok voltak, mint két sötét, hallgatag árnyék. - -A kastély azelőtt üres volt és csendes. De a kis gróf édes apja sokat -kártyázott, a birtok egy napon gondnokság alá került és ekkor a grófné -kezdett parancsolni. Ő rendelte el, hogy hazaköltözzenek a kastélyba, -mert – mondta – nem akarja, hogy fia koldús legyen. Úgy volt, hogy -otthon laknak, amíg minden adósság ki nincs fizetve. A gróf unta ezt a -dolgot. Átásítozta a hónapokat és a monokliján át mély megvetéssel nézte -az egész kis várost. A kis grófnak közömbös volt az ügy. Keskeny arca az -első év végén éppen olyan halvány és mozdulatlan volt, mint amikor a -cisztercita tanárok először simogatták végig, és a zajongó osztályra -éppen olyan nyugalommal tekintett, mint amikor először jelent meg -közöttünk. Hanem a grófné, ő lelkesedett a kastélyért és az egész kis -városért. Itt ő parancsolt, ő rendelkezett, elhanyagolt és mellőzött -asszonyból itt a város királynője lett. Hihetetlen méltósággal tudott -megjelenni a nyilvánosság előtt és mámorosan élvezte azt a bámulatot, -amelyben része volt. A harminc éven jól túl volt már, erősen hízott, de -elsőségét a városban vitatni sem lehetett. - -A kis gróf egy éve járt már a cisztercitákhoz, amikor – a második -gimnáziumban – megbarátkoztunk. Segítettem neki valami feladatában, ez -teremtette meg a barátságot. Ezután bizalmas közléseket tett nekem a kis -gróf és én álmélkodva láttam, hogy tapasztalt, vad és erős mivoltom -mellett milyen félénk, tudatlan, lányos és anyás maradt. Nemcsak gyenge -volt és nemcsak a zajt és a dulakodást kerülte, valami rettenetes – -arisztokrata – irtózással, hanem járatlan volt az élet minden dolgában. -A női dolgokról pedig, amelyeket a padok között tudatlan, fojtott -kacagással sugtak tovább a fiúk, egyszerűen sejtelme sem volt. - -Egy napon ezzel a kérdéssel lepett meg: - -– Te, a te anyád festi magát? - -– Nem – válaszoltam csodálkozva. - -A kis gróf hideg szemében egy kis büszkeség csillant fel. - -– Az én anyám, mondta jelentős hangon, festi magát. - -Elámulva néztem reá és a kis gróf megmagyarázta, hogyan megy a dolog. -Rendre elsorolt minden részletet és így fejezte be: - -– Ez a festés. Hallottam, amikor az inas mondta a szobalánynak: a -méltóságos asszony festi magát. Mindig festi magát, mikor valahová -elmegy. Olyankor nem szabad megcsókolni. - -Álmélkodva hallgattam a dolgot. A kis gróf egyre büszkébb lett az -előadás hatására és hogy betetőzze ezt a hatást, hozzátette: - -– Azt hiszem, csak grófnéknak szabad festeni magukat. - -Le voltam sujtva. Az egész kicsi városban csakugyan senki nem merte -volna az arca színét megkorrigálni és a kis gróf határozottan nagyot -nőtt a szememben ezen a napon. Ekkor éreztem először, hogy kitünő dolog -lehet grófnak lenni. Eddig mindig én bántam bizonyos jóindulatú -leereszkedéssel vele, most a kis gróf lett a leereszkedő. Nagyon -szégyeltem, hogy az én anyám nem festi magát és elhatároztam, hogy ha -husvétra hazamegyek, meg is kérdezem a dologra nézve. - -Az ügyet azonban elfelejtettem, és hogy a következő évben Budapestre -kerültem, hosszú esztendőkig nem foglalkoztatott a kifestés joga és a -kis gróf. - -Tízenkét év telt el és nem találkoztam vele. Ekkor egyszer a Dunaparton -szembejött velem. Az első percben megismertem; az arca alig változott, -maradt az a lányos arcú, halvány, karcsú szőke fiú, aki volt. Ő is -megismert. - -– Szervusz, mondta örömmel, szervusz, hogy vagy? - -Beszélgetni kezdtünk. Hamarosan láttam, hogy nemcsak az arca, hanem a -lelke sem változott: tudatlan, félénk, lányos, anyás. Otthon végezte el -a gimnáziumot, a liceumban tanulta a jogot, mindig az anyja mellett volt -és mindig egy fiatal pap volt a nevelője. Most doktor juris és talán -valamelyik miniszteriumba megy. A birtokon most már nincs adósság és -megint Budapesten laknak. Ő most izlelt bele a szabad, nagyvárosi élet -különös örömeibe. Mámoros volt, de még ügyetlen és gyáva. - -– Hát te mi vagy? – kérdezte azután. - -– Újságíró. - -Elhallgatott. Zavartan izgett-mozgott, egy vérhullám öntötte el finom -arcát és végül nagy elhatározással, szinte dadogva kérdezte: - -– Ismered Tábor Pannit? - -– Igen. - -Csodálkozva néztem rá. Zavartan mentegetőzött: - -– Mert ti újságírók ismeritek úgy ezeket a szinésznőket. - -Hosszas unszolás és kérdezősködés után kiderült, hogy a kis gróf őrültül -szerelmes Tábor Panniba. A versenyen látta vagy ötször és úgy imádja, -mint ahogy csak a naiv, anyás fiatal grófok imádhatják az igen rossz -nőket. Nem mert még senkinek se szólni és meghal, ha nem ismerkedhetik -meg vele. - -– Nem szoktál a Dalos-szinházba járni? - -– Nem. Háromszor voltam szinházban életemben. - -– Hát gyere el ma este, felviszlek a szinpadra és bemutatlak Tábor -Panninak. - -– Nem haragszik meg? - -Elnevettem magamat. - -– Légy nyugodt. Nagyon fog örülni. - -Megvigasztaltam még, hogy a szerelme nem is olyan reménytelen, mint -ahogy gondolja… Azután elváltunk. - -Este kissé későn jutottam el a szinházba. A kis gróf már aggódva várt. -Az első felvonásközben karon fogtam. - -– Menjünk a szinpadra. - -Ujjongott örömében. A szinpadon megtaláltam Tábor Pannit. Rövid rokoko -szoknyában, nagy fehér parókával, erősen – a szinpadi világításnak – -kifestve állott egy sarokban. Nagyon szép volt. Bemutattam neki a kis -grófot és egyideig beszélgettem velük. Villámgyorsan megbarátkoztak. A -kis gróf eleinte bátortalan volt. Panni annál merészebb. Ez a merészség -azután felgyújtotta a kis grófot és két perc mulva már a szerelmi -vallomásnál tartott. Ekkor elhivott valaki. - -Mikor a felvonásköznek vége volt, lementem a szinpadi lépcsőn és a -folyosón át a nézőtér felé tartottam. Mögöttem jött le a szinpadról a -kis gróf is. Utolért. Megkapta a karomat. Halálsápadt volt. - -– Mi bajod? – kérdeztem tőle. - -– Gyere, dadogta, gyere ki innen. Az utcára. - -Kimentünk. Kiváncsian és aggódva néztem rá. A kis gróf a homlokáról a -verejtéket simogatta le, nehéz lélekzésssel szítta be a hűvös, éjszakai -levegőt és hozzám hajolva, kétségbeesetten, rekedten, megsemmisülve -sugta: - -– A világosságon láttam, hogy ki van festve. Mint az anyám… - -Bánatos lemondással intett vissza a szinház felé: - -– Sohasem tudnám megcsókolni. Sohasem fogok visszamenni. - - - - -Matt. - -A leány szülei sokáig ellenkeztek. A férfi kezdő ügyvéd volt és nem -biztak benne, hogy lesz valamivé. A leány makacs akarata végre -diadalmaskodott. Megvolt az esküvő, egy hónapig utaztak és azután -megkezdték a házasság csendes, békés, munkás életét. - -Az első mámor hónapokig tartott. Egy félév telt el, amig szinte -mindennap újra érezték győzelmük örömét, egyesülésük mámorát, lassan -azonban jelentkezett ekkor az unalom. Meglepetve fogadták és -szégyenkezve titkolták maguk előtt is. De nyilvánvaló volt már, hogy -egymás társasága nem elégíti ki őket. Az örökös együttlétbe befúrakodott -a fanyarság. Nem volt mit mondaniok egymásnak. Próbálgatták a dédelgetés -és a becézés régi játékait és unottnak találták. Nézték egymást, -ásítoztak és tanácstalanul ődöngtek a lakásban. - -– Paula, kérdezte egy napon a férfi, tudsz sakkozni? - -– Nem – válaszolt az asszony. – Miért? - -– Az íróasztalom fiókjában megtaláltam a régi sakktáblámat. Kedves -volna… - -– Taníts meg – mondta az asszony. - -– Jó – kiáltott örömmel a férfi. - -Kihozta a kockás táblát, felállította a figurákat és magyarázni kezdett. -Eleinte kissé nehezen ment a dolog, de azután mindent megértett az -asszony. Az idő gyorsan telt el és mikor végét vetették a tanításnak, -örömmel állapították meg: - -– Ezentúl mindennap játszunk. - -Mindennap játszottak. Az ebédutáni és a vacsorautáni idő, amelyet a -férfi még mindig otthon töltött, volt a legunalmasabb. Ilyenkor -játszottak. A férfi szivart vett elő, az asszony is rágyújtott egy -cigarettára és megelégedéssel, örömmel ültek le a kis asztalhoz, amelyen -szép rendbe sorakozva ott állottak a játék figurái. Jó pajtásoknak -érezték magukat, szórakozást, kellemes, apró izgalmakat vártak a -játéktól. Szerették ezeket az órákat. - -Addig, amig az asszony kezdő volt, minden pompásan ment. A férfi könnyen -nyerte meg a játékokat és ha az asszony is nyert néha, az véletlenszámba -ment. Ebbe belenyugodott az asszony is. Hónapok teltek el és a sakkozás -óráit mindig örömmel várták. - -Lassanként azonban az asszony veszedelmes ellenfél lett. A férfinak -erőlködnie kellett; törnie kellett a fejét, kínos fejmunkával kellett -fáradnia a nyerésért. És nemsokára szó sem volt a könnyű, tréfálkozó -győzelmekről. Az asszony egyenlő rangú játékos lett. A férfi nap-nap -után vereséget szenvedett a mérkőzésben és kedvező eredmény volt, ha -nyert és veszített játékai egyenlők voltak. - -A sakktábla körül ekkor valami titkos és lappangó gyűlölet keletkezett. -Nem a játék kedvéért ültek most már le játszani, hanem a győzelem -kedvéért. Aki veszített, az dühbe jött, elkeseredett, fanyar haraggal -pillantott a másikra és gyűlöletesnek találta az örömét. Hibákat -keresett rajta. Néha megállapította a fellobbanó harag, hogy a másik -durva lelkű, otromba, rút. Keserű kifakadások estek. Vad és sértő vita -támadt azon, ki játszik jobban. Gúnyolták egymást. A játéktudás után a -szellemi képességekre került a sor. - -– Minden ostoba liba azt hiszi manapság magáról, hogy hódító szellemű -asszony – mondta a férfi. - -Az asszony élesen válaszolt: - -– Te azt hiszed, hogy csak az az értelmes ember, aki egyszer megbukott -az ügyvédi vizsgán. - -A vita átsíklott a többi külső és belső tulajdonságokra és sivár, maró, -marcangoló veszekedés lett. De a sakktábla azért egyre vonzotta őket. -Minden nap újra kellett kezdeni a játékot és a tegnapi veszekedést -mindig elfelejtették, mikor a sakkozás ideje eljött. - -Jókedvvel ültek le játszani. De mikor rámeredtek a kockás táblára, a -figurák mozogni kezdtek és a játék kibontakozott, akkor a fejtörés, a -megerőltetett gondolkozás, a győzelem eshetősége izgatta és lázba hozta -őket. A játszás szenvedélye, a szellemi mérkőzés tudata, a párbaj -izgalma egyformán ingerelte őket. Fékezhetetlen indulatok háborogtak -bennük és vadul törtek ki, mikor egy-egy vita támadt. A férfi egyszer -elhibázott egy lépést. Az asszony felvillanó szemmel nyult a táblához. - -– Elhibáztam, mondta gyorsan a férfi. Nem úgy lépek a bástyával. - -– Most már késő, válaszolt kárörömmel az asszony. - -– De nem. - -– De igen. - -A férfi haragosan nyúlt a bástya után. Az asszony felkapta a kezét és -elébe tartotta. A férfi elrántotta a kezet, az asszony erre lesöpörte az -egész táblát. - -– Nesze. Akkor játszsz velük magad. - -A férfi elfehéredett a dühtől. Felemelte a kezét és az asszony felé -ütött. Nem találta. Az asszony síkoltva hátrált. Megdöbbenve néztek -farkasszemet. - -Az asszony sírva sietett ki a szobából, a férfi pedig haragosan ment el -hazulról. Ekkor hetekig nem játszottak. Kezdtek társaságba járni és az -asszony kihívóan kacérkodott mindenkivel, aki az útjába akadt, a férfi -pedig tüntetően udvarolt minden kacér asszonynak. - -Néma, hideg gyűlölet volt közöttük. Naphosszat alig beszéltek és siettek -megszabadulni egymástól, mihelyt tehették. - -A sakktábla megérttette velük, hogy nem egymáshoz valók. Vad és -kiméletlen természetükről leoldott minden féket a játék szenvedélye és -nem szerelmes férfi és nő, hanem két meztelen indulat állott egymással -szemben. - -Az érintkezés lassan újra megkezdődött közöttük. Megszokták azt, amit a -házasfelek lassanként megszoknak, hogy együtt legyenek, beszélgessenek, -együtt éljenek, amikor a lelkük rég eltávolodott egymástól. Hideg -szemmel és hideg lélekkel nézték és mérlegelték egymást, de az -érintkezésük majdnem olyan volt, mint a régi. - -Egy napon otthon voltak. Nem lehetett sehová se menni. Unatkoztak. - -A férfi ekkor az asszony felé fordult és egy kicsit önmagát is gúnyolva, -zavart mosolylyal, félvállról kérdezte: - -– Nem játszanánk egy partiet? - -– Nem. - -A férfi gúnyolódni kezdett: - -– Nem mersz játszani. Félsz, hogy veszítesz. - -Az asszony hallgatott. A férfi folytatta a gúnyolódást és végül már -nyújtva, elhúzva a szavakat, gyerekmódra csúfolódott: - -– Nem mersz játszani. Neeem meeersz… Neeem meeersz… - -Az asszony hallgatott. De az arca kipirult, az ajka dühtől remegett és -végül reszketve pattant fel. - -– Hát lássuk. - -Odaült a sakktábla elé. Összehúzta a homlokát, beléharapott az ajkába és -kemény, vád akarattal akart nyerni. Nyugodt is akart lenni, de a -belsejében remegett az izgalom. A férje még mindig gúnyolódott. Ő nem -szólt semmit, de forrón érezte hullámzani a vérében minden gyűlöletét és -úgy érezte, hogy a játéknyerés vad, gyönyörű, régen kivánt fizikai -legázolás lesz. - -– Hármat játszunk, mondta a férfi. Mind a hármat elveszted. - -Játszottak. A férfi folyton gúnyolódott. Az asszony dühös erőfeszítéssel -játszott, remegett, izgatott volt és az első játékot csakugyan -elveszítette. - -– Látod, mondta a férfi, megmondtam. Nem tudsz semmit. Mindig nagyra -vagy vele, milyen jól tudsz. Ilyenkor látszik, hogy semmit se tudsz. -Semmit. - -– Majd meglátjuk. - -– A másodikat is elveszted. - -– Majd meglátjuk. - -– Elveszted, elveszted, – dudolta a férfi. - -Az asszony reszkető ajakkal, tüzelő szemmel meredt a sakktáblára. A -faragott figurák összezavarodtak előtte. A kockák kinyúltak, -megdagadtak, az alakok feltornyosodtak. Láza volt. Gyűlölete, dühe és -megvetése úgy borzongatta, mint valami kínzó láz. Elveszítette a második -játékot is. - -– Látod, mondta a férfi jóindulatú oktató hangon, nem megmondtam. Minek -kezdesz azzal, aki többet tud nálad. - -Az asszony elkeseredve, leigázva lihegett. - -– Hát lássuk, mondta hebegve, hát lássuk most… - -Újra játszani kezdtek. Az asszony vigyázatlan volt. Valami kombináción -törte a fejét és parasztjait elmozdította királya elől. A férfi -észrevette. Óvatosan felvonult és amíg az asszony nehéz, komplikált -tusára készült, előrehúzta királynéját, felugrott és diadalmasan -kiáltotta: - -– Sakk. Matt. - -Az asszony megdermedve bámult a táblára. Az volt. Matt, kétségtelenül -az. De orvmódra, tisztességtelenül az. Tisztességtelenül, komiszul -kijátszottnak, banditamódra kifosztottnak, becstelenül legázoltnak -érezte magát. Elfehéredett a dühtől. A férfi gúnyosan nevetett rá és ő -vérforralónak, rettenetesnek, galádnak látta ezt a nevetést. Elvakult, -elkábult a dühtől. Az asztalon a sakktábla mellett gyújtótartó hevert: -nehéz, éles szegletű öntött vasból. Gyűlölettől részegen nyúlt utána. A -férfi nevető feje előrehajolt. Ő felkapta a nehéz vasat és őrjöngő -erővel vágta a nevető fejhez. - -A vas éles szeglete mélyen vágódott be a halántékon, a férfi elbukott és -homlokán kibuggyant a vér. - - - - -A kávéház. - -Berg Géza tizennyolcéves korában került fel Budapestre egy nádorutcai -nagy bankba. Se rokona, se ismerőse nem volt az egész nagy városban és -minthogy a bank ránézve a jövendő gazdagságnak, a sikernek, az igéretnek -a földje volt, szívós elszántsággal látott neki a munkának. - -Szépnek találta azt a szabad életet, amelybe az iskola szolgasága után -került és minden reggel újra gyönyörűséggel töltötte el, hogy kávéházban -reggelizik. Amint haladtak az esztendők, az életében jelentékeny -változások állottak be. Emelkedett – eleinte lassan, később gyorsabban – -a fizetése; ő is szenzációs nyakkendőket hordott, keresetten -öltözködött, este az Andrássy-úton sétált, mint a többi bankhivatalnok; -a kis kocsmát, amelybe eleinte járt, előkelő vendéglővel cserélte fel, -de állandó szerelme a kávéház volt. Itt otthon érezte magát, itt -ismerték és szerették és itt volt társasága. A törzsasztalnál, ahova -járt, más hivatalnokok, ügyvédek, orvosok is voltak, akik mindannyian -jórészt a kávéházban élték le életüket. Itt minden nap elolvasták a -lapokat, megtárgyalták az eseményeket és tudták, hogy karácsony estéjén -puncscsal, újévkor pezsgővel kinálja meg őket a kávés. - -Berg Géza néha szinházba ment, gyakrabban orfeumba és egyszer-egyszer -bevetődött valamelyik zajos, éjjeli kávéházba. Egyébként esténként az -Andrássy-úton sétált, sok gondot fordított a ruhájára és gondosan -tanulmányozta a párbaj-kodexeket. Igy lett huszonötéves. - -Minthogy megtakarított pénze volt, elhatározta ekkor egy barátja -tanácsára, hogy butorokat vesz. Otthagyta a hónapos-szobát, amelyben -eddig lakott és beköltözött új lakásába. A lakás felette csinos volt a -tündöklő rézágygyal és a szőnyegekkel, amelyekre aránylag nagy összeget -költött, és ő meg volt elégedve. - -Augusztusban költözött be új lakásába. Az ablakok az utcára nyiltak. -Szemközt, az utca másik oldalán, nagy bérház állott, amelyben élénk élet -volt. Az első emeleten azonban végig le voltak eresztve a sárga -függönyök: a nagy lakás előkelő lakója nyilván fürdőn van. - -Berg Gézának egy hónapig minden reggel a sárga függönyökre esett a -tekintete, mikor felkelt. Szeptember elején azonban egy reggelen fel -voltak húzva a függönyök és mikor Berg Géza érdeklődve nézett át a túlsó -oldalra, az egyik ablakban – éppen szemközt vele – egy szőke leányfej -jelent meg. Szőke volt a haja, kék a szeme, és Berg Géza különös -ijedelmet érzett, mikor a tekintetük találkozott. - -A hivatalban ez volt az első nap, amelyen nem tudott egész lélekkel -dolgozni. Egyre maga előtt látta a szőke lányt és a legkülönbözőbb -gondolatok kavarogtak a fejében. - -Másnap reggel újra látták egymást és Berg Gézát cserbenhagyta a -merészségnek az a tudománya, amelyet az Andrássy-úton barátaitól tanult. -Nem tudott a lányra másképpen tekinteni, mint alázattal és elfogódva. - -Még aznap délben átment és megnézte a kapu alatt, ki lakik az első -emeleti nagy lakásban; kissé elszomorodott, mikor olvasta, hogy Gerhardt -Pál, a marosvölgyi bányatársaság igazgatója… Túlságosan gazdag és -hatalmas ember, a lányát bizonyosan nem adná egy fiatal -bankhivatalnokhoz. - -A szőke lány csakugyan Gerhardt Vilma volt. Berg Géza azonban tetszett -neki és reggelenként – habár az apja a marosvölgyi bányatársaság -igazgatója volt – mégis érdeklődve sietett az ablakhoz. Igy látták -egymást minden reggel, sőt később délben és este is. Voltak bizonyos -órák, amelyekben hallgatag és titkos megállapodással megjelentek ezen a -furcsa találkán: nézni egymást hallgatva és óvatosan az utcán keresztül. - -Berg Géza egy napon végre be merte vallani magának, hogy nagyon -szerelmes a szőke lányba. Elhatározta, hogy megismerkedik vele, de mikor -az ismerkedés módjára gondolt, nagyon elcsüggedt. Nem voltak ismerősei, -nem járt társaságba. Hiába törte a fejét, nem talált módot az -ismerkedésre. - -A vendéglőben a szomorúság e napjaiban egy szőke, fiatal úrral -ismerkedett meg, akit így mutattak be neki: - -– Gerhardt Viktor. - -A kérdésére azt is megtudta, hogy ez a fiatal ember a direktor -unokaöccse. Berg Géza ekkor felvillanó reménységgel, elszántan és minden -ereje megfeszítésével udvarolni kezdett a szőke fiúnak. Sikerült vele -megbarátkoznia. A vendéglőből orfeumba mentek és hajnalig együtt voltak. - -Két hét mulva Berg megvallotta a szerelmét a barátjának, aki harmadnapra -ragyogó arccal jött hozzá. - -– Vilma is szerelmes beléd. Elmondta az anyjának, sírt egy óra hosszat -és most már az öreg is beleegyezett, hogy hát ismerkedjetek meg. A -többit majd meglátja. - -Másnap délben Berg Géza redingote-ot öltött és várta a barátját, aki -elviszi Gerhardtékhoz bemutatni. Mikor a szőke fiú megérkezett, Berg -Géza halálsápadt lett. - -– No, készen vagy? - -– Igen, – válaszolt Berg remegő ajakkal. - -Lementek a lépcsőn, átmentek az utca túlsó oldalára, beléptek a kapun. -Berg Géza egész testében reszketett. - -– Mi bajod? – kérdezte ijedten a barátja. - -Berg Géza halálos kimerültséggel csukta le a szemét és a lépcső -karfájához támaszkodva elfulva, száraz ajakkal és szédűlve mondta: - -– Hét éve nem beszéltem tisztességes lánynyal. - - - - -Az itélet. - -A váró-szoba lassanként kiürül. Egy magas, szélesvállú, sáppadt -huszárkapitány várakozik még és egy öreg asszony. A szolga meghajlik a -huszárkapitány előtt, jelezvén, hogy rajta a sor. A katona egy intéssel -válaszol: elsőbbséget ad az öreg asszonynak, ő utoljára akar bemenni. -Pár percnyi várakozás után az asszony kijön és a huszárkapitány belép az -orvoshoz. - -_Az orvos._ (Kissé rövidlátó szemmel, kutatva tekint rá.) - -_A kapitány_ (zavartan): Nem tudom… megismersz-e… be kell-e mutatkoznom. - -_Az orvos:_ Oh te vagy az édes öregem? Dehogy kell bemutatkoznod. -Nagyon, nagyon örülök, hogy látlak. Ülj le. Hogy vagy? Remélem, nem -valami baj juttatott ahhoz a szerencséhez, hogy felkeressz. - -_A kapitány:_ De… őszintén szólva… igen. - -_Az orvos:_ A színed, hogy megmondjam az igazat, nem nagyon tetszik -nekem. Csak nem valami betegség? - -_A kapitány:_ Betegség… vagy még rosszabb, mint a betegség. Még sokkal -rosszabb. - -_Az orvos:_ Oh, komoly dolog? Hát csak ki vele gyorsan, nyiltan. Sok -mindennek a végére járunk mi… Nem olyan vigasztalan semmi, mint ahogy az -emberek képzelik. A halált nem lehet meggyógyítani, de azonkívül talán -mindent. - -_A kapitány:_ Kérlek… te tudod, mennyire szerettelek téged… már mikor az -ezrednél voltál… mikor elmentél, akkor is neked adtam igazat… komiszság -volt úgy bánni azokkal a beteg katonákkal… nagyon becsületes embernek -tartottalak… - -_Az orvos:_ (Komolyan.) Annak tarthatsz most is. - -_A kapitány:_ Hallottam, hogy te azóta híres orvos lettél, idegorvos; -egyetemi tanár is lettél… - -_Az orvos:_ Csak magántanár. - -_A kapitány:_ Az mindegy. Szóval híres orvos vagy, becsületes, jó ember -vagy (habozva) nekem barátom. - -_Az orvos:_ Igen. Igen. - -_A kapitány:_ Úgy beszélek hát hozzád, mint a gyóntatópaphoz. Nálad -titok marad. - -_Az orvos:_ Igen. - -_A kapitány:_ És te talán meg tudsz gyógyítani. - -_Az orvos:_ Amit ember tehet, azt megteszem. Beszélj el nyiltan, bátran, -őszintén mindent. - -_A kapitány:_ Igyekszem röviden elmondani. Tudod, hogy én tíz évvel -ezelőtt – emlékszel, még hadnagykoromban – eljegyeztem magamat. - -_Az orvos:_ Igen… igen… a… - -_A kapitány:_ Szóval, emlékszel rá. A menyasszonyom akkor huszonhárom -éves volt. Szép, fiatal. De akkor nem vehettem el. A kaució miatt. -Szegény lány volt, nekem sem volt semmim. Kilépni nem akartam. Mihez -kezdtem volna? Nem mehettem fináncnak. Vártunk hát és szerettük egymást. -Az évek elmultak és a szerelem is elmult. Jártam hozzájuk, de csak -megszokásból, udvariasságból, jóságból. Nem akartam elmaradni. Mire való -lett volna? Házasodni úgy sem akartam, és csak megbántottam volna. A -szerelemből – legalább a magam részéről – lett egy langyos barátság. -Megbecsültem őt; kissé fanyar, néha keserű, de okos, jó és művelt leány -volt. Egy félévvel ezelőtt azonban nagy baj történt. - -_Az orvos:_ (Felemeli fejét.) - -_A kapitány:_ Nem szabad semmi rosszat gondolnod. A nagybátyja meghalt -és ráhagyta a vagyonát. Csinos, mondhatnám, nagy vagyon volt. Most tehát -hozzám jöhetett feleségül. Ekkor megrémültem. Szemügyre vettem őt és -láttam, hogy nem tetszik nekem. Nem, – hogy visszatetsző nekem. Hogy -nekem nem kell. Elfonnyadt, elhervadt észrevétlenül; elszáradt lassan a -hosszú lányságban; elvirágzott; megrútult. Előttem állott az a kérdés, -elvegyem-e így, igen vagy nem. Azt mondtam magamban: nem. -Visszavonultam. Nem mutatkoztam. De ekkor megrohant a családja. Hogy -becstelenséget követek el. Megrohant a magam családja. Hogy ostoba is -vagyok, hiszen gazdag. Hogy nem szabad cserbenhagynom tíz évi várakozás -után. Ő maga sírt, megbetegedett. Meg akar halni, mondták. Én küzdöttem, -védekeztem, tiltakoztam. Boldogtalanok leszünk mind a ketten, ezt -erősítgettem. De rám rohantak, megrohantak, elkábítottak, legyőztek. A -fenyegetésnek, a kérésnek, a sírásnak hetekig ellentállottam. Agyon -akartam lőni magamat. Végre ő maga jött el hozzám sápadtan, betegen. Hát -megadtam magamat. Feleségül vettem. (Elhallgat.) - -_Az orvos:_ És? - -_A kapitány:_ (Sóhajtva.) Ez úgy egy félévvel ezelőtt volt. (Küzködik -zavarával, a szégyenkezésével.) Azóta rettenetes az életem. - -_Az orvos:_ Miért? Mondd el bátran. Mintha magadnak mondanád el. - -_A kapitány:_ (Kitörve.) Utálom. Érted, utálom. Nem: nem szeretem. Az -semmi. De utálom, utálom, fizikailag undorodom tőle, megráz, gyötör, -kínoz a görcsös undor, ha mellette vagyok. Mást elkerülhet az ember. De -a feleségét!… Érted: vannak a házaséletnek részletei, titkai. Engem -megfojt, megöl az undor. Érted ezt? - -_Az orvos:_ Ezt értem. - -_A kapitány:_ Most azt kell megmondanod, mit tehetek én ez ellen. -Valamit tennem kell. Élek mellette nyugodtan, csendesen, de ha meg kell -csókolnom, akkor megmozdul bennem valami. Valami háborgó tiltakozás. Azt -mondd meg, mit lehet ez ellen tenni? Hogy lehet ezt gyógyítani? - -_Az orvos:_ (Jóindulatú, elnéző mosolylyal.) Gyógyítani ezt orvos nem -tudja. Recept ez ellen nincs. Az embernek össze kell szednie magát, erőt -kell vennie magán. A megszokás… - -_A kapitány:_ Nem, ne mondd ezt. A megszokás nem használ. Én is ezt -mondom magamnak egy félév óta: majd a megszokás… De egyre rosszabb lesz. -Nem tudom eltűrni. Az ő asszonyisága… érted… nem, nem tudom ezt eltűrni. -A vérem, a fejem, a szívem egyre jobban háborog. Már beteg vagyok. - -_Az orvos:_ Mi bajod van? - -_A kapitány:_ Szédülök. Rémeket látok. Gyáva vagyok. Mikor a mult héten -a svadronnal nekilovagoltam egy ároknak, az jutott eszembe, hogy az -árkot, egy kicsi, rongy árkot, nem birja a lovam és szégyenszemre -elfordultam. A kommandót hibásan adom. A gyakorlótéren nem tudok -megszabadulni attól a gondolattól, hogy például a tárcámat otthon -felejtettem… ostobáskodom… megszédülök… és a tárca a zsebemben van. A -multkor a tábori misén az jutott eszembe, hogy rettenetes lesz hazamenni -és majdnem belekiáltottam a pap szavába. Rossz vagyok a katonákhoz. -Kegyetlenkedem. Lesoványodtam. Sáppadt vagyok és néha azt hiszem, -mindjárt kiesik a kard a kezemből. - -_Az orvos:_ (Figyelmesen beletekint a katona reszkető szemébe; nézi a -vonagló arcát). Bizonyos, hogy ezek mind beteges tünetek. Nem nagyon -komoly dolog: egy kezdődő neuraszténia. De elejét kell venni a nagyobb -bajnak. Bizonyos vagy benne, hogy mind _attól_ van? - -_A kapitány:_ Oh, bizonyos. Három napig nem voltam otthon és feléledtem. - -_Az orvos:_ Nem tudod legyőzni ezt az érzést? Ha egy-két hónapra -szabadságra mennél. - -_A kapitány:_ Azután újra kezdődnék. Nem tudok rossz lenni hozzá, nem -tudok durva, kemény, brutális lenni. Hiszen ő nem tehet róla. Jó vagyok -hozzá, udvarias… nyújtja az ajkát… és akkor vége mindennek. - -_Az orvos:_ (Egy pillanatnyi gondolkozás után. Röviden. Keményen.) -Elválni! - -_A kapitány:_ Ez az éppen, amit nem akarok, nem tudok, nem merek -megtenni. A rokonsággal nem törődöm. De ő szegény. Hogy meg lesz alázva. -Milyen boldogtalan lesz. - -_Az orvos:_ Sokkal boldogtalanabb lenne, ha együtt maradnátok. Te is -belepusztulnál, ő is szerencsétlen lenne. Mind a kettőtök érdekében -gyorsan, elszántan, határozottan kell cselekedned. Végre is két életről -van szó. Te újra fogsz élni, ő is boldog lehet mással… Az elválásnak van -olyan módja, amely az asszonyt nem alázza meg. Ki kell eszelned egy -ilyen módot és bátran: rajta! - -_A kapitány:_ Hát nincs orvosság? Nem lehet gyógyítani azt, hogy én ne -undorodjam? - -_Az orvos:_ Ezt nem lehet gyógyítani. - -_A kapitány:_ Vagy nem lehet azt gyógyítani, hogy én ezt az érzést el -tudjam viselni. Hogy feláldozzam magamat érte, de ne menjek tönkre bele, -ne bolonduljak meg bele. - -_Az orvos:_ Csak ha magadban érzesz rá erőt. Orvos itt nem tehet semmit. -Az okot keresheti csak és igyekszik az okot megszüntetni. - -_A kapitány:_ (Remegve. Elszántan.) Tehát te is azt tanácsolod, mint -orvos és mint barát, hogy elváljak tőle, akárhogy sajnálom is. - -_Az orvos:_ Azt. Az élet parancsának engedelmeskedni kell. - -_A kapitány:_ (Remeg az izgatottságtól, felugrik. Kezet nyújt az -orvosnak; megrázza a kezét.) Köszönöm. - -A katona elrohan. Az orvos utána tekint. Érzi, hogy itéletet mondott, -érzi annak az itéletnek a kegyetlenségét, amelyet a parancsoló élet, a -zsarnok természet nevében mondott egy boldogtalan, ártatlan, bűntelen, -rút nő felett. Elgondolkozik. Tisztának találja a lelkiismeretét, de a -szive megtelik szomorúsággal. - - - - -Halott a szobában. - -Az igazgató karonfogta és átvezette a szinpadon. A túlsó oldalon állott -Geltz Erzsébet. - -– Erzsébet, bemutatom magának Forgács Jenőt. - -Az asszony jóindulatú mosolylyal nyújtotta neki a kezét. Forgács -zavartan hajolt meg. Az igazgató még ezt mondta neki: - -– Udvaroljon, tőle függ minden. - -Azután elment. Forgács nem tudott szólni. Az asszony mosolygott a -zavarán. - -– Hol volt eddig? – kérdezte tőle. - -– Vidéken. Vándortársulatoknál karmester. - -– Oh! Majd hivják most. Budapestre, Bécsbe, Berlinbe. - -Forgácsnak megmelegedett a szíve. - -– Nagyságos asszonyomtól függ minden, – ismételte hálásan az igazgató -szavait. - -Az asszony komoly lett. - -– Én úgy énekelek, ahogy csak tudok. Én mindig úgy énekelek. Most elég -könnyű lesz. Nagyon szép muzsikát irt. - -Forgácsból kitört az öröm. - -– Sohse reméltem, hogy előadják. Mikor beküldtem a partiturát, azt -hittem, olvasatlanúl visszaküldik. - -Megint hallgattak. Az asszony szólt ujra: - -– Hány éves? - -– Huszonhét. - -Az asszony mosolygása egy kissé fájdalmas lett. - -– Most menjen, – szólt – dolgom van. De jőjjön el a próbákra. - -Forgács elment. Boldog volt. Azután eljárt a szinpadra. Hallgatta a -muzsikáját, ismerkedett, szívta magába a dicsőség levegőjét. De csak -Geltz Erzsébet iránt érzett hálát. Ő tőle várta a sikert, ő bátorította, -ha néha csüggedt volt, ő mutatta be mindenkinek, ő hirdette a -leghangosabban, hogy _A lázadók_ csodaszép muzsika. Hálával és alázattal -volt tele a csodálatos asszony iránt, akit Londontól Szentpétervárig -ünnepelt Európa minden operájában a közönség, akit kénytelen volt még az -ő gőgje is tekintélynek elismerni a muzsikában és aki most annyi -jóindulattal és szeretettel foglalkozik az ő munkájával. Alázattal -csókolt neki kezet mindennap és csak az alázat hangján tudott vele -beszélni. Egy napon megint el volt csüggedve; az asszony bátorította és -megsimogatta a haját. - -Ekkor Hornnal ment haza, az ujságiróval. - -– Kedves Forgács, – mondta neki Horn – vigyázzon magára. - -– Miért? - -– Lizbet anyó a hálójába keríti. Maga tapasztalatlan és fiatal ember, ez -az ő genre-ja. Az ilyenekre még veszedelmes Erzsi mama. Láttam, hogy -megsimogatta a haját. Vigyázzon. Máris nevetnek magán. - -Forgács elképedve bámult. Alig értette meg, kiről van szó. Lizbet anyó, -Erzsi mama, ez kimondhatatlanul rosszul esett neki. Geltz Erzsébet a női -tökéletesség mintaképe gyanánt élt a szívében. Dadogott valamit. - -– Meg van lepetve? – kérdezte Horn. – Tudom, ön hálás iránta. Meg is -érdemli. Nagy művésznő. Zseniális asszony. Okos asszony. A muzsikához -többet ért, mint harminc professzor. De – Istenem – egy öreg nő, aki nem -tud belenyugodni a maga öregségébe. Rákényszeredik a forró vére miatt, -hogy fiatal embereket hálózzon be. Fiatal embereket. Vagy akárkit. Aki -jön. - -Forgács kábult volt. - -– Hát hány éves? – kérdezte együgyüen. - -– Hány? Száz. Húsz évvel ezelőtt már nagy művésznő volt. De legalább -negyvennyolc. Vagy ötven. - -Később elváltak. Forgács még mindig kábult volt. Geltz Erzsébettel -mindig csak az árnyékos, homályos szinpadon találkozott – az asszony -vigyázott is rá, hogy ne találkozzanak másutt – és csak a karcsú -termetét, a szabályos vonásait látta. Nem is nézte: szép-e, öreg-e. Neki -a tökéletesség volt. Fájt minden rossz szó, amit felőle hallott és -másnap zavart és elfogódott volt, amikor vele beszélt. Az arcát ismét -alig láthatta. A szinpad legsötétebb zugában állottak; amikor innen -elmentek, az asszony küldte őt: most menjen már haza. - -Egy hét mulva megvolt az előadás. Forgács a szinfalak mögött remegett. -Az asszony odament hozzá – most ki volt festve – és vállára tette a -kezét. - -– Bátorság! - -A függönyt felhuzták. Forgács didergett. Geltz Erzsébet kezdett -énekelni. Forgács figyelt. A remegés megszünt. Csodaszép. Hogy énekel ez -az asszony. Hogy énekel. Csodaszép. - -Óriási tapsvihar. Forgácsnak remegett a szíve az örömtől. Az igazgató -jött hozzá. - -– Bravó. Nagy siker lesz. Mit művel ez az asszony! Csodálatos. - -A függönyt leeresztették. Ismét taps. Ki a lámpák elé. Forgács félig -eszméletlenül hajlong. Még egyszer ki. Még. Forgács remegve rohant az -asszony öltözőjébe. - -Geltz Erzsébet rámosolygott. - -– Megmondtam, ugy-e? - -Forgács könnyes szemekkel hajolt le, hogy a kezét megcsókolja. - -– Most menjen, – szólt az asszony – öltözködöm. De ha nincs társasága, -az előadás után jőjjön fel hozzám teára. - -Forgács kiment. Mindenfelé gratuláltak neki. - -– Hanem Geltz Erzsébet! Csodákat művel ez az asszony. Most is ő az első. -Az utolérhetetlen. - -A második felvonás után újra taps. A harmadik után újra. Viharos, -hosszú, őszinte tapsok. - -Az igazgató karonfogta. - -– Ha nincs társasága, jőjjön velem. Van egy rendes kis társaságunk. -Félórát el szoktunk ilyenkor fecsegni a kávéházban. Hadd ünnepeljék -magát. - -Forgács elment. Ünnepelték. Kedveskedtek neki. Forgács boldog volt. -Tizenegy óra tájban elváltak. Forgács egyedűl maradt. Ekkor jutott -eszébe, hogy Geltz Erzsébet meghivta. Az órájára nézett. Tizenegy óra. -Még felmehet. - -Elindult. Tele volt a szíve diadallal, ujjongással, és hálával az -asszony iránt. Odaért. Csengetett. Beeresztették. - -Az asszony jött elébe. Hosszú, kék selyemruha volt rajta, egy puha, -simuló pongyola. - -– Azt hittem, nem jön. - -– Oh, hogy gondolhat ilyent. Ha tudná, milyen hálás vagyok. - -Az asszony rámosolygott. Lehunyta a szemét és hosszú szempillái alól -lágyan, melegen, sugárzóan nézte. - -Leültek. - -– Akar egy csésze teát? – kérdezte az asszony. - -– Igen. - -– Mit fog most csinálni? - -Forgács beszélni kezdett a terveiről. Belemelegedett és kedvvel, -bizalommal, lelkesen beszélt. Az asszony vele szemben ült az árnyékban. - -Forgács kezében tartotta a teás-csészét és le akarta tenni. - -– Majd én elteszem, – szólt az asszony. - -Felkelt a helyéről. - -– Nem akar még egy csészével? - -– Köszönöm. Nem. - -Az asszony elvette a csészét és letette valahová. Aztán Forgács mellé -ült. - -– Nem akar elmenni Budapestről? - -– Egyelőre nem. Jól érzem itt magamat. Boldog vagyok. És hálás, -végtelenül hálás maga iránt. - -Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a haját. Most közelről látta, -félvilágosságban ugyan, de világosságban. Az asszony arca ki volt -festve; művészettel, finoman és diszkrétül, de festve volt. És a festék -sem takarhatta el és nem tüntethette el a ráncokat. A szépmetszésű -arcon, a homlokon, a száj körül ráncok futottak szét. A bőr petyhüdt -volt. Öreg. Szánalmas. Rút. Forgácsnak eszébe jutott minden -iszonyatosság, amit róla hallott. Az asszony feléje hajolt és ő riadtan, -megrettenve, undorodva rezzent össze és önkéntelen mozdulattal rándúlt -vissza. - -Az asszony észrevette. A szeme tágra nyílt ki, az ajka megvonaglott. -Felkelt. Megállott egy percre. Töprengve, kinlódva tekintett maga elé. -Azután hősies, vad, fanatikus elhatározással kapta fel a fejét. Átment a -szobán. A túlsó oldalon tükör volt. Ott megállott. Keserű arccal -pillantott a tükörbe. - -Azután leült. Kendőt vett elő. Demaszkirozta magát. Letörülte az arcáról -a festéket. A pirosat, a feketét, mindent letörölt csodálatos -erőfeszítéssel, fáradt, lassú mozdulatokkal. Forgács megdermedve -tekintett rá. Az asszony ismét a tükörbe nézett, lehanyatlott a feje és -anélkül, hogy hátrapillantott volna, fáradt hangon szólott: - -– Menjen. - -Forgács felkelt. És meghatott, remegő szívvel, könnyes szemekkel, -lábujjhegyen surrant ki, mintha halott volna a szobában. - - - - -Visszatérés. - -A fürdőre egy fiatal német házaspár érkezett. Nászúton voltak és -bujkáltak az emberek elől, azonban észrevette és megbámulta őket mégis a -fürdő internacionális közönsége. Annyi szőkeség, egészség és erő volt az -óriási emberpáron, hogy az alacsony fekete délolaszoknak, a kis barna -franciáknak torkukon akadt a szó, ha valahová belépett az északi -mesékből való két germán. - -A németeknek nem tetszett a megbámultatás és egyre ritkábban -mutatkoztak. Nekivágtak a környék nagy hegyeinek és egyszer két napig is -távol voltak. Hangos szavuk felverte a magános hegyvidéket és a férfi -egy-egy sziklacsúcsra felállva kiáltotta bele szerelmesen az alpesi -levegőbe: - -– _Trude!_… _Trude!_… - -Igy becézte az asszonyt, akit Gertrudnak híttak. A szőke nő ilyenkor -kitárta a karjait Ottója felé. - -Merész és kitartó hegymászók voltak, és egy napon azt mondták, hogy meg -akarják mászni a _Germaniát_. A vendéglőben lebeszélték őket a -veszedelmes útról, azt ajánlották, vigyenek legalább vezetőt, a fiatal -óriás-pár azonban lenézően mosolygott és nekiindult az útnak. - -Reggel volt, mikor elindultak. Frissen, jókedvüen és erősen haladtak fel -a hegynek. Az út azonban egyre nehezebb lett. A dolomitbércek izzottak a -dél felé haladó nap melegétől, úgy hogy a hegymászók lassanként -elfáradtak. A kopár sziklák között erőlködve, izzadva, lihegve törtettek -fel a csúcsra. Volt hely, ahol csak kapaszkodni lehetett az omló -grániton, másutt kötéllel ereszkedtek lefelé, azután nagy bajjal -csúsztak előre a sivár bazalton és végre a kopár sziklatengeren, a -grániton át, csúszva és kapaszkodva eljutottak a csúcsra. - -Itt diadalmasan pillantottak végig a hegyek között, gőgösen állottak fel -a legmagasabb sziklára, azután leültek, ettek és csókolóztak. Délután -visszaindultak. - -Ekkor már fáradtak voltak. A nap izzó korbácscsal csapkodta végig a -hegyeket; a kopár sziklák forrók voltak és egy-egy veres gránittömeg -mintha lángolt volna. Ebédjük is túlságosan bő volt talán, most meghozta -nyomába a hőség a szédülést. A homlokon nehéz verejték cseppezik és a -szem látása elhomályosul. - -Botorkálva és ingadozva haladtak lefelé. Egy-egy meredeken a görcsös -kapaszkodás majdnem meggyengült, és végre eltévesztették az utat. Éles -szakadékokon vergődtek át és mikor az irányt egészen elveszítették már, -egy meredekről a kötéllel valami széles szikla-síkra ereszkedtek le. Ide -azonban kár volt jönni. A kopár, szürke sík olyan volt, mint egy kiugró -erkély: négy oldalon óriási mélység, az ötödik oldalon a meredek -sziklafal, amelyről leereszkedtek. - -A férfi fáradtan dőlt le a földre: pihenni egy kicsit, még mielőtt csak -gondolkoznék is a szabaduláson. Az asszony türelmetlenül járta körül -börtönüket és haragosan méregette a mélységet. - -Lejutni lehetetlen: ez világos volt. A kötelük nem elég hosszú a -negyvenméteres mélységhez. Nincs más hátra, mint megmászni újra a -meredek sziklafalat, amelyen leereszkedtek. - -A férfi hevert a földön, az asszony a falat vizsgálta. A szikla-sík -szélén állott. Mondani akart valamit. Gyorsan megfordult és ebben a -pillanatban megszédült. A szeme elhomályosodott, a hegyek és a fal, -amelyhez támaszkodott, villámgyorsan kimozdultak a helyükből és ő – még -gyors fordulása mozgását folytatva – megingott és -feltartóztathatatlanul, határozottan és biztosan zuhant le a mélységbe. - -A fekvő férfi úgy tekintett zuhanására egy percig, mint aki nem bízik a -látásában. Idő kellett hozzá, hogy fáradt teste engedjen a katasztrófa -érzésének. Akkor azonban felugrott és a mélység szélére rohant. Egy -pillanat és ő is lehajítja magát és kalimpálva zuhan lefelé az asszony -után. - -A rövid pihenés azonban visszaadta forró feje józanságát, életösztöne -megmozdult és hogy állva szédült, lefeküdt a sziklára és úgy kutatta át -szemével a mélységet. Negyven-ötven méternyire alatta egy sárga folt -feküdt a barna sziklákon és piros vér színezte meg a ruha sárgaságát. - -A férfi kidugta szomorú fejét a mélység fölé és szédülő feje görcsöket -érzett. Szeméből hullani kezdett a könny: egy-egy nagy csepp először, -azután zuhogva, megáradva, bőségesen. A fájdalma egyre növekedett. -Lázadva, keserüen, ordítva bőgött bele a mélységbe. - -Körültekintett a kopár sziklákon és harsogó jajgatása felverte a -csendet: - -– _Trude!_… _Trude!_… - -Az asszony csendesen, holtan feküdt lenn. Fentről egyre verődött lefelé -a férfi harsogó jajgatása. - -Az órák multak, a nap verte melegével a hegyeket, körül a sziklák -sivárak és elhagyottak voltak, fenn ordított a férfi és lenn csendesen -feküdt az asszony. A nap lefelé hajlott az égen, azután jött az alkony -és egyszerre itt volt az éjszaka. A férfi ekkorra elhallgatott. A havasi -éjszaka halotti csendjében megdermedve feküdt. Pillantása hiába fúródott -már bele a mélységbe, nem látott semmit. Csendesen felzokogott még néha, -de megfeszült idegei fáradtan ereszkedtek meg és a mélység szélén egy -feltörő zokogás után egészségesen, mélyen elaludt. - -A hajnal költötte fel. Újra a mélységbe bámult és újra sírt. Mire a nap -feljött az égre, akkorra érezte, hogy éhes. Felkelt és a szabadulás -útját kereste. - -Ha rátekintett a falra, amelyen lejutottak, szédült. Itt nem lehet -feljutnia. Lefelé is zárva van az út. Kérlelhetetlen, kopár és -gyalázatos börtöne a szikla-lap, amelyre került, és úgy lehet, hogy -halottja ott lenn nemsokára nem lesz odaát sem egyedül. - -Most már önönmagáért érzett fájdalmat, magát siratta. Számítgatta a -menekülés lehetőségét. A maga erejéből nem menekülhet; segítséget kell -várnia. A szállodában ma észreveszik, hogy nem érkeztek haza; holnapig -talán várnak, akkor mindenesetre keresésükre indulnak. Míg keresik őket -és míg megtalálják, abba beletelik egy nap, talán kettő – három, négy -vagy talán öt nap mulva szabadíthatják meg. De lesz-e már akkor, aki -örüljön a megszabadulásnak? - -Egy-két morzsa maradt még az ebédjükből. Ezt megette és közben könnyek -hullottak a szeméből, halottjára gondolván. Azután leült a sziklára és -körülhordozta szemét a hegyek között. Ismét dél volt. A hőség izzón -csapkodott a szikla körül. Vize nem volt és a forróságban elepedve, -bánatosan, összetörve gubbasztott ott a gránitfokon. - -A hűvös est egy kissé felüdítette. Hangosan kiáltozott ekkor, hátha -keresik már, de hogy jött az éjszaka, lefeküdt és ismét aludt. - -Másnap, mint egy fogoly állat úgy járkálta körül a börtönét. Nincs sehol -menekülés, és fáradtan dőlt le újra a sziklára. Gyötörte a szomjúság és -az éhség, erős óriás teste vonaglott tőle és alkonyatkor dühödt ordítása -kétségbeesve hangzott a sziklák magánosságában. - -A hajnal felverte már. Talpra szökött, hogy kutassa újra a menekülés -útját, út sehol sem volt azonban és most már elgyengülve dőlt le a -sziklatalpra. A nap futását csendes fájdalommal nézte és azt mondta -magában: - -– Én is meg fogok halni. - -Ezen az éjszakán már nem tudott aludni. Valami csendes ájulásban volt: -az ébrenlét és az álom, a gyötrő fájdalom és a halál között. A reggel -sem állította talpra. Haldokolva hevert a szirten és úgy látszott, nincs -hatalom már, amely meg tudná mozdítani. A reggeli levegőt azonban -harsogó hang szelte át: - -– Hahó! - -A férfi feltekintett és még volt ereje egy mozdulatra. A sziklafal -tetején emberek jelentek meg és erős kötélen nemsokára melléje -ereszkedett le egyik. Tompa ájulásában alig érezte, hogy kötelet fűznek -a dereka köré, hogy erős kezek húzzák felfelé és hogy a hordószéken -lassan viszik lefelé a hegyről. - -A fürdő népe messziről látta a lassú menetet. Az asszony roncsolt testét -már előbb elvitték előttük és most megindulva várták a férfit. - -Megérkezett. Szőke feje sápadtan és elvadulva hevert a párnán, óriási -teste halotti mozdulatlanságban. Sokan könnyeztek körülötte, egy asszony -sírva mondta: - -– Istenem, hogy szerették egymást!… - -A férfinek már előbb is a konyakos-üveget szorították a fogai közé; most -ismét konyakot töltöttek a szájába. - -Felnyitotta a szemét. Az emberek valami tragikus szót vártak tőle, -veszteségének és fájdalmának valami megrendítő és megrázó szavát. És az -óriás kezének egy határozatlan mozdulatával, fojtott lassú hangon, -sírósan és panaszosan, de bizonyos parancsoló erővel és mérhetetlen -vágyódással megszólalt: - -– Egy kis húslevest! - - - - -A halhatatlanság. - -Bársony, a tenorista, aki egri kispapból lett világhírű énekes, -elkeseredetten járkált egy napon Milano utcáin és dühösen kereste az -impreszárióját. - -– Nincs egy fityingem sem! – kiáltotta végre bősz haraggal, mikor -rátalált. - -– Nekem sincs, – válaszolt óvatosan a mosolygó olasz. - -– De nekem pénz kell, – követelődzött Bársony. - -– Pénzem, az nincs – hangzott a határozott válasz. – De jött ide egy -gazdag német társaság, amely fonográf-felvételeket készít. Azok jól -megfizetnék egy pár dalát, kedves művész. Rolla Emma is énekel nekik. - -Ezer lirát kapott aznap Bársony három ócska dalért, amit könnyedén, gond -és gondosság nélkül – Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő után – -beledudolt a fonográf nagy rézcsövébe. Az ezer lirát zsebrevágta és -sietett az utcára, vendéglőkbe, mulatókba, hogy két kézzel szétszórja. - -Bőven omlott hozzá mindig a pénz, de fejedelmi bevételeit esztelenül -tékozolta szét. Nem kérhetett tőle senki, hogy ne adott volna, nem -lehetett bor vagy asszony olyan drága, hogy ő meg ne fizette volna, és -amíg énekestársai rideg tőzsérek voltak, akik a hangjukkal is, a -pénzükkel is úgy bántak, mintha a szinpad bankbizományi üzlet lett -volna, Bársony jószívű, duhaj egri fiú maradt mindig: aki egy-egy -mámoros éjszakát végigdalolt magyar nótákkal és akinek minden városban -az volt az első gondja, vetődött-e oda egy magyar cigánybanda. - -Egy hideg téli reggelen – átmulatott éjszaka után – a mámoros Bársony -fájdalmat érzett a torkában. Gondtalanul cigarettázott, de a füst marta -a gégéjét. A fájdalom egyre nőtt és szinte nyelni sem tudott már, mintha -vaskapcsok szorították volna a nyakát. - -Beteg lett, feküdt két hétig, azután rekedten kelt fel. Délre ment és -három hónapot a tengerparton töltött. A rekedtsége nem akart elmulni. -Hangja, amely olyan volt, mint egy tömör és tündöklő oszlop vert -aranyból, megkopott, szétomlott, roncscsá vált. Próbált énekelni: rekedt -károgás volt az éneke. - -Várt. A pénze teljesen elfogyott, a hitele is, szerződést nem kapott. És -ő reménykedve, sírva, átkozódva és követelődzve leste a hangját. Egyik -reggel így szólt magában: óh, ha most megjönne a hangom! Másik reggel -azt mondta: most megjött a hangom, tudom, hogy megjött. És egyik reggel -sem volt a hangja más, mint károgás. - -A hite, melyet az egri liceumból érintetlenül hozott el, lázongott: - -– Hogyan büntethet az isten ilyen irgalmatlanul egy embert? - -Ezerszer okoskodott így: - -– Hogyan lehetséges az, hogy valami, ami megvolt, egyszerre csak végleg -és nyomtalanul eltünik. Az én hangom megvolt, meg kell most is lennie. -Csak beteg, csak fátyolos, de megvan, érzem, hogy itt van, tudom, hogy -itt van. Az orvosok szamarak. - -Járta az orvosokat, a klinikákat. Hazajött Budapestre. Minden este -szines álmokkal aludt el; ha még egyszer visszanyeri a hangját! Milyen -okos lesz, milyen gazdag lesz, milyen úr lesz akkor. - -Mivel azonban élni kellett, állást keresett, valami szerény, polgári -állást, egy-két ezer forint fizetéssel. Mikor már egypárszor ebéd nélkül -töltötte a delet s vacsora nélkül feküdt le, elfogadott egy -napidijas-állást is a minisztériumban. Közömbösen ment a hivatalba, -szótlanul és gőgösen körmölt: ha egyszer visszajön a hangja, hogy le -fogja nézni ezt az egész csúszó-mászó népséget. Azonban multak az évek. -Bársonynak meg kellett érnie azt a szégyent és megaláztatást, hogy -örülni volt kénytelen előléptetésének… Irnokká léptették elő… Energiája -nem volt arra, hogy előbbrejusson, hogy produkáljon valamit. Fogva -tartották az álmok, a multnak igézete, a hódító ének. - -Multak az esztendők. A huszonhatéves délceg, szép Bársonyból -harminchatesztendős, keserű, vén ember lett. Ráncok verődtek az arcára, -kopott ruhákban meggörnyedve és szégyenkezve lopta végig sovány alakját -az utcákon és Bársony búcsúzni kezdett a reménységtől és az élettől. - -Azon a napon, amikor először volt bátorsága magában elmondani: – Sohasem -kapom vissza a hangomat… azon a napon keservesen sírt Bársony és meg -akart halni. A hivatalába eljárt, de mindennap, minden órában -beárnyékolta lelkét egy kérdés: - -– Minek éltem? Minek élek? - -Körülötte vidámak voltak az emberek, mindegyiknek volt családja -legalább, csak őt taszította bele dicsőségének néhány napsugaras -esztendeje a teljes elhagyatottságba. - -– Minek élek? – kérdezte magától Bársony mindennap és minden órában. És -már közeledett, már útban volt suhogva és jéghidegen a nagy felelet, -amely után minden néma csend. Bársony ment a halál felé és már csak -napjai voltak. - -Egy meleg tavaszi estén kiment az utcára: - -– Bársony, – mondta keserűen magában – Bársony, a világhírű énekes most -éli az utolsó óráit. Bársony haldokol, elfelejtve és elhagyatva. - -Betért egy tizedrangú kávéházba. Az asztaloknál szegényes emberek ültek, -a sarokban emelvényen valami produkció folyt. - -Bársony komoran nézte a poharát. Az emelvényen egy nagyhajú férfi -szónokolt: - -– Hölgyeim és uraim! Hallani fogják a leghíresebb államférfiak, írók, -művészek, énekesek és énekesnők hangját. Minden hang teljesen tiszta és -minden hang… - -Bársony figyelni kezdett. Az emelvényen egy fonográfról szedték le a -takarót s a produkció megkezdődött. - -A pápa beszéde volt az első szám, azután szónoklatok következtek hosszú -sorban. - -– Most énekszámok következnek, – kiáltotta a pódium embere. – Az első -szám Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő, három dala. - -Bársonynak őrültül dobogott a szíve. Megmarkolta az asztal márványlapját -és ijedten, remegve, egy hirtelen feltámadt reménységgel nézett a pódium -felé. - -A három dalnak vége volt. Bársony visszafojtott lélegzettel várt. - -– Most következik – kiáltott a nagyhajú ember – Bársonynak… - -Ah! Bársony felugrott. Fuldokló lélegzettel állott és tágranyitott -szemmel nézett a pódium felé. - -A gépezet működni kezdett és a csodás készülékben felhangzott az ő dala, -az ő hangja, az ő elveszett, eltünt, meghalt hangja. A gépezet -recsegett, a dal töredezve és csorbán került ki belőle, de mégis az ő -hangja az. A recsegésen át is kizeng az ereje, a nemessége, a -tisztasága, a töredezett, csorba ének mélyén ott tündöklik annak a -hasonlíthatatlan hangnak az aranya. - -Az ő éneke, az ő dala, az ő multja, az ő élete. Forrón lüktetett ereiben -a vér, mintha meg lett volna fagyva eddig és mintha csak most kezdené -meg újra éltető rohanását az erekben. Ki kellett mennie a kávéházból, -hogy fel ne kiáltson, hogy fel ne zokogjon, mámoros, tomboló, diadalmas -örömében. - -A hűvös tavaszi éjszakában kitárta karjait és érezte, hogy a halál -küszöbéről visszatért az életbe. És legázolt, elesett, együgyű lelkének -a mámora ebben a percben semmivel sem volt kevésbbé magasztos, nagyszerű -és megindító, mint Fausté, aki a husvéti harangokat hallja: - -– Föld, újra a tiéd vagyok. - - - - -A vallomás. - -_A férj._ Huszonnyolcéves. Magas, erős, forró temperamentumu. -Becsületes. - -_A feleség._ Harmincötéves. Szép, szőke, hervadó. Jó. - -Késő délután. - - -_A feleség:_ Végre is el kell mondanod nekem. - -_A férj:_ Nem lehet. - -_A feleség:_ De igen. Mondd el. Szólj. Beszélj. Nem járhatsz így: -gyötrődve, hallgatagon, kínlódva. Ha elmondod, jobb lesz. - -_A férj:_ Nem, nem, nem. - -_A feleség:_ Tegnap még azt is tagadtad, hogy bánt valami. Most már -bevallod. Jobb így. Még jobb lesz, ha mindent elmondasz. Mindent el kell -mondanod. Mondd hát: én nyugodtan fogadom, én erős leszek. Valami nagy -baj fenyeget bennünket? - -_A férj:_ Igen… Nem! - -_A feleség:_ De igen, valami nagy baj, valami rettentő katasztrófa. -Éreztem én, tudtam én, láttam én. Hetek óta látom az arcodon, az ajkad -vonaglásán, a szemed borulásán. Ezen a te becsületes, tüzes szemeden. - -_A férj:_ Te jó vagy. - -_A feleség:_ Az, az vagyok. Mondd el hát. Akármi is. Akármilyen -rettentő. Nem vagyok-e én a te életed bátor társa? - -_A férj:_ Az vagy. - -_A feleség:_ Beszélj hát. Ha könnyek futnak a szemedbe, ne szégyeld. -Hajolj ide az ölembe és sírj. - -_A férj:_ Sírni fogok. - -_A feleség:_ Sírj. Hajtsd az ölembe a fejedet és én simogatom a hajadat, -mintha az édes anyád volnék. No, fiacskám, én édes fiam… - -_A férj:_ (Remegve, halkan, fojtott hangon): Én szerettelek téged. - -_A feleség_ (Elfehéredik): És… és most mást szeretsz? - -_A férj:_ Mást. - -_A feleség:_ Kit? - -_A férj:_ Egy leányt. - -_A feleség:_ Milyen? Szép? - -_A férj:_ Istenem, egy királynő, az én királynőm, az én barna gyermekem. - -_A feleség_ (Félig ájultan): És most elmondod. És nekem mondod el. - -_A férj:_ Nem mondtad-e? - -_A feleség:_ Igen, de… - -_A férj:_ Kinek mondjam? Vergődöm hetek óta. Kétségbeesve küzdöttem. -Letiportam százszor minden indulatot a lelkemben. Elmondtam magamnak -ezerszer, hogy őrültség nekem mást szeretni, hogy csalás és árulás. De -nem lehetett. Szeretnem kell, szeretnem kell, meg kell halnom érte. - -_A feleség:_ Mióta? - -_A férj:_ Hónapok óta. Májusban rettentett meg először. Nem, mondtam -magamban, ez nem lehetséges. Ez nem szabad. De akárhogy küzdöttem, -minden erőmnél erősebb volt ez a szerelem. Szembenéztem hát vele. Tűrni -fogok, mondtam, szenvedni fogok, hallgatni fogok. De úgy fáj. Nem lehet -tovább. - -_A feleség:_ (Zokog.) - -_A férj:_ Ne, ne sírj. Ne sírj, te erős, te bátor, te szép, te jó -asszony. Tele van a szívem hálával és gyöngéd szeretettel irántad. Te -vagy nekem a legdrágább a világon. - -_A feleség:_ De mást szeretsz. - -_A férj:_ A szerelem az valami más. Az valami nagy, az valami rettentő. -Erős, vakító, hódító. - -_A feleség:_ Tudom. Én tudom. - -_A férj:_ A szerelem az kívüle van az akaratunknak. Az rajtunk kívül -van. Az jön, egyszerre jön felénk kívülről, valahonnan, valami -csodálatos módon. Az áttör a hálán, a becsületen, a gyöngédségen. Egy -katasztrófa az, amely ránk zuhan. Látod, ezt meg kell értened. Meg kell -értened, hogy én nem tehetek róla. - -_A feleség:_ Mondtam én ezt előre. Nem szerettél engem. - -_A férj:_ De igen. De igen. Oh, de hogy szerettelek. Látod, éppen ezt -kell megértened. Én nagyon szerettelek. _Akkor_ tele volt a szívem -tüzes, nyugtalan, nagy szerelemmel. Most élünk itt öt éve együtt és te -vagy az én életemnek, az én lelkemnek a társa. Neked elmondok mindent, -neked elpanaszolok mindent, tőled tanácsot kérek mindenben. És most jött -ez a szerelem. Jött. Meg kell értened, hogy én nem tehetek róla. Te okos -vagy, és jó, jó, jó. Értsd meg, hogy ez fáj nekem, hogy én szenvedek. -Hogy úgy szenvedek, mint te. Hogy ez a csapás mindkettőnket sújtott. Én -nem vétettem ellened. Én nem tehetek róla. De ez a szerelem jön, jön és -összefacsarja a szívet, úgy összefacsarja. - -_A feleség:_ Hogy hívják? Ki? - -_A férj:_ Nem, a nevét nem mondom meg. Ne tekints te gyűlölettel rá. Ő -nem tehet róla. Ő szép, jó, sugárzó. Ne gyűlöld őt. - -_A feleség:_ Szeret téged? - -_A férj:_ Azt hiszem. Nem tudom. Nem merem kérdezni. Mit mondjak neki? -Hogy elhagyom érte a legjobb asszonyt? Mit igérjek neki? Hogy -fájdalmakon és könnyeken keresztül jöhet majd velem? Hogyan bizzék -bennem? - -_A feleség:_ Mi lesz hát? - -_A férj:_ Mi lesz? Látod, ezért kell megértened, hogyan szenvedek én. -Látod, ezért kell megbocsátanod nekem. Semmi sem lesz. Nem lehet semmi. -Gyötrődni fogok, mert téged nem szerethetlek, gyötrődni fogok, mert őt -szeretem. Látod: lázas fővel és kábultan fogok rohanni, a szívemben -sikoltoz a kétségbeesés. Ő érte jön más. Meg kell ezt értened. - -_A feleség:_ (Kinyújtja a kezét.) - -_A férj:_ (Ráhajol. Az asszony érzi, hogy könnyek nedvesítik meg a -kezét.) - -A férj egészen az asszony ölébe hajtja a fejét. Besötétedik. Este lesz. -Az asszony csendesen, meghatva simogatja a könnyező férfi-fejet. - - - - - -A gyászoló férfi. - -Az orfeum télikertjében. Éjfél után három óra… A levegő tele van -muzsikával, a mulatás zümmögésével, a pezsgő savanyú szagával és fülledt -parfümökkel. A gyászoló férfi egy sarokasztalnál ül; jobbról és balról -mellette egy-egy unalmas, szőke leány. A gyászoló férfi erőltetett, -fanyar mosolylyal beszélget velük. Felpillant és észreveszi a barátját. - -_A barátja._ (Meglepetve fordul feléje. Vidám arca egyszerre -elkomolyodik, hozzá siet, nagyon melegen, nagyon hosszan mind a két -kezével megrázza a kezét.) Édes, édes jó barátom… ma reggel jöttem haza… -olvastam az újságban… milyen őrületes, milyen borzasztó katasztrófa… - -_A gyászoló férfi._ (A fájdalomnak egy görcsös rohama torzítja el az -arcát. Gyorsan összeszedi magát.) Igen. Igen. Igen. Ülj le. - -_A barátja._ (Int a két lánynak, azok is biccentenek egyet a fejükkel. -Azután leül.) Az egész szívemből… - -_A gyászoló férfi._ Nem. Nem. Csak semmi részvét. Nem. Még tőled sem -akarok semmit hallani. Csak semmi részvét. Az emberek megölnek ezekkel a -tolakodó, léha, henye szavakkal: részvét, fájdalom. Nem érzed, hogy -képtelen és vérlázító dolog, amikor te a te szavaidat és a te érzéseidet -hozzá akarod mérni az én fájdalmamhoz. - -Elhallgat. Hallgat a barátja is. A kissé izgatott szóváltás -elhallgattatta a két leányt is. - -_A gyászoló férfi._ Mért nem szólsz? - -_A barátja._ Igazán… nem tudok… nem merek… félek, hogy minden szó -fájdalmasan érint. - -_A gyászoló férfi._ De igen. Csak beszélj. Akármit. Akármiről. Mondj -valamit. Valami jót. Vagy még inkább valami rosszat. Valami keményet, -sértőt, fájdalmasat. - -_A barátja._ (A két lányra tekint, a kik elkomolyodva ülnek a helyükön.) - -_A gyászoló férfi._ Oh ezektől beszélhetsz. Nem értenek egy szót se -magyarul. Ez a két _sister Flower_. Angolok. - -_A két lány._ (A neve hallatára egyszerre kapja fel a fejét.) - -_A gyászoló férfi._ (Elkényszeredett mosolygással int nekik és feléjük -nyújtja a poharát koccintásra.) - -_A barátja._ Akkor engedj meg egy bántó és kemény kérdést. Hogyan -lehetsz te itt, hogyan lehetsz te ilyen társaságban, amikor… - -_A gyászoló férfi._ Irgalmas isten, hát te se érted? - -_A barátja._ Nem. Nem értem. - -_A gyászoló férfi._ De hiszen te ismersz engem. Te tudod, hogyan tudok -szeretni és milyen az én szeretetem. Te tudod, hogy az én szeretetem nem -a szavak szeretete. Meg tudnék halni valakiért, de nem tudnám -fecsegéssel lealázni a lelkem gyöngéd, remegő, finom érzését. Az én -szeretetem nem a hizelgő szeretet, nem a kedveskedő, nem a figyelmes, -hanem a hallgató, a szent, a csendes, a meghalni is kész. Te tudod ezt. - -_A barátja._ Tudom. - -_A gyászoló férfi._ És mégsem érted? - -_A barátja._ Nem. És nem érti meg senki sem. Aki itt lát, az -megbotránkozik. Sokan ismernek. Az egész város. Nem is volna szabad -mutatkoznod. - -_A gyászoló férfi._ Mit bánom én? Hát törődöm én a várossal? Hát bánom -én, akármit mondanak? Hát érdekel engem a város, a gyáram, az -összeköttetéseim? Az egész világ silányság, semmi, rongy, ha a -fájdalmamon keresztül nézem. Nem bánok semmit. De neked meg kellene -értened… - -_A barátja._ Nem tudom megérteni. - -_A gyászoló férfi._ Csodálatos, hogyan maradhatott a lelkem előtted -ilyen ismeretlen. Nézd: amilyen az én szeretetem, olyan a fájdalmam is. -Én nem tudok sírni, de belül egy kétségbeesett, veszett, fuldokló bánat -vergődik a szívemben. Nem, nemcsak a szívemben. Itt, bent, mindenütt: -egy nagy égés van, egy nagy fuldoklás, egy őrjöngő vergődés. Itt, bent, -mindenütt fáj, reszket, vonaglik valami. Mintha minden vércseppem és -minden idegszálam felágaskodnék és azt mondaná, hogy ő most nem szolgál -tovább. Fel kell emelnem a fejemet és úgy kell lélekzenem, mint egy -fuldoklónak. Körül kell tekintenem rémülten, hogy hogyan lehet még így -élni? Mi lesz most? Mi lesz most? - -_A két lány._ (Meglepetve bámul a gyászoló férfire, akinek a hangján -megérzik a lelke didergése.) - -_A barátja._ Otthon kellett volna maradnod. - -_A gyászoló férfi._ Otthon? De mikor nem maradhatok? Mikor megfulladok? -Mikor beleőrülök abba, hogy járkálok fel és le és a semmibe meresztem a -szememet. Emlékszel rá, mikor a feleségem meghalt: az anyja -megsértődött, mert nem szereztem gyászruhát. Jóságos isten, ő tudott a -gyászruhára gondolni… Azután bejött a szobámba és azt mondta, hallatlan, -hogy ilyenkor szivarozni tudok. Mikor őrült voltam a fájdalomtól és -lihegve kábítottam el magamat. - -_A barátja._ Az barbárság volt. - -_A gyászoló férfi._ Te is ilyen barbár vagy most, amikor rossz néven -veszed tőlem, hogy itt vagyok. Nem érted, hogy el akarom magamat -kábítani? Nem érted, hogy ez nem élvezet nekem? Hogy ezek a lányok azért -angolok, mert a beszélgetéssel is külön munkára akarom kényszeríteni az -elmémet. Amióta ketten maradtunk a kis lánnyal, azóta eljárok ide. -Otthon együtt töltöttem vele az estét, beszélgettünk, én mulattattam őt -(könnyek fátyolozzák el a szemét) és amikor tíz óra tájban lefeküdt, -akkor eljöttem ide. Most is eljöttem. Nem tudtam otthon maradni, ahol a -harmadik szobában az ő hideg, kicsi teste fekszik. El kellett kábítanom -magamat. Minden vidám szó és az élet minden zajossága új fájdalommal -nyílal bele a szívembe. De a fájdalmamat, azt a másikat, azt az igazit, -azt félrevezetem, megcsalom. Elkábítom magamat. Megpróbálok úgy -gondolkozni, mintha ő élve feküdnék otthon, és csak haza kellene mennem, -hogy halljam az édes pihegését. Nem sikerül. De a szemem lát legalább, a -fülem hall legalább és nem tölti be a szememet és a fülemet a -fájdalomnak az a lázadása itt bent, amelyik őrüléssel és pusztulással -fenyeget. - -_A barátja._ De a világra is kellene gondolnod. Az emberek megkivánják, -hogy mindenki olyan legyen, mint ők. - -_A gyászoló férfi._ De én nem tőrödöm velük. Nem érted te, hogy az én -fájdalmam mellett most semmi a megitélés, a harag, a gyülölet, vagy -akármi, akár az egész világ. És én nem vagyok olyan, mint a többi -emberek. Nem tudod te, miért kerestem ki én itt három év óta mindig vagy -rút, vagy ostoba, vagy alávaló, vagy komisz nőt? - -_A barátja._ Nem. - -_A gyászoló férfi._ Mert arra az egyetlenre gondoltam mindig, aki -meghalt. Mert én nem tudtam és nem akartam mámoros lenni. Mert kínozni -akartam magamat. Mert nem akartam, hogy a tetszésemnek egy kicsi -foszlánya is jusson akárkinek. Mert ha meg is fogtam másnak a kezét, őt -gyászoltam mindig. Mert így szóltam mindig magamban: te tudsz még nőt -átkarolni? – de nézd, milyen rút, milyen ostoba, milyen alávaló ez a nő, -holott amaz milyen ragyogó és milyen dicsőséges volt. - -_A barátja._ Különös. - -_A gyászoló férfi._ Különös. De vannak különös lelkek. Akik mások, mint -a többi. Akik másképpen szeretnek, érzékenyebben, remegőbben, -finomabban, félénkebben, mint más. És akiknek a fájdalma sem olyan, mint -a többi emberé. - -_A barátja._ A fájdalom az egyforma. - -_A gyászoló férfi._ Nem. Vannak olyan lelkek, amelyek befelé százannyi -életet élnek, mint más, de kifelé nincs megnyilatkozásuk. Az én -lelkemben ezer húron sír a fájdalom… Zokogni nem tudok. De bent… Aki -zokogni tud, nem tudja, mi a fájdalom. - -_A barátja._ Ah, ez talán túlzás. - -_A gyászoló férfi._ Nem. Nem tudják. A hallgatag, a csukott, a betegen -érzékeny lelkek tudják csak, amelyek úgy indulnak tovább, hogy nem is -látszik rajtuk, történt-e valami. Akik át tudják magukat adni a -fájdalomnak, azok boldogok. A fájdalom megrázza őket, zokognak és vége. -De akiben úgy árad szét a fájdalom, mint a méreg: a vérében, az -idegeiben, az egész testében, égetve és marcangolva… A többiek, a -zokogók, a nagynénje, a nagyanyja, most otthon vannak és alszanak. Ha én -aludni tudnék. - -_A barátja._ Mióta nem aludtál? - -_A gyászoló férfi._ A mióta… Szóval tegnap óta; harminc órája. - -_A barátja._ De hát ez így nem tarthat. Hát mire vársz itt? - -_A gyászoló férfi._ Várom a reggelt. - -_A barátja._ Miért? - -_A gyászoló férfi._ Reggel temetik. - -Elhallgatnak. Körülöttük zsong a terem. A két leány vár egy kicsit, -azután unja a hallgatást és bosszankodva távozik. Künn hajnalodni kezd. - - - - -Tartalom. - - Az ötödik szimfónia 1 - A kártya 8 - Két párbaj 21 - Signor Sabbatto 30 - Csókok koldusai 37 - Úr 43 - Mária! 52 - A gyógyulás 63 - Ibolya és Ágnes 70 - A gyermek 81 - Mámor 89 - Én 96 - A görög katona 105 - Nem kell 115 - A világosság 122 - A hazatérők 128 - Danse macabre 136 - A bosszú 143 - Cseléd 151 - Fanyar nász 156 - A prológus 163 - A kis gróf 172 - Matt 178 - A kávéház 186 - Az itélet 191 - Halott a szobában 199 - Visszatérés 206 - A halhatatlanság 213 - A vallomás 220 - A gyászoló férfi 225 - - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Harminc novella, by Lajos Biró - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK HARMINC NOVELLA *** - -***** This file should be named 62029-0.txt or 62029-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/0/2/62029/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions -will be renamed. - -Creating the works from public domain print editions means that no -one owns a United States copyright in these works, so the Foundation -(and you!) can copy and distribute it in the United States without -permission and without paying copyright royalties. Special rules, -set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to -copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to -protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project -Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you -charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you -do not charge anything for copies of this eBook, complying with the -rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose -such as creation of derivative works, reports, performances and -research. They may be modified and printed and given away--you may do -practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is -subject to the trademark license, especially commercial -redistribution. - - - -*** START: FULL LICENSE *** - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project -Gutenberg-tm License (available with this file or online at -http://gutenberg.org/license). - - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm -electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy -all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. -If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project -Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the -terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or -entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement -and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic -works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" -or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project -Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the -collection are in the public domain in the United States. If an -individual work is in the public domain in the United States and you are -located in the United States, we do not claim a right to prevent you from -copying, distributing, performing, displaying or creating derivative -works based on the work as long as all references to Project Gutenberg -are removed. Of course, we hope that you will support the Project -Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by -freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of -this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with -the work. You can easily comply with the terms of this agreement by -keeping this work in the same format with its attached full Project -Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in -a constant state of change. If you are outside the United States, check -the laws of your country in addition to the terms of this agreement -before downloading, copying, displaying, performing, distributing or -creating derivative works based on this work or any other Project -Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning -the copyright status of any work in any country outside the United -States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate -access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently -whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the -phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project -Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, -copied or distributed: - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived -from the public domain (does not contain a notice indicating that it is -posted with permission of the copyright holder), the work can be copied -and distributed to anyone in the United States without paying any fees -or charges. If you are redistributing or providing access to a work -with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the -work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 -through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the -Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or -1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional -terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked -to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the -permission of the copyright holder found at the beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any -word processing or hypertext form. However, if you provide access to or -distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than -"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version -posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), -you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a -copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon -request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other -form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm -License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided -that - -- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is - owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he - has agreed to donate royalties under this paragraph to the - Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments - must be paid within 60 days following each date on which you - prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax - returns. Royalty payments should be clearly marked as such and - sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the - address specified in Section 4, "Information about donations to - the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." - -- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or - destroy all copies of the works possessed in a physical medium - and discontinue all use of and all access to other copies of - Project Gutenberg-tm works. - -- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any - money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days - of receipt of the work. - -- You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm -electronic work or group of works on different terms than are set -forth in this agreement, you must obtain permission in writing from -both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael -Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the -Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -public domain works in creating the Project Gutenberg-tm -collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic -works, and the medium on which they may be stored, may contain -"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or -corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual -property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a -computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by -your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium with -your written explanation. The person or entity that provided you with -the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a -refund. If you received the work electronically, the person or entity -providing it to you may choose to give you a second opportunity to -receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy -is also defective, you may demand a refund in writing without further -opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER -WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO -WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. -If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the -law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be -interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by -the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any -provision of this agreement shall not void the remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance -with this agreement, and any volunteers associated with the production, -promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, -harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, -that arise directly or indirectly from any of the following which you do -or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm -work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any -Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. - - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of computers -including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists -because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from -people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. -To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 -and the Foundation web page at http://www.pglaf.org. - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive -Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at -http://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent -permitted by U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. -Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered -throughout numerous locations. Its business office is located at -809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email -business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact -information can be found at the Foundation's web site and official -page at http://pglaf.org - -For additional contact information: - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To -SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any -particular state visit http://pglaf.org - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. -To donate, please visit: http://pglaf.org/donate - - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic -works. - -Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm -concept of a library of electronic works that could be freely shared -with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project -Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. - - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. -unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily -keep eBooks in compliance with any particular paper edition. - - -Most people start at our Web site which has the main PG search facility: - - http://www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |