path: root/61879-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 61879 ***

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

*






BŰBÁJOSOK

(NOVELLÁK)

BUDAPEST, 1916

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




KIS TRAGÉDIÁK.


A DETEKTIV.

Két és három óra közt, amikor minden villámló napfényben ragyogott,
hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám.

Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, álmos szememet az íróasztalra
meresztve, az óra hült helyére, melyen apró arany-pocsolyában forrott és
bugyborékolt a fény és a melegség. A délután szilaj világításában mindez
hihetetlennek tetszett. Valami erőszakos és robbanásszerű van minden
lopásban. Utána pedig oly nagy a csend. A szobában senki. Áruló nyom
sincs. Öt percre ledőltem a másik szobában, a diványra és míg a szerelő
feltette a csillárt, elaludtam, a szerelő pedig meglátta az órát, zsebre
dugta és eltünt. Az ajtót becsapta maga után. Más senkise volt a
lakásban. Bizonyára ő a tolvaj.

Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos és fuldokló szégyen fog el,
minthogy ha késsel hatoltak volna a testembe s – gyorsan és brutálisan –
levágták volna a fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda
történt, melyet az elmémmel nem tudok felfogni. Valami itt volt és most
nincs itt, bűvészfogással eltünt, a semmibe párolgott, egy új
dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen és most érzem, hogy nemcsak
ellenem követtek el merényletet, hanem a rend és az ősi logika ellen s a
gondolataim kétségbeesetten erőlködnek. A lopást sohase tudjuk
megérteni. Szomszédos a csodával és az őrülettel. Tavaly télen egy
erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról és mire hazajött,
este, az ajtót tárva-nyitva találta, a kilincseken feszítővasak nyomai,
az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres
volt. Amikor a néni látta a kopár és sötét képet, egy szót se szólt.
Elment hazulról. A bankban volt annyi pénze, hogy bátran új életet
kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, nem tudta elhinni a
hihetetlent.

Nekem is ez fáj. A lázamat eleinte vad és rendszertelen kereséssel
hűtöm. Felkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, az
ágy alá bujok, az ajtók szárnyai mögött leskelődöm. Az arcom kipirul.
Aztán elönt a boszúság. Látom a szerelőt, aki elvitte az órámat, egy
ötvenéves, száraz ember, szikár és kedélytelen, ólomszínű szemekkel, a
bajusza deres, az arca kérges és szomorú.

– Becsukatom a gazembert – mondom magamban.

Kocsira ülök és rohanok a szerelőhöz, aki egy pincehelyiségben lakik, a
külvárosban. Szerencsére már otthon van. Egy acetylénlámpa éles fényénél
néz rám, nyugodtan.

– Elveszett az aranyórám, – hadarom izgatottan – a szobában senkise
volt, csak maga. Talán tévedésből…

A szerelő vállat von, felemeli a karjait, int, hogy kutassam ki a
zsebeit.

– Ugyan – nevetek a dühtől. – Ha holnap reggelig nem kerül meg,
jelentést teszek a rendőrségnél.

– Tessék.

Leírja a nevét, a lakáscímét, azzal elindulok, kóborlok a városban,
nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz
zsiványt becsukatom. Igazi rab-arca van. A deresedő bajusza és a
szemöldöke zöldes, és nedves, mint a penész.

Másnap a rendőrségre futok. Sohse jártam itt. Pityergő és pulykavörös
emberekkel találkozom, akik várnak, várnak, folyton várnak a becsukott
ajtók előtt, némán és dobogó szívvel mesélik el, mi történt velük.
Tévedezem a szigorú fehér folyosókon és elszorul a lélegzetem. Végre a
rendőrtiszt elé állok, megteszem a jelentésemet. A nyomozás azonnal
megindul.

– Biztos, hogy ő volt? – kérdezi a rendőrtiszt.

– Biztos – felelem.

Aztán kicsit összeráncolom a szemöldököm:

– Valószínű.

Reggel korán éles csöngetés ver fel. Meglehetősen álmatlan éjszakám
volt. Sokáig hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam és ezerszer is
megjelent előttem a kékzubbonyos munkás, aki olyan közönyösen nézett
rám, a tolvaj, az igazi tolvaj, akit eddig csak szindarabból ismertem.
Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella
sarkában kuksolt, parázsló szembogárral. Elgyötörve nyitottam ki a
szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt.

Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna.

Széket vett magának, leült és az arcomra nézett.

– Bocsánat, – szólt – a rendőrségtől vagyok.

A szívem hangosan vert a paplan alatt, az arcom is elsápadt kissé, de én
tetettem a közönyöst, nyugodtan ránéztem.

– Detektiv – mondta szárazon.

Hogy elpalástoljam ájult izgalmam, kicsit lehunytam a szemem, mintha
álmos lennék, a párnába fúrtam a fejem és eszembe jutott a sötét, orosz
diák, akit hasonló helyzetben keresett a detektiv, de ő nem félt, bár
igazán gyilkolt, feleannyit se félt, mint én. Hiába, nem születtem
hősnek. Csak annyi erőm volt, hogy a szememet tágra nyissam. Egészséges,
kemény, pirosarcu ember a detektiv. Apró szőke bajusz bújt az orra alá.
Csak a szeme átható, hideg-kék és a taglejtése ijesztően biztos. A bal
kezemet hanyagul lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy a
tekintetét merően rászegezi, a gyűrűmet egy szemevillanásával
körülkacsolja, az ujjaimat, amelyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint
a villamos-áram, egyenként rabul ejti. Az orrcimpái kitágultak.
Szimatolt. A kopó nem szimatol ilyen mohón. Minden érzékével lesben
állott.

Egy pohár vizet ittam.

Aztán elszántan szóltam:

– Parancsoljon.

– Abban a lopási ügyben kérném a részleteket.

Beszélni kezdtem. Erre nem is gondoltam. Hogy csak erről van szó.
Mennyire megkönnyebbültem.

A detektiv figyelte a beszédemet. Tekintetét azonban még mindig nem
vette le a bal kezemről, mely az ágyból kilógott, a szeme perzselt, mint
azok a napsugarak, amelyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez
kellemetlen volt. Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem,
hogy gyanus lehet. Én vagyok a vádló. Nekem természetesen kell
viselkednem, annyival is inkább, mert semmi okom sincs a félelemre. A
rosz detektiv-regények romantikájára gondoltam és magamban kicsit el is
mosolyodtam. Ez a pirosarcu fiatalember lenne az, aki a cigarettám
hamujából megállapítaná a jellememet? Nevetséges. Akkor azonban semmi
értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered a kezemre, a bal
kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más
feltünő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, akkor magam is
meggyőződhetnék. Vér nem kerülhetett rá. Megnézni azonban lehetetlen,
amint lehetetlen tovább csigázni az idegeimet, elviselni szúró, égető,
fájó tekintetét. Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében pedig hirtelenül
paplan alá rántottam a kezem.

A detektiv elmosolyodott. Nekem a torkomon akadt a szó.

– Min mosolyog?

– Én? – kérdezte ártatlan arccal a detektiv. – Én semmin se mosolygok.
Tessék folytatni.

– De, uram, ön folyton a kezemre meredt.

A detektiv megint mosolygott.

– Úgy látszik, kissé ideges.

Ismét beszéltem, de most már én figyeltem a detektivet. Láttam, hogy a
szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek
az ajtóim, az ablakaim, a kilincseim, még a pénzdarabjaimat is
megolvasta, melyeket este kitettem az éjjeli szekrényre. Már nem voltam
többé a magamé. Én egy bonyolult ügy gomolyagába kerültem belé, a
zaklatás, az izgalom, az üldözés ezerszálú hálójába, mely elszakít
önmagamtól, feldúlja a nyugalmamat, egy jelentéktelen eset áldozatává
tesz. Minden életnek van egy titka. Ez a tolakodó ismeretlen a
kopófalkájával a szívem pitvarába is betör. Hirtelen felültem az ágyban.

– Valamit gondoltam – dadogtam. – Én a feljelentést visszavonom.

– Lehetetlen – szólt a detektiv – Ez bűnügy. Hivatalból üldözendő.

– De ha én akarom…

– Miért?

Nem tudtam felelni. Ismét zavarba jöttem.

– És – kérdeztem – legalább megbüntetik a tolvajt?

– Ha teljesen rábizonyosodik, igen.

– Becsukják?

– Be.

– Börtönbe?

– Börtönbe.

– Vannak már bizonyítékok?

– Vannak.

A detektiv nem volt beszédes. Felkelt, ajánlotta magát és ment üldözni a
szegény vadat, akit többé nem enged el, mint a hogy a vadászkutya is
tovább marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát.

– Pár nap mulva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök.
Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig. Ön akkor mindig itthon van.

– Honnan tudja?

Mosolygott.

– Tudom.

Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a kifelé vezető ajtót, de ő
biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.

Csak nem keresett máskor is?

Jéghideg vízben mosdottam. Kissé felfrissültem. Künn az utcán az olvadás
szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze
vizekről szálltak felém és a vizek ősi és tiszta parfümét lehelték.
Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban télies fekete ruhákban
sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük.
Nem ismerem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban ép ez
izgatott. A foglalkozás minden arcra rányomja a bélyegét, vannak
ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, tanár-arcok, hivatalnok-arcok,
szinész-arcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat és
ezek gyanusak. Ha ilyenekkel találkozom, valami halvány félelem fog el.
Ezek a jelentéktelen, elegáns és diszkrét emberek bizonyára detektivek.
Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa
detektiv leskelődhet.

Délután egy ragyogó kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az
árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ
valaki. Egy közönyös úr volt az, aki ezüstfoganytyús pálcával piszkálta
a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit és rosz parfümmel
szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni a közellétét. Aztán
lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre csendesen tovább
ment, elém került, nem tekintett vissza. Épp ez a közönye tette
gyanússá. Ha rám néz és elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így
azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, amit átfűtött a
tavaszi nap, fehérebben a falnál álltam sokáig, lihegve a világos
délutánban. Úgy érzem, hogy nincs olyan bűn, amiért egy embert be lehet
zárni. Az emberek pedig kemények, mint a kő.

Mit követtem el? Nem tudom. Épen ez teszi oly hátborzongatóan
titokzatossá az ügyemet. Csak azt érzem, hogy üldöznek és megfigyelnek.
Ötéves koromban elloptam az apámtól egy ív vadonat-új itatóst és egy fél
üveg vöröstintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudhatja
senki. Tegnap este megkaptam az idézést («idézés bűnügyben») egy
piszokszínű, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos,
hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy lopnak
tőlem? Mégis reszketek. Ma estefelé megint találkoztam egy másik
rejtélyes emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én
tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt és az idegei összes
erőfeszítésével nekem telegrafál titkos ákom-bákomokat. Egy megállónál
leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéltem nyiltan,
vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat és
magam se tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, mert félt a
leszámolástól és kellemetlennek találta a közelségemet.

Amikor utána mentem, szepegve kérdezte:

– Mit akar tőlem?

Én is szepegve feleltem:

– Semmit.

– Pardon, – mondta.

– Pardon, – mondtam.

Alattomosak az ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. A
lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, továbbsompolyognak. Nagyon
diszkréten üldöznek, feltünés nélkül. Egyáltalán semmit se tesznek. Én
azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a
negyedik emelet egy ablakában lesnek rám, a szembogaruk fekete, mint a
puskacső nyílása, s mindegyik felismer és azt mondja magában, ott megy,
ott az aszfalton az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, aki
nemsokára kezünkre kerül.

Már mindenbe beletörődtem. Hogyha elfognak, akkor is adnak enni, a
szívem doboghat, a tüdőm mélyen és boldogan szívhatja a levegőt. Két
csendőr óriási szuronnyal bekisér. A hajam lenyírják, földszínű
rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat
és a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csend, ez a remegés, ez
a settengés. Mert mostan az emberek gummicipőben járnak köröttem és
akkor néznek rám, mikor nem látom őket és fojtogatnak keztyűs kézzel,
szelíden, lassan.

Csendes detektiv, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj
meg rajtam és tedd az ujjadat – halkan, nagyon halkan – a balvállamra.

(1913.)


HOROSZKÓP.

(Az asztrológia annáleszeiben fel van jegyezve ez: «… Keresztély dán
király az udvari asztrológusával horoszkópot készíttetett a fia
sorsáról. Megjósoltatott, hogy a királyfi háborúba megy, sebet kap, a
tengeren vihar töri össze hajóját és lázas betegségben halálozik el».)



_A kövér princ._

A princ egy decemberi havas reggelen született meg.

Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken barázdálták át a
homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az első napon belenézett
a fénybe s a hónap végén szétrugta a pólyáját, amelyet két
tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor pedig a kardinális a
keresztelőkút fölé tartotta és inyét sóval dörzsölte, hogy megóvná
lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a csecsemő a húsos ujjat fogatlan
inyei közé szorította, meg akarta harapni. Két hónapos korában felült a
bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a másvilágról, mint erőszakos
vihar, tombolni, harsogni, hódítani.

– Farkaskölyök – mondták rá az udvaroncok.

Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott és gulyákat
öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. Atlétacombjai
feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, keményen tartotta kis
nyakát. Igazi vasgyúró volt.

– Ez lesz aztán a király.

– Uram, – jegyezte meg egy hízelgő aggastyán – olyan erős ez a gyermek,
hogy akár a koronát is elbírná.

A király elkomorult a tréfa hallatára.

Azon az éjjelen pedig azt álmodta, hogy a fia meghalt.


_Álom._

Egész nap látta az álmát.

Meg-megállt a szobában, mintha valamibe belebotlott volna.

Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra
megelevenedett az álom.

Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart és fejére tette a
koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott a fején.
Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette az apja, hogy
vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. Ekkor hirtelen
megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a korona, éles pereme
bele vájt a feje lágyába és kettéhasította. Szeme kitágult. Ebben a
nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, mely nem tudott kitörni a
száján. Aztán lassanként torz maszkká, hideg rémületté fagyott a
mosolygása.

Arcocskáját elöntötte a kibuggyanó vér.


_A király jósoltat._

Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése valami
rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később annál jobban
megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki hegyes fövegét
kenetes méltósággal viselte és a papok áldását, akik a kis vendég lelkét
ellátták mindenféle égi malaszttal, de most lelke mélyén nyugtalankodott
és egyre jobban féltette a csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát
régóta nem szerette. Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját,
pépekkel és kenőcsökkel. Még a bőjt se segített rajta, hogy a nagyhéten
alig vett magához táplálékot és este sohase lakott jól. A vallás nem
nyujtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg ürbe, a csillagok
közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is messze vannak és a
vallás nem kormányozhatja a messze vágtató bolygókat. A betegsége pedig
sötétté és izgágává tette. Megfeledkezett az angyalokról is s az
ördögökkel és boszorkákkal foglalkozott, akik szombat éjjel
keresztutaknál sivalkodnak és seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az
asztrológust hivatta:

– Készítsd el a horoszkópot.

A királyfi a _Bak_ () jegyében, újhold idején született.

– Légy őszinte – mondta szigorúan a király és szemében az idegesség zöld
szikrája ugrált. – Ez a gyermek mindenem. Az országom terhét akarom
vállára helyezni.

Itt a hangja elcsuklott, mert tudta, hogy az ember törékeny, mint a
pohár.


_A konstelláció nem szerencsés._

Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papirjait és
cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papir az ég kék mappáját
jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv csillagait, az
ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes jelek mutatkoztak. Mars
tünt fel, a vér és őrület csillaga, a háború viharfészke. Utóbb
Neptunus, amely a tenger haragjáról beszélt, most Saturnus, a nyirkos és
ragályos nyavalyák hirnöke. Csak hosszú vizsgálódás eredményeképen
bukkant elő Venus, melynek «benevolens praesentiá»-ja azt a reményt
igérte, hogy a gyermek életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan
ült az asztrológus a halvány papir előtt. Felütötte a könyveit. Mindig
ugyanaz az eredmény.

Álmatlan éjszaka után vánszorgott fel a palotába.

– Rosz hírt hozok – mondta inkább a szakállába és önmagának, mint a
királynak.

A király némán ült le a végzet előtt.

– Az égi tudomány minden jele arra val, – recitálta az asztrológus
vontatottan és nagyon szomorúan, – hogy fiadnak háborúba kell mennie. Az
egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a sebe nem lesz súlyos. Aztán
rövidesen tengeri viharba kerül. Hajótörést szenved. De innen is
megmenekül.

Az asztrológus köhögött.

– Beszélhetek? – kérdezte félénken.

Most ránézett a király, könyörögve és intett.

– Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a koldus.
Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog és szeretni
fogják. Másként szomorú az élete és rövid. Fiatalon hal meg, nagyon
fiatalon, tizennyolc éves korában.

A halálos itéletet a király mozdulatlanul hallgatta végig.

Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje hajolt.
Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. Belebámult az
apja idegen-fényű szemébe. Úgy érezte, hogy két fekete varjú rebbent el
fölötte.

– Mi az? – nyöszörögte a sötétből.

– Semmi – felelt a király. – Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. Mert
megfázol.

Másnap az ebédnél észrevette a király, hogy a kisfiú sokat eszik.

– Légy mértékletes, – mondta – mert megárt.

November derekán leesett a hó.

– Szeretnék kimenni. Szánkázni akarok, apám.

– Ne, kisfiam, meghülsz.

Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király elrendelte,
hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé lakájok kisérték.
Még a labdáit is elvették.

Tíz éves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, bőre
porcellános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme azonban egyre
gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs.

– Miért nem eszel? – kérdezte a király.

– Mert megárt – szólt a kis bölcs.

Néha-néha fájt a feje is. Ekkor az apja az orvost hivatta.

– Az a baja, – mondta az orvos – hogy nagyon is vigyáznak rá.

A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali háromkor,
nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki keveset alszik,
nemsokára sokat alszik.

Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hivatta s bezárt
ajtók mögött beszélt vele.

– Nézd, édes fiam, – szólt – sokáig vergődtem – és a szívéhez nyult,
aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a két rokon
szivet. – Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én pedig öreg.
Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az országot.

A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a
horoszkópot és eléje tette.

– Előbb azonban meg kell tudnod – ezt.

Már nem is hallgatott a király szavaira, a szemével ette-falta a papirt,
a kabbalisztikus jeleket.

– Ennek nem szabad megtörténnie – mondta emelt hangon a király. – Egész
életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Igérd meg te is, hogy nem
teljesedik be.

– Igérem – szólt a királyfi és megcsókolta az apja száraz arcát, a szája
körül, alázatosan, de idegenkedve.


_Holdas eperfák._

Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, melyekre a
holdfény terített átlátszó hálót.

– Fiatalon halok meg – gondolta és lehunyta a szemét. – Hős leszek és
szerelmes.

Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra hosszat ült a
padon, egyedül és csorgott a szíve vére, édesen, kimondhatatlan-édesen.

Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel szaladt
a palota felé, könnyű ruhát viselt és megállt előtte.

– Mit busulsz? – nevetett az árnyék.

– Ülj mellém. Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy fiatalon
halok meg és hogy hős leszek és hogy szeretlek téged. Mindég csak téged
szerettelek, Ilona.

Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, melyre egy
eperfalomb fekete foltot vetett.

– Ugy-e sápadt vagyok? – kérdezte a királyfi fanatikusan és a leány felé
nyujtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, a két sötét
szemgolyóval.

– Szép vagy – mondta a leány, csöndesen.

Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján keresztül
bandsitott magára.

– Ilyen leszek majd akkor is – gondolta. A szája körül pedig felfedezett
egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se látott.

– Ez az a vonás – mondta. – Csak azok ilyenek, akik korán kerülnek a
koporsóba.


_Háború._

Két év multán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt egy
falut, de a lándzsások hamarosan kiverték. Aztán boldogan
szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen
kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán,
pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint az
oktalan állat és hörgött:

– Háború.

Vasas vitézek tüntek fel a határon.

A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi nagyobb
veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, tizedrésze sem
volt kipróbált seregeinek, amely fickándozott a harci kedvtől, alig
lehetett fékezni. Egymásután gurultak el palotája előtt a harci
szekerek. Ideges paripák nyerítettek a trombitalármában. Nem is a
háborúra gondolt a király. A fiára gondolt és arra a jóslatra. Félt,
hogy a sötét hatalmak mégis győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca
verejtékében fürdött. Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször
egymásután forró rohamot intézett az ég ellen, de minden ostrom után
aléltan hullt vissza a földre. Tántorogva állott roggyant térdeire. Ha
kissé fiatalabb lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban
meg kell adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a
földnek és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a
térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen pihegve.

– Magam állok a hadak élére – kiáltotta a királyfi ujjongva.

– Hős – szólt a lány és nézte, hogy kapcsolják rá a páncélját.

– Szemébe akarok nézni annak – mondta és valahova messze nézett.

A hadak új vezérét ordító örömmel fogadták. Hiába igyekezték mérsékelni,
mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna valamit. Egy
éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi őrjöngve
kavarodott az ellenség gombolyagjába és – anélkül, hogy észrevette volna
– egy nyíl fúródott a jobbvállperecébe. Lebukott a lováról.

– Ez lenne az a nyíl? – kérdezte magától és sokáig nézte a nyilat.

Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári napfény felszárította, másnap
már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az ellenséget. Már a
tengerpartnál voltak.

– Tovább – dobogott a királyfi szíve.

A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen úszott a
vízen. Kiváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok jöttek, rázni
kezdték a gályát és csörgetni a láncokat. Az émelygő, sós tajték az
orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, tarajossá váltak.
Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna megvárni a
reggelt és hogy talán ez az a tenger, melyről a jóslatban olvasott. Meg
is parancsolta, azonnal fordítsák vissza a vitorlát és amily gyorsan
tudnak, siessenek haza. Nem akarta tovább kisérteni a végzetet. Éjfélkor
esni kezdett. Ég és pokol közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot
értek. A part közelében azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult
beléje, a hullám a melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig
eszméletlenül jutott a partra.

Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át anyjához
robogjon. Amikor lehajolt, érezte, hogy fáj a lába és a feje nehéz, mint
az ólom. Ekkor megijedt.

A király időközben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora
megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Épen ebédnél volt,
bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett.

– Itt van – jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a palota
előtt megállt a királyfi szekere.

– Még él – mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, nagyon
búsan.

Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már nem ismert
meg senkit. Haldokolt.

Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes lelkét, a
leendő hitvese karjában és megholt az Úrban, keresztény módon, a halotti
szentségek ájtatos felvétele után… szeptember 29-én, Mihály főarkangyal
nevenapján.

Ekkor a királyfi tizennyolc éves volt.


_A pap, az asztrológus és az orvos._

Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya
közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett.

Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett és aztán
magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt.

A kis teremben hárman virrasztottak vele: a pap, az asztrológus és az
orvos.

Sokáig hallgattak. Aztán lassan-lassan beszélni kezdtek.

– Beteljesült isten akaratja – mondta alázatosan a pap.

– Beteljesült a jóslatom – mondta gőgösen az asztrológus.

Az orvos csak nézett maga elé.

– Vajákos – mondta az asztrológusnak. – Csaló…

– Talán nem mondtam meg előre? – pattant fel a szakállas aggastyán.

– Éppen ezért vagy csaló.

– Hiszen minden szavam valóra vált – védekezett a csillagjós.

– Minden jóslat valóra válik – szólt az orvos szomorúan.

A pap igazat akart valahogy tenni az orvos és az asztrológus közt s az
orvoshoz fordult:

– Szóval te is hiszel a csodákban.

– Én nem hiszek a csodákban. Nincsen csoda.

A király is az orvoshoz fordult:

– Nem értelek.

– Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse mertem
szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid mellett engedted
el a tanácsaimat és füveim, főztjeim eldobtad. A királyfi halála előttem
nem titok.

Mind a hárman feszülten figyeltek. Az orvos pedig hangosan folytatta:

– Én tudom, ki ölte meg a királyfit.

– Az isten vette el – mondta a pap.

– A sors – mondta az asztrológus.

– A betegsége – mondta a király.

– Nem, – válaszolt az orvos – az ölte meg, aki jósolt neki.

– Engem vádolsz, – szólt a csillagjós – aki láttam a jövőjét?

– Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet jósolsz,
akkor ma is él s nem fekszik szegény ott a másik szobában, a koporsóban.

– Hát nem az istentől függ a sorsunk?

– Nem a csillagok járásától?

– Nem, – szólt az orvos – hanem az embertől.

– Az új elmélet – mondta gúnyosan a pap.

– A párisi és a bolognai egyetem út szamársága.

Az orvos halkan beszélt:

– Én gyakran láttam szegénykét és láttam, hogy sorvadt. Mert a jóslat
megmérgezte a levegőjét. Titkolóztatok, de ő észrevette, hogy mit
rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek simításából. Aztán
hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába és csodálkoztatok, hogy egyre
sápadtabb, megszerettetétek vele a halált és most csodálkoztok, hogy
meghalt. Bizony mondom, hogy a halálra neveltétek.

– Istenfélelemre neveltük – mondta a pap.

– Vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére – mondta a csillagjós.

– Dehogy, – kiáltott dühösen az orvos – még a szülőanyjához, az édes
természethez se engedtétek. Akkor aztán közölték vele a jóslatot. Én
láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy öngyilkos. Haja a
szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme parázs. Faragott képet
tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák voltatok ahhoz, hogy
magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek átlátni, hogy az ember az
égnél is hatalmasabb, hogy az ember nemcsak a jelent, de a jövőt is a
kezében tartja, hogy az ember mindenható.

– Istenkáromló – kelt ki a pap.

– Bolond – mosolygott az asztrológus.

– Itt a fejem a király kezében, – mondta az orvos – majd ő itélje el az
ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát.

– Talán mi? – hördült fel egyszerre a pap és a csillagjós.

Az orvos gondolkozott:

– Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő csak
végrehajtotta.

A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a szobában,
hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három emberen jártatta: a
papon, az asztrológuson és az orvoson.

Végre döntött.

Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét és
szólni akart, de a köny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt is,
közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot
készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. Valamit
mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta senki.


_A király szava._

Ezt mondta:

– Gyilkos!

(1913.)


VERPELÉTY.

Egész éjjel nem aludtam.

Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem és kiderült,
hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az étteremben.

Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapirba csomagolt kétszersültből
és almákból rakott gulákat, a magyar vidéki városok jellegzetes éttermi
csendéletét. Nincs melankólikusabb, mint álmatlanul, éhomra bemenni
ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt borfiú földig lógó frakkal, fehér
asztalkendővel áll előttem. Hozza a kávét. A tej kövér és zsiros a kávé
úgy csorog beléje, mint a lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez
sem érdekel. A falon járó ingaóra sétálója, meg a mutató izgatottá tesz,
mindkettő azt mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom.

Benn vagyok az Alföld szivében. A várós messze van innen, nem érdemes
visszamenni, künn csöpörög a reggeli eső. Különböző türelemjátékot
próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, mereven nézem a
fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva dobom el. Akkor veszem
észre, hogy az étterem sarkában ül két ember és félhangosan beszélget.

Minden második szavuk ez:

– Verpeléty.

Mióta itt vagyok vagy ötvenszer hallottam ezt a nevet:

– Verpeléty, Verpeléty, Verpeléty.

Az egyik beszélgető sovány. Készenvett nyakkendőt hord, szürke-barna,
kopott, seszínű ruhát, ezüst óraláncot. Látszik véres, kicsi szemén,
hogy egész éjjel nem aludt. Az előbb még sört ivott, aztán bort, most
borovicskát rendel. Mellette ül a kövér barátja, a hideg kályha mellett,
szőrmegalléros parasztbekecsben. Ez nyakas, tanyai ember, csizmát visel,
töröktipusú magyar, ellentétben vele, aki aféle alföldi egér-paraszt. Az
egyik dráma cigarettát szív, a másik sportot. Mind a ketten civilizált,
neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak.

Most a kövér kiböki a száján:

– A tankerület.

Valószínűen tanítók. Később megtudom, hogy kicsoda az, akiről annyit
beszéltek. Verpeléty, a tankerület tanfelügyelője, hozzájöttek a
tanyáról, vagy a faluról, elintézni valami fontos, nagyon fontos ügyet.

– Hallatlan egy alak – csóválta fejét a sovány – még tegnap is csapkodta
az asztalt.

– Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen _rabiátus_ ember volt
világéletében.

– Rabiátus – szólt a sovány – legyen rabiátus a kutyájával, ne velem. Ki
vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én?

Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, hogy a
bordái is kidüllenek belőle. Úgy döngette, hogy biztosan beléfájdult a
szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint valami rossz harmónika.
Szerettem volna megfogni a kezét, ne bántsa magát, tanító úr.

– Nem – folytatta egyre tüzesebben – kettőn áll a vásár. Én teljesítem a
kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: _meg-kö-ve-te-lem_, hogy
emberségesen bánjon velem a felettes hatóságom.

– Felettes hatóságom, – gondolkoztam magamban – van-e ennél búsabb szó?

A tanító tovább magyarázott.

– Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem neki. Akkor
aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már én – igenis – én
kérem magam ellen a fegyelmit.

– Mit szólt?

– Le akart beszélni.

– És?

– Végül nem tehetett egyebet, tudomásul vette.

– Azt hiszi, hogy kiugraszt vele.

– Rosszul számít, – szólt a sovány – Verpeléty bukik, pozitiv
értesülésem van, hogy menesztik – és a kezével kitessékelő mozdulatot
tett, mutatta, hogyan menesztik Verpelétyt.

– Ne mondd.

– Majdnem bizonyos. Verpeléty – ismétlem – bukik, csakhogy: _fölfelé_
bukik, – fontoskodott – Pestre nevezik ki Verpelétyt. Csak a fegyelmimet
várja be. Akkor majd eldől, ki a gazember. Azt azonban mondhatom, hogy:
vagy ő, vagy én, ketten nem maradhatunk.

Elvicsorította a száját és kivillant sárgazöld foga. Alkoholos szemében
gyűlölet szikrázott, szája keserű ívbe görbült, gyér haja égre borzadt.
Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni Verpelétyt.

– Verpeléty, – gondolkoztam – csakugyan cudar állat lehetsz, hogy így
megkínzol egy teremtett embert.

Régi meggyőződésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert magukon
nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el akarnak
zülleni. Életemben egyetlen-egyszer szerettem volna purifikátor lenni.
Pezsgős fejjel, egyszer a bálteremben, köpködve és bőgve elárultam egy
barátomnak, hogy csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé
lett. Azóta a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a
rosz íróknak s tapsolok a piszoknak és a butaságnak.

Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam s a rendesnél jobban érdekelt és
bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a szavát. A beszéd
intimebbé vált, a két ember – úgy látszik, – a történtek részleteit, az
aktatitkokat meséli el. Ülnek az étteremben, várnak-várnak, mintha az
érkező vonatok helyett az igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér
fölébe hajol, súg neki valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot
követhetett el, de – isten látja a lelkét – nem tehet róla.

Újra hallom.

– Verpeléty.

Aztán megint:

– Verpeléty:

Később újra:

– Verpeléty.

Menjetek a pokolba azzal a Verpelétyvel.

Csakugyan nem lehet ezt a dolgot elintézni?

Nekem most semmi dolgom nincs itt és egyáltalában nincs sok dolgom-célom
az életben.

Talán megpróbálkoznék vele.

Verpeléty lesz a célom.

Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr eszme, de
nem lehetetlen. Itt van a bőröndömben a frakkom. Ha felhúznám és
feltenném a tegnapi piszkos fehér nyakkendőmet a tegnapi piszkos
keményingemre, ezt izlésesnek, világfianak s megtisztelőnek tartaná
Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt hazudnám, a «_Tanítók országos
felügyelőségének_» a fő-fő-főfelügyelője vagyok. Ezzel azonban
megjárhatnám. «_Az internacionális pedagógiai szervezet_» titkárának
kellene mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy
ilyen nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit
nem ismer.

Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem magam
annak, hogy megragadja a gallérom és kipenderít az ajtón, esetleg
rendőröket hívat és mint veszélyes szélhámost letartóztattat.
Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, felkeresem őt,
megmondom igazi nevem és elárulom neki, mit láttam. Igen tisztelt
tanfelügyelő úr, ismerem önt hírből, méltányolom pedagógiai érdemeit,
átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül hallottam két alázatos
szolgája, két kis árva tanítója beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet
napszámosai, – bármily kopott, banális a szó – a nemzet napszámosai.
Kérem, csak ne tessék nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem
fehér abroszán rángatódzott két összemarcangolt tanító-szív. Reggel
korán ittak, sört, bort, borovicskát ittak. Ez épen a vád ellenük, hogy
iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön
miatt nem alszanak. Önt gyűlölik mind a ketten. Ön nevelt belőlük
züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértő, okos, becsületes
ember és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, hogy
egész életüket, családi boldogságukat, sötét szálakkal fonja át az ön
intrikája, hogy három órahosszat beszéltek önről, hogy a borovicskás
pohárba beleesett a sovány tanító könnye.

Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se hat rá.
Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos vörös bajusz
szalad, az álkapcái acélból valók, kemények, mint a krokodilus álkapcái.
Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, früstökre. A marka
irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörösszőrös mutatóújján
karneolpecsétgyűrű. Ezt az embert nem oly könnyű megpuhítani.

Akkor, mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt társadalom
őrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok magamnál, fegyverem
nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg vacsorámat eszem. Kinyitom
mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót és a körömráspolyt is. Vérszopó
tirannus, özvegyek és árvák sanyargatója, ártatlanok hóhéra most
elpusztulsz, a kövér pocakodba szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad
és szétfröccsen a véred, címeres gazember.

Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgy hogy kitátom a szám, az arcom is
elsápad s látom, hogy a borfiú csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit
parancsolok.

– Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy rend
legyen a földön.

Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés kigyó-haraggal
görgetem magamban a színpadi átkokat. Később győz a belátásom.
Elmehetnék hozzá, mint ujságíró, kellemetlen riportra. Ez lenne a
legegyszerűbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény tanítóval? Kiírom a
neved az ujságomba, a tollamra tűzlek, mint egy beteg legyet. Semmi
tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg paralitikus. Még ma lefújsz
mindent, érted, máskép véged van. Akarsz látni néhány alcímet: _Alföldi
pedagógia_, _Az iskola brigantija_. Még van húsz. Melyiket parancsolod?
Ugy-e egyik se tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty
tata, legyünk jó barátok.

Mégis jobb lenne szőrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két tanító
arcát, aki már kifogyott a beszédből és elázottan ül az asztalnál,
borzasztó komolyan.

Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ
legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz ülnék és
bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra hosszat
hallgattam – akarva, nem akarva – a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy
önöknek konfliktusuk van azzal a Verpeléty-vel. Nézzék, én okos ember
vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az embereket, költő vagyok, aki
érzem az embereket, sokat láttam, sokat szenvedtem, sokat utaztam,
higyjék el, igazat tudok tenni, egy szóval elintézem azt, amit önök egy
éve főznek és tanyai éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és
iskolaudvarokon számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok
rosz ember. Ha önök részletesen elmondják, miről van szó, csodálkoznak
azon, hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a
helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase hallottam
Verpelétyről. Verpeléty azonban nem lehet rosz ember. Verpeléty csak
jellem. Verpeléty is csak az igazat keresi, talán kissé önzően és
keményen, valamint önök is az igazukat keresik, önzően és keményen. Ne
vegyék rosz néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik?

Lesem a két tanító száját, mit felel és csak akkor veszem észre, hogy
nem is szólítottam meg őket. Fizetek, hogy felkelhessek és – egész
véletlenül – sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam az
ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a vasutas, a
kezében csengővel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a szegedi tanyák
felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a cókmókját, álmosan dűlöng
az ajtó felé.

Kimegyek a pályaudvarra.

Rágyujtok egy szivarra. A szivar keserű, sötét, nem szelel, rozoga,
hullós parázszsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim közt, aztán
büntetésből ledobom a kavicsokra és rátiprok.

A vonat elindul.

Még rám se tekintettek az ablakból. Meg se láttak engem, aki négy óra
hosszat bibelődtem velük, a vérző életükkel. Nem is sejtik, hogy ki
vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, nagyon hálátlanok.

Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe veletek
ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok.

Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty alszik.
Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csikos hálóingben ásít és a
tanügyről gondolkozik. Jó reggelt Verpeléty. Bocsáss meg, hogy annyi
rosszat gondoltam rólad és ezen az álmos, utolsó hősi hajnalomon meg
akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, senkihez sincs közöm és ez
– jó.

Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt hagytatok
engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül,
szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú kocsiban,
tovább szívjátok a drámát és a sportot, otthon kacsát főztök,
kacsapaprikásnak és berugtok a karcos bortól.

Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék
hanyattvágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre.

Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: –
szervusztok.

(1913.)


KÉK GYÁSZ.

Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. A szemei kinyíltak a tavaszra és
meghalt. A szemei is kékek voltak, mint az ég.

Halálában pedig volt valami derűs, egyszerű és boldog.

Az üvegburás állóórát egyszer se kellett felhúzni s az ő kis szíve már
lejárt.

Másnap reggel a házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak
ezüstrojtokkal, kék fátyolokat és drapériákat, melyekkel bevonták a kis,
tiszta szobát. Egy polituros asztalra állították az érckoporsót, mely
inkább játékdobozhoz hasonlított. A kis gyerekeknek picike a játéka és
picike a koporsója is.

Valami megdöbbenés és enyhe, nem kellemetlen szomorúság vett rajtunk
erőt. Az apám fekete ruhában, sötéten járt végig a szobákon.
Sóhajtozott, de a bánatában – észrevettem – sok erőltetett és színpadi
volt, nem is hittem neki. Csak az anyám sírt keservesen. Mi pedig némán
álltuk körül a koporsót. A néném és a jegyese, a hugom és én. Az egyik
öcsém hangosan dobolt és trombitált künn az udvarban, a tulipánok
között.

Én ekkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi
tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam magamban:

– Csak ilyen ez?

Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a szobából,
lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem és azzal a félénk és vágyó
mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, vagy
cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis halott hideg homlokára
nyomtam. Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem tudtam betelni a halál
érzésével. Messze, a másik szobában az ablakmélyedésben kék fátyolok
mögött kis mécs égett és ez az elmosódó fény, a fényes nappalon lobogva
és ragyogva, egy virrasztó lélekre emlékeztetett s a házat templommá és
a fájdalmamat mitoszszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a fájdalom.
Inkább belesápadtam, mint egy vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment
el, aki itthagyta a névjegyét, a kék és ezüst gyászjelentését. Mindenki
érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a szájak vonalán s a szavakban
is valami titkolt öröm lappangott.

Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek, de egy óra múlva
visszaszöktem a szobába.

A fiatal cselédleány a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és
imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akárcsak én. Az arca viaszhalvány
volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, sírni vele együtt.

Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra
gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben
éles és szikrázó nap csiklandta a nyakamat. Kimentem a kis parkba
sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten.
Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics.

A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor a szobáink már homályosak.
Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek
ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek s a lehelletük
forró. Elgyötrődve és kétségbeesve húztam fel fekete cérnakeztyűmet.
Előbb azonban kisuhantam a kertbe.

– Margit, – mondtam a leánynak – úgy sajnálom magát, hogy olyan halvány.

– Mint egy halott, – gondoltam hozzá.

A leány sírt a tavaszi fűben. Mi mentünk a temetésre. Elől egy kocsin az
apám. Utána a jegyesek egy másik kocsin, egymás mellett. Én a
nagybácsival.

Mire visszatértünk, már egészen besötétedett. Mindnyájan hozzánk jöttek
s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. A fejem lüktetett a
friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem szokatlan
boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatal
asszony tetetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával.
Az ura mellé bújt s a kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind
boldogok voltak és örültek.

A szoba komor volt és ünnepélyes.

Meggyújtották a lámpákat. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca
ragyogott a vörhenyes fényben. Poharában feketevörös bor csillogott és
amint ajkához emelte és a szája szélét megnedvesítette vele, finom
mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta:

– Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál.

Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és a mámor fülledt érzéssel
hömpölygött végig. A szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba.
Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint
egyébkor. Rengettek és hajladoztak az orgonabokrok.

A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra,
mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen és elszántan, mint eddig még
soha. A jegyesek.

– Ők is, – villant meg a fejemben – ők is félnek.

Bámultam őket, aztán futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapualján – mint
a kisértetek – ismét egy pár. Egy katona és egy leány. Az utcán, a
szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás
karjában.

Távol pedig forrt és izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok
és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az ég
bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám,
sokkal erősebben és kedvesebben, mint szoktak és ismeretlen emberek
intettek a kezükkel és a virágos gallyal, amit kezükben hoztak a
mezőkről, az erdőből, délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a
napon, ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül,
egészen egyedül.

Szédülten tántorogtam vissza az udvarba.

– Ezt ő mívelte, aki elment és itthagyott.

A tavasz már valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék
drapériák fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak a rügyek
zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök
fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és csendesen
sírdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy
légáram meglibbentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem
valami pogány ünnep kezdődött. A bokrok bóbitái roskadoztak a kék
gyászban. Párák kúsztak a földön és ködben füstölgött az illat, a részeg
és őrjítő parfüm, ezer és millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez
olyan szomorú és édes volt. A kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam,
hogy most még egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani
szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire, céltalanul,
rohanni, elbújdosni valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol,
egy síron.

Az udvar mélyén egy ablak világított.

Odasiettem.

Egy tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit.

– Most – gondoltam – megkérdezem, miért volt olyan halvány?

Szorongva kopogtam az ablakon.

– Margit.

Kinyitotta az ajtót.

– Úgy félek – dadogtam.

Csodálkozva nézett reám.

– A halottól félek – suttogtam rekedten. – Nem merek bemenni.

A leány babrált a fehér nyakán és a terhes szőke kontyán.

Ő is nagyon halvány volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. A haja,
a mézszínű haja villogott és lángolt.

– Sírni akarok, – mondtam – egész éjjel sírni és félni, itten…

És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a
kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre.

És téptem a haját és a száját, a szájammal.

(1912.)


A GIPSZ-ANGYAL.

Varju Péter, a tanyai tanító karácsonykor ajándékot vitt a rokonainak.

Már őszszel gondolkozott a _prezent_-ről, Nem kis feladat volt a
kiválasztása, minthogy a rokonok egyre több szívességet tettek neki és
az ajándékkal azt is ki kellett fejeznie, hogy a szeretetüket magasra
taksálja. Két évvel azelőtt vitt nekik egy sörkészletet, – söröskancsót
és söröspoharakat – tavaly egy kinaezüst cigarettatárcát, melynek a
fedelén egy ló ágaskodott. Mit vigyen az idén? Alapjában oly kevés
dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy vesz még egy
söröskészletet és még egy szivartárcát (kettő is elkél a háznál), de
erről a tervről hamarosan letett. Az ünnepek előtt két nappal felutazott
Budapestre és itt sorra járta az összes üzleteket, csetlett-botlott,
becsapták és kinevették, hízelegtek neki és gorombáskodtak vele, míg
végre egy Rákóczi-úti üzletben rásóztak egy páratlanul izléstelen és
értéktelen gipsz-angyalt, ötven koronáért.

– Gyönyörű, – kiáltott a tanító, az alku előtt.

Azután feltette a csiptetőjét s gyámoltalanul nézegette:

– Nem lesz drága?

A kereskedő és a segéd viharosan tiltakozott.

Nyomban csomagolták, hogy elküldhessék, de a tanító kis dolgokban
ösztönszerűen bizalmatlan volt mindenki iránt s miután kifizette, –
szeretett hamar túlesni a kellemetlen dolgokon – maga cipelte haza a
szállodájába és útközben halálos izgalmakat élt át, hátha valahogy
összetörik a szobor? A szobor azonban nem tört össze. Makulányi hibája
sem esett, úgy állott ott az asztalon, a hotel szomorú villanyfényében.
Most azonban új izgalom fogta el. Attól félt, hogy becsapták.
Elszontyolodva járkált, a szűk homloka izzadt, a füle rubinlott.
Egyelőre segített magán, a szobrot letakarta az ágyterítővel, hogy ne is
lássa, ne zavarja a gondolatait. Másnap reggel kisütött a nap, ragyogott
az ócska gipsz, a tanító dörzsölte kezeit és az ajándékot pompásnak
találta.

– Ha nem mosolyogna, nem érne meg ennyit. De mosolyog. Olyan édesen
mosolyog.

Az angyal tényleg mosolygott. Szirupédesen mosolygott és a fehér gipsz
mintha süvegcukor lett volna, émelyítő bűbájt árasztott. A szoborban
azonban mégis volt valami nagy-nagy szomorúság, mint mindazokban a
tárgyakban, melyek a művészetet akarják hamisítani, eredménytelenül,
mint egy fanyar öreg nőben, aki kacérkodik, vagy egy rosz költőben, aki
göndör fürtjeit nyeglén és kelletően a homlokára csapja. Ennek lehet
tulajdonítani, hogy a tanító megint kétkedni kezdett az ajándékban s
éjjel is – izgatottan – felkelt az ágyból, hogy megnézze a gipszangyalt.
Megint nem tetszett neki.

– Vajjon hova teszik a rokonok? – tépelődött magában. – Négy nagy
szobában laknak a Józsefvárosban, de minden szoba, minden asztal tele
van szobrokkal és csecsebecsékkel. Talán fölösleges is. Tavaly vettek
egy kis szobrot, egy apró szobrocskát, mely egy öreg cselédet ábrázol. A
gipszangyal azonban sokkal nagyobb. Legalább háromszor akkora…

Ebben végül megnyugodott és karácsonyestén elvitte nekik a szobrot, a
karácsonyfa alá állította, diadalmasan.

Varju Péter sovány ember volt, kiszáradt és vékony, mint egy piszkafa.
Garádicsosan nyírt haját fölfelé fésülte. Összehajtogatott zsebkendőjét
mindig pontosan a felső zsebébe gyűrte. Eddig semmi zökkenő se volt az
életében, lefeküdt és felkelt, dolgozott és pihent, sétált és
heverészett, gondolkozott mindenkiről és mindenről, csak magára nem
gondolt soha. Tükörbe se szeretett nézni. Egy vak tükör lógott az iskola
egyik szobájában, de ő mindig elfordult tőle, nem nézte meg az arcát,
azt se igen tudta, hogy milyen. Évekkel ezelőtt mérges bibircsó nőtt az
orra tövén. Sokáig boszantotta és szúrta a gonosz kelevény, a tanító
azonban várt téltől tavaszig, tavasztól nyárig, amíg elmúlt és
egyetlenegyszer se nézte meg elcsúfított arcát. Később pedig szentül meg
volt győződve, hogy csak ezért múlt el. Nem szeretett farkasszemet nézni
a tükörrel és önmagával.

Most erre a bibircsóra gondolt. Amint a karácsonyi fényekben
sütkérezett, egyszerre elborult és úgy tetszett neki, hogy valami
bántja. A lámpák mintha homályosabban égnének. Elsötétedett körülötte az
öröm, a rokonok arca mereven szegződött feléje és a szájakon valami
csodálat, valami tompa kérdés lebegett, amit nem mondtak ki, talán
szánalomból, talán kiméletből.

Végül hebegve és pirulva kérdezte, ő maga:

– Tetszik?

– Nagyon szép – mondta a huga.

– Én is azt hiszem – szólt a tanító. – Az a szép rajta, hogy olyan
édesen mosolyog.

Sógora – az orvos – azonban hallgatott. Hatalmas nagy darab ember volt
gyerekszemekkel, fehér, puha henteskezekkel. Finom műértő létére
elfacsarodott erre a látványra. Ki is bökte vigyázatlanul.

– Mondd Péterkém, miért veszel te ilyesmiket?

A tanító a vállát vonta, nézte a cipőjét, fülig pirult. Érezte, hogy nem
tetszik a prezent.

Később az orvos valahogy el akarta ütni a dolgot:

– Érdekes. Mindenesetre köszönjük.

– Ugye szép?

– Gyönyörű – mondta hidegen.

Gyászos hangulatban vacsoráztak. A villanyok szikráztak, a karácsonyi
fánk párája összeölelkezett a fenyőfa és a csepegő gyertyák szagával, a
poharakba topázszínű és vörös borok csöpögtek, iddogáltak is, de a
tanító csak ült és gondolkozott. Nézte a sógora nyakkendőjét. Ő sohase
tudna ilyent kiválasztani. Amit magára vesz, az nem jól áll. A butorok
is olyan furcsán-finomak. Nem érti, miért. Szótalan boszusággal vett
szemügyre mindent. Éjfél felé azonban, mikor asztalt bontottak és
átmentek a másik szobába, oda, ahol az ajándékok állottak, a nehéz vörös
bortól megoldódott a nyelve.

– Nézd, sógor, – mondta halkan – én szeretem az egyenes embereket.
Érzem, hogy ti megvettek engem.

Az orvos ettől a váratlan szótól hirtelen kijózanodott.

– Egy szót se szólj – folytatta. – Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora
pompás volt. Te megcsókoltál, mikor idejöttem, szivesek vagytok hozzám,
a tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a sörkészletem?
Talán emlékszel, hogy hoztam nektek egy sörkészletet, egy nagy kancsót
és poharakat, melyekre aranybetűkkel van ráírva: «_Emlék_». Megkínáltál
cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép lovas cigarattatárcát
se hordod. Ne hidd, hogy gyerek vagyok. Engem nem fogsz az orromnál
fogva vezetni. Tavaly is, az idén is kerestem. Legalább az
üvegalmáriomban láttam volna, ahova az emlékeitek teszitek. Egy szó mint
száz, nektek nem kell, ti elhúzzátok a szájatok, hogyha én hozok valamit
és odaadjátok a cselédnek, kidobjátok az udvarra, a szemétbe.

A sógor valamit hebegett.

– Ne hazudj – rivalt rá a tanító. – Én már három nap óta nem tudok
aludni emiatt. Otthon mondtam is, hogy ti – te meg a hugom – gyűlöltök
engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem
jók az ajándékaim? Látom az arcodon, hogy az angyal se tetszik neked.
Azt is láttam, hogy mosolyogtatok rajta, meg rajtam. És én most semmit
se szeretnék jobban, mint fölkelni… és így a két öklömmel összetörni ezt
az angyalt… ezt a szegény szép fehér angyalkát, amely azt mondja nektek,
hogy szeretlek, nagyon szeretlek benneteket…

A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal felé
tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva eléje szaladt
és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet hozott.

– Igyál kérlek, – szólt neki – hisz te beteg vagy.

A tanító sírva fakadt.

– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg szív,
melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes szív.

Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő gyereket –
felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a szállodájába. A tanító
megigérte, hogy másnap megint meglátogatja őket, de a hajnali vonattal
hazautazott, a tanyára.

Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és alá a
szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, hogy
igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a «karácsonyi
szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és utóbb nagyon
ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. Ilyenkor a
gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre aranynyal van
ráírva, hogy «_Emlék_» és a lovas cigarettatárcáról. Lehet, hogy a
rokonai nagyon is szeretik őt és csak benne van a hiba. Akkor azonban
mért nem veszik szivesen az ajándékát? A kétségei egyre nőttek. Végül
elővette a hegedűjét, melyen sohase tudott jól játszani s
kétségbeesetten tette vissza kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát
legjobban csillapítja a bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort.
Ettől hamar elaludt. Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt.

Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész hónapban
havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban majdnem minden
éjszaka fehér volt.

Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt haza egy
torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító csendesen haladt
előre.

Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes
szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem üdítő s
örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő szürcsölheti, mint
a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az is eszébe jutott most,
hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel Angelóról, aki titáni
szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat faragott, és vannak dalok,
melyek szépek és énekek, melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve
mélyén, az agysejtje homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely
kicsordult a hóra és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt
magamiatt. Siratta a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát,
a kitérdelt nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig
vak volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és
a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis gipszangyalt,
mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A hóban szinte látta,
amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. Eleinte akkora volt,
mint egy ember, később mint egy ház, egy nagyváros, egy rengeteg
hegység, fehér, szelíd és mosolygó, erőskarú és tökéletes, olyan, hogy
öröm volt ájultan is a karjai közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon
erősen megragadták a kis tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték
a padról és vitték-vitték felfelé.

(1913.)


KÁRTYA.

Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant,
kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már deresedett, de
porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a
feleségével és a hatéves kis fiával, a Nyúl-utcában, ahol egy
kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután «jött haza»
Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketében
járt – a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen
feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot
permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is
keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A
felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították,
mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi
mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves
szomorúságban ázott szét.

Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran
sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de
csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este
maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb
részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és
tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől.

Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta
képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja
jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei
boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a multnak, oly
finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken
át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös
kártyák lapjain. Fütyürészett. Érezte a nyugalmat és testén a frissen
mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött
mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint
régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett
találunk.

Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként
társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú,
fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a
repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan
szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután
mind a hárman lefeküdtek.

Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott
és kurjongatott.

– Te Cézár, – mondta neki – unom a sakkot. Kártyázzunk.

Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti
a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról.

– Nem – mondta. Sohasem kártyázom.

Azután sohase beszéltek kártyáról.

A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az
iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag
vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal mámorosan
turkált a piros-zöld lapok mennyországában.

Cézár sötéten állott meg a fia előtt.

– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek kezébe
való.

Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen
friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból,
még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A
csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit
társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették
valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette.
Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá
járkált a sötétedő szobában.

Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa
bort ivott és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett,
nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát:

– Nem bánom, játszatok – szólt a feleségének.

Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis
üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek.

Cézár bámulta az asztalt.

– Én nem játszom – szólt és a feleségére nézett.

Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár
bort és kezébe vette a kártyát.

– Kezdjük.

A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik.

– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el
tőlem.

Mindnyájan a kártyájukat nézték.

Ideges csend dobogott a szobán.

– Nyertem – szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a filléreket.

Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak és most az anya nyert, a
nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már
bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly
kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségétől. A kártyák azonban
nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelőzve éjszakai
különös ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az
elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet
lihegve, verejtékezve, szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul
hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló
arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát
szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek.

– Mit tegyek? – dörmögte boszúsan a feleségének.

Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta –
balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert.

Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a
szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az
apa köhintett, megigazította a szemüvegét és hozzá fordult:

– Vigyáz, most te nyersz.

Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső puma-macska,
nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem
ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát
kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s
szegény kis arczán elsötétedett az öröm.

Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és
a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle.
Szítta foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal
fogadta kómikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán.
Hosszú, hajlékony újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban
újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig
nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy
megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza.
Hirtelenül dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei
rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy villámgyors mozdulattal fogta
egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A
lehelletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a
társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított,
egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a
fia javára billentette.

A bankot meg egyszer megduplázták.

Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A
gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott rajta és
szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá:

– Csalsz!

Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és kiejtette
kezéből a kártyát.

– Csalsz!

Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A gyerek bőgte, ordította,
zokogta:

– Csalsz, csalsz, csalsz!

Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt,
csak hebegni tudott.

A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca
ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot kifordította
az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra
valót odadobott az ablaküvegre.

– Csalsz!

Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették,
csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba sírta
magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a
részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt
és nézte a havas, kopár kertet.

A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne
ablakából.

(1907.)


AMÁLIA.


I.

– Anyám, ki ez?

Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Az
anyám kezébe vette a fotografiát.

– Ez, kisfiam, – mondta tompán – a szegény, szegény Amália.

– Miért nem jön soha hozzánk?

– Mert meghalt, kisfiam.

– Torokgyíkban?

– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után
jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap délben már
kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény.

– Szegény, szegény, – mondtam szomorúan.

Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú
mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez
a nő mindig ott állott az arcképes polcon, az élők képei, a
gyógyszerész-sógorok, az ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között.
Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak
lenni előkelő dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva
vannak a sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is,
hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat
szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztenek.
Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé.


II.

Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem kaptam
ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senkise lásson, vagy minden ok
nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már megtudtam
egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, aki azóta elzüllött, most
egész éjjel iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett
azonban a halál ünnepélyes külsősége, kilenc éves fejjel is éreztem,
hogy a nő elmulása borzalmasabb mint a férfié. A férfiaknak csak a feje
szép és csak a feje hal meg, de a nőnek mindene szép, mindene meghal,
egyenkint, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a fehér, hullámos
melle is és minden egyes tagja, mely nagyon hozzá tartozik. Kétségbeejtő
harag szorította a torkom arra a gondolatra, hogy ez a drága, virágos
baba a kedves orrával, a reszkető kezével, a finom kontyával most a
kukacok közt van és a teste hideg, nyirkos, meredt, nem különbözik
semmit a téli földtől.

Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta.
Megállapítottam, hogy az élők arcképei _megbarnulnak_, a halottakéi
pedig _megkékülnek_.


III.

Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a
délutánban van valami halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet.
Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a
tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba
hideg békák bújnak a forróság elől s szemük mérges tűzzel parázslik. Az
árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon.
Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák
kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyítja a napra, szembogara
vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén
villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe
kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha
kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek
tükrén látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó
kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja orromat,
a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az
öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom
magam a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes
módját már négy éves koromban fölfedeztem. Senkise tudott
fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a
vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot is, – magas
és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli
legyező.


IV.

Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött hangolni.
Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az
orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az
orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről
olyan embert, akinek meghalt valakije és a halállal, a végtelennel való
közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas
német, a szeme türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér.
Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és
szép orr. Sokan azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben
csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott
egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva folytatta az útját. De én
tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a lábai a bánattól tántorogtak.
A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak
a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta
különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a
zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot
hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett.


V.

Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban
szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi
terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohase
láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az
élet a reggeli és az ebéd, a felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga
régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide.
Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám
magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtóját.


VI.

Vajjon mit művel? Először is végig vágtat a zongorán oly szédületes
gyorsasággal, mintha az újjai versenyt futnának egymással és oly hangot
kelt a billentyűkön, mintha mozsárban üveget törnének izzé-porrá.
Ördöngös varázslatnak tetszenek a futamai. Az újja később egy-egy hangon
állapodik meg, egy fehér _a_-n, vagy egy fekete _b_-n, melyet hosszú,
nagyon hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a
kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly
szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek
hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig
látható cérnaszálat és az álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús
egyhangúság láthatóan enyhíti a lázát. Két három óráig ül egy helyben.
Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát.


VII.

Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó
karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha
teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek elkezd hangosan
zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda
libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak a levelek pecsételésekor
szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel
vizsgálgatja a billentyűket és belevilágít.

Azután valami hihetetlent és retteneteset látok.

Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a
zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét
villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint egy lakatos, mint egy
betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába veszi.

Én tudom, hogy valamit keres.

Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág zongorában,
ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához
akarja ölelni.

Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a kalapácsokat.

Amália itt sincsen.

Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri
kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a báli
ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a
gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt.

Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt tarisznyával,
könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény,
szegény.


VIII.

Tovább már nem bírtam magam tűrtőztetni. Izgatottan kinyitottam az
üvegajtót, térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló meglepődve nézett
reám. Nem értette, mi a bajom. Valamit mondott németül. Én pedig
hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam néki, elmeséltem, mennyit
gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli ruhára, az elefántcsont
legyezőre, az arcképre, de egy árva szót se értett belőle. Megsimogatta
a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz vezetett. Az este aszpirint és
forró teát kaptam s rögtön ágyba kellett feküdnöm.


IX.

Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy valakinek
szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A
hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy
elcsapta, mert iszik és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam.
Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon,
miért nyította ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal
hangolgatott. A tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába
ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A
felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se
gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne
halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a
halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyerek, a
szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könynek, a részegséget
szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta.


X.

Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult
az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam
mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, – négy másik
sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, tejüveggel födött
szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez a számomra,
hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok közt síró
szájjal haladtam előre és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak.
Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha
skorpió-fészekbe nyúlnék.


XI.

Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a
sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a
hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália
arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal,
báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta a képek mély álmát.

Alig hallhatóan susogtam neki:

– Kedves.

Azután lábbújjhegyre állottam és úgy mondtam:

– Amália.

(1912.)


NÉHÁNY LEVÉL A «ZÖLD NAPLÓ»-BÓL.

Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt
megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az
anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a
parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a
gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a
család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden rokonom
között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét,
addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy
szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden halottat szeretek.
Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már
letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak.

Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát megjegyeztem
magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója,
mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos varázszsal hat reám s bár
az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje
szerint élt és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a
naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos
figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma
is.

A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek
elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és magyarázzák az utolsó
(különös és hősi) tettét.

Szeptember 7.

Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát
a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató
korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nő-hódító és
javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy
koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán
mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott
szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húsz
évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk,
mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre ijesztő pontossággal
jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai szende» miatt tizenkilenc
éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a
vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött,
szalonkabátban, kissé régi módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt
halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És
ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is
beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.

Szeptember 8.

Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a
gondolattal tudok foglalkozni s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész
nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe
akácaival és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt
az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én
megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha
csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete
szivarokat szivott. Most én szivarozom.

Szeptember 12.

Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett és
mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak
addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. Egész
gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele.
Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében,
estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna
már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, nem
akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves
koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt.
Ma se tudom mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem
egyszerre kalapálni kezdett és az üres szobák csendjéből előre hallottam
a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga
kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam.
Azután lihegve, ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden
megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas
arcát felém fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a
tekintetére. De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban
az órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát.

Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. Most pedig
egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, értsétek meg, hogy
jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és
koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem fel a léggömböket és a
sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma
alkalmatlan az életre s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak
más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal.

Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták
magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az
élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és arra várok, hogy
lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.

Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami
ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe
ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a lábam elé kerül
egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek
az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam
megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat,
anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az
utcaöntöző, aki nem locsol le minden járókelőt, ma is probléma előttem.
Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput
megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre
elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim?

Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az
ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel
a jövő szinfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életből.
Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor a
pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a
halántékomra s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang
ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje s a beléje csattanó
ólomgolyó? Ó a nagyszerű duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondoltad, s
átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed
kezedbe a pisztolyt és megérted azokat, akik sportból, szeszélyből,
kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat.

Szeptember 29.

Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül
finom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy
óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem
eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna.

Szeptember 30.

Vajjon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös,
olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni – véletlenül –
egy szimpla _gisz_-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam,
amit eddig írtam és most, hogy felemeltem az őseim szemfödőjét,
ellenállhatatlan erővel vonz a tett. Elful a lélekzetem, ha arra
gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyenlem magam, hogy nem dobhatok
egy véres okot a jövő serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a
titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva
vagyok? Vagy elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerű
előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton,
keresztülugrom önmagam és győzök.

Holnap reggel én is főbelövöm magam.

(1908.)


TŰ.

Kacagás, lárma, fény.

A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nők fülében
brilliánsfüggők, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája – a
plasztron és a szmoking fölött – olyan piros a zsiros ételektől, mintha
kipirosították volna. Néhány asszony madár-módra csipeget a
csemegés-tálból, mogyorót, mandulát és datolyát.

– Tessék, – kinálgatja a háziasszony.

Vilma elé a vőlegénye odateszi az üvegtálat.

Vilma kivesz egy szem datolyát.

A következő másodpercben elordítja magát.

Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja –
ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyürődik a társaság egy
pillanat alatt talpra szökken.

– Mi az? – kiabálnak a férfiak.

– Mi az? – sikonganak az asszonyok és a lányok.

Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. Kétségbeesett, gyors
mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de olyan határozottsággal,
hogy mindenki meghallja, ennyit mond:

– Lenyeltem egy tüt.

Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselő zürzavar. Nem lehet, képtelenség,
nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tű. Véletlenül jutott oda,
talán a csemegekereskedésben, talán itten, a tű a szájába került, a
nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, észre is vette, ki akarta
tolni, de nem volt ideje, a tű nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan
pedig a gyomorba került.

Most felzendül a kórus, riadtan, szaggatottan.

– Vizet.

– Rumot.

– Kenyeret.

– Cukrot.

– Forrót.

– Hideget.

– Ülj le.

– Maradj állva.

Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok zsirpöttyét épp
úgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, elsikoltja magát:

– Citromot.

A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatal ember, aki tangózni akart
a parkett sikos lemezén és lakkcipőjét úgy kötötte a talpára, mint a
korcsolyát, elrohan, orvost hoz.

A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog.
Lábujjhegyen járnak és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak menni,
veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel rimánkodnak, ne
keltsenek feltünést, várják meg legalább az orvost, üljenek le addig a
kis szalónba. Nyomban be is csukják az ajtót.

Az ebédlőben magáramaradt Vilma és a vőlegénye.

A vőlegény erre várt.

– Kedves – mondja alig hallhatóan.

A leány végignéz rajta. Aztán elfordul.

– Hagyjon, kedves, – szól. – Hagyjon.

És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsáknak nem látta
a férfi. A szobát nézték, mely feldultan hevert, az asztalt, a székeket,
az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, az ablakokat, a rájuk
boruló plüss-függönyöket, az ajtókat, a kilincseket, melyek merev, de
nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól ismerte a szobát. Most azonban sok
mindent észrevett, amit máskor nem látott. A függönyök alján bojtok
lógnak, tíz-tizenöt kis bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó
nyugalommal olvasta össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a
kancsókat. Nézett egy kis pisze gipszszobrot is, melyik a fali tartón
állott. Ezeknek azelőtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát
is úgy tekintette, mint valami átjáró házat, melyen keresztülszalad, de
semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a szoba
a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a pamlag,
melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet mélységeiről a
kupléírók világosították fel és azok a zeneszerzők, akik a szezón
táncdarabjait írják. Valami homályos bizsergést érzett az agyvelejében
és a szíve táján. Tekintetét lassan emelte egyik tárgyról a másikra és
végre a vőlegényén állapodott meg.

– Adjon pezsgőt – mondta.

A férfi, aki a hosszú tétlenségtől leverten ült, örült a parancsnak s
felugrott a székről.

– Elfogyott – szólt lelkendezve.

– Nyisson új üveget.

A feladat túlságos nagy volt a számára. Belepirult, aztán belesápadt. A
palack fejét asztalkendővel kötötte körül és erőlködve húzta a dugót.
Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra gondolt, hogy ebben a pózban nagyon
hasonlit egy pincérhez. A termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett,
mint azelőtt. Az orrán csunya vonást fedezett fel, a haja szálában, a
rövid és köpcös újjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott,
észrevette a parasztot, a cselédet.

– Siessen.

– Rögtön.

A pezsgő tajtékja kifröccsent a szőnyegre.

– Hozza már.

– Azonnal.

Egy kis tányéron vitte hozzá a pezsgőspoharat, de nem engedte inni.

– Ne igyék.

– Miért?

– Árt.

– Nem árt.

A vőlegény tétovázott, vizes szegény szemei határozatlanul meredeztek.

– Nem bánom, igyék.

– Nem iszom.

– Miért?

– Mert árt.

Percekig farkasszemet nézett a völegényével. Nézte, visszafojtott
dühvel. Gyűlölködve nézte a testét, az alacsony termetét, a parasztos
orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát türtőztetni és kifakadt:

– Egyedül akarok lenni.

A vőlegény sértődötten ment a másik szobába. Vilma megkönnyebbülést
érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig vizsgálgatta az arcát,
de most ezt is másnak látta, mintha valami előkelő nőnek mutatkozott
volna be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A
karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete
felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik
felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot és a
végzet perceit élvezi.

Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatal ember arról beszélt,
hogy a hiszterikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük ártalma
nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a cukorbetegsége,
melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos és hátratett kezekkel
sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos úr furcsálta, hogy az
ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki emlékezett valamire. Ki a
régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a vakbelére. Mindenki
filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsiros mellüket, a puffadt
májukat, az előre nehezedő bőrönd-szerű pocakjukat idegen tehernek
érezték, szerették volna ledobni a földre, megkönnyebbülten tovább
szaladni, akik pedig soványak voltak, tapogatták madár-csontu termetüket
és tétován nézegettek körül, mintha hust, izmot, hájat kerestek volna,
hogy – mint tűzveszedelemben a ruhát – sebbel-lobbal magukra kapják és
kirohanjanak vele.

A sok lehellettől megrekedt a levegő. Nem mertek elmozdulni a helyükről,
de ablakot nyítni sem mertek, mert féltek a meghüléstől. Később az
öregebb úrak – a nők megkérdezése nélkül – levetteték a gallérjukat. A
többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét kigombolta, a vastag
aranyláncát az órával együtt odatette az asztalra. A nők követték
példájukat. Egymásután csatolták le ékszereiket, melyek nehezen csüggtek
izzadt testükön. Ásítoztak és krákogtak. Alig volt már etikett. Egy
fiatal leány felszakította a bluzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedő
nő kivette álhaját és nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék
és a rizspor piszkos pocsolyává olvadt.

Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott abban,
hogy a csillárt lecsavarják és csak egyetlen körtét hagytak égni. Most
fellélegeztek. Az asszonyok közelebb símultak a férfiakhoz, kezüket
nyujtották nekik és mint a részeg forradalmár-nők, rájuk villantották
aranyfogukat. Az urak mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szivták
a szivart, kisgyerekesen, mint valami keserű csecset. Hosszú hamuk
reszkettek a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott,
bepiszkította a kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és
szürke volt tőle. Később a hőség még nagyobbá vált. Ki kellett nyítniok
az ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehült. Hideg árnyékok szálltak
a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához hasonlított a
szoba.

Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember lépett a
szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte szemét,
visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a
ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat és itt
ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csunyán. Meghajolt előttük.
Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal a másik szobába ment.

(1912.)


RONGYOS GAVALLÉR.


I.

A rongyos gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. Kissé
kapatos volt a sok mérges szesztől, szeme előtt vörös pillangókat és
freskó-angyalokat látott, a kaszirnő trónusánál pedig majdnem térdre
rogyott az áhítattól.

Gomlyukában – bár február volt – tearózsa alélt, mely megpörkölődött az
éj forró levegőjében s most olyan szagot árasztott, mint a kalarábé.
Kemény és fess gavallér, kissé színpadias, de nem ízléstelen. Fekete
haja sűrű, mint a drótkefe. Könnyű lakktopán, frakk, meggyszínű
selyemharisnya. Nyakkendőjében lángoló skarabeus. Aki azonban
közelebbről megnézte őt, észrevette, hogy a cipellője talpa lyukas, a
gallérja kifércelődött, kézelője elsápadt a sok vasalás alatt, a
nadrágja széle pedig rojtos és rongyos.

Vele szemben a tükörnél egy másik ember ült, tétlenül összekulcsolt
kezekkel és nézett bele a semmibe. A haja szőke és nagyon ritka, úgy
hogy már átgömbölyödik rajta a kopasz elefántcsontgolyó. Első pillanatra
nem lehetett tudni, mi történt vele. Azt művelte, mint a többi társa,
akik a bársonypamlagokon boldogan kotolnak álmaikon. Érdekes a kávéházak
hajnali csendélete. Az alkohol már elvégezte kötelességét. Most az
emberek szórakoznak, egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek
s arcukon mozgalmas élet folyik, mintha – valahol belül – kártyákkal,
színes lapokkal, fényes üvegekkel játszanának. Az egyik elkomorodik s
ezt mondja: _Én vagyok a világ martirja_. A kövér ember pittyedt szájjal
sír: _Szegény, kis árva fiucska vagyok, eltévedtem az erdőben,
vezessetek haza_. A sarokban ülő jóságosan prédikál: _Szeressétek
egymást, édeseim_. Az az úr kegyetlen: _Meggyilkollak mindnyájatokat_.
Csak látszóan némák és mozdulatlanok a részegek. A székük olyan, mint a
hinta ülőkéje s röpülnek, ródliznak, részeg egekbe hintáznak.

A ritka hajú szőke azonban ezt mondja: _Szent vagyok_.

– Szervusz! – kiáltott át hozzá a rongyos gavallér.

A szőke erre összezsugorodott, mint a sün.

– Szervusz, szőke! – ordított az ismeretlenre még erősebben. – Ülj ide.

A gavallér már feszítette izmát, mert véres verekedést várt. Más
történt. A szőke alázatosan oda csuszott az asztalhoz, mélyen meghajolt
előtte és félig ráült egy székre.

– Beszélgessünk, – parancsolta a gavallér.

– Kérem szépen…

– Mi vagy?

A szőke köhögött.

– Népköltő.

– Micsoda?

– Népköltő.

Csokorrakötött, babos nyakkendő lobogott a népköltő piszkos gallérján.
Úgy tengett ebben a körúti kávéházban, mint valami kómikus
anachronizmus. A gavallér elnevette magát.

– Mondj néhány népdalt.

A fűzfapoéta szavalni kezdett. Régi és avas verseket a falu kis
harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága anyjáról.
Aztán énekelt is, repedtfazék hangon. A gavallér zsebkendőjébe fojtotta
a nevetést, csurogtak a könnyei, pokolian mulatott.

– Mért rugtál be, zsivány? – kérdezte tőle a gavallér.

– Tegnap halt meg az anyám – mondta a népköltő s mélyen ránézett az
elegáns úrra, aki kissé megriadt vízes-kék szemétől.


II.

A rongyos gavallér az ágyában ült – ingben – reggel hat órakor. Gyertya
lobogott éjjeli szekrényén és ezüstkanállal veronált evett. Nem tudott
aludni. Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer melegen
megszorította a kezét és a gázlángnál még egyszer látta hálás szemét,
mely olyan, mint egy eb és egy galamb szeme. Hallotta a hangját. Hamis
volt, de csupa könny és a szívéből jött. Most pedig borzongva nézett az
ablakokra s arra gondolt, hátha észrevette a szegény-szegény szamár,
hogy mulatott rajta. Olyan jónak látszott. A parancsára énekelt, szavalt
s bámult-bámult a nagy gyerekszemeivel.

– Nevetséges – vigasztalgatta magát – hisz csak egy éjjeli kaland volt.
Bizonyára már nem is emlékszik rám.

Visszafeküdt az ágyába, de alig konyult le a szemehéja: megint látta a
két kék szemet, a fűzfapoéta szemét, amely szégyenlősen forog feléje és
bocsánatért esedezik.

A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat és bogarakat
kinzott, a fecskéknek kitépte a szárnyát és gyönyörködött, hogy
vergődnek a véres homokban. Később az embereket operálta. Szerette a
nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait. Éjjel részletesen
kikérdezte a sarki rendőrt, a takarítónőjével tárgyalt a megélhetés
lehetőségeiről, aljas szánalommal pupos embereket és nyomorgó piktorokat
vigasztalt, hogy az életüket elviselhetővé tegye. Közben hízott az
önérzete. Kisérleti nyulai rendszerint eltüntek. Amint azonban a párnán
vergődött, világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltő
volt a legnyomorultabb. Milyen csendes és bánatos, a szeme milyen mély
és milyen-milyen szánalmas itt, a főváros dekadens levegőjében.

Gyorsan felöltözködött és utána akart rohanni. Azóta bizonyára hazament.
A lakását nem tudja. Künn köd van, az idő hideg, szeles és zegernyés.


III.

Fényes délben, amikor a tükör előtt betűzte nyakkendőjébe a skarabeust,
így gondolkozott:

– Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg ezt a
népköltőt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a klubban s
aztán ha nyerek – ma biztosan nyerek – átnyujtok neki ezer koronát.

Még aznap délután elment a fakó, piszkos kávéházba és várta az emberét.

Kétheti hajsza után megtalálta, éjjel három és négy közt.

Egy kis márványasztalnál ült s aludtejet ivott.

– Ah, ismer még? – kérdezte félénken a gavallér.

– Hogyne – mondta a népköltő.

– Régóta keresem.

– Engem?

– Sokat gondoltam magára – vallotta a gavallér és elpirult. Nagyon
tetszettek a dolgai.

– Igénytelen versikék.

A népköltő lehunyta szőke pilláit, szeplős szemhéjait s rábámult üresen.
A gavallér érezte, hogy ezzel az emberrel nehéz dolga lesz. Nem hagyja
magát vigasztalni, nem lehet levezekelnie a bűnét, pedig már alig várta,
hogy megkönnyüljön a buta lelkiismeretfurdalástól. Legjobban szerette
volna megcsókolni a fehér, szomorú arcát. Most azonban, mikor józan, a
szemében öntudat ég és nem is annyira szánalmas, inkább önmagát szánja.
Kiméletesen kell megvigasztalnia.

– Holnap találkozzunk – szólt a gavallér – fontos, nagyon fontos dolgot
akarok mondani.

A találkozás megtörtént. Ismét ültek egymással szemben órák hosszáig,
értelmetlenül. Vallomásra nem kerülhetett a sor. Ez csak elmérgesítené a
sebet. Inkább hallgatott a gavallér, hagyta, hadd beszéljen magáról.
Ezzel újabb, még sűrűbb szomorúság ereszkedett a lelkére. Fájt,
kimondhatatlanul fájt neki ez az ember.

– Kérem, majd én fizetek – szólt, mikor menni készültek – engedje meg.

– Nem, – tiltakozott a poéta és ránézett.

– Itt a kocsim, jöjjön sétálni.

– Majd máskor.

A népköltő elballagott, kitérdelt nadrágjában, foltos cipőjében s arról
gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit félt is tőle.
Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, hogy megbocsát. A
gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de azért még nem adta fel
a harcot. Naponta találkozott vele. Megvárta a kávéházban, otthon, az
utcán.

Egy hónapi taktikázás után végre leült vele kártyázni.

– Most majd kifizetem, – gondolta.

Mohó kézzel osztotta a kártyákat. A bankóit dobálta. Dühösen, őrülten
játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult flótásnak és
végre-valahára megszabaduljon tőle.

Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fűzfapoéta minden pénzét,
kilencven koronát.

– Folytassuk – hebegett a gavallér, – játsszunk hitelbe.

– Nem.

– De engedje meg, hogy legalább kölcsön adjak.

– Nem.

– Az isten szerelmére, fogadja el ezt a tízest.

– Nem, – mondotta és megint ránézett vádoló szemével.

A gavallér erre határozottan és nagyon keményen kezetfogott vele és
elment.


IV.

Otthon leült egy székbe. Verejték verte ki a homlokát, sírógörcs
fojtogatta és a száját harapta. Az ember veszedelmes portéka: _robban_!
Nem szabad vele kisérletezni. Nincsen és nincsen és ezerszer nincsen
bocsánat. Mit tegyen mostan? Sok megoldás állott előtte. Bevallja neki,
hogy megbánta a tréfáját. A másik, az egyszerűbb az, hogy elfelejti az
egészet és a faképnél hagyja. Utalványon visszaküldi a pénzét és még
ezer koronát. Aztán még néhány megoldás. Valamennyi azonban kétes s
talán egész életében így fog vezekelni – remény nélkül – újabb
álmatlanságokkal, még vadabb és még némább gyötrelmekkel.

A rongyos és szegény gavallér egyik megoldást se választotta, annyival
is inkább, mert hirtelen eszébe ötlött az egyetlen, az igazi, a
legegyszerűbb.


V.

Az írómappájára nagy betükkel felírta ezt a mondatot:

«_Nem bocsátott meg_».

Aztán az ajtóhoz ment, a négy vascsavarral odaerősített ruhafogashoz,
melyen a cseléd reggelenkint a télikabátját porolja és ott – nagyon
gyorsan és gavallérosan – felakasztotta magát.

Reggelig lógott így a fehér ajtón, elegáns fekete ruhában, lakktopánban
és meggyszínű selyem-harisnyában, súlyosan és szomorúan, mint a föld
keserű gyümölcse.

Reggel a cselédje vette észre.

(1912.)


X... KALANDORNŐ.

Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a zománcos
falak kalitkájában, egyesegyedül, éjfélután. Az utolsó sebesült is
elment, egy borostás állu katona, aki a kocsiból kiszállva – sárga arca
kiáltó staffageául – vörös paplant húzott maga után. Mindössze a
pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Később vettem észre, hogy
egy nő setteng körülöttem, hol előttem, hol utánam.

– Ki lehet ez a nő? – kérdeztem és utána néztem.

Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt.

– Parancsol – mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az arcába
bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról.

– Lekéstem, – szólt a nő maga elé meredve.

– Hová akart utazni, nagysád?

– Firenzébe.

– Innen?

– Innen.

– Most?

– Most.

– De hisz erről a pályaudvarról nincs is közvetlen összeköttetése.

– Tudom… de…

Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélődtek a
szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem s én nem engedtem ki
a karmaim közül.

Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de első
tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még
rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és
negyven év közt ingadoztam. Az is feltünt, hogy félgyászban jár, szürke
esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér zsabóval. Bizonyosan
valami víg özvegy – hogy előkelő-e, vagy ordenáré, még nem tudom – aki
éjfél után a pályaudvaron csatangol.

Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt
megbizható nő. Kezén régimódi félkeztyü. A szeme mocsárszínű. Fellépése
pedig meglehetősen zavart. Talán szólók is később a rendőrnek, vagy a
posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami roszban sántikál. Ismerem
ezt a típust. Ezek azok az előkelő szélhámosnők, akik sötét vasárnap
délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat
árulnak, gyűjtenek leégett tót iskolákra, árvizkárosultak javára,
kalandra is hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy
órát, vagy egy gyürüt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el.
Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét,
mentem vele kifelé, mindig a sarkában.

– Szabad kérdeznem – vallattam – mi járatban volt itt?

– Gyűjtök, – felelte halkan – az amerikai segítő misszió… a sebesültek…

Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan ütötte meg a dobhártyám a
siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet nem tudunk tisztázni és
addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol
okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, többször, sokszor, a szavak
tagolása, a hangok képzése ismerős, szinte szenvedek alatta. Lassabban
mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában mégegyszer
rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzán szólított
meg az idén nyáron, oldalt suttyomban jött, vékony kiszáradt karját
nyújtotta, pár soldot kért egy beteg gyermeknek: «monsieur, pour un
petit bébé malade». Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a táska, csakhogy
akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgylátszik, azóta jobb módba
került. Zsabójában – teringettét! – igazi brilliáns tű. Most már
kergették egymást az emlék-képek. Páris, boulevarde, este: útiköltséget
koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllői-út,
hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik
azzal, elhiszem-e a hazugságait. Modorában mindig van valami szemtelen
biztonság. Gyorsan rukkol ki a mondókájával – bevezetés és cikornya
nélkül, – hogy még mielőbb gondolkoznék, máris válaszolni kell s miután
megkapja a pénzt, oly gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a
száján valami csunya mosollyal.

A portás szalutált előttünk. Ekkor – egy pillanatra – megborzongtam.
Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot
sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a nagynénémnek hisznek. A
vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem őt. Izgatottan
nézte a csuklójára szíjazott női órát, a fekete bőrtokban. Hova
vezetett? Ugrálnom kellett utána, a várótermeken, a hideg pipafüsttől
sötét étteremen, a málházon és folyosókon keresztül, míg végre raktárak
sötétedtek elénk, a szén és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk,
ahol jelzőlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek
sem volt. Csak a lepkeláng táncolt a szélben.

– Álljon meg – mondtam neki rekedten.

– De kérem…

– Itt úgy sem mehet tovább – és az ajtó elé ugrottam.

– Csak nem erőszakoskodik?

– De igen.

– Egy védtelen nővel?

– Igazolja magát.

– Hallatlan, – mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, rágta a
zsebkendőjét és hullottak hiszterikus könnyei, – itt és most. Különben
is kicsoda maga?

– Detektiv vagyok – hazudtam és egész közel léptem hozzá.

Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke egérfogóban. Aztán
megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára.
Fátyolát kissé feltűrte és elborított illatszerével, az orchidea és a
kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésű nőnek
látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de
acélos. A füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rosz
éjszakáira, az utjaira, a patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült
és megrozsdásodott a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy az arcaink
majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólom-tányér, szuvas
bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla hegyes ívben végződött. Reám
meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem,
vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szentisten, ez a nő száz éves is
lehet. A melle nem emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most
igazán megijedtem tőle.

Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét arany
fogát, az aranyhídakkal és a platina-szájpadlással, a kocsonyásan
reszkető halvány inyekkel.

Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult a
fejembe, elöntötte a dűh. Mégse lehet, hogy ilyen csunya szipirtyó
szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy bántatlanul átengedik
minden sorompón és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínű
husdombok között. Jaj de csunya ez a nő, jaj de csunya.

– Az okmányait – ismételtem.

– Kérem – szólt és a kebelébe nyulva előszedett mindenféle iratot.

– Egy-kettő.

– Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes hazai és
külföldi vasútakra.

– Ez semmi.

– Parancsoljon: itt a rendőrségi igazolványom.

– Az útlevelét.

– Tessék, az állam hivatalos pecsétjével.

Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon
nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen voltak hamisítva.
Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez.

Keményen szemébe néztem.

– Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja
elhitetni velem, hogy ezek a feddhetlen, minden gyanú fölött álló
intézmények cimborálnak önnel?

– Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jóltevője vagyok. A dada. Az
igazi _altató_ dada.

– Úgyan melyik rosz írónál olvasta ezt?

– Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran írogatok. Természetesen csak
konzervativ lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat dicsérik
jobb kritikusaink.

Kacéran felhúzta a szoknyáját, melynek peremén sár volt, agyagos,
nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem észre, hogy
valami csillogó, fehér por hull le róla.

– Salétrom – mondtam hüledezve.

– Az – szólt – nátronnitrát.

– Szóval természettudományos műveltsége is van. Ilyennek képzeltem.

– Úgy van – mondta a fogsora arany mosolyával – mindent csak szigorúan
tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank _safe-deposit_-jába
akarom elhelyezni ezt a holmit.

A két bőröndje után nyúlt.

– Mi van ezekben? kérdeztem.

– Magánvagyonom.

– Nyissa ki.

– Szó sincs róla.

– A kulcsokat.

– Nem adom.

– Akkor feltöröm.

Minden erőmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár könnyen kinyilt.

– Az ég szerelmére – mondta a nő, álszent ijedelemmel.

A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám,
száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, fáradt haldokló
pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. Ebben a bőröndben
szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek.

– Hát te vagy az – ordítottam magamon kívül. – Te lopod el a szemeket,
te szemtolvaj és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a szíve úgy ver,
mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg
az isten, gyalázatos.

Megragadtam a karját.

– Most pedig mondd meg a neved.

– Először is kérem: ne tegezzen.

– A neved kérdeztem.

– Melanie.

– A másik neved?

– Comtesse Melanie.

– Mocskos, – nevettem a fanyalgó érzelmességén, – Szutyok Panna, Csutak
Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől-szembe
látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X...
kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz
egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy,
a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem
majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem,
hogy átfurjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam.
Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét.
Egyelőre azonban letartóztatlak.

Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe,
ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos
sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és
kötelességtudóan szalutált.

– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a
rendőrségnek.

A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az írásait
követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is adott.

Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, hogy
bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle fontos és
felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis voltát nem
fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt a perronra
engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U...
vagy Z... felé.

– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni engedi.

– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította
harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – Minden
írása rendben van. Talán részeg az úr?

Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem
azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes
kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony.
Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai:
aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és
fehér zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani.
Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító
van.

(1914.)




KIS KOMÉDIÁK.


A KÖVÉR BIRÓ.

Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes és
gonosz aranytű.

A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az ablakok
pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény deliriumában,
hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, aki bámul a porba és
nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. Távolabb van a huszárok
lovardája, melynek az eresze már ad valamicske árnyékot és egy gyep,
melyen pitypangok nőnek és méhek meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk
ki-kihagy. Akárcsak forró fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk
homályos, a kezünk reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek.
Négyen-öten vagyunk – tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és
gummicipőben, mosdottan és maszatosan s harcra készen várjuk
áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétől. A
világ: egy sárga szédület.

A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető
halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék
hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró hordószerű
potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát:

– Jön a kövér bíró.

Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk
kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt jelenti,
hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már itt is van.
Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború hasán vastag
aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot.

Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró
vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a
harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani akarunk.

Csak akkor kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tőlünk.

Valaki felragad egy göröngyöt.

– Vágd utána! – mondjuk és körbe fogjuk a hőst, hogy bátorítsuk.

– Üsd agyon!

A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen szét a
finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában «pulykatojás»-nak
csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még egy színes kavicsot. A
kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét hunyorog a napfényben, azután
lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, dühös ál-pátoszszal vitatkozunk
tovább.

– A mindenit… – tajtékzik egyik tornainges.

– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel verem be a
fejét.

A napfényben egy kézipisztoly vasagyát villantja fel.

Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és erősnek
éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette izmainkat. A
vérére vágyakoztunk. Gyülöltük a csúnyaságát, utáltuk a betegesen
pöffedt kövérségét – ostobán és vérengzően – ahogy csak a gyermekek
tudnak gyűlölni.

Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották a
zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó hájába,
melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden pillanatban
megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy pisze, tömpe
orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr néha gyerekesen
pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény embert ily
förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk iránta. A gyerek
morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy bűntelenül megsérti primitív
erkölcsét, ellensége, kihívja a bosszúját és meglakol érte. A varangyos
békát épp úgy gyülöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent,
ami szokatlan.

Egy délután újra róla beszélgettünk.

Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. Vékony Pál
fontoskodva magyarázott:

– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az
anyja süti, nyárson.

A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk
elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van.

Pál a kör közepén tovább beszélt:

– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a Tűzoltó-utcában. Hisz
én is ismerem… Rögtön elvezetlek benneteket.

Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben
olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget saját fészkében
keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg
szédülő fejjel közeledtünk a csendes, zöldzsalus ház felé. Pált előre
küldtük. Pár perc múlva diadalmas arccal jött ki:

– Gyertek.

Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös tornácon
kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú választott el az
udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és jázminbokrok között kis
gyerekhinta mellett a padon egy sovány, bánatos nénike ült és kötött. A
kövér bíró anyja volt.

Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg asszony
szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, mint
édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. Mély,
aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal kínált meg.
Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. Elmondta, hogy a hinta
még a fiáé volt, aki nagyon szeretett tornászni annak idején, mikor
iskolába járt. Sok mindenről beszélt. Hogy féltette a fiát, hogy várta,
ha néha elmaradt a pajtásaival és csak kapuzárás után vetődött haza.
Hogy szaladt ki már kis korában a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt,
ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt
és micsoda táncos.

Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt különb
madarász.

– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is madarászott.
Napokig csatangolt a réteken, a nagy-nagy mezőkön… Az idő bizony múlik.
Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott olyan volt, mint most ti.

Az öregasszony maga elé nézett.

A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült meg.
Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is hordott
az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab ember fürgén
rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy cukrász-kisasszonyt
szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak találta a kövérséget. A
kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, bánatában megette a fél
cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, mitől még jobban elhízott.
Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak áldoznak, ő szerelmi bánatában
evett, evett, egyre többet és többet. Egy évig hordotta köpcös újján a
karikagyűrűt, de hamarosan lekerült róla.

Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom könnyekkel
telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér bírót, hogy
valami tréfát csináljunk vele, itt a saját házában, de a kedvünk kicsit
elzápult már, a kánikula hőségében fáztunk.

– Meséljen még néni – mondta Vékony Pál, álmélkodva.

A néni pedig megsímogatta a haját és a szemébe nézett.

– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az ingecskéd. Ki
látta így járni.

Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak benne. Apró
cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy gazdag
bogárgyűjtemény.

– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, éppen illik
rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a kabátka. Kinek kell?
Mind az övé.

– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy zöld
lepkefogót emelt föl az asztalról.

– Ez is.

Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még torkunkban
bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá savanyodott és
pityergőssé, mulyává, halványnyá sápasztotta arcunkat.

– Ez is? – kérdeztük mind és kézről-kézre adtuk a zöld lepkefogót.

– Hisz a miénk is ilyen.

A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még egyszer
nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól
éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat ezen az
alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és észreveszi,
hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint másnak. A jóság és az
irgalom tündére szállt le, melyet eddig sohase ismertünk, egy pillanat
alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt,
olyan, mint mi, madarászott, hintázott és lepkéket fogott. Amikor
azonban ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk
megöregedett, a szempillánk idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet
minden misztériuma kiült. Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán.

Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. Egy dalba kezdtünk, de
ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. Muzsikás, fekete bogarak
koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fű szagától.

Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. Mindnyájan egy
tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis virgonc gyerek – a
kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, de szemében a tisztaság,
a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, mely nemsokára elmúlik. Egy
karcsú fiúcskát láttunk, aki hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében
a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap.

Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára, a kánikula éjszakájába.

Forró és fekete volt az éj.

Egy sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró.

– Jó estét, szóltunk és illedelmesen leemeltük sapkánkat.

– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is leemelte
szalmakalapját.

Némán mentünk tovább.

Este pedig sokáig nem tudtunk elaludni kis ágyainkban.

Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos
gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan –
reánk mered, szegény pufók baba.

(1909.)


KOMÉDIA.

_(Körúti kávéház. Egy Auer-láng virraszt a sarokasztal fölött, hol az
Agglegény és a férj ül. Már söpörgetni kezdenek, a székeket lapjával az
asztalokra rakják, az ajtókon léghuzam süvít. A kávéház személyzete nem
viselkedik valami kitüntető figyelemmel a két kései vendég iránt. Az
asztalon sörösüvegek, pálinkáspoharak, melyek alján zöld és piros
folyadékok csillámlanak és egy üvegszelence, melyben szódabikarbóna van.
A Férj és az Agglegény körülbelül egyidős. Valaha iskolatársak voltak,
most a húszéves találkozóról jönnek, álmosak, mámorosak, már unják is
egymást, de mégse tudnak elválni. A Férj kövér, kopasz, a potrohán
aranylánc. Az Agglegény dereshajú, a szeme ábrándos, verseket ír. Reggel
négy óra.)_

Agglegény _(végigásít egy skálát)_: Menjünk haza.

Férj: A kedvemért, öregem, maradj még. Várjuk meg a hajnalt. _(Két kanál
szódabikarbónát eszik, de a fehér por fele a mellényére hull.)_

Agglegény _(ásít)_: Én nem szeretem a hajnalt.

Férj: Nincs szebb, mint a hajnal, öregem. Míg ránk nem kékül az ablak…
az ég… a föld… addig nem megyünk haza.

Agglegény: Utálom a hajnalt. _(Ásít.)_ Én mindig szaladok előle, hamar
be az ágyba, elfújni a gyertyát, lefeküdni, míg sötét van. A házmestert
ilyenkor majd felöklelem a lépcsőházban. _(Gyorsan felhajtja a likört.
Maga elé néz.)_ Azután a feleségem…

Férj: Mit, te megházasodtál?

Agglegény _(mosolyog)_: Nem tudtad?

Férj: Nem.

Agglegény _(játszik)_: Szegény feleségemnek megigértem, hogy éjfélre
otthon leszek. Most gyöngélkedik.

Férj: Nem hittem volna, öregem, hogy te megházasodtál. _(A Férj is
felhörpint egy pohár likört. Ő is maga elé néz. Ő is mosolyog és
játszik.)_ Hát cserben hagytál bennünket, te rosz csont? Elpártoltál?
Nem emlékszel, mit fogadtunk az érettségi banketten? De legalább boldog
vagy-e, édes öregem?

Agglegény _(ábrándosan lehunyja a szemét)_.

Férj: Ne is beszélj, látom az orrodról, hogy boldog vagy, öregem. Ej-ej,
ki hitte volna, öregem.

Agglegény _(közelebb húzza a széket)_: Te, ha tudnád, mi egy asszony.
_(Most már olyan komolyan játszik, hogy maga is elhiszi.)_ Nézd, most
négy óra. Az asszony már éjfélkor felébredt. Azóta nem tud elaludni, a
szemét kinyitja, de nem gyujtja meg a villanyt, úgy vár rám. Negyedóra
mulva hallja, amint kezemet csendesen a kilincsre teszem. Én belépek. Ő
szinleli az alvást és a pillái mögül néz rám. Ó, te nem tudod, mi az egy
asszony… egy hajnali asszony…

Férj: Pincér, még két maraszkinót. _(A Főpincér hozza. Isznak.)_

Agglegény _(belemelegszik a játékba. A hangja halk és izgatott)_: Az
asztalon az éjjeli mécs. Legyen a mécs teszem ez a gyufatartó. Előtte az
ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az étlap. Félrehúzom az ellenzőt
így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, milyen csöndes a szoba. Milyen
csöndes a levegő, amelyet egy édes asszony lélekzése szűrt át az éjjel.
Drága, édes asszonyom, megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre
és nézem az arcát.

Férj: Érdekes. _(Mélyet szippant a cigarettájából.)_ Érdekes. _(Még
egyet szippant, majd az egész cigarettát felsóhajtja.)_ Ezt sohase
éreztem.

Agglegény _(félvállról)_: Házasodj meg.

Férj _(kiváncsian)_: És az assony felkel ilyenkor?

Agglegény: Lassan. Ehhez érteni kell. Először is csöndesen leteszem a
kalapom, a sétapálcám, a tavaszi felöltőm. Azután csöndesen, nagyon
csöndesen az ágyhoz lopódzom és föléje hajlok.

Férj: Nézd csak, szerelmes a feleségébe.

Agglegény _(mosolyog)_: Las-san. Az asszony most felnyitja a szemét.
Érzem a sötétben, amint rám néz.

Férj: Te igazán boldog lehetsz.

Agglegény: Megfogom a kezét és megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután
megcsókolom a száját, a kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor.
Most még nagyobb a csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem
lármásak.

Férj _(hidegen)_: Tudom.

Agglegény: Azután az asszony fülébe súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli
kávém sohase iszom a kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja.
Különösen ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha
minden bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig
vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás.

Férj _(izgatottan)_: De később, ugy-e, felkel?

Agglegény _(egyszerűen)_: Fel. _(Önérzetesen.)_ Még sohase kellett
kétszer mondanom. Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér
lábacskáit. Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a
melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten érezzük, hogy most
szeretjük egymást legjobban.

Férj _(meredt szemmel bámul)_: Érdekes. És azután?

Agglegény: És azután, nincs tovább. _(Csettint az ujjával.)_ Barátom, én
vagyok a legboldogabb ember Budapesten. _(Ránéz.)_ Miért bámulsz?

Férj: Te, – akár hiszed, akár nem – de ezt én soha… sohase éreztem.

Agglegény: Hallod, ez csak természetes.

Férj _(észreveszi, hogy a szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy
öreg könycsepp, megtörli a szemét és megint játszik)_: Bizony nekem
nincs kihez hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az
agglegény úgy él, mint egy király…

Agglegény: És úgy hal meg…

Férj: Sohase hal meg. Tudod mit, öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz,
hogy a legényszobám üres most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy
elfordítom a fejem, de azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan
szabad…

Agglegény _(elkomorul)_.

Férj: Az se igaz, hogy senkim sincs. Az én nagy, francia ágyam a világ
leghűbb állata. Te, az vár engem és illedelmesen köszön, mikor belépek.
«Jó reggelt, nagyságos úr!» Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli
szekrény egy oktávval magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a
vállát: «Szerbusz!» A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!»
Megsimogatom: «Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek
hozzám, lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a
kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a
csücskét…

Agglegény _(kényelmetlenül feszeng)_: Kérlek, ne érzelegj.

Férj: Az ördög érzeleg. Én csak titeket sajnállak, szegény férjek. Az
egész világ az enyém. A ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány
van. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig
egyformák, a kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha
egyik-másik megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, a fiatalság az örök.
Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, piros napernyővel. Nektek
van feleségtek és anyósotok. Nekem azonban maga a Természet az anyósom,
aki millió és millió eladó lányt cepel a karján.

Agglegény _(nagyon szomorúan)_: Nem gondolod, hogy nincs igazad?

Férj: Én, öregem, nem filozofálok. _(Fütyörész.)_ Én élek.

Agglegény _(hosszan, irigyen bámulja)_: Hazudsz. _(Dadogó nyelvvel,
álmosan.)_ Hazudsz. _(Megfogja a kezét.)_

Férj: Mi bajod?

Agglegény: Csak azt akarom mondani, hogy hazudsz. _(Lehajtja fejét az
asztalra.)_ Hogy nincs így. _(Nagyon sápadtan.)_ Hogy nincs igazad.

Férj: Honnan tudod, – te, – te békés nyárspolgár?

Agglegény: Az a szoba utálatos és hideg. A lavór vize jeges. És nem
köszön senki. És azután az a millió lány se érdekes. Kettő kevesebb,
mint – egy.

Férj: A matematikában mindig gyenge voltál.

Agglegény: Ne izélj. Sohase, sohase szoktam lumpolni. Kicsit szédül a
fejem. Én most nem merek hazamenni.

Férj _(felkel)_: Pedig már igazán mehetünk.

Agglegény _(teljesen elázva, szontyolodottan felkel)_: Maradjunk itt.
_(Valamit gondol.)_ Örökre.

Férj _(dühöngve hebeg)_: És az asszony?

Agglegény: Az, fiam… az… az… _(Szünet. A levegőbe mutat, nagyon
messzire.)_

Férj: Hát így vagyunk, öregem? _(Hahotázik.)_ No, ez sikerült.
Becsaptál, öregem, a régi vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel
ezelőtt. _(Mindig erősebben nevet.)_ De látod, te is beugrottál.
_(Nyelve alig forog.)_ Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is
becsaptalak… mert én meg… úgy bizony…

Agglegény _(a füléhez hajol s élesen, hidegen belésziszegi)_: Mióta?

Férj _(szomorúan)_: Tizenöt éve.

_(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a házak fölött kék utcákat
hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és zavaros álomnak tetszik, hogy
egymásban bámulták saját életüket, melyet eddig nem éreztek. Mind a
ketten roppantul józanok és szomorúak.)_

(1906.)


ÁPRILIS BOLONDJA.

– Holnap április elseje – mondotta Viktor.

– Te, – lihegtem ragyogó szemmel – most valami újat kell kieszelnünk.

Az üllői-úti diákszobában ketten tanácskoztunk.

– De mit?

– Valami nagyszerűt – szóltam és az asztalra vágtam.

Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat
visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük.

Izgatottan járkáltunk a szobában.

A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.

– Nem jó.

– Ez se.

– Új kell, – ordítottam – egészen új és meglepő.

Viktor rágyújtott a kis angol pipájára.

– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern is.
Figyelj ide.

– Halljuk.

– Belebujsz ebbe a szekrénybe.

– No és?

– Aztán itt maradsz.

– No és?

– Aztán vársz.

– No és?

– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen egyedül,
amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se mukkansz.

– Helyes.

– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan
recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is.

– Csak meg ne sejtse a tervünket.

– A lámpát előbb eloltod.

– De hogy tudom meg, mikor jön?

– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. Holnap
szerda. Vívóleckéje van.

Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan megvizsgáltuk a
nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, kényelmesen elfértem benne.
Egy székre ültem. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a
kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam.

– Pompás.

– Óriási.

– De valami eszembe jutott.

– Mi?

– Ha nem lesz egyedül… ha Jolánt is magával hozza…

– Annál jobb.

Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.

– Valami megint eszembe jutott – szóltam.

– Ki vele.

– Hátha mindjárt lefekszik, vagy elmegy. Akkor mi maradunk hoppon.

Viktor tollat ragadott és a névjegyére írni kezdett:

_Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj itthon.
Érted jövünk. Várj._

– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát
gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy óráig
öltözködik.

– Készen vagyunk.

– De most add a kezed, hogy senkinek se szólsz róla.

Kezet adtam.

Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak látszott,
fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, kocintgattunk, éjfélig
ittunk.

Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, virágokat
sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint hisztérikus
leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a
mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. Ilyen napokon
követjük el legnagyobb őrületeinket. Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf
leányoknak, ilyenkor törünk tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat
és ilyenkor isszuk ki a gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult
valami nyugtalanság sejtésétől.

A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán egy
végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a
toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon szerencsétlennek éreztem
magamat. Végül egész váratlanul jött az este. Kiderült az ég. A nedves
háztetőkön végig feküdt a holdfény s a kémény mellett felbukkant egy
cirmos kandur.

A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett, lesbe álltunk.

– Sápadt vagy – mondotta Viktor. – Talán félsz?

– Dehogy, – hencegtem.

A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre eloltottuk,
nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig nincs itthon.
Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló kézzel babráltam a forró
lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? Talán már nem is jön? De újra
berregett a csengő élesen, határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a
folyosóra s egy pillanat mulva visszaosont.

– Itt van.

– Ki? – kérdeztem az idegességtől kábultan.

– Bálint.

Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő gyufa
világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és megijedtem tőle.

– Menj.

– Hová?

– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj belé,
ha nevetni akarsz…

– De…

– Siess, mert itt van…

Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt és
macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy darabig
még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később csak a némaság
dongott.

Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és kegyetlen
görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott künn az őrjöngő
áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.

Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? Talán
fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit teszek én, ha
nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. Szerettem volna már
kijönni, de nem lehetett.

Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, csönd,
csönd.

Ő volt.

Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. Észrevette a
névjegyet. Elolvasta, leült.

– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy egész
egyedül van.

Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen
és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges bácskai fiú. A
lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára.

Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. Azután vízet
ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan különösnek tetszett.
Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem
is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca
komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya.
Szeme körül piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen,
amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr
megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak
akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki
halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze
akarjuk szedni: felrezzenünk.

Már nem tudtam nevetni.

Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával,
irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vízet
ivott, ásítozott.

– Ő most vár bennünket szegény és hisz nekünk.

Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A
félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. Itt nem birom
ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit
tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra –
miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha
elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha
grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, amit
mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimace-t, amibe ő
már beletörődött, de az én hitemet megrendítené és rögtön elfelejteném
tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez
a becsületes, ez a jó fiú és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos
feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig
látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt
kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté
repedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam.
Vállaim közé huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben
csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt s éreztem, hogy az
egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem
fölött és akkor többé nincs menekvés.

A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá,
mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, elájulnék a
saját hangomtól.

Bálint készül hozzánk a Pannoniába. Mosdik, öltözködik, fésüt, kefét
vesz elő, a tükörbe pillant és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy
leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a
szobában. Ő, a hős, a fő-ugrató, a csibész-vezér fél? Árva báránykám, de
halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a
ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtóját, de az ajtó be
van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a
kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.

Várni, várni, várni kell.

De meddig?

Ez igazán a bolondok napja.

Csak az elbujtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver
ravaszán pihentetve, áldozatára vár.

Végre felöltözködött, vette a felöltőjét, elfujta a lámpát. Már indul.
Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltünt, a szekrénybe
zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang
szakad ki, amit meg se hall. Kinyítja az ajtót, az előszobában van,
itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor
torkomszakadtából ordítozni kezdtem:

– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbujtam… segítség…

Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az
arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja:

– Te vagy?

A mellére borultam és sírva fakadtam:

– Rosz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy féltem… Én
vagyok az április bolondja…

– Már nincs április – szólt és megnézte a zsebóráját, – 12 óra 2 perc.
Április másodika van.

Reszkettem, mint a nyárfalevél és nem mertem a szeme közé nézni.

Bálint vizet öntött a pohárba.

– Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled?

Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a
kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett:

– Marha! – mondta szeliden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel
csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: _marha_.

(1905.)


LEÁNYOK.

Gyula az ablakmélyedésben ült és kötött.

A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett rolettákon át
szürődött a napfény.

– Te kötsz? – kérdeztem csodálkozva.

A tornainges vasgyúró, aki bronzszínűre sült a nyári naptól, ledobta a
kötést, szemét a földre sütötte és elköhhentette magát.

– Ah… – dadogta, – csak be kell fejeznem… a Lujzának… vagy a Jolánnak…

Ma is úgy emlékezem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány volt,
minden szobában legalább is három-négy. Hogy végeredményben hány leány,
azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre voltam hozzájuk
hivatalos és három szobán át terítettek fel, harmincnégy leány ült az
asztalnál, de úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahugai és a
nővéreinek barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor
meg többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott.
Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindíg furcsán hatott
rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz, vagy egy menazséria. A leányos
házban van valami kómikus és tisztátalan. Rendesen későn kelnek a
leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan fürödnek és
fésülködnek, az elefántcsont fésükben fekete és szőke gubancokat hagyva.
Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat éreztem kis barátom
iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem inni. A vizespohár, amiből
egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, émelyítő, édeskés. Ettől kezdve
féltem tőlük. Nem szívesen jártam a házukba.

Ezen a rekkenő augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt volt a ház.
Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtűk, sütővasak, pokoli
rendetlenségben. Női viháncolástól reszkettek a falak. A szárnyasajtó
ki-kinyílt, betekintett rajta egy kócos fej, egy leány pongyolában,
álmos szemmel, aki visítva suhant el, becsapva maga után az ajtót.

– Jőjj ki – mondtam a fiúnak – a mezőre, vagy a városerdőbe. Menjünk
innen.

A fiú búsan intett.

– Most még nem lehet.

Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem lehet
barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden megvetésével néztem
rá. Most már tudom, miért utálja őt mindenki.

Valahányszor elénk kerül, nővérei nevével bosszantjuk:

– Olga.

– Piroska.

– Erzsi.

– Ilonka.

– Jolán.

– Lujza.

Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, összemorcolja
szemét. Alapjában neki van igaza. Ő erről nem tehet. De kómikus,
halálosan kómikus.

– Te – kérdi tőle egyik fiú – kibe szerelmesek a hugaid?

Gyula méltatlankodik.

Harsogó nevetés. Nem tudjuk miért, mindnyájan nevetünk. Csak Gyula áll
komolyan, haragosan, némán.

Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplős, szőke kamasz mosolyogva
fordul hozzá:

– Nekem mindegyik közül legjobban tetszik az Ilonka.

– Szép szeme van – tódítja a másik.

– Nem igaz, – kiabál egy kis kamasz, legszebb a Jolán. Ő az én stílusom.
Éljen a Jolán.

Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, hogy a
beszédük izléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, mint akinek
viszket az orra és tüszkölni akar.

Bizonyos, hogy nem lehet barátunk.

Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk szerint
magasztalhatjuk, vagy bírálhatjuk őket, csak ő nem szólhat, mert a
leányok részint nővéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú otthoni
nevelés beleedzette a hitet, hogy a leányokról csak az áhítatos
tisztelet, és a lovagi becsület hangján lehet beszélni. Ez a fiú mártir.

Később, amint nőttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. Értékes fiú
volt. Művésznek készült. Kézügyességét mindenki bámulta. A rajzpapiron
senkise tudott olyan leheletszerű hajszálvonalat húzni, mint ő és
diribdarab papirosokra pár pillanat alatt lerajzolta kócos fejünket
nehány vonallal, amelyből megértés, humor, egy művész könnyedsége
érzett. Ezek az újjak mindenhez értettek. A zongorán ügyesen vágtattak
át virtuóz hangzavart kavarva, türelmesen vezették a lombfűrészt is,
mely keze alatt fantasztikus cirádákat, erdőket, havas tájakat vágott ki
a fából. Ezermester hírében állott.

Aztán egyszerre abbahagyta a zongorázást, a rajzot, mindent.

Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy gyönyörű
lakkcipőket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt egy szmokingja
is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, az ozsonnán, az öt
órai teákon. Csodálatos folyamatossággal beszélt. Anyaga bőven akadt.
Egyformán beszélt zenéről, művészetről, szinházakról, mert azokat a
kincseket, melyeket egykor zsugorian gyűjtögetett magának aprópénzre
váltotta és sietve forgalomba hozta a társaságban. Tiszta és elegáns fiú
volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy beszélt velünk, idegenül, mint
egy miniszter.

Csak néha estefelé láttam.

Egy nővérét kisérte.

– Honnan jöttök?

– Teáról.

– Hová mégysz?

– Teára, – hebegett. – Egy másik hugomért.

– Szervusz.

– Szervusz, szólt lehangoltan.

Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belőle semmi. Ez azonban csak
részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a gyümölcsét, ha
nem is neki, a nővéreinek, akik egytől-egyig kitünően mentek férjhez,
rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket beszéltek és az esti kozón
csipkékben, prémekben, boákban tündököltek. Egyik huga nemrég lépett fel
a hangversenyen. Közepes zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az
összeköttetéseivel még sokra viheti.

Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai karrier előtt
áll.

Multkor este az Andrássy-úton találkoztam vele. Egy ház előtt állt,
minthogyha valakit várt volna.

– Találka? – kérdeztem mosolyogva.

– Dehogy.

Szivesen kezet szorítottunk. A régi időkről beszéltünk.

– Lásd – mondta – most végre nyiltan beszélhettünk egymással. Én tudom,
hogy mindíg, akkor is mikor legközelebb voltunk egymáshoz, nagy
távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nővéreim miatt és
lenéztetek, hogy az életemet alárendelem az ő életüknek. Azt hittétek,
hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindíg tudtam, mit teszek, hogyha
oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a cselekedetem oktalan és mint
filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal találkoztam. Láttam, hogy az
arcotok sápadt, hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem
azokat a félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nők karcolnak a
férfiak arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a
szerelmi életem harmónikus. Én tudom, hogyha egy nő meredt szemmel bámul
a levegőbe, nem a végtelent látja maga előtt, nem a szférák zenéjét
hallja, hanem unatkozik és talán arra gondol, hogy jó lenne elhagyni
bennünket és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nő se csalt meg.
Mindíg szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott imponálni. A keserű
iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most tanuljátok az abécét,
melyet én már igen régen tudok.

Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman zörgött az
aszfalton, bronz arcára az Andrássy-út esti ívlámpa fénye ráporzott.

– Nem lett belőlem semmi – folytatta mosolyogva. Egy határszéli
garnizonban hadnagy vagyok, piszkos oláh bakák, parasztok, iszákos
polgárok között. De tudom, hogy sohase fogom elkövetni azokat az
ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész biztosan elkövettek.

Érdekelt a beszéde. Meginvitáltam vacsorára.

Gyula gondolkozott.

– Nem mehetek, mondta.

– De kérlek…

– Nem – ismételte.

És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi volt.
Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a rémület, a régi
szolgaság bánata.

– Tudniillik – hebegte – haza kell kisérnem… A Lujza… vagy a Jolán… Egy
hugom van itt…

– Teán? – kérdeztem kegyetlenül.

– Teán, mondta szomorúan.

(1912.)


A BOLOND MAGYAR.

Sámson úr, a földbirtokos, sárga selyem kabátban reggelizett a verandán.

– A fiúk pedig tanulni fognak – mondta.

Gyengéden a feleségére nézett.

– Akarod, kedves?

Az asszony bólintott, hogy akarja s kezét az úra ápolt, nemes kezére
tette.

Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti
házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik
beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik
húszonegy.

A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb kezét.
Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, félóráig
csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. Felkötött kézzel jött
haza a fiú.

– Semmi, – intett az ép kezével, a balkezével.

Estefelé pár tízed láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az egész
jobb karját.

– Kis baleset, – mondta az egyik tanár – pár hét mulva a kis kollega
tovább boncol.

Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget s félrehivta a
szülőket.

– Egy óra mulva visszajövők, de kérem, minden negyedórában mérjék a
lázát.

Délben a beteg félrebeszélt.

– A tudomány – dadogta a tanár – sajnos, a mai tudomány, az emberi
tudás…

Délután három órakor aztán a kis kollega meghalt.

Ez májusban történt, amikor bátyja a huszároknál szolgálta önkéntesi
évét. Temetésén egy kis katona kardja csörgött. A kis katona fekete
karszalagot kapott és a temetés után visszament ezredéhez. Augusztusban,
a nagygyakorlaton kitüntette magát. Utolsó nap azonban – közvetlen a
lefuvás előtt – lebukott a lóról, a porban, az éles napfényben nem
vették észre s az őrült svadron megeresztett kantárszárral
végigvágtatott rajta.

A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint valami
fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, rendetlen
csomókban hevert, szelid barna, nyugodt haja, amelyet mindig közepett
választott el, mindíg nagyon simára, a magyar nők egyszerű hajviselete
szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, a tiszta, a régi, amelyet
mintha mindig hideg forrásvízben mosott volna, most felduzzadt, szép
vonásai a könnyektől csuf, érzéki barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a
koposót egyik kezével, a másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből
forró víz csepegett, csuklott a könnyektől, a szájából hányta a
fájdalmat.

Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete keztyüt
húzott, elegáns volt, rövidre nyirt, sűrű hajára rácsapta a cilinderét s
száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről.

Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon
végigheveredett és egy hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú ásítás
volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és ökröndöző
ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon szomorú, félig
nagyon kómikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon felült. Vakarni kezdte
a fejét, mint akivel csupán kis kellemetlenség történt. Aztán gyurta,
nyomkodta a kerek, szabályos turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó
körül, följebb, a kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett
volna. Nem határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom,
néha élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket és
bolondosan megvakarta a füle tövét.

Fa-hangon szólt ki a feleségéhez:

– Ma nem vacsorázunk?

A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is keveset.
Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát megkóstolta és
két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte:

– Nincs más?

A felesége intett, hogy nincs más.

Megnyugodott s bement a szobájába aludni.

Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és a
lovakat, beszélt a parasztokkal.

Az ispánja levette a kalapját:

– Nagyságos úr, – szólt és nem tudta tovább folytatni, elnémult az úr
tiltó tekintete előtt.

A buzaföldeken találkozott egy kis gatyás libapásztorral.

– Hány hét a világ, öcsém?

A libapásztor bután bámult rá. Ezen nagyon nevetett.

Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait
vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár azelőtt nem
volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, inkább a szembogara
finom felvillanásával.

Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, kis
gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta a
tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a nyakával és
az állával érezze az idegen húst s szenvedjen miatta. Így telt a
délelőttje. A szemei is összezsugorodtak a hájtól s mérgesen pislogtak,
mint a disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt,
magyar-kék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, határozatlanná,
szürkés-zölddé. Mindgyakrabban elfelejtett borotválkozni is. Deresedő
szakállát reggelenként ollóval nyirta. Ez arcának vad és harcias színt
adott, olyan volt, mint a szigetvári hős, régi, ismert képén.

Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég alatt, a
puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a ruhája csupa
szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme püffedt és véres. A
felesége meredten nézett rá.

– Anyjuk, – mondta neki – anyjukom – és elnevette magát.

Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindíg
előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, tuladunai ejtéssel,
kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami sértő és csunya
és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, kinyitotta az ingét és
fujt. Álmosan szuszogott, a reggeli hőségben elaludt egy széken.

Később váratlanul ő-zni kezdett.

– Ögye mög a fene – kiáltotta maga elé.

Máskor így szólt a feleségére:

– Ne tátsd a prófunt-magazinod.

Vagy ezt mondta az inasának:

– Add ide a tökfödőmet.

A «tökfödő» a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta hordott.
Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő, vitorlavászonruhát, mely
lötyögött a kövér testén s csak akkor engedte kimosni, amikor már
szutykos volt, ezer ránc és gyürődés. Nyakkendőt sohase kötött. Finom
angol fehérneműi szekrényében sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben
járt.

– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az isten verné
meg, aki kitanálta.

Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig birt magával.
Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait, mint a bokrot. A
kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja:

– Patvart!

– Marha!

– Kuss!

Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a
revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a
természeten, mint valami nyulós, sárga kence, mihez ha hozzányul az
ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. Bement
az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi diákszobákban,
ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt, régen – a legyek dongtak. Végtelen
szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem valami testetlen dolog
volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy
üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó nem esett. A felesége, szegény,
nesztelenül tett-vett. A haja ismét lesimult, az arca merev, nyugodt
sikká fagyott. Ez a nyugalom még idegesebbé tette az urát.

Egy délben hirtelen felugrott az asztaltól.

– Menjünk innen, a szentségit, – toporzékolt és utána sokáig némán járt
le-fel a verandán. – Menjünk innen.

– Hová, kedves?

– Hát csak megnézzük ezt a rongyos, nyavalyás világot.

Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem hallgat rá.
Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal az erszényét.

Az úton még boszantotta a füst, a korom, a sok légy. A kisállomásokon
haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. A budapesti
pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, hogy a berlini
vonatig megvacsorázzon.

A pincér hadarta az étlapot.

– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót, – mondta és rácsapott
az asztalra. Nem vagyok kiváncsi a lélöttyeire.

A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy elejét
vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával leöntötte a
borfiút:

– Nesze öcsém, nagyra nőjj.

Lassan indult a berlini gyors, zsufolt kocsikkal, alig akadt helye. Több
fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal fenyegetőzött, hogy
leszállítja a vonatról. Erre olyan patáliát csapott, hogy az alvó utasok
mind felriadtak. Nagynehezen helyet szorítottak neki és dulva-fulva
elaludt. Hogy megérkezett, mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az
autók, a sok ember: ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az
utcákon, az üzletekben, a vendéglőkben.

– Bolondok vagytok, mindig mondtam, azok is maradtok.

Este a hotelben lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany úgy
volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az éjjeli-szekrényen
lévő kis villanykörte kigyult. Tíz percig nyekergette a kallantyukat,
aztán összetörte mind a két körtét.

– Ide se jövünk többet – mondta a feleségének.

Aztán Franciaországba mentek.

A franciák se akarták megérteni.

– Szilvuplé, – csufolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár francia,
szilvuplé… szilvalé…

A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte magát, de sokáig itt sem
volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett a kezével.

– Ángliusok, őrült ángliusok!

Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, nyomasztó,
izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét fantasztikummá torzult, a
nőnek kálvária volt, a férfinak pedig valami titkos büntető expedició.
Most már sok helyütt ismerték őt. Kis német állomásokon, ahol
odautaztában botrányt csinált, a vasúti személyzet újjal mutogatott rá.
Itt van újra a magyar, a bolond. Ő pedig haragosan vicsorította a fogát,
ajkát az inyéig felhúzta, nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke
üvegkalitkájában. Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal,
plédekkel, vánkosokkal. Felesége pedig kisérte, talpig feketében. Mióta
meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a nagy
fekete gyöngyöket, melyek olyan feketék és élettelenek voltak, mint a
szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az a
visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és senkinek se
beszélhet két nagy felnőtt fiáról, akik egymás mellett alusznak a
családi kriptában s az arcképeik egymás mellett alusznak a fekete
imakönyvében. Volt a szemeiben azonkivül valami idegenszerű fény is,
mely csak mostanában tetszett fel. Valami óvatos, eszelős gond, mely
akkor gyuladt ki, mikor az urára nézett és leste, mikor jön a vihar.
Állandóan várta a vihart. Mert néha minden ok nélkül, vendéglőkben,
utcán, hangversenyeken káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár
dolgokat kiabált. Ilyenkor az asszony mosolygott. Csititani nem merte,
csak mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne,
szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, béketürően
mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig halkan és kancsalul
az urára emelte. Később már akkor is mosolygott, mikor egyedül volt:
megtört szemmel és fanatikusan. Ha éjjel az ura aludt, ő kinézett a
rohanó fákra, a csillagos mozdonyfüstbe és akkor is mosolygott, az
éjszaka előtt.

A sziciliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan haltak
meg napszurásban. Fenn a víziós égen rémlett egy óriási tűzhányó orma. A
magyar kiült a piazzettára. Nem izlett neki a keserű olasz szivar,
összeköpdöste az egész piazzettát. Még a tenger se adott enyhülést, az
is felforrt, mint a téavíz és csak fűtötte a testet. Beleköpött a
tengerbe is. Hiába várták az estét. Az est láthatatlan zsákokból fekete
meleget döntött rájuk, mely még fullasztóbb volt, mint a nappali
arany-meleg. A szálló szobájában szurós, kövér szunyogok táncoltak, a
por az orrukat csiklandozta, a levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul
aludt. Azt álmodta, hogy két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei
a tarkóját harapják s a másik percben detektivek kötözik meg, a
fényképező-gép elé állítják, lefotografálják, először profilban, aztán
szemközt, számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az
olasz nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szurtak, szeme
vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt magyar,
csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök.

Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. Aléltak voltak, a
melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra állt. Délután
aztán nem birta tovább, kitört belőle, először két év óta.

– Ma két esztendeje, – zokogott az asszony, – ma két esztendeje, a
nagyobbik fiunk.

A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy majd
felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg és ráemelte az
asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot.

A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből és ő a bot után vágódott, a
földre.

– Menjünk innen, – kiabálta a földön – menjünk, mert mindjárt
agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított és tépni kezdte az ingét, mely
– úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok – ezek a
marha franciák és ángliusok – ez az egész nagy marha világ – – –

Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a
földgolyót verné.

Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még felbugyborékolt
néhány csunya káromkodás a szájából, de amint a nyelve hebegni kezdett,
kárminvörös arca elsápadt.

Az asszony csengetett, orvost hivatott jeget kért. Sietve az ágyba
emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres szemmel, mint
valami paripa, mely napokig nyargalászik a pusztán s aztán elvágodik.

Mire a kis olasz orvos megérkezett, már halott volt.

– Agyszélhüdés, – mondta az orvos.

– Doktor úr, – sopánkodott eszelősen az asszony, – két fia halt meg
egymásután, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, csak
káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a világon, az egész
világon mindenüvé és most itthagyott és most itt vagyok.

Az orvos zavartan hallgatta a hosszú-hosszú litániát.

Künn a kis, szűk utcákon pedig gondolkozott:

– Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben azt
olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész világot s maguk
is ebbe pusztultak bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint
szenvedni?

Kapuja előtt megint rágondolt:

– Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat ölte meg,
valami magyar bánat. Az ilyen exotikus fajok talán jobban tudnak
szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem tudom, mi a
magyar bánat.

(1913.)


OLIGOCÉN ÉS EOCÉN.

Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy
ember tudott franciául. Újjal mutattak rá, mikor végigment a
Kossuth-utcán. Dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a
híres, lelkes «kultur-ember». Aranykeretes csiptetőt viselt a pisze
orrán, rövid, sárgásbarna szakállat növesztett, szigorú szemeit
összemorcolta s úgy járt, mint egy mártir, aki a zsakettjén kívül viseli
a véres szívét és más sorsot, jobb, kulturabb környezetet érdemelt
volna. Akkor még gyeppel befutott, gazzal felvert nyított csatornákban
folyt le a moslék a város főutcáin, vékony padlón mentek át az emberek,
a legelőről hazatérő tehenek estefelé fullasztó porfelhőket kavartak. A
füszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették sárga
fejüket, melyek ősz felé elvirultak, gömbölyű pihelámpát alkottak, csak
rájuk kellett fujni, hogy a finom rostocskák szétrepüljenek a szélben.
Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el ólomtükrével egy alföldi tavacska.
Álmos, csepegő víz csurgott a korhadt csónakokon, a partok mellett
békanyál, hinár, szittyó és sás tengett. A madár se járt erre.

Itt élt a «kultur-ügyvéd», előkelő számüzetésben. Csak nyáron lehetett
látni, tornacipőben és fehér napernyővel. Ősszel és télen a családja
körében élt, lámpája mellett a «_Le Figaro_»-t és a «_Journal
Amusant_»-t olvasta, melyeket – nem tudni miért – az igazi kultura
fáklyahordozóinak tartott. Általában sokra becsülte a haladást és a
természettudományokat. Először ő vett a városban írógépet és
töltőtollat, melyeknek a városi intelligencia csodájára járt, naponta
órákig élt a tisztaság kultuszának a helyi gőzfürdőben, melyet csak pár
éve építettek, villanyon főzött, gyorsírást tanult, külföldön
utazgatott. A városi urakat mélységésen lenézte. Félvállról vitatkozott
velük. A vita hevében azonban a szeme szikrát hányt, a pisze orrának
lyukai kitágultak, oly szélesre, mint a ló orrlyukai, a szája véres
lett, a vér lecsöpögött a sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a
nagyszerű, a megváltó, a szent szót, mely az emberiséget boldogítja, az
egyetlen fényes és igaz szót:

– _Progresszió_.

Júniusban az orvosok és természettudósok gyülekeztek a kis városkában.
Többnyire vidéki orvosok, akik csalódtak a tudományokban, izzadt és
kövér alkoholisták, fizikatanárok, akik magyaros murira – «borjúpörkölt
és turóscsusza pörccel» – készülődtek és kikoplalva jöttek el a
vándorgyűlésre. Az igérkező vendégek névsorában azonban öt külföldi is
szerepelt, négy német és egy francia geológus, aki a véletlen alkalmat
megragadva, el akart látogatni a magyar alföldre, hogy széleskörű
kutatásait tökéletesítse. Rövid vita után a «szállásoló-bizottság»
elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd
ő nagyságához küldi.

Az ügyvéd leemelte a kalapját és meghatottan vette tudomásul a bizottság
«kitüntető döntés»-ét, érezve a saját európai fontosságát. Lóhalálában
sietett haza a feleségéhez, hogy közölje vele az ujságot. Még két hét
volt a tudós megérkezéséig. A családi tanács azonban megállapította,
hogy a késedelemre nincs idő. Még aznap berendezték a tudós leendő
lakását. A legnagyobb szobájukba elhelyeztek egy ágyat, a vendégágyból
kivették az asszony kék selyempaplanát, amelyet eddig sohase használtak,
egy bádogmosdót állítottak neki, – bádoglavórral és bádogcsöbörrel – a
mosdóra négyféle fogport, töméntelen fogkefét, sok arcbőrnek való
gyógyszappant tettek. Az ügyvéd kulturérzékét bizonyította az, hogy az
ablakra hőmérőt szegezett, a szobába újszerkezetű szobahőmérőt akasztott
s ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor pontosan
tájékozódjék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. Gyengéd figyelemből
pedig a bádogmosdó fölé egy Napoleon-képet biggyesztett. Hódolat a
francia nemzetnek.

Mindenki észrevette, hogy az ügyvéd felvillanyozódott. A kitüntetés oly
boldoggá tette, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Elfelejtette a
hosszú-hosszú évek keserű ízét, a megalázásokat, a mellőzéseket, a
sörkocsmában szivesen szóba ereszkedett néhány alacsonyabb műveltségű
kollégájával is. Kopaszos fején, a fehér-rózsaszínű bőrön hajhagymái
regenerálódnak a hirtelen örömtől, vékony, csenevész hajszálak serkedtek
belőlük. Határozottan megfiatalodott. Szakállát még gondosabban fésülte,
fekete fogairól letisztította a borkövet, körmeit nyiratta. Közben
mindennap dolgoztak valamit az előkelő idegen szobáján, hol függönyöket
szegeztek fel, hol a sárgaréz kilincseket tisztogatták szarvasbőrrel,
hol horgolt terítőket tettek a vizespoharas tálcára. Minden lépést
megvitattak. A napok vágtatva rohantak. Egy héttel a tudós érkezése
előtt eszébe ötlött az ügyvédnek, hogy alapjában elég gyatrán tud
franciául és – őszintén megvallva – életében alig beszélt még született
franciával. Erre a gondolatra kiduzzadtak a homlok-erei, a szemét véres
köd öntötte el, mint mikor a _progresszió_-ról beszélt. A
könyvkereskedőnél francia nyelvtanokat vásárolt s a feleségét, a jogász
fiát is ráfogta a tanulásra. Sietve tanultak mind a hárman, különösen a
beszélgetési részeket, az udvariassági formulákat. Zsebükben súlyos
szótárakkal reggeltől-estig jártak föl s alá a szobákban. Az ügyvéd nem
volt megelégedve az eredménnyel. Irtózatos éjszakákat élt át. Két nappal
az ünnep előtt arra gondolt, hogy beteget jelent, vagy hirtelen
elutazik, megszökik a vendége elől. Erről a durva védekezésről hamarosan
lemondott. Elhatározta, hogy a helyén marad. Még mindíg reménykedett
valami égi csodában, vagy az akaratereje rendkívüliségében, hogy
ügyetlen nyelve – mint egy papagálynyelv – egyszerre felvágódik és végül
mégis csak tud majd beszélni kedvesen, könnyedén, folyamatosan. A
családja helyzete se volt irigylendő. Még csak az _avoir_ ragozásánál
tartott. A párisi gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres gyorsasággal
vágtatott Szegvár felé.

Azon a napon, mikor a tudóst várták, mindnyájan korán keltek. Annyira
izgatottak voltak, hogy az ügyvéd – természettudományos világnézete
alapján – félgramm aszpirint és félgramm brómnátriumot vett be és
ugyanannyit adagolt be családjának is. Kétségbeesett gesztussal zsebébe
tette a francia-magyar szótárat s a feleségével, a fiával együtt kiment
a pályaudvarra. Mind a hárman fehér rózsát vittek eléje.

A gyorsvonat megérkezett. Egy elsőosztályú fülkéből kiszállt a francia
geológus. Kissé csalódottan, de végtelen izgalommal nézte az ügyvéd,
amint a kavicsos sinek között a bizottság fogadta és feléje vezette. Ő
úgy képzelte, hogy minden francia fekete, bodorfejű, apró mucibajuszt
hord, színes mellényt és cilindert. A geológus hórihorgas, sápadt ember,
nagyon hasonlit egy díjnokhoz. Sovány lábán lötyög a nadrág, mely olyan
rövid, hogy kilátszik a cúgoscipője, a szalonkabátja állig begombolva
alig engedi látni ezüstszürke nyakkendőjét. Kiszáradt arcáról a
tudásvágy, a szorgalom, a határtalan jóindulat és a szerénység
tükröződik.

Ez némi bátorságot önt az ügyvédbe, aki végre eléje lép. A geológus
ijesztő sebesen a francia udvariasságok kataraktáját zudítja rá, mire ő
leveszi a kalapját, mélyen meghajol, mosolyog és elvakkantja magát:

– Oui.

A tudós, aki otthon a geológia tudományát új adataival gazdagította és
becsületes nevet szerzett magának, az _Oligocén_ és _Eocén_ korszakbeli
lerakódásokat jött tanulmányozni, azt akarta megvizsgálni, vajjon az
alföldi harmadkori tengerlerakódások azonosak-e a francia harmadkori
rétegekkel? Annyira izgatta őt ez a probléma, hogy már előre érezte a
nyomában járó édes örömet, a tudományos kielégülést. Amíg a város
fogatján, jobbján a néma és mosolygó kultur-ügyvéddel a lakása felé
hajtatott, az arcáról látszott, hogy legjobb szeretne – úgy, ahogy van –
lefeküdni az alföldi porba, megnézni a finom szemcséket, beleharapni a
földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok a gubás parasztok
és vasárnapi ruhában járkáló kisasszonykák, akik színes napernyők alatt
bámulták őt és a boldog, meghatott, gőgösen feszítő kisérőjét.

Az ügyvéd házában ebédre volt terítve. Torták ragyogtak a fehér
abroszon. Nyomban leültek és ettek. Néhány sikerületlen beszélgetési
kisérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten csörömpöltek a
kések, a villák. Mind a négyen zavarban voltak, leginkább a tudós.
Süketnéma jelekkel érintkeztek egymással.

Délután az ügyvéd a vendége karjába kapaszkodott és sétára vitte a
városban.

Már előre elhatározta, hogy nem mutatja meg neki a vágóhídat, a parkot,
a kaszinót, a város egyéb banalításait, melyekkel a városi urak az
előkelő külföldi vendégeket halálra szokták untatni. A természettudomány
és a pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni,
amely a «_Gőz és a villany századá_»-ban egyedül méltó hozzá.

Végigmentek a hosszú utcán, bekanyarodtak a kis közbe, mind a ketten
lihegtek és verejtékeztek. Végül egy feketére festett vasrács előtt
állapodtak meg. Az ügyvéd elől sietett mint kalauz, a geológus lemondó
arccal, de nagyon szeretetreméltóan, mosolyogva követte át a kerten,
mely a vasrács mögött terjedt el. Itt a fabódéban ült valami
pénztárfélénél egy sápadt, szőke lány. Az ügyvéd két jegyet váltott,
magának és a geológusnak, abban a tudatban, hogy a kulturáért áldozni is
kell s aztán valami előcsarnokba vezette a vendéget, aki hirtelenében
azt hitte, hogy múzeumba került.

Nem múzeum volt. Kék és piros csikos tornaingekben, gyékénypapucsban
szolgák jöttek eléje, akik nagyon hasonlítottak a kórházi ápolókhoz, de
mégse lehettek azok. Félig mezítelenül lepedőket cipeltek a karjukon.
Messze pedig a gőz sivalkodott, titokzatosan, mintegy a föld alatt
hullámok zugtak, víz locsogott és a levegő, mely még a külső hőséghez, a
megrekkent és ájult júniusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul
forró és áporodott volt, a nedves parafa, a kaucsuk, a spongya, a
szappan illatától, a párolgó víz, a száradó ruhák lehelletétől
nehezedett el. Telegyomorral ebéd után, kánikulai napsütésben furcsa
dolog belépni ide. A geológus ezen a véleményen volt s vele együtt a
város egész lakossága, mely csak télen, reggel és estefelé látogatta a
gőzfürdőt. De az ügyvéd azt vallotta, hogy a kulturának, a test
tisztaságának, a modern tudományosságnak mindenkoron meg kell hozni az
áldozatot, valamint abban is biztos volt, hogy ez a meglepetés, a
gőzfürdő, az alföld közepén, egy elhagyott kis városban, felszerelve a
modern kor minden vívmányával, a kulturának ez a kis oázisa a külföldi
tudósnak csak kellemes és kedves lehet.

A szolga két kabint nyított a vendégeknek. Kissé habozva lépett be a
tudós, becsapta maga mögött az ajtót, ráfordította a kallantyut és nézni
kezdte a kabint. Egy rozoga tükrön, meg egy fogason kívül semmise volt
benne. Végül a fogasra akasztotta a kalapját és lassan, tétovázva
vetközni kezdett. Úgy érezte, hogy kelepcébe került és kissé elkomorult.
De mikor kilépett, száraz aszkéta-arcára újra ráült a mosoly és szelíden
nézett öreg, bölcs szemével az ügyvédre, aki pucérra vetkőzve állott a
kabinja ajtajánál, maga előtt kis kacér köténykével. A geológus is csak
olyan köténykét kapott, ami komoly és kenetes alakját teljesen
megfosztotta tudományos méltóságától és bizarrá, kisdedszerűvé tette.

Az ügyvéd kinyította a nagy forró medencéhez vezető sárgarézajtót,
ahonnan fülledt, csiklandó hőség, vastag gőz csapott ki, úgy hogy a
belépő tudós önkénytelenül hátrált egy lépést és szeretett volna
kívülmaradni az ajtón. Egy pillanat alatt apró, fényes izzadságcsöppek
lepték el a testüket, a tüdők őrült munkát végeztek, az üterek
gyorsabban kezdtek dobolni mint a lázrohamokban, a szemek
elhomályosultak és délibábokat láttak. Csak később vettek észre
egyet-mást. Középütt sárga keramit-téglákkal kirakva aludt a nagy
medence, mozdulatlan zöld vízzel, mely fölött fehér gőzfoszlányok, puha
ködrétegek lapultak, a medencét olcsó allegórikus és mitológiai
szobrocskák állották körül, kezükben zöld, lila, rózsaszín
üveggolyókkal, fönn a mennyezeten pedig egy kerek ablak nézett a vízre,
egy vastag, sötét, narancs-színű ablak, mely az intenziv nyári
napsugarakat annyira átszürte és összetörte, hogy haldokolva, mint kései
alkonyfények, hullottak a gőzfürdő medencéjére. Az ügyvéd büszkén nézett
körül s már az ajkán lebegett ez a szó: _progresszió_, a vendég
csodálkozott, de az ajtó felé pislogott és nagyon szivesen kiment volna,
hogyha a vendéglátója nem tessékeli bele a vízbe. Itt ült türelmesen,
arcán a szeretetreméltó, udvarias mosollyal, meregette-meregette a
vízet, szökőkutat csinált a két tenyerével, fecskendezett, uszkált
csöndesen vagy félóráig. Aztán a kis csapóajtón átmentek a sűrű gőzbe.
Hosszú jajgatások, zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak,
melyek a fantáziát sejtelmes utakra terelték s kinzókamrát láttattak
vele, ahol ártatlan csecsemőket hóhérolnak le és a halálraitéltek utolsó
panasza öblös, de széttöredező hörgéssé halkul. Az állhatatlan hőség
mellett még sötétség is van, de fehér sötétség, a gőz fehér és forró
sötétsége, mely még a villanykörtét is megvakítja s csak üggyel-bajjal
pislog a vastag burkon keresztül, mint decemberi nyirkos éjszaka ködében
a gázláng. Csak egyetlen jótékony hatása van a gőznek. Ráborul az arcra
is. Most kedve szerint eltorzíthatta fanyar száját, amivel élénken
kifejezte a nemtetszését, vicsorgatta a fogát és kidüllesztette a
hőségtől könnyező szemét. Nem láthatja őt az előtte két lépéssel
fickándozó meztelen ügyvéd. Még a szavak is süketen hangzanak el.
Csodálkozva ült le a durva, iszamós és verejtékező fapadra. Öntudata
lassan alélt. Testét a gőz-göngyölegek – mint fehér vattakötések –
körülölelték. Olykor futni akart ebből a pokolból, de a jómodora
megtiltotta. Párisra gondolt. Arra, hogy két nappal ezelőtt még a
geológiai intézetben üldögélt, az _Oligocen_ és _Eocen_ korszakok izgató
ujságaival foglalkozva, s az, ami most történt vele, ez a valószinütlen
forró kazamáta, ez a locsogó és süstörgő fürdő egy vadidegen ország
vadidegen városkájában, hihetetlennek tetszett és elfogta az oktalan
félelem, a névtelen riadalom, mint azt a gyereket, aki eltéved és hiába
keresi a hazavezető utat. Elpityerdült. Bajuszára, amelyet elleptek a
lehült gőz harmatcseppjei, nehány igazi köny is hullott. Szemét mereven
a sötét padlatra szögezte. Az eget, talán magát az istent kereste
ezekkel a szemmekel, melyekben kérdés és könyörgés ült, vajjon mivel
érdemelte meg ő, a tudomány hű szolgája, hogy ilyen helyzetbe jusson, és
vajjon mikor szakad vége ennek a súlyos megpróbáltatásnak?

Végül egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd, aki átfült a kulturától, a
langyos zuhany alá hurcolta, hogy kissé lehűtse testét. Aztán átvezette
a «száraz gőz»-be. Itt már látni lehetett és ismét kötelező volt a
nyájas, megbocsátó, boldog mosoly. A gőz még forróbb volt. Azt az érzést
keltette a tudósban, hogy minden kevéske húsát lepörköli és mint
csontvázzá aszott váz kerül ki belőle. Langyos medencékben pocsogott és
mosdott. Két szolga durva dörzsölő-keztyükkel esett neki,
végigropogtatta összes csontját és izmát. Aztán a hideg medencékhez
mentek, melyekben frissen és kéken borzongott a víz. Mint pajkos
gyerekek, egymásután ugráltak a zuhanyok recés érctalpán, a csapok
folytak, a hullámok buffogtak, szitáló permeteső öntözte a fejét, durva
vizkorbácsok verték a gerincét, oldalról váratlanul vizipuskák pofozták,
és mikor ráült egy lyukas székre, tréfás, jéghideg vízáradat fogadta,
tetőtől-talpig frissítő és edző záporban állott. Még a nyujtóra is
felkapaszkodtak. Mert az ügyvéd – mint híve a sportnak – gyakran
mondogatta, hogy csak ép testben lakozik ép lélek. Késő este volt, mikor
a száradó-terembe értek és mogorva szolga rájuk adta a lepedőt.

Az ügyvéd, amíg törülközött, ragyogó szemmel nézett a vendégére és
rendkívül meg volt elégedve.

– Nagyszerü.

– Nagyszerű – hagyta rá a tudós.

– Progresszió.

– Progresszió – mondta a tudós.

– Kultúra.

– Kultúra – helyeselt a tudós.

Künn az égbolt alján csunya, sötétkék vihar várakozott. Erősen villogott
az ég. Alig tettek pár lépést, megeredt a zápor és a geológus, aki csak
az imént jött ki a mesterséges zápor birodalmából, azt hitte, hogy
valami titáni zuhany talpára hágott és az okozza a vizözönt. Ugráltak a
rosz kövezeten. Csuromvizesek voltak, ázottak és szomoruak, mint az
öntött ürgék.

Este a geológus nem vacsorázott. Prüszkölve és köhögve forró téát kért.
A család, tekintve hogy ezt az egyetlen szót megértette, ami növelte
hitét, hogy mégis csak tud franciául, fokozott buzgalommal szolgálta ki.

Reggel a tudós szaggató fejfájásra ébredt. A tagjai mintha ólomból
lettek volna, mozdulni se birt, a szemhéjai súlyosan, szürkén borultak
szemgolyóira.

A házigazda, bár meg volt győződve, hogy a kultúráért szenvedni és
meghalni is dicsőség, most kissé megszeppent.

Odaintette a feleségét.

– Te, ez megbetegedett.

– Szentisten.

– A keze olyan mint a parázs.

– Hogy nyög.

– Mit tegyünk?

– Téát hozok.

– Nem, inkább aszpirint, kinint.

Dél volt és még mindig egy szót se szólt. Magas láza lehetett. Délután a
család körülülte a betegágyat. Vigasztalgatni próbálták a beteget,
jobbra-balra forgatták, dunyhákat, paplanokat, pokrócokat raktak a
lábára. Estefelé a beteg arca kárminpirosra gyulladt.

– Ha ez itt meghal, a nyakunkra.

– Irtózatos.

– Nekünk kell eltemetni.

– Koporsót venni.

– Sírkövet állítani.

– Hivassunk orvost.

– A világért se.

– Csak meg ne tudják.

– Már írtam a bizottságnak, – szólt az ügyvéd – hogy elutazott a tó
mellé, a vidékre, a geológiai rétegeket tanulmányozza.

A házban ostromállapot volt. Leszerelték a csengőt. Az ügyvéd senkit se
fogadott, a vendégszoba függönyeit lebocsátotta, a zsalukat bezárta,
nehogy valaki is megsejtse, hogy betegen fekszik a lakásán az előkelő
idegen, a francia geológus, aki – olyasmit sejtett – mégis csak az ő
hibájából betegedett meg.

Beletelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét megjelent arcán
a melankólikus, udvarias lemondó mosoly, mely azt jelentette, hogy
meggyógyult. Sápadtan felült az ágyában, kérte a ruháit, öltözködött. Az
ügyvéd asszisztált neki, a gerince kiegyenesedett, érezte, hogy egyedül
ő képviseli a városban a _progressziót_. Jelekkel értésére adta a tudós,
hogy nyomban el akar utazni. Éjfélkor indul a budapesti gyors. Éppen
volt még egy órájuk, hogy elkészüljenek és kimenjenek az állomásra.
Sietve csomagoltak.

Az ügyvéd kocsit hozatott. Már boldogan dörzsölte a kezét és látta
magát, amint másnap gomblyukában a vándorgyülés jelvényével önérzetesen
sétál a főutca egyetlen aszfaltjárdáján, a napfényben. Beültek a
kocsiba. A geológus nézte az eltünő törpe házakat, a két kis kávéház
világos ablakait s az járt az eszében, hogy valaha az _Oligocén_ és
_Eocén_ korszakban itt tenger hullámzott, oceán, amelyből csak egy
gőzfürdőt látott. Örült azonban, hogy ép bőrrel megy el. Mellette az
ügyvéd feszengve ült a kocsi bőrpárnáin, nehogy neszét vegyék az éjjeli
szökésnek. Óvatosan a kocsi födelét is leeresztette.

A főutcán kis baj történt. A tudós, aki az influenzától még mindig kehes
volt, irtózatosan elprüsszentette magát.

Valaki kinézett a kávéházból.

– Csöndesen – szólt az ügyvéd és hadarva _magyarul_ kezdte magyarázni,
micsoda szörnyűség lenne, hogyha meglátnák őket.

Szép szerével kilopta a vendégét a városból – éjjel, titokban – mint
előkelő fürdőhelyről a halottakat. De az állomásig tűkön ült. Attól
tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent.

(1913.)


BÁCSKAI BARÁTOM.


I.

Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett
az én bácskai barátom: Bogumil.

Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét
lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelid fiú volt.
Mikor jókedve kerekedett, – csendesen és nagyon szomorúan – benyult a
zsebébe, kihúzta a revolverét s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymásután
hatszor.

Dícsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé holtrészegen
láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok
ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumos hordó. Még
ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás-bandával
kocsizott végig a kisvároson, a réz-muzsika fejébe szállott, a
részegsége olyan volt, mint a cifra delirium és a rác mennyország. Talán
barackarcú szerb lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában
aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az
aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett előtte a mámor
fellegeivel.

Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult,
hirtelenül felfalt egész könyvtárakat, minden pénzét könyvekre költötte.
Olyan volt, mint aki megzabált a kulturától. Fáradtan járkált és
ásitozott.

Egy beteg költőt olvasott a bácskai porban, aki hullákról, néger nőkről
és ópiumról ír verseket. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos,
hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg,
éles konyhakést s nem táncol-e körül őrjöngve, a konyhakést villogó és
egészséges fogai közé szorítva.


II.

Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket,
jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire s hozzá
piros vizes-zsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár
dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – éhomra – pálinkát iszik és
rosz zsömlét eszik hozzá.

– Barátom, – mondtam – te valóságos életművész vagy.

Lenkék szeme felragyogott.

– Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel hörpintgeted a
pálinkát.

Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve szilvapálinkát
reggelizett, vizeszsömlével. Ugy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával
eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit hogy
kell enni, későn feküdt és későn kelt, amint a életművészhez illik.

Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt
filozófiája is s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, hogy mindig
mindennel meg volt elégedve és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent
bólintott és helyeselt. Ő volt az utolsó igen-mondó.


III.

Általában mindent dícsért. Nagyon dícsérte a vendéglőjét is, ahol a
világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett mennem vele.

Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros
viaszosvászonnal voltak leterítve és émelyítően fojtott a káposzta- és a
hurkaszag. Majdnem elájultam. Kivül ez volt kiírva: «_Itt a nap minden
órájában jól és olcsón lehet étkezni._» Minél tovább nézegettem az
iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony
evett valami homályos főzeléket, két szótlan ember csámcsogott
leírhatatlanul szomoruan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült,
hivatalszolga, vagy postás – szemén fekete okuláré – és az ujjaival
egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtőt és az avas koncot.

Bogumil szeme felragyogott:

– Mit szólsz hozzá?

Nem volt szivem elrontani a gusztusát s hagytam, hadd rendeljen
helyettem is.

– Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt.

Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami kotyvalékot.

– Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a
népművészetet.

Megtörölte a száját s aztán folytatta:

– Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a pénzüket
és nem tudják mire.

A vacsora végén csettintett a nyelvével:

– Várj, most jön a java.

Azzal felkelt, kivett a zsebéből egy huszfillérest.

– Szereted a zenét?

Bólintottam.

A huszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely
siralmasan és nyöszörögve rázendített a _Lohengrin-nyitány_-ra.

Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját.

– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők zúgása…

Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel s hogy szerette, abban nem
kétkedem. Egyszer azonban elvétette a számot s a Wagner-nyitány helyett
a _Ladi-ladilom_-ot nyekergette a szörnyű szerszám. Bogumil ezuttal is
áhitatosan mondta:

– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők…


IV.

Az életében két korszakot különböztetek meg: az egyikben mindenre
_rászokott_, a másikban mindenről _leszokott_. A _rászokás_ is, a
_leszokás_ is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában
egyformán becsültem őt és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek
számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak.

Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte,
hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott.

– A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – mondta és
rágyujtott egy keserű és erős britannikára.

Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a szőllőhöz, a
korai felkeléshez, az evezéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokat.
Felemelte az élete _standard_-ját. Havi száz koronáért kivett egy
bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel –
csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Macquart-csokrokkal – ékesített fel.

– Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a kutyafáját.

Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta
beszámolt az uj eseményekről.

– Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar
egyszerüen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak
tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást.

Máskor ezzel lepett meg:

– Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az _Antialkoholisták
Egyesületé_-be.

Egy hónap mulva ezt ujságolja:

– Tudod mi az ujság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a szőllőről is…

A lakását otthagyta és ujat bérelt.

– Láttad az új szobám?

– Remélem szép.

– Mese.

– Nagy?

– Terem.

Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az ablaka a
szemétudvarra nyilt és egy irdatlan tűzfalra nézett. Fényes délben
sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de ő
sohase világított, mert – mint mondta – szereti «_a kellemes és
misztikus félhomályt_». Különben is ez jót tesz a szemnek.

Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen kiülték
boldogabb ülepek.

Kinyitotta az ablakot.

– Végy itt lélekzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. Semmi por.
Micsoda?

Lélegzetet vettem a kedvéért.

– Mélyebben. Igy, mint én. Ki a mellet. Ez erősíti a tüdőt.

A félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított.
Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit
ragyogott s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e, vagy irigyeljem-e
összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon s
eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez.


V.

Miről szokott még le?

Mindenről-mindenről leszokott.

Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt,
lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét elfutotta
a vér. Ijedten kérdeztem tőle, mi lelte.

– Voltál orvosnál?

– Nem.

– Mért nem mégysz hozzá?

– Majd elmulik.

– De ha megvakulsz?

– Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájos szemem s már
gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, barátom,
pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettővel együtt. Nagyszerű
és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. Hogyha az egyik elvész,
ott a másik.

Szóval erről is leszokott.


VI.

Az életről szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott le,
végérvényesen.


VII.

Halála ép oly különös és érthetetlen, mint az élete.

Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párisba. Nagyszerűen töltötte
el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is
tanult s már sietett haza, hogy elmesélje «_új impresszióit_» a
grisettekről, a midinettekről, a rendőr fehér botjáról, amelyet a
forgalom könnyebb lebonyolítására összetorlódott kocsik előtt fel
szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt.

Mindene be volt már csomagolva s könnyen és boldogan indult el kószálni,
hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó
kolibri-színeiben.

Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára s megcsiklandozta
talpát.

– Nagyszerű napom lesz.

Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt húzott
fel. Csakhogy ez a cipő kissé szük volt, szegény Bogumil táncolva
bicegett benne, a boulevarde-on pedig már arra gondolt, hogy hazamegy és
új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A
lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt
mindenki szük cipőben jár, végre a párisi divat nem türi a kényelmet.
Aztán valamikor gyerekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szük cipő
erősíti a lábat. Van-e nagyszerűbb érzés, mint szük cipőben járni?

Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben.

Egyszerre esni kezdett az eső.

– Sebaj, – mondta – ez frissit. Áldott májusi zápor.

A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a
víztől.

Elindult a montmartrei ház felé, ahol kedvese lakott egy öreg és
sárgahajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kigyózó
falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett és felmenet állandóan félt, hogy
valamilyen sötét apacs leszurja. A táncosnő nem volt otthon.

Bogumil legényesen, fütyörészve tovább ballagott. Lassanként
gyulladoztak Páris ezerszínű lángjai. Hütlen gondolatok kóvályogtak a
fejében, de nem tudta kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis
kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami facér
masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással.

– Mademoiselle – fuvolázta Bogumil és beszélni kezdett.

Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – csak azért, mert franciául
beszélnek – összezavarodott s a francia szavak közé egyre több szerb
szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre.

A leány nevetett, szó nélkül tovább ment.

Bogumil csendesen elmaradt mellőle.

– Kedves – mondta. – Párisi szokás. Remek kaland.

Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a lábát,
agyonnyomorította az újjait, de ő mosolygott, csodálta a körutak zaját,
a rengeteg fényeket, a hídak zöld és piros lámpáit. Már egészen
besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a
vonatja hazafelé.

Indult a szállodájába.

Amint azonban átrohant a köruton – hirtelenül és váratlanul – elütötte
egy autobusz.


VIII.

Leesett a földre.

Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott kalapált s
egy pillanat alatt végiggondolta, mi történik vele. Meghal? Nem, ez
lehetetlen. A halál valami ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul.
Aztán most utazik, átmeneti állapotban van, szük cipő a lábán. Csak ezt
levethetné. Igen, ettől meg kell szabadulni. Két óra mulva fütyül a
vonatja, Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a
halálra. Ő csak egy jó napot akart csinálni magának s még ott a földön
is meg volt győződve, hogy a nap alapjában – néhány kis kellemetlenséget
leszámítva – sikerült is. Az autobusz kerekei azonban már
végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, ő pedig lehajtotta a fejét,
alázatosan.

A véres és csonka törzsén lógó feje azonban még sóhajtott valamit.

Talán ezt:

– Úgy látszik, ez a nap mégse sikerült, teljesen.


IX.

Úgy látszik, de nem egészen biztos.

Bogumil szörnyethalt.

A szegény optimista holttestét két hétig szállították haza.

Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem őt, az
üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni,
elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája s milyen boldog az ember,
hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra eltompul a
szag iránt, a keze nem tapint és az inye nem érez semmi ízt. Csak
halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze fontoskodóan össze van
kulcsolva, mintha barátmalmozna. Még ennek is örült. Az ember nem vesz
lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia sem kell, mennyi mindent nyer
ezáltal. Egész lénye helyeselte a halált, neki is igent intett. Micsoda
kényelem, édes barátom, micsoda kényelem.


X.

Letöröltem a könyeimet.

Úgy láttam, hogy ezzel is nagyon-nagyon meg volt elégedve.

(1912.)


PÁVA.

Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett és megkapta a
méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége.

Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, ízmos, alig kopaszodó. Betétes
lakkcipőt viselt és szeretett csinosan öltözködni.

Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a felesége,
akinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelőtt a hivatalban.

Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, behívta a
kis, szegény rokonát, a tizenhároméves gimnázistát. Naponta nála evett a
konyhában.

A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. Nagyon
rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg kellett
csókolnia a bátyja cérnakeztyüs kezét mereven kellett ülnie a széken. A
tanácsos, végzéseket és _rendelvényeket_ olvastatott vele és mosolyogva
javította ki a hibáit:

– Illetmény… határozmány… bizottmány… nem bizottság…

Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmikép se lehetett volna
elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, mely általában
tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar világ volt és nagyon
haragudott azokra, akik csak valamicskét is akartak volna változtatni
rajta. Nem győzte dicsérni azt a kifürkészhetetlen és megfoghatatlan
bölcseséget, mely a vízet nedvessé, a tüzet meleggé tette s úgy
intézkedett, hogy a szamarak lehetően felül legyenek, az érdemesek pedig
alul. Élete egészen a kötelességé volt.

Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a hivatalával,
mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap otthon kellett
maradnia, epésen járt föl s alá. Forró álmában megjelent előtte egy ív
ropogós miniszterpapiros, az enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón
rohant be. Hivatala pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte
az utcára, a mezőre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen
mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, kinek
kedves és szives leereszkedéssel és hiába játszotta, hogy mindez
nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartotta, reszketett az
izgalomtól és napokig nyilalt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem
vette észre. Az egyhangú munkában mámora is volt, különösen ha valami
szabálytalanság fordult elő. Ekkor a sárgazöld szeme szikrát hányt, a
pirosas orra elfehéredett és az orrcimpáját kék karikák vették körül.
Érezte a «fegyelem» szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája
volt. Azt is szerette, ha protekcióért zaklatták. Előbb – hogy az utolsó
cseppig élvezze a tekintély és hatalom varázsát – még aláirt néhány
aktát, csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a
kunyerálóknak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a gyengéket
és a betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen hatalmas és egészséges.
Mások dolgában mindíg pesszimista volt. Ha valamely alárendeltje
megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, milyen gyászjelentést ad ki
majd az ügyosztály, milyen részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos s már
látta is magát a temetésen, fekete keztyüben, cilinderrel menni az
egyszerű fakoporsó után, s már olvasta is a másnapi ujságokban nevét a
jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és jelentkezett
nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdőcsucshurut? Szegény-szegény
barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. Aztán hozzágondolta,
elégedetten: ez se viszi sokáig.

Csak a hivatalában élt igazán és mikor becsapta maga mögött az ajtót,
mindíg szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a
szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott
várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és
félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy
észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A
méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.

Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. A beteg
szíve, mint valami ágyúgolyó, kilőtte őt a szoba közepére. Itt hevert
egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. Hosszú hálóingében
álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. Papirosfehér volt és
élettelen.

Reggel orvost hivatott, aki a fekete szivtölcsért rányomta a mellére és
sokáig hallgatózott – gonosz figyelemmel – mint egy betörő. Aztán
mosolyogva mondta:

– Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak oly egészséges a szíve,
mint egy húsz éves gyermeknek. Egyelőre azonban, méltóságos uram,
nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, méltóságos
uram. Nem fürdőhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, egy csöndes,
elhagyott, kedves kis várost, méltóságos uram. Igen, méltóságos uram.

Páva tanácsos egy hét mulva már le is utazott a kis városba.

A vonaton bezárkózott elsőosztályú bérelt fülkéjébe és gondolkozni
kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt ajtó, a
leeresztett függöny az a kis kék villanyláng, amely fönn ég, az a
magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a magányt. Hallgatta
süketen csengő fülével a magányt. Tapintotta a kezével a magányt. Egy
óra mulva már türhetetlennek tartotta. Ha legalább ülne valaki vele
szemben. Még a kalauz se tudja, hogy kicsoda. Olyan ő, mint a többi. Ő
is csak egy «utas». Olvasgatni kezdte a hirdetményeket. «Kérjük az
utazóközönséget…» Ebbe az utazóközönségbe ő is benne van, mint más
akárki. Mégis csak felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie.
Mindenesetre unalmas lesz.

A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem érdekelte. A
kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. Csak egy kutya
fordult utána, álmosan, aztán a kutyák csalódott tekintetével baktatott
tovább más irányban.

Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalónkabátot öltött s elment a
főispánhoz, akit személyesen ismert. De a főispán nem volt otthon,
nyaralt.

Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér mellényét
és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jól esett, hogy
hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a város végére.

A mezőn fecskevér, gólyaorr, kigyószisz nyílt. Szigorúan nézte őket. Nem
tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a szegfüt ismerte, a
többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem is volt fontos, se a
hivatali előmenetelhez, se az államrend fentartásához. Egy § alakú virág
azonban határozottan megtetszett neki.

– Nem ismerítek Páva tanácsost? – kérdezte most tőlük s a virágok rázták
fejüket a szélben.

Végre néhány gyerek akadt utjába. Szeretett volna barátkozni, de
sehogyse találta meg a módját.

– Fiatalság, bolondság – kiáltott feléjük.

Mikor pedig a gyerekek rá se hederítettek, ezt mondta:

– Nem kell haragudni… csak tréfálok… csak tréfál az öreg Páva… a
tanácsos úr… az öreg tanácsos úr… a méltóságos úr…

Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, a
titok, amit tartogatott, az ütőkártya, a nagyágyú. Most már elsötétedett
az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette volna rendreutasítani
a neveletlen embereket, különösen a gyermekeket, akik sértő módon
visongtak körötte. Már-már egy messzemenő reformon gondolkozott.
Általában helyes lenne valahogy jelezni, hogy egy hozzá hasonló
köztiszteletben és közszeretetben élő hivatalnok milyen fizetési
rangosztályban van. Milyen tökéletes és bámulatraméltó például a
katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot senki se nézheti közkatonának.
De hányan gondolhatják róla, hogy csak idősebb fogalmazó, vagy díjnok.
Kellene a hivatalnokoknak is uniformis, hajtóka és csillag, egy kis
kereszt, vagy akár egy ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az
újján gyémántgyürű van és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre. Az
emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó szók
bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni, évekig
reggeltől-estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tűzet,
vesszőt ennek a csőcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a
munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot fegyelemre, tekintélytiszteletre
fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba küldeni, tömlöcbe vetni,
kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. Halál, halál, halál.

Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, mint egy
gödörbe.

Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen bánatra
ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, mintha valamit
keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se volt. Leroskadt a
székre.

Egy fáradt, szegény pincér sietett az asztalához:

– Parancsol, nagyságos úr?

– Hogy mondta? – szólt a tanácsos, felemelve harciasan a fejét.

– Azt kérdeztem, mit méltóztatik rendelni.

– De minek nevezett engem?

– Nagyságos úr…

Erre a szóra rácsapott, mint a vércse.

– Én méltóságos úr vagyok.

– Bocsánat.

– Nem azért mondom. Hiszen megesik. Különösen a mai világban.

– Igenis.

– No hozzon nekem egy üveg finom, nagyon finom pezsgőt.

A pincér hanyatthomlok szaladt, hozta a hütővederben a pezsgőt, majd
megsemmisült a buzgalomban.

Páva tanácsos úr pedig ívott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér előtte
állott, figyelmesen. A kis város terén nem járt senki. Lassan – hosszú
szünetet tartva – beszélt a tanácsos:

– Szegény barátom… Sajnálom magát azért az előbbi botlásáért… Mert most
mindent megmondhatok… Tudja, ki ül itt maga előtt?… Nem tudja… persze…
nem is tudhatja… Páva… a tanácsos… a méltóságos úr… az előkelő
tisztviselő… Ne ijedjen meg… Maradjon csak itt, az asztal mellett… Ön is
ember… Egy gyufát… Köszönöm… Egész nap itt időztem a városukban… Csak a
főispán úr őméltóságát jöttem meglátogatni, de nem volt itthon…
Sajnálom… Ő is, tudom, majd sajnálja… Akar egy szivart, barátom?… Majd
az enyémből adok… Igazi havannák… Nem drága… Csak hetven fillér… Dugja
zsebre és szivja el otthon… Igen, igen… A város nem csunya… Csak
műveletlen, elmaradt, szegény… A patak szabályozatlan, a rét
szabályozatlan, egyáltalában minden szabályozatlan… Majd idővel… Itt
vidéken olyan nehéz valamit nyélbeütni… Néha még nekünk is… ott fönn…
Budapesten… Mindenesetre helyes lenne, ha a főispán venné kezébe a
dolgot… A főispán… Pista… Személyes jóbarátom… Pertu jóbarátom… Ő meg az
államtitkár… Multkor a miniszter megállított a folyóson… Parancsolj,
kegyelmes uram, mondtam neki… Mert vele is tegeződöm… Mindenkivel…
Bizony, mulik az idő… Ha elgondolom, hogy ezelőtt húsz évvel… Hány
évesnek gondol?… Negyvennek?… Kissé följebb barátom… Negyvenötnek?… Még
feljebb… Ötvenhárom… Mindenki fiatalabbnak néz… Hiába, a jó élet… a
kitünő koszt… a higiénia… Mellőlem egymásután dőlnek ki… Nem csoda… Az
emberek nem élnek okosan… mint én… nincs is módjukban… Hogy laknak
szegények?… Piszkos odukban… Ahogy a hirlapok írják… Mindenütt nyomor…
Mennyibe kerül itt egy ötszobás lakás?… Elég olcsó… Nekem is csak öt
szobám van… de az kétszer ilyen drága… igaz hogy tágas… szellős…
mindegyik akkora, mint ez a kávéház… Kényelmes otthon… Selyem-perzsák… a
falakon képek… zongora… gőzfütés… minden… minden… Hiába, a munka, az
megtermi a maga gyümölcsét… Csak annak nincs, aki nem dolgozik… Mert mit
látunk a mai társadalomban?… Naplopók… léhütők mindenütt… az úgynevezett
modern irányzat… és örökös panaszok… Én mindíg soron kívül léptem elő…
Igaz, hogy nem ismertem a restséget… éjjel-nappal… munka… vesződség…
gond… Szorgalom… megbizhatóság… kitartás… tehetség… általános európai
műveltség… Milyen nyelven beszél még, barátom?… Sprechen Sie deutsch?…
Parlez vous francais?… English spoken?… Nekem mindegy… Nem mintha
dicsekednék… Mert alapjában szerény ember vagyok… jó ember… áldott jó
ember… szigorú, de jó… igazi magyar ember… Kenyérre lehet kenni… Csak a
tiszteletet követelem meg alárendeltjeimtől… De olykor szivesen
leereszkedem hozzájuk… Úgy mint most magához, aki egy egyszerű, szegény,
mondhatnám szánandó vidéki pincér… Nem baj…

Megivott még egy pohár pezsgőt, belenézett a koromszínű nyári éjszakába,
rágta a pezsgőtől lucskos bajuszát s a kéjtől hörögve mondta maga elé:

– A méltóságos úr… elbeszélget kissé… a méltóságos úr…

Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a hivatalos
tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy igazi úr. Öt
koronát nyomott a markába borravalóul.

– Nem baj – mondta még egyszer.

Ment haza a szállóba, ahol két egymásba nyíló erkélyes szobája volt,
kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a holdfény.
Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a holdvilágról, melyet
határozottan nem helyeselt és inkább a város lámpáit vizsgálta, melyek –
észrevette – nem égtek.

Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg eléggé
mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik Budapestre. Itt igazán
semmi keresnivalója nincsen.

Később eszébe jutott, hogy még valamit nem mondot el ott lenn, a
kávéházban. Majd reggel, a kávénál.

Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, mintha
fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a sebeit, a
keléseit a lelkén, szegény-szegény halandó, éles cseréppel, mint a
bibliai nyavalyás a szemétdombon. Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy
irtózatos rém ült ekkor a szemében, gyáva, fecsegő, beteg kísértet,
semmiben se hivő, semmit se remélő, fáradt, álmos, csunyább a halálnál
és az őrületnél: az öregség.

(1915.)


A SÚGÓ.


I.

Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi zongorabillentyük.
A fa-hang pedig, mely e fogak közül jött, tompa és bánatos, talán a
hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más embereké, akik azzal
keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. Homloka sunyi, szeme a
földre néz, az arca halvány. Künn, a városon kívül lakott, földszintes
házban, mely sokkal mélyebben volt, mint a többi, úgy hogy a súgó a
járókelőknek csak a cipőjét, harisnyáját és a térdét látta. Ez a
térd-szemlélet lett később a veszte. A súgólyukból egy kardalos lány
kövér térdét bámulta két évig, kinek áttört fekete harisnyáit sárga
harisnyakötő csatolta össze s a lány annyira megbűvölte, hogy – hirtelen
elhatározással – feleségül vette őt és levitte magához földalatti
odujába, mely a pincék hideg és nyirkos lehelletét árasztotta.
Kisérteties volt ez a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezőkre, a
temetőre, a vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A
csend megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és
kócosan ült egy széken. Ő pedig – hóna alatt piszkos papircsomókkal –
rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát és belebujt abba a
kopott-arany faköpenyegbe, mely második lakásává vált.


II.

A súgónak előbb homályos és zaklatott karriérje volt.

Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bűvészkedett. Hosszú
művészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly bujkált. Így
köszöntött be esténkint a vidéki vendéglőbe, ahol söröző társaságok
ültek. Akkor elővett egy elefántcsontbotot, egy tojást, egy órát, egy
csomag kártyát. Bűvészetei többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta
hipnotizáló szemeit. Kezei ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is
észrevették a suskust. A társaságból rendesen kikeresett egy csempe
fogú, csunya leányt, megfogta az üterét, kétségbeesésében szerelmet
vallott neki. A lány – hálából – elárulta a társaság titkait.
Máskülönben a tojás sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya,
melyet gondoltak.

Ilyenkor az «imprezárió» a söntésben korholta:

– Te botkezű! Ha még egyszer elhibázod, mehetsz.

A bűvész azonban hitt magában, az akarata bűvös erejében. Egy ízben
elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörőjével izzé-porrá
törte.

– Tessék megnézni, uraim és hölgyeim, – hadarta – az órát összetörtem.

A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban hevert,
arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg voltak elégedve.

– Most pedig ráborítom ezt a kendőt – mondta – csak meg kell érintenem a
varázsvesszővel és…

Csend lett.

– … És koncentrálom az akaratom minden erejét…

Összeráncolta homlokát, erőfeszítés tükröződött az arcán, a szeme
világított, mint az indiai fakiroké. Arra a könyvre gondolt, melyből a
bűvészetet tanulta.

Egy perc multán megszólalt:

– Sziveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak arra,
hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó aranyfödéllel,
sértetlenül, mint azelőtt.

A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, aki már
kissé – nem minden ok nélkül – nyugtalankodott.

A bűvész pedig a mozsár fölé hajolt:

– Már hallom a ketyegését.

A kendőt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, csak a
tapogató ujjaival kereste az órát és még jobban elsápadt.

– Valami hiba van – mondta halkan.

Az ujjai üvegszilánkoktól vérzettek.

– Valami hiba esett – sírta és az «imprezárió»-ja felé fordult
könyörögve. – Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettő, három. Még most
sem. Mi ez…

Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra kiment és
nem is jött vissza többé.


III.

Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserű szájában a kudarc
ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy rá még vár a
dicsőség. A szégyen később a föld alá űzte, a pincelakásba és a
súgólyukba.

– Ó, szent művészet, mennyit kell szenvedni érted.

De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hősök ordítottak, a hősnő
pedig vérbefagyva feküdt a diványon, az idegei kellemesen borzongtak.
Halkan és izgatottan sugott. Egy év multán már játszott is. Ott lenn, a
súgólyuk villamos mélységében mozgott és gesztikulált, az arcát
elfintorította, kezét – a szerelmi vallomásoknál – szívére nyomta, a
szemét kimeresztette, a könnyei csorogtak, kómikusan játszott, mint
majom a ketrecében. Ezek az esték megviselték. Előadás után, mikor a
függöny lement, a közönség eltávozott és a tűzoltók feltüntek a
színpadon, az arca – halotthalvány és verejtékes arca – búsan rémlett
fel, mint a hold.


IV.

A színészek nem igen barátkoztak vele. Sötét és mély életét magány
takarta el s csak egy súgókollégája látogatta meg néha – a szomszéd
vidéki városból – a családjával. Ilyenkor lázasan cserélték ki
impresszióikat:

– Súgni, barátom, – mondotta nem mindenki tud. Hallottad, hogy súgok? Ha
én «vezetem az előadást» úgy megy, mint a karikacsapás. Mert a súgó
minden. A súgó a színház lelke.

A két súgó összebólintott. Azon a nézeten voltak, hogy a súgóknak és a
családjaiknak össze kell tartani.

Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos több ezer
lapos, bőrbekötött könyv volt ez, melybe «művészi pályája» minden
szemetjét összegyűjtötte. Színészek, színésznők, írók arcképei
sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak beléje, buzdító
verssorokat és axiomákat, ujságcikkek voltak felhalmozva, melyek a
színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek a hirlapokból kivágott
halálhírei, emlékfürtök, képeslevelezőlapok, rongyos szerepek, referádák
a ripacsok vendégszerepléséről, hosszú, kenetteljes
színész-elmélkedések, mókák és régi színlapok egészítették ki a nyomor
és a szeretet e fantasztikus szarkafészkét. Ilyen mondatokat
silabizáltak ki: «Előre a Parnasszusra.» Vagy: «Kartárs, mindig ez
legyen a mottód: dicsőség és művészet.» Vagy: «Menj tovább ezen a szép,
de rögös pályán, csüggedetlenül.»

– Csüggedetlenül – mondta a súgó magasztosan.

Az elfogulatlan szemlélő nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el az a
szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Ő azonban művésznek
tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe a förtelmes és
groteszk könyvbe lejegyezte minden emlékét, dolgokat, melyek a fölületes
ember előtt jelentéktelennek és érthetetlennek tetszettek, de számára az
eltünő pillanatok ízét és mézét örökítették meg.


V.

A feleségét gyakran magához vonta:

– Jőjj a keblemre, ó, te szent nő.

A kis városban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a felesége. A
házassága első évében titokban csalni kezdte a súgót. Később már nem is
vigyázott, a hűtlensége nyilt titok lett mindenki előtt, csak a súgó nem
sejtette. Különben, többnyire nem volt otthon. A hívatásának élt, bohém
módon, szegényen és elégedetten. Művésznyakkendőjét gőgösen lobogtatta.
Hajadonfőtt járt az utcákon és magában beszélt. Az a sok szó, mely a
súgólyukban végigsiklott a száján, kissé megzavarta és részeg volt akkor
is, mikor nem ivott bort. Előadás közben szerette volna elrúgni a
színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a
fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángragyújtva. Arra is
gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A
súgólyukban elbujva, mint egy földalatti állat, süket vakondok várta a
«dicsőség»-et. Színház után hangosan beszélve, kalap nélkül, szaladt
haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai beszédek, királyok,
inasok, szentek, züllött lányok, őrültek, végtelen, érthetetlen,
hosszú-hosszú szerepei.


VI.

Egy forró tavaszi délután a kis szobája ajtaján kopogtatott.

– Malvin – súgta a szokott fa-hangján – nyisd ki.

Aztán erősebben:

– Nyisd ki.

Aztán az öklével:

– Nyisd ki.

A pincelakásban két hang suttogott.

Mikor az ajtó még mindig nem nyilt ki, az ablakot betörte a lábával és a
szobába ugrott.

A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszinésze pedig egy
széket szorongatott a kezében.

– Megcsaltatok – ordította és sírva fakadt.

A jellemszinész felé fordult.

– Te gazember – hördült rá – te hitvány, te disznó.

A jellemszinész elfordította a fejét, nem is szólt semmit, az inába
szállt a bátorsága. Ő, akit a színpadon nem sérthettek meg, anélkül,
hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengő gorombaságával,
most a fal mellé lapult, mint egy egér.

A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott gutturális
színezetét is, feje vörös haragban fürdött.

– Becsületem elrablója – kiabált valamelyik rosz színdarabból –
boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója!

Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. Végre
megtalálta:

– Te cenk.

A feleségéhez fordult:

– Te céda.

Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörüen játszotta, a
dicsőség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, ez az ötödik
felvonás utolsó jelenete. «Voltak és a férj.» «Kitörő szenvedéllyel»,
tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelő mindent elrendezett, az
asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a krumplit hámozta, csak
meg kell ragadni és belevágni a csábító szívébe. Lábai toporzékoltak. A
padló döngött alatta hatalmasan, s érezte, hogy erre várt, ez a
dicsőség, ez a művészet, ez az «élet színpada».

A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt belevágta a
szinész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul elterült a földön.

– Ez meghalt – mondta és eldobta a kést.

Aztán leült egy székre, sápadtan, lélekzet nélkül, mint a művész, aki
elvégezte a munkáját és a dicsőséget emészti. Nyugodt volt és nagyon
elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erőt, a könnyei boldog, forró
patakokban megeredtek:

– Ó művészet… ó dicsőség… ó szent, szent művészet – mondta utoljára.

Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra s várta, hogy
csöngessenek és leeresszék a függönyt.

(1912.)


BOROTVA.

Krakauer H. Henrik állásnélküli pincér reggel korán kádjegyet váltott a
népfürdőben. Egy kis szobába vezették, amelynek recés üvegajtaján a gáz
lepkelángja táncolt, benn a padlón gyékény futott végig, a fal mellett
pedig állott a korhadt fakád.

A pincér mohón magára zárta az ajtót, kétszer. Azután – a kalapját le se
véve – megállott a gázláng alatt és ünnepien körülnézett, mintha magába
akarná ölelni a szobát és végtelenül meghatódna azon, hogy ideérkezett.
Gallérján dér fehérlett. Sokat csatangolhatott éjszaka, kirojtolódott
nadrágja csatakos volt, a szeme zavart. Egyetlen természetes mozdulata
az lett volna, hogyha végig vágódik a kis szoba padlóján, egész
hosszában. Levette a kalapját, félresimította gyér haját, gerincét
megkeményítette. Beletekintett az olcsó, zöld tükörbe és nézte girhes,
zöld arcát. Lassan kigombolta télikabátját, melyen csak egyetlenegy gomb
fityegett, felakasztotta a fogasra és belső zsebéből kivett egy
feketenyelű borotvát.

A borotvát kinyította, megtapogatta éles pengéjét és odatette a
szalmaszékre.

Még egyszer megnézte, be van-e zárva az ajtó? Senkise járt a folyosón.
Ez a pillanat alkalmasnak látszott. Három kemény és határozott lépést
tett a szék felé, össszeráncolta szemöldökét és a borotva után akart
nyúlni.

– Majd később, – gondolta – piszkos vagyok, előbb meg kell fürdenem.

A szobában kellemes meleg dongott. Ez arra csábította, hogy levetkőzzön.
Egymásután dobta földre pecsétes és fényes ferencjózsefét, a barna
bolyhos mellényt, a szürke nadrágot, kinyitotta a forróvízes csapot s
kis, hitvány, elcsigázott gyerekteste alig várta, hogy megteljék a kád.
A habok vidáman nyargalásztak benne. Előrehajolva nézte a pezsgő vizet,
sovány hátából kiugrott garádicsos gerince, mely olyan volt mint
gyalutlan deszkán a kemény, csomós faér. Egy perc mulva kábultan
loccsant a vízbe.

Kinyújtotta lábait, hátraszegte fejét a kád káváján és zsibbasztó
forróság hízelegte körül. Úgy tetszett, hogy ágyban hever, hullámok
párnáján, testét a víz édes dunyhája takarja, a szeme tüzelt, a haja
felborzolódott, az arca pirosra gyulladt. Semmire se gondolt. Határtalan
szabadnak tudta magát Élete a háta mögött hevert. Babrált a vízzel,
eregette a csapokat, bukdácsolt, sűrű, szivárványos szappanhabot vert,
megdörzsölte a tarkóját, beszappanozta a haját, a fülét, a mellét,
azután – egyenként – a lábait és jókedvűen prüszkölt a vízben. Néha a
borotva felé pillantgatott, a víz azonban marasztalta.

– Még van néhány percem – mondta.

A pincér, aki sohase bámészkodott, most – évek multán – először volt
egyedül és hosszan, boldogan nézte a szoba közepén libegő gázt, a
falakat, a földrevetett ruháit, melyeket kétségbeesetten dobott le,
örökre. Magát is figyelte. Észrevette, hogy érdekli a teste. Kezét a
lepkeláng felé tartotta, hogy lássa a piros-kék térképet, a vér
derengését és rajta az erek kék vonalait. Fejét leszegte, szemét a
mellére meresztette, melyet eddig sohase nézett meg. A bőrét keshedtnek,
vajsárgának, éhesnek, de elég jó minőségűnek találta. Különösen megörült
annak, hogy a lába nagyujját kedve szerint vissza tudta hajlítani.
Ötször-hatszor megpróbálta. Mindig sikerült. Vajjon lehet-e ezzel pénzt
keresni? Meg kellene tanulni hegedülni a lábával, mert ma már kézzel
sokan hegedülnek, orfeumba mehetne, csak gazdag mecenást csípne, aki
kitaníttatja. Vannak Budapesten láb-mecenások? Valószínűtlennek
tartotta, de sokáig gondolkozott, már látta is a nevét a lapokban, az
orfeum plakátjain, a villamos újságban. _Krakauer H. Henrik lábművész_.
Csak a név nem jó. Ilyen alkalmakra álnevet választ, angolt vagy
franciát.

Sokszor egymásután kimondta a nevét, halkan, a fal felé fordulva,
belesúgta a vízbe, a csapokba, a szobát megtöltötte vele. Nagyon
elcsodálkozott, hogy neve is van és hogy éppen így hívják, Krakauer H.
Henrik. Nem előkelő név, de van benne valami szomorú muzsika. Alapjában
az is furcsa, hogy néhány betű jelent egy egész embert. Ez a név őt
jelenti, a fájdalmát, az éhségét, a testét, melyet megint
körülszappanoz, puhán és gondosan. Tiszta akart lenni, patyolatfehér,
makulátlan. Könnyű szappanhabban fürdött. A kádban gőzölgő vízet is
vastag szappanréteg borította, mint dupla hab a kávét. Még egyszer
fehérre meszelte magát, megmosta a tarkóját, a haját, a fülét, a mellét,
mint előbb, de még buzgóbban, hogy minden szennye-mocska leolvadjon.

Nyítogatta a csapokat, új-új vízet zúdított magára, a szappan már
vékony, áttetsző hártyává soványodott.

– Még most sem vagyok tiszta, – sopánkodott. – Rosz ez a szappan.

Újra kezdte a tisztálkodást. A homlokát bemaszatolta. Ekkor – minden ok
nélkül – eszébe jutott egy régi cimborája, a nevét se tudta, csak azt,
hogy két évvel ezelőtt valami markőrrel együtt szolgált, egy
ferencvárosi kávéházban és éjszaka borközi állapotban kilopott a
zsebéből két pengőt. Azt hitte, hogy másnapra visszaadhatja. Egy hónapig
furdalta még a gondolat. Azután elfelejtette. Különös, hogy most mindez
bántja. Mit akar tőle a markőr? A markőr szegény ember volt. Már
emlékezett reá. Csehországból jött, alig tudott magyarul, Vencelnek
hívták. Barna szeme riadtan tekintett a világba, a szeme állandóan
vöröslött, mintha kisírta volna, szúrós, villás bajuszt viselt, mely úgy
ágazott kétfelé, mint a hőscincér bajusza. Kissé bele-belefájdult a
szíve, mikor reágondolt. Gyalázat, hogy a szegény ember szegénytől lop.
A markőr hetekig mesélte fűnek-fának a csodálatos históriát. Sohase
gyanusította őt. Már csak ezért is vissza kell adnia a két pengőt. Ezt
most el kell intéznie, még ma reggel, felkeresi a kávéházban s bevallja,
ő a tolvaj. Addig nem halhat meg. Ha az ember elmegy, váljon el
békességben.

Megállapodott ebben, de a gondolat kissé megbolygatta a tervét.
Izgatottan ült a vízben és tovább tisztálkodott. Még a markőrnél is
nagyobb baj volt az újpesti pikkoló-fiú. Mert az ügy nem maradt abban,
később be kellett bizonyítani a kávésnak, hogy a pikkoló a tolvaj, aki –
miután a telefon-fülkében kétszer arculteremtette – mindent magára
vállalt. Szegény kis kölyök szégyenkezve állott a kávéházban, kezében az
újsággal, csak nézett a nagy-nagy szemével, azután szó nélkül útnak
indult. A pincér elfordult, hogy ne lássa a pikkoló szemét. Kétségtelen,
hogy miatta csapták el, az ő lelkén száradt, hogy fillér nélkül ment
haza, siránkozva, gyalog és azóta talán miatta éhezik. Félmunkával nem
lehet beérni. A pikkolót is felkeresi. Holnap vagy még ma, vagy most
mindjárt, reggel. Csak ezt a két dolgot kell lerázni a nyakáról, azután
visszajön. Még akkor se késő.

Végigdörzsölte a lábát és új vízet engedett a kádba. Mind a két kezével
csapkodta a testét. Hadd jöjjön le minden piszok. Dühösen, fanatikusan,
kétségbeesetten mosdott. Felállott a kádban. Haja megőszült a habtól,
sikamlós testét vastagon borította a puha, lyukacsos, színesen-villogó
szappanréteg, fehér, talpig fehér volt, még a bajusza is, mint egy
hóember. A mellén babrált, paskolta, gyúrta, csikarta a szívét. Igaz, mi
van az asszonnyal? Három hónap óta nem látta. Azóta csak korcsmákba
járogat, zongora-verklit hallgatni, kártyázni durákot és máriást. Itten
is ő a hibás. Az asszony kutyamódra szaladt utána, öt-hat utcán, csak
neki nem volt szíve feléje fordulni. Most látta a felesége kékbabos
zsebkendőjét is, melyet a szemére nyomott. Azután a szájába dugta a
bolond, hogy ne halljék a sírása. Szegény, szegény asszony, jó asszony,
kedves asszony, gondolta a pincér. Nemrég hallotta egy
cselédismerősétől, hogy beállott vicénének, tudja is, hová. Szegény,
kedves, buta asszony. Az ablakon már feltetszik a hajnal. Ha most
felöltözik, beszélhet vele, ilyenkor nyit kaput, a lépcsőházat söpri, a
garádicsokat sikálja. Neki is illik egy jó szót mondani, vagy mi.
Annyira érezte ezt a pincér, hogy a forróságtól kissé megszédült, a
falhoz kapott és hogy el ne bukjon, megrántotta a zuhanyt.

A zuhany végigmosta a testét, a hab fehéren fröccsent a szennyes vízbe
és egy pillanat mulva a szoba közepén állott fehéren, mint a cukor.

– Tiszta vagyok – mondta.

Mosolyogva nézett a borotvára.

– Krakauer – sóhajtott, mert mindig a vezetéknevén szólította magát –
ostoba szamár vagy. Gyorsan öltözz és intézd el a három ügyet: a
markőrt, a pikkolót és a feleséged. Majd azután beszélek veled. Addig
azonban nem.

Dideregve maga köré kerítette a lepedőt és leült a székre. Elkészült a
halálra s megtehette volna, amit akart. Ő azonban úgy érezte, hogy aki a
halálra elkészült, az az életre készült el s csak az élhet, aki
nyugodtan meg tudna halni. De nem ért rá meghalni: sietni kellett a
markőrhöz, a pikkolóhoz és a feleségéhez. Minden porcikája az életé
volt. Ellökte a borotvát, betolta a télikabátja zsebébe, öltözködött.
Ezer terv forrott a fejében. Ruganyosan lépkedett. Künn a téli nap
sárgán és mozdulatlanul égett, mint egy nagy macskaszem, a zuzmarás
levegő, a fehér háztetők, a meginduló villamosok az élet kedvét
lehelték. Zsebében megtapogatta a borotvát. Arra gondolt, hogy öt perc
mulva a felesége szobájában lesz és megborotválkozik. Mert az álla még
borostás volt. Nem is értette, hogy a borotvát mire-másra lehet
használni, mint borotválkozásra.

(1911.)




TARTALOM.


Kis tragédiák.

  A detektiv  5
  Horoszkóp  19
  Verpeléty  38
  Kék gyász  52
  A gipszangyal  60
  Kártya  71
  Amália  80
  Néhány levél a «Zöld Napló»-ból  92
  Tű  101
  Rongyos gavallér  110
  X... kalandornő  121


Kis komédiák.

  A kövér biró  137
  Komédia  148
  Április bolondja  158
  Leányok  170
  A bolond magyar  179
  Oligocén és Eocén  195
  Bácskai barátom  215
  Páva  230
  A súgó  245
  Borotva  257


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


26 |elővette a horoszkopót |elővette a horoszkópot

77 |mosollyal fodadta |mosollyal fogadta

88 |ebben a koprsóban |ebben a koporsóban

96 |huszonnégy órág |huszonnégy órát

98 |fuka rés titkolódzó |fukar és titkolódzó

213 |városban a progresssiót |városban a progressziót

216 |éles konyakést |éles konyhakést

230 |mélóságos címet |méltóságos címet]







End of the Project Gutenberg EBook of Bubájosok, by Dezso Kosztolányi

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 61879 ***