path: root/57579-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 57579 ***









MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

60. KÖTET

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

Irta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

REGÉNY

IRTA

MIKSZÁTH KÁLMÁN

MÁSODIK KÖTET

KEMÉNYFFI JENŐ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

_Minden jog fenntartva._

Franklin-Társulat nyomdája.




TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(A Patkó legenda keletkezése és szétfoszlása.)

Biz az pedig valóságosan Velkovics Rozália volt és nincs benne semmi
ördöngősség, hogy ő volt, hiszen tudjuk, hogy Velkovics György uram és
családja minden évben Somlyón tölt néhány napot. Trencsénben más a
bon-ton, mint egyebütt. A trencséni high-life nem megy a Tátrába vagy a
Svájczba, mint a laposabb lakóhelyek úri népe nyarankint, nem veszi
pénzen a telet (van az neki elég), Olaszországba se utazik ősz felé a
meleg fölkeresésének okából, a trencséni ember belülről szedegeti be a
meleget borovicska képében, hanem ha valami nagy flanczot akar mutatni,
szüretekre jár. Nem a bor miatt, hiszen a bort Trencsénbe is elhozzák
palaczkokban, hordókban, inkább a szőlők és a szőlőkben lezajló élmények
miatt. Trencsénben ez a becses, ez imponál. Híre fut az egész környéken:
Velkovicsék szüretre mentek. Száz irigy sóhaj röppen el. Ah, boldog
emberek! Csert je panom! (Ördög bajuk az uraknak.) Hát ez bizony olyan
fenhéjázó, rangos dolog, mintha azt mondanák más közönséges vidéken,
hogy Velkovicsék tengeri fürdőre utaztak. Van bezzeg találgatás, hogy
hova, miféle szüretre mentek hát Velkovicsék? Somlyóra. Hohó, Somlyóra!
Nagy szó. A Somlyó semmivel se hitványabb hely a szüretek közt, mint a
tengeri fürdőzésben Trouville vagy Ostende. Hja, a ki teheti! Könnyű
Velkovicséknak! Az ördög köpi azoknak a pénzt. Így beszélnek Trencsénben
és hétmérföldnyire köröskörül a «pan»-ok és «panicskák», kik még sohase
láttak természetben venyigét és szőlőkarót.

Velkovicsék véletlenül érkeztek meg ma, csak holnapra várták őket. A
véletlenség onnan eredt, mert az ötödik testvér, Kohlbrunn Matild,
férjezett Mordon Jánosné, a kinél egy napot kellett volna tölteniök
útközben, egész háznépestől valami temetésre ment Szombathelyre.

– Hát ez is csak nekünk szerencse, – örvendezett a házigazda, a mint a
sok csókolódzásnak, ölelgetésnek vége szakadt.

– Ebédeltek-e már?

– Hogyne! Pápán a «Griff»-nél.

– Nem igaz! – erősködött Zsuzsanna asszony, s el sem hitte addig,
gyanusan fürkészve őket, míg meg nem esküdtek sorba.

Akkor aztán megindult a millió és millió kérdés, csodálkozó felkiáltás,
leginkább Rózát illetőleg. «Istenem, hogy megnőtt ez a gyermek! De
milyen szép! Mit csinálsz a hajaddal lelkecském, hogy olyan fényes, mint
az aczél?»

Derült, meleg és hangulatos látvány volt, a mint ott ültek hosszú évek
multán megint együtt a szőlőbeli villa mestergerendás, fehérre meszelt
falú, nagy szobájában, a «Stadt Frankfurt» ebédlőjének egykori pajkos
törzsvendégei, – csak az öreg kékfestő hiányzott, de a helyett ott volt
az új hajtás, a szép Rozáli. Hejh, sok víz folyt le azóta a Vágon! Az
idő sokat elszedett tőlük, csak az emlékeiket hagyta meg. A megindult
beszélgetés föl-fölkavart egyet. Emlékszel-e még, mikor a bolond
grófodat kisérted? Az ám, vajjon mi lett aztán belőle? Hát azt tudod-e
még, mikor a pezsgőt ittuk valahol a Zugligetben a zálogba csapott óra
árából? Még most is őrzöm otthon Rekettyésen az öreg órát. Sorra került
azután a trencséni élet is.

– Ott van-e még a régi czimboránk, Stromm? – tudakolta Miska.

– Csinos, deli ember még most is, – jegyezte meg Velkovicsné.

– Persze. Mert neked minden uniformis imponál, – pirított rá Velkovics.

– Czélzás akar ez lenni? – évelődött Tóth uram a sógorasszonynyal.

– Azért mondja Gyuri, – mentegetőzött Velkovicsné, mert… Eredj csak ki
egy kicsit, Rozália kérlek. De nini, hol van Mari?

– Künn sétál valahol a szobaleánynyal, – felelte Tóthné. – Bizonyosan
nem vett benneteket észre, mert különben itt volna már.

– Eredj ki Rozika, keresd meg!

– Azonnal mama, csak a kalapomat teszem föl.

Róza sejtvén, hogy róla lesz szó, eltávozott, mire elbeszélte
Velkovicsné, hogy a Gyuri csipős mondása voltaképen arra vonatkozik,
mert a Rózának egy tavalyi udvarlóját, egy hadnagyot, különös
pártfogásába vette, a kinek aztán szegénynek kvietálnia kellett valami
kényes ügy miatt.

– Közönséges szélhámos volt, – pattogott Velkovics. – Kompromittálta a
leányunkat.

– Lehet, hogy az volt, de előkelő családból származott.

– Mit nevezesz te előkelő családnak, Zsuzsánna?

– Olyat, a ki nem maga járta ki a nemességét.

– Jó nyelved van, Zsuzsanna. Mondhatom, jó nyelved van, – mondta
Velkovics úr megsértődve, deres haját markával felborzolva, a mi a
közeledő vihar előjele szokott nála lenni.

Sietett is Tóthné átvinni a beszédet egyébre.

– Az idén is Rajeczen töltöttétek a nyarat?

– Sehol se voltunk, – felelte Velkovics mogorván.

– Jele, hogy semmi bajotok nincs, – szólt közbe Tóth sógor.

– Úgyan hadd el, kérlek. Épen azért nem mentünk sehova, mert mind a
ketten betegek vagyunk és nem tudtunk a helyre nézve megegyezni.
Zsuzsanna vérszegény, neki déli fenyvest ajánlottak a doktorok, nekem
meg vértolulásaim vannak, engem Marienbadba küldtek. De minthogy Zsuzsi
engem félt, én meg Zsuzsit féltem, hát nem mertük egymást ellenőrzés
nélkül hagyni és inkább otthon maradtunk.

Ezen aztán úgy kaczagott Trencsén érdemes polgármestere, mint a zuhatag,
mert az volt a szokása, hogy ha a mérgét nem sikerült valami vastag
gorombaságban kilöknie, hát a humor édes mézében csöppentette el.

– Egyébiránt – tette hozzá, – ebből is láthatod sógor, a te amerikánus
egyenlőségi tanaidnak a tarthatatlanságát, mert még a vér sincs
egyenlően és arányosan felosztva az emberi testekben. De ez ellen még
legalább védekezhetik az ember a hogy lehet.

– No és hogy védekezik? – kérdé Tóthné.

– A mi engem illet, köpölyöztetem magamat, a vágújhelyi vörös boromat
pedig, melyet magamnak rendeltem, itatom azóta Zsuzsikával; van is,
nincs is már a hordó alján.

– Eredj te Luczifer! – förmedt rá Zsuzsanna asszony, kinek fagyás
folytán átkozott vörös orra volt, mintegy czáfolatául annak, hogy
vérszegény, – képes vagy rá megfontolatlan szavaiddal, hogy először a
katonatisztekkel hoznál hírbe, most meg a részegeskedés gyanújába
keversz.

Míg ilyen félig kedélyes, félig csipkelődő beszélgetés folyt bent, addig
a szép Róza bejárta a szőlőt, Marit keresve mindenfelé, természetesen
sehol sem találta, még a Rögi apó se tudott róla semmit.

– Nem láttam a kisasszonykát reggel óta.

Rögi apó épen a kunyhójába tartott, hogy a taplókészletéből vegyen
magához.

– Nem is voltam különben otthon, – magyarázta, mert szedőket jártam
fogadni a városban.

– Mikor kezdjük a szüretet?

– Csak holnapután.

– Lesz-e sok bor?

– Apró a szem az idén, kisasszonykám. Az Isten megadta bőven, hanem az
idő nem jól dajkálta meg.

Az apó eltünt a kunyhó ajtaján ezek után, de a megnyiló ajtón át kiosont
a kunyhóból a dogg, mister Bligi. A kiállott fogság után megrázta magát,
miközben csak úgy pattogott a bőre s hamuszín szőréből egész porfelhő
támadt.

– Ah, a Bligi! Hopsza Bligi. Gyere ide kutyuskám, – örvendezett Rozália,
piros száját összecsucsorítván fütyülésre, bár az neki sehogy se
sikerült. Mister Bligi mégis odajött s megismervén őt tavalyról, a
farkát csóválta. Róza lehajolt hozzá, megveregette a bordáit kis
kezével, a mi annak nyilván jól esett, mert egyre jobban megnyúlt és
alákuporodott, nagy, okos szemeivel hálásan pislogva rá.

– Hát megismertél, mister? Szép tőled, aranyosom. Nos, hol az úrnőd? Nem
lehet nagyon messze. Vezess hozzá!

Bligi, mintha értene, megindult a barázdán, a melyen Mari ment volt
délután s mindenütt szaglászva, szimatolva, kivezette a vendég
kisasszonyt az útra. Meg-megállt koronkint és hátranézett.

– Jól van jól, csak eredj előre. Ne félj no. Megyek utánad, mert te
bizonyosan tudod, hol van.

Ment, ment az eb egész biztonsággal s Róza utána mindenütt, noha már
csodálkozni kezdett, hogy hova mehetett Mari ilyen messzire, s nem
minden szepegés nélkül gondolta, hogy tán könnyelműség volt ő tőle is
így elkalandozni ismeretlen helyen, de már könnyebbnek látszott a czél
elérése a kutyával, mint a visszatérés a kutya nélkül, tehát ment ő is s
egyszer csak ott találta magát a vigadó sokaság közt, a Findura
szőlőjében.

Bligi csodálatos tájékozottsággal vagy ösztönnel rögtön keresztül fúrta
magát a leányok csoportján, réseket nyitott magának a kikeményített,
különböző színű s szerves összefüggésbe hozott szoknyák között s egyszer
csak mit csinált örvendező pajkosságában, felugrott az első két lábával
a semmit nem gyanító Tóth Marira s kiöltött veres nyelvével megnyalta a
kezét.

– Bligi, te czudar! – kiáltott fel élénken. – Hogy jösz te ide? Jaj,
hogy rám ijesztettél!

De még ennél is nagyobb volt meglepetése és ijedelme, a mint egyszerre
valaki, se szó, se beszéd, átfogta a nyakát és egy csókot czuppantott az
arczára jobbról-balról.

– Szent Isten, Róza! Te vagy az?

Tóth Mari piczi, kedves fejecskéje még el volt bódulva a mulatság
emlékeitől, minden érzéke izgalmas és zavaros állapotban volt, csillogó
két szeme egy képet látott, egy alakot, azt, a kit várt, – és ime,
megjelenik helyette Velkovics Róza.

Halotti sápadtság borítá el vékony arczocskáját s úgy reszketett, mint a
nyárfalevél.

– Istenem, mi lelt? Oly fehér vagy, mint a kréta! – kiáltá ijedten
Rozália.

– Semmi, oh semmi, – mondá bágyadtan és mosolygott.

– Mi történt veled, édesem? S mit jelent rajtad ez az utálatos ruha?

Mari mintegy ösztönszerű védekezésül odatapasztotta remegő kis tenyerét
barátnéja szájára.

– Egy szót se erről, még egy szót se, Rózácska, míg apródonkint mindent
megmagyarázok, mert látod, ez szörnyű titok.

Sajátságos jelenet volt. Róza érezte, hogy rosszkor jött, Mari pedig
épen nem tudta elpalástolni ijedelmét. A viszontlátás öröme helyett
bizonyos hűvös áram suhant el. Egy darabig némán néztek szembe, Mari
olyanféle mozdulatot tett, mintha el akarna bujni előle, majd látható
lehangoltsággal kérdé:

– Hogy jösz te ide?

– A kutya vezetett.

Mari mintegy ösztönszerűleg egyet rúgott Bligin a picziny lábacskájával,
mely szinte a bokáig kilátszott a Klárira szabott szoknyából.

Erre vetette fel a fejét haragosan, kevélyen Rozália (s ismert rá a
közeledő Noszty).

– Úgy látszik, alkalmatlan vagyok.

– Oh dehogy, – ellenkezett Mari, de csak úgy a híreért. – Megvallva az
igazat, helyzetem egy kicsit kényes e pillanatban, mert mindjárt
kezdődik a négyes és a tánczosom jönni talál.

– Mit? A tánczosod? – csodálkozott Róza, kerekre nyitott szemekkel. –
Hát mi van itt?

– Ez a pápai iparosok szüreti mulatsága.

– És te itt tánczolsz?

– Itt, – szólt bátortalanul.

– Ebben a ruhában?

– Ebben.

– Ezekkel az emberekkel?

– Ezekkel, – felelte szilárdan, de némileg idegesen, – és azért nagy
szivességet tennél nekem Rózácska, ha most magamra hagynál szivem, mert
mondom, hogy mindjárt jön a tánczosom.

– Hát megeszem én a tánczosodat? – fakadt ki Róza méltatlankodva. –
Mari, Mari, félek, hogy te most nem jársz igaz úton.

– Persze nem járok, – hadarta szakgatottan, – hiszen látod, hogy
álruhában vagyok… szobalány szerepben… ruhát cseréltünk Klárival. Ha te
most a barátnét játszod itt, könnyen észreveszik turpisságomat, kivált a
tánczosom és nagy kellemetlenségbe kerülhetek. Eredj kérlek, keresd meg
valahol Klárit, az majd megmagyarázza a többit, a négyes után hozzátok
megyek és indulunk haza.

– Nagyon szives vagy, – mondá csipősen Róza.

A szobaleányt nem volt nehéz megtalálni. Kirítt úrias öltözékében a
hátul bámészkodó sokaságból, mint a mákszál a zabtáblában. Mintegy tíz
ölnyire a tánczhelytől egy kordé volt észrevehető, melyen egy
fölpántlikázott szamár egy hordó sört hozott ki egy óra előtt. A
szamarat kifogták legelni, a kordét pedig felfordították pajkos
suhanczok; azon állt Klári többed magával; onnan pompásan lehetett látni
mindent.

De bármily szembetünő volt is Klára a párisi kalapban, mégis ő ismerte
fel előbb Velkovics kisasszonyt, s megrémülve, hogy minden fel van
fedezve, hogy talán itt van az egész család s rögtön most «letelik az
esztendő», leugrott a kordéról, hozzá szaladt kezet csókolni.

– Miféle komédia ez, Klára? – förmedt rá. – Mit csináltok ti itten?

Mire a szobaleány töredelmesen bevallotta, hogy kénytelen volt Mari
kisasszonynak engedni. Ő csak szegény cseléd, a ki két malomkő közé
került. Eleget akarta lebeszélni, úgymond, a kisasszonyt, de az sokkal
önfejűbb, mintsem rá hallgasson. Mindenáron fejébe vette, hogy erre a
mulatságra a hol nincsenek ismerősei, ruhát vált vele s beáll a sorba a
leányok közé, hogy vajjon viszik-e tánczba a legények saját magáért.

Mindezt roppant hosszadalmasan, szakadozva, bűnbánó hangon adta elő,
jelezvén kis úrnőjének azt a rögeszméjét, hogy ő rút, a kit csak a
hozományáért szeretnének oltárhoz vinni, miközben Róza egy párszor
közbeszólt: «Mari egyszerűen bolond.» «Hisz Mari szép.» Egyszer meg épen
az csúszott ki a száján: «Bár csak én volnék olyan, mint Mari». Itt
természetesen azt kivánta volna az illedelem, hogy Klára ellentmondjon,
de Klára talán oda se figyelt, ráhagyta, a mi nyilván rosszul esett
Rózának, felhúzta orrocskáját és ridegen, majdnem ellenségesen tekintett
rá, a mit azonban Klára nem vett észre, mert a saját ártatlansága és a
Tóth családhoz való ragaszkodása festésénél könnyekben tört ki, melyek
lepergőben bizonyos festéket érintettek, mint a hogy a hegyről lecsurgó
erek lemossák a talaj felületét. Klára leányasszony tehát a helyett,
hogy mindent látó éles szemeivel a Róza kisasszonyét figyelje, a magáét
törülgette, még pedig, nem találván kötényt a ruháján, paraszti módra a
könyökével.

– Mit csinálsz te? – feddette Róza megbotránkozva. – Hát a kisasszonyod
ruhaujjába kell törülközni?

Haragja azonban a kámfornál is könnyebben párolgott el. Sőt miután
látta, hogy nagyon meg van ijedve, megszánta.

– No hát a mi megtörtént, az megtörtént. És ha már így van, ne szóljunk
róla senkinek. Hiszen voltaképen nem is olyan rossz ötlet, csak a nénike
ne tudja meg. Talán én magam is megcselekedtem volna hasonló esetben.
Hagyd abba azt a pityergést most már, hanem, mit is akartam csak
mondani, hol cseréltétek ki a ruhát?

– A szőlőbeli kunyhóban.

– Hm. Hátha a bácsiék estefelé, a mint szokták, künn lesznek a szőlőben
és lehetetlen lesz visszacserélni?

– Erre nem is gondoltunk, – hüledezett a szobaleány.

– No látjátok! – mondá diadalmasan Róza. – Úgy-e mégis jó, hogy eljöttem
s figyelmeztetlek effélékre. Ejh, – tette hozzá, napernyője nyelével
rejtélyes betűket írva a porhanyó agyagba, – hárman közösen talán csak
ki tudunk gondolni valami okosat.

Csodálatos vonzó ereje van a tilosnak az ifjú vérre. Ime, már segítette
őket abban, a mit előbb gáncsolt. Miután az ő eszében villant meg a
könnyelműen keresztül vitt kaland egyik még hátralevő részletének, a
ruhavisszacserélésnek aggasztó volta, ezzel a vakmerő csiny mintegy az
övé is lett. Sőt most már a részletek és eredmények is érdekelni kezdik.
Egyetlen beleejtett csöpp az ő találékonyságából, rózsaszinűre festi, a
mi előbb fekete volt. Egy kis hiúság az egész, hogy ő neki jutott
eszébe, hol és mikor öltöznek át, ha az öregek künn találnak lenni a
szőlőben. A hiúság viczkándozása folytán a női lélek rengetegének többi
dúvadjai is megjelennek leshelyeikből. Legelől a kiváncsiság.

– Úgy látszik, nem akarta Mari, hogy lássam a tánczosát, – fűzte a
gondolatait Róza. – Talán valami idomtalan tökfilkó és restelli, hogy
ott legyek? Pedig mégis ott leszek. Odaállok észrevétlenül a háta mögé,
úgy teszek, mintha nem is ismerném.

– Várjon meg itt, Klárika fiam – mondá hangosan – és tartsa addig a
kalapomat.

Hajadon fővel könnyebben sikerült helyet szorítani Mari közelében,
kalappal feltünő lett volna a leánysorban. Csendesen kuksolt a két
hórihorgas Balánczi nővér közé beleékelve, kik a leglármásabbak voltak a
csoportban, úgy hogy Trik Márton uram a szűcs, a ki valaha
Olaszországban katonáskodott, azt a csipős megjegyzést tette rájok:

– Megfordított világ ez, komámasszony (Kender Istvánnéval beszélgetett).
Mikor én Venecziában feküdtem, láttam, hogy ott a macskák nyakára
hatósági parancsból csöngetyűt kötnek, hogy a Szent Márkus-téren levő
galambok észrevegyék a macskák közeledését és menekülhessenek, itten
pedig úgy látom, hogy a galambok kötnek a nyakukra csengetyűt, már t. i.
ezek a Balánczi-leányok, hogy figyelmeztessék a macskákat: «Itt vagyunk,
tessék belénk harapni.»

Kender Istvánné jóizűen nevetett.

– De iszen macska legyen az komám, a kinek ezekbe bele nem törik a foga.
Gonosz falatok ezek!

E gonosz falatok között állt Róza és türelmetlenül várta a négyes
megkezdését, vagyis inkább a Mari tánczosát. Vajjon milyen lehet? Miről
fognak beszélgetni? Pokoli mulatság lesz azt hallani.

A négyes azonban nehezen szülemlett. Csak igen kevés pár állt ki a
porondra. De már ezek is nagyban lekötötték a Róza kisasszony
érdeklődését. A sületlen ötletek, a különböző felkiáltások,
kurjongatások, mind új és eredeti volt előtte. Hát még az urak és
hölgyek viselkedése! A sikongató leányok, kiket gavallérjaik pajzánul
megcsipkedtek, a ruhán keresztül, de néha kényes helyeken is, halálra
mulattatták. Ez a csintalan «nyúlkálás», úgy látszik hozzátartozik a
külső udvariassághoz. A melyik mesterlegény oda nem kapkod a párjához,
az vagy málé ember vagy neveletlen, vagy közömbös, a ki kimutatja, hogy
a portéka nem bír rá ingerrel. A leányok sivalkodnak ugyan, teszik
magukat, hogy haragusznak, s gyakran hallani a fölháborodott szemérem
felkiáltását: «A nehézség jöjjön a kezére!», de a mellett alapjában
kitüntetésnek veszik az ilyfajta merényleteket s a kin ilyenek nem estek
napközben, az rosszul mulatott.

Hogy a négyes még mindig össze nem állt, restelte a rendezőség,
kétségbeesve futkosott, igazított, tanakodott, a főrendező, Brozik
éktelen káromkodásokkal terelte össze azokat, a kik az előbb ajánlkoztak
és most szégyenszemre cserben akarják hagyni. Elfutván a leányok sora
előtt, rászólt Marira:

– Hát a maga tánczosa hova lett?

– Nem tudom, – felelte Mari egyszerűen.

Nehéz feladat volt kiszorítani még néhány párt, hogy valami formája
legyen (mert inkább semmi, mint valamely nevetséges kisérlet). Egyenként
kiabálták a neveket a listáról, melyre Brozik feljegyezte az
ajánlkozókat. Lassan-lassan előkullogtak, végre már nem hiányzott más,
csak a Mari párja.

– Hogy hívják a tánczosát? – kérdezte tőle a bömbölő hangú Kolotnoki.

– Nem tudom.

– Az mégis furcsa. Úgy látszik, megszökött. Vagy talán maga nyelte le
kisasszony, – tette hozzá vidám röhejjel.

Keresni kezdték: «Vadász úr, vadász úr!» kiáltozván, a hegyi viszhang
ismételte, hasztalan, a vadász nem volt sehol. Pedig a puskája,
vadásztarisznyája ott lóg a fán. Ki tud felőle? Egy lélek sem tudott.
Ejnye, ez mégis különös. Egy ember mégsem gömböstű, hogy nyom nélkül
tudjon elveszni.

A négyest most már meg kellett kezdeni, Mari tehát kimaradt, de a
helyett majd minden figyelem rá irányult. Mamák és leányok gúnyos
pillantásokkal szurkálták. Ez az, kinek a tánczosa megszökött. Pedig nem
is rút. A férfiak figyelme se ugrotta át. Hogy elszomorodott, – mondák.
– Pedig csinos egy jószág.

Érezvén, hogy czélpontja a nyilaknak, szeretett volna itt nem lenni,
elmenekülni kábító lehangoltságával, melyről számot se tudott volna adni
az első perczben (ámbár érthetni, hogy bosszantó az ilyesmi), de kevély
lelkének daczossága minden egyéb bizonytalan érzéseit elhomályosította
és csak azért is veszteg maradt, hogy közönyt mutathasson.

A négyes ezuttal minden látványossága és előkelősége daczára nem birta
lekötni a sokaságot, annyira uralta a vadász eltünése. Az a körülmény,
hogy a puskája, tarisznyája ott maradt, valami rejtélyes színt
kölcsönzött az egésznek. Sokaknak, a kik a szinházakba járnak, eszébe
jutott a bűvös vadász regéje, csak a fránya Kolotnoki csattantott el egy
ostoba élczet a különböző találgatásoknak közepette, olyan hangosan,
hogy Mari is meghallotta:

– Nini, ott a vadász, fölvette a valódi alakját!

És a fölpántlikázott szürke szamárra mutatott, mely csendes filozófiával
legelészett a garád szélén.

Mari öntudatlanul ökölbe szorította kis kezét. De sokért nem adná most,
ha a vadász itt teremne és meghallaná, – majd adna az neki.

Néhányan mosolyogtak a Kolotnoki tréfáján, de nagy többség váltig
feszegette a rejtély nyitját, míg szerencsésen rábukkant. Persze, no
persze. De hogy is lehetett csak egy pillanatig mást gondolni, mikor
olyan világos, mint a nap és annyira közelfekvő, mint a sótartóhoz a
paprikatartó. Úgy van, úgy, Patkó volt, a híres haramia, Isten úgy
segéljen, csak ő lehetett. Ide jött egy-két víg órát csapni, egy-két
szép fejér cselédnek a fejét elcsavarni, a mint hogy ki is nézte a pokol
pozdorjája a legszebbet. (Most már ezzel az eseménynyel előlépett Mari a
legszebbnek.) Itt azonban nyilván olyan valakit pillantott meg
időközben, a kitől megijedt, hogy felismeri, uczu hát, vesd el magad,
elinalt tarisznya, puska nélkül, mert bizonyosan sürgős volt neki.

Ez volt a legszínesebb magyarázat, tehát ezt hitték el. Villámként
terjed el a hír, hogy Patkó volt, a híres betyár, kiről azt sirja a
nóta: «Láttál-e már egy lovon hét patkót?» Érdekes, hogy a hét patkóból
most csak az egyik jelent meg, mert se a lovát nem hozta el a négy
patkóval, se az ezüstre patkolt csizmáját, topánkát viselt, mint az
urak. Már csak a fölött sopánkodtak, kivált az asszonyok, hogy nem
nézték meg behatóbban, hej pedig ugyancsak megnézni való legény volt, –
hanem hát ki gondolta volna azt akkor?

A vargák és a mészárosok, kikben van egy kis fogdmeg természet, a
fejüket vakarták: «ejnye, ejnye», mert a hét patkóból épen az az egy a
legértékesebb, a melyik itt volt, a hetedik, az aranyból való patkó,
lévén kétszáz arany vérdíj kitűzve rá. Kutyateremtette, beh jó
mulatságot lehetett volna ezen csapni, s ki is számították legottan,
mennyit tenne az ki szivarban, borban, míg a szelidebb lelkű szabók és
mézeskalácsosok nem bibelődtek ilyen különben is már elszalasztott
ábrándokkal, hanem a tényleg létező puskára és tarisznyára nézve
igyekeztek olyasforma határozatot érlelni meg, hogy szolgáltassák át a
rendőrségnek, melynek szimathiánya és élhetetlensége ez alkalommal sok
oldalról és igen behatóan tárgyaltatott, úgy hogy a tekintetes
főkapitány úrnak, ki ilyen időtájban rendszerint ft. Szerecsen János
plébános úrnál szokott tarokkozni, ugyancsak módja volt sokat csuklani.

Így tartott ez sokáig, késő estig, míg végre megérkezett a
«Griff»-vendéglő háziszolgája, a pupos Fili és egy kis czédulát hozott a
Nr. 3-tól (névszerint Fitos Jánostól) Brozik uramnak, hogy miután egy
elhalaszthatatlan dolga miatt puskája és tarisznyája nélkül jött be a
városba és már nem mehet vissza, a mint tervezte, sziveskedjék vagy
elküldeni vagy hazahozni a holmiját, mire az egész legenda összeomlott,
mély sajnálatára a rendezőségnek, mely szerette volna fölcziczomázni
vele a szüretjét.

Tóth Mariról azonban még jókor gondoskodtak, mikor a legenda még ép volt
és teljes erejében virágzott, maga Répásiné asszonyom adta be azt neki
kávéskanállal, úgy hogy volt benne sajnálkozás is, becsmérlés is, de
hisz az orvosság is úgy megy, a keserű valami édesben, együtt véve mégis
émelygős; de legalább ő maga is megnyalta végén a kanalat.

– Tudja-e leányasszony, hogy ki volt a drágalátos gavallérja, mert olyan
ártatlan pofával áll itt, mintha nem tudná? Hát az bizony a rettenetes
Patkó volt, a rablógyilkos, a kit kilencz vármegye pandurja fogdos.
Hiába mereszti a nagy szemeit. Olyan az, mint a szentírás, hogy ő volt.
Többen felismerték, Karattyán Mihály az órás pedig megesküszik rá, mert
képes ujságot járat s látta abban a mappát az ábrázatáról. Maga ugyan
nagy szerencsét csinált, szép rozmaringot kötött a pártájához,
mondhatom. Hiába ájuldozik most. Akkor kellett volna nem vigyorogni a
szeme közé. Láttam én, a mit láttam. Oh Istenem, Istenem és az én
félkegyelmű uram szedte fel. Hiszen én is hibás vagyok, hogy jobban nem
tartom pórázon. De még jó, hogy le nem ütötte valahol azokon a néptelen
utakon, mikor együtt jöttek (a kezeit tördelte). Csak egy hajszál hija,
szentséges ég, hogy most én nem vagyok özvegyasszony.

S ezen aztán elkezdett keservesen sírni, hogy szinte a muzsikát is
túlharsogta, míg Tóth Mari testét lassú reszketegség fogta el, szemei
kitágultak és elhomályosodtak a rémülettől, nemesen ívezett homlokáról
hideg verejtéket sajtolt ki a borzongás, minden vér elhagyta arczát és
semmi egyebet nem látott, nem érzett eleinte, csak azt, hogy a szőlőföld
szalad velök, a tánczoló párok egyetlen gyurmává olvadnak össze, a
diófák megfordulnak a koronáikkal, aztán ki tudja meddig nem érzett
semmit, nem tud semmiről, csak azt látta, mikor a szemeit felnyitotta,
hogy Rozália tartja a karja közt s Klári friss vizet locscsant az
arczába.

– Hol vagyok? – nyögte halkan, lehelletszerüen s feje bágyadtan esett a
Róza vállaira vissza.

Mari halálosan sápadt arczába lassanként kezdett visszatérni az
életszín; szemeit újólag fölnyitván, megpillantá Rózát és Klárit.

– Mi történt velem?

– Hát elájultál egy kicsit. Az a csunya asszony megijesztett.

– Ah, Istenem, mennyire szégyenlem.

– No ugyan, – vigasztalta Róza. – Szóra sem érdemes. Mással is
megtörténik. Katonadolog az!

Ezen a mondáson még Mari szenvedő arczán is bágyadt mosoly jelent meg,
mert azt ugyan még soha senki sem állította, a mit buzgalmában Róza,
hogy az elájulás katonadolog.

A Répásiné asszonyom közlése s a modora még inkább lesujtólag hatott a
kedves leánykára, kit még nem értek soha viharok. Répásinénak nagy
kidülledt szemei voltak, mint a szitakötőnek; ezek már magukban
félelmetesek, úgy rémlett neki, hogy ezek a szemek addig villámlanak,
forognak üregeikben, míg egyszer csak ráugranak. A félelemhez járult a
rettenetes felfedezés, hogy a tánczosa rabló volt, hogy egy gyilkos
tartotta karjaiban. S épen akkor jött e borzalmas közlés, mikor a szive
csordultig tele volt nyugtalan vágyakkal miatta, mikor a lelke fájón
édelgett a letünt óra emlékein. Nem csoda, hogy az érzéseknek ebben az
összeütközéseiben idegei fölmondták a szolgálatot, feje elszédült és
elvesztette eszméletét.

Csak az elmult este olvasott el egy angol novellát, melynek fantasztikus
meséje még ott kavargott kissé a fejecskéjében, bár, a mai élmények
miatt csak valahol alul: a szép Dolly beleszeret egy csinos fiatal
emberbe, kiről nem tudja, nem is kérdezi, mi a foglalkozása, hozzá megy,
boldogan élnek London egyik külvárosában, míg a menyecske férje
ellenzése daczára fejébe nem veszi egyszer végig nézni egy akasztást, a
hol kisül, hogy az ő férje a hóhér, mire a szegény kedves kis Dolly
összerogy az iszonyattól és szörnyethal – a kegyetlen szerző szerint.
Mari abban a perczben, midőn Répásiné rásujtott a borzasztó
fölfedezéssel, a benyomások összekevertetvén az éjjeli olvasmány hatása
alatt és a két eset némi hasonlatossága miatt, egyenesen Dollynek
képzelte magát, most, mikor felocsudott, szinte csodálkozni látszott,
hogy ő még életben van, holott a kis Dolly szörnyethalt.

A mint annyira helyre jött, hogy elindulhattak, Róza a kezénél fogta:

– Menjünk már most haza, kedveském és vegyük az egészet úgy, hogy egy
bohókás álom volt.

Szó nélkül hagyta magát elvezetni, a sok összeröffent asszony közül, kik
mindenáron szerettek volna megtudni róla egyet-mást, de se Róza, se
Klári nem adott nekik semmi felvilágosítást. És ez megint igazi
szerencse volt a szüretelő társaságra, mert megint maradt egy kis
csemege, egy második titok, mely az asszonyi koponyákban motoszkálni
fog.

Róza óvakodott előhozni az esetet, ellenkezőleg mindenféle mulatságos
történeteket mondott el útközben, hogy Marit szórakoztassa s gondolatait
széthessegesse másfelé; Marit azonban egy csöppet se érdekelték a Róza
elbeszélései, talán oda se figyelt s kis kezét, melyet a magáéban
tartott, még mindig reszketni érezte Róza. Mindamellett nem akart
tágítani, hogy szétbeszélje, összehordott hetet-havat, víg apróságokat a
macskájokról, mely mint kisértet szerepelt egy darabig, a papa híres
szórakozottságáról mesélt el egy új adatot. No, ez okvetlenül meg fogja
nevettetni. Elmondta, hogy ebéden voltak a mult tavaszon a trencséni
pénzügyigazgatónál ő és a papája, a mama szegény betegen feküdt
akkoriban; (a mit iszen neked is megírtunk, aranyosom.) Nos tehát ebéden
voltak a pénzügyigazgatónál. Az atyus (t. i. Velkovics úr) abban a
képzeletben, hogy otthon van, egyszer csak megszólal a levesnél,
bosszúsan lecsapván a kanalat: «No ez bizony rossz leves, de bocsánatot
kérek, mert a feleségem már egy hete fekszik» lett erre nagy nevetés, a
pénzügyigazgatóné elvörösödött szégyenletében, de a papa is mikor
rájött, hogy nem ő a házigazda.

Mari bizony ezen se mosolyodott el, némán ment velök, mint egy árnyék.
De mindegy, ha nem nevet is, vidám dolgokkal kell tartani, azért a
napfény mégis szárítja a sarat, habár nem látszanék is mindjárt a
szikkadás. A Királykőnél valami lilavirágot pillantott meg Róza a
dombtetőn s felküldte a szobalányt; szakítsa le.

Alig hogy egyedül maradtak, Mari mohón kérdé:

– Ő is hallotta? (a szobaleányra mutatott).

– Ő is – felelte Róza.

Sóhajtott és többé egy szót sem ejtett, míg csak a csalitoshoz nem
értek, mely egykor állítólag a Corvin János parkja volt. A mulatókastély
rég eltünt, de a díszcserjékből és fákból sok megmaradt, egy-egy
elvadult rózsatő még most is hozza a virágait, messzire eltévedt méhek
vendégfogadója, kosztot és kvártélyt nyujtván, a rózsák szirmai.

– Bujjatok be ide a sűrűbe, ruhát cserélni – indítványozta Róza, a ki
elemében volt, hogy a kellemetlen helyzetben vezető szerephez jutott. Ez
alkalmatos hely rá, senki sem lát. Én majd őrt állok az úton és
figyelmeztetlek, ha közelednék valaki.

Épen jó szerencse volt, mert alig hogy vissza kerültek, most már kiki a
maga ruhájában és alig mentek néhány lépést, midőn szembe jöttek az
öregek, a Velkovics pár és Tóth Mihály uram.

– No, ugyan messze elmentetek, – feddette őket Tóth Mihály – az egész
hegyet tűvé tettük értetek.

– Szép az idő – felelte Róza – hát lesétáltunk a völgybe.

Marit még nem látták Velkovicsék, neki estek, összecsókolgatták.

– De milyen halovány ez a leány! – jegyzé meg Velkovicsné.

– Az igaz, nagyon sápadt vagy Mari, – riadt fel Tóth Mihály – mi történt
veled?

– Nagyon megijesztette egy izé… (itt egy kicsit megakadt Róza, de
csakhamar hozzátette) egy veszett kutya.

No az bizony megijesztette Tóth Mihály uramat is, de nagyon.

– Ne beszélj! – szisszent fel, mint a ki tüskébe ugrik – csak nem
harapott meg valamelyiteket?

– Oh, dehogy, bácsi – sietett Róza megfelelni – csak az a tudat
ijesztette meg Marit, hogy veszett.

– Miről tudtátok, hogy veszett? – faggatta őket Tóth Mihály.

– Csak úgy gondoltuk, mert ismeretlen volt.

– Bohók vagytok, – nevetett az öreg úr – nem minden ismeretlen kutya van
megveszve. De most már forduljunk meg hazafelé, mert az asszony vár az
uzsonnával.

Ideje is volt, az elhanyatló nap utolsó sugarai villámlottak a
szőlőleveleken s otthon Tóthné nagyasszony már egy jó félórája zsémbel,
hogy mind elpang a kávéhoz való tej a tűzhelyen.




TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

(Mikor a leányok a gyertyát eloltják.)

Ennyi mindenféle mellékeseményt fiadzott a pápai iparos ifjúság híres
somlyai szürete, mely egy nappal előbb zajlott le az általános
szüretnél. Tóthéknál természetesen egyetlen szó sem esett róla, a
fiatalok hallgattak a kalandjokról, de különben is volt ott most elég
anyag a beszélgetésre. Rögi apó azonban estére mégis meghozta a hírt, a
csőszök mind jól informált emberek, hogy az istentelen Patkó hír szerint
itt járt ma a hegyen s a Findura szőlőjében tánczoló pápai asszonyok és
leányok füleiből mind kiszedte az arany fülbevalókat (lehetett vagy
félvéka egy rakáson) aztán odébb állt. A nagyasszony a konyhába szedte
fel ezt az ujságot s halálra rémült képpel jött be jelenteni a
vacsoránál ülő társaságnak. A két leány jelentősen nézett össze, de
szerencsére senki sem vette őket észre, mert a Velkovicsné sikoltása
foglalta el a főfigyelmet, melynek kapcsán kijelentette, hogy ő egy
világért se marad akkor itt éjszakára, fogasson be a sógor és vitesse
Pápára a fogadóba, a hol rendőrség van. Ezt a nézetet Velkovics
polgármester úr is osztotta, mert ő ugyan nem fél az ördögtől sem, de
nem szereti az éjjeli jeleneteket, ha álmában háborgatják, már pedig, ha
Patkó itt tartózkodik a hegyen, akkor okvetlenül ellátogat ide, lévén a
Tóth Mihály nábobi híre nagy csalétek.

– Nem volna egy csöpp ép esze, nagyon lenézném, – fejezte ki magát – ha
ide el nem látogatna.

Némi bátorság csak Rózánál nyilvánult.

– Ugyan ne nyugtalankodjék papa, hiszen elég sokan vagyunk, hogy egy
ember ne tudjon velünk elbánni. Itt van a bácsi, a kocsisa, a
vinczellérje és végre itt vannak a puskák, – neki pedig nincs is
puskája.

– Hát én nem vagyok itt? – sértődött meg az apai méltóság Velkovicsban.
– Hát én kutya vagyok? Engem nem is említesz, mi? (Szemrehányólag
tekintett a kezeit tördelő Velkovicsnéra) A saját gyermekem és nem is
említ. Mit várjon az ember a világtól, Zsuzsanna?

– Bocsásson meg, apuska, de úgy vettem a dolgot, hogy magát aludni
hagyjuk.

– Úgy? Hm. Jó. De honnan veszed, hogy Patkó egyedül van? Miért ne
lehetne itt az egész bandája? És hogy puskája sincs Patkónak?

– Mert tudom… azaz csak gondolom – javította ki magát Róza.

– Oh, te macska! Hogy képzeled te Patkót? Bizonyosan parazollal puska
helyett. No persze.

A szegény Mari ezalatt remegve ült székén s úgy dobogott a szíve, mint a
kis madáré, ha a héja szárnycsattogását hallja.

Velkovicsékat e riasztó hírre ugyancsak nem lehetett volna ott tartani
éjjelre, ha a tornyosuló felhők miatt be nem áll a szuroksötétség, úgy
hogy még talán a bagoly se látott ez este s azonfelül a házi gazda is
igyekezett őket más véleményre téríteni.

– Először is Pápára menni nagy megszeppenésre mutatna. Pedig mit szólna
ahhoz a világ, hogy a trencséni polgármester megijedt? Hát ki áll már
helyt, ha egy ilyen előkelő hatósági közeg is elbujik? (Hm, ebben van
valami igaz – dünnyögte Velkovics György.) Másodszor hibás dolog azt
hinni, hogy Pápán rendőrség van, vagy hogy ha van, ott legyen, a hol
veszedelemben forogna. Harmadszor úgy áll a dolog, hogy ha Patkó
csakugyan itt van a hegyen és ma hozzánk akar betörni, akkor bizonyosan
szemmel tartja a házat, következéskép mindent megtud, azt is észreveszi,
hogy a városba szöktök előle, sőt azt fogja gondolni, a mi féltett
kincseinket is magatokkal viszitek, minélfogva útközben fog megtámadni
és kifosztani. Már pedig itthon a falak közt mégis könnyebb a védekezés,
mint a nyilt úton, a hol bokorból, csalitból egy-kettőre lepuffantanak
benneteket. Azért hát szó sincs róla, hogy eleresszelek…

– Hiszen csak úgy értem, lelkem sógor, – vágott közbe Velkovicsné
asszony aggódó hangon – hogy nappalra mindig idejönnénk és csak az
éjszakákat töltenők a városban.

– De Zsuzsanna! Hát nem hallottad, hogy lepuffantanának az úton?

– Ellenben nézzük csak – folytatta Tóth Mihály – mi vár ránk itthon?
Valószinű, hogy Patkó ránk se gondol és ide nem jön, annál kevésbé, mert
azt hallja, hogy vendégek vannak, meg azért, mert tudja, hogy egy
szőlőbeli nyaralóban nincsen értékes holmi és hogy a jómódú ember se
hord magával degesz tárczát szüretre. De tegyük fel, hogy betör, nos,
hát itt hagyja a foga fehérét. Az én jó Lankaszteremmel magam elbánok
három-négy emberrel, a kocsisom huszár volt, bátor ember, Rögi apó
hűséges, mint egy vén kutya s azonfelül itt van a Bligi is. Majd akkor
nézzétek meg Bligit, mit tud, ha a gazdáit bántják.

– És terringette itt vagyok én is – verte a mellét Velkovics, a sok
biztató szótól átmelegedve. – Hanem csak akkor költsetek fel, ha nagy
baj van, mert izé… mert nem szeretek ölni.

Még sokáig tárgyalták ezt a thémát, Krisztina asszony pompás puncsot
készített, a mi igen jól esett, mert megindulván künn az eső, a szoba
levegője hűvös lett és minél tovább hányták-vetették a Patkó ottlétét,
annál többet vesztett félelmetes voltából, utoljára már csak nevettek
rajta, hanem azért Krisztina asszony mégis eltünt egy félórára és
gyertyával járván a pinczében Klárival, ott egy helyen elásták a
használatban levő ezüstöt, Tóth Mihály pedig arra való tekintettel, hogy
Mari nagyon halovány, megnyugtatása végett elküldte Rögi apót a
Potornyayék szőlőjébe (a negyedik szomszéd innen), hol villát építettek
a kőművesek, ezekből fölfogadott borsos áron hármat. S ellátván őket
puskákkal, egész éjjel ott strázsáltak fegyveresen a ház körül,
minélfogva úgy aludt Velkovics uram a kiállott utazás fáradalmaitól
eltörődve és a beszedett italoktól elringatva, mint a tej, sőt mindenki
nyugodtan aludt, csak Mari nem, ki egész éjjel ide-oda hánykolódott az
ágyban; Róza vele hálván egy szobában, többször hallotta sóhajtani, de
úgy tett, mintha semmit se venne észre.

Minden egyéb tekintetben nyugodalmas volt az éjszaka, melynek semmi
története nincs, ha csak a Velkovics úr különös álmát nem vesszük,
melyet bizonyos transcedentális ködbe burkolva beszélte el a reggelinél.
Ugyanis a szécsényi határban kóborolt álmában Miska sógorával. Ürgét
öntöttek a Forgách-féle birtokon, mint annyiszor hajdanta, fiú korukban.
A harmadik kalap víznél, mert kalapban hordták a vizet (a mit úgymond,
épenséggel föl nem foghat, mivel szalmakalapja volt), ürge helyett
Patkó, a híres haramia ugrott ki átázottan a lyukból és rákiáltván
Velkovicsra: «pénzedet vagy életedet», egyenesen ráemelte a pisztolyt,
elcsattantotta a kakast és most jön már a csodálatos, mert a pisztoly
nem sült el (persze, nedves is lehetett a puskapor), szóval a kakas nem
teljesítette a pisztolybeli kakasok kötelességét, hanem az igazi eleven
kakasokét, – elkukorékolta magát. Velkovics fölébredt erre s
polgármesteri becsületére állítja, így ébren, teljes öntudatnál is
hallotta még a kisérteties kukorékolást, mintha a föld alól hangzanék.

Voltak, a kik csodálkozának; Kipeczkiné, a szakácsné, a ki a tejes
szilkét hozta, még keresztet is vetett magára, csak Tóthné kaczagott fel
jókedvűen.

– No, az bizony az én kakasom volt, sógor, a mit két tyúkkal együtt
tegnap vettem egy somlyó-vásárhelyi asszonytól tyúklevesekre, s
baromfi-ól hiányában abba a szobába zártam, a vén ládába, a hol maga
hált, s nagy örömömben, mikor délután megjöttek, elfelejtettem onnan
kivenni.

Az ebből származott derültséggel kezdődvén a nap, annak verőfényében
oszladozni kezdett a tegnap esti ijedtség; különben is hangos lett már
az egész hegy a szüretelők dalától, jókedvű kurjongatásaitól és
barátságosan nyájas az égnek szálló füstoszlopoktól, melyek a szőlőkben
kigyúló tüzektől származtak. Ekhós szekerek csikorogtak a meredek
utakon. Minden vidékről összegyűlt malaczbandák kóboroltak
borháztól-borházhoz, czinczongtatva hegedűiket. Pajkos gyerekek lármája
verte föl, a mi még a csendből megmaradt, addig is, míg a must elkészül,
sárkányokat eregetve, melyek ott röpködtek a somlyói solymok útjain.
Tegnap, tegnapelőtt még egy-egy hirlap volt lenge testük, a
gondolatszabadság futárja mindenik s ma már a gyerekek madzagján
fetrengtek és kínlódtak a szellők játékában.

A hegy benépesedése teljesen helyreállította a közbátorságot. Tóthné
kiásta az ezüstjét, sőt a mi még megmaradt a Patkó-legendából, annak is
a végére járt Tóth Mihály, a ki bement Pápára délelőtt holmi csemegéket
beszerezni a vendégei számára. Kiváncsian várták, még pedig vegyes
érzelmekkel, milyen híreket hoz.

– Mit hallottál Patkóról? – rohanta meg Velkovics.

– Mindent.

– Vagyis?

– Ott hált a «Griff»-ben. Magam is betértem egy pohár sörre, beszéltem a
vendéglőssel.

– És?

– Azt beszélte, hogy csakugyan ott volt az iparos ifjúság szüretén
tegnap, aztán meghált a «Griff»-ben.

– Természetesen elfogták?

– Nem biz azt, elment reggel, elutazott.

– Hogyan? Hát nem fogták el? Soha ilyen gyámoltalanságot! – kiáltott fel
Velkovics.

– Nem lehetett elfogni, – jegyezte meg Tóth Mihály nagy flegmával.

– Nem lehetett? – szörnyűködött Velkovics. No, azt szeretném én látni.
Hát ugyan mért ne lehetett volna?

– Egyszerűen azért, mert nem Patkó volt.

– Hát ki volt? – kiálták erre egyszerre hárman is, csalódottan.

Csak a Mari kisasszony szemein látszott úgy, mintha valami fénycsík
futna rajtok keresztül.

– Nevetségesek vagytok a kiváncsiságtokkal, vélte Tóth uram. – Nem volt
Patkó, punktum, egy közönséges utas volt, utazgató diák vagy ilyesmi,
szóval nem érdekes eset ezentúl.

De így, de úgy, – faggatták a gazdát, legkiváltképen Velkovics Róza, –
mégis csak érdekes volna tudni, ki lehetett s miért jutott abba a hírbe,
hogy Patkó. Akarva nem akarva, el kellett tehát mondania mindent, a mit
hallott. Teljesíté is aztán azzal a dörmögéssel: «Jaj, kedves hugocskám,
ha téged minden ember érdekel, a ki nem Patkó, akkor aztán a te
kiváncsiságod nagyobb a tengernél és biz azon hajók is járhatnának.»

Föl se vette Róza a bácsi gúnyolódását, a helyett megczirógatta szépen a
borostás szakállát, a mire az nyomban beszédessé lett.

– Hogy, azt mondják, ott volt a szüreten, a hol senki se ismerte és
valami ismeretlen szép leányba bolondult bele.

Jó, hogy most senki se figyelt Marira, a ki olyan piros lett, mint a
láng, egész a homloka hegyéig.

– Egyszer csak, így beszélik, épen valami tánczra volt foglalkozva
fruskájával, – folytatá Tóth uram, míg Mari egészen a tányérja fölé
hajlott, mintha a csirkecsontokkal foglalkoznék, s oda se figyelne,
pedig mohón nyelt el minden szót, a szent igét se különben, – keresi a
tánczosát, hát nincs sehol, de nem lett volna semmi, hiszen nem ritkaság
az elugrott tánczos, a ki kiábrándul a leányzójából…

Mari összerezzent. Az anyja odaszólt:

– Mi bajod, szivecském?

– Megijedtem mama, hogy egy csont akadt meg a nyeldeklőmben.

– Vigyázz fiam, mert tudok eseteket…

De az esetekbe bele nem bonyolódhatott, mert mindenki a gazdára figyelt,
a ki következőleg folytatta:

– Van olyan is, a ki megmámorosodik s egyszerűen ezért marad el. De itt
az volt az eset, hogy az elszökött tánczos a puskáját és
vadásztarisznyáját, pedig hallom, mind a kettő értékes volt, ott hagyta.
Ez volt a fogantyú aztán a fantáziák élesztéséhez és ahhoz az ötlethez,
hogy az ismeretlen nem lehetett más, mint Patkó barátunk. Este azonban
befagyott a dolog, mert az ismeretlen «spéczi», a ki, hirtelen eszébe
jutván valamely elvégzendő dolga, azzal az elhatározással szaladt be a
városba, hogy még visszatér, kiküldte a vendéglő szolgáját a puskájáért,
meghált a «Griff»-ben, s ma reggel annak módja és rendje szerint
kifizetvén számláját, Isten hirével elutazott.

– Nem tudja a bácsi, hogy hivták?

– Valami Fitos vagy Mikos néven jegyezte be magát a vendéglapra, és hogy
igen csinos, kellemetes fiatalember volt…

– Hát aztán mit tud még a bácsi, hogy van tovább?

– Nincsen tovább.

– Kár, – mondta Velkovics, – legalább fölkavarta egy kicsit a mi
vérünket. Kár az egész Patkóért, hogy így összezsugorodott az eset.

– Mindjárt gondoltam, hogy pletyka lesz, – botránykozott meg
Velkovicsné. – Nem hiába mondom, hogy az Isten rosszúl teremtette az
embert, ki kellett volna mérnie a szavakat, mint a búzakalászba a
szemeket, hogy ennyi és annyi jut egy-egy emberi nyelv számára, például
egy milliárd szó, ha ezeket ledarálta az utolsóig, megdermedne a nyelv
és meg nem mozdulna többé, akkor aztán jobban meggondolnák az emberek,
hogy mit beszélnek s nem pazarolnák a szókészletüket üres, valótlan
fecsegésre.

– Oh, szegény Zsuzsannám, akkor te már régen néma lennél, – szavalta
Velkovics úr nagy páthosszal.

– Látod, ez az! Ez az a haszontalan szófecsérlés, – kerekedett felül
Zsuzsanna asszony, bámulatos nyelvfürgeséggel.

Tóthné e közben a hozott csomagokon jártatván tekintetét, lesujtó
fölfedezést tett.

– Ember, te elfelejtettél élesztőt hozni!

Mire Tóth úr a homlokára ütött és mindenféle mentegetődzéssel igyekezett
enyhíteni a felesége boszúságát, melybe teljesen belefúlt a
Patkó-legenda földerítésének érdeme. A nap főeseménye az lett, hogy nem
hozott élesztőt s most már se kenyeret nem lehet sütni, se kalácsot a
kávéhoz, ha csak valaki be nem szalad délután a városba.

Pedig bizony hozott Tóth uram elég élesztőt. Az anyag, melyet
elbeszélésével a leányfejekbe kevert, a legtitkosabb gondolataik közé,
ott forrt, ott bugyborékolt és előre látható volt, hogy bizalmas
közlésekre fog vezetni. Róza most már többet tudott, mintsem érdemes
lett volna tovább titkolózni. Hiszen már látott, csak még nem jól. Igaz,
hogy még csak botorkált, de már ott volt a kényes területen. Azonfelül
Róza érdemeket is szerzett, hiszen készséges szövetségese lett Marinak
és végre magáról az esetről is lehullt a rettenet ruhája. A borzalmas,
csúf Patkó eloszlott a levegőben, mint a köd, s maradt megint a csinos
vadász.

A két leányszivnek okvetlenül meg kellett nyilnia egymás előtt. Mikor
esténkint levetkeztek fehér függönyös hálószobájukban, eloltották a
gyertyát, és nem jött álom a szemeikre. A nappali embert betakarja
mosolygós, nyugodt, vagy gőgös betanult szerepével és arczával a sötét
fátyol, az éj, melyet gyöngén átfest az ablakon beszűrődő holdvilág
bágyadt fénye, s mint héjából a csiga, kijön a külső emberből a belső
ember és elbeszélget magával… Hát bizony csak épen a helyes szót kell
akkor eltalálni a másik léleknek a másik ágyban s két titkos világnak a
nyíló kapuja csikordul meg.

– Alszol már, Mari?

– Nem, még nem.

– Arról gondolkozom, hogy ki lehetett az a te tánczosod. Van valami
különös, valami titokzatos a dologban. Nekem legalább úgy látszik. Nem
gondolod?

– De, de, – hagyja rá Mari, s magára húzza a paplant, hogy csak a szája,
meg a szeme marad takaratlan, – noha kisült, hogy nem az volt, a kinek
mondták, de hogy is lehetett volna az?

– Hogyan? Te tehát nem hitted Patkónak?

– Soha! – felelte elhirtelenkedve. – Hiszen az lehetetlenség! Csak rá
kell nézni.

– Vagyis azt akarod mondani, hogy becsületes kinézése volt?

– Valóban az volt.

– Hm. Szőke volt vagy barna?

– Barna, – úgy gondolom.

– Ej, csak gondolod? Az ilyesmit minden leány tudja minden tánczosáról
és rendszerint csak azokat nem akarja tudni, a kik különösen
megbűvölték. Ez gyanús tünet. Erről ismerni meg a szerelmet.

Az ágynemű sustorgott odaát, jele, hogy Mari nyugtalanul mozdult meg
erre a szóra.

– Talán nem minden leány egyforma, – jegyezte meg fojtott hangon.

– Na, na! Ebben a tekintetben mind egy bordában szőtték.

– Vagyis hogy te olyan vagy.

– Természetesen, szivecském. Nekem is van egy olyan alakom, a kinek az
arcza éjjel-nappal megjelenik előttem, örökké látom és mégis örökké
szomjazom, hogy bár csak láthatnám.

– És nem tudod, milyen? – kérdé Mari.

– Tudom, de valami megbénít, mikor másnak akarnám elmondani. Mintha
azzal, hogy nem szólok róla, magamnak tartanám.

– No látod!

– Semmit se látok, mert előtted, tudd meg, nincs titkom. Kivált mióta
azt hiszem, hogy te is titkolsz valakit. Az én alakom csinos fiú, nagy
fekete szeme van, mint a bogár. Nos, a te tánczosodnak milyen szeme
volt?

[Illustration: – Ah Istenem, Mari, úgy látszik nekem, tetszik neked.]

– Fekete szeme.

– Az én alakomnak keskeny képe van, szép homloka, sűrű szöghaja.

– Ennek is az volt, – sóhajtá Mari.

– Ugyan eredj! Te csak rámondod.

– De igazán olyan volt. Úgy írtad le, mintha csak ismernéd.

– No látod, hogy tudod, s előttem mégis eltitkoltad volna, – hányta
szemére Róza.

Addig-addig csevegtek a két alakról, hogy egy-egy áruló szó a Mari
ajkairól is kicsúszott; szerelemben a sötétség érleli az őszinteséget.

– Ah Istenem, Mari, úgy látszik nekem, tetszik neked.

– Azt én nem mondtam.

– Ne is tagadd, édesem.

– Nos, ha épen akarod, hát bevallom, de el ne mondd, kérlek, senkinek.

– Isten mentsen attól, rólam biztos lehetsz, hiszen cseréltünk; titokért
titok.

– Aztán látod, úgyis csak olyan az egész, mint a permeteg eső, –
sóhajtott fel Mari. – Elmúlt, mielőtt megkezdődött, köd, semmi.

– Csak egyet nem értek, Mari lelkem, miként akadhatott meg a szemed
valakin épen azokban a rétegekben, a hol tegnap voltál. Még ha legalább
Patkó lett volna, Patkót még értettem, Patkó végre is legény lehet a
talpán és az igen gyakran előfordul, kivált a regényekben, hogy az úri
leány beleszeret egy délczeg brigantiba. Még a szép juhászbojtárt is
körüllengi némi költészet, de egy mesterlegénybe beleszeretni, az mégis
shoking.

– Ejh, a tied talán valami princz, vagy mi?

– Az enyim huszárhadnagy, – felelte Róza egy sóhajjal.

– Az enyim is egészen olyan, mint egy czivilruhába öltözött
huszárhadnagy, de lehetne álruhás gróf is.

– Látnád az enyimnek a termetét, olyan, mint a a szarvasé.

– Akár a hajlékony nádszál, olyan az enyimé.

– Hát még a szép vékony bajusza.

– Talán olyan, mint a hősczinczéré?

– Kikérem a sértő megjegyzéseket. A legszebb bajusz az ármádiában,
fölfelé kunkorodó.

– Nem különb az enyimnél.

– Az a hamis mosolygása, ha incselkedik.

– És az a szelid nézése, ha mosolyog.

– Az enyimnek a származása előkelő, majd csak nem arisztokrata.

– Az enyim meg abból az arisztokrácziából származik, mely nem a
királyoktól ered, hanem az Istentől. Ez a természet arisztokrácziája. A
királyok arisztokratái közt van tömpe orrú, pupos, csenevész ember, a
természet arisztokrácziáját ellenben az erő és a szépség teszi.

– De hát a hol együtt fordul elő mind a kettő?

– Mindegy, mégse cserélnék veled.

– Van is neked izlésed! Tudod is te megitélni.

Így liczitáltak egymásra, néha átcsapva némely személyeskedő, csípős
megjegyzésekre is, a melyekből nyilván harag lett volna, ha a nagy
versengési buzgalomban olyan jó tulajdonságokat is föl nem hoznak a
kegyeltjeik mellett, kifogyván a jelentékenyekből, a melyeken okvetlenül
nevetni kellett, mint pl. hogy a Róza hadnagya olyan szépen tud
fütyülni, mint egy rigó, és a Mari vadásza úgy tud petyegetni az
ujjaival, mint az ostorpattogtatás, a szivarja füstjét pedig az orrán
keresztül bocsátja ki.

– Aha! Most kezdelek már megérteni, hogy téged a füstölt orr vonz. No,
ilyenből én nem kérek, hahaha.

Lassankint azonban a derűltséggel megszaggatott versengésbe belevegyül
egy-egy ásítás is. Majmuna álomtündér, bár lomha léptekkel, de teljes
bizonyossággal közeledik és betapasztja mézes ujjaival a szemhéjaikat.
Pedig ez egyszer módjában lenne nem becsukni, a mint tiszte hozza, a
szemeiket, esetleg ki is nyithatná, ha akarná; mert tündér lévén,
mindenről tud, megsúghatná hát nekik igen könnyen… Oh, leányok, leányok,
ne bolondozzatok, egymás hegyibe hordva ifjaitok magasztalását, melyik a
különb köztük, még össze találnátok zördülni e fölött, mikor pedig
hiábavaló feleselés az egész, mert egyugyanazon emberről beszéltek mind
a ketten…

De Majmuna a maga dolgához tartja magát, elaltatja a két leányt, elküldi
mind a kettőt folytatni az álmok országában, a minek az eleje ébren
történt, s mikor reggel fölkelnek és a napsugár betódul az ablakon,
egymásra mosolyognak szemérmesen, mint a kik már mindent tudnak.

Mégis, bár ezentúl elég érdekes beszélgetni valójuk lett volna, Mari
feltünően kereste a magányt. Még Rózát is kerülte, órákig előgyelgett
egyedül a szőlőben, töprengve, ábrándozva, lesve az égen úszó felhőket,
vajjon hova mennek, minek mennek, ki küldi őket? Hát a madarak mi
indokból szállnak keresztül-kasul a légi utakon, czéljuk van-e, vagy
csak úgy találomra röpködnek? És ha jobbra száll az egyik, balra a
másik, találkoznak-e még valamikor, és ha találkoznak, ráösmernek-e
egymásra? Honnan tudja a kakuk, hány évet él az illető, a ki megkérdezte
és hátha két ember kérdezi egyszerre, hogyan felel nekik? Mit érezhet a
méh, mikor a rózsa kelyhében hempereg? Ilyenféle problémákon törte a
fejét, mert bizonyos rokonságban voltak legbensőbb, legtitkosabb
tépelődéseivel, melyek a körül forogtak, nem volt-e konokság, oktalan
gőg, köd elől, köd hátul, elzárni az utat a vadász elől, hogy
közeledhessék? Bizony csúf kegyetlenség volt. Pedig hogy rimánkodott a
szegény vadász, – kétségtelen az egyedüli lény, a ki azért szerette,
mert tetszett neki, a testi alakja tetszett.

A világ kerekéből ugyancsak ki nem esett volna egyetlen küllő sem, ha
megengedi neki, hogy legalább valamely álnévre vagy betűjegyre írhasson
neki. Milyen mulatságos lett volna olvasni a leveleit s felelni azokra.
Ha más egyebet nem veszünk is, de már magáért a mulatságért kár.

Hogy ezek a kérdések bolygatják Marit, csak Róza vette észre, a ki már
keresztül ment ezen a betegségen s minden szimptomáját ismeri. Az se
kerülte ki figyelmét egy-két nap múlva, hogy sokat sugdos Klárával, s
mert Klári előtte való nap bent volt a városban, könnyű kitalálni, hogy
egyúttal bizonyos nyomozásokat végzett a «Griff»-beli pinczéreknél.
Vajjon mit süthetett ki? Kiváncsi volt, de Mari elzárkózott. Ez ismét új
titok. S minden diót külön kell feltörni.

Mi, a kik mindent tudunk, a mit akarunk, elárulhatjuk, a hűséges Klári
csakugyan tudakozódott a «Griff»-ben, de csak annyit tudott meg, hogy a
vadász egy-egy forint borravalót adott a pinczéreknek, mikor elment.
Ugyancsak akkor egy katonatiszt is ott volt szállva, a ki ismerte a
vadászt, mert beszélgettek együtt, csakhogy az a katonatiszt is
elutazott harmadnapra, Isten tudja, hova.

Mindez nyilván megint bő tápot adott a Mari fantáziájának. Hogyan?
Egy-egy forint borravalót adott a szolgáknak, hisz az akkor úr. És a
katonatiszttel beszélgetett! Talán barátja is volt. De ha úr, mit
keresett volna az iparosok szüretjén? Köd ez egész végig, köd és köd. Ki
nem igazodik ebből a káptalan sem. Ha csak az a kis húsdarab nem, a
melyiknek több ereje és biztosabb itélete van ilyenben a káptalannál.

Csak az öregek nem sejtettek semmit, mind a mellett feltűnt nekik, hogy
Mari búslakodó, s arczába valami fájdalmas vonás lopta be magát.
Összerezzen, ha hozzá szólnak, mintha álmából költenék fel. Szemeiből
édes bús melankholia tükröződik, nem nevet, nem hanczurozik, nem ugrál
odakünn, mint azelőtt, hogy az egész ház víg volt a rezgésétől, hanem
elvonúl valahová és órákig elmereng a nagy semmin, elringatja lelkét a
falevelek zizegésén. Hisz a falevelek is bizonyosan panaszkodnak, őszi
szél sóhajában. Csak azt nem tudni, hogy miről.

Az öregek szintén panaszkodnak, beszélik egymás közt:

– Mariska megváltozott. Valami baja van. Se nem iszik, se nem eszik,
csak örökké gondolkozik.

Különösen Tóthné faggatja váltig:

– Min gondolkozol annyit? Nem jó az, papnak való az, a ki a
prédikácziókon töri a fejét, de mi szükség neked gondolkoznod, mikor itt
vagyunk mi, szüleid. Nem vagy beteg? Nem kivánsz valamit?

– Nem, nem. Igazán nincsen semmi bajom.

A dologhoz végre, mint legfelsőbb fórum, Tóth úr is hozzá szólt:

– Rosszúl van fűtve a gép, ez az egész… a gépen fordul meg minden. A
somlyói levegő nem jó neki, tehát nincs jó étvágya, s mert nincsen jó
étvágya, tehát nincs jó kedve sem. A gépet jól kell fűteni, ez az egész,
igaz-e Gyurka?

– Meglehet, – nevetett Velkovics, – ti ördöngős amerikaiak többnyire
eltaláljátok a dolgot, de ez, ha igaz, egyszersmind azt is jelenti, hogy
a gépet olyan helyre kell vinni, a hol jól fűtik, vagyis hazaviszed
Marit Rekettyésre, nekünk pedig útilaput kötsz a talpunkra.

– Hohó? Ez ellen tiltakozom, mert ha arra kerülne is a sor,
szerencsémnek tartanám, ha itt hagyhatnám nektek a szakácsnét, meg a
pinczét, meg az éléstárt.

Sor nem kerűlt rá. Tóthék most is itt töltötték rokonaik társaságában a
vénasszonyok nyarát, úgy mint máskor, csak az őszi esőzések beálltával
utaztak haza, Mari azonban otthon is szomorú maradt, úgy hogy Tóthné
asszonyom nagy sopánkodással panaszkodott fűnek-fának, a doktornak, az
ispánnénak, a jegyzőnének, papnénak, a doktornénak és mindenkinek, a
kivel szóba állott, hogy Mari nagy változáson ment át, az a szilaj,
akaratos gyermek most olyan szelid, jó, mint egy bárány (félek, hogy ez
valami rosszat jelent) és hogy olyan szomorú, mint egy szent és olyan
halovány, mint egy liliom.

A doktor azt mondta, hogy a szomorúság ellen nem tud mediczinát, a jóság
ellen pedig kár volna reczeptet írni; az ispánné, a ki babonás
asszonyság volt, abban találta a dolog nyitját, hogy a kisasszony
nyilván megijedt valamely látománytól s el kellene bucsúra vinni
Szent-Malárdra, a hol a csodakútból igyék kilencz olyan gyűszűből,
melynek mindenike más-más szűz leány ujján volt (Jaj, lelkem, –
pirongatta meg Tóth uram a feleségét, mikor ezzel előhozakodott, – hol a
pokolba vegyek én ilyen gyűszűt, és még hozzá kilenczet!), a jegyzőné
ráolvasást ajánlott, a legvalószinűbb volt a doktorné gyanuja, hogy
szemtől jött Marira a baj, s legjobb lesz szárított levendulával
megfüstölni, mígnem a tiszteletesné, Kerekes Dánielné asszonyom csak
ennyit mondott magyarán:

– Már az pedig úgy szokott lenni ilyen időtájt, és a ki ellopta az
orczája pirosságát, instálom, majd megtetszik látni, vissza is hozza
azt. Az efféle tolvajt nem szükséges körözni.




TIZENHATODIK FEJEZET.

(Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről.)

A nagy vagyon semmit se változtatott Kopereczky alapjellemén. Érdekes
mixtum compositum volt; fösvény és bőkezű, sőt pazarló. Vegyelemeire
bontva, van benne egy kevés a felvidéki gavallérból, szeret sokat
mutatni, ha nem kerül nagyon sokba, egy kevés az oligarchából, jól esik
egy kis erőszakot gyakorolni másokon, a saját szeszélyei kedvéért, ha
nem jár nagy veszedelemmel, és végre némi kapzsi üzleti vér is
beleszorúlt, mely arra ösztökéli, hogy minden egyes tényből kihúzza a
maga kis polgári hasznát.

Elméletben talán kizárják egymást e tulajdonságok, mert hogyan lehetne
gavallér a haszonleső? Tűz és víz együtt. Ám a gyakorlatban elférnek.

Ha a dalárda, a tüzoltó-egyesület, vagy valamely más kunyoráló
küldöttség jelent meg nála, akképen okoskodott: Ezek most száz forint
adományra számítanak tőlem (s ez a kicsiny becslés némi boszúsággal
tölté el), pedig voltaképen háromszáz forintot kellene adnom a
vagyonomhoz és a nevemhez mérve (s itt a gőg önté el vonásait), de nem
vagyok bolond, hogy annyit adjak (szőtte tovább gondolatait
nekividámult, szelíd arczczal) adok nekik, a szemtelen tolvaj rablóknak
kétszáz forintot, punktum, – és adott nekik a kifizetésnél (melyet
rendszerint a hű Bubenyik teljesített) százötven forintot, – azt is
köszönjék meg.

[Illustration: – Ötszáz forintra, méltóságos uram.]

Még jellegzetesebb példa, midőn karácsony után Klementy szerkesztő úr
jelent meg nála Mæcenást keresve «Bontó vármegye monografiája és
főispánjai napjainkig» czimű művére, mely minden új főispán alatt mint
megjelenendő kisért, de azért hihetőleg sohase lát nyomdafestéket, talán
nincs megirva sem. E keresésben mindenekelőtt, azaz kizárólag báró
Kopereczkyhez fordult, hangoztatván, hogy a vármegye becsülete és
dicsősége függ a mű megjelenésétől. A főispán maga is belátta ezt,
kedvetlenül kérdezvén:

– S mennyire rúgnának a költségek?

– Ötszáz forintra, méltóságos uram.

– Az sok, nagyon sok.

Morgott valamit a rossz termésről és a tömérdek kiadásról.

– Tekintettel azonban, hogy a mű napjainkig terjed, méltóságos uram,
egészen napjainkig, vagyis…

– Értem, kedves Klementy. Azt akarja ön mondani, hogy én is benne
leszek. Hát szép, szép, de talán mégis jobb volna, ha az utódom alatt
jelenik meg a munka.

– Miért lenne jobb, esedezem?

– Mert akkor még jobban benne lehetnék, egész működésem kidomborodva, a
hogy önök mondják.

– Ah, Istenem! – sóhajtott fel Klementy szerkesztő úr, ki a váltakozó
politikai viszonyok szerint már egykor Clementnek is írta a nevét s
valószinüleg ez volt az igazi. – Ah, Istenem, arra semmi kilátás, hogy
méltóságod megbukjék.

– Ön gonosz hizelgő Klementy úr.

– Higyje meg a méltóságos báró, hogy túl fog engem élni a főispáni
széken s ez esetben…

– Nos, ez esetben halála utánra maradna a munka megjelenése.

– Az lehetetlen, könyörgöm.

– Miért volna lehetetlen?

– Mert nincs olyan ember az országban, a ki az én irásomat el tudná
olvasni. A szedők tizszer is eljönnek naponkint, hogy egyes szavakat
kibetűzzek nekik. A munkának tehát az én életemben kell megjelennie,
vagy különben elvész az emberiségre nézve s ezt méltóságod nem
akarhatja.

– Nem, semmi esetre sem akarom, – mentegetődzött a főispán, – de ötszáz
forint sok pénz, nagyon sok pénz, s arra gondoltam, hogy talán leiratom
az ön felügyelete alatt, tisztán, olvashatón a megyei irnokokkal.

Klementy úr sarokba szoríttatván, belátta, hogy engednie kell az
összegre nézve, minélfogva ekképen szólott:

– Nézzük csak, méltóságos uram… egy kis számvetést csináltam a fejemben,
s úgy látom, szigorúan megszorítva mindent, talán kijönnék négyszáz
forinttal.

– S azt persze tőlem várná ön? Nos, meg is adnám szivesen, de nekem
most, édes barátom, nincs arra való pénzem, teljességgel nincs.

Klementy úr hamiskásan hunyorított szőrtelen szemöldjével s kihuzott a
zsebéből egy váltóürlapot.

– Erre mindjárt gondoltam, – szólt nyájas mosolygással, a mi még
visszataszítóbbá tette himlőhelyes arczát.

– Átkozott Ovidius! – nevetett a báró, ki minden tollat forgató embert
Ovidius kollégájának tartott, mert csak erről az egy skriblerről hallott
egyet-mást. – Maga mindig a talpára ugrik. No hát megfogott! Megadom
magamat.

S ezzel, fogván a tollat, aláirta a váltót minden szó nélkül. Hanem az a
megjegyzés, hogy «erre mindjárt gondolt», fölpaprikázta egy kicsit.
Micsoda? Azt tételezte föl róla, hogy nincsen ötszáz forintja? No
megállj, Ovidius, ezt nem viszed el szárazon!

– Hát itt van a váltócska, amicze, hanem már most mit csinál vele, azt
szeretném én tudni? Aláirtam, mert szeretem magát is, az irodalmat és a
kulturát is, de most jön már a nehézség. Mert a megye területén nem
szabad leszámítoltatni se pénzintézetnél, se magánosnál. Mit gondol, az
Isten szerelméért, hogy itt, a hol főispán vagyok, négyszáz forintos
váltóim cirkuláljanak? Negyvenezer forint ha volna, azt eltűrném, az
méltó egy főispánhoz, tekintélyt szerez, de négyszáz! Hisz akkor én el
volnék veszve. No hát mondja meg, mit csinál a váltóval?

– Értékesítem a szomszéd megyék valamelyik pénzintézetében.

– Ez se lehet. Mert csak az én aláirásom van rajta. Az intézetek több
aláirást követelnek, de én nem vegyülhetek el mindenféle emberek közé,
azt csak belátja. Az nekem derogál. Mindjárt keresztül hasítanám. Nem a
váltót, hanem magát, amiczé, ha engem rossz társaságba keverne. Ha tud
találni egy Esterházyt mellém, vagy egy Nádasdyt, azt nem bánom,
próbálja, de máskép nem lehet. Nos, mi lesz hát? Mert csak ezen föltétel
alatt adom ki a kezemből.

Valóságosan gyönyörködött a Klementy zavarán, mintha most ő volna felül,
de Klementy nem sokáig habozott a felelettel:

– Van nekem Losonczon egy uzsorás ismerősöm, a ki rögtön leszámítolja.

– Úgy, de bizonyosan nagy kamatot vesz? – kérdi a főispán sajnálkozón.

– Biz az rögtön levon húsz százalékot, a milyen gazember.

– E szerint maga nem kapna többet mint…

– Háromszázhúsz forintot.

– Hallatlan szemtelenség! Nem, ezt nem tűrhetem, – méltatlankodott
Kopereczky, s dühösen nyomta meg a csöngettyű-gombot, mire a főispáni
huszár jelent meg az ajtóban. – Küldd be azonnal Bubenyikot! (Azzal
ismét a szerkesztőhöz fordult.) Majd elintézem én mindjárt a dolgot
keresztényi módon. Addig pedig, míg Bubenyik előjön, nekem is van egy
kérésem önhöz. A voglányi járásban, mint tudja, megüresedett egy
szolgabirói állás, mely két hét mulva, a január 25-iki rendkivüli
közgyűlésen lesz betöltendő, nyomja meg egy kicsit a tollat, mein lieber
Klementy, a sógorom, Noszty Ferencz mellett és önnek mint bizottsági
tagnak is erős befolyása van…

– Nem igen fog menni, méltóságos uram, megmondom őszintén, mert a fiatal
urat részint nem ismerik a megyében, részint pedig ismerik. A kik nem
ismerik, nem szavaznak ismeretlenre, a kik pedig ismerik, inkább
szavaznak másra. Vegyük ehhez, hogy az ellenfele Kaby Jóska…

– Nagy szamár.

– Az meglehet, de meg van állapítva a jövője.

– Ugyan mivel?

– Azzal, hogy ő tudja a legszebben énekelni a cs. kir. marseillaise-t. A
ki hallotta tőle egyszer, okvetlenül rászavaz. Érzés dolga az ilyen.

– Az ördög szántsa meg az efajta sületlen érzéseket.

– Miattam szánthatja, de azért mégse fog menni.

– Pedig a feleségem nagyon szeretné.

– Sajnos, de a mi lehetetlen, az lehetetlen, – sóhajtott fel Klementy.

– És én magam is akarom, – ropogtatta meg az r betüt a főispán keményen.

– Hm. Akkor meg is lesz, – mondá Klementy meghajolva.

– Ez már beszéd, ezt már szeretem, – szólt a főispán örvendezve, kezet
szorítván Klementyvel, ki a függetlenségi párt egyik vezére is volt. –
Ez iránt tehát rendben volnánk. Szabad!

Bubenyik lépett be.

– Mit? Te kopogtattál már megint. Hányadszor mondom, hogy mikor
hivatlak, akkor te nem vagy látogató, hát ne kopogtass, hanem iziben
jelenj meg, mint egy szellem.

– Mit tetszik parancsolni?

– Egyelőre csak annyit, hogy eredj ki és jöjj be kopogtatás nélkül.

Bubenyik kiment és bejött, nem ugyan nesztelenül, mint valami éjféli
lélek, ellenkezőleg, nagy csörömpöléssel, mint egy pusztító tatár, mert
a könyökével ügyetlenül benyomta valahogy az ajtó üvegtábláját.

– Vigyázz hé, mert mindjárt pofonütlek, – dühöngött a báró, vérbeforgó
szemekkel. – Nem tudsz egyenesen járni, vagy részeg vagy?

Bubenyik egy cseppet se ijedt meg. Jól ismerte az urát.

– Miután méltóságod rám parancsolta, hogy szellem legyek, hát azt
hittem, hogy az üvegen keresztül is be tudok röpülni.

– Eredj az ostoba kifogásaiddal a pokolba! Azaz megállj csak! No ne menj
hát el, hiszen nem haraptam le az orrodat. Maradj csak, Bubenyicsek,
mert azért hivattalak, hogy ezt a derék tekintetes urat megmentsük egy
vérszopó pióczától, ha lehet. Képzeld, egy himpellér uzsorás
négyszázforintos jó váltóért csak háromszázhusz forintot akarna neki
adni. No ezt a pogányságot mégse engedjük. Ha az én megyémben volna,
megcsapatnám, ha százszor el van is törülve a botbüntetés. De mert nem
itt lakik, csak azt kérdezem tőled, barátocskám, hogy van-e
háromszázötven forintunk?

Bubenyik gondolkozott egy kicsit, szemrehányó pillantást vetett a báróra
és foghegyről mondá:

– Lesz.

– Akkor hát váltsd be a tekintetes úrtól ezt a váltót. Ő is jól jár s te
se jársz rosszul.

Ezekben nyilvánult a Kopereczky jelleme leghivebben. Hisz ez bolond
ember, gondolná az olvasó, mert kétségkivül a balek együgyü szerepe az,
a mit játszik. Ha azonban jobban meggondoljuk, hogy ez a pénz mintegy
szubvenczió számba ment a helyi lapnak, s hogy ő (Kopereczky) azonfelül
a Mæcenást is adta, sőt tetejébe egy vezérkolompost szerzett vele a
sógora szolgabiróságának egy felette szelid formában, mely a Klementy úr
hasznavehetőségét semmiképen sem koptatta le, úgy azt kell tartanunk,
hogy Kopereczkynek elég magához való esze volt, noha sajátosan
nyilvánult. A mi pedig a költségek lefaragását illeti, ezt olyan módon
csinálta, hogy szinte úgy rémlett neki a végén, mintha ő szerzett volna
ötven forintot. Adakozott s ezzel kielégíté gavalléros hajlamait, de az
adományozott összegből vissza tudott csípni egy részt, a mi viszont a
kapzsisági hajlamainak felelt meg. Klementyvel szemben adta a
tapasztalatlan, nagylelkű mágnást, a kit mindenre rá lehet venni.
Bubenyikkal szemben a ravasz, okos embert, a ki mindenből hasznot tud
húzni, a közönség előtt pedig a bolondul pazarló Mæcenást, csakhogy egy
kicsit visszájára sült el a törekvése, mert a fenforgó esetet véve
például, Klementy tartotta őt ravasz kutyának, Bubenyik pazarló
bolondnak és a közönségnek tünt fel úgy, mint tapasztalatlan, nagylelkű
mágnás. De nem volt talán egyiknek sem igaza.

Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt alaposan megnyergelte a
különben rakonczátlan vármegyét. Hogy mivel? Isten tudja. Ép olyan titok
ez, mint a mely az állatszelidítő tekintetében rejlik. Bolond
kormányzás, mely előbb-utóbb megfeneklik, kétségtelenül van, de okos
kormányzás, mely okvetlenül beválnék, nincs és nem lehet, vagy ha lehet,
eddig még ki nem találták. Kormányzás csak olyan van, a mely sikerül
vagy nem sikerül. Lehet, hogy Bontó vármegyét maga Bismarck se tudná
kormányozni, a ki pedig egy világot huzgál az ő elméje finom
czérnaszálain s lehet, elkormányozná jól a legutolsó irnok is, ha
főispán lenne és nem tudnák róla, hogy irnok volt, mert hát azt el kell
valahogy találni.

Már pedig az eltalálás ritkán az okos emberek hivatása; az okos emberek
nem találgatnak, hanem rendszerint akarnak valamit, még pedig ritkán
olyast, a mit a nem okosak is akarnának, s ez már magában is nagy baj.
Azért aztán Isten mentsen meg minden becsületes kormányt az okos
főispánoktól. Untig elég az, ha okosaknak látszanak.

Merem tehát mondani, hogy báró Kopereczky Izraelnek minden sikere
beiktatási beszédének különös esetéből sarjadzik.

De bármily hatalmasnak látszott is a főispán, a januári rendkivüli
közgyülés tárgyai mégse hagyták hidegen a kedélyeket. A magyar nyelv
iskolai tanítása tárgyában bizonyos régi megyei szabályrendelet
életbeléptetése volt tárgyalásra tűzve, s a már említett szolgabirói
állás betöltése. Nem szenvedett kétséget, hogy Kopereczky a magyarosítás
mellett van és az se lehetett titok, hogy szolgabirónak Noszty Ferenczet
óhajtja, mégis nagy szervezkedés indult meg; az iskola-magyarosítás
ellen a nemzetiségi bizottsági tagok fogództak össze, körülbelül a
többség, a szolgabirói szék betöltése pedig főleg a magyarokat izgatta,
mint a kik mindig a mellékes dolgok iránt érdeklődnek jobban. Mindegy (a
magyarok szerint) mit tanulnak a paraszt kölykök, de nem mindegy, hogy
ki parancsol Voglányban.

Éles megjegyzések kapcsában összehasonlítások történtek a rokon- és
ellenszenv festékével. Noszty Feri végre is csak egy tacskó, Herbert és
exlajdinánt. Kell a kutyának! Ha cs. és kir. kamarás, maradjon veszteg a
király kamrájában, de ne vegye el más ember elől a kenyeret. Legyen a
szolgabiró köztünk nőtt, magunkszőrű ember, nem félmágnás. És fonák is
volna hosszabb mellény mint dolmány, hogy a szolgabiró méltóságos úr
legyen, az alispán pedig csak tekintetes.

Kaby Józsira kell szavazni az igaz magyarnak. Jó öreg fiú, a ki azért
úszott el, mert mindenkiért jót állt. Azonfelül «a sokat szenvedett
hazafiak» közé tartozott, mert rajtavesztett az ötvenes évek elején a
Marseillaise éneklésén, hiszen mindnyájan hallhattátok egyszer-másszor
az «Arany golyó»-nál. Most már csak mosolyog rajta az ember, de azokban
a bomlott időkben dühbe hozta, bánatba ringatta, keserűségbe mártogatta
a magyar sziveket, úgy hogy a felsőbbség bosszut lihegve csapott rá:
«Hm. Az énekes madárnak kalitka való.» Az pedig volt nekik Kufsteinban,
el is vitték oda vagy három évre. Ámbár nagy istentelenség volt tőlük
ilyen kicsiségért, mert legfeljebb a dallamban lehetett találni
kifogásolni valót, maga a szöveg jóformán a császári királyi katonai
schematismusból meríttetett:

  Osztrák ármány, Ferdinánd,
  Karl, Franz, Albrecht, Styevko Lajos,
  Zsófia, Zsófia nagy dáma,
  Kamarilla, reakczió.
  Rácz, szerb, oláh, illirizmus,
  Saxonismus,
  Veszszetek el!
  Heidinger, Leidinger, Windischgrätz,
  Jellasich, Simonits, Ulich, Urbán,
  Hurbán, Lamberg, Berger,
  Wimmer, Prückner,
  Veszszetek el!

Szóval elég szépen volt kigondolva és a végén nem ártott senkinek. Ha
jobban meggondoljuk, még Kaby Józsinak sem. Az a három évi pihenés
elkellett a torkának – s azonfelül nagy rangra emelték az elzárással,
mert mikor kiszabadult, az lehetett volna, a mi akart lenni, de ő nem
akart, a meddig a nap sütött, vagyis míg nyájas zsidók voltak a
környéken, de most, mikor a zsidó arczok már elkomorodnak láttára,
rászorult a szolgabiróságra.

A rokonságot és a főispáni aula benfentes csoportját nem számítva, az
egész magyarság a Kaby pártján állott, csak a szerkesztő, Klementy
pártolt el az utolsó napokban. Egy fecske azonban még nem csinál se
őszt, se nyarat. Ebben az egyben nem szabad engedni a főispáni akarattal
szemben. Hát úgy is vette mindenki, hogy az egész választás csak forma.
Noszty Feri le se jött rá Pestről, hol a közismert járdataposókhoz
tartozik. Nem éri meg a próbálkozás a vasúti menetjegyet!

A közgyülés reggelén mindenki gratulált Kabynak, csak a főispán
mosolygott rejtélyesen.

– Nono, hátha még máskép csöppen – jegyzé meg ő méltósága, útközben, a
mint a közgyülési terem emelvénye felé iparkodott.

– Nem gondolnám – felelt fel Petrovay Tamás a Kaby ipa, ki történetesen
a főispán mellett csoszogott, – hogy más győzhessen.

– Vajjon?

– Tojás nélkül nem lehet rántottát sütni, méltóságos uram.

– Hátha olyan csodaszakács akad, bátyámuram?

Megnyitván az ülést, mindenekelőtt kinevezte Malinkát tiszteletbeli
megyei főjegyzőnek (nem kerül semmibe s neki örömet csinál); aztán a
faltörő kost, az úgynevezett hivatalos szónokot, Liszy ügyvédet szólítá,
a kivel in camera charitatis előre állapodott már meg.

Ő volt kifejtendő a magyarosító szabályrendeletet s nem csekély
ékesszólással birt a vézna emberke, kár hogy a hiányzó első fogai miatt
a szavak szétfolytak a nyelve alatt s bizonyos sípoló vagy sziszegő
hangokba öltözködtek.

Előljáróban lepocskondiázta a parlamentarizmust, mely szerinte csak a
már teljesen kiépített államokba való, a hol csak folyó ügyeket kell
intézni, de a hol még alapvető munkálatok teljesítendők, ott a
parlamentarizmus egy ütet taplót sem ér.

– Ne kezdje Ádámon, Éván! – mordult bele Pénteki Bálint, kit, a karzat
alatt állván, bősszé és türelmetlenné tettek az onnan leáradó mindenféle
illatok a hölgyek hajából és keszkenőiből. Az öreg úr a trágyaszagot
szokta meg otthon, valamint a foghagymáét a rostélyosokon és
piritósokon; minden egyéb szag kihozta a sodrából.

– Halljuk, halljuk! – hangzott fel több helyről élénken, mert ebben a
kérdésben nem volt se jobboldal, se baloldal, az egész magyarság együtt
érzett.

Liszy rögtön megmagyarázta, miért indul ilyen messziről. Azt akarja
bebizonyítani, hogy miért kell bizonyos dolgokat, melyek az egyik állami
szerv feladatai, más szerveknek átvállalni, ha amazok képtelenek. A
bivaly bizonyára erős, uraim, de ha teszem azt olyan merészet ugrana,
mint a macska, hát okvetlenül kitörné a nyakát, míg a macskának semmi
baja sem esik. (Ez úgy van – bólintott a főispán.) Azért tehát a merész
ugrásokat a macskára kell bízni. (Élénk helyeslés a kormánypárti
csoportokban.) A parlamentnek felelős miniszterek nem ültetnek olyan
fákat, melyek hosszú esztendők multán tartanak árnyékot, vagy hoznak
gyümölcsöt, pedig a jövendőkre is illik gondolni egy jól vezetett
államban, valamint nem szüntetnek meg olyan bajokat, míg kicsinyek,
melyekhez hozzányulni kényelmetlen vagy személyükre nézve veszélyes, –
inkább áttolják a jövendő kormányokra, akkorra, midőn már a bajok nagyra
nőnek és magára az államra nézve lesznek veszélyesekké. A parlamentáris
miniszterek előtt csak azok a sikerek számítanak, melyek mindjárt
bekövetkeznek. Mit érne az nekik, hogy húsz év mulva dicsérnék? Nekik az
kell, hogy most dicsérjék. Ők az esti lapokra dolgoznak. És ezt nem
lehet rossz néven venni, mert minden teremtett lény csak annyi levegőt
szív be a tüdejébe, a mennyi a pillanatnyi légzésre szükséges és annyi
vizet iszik, a mennyi a szomjat oltja; kivévén a teve, mely a jövendőre
is szed be egy kis tartalékot, de a teve csak két púpot visel a hátán,
míg a miniszterén négyszáz és néhány púp van.

Popolniczky Ámbrus, a bozsennai kerület országgyülési képviselője
meglökte könyökével a mellette ásítozó Noszty Pált.

– Hm. Ez nekünk szól. Ne válaszoljunk rá?

– Minek? Hisz igaza van.

Ezek után egy ékes kanyarodással (valami idézettel Thierstől), áttért
arra, hogy ilyen körülmények között a társadalomra és a megyére szorul a
magyarság erősítésének szent feladata, s ezt az iskola utján érhetjük el
legjobban a szőnyegen forgó statutum életbeléptetésével.

Viharos ellenmondások zúdultak fel a nemzetiségek részéről s nyomban
felállt Padák Sámuel, egy óriás termetű tót lelkész, a kit «lutheranus
Kapisztránnak» neveztek vakmerőségeért és gyujtó szónoklatáért. Ijesztő
benyomást tett széles vállaival, roppant fejével, melyből két vérbe
forgó szem bandzsított. Padák volt a megye éjszaki részén fekvő tótság
vezérszónoka. Hangja lágy tud lenni, mint a fuvola; de ha akarja,
valóságos dobpergéssé dagad és fölrázza a lelkeket. Nincsen ebben máskor
semmi veszedelem (a lélek úgyis csak hálni jár a tótba, hosszabb időre
nem marad benne), nincsen pedig azért sem veszedelem, mert jó az Isten,
egy csomó szászt és oláhot is adott a nemes municipiumnak. Isten ments,
a hol csak egyfajta nemzetiség van. Ebből a rosszból jobb a többféle; a
hol három van, ott már lehet velök kártyázni. Az egyik mindig «tromf» a
másik kettő ellen, vagy a kettő tromf egy ellen, a hogy lehet. A megye
politikája ebben sarkallott s az ilyen diplomatizálás mellett éldegéltek
valahogy az előző főispánok, mindig a magyarság akaratát vezetvén
diadalra a közgyüléseken. Hanem ennél a szerencsétlen kérdésnél előre
látható a magyarság veresége (minek is volt azt előrántani?), mert az
összes nemzetiségek összefogóztak.

Horth Pista, a fürge másod aljegyző, kit a wipp szerepével bízott meg a
főispán, éppen abban a pillanatban számította össze a pro és kontra
szavazatokat, midőn nagytiszteletű Padák Sámuel úr beszélni kezdett, s
sietve robogott az emelvényre jelentést tenni.

– Kilenczczel többen vannak, mint kellene.

A főispán egykedvüen rágcsálta bajuszát s Poltáryhoz fordult.

– Mit csináljunk?

Poltáry vállat vont.

– Ha én tudnám…

– Te vagy a vármegye esze.

– Öt embert kellene hamarjában szerezni – tünődött az alispán – a
szászokból nem lehet, mert a szászok egymástól szégyenlik a
megjuhászodást. Az oláhokból se lehet, mert azok a pópáiktól nem mernek.
Talán a tótoktól lehetne, azok puha emberek. Csak ez a Padák ne
beszélne, mert az feltüzeli, megaczélozza őket.

– Megvonjam tőle a szót? – kérdezte a főispán mohó készséggel.

– Isten ments, azt nem engedi a törvény.

– Majd elhallgattatom én, ha Izrael bácsi megengedi, – sugta rejtélyesen
az aljegyző, odadugva fejét a főispán és az alispán feje közé. Szőke
göndör haja, friss rózsás arcza ugyancsak elütött a két vedlett
koponyától.

Kopereczky az alispánra meresztette szemeit, várva, hogy ő nyilatkozzék.

– Jó, jó öcsém – mondá ez – csak eredj, vegyülj el köztük és gondolj ki
valami okos fortélyt, csábíts el egy pár embert villás reggelizni, itasd
le őket, szóval mit tudom én… sapienti pauca, csinálj, a mit lehet. A
czél szentesíti az eszközöket.

Horth Pista eltünt, s mint valami pajkos manó, hol itt bukkant fel, hol
amott. Az alispánnak, a ki lehetőleg szemmel kisérte, úgy látszott,
mintha több példányban lenne meg. Most elvegyült a bizottsági tagok
csoportjában, majd a karzaton lehetett látni, nevetgélve az
asszonyokkal. Sőt, az is ő, a ki most surran ki az ajtón a
tanácsteremből.

Ezzel már, azt hiszi az alispán, végkép elvesztette szeme elől, de
nemsokára megint rátalál, közvetlen a Padák háta mögött, úgy tesz a kis
semmirevaló, mintha a legnagyobb élvezettel hallgatná az ékes bibliai
tót nyelven elvartyogott beszédet.

Padák úr még csak a kezdetnél van, a történeti előzményeknél, széles
feneket épít, úgy látszik, hosszú lesz. Önérzetes szavakkal bélyegzi meg
a különben nemes magyar nemzet mostani zsarnok ivadékait, kik a szlávok
ellen készülnek merényletre. Lám, az Árpádok idejében jó volt a tót
nyelv, hiszen a legrégibb magyar nyelvemlék, a híres «halotti beszéd»
jóformán tótul van. Az Árpádházi királyok tótul nevezték el a
vármegyéiket «Novi grad»-ot (Új várat) Nógrádnak, Cserni gradot (fekete
várat) Csongrádnak, a maguk családi fészkét (a magas várat) Visegrádnak,
a legfőbb udvari hivatalnokot, a palatinust ugyancsak tótul nevezik
«nadvorni pan»-ból (udvari úr) nádorispánnak.

– Ejnye, – fészkelődik újra Popolniczky Ámbrus s újra megdöfi Noszty
Pált, – ne czáfoljuk meg?

– Minek? Hisz nincs igaza.

Ingerült fészkelődés támadt a magyarságban, mert a tótul tudók
elmagyarázták a nem tudóknak: maga a pap gúnyos mosolylyal nézte a
tengerháborgást, de csak színlelte a nyugodtságot, mert a balkezével,
miközben ide-oda kalimpált a jobbal, idegesen morzsolgatta a szokásos
fehér fityegőket a nyakán.

– Sőt merem mondani, tisztelt közgyűlés, – folytatá fenhéjázó hangon,
némi művészi pauza után, – hogy a régi magyar királyok még a családi
szentélyükben is a szláv nyelvet használták. A szláv volt az
anyanyelvük.

– Ohó! Ohó! Bizonyítsa be!

– Elég bizonyság, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy négy Béla nevű
királyunk volt; a Béla név pedig semmi egyéb, mint a latin Albertusnak,
Albusnak szláv fordítása: «_Bjela_». A magyar királyok tehát még fiaikat
is szláv nevekre keresztelték…

Egy rikácsoló hang, mint az olló, most egyszerre ketté metszette a
beszédet. A hang a karzatról jött. Mindenki oda nézett. Hm, nem
kápráznak-e a szemeink? Bubenyik, a képéből kikelt és alkalmasint
becsípett Bubenyik kiáltott közbe:

– To mi lepsje wjeme. Moj pan tam bol kde krstili!

Szokatlan lévén a karzatról való közbeszólás s pláne, hogy a főispán
totum facja tette, zajos derültség támadt a teremben, de a hahotán is
keresztül verte magát egy éles «Jaj!» kiáltás s minden figyelem a sikoly
irányába fordult. A nagy brontes szónok torkából jött az. A rémülettől
kidagadt szemekkel mind a két kezével a derekához kapott, mintha ott
tört volna ketté s aztán gombolyaggá zsugorodva, bömbölő üvöltéssel,
minő a megsebzett komondoré, rohant ki a teremből. Utána a tót
bizottsági tagok loholtak abban a hitben, hogy szemefényükön az őrület
tört ki. Némelyek félénken húzódtak el, hogy hátha megveszett és harapni
fog.

Valóságos chaosz támadt a teremben. Mi volt ez? Mi baja történt? Mit
kiáltott rá a főispán komornyikja? Ki tudja? Ki hallotta? Valami
borzasztót mondhatott, hogy úgy ütötte le, mint a bikát a tagló.

Nosza magyarok, szászok, románok mind Klementy szerkesztő felé tódultak.
Ott ül, a zöld asztal legszélén s gyorsírással jegyzi a beszédeket.
Rettenetes eszével mindjárt, a mint hallja, azon melegiben lefordítja
magyarra (ki se ereszti a füléből csak magyar öltözetben) s már mint
ilyet veti papirra.

Klementy hát bizonyosan tudni fogja; mi volt a közbeszólás.

Tudta bizony s nyomban felolvasta a hiteles szöveget, mely így hangzott:
«_Mi azt jobban tudjuk. Az uram ott volt a keresztelésnél._»

Ejnye be furcsa! Most kezdték még csak nem érteni.

Hiszen ennek nincs se füle, se farka! Hát nem valami nagy titkot vagy
bűnt leplezett le a tót közbeszólás, melytől Padáknak menten össze
kellett roppannia? Hisz ez egy egészen semmitmondó hülyeség – azaz, hogy
inkább sokatmondó, de inkább a közbeszólóra nézve, mert világosan
látszik ebből, hogy ő is őrült.

Klementy azonban jót állt a Bubenyik józan eszéért.

– De iszen nem őrült az, hanem hunczut. Ha egy kicsinyt pikós, szereti
az urát kigúnyolni. A Kopereczky bárók ugyanis azzal szoktak dicsekedni,
hogy valamelyik ősük, valamelyik régi királyunkat, már nem tudom
melyiket, a keresztvízre tartotta s hogy akkor adósodtak el.

– És hát igaz volna az?

– Isten tudja. Nehéz volna az ellenkezőt bizonyítani.

A beállott zavart taktikai czélokra akarta kihasználni az alispán s
figyelmeztette Kopereczkyt, hogy teremtsen csöndet, hátha most sikerülne
szavazásra bocsátani a kérdést, a mikor vagy tíz tót szavazó künn van, a
szavazás kimondása után be lehetne záratni a teremajtókat s a statutum
sorsa biztos lenne.

– Így is biztos – felelte a főispán nyugodtan, de azért rázni kezdte a
csöngetyűt.

Ugyancsak meddő fáradság volt. A csengetyű szava elveszett, mint a
légyzúgás a kovácsműhelyben, mikorra meg a zaj kezdett már veszni,
felállott szólásra a szász Wolf Rudolf, a bontóvári téglagyár
tulajdonosa s német nyelven támadta a statutumot. Alig jutott el öt-hat
körmondatig, már a tótok is visszatértek, fenyegető gesztusokkal.
Mindenki kiváncsi volt, mi ujság, mi lett Padákkal? Lassankint
fülből-fülbe szivárgott, hogy semmi nevezetes se történt, nincs baja,
hála Istennek (ezt a tótok tették hozzá), csak egy kicsit megijedt és
mindjárt itt lesz, mihelyt átöltözik, az «Arany golyó»-nál, a
szobájában. Valójában pedig igen otromba csiny történt, – panaszkodának,
– éretlen merénylet a szólásszabadság magasztos elve ellen, még pedig
orvul, hátulról, a mennyiben valami gazember galambtojás nagyságú jeget
csúsztatott be hátul a szónokló tiszteletes úr inggallérja mögé, a mely
hirtelen leszaladván a meztelen hátgerinczén, olyan rettentő érzést
keltett, mintha hideg, éles pallos pengével egyszerre ketté szelnék a
testét. Nem csoda, hogy a szegény tiszteletes annyira kijött a sodrából…
Hanem iszen nem maradhat ez példás elégtétel nélkül.

Wolf úr, ki tüntetőleg búzavirágot szokott viselni a kabátja
gomblyukában, nem ilyenkor, csak nyár elején (ilyenkor parókát visel, de
nem tüntetőleg), szintén a hosszadalmas szónokokhoz tartozott. Nem
gyújtott, nem tett hatást, legfeljebb elálmosította a magyarokat (de az
is valami). Nem is igen törődött ő ezzel, észre sem látszott venni a
nemes törvényhatóságot, mint az imádkozó, valami itt jelen nem lévő,
képzelt alakhoz intézte szavait, hogy bevádolja a barbár magyarokat.
Bismarck vagy az öreg Vilmos silhouettje lebeghetett lelke előtt.

Még az elején tartott, visszapillantással a hamelni patkányfogóra, ki
egy varázssíp elbűvölő hangjával csábította ide a szászokat, míg most a
sovinizmus csinadrattabumja riasztja el innen, midőn a teremajtóknál
felállított hajduk egyike sürgönyt nyujtott át neki. Ritka idegek és
ritka ékesszólás bírnak meg egy felbontatlan táviratot. Beleveszi magát
az ember fejébe és fúr ott, mint egy szú, a kiváncsiság és a rettegés
bizonytalanságában himbálva az elmét. Próbálta egy darabig, de nem bírta
ki. Addig-addig morzsolgatta ujjai közt, szórakozottan darálva
mondókáját, míg végre feltörte s belepillantott. Arról értesíti a
superintendens, hogy a féltizenkét órai vonattal megérkezik és hozzá
száll.

Minthogy pedig Wolf úr buzgó presbitere volt az egyháznak s a mellett
sokba vette a püspököt és nagy megtiszteltetésnek, hogy vendégül
fogadhatja, legott meglepi a legnagyobb fokú nyugtalanság, akadozik, nem
jutnak eszébe a point ek, az óráját nézegeti. Huh, mindjárt tizenegy óra
és még otthon semmit sem tudnak, hogy hozzálássanak az ebédfőzéshez.
Aztán a vasúthoz is ki kellene menni, még pedig egy kis küldöttséget
illenék hirtelen összeszedni.

Szégyen ide, szégyen oda, a szükség a legnagyobb úr, mindeneknek
meglepetésére befejezte, úgyszólván elcsapta beszédét, majd egy pár
tekintélyesebb hitsorsosával tárgyalt, mire nagy sebbel-lobbal
többedmagával elhagyta a közgyűlés termét. De biz azt észre se vették,
mert az imént belépett Padákra fordult a közfigyelem, kit hívei most már
mint martirt, «slava» kiáltásokkal fogadtak.

Horth Pista azonban gondoskodott róla, hogy az elnökséget figyelmeztesse
a beállott kedvező körülményre, felszaladt jelenteni a főispánnak:

– Nyolcz darab szász szavazat eltávozott a vasúthoz a püspök elé.

– Nem is tudtam, hogy ma ide érkezik a püspök, – jegyzé meg az alispán,
lévén ágostai hiten ő maga is.

Horth Pista hamiskásan kacsintott rá:

– Nem csodálom, mert maga a püspök sem tud felőle.

– Puff neki! Akkor semmi hasznát se vehetjük, mert mindjárt
visszatérnek.

A nevetését alig tudta elfojtani a viczeispán.

Alkotmányos hasznot azonban csakugyan nem lehetett húzni a Horth
csinyjéből, mert a hurbanista dr. Motika nyomban átvette a szót. Szájas
prókátor volt, éles hangjáért «Peniczilus»-nak gúnyolták. Ha hamar
bevégezné, még volna remény. Csakhogy ez is olyan peniczilus, mely nem
egykönnyen csukódik be.

A főispán csendesen bóbiskolt az emelvényen, az alispán madarakat
rajzolgatott egy ív tiszta papirosra, a bizottsági tagok csoportokba
verődve trécseltek. «Hagyni kell a lovat, hadd hányja ki a kehet, aztán
megint húz, – inté türelemre környezetét Noszty Pál, – ne szóljatok
közbe, hamarabb elhallgatnak.» De nem hallgattak el. A nagyobb kaliberű
szónokok után sorompóba léptek a satalleseik, a kisebbfajta stréberek és
az okvetetlenkedők, a kiknek nincs építő téglájuk, de akad egy-egy
kövecskéjük, a melylyel meg lehet hajigálni az ellenpártot. Bár gyorsan
követték egymást, mégis csak félkettőkor záródott be a sor Uhl
Timotheussal (röviden «Ultimó»-nak nevezték Bontóváron), a ki
kijelentette, hogy inkább a Gyík hullámaiba fojtja gyermekeit, mintsem
magyar iskolába küldje.

Ultimó úr csakugyan az utolsó szónok volt, de mit ért, ha a szászok már
délben visszajöttek, elégedetlen arczczal, hogy a püspök lekésett a
vonatról?

Poltáry gyöngéden megérinté a főispán kezét, mire az fölrezzent.

– A tárgy ki van merítve. Nincs több szónok.

Kopereczky keményen nézett végig a hullámzó tömegen, honnan
«szavazzunk»-kiáltások voltak kivehetők, megrázta a csöngetyűt, mire
csend támadt, aztán kinyújtotta a fejét, mely eddig vállapoczkái közé
volt esve s ezeket mondta kemény, ropogós hangon, hogy szinte az ódon
falak is visszhangozták:

– Miután a Liszy bizottsági tag úr indítványa ellen semmiféle érvet vagy
kifogást nem hallottam, kimondom a határozatot, hogy egyhangúlag el van
fogadva.

Mint hogyha hirtelen támadó orkán süvít végig az erdőn, szörnyű zúgással
mozdulnak meg a fák, s gallyaik egymásba kavarodva, birokra szállni
látszanak, legott pokoli háborgás tört ki, száz fenyegető, tiltakozó
vagy csodálkozó mozdulat keresztezte egymást a fülledt, sűrű párás,
szinte pépszerű levegőben s kivehetetlen kiáltások fonódtak össze fül-
és idegbántó hangzavarrá. Még a magyarok is megütődve néztek a
főispánra, majd egymásra. Poltáry orráról leesett a pápaszem, legurulván
a pulpitusról a padolatra, egyik üvege el is tört. Noszty a fejét
csóválta. A főjegyző kirúgta maga alól a széket s le akart szállni az
emelvényről, míg ellenben a nemzetiségi emberek az emelvény felé
csörtettek, mint a bikák a vörös posztó irányában, szenvedélyes
kiáltásokkal, melyekből csak elvétve lehetett megérteni egy és mást:
Ohó! Nem oda Buda! Nem úgy verik a czigányt! Előbb a szavazás
következik! Hallatlan erőszak! Hát megbolondult? stb.

A vakmerő Wolf a dühtől sápadt arczczal egyenesen az emelvényre ugrott.
Kopereczky egy szigorú pillantást vetett feléje s haragosan csapott a
leoldott, keresztben fekvő kardjára.

– Mit akar itt? – mennydörgé harsány hangon.

Pillanatnyi csönd támadt.

– A jogunkat akarom, – kiáltá fulladozó hangon. – Tessék szavazásra
bocsátani a kérdést!

– Az már meghaladott álláspont, – felelte csodálatos módon szelídre vált
hangon a főispán – én már kimondtam a határozatot.

– Hisz épen abban van a törvénytelenség, mert azon a hamis alapon mondta
ki, hogy senki sem beszélt a Liszy indítványa ellen – méltatlankodott
Wolf úr, most már tiszta magyar nyelven. Fölforr az ember vére, ha
látja, hogy ilyesmi lehetséges. Önökre hivatkozom, magyar testvérek,
ítéljék meg, mi történt itt. Hiszen élő emberek vagyunk, vannak füleink
és vannak még gentlemanok. Uram fia, hisz reggel óta nem csinálunk
egyebet, csak mindig a Liszy-féle indítvány ellen beszélünk, a többi
közt magam is…

Most meg már az őszinte sajnálkozás és megbánás külső jeleit vette fel a
Kopereczky sunyi arcza.

– Ah Istenem – szólt mintegy magába szállva, összetörten, naiv
megszeppenéssel. – Mennyire sajnálom, hogy így történt, de honnan
tudhattam volna én, hogy ellene beszélt az igen tisztelt barátom, mikor
én nem értek németül?

Gúnyos vigyorgás ült ki az ellenzéki arczokra erre a kényszeredett
kifogásra, míg a magyarok sötét hallgatásba takarództak, melyet mintegy
kétfelé szelt, akár a borotva, a dr. Motika sajátszerű hangja.

– Hát én nem beszéltem ellene? Mi?

– Bizony meglehet, – felelte a főispán nyugodtan – de én tótul se tudok.

Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és
tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle; éktelen hahota
támadt. Mit? Hogy tótul se tud? Ilyet mer mondani? Ez már mégis plusquam
dialektika! Risum teneatis amici!

– No már ennek az egész világ tudja az ellenkezőjét, főispán úr –
fortyant fel Padák Sámuel fejcsóválva. – Hát nem tótul tárgyalt velem és
társaimmal méltóságod a tegnap esti békítő konferenczián? Kérdem, meri
azt, a mit különben az egész világ tud s a mi annyi szem közt történt,
itt a megye színe előtt eltagadni?

Kopereczky még most se jött zavarba, se el nem vörösödött, mint a
hazugságon értek szoktak, ellenkezőleg hátravetette a fejét kevélyen s
kócsagtollas kalpagját magasra emelte, hogy szólni akar.

A kínos feszültség, mely erre a feleselésre következett, mélységes
csendet teremtett, még a köhintéseket is leintették a türelmetlen pszt
sziszegések. Hiszen lesz itt zaj mindjárt, mert egy szék fog most
összetörni egy ember alatt. Ebből a slamasztikából lehetetlen immár
kimászni. Halljuk, halljuk!

– Hát igaz, – kezdé a főispán szakadozottan, lassan, – tegnap tótul
tárgyaltam az urakkal és azonfelül sokszor és sokakkal beszéltem tótul,
valamint még sokszor fogok, mert szeretek is tótul beszélni, de uraim (s
itt egyszerre kigyúlt az arcza, szinte megszépült, míg hangjában
megcsendült az ércz, miből közönségesen azt az apró pénzt verik,
melylyel a hallgatók megvesztegettetnek) mikor én ezt a ruhát magamra
veszem, ismétlem uraim, ezt a ruhát (és meggyszín bársony mentéje
rubintköves csatjára helyezte mutató ujját) akkor én a három Istenből a
negyedikben hiszek, a magyarok Istenében, a földtekéből csak egy kis
darabnyit látok, a magyar hazát és minden nyelvet elfelejtek, csak egyet
tudok, a magyar nyelvet!

No iszen támadt erre zaj, de nem ám a főispáni szék recsegésétől, hanem
a tomboló éljenrivalgástól. A nyomott kedélyek fölengedtek és a másik
túlságba csaptak, mint a lefogott galyak váratlanul fölszabadulva
hatalmasabb erővel és lendülettel vágódnak fel a magasba. Valóságos
diadalmámor fogta el a magyarokat, tobzódtak a lelkesedésben, kendőket
lobogtattak, kalapjaikat lengették; egyetlen tetszetős frázis kicsalta
belőlük a tigrist, a ki szörnyű fogát kivicsorítva, kész ellenfeleire
rohanni. A nemzetiségek rögtön kicsinyek lettek és meglapultak, mint a
siket malacz a rozsban. Csupán Uhl Timotheus koczkáztatott meg egy
szenvedélyes felkiáltást, – de Uhl Timotheus bizonyosan be volt csípve,
mert józanul nem merte volna:

– Önöknek tehát tetszik ez a gyalázatos törvénytelenség?

Nagy méltatlankodás tört ki erre. Jó szerencse, hogy immár nem karddal
járnak a megyei urak, mert úgy járt volna Uhl Timotheus, mint egykor
Rakovszky és Okolicsányi az ónodi országgyűlésen, a mi pedig nagy kár,
sőt szerencsétlenség lett volna, mert Uhl úr volt a főispán napi
partnere a tarokkjátéknál, s Uhlon kívül még csak egy ember tudta a
tarokkot tíz mértföldnyi distancziában Bontóvár körül, egy félszemű
nyugalmazott ezredes (Bontóváron csak ferblit játszanak), minélfogva Uhl
úr nélkülözhetetlen harmadik volt.

Sietett is a főispán elterelni róla a figyelmet, leintvén kezével a
háborgást, mint Neptun a szeleket.

– Halljuk! Halljuk!

– Uhl t. bizottsági tag úr törvénytelenséget emleget, a mint a zajból
kivettem. Nos, beismerem azon esetre, ha ő vagy társai olyan törvényt
mutatnak, a melyik azt rendeli, hogy nekem németül vagy tótul kell
tudnom.

– Úgy van, úgy. Nincs olyan törvény. Éljen a főispán!

– Vitam et sangvinem pro comite nostro, – ordított bele az öreg Palojtay
István, az ellenzék legkonokabb vezérférfia. – Meghajtom előtte a
zászlómat!

Ezt a közbejött epizódot megint perczekig tartó lelkes tüntetés követte
a főispán mellett, úgy hogy csak nagysokára folytathatta szavait.

– Ugyebár, nem tudnak ilyen törvényt mutatni? De én meg birok mutatni
önöknek olyat, mely azt mondja, hogy a határozat kimondása után minden
további fecsegés hiábavaló. Azért tehát menjünk tovább, tisztelt
közgyűlés. Napirenden van a megüresedett voglányi szolgabirói állás.
Jelölöm Noszty Ferenczet és Kaby Józsefet.

Kaby, Kaby, Kaby! A levegő megtelt «Kaby»-kiáltásokkal. Száz és száz
Kaby zúgott, hömpölygött a teremben. A nemzetiségek összeharapták
ajkaikat és kezdtek a teremből kivonulni, odakünt fenyegetőzve és
lármázva, mert bent most nem lett volna tanácsos; a kik benmaradtak
közülök, szintén «Kaby»-t kiáltottak, tudván, hogy a főispán ellen
tesznek, csak imitt-amott szórványosan potyogott egy-egy «Noszty», s az
is szerényen, elenyészőn.

Ő méltósága összevonta szemöldjeit, mint egy haragos Jupiter, aztán
kissé felemelkedett székében, kardját a hóna alá fogva:

– Minthogy úgy veszem ki, – mondta határozott, kihivó hangon és
szemeiből zöld fény lövelt ki, – hogy a többség Noszty Ferenczet
óhajtja, ezennel kijelentem, hogy Noszty Ferencz választatott meg! Több
tárgya nem lévén az ülésnek, ezennel bezárom.

A meglepetés pillanatnyira megfagyasztotta az ajkakat. Lehetséges-e? Jól
hallották-e? Higyjenek-e a füleiknek? Az apró sérelmekre gyorsan vág
vissza a tömeg, de a nagy injuriák, mint az erős ökölütések, megszédítik
az elméket. Úgyszólván levegő után kapkodtak a magyarok és mindössze egy
általános fölszisszenés hangzott.

A nemzetiségek gúnyosan kiáltozták:

– Itt van ni! Kellett ez nektek? Éljenezzetek hát most is, pupákok!

Kaby József halotthalványan ugrott fel az egyik zöld asztalra.

– Hát engedjük ezt, polgártársak? – hörögte. – Hiszen többségben
vagyunk!

A főispán e közben rendíthetlen nyugalommal lépegetett le az
emelvényről, mint a ki minden dolgát jól végezte. Némelyek eleibe
futottak, hogy szép szóval meggyőzzék, visszatérítsék, mások ellenben
tanácstalanul kiabáltak, kérdezősködtek, lótottak-futottak,
szörnyűködtek s fejvesztve keresték a fejüket, a Kaby-párt vezérét, az
őszhajú Palojtay Istvánt, a ki csak az imént rakta le hódolati
szóbokrétáját a főispán lábaihoz.

– Hol van Palojtay? Merre van Palojtay? Mit mond Palojtay? Halljuk
Palojtayt!

Palojtay azonban, a ki a legtekintélyesebb véne volt Bontóvármegyének s
mérges ember, mint a paprika, ezúttal csak a vállait rángatta ide-oda:

– Hja, kedves barátim, – mondá végre nagy kedvetlenül, az ő parasztos,
ódon modorában, – ha megettük a fáczányt, a ki nagyon ízes pecsenye
volt, most már bizony nyeljük le a békát is, a ki nagyon keserű falat.

Ebben aztán, akarva nem akarva, igazat kellett neki adni. «Ha az egyik
jogtalanságot, mert jól esett, lelkesen megéljeneztük, most már nem
lehet sírni a másikért.»

Így lett meg a voglányi járás szolgabirája Noszty Feri.

Persze suba alatt sok szó esett erről ezután is, és ha Noszty Feri
annyit csuklott volna, a hányszor e napokban emlegették e nemesi
kúriákon és egyebütt, nem épen hízelgő megjegyzésekkel, a doktorok
bizonyára nem eresztik útnak tél közepén. Minthogy azonban éppenséggel
nem csuklott és teljesen egészséges volt, a főispánnak arra a
sürgönyére, hogy szolgabirónak választatott, jőjjön a hivatalát
elfoglalni, legott útnak indult, azaz előbb még egy uzsorást hajszolt
fel a «Két szerecsen»-utczában, a kiből egy kis kölcsönt csiholt ki az
új állásra, a melylyel az utolsó estén kövérebb utiköltséget próbált
szerezni a «Korona»-beli kártyaszobában; minthogy azonban a szerencse
istenasszonya mögött nem Kopereczky ült, hanem ellenkezőleg, ő mellette
ült egy úgynevezett rokonszenves gibicz, a ki a kezei és a szemöldökei
mozgatásával minden kártyáját ki tudta fecsegni, titkos egyetértésben az
ellenjátékosokkal, reggelre csak annyi pénze maradt, hogy a vasúti
jegyet megválthatta.

Sokkal könnyelműbb volt, mintsem ez lehangolta volna. Semmi az, hiszen
Bontóváron már ott a sógor, a ki rendbehozza. Fellengős tervek és
remények ringatták. Most végre megfogta a szerencse anyját. A raj majd
utána jön. Milyen csodás véletlen, hogy épen a voglányi járásban lesz.
Alsó-Rekettyés is odatartozik. Tehát a legtermészetesebb módon jut be a
Mariék házához is! Sapristi! Ez olyan szépen következik egymás után,
mintha ő diktálná, vagy még jobban. Kiváncsi volt, mit szól mindezekhez
Máli néni, a kivel élénk levelezésben áll s a kinek még Pápáról a
vendéglőből megírta hosszú levélben a Findura szőlőjében lefolyt
kalandot. Máli néni azt felelte ekkor röviden: «Ne tégy semmit többé,
meg se moczczanj ezentúl. A fűmag el van vetve, várd meg nyugodtan, míg
kikel és megnő, hogy széna legyen belőle. Szerencsés kópé vagy.»

A szerencsés kópé megérkezett s nyomban a megyeházába ment, a hol épen
nagyban tisztogattak a főispán lakosztályaiban. A főispánnét várták, a
ki holnap érkezik meg a kis Izrael báróval a krapetzi kastélyból.
Fehérruhás leányok és a helybeli úrnők Bécsből rendelt
kamélia-bokrétával fogják várni a vasútnál.

A főispán nagy patáliát csapott, hogy minek pusztították el a szobájában
levő pókhálót is a tisztogatás révén? Hogy engedhetted azt, te mamlasz?
(Ez Bubenyiknek szólt.) Hát nem tudod, hogy az a pók nekem kedves
állatom volt, a kit órákig elnézegettem, mikor már tőletek
megundorodtam? A leghívebb barátomat öltétek meg. Ő tőle tanúlgattam a
szövést. Aztán micsoda hasznát vettem csak az őszszel is, mikor még
nyitva lehetett az ablakokat tartani, a beszálló legyeket mind
elfogdosta, fölfalta, egyiket se engedte, hogy engem molesztáljon és
most vége van. Jól van Bubenyik, most az egyszer elnézem a dolgot, hanem
ha valamikor itt legyeket találok, azokat neked kell megenned a pók
helyett. Isten engem úgy segéljen. Ah, nini. Hát megjöttél? Servus
sógor! Elmehetsz Bubenyik!

– Kötelességemnek tartottam a sürgöny folytán, – mondá az új szolgabiró,
némi szertartásos ízzel, – s mindenekelőtt hálás köszönetemet fejezem ki
a megválasztatásért. Nagyon kedvesen lepett meg.

– Majdnem egyhangúlag ment, – mosolygott a főispán, megrázva a sógor
kezét.

– Nem az én érdemem – szerénykedett Feri – ősök érdeme s a Noszty név
nymbusa.

– Nos, úgy értem az egyhangúságot, amice, hogy az én hangom, akárhogy
kieresztem is, csak egy hang.

– A fő az, kérlek alásan, hogy megvagyok.

– Világos és természetes. Napoleonon se kereste az ördög sem, miként
lett első konzul. De csak császár korában sem kereste. Mert akkor nem
volt már tanácsos keresni. Te azonban egyelőre még nem vagy császár, sőt
én magam se vagyok. Azért tehát jó lesz magadat mindenekelőtt egy kicsit
megszerettetni. Azért sürgönyöztelek fel, hogy azonnal láss hozzá.

– Szivesen tenném, de hol kezdjem?

– Ezt is megmondom. Leteszed az esküt. A mi rendesen hamis eskü, mert
azt egy szolgabiró se tartja be. De ezt az Isten nem is kívánja, van
annak egyéb dolga is, mint a vármegye adminisztráczióját figyelemmel
kisérni. Annál inkább kívánják ennek az eskünek a be nem tartását a
járás befolyásos bizottsági tagjai, ezek a liliputi olygarchák, a maguk
két- vagy háromszáz holdján. Máskülönben kimarnak, elüldöznek, gáncsot
vetnek, fegyelmikbe mártanak, s pokol lesz az életed itt e földön. Azért
tehát látogatásokat teszel a járásodban az előkelőbb embereknél és
igyekszel szeretetreméltó, kedves embernek mutatkozni…

– Hm, persze, hanem…

– Tudom, mit akarsz mondani. Ahhoz fogat kell és csinos hajdu a
kocsiülésre. Aztán egy kis aprópénz a borravalókra és a kártyára, mert
azt csak nem mondhatod, ha tarokkozni hívnak, hogy «nem tudok». A
tudatlan ember ne vállaljon megyei hivatalt. No, ugy-e ezt akartad
mondani?

– Bölcs Salamon se beszélt különben. Méz és színbölcseség csurog
ajkaidról.

– A mi a többit illeti, az mind meglesz magától. Lakást kivehetsz
Voglányban, az elhalt szolgabiró házát kiadja az árvaszék, gazdasszonyt
ellenben ne fogadj, mert azzal hírbe hoznak, ha olyan vén lesz is, mint
a Mathuzsálem hátramaradt özvegye. Kosztra egyébiránt nincs is
szükséged, mert a szolgabiró a járásban mászkál és mindenütt etetik,
mint a pókot. Képzeld csak, milyen mérgem van! Kisöpörték a kedves
pókomat, a kinek itt volt a hálója az iróasztalom melletti ablaknál. A
főispáni pókot, hahaha. Ha megtudja Klementy, egy humoros ujdonságot ír
róla. Ismered Klementyt?

– Nem.

– Oh, bár csak én se ismerném. De hogy a szavamat ne felejtsem, hát
mondom, ne tarts gazdasszonyt s egyáltalán ne vigy háztartást, mivelhogy
ma itten, holnap ottan, szépen kitartanak a kúriák és a kastélyok a
hajduval együtt, csak valahogy el ne áruld a hajdú előtt vagy a
kisasszonyok stammbuchjaiban, hogy melyek a kedvencz ételeid, ha csak
nem akarsz egy évben kétszáztízszer lekváros derelyét enni vagy
káposztás koczkát, a szerint, a mint a hajdú megsúgja, a kit a
háziasszonyok eziránt kivallatnak. Tiltsd meg neki huszonöt bot vagy
halálbüntetés terhe alatt, hogy e tekintetben nézetet nyilvánítson, s
olyan változatos kosztod lesz ingyen, majd meglásd, mint egy kanonoknak.

– Megengedem, kedves Izrael, de hát a többi?

– A többiről én gondoskodtam. Még hajdút, kocsist is fogadtam már a
számodra.

– Te vagy a világ legédesebb sógora – áradozott Noszty Feri – és a
legkörültekintőbb főispán.

– Először is itt van egy százas, ezt egyelőre kölcsön adom nyolczas
kamatra. Mert ne gondold, hogy engem szipolyozni fogsz. A mit eddig
adtam, mind föl van jegyezve s fizeted utána a kamatokat, majd ha lesz
miből. Hiszen talán lesz. (Jelentősen hunyorított a balszemével.) A
lovaidat az én saját nevelésű táltosaimból válogattam ki (t. i. a
rosszát válogatta ki). Kétszáz forint az áruk, sógorok közt, mert olyan
könnyelmű embertől, mint te, ha ugyan volna egy másik, hétszázat is
megkapnék. A bricskát pedig Krapeczről hozattam. Nem új, mert az nem is
gavallérnak való, azt hinnék ha új volna, hogy csak most _kezdesz_ úr
lenni, pedig annak a szinének kell lenni, hogy _folytatod_. És arra
fölséges egy ócska bricska, olyan mint az öreg nemesség. Egyébiránt
kitataroztatta Bubenyik, úgy hogy jobb az újnál és újból ki van
lakkozva, olyan mint egy izé… mint egy kalitka.

Ezt a szót húzta ki elméje szűkös szótárából, mert legközelebb feküdt a
valósághoz, minthogy otthon Krapetzen tyúkok és másféle házi szárnyasok
tanyáztak és költöttek benne.

Feri urat meglehetősen lehangolta és szinte az egekből rántotta alá a
fogat vázlatos rajza, de nem szólt, csak a bajuszát pödörgette kissé
idegesen.

– Mindezeket az apádnak igértem meg – folytatá. – Egy Kopereczky pedig
vagy meghal vagy megtartja a szavát. Notabene, a bricska ára
kétszázötven forint, a hámot ellenben kölcsön adom ideiglenesen, de ha
szétszaggatjátok, előre megmondom, hetven forint az értéke, mert clara
pacta boni amici édes Ferim. Nagyon tetszeni fog neked az egész úri
készség, épen egy szolgabiróhoz való. Egész életedben áldani fogsz érte.
Hanem azért ne bízd el magad túlságosan az atyafiságos érzületeimben,
mert már hallhattad is, hogy én egy kicsit bolond vagyok. Ezt a nővéred
is bizonyíthatja, ha nekem nem hinnéd. Mondtam már, hogy holnap érkezik?

– Nem.

– No hát mondom. Megjön és egy nagy bál lesz nálam a farsangon.
Természetesen te is részt veszesz rajta. De nem erről van most szó. Arra
akartalak inteni, hogy ne bízd el magadat az érzelmemben, mert ahogy
most a főispánnál jelentkeztél és a sógort találtad, úgy is csöppenhet,
hogy a sógorhoz jösz egyszer vagy másszor, egyben vagy másban és a
főispánt találod magad előtt. Most pedig elmehet a szolgabiró úr!
Bubenyik majd elvezeti a «Kék golyó»-ba, a hol a lovai és a cselédei
vannak. Fizesse ki a számlájukat és menjen a járásba egyelőre csak
ismerkedni.

Noszty engedelmesen sarkon fordult előljárója szavára és a kéznyújtást
se várva, sietett az ajtó felé.

Kopereczkynek tetszett ez az engedelmesség s nyájasan szólította vissza.

– Maradj kérlek még egy kicsit. Látom, jó tisztviselői matéria lappang
benned, eltaláltad a helyes ösvényt és nem akarsz visszaélni a rokoni
összeköttetéssel, a mitől, megvallom, fáztam egy kicsit. Hát ülj le most
már, végy egy szivart az agyaradra, míg kikeresem számodra a hasznos
útmutatást. Azt ingyen adom.

Kinyitott egy fiókot az iróasztalban, sokáig kutatott, kotorászott
benne, s káromkodott, hogy nem találja. Felváltva szidta Bubenyikot és
Malinkát, míg végre megsokalta Feri.

– Ugyan ne fáradj, kérlek alásan, majd megveszem útközben a
könyvkereskedésben.

– Mit veszel meg a könyvkereskedésben? – csodálkozott a főispán.

– Mi egyebet, mint a közigazgatáshoz szükséges újjmutató kézikönyveket?
Vagy nem azokkal akarsz megajándékozni?

Elnevette magát Kopereczky és kedélyesen hátbaütötte a sógorát.

– Oh jaj, te golyhó! Miféle bolondságokon jár a te eszed? Isten ments,
hogy én tereád könyvet tukmáljak! Egyet tanulj meg, lelkem, hogy
patikából szeretni, könyvből országot igazgatni, romlásra vezet.

– Honnan tanuljam hát meg a közigazgatást? Hiszen tudod, hogy sohasem
foglalkoztam ilyesmivel.

– Hogy honnan tanuld meg? Ejh, hát minden egyéb megtanít arra, csak a
könyv nem. Megtanít például a bricskád, mert a hol nagyot zökken, ott
kátyús az út, hát elrendeled, hogy csinálják meg. A hol a lovad
megbotlik vagy visszahökken a hídon, ott bizonyosan valami baj van, vagy
a korlátfán, vagy a híddongákon, meg kell csináltatni. A hol a pajták
lyukain ki van tolva a kocsirúd a közlekedési útra, úgy hogy a sötétben
felesnének a pityókos emberek, elrendeled a kocsi eltávolítását a rúd
különbeni elfűrészelésének terhe alatt. A közigazgatás a legkönnyebb
dolog a világon. Látni kell tudni és parancsolni, ez az egész. Azonfelül
tapintatos legyen a szolgabiró. Ha valami üdvöset csinálsz, csináld nagy
kürtöléssel, nagy nyilvánosság előtt, ha valakire huszonötöt vágatsz,
gondoskodj róla, hogy ne legyen hozzá tanu, mert most már állítólag nem
szabad botozni. Nem a miniszter, hanem az ujságok miatt. A hol rend
nincs, rendet kell csinálni. A hol az igazság erősebb, mint az emberek,
ott az igazságot kell a nyeregbe ültetni, a hol ellenben az ember
erősebb, mint az igazság, ott az illető ember pártjára állasz. A
legnagyobb tudomány tehát az embereket ismerni a talpuktól kezdve a
fejük tetejéig és arról szól, fráter, az én «hasznos ujjmutatásom», a
mit keresek, de itt is van már. Elbújt a kutya a sok ostoba írás közé.
(Egy kis paksamétát húzott ki s abból kikereste a voglányi járásra
vonatkozót.)

– Ez az, – mondá jelentősen, – ezt tanuld meg, mint a biblát és kövesd,
hogy hosszú életű légy ebben a járásban.

Szólt pedig a hasznos útmutató a járásban lakó előkelőbb és szájasabb
családokról, valamint azokkal való diplomatikus és czélirányos
viselkedésről és bánásmódról, ilyenformán:

_Mezernye_. Briskay Péter (háromszáz hold) szereti a latin
klasszikusokat, egyéb nem imponál neki, erős kálvinista, gorombáskodni
kell vele, a mézédes embert utálja.

_Voglány_. Wracza Károly meggazdagodott fűszerkereskedő, hiú ember,
pertu kell szólítani s tehetsz vele, a mit akarsz.

_Bárkányban_. Török Gábor nagybirtokos és nagy szamár, dicsérni kell a
juhait és rendelni a saját készítésű édes pálinkából.

_Kaszád_. Korgó Dániel (négyszáz hold) sok atyafia van, szidni kell őket
előtte.

_Alsó-Rekettyés_. Tóth Mihály demokrata, bolondos nézetekkel, jó ember,
használható, bár nagy befolyása még nincs. A nagyzolást nem szereti.

_Drenk_. Palojtay István. Nagy potentum. Buzgó katholikus és erős
antiszemita. Ámbár kurucz véralkatú, az uralkodó házat nem szabad előtte
ócsárolni, mert Károly Albert főherczeg, a kinek vadászterülete van a
megyében, meg szokta hívni vadászataira s ilyenkor vendégül is betér a
házához. Erre igen büszke, de különben is sok bogara van.

Így ment ez véghetetlen sorban, íveken keresztül az összes bizottsági
tagokról. Némely helyütt kényes és sikamlós instructiók is előfordultak:
ilyenfélék: «noli tangere feminam quia Dominus rabiatus est». Ezt
például Varsányi Jánoséknál jegyzi meg, holott Krivy Mátyásnál épen az
ellenkezőt javasolja: «meg kell a menyecskét fogdosni imitt-amott, a vén
salabakter szereti, ha nejét idegenek kivánatosnak tartják.» Ugyancsak
szigorúan óvja a hasznos útmutató a vele élőt, nehogy Csobolyó Miklóstól
a családja után tudakozódjék, mivelhogy az egyik kisasszonya Rómában van
Beszterczebányán, a feleségétől pedig válik.




TIZENHETEDIK FEJEZET.

(Nagy mulatság a drenki öregeknél.)

Ez az egész elaboratum ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony
adatbeli hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi
járást, Noszty Ferencz is hasznát vette.

Illő szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését
járásában, mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öreg
úr ódon kuriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt
körülötte. Öreg faóriások meredeztek égnek a kertben, divatból kiment
csézák és bricskák álltak a kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban,
mert mindent kimélt és soha semmit se változtatott. Még a ruháját is
mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A cselédei hasonlóan többnyire
vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt számlált (arczképe
gondolom meg is jelent a Vasárnapi Ujságban). Valaha a Simonyi
regimentjében szolgált, mint huszár s mutogat is ő kelme egy
makra-pipát, a mit a hires versaillesi zsákmányolásból elemelt, mely
szerinte valamelyik franczia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé,
incselkedett az öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit
se dolgozott, csak pipázott (abból a fent említett tajték pipából) és
nyáron a gyümölcsösre ügyelt, a mi nem volt valami fontos feladat, mert
a gyümölcsfák is elaggottak és nem hogy gyümölcsöt hoznának, de már
virágozni is lusták voltak. Bent a házban is ócska és kedves volt
minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is, jóval öregebb az
uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után annak anyját
vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, a ki már
a nyolczvan körül járt, olyan eleven, fürge volt még most is, mint egy
fürj. Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője szinte
csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vigan suhogtak, az
övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő volt
a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos
karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt
beszélik, hogy Károly Albert főherczeg látogatása is (a mit roppant
irigyeltek tőle a mágnáskodó nagyobb családok), arra a kiváncsiságra
vezethető le, hogy ezt a világra szóló anyóst akarta látni ő fensége.

Palojtay ezentúl is «mamának» hítta feleségét s példás szeretetben éltek
együtt. Bár kétezer hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és
lateinerekkel barátkoztak, a rangtartó uraknak: Nosztyéknak,
Ragányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet hányva – s innen az
óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát környezte.

[Illustration: Zimankós idő volt, február elseje.]

Zimankós idő volt február elseje, este felé, mikor a Noszty Feri kocsija
befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a mezőket és
az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a falvak
szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolni
való volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket
képzelve élénk fantáziával a pejkók helyére. Erősen elhatározta magában,
hogy az új hivatallal ő maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt,
mint a szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkás butykost lát, mindjárt
visszaesik régi nyavalyájába; a mint markában érezte a gyeplőket, keblét
legott gentryérzelmek kezdték magasra dagasztani. A czikázó,
csengő-bongó szánok, melyek részint megelőzték, részint szembe
siklottak, felköltötték benne a rossz dæmont s azt jártatta mindenek
felett eszében, miként tehetne annyi pénzre szert, hogy egy mutatós
négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a czélja, ezt
kívánta tőle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az
alapgondolatot: barátokat szerezni, a kik giráljanak neki. Az eskü
emléke, melyet apjának tett, hogy soha se veszi többé igénybe a
váltókat, a csengős fogatok zajába fult.

Palojtay szűz dohányt vágott a nagy ebédlőben az asztalon, Fruzina mama
pedig befőttes üvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal alatt
heverésző «Mászlás» nevű hires vizsla morogni kezdett s nyugtalanul
hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége egy kicsit nagyot
hallottak, a vizsla mindig velök volt s ő jelezte, ha valaki érkezett
odakünn.

– Vendég jött – mondá Fruzina mama.

– Még pedig idegen – jegyezte meg Palojtay – mert megyebeli úri ember
mind tudja, hogy holnap kell jönni.

Hm, biz az fináncz is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar
ráterítettek egy abroszt s azzal a vendég elé siettek volna a
vizitszobába, hogy itt ne érje őket; de a jött csinos fiatal ember
megelőzte őket, hirtelen belépett, zuzmarás bajuszszal, kivörösödött
fülekkel és orral.

– Kivántam tiszteletemet tenni kedves urambátyámnál és édes
asszonynénémnél – szólt magát illedelmesen meghajtva.

– Isten hozott, kedves öcsém – kiáltott fel élénken a gazda – de ne vedd
rossz néven a gyengülő emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképen ki
vagy.

– Noszty Ferencz, az új szolgabiró vagyok.

Az öreg úr meghökkenni látszott egy kicsit.

– Ej no beste lélek, hát te vagy az, a kivel a törvényt pofonütötték?

Fruzina mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a
fiatal ember elől…

– Eredj te hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a
részeges Kaby miatt.

S ezzel megölelte Ferit és egy atyafiságos csókot czuppantott az
orczájára.

– Sokat tánczoltam valamikor az apáddal – szólt és szemtől-szembe
figyelmesen megnézegette a jöttet. – Épen ilyen volt valamikor.

– No, ha az apád képét viseled fiu – kaczagott fel az öreg úr kedélyesen
mintegy nyitányul, hogy most fog élczet mondani – akkor viseled az én
képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ez idő szerint apád a
képviselőm. Hozd idább hát azt a fizonomiádat, a mely voltaképen az én
fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.

S most már ő is összecsókolta az új szolgabirót.

Hanem azért tovább is tettette magát, hogy haragszik és el is kezdte
legottan indokolni.

– Hát nagyon rám ijesztettél ficzkó, mert tudd meg, hogy magyar dohányt
vágtam odabent a másik szobában és minthogy ez tiltott cselekedet,
ilyenkor fázom a hatósági közegektől. Még a szivem is elállt dobogni.

– Legalább nem kopik addig – felelte Feri. – Egyébiránt én örök
hallgatásra kötelezem magamat.

– Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon – folytatá az öreg úr –
ha az illető hatósági közeg is beáll bűnrészesnek, vagyis ha aláveti
magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott
dohányt. Nos ráállunk?

– Attól függ, kedves bátyám uram, hogy hány pipányit vágott fel?

– Hát egy nehány pipányit.

– Mégis mennyit?

– Lehet vagy kétszáz pipára való.

– Tyüh? Hisz az egy hétig is eltartana.

– Attól függ, hogy milyen pipás vagy.

– Csak egy félórára jöttem urambátyám, hogy magamat bemutassam.

– Bolond beszéd. Láss a vacsora után Fruzinka. Nem lehet én nálam,
fráter, egy félóra alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi
embernek! Mert én a szolgábirámról minden áron tudni akarom, hogy iszik,
hogy kártyázik és hogy tánczol.

– No hát jól van – hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy
karszékbe – hozza hát ide bátyám azt a pipát, hadd gyujtsak rá, aztán
holdvilágos este van, elmehetek én éjfélkor is, szivesen teljesítem a
kivánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az ivást és egy kicsit
kártyázhatunk is.

– Látom, hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezd a hivatalodat
mindjárt sikkasztáson, – mert a tánczolást már úgy látom el akarod
sinkófázni.

– Hiszen nem vagyok én medve, hogy a bátyám uram mindenképen meg akar
tánczoltatni.

– Medve bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy és itt annyi
szép leány és menyecske lesz a környékről holnap, hogy még a sánta ember
lábai is megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt
aztán emberül szoktuk megtartani. A ki kabátos ember van a vidéken, az
mind itt lesz, ha csak nem ágyban fekvő beteg, azt a csúfságot hát nem
teszed az én öregemen, hogy ilyenkor menj el a házból.

– Hát persze, hogy nem megyek.

– No már ezt szeretem.

– Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a czigány is Bontóvárról.
Most küldtem el értük két béres-szekeret és tizenkét bundát, hogy meg ne
fagyjanak.

– Hol veszi urambátyám azt a sok bundát?

– Esett juhbőrökből férczelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.

Noszty tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az
öreg úr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat s
szóba hozta a főherczeg látogatását, a mi kedvencz beszélgetési tárgya
volt Palojtaynak.

Ettől rögtön bőbeszédű lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál
s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet főzzön neki, hát főzött
is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.

– Úgy beszélsz, – fortyant fel Palojtayné – mintha egyéb se lett volna.

– Persze volt egyéb is, egy teljes franczia ebéd, de ez most nem
tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt izlett neki, a
turós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta «oh istenem,
szólt, olyan ízű, mint a mosott ruha». Általában különös emberek ezek a
főherczegek. Soha se tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az
ereikben. Mikor először jelentette ezelőtt hat esztendővel, hogy a vizi
vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdótás könyvet hozattam
Pestről, Bécsből, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni.
Bevágtam úgyszólván szóról-szóra a könyveket s ebédnél vagy vadászat
közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropos-ra került, de
a főherczeg hideg maradt, mintha fából volna az arcza kifaragva, a
legkaczagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy
él, csak az ásításából és pillái rezgéséből látszott. Már-már
kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen és semmivel sem birom felrázni,
midőn véletlenül valami elhalaszthatlan teendőm jutott eszembe s
minthogy rossz a memoriám, nehogy elfelejtsem, kihuzom a czeruzámat és
az ing-manchettára jegyzem fel: Mit ír ön? kérdezte. Megmagyaráztam
neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. «Pompás gondolat –
mondá – ezt én is megtanulom.» «Iskolás koromban szoktam meg –
folytatom, mert ide jegyeztem ki leczkémből a schlagwortokat, hogy a
tanárokat bolonddá tegyem.» A főherczeg édesdeden kaczagott fel: «Das is
gut» kiáltott fel – sehr gelungen – és megint csak kaczagott, hogy a ház
is rengett és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre mintha a
fejembe lőtték volna, kitaláltam, mi kell a főherczegnek s sorra
előszedtem hajdani diák csinjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen
lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet és a
melyeken senki se nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség
kisérte ezeket, ő fensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt,
hanyattvágta magát a kanapén s kijelentette, hogy egész életében nem
mulatott még ilyen jól és nem talált ilyen kitünő vadász-czimborára. Egy
nappal meghosszabbította nálam való időzését s azzal búcsuzott el, hogy
megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a
főherczeggel édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy
szeretetreméltó férfiú vagyok, a kit ki akar tüntetni, vagy a kibe
beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az ő gyengéje is
bizonyos pszichologiai igazságon nyugszik. Neki minden ember a nagy
uraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig mindig csak
kelemeset mondott és tett, kivévén gyerek korában a nevelők és
professzorok, ezek az ő életét is megkeserítették, ők tehát az egyedüli
ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rossz akarat, a
mely egy emberi szívben szükségképen megterem, míg nálunk eloszlik
ezerfelé, e szegény jámbor főherczegeknél pusztán az ártatlan
professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diák csinjeimen,
mint a hogy te mulatsz most az én előadásomon, mert te meg, imposztor,
az én gyengémet találtad el.

Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy
holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal
kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett,
országos és megyei közügyekről, a hogy ez már szokás magyar anyától
született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a
themákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parthie
piquetre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyaitól (Tóth Mihály
termése, – dicsérte a gazda), ingujjra vetkőzve csinálta a hatvanasokat
és kilenczveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idő, mikor
valami kopogásféle hallatszott az ablakon.

A gazda megrángatta a falon levő zsineget, mely a szomszéd szobában alvó
inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert
az inas, Mucskó Berti, szintén nagyot hallott, túl lévén ő is a
nyolczvanon. Nagy lassan előkullogott, ásítozva.

– No, mi a szó? – kérdé nem minden boszúság nélkül.

– Nézd csak apuska, – mondá a gazda a kártyáit igazgatva, – valaki az
ablakon kopogtat már harmadízben és nem lehet meglátni, mert jégvirágos
az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.

– Hát én nézzem meg, úgy-e? Mert én nem vagyok kimelegedve, úgy-e?

– Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz
felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, ki az és mit akar?

Az inas kiczammogott kedvetlenül, dörmögve s elmult vagy negyedóra, míg
visszatért.

– Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?

– Egy zsidó fiatalember.

– Micsoda? – ugrott fel Palojtay dühösen. – Hol az a korbács? Hát
korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen
kopogtatni? Ejnye, mordizom adta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd
le rá a kutyákat a lánczról.

– Itt van az előszobában.

– Beeresztetted? Én hozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska?
Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te
vén szamár.

– Már azt pedig nem teszem, – felelte Mucskó nagy flegmával.

– Mit? Nem teszed, – s villámok jelentek meg a szemeiben, – a mit én
parancsolok…

– Az Iczik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, a ki a templom
mellett lakik, a rozzant házikóban.

– Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?

– Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a
halálán van, s borostyán-csöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.

– Hm, – szólt Palojtay megjuhászodva, – az a beteges, sovány asszony az
úgy-e, a ki némi füszerrel s nyáron gyümölcscsel kereskedik?

– S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.

– No hát adunk neki borostyán-csöppeket. Küldd be azt a süldő zebedeust.

Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kis vártatva az apuska, a
ki vagy a hidegtől, vagy a félelemtől reszketve állt meg az ajtónál,
összehúzva mellén a kopott zöld női wiklert, melybe be volt burkolva.

– Mi baja az anyádnak? – kérdé Palojtay.

– Görcsei vannak, – szólt siránkozó hangon, – már napok óta igen gyenge.

– Ki mondta, hogy borostyán-csöppeket vegyen?

– Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.

Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézi patikáját, onnan vett ki
egy kis üveget, a melyből átöntött valami keveset egy üres üvegbe.

– Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az
anyátokkal; van borotok?

– Van otthon. Árulunk azt is.

– Azt igya meg a béka, meg a kutya, a mit ti árultok. Hanem egy kis erős
tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak?
(Az öreg úr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat,
még utoljára is nekem kell lemennem a pinczébe. Nagy hideg van odakünn,
apuska, mi?

– Borzasztó hideg van, – felelte Mucskó.

– Azért mondod imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pinczébe. Nem
találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen
expedicziók, öreg vagy s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána,
nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a
bekecsemet és keresd elő a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg
asszonynak egy pár kortyot. Így, most jól van. Eredj előre, világits a
gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabirónak szólt), hogy ez
a ficzkó valamit addig el ne lopjon. Te pedig Slajmi (ez a zsidófiúnak
szólt) eredj közelebb a kályhához és melegedj meg.

Az öreg úr csakugyan nem restelt a térdig érő hóban végigmenni az
udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pinczébe s felhozni egy
kis itczés üveg tokaji esszencziát.

– De nehogy megkóstold útközben, te gazember figyelmezteté a suhanczot,
átadva neki az aranyszinű folyadékot, és nehogy egyszerre találd az
anyáddal megitatni, mert menten tánczra kerekedik és férjhez megy.

Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is
hozott, megtöltött két kis poharat s koczczintott a vendégével.

– Mi értünk is meghalt a Jézus Krisztus, – jegyzé meg kedélyesen, némi
felköszöntés gyanánt, – azaz, hogy megfeszítették a zsidók.

– Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom nem
olyan nagy antiszemita, mint a milyennek tartják.

– Mit beszélsz? – csodálkozott az öreg. – Hogy én nem vagyok
antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a
megyegyűléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.

– Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint a minek az imént
tanuja voltam?

Palojtay furfangosan mosolygott.

– Nem érted te a csiziót, öcsém. Mert látod, úgy van az, hogy én
alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra
haragszom, a kikre én szorulok rá; azokra, a kik én rám szorulnak, nem
haragszom.

S hogy im így kivágta magát, erre a dicsőségre még egy-egy kupicza
tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt és
a gyertyáját eloltotta is egy szép, czirádás ezüst koppantóval, sokáig
hánykolódott, elmélkedvén párnái közt, hogy milyen bolond ember ez az új
szolgabiró, a ki még őt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a
közügyekben fáradozni?

Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész
ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malaczvisítás, baromficsipogás
hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek
lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a
Babilon-tornyát építenék, s valamennyi fölött, mint valami tábornoki
parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb
a kamra előtt őzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek
kezdtek érkezni a megye távolabbi részéből, csöngő-bongó szánokon,
nehézkesen gördülő nagy batárokban. A bemutatkozásnak nem volt se
hossza, se vége. Az urak kártya-parthiekká alakultak át, az asszonyok
pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók előtt máglyatüzet gyujtottak
meg, hogy a vendég cselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli
falvakból is ömlöttek a vendégek, úgy hogy hova-tovább szűkebb lett a
lakosztály, mivelhogy télen csak az innenső részét lehetett a szobáknak
használni. A kuriát a hires utazó Palojtay, István úr öregapja
építtette, nagy fantaszta volt s talán Persiában is járt, a hol a sah
palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért
tette, elég az, hogy a «Paszománt» nevű patakot, mely átszeli a kertet,
keresztül vezette a fundamentum-falba illesztett rostozaton a szobák egy
részén, úgy hogy keresztül folyik rajtok és hűsen tartja őket; nyáron
például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a divánon, vagy
csibukozni, azonfelül pisztráng-tenyésztést is próbált ott a leleményes
ős, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig
penészesek lévén a falak, nemcsak kifűthetetlenek a szobák, de nem is
használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, a ki most
ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bizvást eltörülhetné a király a
halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.

Ily viszonyok mellett csak nehány szoba jutott a vendégeknek, s a mint
egyre gyűltek, mindig több-több butort kellett kivinni. Ágyak,
almáriumok apránkint kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a
székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, a kire
Palojtay bácsi nem mondana élczet, még a főherczeg ő fensége kedvéért
sem, t. i. Hatvani professzor uram, a ki ismerte azt a bűvös fortélyt,
hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt
megtágítani öblös palota-termekké.

Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délczeg fiatal
úrfiak fejtőztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból,
melyeket halomra hánytak az első szobában. A mennyi csókot ezektől
kapott ma Fruzina mama, jó hogy át nem lyukadt az arcza vagy a keze. Hát
még a sok jókivánat!

Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficzánkoló
lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyző
is, tanítók leányzói és baronesszek (Mezernyéről a báró Krackner
kisasszonyai), de szinre nézve egyformák voltak az érkezők: vörösek és
fehérek, – vagyis vörösre mart a csipős hideg minden orrt és minden
arczot, s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zuzmara.
Csakhogy aztán Fruzina mama nyájas szólamára: «tessék, tessék beljebb
kerülni, édes lelkem», beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába,
melyet két vaskos kályha fűtött kívülről, némely haj kiengedett,
megfeketedett, némely arcz kifehéredett, vagy rózsaszint váltott, másik
a sárga szint vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak,
melyek megtartották a fehér szineiket azon túl is.

Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek este felé, de azért igen
jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna
elhajítani, a hogy szokás mondani, de egy gyujtó tekintetet sokkal
észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy
Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben
legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester és
«sok jó ember elfér együtt», olyanforma pótigazság, mint a hiányos
emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb
mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom, – de
alapjában mégis csak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen
minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: «ki
a szabadba!». A vendégek már tudják és magukkal hozzák a fiatalok a
korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mamut-szem (így hivják a
tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a
partra a czigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem
sötétedik és megjelenik a hirnök: «tessék vacsorálni jönni».

[Illustration: Odasietett és kezét nyujtotta.]

Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártya-szoba
(pedig az immunis hely) sem védte meg Noszty Ferit.

– Eredj ki öcsém. Jégre magyar! – dirigálta Palojtay. – A mi
kártya-asztal elfér, adjuk át whistező öreg hölgyeknek és uraknak. A
ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is
találhatsz magadnak!

Hát el is ment az új szolgabiró s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép,
mely a Mamut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a
strucztollas és virágos női kalapok szinpompája, a sehol véget nem érő
fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő.

Megállt a jégtábla szélén és az összképben gyönyörködött, midőn látja,
hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarczolt, szinte porzó
tükörlapon.

Odasietett és kezét nyujtotta, hogy fölemelje. «Köszönöm», – mondá a
nőcske gépiesen s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt.
Összerezzent s egyszerre kék lett az arcza. Minden vér elszállt abból,
csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék szint ad a vér nélkül.

Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.

– Nem ütötte meg magát? – kérdé.

– Oh nem, – rebegte és reszketett. – Egy kicsit meglazult a
korcsolya-szijj, azért estem el.

– Megengedi, hogy megigazítsam. Noszty Ferencz vagyok, az új szolgabiró
– mutatta be magát mosolyogva, – a kit most sokan szidnak.

De még ki se mondta egészen s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint
a villám, két korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas
emberei. Az egyik báró Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok
fia), már messziről kiabálta:

– Így kell a kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött előlünk.

A másik Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök, csinos
ember és nagy stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, a ki mielőtt
megállt volna Mari előtt, egy művészi pirouettet vágott ki, a mi a
korcsolya-sportban olyan virtus, mint mikor a legszebb irású hivatalnok
kacskaringós manu propriát vagy czirádát kanyarít ki a neve végén pont
helyett.

– Maga is itt látta? – kérdé Tóth Mari.

– Hogyne! Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre.
Úgy nézem, megoldódott a korcsolyája.

S abban a szempillanatban már le is kuporodott, féltérdre ereszkedve és
igazgatni kezdte a szíjjakat, mire az ehhez készülődő Noszty Ferencz
szerényen félre állott.

– Sapristi! – duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt «Keszeg
báró»-nak neveztek a bakfischkörökben, – mindig elszedi ez az ember
előlem a legjobb falatokat. Pedig én voltam itt az első egy lóhosszat.
Az enyém volna a korcsolyamegigazítás joga.

– Ne haragudj, kis báró, – kérlelte kedélyesen az elnök, – inkább vegyük
úgy, hogy a te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.

– Az nem megy.

– Dehogy nem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait,
miért ne igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?

– Azért, mert én nem vagyok király.

– De a kinek igazítom, az királyné.

– Ugyan, ugyan! szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról
beszélni? – feddette őket Mari. – Bárcsak királyné volnék!

– No, ugyan mit csinálna?

– Nyomban fölmenteném mind a kettőjüket a szolgálattételtől.

Vidáman mosolyogtak ez évelődésre, pedig volt benne egy kis komolyság
is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése
valami kellemes helyzetből zökkentette ki, de mindez csak zavarosan
jelentkezett fejecskéjében. A feltünő hasonlatosság lepte meg, de még
azzal se volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak
emlékeztetés a somlyói vadászra. És a hang is, csodálatos, mintha a hang
is az lenne. Meglehet, képzelődés, beteges érzékek, homályos álmok űznek
vele csalfa játékot. Noszty Ferencznek, az új szolgabirónak mondta
magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai. Hatalmas középületek,
romban heverő várfalak beszélnek róluk, a köztermekben felfüggesztett
ősi arczképek, buzogányos, pánczélos lovagok viselik ezt a nevet. S maga
ez a Noszty Ferencz, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseiből
tudja, előkelő, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas
képviselőnek a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és
mesterlegények közt? Bolondság ilyesmit elképzelni és mégis sokért nem
adta volna, ha csak egy perczig hagyják még vele beszélni, csak még
egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két szavát hallhatta volna.
Mindezek torlódtak össze fejében, s szivébe nyilallott ez a vágy, nem
birt tőle szabadulni.

De hasztalan, vége volt, elmult, mint a füst, az érdekes idegen eltünt a
sok bámész tarka-barka úri nép közt s tekintetével nem merte kutatni,
nehogy a gavallérok észrevegyék, a kik már az imént is szinte bántó
módon szorították hátra, mintha bosszankodnának, a miért fölemelte,
mintha valami olyanba ütötte volna az orrát, a mi az övék.

Ohó, drága uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre
szorította. De ki vette volna azt észre? Hiszen a keze muffban volt.

A két gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték
onnan, sebesen röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet,
hogy Tóthné a két ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott,
hogy meg akart tőlük szökni, természetesen csak játékból. Egy ilyen
megszökésnél esett le az imént, – a két «zsandár» megfogta és erőszakkal
utaztatta fel és le a nagy jégmezőn. Csak mikor már elfáradtak, hagyták,
hogy egy kicsit kifújja magát és hogy ők egy kicsit udvarolhassanak.
Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek badarságra, a mit
az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott, hogy most is
meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.

A két zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste, – a
tekintetének pedig nem birt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor
a tónak a kastély-kert mögötti széléhez ért, a hol a vendég urak és
hölgyek, paraszt menyecskék, suhanczok nézték a festői látványt.

– Keres valakit? – kérdé a gyanakodó Krackner.

– Azt hiszem, – felelte gépiesen.

– Hogyan? Maga nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?

– A mamát nézem, – dadogta zavarral.

– A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett s azt mondotta,
hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy őrizzük.

– Akkor legalább mulattassanak!

– Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.

– Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak és hogy én meg már
nagyon fáradt vagyok.

– Hahó, van egy ötletem! – kiáltott fel a báró. – Várjanak egy kicsit!

Egy iramodással átröpült a túlsó partra, a hol Krackner báróné üldögélt,
egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva
szemügygyel.

– Kelj fel mama, add ide a székedet, – mondá a bárónőnek.

– Minek az neked? kérdé a tábornokné, a lorgnettjén nézve meg a fiút.

– Kell a karriéremhez, – felelte nyeglén a fiatal úr. Eredj, te rossz
fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tőlem!

S ezzel felkelt, Arthur pedig megfogta a karszéket s mint valami
pelyhet, hajtotta maga előtt, mig csak oda nem ért Marihoz.

– Üljön bele kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok, leszünk
ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tőlem?

Mari beilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig belefogódzott hátúl
s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga előtt, hol lassan, hol sebesen,
a mint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyi Lámpás, Ráró!

Közben még beszélgetni is lehetett.

– Hallotta-e, hogy nagy főispáni bál lesz a farsangon? ujságolta a biró.

– Ah! – mondá Tóth Mari unottan.

– Még pedig kettő is, – sietett jólértesűltségét bizonyítani a báró is,
– egy úgynevezett általános bál, melyre meg lesz híva minden jobb család
a megyében, tudja, egy afféle «jó kabátok bálja», a másik pedig egy
szűkebb körű, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak
meghivót. Ez lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius
Pestről, gyomornak Sacher Bécsből.

– Ott úgy látszik, olyanok lesznek, a kiknek csak lábuk és gyomruk van.

– Hahaha! – kaczagott a kis báró. – Maga ma ballábbal kelt fel, szép
kisasszony és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokráczián tölti
ki… hahaha. Nagyon kedves.

– A főispánné már meg is érkezett tegnapelőtt, – egészíté ki a
legfrissebb hireket Sipos István. – Nagy fogadtatás volt a vasútnál.

– Szép asszony? – kérdé a bárócska. – Láttad?

– Átkozottul szép.

– A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és picziny füleik vannak.

– Úgy? A főispánné tehát Noszty-leány – kérdé Mari.

– Noszty Vilma.

– Úgy gondolom, egyetlen leány – mondotta Mari, pedig tudta, hogy egy
fivére van.

– Dehogy. Egy fivére is van. Az új szolgabiró, Noszty Ferencz.

– Miféle ember?

– Nem valami jó firma – jegyezte meg az elnök.

– Melyikük ismeri?

Egyikük se jelentkezett.

– Pedig itt van a társaságban Palojtayéknál.

– Melyik az? – érdeklődött Krackner.

– Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny lábáról és a
kicsiny füleiről, melyek a Nosztyék tulajdonát képezik.

– Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.

– Nekem? Miért?

– Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, a mivel még birnak a
Nosztyak.

– Tönkre mentek?

– Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele adóssággal s az is
haszonbérbe van adva tizenkét évre.

– Hop! Tisztelt lovak! – kiáltott fel most Mari élénken. – Álljunk meg,
– azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.

– Csakugyan, tartsunk arra!

Biz ott csata volt. A Palojtayék vendégei, a kiknek nem volt
korcsolyájuk, hanem csak nézni jöttek a fiatalságot, apránként megúnták
magukat, mint a Mátyás hadai a Duna jegén. Ebben a nagy semmittevésben,
üres locsogásban valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan
Pataky Istvánné) egy hógomolyát gyúrt és megdobta vele a viczeispánt, a
ki fiatal korában udvarolt neki, mire az alispán, mint udvarias,
gavallér ember, hasonlóan egy hógolyóval visszadobta a szép asszonyt.
Hiszen csak felelni is kell az ilyenre és végre csupa tréfa az egész. A
viczispánnét azonban, noha ma van először úri társaságban, mióta
Rágányosék mulatsága palotahölgygyé avatta, megmarta erre a zöldszemű
szörnyeteg, s szemet szemért, ha a férjemuram úgy tesz, eb ura fakó, ő
sincs fából, nosza hamar ő is gyúrt egy hógalacsint és a daliás Ulrik
János főcsendbiztost szemelte ki incselkedési tárgyúl. Lett nagy nevetés
ezekre a jelképes udvarlásokra s uczu neki, egy bolond százat csinál, az
egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós
nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra, keresztül-kasul,
össze-vissza röpködtek a hólabdák, mintha fehér galambok szállnának,
kergetőznének és egymást kereszteznék a levegőben, valóságos
konfettijáték kerekedett ki belőle, ámbár annak akkor még hirét sem
hallották Bontómegyében. Sikongatás, panasz, vidámság, kaczaj támadt
nyomában, a kezük beledermedt, a toillettek megnedvesedtek, némelyiknek
a szemébe csapódott a hógalacsin s tele lett még az inggallérja is
hó-pihével, de mindegy, azért ők mégis jól mulattak.

Kis vártatva Marit is oda szállították lovagjai, lecsatolta a
korcsolyáját s elvegyült a csintalankodók közé. Szerette volna lerázni a
két gavallért, de azok sehogy sem akartak elmaradni s ha egy kicsit
odább mentek is, csak azért tették, hogy megdobálják. Ámor ma letette
tegzét s más szerszámhoz nyúlt. Innen-onnan is jött egy-egy löveg, mely
neki szólt. Egyszer aztán, mikor azt hitte, hogy nem figyelik, ő is
kihúzta kezét a nyakán lógó muffból s lehajolt, hogy golyóbist
csináljon.

Lopva indította el szemeit megkeresni a fiatal szolgabirót, épen az
alispánnal beszélgetett.

Már-már meglóbázta kezét, mikor az az ötlete támadt, hogy odaállt a
kövér Rajcsányiné háta mögé s onnan védett helyről követi el a
rettenetes merényletet.

Feje zúgott, szive hangosan dobogott, a míg egyre hajtogatta magában: «A
macska fél, de én nem félek.» Végre aztán csakugyan elhajította labdáját
s rémülten pillantott oda, hogy mi történt. Hát biz az szerencsésen a
Noszty Feri mellét érte, talán épen a szive táján. Ki hitte volna, hogy
olyan jól tud czélozni.

Noszty elmosolyodott, leverte mellényéről a havat és tovább folytatta a
beszélgetést az alispánnal, mintha semmi se történt volna. Oh Istenem,
milyen borzasztók a férfiak!

Mari aztán úgy elszomorodott ettől, hogy bekisértette magát a két
ugrifüles által a házba és ott leült a mamája mellé, megterhelt
lelkiismerettel, hogy megint több titka, több bűne van egygyel. Pedig
nem tett valami nagyon rosszat. Hiszen a többiek is mind így
vihánczoltak, bolondoztak. Igaz, hogy ismeretlen embert dobott meg, de
hát a többi leányok is elkövettek efféle pajkosságokat. Legfeljebb
illetlenség, a mit csinált. Sőt az se, mert ezzel vélte megköszönni,
hogy az új szolgabiró fölsegítette, mikor leesett. Aztán nem vette azt
észre senki. Ő sem. Nem is hederített rá. Látszik, komoly ember. Pedáns
hatósági közeg, szolgabiró, a kihez instancziával kell járulni és nem
hógolyókkal. De ha látták volna is, hát mi volna benne? A golyó el is
tévedhetett. Érhette volna a szolgabirót arra az esetre is, ha valaki
másnak van szánva, ha példáúl a viczeispánt akarta volna eltalálni.

Ilyen mindenféle mentségeket talált, és a mint ezek már teljesen
megnyugtatták, akkor vette észre, hogy voltaképen nem mentségeket
keresett. Valami mást, a mit nem talált meg.

Ezalatt gyorsan lehanyatlott a nap, de mit is ténferegne fent sokáig,
mikor úgyis csak a fele napszámját végzi; nem melegít, pusztán világít,
s azt is csak kedvetlenűl.

A gyertyák és lámpák kigyúltak bent, az estével a szél is felkelt és
belevegyítette dúdolását a pecsenyék sistergésébe a Palojtay-portán, a
vendégek lassankint besereglettek a szobákba s mint a hogy a teremtéskor
szétválasztattak bölcsen a vizek a szárazföldtől, Fruzina mama is külön
kergette az ifjúságot az öregektől, hogy ne lássák az egymás gyengéit;
ezek maradtak pletykázni és disputálni a balra eső szobákban, amazok
pedig bevonultak «hogy tetszik»-et játszani jobbra, míg a közbűl eső
pajtányi ebédlőben nagy tányércsörömpöléssel iregtek-forogtak tatárarczú
tenyeres-talpas szolgálók, rakván egymás mellé a terítékeket, a hogy a
tekintetes asszony megparancsolta, jó sűrűn.

Feri nem csatlakozott az ifjúsághoz, pedig tudta, hogy Mari köztük van.
Tudott az idegeinek parancsolni, hiszen elsőrendű játékos volt. S most
jutott élete legérdekfeszítőbb játszmájához. Összes érzékei, tehetségei
meghatványozódtak, még a lábujjaival is gondolkozott, – a hogy a nagy
kártyásokról mondják. A «ferbli» két nagy regulája vezette. Az egyik el
nem árúlni tudni az arczczal, hogy milyen «blatt» van a kézben. A másik
elévülhetlen regula, hogy a ferblit két kártyából kell megjátszani,
vagyis addig, míg nincs minden kártya kiosztva. A játék csak odáig ér
valamit, a többi már csak bamba szerencse. A két első kártyából, szóval
«blind»-re «kóstáltatni», vagy «javítani», ha az ember sokat akar
«behúzni».

«Javítani» vélt hát a helyzeten, ha visszatartja magát s nem közeledik
szembeszökő módon a leányhoz. Sokkal hazardabb volt, hogysem mindjárt a
«zsinór» után nyúljon. A taktika adja meg a győzelmek borsát, savát. A
katona is, a játékos is taktikával dolgozik. Ez az igazi, ehhez tartotta
magát. A fiatalok közt különben sem voltak ismerősei, úgy hogy egyelőre
csak alárendelt szerepet játszhatott volna Mari jelenlétében e roszúl
öltözött vidéki majmok és falusi backfischek közt, kikkel nem lehetett
egyébről társalogni, mint jelentéktelen helyi eseményekről: hogy
Kracknerék feldőltek a múlt héten a szánkóval és Matild baronesznek az a
szép kék blousea a csipkedudorokkal, tönkrement, úgy hogy föl nem veheti
többé, hogy a szeles Rápoltiné kiejtette tegnap a bölcsőből a kis
gyerekét, azért nem jöhetett ma, mert a baba beteg lett és alighanem
rámegy a szegény kis lélek.

Feri inkább künn maradt az asszonyok közt, katona-históriákkal
mulattatta Fruzina mamát és környezetét, a «századokat». A gunyoros
Findzsa asszony nevezte el így, minthogy a háziasszony körűl a
legidősebb hölgyek, egykori leányismerősei sorakoztak, de ott
legyeskedett a dévaj öreg úr, Podwolski gróf is; csizmáján hetykén
recsegett a talp, mert csikorgósra varratta még most is, s gavallérosan
pengett a sarkantyú. A gróf csupa vidámság, csupa derű volt, bár már túl
lehetett a hetvenen. Falun akadnak még ilyen életerős öreg urak. A feje
fehér volt, mint a friss hó, az arcza piros, mint a rózsa s a beszéde
csintalan, hetykélkedő, nagyzoló, mint valami kvietált huszárőrmesteré
olyan helyen, a hol elvetheti a sulykot.

– Hát te öcsém mért nem hordod el innen az irhádat? – zsörtölődött a
gazda Ferivel. – Mit udvarolsz itt a feleségemnek? Mars be a leányokhoz!

– Nem lehet, kedves bátyám. Nem illenék. Hiszen én most voltaképen
nászúton vagyok az új hivatalommal.

– Ördög kell neked nem hivatal. De ha kellene se manipulálj elhasznált
bélyegekkel.

Ezt a gonosz czélzást elértette Kaprinczy Balázsné és fölvette a keztyűt
az érettebb női nem nevében.

– Mi is voltunk nyiló virágok valamikor s komám uram se volt fogatlan
farkas, mint most. De ha hervadtak vagyunk is immár, azért ezt bizony
nem érdemeltük, mert az elszáradt levendulának is van illata, forgós
teremtette, és az öreg pemetefű is jó orvosság az olyan krákogó öreg
salabakternek, mint a komám.

– Hiszen épen azért mondom, – nevetett Palojtay, – mert Noszty öcsém még
nem krákogó salabakter.

– Noszty? – rikkantott bele Podwolsky gróf. – Hohohó! Noszty! Melyik
Noszty? Mert annyi Noszty van, mint a hány tarka kutya a világon.

Az öreg gróf roppant örömet tudott mutatni, ha valami új ismerősre
bukkant, a mi nem csoda, mert ritkán esett meg vele, ismervén már az
egész világot. Birtokát még jóformán mint fiatalember vitalitiumba adta
s azóta mint vendég vagy utas csavarog a földtekén; egy nap Kairóban
van, a jövő héten disznótoron valami magyar faluban, a honnan a
következő nap elutazik Monacóba és felteszi a croupiernél a mindennapi
Napoleonját, egyformán fütyürészve s félrecsapott kalappal ballagván
haza esténkint a Casinóból, akár nyert, akár vesztett.

– Noszty Ferencz vagyok, – felelte Feri, elnyelve a bosszúságot, hogy a
Nosztyakról oly félvállról szólott.

– Ferencz? Én is Ferencz, te is Ferencz, a császár is Ferencz. Mit tudom
én abból, melyik malacz ki ökre?

Mindezt szeretetreméltó bonhomiával mondta, testének minden izma és
porczikája mozgott, a szemei hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a
szája szélesre szétnyilt és a tömött bajusza szálankint élni és
ingerkedni látszott.

Feri elképedve nézett rá, mintha sértené a szó, de enyhíté a kedves,
ennivaló mórikálás hozzá; gondolkozott, hogy mit feleljen, de nem is
kellett, Fruzina mama mondta helyette:

– Palinak, követünknek a fia.

– Szervusz öcsém, agyagos, – kiáltá erre kitörő lelkesedéssel, mind a
két kezét barátságosan, bensőségesen megrázva. – Hja, hja, – folytatá
ezután elábrándozva és a nyelvével csettentve, – huj, de szép fejér
teste volt az anyádnak!

Noszty Ferencz minden vére fejébe tolult, első gondolata volt, hogy
felugrik és arczúl üti a tisztes hajú aggastyánt, de az olyan ártatlanúl
nézett le rá, mint egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az
örömtől, a hangja csengett-bongott az elevenségtől és a kandallóban is
azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tűzszikrák, mintha
az ő szavait kisérnék és vele együtt pajkoskodnának.

– És honnan tudja azt maga? – kérdé a fiatalember fojtott, tompa hangon.
Olyan sötét, nehéz volt minden szava, mint egy felhő, melyben villám
lakik.

Mindenki érezte a helyzet kínos voltát s szorongva, elsápadva várták a
kitörést. A fiatalember melle hullámosan emelkedni kezdett, orrczimpái
lüktettek. Oly csend lett, mint a kriptában, csak a szivek dobogását
lehetett hallani.

– Na! Honnan tudja?

Mindenki érezte a puskaporral telített hangból a készülődő robbanást,
csak maga az öreg úr nem.

– Hogy honnan? – pattant fel kedélyesen hahotázva, nagy kedvteléssel
ringatván magát a csipőin. – No nézd csak! Hiszen egy hajszál híjja,
vagy annyi se, hogy nem én vagyok az édes apád, ebugatta és ebadta.

A vér lassankint szökött vissza fejéből, most már megfordítva, halotti
sápadtság borította el arczát, s hogy remegő kezeinek munkát adjon, egy
czigarettát sodort a jobbkezével, miközben a ballal bajuszát morzsolta,
tépegette, nagy izgatottan.

Mindenki feléje fordúlt, mit fog tenni. Az emberek összenéztek, mintha
mondanák: Ez mégis roppant tapintatlanság az öregtől. Szegény
fiatalember, hogy háborog, hogy küzd magával! Kényes egy helyzetben van.

– No, mit morogsz, hékás? Mért nem szólsz? – piszkálta kedves
kötekedéssel Podwolsky, a sarkantyúit összeütve.

– Azon gondolkozom, – felelte Noszty epés humorral, a szemöldjeit
felhúzva, – hogy apagyilkos legyek-e ezentúl, vagy pedig ne legyek
gentleman?

Bravó, bravó! Kitört a derűltség és a taps mindenünnen Az egész társaság
mintegy lidércznyomástól szabadúlt. A «századok» összedugták a fejeiket
és úgy dicsérték. Szellemesen felelt meg! Kedves fiatalember. Egy püspök
se felelhetett volna meg bölcsebben ennek a Podwolskinak, ennek a
bolondos öreg gyereknek, a kinek minden szabad. Mert ha valami vitézi
pose-ba vágja magát, nevetségessé válik, ha pedig rá se hederít az öreg
gróf csacsogásaira, czinikus hírbe keveredik, szóval vagy krakéler lett
volna, vagy czinikus, így azonban pompásan ütött ki, apagyilkos se lett
és megmaradt mégis gentleman. Hiába no, sokat tesz a finom nevelés!

Még Tóthné is odajött, a hol egy gyűrűben vették körül Ferit az öreg
asszonyok, magyarázva neki a Podwolski csintalan szabadszájúságát.
Bizony nagy Isten csodája, hogy még be nem verték eddig a fejét.

– Ha már eddig be nem verték, ezután már könnyebben elkerüli, – vélte az
öreg Palojtay. – Ne hadd magad, öreg Ferkó!

Nem is hagyta az magát, sőt csak most kezdte megmagyarázni, mikép
értette a dolgot.

– Hát úgy történt, hogy az öreg Balikán főispán volt akkoriban, mikor én
fiatalember voltam. Felmegyek a megyeházára az előszobájába, hát ott
találom azt a tacskót, Noszty Palit, akkor megyei aljegyző volt, és még
egy csomó ügyes-bajost. Azt kérdi, mi járatban vagyok. Mondom neki, egy
kis beszédem volna a főispánnal. «Most az alispán van bent, meséli,
utána majd én jönnék, de szivesen engedem át a helyemet.» Megköszöntem
neki és körülbelül így szóltam: «Félek, hogy soká várakoztatnálak, mert
azt hiszem, hosszabban veszem igénybe idejét, reménylem, te nem sokáig
beszélsz bent?» «Oh, semmi esetre sem», felelte. «Micsoda ügyben mégysz
be?» «Bagatelle, mondá, mindössze megkérdezek tőle valamit.» «Akkor hát
eredj be előbb te, nekem az kényelmesebb.» Be is ment a lurkó és örömtől
sugárzó arczczal lépett ki egy pár percz múlva. Közvetlen utána a
főispán elé járulok és ünnepélyesen megkérem tőle a leánya kezét,
természetesen a nagyobbikét, mert a kisebbik tatár herczegnő, a mostani
Homlódyné, még a bábúival játszott. A főispán fölszisszent
meglepetésében s bosszúsan csóválta a fejét. «Ejnye, ejnye, elkéstél
Ferkó öcsém, épen most igértem oda Noszty Palinak a leányomat. Hogy nem
tudtál tíz perczczel előbb jönni!» Hát tudtam volna biz én, sőt maga
Noszty ajánlotta fel, hogy menjek be előbb és ha szót fogadok neki, most
akkor az én fiam volna ez a fattyú.

S édes szeretettel, szinte büszkeséggel feledte a szemét deli alakján.

– Nem is volna rossz, – jegyzé meg Tóthné asszony, szokása szerint
összecsucsorítva száját, ha beszélt, – most már kész szolgabiró fia
volna a gróf úrnak.

– Csakhogy ahhoz nyilván még hozzá szólt volna a Balikán kisasszony is,
– kötekedett az öreggel Palojtay, – Noszty Pál különb legény volt ám
akkor, mint te.

– Ritka szép ember lehetett, – erősítette Tóthné, – megvan az arczképe,
gondolom, abból az időből, mikor először választották követnek,
mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott
függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizit-szobában. Oh, hogy romlik,
mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol
van felakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem győzi az ember észben
tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Oh, Istenem, Istenem,
minek is élünk? Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörülgessük. De
bizony Isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép.

Egyszerre derűltebb, világosabb lett a szoba s üdébb a levegője; mintha
édes, tavaszi áram lopóznék be az ablakon, pedig hát nem lehet, hisz
téli este van s az ablaktáblák le vannak téve, nem a tavasz jött, hanem
Tóth Mari szaladt be a mamájához, annak a suhogó szoknyái csinálták azt
a langyos csiklandozó szelet, mely a tavasz bűbájának adja ki magát.

Bár háttal állt Tóthné, tünődve, hogy hol is van voltaképen a
Noszty-arczkép, mégis megérezte a leánya közelgését, legott hátra
fordult:

– Mi bajod, báránykám?

– Nekem semmi, hanem a szoknyám kiszakadt a ránczaiból, igazitsa meg,
mama. De van-e gombostűje?

– No, az volna szép, ha nem lenne, mikor apádnak ezer részvénye van a
chicagói gombostűfabrikában, vagyis talán Dawenportban van az a gyár és
ha jól emlékszem, nem gombostűket készít, hanem czérnát.

– Nem tudom, mama.

– No, nem tesz semmit. Hogy is mondta csak boldogúlt keresztapád
olyankor, ha valamit nem tudott? Borzasztó az, hogy most már mindent
elfelejtek. Így ni, most már rendben van a ruhád. Föl nem foghatom,
hogyan szakadhatott ki. Talán valami szögben. Vagy pedig ráült valaki és
te hirtelen fölkeltél. Kétségtelenűl vagy az egyik vagy a másik. Ámbátor
bizonyosan lehetnek még többféle esetek, csak az eszünkbe nem jutnak. De
nini, nem tudod fiam, épen arról beszéltünk, hogy a Noszty Pál arczképe
melyik szobánkban van?

– A melyikbe viszszük, mamácska, mert egy poháron van kifestve.

– Igaz, persze, egy poháron. Hogy is tévedhettem annyira! – sopánkodott,
egyenesen Ferihez intézve a szót, mindamellett kegyelettel őrizzük
atyjaura potraitját. Ő valóban csinos ember volt, ámbár nincs szerencsém
személyesen ismerni, legalább tudtommal nem, mert nem lehetetlen
egyébként, hogy láttam is valahol… de ne szaladj, kérlek. Leányom, Mari
– Noszty Ferencz, új szolgabiránk… Ugy-e már nagy leányom van,
szolgabiró úr?

Mari gyöngén elpirúlt és egyetlen mozdulatra se volt képes, Feri
meghajtotta magát.

– Volt már szerencsém találkozni a kisasszonynyal, – mondá, – csak azt
nem tudtam, hogy a nagyságos asszony leánya.

– Ah, és hol?

– A jégen.

– Szeretem, hogy rám ismert, – vette fel a szót Tóth Mari, fojtott,
reszketeg hangon, – így legalább meg is köszönhetem, hogy segítségemre
volt.

– Miféle segítségedre? – kottyant bele Tóthné.

– Elestem, mama.

– Oh, te szerencsétlen gyermek! És ezt meg sem mondod nekem. Mutasd
hamar, hol ütötted meg magadat? Istenem, Istenem.

– Sehol se, mama! Nem fáj semmim.

De Tóthné mégis megrémült és a kezeit kezdte tördelni.

– Mit tudod te azt? Oh jaj, hogy is küldhettelek egyedül? Mit mondjak az
apádnak, ha megtudja?

– Ugyan, ugyan, legyen eszed, édes Tóthném, – csillapította Kaprinczyné.
– Hiszen hallod, hogy semmije se fáj. Mit akarsz egyebet?

– Hogy semmije se fáj? – vágott közbe Tóthné, a ki csökönyös volt, ha
valami irányban megindúlt. – Az semmit se bizonyít, édesem. Hányszor van
az, hogy valaki fájdalmat érez, pedig voltaképen semmije se fáj s az
orvos azt mondja: «maga egyszerű hippokonder, menjen haza és ne
gondoljon a betegségére többet, mely csak az idegek csalóka játéka».
Nálunk New-Yorkban épen a tőszomszédunkban lakott egy előkelő
özvegyasszony, mrs. Schmitt, a ki azt érezte, hogy egy béka van a
gyomrában, és mindennap elájult kétszer-háromszor a béka
alkalmatlankodásaitól. Ő maga, Schmitt asszony, azt állította, hogy kis
korában itta meg a békát s az ott nőtt meg a gyomrában; valami ilyest
állított. De megállj csak, lelkem, mit is mondtam? Most jut eszembe,
hogy voltaképen egér volt a gyomrában és ez megzavar most, mert most már
persze ha agyonütnek se tudom, mit mondott, miképen kerűlt bele az egér,
– minthogy azt természetesen be nem vehette vízben, mint a hogy
bevehette volna a kis békát. Nem emlékszel, Marikám, hogy mit mondott?
Hogy nem? Eredj, golyhó, tudod te jól, csak nem akarsz rajtam segíteni!
Ilyenek ezek a gonosz gyerekek, ha megnőnek, kinevetnek bennünket. Elég
az hozzá, bent érezte az egeret és váltig jajveszékelt, hogy mardossa és
harapja. A doktor persze nevette az egészet, mert az egérhistóriában egy
perczig se hitt. Alkalmasint nem mrs. Schmitt, hanem az egér miatt, mert
az egér szívesebben húzódik meg egy hombárban, vagy egy ócska
padlásszobában, mint a mrs. Skhmitt gyomrában, bármennyire előkelő és
tiszteletreméltó hely légyen az különben, mert a lady egy tábornoknak
volt az özvegye. A doktor ennélfogva egy egeret fogatott valahol s úgy
tett, mintha belőle űzné ki, valamely hókusz-pókuszokkal, pedig az ő
manchettája alul szaladt ki a kis egérke a kellő pillanatban, a miben
aztán meg is nyugodott az asszony és semmiféle marást vagy harapást nem
érzett belső részeiben ezentúl.

– Jó, jó, – jegyezte meg Fruzina mama, – de mi köze ennek a Mari
eleséséhez, kedves Tóthné?

– Épen ez az, – végezte be Tóthné, – hogy ha lehetnek fájdalmak, a
melyekhez nincsenek betegségi okok, viszont lehetnek betegségi okok, a
melyekhez nincsenek fájdalmak. Ma már annyi mindenféle betegség van,
hogy megbolondul bele az ember, ha rájok gondol.

– Nem csodálom, – elegyedik közbe Palojtay, – hogy annyi a képzelt
betegség, mikor ezeknek olyan jó termőföldjük van, mint a szülők
fantáziája. Ne hallgass anyádra, Mari hugom, sőt menekülj, mert még
látleletet talál követelni a megütött helyekről s erre magam is
vállalkoznám…

Mint a héja, hirtelen lecsapott rá Fruzina mama.

– Ejnye, Pista! Mikor nő be már a fejed lágya? Hogy nem szégyenled magad
megpirítani azt a szegény gyermeket az ízetlen, durva ötleteiddel.

Palojtay erre a szájára ütött, behúzta a fejét engedelmesen a vállai
közé, s látván, hogy Tóth Mari fut el onnan, mint az elriasztott őzike,
egy fürge mozdulattal áthajolt a felesége feje fölött a tükör alatti
márványasztalhoz, melyen egy cserépben kinyilt kamélia piroslott, egy
bimbó s egy rózsa kandikáltak ki a húsos levelek közűl (a figyelmes
Podwolsky hozta Fruzina mamának), nosza leszakította nagy hamar a rózsát
és intett a szemöldjeivel Nosztynak:

– Szaladj csak utána, kérlek és add át nevemben, engeszteld ki, én magam
most már nem merek a szeme elé kerülni.




TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Csiga-biga nyujtsd ki szarvacskádat!)

Feri se mondatta kétszer, röpült, mint a nyíl, utána, és még előbb érte
utól, mintsem a fiatalság közé nyitott volna a negyedik szobába. Már a
harmadikban elfogta, a hol egy pár középkorú menyecske dominózott
fiatalabb férfiakkal.

– Várjon csak, kisasszony, várjon csak!

Mari visszafordult a hangra (tudta már, kié), el se bámult, mikor
meglátta, csak megállt szó nélkül, elsápadt és mereven bámult rá.

– Talán a mama kíván vissza? – kérdé tétovázón, miután némileg
összeszedte magát.

Feri maga is bizonyos lámpalázt érzett, nem tudta, miként kezdje.

– Nem, nem.

Tehát?

Ez a kérdés azonban nem volt kifejezve hangban, csak a Mari szemeiből
lehetett kiolvasni.

– Ösmeri kisasszony a czinkotai kántor históriáját?

Mari a fejével biczentett, miközben bársonyos szempillái lecsukódtak.
Jaj Istenem, mit fog hallani?

– Én is mondhatnám, – folytatá Feri, – most azt gondolja, hogy a
voglányi szolgabiró áll előtte, pedig…

Mari remegni kezdett. Tehát mégis ő volna? Édes Szűz Mária, Boldog
Asszony anyácskám, ne hagyj el! Balkezével egy öreg karszék faragott
szerecsenyfejét fogta meg, hogy el ne essék, mert szédült, jobbjával a
csontlegyezőjét terjesztette ki az arcza elé.

– Pedig a Palojtay István uram követe áll most maga előtt, a kit azzal
bízott meg küldője, hogy engesztelje ki, hogy bocsánatot kérjen előbbi
tréfás kifejezéseért, mert azzal ijesztették meg, hogy maga
megneheztelt. S ezt úgy akarja jóvá tenni, hogy ezt a szép rózsát küldi.
Azzal bízott meg, hogy engesztelés jeléül tűzzem be a hajába.

Mari elmosolyodott. Tehát mégsem ő. S ezzel egyszerre visszatért a
ruganyossága, bátorsága. De a mosolyába belevegyült egy kis méla
szomorúság, a miért nem ő.

– Mit? Maga akarja megtűzni? Hát még mi? Hogy a hajam közt babráljon? No
és még mivel bízta meg a kedves Pista bácsi? – kérdé élénken nevetve.

– Sajnos, ezzel az én szerepem véget ért, – hajtá meg magát tréfás
czeremóniával.

– De teljes sikerrel, mert elfogadom a rózsát, betűzöm a hajamba és
otthon esetleg le is préselem.

– És nem haragszik?

– Sőt. Egyebet se szándékozom csinálni, mint egész este haragudni.
Hiszen «haragszom rád»-ot játszunk odabent. Nem tart velünk?

– Nincsenek ismerőseim és nem is szokásom a játékból való harag, –
felelte Noszty szomorúan.

– Pedig olyan mord tekintettel méreget, mintha én rám is haragudnék.

Feri ábrándosan rázta meg fejét:

– Oh dehogy, inkább félek magától.

– Hát olyan rettenetes vagyok?

– Isten ments! A mit mord tekintetnek gondol, az inkább bizonyos
szomorúság, a mely elfog.

– Ha engem lát? No, maga szépeket mond nekem.

– Bizonyára úgy van ez, de nem a maga személye miatt, hanem…

– Hanem? – kérdé a leány merészen.

Feri úgy tett, mintha megrestelné, hogy olyan czéltalan
okvetetlenkedésbe bocsátkozott.

– Eh, bolondság. Nem érdemes, hogy beszélgessünk róla. Biztosítom,
kisasszony, hogy nem érdekli.

– Ohó, követ úr! Így nem szabadul. Ön felpiszkálta az alvó szörnyeteget,
a kiváncsiságomat, most már ki kell azt elégítenie. Csak halljuk most
már.

– Hát az az egész, ha már mindenáron kívánja, hogy megmondjam, – szólt
Noszty látható kedvetlenséggel, – hasonlit valakihez, a kire nekem nem
jó gondolni.

A szegény Mari megint elvesztette elfogulatlanságát. Újra kigyult az
arcza, elhomályosodtak a szemei, szive hangosan dobogott, és olyan
ügyetlennek érezte magát, mintha üvegből lenne a lába: se szólni nem
tudott, se elmozdulni nem mert.

– Tehát szent a béke Pista bácsival? – szólt Noszty, mintegy az
elbocsátást várva.

Csak a szemeivel intett és az ajkszögleteit vonta össze egy
bucsúmosolyra, de azt is csak félig, egész mosoly nem lett belőle,
mindössze két vagy három rizskásaszerű hófehér fog villant meg a piros
ajkak közül.

Feri visszament a vén emberek közé, egykedvű, közömbös arczczal, mint
egy diplomata; ha a cselszövő Máli néni látja most, bizonyosan
megczirógatja az orczáit (hja, a Noszty-vér nem tagadja meg magát.) Mari
pedig a fiatalság szobájába nyitott be, de egyik sem volt ott lelkileg,
a hol a testével. Különösen Mari sokat adott volna egy félórai
magányért, hogy átgondolja, meghányja mindazt, a mi lelkét
foglalkoztatta. A Noszty legutolsó szavai mint valami vérpezsdítő
fluidum járták át egész lényét. Azt mondta, nem jó gondolnia valakire, a
ki ő hozzá hasonlít. Hátha a somlyói leánykát érti? Hátha mégis a
somlyói vadász ő? S ebben az esetben az előbbi nyilatkozatában benne van
a szerelmi vallomás is.

Ideges nyugtalanság fogta el, de nem a kellemetlen, lehangoló idegesség,
ellenkezőleg, olyanforma volt, mintha láthatatlan szellemek mézbe
mártogatnák a lelkét, de voltak a méznek keserű rétegei is.

«Ha csakugyan a vadász volna, – mondá magában, – csak nem lenne olyan
csacsi, hogy rám ne ismerne. Nem, ő nem a vadász.»

«Azaz, hogy mit beszélek, – felelte kis vártatva önmagának – hiszen én
magam is csak olyan csacsi vagyok, hogy nem ismerem fel határozottan.
Lehet biz az, hogy a vadász.»

«Igaz azonban, hogy én mégis legalább ismergetem őt, fürkészek utána,
gyanakszom a személyében, míg ő, úgy látszik, nem is gondol arra az
eshetőségre; ha ő volna, lehetetlen, hogy ne gyanakodnék, mert az arczom
az, a termetem is az, mosolyom, szemem, hangom, mind az, – tehát mégse a
vadász.»

«Vagy ha mégis a vadász, no, akkor ugyan csekély benyomást tettem rá.»

(És szinte már olyasvalamit kívánt az istenektől, hogy inkább ne legyen
hát a vadász.)

Szegény kis Mari! Egy láthatatlan mérleg himbálózott gondolatában
folytonosan s ezer apró dolgot és megfigyelést rakott a serpenyőkre, hol
ide tett valamit, hol amoda, megint átrakta és a mérleg szüntelen
hullámzott, mozgott és nem állt meg eredményt mutatni. Bolondság,
bolondság! Nem lehet a ködöt meg a virágillatot megmérni.

Ebből a sok kombinálásból, találgatásból és fejtörésből nemcsak hogy
semmi haszon nem volt, hanem ellenkezőleg, kár, mert olyan szórakozottan
játszott és ferdén felelgetett, hogy mindennemű ékszereit, karpereczét,
gyürűjét, kis ezüst gyüszűjét zálogba szedték el s miután már az se
futotta, még a kamélia rózsáját is oda kellett adni a hajából a
végrehajtónak, a bontóvári törvényszéki elnöknek, a ki már törte is a
fejét a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiváltási módokon, mikor egyszerre
megszólalt a kis harang a vacsorához, s ki-ki szerezvén párt, a minőt
lehetett, megkeresték helyeiket a nagy ebédlőben.

Mondani is fölösleges, hogy óriási vacsora következett, a melyben
mindenki megtalálta az izléséhez és a gyomra állapotához való ételeket,
a becsináltaktól kezdve a franczia konyha mártásai és könnyed omlette
soufléei között, elvegyítve félig véres angol húsokat és puddingokat,
valamint a szokásos nemzeti csemegéket: malaczpecsenyét,
töltöttkáposztát, túróslepényt, hurkakolbászt, melyek magyar embereknek
és isteneknek valók, de inkább isteneknek, lévén az ételek halálosak, az
istenek pedig halhatatlanok. Az ételeknél még csak a toasztokban volt
nagyobb bőség s ezek nagy része Palojtayné egészségére zengett, úgy hogy
Fruzina mama alig győzött koczczintgatni ürmösös poharával.

De mindez nem sokat érdekelte Marit. Az estének az az általános
nevezetessége, hogy a Palojtayné nem tudom hányadik születésnapja, csak
a felületen úszott, külön-külön mindenféle más nevezetességek tolakodtak
elő vagy bujtak ki. Mari előtt például az a jelentéktelen esemény dagadt
meg nagygyá, hogy a malaczpecsenyénél, a mint egyszer lopva ráemelte
tekintetét Nosztyra, a ki rézsut átellenben ült az asztalnál két szép
menyecske, Pázsith Gusztiné és Gyurtsányiné között, épen abban a
pillanatban röpült a Noszty tekintete is Mari felé (vagy hogy mindig ott
kujtorgott már azelőtt is) szóval nagy összeütközése lett ebből két égő
planétának, hirtelen mindenik elkapta a maga tekintetét s Mari azonfelül
elpirult és a tányérjára nézett, mint egy bűnbánó Magdolna, miközben
ekképen elmélkedett:

– Ha elszomorítja az én arczom látása, hát ugyan minek nézeget?

A Feri környékén egy kis feleselés támadt. Klementy szerkesztő a vad
toasztok során Tóth Mihályt is felköszöntötte, de annál az ékes
mondatnál, hogy tekintsünk vissza a multba, közbemordult Kaby Józsi:

– Én ugyan nem tekintek, mert ott minket megvertek.

– Van ott elég dicsőség följegyezve a történelemben, – folytatá a
szónok.

– Egyetlen egy trükk van, az, hogy Zsigmond királyt becsuktuk Siklós
várába, – disputált Kaby. – Hogy jött ki onnan, azt szeretném én tudni.

S fenyegetőleg rázta meg az ökleit.

– Bizonyosan valamelyik Noszty eresztette ki jó pénzért, – hasadt ki
valahonnan egy gunyoros hang.

Feri szemeiben, ki eddig hallgatagon ült két csinos szomszédnője közt,
villám gyúlt ki. Hamarporú ember volt, fölszisszent s harsányan,
fenyegetőn mondá:

– Valaki mostan kőbe hágott. (És háborgó tekintetét körülhordozta a
patkós asztalon.) Ki volt az?

Szép volt így felindulva, mint egy fölriasztott tigris, kit nyíl hegye
ért. Marinak legalább nagyon tetszett.

Síri csend következett. Senki se felelt.

– Egy német van köztünk, – csóválta a fejét Kaby Jóska és röhögött.

Klementy ezentúl háborítlanúl folytatta toasztját, mely abban
csúcsosodott ki, hogy a modern kornak másféle hősei vannak, mint
azelőtt; a Lehelek, a Botondok, Kinizsiek kora lejárt, éljenek a Tóth
Mihályok, a kik nem a törököt verik meg, hanem a zsidót, ősi földet
szereznek becsületes munkájukkal és azt úgy művelik, hogy a legöregebb
gazdák is bámulják.

Tóth Mihály, a ki valamivel lejebb ült, a leányával átellenben,
láthatólag röstelkedett, a szeleburdi szerkesztő dicséretei általában
gyanús természetűek s legott megindúl nyomukban a találgatás, mennyibe
kerültek. Tisztes, deresbe vegyülő haju öreg úr volt, kemény, határozott
vonásokkal, keveset beszélt, de mindég higgadtan. Magas, kidudorodó
homloka, tiszta fényű szemei kiváló értelmet árultak el, csak az esetlen
mozdulatain látszott a mesterember.

– No, no, – szólt csendesen, s igyekezett mindjobban elbújni a nagy
testű mezernyei tiszteletes asszony válla mögé, kinek lovagjáúl volt
odaültetve.

Mindamellett sokan felálltak Klementyn kívül is, s odajárultak
koczczintani a kevésbé rátartó urak közül, még Noszty is:

– Noszty szolgabiró vagyok.

– Azt vettem észre, – mosolygott Tóth Mihály.

– A másik pólus, – folytatá Feri, – a munka emberét kívánja megtisztelni
a munkátlanság embere.

– Munkátlanság! – kottyant bele Klementy. – A hogy vesszük. Ki szereti a
munkát? Bolond, a ki szereti. Nem igaz, mi? Appellálok minden okos
emberre. Lám a méhek a legmunkásabb állatkák, de még azok se szeretik a
munkát. Azt hallom, kivittek egy köpüt Braziliába, s látván, hogy ott
örökös nyár van, gondolták magukban, minek dolgozzunk – és nem dolgoznak
többé.

– Ejnye, ejnye, Klementy, – pirít rá Findzsa asszony, miután már a Tóth
Mihály körüli diskurzus általánossá vált, – mi lelte, hogy ma így
antalkodik? Előbb dicsőíti a munkát, most meg már leszólja a sárga
földig.

– Mert én sokoldalú ember vagyok, – védekezett sunyi ábrázatát mind a
két kezével megvakarva, – és csak Noszty úrra értettem, a ki nyári
éghajlat alatt született.

– Csakhogy az én nyaram csak az én tavaszomig tartott, – felelte Feri
némi keserűséggel, – és ezentúl bizony már nekem is munkával kell
megkeresnem a mindennapi kenyeremet.

– Nem szakad meg abba a méltóságos úr, – nevetett a szerkesztő.

– Ugyan hagyja, kedves szerkesztő úr, ne méltóságozzon engem.

– Kérem, kérem, császári királyi kamarás, tehát méltóságos.

(Hm, tehát kamarás, – sóhajtott Mari, – azért olyan rátartó.)

– Az csak a kriptának szól, – felelte Noszty szerényen, – a családi
csontoknak. Nekem magamnak inkább csak a «tekintetes» titulus jár, s ezt
is azzal a tudattal kell viselnem, hogy más alkalmasabb, erőteljesebb
emberre volt szabva.

– Ujhuj! – rikkantott közbe a pofitos Kaby Jóska, a ki ide figyelt
félfüllel, máskor lőnye ember, de ha bort lát, szaporamalom. – Ne
resteld! Mit restelled? Vármegye kenyerét a ki kapja, az marja. Én se
restelném, ha én húztam volna ki alólad a gyékényt, hát punktum. Csak
egyet ismerj el, bruderkám, hogy hunczut a német. A miért én viszont
elismerem, hogy az a jó, mert ha a német nem volna hunczut, nem tudnánk
kire haragudni s a nélkül rég belénk penészedett volna a nemzeti virtus.

Erre aztán úgy illett, hogy Noszty, mint fiatalabb, átsétáljon a tulsó
oldalra és a Kaby Józsi poharát megérintse a maga poharával.

– Kellemes fiatal embernek látszik, – jegyezte meg Tóth Mihály Nosztyra,
a szomszédasszonyhoz fordulva.

– Hm, – felelte a tiszteletesné csókaszemével a fiatal emberre pislogva.
– Azt hallottam, hogy egy kicsit lacsuha természetű. Az apja se egészen
kóser ember. És milyen gőgös, kivált az országgyűlési cziklusok közepén.
Egy «Pesti Naplót»-t hord szüntelen zsebében s mikor valaki olyan jön
szembe az utczán, a kit nem akar megismerni, kiveszi, beletemeti a
fizimiskáját és az olvasást mímelve megy el az ember mellett.

Többé-kevésbbé efféle semmiségek mondattak és történtek az asztalnál s
természetesen sokáig ki nem elégíthették az igényeket, kivévén az
emberiség «tisliző» részét. A mindkét nembeli ifjúságnak a talpa
viszketett, tánczra készülődének, az öreg urak a kártyaszobába vágytak,
a tantuszaikhoz, s türelmetlenül lesték, mikor bont asztalt az elnöklő
Fruzina mama. Bontana is, ha a locsi-fecsi Podwolski pontot tudna
csinálni; szines szerelmi kalandjai egymásba fonódnak, mint a
szederindák.

Végre azonban mégis fölemelkedik a háziasszony s az a bizonyos suhogás
támad, mint mikor egy nagy madárcsapat felrebben. Hangzanak is mindjárt
a vezényszavak. «Ki az asztalokkal!» zsibong az ifjúság. «Előre uraim, a
miből élünk!» sorakoznak csatarendbe a kártyások. Csak az örök szomjúság
rabszolgái várják gyámoltalanul, hogy melyik szobát teszi meg a háziúr
«kredencz»-nek, a hova aztán be lehet húzódni iszogatni, disputálni,
csibukozni, sőt még dalolni is.

Feri az öreg urakhoz csatlakozott s leült az egyik tarokasztalnál
gibicznek, a Tóth Mihály háta mögé (ki tudja, mire lesz az jó
valamikor). Ott különben hasznát is vették, mert az egyik partner,
Palojtay, váltig futkározott, hol ide hívták, hol oda hívták rendet
csinálni, s ilyenkor, mert az idő pénz, hogy folytonossági hiány ne
legyen a játékban, ő helyettesíté a házigazdát. Egész este nem mozdult,
anekdottákat mondott, savanyúvizes bort töltött a játékosoknak és
kiszolgálta őket. Szóval hasznos ember volt, megbecsülték, s a mikor
Tóth uram valami nagyobb játékot akart kimondani, «ultimót», vagy
«szólót», mindég hátrafordult, a mint ez már illendő dolog a
rokonszenves gibiczczel szemben, s csak ha az jóváhagyólag intett a
szempilláival, kiáltotta ki nagy élénkséggel:

– Solo, ha vizet iszom is!

Pedig a nagy teremben, a hol a táncz folyt, erősen várta «valaki». Ha
tudta volna, talán otthagyta volna a hatalmas skiz szürke hiveit, vagy
hogy talán tudta és azért nem hagyta ott.

A csillár gyertyái már körömhegyig égtek a nagy teremben, új gyertyákat
raktak fel a cselédek, hullámzott a sokaság, a mamák bóbiskoltak a
szögletekben, a tánczosok nagyrészt már kifáradtak és újak szilajodtak
neki. A pletykázó szobákból, a kredenczből bekukkantak az unatkozók,
csak ő nem mutatkozott, a kit Tóth Mari várt. Különös ember! Gőgös-e,
vagy világgyűlölő? Valóságos rejtély. Bizonyosan befogatott már és
elment. A mennyire az udvarlóitól tehette (nem nagyon tehette, mert
körüldöngték, mint a méhek a jázmint), mindég figyelte az ajtókat,
jöttek-mentek az emberek, de ő nem mutatkozott. Szeretett volna
kérdezősködni felőle, de nem mert. Fruzina mama bizonyosan tudja, mert ő
tőle nyilván elbucsúzott, de Isten ments meg Fruzina mama előtt szóba
hozni, gyík szeme van, mindjárt leolvasná velök a titkos gondolatait.
Ámbár iszen azok se olyanok, hogy szégyenkeznie kellene miattok, ha csak
nincs alattuk még egy réteg: a legtitkosabb gondolatok.

Nincs, nincs. Oh dehogy! Semmi sincs. Mindössze tánczolni szeretne a
méltóságos kamarás úrral. Egy kis ártatlan kiváncsiság az egész. Úgy
rémlik neki, hogy a csárdástánczáról holt bizonyossággal meg tudná
állapítani, ő volt-e a somlyói vadász, vagy nem, mert ez a bolondos
kérdés még mindég ki nem párolgott a fejéből, nem is akar és nem is fog,
talán örökön örökké megmarad a gyanúja és boszantani fogja. Mert hátha
alakoskodik a kamarás úr? S oh, milyen bosszúság, az ő (a Mari) szeme is
csalódhatik az arczban, emlékezete a hangban, – hanem ha tánczolhatna
vele egyet! Minden hazudhat, csak a láb nem, mely egyforma rithmusban
igazodik a muzsikához.

Hogy ez a kivánsága nem teljesült, udvarlóival éreztette, a kik hosszú
orral szóródtak szét. Az elnököt megsértette valamivel, duzzogva
befogatott és hazament, a kis báró pedig a mamájához sietett
panaszkodni:

– Mari rosszul bánik velem. Úgy látszik, semmi se lesz a reményeidből.
Hagyj nekem békét ezzel az arany békával. Én holnap visszamegyek Pestre.

– Persze. Az orfeumi dámádhoz. No hallod, abból semmi se lesz. Hát miből
következteted, hogy rosszul állnak az ügyeid?

– Azt mondta megvet, ne kerüljek többé a szeme elé

– És miért?

– A miért, azt mondja, én kiáltottam közbe a vacsoránál, hogy Zsigmond
királyt valamelyik Noszty bocsátotta ki a siklósi börtönből jó pénzért,
s aztán mikor Noszty fenyegetőleg jelentkezésre szólította föl a
közbeszólót, meglapultam, mint a gonosz a fűben.

– Miért is nem jelentkeztél?

– Majd bolond vagyok, hogy felaprított volna az a tigris pofájú.

– Igaz, igaz – mondta a bárónő megsimogatva fiacskája szöszke fürtjeit –
de látod, az ilyen éretlen leányok szeretik a hősöket, magokba falják a
regényekből. Legalább eltagadtad volna, hogy te kiáltottál közbe.

– Az ám. Hiszen akartam én. De ráismert a hangomról.

– Te! Ha az a te hangodat száz közül megismerte, holott én se ismertem
meg, akkor az bizonyosan szeret téged. Légy nyugodt, megbékültök.

S ezzel fölkelt és fölkereste Tóthnét, hogy fia ügyét megfeljebezze
nála. Tóthnénak, ki egy csoportban beszélgetett, igen jól esett, hogy a
báróné bizalmasan félrehivta és hogy az egész világ látja, a mint az
ablakmélyedésben tárgyalnak együtt. Egy két mézes-mázos szó elég volt s
Tóthné jól fel volt húzva, a milyen jól csak fel lehet húzni egy
hibátlan szerkezetű ketyegő órát.

– Oh Istenem, – mondta a befejezett beszélgetés után visszatérve
csoportjához, – milyen más ez az arisztokráczia! Milyen finomak ezek a
nők! Még a hangjuk is olyan lágy, mint a brüsszeli csipke. Csak azt nem
értem, hogy miért hiányzik elől a két felső szemfoga és hogy nem
csináltat helyettük álfogakat. Párisban ismertem egy Lambelle nevű
grófnőt, annak is épen ez a bizonyos foga hiányzott. Talán divat. De
ezer bocsánat, meg kell keresnem a leányomat.

Föltette a lorgnette-jét némi előkelő reminisczencziák szerint s
körülnézett, de csakhamar visszafordult.

– Oh nem, nem. Talán még sem divat. A Lambelle grófnő fogát a hátas lova
rugta ki s nem föltehető, hogy a ló tudta volna a divatot… Ámbár azt
mondta a komornyik, hogy igen magas vérű ló volt. Az úr meglőtte szegény
párát… Oh, még most is sirhatnék, ha a szegény lovacskára gondolok.

E közben megpillantotta Marit, a csillár alatt.

– Szent ég – kiálta hozzá tipegve. – Mind a ruhádra csepegnek ezek a
gyertyák. Azt gondolod, hogy Worth úr ingyen adja a ruhákat. Gyere csak,
gyere, gonosz gyermek, hadd mossam meg a fejedet. A bárónő panaszkodik,
hogy rosszul bánsz a fiával.

– Azzal az apalin szívüvel – mondá a leány fitymáló hangon.

– Már akármilyen szívű, de ez a szív hozzád húz. Én nem mondom, hogy
borulj az ölébe és ez nem is valami elegáns dolog, azt se mondom, hogy
menj hozzá férjhez, mert tudod, hogy az apád milyen bogaras, de legalább
szépen bánj vele, mert minden esetre megtiszteltetés, hogy egy
arisztokrata…

– Pakfon arisztokráczia – dünnyögte ajkait elbiggyesztve.

– Az arany veled vegyülne hozzá.

– Nem szokás az aranyat pakfonnal vegyíteni, mama.

– Neked ma valami bajod van, Mari.

– A fejem fáj mamácska.

– Talán haza akarnál jönni.

– Azt hiszem, jó volna, ha hazamennénk.

– Eredj hát, keresd meg az apádat valahol a kártyázók közt és
figyelmeztesd a hazamenetelre. Majd otthon beszélünk a dologról.

Mari végig ment a szobákon és sok kérdezősködés után végre ráakadt a
szobalabirintusban a kártyabarlangra s élénken elpirult, mikor
betoppanva ott látta Nosztyt az apja mellett, kéklő füstfelhőbe takarva.

[Illustration: – A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.]

– Engem keresel? – mosolygott rá az öreg Tóth olyan szeretetteljes
pillantással, mint a minővel a pagátot veszi észre az ember.

– A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.

– Ohó! Az lehetetlen!

– Miért apa?

– Mert két ultimó van rajtam és egy solo.

A leány ráemelte szemeit, hogy hol van hát rajta az a két ultimó, a
mitől nem mozdulhat, s úgy tett, mintha csak most venné észre Nosztyt.

– Hát maga nem tánczol?

– Nem! – felelte kurtán.

– Nem is szokott?

– Nem igen.

– Sohase tánczolt?

– De igen, egyszer-másszor.

– Eredj csak fiacskám innen a füstből, – szólt az öreg Tóth, – mondd meg
a mamának, hogy várjatok még. És talán te is fordulj még egy-kettőt, míg
itt a kártya fordul.

Mari hidegen biczczentett a fejével Noszty felé, sarkon fordult,
szoknyái megsziszegtek s azzal szapora léptekkel elhagyta a szobát, de
kis vártatva visszatért ijedt arczczal.

– No, mi baj megint?

– Nem merek kimenni, – mondotta szégyenlősen.

– Hogy-hogy? – kérdezte Tóth úr szórakozottan, a kártyáit rendezve.

– Egy nagy kutya fekszik a szomszéd szoba küszöbén. Olyan csunya! És rám
vicsorítja a fogait, mikor át akarom lépni.

– Hát kergesd el! Mondjad neki, hogy «csiba te».

– Hiszen kértem már, de nem akar elmenni.

– Oh, te bolondos kis fruska! – nevetett Tóth úr, hogy a szemei is bele
nedvesedtek – Kontra! Harmadik vétel!

– Az a Czuzka agár lesz – vélte a megkontrázott Palojtay. – Eredj,
Noszty öcsém, vezesd ki a húgomat. Miféle gavallér vagy te? Különben nem
bánt az, szivecském, senkit. Öreg kutya az már, még a nyulat se bántja,
penzióban van.

Noszty kikisérte Marit, pedig szükség se lett volna rá, mert egyik
udvarlója, Kevermesy Antal eleibe jött már felkérni egy walczerre.

– Nem adok kosarat, de csak egy tourra vállalkozom, mert már fáradt
vagyok. Ugyan, kedves Noszty, vállalja addig ezeket az én családi
csontjaimat.

Nosztynak dobta oda a szép faragású elefántcsont legyezőjét. Noszty
elmosolyodott a czélzásra és elkapta ügyesen.

Nem sokára visszatért lihegve, a hol Noszty állt, a nagy terem
ajtajához.

– Nos, nem vesztette el a csontjaimat?

– Megvannak. De maga úgy látszik elvesztette az én rózsámat, vagyis a mi
rózsánkat.

– Dehogy.

– Hát talán nem tűzte fel, pedig úgy szólt az alkú?

– Feltűztem, tekintetes szolgabiró úr, igenis feltűztem instállom –
szólt, kecsesen mórikálva magát, mint a parasztmenyecskék szokták a
biróság előtt, – de valami más történt vele.

– Talán odaadta valakinek?

– Olyas valami, de mégsem egészen.

– Nem értem.

– Kiváncsi rá?

– Oh, hogyne.

– No lássa, én is kiváncsi vagyok valamire, a mit csak ön mondhat meg.

– Ugyan mire? – érdeklődött Noszty.

– Tudja mit, – indítványozta Mari, – tegyünk úgy, mint az ellenséges
táborok; kicserélik a hadifoglyaikat. Én kielégítem a maga
kiváncsiságát, maga meg kielégíti az enyimet.

– Nem bánom.

– Hát ki kezdje?

– Kezdje el a kisasszony.

– Jól van, de üljünk le ide, épen van itt két üres szék, mert én már
nagyon fáradt vagyok.

Leültek két ablak közé, Feri egy nádszékre, Mari pedig elhelyezkedett
egy magas bőr karszékben, olyan volt, mintha trónon ülne, lábait
fölrakta a karszék alsó rámájára s gondosan, kaczéran elrendezte a
szoknyája redőzetét, de annyit mégis künn hagyott az apró lábaiból, a
mennyitől a szem megrészegszik.

– Hát hogy hova lett a kamélia, kérdi? Biz azt elvették tőlem zálogba.
No, mit néz rám? A mi igaz, igaz. Ügyetlenül felelgettem a «Haragszom
rád»-ban. És ez még semmi se volna, hanem elvették a broschomat és
gyűrűmet is.

– Ki vette el?

– Egy fiatalember. És ez se volna még semmi, ha visszaadná, de nem adja.

– Micsoda? A gyűrűt se?

– Természetesen azt se.

Noszty nyugtalanul mozdult meg.

– Hogy lehet az?

– Megharagudott valamiért és hazament, a tárgyakat pedig a zsebében
felejtette. És ezzel most már én készen vagyok.

– Vagyis, hogy most már én következem.

– Nincs másképen.

– Tehát parancsoljon.

Mari az egyik ablakfüggöny csücskét morzsolgatta, fejét a balvállára
hajtván, lopva kémlelte a félig lecsukódó pillák alól a Noszty vonásait.

– Maga a vacsora előtt azt mondta nekem, hogy nem nézhet rám…

– Nem, nem azt mondtam, nem úgy értettem, – tiltakozott Noszty, azzal a
fölényes mosolygással, a hogy egy nagyon komoly ember szokott
végighallgatni egy bohó gyermeket.

– Ne vitatkozzunk kérem erről. Tudja, én amerikai leány vagyok, szabad
levegőn és szabad beszéden növekedtem fel. Tudom, hogy maga indokolta,
miért szomorítja a látásom. S épen csak erről az indokról van most szó.
Magát azt a tényt, hogy engem nem szeret látni, kikapcsolom. No, meg van
elégedve? Sőt megengedem, hogy húnyja be, ha akarja a szemét, mikor
velem beszél… Kérem, kérem, ne szóljon közbe, mert mondom, nem ez a
tárgy van szőnyegen. De az indokolása tett kiváncsivá. Ön azt mondja,
hogy ismert vagy ismer valakit, a ki a csalódásig hasonlít hozzám. Lássa
be, hogy ez engem felbirizgált és folytonosan csiklandozza azóta a
fantáziámat. Az ember elvégre nem lehet közömbös a maga hasonmása, hogy
is mondjam csak, a Doppelgängerje iránt, kivált ha asszonyfajta. Úgy
szeretném, de úgy szeretném tudni, ki ő, hogy hívják, merre van hazája,
milyen a lelke, a sorsa és mindent, mindent, a mi rá vonatkozik, mert
úgy képzelem, hogy az nekem egyedüli testvérem a világ valamennyi emberi
lénye között. Oh, mondjon nekem róla egyet-mást. De mi lelte, hogy úgy
elszontyolodott?

Feri mélyen sóhajtott s pillanatnyi csend állt be; hallani lehetne a
fejük feletti óra tiktakját, ha a muzsika nem szólna, s ha vagy tíz pár
nem keringőzne a teremben. Hanem azért mégis csend volt az, csend a
zajban, melyet csak ők észleltek, s csak őket nyomta.

– Inkább csak boszankodom, – szólt Noszty szembetünőleg kelletlenül,
szinte vontatva, s bizonyos melancholiaszerű köd borongott a homlokán. –
Magamra boszankodom, kisasszony, hogy olyasvalami csúszott ki a
szájamon, a miről nem szokás beszélni. Nincs annak se értelme, se
formája. De már megtörtént, s minthogy úgy állapodtunk meg, hát
kielégítem a kiváncsiságát, de azt hiszem, nem lesz megelégedve.

– Miért hiszi?

– Mert a Doppelgängerje nem a felső tízezrekből való.

Tóth Mari vállat vont s hanyagúl hátradobta magát a karszékben, mire
összeomlott a ruhája előbbi redőzete s más hullámvonalak keletkeztek a
fáczánszín szoknyáján.

Ferinek a szemét kápráztatta ez, elfordította a fejét, inkább nézett
bele a csillár remegő lángnyelveibe; az nem olyan veszedelmes.

– Az iparosok egy mulatságán ismertem meg az elmult őszszel a
Somló-hegyen.

Tisztán látott, hiszen már tudta és mégis a szédület fogta el, mikor
most mint kétségbevonhatlan tény állt elébe, a mi csak sejtelem volt és
később valószinűség. Sápadt lett, mint a fal és úgy érezte, hogy a szive
hevesen ver, míg a torkát mintha egy csontos kéz szorítaná össze.

– Úgy?… Igen? – mormolta rekedten, – a Somlyó-hegyen? – Majd álmodozva
tette hozzá: No és?

– Egy fiatal leány volt…

Egy kissé összeszedte magát, s hogy a megindulását palástolja, csintalan
mosolylyal szólt közbe:

– Mindjárt gyanítottam, hogy nem egy fiatal zerge, vagy medvebocs.

– Úgy értettem, hogy lehetett volna menyecske is, de leány volt.

– Valami csizmadia-leány?

– Bizonyára szegénysorsú, a mint mondta, komorna vagy ilyesmi, valami
úrnőnél.

– Természetesen nagy lábakkal és vörös kezekkel, – kötekedett Tóth Mari,
fitymáló mozdulattal.

– Ejh, – pattant fel Noszty éles hangon, melynek érczét szokatlan
melegség töltötte meg, – egy herczegkisasszony is elbújhatna mellette.

Lázas öröm öntötte el a leány vonásait, szemeibe fényes csillagok
költöztek, arczán piros rózsák nyiladoztak egyszeribe. Milyen jó
ilyenkor a legyező, melylyel mindezt el lehet takarni. Asszonyfegyver
az, nem csupán csecsebecse.

– Ah, ah, – ismételte egypárszor gépiesen, mintha a többi nem érdekelné,
szétterjesztve két karját, mint mikor a madár el akar szállni, vagy mint
mikor az embernek ásítani van kedve, s fáradt derekát egyengeti. A
nevelőintézetben csináltak így az unalom jelzésére, de mivelhogy
illetlen volt, mindig hozzá szőttek valami alkalmas mondatot, melynek
kapcsában a kezek eme kiterjesztése ártatlan illusztrácziónak tünt fel,
pl. «Van nekünk egy tehenünk, ekkora szarvai vannak!» Ehhez a jámbor
pajkossághoz nyúlt a gonosz vadász kijátszására. Tobzódott a lelke kéjes
diadalban. Hm, itt vergődik most a hálóban. Úgy kell neki. Nem árt egy
kicsit megkínozni.

– Ön, úgy látszik, egy mesebeli hamupipőkére akadt, kinek a lábára
magától ugrik rá az aranyczipellő.

– Ráakadtam, de köd előtte, köd utána, mindjárt el is vesztettem, s nem
hiszem, hogy valaha megtaláljam, – felelte Noszty szomorúan, csendesen,
mintegy önmagához beszélve.

– Hogy-hogy?

– Nem akarta megmondani, hol lakik, kinél van, s minden keresésem
hasztalan azóta.

– Oh, szegény ember! – sopánkodott Mari tréfásan. – S tényleg kereste?

Elemében volt. Nem tudott mit csinálni a pajkosságtól. A czipője
sarkaival veregette a szék lábait.

Noszty csak a fejével bólintott, hogy kereste.

– Ej, Noszty, Noszty! – szemrehányólag fenyegette meg ujjaival, – mondja
meg nekem, de tegye szívére a kezét és ne vegye tőlem rossz néven, hogy
pártját fogom az én kis Doppelgängeremnek, mire való az, hogy keresi?
Minek bántja szegénykét?

– Az már igazán az én dolgom, – válaszolta hűvösen és felkelt a székről.

– No, no, csak üljön vissza! Még nem végeztünk, uram. Nem szabad
haragudni. Mondja meg nekem őszintén, ha már ennyi bizalomra méltatott,
mi czélja van azzal, hogy keresi? Mit tenne például, ha megtalálná?

– Mit tudom én azt?

– Csak nem venné el feleségül?

– Ki tudja!

– Egy szobaleányt? Egy Noszty?

– Megtették ezt már nagyobb urak is.

Hanem iszen nem ment ez a beszélgetés komoly számba, inkább csak
kötekedő incselkedés volt, s azt is hirtelen megszakította a Tóthné
érkezése, ki már mindenfelé kereste Marit, hogy indulnak-e, vagy nem.

– Apa még nem akar menni, – jelentette Mari, s hófehér homlokán egy
árnyék suhant el, az elégedetlenség, hogy zavarják.

– Jó, jó, de hát miért nem jössz az ilyet megmondani, látod, már a
wikler is rajtam van.

– Elmerültünk, mamácska, – mentette magát mosolyogva, – egy érdekes
thémába.

– Valami titok?

– Noszty úr beszél nekem valakiről, a ki nagyon hasonlít hozzám.

– Bolondság, bolondság, hadarta Tóthné – mikor olyan fityfirity iskolás
lányka voltál, mindig azt mondták, hogy szakasztott olyan vagy, mint az
apád, némelyek ellenben esküdöztek, hogy színről-színre engem látnak
benned. No, ha ez igaz lett volna, akkor nekem is hasonlítanom kellett
volna apádhoz, pedig én sohase hasonlítottam hozzá… azt kikérem. Ámbár
nem mondhatom, hogy csunya ember lett volna, inkább csinos volt és a
szemei is kékek voltak, sőt meglehet, hogy most is kékek. Tehát még
visszavigyem a wikleremet, mit gondolsz?

– Vidd vissza, mama.

Tóthné szorosan a falak mellett, hogy a tánczoló párok fel ne lökjék,
visszatipegett a bundaszobába, Mari pedig az elmélázó Noszty felé
fordult.

– Mondja csak, tényleg nagyon hasonlított hozzám?

Úgy tett, mintha már elejtette volna a fonalat; mintha a lelke nem volna
jelen s talán annál a másiknál kódorognék.

– Mit tetszik kérdezni? Őt? Oh igen. A megszólalásig, sőt a
megszólaláson túl, mert a hangja is hasonlított.

– Jaj, de szeretném ismerni, – csacsogott a leány, megeredt a szava,
mint a forrás vize, ha a rajta fekvő kő elgurul. – Ha én király volnék,
vagy mit beszélek, királyné és volna ilyen hasonmásom, palotahölgynek
tartanám magam mellett. Milyen pompás dolgok sarjadzhatnának ebből!

– Ugyan.

– Két személyben volnék, s ha olyat tennék, a mi a királynénak nem
illik, ezt akkor ő vállalná. Ha az urammal kellene valami kellemetlen
dolgot igazítani, a másik személyemet küldeném, kivált a mikor mérges
lenne az uram, t. i. ő felsége. (Édesdeden nevetett hozzá, s Ferit is
láthatólag gyönyörködtette a rakonczátlan vidámsága.) Aztán mi mindent
lehetne csinálni! Egyszer csak azt írnák a magyar ujságok, hogy a
királyné megjelent ma Bontóváron a református templomban és együtt
énekelte a hívekkel a zsoltárokat, mire a bécsi ujságok vadul
czáfolnának, hogy ez nem igaz, mert a királyné ugyanabban az órában
reggelit adott Bécsben a Hofburgban s a cercle után kikocsizott Ferenczy
Idával a Práterbe. Hahaha. Milyen marakodás, veszekedés lenne ebből.

– Ej, ej, Mari kisasszony! Hát így csapná be az alattvalóit? Csakhogy
azoknak is volna ám eszük.

– Rá nem jönnének, higyje meg.

– Dehogy nem. Ferenczy Ida határozna. A hol Ferenczy lenne, az vétetnék
igazi királynénak. A két egyforma királynéhoz két egyforma Ferenczy Ida
is kellenék.

Egyre beljebb csúsztak a «zöld», beszélgetésbe, akár egy backfisch és
egy gimnázista; napsugárból, ködből, naiv bohóságokból font kötél-létrán
lépegettek az égbe. S útközben úgy nekimelegedett a Noszty szive, hogy a
jóság harmatját izzadta ki; restelni kezdte, hogy ilyen alattomos tőrt
vetett az ártatlan, kedves leánykának. És talán vissza is riad az utolsó
perczben, ha meg nem vigasztalja, hogy nini, hiszen Mari is komédiázik.
Ohó, hisz akkor az ő dolga nem galádul kivetett háló, hanem szabályos
lefolyású párbaj. Hát csak hadd folyjon tovább. Annyi különbség azonban
mégis volt, hogy Mari nem láthatta a Noszty hamis játékát, Noszty előtt
ellenben Mari minden kártyája úgyszólván kivolt terítve.

– No, csak sok mindenféle tarka-barka dolgot lehetne csinálni egy
tökéletes hasonmással, – erősködött Mari, – akár hiszi, akár nem. Vegyük
csak például a mi esetünket, mit szólt volna mélyen tisztelt kamarás úr,
ha én azt találtam volna mondani az imént, mikor a somlyói leányt
említette, hogy itt vagyok, ragyogok, én vagyok az?

– Egyszerűen nevettem volna, hogy maga milyen tréfás kedvében van.

– És nem hitte volna el?

– Nem hát. Mert nem csak szeme van az embernek, hanem esze is. A
szememmel elhinném, az eszem azonban ellentmondana, mert hogyan
juthatott volna el a kisasszony egy közönséges iparos-mulatságra?

Mari felkelt a székről, Noszty elé állt s meghimbálván a szoknyája két
szélét, csupa merő csintalanságból meghajtotta magát, kislányos
czeremóniával.

– Úgy, a hogy eljuthatott a méltóságos kamarás úr.

– Hja, az más. A belindek kiüti a fejét a parkban, a réten, az árokban
és mindenütt, de a pálma csak a maga levegőjében és földjében.

– És hátha nemcsak mondanám, hanem tényleg is én volnék a somlyói leány?

Hangja reszketett és mereven nézett a Noszty arczába; még csak egy
pillája se rezdült meg.

– Isten ments, – mondá csendesen.

S ez láthatólag lehangolta Marit.

– Nem is örülne neki?

– Ellenkezőleg.

– Miért? – kérdé halkan; visszaült a székébe és a szemeit lehúnyta.

– Mert a mikor feltaláltam volna, jobban elveszteném őt, mint mikor nem
tudtam, hogy hol van s legalább gondolkozhattam felőle.

– Nem, nem értem önt, – tagolta a leány rekedten, s feje a vállára
billent, mint az eltört növény virágpártája.

– Pedig világos. Maga milliomos leány, én szegény ördög, s oly messze
volna tőlem, mint az egyik planéta a másiktól. De szerencsére nem így
van.

– Jól van, végeztünk, – szólt Mari, s kevélyen fölemelte a fejét, mint a
páva (Oh, de gyönyörű nyaka volt) – hanem akármilyen nagy is a
különbség, uram, a szegények és gazdagok közt, azért mégis van egy
megjegyzésem.

– S ez?

– Hogy a ki mivel tartozik a másiknak, azt köteles teljesíteni. Hallja
ezt?

(Egy franczia négyes első akkordjait kezdte pengetni a banda.)

– Ön egy négyessel maradt adósom, mikor őszszel a Somlyó-hegyről eltünt.
Igaz, vagy nem igaz?

S gúnyosan nevetett a szeme közé.

– Klára! – hebegte Noszty elkábultan. – Oh Istenem, csakugyan maga az?
Lehetséges-e, vagy álmodom?

Oly természetesen adta a meglepetést, hogy egy nagy szinésznek is
becsületére vált volna.

– Én ezt a négyest most exequálom.

Erre aztán nem tehetett egyebet, odanyújtotta a karját Marinak és szépen
beálltak a sorba a gyülekező párok közé.

– Hiszi-e már, hogy én vagyok?

– Igen, – felelte Noszty zavartan, mintha még most sem szedte volna
össze magát – a személyazonosság meg van állapítva.

– Mégis igaz, hogy csak a hegyek nem találkoznak, – mondá álmatag
arczczal Mari.

– De még azért sok érthetetlen van.

– Van, van, – hagyta rá a leány, s szelid panaszkodás borulata rezgett
hangján.

– Például, miképen jutott oda a kisasszony?

– Csitt! Valahogy ne említse a szüleim előtt, ők nem tudnak erről. Egy
kis pajkos csíny volt tőlem, egy rossz szeszély, de ők, ki tudja, mit
gondolnának. Tartsa örök titokban és ne feledje, hogy magának is sok van
a rováson. Mért szökött meg előlem?

Épen felelni akart Noszty, de nem lehetett, a franczia négyes nem
alkalmas az ilyen kimagyarázásokra. Az ember nem maradhat meg
állhatatosan a párja mellett, mint a becsületes, őszinte csárdásban.
Csapodár, csélcsap táncz ez (vagyis inkább poétikus járkálás), olyan,
mint a franczia lélek, határozatlan, vágyakozásokkal teljes. Az
elegánczia mártásával föleresztett szeretkezés. Hivalkodó flirt, kecses
szemle, s nem az érzéseknek mozdulatokban kifejezett óczeánja. A tánczos
végig viziteli az egész hölgykoszorút, mint a vadméh, körüldöng minden
virágot: illegeti magát előttük, hajlik, bókol, közéjük fonódik, meg
elkapcsolódik, s megy tovább, tovább, mintha egy bűvös könyvben
levelezne. A szemük közé mosolyog, megfogja a kezöket és egy-egy
könnyed, finom fordulatot lejt mindenikkel, míg egyszer csak a figura
végén megint visszakerül valahogy a párjához, a ki azóta szintén
valamennyi kézen megfordult.

Mikor összekerültek, megint csak ott kezdte Tóth Mari.

– Hát igazán kutatott utánam?

– Igazán.

– És hogy?

– Ujsághirdetésekben.

– Ne mondja!

– Nem olvasta?

Mari a fejét rázta.

– Hiszen tudja, hogy nem tudok olvasni.

Édesdeden kaczagott hozzá; erre aztán Noszty is elnevette magát, mintha
egy ezüst csengetyű szép harmóniában csilingelne együtt a kolomppal.

Elváltak a quadrille rideg szabályai szerint, meg összejöttek, útközben
itt is, ott is egy-két szót kellett váltani ezzel vagy emezzel. Az öreg
Podwolski, a ki szinte ott poroszkált a kolonban, kedveskedve súgta a
Mari fülébe: «Ezek a zsivány Nosztyak mindig megelőznek.» Az egyik
Klackner kisasszony hangosan mondá a háta mögött valakinek: Ma nagyon jó
színben van Tóth Mari, – mire azzal felelt az a valaki: «Olyan, mint egy
olvadó Gletser». Mari hátra se fordult, bánta is ő most, alig várván,
hogy újra a tánczosához jusson. Dehogy veszítette volna el a fonalat:

– Megvannak még azok az ujság-lapok?

– Megvannak.

– Hozza el nekem egyszer! Elhozza?

– Minek?

Lomhán huzogatta a vállait, mintha feleleten gondolkoznék.

– Hát csak, – mondá azután vontatottan. – Hiszen nekem szóltak.

– Isten tudja, – felelte Noszty – inkább csak annak a másiknak, az
árnyéknak, a ki volt és nincs többé.

– Ejnye Noszty! Ne legyen olyan szemtelen.

Megfenyegette az ujjaival.

– Jó, hát elhozom.

– Mikor?

– A mikor parancsolja!

– Hozza el holnap.

– Az nem lehet. A régi lapok a pesti lakásomon vannak, ahhoz legalább is
egy hét kell.

– Hozza hát el egy hét mulva.

– Hol lakik?

– Oh, maga golyhó! – nevetett Tóth Mari. – Még azt se tudja?
Alsó-Rekettyésen.

De mindezeket csak szakgatottan, közvetve, jóformán lopva lehetett
megbeszélni, míg a négyes véget nem ért. Mikor pedig véget ért és Noszty
a helyére vezette tánczosnéját, már akkorra ott állottak Tóthék az
ajtónál, odaintették a leányukat.

– Nem vagy nagyon kimelegedve? – kérdé Tóth úr.

– Nem.

– Hát akkor menjünk, fiam; készülődj, búcsuzz, anyád már nagyon álmos.

Mari leeresztette kezeit, arcza megnyúlt, elkomorodott, egy
ellenállhatlanul kedves grimacet csinált (a mi az öreg Tóthot mindig
megigézte), s aztán azon az elkényeztetett, nyafka, elnyúlt hangon,
melylyel makranczos kis leányka korában uralkodott az öregeken, s mely
most is a szivükig hatott, mint édes emlék a multból, jelentette ki:

[Illustration: – Én még nem akarok hazamenni.]

– Én még nem akarok hazamenni.

– Mit, te még nem akarsz? Hallod ezt Krisztina, a fruska még nem akar
hazamenni? Hát mit csináljunk?

S ezen aztán olyat kaczagott, hogy a csipkefüggönyök mozogni kezdtek a
hahotájától, mintha a szél lengetné. És minden nevetett köröskörül.
Nevettek a gyertyák, lobogva, incselkedve, nevettek a tükrök, a virágok
az asszonyi hajakban, az opálok, smaragdok, rubintok a fülbevalókban és
násfákban, a buzogányos Palojtayak és a Stuart Mária-galléros
Palojtaynék a falakról, mert hát olyan nevettető is, hogy ez az életúnt,
törékeny, sápadt arczú kis Mari, a ki elálmosodik udvarlói közt otthon,
a ki már ásít vacsora közben az utolsó ételnél, a kit mindig csak
parancsszóval lehet kimozdítani otthonról, most megköti magát, hogy azt
mondja, ő nem akar még hazamenni.

– Olyan nagyot nevettél, – mondá Tóthné – hogy kiment az álom a
fejemből.

– És belement a ravaszság, mert ezt azért mondod, hogy a leányod akarata
meglegyen. No, eredj hát még vissza, te kis korhely, te éji pille.

Majd félrehúzta Tóthnét egy szögletbe s hamiskás hunyorítással kérdé:

– Ennek valami oka van, Krisztina. Ez nagy változás. Nem vettél észre
semmit?

– Nem, nem. Semmit se vettem még észre. A leányka még egy óra előtt haza
akart menni, nekem is szólt, hozzád is elment. A változás hiszen
kétségtelen, de azt mondják az orvosok, hogy az ember minden hét évben
megváltozik, minélfogva talán az elmult óra alatt telt le a hetedik év…
De talán nem is a doktorok mondják, mert azoknak úgy sem hisz az ember,
hanem annyi más embertől hallottam ezt, hogy már szinte azt hiszem, én
magam találtam ki. Gondolod, hogy nem így van?

– Ostobaság! – felelte Tóth Mihály, nem kell ahhoz hét esztendő, elég
ahhoz egy csinos bajusz.

Azon meg aztán Tóthné nevetett édesdeden, s óvatos macskaléptekkel
húzódott a leánya után, de úgy, hogy az ne lássa, ne tudja, meg-megállt
valamely a hátak és vállak által védett helyen, s a hónok alatt nézett
szét, föltéve lorgnette-jét is, hogy azt a bizonyos bajuszt fölfedezze.




TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

(A Szt. Sebestyén pihenőház és a rekettyési kuria, valamint lakói.)

A mezernyei «Nagy korsóhoz» czímzett vendéglőben, melyre olyan korsó van
ráfestve, hogy beleférne három akó sör, közönségesen két okos ember
szokott esténkint sakkozni. Néha csak beszélgetnek s mindeniknek van egy
rögeszméje. Az egyik okos ember, dr. Pázmár Anzelmus azt állítja, hogy
törvényileg meg kellene tiltani az ötven éven alóli emberek gyógyítását
(maga alatt vágja a fát a doktor), mert ha egészséges szervezetű az
ötven éven alóli ember, magától is meggyógyul, ha pedig nem jó
szervezetű, hadd menjen a maga útján, ne szaporítsa itt a
kenyérpusztítókat és a rossz szervezetű utódokat; gyógyítani csak az
ötven éven túlit volna szabad, az öregségi bajok reparálása czéljából.
Ha ezt a törvényt behoznák, akkor kellene aztán megnézni vagy száz év
mulva Magyarországot. A másik okos embernek, Holics József
kéményseprőmesternek szinte van egy hazamentő eszméje (mert van az
minden magyarnak). Azt mondja ugyanis, hogy egy országot csak a kémények
tehetnek nagygyá. De ez aztán biztos. A kormány ostoba, mert az
embereket számláltatja meg a statisztikusokkal, holott a helyett
kéményszámlálást kellene elrendelnie. A kéményekben van az erő. Anglia
nem azért nagy, mert negyven millió lakosa van a három királyságnak,
hanem mert van vagy tizenöt millió kéménye. Minden három lélekre esik
egy. (Csak azt szeretném tudni, a poncziusát, hogy ki tisztogatja azt
mind!)

A doktor rossz véleménynyel viseltetett a kürtők iránt, mint a melyeknek
füstjében megy ki az ember keresménye. A kéményeket, úgymond, csak
Dickens szerette, mert a szél regényeket dudált be neki azokon
keresztül.

Ennek ellenében, bár nem olyan tudós ember Holics mester, mint a doktor,
mégis kivágja a rezet:

– Bizonyára vagynak kémények, a melyeken kiszalad a föld, de viszont
vagynak kémények, a melyeken beszalad a pénz. Igaz, hogy ilyen kürtői
csak az egy Tóth Mihálynak vagynak.

Az ám. A rekettyési uradalom tele volt ilyen karcsú, égnek meredező
kéményekkel; ott állt a gőzmalom a falu végén, a koczka-gyár roppant
kürtője és a fűrészmalomé az erdő alján, továbbá egy nagy szeszgyár is
ott dolgozott még tavaly a kenderáztatók mellett, a mi krumplit már a
tótocskák nem birtak megenni, átváltoztatta nekik alkohollá; volt még
azonfelül téglagyár a birtokon és Isten tudja mi minden. Egyszóval Tóth
Mihály nem hiába járta Amerikát, valóságos kis paradicsomot teremtett az
elhanyagolt birtokon, hol az idillikus ősgazdálkodás mellett
megkisérelte az amerikai rendszert is: zsidó nélkül gazdálkodni – a mit
ő így fejezett ki a szomszéd birtokosok előtt, kiknek alagcsövezett
rétjeit és füstölgő gyárait megmutogatta: «Az urak szidják a zsidót,
pedig nem tudnak meglenni nélküle, mert ő veszi meg, a mit termelnek, én
nem szidom, pedig nincs rá szükségem, mert lehetőleg magam dolgozom fel,
a mit termelek, ezáltal munkát nyujtok a népnek és – tette hozzá – magam
teszem zsebre a hasznot.»

Csak abban nem volt igaza, hogy a hasznot ő teszi zsebre. Tóth Mihály
birtoka öntötte ugyan a pénzt, de ő nem volt kapzsi és haszonleső
(amerikai részvényei úgyis eleget jövedelmeztek), a mit a birtok hozott,
okos bőkezűséggel szórta szét jótékony czélokra, többnyire névtelenül,
sohase hivalkodás okáért, nemes ösztönből, azért az élvezetért, hogy ő
magát jó embernek és hasznos polgárnak tudja. De a jótékonysága egészen
más volt, mint az idevaló magyaroké. Követválasztásra nem engedte magát
megpumpoltatni, pártczélokra se adott egy grislit se (a miért aztán
rossz hazafinak tartották), még kevésbé volt munificens templomok és
papi dolgok iránt (a miért kijárt neki a «pogány kutya» elnevezés),
hanem a helyett kiosztatott nyaranként a bontóvári gyerekek közt
háromszáz labdát, télen pedig ugyanannyi pár korcsolyát (ezért meg már
épen félbolondnak emlegették), s megalapította Mezernyén a (tatár
fővárosban) a Szent Sebestyén-szanatóriumot, melynek ő lett a védnöke s
költségeit jóformán maga viselte. Ezért már nem merték szidni, csak
magukban gondolták: «Ostoba fráter.»

Voltaképen csak azért alapította, mert vagyona egy részét valami jó
czélra szánta. S ez elég jó. Az Isten iránta való jósága
megtermékenyítette az ő szivének jóságát is. Az öröklött vagyon
rendszerint gőggel jár, a szerzett vagyon bizonyos alázatossággal,
bizonyos bocsánatkérés félével az emberiség iránt, mely elől a tejfölt
leszedte. Innen van az, hogy a parvenük humánusabbak, mint a született
nagy urak. Ezek a külső csillogásra költenek, azok a szerencséjük nyomán
keletkező irigység tompítására.

Talán ez a szempont vezette Tóth urat is? Talán az amerikai nábobok
példája? Akármi vezette, elég praktikusan csinálta. Nem doktorokat
alkalmazott a kórháznál, hanem öreg asszonyokat, a kik az ápoláshoz
értettek és a főzéshez, doktor csak egy volt, az említett Pázmár
Anzelmus. A kórházat nem nevezte el ispotálynak, hanem Szent
Sebestyén-pihenőháznak, mert az ispotály szó ellenszenves azon a
vidéken. Gyalázatnak tartja a paraszt a kórházba való jutást: az
akasztófán meghalni, vagy a kórházban, egyforma szégyen, sőt az
akasztófa még valamivel gavallérosabb, mert a király akasztatja fel az
embert, roppant czeremóniával (s az is csak valami), de az ispotály
borzasztó, inkább pusztuljon el az illető a garádban, a lésza alatt!

Ez elnevezés alatt csakhamar fölvirágzott a kórház s tele lett
betegekkel és szimulánsokkal (mert híre ment a jó kosztnak), s a nép is
belátta a Tóth Mihály áldozatkészségét, számos jellel mutatta ki iránta
szeretetét és nagyrabecsülését, úgy hogy Tóth Mihály úr, a ki csak azt
czélozta, hogy Lázároknak és ügyefogyottaknak vigasztalását nyujtson,
önmagának szerezte a legnagyobb vigasztalást és gyönyörűséget. Jobbnak,
nemesebbnek, tisztábbnak érezte magát, valahányszor az egyemeletes vörös
téglaépület szemébe tünt. Ez tehát az ő alkotása. Úgy tűnt fel neki,
mint egy kőből összerakott oltár, melyről imádság száll az Istenhez a
kémények füstjében… Ez a füst ugyanis a betegek számára főtt ételekből
származik.

Kevély volt erre a dolgára s lassankint minden javítási és cselekvési
szenvedélye erre a pontra gyűlt. Kertet csinált a betegeknek, artézi
kutat fúratott nekik, hogy jobb ivóvizük legyen, örökké tett-vett,
járt-kelt a Szent Sebestyén-pihenőház érdekében.

Majd minden délután áthajtatott Mezernyére, ha nehéz betegük volt, néha
éjszakára is ott maradt, kivált ha krizis előtt állott, érdekelte, hova
billen a Párkák orsója. Egy szobája volt berendezve az emeleten, abban
hált, este pedig olyankor a «Nagy korsó»-nál vacsorált s hallgatta a dr.
Pázmár és a Holics József disputáit a kéményekről és a beteg emberekről.
Néha ő maga is beleszólt szelid, csendes modorában, leginkább az orvos
rögeszméje ellen, ki Spárta példájára, egy erős, edzett fajnak roppant
jövőjét tudta élénk színekkel kifesteni, azon az alapon, hogy hadd
hulljon a férgese.

– Nem doktorhoz méltó beszéd ez, – jegyezte meg egyszer Tóth Mihály.

Pázmár úr nagyon neki volt már hevülve, nem hagyta magát.

– A doktor is lehet okos ember a privát óráiban.

– Igen, de mindenekelőtt neki kell a legjobban áthatva lennie a modern
humanizmustól, mely ez előhaladott századnak a legnemesebb
alapgondolata. Önben a mult századok szelleme nyilatkozik, mikor az
embert, mint birkózási alanyt tekintették a királyok és olygarchák.

– Ejh, menjenek önök a pokolba azzal a modern humanizmussal. Az is csak
schwindli!

– Ejnye, doktor, doktor! Hiszen maga alatt vágja a fát. A saját
működését törpíti le és egy kicsit az enyimet is.

– Bánom is én!

– Hát nem lélekemelő az, mikor az év végén kimutatást csinálunk a Szent
Sebestyénnél s azt jelenthetjük, mint például tavaly, hogy kétszáztiz
beteget bocsátottunk el meggyógyulva? Nem érez ön ekkor egy kis meleget
a szíve táján? Vallja meg őszintén.

– Nem.

– No, én érzek.

– Pedig ha valaki, úgy épen ön nem érezhet.

– Hogy én? – dadogta Tóth úr, részben csodálkozva, részben elképedve,
részben sértődve.

– Ön, ön, Tóth úr, – rikácsolta a doktor, és az egész pohár puncsot
fölhajtotta egyszerre.

– Hogy érti ön azt? – kérdé Tóth Mihály tompán.

– Nos, én goromba ember vagyok, és ha már annyira jutottunk, hát
megmondom önnek az igazat. A hogy én önt ismerem, Tóth úr, le fog a
szeméről esni a hályog s egész világításban meg fogja ismerni a saját,
úgynevezett modern humanizmusát, a melyre most olyan sokat tart.

– Vajjon? – szólt Tóth Mihály, s kétkedve rázta a fejét.

– A dolog valóban úgy áll, hogy körülbelül kétszáz beteget gyógyítunk ki
évente a Sebestyénben, de miután én egyszersmind a gyári orvosa is
vagyok Tóth úrnak, én ennélfogva arról is vezetek magánstatisztikát,
hogy az ön gyáraiban hány ember betegszik meg és nyomorodik el évenkint,
a szeszgyárban előállított alkohol pusztításait nem is számítva,
körülbelül háromszáz lélekre rúg, az idén pláne több volt. No, már most…

– Ugyan, ugyan, – vágott közbe Holics uram, szürke, gömbölyű fejét
rosszalón csóválva.

– No, már most, – folytatá a doktor feltartózhatlanul – ha Tóth úr
beszüntetné egy napon gyáraiban az üzemet és bezárná a Szent Sebestyént,
hát maradna évenként ötven ember haszon. Ilyen az a modern humanizmusa a
kémények urainak, hahaha.

Tóth Mihály elvörösödött, mint a rák, kihörpintette szó nélkül a
whisky-jét s azzal hazament lefeküdni a szanatóriumi szobájába. Mikor
reggel felkelt, már akkor az orvos az inspekczióját végezte a betegek
közt.

– Majd ha készen lesz, doktor, rendelkezésemre bocsátja azokat az
adatokat.

– Miféle adatokat? – csodálkozott Pázmár.

– A melyekről tegnap este szólott.

– Tegnap este? Miről is beszéltünk tegnap este? Ah, igen, emlékszem már.
(Nevetett, mint a ki valami jó tréfára emlékszik vissza.) Tényleg
összeállítottam ezeket az adatokat.

Kihozta szobájából s átadta neki.

– A statisztika azért jó tudomány, – jegyezte meg – mert mindent be
lehet vele bizonyítani.

Tóth Mihály azzal kezet fogott vele s hazament Rekettyésre. Nem is jött
el, csak harmadnapra, a mikor visszaadta a jegyzeteket Pázmár úrnak.

– Önnek igaza volt, – mondá egyszerüen – A mai naptól kezdve bezártam a
gyáraimat.

– Csak talán nem? – hüledezett a doktor.

– De igen. Ön meggyőzött engem, hogy az efajta humanizmus öncsalás,
istencsalás és népcsalás. Egy szájból hideget és meleget fújni s
bezsebelni az emberek tiszteletét, nemtelen dolog. Vagy a gyárakat kell
becsukni, vagy a szanatóriumot. Számot vetettem magammal, elég gazdag
vagyok hozzá, én a gyárakat szüntetem meg.

– És az én gyári praxisom és fizetésem?

– Az is megszünt a mai nappal. Vagyis a fizetés jár még egy évig
hálából, azért, hogy fölvilágosított.

Pázmár dr. ránézett, nem tréfál-e, s mennyre-földre esküdözött, hogy ő
csak tréfált tegnapelőtt, de bizony Tóth Mihály egészen komolyan vette a
dolgot, s attól a naptól kezdve a rekettyési uradalomban megszüntek
füstölögni azok a szép magas, karcsú kémények, a Holics József uram
kedvenczei.

Ilyen ember volt Tóth Mihály. Hirtelen elhatározású, s a mit egyszer
eltökélt, a mellett kitartó, sőt hajthatatlan.

A gyári üzem megszünése sok szóbeszédre adott alkalmat annak idején, de
kevés következménynyel járt, ha csak azt nem vesszük, hogy a «Nagy
korsó» két szenvedélyes vitatkozója végre abbahagyta az évekig tartó
szóharczot, a doktor óvatos volt a betegek hiábavaló gyógyításáról
elmélkedni, a kéményseprőmesternek pedig fájt a szive a kürtőkért,
melyeket ő söpörtetett azelőtt, s a be nem hegedt sebet nem akarta többé
érinteni, azonfelül egy pontban mind a ketten megegyeztek, hogy Tóth
Mihálynak az egyik kereke hiányzik. A távol álló körök természetesen nem
hitték el Pázmár előadását, hanem arra vezették vissza a gyárak
megszüntetését, hogy nem jövedelmeztek eleget (van ám Tóth Mihálynak
magához való esze), de akadtak olyanok is, a kik azt sugdosták: Tóth
Mihály uramnak elfogyott immár az aprópénze.

Ezt az utóbbi hiresztelést azonban nemsokára tudtán és akaratán kívül is
alaposan megczáfolta, midőn a mult év végén a bontóvári takarékpénztár
válságos helyzetbe jutott, s még Pesten járt küldöttei sem birtak a
pénzpiacz rendkívül nyomott helyzete miatt gyors segítséget hozni; jó
szerencse, a vonaton összetalálkoztak Tóth Mihálylyal, s elpanaszolván
neki a bajukat, megjegyzi az amerikánus szerényen: «Ejnye, ejnye, hm. A
mi pénzem van most a ház körül, beviszem holnap az uraknak.» Be is
állított másnap és leolvasott nekik a pulpitusukra egy negyed millió
forintot.

Most már egészen a terményekre vetette magát, de ebben is mesés
sikereket ért el, mert nem a chablonos gazdálkodást folytatta, nem azt
nézte, hogy ő mit szeret, hanem hogy mit szeret a föld; egy ötszáz
holdas táblát beültetett hagymával, több mint százezer forint tiszta
jövedelmet hozott neki, egy másik nagy táblában rengeteg mákja termett,
egy harmadikban lencséje. A pompás talaj, mely már megúnta az örökös
búzát, szinte nekiszalajodott mámoros jókedvében, hogy valami újat
mutathat.

A szomszéd birtokosok nem győzték bámulni szerencséjét, s dicsérni
csodálatos szakértelmét, de ő mindig kitért a dicséretek elől.

– Nem tudok én semmit. És épen abban van az erőm, hogy ezt tudom
magamról s olyanokra bízom a dolgaimat, a kik tudnak hozzá. A
mineapolisi egyetemen van egy komám, a ki a Mari leányomat tartotta
keresztvízre, nagy vegyész, annak zacskókban beküldöm különböző dülőkből
a talajt, ő vegyelemzi és megírja, melyik milyen növénybe szerelmes. Én
aztán csak az áldást adom rá. Ez az egyik titkom. A másik az, hogy jól
fizetem az embereimet, a béresek, juhászok bére fokozatosan emelkedik s
nyugdíj van kikötve öreg napjaikra, ezzel érem el, hogy jól viselik
magukat és együtt éreznek velem. A gazdatisztjeimmel per tu vagyok s ha
valamit mondani akarok nekik, én keresem fel őket, a miért aztán jól
érzik magukat nálam és a fizetésen felül bizonyos hányadban osztoznak
velem a jövedelemből, egy szóval, szépen megélnek a birtokon
valamennyien, sőt azonfelül nekem és vendégeimnek is jut.

Még pedig elég vendég fordult meg a háznál, kivált mióta Mari eladó
sorba került. Kedves, barátságos háztartást vittek, melynek azonban
voltak holmi különösségei, melyeket balul itéltek meg némelyek, s
csufolták érte háta mögött a kifli királyt. Már mindjárt furcsa, hogy a
kastélyban, mely egykor a Várkonyi báróké volt, a gazdatisztek laktak, a
tulajdonos az ambitusos tiszttartó-házat foglalta el. «Még ez is
túlságos bő és fényes nekem – mentegetőzött Tóth úr. – Mit keresnék én
abban a zordon kastélyban, azokban a nagy termekben? Megfagynék én ott.»

Bent a szobákban is különcz összevisszaságban fonódott egybe a
legridegebb igénytelenség a legnagyobb pompával. Az előszobában néhány
keményfa szekrény van, egy ruhafogas, rajta a Mari kékrókás bundája lóg
(Worthtól való elsőrangú darab) az öreg úr birkabőrrel bélelt fakó
kabátjai közt. A falon egy velenczei tükör látható, mellette az aratók
szalmakoszorúja, a tükör alatt egérfogó masina és egy kosár, a melyben
az anya-macska ül világtalan kölykein. Kedves parányi fejüket
ki-kidugják, azután megint összebújnak az anyjuk meleg teste alá. Ámbár
iszen ebből a szempontból elég tisztességesen ellátva jöttek a világra,
prémes bundában mindenik.

A nagy nappali szoba is a fent írt képet mutatja. Minden előkelő és
értékes, a mi Mari kisasszonyra vonatkozik vagy az ő tulajdonát képezi,
a többi pedig polgárias. Egy korhadt suplód szekrény, néhány olcsó
csikos kanavászszal behúzott szék és ugyanolyan kelméjű hepehupásra
besülyedt kihuzós diván, egy hibátlan tigrisbőr a padlón s halvány
zsenilia szőnyeg rózsákkal, a kánai menyegző egy rossz színnyomata a
falon, husvéti barkával a ráma mögött, átellenben Mari kisasszony pompás
arczképe kis leányka korából Lenbachtól, egy kétezer forintos mahagoni
zongora, egy puhafa pohárszék festetlen (a faragó béres készítménye),
egy XIV. Lajos korabeli bronz díszítésű rózsafa asztal, melynek felső
lapján művészien van berakva a fontainebleaui kastély. A szoba másik
sarkában is van egy asztal, de ez már nem műremek, egyszerű X lábú
alkotás, melyen a Mari kedvencz virágai telelnek drága
majolika-cserepekben. S így megy ez végig. A Tóthné szobájában, akár
válik díszére, akár nem a zöld ripsz garniturának, egy szuszék áll az
ajtónál, tele ocsuval, hogy a mikor a nemzetes asszony kifelé megy,
belemarkolhasson, mivelhogy künn csipogva gyűl köréje, ha meglátja, a
sok lesipuskás, potyakedvelő baromfi s azt nagyon szereti a nemzetes
asszony.

Érdekes volna a Mari kisasszony szobájába is benézni, milyen kedves,
tiszta, csillogó, csupa hab, csupa csipke, mint egy királykisasszony
fészke, de oda nem illik belépni akármikor, sőt a legjellemzetesebb a
gazda szobája lenne, de ilyenkor, ha az eszterga berreg, nem szabad őt
háborgatni. Most templom a szoba s lakója az Istennek áldozik, vagyis
első szerelmének: zöld posztó kötényben, felgyűrt ingujjakkal
tajtékpipákat csinál a cselédeinek és a tiszteknek.

Azaz van, a kinek minden szabad. Mari kisasszony rántja fel az ajtót,
ijedt képpel, szelesen.

– Apa, apa, – lihegi, – vendég érkezett.

– Hát aztán? – mondja az öreg nagy flegmával.

– Hamar, hamar, vesd le a kötényt… a kötényt… az ablakon át láttam,
mindjárt itt lesz.

S ezzel maga rohant, hogy a kötényt megoldja.

– De legyen már eszed, mit rángatsz? Mért félsz úgy a köténytől? Hiszen
nem loptam én azt.

Mari a lábával toppantott.

– De ő van itt, – hebegte zavartan, – az izé…

– Talán bizony az esztergomi herczegérsek? – mondá az öreg Tóth némi
csodálkozással.

De már akkor kopogás hallatszott az ajtón, s az új szolgabiró, Noszty
lépett be.

– Isten hozta, Isten hozta, – szaladt elébe az öreg úr, ismergetve, ki
légyen. – Ah, az én multkori gibiczem, – kiáltá vidáman, s megrázta a
jöttnek mind a két kezét.

– Mint a járás új tisztviselője, kötelességemnek tartottam tiszteletemet
tenni.

– Örülök a szerencsének. De menjünk talán a szalonba, mert itt nagy
rendetlenség van. Pipákat metszek a cselédeimnek. Értek hozzá egy
kicsit. Pipacsináló voltam valamikor. Hej, milyen szép idők voltak azok!

Noszty tapintatosan jegyzé meg, hogy csak az az igazi úr, a ki a kezével
is meg tudja a kenyerét keresni, nemcsak az eszével, mert annak két
dominiuma van.

A szalonban csakhamar megjelent Tóthné is. Valóságos örömlármával
fogadta a váratlan vendéget. Bocsánatot kért, hogy előbb nem jött, de
nem vette észre a kocsi érkezését. Ebben a latyakos sárban nem zörögnek
a kerekek, csak hurutyolnak. Ámbár előre érezte, hogy ma kedves vendég
lesz.

– Mert valóságos kalendárium az én testem és sybilla-könyv, – folytatá
szokott modorában, mindig a jelentéktelen részletekbe csúszva az
alapgondolatról, – ha a lábamban van hasogatás, akkor eső lesz, ha a
halántékom ég, szél lesz, ha a balszemem viszket, kedves vendég jön, ha
az orrom viszket, valami eltörik a háznál… ha a jobb fülem zúg, rossz
hírt hallok, vagy ha talán a bal fülem, nem tudom bizonyosan, te talán
tudod, Mihály.

– A bal füled lesz, Krisztina… mert csak a balra hallasz, – nevetett
Tóth úr.

– Ejnye Mihály, Mihály, – botránkozott meg Tóthné, – mi szükség a
feleségedre rápirítani? Mért nem doboltatod ki a bontóvári piaczon
hajdúval, hogy siket vagyok? Tudhatnád, hogy minden asszony asszony, s
egyik se szereti, ha a hibáit kikürtölik.

– Nem akarom, szivem, hogy elszeressenek tőlem, – tréfálózott Tóth úr.

Erre aztán Krisztina asszony is elmosolyodott és rászólt a hallgatag
Marira, ki olyan zavartnak, ügyetlennek, bátortalannak érezte magát e
pillanatban, mint még sohasem.

– Ugorj leányom, hozzál az asztalra egy kis szilvóriumot és pogácsát.

Miközben még mindig dörzsölte a viszkető bal szemét.

Noszty úr szabadkozott, hogy az ő kedvéért ugyan ne fáradjon a
kisasszony, mert ő a világért se kér semmit, s hogy megakadályozza, mert
Mari már megindult, utána szaladt a szomszéd szobába és ott hirtelen
átadott neki néhány összehajtott régi ujságot.

– A mit igértem, kisasszony. Tudja, a somlyói tündérről.

– Emlékszem, – felelte félénken, s a fekete kabátkája alá csúsztatta a
fakó ujságot.

– És most már jöjjön vissza, mert azzal az ürügygyel szaladtam maga
után, hogy megakadályozom a pogácsa-hozatalt.

Noszty ezek után csakhamar felkelt és búcsúzott. Sopánkodtak, a mint ez
már minden magyar házban szokás, hogy mért nem marad ott ebédre,
játszották a sértettet, fenyegetőztek, hogy soha se bocsátják meg,
csábították, hogy őzgerincz lesz és balatoni fogas, délután
tarok-parthie, mert a kasznár egyike a legjobb tarokkistáknak
Magyarországon és a kapcsolt részekben, Noszty azonban kibeszélte magát,
hogy most csak rövid, tiszteletteljes vizitre jöhetett, mert ebédre
Voglányba hivatalos, ott találkozik a hugával, a főispánnéval, a kit még
nem látott, mióta itt van. Sok huzavona után utoljára abban egyeztek
meg, hogy a jövő héten eljön egy egész napra, s hogy azután is mindig
ideszáll, ha a hivatalos dolga erre hajtja. Búcsúzáskor ünnepélyesen
kezet kellett adnia mindezekre.

– Annyit leszek én itt, hogy még rám is únnak asszonynénémék, –
igérgette.

– De már azt csak nem teszszük, – tiltakozott Tóthné, kit egészen
elbájolt a bizalmas «asszonynéném» megszólítás, mintha hájjal
kenegetnék.

Künn az ambituson az úgynevezett kisebbik búcsúzkodás következett, a
mikor a szives háziak még egyszer összefoglalják az összes
jókivánságokat és viszontlátogatási biztosítékokat, természetesen
dideregve, mert ők csak a szobai ruhában jöttek ki, míg a vendég már jó
helyen van a bundájában, de mindegy, ennek meg kell lenni, hisz azért
falu, és azért fekszik Magyarországon. Marinak természetesen eszébe jut
eközben:

– Ejnye, lássa, meg sem mutattam magának, hogy mim van.

– Hát ugyan mije?

– Jöjjön no, nézze meg!

S ezzel visszainti az előszobába, a hol megmutatja a kis macskákat az
anyjukkal.

– Ugyan Mari, de gyerekes vagy, – csóválja a fejét Tóthné, – pedig már
nagy leány volnál.

A vén macska gyanakodva, ellenségesen néz vissza a kiváncsiakra, szemei
pirosban fénylenek, mint a rubint és a berzenkedő bajusza szinte
szikrákat hány. A kicsinyek pedig bóbiskolni látszanak mindnyájan, csak
épen az egyik nyitogatja már a szemecskéjét, mintha egy kis serét volna
ott bent a nyilásban.

– Hát látott már valaha ilyen gyönyörűséget?

Noszty elmosolyodik, mint mikor valaki nem tudja, mit feleljen egy
bohókás kis gyermeknek.

– Nem, soha, – mondá, és egész lelkével belemerült a Mari arczának
nézésébe.

Mintha tűz perzselné, úgy égett, olvadt, vörösödött e tekintet alatt.

De ennek is vége lett, sőt a harmadik búcsúzásnak is a kocsi mellett, a
hova már csak Tóth Mihály kisérte vendégét, még egyszer kezet fogni
vele, mikor felszáll.

– A viszontlátásig, Miska bátyám.

S ezzel aztán elgurult a szolgabiró kocsija, az ugató komondorok, melyek
rárohantak, összeszidattak, ott bent pedig a szokásos észrevételek
cseréltettek ki. Tóth Mihály azt mondta: «Szép fiatal ember, meg kell
adni.»

Tóth hozzá toldta:

– És milyen kedves, előkelő.

Mari nem nyilatkozott. Tóth Mihálynak feltűnt és megkérdezte:

– Neked hogy tetszik, kis leányom?

Elbigyesztette ajkát, huzogatta egy kissé a szemöldjeit, a vállait,
azután azt felelte:

– Nekem? Én bizony meg se néztem.

Vidáman, szelesen, valami dalt dudolva szaladt ki a szobából,
bezárkózott a magáéba, kulcsra csukta be, aztán maga elé terítette ki a
lapokat, és miután ráakadt, éldelegve olvasta el a következő
kishirdetést:

_Somlyó-hegyen_, a pápai iparosok idei szüretén azt a fiatal leányt, a
ki cseresznyeszín ruhában, sárga rózsával a hajában jelent meg s magát
Klárának nevezte, arra kéri tánczosa, kire felejthetetlen benyomást
tett, hogy adjon magáról életjelt e lapok kiadóhivatalába: «Örök seb»
jelige alatt.

[Illustration: Szeret, szeret, – suttogta.]

Lankadtan bocsátotta le a lapot ölébe s merengett, álmodozott,
bekalandozta lelkével azt a hátteret, mely ennek az úgynevezett
apróhirdetésnek mögötte elterül; milyen szépnek gondolta ő azt (pedig
milyen rút volt, milyen közönséges volt – mi már láttuk).

– Szeret, szeret, – suttogta, aztán felugrott, végig keringőzött a
szobán, majd megállt a tükör előtt, nézegette magát s egy két
szertartásos pirouettet vágott ki tükörbeli énje felé.

Egész nap víg volt, mint a csicsergő madár, de ez se tűnt fel, mert a
Palojtayné-féle születésnap óta nem olyan ványadt, búskomor többé, mint
azelőtt. Nemcsak a régi kedve jött meg, hanem az arcza is kezdte
fölvenni a hajdani almavirág színét.

Az udvarlók iránt se volt oly érdes többé, nem bújt el előlük, nem
személyeskedett, ha jöttek, nyájasan beszélgetett, tréfálkozott, vagy
kártyázott velök. Pedig ugyancsak jöttek. Néha tele volt az udvar
kocsival, az istálló pedig idegen lovakkal. Az a baj hogy a kocsisok is
ott voltak, a kik sok minden tarkaságot elmondtak az uraikról a Tóthék
cselédei előtt, kikből ismét Tóthné szedte ki a hasznos tudnivalókat,
melyek nagyban halványították azt a jóleső pompát és fényt, melyet a
szép kocsik, czifra szerszámok és lovak mutattak a szemnek. Kisült, hogy
a Vitnyédy Pali négy szürkéje le van foglalva s ha meg nem kapja Mari
kisasszonyt husvétig, mindene dobra kerül. (No hát nem kapja meg, –
dohogott Krisztina asszony.) A Gyengő Józsi is csak olyan könnyű
gavallér, két orosz trapperje is bizony csak arra való, hogy sebesebben
elérje rajtuk a «Budapesti Közlöny» valamelyik hátulsó kolumnáját. A
legnagyobb «flancz»-ot Palásthy György fejtette ki, mert az minden
alkalommal más-más lovakon jött, folytonosan csereberélvén őket. Csinos,
elkényeztetett úrfi volt, szertelen gőgjében azt szokta mondogatni:
«Csak egy Isten és egy Palásthy van, csakhogy az Isten három személyre
oszlik.» Szóval az Isten föl van már Krisztus születése óta darabolva,
de Palásthy egyben van. Erősen számot tartott a Mari kezére s úgy
tekintette, hogy egy szavától függ, hanem ezzel a döntő szóval még
gazdálkodott, egyelőre a «flirt»-nél maradt, csak ez a szép, ezt kell
nyújtani, – a többi egyszerű forma.

Valóban a származás volt itt piaczra állítva a jámbor Tóthék elé, hogy
mint portéka óriási áron keljen el. És Tóthné tényleg a származás felé
hajlott titkos terveivel, Palásthy és Klackner közt habozva, mert
Palásthy ugyan csinosabb fiú, de Klackner báró. Igaz viszont, hogy
Klackner csak német báró, holott Palásthy előkelő magyar familia. Tóth
úr semmi nézetet nem nyilvánított, de ha szabad némi jelekről
következtetni, legszivesebben beszélgetett vendégei közül Sipos
törvényszéki elnökkel, pedig az csak fiakkeren járt ki Bontóvárról és
már nem is volt elég fiatal, azonfelül, azt mondják, nem nemes ember,
holmi polgári Siposokból való. A széptevők néha «elefántokat» is hozták
magukkal, ezek nélkül nem megy az ilyen falusi udvarlás. A széptevőkből
nem egy esetben udvarlók támadtak s így szaporodott a Mari udvara. Új
alakokkal új benyomások keletkeztek s Tóthné a szerint módosította
terveit, reményeit, a folytonosan változó szituáczióban nagyobb
szórakozást és mulatságot találva, mint leánya. A Palásthy György
előkelő származása elhomályosult a köpczös Vente László egyik elejtett
büszke szavával. Vente, a kit lófeő székelynek mondanak, de inkább
hasonlít feje a békáéhoz, csak elefánt volt eddig, vagy legalább úgy
tekintették (Gyengő hozta el magával néhanapján), hanem egyszer, két
nappal azután, a hogy a szolgabiró ott járt, nagyban feléje fordult a
Tóthné érdeklődése és figyelme. Orronverősdit játszott Marival.

Vente úr bukti lett, Mari pajkos volt, mint egy kis ördög, nem lehetett
vele birni, olyan komolyan és lendülettel ütögette nagy uborka orrát a
kártyákkal, hogy a vér eredt meg belőle. Az Istenért, hamar egy lavoirt
és vizet! Kifolyt abból vagy másfél messzely vér, úgy, hogy mindnyájan
meg voltak már ijedve s ő maga is megrettent, hogy azt mondja, ez igen
veszedelmes dolog a Ventéknél. Hogy miért, kiváncsiskodott Tóthné, ki
szenvedélyes gyűjtője a különös családi vonásoknak.

– Mert családi betegség, még pedig halálos betegség – felelte Vente. –
Már Attila, egyik nevezetesebb ősapám is orrvérzésben halt meg, épen a
lakodalma éjszakáján. (Olyan hangon mondta, mintha még nevezetesebb
Venték is lettek volna.) Azóta meg épen sok Vente pusztult el így, –
kivált a megyei restaurácziókon.

Az orrvérzés elállott és a Vente Laczi értéke nagyban megnőtt, mert már
mindjárt a vacsoránál feljebb ültette Tóthné vagy négy terítékkel, mint
azelőtt.




HUSZADIK FEJEZET.

(Noszty Ferencz emelkedőben.)

E hivalkodó, léha társaságot találta Noszty Rekettyésen, mikor a
következő héten látogatást tett. Nem volt panaszra oka, mert szivesen
fogadták, nemcsak az öregek, de Mari is. Úgyszólván vele foglalkozott,
neki beszélt, ő rá figyelt és kurtán bánt el a többiekkel, ha hozzája
igyekeztek férkőzni. Ez különösen a Palásthy gőgjét sértette s ürügyet
keresett, hogy belekössön az új vetélytársba. A vacsoránál szóba került
a pozsonyi Kempelennek, a kit Tóthné még ismert kis leányka korából, a
világhírű sakkozó gépe, mely I. Napoleont is megverte a sakkban.
Kempelen anyai nagybátyja volt Palásthynak, de a család se tudja a világ
e legcsodálatosabb találmányának a titkát, az akkori fejedelmek is
eleget firtatták a nagybácsit, de nem mondta meg.

– Ejh, hát ember volt benne elrejtve, – mondá Noszty. – Nem lehet
máskép.

– Vagyis ez azt jelentené, hogy a nagybátyám csaló volt!

– Én csak azt állítom, hogy élő ember volt a gépben, – felelt kitérőleg
és gunyorosan, – se többet, se kevesebbet. Az ön bácsikájához semmi
közöm.

Felugrott erre Palásthy, mint a hörcsög.

– Én pedig nem tűröm ezt a szemtelenséget, hallja az úr.

Nyugodtan ráemelte a szemeit Noszty:

– Én pedig megtanítom önt türelemre.

Mindössze ennyi feleselés történt, néma csönd lett utána, s vontatottan
ment azután a társalgás, hamar szétoszlottak.

Reggel aztán párbaj volt a bontóvári Nyirjésben, Noszty Ferencz átlőtte
a Palásthy jobb kezét, úgy, hogy harmadnapra amputálni kellett. (Most
már hát Palásthy is több darabban volt.) De semmi az, hiszen bal kézzel
is lehet hajtani négy lovat.

A Tóthék ártatlan polgári életét kellemetlenül zavarta meg ez a szomorú
eset, mely a nálunk történt összeszólalkozás következménye. Tóth úr
különben, igazságos lévén, inkább a Noszty pártját fogta:

– Ő volt a sértett, nem tehetett egyebet; Palásthy maga kereste a bajt.

Fokozta rokonszenvét Noszty még azzal is, hogy midőn nehány nap mulva
látogatást tett, nem hősként viselte magát, inkább mutatkozott
vezeklőnek. Az asszonyok is Noszty mellé állottak, már azért is, hogy az
asszonyok előtt mindig a jelenlevőnek van igaza, nem az elmaradottnak,
már pedig Palásthy, mikor meggyógyult, sem jött el többé Rekettyésre.

– Mit is keresne itt? – nyugodott bele nagy malicziával miss Tropp, az
amerikai gouvernante, – hisz már úgyis csak balkézre köthetne
házasságot.

E közben apránkint elvonult a tél s megérkezett a tavasz lila biborával
a rekettyési udvarházat körülövező orgonabokrokon. Minden izgalom és
nagyobb esemény nélkül történt ez meg. Mari egyetlen bálba se ment, sőt
még a szinházba sem kivánkozott Bontóvárra. Mindamellett gyorsan suhant
el a tél. Valaki mindig jött, vagy legalább mindig várt valakit. S ez is
mulatság.

Többnyire a már említett uracsok szállingóztak be délutánonkint a közeli
falvakból vagy a városból. Néha sokan egyszerre, mintha összebeszéltek
volna, néha csak egy vagy kettő.

Ezek a vizitek Marit illették, de Tóthnéhoz is eljött a tiszteletesné
egy kis parázs pletykára, Kovács Antalné, az özvegy kapitányné,
Voglányból, a jó befőttekre. Ebből a két asszonyból telt ki a társasága,
mert Palojtayné, Fruzina mama, a kivel szintén jóban voltak Tóthék, téli
időben nem mozdult otthonról; a többi vidéki gentry gőgös asszonyainak
derogált a pékné barátsága.

A gazdát nem igen vonzotta ez a társaság, többnyire áthajtatott délután
Mezernyére s ott volt késő estig a szanatóriumban: azok a fifikák,
«grif»-ek és finták, melyekkel a leányoknak férjet fogdosnak a mamák,
bántóan hatottak az ő gyöngéd, finom lelkületére. Nem jól érezte magát a
leánya kezéért versengő léha úrfiak közt. Olyannak tűnt fel előtte, mint
egy liczitáczió, mintha legkedvesebb tárgyát kótyavetyélnék. Háborgott a
gondolatra, hogy a leányát valami idegen ember elvigye tőle, – de mégis
megadta magát a természet rendjének. Úgy kell lenni, mert mindig úgy
volt. Arra azonban nem volt rávehető, hogy a természet rendjét ő maga is
támogassa, – elég, ha ellene nem szegül.

Váltig pirongatta Krisztina asszony e végett:

– Te semmit se törődöl a leányoddal, a jövőjével.

– Eleget szereztem neki. Húsz-harmincz rostélyost ehetik napjában
holtáig.

– Úgy beszélsz, Mihály, mint egy pénzzsák, s nem mint egy keresztény
úriember. Az embernek nemcsak hasa van, hanem szive is. Tekintetbe
kellene venned, hogy egyszer mi is meghalunk, mert a halált igen ritkán
lehet kikerülni, sőt nem is lehet. Neki férjhez kell mennie s ezt
irányítani kell.

– Az anyák dolga a leányokat elsütni, – feleselt Tóth Mihály
kedvetlenül, – ha már olyan nagyon meg akarsz tőle szegénytől
szabadulni.

Elérzékenyült e szemrehányásra az asszony, elborították arczát a könnyek
s nagy méltatlankodással elrohant, becsapva mérgesen maga után az ajtót,
hogy a mennyezet vakolata is lehámlott egy darabon.

Pedig nem volt igaza, mert Tóth figyelte azért a dolgokat a maga módja
szerint és máris többet látott, mint neje. Feltünt neki, hogy a megyei
közigazgatás egyszerre csodálatosan fürge lett. Ha egy híd valamelyik
dongája elromlik, másnap már ott terem a szolgabiró a helyszinén és
elrendeli a megcsináltatását, ha egy korlátfa kidől a meredek helyeknél,
megjelenik a szolgabiró, mint az örökké éber gondviselés, s pótolja
újjal, ha egy kátyú támad az úton, nosza legott Rekettyésen van s
behányatja, ha egy becsületes verekedés esik az Iczik korcsmájában
(pedig az mindig esik), másnap már megindul a vizsgálat, szóval a
szolgabiró ezer módját ejti, hogy valami dolga legyen a faluban és
felüti a maga székhelyét Tóthéknál.

Úgy, de ez csak annak a jele, hogy a szolgabiró érdeklődik Mari iránt.
Abban meg semmi sincs. Hiszen a többi gavallér is az ő kedvéért jár.
Hanem van egy másik gyanús jel, a mit Tóth észrevett, hogy a gavallérok
eddig mindig szaporodtak, most pedig kezdenek apránként elmaradozni.
Világos ebből, hogy valamit már észrevettek, a mi a chanceaikat
összetörte, hogy már van valami, a mi a szimat és megfigyelés erejével
megállapítható, mert a szerelem szemesebb, érzékenyebb a történendők
iránt a börzénél is. Minek törné tehát az eszét Tóth Mihály úr a
találgatásban, mikor úgyis elég hangosan beszélnek a jelek?

Azaz még a jelekre sincs szükség. Suttogja, pletykázza azt már az egész
környék. Mikor a tavaszon valami értekezletre hívta meg a főispán Tóth
urat, már akkor nem egy kedélyes czélzást hallott erre nézve
ismerőseitől. Az értekezlet után az a kitüntetés érte, hogy a főispán
magánál marasztotta ebédre.

– Csak épen a legszűkebb családi körben. Semmi parádé. Egy kis levesünk
lesz és egy kis húsunk.

Tóth úr szabódni próbált, hogy még egy kis megbeszélni valója volna a
takarékpénztári igazgatóval, a ki ezalatt már elhagyta a tanácskozási
termet és lefelé sietett a lépcsőkön.

– Szaladjon utána, Malinka, – találta fel magát hirtelen a főispán, – és
hívja meg nevemben őt is. Mert ilyen kifogást el nem fogadhatok.

Tóth úr most már nem tehetett semmi ellenvetést, megadta magát sorsának,
pedig inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát enni, mint
a bárói családnál mamaligát,[1] mert a két kézzel való evés mindig
kiizzasztotta, – holtig nem tudott beleszokni.

Tényleg intim ebéd volt, a háziakon kívül csak Homlódyné volt ott és a
takarékpénztári igazgató, Uhl Timoteus, a kit a kapunál csípett el
Malinka. Igen jó kis ebéd volt, de Tóth úr soha se tudta volna
elmondani, mi minden volt, pedig Krisztina asszony hetekig fogja
élesíteni, sarkantyúzni és korbácsolni az emlékezőtehetségét.
«Gondolkozzál csak, hiszen élő ember vagy, lehetetlen az, hogy eszedbe
ne jusson.» Pedig mégsem fog eszébe jutni, hanem azt el nem felejti,
hogy az asszonyok igen nyájasak és figyelmesek voltak iránta; a
méltóságos asszony (de micsoda takaros, czukros teremtés) kilátásba
helyezte, hogy legközelebb megtekinti a mezernyei Szent Sebestyént, s ez
alkalommal jó szívvel venné, ha megismerhetné a családját is.

A feketekávénál a főispán egy sajátkezűleg megtömött csibukot nyomott a
markába, mire Bubenyik, mintha valami varázsszóra történnék, berohant
tüzes üszöggel egy lapáton. A méltóságos báróné személyesen beejtett a
fehér kezecskéjével a findzsájába két czukorkoczkát, a tatár herczegnő,
Homlódyné pedig egyszerre bizalmasan közelebb húzta hozzá a székét.

– Mondja csak, Tóth bácsi, mivel boszorkányozta meg azt az én öcsémet,
Noszty Ferit, hogy az most felém se néz, hanem sülve-főve ott van
Rekettyésen?

– Jó ember a jó emberekhez húz, – felelte Tóth Mihály egyszerűen.

– Nincs annak valami egyéb oka? – mosolygott a főispánné.

– Isten tudja, – mondta a kérdett kitérőleg.

– Hehehe! – nevetett a főispán. – Mintha ti nem tudnátok. Oh, szegény
kis tudatlankák! Hát ki babonázta volna meg, mint az a szép kis
boszorkány, a ki ott lakik. Nem igaz?

Tóth Mihály elpirult a távollevő kis boszorkány helyett is.

– Bizony nem lehetetlen, méltóságos uram, mert mikor annak az ideje van,
kijön a fű a földből, még ha bunkóval vernék is vissza.

– No persze. De ön csak nem programmszerűen emlegeti most a bunkót?

– Nem, nem. Ha az Isten is úgy akarja, nekem semmi kifogásom ellene.

– Feri egy kicsit szeles fiú, – jegyezte meg a báróné, – de jó szíve
van, és én meg vagyok győződve, hogy a kit elvesz, boldoggá fogja tenni.

Több szó nem esett erről e nevezetes ebéden, de ennyi is elég volt
untig, hogy a közönség közé kiszivárogva, Uhl Timót révén, minden
szemről leessék a hályog s tisztán láthassa Noszty Feriben a felkelő
napot. A pénz előre vetődő árnyéka glóriát font a feje körül. Hisz ez
egy kapitális fiú! Mennyi természetes esze van! Milyen okosan fejezi ki
magát. De iszen ember lesz ebből Különb, mint az apja. Őt kell az
országgyűlésre küldeni, nem az öreget. Lesz még abból miniszter is és
legyen, mert azelőtt mindig voltak a kabinetben földieink, addig volt jó
dolgunk, de befellegzett már azóta a szegény hazának (vagyis nem kap a
nemes város semmit), stb.

Egyszerre az ifjúság vezére lett, dédelgetett kedvencze mindenkinek, a
szemek lehunyódtak a hibái fölött és csak az a hír világított, mint
valami szemvakító karbunkulus, hogy el fogja venni Tóth Marit. Uhl
Timotheus pertu-poharat iszik vele az «Arany golyó»-nál, mondván:
«Legyünk örökös barátok és ha egy hű szívre van szükséged, vagy egy kis
polgári kölcsönre, méltóztass velem rendelkezni.»

Mindenünnen a napfény dédelgeti. Maga Kopereczky is megbiztatja, tréfás
szemhunyorgatással:

– Az öreg Tóth, úgy látom, nem nézi rossz szemmel a tervünket. Hanem
tudod-e, mi az a finish-lovaglás?

– Épen abban vagyok most.

– Helyes. Most kell megfeszíteni minden erődet, az utolsó pillanatban, a
czél előtt, és talán nem rossz volna, miután már az öreg nem akadály, ha
a leányra helyeznéd a fősúlyt. Úgy gondolom, egy kis fény kifejtése nem
ártana. Tudod, egy kis maszlag. Mit szólnál valami gyönyörű hátas lóhoz?
Takarosan veszed ki magad a ló hátán. Imponálnál neki. Vagy talán egy
szép négyes? A mi a költséget illeti, hát iszen már benne vagyunk. Ne
félj addig, míg engem látsz. No, mit gondolsz?

Noszty Feri természetesen azt gondolta, hogy az bizony nem lenne rossz,
és igénybe vette a sógora tárczáját, sőt az Uhl Timotheus igéretét se
hagyta rozsdásodni, t. i. a pénzre vonatkozó részét, mert a mi a hű
szivet illeti, erre ez idő szerint nem volt szüksége.

Mindenütt csak előzékenységet és szeretetreméltóságot tapasztalt, még
Tóth Mihály részéről is, ki a főispáni ebéd óta, a hol a házassági terv
először merült fel, mint egy küszöbön álló lehetőség, mélyebben kezdett
foglalkozni a fiatalemberrel. Több apró jel árulta el, hogy
rokonszenvezik vele s közeledik hozzá.




HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

(Az ember néha egy szalmaszálban botlik meg.)

Egy estefelé úgy jött Rekettyésre, hogy Tóthné és Mari nem voltak
otthon, a szegény mezernyei doktorné temetésére mentek el, időközben
azonban rettenetes égiháború keletkezett, mintha minden lázadoznék a
természetben, a barmok bőgtek az istállóban, tyúkok, madarak elbújtak, s
az utolsó fűszál is félénken reszketett; a vihar nekiszilajodva, ádáz
erővel tördelte a fákat, dobálta le a háztetőket, a sötéten kavargó
vészterhes felleget Isten haragos pillantásai hasogatták.

Tóth urat nagy aggódásban találta.

– Nem tudom, hogyan jönnek haza az enyéim. Jobb volna, ha ott hálnának
meg.

Noszty nem volt azon a véleményen.

– Az ilyen vihar hamar átszáguld, egy óra alatt vége van, még haza
jöhetnek.

– Az még rosszabb, – vélte Tóth, – mert ha felhőszakadás lesz, a Gyík
elönti az utat. Jobb, ha ott maradnak éjszakára.

– De az a vendéglő gyalázatos, – fakadt ki Noszty, a ki különben is
kedvetlen volt, hogy Marit nem találta itthon, – tele van poloskával. A
borzalom fog el, ha hivatalos ügyben ott kell éjszakára maradnom, pedig
sokszor kénytelen vagyok vele.

– Persze, – jegyezte meg Tóth. – Ha az ember mindent előre látna. Nekem
ott a Szent Sebestyénben rendes, tiszta szobám van, kényelmesen
meghálhatnának benne most, föltéve, hogy a vihar tartós lesz, ha a
kulcsot odaadtam volna, vagy ha eszükbe jutna kinyittatni az ajtót.
Hanem ha már ő rajtuk nem segítettem, az öcsémuramat szívesen mentem meg
a Nagy korsó bogaraitól. Tessék, használja a szobát, ha Mezernyén tartja
a hivatalos dolga, odaadom a kulcsot.

– Köszönöm alásan, de ha a kulcsot nekem adja, akkor a bátyám nem
használhatja a szobáját, mikor szüksége van rá.

– Dehogy nem. Két ajtaja van, az egyik az emeleten, a másik egy
csapóajtó, mely egyenesen levezet a kórházi terembe. Bátran
használhatjuk azt mind a ketten. Én különben mindössze kétszer vagy
háromszor hálok ott egész évben, csak vigye el az egyik kulcsot.

S ezzel kihúzott az asztalfiókból egy kulcsot és átnyújtotta Nosztynak.

– Ha a király aranykulcsot adott, – mondá nevetve, – elégedjen meg, ha a
kifli-király csak egy vaskulcsot ajánl föl.

Erre most már kénytelen volt zsebretenni a kulcsot.

– Nagyobb kitüntetésnek veszem az utóbbit, – szólt magát meghajtva, –
mert a bátyámuram irántam való jóakaratát jelenti, míg az előbbi
egyszerű szamárság, s csak a katonaságnál veszi hasznát az ember. De
mióta katona nem vagyok, csak annyit ér, mint a mennyit a kakasnak a
sarkantyú.

– Igaz biz az, el is feledtem, hogy azelőtt katona volt.

– Úgy van! Belekóstoltam a gyöngyéletbe is.

– És miért vált meg tőle?

– Egészségi okokból.

– Furcsa, nem úgy néz ki öcsém uram, mintha gyönge, beteges szervezetű
volna.

– Vért köptem, – akarta mondani Noszty, de csakhamar megrestelte, hogy
ilyet mondjon, hiszen hektikusnak nem adhatja ki magát; elpirult,
zavarba jött.

Szerencsére e pillanatban kocsizörgés hallatszott az udvaron. Tóth
felugrott és az ablakhoz futott.

– Megérkeztek az asszonyok, – mondá. – A vihar kitörését mégis
szerencsésen megelőzték.

De azért nem kerülte el figyelmét a Noszty zavara, s Ferit is
boszantotta, hogy olyan esetlenül viselte magát ennél a kényes pontnál.
«Az ördögbe is, egy szalmaszálban botoljak meg, mikor már kerítéseket
ugrottam át», gondolta magában, mialatt a hölgyek átöltözködtek és
magukhoz térve az ijedtségtől, szintén megjelentek a szalonban.

Elcsevegvén a temetés részleteit, kik voltak ott, hogy voltak öltözve,
mit beszélt a pap stb., Tóth úr úgy irányozta a beszélgetés rúdját, hogy
még egyszer visszatérhetett a katonaéletre.

– Bizony kedves dolog az. Ha még egyszer születnék a világra, és ha a
teremtő megkérdezné, mi akarok lenni, azt felelném, hogy húsz éves
koromtól harminczig huszárhadnagy, azután pedig egész végig püspök, hogy
leimádkozhassam a bűneimet.

– Ugyan apa! – mosolygott Mari.

– Egyébiránt attól függ, hogy hol van az ember, Majlandban-e, a sok szép
olasz leány között, vagy valami istenverte határszéli faluban. Öcsémuram
hol szolgált?

– Pesten és Trencsénben, – felelte Feri közömbösen.

– Trencsénben? – kérdé az öreg úr, kellemesen meglepetve. – Nem ismerte
Velkovicsékat?

Feri megint elpirult.

– Trencsén kis város, mind ismerik egymást az emberek.

– Tehát a mi Rózánkat is ismeri? – emelte fel fejét élénken Mari.

– Természetesen. Sokat tánczoltam vele annak idején.

Feri kedvetlenül harapdálta bajszát. Ez a szerencsétlen Róza már
másodszor jön elő, hogy a mulatságát tönkre tegye.

– Szép leány úgy-e? – kérdé Tóthné.

– Csinos, kellemetes teremtés.

– Megfordult a házuknál is?

– Elég sokszor, – felelte immel-ámmal Noszty.

Az öregek jelentőségteljesen néztek össze, mintha mondanák: Hm, nem ez a
hadnagy-e az, a kit Velkovicsék emlegettek?

– Unokahugom, – mondá Mari.

– A nővérem leánya, – magyarázta Tóthné, – és azt hallom, neki is egy
huszárhadnagy csapta a levet. Zsófia azt mondja, hogy tetszett neki a
ficzkó. Oh, ezek a leányok, ezek a mai leányok. Húzza őket az uniformis,
mint a mágnes a vasat. Azok az ostoba katonakabát-gombok és csillagok!
Ámbár iszen nekem is voltak leánykoromban katona udvarlóim. De ez más,
mert Pozsony tele van katonákkal és fülemilékkel. Mária Terézia ott hált
egy éjszakára és arra az alkalomra néhány ezer fülemilét fogatott a
városi magisztrátus és eleresztette őket a ligetben, hogy éjjel szépen
énekeljenek a királynénak. Hogy énekeltek-e neki, nem tudom, de azóta
igen sok fülemile van, az bizonyos. A királyné aztán a fülemilékért
viszonzásul egy-két ezred katonát helyezett oda, úgy hogy most
úgyszólván egyéb sincs Pozsonyban, mint fülemile és katonatiszt. Hát ott
nem lehet egészen elhúzódni a katonatisztektől, mert akkor csak a
fülemilék maradnának, azokhoz pedig nem lehet férjhez menni.

Tóth úr bosszús volt Zsuzsánna asszonyra, hogy a sok szóbeszéddel
mintegy elkaparta a lélektani megfigyelésekre alkalmas tárgyat,
csendesen dünnyögte a bajusza alatt: No, bizonyosan volt ott liba is
feles számmal.

S aztán egyszerre megint ráugrott az előbbi themára, mint a kutya a
csontra.

– Nini, hiszen ha ön Trencsénben volt, akkor bizonyosan ismeri Stromm
ezredest.

Noszty összerezzent erre a nem várt kérdésre és arcza sápadt lett, mint
a fal.

– Oh, bizonyára, felelte rekedt hangon, – hiszen a parancsnokom volt.

Mari ráemelte az ibolyaszin szép szemeit, melyek a varrására voltak
eddig szegezve s ijedten kérdé:

– Nincs magának valami baja?

– Tanulókori pajtásom volt, – mondá Tóth.

– A fejem fáj, – felelte a szolgabiró.

– Jó volna talán egy kis tormát szagolni, – vélte Tóthné. – Eredj
leányom, reszeltess hamar künn a konyhában. Ez bizonyosan használni fog.
Mert az mindenre jó a világon. Bizony, Pázmár doktor is vehetett volna
ma a szájába koronként egy csipetnyit, hogy legalább az sajtoljon ki
egy-két könycseppet a szemeiből a tisztesség és illedelem okáért.
Szégyen, gyalázat egy férjtől, hogy annyi fájdalmat se tud mutatni a
felesége temetésén, a mennyit egy agyonütött szunyog érdemel. És micsoda
dísztelen volt minden, fenyőfa koporsó, olcsó szemfedő.

Tóth Mihály egy pár szót ejtett a doktor védelmére, hogy iszen egy
doktor egészen máskép nézi a halált, mint egy gyönge nő. A mi pedig a
fukarságot illeti, az is a doktori állással jár. Majd minden doktor
fösvény lesz idővel. De ebben nem pusztán a pénz szeretete mutatkozik,
hanem egyszersmind a munkája látható eredményében való gyönyörködés. A
többi foglalkozásnál külön jelentkezik ez a két hajlam. A gazda
munkájából előbb vetés lesz, gyönyörködik benne, ha szép, ha megérik,
következik az aratás, nagy öröm, ha sok kéve lesz, aztán a cséplés új
öröm, ha jól fizet, és csak mikor már a gazda a munkáján kimulatja magát
únos-untig, akkor lesz belőle pénz, – s ez már csak afféle ráadás, nem
sokba veszi s könnyen kiadja. Ezért a leggavalérabb osztály a földdel
foglalkozó, mert legmesszebb esik munkájától a pénz. A pénz szeretete
hiszen mindenkiben megvan, de ennél erősebb érzés a munka eredményének a
szeretete. Például az írónál, kinek a könyve majdnem olyan kedves,
mintha a gyermeke volna. Hanem az orvos munkája, ép úgy, mint a
kereskedőé, úgyszólván abban a szempillanatban pénzzé változik. Mikor
fölébred reggel, künn az előszobájában türelmetlenül csoszognak,
krákognak a várakozó betegek. A szobaleány bejön és jelenti, hogy hatan
várják. «Hat ötforintos», – gondolja a doktor. Az ötforintosok aztán
beeresztetnek érkezési sorrendben, a doktor végez velök, megkopogtatja a
mellüket, kinyújtatja velük a nyelvüket, megtapintja az ütőeret, s mikor
végre kiürül az előszoba s fáradtan kimerülve dől karszékébe, munkájából
nincs egyéb látható eredmény, csak az ötforintosok. Szóval az orvosnál a
pénzszeretet érzésébe beleszakad a munka eredményének szeretete is,
vagyis az orvosnak a szíve két vezetéken húz a pénzhez.

Ezek a fejtegetések, melyekben a természetes eszét szerette csillogtatni
a self made man, szerencsésen eltemették az előbbi kényes beszélgetést,
Noszty egy kis levegőhöz jutott, fejfájása megszünt a tormaszagolástól
és az elfogulatlanságát is visszanyerte, noha a mai beszélgetés mégse
múlt el egészen nyom nélkül.

Tóth úr fejében megfogamzott az az elhatározás, hogy a trencséni
ismerősöknél esetleg tudakozódni fog, ámbár nem gondolt semmi olyanra, a
mit magától is ki nem találhat, – hogy t. i. Noszty könnyelmű fráter
lehetett, sok leányt megcsalt és sok hitelezőt szerzett Trencsénben, –
de az vesse rá az első követ, a ki valaha hadnagy volt és nem képzelte
magát kisistennek!

Noszty pedig arra jött ma rá, hogy ezt a veszedelmes pontot nem vette
eddig tekintetbe, pedig a Velkovics Rozália megjelenése a somlyói
szőlőhegyen, mindjárt baljóslatú volt. Most még jobban nyugtalanította
Stromm ezredes. Egy kisértet, mely nem éjfélkor jelenik meg, hanem mikor
legjobban süt a nap. Mit akar ez a sötét árnyék? Figyelmeztetni akarja-e
csak, hogy «vigyázz és siess», vagy pedig a bűnhődést hozza a köpenyege
alatt. Tehát tanulótársa volt Tóthnak! Milyen csodálatosan szövi az
emberek életútjait a gondviselés!

Feri azt találta, hogy nem jó lesz a dolgot sokáig halogatni. Ez pedig
meglehetősen megegyezett a Kopereczky és az öreg Noszty véleményével is,
kik aggódva nézték a Feri életmódját, mióta az uborkafára kapott s
könnyen meg tudta tölteni a tárczáját, ha kiürült. Gyakran utazott le a
fővárosba és néha napokig ott kártyázott. Még egyszer majd kiírják az
ujságba, vagy más úton is fülébe juthat az öreg Tóthnak. Ha Pesten volt,
akkor az volt a veszedelem, ha pedig nem volt Pesten, az még nagyobb
veszedelemnek látszott. Nyári szinkör volt Bontóvárott s egy
vándortársulat működött benne, valami vöröshajú primadonnával, a kit
hogy Feri egyszer-kétszer megpezsgőztetett, máris híre járt a városban.

Félni lehetett, hogy valami bolondot csinál. Mert Feri azokhoz a
szerencsétlenekhez tartozott, a kik okosak, mint a kígyók, ha nem jól
megy a dolguk, de a kik megrészegednek a jólléttől, mint a darazsak a
pergetett méztől.

A kis vöröshajú szinésznő meglehetősen fölzavarta a család kedélyét,
Ferit maga elé idézte a főispán s jól megmosta a fejét apja, nővére és
Homlódyné jelenlétében.

– Hát micsoda ember vagy te? Nem szégyenled magad ilyet tenni? Most,
mikor már annyit költöttünk rád. Mikor már majdnem a czélnál vagy. Még
egy lépés és nagy úr lehetsz örökre. S mikor épen ezt a lépést kellene
megtenned, te akkor hasravágod magad, meghemperegsz a pocsolyában, mint
egy sertés. Hát becsület ez, sógor?

Feri mennyre-földre esküdözött, hogy nem teszi többé.

– Ha teszed, csak egyszer teszed, mert rögtön felfüggesztetlek, azt a
dámát pedig eltolonczoltatom a városból, Isten engem úgy segéljen.
Különben azt látom, hogy a te kezedben olyan a pénz, mint a kis gyerek
kezében a kés. Azért többet ne várj egy garast se.

– Pedig épen kérni akartalak, – mondá Feri szelid, félénk hangon, mint
egy megszeppent diák. – Nagy bajban vagyok.

– No, mi az megint? – vonta össze redőkbe szemöldjeit az öreg Noszty.

– Vesztettem kártyán, becsületszóra.

– Mennyit? – kérdé a főispán.

– Háromezer forintot.

– Lődd magad főbe, – szólt Kopereczky ridegen. – Ez a legokosabb, a mit
tehetsz.

– Oh, Izrael, hogy tudsz olyan kegyetlen lenni! – kiáltott fel
fájdalmasan Kopereczkyné. Keskeny ajka remegni kezdett s könnyek
szivárogtak szemeiből.

Kopereczky nyomban ellágyúlt erre és így szólt:

– Egy föltétel alatt megkapod a háromezer forintot.

– Elfogadom, ab in visis.

– Ebből az ab in visisből ismerek rád. Jóravaló ember semmit se fogad el
látatlanban. De most ne vitatkozzunk ezen. Az én föltételem az, hogy még
e héten dülőre viszed Tóth Marival a dolgot.

– Magamnak is az volna óhajtásom, de félek, hogy még zöld gyümölcs az
egész, – felelte Feri.

– Még most sem vagy biztos a leányban?

– Nehéz dió egy leánynak a lelkülete. Hátha mindent elrontok, ha korán
nyulok hozzá?

– No, én pedig nem adok semmi haladékot, – jelentette ki Kopereczky
kereken, – mert akkor meg a vereshajúval rontasz el mindent.

– Becsületemre mondom, csak azért legyeskedtem körülötte, mert Marihoz
hasonlít.

– Mily megható szerelem és állhatatosság, – kiáltott fel gunyoros
kaczagással a főispán.

Az öreg Noszty a mellett érvelt, hogy a fennforgó esetben alig volna
értelme a halasztásnak. Ő úgy tudja, Feri most előnyben van az összes
ott settenkedő akarnokok között, hát mire vár? Olyan időpontra, a mikor
nem lesz előnyben?

Vilma ellentmondott apjának.

– Vannak dolgok, apa, a melyekhez te nem értesz. A szerelem hirtelen
támad, mert az csoda, mennyei misterium, de a hajlam lassan érik, akár a
dinnye, melyet nem szabad idő előtt meglékelni, mert különben vége van.

– Furcsa hasonlataid vannak, – dörmögte Kopereczky s valami közvetítő
formulán törte a fejét. – Talán nem ártana, ha valamely szakértő szemek
szétnéznének… Egy kis izé, hogy is hivják csak katonanyelven, egy kis
kémszemle… ha például te vállalkoznál Máli, te, a család esze.

Homlódyné elgondolkozott egy perczig.

– Magam is gondoltam már erre, de…

– Tudom, hogy nehezére esik a kevélységednek, de…

– Látod, Izrael, ez megint egy jó gondolat tőled, – mondá Vilma. – Mert
ha Máli néni egy félórát tölt Tóthéknál, beléjük lát, olyan világosak
lesznek a Máli néni szemén keresztül, mint a gyertya irányában tartott
tojások.

– Mondom, Vilma, hogy borzasztó vagy a hasonlataiddal.

– Csak valami szerencsés ürügyön gondolkozom, – mentegetőzött Homlódyné,
kis homlokát összeránczolva, – nem szeretném, hogy háztűznézőnek
látszassam, valami formát keresek a látogatásnak s holnap áthajtok
Rekettyésre, holnapután pedig mindent meg fogtok tudni.

A tatár herczegnő másnap csakugyan meglátogatta Tóthékat, a mit kivált a
hiú Tóthné roppant nagyra vett, azt se tudta a nagy örömtől, melyik
lábára álljon; Homlódyné egész lényéből csodálatos chic és előkelőség
áradt ki, méltóságteljes volt és mégis szeretetreméltó, nyájas és mégsem
leereszkedő, természetes és mégis ravasz, kiszámító. Teljes két órát
csevegett részint Tóthtal, gazdasági dolgokról, részint az asszonyokkal,
holmi semmiségekről, beleszőve Noszty Ferit is, a mennyire a szükség
hozta, meguzsonnált, s mikor elbúcsúzott, összecsókolózott a hölgyekkel,
megigértette velök, hogy legkezelebb ők is eljönnek Voglányba.

Még ez is! Tóthné ujjongott elragadtatásában. Voglányba mennek vizitát
visszaadni, a Balikán ősfészekbe. Nagy dübörgéssel leereszkedik előttük
a felvonóhíd. Kár, hogy már nem tartanak kürtöst a nagy urak, mint
hajdanta, hogy kürtszó jelentené a vendégek érkezését. De még e nélkül
is szép! Teremtő Isten, ki gondolt volna arra valaha, mikor még mi
összekeltünk, Mihály, hogy egy ilyen helyre megyünk vizitet visszaadni.
Oh, Mihály, nem dolgoztál hiába e világon, nagy pozicziót szereztél a
családnak, hanem most már gondoskodj, hogy illő módon jelenhessünk meg,
négy lovon, a mint Homlódynékhoz szokás. Mit rázod a fejedet? Hogy nem
engeded, mert nem szereted a hivalkodást és kapaszkodást? Hát mit bánom
én, ne szeresd, de szeress legalább bennünket s ne engedd, hogy úgy
állítsunk be Voglányba leányoddal, mint valami arme Reisenderek.

A tatár herczegnő összejött útközben, épen a Gyík hídjánál, a Noszty
fogatával. Baldachinos kis kocsiját, melyben ő hajtott, messziről
felismerte Feri és az ostora nyelével tisztelgett. Meglassítván lovait,
odakiálta Homlódynénak:

– Mi ujság?

– Megnyertem az egy mázsa bonbont, – kiáltá ez vissza.

– Komolyan?

– Mind a három kapu ki van nyitva. «Good by!»

Kocsis és Pimpósi, a hajdú, mind nem értett ebből egy szót se, de annál
többet Feri. Mintha kicserélték volna a világot. Zöldebbek lettek a
füvek, szerelemről zúgtak az erdők s ugyanerről fecsegett a kacskaringós
Gyík. Vígan hajtott most már Rekettyés felé, ismerősen integetett a
pléhfedeles torony, mintha hívná. A mint a faluba befordult, szembe
látta jönni Tóth Mihályt Pázmár doktorral. A doktor egy kifeszített
ernyőt tartott maga elé a nap ellen, Tóth pedig puskát vitt a vállán.

Noszty odadobta a gyeplőt a kocsisnak, leugrott.

– Úgy látom, veszett kutya van a faluban.

– Nem biz az, – felelte Tóth Mihály nevetve, – hanem egy kis kabátbélés
kell az anyjuknak télire, hát arra pályázom most. A doktor egy
róka-családot fedezett fel itt a Horka-erdőben.

– És ön, doktor, napernyőt visz puska helyett?

– Én csak egyféleképen ölök, – elménczkedett a doktor. – Tartson velünk
a szolgabiró úr!

– Bánja a szösz, – határozta el magát hirtelen, – hanem akkor puska
kellene.

– Majd hoz utánunk a hajdú egyet, – vélte Tóth Mihály. – Csak menjen,
Pimpósi, kérjen a kisasszonytól, mert a feleségem nem mer hozzá nyúlni.
Ott leszünk a kis erdőben, – mutatta a hajdúnak az egy pár holdnyi
bükköst.

Szép júniusi délután volt, úgy hat óra felé, a nap még erősen tűzött s
Pázmár a napernyő alatt is nagyban törülgette izzadó homlokát.

Az erdő alig nehány száz lépésnyire volt innen; a Tóthék lakásától még
ennél is közelebb, mert valaha a gazdatiszti parkhoz tartozott, de Tóth
kiirtatta a közbül eső részt és most búza termett benne. Hogy tehát az
erdőfoltot megközelítsék, a falu végére kellett jönniök s ott a mezei
gyalogútra térni, mely zizegő búzafalak közt vezetett odáig. A gabona
már-már fölszedegette a szőke ruházatját, a nagybajuszú kalászok
szeliden ringatóztak, ha egy-egy kis széláram felizgatta őket. Egyhangú
és mégis szép volt minden, itt-ott a búzavirág kéklett, vagy a pipacs
harangja piroslott.

– Szép a világ! – lelkesedett a doktor.

– S a maga betegei mégis itt hagyogatják, – kötekedett vele a
szolgabiró.

– Hja, az már nem az én hibám, hanem a legfelsőbb közigazgatásé, –
riposztirozott a doktor.

– Kérdés. Mert például ki ápolja őket ilyenkor, mikor maga a róka ellen
vezet öldöklő férfiakat?

– Oh, azokról ilyenkor is gondoskodva van. Három öreg asszony ápoló van
a kórházban. Minden héten felváltva asszistensem valamelyik. Felvesz
távollétemben betegeket s képes őket ellátni legalább az első
segélylyel. Néha magamat is meglepnek, mi mindent tudnak ezek az öreg
anyókák s mi mindent kitalált a nép ezredévek óta a maga eredeti
észjárásával. A múlt héten egy embert hoztak be Voglányból, ki a nagy
emelésektől veszélyes sérvet kapott. Nem bírtam visszatolni. Mikor
otthon nem voltam, Kecske Gergelyné (így hívják az egyik ápolónőt) két
téglát tett a beteg ágya alá, a lábaknál, úgy, hogy a beteg feje
alantabb essék, mint a felső teste, s egy éj alatt a sérv magától
visszament.

Tóth Mihálynak megtetszett az eset, a magyarázatát kérte, a mi
veszedelmes volt, mert a doktort, ha valami tudományos fejtegetésbe
bocsátkozott, lehetetlen volt megállítani.

Szerencsére elérték az erdőt s a szolgabiró furfangosan kivonhatta magát
a meghallgatás alól.

– Csak menjenek előre. Nekem itt az erdő szélén kell bevárnom Pimpósit,
mert különben nem akad rám. Majd utólérem az urakat!

Tóthék tovább mentek, beljebb a sűrűbe, Noszty pedig leült egy fatörzsre
s hallgatta a madarak csicsergését. Többet ér az, mint a Pázmár
előadásai. Különösen ma nagyon a szivéhez szólnak, mintha egyenesen neki
dalolnának. S mennyire megtöltötte szivét édes érzésekkel az erdő is.
Elandalodva nézett bele a fasorok titokzatos, mély homályába. Lábainál
egy kő alól víz szivárgott ki, mely egy kis darabon mint ezüst paszománt
futott a zöld pázsiton, megitatva a füvecskéket, majd eltűnt a
földrepedésekben vagy egy bokor alatt, aztán előbukkant odább és újra
elrejtőzött. Még hangja sincs, csak úgy megy, nesztelenűl, – gondolta
magában Noszty, – holott odább már zsémbelni fog és morogni, valahol
pedig talán harsogó folyam lesz és a sziklákat verdesi haragos
habjaival.

Noszty a figyelmét erre irányítva, mindenütt követte a szélesedő ezüst
pántlikát a szemeivel, látva, annak is milyen nehéz útja van eleinte,
hogy megy neki egy kőnek s hogy hull vissza gyöngyözve, hogy téved bele
egy gödörbe, a honnan nem tud egyhamar kivánszorogni, a hol hajolt
sziklarétegre ér, szétterül rajta, mint egy ezüst abrosz… S a mint odább
sem ereszté el a tekintete az erecskét, sőt fel is állott, hogy tovább
láthassa, egyszerre két villogó szem és egy rőt fej bizseregtette meg a
tagjait. Egy öreg róka mászott ki egy lyukból s óvatosan szétnézvén,
száját a patakba mártotta s csakhamar felszürcsölte majdnem az egészet.
Valami jót uzsonnálhatott a koma.

Noszty egy bokor mögé húzódott, hogy a róka észre ne vegye, szidván
Pimpósit magában, hogy még mindig nincs itt a puskával. A róka eloltván
szomját, körülnézett a világ mind a négy része felé, mint a magyar
gazda, mikor az esőt várja, csakhogy a gazda az eget nézi, a róka pedig
a talajt fürkészte. Csend volt köröskörül, semmi gyanús jel sehonnan.
Most tehát visszament a lyukhoz és sajátságos hangot hallatott.

Ez volt a hivó jel. Három kis rókakölyök ugrott ki erre a lyukból és
elkezdett a lyuk előtti pázsiton hanczúrozni. Az anyjuk egy nyúllábat
keresett elő valahonnan, azt odadobta nekik, az egyik rókakölyök elkapta
és elkezdett vele szaladni a tisztáson, a másik kettő utána, kergették,
utólérték, egymáson hemperegtek és az inkriminált nyúlláb hol az
egyiknél, hol a másiknál volt, kikapták egymás szájából,
iregtek-forogtak, mint a fonott kalács, néha egyetlen hármas testnek
látszottak egy rakáson, a másik perczben pedig egy három rókatestből
formált karikagyűrűnek, hanem ez mind csak játék volt, mert a kis
testvérkék egymást nem bántották. Az öreg megállt a lyuk szájánál és
onnan nézte gyönyörködve a gyerekek egészséges jó kedvét, aranyos
pajkosságát.

Egyszer aztán magasra emelte fel a lompos farkát s úgy látszik, ezt a
jelbeszédet értették a csemeték, mert egyszerre megszűnt a játék, s mint
valami vezényszóra, mind a hárman betakarodtak a lyukba, – künn hagyván
a nyúllábat, mely, úgy látszik, inkább csak simbolum volt.

Az öreg róka most megint megvizsgálta a tájékot mindenfelől s miután a
közbiztonságot kielégítőnek találhatta, mégegyszer visszaszaladt a
lyukhoz és megint hallatott valami hangot, a mi, tekintettel a
továbbiakra, fenyegetésféle lehetett, hogy: «most én elmegyek, gyerekek,
szépen viseljétek magatokat és ki ne jöjjetek semmi zajra, míg én ki nem
hívlak, mert különben megesz a mumus.»

A róka elrohant Mezernye felé, nekivágván rézsút az erdőcske éjszaki
részének (a hol különben egy major volt az erdőszélen). Noszty
megfordult, utána bámúlt és épen kiáltani akart Tóthékra, hogy: «Hop,
hop, ott szalad a róka», midőn egyszerre nesz támad, megzörrennek a
gallyak, hátrafordúl és elnyeli a szándékolt kiáltást, mert egy sokkal
meglepőbb tör ki az ajkairól:

– Klára!

Azt hitte, álmodik. A somlyóhegyi leány állt előtte, ugyanabban a
cseresznyeszínű szoknyában, ingvállban, csipkés kötényben, sárga
thearózsával a hajában, nem bírt betelni vele.

– Az vagyok. Én vagyok. Elhoztam a vadász úrnak a puskáját.

S pajzán mosoly játszott az ajkai körül, miközben az erdő is nevetett, ő
pedig egyet perdült, mint az orsó és szétnézett.

– De hol az apa és az orvos?

– Azok elmentek az erdőbe a doktor rókáját keresni, én meg itt bevártam
a puskát.

Mari nagyon elszontyorodott erre és az erdő is szomorú lett.

– Szent Isten, mit tegyek? Hisz akkor én kompromittáltam magamat.
Jöjjön, jöjjön, keressük fel őket.

– Lehetetlen most.

– Miért?

– Látja ott azt a lyukat, ott a kis tisztáson, a borókával átellenben?

– Látom.

– Hát abban három rókakölyök lakik, most tuszkolta be őket az anyjok s ő
maga elment valahová, várom, míg visszatér.

– Lehetetlen! – dadogta Mari gyermekes elképedéssel. – Oh, be szeretném
őket látni!

– Üljön le és várjuk meg.

– Leüljek, és hová?

– Talán a gyepre. Tudja-e, mikor Somlyón a hordócskán ült, a szoknyáját
váltig lehúzogatva, hogy a szép kis lába ne legyen künn. Épen ez a
szoknya volt. Beh szép ön ebben! Köszönöm a kedves meglepetést.

– Tudja, a mama nincsen otthon, épen átment a kasznárnéhoz, mikor a
hajdúja jött puskát kérni. Gondoltam magamban: ahá, a szolgabiró úr
átvedlett vadásznak, hát én is csinálok egy tréfát.

– No, hát még sem ül le?

– Nem, nem, én visszamegyek. Félek, nagyon félek, hogy meglát valaki.
Képzelje csak. Hisz akkor én el vagyok veszve. Már talán így is. Úgy
félek, úgy reszketek…

– Ejh, mitől fél?

– Furcsa. Hogy hírbe hoznak.

– Hiszen lehet azon segíteni.

– Oh, dehogy lehet.

– Én tudok rá akár két módot is, – mondá fojtott hangon Noszty és
lehajolt a bokor alá, hogy egy cziklament letépjen, melyet a buja
páfrányok eltakartak.

– Mi az? – kérdé a leány haloványan, ijedten tekintgetve körül.

Noszty hozzá lépett vakmerően. A leány mintegy ösztönszerűleg egy lépést
tett hátra.

– Az egyik az volna, ha én most megkérném feleségül.

Mari arcza kipirosodott, mint a nyíló rózsa.

– Majd is a szájára ütnék. No, nézze meg az ember. Nem szégyenli magát
ilyeneket beszélni? Mondja a másik módot!

– A másik mód pedig az lenne, ha maga kérne meg engem férjeül.

– No hallja, szolgabiró úr, maga mégis gonosz egy ember.

– Pszt, pszt! Ott, ott jön, – susogta most Noszty és a tekintetével
mutatta az irányt, a hova Marinak néznie kellett.

A róka jött vissza, hosszan elnyúlt testtel, lompos zászlaját
felkunkorítva s egy téglaszín tollazatú kakast tartott szájában a
lábainál fogva, mely kínosan vergődött szárnyaival s kétségbeesve
csipogott, nyímozott, mintha mondaná: «Engem már visznek.»

– Jöjjön közelebb! – integetett Feri, majd átfogta derekát és közelebb
vonta a sűrű bokorba, hogy a róka ne lássa. A leány észre sem vette a
látvány izgalmai közt, hogy még azután is ott maradt az ifjú keze a
derekán; egyre közelebb húzta magához balkézzel, míg jobbjában a puskát
tartotta, a két szív közel egymáshoz dobogott, a két fej majdnem
összeért, Feri érezte a leány hajának illatát, a Mari szive hangosan
vert, – de persze mind a róka miatt.

A róka mama tehát uzsonnáért járt a majorban, s most a lyukhoz érve,
valami nyiffanást hallatott, mire megint kiugrottak a rókafiak s látván
anyjuk szájában a félelmetes állatot, a mint hősiesen kalimpál az egyik
sarkantyús lábával s üti-veri szárnyaival az édest, a mit csak annyiba
vesz, mintha egy önműködő legyező hűs szelet hajtana rá ebben a kutya
melegben, ijedten, megszeppenve állottak félre.

Az öreg némi mozgásokat csinált a farkával (úgy látszik, minden
mozdulata jelent valamit, a mit a kicsinyek értenek), aztán közvetlen
közelükben eleresztette a kakast. Nesztek, itt az uzsonna!

A rókafiak azonban, a helyett, hogy rávetették volna magukat, riadtan
futottak be a lyukba, a kakas pedig az ellenkező irányban menekült.

A róka bosszús tekintetet vetett a maflák után, mintha restelné, hogy
ilyen élhetetlen kölykei vannak: «mi lesz belőletek, mi lesz?» – a
kakast egy iramodással megint elfogta és megint előhívta a gyerkőczöket.

Kijöttek engedelmesen s megálltak sorba, mint valami iskolásfiúk,
szemüket anyjukra függesztvén. Az öreg kétszer emelte fel a farkát,
kétszer lehajtotta s egy félkört írt le vele a gyepen. Aztán a középre
állt, s elkezdődött az előadás. Ide figyeljetek, kedveskéim!

Kieresztette szájából a kakas lábát, mire az megint szabad lett volna,
de az egyik talpát rátette a szárnyára, az természetesen rángatta, mire
egy fényes toll a szárnyából kitépődött. Az egyik rókakölyök, a
legbátrabb, nekidurálta most magát, kilépett a sorból és a szájába vette
a tollat. Az öreg jóakaratúlag pislogott rá: «Jó róka lesz belőle»,
gondolta, de talán meg is mondta valahogy a farka billegetésével, mert
határozottan irígykedve tekintettek rá a testvérkéi.

A helyzet egyre válságosabb lett. A kakas csapkodott, fetrengett,
vonaglott, hánykolódott, de mindig kevesebb erővel. Érezte utolsó
perczeinek közeledését. A róka egy-kétszer meghömpölygette első
lábaival, mintegy játszott vele, aztán egyszerre megvillantak apró, éles
fehér fogai és ham, egyetlen harapással elválasztá nyakát a törzsétől,
aztán elugrott a vonagló holttesttől, mely fej nélkül is szaladt még egy
darabkán, s a kölykeit uszította rá… ezek most is félénken közeledtek
felé.

Noszty e pillanatban vette le karját a Mari derekáról, fölkapta
puskáját, hogy czélba vegye az öreg rókát.

Mari remegve fogta meg a karját.

– Ne, ne; jaj, ne bántsa a szegény kicsikék mamáját… kérem.

– Mit ad, ha életben hagyom? – suttogta Feri mosolyogva.

– A sárga rózsámat a hajamból, – suttogta vissza Mari.

S már ez a suttogás oly ingerlő, oly csalogató volt, mint az örvény. A
szerelmesek hangja az, – habár most csak a rókák miatt volt suttogó.

– Nem elég, nem elég, – és keze a kakashoz nyúlt.

[Illustration: Két karjába zárta a kedves alakot…]

– Hát mit akar? – kérdé rekedten, lázasan.

– Egy csókot, Mari, – lihegte Noszty.

– Nem lehet, az nem lehet, – szólt, és reszketett. – Hova gondol? Legyen
esze.

– Lássuk no, mit ajánl föl a maga jószántából?

– Jaj, csak a csókot ne kívánja, mert én meghalnék szégyenletemben, –
dadogta csendesen, szép fejét féloldalra hajtva, mintha el volna törve,
– inkább leszek, nem bánom… a felesége.

– Oh, kis bohó! – kiáltott fel Noszty örömittasan. – Hát jól van, abba
is belenyugszom.

S ezzel elhajítá magától a fegyvert, a két karjába zárta a kedves
alakot, forró lehellete, feje mellén nyugodván, szinte égette s
megbódítá, szemei tétova fényt lövelltek, lehajolt az arczához, kezébe
vette az állát, belenézett a szép vágású ibolyaszemeibe s hirtelen
megcsókolta.

Csodálatos, nem halt bele, – sőt olyan viruló lett az arcza, mint
azelőtt egyszer sem, s elmenekülvén tőle, összeomlott haját igazgatva,
melynek egy fonata valahogy a mellénygombba akadt meg, lesütött
szemeiben alattomosan bujkáló mosolylyal fenyegette meg az igéretszegőt:

– Megálljon, erdei zsivány!… Maga Patkó!

A róka-család az eldobott puska zörejére bevonúlt a földalatti
palotájába és semmi sem maradt a tisztáson az előbbi drámából, csak a
szegény kakas kitépett tollazata. A fák levelei ábrándosan suttogtak.
Egy hűs áram végigsuhant az erdőn. Valahol egy rigó fütytyentett. Odább
az erdő mellett vezető telegraf-oszlopok egyikén egy harkály dolgozott,
kopácsolt, abban a hitben, hogy bogaraknak kell lenniök az oszlopban,
különben honnan lenne a zúgás? A kenyérért való küzdelem mindenütt – s a
hibás kombináczió. Hát ezeknek a szegény madaraknak is vannak
csalódásaik?

Különben csend volt köröskörül. Ünnepélyes, lankasztó, édes csend.

– Menjünk, – mondá Mari, ábrándosan. – Keressük meg apát.

Feri lehajolt a puskáért s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen nem is
volt megtöltve.

Megindultak az erecske mentén s nézték, nézték, hogy nő, hogy
szélesedik. A nap már lent járt s biborvörösre festette a páfrányok
húsos leveleit s arany vásznakat teregetett ki a sűrű lombozat között.
Jobbról egy lövés döreje rázta fel a csendet. Arra tartottak. A patak
velök ment, zsémbelt, majd morgott. Ők pedig hallgattak.




HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

Tóth Mihály fölszippant valamit.

Egyedül dolgozott irodájában a főispán, tudniillik czigaretta-hüvelyeket
töltögetett meg finomra vágott gálócsi dohánynyal, midőn minden
bejelentés és kopogtatás nélkül felrántotta az ajtót Noszty Feri.

– Nos? – kérdé a főispán, hivatalos ridegséggel.

Feri egy csöppet se respektálta most a hivatalbeli főnököt, végigvágta
magát a divánon, még a lábait is fölrakta.

– Nos, megkértem Marit és igent mondott.

Kopereczky felvillanyozva ugrott fel.

– Derék fattyú vagy! Állj fel, hadd öleljelek meg.

Feri aggódva nézett a szomszéd ajtóra, a mely nyitva volt.

– Malinka nincs ott, – nyugtatta meg Kopereczky – Vilma egy kicsit
náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.

– Mit kért el Vilma, nem értettem?

– Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a
Malinka. No de beszélj már, hogy volt, mint volt?

– Hja, ha én azt el tudnám mondani! De ha el tudnám, se mondanám el.
Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell
hozzá, a milieu, az erdő csendje, a rókák, stb. Egyszóval az erdőben
voltunk tegnap, és valahogy úgy jött ki a sor, hogy rendbe jöttünk.

– Gratulálok, sógor. Nagy gondot vettél le a fejünkről. Az öregekkel is
végeztél?

– Nem lehetett, mert Pázmár doktort is ott marasztották vacsorára,
másrészt jobb szeretem, ha egy kis formát adunk az eljárásnak. Az sohase
árt.

– Sőt használ. Élni se tudna az ember a formulák nélkül.

– Azért is jöttem legelsőbben hozzád, hogy fölkérjelek, légy szives,
vállald el a kérői tisztet.

– Parancsolj velem, kérlek.

– A mely formalitást betartani főleg azért jó, mert én magam egy szót se
ejthetnék anyagi kérdésekről, de te ezeket is érintheted és dülőre
viheted az öreg úrnál.

– Abban igazad van.

– Mindenekelőtt, hiszen jól tudod, adósságaim vannak. Ezeket ki kell
fizetnem. S azután se élhetek apanageból, mint valami nyugalmazott
hivatalnok. Az öreg úrnak elég pénze hever itt Bontóvárott és egyebütt
takarékpénztáraknál, vegyen a leányának birtokot. Vagy adja át nekünk
Rekettyést, ő pedig szerezzen magának másikat. Szóval te elég ügyes
vagy, hogy a körülmények és az ott fujdogáló szelek szerint kivasalod a
lehető legtöbbet.

– Csak bízd rám, sógor.

– Tehát rendben van?

– Tartom szerencsémnek. Holnap délelőtt áthajtatok, azután csapunk olyan
lakzit, hogy a macskák is pezsgőt isznak. De most gyere át Vilmához és
mondd el neki az eset poetikus részét… A prózát majd elintézem én.

Bár még titokban illett volna tartani a hírt, gyorsan száguldott szét a
rokonság közt. Vilma átszaladt vele Rágányosékhoz, Feri ebédre Voglányba
ment s Máli nénivel szőtték a rózsaszínű terveket a jövőre. Az öreg
Nosztynak maga Kopereczky sürgönyözte meg «in blumen»: «Feri
beleharapott a dinnyébe, a dinnye érett.» Az öreg a képviselőházban
kapta meg a sürgönyt, megértette és legott vonatra ült; sőt a furcsa
sürgöny tartalma a telegrafista-kisasszony révén a nagyközönség közé is
kiszivárgott s mint az alkorán képletes kifejezései, különféle
magyarázatok mártásában keringett. A nap folyamán a Horthok, Ilvánczyak
is megtudták falujokban és másnap úgyszólván az egész úri család
összegyülekezett a Vilma termeiben. Értesülvén, hogy a főispán
Rekettyésen van az ügy végleges rendezése czéljából, nagy érdeklődéssel
várták megérkezését és az új hireket. Feri egy csöppet sem volt ideges.
«Biztos vagyok a dolgomról.» A tatár herczegnő pedig épen úgy fogta fel
a dolgot, hogy a szülők roppant boldogok lesznek, hogy végre Mariban is
megmozdult az a kis húsdarab, a mely annyi bajt csinál a világban; az
öregeknek unoka kell, és ha egy fiú találna jönni, az öreg Tóth meg is
bolondul örömében. Nagy pipafüst volt a szobákban, de az mind rózsaszín
párának látszott e gőgös urak és hölgyek előtt, kik e füstalakzatokból a
Noszty-czímer ágaskodó bivalyát látták izmosan kibontakozni. Ferit
valóságosan ünnepelték, kényeztették, mint a hadjáratból megtért
mesebeli királyfit, a ki zsákmányul hozta a csodálatos bül-bül madarat,
melynek dalától mindnyájan megifjuhodnak. Nem tréfa az! Ő volt a család
nyűge eddig s most ő lesz a nábobja, a szemefénye; a Tóth-vagyonról
tömérdek szó esett.

Csodálatosan nőtt, nőtt, mióta képzeletben Noszty-kézen van, oly gyorsan
nőtt, hogy olyan gyorsan nem fogyhat akkor sem, ha tényleg Noszty-kézen
lesz.

A közörömből mindenki kivette részét, csak az öreg Noszty volt
nyugtalan. Nem biztos az még. Nem jó a medve bőrére előre inni. Tóth
Mihály furcsa ember. De miután ebédre sem jött haza a főispán, az ő
skrupulusai is kezdtek eltünedezni. Ha ebéden ottmaradt, hát akkor
bizonyosan tárgyalnak, ha pedig tárgyalnak, akkor bizonyosan
megegyeznek.

Délutánra már olyan jó kedve szottyant, hogy egy kis ferblit
indítványozott, úgyis a családban marad a pénz, s mire estefelé megjött
Kopereczky, már akkorra egy csinos összeget el is vesztett a menye
hozományából. A hogy a hintó begurult, mindenki az ablakhoz rohant s nem
mint a hajdani jósok az állati belekből, hanem különféle más jelből
igyekeztek kitalálni az eredményt.

– Izrael vidám, – mondá a főispánné – fütyörészve jön fel a lépcsőkön.

– Bubenyik fején félre van csapva a vadászsapka. Bubenyik be van rúgva,
– figyelte meg Homlódy.

– Nagy traktában voltak, – jegyezte meg a tatár herczegnő.

Végre fölérkezett Kopereczky, nehéz léptei egyre közelebb hangzottak, de
ez egy örökkévalóság volt, míg benyitott.

– Széna vagy szalma? – kiálták négyen is, mialatt az elbizakodott Feri
nagy flegmával fésülte a bajuszát, egy zsebtükröt tartva maga elé.

– Szalmáról szó sincs, – nyilatkoztatta ki a főispán bizonyos,
fontoskodással – de a széna sincsen még lekaszálva.

Egy kis lehangoltság keletkezett.

– Nem értjük!

Feri maga is meghökkent.

– Hát ne tréfálj, – mondá türelmetlenül.

– Az ördögnek tartoztam egy úttal, – folytatá Kopereczky, s az arczok
még jobban kezdtek elsötétedni, – nem volt szerencsém.

– Izrael, az Istenért, megölsz bennünket, – pirongatta Vilma. – Beszélj
már világosan. Ideadta Tóth a leányt, vagy nem adta?

– Nem adta, – felelte Kopereczky nagy léleknyugalommal és egy kis
művészi szünetet tartott, mialatt kínos, temetői csönd állt be a
szobában – mert nem adhatta, nem lévén mostanság otthon.

– Tehát nem is beszéltél vele?

– Természetesen nem beszéltem, mert még tegnap utazott el Trencsénbe,
sürgönyt kapott, hogy a sógorát, Velkovicsot megütötte a guta, elment a
temetésre és a családi ügyek rendezésére.

Nagy lidércznyomás alól szabadultak fel a kedélyek.

– No, hála Istennek. Akkor hát nem romlott el semmi.

– Sőt minden a lehető legfényesebben áll, – erősítette Kopereczky.

Elbeszélte aztán, hogy az asszonyok előtt nem titkolta el, mi járatban
van, mire ők megnyugtatták, hogy Mari még tegnapelőtt este őszintén
elmondta szüleinek az erdőben történt jelenetet és azt is kijelentette,
hogy vagy Ferihez megy férjhez, vagy senkihez, és hogy az öreg úrnak nem
volt ez ellen semmi kifogása, ellenkezőleg, kijelentette, hogy Feri neki
rokonszenves és ha egy kicsinyt megkomolyodik, kiváló ember lesz belőle.

Körülbelül minden arcz kiderült. Hisz ez már annyi, mint bizonyos. Feri
már vőlegénynek tekinthető. Csak Ferit nyomta az a gondolat, hogy
Velkovicsot megütötte a guta. Mért épen Velkovicsot? Nem tudott inkább
valaki mást megütni? Sehogysem tetszett neki, hogy épen Trencsénbe
kellett utaznia Tóth úrnak.

– És miben maradtatok? – kérdé Kopereczkytől.

– Hát miben maradtunk volna? Az esküvő idejét majd megállapítjátok
magatok ketten. Tóthné olyasvalamit említett, hogy őszre szeretné.

– Az messze van!

Kopereczky pajkosan hunyorgatott.

– Értelek, kópé. Micsoda édes kis teremtés! Nem tudtam betelni a
nézésével, s mikor elkezdtem a képzeletemben vetkőztetni s egyenkint
hullottak le róla a reklik és a szoknyák…

– Utálatos vagy, Izrael! – szakította félbe a főispánné. – Sohasem
nézhetek többé nyugodtan a szemeidbe, ha meggondolom, hogy milyen
paráznaság lakik bennök.

– Mikor jön haza az öreg úr? – kérdezte Feri.

– Nem tudják. Azért neked legyen rá gondod, mert megigértem, hogy
mihelyt hazajön, felkeresem. Ámbár Mari azt mondta, hogy nem okvetlenül
szükséges, vagyis hozhatod már a gyűrűket…

– Nem, az nem volna illendő, – vélte Homlódyné, – az apát be kell várni
az eljegyzésre.

Feri mindamellett még aznap megrendelte a gyűrűket Skarba ezüstművesnél,
a kezdőbetűket és az évszámot vésette belülre. Ennek a híre is gyorsan
elterjedt a városban s egymást érte a sok gratuláczió, fakgatás,
kérdezősködés. Meg is bánta a dolgot, mert úgy járt, mint azok a
szerencsefiak, a kiknek a sorsjegyét kihúzzák. A hitelezők elhallgattak
ugyan, sőt új pénzeket jöttek felkinálni, persze jó kamatra, mert hiszen
még levegőben lóg a tündérvár – vagyis libalábon forog (a hogy a csípős
nyelvüek jegyezték meg), de a helyett özönével jöttek a kéregetők, a
feltalálók, a kiknek csak épen egy pár száz forintra volna szükségük,
hogy nagy dologgal ajándékozzák meg a világot, s ime, itt van egy
vérbeli gavallér, a ki egy garmada pénzhez jut, ezt jó lesz most
mindjárt melegiben megfogni, jöttek azok a bizonyos özvegyasszonyok, a
kiknek a férjeik a forradalomban estek el, jöttek a jótékony egyletek,
megválasztották dísztagnak, előkerültek a poklok zúgából is régi
iskolatársak, a kiknek mind kellett valami, Klementy szerkesztő egy kis
baráti kölcsönt kért, a mit lehetetlen megtagadni, már csak azért is,
hogy valahogy ki ne írja lapjában az érdekes Hymen-hírt (azért, hogy
majd kiírja annak idején, új kölcsön következik). De ki győzné sorban
elszámlálni, hogy az ilyen szerencsének mivel van a másik oldala
kibélelve. Legkellemetlenebb volt az öreg Noszty, kit (de köztünk
maradjon a szó) csőddel fenyegettek a pesti hitelezői s kapóra jött a
dinnye-távirat, hogy egy kis pénzműveletre használja fel a helyzetet.
Ferivel egy tizezer forintos váltót iratott alá, melyre most már
Kopereczky is alákanyarította a nevét. Hiszen nem lehet úgy hagyni, mert
ha az öreg ellen most csődöt kérnek, akkor esetleg összeomlik az egész
dolog s minden eddigi pénze elúszik. Ment hát Kopereczky is a pénze
után.

Ferinek szintén ki kellett magát húznia, hirtelen megvette a Topsich
gróf négy fekete lovát s azon hajtatott Rekettyésre, úgy ment az a négy
ló, mint négy páva, még a föld is érezni látszott kényes lépkedésüket.
Tóth még mindig nem jött haza, azt írta, hogy a megboldogult Velkovics
nagy rendetlenségben hagyta családját, tehát addig marad ott, míg
türhető állapotokat tud teremteni. És hát csak hadd maradjon, nem
hiányzik most senkinek. Mari boldogan turbékolt Ferijével, Tóthné pedig
még szerelmesebb volt leendő vejébe, mint a leánya. Vasárnap a Feri
fogatán látogatást tettek a voglányi várkastélyban, ott is ebédeltek, a
tatár herczegnő még a helyüket is megfújta, úgy megbecsülte. Hej de más
világ az ezeknél a nagy uraknál! Ott a kanalak és kések is máskép
csörögnek, mint közönséges helyen.

Azontúl is majd minden nap átment Feri Rekettyésre, a mikor pedig nem
mehetett, legalább Pimpósi vitt el egy bokrétát, lóháton üzenetet
vive-hozva. Mindig közte volt, hogy az öreg tekintetes úr még nem
érkezett meg.

Két hét is elmult, a júliusi nagy hőségek beütöttek és Tóth még mindig
nem jött. Már Kopereczky is türelmetlen lett, Pestre kellett volna
mennie, de napról-napra halasztotta, hogy előbb Tóthtal végez – s azután
megy a császárfürdőbe a rheumás lábával. Maga Feri is elutazott, egy
Zemplénmegyében lakó gróf feloszlatta a versenyistállóját, no hát ezt az
alkalmat nem szabad elmulasztani, hátha könnyű módon juthat ott az
önkénytes árverésen nemes állatokhoz, a melyekben Mari is örömét fogja
találni; a vasuton azonban azt hallotta, hogy egy másik grófnak eladó a
Balatonon dangubáló yachtja és hogy most épen meg van szorulva, vesztett
a kaszinóban, potom áron meg lehetne szerezni! Ferinek a yacht új szeget
ütött a fejébe.

Terringette, egy yacht! Ez már valami. Milyen fölséges nászutazás lenne
ide-oda őgyelegni a Balatonon saját yachton! Ilyet még egyetlen Noszty
sem produkált. Fogta magát, az első állomáson kiszállt s a zempléni
árverés helyett neki vágott a dunántúli útnak Siófokra.

Hogy im távol volt Feri, most már épen semmit se tudott Kopereczky Tóth
úr felől. De hát mire való a főispáni hatalom? Legott egy meghagyást
intézett a rekettyési állomásfőnökhöz, hogy az naponként értesítse, ha
megjött-e már Tóth Mihály vagy sem, a mi aztán meg is történt, de mindig
az, hogy még nem érkezett meg.

Még az ágyban feküdt egy reggel, mikor Bubenyik sürgönyt hozott be ezüst
tálczán és egy névjegyet. A főispán a sürgönyt bontotta fel előbb s
bosszúsan dobta a padlóra; a szokásos jelentés volt benne az
állomásfőnöktől: «Tóth Mihály ma sem érkezett meg», majd a névjegy után
nyult, azon meg az volt írva: «Tóth Mihály.»

– Ő maga van itt? – csodálkozott a főispán.

– Ő maga!

Kopereczky vidáman ugrott ki ágyából.

– Vezesd be hamar az elfogadó szobába s vigyél be szivart és cognacot.
Mondd, hogy öt percz alatt rendelkezésére állok.

De még talán annyi se telt el, már felöltözött s szaladt be Tóth
Mihályhoz, kordiálisan belecsapva a kezébe s megrázva azt, hogy szinte
ropogott erős markában a becsületes kérges tenyér.

– Isten hozta, Isten hozta, kedves bátyám. No ez igazán nagy meglepetés.
Annak a mafla rekettyési állomásfőnöknek meghagytam, hogy értesítsen a
megjöveteléről, mert én akartam önhöz menni. S képzelje a szamár még ma
is azt sürgönyzi, hogy ön nem érkezett meg. Nem lehet ezekben az
emberekben megbízni.

– Az állomásfőnöknek igaza volt, mert nem szálltam ki Rekettyésen,
egyenest ide jöttem a mai reggeli vonattal.

– Úgy? Hát foglaljon helyet kedves bátyám. Ide, ide, ebbe a puha
karszékbe…

De Tóth Mihály állva maradt; egy csöppet se vidult föl, a hogy a
látogató szokott a szivélyes fogadtatásra viszonzásul, halvány arczán
mély szomorúság ült, melyet talpig fekete ruhája csak kiemelt; még a
meleg kézszorítást is mintegy huzódozva fogadta, mint a kinek valami
bankóból tévedésből többet adnak ki, mint a mennyi jár.

– Egy igen különös ügyben vagyok bátor tiszteletemet tenni
méltóságodnál. Nem is tudom, hogy és hol kezdjem…

– Kezdheti, a hol tetszik, kedves Tóth bácsi és nem is olyan különös
már, mert nem ön kezdi, ön csak folytatja. Hiszen én voltam a kezdő,
azért kerestem fel a multkor Rekettyésen. Hja, ezek a fiatalok! Az ember
fölneveli a kis madárkát, aztán egyszer csak megnő a szárnya és hess,
elröpül a fészekből. De hát mért nem ül le, Tóth bácsi?

– Köszönöm, de már csak állva maradok. Hát iszen épen azért jöttem, mert
a feleségem megírta, hogy megtisztelte méltóságod a házamat és arról is
értesített, hogy újolag készül hozzám bizonyos ügyben.

– Hát az csak természetes, – szólt Kopereczky, a kezeit dörzsölve.

– Meg akartam előzni és otthon ki sem szállva, egyenesen ide jöttem
Trencsénből.

– Igen szép öntől, hogy meg akart a fáradságtól kimélni, de ezzel
rosszat is tett, mert megfosztott néhány kellemes órától, melyet a
családja körében tölthettem volna ebből kifolyólag.

Tóth úr mohón kapott ezen a hivatalos kifejezésen; épen ilyenforma
kiméletes kifejezést keresett szűk szótárában.

– «Ebből kifolyólag», méltóztatott mondani. Ez az, a mi engem
aggasztott. Ettől akartam megkimélni méltóságodat, mivelhogy…

– Nem értem önt?

– Mivelhogy abból a dologból már nem lesz semmi – mondta Tóth Mihály
szeliden, egyszerüen.

– Melyik dologból?

– A melyből kifolyólag hozzám akarna jönni méltóságod.

– Én a Noszty sógorom ügyét értem – lihegte Kopereczky izgatottan.

– Én is – felelte Tóth Mihály. – Nem akarom azt a színt adni a dolognak,
hogy a főispán úr, illetve a szolgabiró úr kosarat kapott, hát arra
jöttem kérni, ne méltóztassék engem e miatt fölkeresni s különösen
kegyeskednék oda hatni a szolgabiró úrnál, hogy a leányomat, kinek
bizonynyal fájdalmat okoz az én elhatározásom, ezentúl mint lovagias
úrhoz illik, mivel a házassági kapocs teljesen lehetetlen, kerülje.

Kopereczky elsápadt, a haja fölborzolódott az égnek, ajkai rángatózni
kezdtek, majd sebesen nyargalt föl s alá a szobában, feldöntve a kis
asztalkák közöl egyet.

– Hát meg van ön veszve, édes Tóth? Hát tudja ön, mit cselekszik?

– A mit egy becsületes apának kell cselekedni.

– Nem fél ön, hogy a sógorom hasba lövi?

– Én semmitől se félek.

– Hiszen nekem azt mondta a neje, hogy ön örömmel veszi tudomásul a
Noszty szándékát.

– Ez akkor volt; most máskép határoztam.

– Gondolja meg, leánya szereti Nosztyt s boldogtalanná teszi ezt a
kedves teremtést.

– Azt is meggondoltam.

– De legalább az okot mondja meg.

– Nem szándékozom az okot megmondani.

Ez a csökönyösség a dühöngésig fokozta a Kopereczky felindulását, nem
birta már magát türtöztetni. A csengetyűhöz rohant s olyat rántott
rajta, hogy a bojtos zöld zsinór leszakadt, vérbeborult szemekkel dobta
a padlóra Tóth úr elé:

– Vigyázzon Tóth, vigyázzon! – rikácsolta. – A sógorom nem hagyja ezt
annyiban, magyarázatot fog öntől követelni.

[Illustration: – Ne ordits, marha!]

Tóth Mihály szomorúan rázta a fejét.

– Azt ő bizonynyal nem fogja cselekedni.

Ezzel meghajtotta magát és távozott. Az ajtóban egymást keresztezték a
befelé rohanó Bubenyikkal.

– Mit parancsol mélt…

De már abban a szempillanatban visszaesett a szó a torkába, mert olyant
csattant képén a Kopereczky hatalmas tenyere, hogy künn az előszobában
is meghallhatta a távozó Tóth.

Bubenyik fölszisszent s jajgatni kezdett, míg a báró föl s alá
szaladgálva fújt, mint egy megvakult bika, majd némileg lecsillapodván,
rárivallt Bubenyikra.

– Ne ordíts, marha! Hát nem látod, hogy ez csak forma, hogy ezt
voltaképen Tóth helyett kaptad. Nem birtam már magammal, Bubenyik.
Muszáj volt valakit pofon ütni.




HUSZONHARMADIK FEJEZET.

(Mit csinál a pók, ha a hálóját összetépik.)

Nagy katasztrófa volt ez. Szerencse, hogy még el lehetett egy darabig
titkolni. Kopereczkyt elöntötte az epe, hiszen az ő pénzéből úszott el a
legtöbb, már most aztán nem a császárfürdőbe küldték az orvosok, hanem
Karlsbadba, a sárgaság ellen. El is ment Malinka kiséretében másnap az
esti vonattal, mielőtt még Feri hazajött volna.

– Megölném, ha most kellene vele találkoznom. Inkább elmegyek otthonról.

– Ugyan, ugyan, mit bántod a szegény fiút, inkább sajnálkoznod kellene
felette – csillapította Vilma. – Nagy bánata lehet. Mert szereti a
leányt.

– Én is szeretem a pénzemet. Nekem is nagy bánatom van.

Ferinek első látogatása, a mint vissza érkezett Bontóvárra, Vilmának
szólt. Már akkor tele volt a ház rokonokkal. Ezek még a régi módi
urakból valók. Nem hagyják az elesetteiket hidegvérűen elpusztulni, mint
a maiak. Mindig akkor röffentek össze, ha valami baj történt, a mi
tiszteletre méltó vonás volt bennök, – ezért is uralkodtak
nemzedékről-nemzedékre a megyében. Mert minden hatalom a tisztesség
valamely forrásából ered.

Vidáman toppant be azzal a szóval, hogy yachtot vett Mari számára.

– No süsd meg – szaladt ki a szó a nyers Leviczky Jánosból.

– A yachtot?

– A yachtot is, a Maridat is.

Apránként vallogatták ki a történteket. Szegény Feri valóságosan
összetört. Annyira a szivére vette, hogy eleinte az öngyilkosságtól
féltették. Vilma ott tartotta maga mellett a lakosztályában. Puskát,
pisztolyt gondosan elzárt és a kulcsot magánál tartotta.

A család is teljesen ki volt forgatva nyugalmából. Hisz az ilyen dolog
alkalmas megzendíteni azt a tekintélyt, a melynek éltek, a melyből a
gőgjük táplálkozott. Először a férfiak hányták-vetették meg az esetet,
természetesen gentry-észszel. Szörnyűség, hogy ilyesmi történhetik egy
Nosztyval! Dúltak, fultak, bonczolták a kérdést, rágódtak rajta. Pedig
olyan egyszerű volt. Csak az történt, hogy nem sikerült neki egy jól
kieszelt spekuláczió. De ők azt az oldalt látták, hogy egy Nosztynak
röviden kiadták az utat. És ha már ebből az ügyletből, melyre annyi
fáradtságot áldoztak egyes családtagok, nem lehetett pénzt csinálni,
hogyan lehetne legalább egy kis vért ereszteni, akár innen, akár onnan,
– hisz az már mindegy.

Rágányos vetette fel a kérdést, nem kellene-e Ferinek magyarázatot kérni
Tóth Mihálytól? Mert Feri bizonyos fokig önérzetében is meg van
kurtítva.

Homlódy ellenezte. Az ő felfogása szerint szabad a kosár. Isten mentsen,
hogy házasságkötések a lovagiasság szabályai szerint intéztessenek el.

Leviczky Jánosra, a nagytermetű nyugalmazott dzsidás-ezredesre, a híres
párbajhősre tapadt minden szem.

– Hát te mit mondasz, János?

Az ezredes azt mondta, hogy ő igenis lát bizonyos subtilis árnyalatot, a
miből lehetne valamit kihozni. Tóth Mihály ugyanis beleegyezett a
házasságba és csak most, miután Trencsénből megjött, jelentette be
vétóját, a mi könnyen úgy tüntetheti fel Ferit a csőcselék szemében,
mintha valami becstelen dolgot tudott volna meg róla Trencsénben, a hol
az ezrede feküdt, – hát igenis, Ferinek joga van magyarázatot követelni.

Az ezredesnek senki sem mert ellentmondani, olyasmi nem történt vele
soha; még Noszty Pál sem cselekedte volna meg, de most kénytelen volt
vele, mert ő körülbelül sejtette, hogy milyen magyarázatot adhatna Tóth,
ha kényszerítenék, – ennélfogva úgy vélte, hogy teljesen csatlakoznék a
János úr helyesen és finoman kidomborított nézetéhez, ha Tóth Mihály már
egyszer tényleg igent mondott volna, de a hogy neki Izrael most Pesten
átutaztában elmondta a tényállást, azt csak Tóthné csevegte, hogy ura
nem tett kifogást, ők azonban Tóthnak csupán egy kijelentését
tekinthetik mondottnak, a mit a Feri megbizottja, Kopereczky előtt
személyesen tett, s ez az, hogy nem adja a leányát – ezért pedig nem
lehet felelősségre vonni.

Leviczky haragosan rángatta bozontos szemöldjeit és noha Noszty igen
tapintatos formában czáfolta, a rokonok mindamellett azt hitték, hogy
legalább is megeszi.

Morgott is, mikor bevégezte, de nem ette meg. A párbaj pedig elmaradt.

Hanem azért még hetekig, hónapokig folytak az e fölötti eszmecserék a
férfirokonok közt, míg az asszonyok leginkább a miatt szidták Ferit,
hogy a gyűrűket itthon csináltatta s így a kezdőbetükből a bolond is
kitalálhatja, kit akart menyasszonyául; nincs hát semmi mentség,
előbb-utóbb köztudomásra jut a kosár. S az a szégyen, az a rettenetes
szégyen! Ha a gyűrűkkel nem történik ez a könnyelműség, – el lehetett
volna titkolni vagy tagadni, de így mindennek vége.

– Az utczán se merek többet mutatkozni, – nyafogott a kis grófné
(Rágányosné).

Csak a tatár herczegnő nem vesztette el a szivét.

– Ejh, hátha még nem ez az utolsó stáczió ebben a dologban.

Kétkedő mosolyok voltak a felelet. Feri csak a fejét horgasztotta le és
sóhajtott.

– No, ugyan mit nevettek? Hát a szindarabokban nem mindig ilyen az első
felvonás, pedig a harmadikban okvetlenül összekerülnek a párok.

– De iszen elhegedülte azt Szent Dávid, kedves hugom, – bömbölt közbe a
dzsidásezredes.

– Vagy ki tudja, kedves János bátyám? Láttam már én olyan tulipánt is,
mely a fűrészpor alól nőtt ki.

Homlódyné czélozgatásait üres, Ferit vigasztaló szóbeszédnek vették az
atyafiak, csak az egy Vilma nem adta fel teljesen a reményt, s egy ilyen
alkalommal odasimult Máli nénihez:

– Igazán van valami terve?

– Tervem? Az még nincs. Hanem úgy a sötétségből dereng egy kis
kiindulási pont.

– Ugyan súgja meg, – rimánkodott a főispánné.

Homlódyné súgott valamit, mire Vilma elnevette magát és egy kicsit el is
pirult.

– Oh, gonosz, gonosz nénike… Hanem hát ezzel nem sokra megyünk. Ez nem
terv, ez csak egy óhajtás.

– Kicsiny téglákból épülnek a nagy házak.

Épülnek bizony, de nem fundus nélkül. Vége van ennek a dolognak. A kis
és nagy rókák, a kik valamikép szerepeltek benne, mind megegyeztek
abban, hogy itt nincs mit keresgélni többé. A sok róka közül csak egynek
volt belőle haszna, annak, a melyik a Horka-erdőben ezen a réven
megmenekült. Ámbár még annak se, mert a puska amúgy sem volt megtöltve.

Homlódyné azonban mégse pihent, mert noha minden elcsendesedett s az
atyafiak napirendre látszottak térni, éles megfigyelő észrevehetett
volna bizonyos különösségeket; hogy ő nem szüntette meg az érintkezést
Tóthékkal, sőt egyre melegebb barátságba ereszkedett. Majd minden héten
ott volt náluk, ők viszont átjártak Voglányba. Az is észlelhető volt,
kivált későbben, hogy Vilma, Homlódyné és Feri valami titkot
rejtegetnek, néha egyetértőleg összenéznek, azonfelül sokat tanácskoznak
zárt ajtóknál. De hát kit érdekelt már ez! Ha tervelnek, hát mulassanak.
Ártatlan dolog már a Máli néni minden praktikája. De mindegy. Hiszen a
pók se azért szövi az ő vásznát, hogy kereskedésben eladja, szövi a maga
gyönyörűségére és ha tizet leütnek is a hálóiból a porolókefével, a pók
meg nem únja, szövi a tizenegyediket.

Hogy azonban lehetett valami egészséges mag a Máli néni terveiben, arra
is volt jel, a Noszty Feri gyors kiépülése kedélybetegségéből. Nemcsak
összeszedte magát, de reményleni kezdett. (Ez már nyilván a Homlódyné
életelixirje.) Egy napon kijelentette, hogy únja magát Vilmánál, elmegy
Pestre, vevőt keresni yachtjára. Szóval már pénz kell neki. Tehát már
meggyógyult. Mehet.

Csak egy levelet hagyott Bontóváron, Kopereczky számára, melyben arra
kéri, hogy helyezze át egy más járásba, a mi meg is történt, mihelyt
Kopereczky hazajött Karlsbadból, áttette a megye éjszaki részébe, az
ottani szolgabirót helyettesítvén árvaszéki elnöknek; a főispán
tapintatosnak találta Feri kérését, mert nem járhat ezek után
Rekettyésre, Feri pedig a hitelezői zaklatása elől menekült oda; a
voglányi szolgabiróság teendőivel ideiglenesen Malinka Kornélt bízta
meg.

Mindez úgy látszott, mintha magától történnék, a világ elhelyezkedik a
benne levő súlyok szerint, holott ez úgy volt kicsinálva, billentyűk és
kerekek hozattak észrevétlen módon mozgásba, bizonyos czél kedvéért. A
főispánék Krapetzen töltötték a szeptembert és októbert, a kis
Kopereczky már járni tanult az elhanyagolt parkban, Tóthék a
Somlyó-hegyen szüreteltek s csak november elején jöttek haza; Feri az új
járásban tartózkodott és csak levelekben érintkezett Homlódynéval és
Vilmával, – de épen ezek a levelek árulói annak, hogy a mi történt,
abban nagyrészt az ő kezük van.

November 3-ikán beszakadt a privogyeczi kőszénbánya s valami harminczöt
munkást eltemetett. Erre a szerencsétlenségre (nota bene nem állítom,
hogy a bányát is Homlódyné döntötte volna be) hazajött a főispáni
család, Homlódyné meghivta ebédre Klementy szerkesztőt és kifőzte vele,
hogy a szerencsétlenül jártak családjai javára valami nagy dolgot kell
csinálni. Ebbe a hazaérkezett főispánné is bevonatott s elhatározták,
hogy egy nagy bált adnak, pompás élőképpel.

Egy erdélyi fejedelemről, a jámbor Apafi Mihályról maradt fenn a mese,
hogy a fejedelemségét egy órára át engedte a feleségének, Bornemisza
Annának. Hogy mit csinált ez egyetlen óra alatt, nem jegyezte fel a
krónika. Tehát nem tudjuk. Bizonyára ő maga se tudta. Mert hisz
bizonyosan valami egyebet szándékozott csinálni, mint a nadrágban járó
fejedelmek. Pedig épen azt csinált, a mit ők. Adókat. De sokkal
nagyobbakat, mint ők.

Az egyórai uralmat ugyanis lefestette egy jó piktor. A szép kép
elterjedt a magyar házaknál és most, mikor már a fejedelemasszony
kétszáz év óta porlad sírjában, mégis keményen adóztatja nemcsak
Erdélyt, hanem a szomszéd nagy Magyarországot is, (a mely nem volt az
övé addig az egy óráig sem), mert általános divat lett az egyórai
uralmát személyesíteni élőképekben s a közönség tódult és fizetett, –
míg a tableaux vivant-okat ki nem szorították más divatok.

A választás itt is a népszerű «egy órai uralom»-ra esett. Kijelöltettek
az alkalmas személyek, a mennyire lehetett, az előkelő világból,
kivételt csak ez egy Tóth Mari képezett, a ki egy fiatal palotahölgyet
fog ábrázolni.

Az elnökséget a főispánné vállalta, ki személyesen kérte fel az egyes
szereplőket, minélfogva Rekettyésen is látogatást tett Homlódynéval és
felszólította Mari kisasszonyt a közreműködésre, mondván, hogy ő fogja
ábrázolni az erdélyi udvar legszebb hölgyét. Bizony pedig ehhez nem igen
volt most alkalmas a szegény Mari. A nyaka sovány volt, az arcza
színtelen, a szemei alatt kék karikák (a sok sírástól, – gondolta a
főispánné és érezni kezdte, hogy ő most Istennek tetsző dologban jár).

Tóthné igen köszönte a nagy szerencsét, hogy az ő leányára gondoltak,
igen hálás azért is, hogy a méltóságos báróné szegény házukhoz megalázta
magát, Marinak szükséges volna egy kis szórakozás, mint fűnek a harmat
nagy szárazságban, nem is lenne egyetlen szava se, ha az Isten meg nem
látogatta volna (ugyanis köszvény volt a Tóthné lábaiban és nem birt
megmozdulni a karosszékből), hanem így nincs a ki Marival bejárjon a
próbákra, mert Mihálynak is hosszabb időre el kell utaznia Trencsénbe,
miután még most sincsen rendben a hagyatéki ügy, Isten nyugosztalja
Velkovics sógort, értett egy várost igazgatni, látott talán a messze
századokba előre, de a saját zsebébe nem látott.

– Mindez ne aggaszsza, kedves Tóthném, – vette át a szót a tatár
herczegnő, – mindössze egy-két értekezlet lesz a toillettek dolgában,
majd egy-két próba, ha a kosztümök elkészülnek s én akkor mindannyiszor
eljövök, elviszem az én lelkem Marimat és vissza is hozom a mamájához,
föltéve, hogy még akkor a mama nem lesz talpon.

Miután Tóth úrnak sem volt ellenvetése, sőt helyeselte a jótékony czélt,
Mari véglegesen besoroztatott az egy órai uralomhoz, sőt Tóth Mihály
annyira ment, mikor a hölgyek búcsúztak, kihúzott a zsebéből egy ezrest,
hogy a mennyiben nem találna akkor otthon lenni, ezzel megváltja a
belépti jegyét.

Tóth mintegy háláját akarta jelezni e gavalléros felülfizetéssel. Azt a
körülményt, hogy a főispán Nosztyt elhelyezte a járásból, iránta való
gyöngédségnek képzelte s ez igen jól esett neki.

Volt miről beszélni a megyében, a bányamunkások iránti részvét divattá
emelkedett. Boldogok az urak, mert a szegények őket szolgálják és ha
valami bajuk történik, az is egy mulatságra ad alkalmat az uraknak.
Mikor a szegény emberek szemeiben megjelennek a fájdalomtól, nyomortól
kisajtolt gyöngyök, akkor az úriasszonyok is előszedik a gyöngyeiket – a
cassete-jeikből. Lázas készülődések folytak, szabók, frájjok, masamódok
éjjel-nappal varrták a piperét és jelmezt. Sok babrálás van az
ilyeneken. Csak deczemberben jutottak annyira, tanácskozások,
értekezletek, kanapé-processusok után, hogy végre huszadikára
kitűzhették a főpróbát, mely már kosztümökben, esti világításnál
történik meg. Erre már néhány műértő vendéget is meg lehet hívni a
főispánné salonjába.

Kétségkívül Homlódyné volt a legfürgébb, ki a mellett, Tóth Marit
gardirozta, behozta az összejövetelekre és hazavitte, valami egyébben is
buzgólkodott. Gyakran súgtak-búgtak össze Vilmával, később Malinkát is
bevonták valami titokzatos összeesküvésbe. Noszty Feri ritkán jött be a
székvárosba és akkor Rágányoséknál szállt meg, Homlódyné ott kereste
fel, nagy tanácskozásokba merültek, de ezekről egy szót sem szóltak
senkinek.

Az utóbbi napokban azonban mégis közölni kellett egyet-mást
Kopereczkyvel, mert Ferinek pénzre volt szüksége, hogy magát ideig-óráig
a hitelezők ádáz rohamaival szemben fentarthassa.

Kopereczky végig se akarta hallgatni a tervüket, ijedten dugta be füleit
ujjaival.

– Semmit se akarok tudni. Mosom a kezeimet. Csináljatok, a mit akartok.
A szivem veletek van, de pénzt tőlem ne kérjetek.

– Hisz csak kölcsön lenne, – kapaczitálta Homlódyné. – Mindent
visszakapsz Feritől.

– Kölcsönt hiszen adok, nem ugyan pénzben, hanem a mi sokkal többet ér
aranynál, gyémántnál…

– Mi lehet az? – tünődött Noszty Feri.

– Odaadom kölcsön egy pár napra Bubenyikot. Ha valamely turpisságban jár
az ember, Bubenyik megbecsülhetetlen kincs.

– Hát azt is köszönettel fogadjuk, de egy kis pénzt se sajnálj tőlünk.

– Ritka furfangos ember – áradozott a főispán – és intelligens. Valaha
szinész volt, tele van ötletekkel az imposztor. A mire ez ráadja magát,
az okvetlenül sikerül.

– Ej, hogy lehetsz olyan következetlen, kedves Izrael, – puhítgatta a
tatár herczegnő, – azt mondod, hogy Bubenyikkel sikerül s mégis
megtagadod a pénzbeli támogatást, a mi nélkül pedig Bubenyik nem ér
semmit. Edd meg a Bubenyikodat. Eszünk magunknak is van.

– De nem annyi, mint Bubenyiknek.

Homlódyné ismerte Kopereczkyt, elkezdett vele disputálni, ingerkedni,
nevetségessé téve Bubenyik iránti elfogultságát, biztos volt, hogy ezzel
feltüzeli, kihíjja valamely hősies áldozatra.

– Mit, ti semmire se taksáljátok őt. Én meg a terveteket nem taksálom
semmire. Nem adok rá egy ólompitykét. De ha Bubenyik benne lesz, az
mindjárt más, Bubenyikra még rászánok egy kis összeget.

Így jutottak némi pénzhez és Bubenyikhez, kit Feri még aznap kicserélt
Pimpósival és beavatott a tervbe.

Nagy figyelemmel hallgatta, hol az egyik fülczimpáját vakarva, hol a
másikat; nem tetszett neki.

– Hiszen ez valóságos gépezet, sok benne a sróf, meg a kerék, meg a
rugó, ha csak az egyik nem jár jól, vége az egésznek. Hanem hát azért
megteszünk mindent.

Tényleg sokfelé ágazott a terv, melynek deczember 20-ikán kellett
eldőlnie. Kegyetlen hideg idő volt e napon. Malinka, ki korán reggel
kelt fel, befagyva találta az ablakokat. A reggelinél aggodalmasan
említette a főispánné:

– Félek, hogy a Gyík befagyott az éjjel s ez mindent elrontana.

– Attól nem kell tartani, – jegyezte meg Malinka. – Annyira be nem
fagyhatott, hogy a jég egy kocsit megbirjon. Különben majd meglátom
útközben. Ne legyen ideges.

– Elmegy? – kérdé a főispánné.

– El kell mennem Voglányba. Hiszen tudja. Odarendeltem az útibiztost.
Nem tudom, megbizható ember-e?

– Föltétlenül. Férjemnek gazdatisztje volt, s most, hogy Krapetzet
bérbeadtuk, ide helyezte be.

Malinka úr, ki innen vitte ideiglenesen a szolgabirói teendőket, miután
a főispán csibukjából kiszítt egy pipa dohányt, beburkolózván ugyancsak
a főispán bundájába, áthajtatott Voglányba.

Szép fehér világ volt odakünn. Millió gyémánttű csillogott a fákon s
vakító fehér bunda alatt aludott a föld. Minden egyszínű volt, csak a
lovak, a kocsis és a Pimpósi szájából kiömlő pára volt szürkébb egy
árnyalattal. A Gyík, mely Bontóvár alatt fut el egyenesen Voglányig s
csak Voglányon túl kanyarodik be Mezernye felé, mintegy kizárva
Rekettyést, Bálingot, Hertyánt és a mellette fekvő pusztákat, nem volt
befagyva, hanem javában zajlott, szilaj zúgással nyargalt medrében s
hatalmas jégtáblákat vitt tarajos hátán.

Voglányba a szolgabirói hivatalba érve, már ott találta az előszobában
az útibiztost. Ismerős arczú, gömbölyű öreg úr volt, zöld-piros
harasztból kötött kendőbe bagyulált nyakkal, csikóbőrrel bélelt
bekecsben.

Malinka rögtön ráismert. Hisz ez Klincsók, a szederjesi volt kasznár.

– Hát végkép ott hagyta a sovány ökröket? – kérdezte Malinka kedélyesen.

– Elváltunk, – sóhajtott fel az öreg, – mert birtokocska elment bérletbe
s bérlő engemet nem akarta, pedig az ökröket átvett mindnyáját.

– Jőjjön be, öregem. Tudja-e mért rendeltem be?

– Nem tudok, tekintetes ideiglenes szolgabiró ur.

– Mondja meg nekem, milyen állapotban van ez idő szerint a rekettyési
híd?

– Híd van jelenleg rendes állapotban.

– Mikor látta?

– Mindennap látok őtet.

– És teljesen jó?

– A lexebb, legjobb híd egész járásban.

– Fázik még a keze?

– Nem fázik az. Csak szerínységből czékla-színű.

– Melengesse meg egy kicsit a kályhánál. Aztán üljön le az íróasztalhoz
és intézzen hozzám egy jelentést, hogy a rekettyési híd meg van
rongálva.

Klincsók nagy szemeket meresztett.

– Rosszúl engem értenyi tetszet.

– Ne okoskodjék. Tegye azt, a mit rendelek, ez a méltóságos főispán úr
akarata is. Mit ért maga a magasabb politikához!

Klincsók erre kikereste a pápaszemét, leült az iróasztalhoz és írta a
jelentést, hogy rossz a híd, miközben csurgott homlokáról a verejték.
Kétszer is megállt, megtörülgette és fújt egyet: «Huj, huj, de meleg ez
a prémecske, de nehéz vele konczipiálnyi.»

– Miféle prém az?

– Kiszló.

Malinka gondolkozott. Valami nevezetes prém lehet. Sohase hallotta a
hírét. Távolról se gyanította, hogy a «kiszló» kis lovat (csikót)
jelent.

Végre elkészült volt a jelentés, Malinka elolvasta, eltette a többi
akták közé, aztán kiadta a rendeletet szinte írásban, de megmagyarázta
szóval is.

– Ma este, mihelyt besötétedik, tehát öt-hat órakor, a munkásokkal
szétszedeti a rekettyési hidat, úgy hogy az éjszakán át járhatatlan
marad, korán reggel öt-hat óra tájban azonban ismét összerakatja s egy
pár új palló deszkát tesznek bele. Így követeli ezt a közigazgatás
érdeke. Megjegyzem, hogy ez estig a legszigorúbb hivatalos titok.
Megértette?

– Holtig tanulja az ember, – jegyezte meg alázatosan Klincsók, fejével
bólingatva.

Még egy megbizatása volt Malinkának a főispánnétól; át kellett mennie
Rekettyésre és ha Tóth Mihály otthon lenne, valahogy úgy mesterkedni,
hogy hivatalos eljárás czímén vagy más ürügy alatt otthon is maradjon a
délután folyamán. Át is ment, de Tóth Mihály még nem volt otthon, csak
másnapra várták. Hogy férfi legyen a háznál, Igali Menyhért, az öreg
kasznár hurczolkodott át ideiglenesen. Becsületes, hű ember volt, hanem
parázna szájú és az a rossz szokása volt, hogy fenhangon gondolkozott.
De ha valami kiszaladt a száján, olyan töredelmesen tudta mondani:
«gráczia a fejemnek», hogy lehetetlen volt rá haragudni.

Az asszony már fent sántikált, de bot mellett s erősen bízott, hogy a
jótékonysági nagy bálra már maga viheti be leányát Bontóvárra. Ebéd
közben vidám volt a hangulat, míg Bligi, a dogg, elő nem jött a
csontokra, s rettenetesen kezdte ugatni Malinkát. «Csiba te, –
riasztgatta Igali, – hát már minden szolgabirót elugat innen valaki?»

Igali a szájára ütött, hogy «gráczia a fejemnek», de már késő volt, Mari
lesütötte a fejét és a tányérjára bámult. Tóthné szemkarikái
megnedvesedtek s azontúl beállott a kínos csend. Csak a feketekávénál
támadt egy kis élénkség, betoppant Homlódyné s vele üde levegő csapott
be.

– Itt a pandur, – kiáltá már az ajtóból. – Megyünk!

– Készen vagyok, – jelenté ki Mari és repesve szaladt kezet csókolni.
Szaporábban kopogtak a Tóthné mankói is, a mint a jött elé tipegett.

Csakhogy nem addig az, nem azért van itt Igali bácsi, hogy ne tudná, mi
jár egy ilyen útra. Dehogy mennek, dehogy, méltóságos asszonykám, míg én
egy kis téglát nem melegíttetek a lábuk alá, tudom én, hogy mi kell az
olyan kis lábaknak. Az enyim is olyan volt – három éves koromban.
Bárcsak tyúkszem lehetnék rajta. Gráczia a fejemnek.

Nemcsak téglát, hanem két kis vízzel megtöltött forró palaczkot is tett
bele a muffokba a kezeknek, mire a hintóba kászmálódtak.

– Ma aztán ne nyugtalankodjék, kedves Tóthném, hogy későn hozom haza a
báránykámat, – kiáltott ki a hintóból Homlódyné, – mert este tartjuk a
főpróbát s utána egy kis vacsora van Vilmánál. Éjfél is elmúlik, mire
haza vergődünk.

– Nem tesz semmit, – jegyezte meg Igali. – Holdvilág lesz az éjjel. S én
úgyse tudok aludni, ébren várom a kisasszonyt.

Még egy rövid órát trécselt Malinka Tóthnéval, aztán befogatott és
elment. A Gyík hídján túl, a «Kurjantó» csárdánál szembe jöttek Klincsók
és emberei; megnyugodva látta, hogy a hivatalos akarat szerint forog
odább a világ kereke.

Mire Bontóvárra ért, – kurták most a napok, – este lett; a megyeház
udvara tele volt hintókkal, az ablakok kivilágítva véges-végig. Nyilván
mind összejöttek már a szereplők és öltözködnek.

Néhány meghivott vendég a főispán szobáiban kártyázott, ezeknek csak
akkor szabad belépni a nagy szalonba, ha a jelenet már fel lesz állítva,
hogy teljes legyen az illuzió.

Sokáig tartott, míg eligazodtak, de meg kell adni, sikerült. Kopereczky
legalább el volt ragadtatva, kezében tartván a festményt s
összehasonlítva az elébe táruló élőképpel, a feleségéhez szaladt s egy
csókot nyomott a szájára. «Pecsét, a másolat hiteléül», mondá, s ezzel
konstatálva volt a siker. Ki merne a főispánnak ellentmondani? Malinka
keserűen mosolygott. Noszty Feri Marinak intett jóestét, ki remegve,
holthalványan bújt a fejedelemasszony bíborpalástja mögé. Egy pár udvari
dáma édesdeden kaczagott valamin, az egyik egy czukorkát hagyított a
túlsó sarkon álló fejedelmi apródnak, ő pedig igyekezett azt elkapni.

Homlódyné, a ki az udvarmesternőt ábrázolta, stylszerű zsörtölődéssel
fordult feléjük:

– Asszonyok és leányasszonyok, ne mozogjanak kegyelmetek, mint a
kukaczok és ne nevessenek a fejedelemné ő nagysága jelenlétében,
egyrészt mert nem illik, másrészt mert Csopp fényképész úr magnesiumfény
mellett le fog most bennünket venni.

Hiszen sok kedves volt ebben, ha győzné valaki elmondani. A gyertyákat
el kellett oltani előbb. Koromsötétség támadt, Horth Pista elkiáltotta
magát: «Szabad a csók!» Egy-két sikoltás hangzott. Vilmát valaki
megcsókolta, az ő éles fölszisszenése vált ki legjobban. Azután kigyúlt
a magnesium fantasztikus fénye, egyet vagy kettőt kattant a
fényképezőgép és a társaság meg volt örökítve.

Hogy Vilmával történt valami, csak abból lehet gyanítani, hogy miután a
szereplők levetették a jelmezeiket és megjelentek az ebédlőben,
Kopereczky egy bősz leopárd tekintetével fürkészte az embereket s Vilma
elsuhanván Malinka mellett, halkan, szemrehányón mondta: «Micsoda
könnyelmű ördög bújt ma magába?» Malinka persze ártatlan képet vágott és
a végén azt hámozta ki Kopereczky, hogy voltaképen Feri csókolta meg a
hugát. Elég csacsi, hogy nem egyebütt kereskedik.

Kereskedett volna biz ő, de nem igen lehetett, mert sok szem figyelt rá
és Marira. A főispánnénak volt annyi tapintata, hogy nem ültette őket
egymás mellé. De ha szomszédságban ülnek, sem beszélhettek volna
egyebet, mint közömbös dolgokról. Ez pedig a semminél is kínosabb.

Mindössze egyetlen szempillanat látszott alkalmasnak, mikor a
háziasszony feloszlatta az asztalt és a szétszéledő vendégek nagy
összevisszaságban, az asztal körül tolongva, egymás egészségére kivánják
a vacsorát, gépileg nyújtogatván kezeiket előre, jobbra-balra, hol üres
kezet látnak. Hogy történt, hogy nem történt, egyszer csak valami
villamos áram-szerűt érzett Mari s látta elhomályosodó szemekkel, hogy
keze a Feriében pihen. Melyik volt forróbb, melyik reszketett jobban,
melyik nyúlt a másikhoz előbb, ki tudja. Csak nagyon édes volt az
érintés és az agyvelőtől kezdve az egész testen kéjjel nyilallott végig.

– Oh, Mari, Mari, hát így kell nekünk szemben állni, ilyen hidegen…

– Nem én vagyok az oka, – susogta leheletszerűen, és lassan, szelíden
visszahúzta a kezét.

– Hol beszélhetnék magával?

– Én velem? (Gyermeteg csodálkozással emelte fel a fejét.) Én Istenem,
hát hol? – mondá daczos vállrántással, majd leereszté a két karját
lankadtan. – Nem mondhatom, nem tudom.

És ellépett mellőle, hogy elkeverőzhessék a sokaságba.

A szalonba theát hordtak fel, hármasával, négyesével letelepedtek apró
asztalokhoz, fecsegtek, tréfálóztak és úgy elröpült az idő, hogy senki
észre se vette, éjfélre járt.

– Talán mehetnénk, szivecskem, – figyelmezteté Marit Homlódyné. – Nem
valami jól érzem magamat. Majd ide hivom Noszty Ferit.

Mari egy szót sem felelt, mintha megzsibbadt volna a nyelve, hanem a
vonagló ajka és a felhúzott szemöldíve egyetlen hangos kérdés volt.

Homlódyné megsimogatta a fejét. Gyermekeket szokás így megnyugtatni.

– Noszty hozzánk Voglányba jön hálásra, Homlódyval van valami dolga, hát
meg akarom neki mondani, hogy fogasson, legalább férfi lesz a
kíséretünkben – a másik kocsin.

Ferit könnyű volt megtalálni, átellenben ült egy kuczkóban, talán hogy
onnan messziről Marit láthassa, de nem soká maradhatott egyedül, a két
Kleckner baronesz, egyik jobbról, másik balról, valóságos ostrom alá
fogta. «Oh, a szemtelenek!» gondolta Mari és úgy fájt, de úgy fájt a
szive, hogy azt ki sem lehet mondani.

Homlódyné odainthette volna, de meg volt állapítva a családi jelszó:
«semmi tapintatlanság és semmi összeboronálási kisérlet, mely a család
méltóságát érinthetné»; inkább ő kelt fel s ment Ferihez.

– Fogass be! – mondá halkan.

Feri eltűnt s kis idő múlva jelentették, hogy a kocsi előállott.

Csakhamar lent voltak a kapuboltozat alatt, hol régi buzogányok, dárdák,
bőrvedrek lógtak a falakról s zuzmarás bajuszú fegyveres várta járt
egyhangú léptekkel föl s alá. A hölgyek helyet foglaltak a phæton
kocsiban. Homlódyné megigazgatta a Mari kékróka bundáját, bebagyulálta
nagykendőbe a fejét, hogy csak a szeme látszott és a fehér homlokából
egy csöpp. A Homlódyék inasa felugrott a bakra s ezzel megindult a
kocsi, helyet adva a háttérben álló homokfutónak, melynek a lovai
nyugtalanul csattogtatták patkóikkal a megkopott gránitköveket.

– Hopp, a tarisznyám! – kiáltá most Bubenyik, s még az istállóba kellett
szaladnia a tarisznyáért, a mivel egy kis időt és annyi tért vesztettek
az előre indult kocsival szemben, hogy bár lóhalálban eresztette meg a
négy feketét Feri, mégis csak túl a városon, a Róth-féle gőzmalomnál
érte utól, sőt melléje vágott; odadobván a gyeplőt kocsisának, hirtelen
leugrott s egy iramodással úgyszólván fölhagyította magát a Homlódyné
kocsijába. «Ügyes egy fattyú», csóválta a fejét Bubenyik.

– Meg vagy te veszve? – támadt rá Homlódyné. – Hogy megijesztettél! Mit
akarsz?

Feri egész nyugodtan leereszkedett az előülésre és mintha csak egy
szomszéd szobából nyitott volna be, egyszerűen felelte:

– Átjöttem egy kicsit beszélgetni, abban a föltevésben, hogy unatkozni
méltóztatnak.

– No, ugyan jó helyre jöttél. Mari kisasszonynak nem szabad beszélni,
mert légcsőhurutot kap, én pedig máris olyan rosszul vagyok, hogy azt se
tudom, mit csináljak.

– Mi baja, Máli néni?

– Azt hiszem, a gyomorgörcseim kezdődnek… Oh, rettenetes az.

– Igyék egy kis cognacot!

– Jaj, ha volna.

– Van nekem, mindig itt hordom a kis kulacsomat.

S ezzel kihúzott egy kis befonott üveget a vadászkabátja zsebéből,
lecsavarta a dugóját és odanyújtotta.

– Az Isten is megáld érte.

– No lássa, úgy-e hogy mégse vagyok fölösleges – majd hozzátette
szomorúan, – magának.

Homlódyné ivott és csendesen, szótalanul szuszogott egy darabig; Feri
odább húzódott egy piczinyt és ha egyet zökkent a kocsi, térde összeért
a Mari lábával, kikerülhetlen volt, bármennyire összehúzódott is
szegényke a sarokban; csak az a baj, hogy kevés kátyú volt. (Kár volt
ezt az utat olyan nagyon beczézni szolgabiró korában.)

Csikorgó hideg, tiszta idő volt, azokból a szép fehér éjszakákból való,
mikor a végtelen fehér szemfedőn, mely a földet takarja, meglátszik, a
hol a nyúl lábnyoma kicsipkézte. A hold megolvadt ezüstjében minden a
mezőn maradt kóró, garád szélén meredező fűzfa kisértetszámba megy,
messze valahol egy bagoly meglepően utánozza csodálatos huhogásával a
harangszót, rémletes valami ez a szélcsendes éjben.

– Jobban van, Máli néni?

Máli néni nem felelt, csak nyöszörgött.

– Nem fázik, Mari kisasszony?

– Köszönöm, csak a lábam érzékeny egy kicsit.

– Szabad megigazítani a lábzsákot?

– Oh nem, nem. Ne nyúlkáljon! Majd csak én… én.

– Mozgassa, rázogassa egy kicsit a lábát, meglássa, mindjárt nem fázik
úgy. Máli néni úgy látszik, elszundikált. Pedig milyen szép éjszaka
volna, csak persze meleg szobából kellene benne gyönyörködni. Mennyi sok
szép szikrázó csillag! Mintha czukorporral lenne az égbolt behintve.
Vajjon melyik a maga csillaga?

– Ki tudja azt? – sóhajtott fel Mari. – Nekem talán nincs is csillagom.

– Mindenkinek kell lenni, – azt mondják.

– Mondani mindent lehet.

– És azt is mondják, hogy ha valaki kitalálja a maga csillagát, mindjárt
meghal.

– Ha hinném, mindjárt találgatnám.

– Hát válaszszon egyet, én is választok, aztán majd megtudjuk, közel
vannak-e.

– Úgyis tudjuk, hogy messze vannak.

– De legalább eltelik az idő. Ugyan no, válaszszon!

– Jól van, hát választottam.

– Én is. Melyik a magáé?

– Maga mondja meg előbb.

– Látja ott azt a parányi fényt a Gönczöl szekere mellett balra.

– Hiszen ha tudnám, melyik a Gönczöl szekere.

– Jaj nekem! Mindjárt meghalok – nyögött fel Homlódyné s egész teste
vonaglani látszott – végem van.

Mari nyugtalanul mozdult meg.

– Mije fáj, édes tante? – kérdezte Feri.

– A görcs, a görcs – lihegte Homlódyné – azt hiszem, meghalok.
Rettenetes, a hogy fáj.

– Szent Isten, mit csináljunk? – tördelte a kezeit Mari kétségbeesve.

– Nem kiván valamit, kedves néni? Szóljon kérem, mit tegyünk?

De Homlódyné egy szót se felelt, csak jajgatott, nyöszörgött s rövid
lélekzeteket szedett.

– Gomboljátok föl a ruhámat – hörögte végre ziháló mellel.

Feri azonnal szorgoskodni kezdett, de Mari megfogta a karjait s
erőszakosan elrántotta.

– Mit gondol, az Isten szerelmeért? A ruhát fölnyitni ebben a hidegben!
Nem engedem. Hiszen biztos volna a tüdőgyulladás.

– Azt gondoltam, hogy talán a mieder szorítja…

A Homlódyné inasa hátrafordult.

– Ilyenkor melegített zabzacskókat raknak, megkövetem alásan, a
méltóságos asszony gyomrára. Az szokott használni. Itt van nem messze
egy juhászlak a pusztán, talán oda kellene hajtatni és a párnák közé
tenni.

– Ejh, hisz már Voglány sincs messze. Csak hajtson a kocsis, – rendelte
Noszty.

Csakugyan hallatszott már messziről a voglányi kutyák ugatása. Egy égnek
meredező nagy fekete rém feléjük látszott lépegetni – ez a kastély ódon
bástyatornya – csakhogy nem az közeledett, hanem ők, mert a négy ló
száguldott, mint a vihar.

Nehány percz mulva a kastély udvarán voltak. A Feri táltosai előbb
odaértek, már ki is voltak fogva. Bubenyik elsőnek szaladt az érkező
kocsihoz, megkérdezni, mi történt. Feri és az inas gyöngéden leemelték
az úrnőt, mire a kastély cselédjei is előjöttek lámpásokkal. Mari
szintén le akart szállni, hogy itt marad ápolni.

– Nem, nem – ellenkezett a beteg síró hangon. – Szegény mamája tudom
aggódik. Csak menj Feri, kisérd haza és vigyázz, meg ne hűljön.
Visszafelé eredj el az orvosért.

Mari épen tiltakozni akart, hogy egyedül sem fél elmenni, de ha
Nosztynak az orvost kell elhozni, akkor nem lehet semmi szava.

Hagyta tehát Nosztyt maga mellé ülni, a Homlódy inasa helyére a bakra
felugrott Bubenyik, a fogat megfordult az udvaron és megindult Rekettyés
felé. Hiszen egy verébugrás az egész. Mindjárt otthon vannak.

Az idő megenyhült. Egy csomó sötét rongy uszott volt imitt-amott az
égen, nyujtotta, huzgálta valami láthatatlan kéz, míg egyetlen sötét
fátyollá formálódott.

– Elnyelte a felhő a csillagainkat – próbálta a beszélgetést megkezdeni
Feri.

– Én úgy se tudnám már, melyiket választottam – szólt Mari.

– De most mindjárt megeszi a gyertyánkat is.

És csak emlegetni kellett, hirtelen elbujt a hold is, sötét lett. A
mellett csendes, mozdulatlan volt minden. Csak a Gyík morajlott egyre
hangosabban.

Mind a ketten a haragos folyócskát hallgatták, mely mindenütt a kocsijuk
mellett futott, mint egy kezes csikó. Különös hangulat vett erőt Marin.
Ki hitte volna még csak néhány órával ezelőtt, hogy ők ma éjjel együtt
fognak utazni Nosztyval, kettesben, egyedül, úgy hogy csak a csillagok
fogják látni, azok is csak kis ideig, mert a jó Istenke eloltogatja őket
és végül a lámpát is elfújja… Vigyáz-e hát vajjon a jó Isten a gardedam
nélküli leányokra s törődik-e azzal, mi illik, mi nem illik?

Feri próbálta megtörni a csendet; egyszer-másszor fölvetett valamely
tárgyat, melynek szálán melegebb beszélgetés fejlődhetnék, de Mari egy
kurta igennel vagy nemmel legott elvágta a fonalat; zuzmarás házfedelet
bajos gyufaszálakkal meggyújtani.

Inkább nem erőltette tovább (hiszen lesz még arra idő). Gondolatokba
merültek mind a ketten, Bubenyik fütyörészett a bakon, a lovak pedig
vígan koczogtak előre, midőn egyszer csak fölkiáltott Mari.

– Nézzen csak oda!

S önkénytelenül közelebb húzódott Nosztyhoz, mintha oltalmat keresne
nála. Elfelejtette leány voltát, a kényes helyzetet, a mit a véletlen
szült, csak azt tudta, hogy ő a gyenge és Feri az erős.

– Ott, ott!

Körülbelül másfél kilométer távolságban élénk tűz lobogott. Eleinte csak
szép látvány volt, a rézsut lengő szürke fátyol a füstoszlop, mely alul
egy rubint rózsával látszott letűzve lenni, de most már látható lett,
hogy emberek rezsegnek a tűz körül, mint a mesékben a zsiványok, mikor
az erdőben pecsenyét sütnek.

– Nem tudom, mi lehet – felelte Feri egyszerűen.

– Ugy félek, de olyan nagyon félek – rebegte a leány és a foga is
megvaczagott. – Talán zsiványok.

– Oh dehogy.

– Alkalmasint valami erdő felé tévedtünk.

– Nincs erre sehol erdő.

– Bizonyosan tudja, hogy jó úton vagyunk?

– Bizonyosan.

– Nézze csak, milyen marczona, ijesztő alakok! Oh Istenem, Istenem.
Megölnek minket.

– Ne féljen semmit, míg engem lát.

– Mondja csak, erős maga?

– Nincsen olyan legény, a kitől én megijedjek, de ha magát kell
védelmeznem, akkor tíznek se nézek oda.

Nem felelt, valami imádságot mormogott.

E pillanatban egy durva hang kiáltá:

– Megállj. Egy tapodtat se tovább!

– Jézus Mária! – sikoltott Mari s kis erszénykéjét kezdte keresni ruhája
zsebében.

– No mi az? – kérdé Noszty.

– A híd fel van szedve, nem lehet átmenni.

A kocsi megállt, minthogy nem is mehetett tovább, mert egy korlátfa volt
odaállítva. A tűz mellől két ember a kocsihoz jött fáklyákkal s immár
nem oldalt, de elől lett látható sötétzöld habjaival a folyó, mely itt
fordul be a Mezernyei völgybe. Dobogója fel volt szedve – csak a váza
állt ott, a keret, az oldalak és a czölöpök.

Feri leugrott a kocsiról, megvizsgálta a hidat s beszélt a fáklyásokkal,
aztán Marihoz intézte a szavait:

– Nagy bajban vagyunk, a hidat javítják, nem mehetünk át. Hát már most
mit csináljunk? A híd csak holnap délelőtt lehet járható.

– Nem tudom – tagolta Mari reszketve. A fáklyafény az arczára verődött.
Olyan fehér volt, mint a halotté.

Feri visszaült a kocsiba.

– Mezernyére! – mondá a kocsisnak eltökélten.

A fogat megfordult és áttért a réteket átszelő útra.

– Hova megyünk? – kérdezte a leány elhalón. – Mi lesz velem?

– Mezernyére megyünk.

– Én haza akarok menni – felelte egyszerre, erőteljesen, makranczosan
legyintve egyet a muffjával a levegőben.

– De ha nem lehet, mert nem tudunk röpülni. Hiszen láthatta!

– Én akkor kiugrom a kocsiból, megyek a világnak – fakadt ki akaratosan
s kászmálódni kezdett, az egyik lábát kihúzta a lábzsákból.

– Mari! – könyörgött Noszty érzelgősen megfogván a karját, – hallgasson
meg…

– Nem, nem – és kirántotta a karját.

– Csináljon aztán a mit akar, de kérem, hallgasson meg előbb.

– No, hát beszéljen.

– Mezernyére azért viszem, mert ön már bágyadt és Mezernye van
legközelebb.

– És mit csinál velem Mezernyén?

– Hiszen épen ezt akarom mondani. Mezernyén ön otthon lesz. Ott van
Pázmár doktor, ott van az édes apjának a szanatoriuma, abban van neki
rendes szobája, ágya, Pázmár doktor hamarjában befűtteti és ön nyugodtan
eltöltheti az éjszaka hátralevő részét, úgy se sok van már belőle, s
reggelre megcsinálják a hidat, szépen haza mehet. Szóval maga ott meghál
a saját apja fedele alatt, én pedig elviszem Pázmárt Máli nénihez, a
hogy rám bizta.

Ez a magyarázat némileg megnyugtatta Marit, visszaült csendesen a
helyére.

– Nos, meg van nyugtatva? – kérdé szelíden Feri.

– Bocsássa meg, ha valami különösen gondoltam, de lássa, szegény kis
agyvelőmet úgy megzavarják a dolgok, hogy azt kellett hinnem, a mit az
apám mondott…

– Én rólam?

Csak a fejével bolintott szomorúan.

– Mit mondott?

– Azt, hogy maga nem becsületes ember és soha se lehet az én férjem.

De ezzel aztán el is tört a mécses, sírni kezdett.

Feri megrázkódott és egy szót se szólt többet. Feje a mellére hanyatlott
s egy perczig arra gondolt, hátha ő ugrana le a kocsiról s elindulna úgy
a világnak, hogy soha a hírét se hallanák.

Egy bolyongó éji madár neki akart repülni a kocsilámpa világosságának,
de mert a lámpát odább vitte a rohanó négy ló, az irányt tévesztett
bagoly a Feri fejének szállt s horzsolva szétterjesztett szárnyaival a
kalapját, kísértetiesen vijjongta: Kuvik, kuvik.




HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

(A botrány.)

Éjfél után két óra tájban zörgette fel a szt. Sebestyénnel átellenben
lakó Pázmár orvost Bubenyik, hogy jöjjön azonnal, Tóth kisasszony várja
künn és méltóságos Noszty Ferencz úr, hozza el a kulcsot is a Tóth úr
szobájától, mert a kisasszony itt fog hálni az apja szobájában (a
rekettyési hídon nem lehet átmenni), aztán hozza a bundáját, botosát is,
mert át kell mennie Voglányba, Homlódyné méltóságos asszony
megbetegedett.

Míg egymásután belebujt a ruháiba, addig lassankint az eseményeket és
azoknak az okait is összekapkodta a doktor, úgy hogy teljesen informálva
csoszogott el botosaiban a kocsihoz.

– Jöjjön, jöjjön kedves kisasszony. No semmi az. Itt jó helyen van. A
saját házában van. De ki látott valaha ilyen esetet! A tarka Zebedeusát
ennek a vármegyének. Hát nem tudják nappal megcsináltatni azt a hidat?
Hiszen mindjárt befűtök én. Nem a vármegyének, ámbár annak se ártana, de
a szobában. Ugy-e nagyon össze van törve? Hogy ne, hogy ne. Ez az Apafi
mindig részeges ember volt, de még most is bajokat csinál. Ugy? Hát az
élőképek főpróbája volt? A tarka Zebedeusát azoknak az élőképeknek. És
hát mi baja a Homlódynénak? Görcsök? Ugy kell neki, mert olyan, mint a
kéneső, mindig jár-kel és felfázik. Itt most a lépcsők következnek,
kisasszony. Csak tessék én rám támaszkodni. Hopp, itt vagyunk. A
szolgabiró úr már ismeri ezt a helyet. Ő is hált már itt néhányszor.

Kinyitotta az ajtót és gyertyát gyujtott. Egész barátságos szoba volt. A
fogason az öreg Tóthnak a kabátjai lógtak. Az iróasztalon könyvek,
Jósikától, Keménytől, Jókaitól, egy házisapka, a mit harmadéve
karácsonyra Mari kötött az apjának, ugyancsak egy törülköző-tartó a
mosdó-asztalnál, az is az ő himzése, hiszen itt ő valóban otthon van. A
balszögletben hófehér ágy kinálkozott fekhelyül, az ajtó mellett egy
vaskályha terpeszkedett, még a gyujtó is oda volt készítve.

– Hajoljon le Bubenyik, gyujtsa meg.

A száraz fa mindjárt tüzet fogott s csakhamar elkezdett pattogni,
szikrázni, majd perelni és dohogni. A lángok eleinte sziszegve nyalták a
fahasábokat, nyujtózkodva, mint valami kék giliszták, míg a folytonos
előnyomulásban végre erőt vettek rajtok s ropogva, diadalmas zúgással
tomboltak a kályhában. A doktor ezalatt meggyujtotta a szamovár alatt is
a szeszt, Marinak theát főzve; nyájas és vidám lett a szoba, Mari egy
kicsinyt magához jött és még mosolygott is. Mikor pedig Noszty
megsürgette a doktort, hogy jöjjön már, mert Máli tante türelmetlenül
várja Voglányban, Mari is tuszkolta, hogy csak menjen, menjen, ő egészen
jól érzi itt magát.

A doktor kivette a kulcsot kivülről és belülről tolta be a zárba,
figyelmeztette, hogy kétszer fordítsa meg.

– Ha pedig valamire szüksége lesz, itt a csengetyű-zsinór, húzza meg, az
ápolónők, a kik lent vannak a betegeknél, azonnal feljönnek. Majd külön
is utasítom most őket.

– Köszönöm szépen, de nincs szükségem semmire, kivévén nyugalomra.

– Hát csak pihenje ki magát, kedves kisasszony. Reggel majd magam viszem
el a mamájának.

Mikor elmentek, Mari Nosztynak is kezet nyujtott.

– Nem haragszik rám? – szólt és hamar elfordította a fejét.

– Dehogy – felelte Feri egyszerűen s aztán elmentek. Mari még hallgatta
a lépteiket az emeleti folyosón, kip-kop, kip-kop, ezek a Feri rithmikus
lépései, zsob-csop, ezek a doktor botosai, drob-brob, ezek a Bubenyik
nagy talpai. Még azt is hallotta, mikor a kocsi elindult.

Hirtelen vetkeződni kezdett, az ágy szélére ült, megoldotta felső
szoknyáját s kilépett belőle, kikapcsolta galambszín mellénykéjét, ekkor
jutott eszébe, hogy nincsen hálóreklije. Gépiesen nyomogatta össze a
mieder-kapcsokat s lehullt a pánczél, mint mikor a mákvirág kihasad a
burkából. Lehet-e igézőbb valami? A czipellőket is lehuzta s egyenkint
leejtette a padlóra. Kip, koppant az egyik, kip koppant a másik, mintha
azoknak a most elhangzott lépteknek felelgetnének.

Elhangzottak és talán soha se fogja hallani többé. Ugy elfacsarodott a
szíve, hogy sírva borult az ágyra, s addig sirdogált csendesen, míg
elaludt.

A gyertya égve maradt az asztalon, egy picziny piros rózsa nőtt ki a
kanóczából, egy molylepke keringett, tánczolt körülte eszeveszetten, egy
prücsök pedig hegedült neki hozzá valahol a falban.

A doktor az egész uton szundikált, Voglányban a kastély udvarán
felköltötte Noszty, bekisérte a Máli tante lakosztályába és átadta egy
komornának, míg ő maga úgy, a hogy jött visszasurrant az udvarra, a hol
már befogva várta a saját kocsija. Felültek Bubenyikkal és köd előttük,
köd utánuk, Mezernyére hajtattak.

– A torony-szobában világosság van – figyelmeztette ideiglenes gazdáját
Bubenyik, mikor a Szt. Sebestyén elé értek.

– Már mindegy – felelte Noszty. – Benne vagyunk.

Megállították a kocsit, a kórház éjszaki részénél, Bubenyik nyakába
kanyarította táskáját s gyalog lépegettek a homlokzathoz, a parkosított
részen keresztül.

Valami nyitott filagoria volt oldalt, a hol a betegek nyáron üldögélni
szoktak. Bubenyik ide vonta be Ferit.

– Itt majd elkészítem a méltóságos urat, hogy még az édes anyja se
ismerne rá.

A táskából kihúzott Bubenyik egy ősz parókát, meg egy álszakállt.

– No adja ide a fejét, olyan patriarcha lesz – mindjárt, hogy a
Sebestyénbeli anyókák azt hiszik, Aeskulap apó véteti fel magát
betegnek.

Nem hiába volt szinész valamikor Bubenyik, egy percz alatt átalakította
Nosztyt öreg embernek, parókát húzott a fejére, álszakállt ragasztott az
állára, egy ócska köpenyeget terített rá, s tetejébe vállára akasztotta,
a honnan ez mind előkerült, a tarisznyát.

– Rendben van. Már most csak tartsa magát egy kicsinyt görbén és tessék
megmondani, hol várjuk reggel?

– A vendéglőben.

Bubenyik visszament a kocsihoz, Noszty pedig előre jött a Szent
Sebestyén bejáratához s meghúzta az ajtófélfán lógó fogantyút, mire éles
hangon szólalt meg a harang odabent.

Kisvártatva kulcs nyikorgott az ajtóban s egy köpczös asszony dugta ki a
fejét, melyen fehér bodros főkötő pipeskedett, félrehibbanva és
meggyűrve.

Kezében lámpást tartott, mely csak gyér fényt vetett a jöttre.

– No, mi az? Mit akar?

– Beteg vagyok, kérem magamat fölvétetni a kórházba.

– Miféle szerzet? – kérdezte az asszony bizalmatlanul.

– Vándor óracsináló vagyok.

– Nem erre a vidékre való, úgy-e?

– Tóth úrék óráit igazítottam Rekettyésen.

Erre megenyhült egy kicsit az asszony és így szólt:

– Hát mi baja?

– Szédülök, – nyöszörögte, – azt hiszem, mindjárt összerogyok.

– De hol csavarog ilyen késő éjjel, hiszen mindjárt rorátéra fognak
harangozni?

– Lassan vánszorogtam az úton és minthogy ismerem Pázmár doktor urat…

Ettől még jobban megenyhült az asszony szigorú arcza s most már
valamivel nagyobb nyilást hagyott az ajtón, még csak az utolsó próba
volt hátra.

– Hajoljon idébb és leheljen rám.

Noszty, nehogy a lámpafénynél meglássa valahogy fehér fogait,
óvatosságból olyan közelről lehelt rá, hogy az ajkait érinté, csóknak is
beillett, csak hogy épen nem czuppant.

– No, nézd a vén kutyát! – kiáltott fel az asszony, hirtelen elrántva a
fejét. – Még mit nem akar!

De minthogy se bor-, se pálinkaszagot nem érzett rajta, most már kitárta
az ajtót előtte.

– Jöjjön be hát és pihenjen le, jó öreg. Reggel majd megvizsgálja a
doktor úr.

Ezzel elvezette a folyosón át a közterembe. Feri ismerte itt már a
járást s arra kérte az ápolónőt, hogy az ő ágyát messzebb jelölje ki,
mert nem tudna pihenni, ha a betegek nyöszörgését közelről hallaná, s
egyenest a csigalépcső melletti ágyhoz tartott, mely hátul volt egy
alkovenszerű szögletben.

Az ápolónő ráhagyta, s miután az új beteg kijelentette, hogy semmire
nincs szüksége, elcsoszogott lámpájával a terem előrészébe, hol egy
nehéz beteg mellett virrasztott. Útközben sorra nézegette az elfoglalt
ágyakat, figyelte az alvókat és betakargatta, aztán leült egy
karosszékbe az egyik ágynál, a lámpát letette a padlóra maga mellé, hogy
a fény ne bántsa az alvókat, egy kanál orvosságot adott be egy
félkönyökére emelkedő fehér alaknak, egy másik üvegből maga vett be
valamit, de aligha orvosságot, s lassan-lassan bóbiskolni kezdett, fehér
főkötős feje lazán mozgott, mintha madzagon lógna le a nyakáról, s
valami játszi szellő ingatná ide-oda.

Noszty csak erre az elcsendesedésre várt, melyet elvétve zavartak
sóhajok, szuszogások és nyöszörgések, gyorsan lerángatta ál-haját,
szakállát és a táskába gyömöszölte, lehúzta czipőit és hóna alá fogva,
lábujjhegyen a csigalépcsőig osont, fölment nesztelenül, kikereste
zsebéből a kulcsot, melyet egykor Tóth Mihálytól kapott használatba,
nagy óvatosan megfordította a mennyezeten levő zárban, mire
lassan-lassan fölemelte a csapóajtót, hogy zörejt ne okozzon, s most már
csak egy lépés – bent volt a Tóth Mari szobájában.

Meghökkent, mint a szentségtörő, a ki egy templomba lép rabolni. Egyet
lépett előre s a lépte neszétől megrémült. Zsibbadni, merevedni érezte
lábait. Ugy rémlett neki, mintha szellemek suhognának láthatatlan
pallosokkal az ágy körül, a honnan csendes, szabályos pihegés hallik.

Minden úgy volt még, mint mikor az álom betapasztotta szemeit, a szép,
szomorú szemeket. A gyertya égett, de már a legvége serczegett a
gyertyatartó üregében, a tücsök még mindig hegedült, hanem a víg, bohó
tánczos, a molylepke, már halva volt; a lángokba vágódott és megégett. A
kis czipők ott hevertek az ágy mellett. A rezedaszín szoknya, meg a
galambszürke blouse hanyagul a székre volt dobva, az utóbbi még szinte
az élő test formáit mutatta a vállaknál és a mellnél, a hol be nem
huppant és – csak remegve mert odanézni Noszty, – a fehér párnákba
besüppedve a Mari feje pihent, koszorúba font kalászszín hajával. Ajkai
körül amorettek játszottak. Nyakának édes vonalai minden
lélegzetvételnél mozogtak, alakultak, s mozogni látszott velök egy kis
szentkép, mely keskeny fekete bársony pántlikán lógott a nyakán, mint a
csöngetyű a bárányén.

Noszty szíve hangosan vert. Hallotta a mélységes csöndben, s ez olyan
bántó volt, mintha még valaki volna itt rajta kívül.

Bizonytalan kilátásokkal szorongatták különböző érzések; a megszorult
ember czinizmusa, a moral insanity chaotikus zagyvaléka, mely lényének
alapját képezte, a nemes ember fölszedett lovagias allürjei, a szerelmes
gyöngédsége, a kéjencz gyönyörszomja, mintegy birokra keltek a könnyelmű
úrfi lelkében. Volt mozzanat, melyben a megbánás kerekedett felül,
legjobb, ha visszaoson csendesen, de egy tekintet azokra a formás
czipőkre s az álmában gyöngén kipirult kedves arczra, megint meglökte az
ördög: hát mindezt itt hagyja másnak, mikor már majdnem az övé volt?
Nem, nem. Törjön szét a világ, szakadjon rá minden kárhozat, de meg nem
hátrál. Hiszen nem akar semmi becstelent, csak a csatát akarja
megnyerni, melyet neki a végzet üzent.

Határozott, sőt daczos léptekkel közeledett az ágyhoz. Ekkor pillantotta
meg a szoba falán végighúzódó csöngetyűzsinórt, kivette kését és
kettévágta. Az ágy mellett állva, megcsapta az a bódító illat, mely a
női testből kiárad, szédült és reszketett a vágytól minden porczikája,
érezte, hogy nem bír többé magával és nem tehet mást, mint átkapja azt a
bűbájos, titokzatos szépségekkel teljes alakot, a karjaiba szorítja,
álmát, haragját lecsókolja.

De mit mondanának majd ehhez azok a tiszta égi szemek, melyek most a
pillák selyemrojtja alatt vannak elrejtve? Mit mondanak, ha majd
megnyilnak? Jaj, azok a szemek!

És Noszty nem karolta át, a mint akarta, hanem a helyett letérdelt az
ágy melletti szőnyegre s gyöngén megérinté a párnán nyugvó kis kezet.

– Mari! – szólt halkan.

Erre a hangra feltekintett félébren, félálomban, meglátta Nosztyt,
valami mosolyféle suhant át az ajka balszögletében, aztán újra lecsukta
nyugodtan a szemeit. Azt hitte, álmában látja Nosztyt. S ez jól esett
neki.

– Itt vagyok. Én vagyok, – ismételgette Noszty hangosabban s kezébe
vette a kezét.

Mint a megriasztott madár, a hogy a szárnyát idegen érintésre
szétcsapja, elhárítólag emelte fel a karjait s egy velőtrázó sikoltással
bujt a paplan alá az álla hegyéig.

A rémületé volt az első mozdulata, a szeméremé a második.

Feri bűnbánó hangon beszélt hozzá:

– Bocsássa meg, oh, bocsássa meg, hogy ide jöttem. Ne haragudjék, édes
Mari. Nem akarok semmi rosszat. Csak azért vagyok itt, hogy
meghallgasson és igazat adjon nekem.

Az pedig egy szót se felelt. Ajkai mozogtak, látszott, hogy beszélni
akar, de nem tud, mintha megnémult volna. Finom orrczimpái remegtek,
homlokán a rettenet verejtéke gyöngyözött. Majd végre hangos sírásban
tört ki. Noszty pedig csak egyre ismételgette, hogy ne haragudjék és ne
féljen tőle, mert ő nem akar tőle semmi rosszat.

A könnyek igazi fegyverei a gyengébb nemnek; Feri elgyengült, Mari
megedződött általuk.

– Távozzék innen – kiáltá váratlanul, élesen s almavirágszín karját
végig húzva a szemén, végig kente rajta a könnyeket. – Ha ebben a
pillanatban nem megy, föllármázom a kórházat!

És keze a zsinór felé nyult.

– Hasztalan – felelte Noszty – a zsinórt elvágtam.

– Becstelen! – sziszegte a leány megvető hangon. – Nem félek magától. Én
amerikai leány vagyok. Velem nem olyan könnyű elbánni.

Erre a bátor hangra Feri úgyszólván összetört.

– Oh Mari, ne legyen olyan kegyetlen – esengett – ne itéljen olyan
keményen. Hibás lehetek, de nem becstelen. A módok és az eszközök, a
melyekhez nyultam, talán kifogásolhatók, de a czél…

E pillanatban nagyot lobbant a gyertya utolsó lángja s egy szörcsenéssel
kialudt, homály támadt a szobában.

Mari felhasználta ezt, a paplan alatt az ágy lábához csúszott, fürgén
mint a gyík, ott hirtelen átvetette magát az ágy deszkáján s egy
iramodással az ablakpárkányon termett.

Noszty csak az alsószoknyák sustorgását hallotta, aztán valami fehéret
látott megvillanni a sötétben, csak akkor vette észre, hogy voltaképen
mi történt, mikor onnan fenyegette meg:

– Ha ön nem megy, én megyek. Leugrom innen, – s ezzel csavarni kezdte az
ablak kilincsét.

Noszty ijedten fordult meg.

– Mari, Mari, az Isten szerelméért, megálljon. Térjen vissza az ágyba és
hallgasson meg. Ha ön elküld, miután meghallgatott, esküszöm az élő
Istenre, távozom a szobából.

– Hát jól van, beszéljen, – mondá, s egykedvűen lógázta a lábait a
párkányon ülve. Már egy csöppet se félt, érezte, hogy ő van fölül.

– Jöjjön vissza, kérem, mert ott megfázik. Az a halál ott!

– Távozzék az ágytól, távozzék a kályhához, akkor visszamegyek. És
esküdjék meg, hogy nem közeleg az ágyhoz, eskűdjék meg az anyja sírjára,
mert az anyját talán szerette.

– Szerettem, és esküszöm az ő sírjára, hogy mindenben engedelmeskedni
fogok magának.

– Ugy? Akkor jól van. (Most már szinte tetszett a dolog Marinak.)
Mindenekelőtt húnyja be a szemét és forduljon el.

– Ha elfordulok, akkor minek húnyjam be a szememet, ha pedig behúnyom a
szememet, minek forduljak el?

– Csak semmi okoskodás.

Noszty a kályhához ment, a mit azzal konstatált, hogy fölemelte a
piszkáló vasat és felturkálta benne a parazsat a hamu alól. Azalatt Mari
visszasuhant az ágyába.

– Hát már most, mondja meg, hogy jutott ide és mit akar?

– Engem a szerelem hozott ide, az olthatatlan, a zablát, fegyelmet és
akadályt megvető, mindent összetipró lázas szerelem.

– Ne mondja! – szólt közbe Mari nyujtott, gunyolódó hangon. – Oh,
szegény ember!

– Képzelje magát helyzetembe. Megszerettem egy leánykát, egyszerű sorsú
gyermeket, önt Mari, mikor még azt hittem, komorna. Ő volt életem,
kerestem mindenfelé, ábrándoztam felőle s ime sorsunk összehoz, kisül,
hogy ideálom dúsgazdag kisasszony, ön Mari. Mindjárt éreztem, akkor,
hogy szerencsétlenség ért. Vissza akartam vonulni, de ön bátorított s
végül, hiszen tudja, ebben az alakban is majdnem kalászba szökött már a
boldogságom, mikor az ön apja megjelent és a sógorom előtt kijelentette,
hogy mindennek vége szakadt. Képzelheti azt a bánatot. Egy összetört
szerelem is megölhet egy embert, de két összetört szerelem egyszerre, ez
már nem a halálba kergeti, hanem messzebb, a pokolba. Hányszor
kiáltottam fel az Istenhez gyötrelmemben: Isten, Isten, minek tetted
azt? Legalább hagytad volna meg Klárit. Az is elég lett volna nekem,
hogy keressem, hogy gondoljak rá, tudjam, hogy megvan valahol, de mért
tetted nekem a világot egészen üressé?

A dallamos, behizelgő hang megrezegtette a Mari lelkét, egy szot se
felelt, csak sóhajtott: hiszen ő sem bánná, ha megvolna a vadász
valahol…

– Hát már most mi tévő legyek – folytatá Feri keserűen, miközben leült a
fáskosárra – vártam, hogy talán jelt ad, csak egy parányi jelt és
küzdeni fogok, a hogy a közönséges életben küzdenek az akadályokkal és
diadalra viszik szerelmüket igen sokan. De maga úgy tett, mintha soha
semmi se történt volna köztünk. Maga úgy látszik, azokhoz a virágokhoz
tartozik, a melyeket mindennap más-más vízbe kell tenni, hogy éljenek.
Maga engem sohasem szeretett.

Mari nyugtalanul mozdult meg a párnák közt.

– Az nem igaz.

– Egy jégcsap nem lehet hidegebb, mint a milyen ma irántam volt.

Mari észre se vette, hogy megint fordult a koczka, támadóból védekező
lett.

– Ne gondoljon rosszat felőlem. Nem magához vagyok én kegyetlen, de én
magamhoz. Megparancsoltam a szívemnek, hogy: «ne mozogj»,
megparancsoltam a szememnek: «ne árulkodj», és magának úgy látszik, hogy
szót fogadtak, de én tudom, hogy nem egészen. Magamat kell elszoktatnom
a reménytől, apámnak a kijelentése után, hogy ön nem becsületes ember és
sohasem lehet az én férjem.

– És megmondta az apja a bűnömet?

– Igen, mondott valamit, talán nem az egészet, úgy sejtem, nem az
egészet, de eleget.

– Tehát ön is elitél, Mari? – fakadt ki Noszty, és olyan tompa volt a
hangja, mintha a föld alól jönne. – Értem, hogy az apja ilyen, de hogy
egy szerelmes leány szerelmét gyökerestől fújja el az első szél, az
mégis lehangoló, sivár dolog. Hiszen nem öltem embert. Igaz, hogy bűnös
vagyok, meggyónom őszintén, de hány fiatalember keveredik ilyesmibe, a a
kiből később derék ember lesz. A helyzet, a szorultság, az éhség viszi
rá.

– Hogyan, az éhség is? – csodálkozott Mari.

– Sokszor az is. Beismerem, megtörtént velem, de soha nyilvánosságra nem
jutott, nincs is semmi bizonyíték rá és végre megfizettem.

– Mit beszél? Megfizette?

– Természetesen.

– És aztán?

– Széttéptem.

– De hát miről beszél maga?

– A váltóról.

– Nem értem.

– Hát iszen tudja, aláirtam az ezredesem nevét, mert pénzre volt
szükségem, ezért kellett elhagynom az ezredet s ezért hagyott el most
maga is.

– Nem, én erről semmit se hallottam, – tiltakozott.

– Pedig csak ez az egy fiatalkori botlásom van.

– Hiszen ha csak ez volna, – szólt Mari fitymáló hangon.

– Mondom, hogy ez.

– Ugyan menjen! Maga engem még e nehéz pillanatban is bolondá akar
tenni. Mit bánom én, hogy mit firkált maga alá, mit nem firkált, de
másról van itt szó, tisztelt úr.

– Ugyan miről?

– Én azt hittem, hogy az unokatestvéremről Velkovics Rozáliáról
beszélünk.

– Hiszen ha csak az volna! – sóhajtott fel Noszty.

– Micsoda, maga azt oly csekélybe veszi, hogy egy leánynak megzavarja a
fejét, házasságot igér neki s ugyanekkor egy más vidéken egy másik leány
iránt tetteti a nagy, az észbontó, hogy is mondta csak az imént, – a
lázas szerelmet.

Noszty nevetett.

– Nem volt az szerelem, – nem volt az soha komoly dolog, legyeskedtem
körüle, megvallom, a hogy minden fiatalember megteszi, de mindez csak a
felületen volt.

– Apám nem így adta elő.

– Apja nemeslelkű ember s a hibámat szinezte ki, ha ugyan hibának
nevezhető, hogy a bűnömet ne kelljen említenie. Ő azt hitte, hogy maga
előtt ez is eléggé elrettentő.

– Inkább, mint a másik. Hát azt állítja, hogy nem igaz? Hogy nem szereti
Rozálit?

– Nem.

– Pedig ő… de mit is beszélek csak? Hát igazán nem tetszett?

– Azt nem állítom, hiszen sok leány tetszett már nekem, de szeretni csak
egyet tudtam s az maga Mari. Mikor a somlyói hegyen a négyesre
foglalkoztunk, ott láttam Velkovics Rózát is, ott beszélgetett magával,
ha olyan nagyon tetszett volna, ott volt előttem, de épen azért mentem
el, mert untam a vele való találkozást.

Ez igaz volt. Róza csakugyan ott volt akkor a hegyen. Ez az argumentum
nagy csörömpöléssel esett be a mérlegserpenyőbe Feri javára.

Mari egy szót sem felelt, gondolataiba merült. Olyanba tünt neki, mintha
egy nagy követ hempergetett volna el Noszty a szivéről s ez most
meglágyult, hej, mert nem is ő (a szív) volt kemény, hanem a kő, mely
rajta feküdt. Tehát látta Rózát a hegyen és még sem állott szóba vele. A
kővel együtt megmozdult a moh, a mely benőtte, a Mari lelkiismerete is.
Hátha szigorúan ítélték meg a szegény Ferit? Bizony nem volt szép tőle
(Maritól), hogy olyan gyorsan alávetette magát az apja akaratának.
«Hátha csakugyan lelketlen teremtés vagyok?» vádolta önmagát s holmi
hősies, lázadozó érzések kezdtek a felszínre tolakodni.

E közben egyre világosabb lett a szoba, semmi kétség, virrad odakünn,
éles kakaskukorékolások hangzottak fel a szomszédságban levő udvarokról,
a leeresztett zsalukon át világosszürke sávok ereszkedtek be a szobába s
a bútorok és apró tárgyak visszaöltözködtek velök az igazi formájukba.

– Jó, jó, – felelte Mari nagysokára, – de ebből még mindig nem tudom,
mint jött be ide és minek? Azt állítja, becsületes szándéka van… Hát mit
akar?

– Megmondom röviden. Kompromittálni akarom.

– Hisz ez gyalázat – tört ki Mari s hangjában a harag és fölháborodás
ércze csengett.

– Nem, mert ez a szerelem kétségbeesett küzdelme.

– Szép szerelem – kaczagott fel a leány keserűen.

– Az utolsó fegyverem, kényszerítettek hozzányúlni, mert csak ez az egy
reményem van, hogy hozzám adja az apja, ha előbb kompromittálom.

– Azt hiszi?

– Meg vagyok róla győződve. Igen is bevallom, hogy ez mind azért
történt. Azért hoztam ebbe a toronyszobába, mert kulcsom volt tőle a
csapóajtóhoz, melyet egy alkalommal édes apja ajánlott fel használatra,
beteg aggastyánnak átidomítva magamat, idejöttem a kórházba, fölvétettem
magamat és lopva, titkon onnan osontam fel, hogy itt a lábaihoz borulva
kérjem tettemért bocsánatát. Oh Mari, édes Mari, itt vagyok most és
várom, itéljen el, ha van hozzá szive, itéljen el, a miért olyan nagyon
szerettem, hogy mindent mertem érte.

Mari hevesen fordítá el fejét a falnak, mert azon a helyen, a hol most
feküdt, hirtelen nedves lett a vánkos.

[Illustration: – Künn az ajtónál lövöm főbe magamat.]

– Megbocsátok önnek, – szólt zihálva, szakgatottan, – nem neheztelek,
higyje meg, hogy én is… de ne beszéljünk erről, váljunk el szépen, én
senkinek se fogom megmondani… (előtörő könnyek elnyomták a hangját,
sipogóvá lett) a mi itt történt, soha, soha, de most távozzék… távozzék
kérem, nagyon kérem… parancsolom.

– Jól van, – mondta ünnepélyes pathoszszal Noszty, – megyek Mari, ha
elküld, megesküdtem, hogy elhagyom szobáját, ha követeli, hát elhagyom,
de a szobájával a világot is. Künn az ajtónál lövöm főbe magamat
(kihúzta táskájából a revolverét) s csak az a kérésem van, ha a lövést
hallja, mondjon egy miatyánkot, hogy elszálló lelkem a maga imájába
fogódzzék.

Mari nem bírta többé magát visszatartani, hangosan fölsírt s a jóságnak
ez a szent zsolozsmája betölté a kis szobát, látta könnyein keresztül is
a megvillanó revolvercsövet Noszty kezében, ki az ajtóhoz lépve, rátette
kezét a kilincsre.

– Ne, ne, – kiáltá ágyában felülve és a karjait önkénytelenül
kinyújtotta, mintha erőszakkal vissza akarná tartani velök. – Ne menjen
még! Ne menjen így… Ne menjen sehogy sem!

– Mari! Édes boldogságom! – olvadozott Noszty. – Hát nem küld el?

– Nem, nem küldöm el. (Sóhajtva hozzá tette.) Hátha az Isten is így
akarja. Nincs erőm magát elküldeni. Nincs, nincs. Isten legyen hozzám
kegyelmes. Ő tudja, miért nem adott nekem több erőt.

Kezeit összetette mellén és úgy látszik, most rebegte el azt az imát, a
mit Noszty kívánt tőle.

– Engedje meg, hogy oda mehessek, hálám jeléül a kezét megcsókolni.

– Egy tapodtat se. Ott kell veszteg maradnia, – mondá a leány szigorúan
és most már, miután átesett az elhatározáson, egész nyugodtan. – Mondja
csak, nem fázik?

– De fázom. Hűvös van.

– Akkor hát rakjon tüzet a kályhába. Aztán beszéljük meg a dolgokat.
Hisz már reggel van.

Feri ügyes volt, nemsokára vidám tűz lobogott a kályhában; a rubint
szikrácskák ott duhajkodtak, játszadoztak a rostélyajtó előtt s ki is
ugráltak a pajkosabbak a lyikacsokon. Feri oldalt ült, a lábait
melengetve s olyan csinosnak látszott Mari előtt, mint még egyszer sem,
a mint bágyadt arczára, összecsapzott, rendetlen hajára valóságos fénylő
glóriákat vetettek a lángok.

– Hát igazán szeret? – kérdezte önkénytelen, vagyis csak gondolta, maga
restelte legjobban, mikor az felelt rá, miből kisült, hogy hangosan
mondta:

– Lehet-e az még kérdés ezek után? De hát maga szeret-e?

– Egy kicsit, – suttogta szemérmesen.

– És lesz-e a feleségem?

– Ha az apám engedi.

– Most már engedi, nyugodt lehet.

Egy darabig elhallgattak, a tűzbe merengtek.

– Tudja, mit mondok, – törte meg a csendet Mari. – Én is szeretnék a
tűzhöz menni. Ott aztán leülök maga mellé és beszélgetünk. Hanem előbb
forduljon a falnak, fel akarok öltözni. Jó lesz?

– Isten ments, – ellenkezett Noszty.

– Szeretném tudni, miért?

– Mert sokat ér, hogy a kik ide jönnek, együtt találnak minket, de még
többet ér az, hogy maga ne legyen felöltözve.

– Rettenetes – szólt Mari megborzongva. – Szegény apám! Mára várjuk
haza.

– Mert lássa, a botrány lényege már megtörtént, azt már a víz se mossa
el, a benzin se veszi ki, csak egy szer: a házasság. És a botrány akkor
is bevégzett lenne, ha engem csakugyan elküldött volna. Tudja a
történteket az inasom, a ki idáig kisért, megtudja az ápolónő, a ki
keresni fogja most betegei közt az öreg vándorló órást és sehol sem
találja, rájön Pázmár doktor, kitalálja Homlódyné, mert nem aludtam
Voglányban s ez úton elterjed, mint a futótűz, megyeszerte. Szóval a
botrány már megtörtént és most csak az van hátra, hogy minél több
hasznot húzhassunk belőle ügyünkre nézve.

– Igaza lehet, – hagyta rá Mari elgondolkozva. Aztán a nagy
szomorúságból egyszerre felkaczagott. – Mit? Beteg órásnak adta ki
magát? De hogy jut ilyesmi az eszébe?

– Tudtam, hogy akkor bebocsát, mert sok rozoga óra van a Szent
Sebestyénben s arra számít, hogy majd megreperálom.

S ezen aztán vidáman nevetgéltek mind a ketten.

De csakhamar elszontyolodtak egyszerre s jéggé fagyott a vér, kivált a
Mari ereiben. Kopogás hallatszott az ajtón.

– Mari kisasszony, – csendült meg kívül egy hang.

– Bátorság, kedves Marim, – suttogta Noszty biztatóan, miközben kezdte
levetni a kabátját. – Kérdezze meg, hogy ki az?

– Nincs hangom, – dadogta a leány reszketve. – Mit csinál?

– Levetem a kabátomat, hogy stilszerű legyen a látvány.

– Mari kisasszony! Mari kisasszony! – hangzott künn újból.

– Kérdezze meg, ki az!

– Ki az? – kérdé most Mari erősebben, de rekedten.

– Én, Pázmár doktor, – hangzott vidáman. – Jó reggelt kivánok. Itt
vannak magácskáért Rekettyésről. Nyissa ki az ajtót!

Noszty megfordította a kulcsot a zárban kétszer és egy rántással
feltárta az ajtót.

A doktor, Igali kasznár és az angol társalkodónő léptek be, azaz ott az
ajtóban gyökeredzett meg a lábuk a meglepetéstől. Mari az ágyban feküdt,
Feri pedig visszaült egy székbe és nagy egykedvűséggel kezdte a czipőit
felhuzogatni.

A miss fölsikított a borzalmas schocking láttára s elájult. Pázmár
doktor fogta át, különben összeesett volna, Pázmár maga is a szemeit
dörzsölte. A tarka Zebedeusát, hát nem álom ez? Hiszen én a szolgabiró
urat Voglányban hagytam. No, ez szép história. – S nagy zavarában a
saját feje helyett ebben a nehéz helyzetben szórakozottságból a karjai
közt tartott miss fejét kezdte vakarni, – a miről az azt hitte, hogy
valami modern gyógyítási mód és szemlátomást éledezett. Csak a kasznár
rendült meg egész lelkében s olyan keshedt fakó lett az arcza, mint egy
halotté. Odament az ágyhoz s úgyszólván felordított, mint egy megsebzett
vadállat.

– Oh, édes kisasszonykám, mi történt itt, mi történt?

Mari szeliden nézett rá az ártatlan, tiszta szemeivel. Nem bujkált
azokban semmi bűn.

– Semmi más nem történt, kedves Igali bácsi, – szólt nyájasan, szokott
csacsogásával, – minthogy én most már _kompromitálva_ vagyok.

Az öreg úr szemeit elöntötte a vér, keze ökölbe szorult. Megfordult,
rettentő tekintete Nosztyt kereste, de Noszty már akkor nem volt ott.
Lassankint egyenesedett ki görcsösen összeszorult ökle, miközben remegő
ajakkal suttogta: Gráczia a fejemnek.




HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

(Disputa.)

Zách Klárának ama bizonyos esete óta nem volt olyan nagy szenzáczió
Bontó vármegyében, mint a Szent Sebestyénbeli éjszaka. Sőt ez még különb
csemege, mert a régiből csak az egyik fél idevaló (Bontóvár földesura a
Rágányosok előtt Zách Félix volt), de most mind a két fél helyi
nevezetesség. No már hallatlan, mik történnek! Nem állhat már sokáig a
világ. Korhadt már ennek minden küllője, kereke. Ki gondolta volna arról
az angyalképű leányról! Milyen naiv volt, mintha kettőig se tudna
olvasni! Oh, Jézuskám, Jézuskám, de nagyot hibáztál, hogy megváltottad
ennek a világnak a bűneit. Hadd veszett volna el mindenestől.

Gyorsan, mint villámlás, úgy futotta be a vármegyét a pikáns hír.
Mezernyén, Bontóváron, a falusi kúriákon csak erről beszéltek. Poharak
és kávéscsészék között, és mindenütt, a hol ketten-hárman találkoztak.
Kiszivárogtak a részletek is mind, mind, okos emberek, leleményes eszű
asszonyok összeállították különböző alakba és formába, a hogy az
építőkoczkákat szokták a gyerekek, szétszedik, összerakják s ki-ki a
saját fantáziája szerint épít belőlük.

Onnan kezdődik, hogy Tóth Mari nem jött haza éjjelre a főispánéktól, a
hol palotahölgy volt az erdélyi udvarnál. Sokan irigyelték is érte. Ki
hitte volna, hogy az udvarból egyenest a chambre separéba kerül.
(Szegény Zách Klára is az udvarnál járt rosszul.) Hát várta Tóthné
otthon s miután nem jött a leány, nagy nyugtalanságában utána küldte
hajnalban hintón az angol társalkodónőjét és Igali uramat, a kasznárt.
Eljutnak a Gyíkig, hát uramfia, a híd el van rontva, azt mondják, nem
lehet átkelni. Mit csináljanak? Nosza hamar valahonnan egy csónakot.
Átkelnek a zajló folyamon s egyenest Voglányba tartanak gyalog.
Képzelhetni a szegény vérhányós misst abban a hóban, könnyű czipőben,
nehéz bundával a fonnyadt vállain. Bezörgetnek Voglányba: hol a
kisasszony? Szerencsére ott van a doktor (mert a tatár princesse beteg),
az felvilágosítja őket, hogy a kisasszony jó helyen van, a Szent
Sebestyénben, az apja toronyszobájában, az éjjel oda szállásolták el a
fiatal Nosztyval, befűtöttek a szobájában, aztán átjöttek ide, hát
nincs, hála Istennek, semmi baja, most bizonyosan jóízűn alszik.

Így jutottak aztán a Homlódyék kocsiján a doktorral együtt a
Sebestyénbe, a hol a zörgetésre kinyilván az ajtó, előtárult a nevezetes
jelenet.

De persze két eleje van ennek s két vége, mint a kiflinek, a mit Tóth
uram sütött valamikor. Onnan is kezdődhetik (s úgy is adják elő
némelyek), hogy Homlódynénak kellett volna Marit hazavinnie, hanem
Homlódyné útközben beteg lett (Hiszi egyébiránt a piszi) s épen Voglány
közelében harapott bele a gyomorgörcs, úgy hogy Homlódyné természetesen
kiszállott és azt mondta a kocsijukban ülő Nosztynak: «kisérd haza
Marit», és haza is kisérte volna a nemes gentleman, ha lehetett volna;
de a Gyíkon a híd természetesen el volt rontva, csodálatos, milyen
véletlenek játszanak közbe az élet drámáiban, a szolgabiró, Malinka úr,
épen aznap rendelte el a híd megcsinálását (bár véletlenül nem volt
semmi baja) s az utibiztos föl is szedette éjjelre. (Gyönyörű kis eset
ez, a szolgabiró mint hajtó az Ámor vadászataiban.) No, most aztán
kezében volt a madárka, s vitte Mezernyére, mint a macska a zsákmányát…
úgy lesz azonban valahogy, hogy a pintyőke se csipogott valami nagyon.

Micsoda gazdag kincses bánya nyilt meg ez esettel a rágalmazó, fürkésző,
oknyomozó, következtető, bonczoló és egybekapcsoló elmék előtt.
Pletyka-smaragdok, topázok és sűrű tüzű opálok hasadoztak ki az egyes
homályos szögletekből. Mikor már kicsodálkozták magukat azon, a mit
tudtak, azt kezdték feszegetni, a mit még nem tudtak. Az szinte még
érdekesebb.

– Hát mért nem vette el feleségül, hisz elég gazdag?

– Mert talán nem adták hozzá.

– Hiszen épen az a megfoghatatlan, miért nem adták?

– Vagy talán ő, Noszty, nem akarta elvenni – vélték mások – mert hisz
jószántából helyeztette át magát a járásból. Ez arra mutat.

– Ejh, ha nem kellett neki a leány, akkor nem csinálja meg a mezernyei
botrányt.

– Hm. Az is igaz.

Ezer meg ezer kérdés merült fel. Vajjon, hogy jutott hát a Mari
szobájába? Meg lehet ebbe bolondulni! A leánynak kellett őt beereszteni.
Vagy volt talán egy másik kulcsa is! De ha egy másik kulcsa volt, akkor
előre készült. És ha előre készült, akkor aztán a híd elromlása is előre
kicsinált dolog, valamint Homlódyné megbetegedése – a mi ahhoz is ürügy,
hogy a doktort eltávolítsák Mezernyéről. Sőt ebben az esetben világos,
hogy Homlódyné tudott a merényletről és Malinka hasonlóan. No, ha pedig
Malinka tudott, akkor a főispánné is tudott. Ezt Findzsa asszony
állította, a ki még hozzá tette azt is: «mert a mit az egyik tud, azt a
másik is tudja, de a mit én tudok felőlük, azt még eddig senki sem
tudja».

Hop, milyen új perspektiva megint! Ha a család tudott róla, hisz akkor
az nem egy futó pásztoróra kedveért történt, ez ki van zárva, ezért nem
mentek volna bele ilyen rút cselekedetbe, itt nagy főbenjáró okoknak
kell meglapulva lenniök valahol alul, valahol mélyen az esemény mögött,
azért tehát csak ásni, ásni, egyre ásni, míg a bánya mélyéből
kihozatnak.

Addig is azonban a kívülről jövő apróságokat és értesüléseket is
szorgalmasan fölcsipegették, hogy Noszty Ferencz még akkor reggel
egyenest a járásába vonult, mint a menekülő bűnös, sehol meg nem állva,
csak épen tíz perczig Bontóváron, a meddig a «kék golyónál»
megreggelizett, a hol Klementy szerkesztővel beszélgetett (mert az az
imposztor is mindenütt kivirít) továbbá, hogy Tóth Mihály az nap jött
haza valami hosszabb útról és a mióta megtudta Igalitól a történteket,
senkihez se szól, senkit látni nem akar, bezárkozott a szobájába, ül az
esztergánál és hajtja-hajtja a kereket éjjel-nappal, az ételt is csak
úgy az ajtón teszik be neki egy kis asztalkán, de csak annyit eszik,
mint egy kanári, vagy annyit se.

Hogy im annyit súgtak-búgtak mindenütt, immár a Klementy lapja sem
hallgathatott s megjelent a «_Csavaros észszel kifundált szerelmi
kaland_» czímen az egész esemény leírása nemes diskréczióval, csak a
kezdőbetűkkel jelezve a szereplőket és némi tapintatos körülírással,
hogy «a mint Mezernyéről írják lapunknak». N. F. úr egyik szeretve
tisztelt országgyűlési képviselőnk fia, ki a megyénél is jelentékeny
állást foglal el, egy idő óta élénken udvarolt T. M. kisasszonynak, egy
Amerikában saját ernyedetlen szorgalmával nagy vagyont szerzett, előkelő
polgár és nagybirtokos szép leányának stb.

A terjengős közleményt nem annyira a tények előadása tette nevezetessé,
hiszen a tényeket már mindenki ismerte, inkább a mártás okozott
feltünést. És volt abban tendenczia is elrejtve, a mely többé-kevésbbé a
Noszty malmára hajtotta a vizet (nem volna csoda, ha kisülne, hogy ő
maga sugalmazta). Az szaladt itt ki a tollból, hogy a T. család már
régebben észrevette, sőt ápolta a fiatalok közt szövődő gyöngéd
viszonyt, abban a hitben, hogy Hymen rózsalánczához fog vezetni, úgy,
hogy a sajnálatos eset is egyike azoknak a felfricskázásoknak, melyekben
a modern kor egyik legsivárabb nyavalyája, a fölfelé való kapaszkodás,
részesül olykor a Nemezis részéről, mivelhogy (és most már nemcsak balra
sujt, hanem jobbra is sujt a fényes és igazságos toll) a nagyralátó
gentry úrfi laza, kaszinói erkölcseivel csak a rózsa letépésére gondolt.
Végzetül egy kicsit megpiszkálta Malinka h. szolgabirót is, írván, hogy
hírlik (s ő csak fentartással közli), miszerint a szolgabiró azért
rontatta volna le a rekettyési hidat azon éjjelen, hogy nagyúri
kollegáját ibolyafaló «stikli»-jében segítse, de ez majdnem hihetetlenül
hangzik. Egyébiránt juventus ventus, – fejezi be egy bölcsnek
nyugalmával, – Boccacio óta mindig történtek effélék, s mint ilyen
esetben többnyire, most is különféle következmények várhatók.

No, ebben igaza volt Klementy úrnak. Az első következmény az lett, hogy
Igali uram, a ki hízott koczákat hajtott be Bontóvárra eladni, azon
melegiben találkozott vele a sörházban s egy bikacsekkel úgy elverte a
közleményért, hogy hordágyon kellett hazavinni s két lesütött szemű
apácza borogatta egész éjjel.

A másik következmény a Malinka Kornél h. szolgabiró nyilatkozata, ki
légből kapott, aljas koholmánynak nevezi azt a hírlelést s csatolja a hó
19-ikéről kelt jelentését Klincsók György megyei útbiztosnak, mely a híd
megrongált voltáról szól. Őt tehát hivatalos akta fedi. Az pedig, hogy a
híd megcsinálását már mindjárt 19-ikén rendeli el és azt akkor éjjel
nyomban foganatosítják, nem képezhet ellene komoly vádat. Azért
gáncsolni a vármegyét, hogy valamit gyorsan csináltat, lehet ugyan – de
még eddig sohasem történt.

Kis dolog ez különben. Ha valami feldől vagy összeomlik és az ott
egerésző kotnyeles macskának benszorul a lába vagy a farka, vigye
patvar. A főfigyelem Rekettyés felé fordult. Mit fog csinálni ezek után
Tóth Mihály? Mi lesz a szegény kis Mariból? Ez az érdekes.

Csakhogy épen erről nem volt szabad beszélni Rekettyésen. Szomorú
karácsony köszöntött be. Némán járt-kelt a háznép, mintha halott lenne a
háznál és maga a halott is köztük járna. Élő kisértetek ezek. Kapuk,
ajtók bezárva. Még a Betlehemeseket sem eresztették be, mint egyébkor.
Ne mondja senki, hogy leszállt az angyal. Ne hazudjék. Elszállt az
angyal. Krisztus se született. Vagy ha született, minek született? Nem
nagy látszatja van, hogy itt tanított.

Negyed-ötödnapra, karácsony másodünnepén végre kijött a gazda, mint a
medve a barlangjából, az ünneplője volt rajta, befogatott s átment a
bálingi kastélyba gróf Topsichhoz. Ott épen vendégek voltak, Tóth
Mihálynak jó ismerősei: Palojtay és a víg Podwolski gróf.

Topsich gróf nagyra nézte Tóth Mihályt, hideg eszű, józan embernek
tartotta, most pedig kétszeresen megbecsülte, tudván a csapást, a mi
érte.

– Hozta Isten, hozta Isten a tekintetes urat, – sietett eleibe kezet
szorítani.

Podwolski fel volt villanyozva. Nevezetesebb ember nem is jöhetett volna
Bálingra ez idő szerint, még ha Bismarck lenne is. Podwolski
szenvedélyesen szerette a pletykát. Csak a Palojtay becsületes arczán
tükröződött mély részvét; ő nem bírta eltitkolni, igaz barátja volt a
Tóth-családnak.

– Nem jár nekem az a czím, méltóságos uram, nincs diplomám, –
szabadkozott Tóth Mihály, – nemes ember se vagyok, sőt _most már_
kevesebb vagyok a semminél is.

– Ejh, nem kell azt olyan nagyon szívére venni, – vágott közbe Podwolski
gróf rögtön, in medias res akarván bocsátkozni, – hiszen magunk is
voltunk fiatalok, kutya mája, sőt a mi engem illet…

A házigazda a kabátját rántotta meg a csacska öregnek, a mi azt
jelentette, hogy nem jó irányba van a rúd fordítva.

– Ugyan ne hallgasson rá, kedves szomszéd, hanem üljön le nálunk és mit
hozzak, szivart vagy csibukot? Ugyan ne hallgasson rá.

– Köszönöm, de inkább szivart kérek.

– Tudja-e, hogy igen szép öntől, a miért meglátogatott, valahára hogy
meglátogatott.

– Dologban jöttem, méltóságos uram.

– No, ugyan? – kérdé a gróf várakozó kiváncsisággal. – Akarja talán,
hogy négyszemközt beszéljünk, négyszemközt?

– Sohase volt titkolni valóm, úgy öregedtem meg.

– Szép szokás, – méltányolta Topsich, – bárcsak az egész emberiség ilyen
átlátszó volna… az egész emberiség.

– Ugyan hagyd el, – csacsogott Podwolski, – mire valók volnának akkor a
vizsgáló birák és a fürkésző detektivek?

– Ne zavartassa magát, kedves szomszéd, ne zavartassa…

– Hát biz én azért jöttem, méltóságos uram, – kezdte Tóth Mihály,
elsimítva szürke haját a homlokáról, – hogy mint közvetlen szomszédnak,
felajánljam a rekettyési birtokomat megvételre, nagyon olcsón adnám.

Már ezt Palojtay se állhatta szó nélkül.

– Micsoda? Csak nem akarod komolyan eladni?

– De, – felelte Tóth Mihály eltökélten.

– És miért?

– Mert el akarok erről a vidékről költözni. Hiszen nem szükséges
bővebben magyarázni okaimat.

Topsich a fejével bólintott, hogy nem szükséges. Azután másodszor is
biczczentett egy kisebbet, mert hozzá volt szokva a véleményét
ismételni.

– Hm, – felelte aztán egy kis szünet multán, mialatt Palojtay idegesen
járt fel s alá, – az eset kétségkívül felette kellemetlen. Sajnálom,
úgyszólván meg vagyok rendülve… Nekem is vannak leányaim s az ember nem
tudja, milyen gazembernek neveli… micsoda gazembernek. Minélfogva, ha
egy hű barátra, őszinte tanácsadóra van szüksége, itt vagyok, hic sum
(ezzel megragadta és melegen rázta meg a Tóth kezét), de ha a vételről
van szó, hát nem vagyok itt két okból. Először, mert nincs pénzem,
másodszor, mert nincs lelkem hozzá, hogy elősegítsem távozását erről a
vidékről, a melynek ön valóságos atyja és jótevője. S pénzt még talán
kapnék valahol, de lelket nem kérhetek a zsidótól… lelket nem kérhetek.

– Mert az nincs neki, – jegyezte meg Palojtay.

Tóth Mihály nem birta eltitkolni a csalódás kedvetlenségét.

– Pedig azt reméltem, – hebegte zavartan.

– No, no, csak nem kell ilyenekbe reménykedni. Aludni kell rá egy kicsit
és nem hirtelen határozni. Vannak dolgok, a melyek csak bizonyos
távolságból láthatók tisztán. Tegyen le az efféle tervekről. A mi
megtörtént, megtörtént, nagyobb dolgok is estek már. El kell őket
igazítani, punktum. És nem kétségbeesni. Okosan kell eligazitani és
megmenteni, amit lehet, – néha azt is, a mit nem lehet. Ha nem vagyok
indiskrét, úgyis in camera charitatis vagyunk, tett már ön ebben a
famózus ügyben valamit?

– Nem. Semmit.

– Hogyan? Ön semmit se tett? Hallod, Palojtay, ő semmit se tett eddig.
Mit szólsz ehhez Podwolski? Teringette, hisz ez nem jól van… Hallod-e,
Palojtay?

– Hát mit tehetnék? – kérdezte Tóth Mihály szenvtelen arczczal, a
vállait vonogatva.

– Felelősségre kell vonni a tacskót, – mondá dühösen Palojtay.

– Felelősségre? – felelte bánatos mosolylyal Tóth. – Gondolkoztam már
erről. De arra az eredményre jutottam, hogy ha én lövöm le, akkor engem
becsuknak s ez megint csak az én családomnak baj és szomorúság.

Podwolski egy széken himbálta magát s egyre hunyorgatott a másik grófra,
mintha mondaná: «igazi filiszter gondolkozás», hangosan pedig
jóakaratúlag jegyzé meg, egy hősnek a leereszkedő allürjeivel.

– Nem kell ám a fegyvertől félni, az ebugatta. Nem harap az, csak elsül.

– Nem félek tőle, gróf úr, higyje meg, – mentegetőzött Tóth.

– Hiszem, lelkem, hanem volt-e már párbaja?

– Az is volt már.

– Igazán?

Topsich gróf közbe szólt:

– Ej persze. Hisz a Rágányos arczán az a nagy vágás tőle való. Én voltam
e párbajnál a Rágányos segédje.

– Sapristi, gratulálok, – ugrott fel Podwolski. – Hallottam erről
valamit. Úgy-e Párisban?

– Igen, Párisban – vallotta ki Tóth Mihály röstelkezve.

– Mért nem szóltál te nekem soha erről? – csodálkozott Palojtay.

– Mert soha se volt szó róla.

– Sapristi, sapristi – toporzékolt Podwolski. – Hisz ez valami. Az
ördögbe is, ennek örülök. Tudja mit Tóth úr, legyünk ezentúl pertu.
Hozass fel egy kis cognacot János, hadd igyuk meg a brudert ezzel a
vadállattal.

– Ne okoskodjál most Podwolski; – mond a gazda – csengess az inasnak
vagy keresd meg magad a cognacos üvegeket, ott vannak az ebédlőben, de
hagyj most bennünket komolyan beszélni. Ne okoskodjál Podwolski.

És Podwolski nem is okoskodott tovább, hanem csendesen, észrevétlenül
kiosont megkeresni a vidámító folyadékokat.

– Hol is hagytuk el? – folytatá a gróf. Igen, tudom már. Azt mondja ön,
rossz, ha önt lövik le, rossz, ha ön lövi le őt, nos megengedem, a
praktikus eredmény sehogy se kielégítő, ön pedig a praktikus eredmények
embere. Azt azonban elfelejtette, hogy a felelősségre vonás úgy is
csöppenhet, hogy Noszty kényszerítve lesz elvenni a leányát… úgy is
csöppenhet.

– Köszönöm szépen – szólt megvető mozdulattal Tóth Mihály. – Ez a
becsöppenés már megvan. (S ezzel egy levelet húzott ki a zsebéből.)
Noszty úr már tegnapelőtt írta ezt a levelet, melyben bocsánatot kér s
újból megkéri leányom kezét.

– Bravo – kiáltá Topsich.

– Hisz akkor minden reparálva van – viszhangozta megelégedetten
Palojtay.

– Mért volna reparálva? – csodálkozott Tóth.

– Mert nevet ad a leányodnak, jóvá teszi a dolgot.

– De ha én nem adom a leányt.

– Csak nem bolondultál meg, hogy oda ne add?

– No azt csak nem teszi? – erősködött Topsich is.

– De megteszem, mert nem bolondultam meg – mondta sziklaszilárdan Tóth
Mihály.

A két derék úr neki rohant erre, mint két hörcsög, egyik is, másik is a
fülébe beszélt, hogy két kézzel kell kapni az ajánlaton, nem is szabad
rajta gondolkozni, már azért sem, mert nincs választék, csak ez vagy
semmi. Példákat hoztak fel, hogy így ment férjhez Vinkóczy Erzsi is
Somolyaihoz, Szuhay Matild egy pesti fiskálishoz, Komáromy Eszter Soós
Pálhoz, pedig micsoda kevély kisasszony volt – de már ennek ez a módja.
Az emberek lassankint elfelejtik, aztán végre is csak abba a matrikulába
kerülnek, a hová amúgy jutottak volna.

– Csakhogy én amúgy se adtam oda, mikor először megkérte – vélekedett
Tóth úr.

– És mért nem? – kérdék egyszerre.

– Mert gyenge jellemű, mihaszna embernek véltem ismerni.

– Akkor talán igazad volt – mondá Palojtay elgondolkozva – esetleg én is
azt tanácsoltam volna, de most oda kell adni.

– Föltétlenül – bizonyítá a gróf.

– Ej, ej méltóságos uram, hogyan beszélhet úgy egy olyan nagyon okos
ember, mint méltóságod, hogy most odaadhatom, hát most már talán
derekabb ember lett az úrfi, mióta ezt a gyalázatot elkövette?

Topsich elmosolyodott az apai elfogultságon, Palojtay ellenben dühös
lett.

– Nem az úrfi lett derekabb, hanem a leányodban támadt hiba, hát nem
akarod érteni? Hiszen nekem kedvenczem, úgy szeretem, mintha az enyém
lenne, fáj a szivem, mikor kimondom, de ne csaljuk magunkat, a leány
vásári portéka és most már kevesebbet ér, mint azelőtt. Lám a csikónak
is, ha karóba ugrik, úgy-e mindjárt leszalad az ára?

– A leány nem oka. Valóságosan tőrbe lett csalva, válogatott gaz módon.

– A csikó se oka, de az mindegy, hiba van benne, punktum.

– Ah milyen nézetek ezek – szörnyülködött Tóth Mihály és izzadni kezdett
az üstöke – az ember szinte kételkedni kezd, vajjon az emberek szoktak-e
gondolkozni. Van mondjuk egy gazember, a ki elrabolja gyermekünknek a
becsületét s akkor utána kell futnunk (már te szerinted Palojtay), hogy
vigye el a leányt is, meg a hozományát is és ezt te reperácziónak
nevezed, a gróf úr pedig _mentésnek_ mondta (hogy mentsünk a mit lehet).
Hogyan? Hát mentés ez? Hát reparáczió ez? Lássuk csak sorba. Eddig úgy-e
tönkre ment a leány becsülete, de még megvan a fiatalsága, szépsége,
hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránkint tönkre teszi a
szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert
gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump s mikor semmije sincs, szépsége
eltűnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja – ha ugyan már
hamarabb nem hagyta cserbe, valamely tulajdonság eltünésénél, mert
lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, a mi aránylag szerencse.
Hát ez az a reparáczió, a mit olyan erősen védelmezett Palojtay? Csinos
kis hülyeség ez, hallod (Tóth Mihály egészen kipirult és a gyűlölet zöld
fényét lövelték a szemei e fejtegetés közben). Egészen ehhez a korhadt
öreg Európához való, a hol mikor a franczia császárné terhes lett és
fölvette a krinolint, az Istentől szép termettel megáldott nők is
elrutították a termetüket és ezt hitték, hogy ennek így kell lenni. No
ha én szép, karcsú nő lettem volna, én fel nem húzom a krinolint, annyit
mondhatok. És ezt a krinolint se húzom fel, a mit az apákra szabtak,
akár hogy kinevet is engem a méltóságos gróf úr. Reparáczió! Gyönyörű
dolog. Az ember családi otthonába betör egy rabló, ellopja az ezüst
kanalakat, nosza szaladjunk utána, megálljon tolvaj úr, tessék
visszatérni és elvinni a villákat és a késeket is, mivelhogy az egy
garnitura. Nos tehát, Noszty Ferencz úr is kéri ebben a levélben az
egész garniturát ha-ha-ha.

A gróf nyugodtan tette le csibukját.

– És én mégis azt mondom, oda kell adni… mégis azt mondom.

– Az én érvelésem után?

– Az ön érvelésében vannak egészséges gondolatok, de van egy gyenge
oldala is. S azt mondja az angol, minden láncz csak olyan erős, mint
annak a leggyengébb lánczszeme… azt mondja az angol. A hasonlatáról, a
kanalakkal, nem is szólok, kedves Tóth, mert nagyon sántít. Hogy az
elrabolt kanalak után oda nem dobja a tulajdonos a tolvajnak a késeket
és villákat, az bizonyos. Mert a kések, kanalak a saját használatunkra
való tárgyak, míg ellenben a leányaink… nem akarom kiegészíteni a
mondatot… a leányaink nem a tulajdonaink, a szó szoros értelmében,
azokat idegeneknek neveljük, idegeneknek kell odaadni, a mi mindig
lutri. De mi volt az? Mintha sikoltoznának valahol… mintha
sikoltoznának.

– Asszonyi hang, – jegyezte meg Palojtay. – Pszt! A szobaleányok
hanczuroznak.

Elhallgattak, figyeltek. Valahol az ebédlő felől hallatszott még egy
sikoltás s aztán csendes lett minden.

– De jól van, – folytatá Topsich, annyira belemelegedve a vitába, hogy
az ilyen apró inczidensek fel nem tartóztathatták, – kapcsoljuk ki a
hasonlatot és maradjunk a vita főanyagánál. Majd mindjárt megokolom én,
miért kell a leányt odaadni ilyen esetben… miért kell odaadni. Azt már
megmondta Palojtay, hogy az ilyen kompromittált szegény teremtésnek
nagyban leszáll az értéke a leányvásáron, nagyban leszáll. Leszáll pedig
a világ valamennyi házasulandó férfiával szemben, kivévén azt az egyet,
a ki őt csúfságba hozta… kivévén ezt az egyet. Csak ez veheti még át a
régi értékben… Nem hülyeség ez, kedves Tóth úr. Van benne bizonyos
magasabb ethika és czélszerűség is.

E pillanatban nyitott be a belső szobákból Podwolski.

– No, megtaláltad a cognacot?

– Meg, de…

– Szent Isten, mi történt veled?

Podwolskinak az egész arcza össze volt karmolva, néhol lehámlott a bőr,
néhol kiserkedt a vér, mintha valami herőczevágó karika szaladt volna
végig a képén.

– Mert hogy rövidlátó vagyok, – nyöszörgött, – beleütöttem keresés
közben a fejemet az almáriom üvegajtajába.

– Aha! – nevetett Palojtay, – csakugyan hallottuk a szegény üvegajtót, a
mint elsikoltotta magát.

– Hagyjatok kérlek békét az ilyen izetlen vicczekkel! – tiltakozott
szánalmas savanyúsággal, a mi roppant ellentétben állott örökké
mosolygós, virágos kedvével.

– Nem addig, vén lator, míg színt nem vallasz, – piszkálta tovább is
Palojtay, – hogy Tinka volt-e, vagy Málcsi?

– Ki látott már olyat, – dohogott az orrán keresztül, mely szintén meg
volt karczolva, – tigriseket alkalmazni szobacziczáknak?

– Eredj a pokolba, – bosszankodott a háziúr, – minduntalan kizavarod az
embert a mederből, épen akkor tereled el a figyelmünket, mikor már
sarokba szorítottam ezt a makacs urat… egészen a sarokba.

Tóth Mihály a fejét rázta.

– Nem gondolnám.

– A mathezisnek engednie kell, kedves Tóth.

– Annak én engedek is, mert az nagy úr.

– No, az pedig olyan, mint a mathezis, a mit én mondtam.

– Hiszen valamennyit én is elismerek belőle – felelte az ő nyugodt,
meggondolt modorában, – azt, hogy a leány értéke alászáll ilyenkor
minden házasulandó előtt, kivéve azt, a ki kompromittálta. Ez vas. Ez
úgy van. De hogy állunk a reparálás kérdésében? Hát igenis, reparálás
volna, ha a kompromittáló egyén megfelelő parthie volt a leány számára
már _azelőtt_ is. De hátha nem volt megfelelő, mert a leány nagyobb
értékű kérőkre tartott igényt? Hiszen akkor mégis csak devalválva van,
ha hozzá megy. A méltóságod fejtegetése tehát, bocsánatot kérek, mégse
mathezis. Ott logikus csak, a hol a leány, a régi igényei szerint is,
nyer, vagy nem veszít azzal, ha meggyalázója oltárhoz viszi, de ez
ritkán történik, mert a megfelelő házasulandó, ha akarja, megkapja
rendes úton…

– A skatulyáival együtt, – kottyant bele Podwolski.

– A gyakorlatban majdnem kizárólag olyan csábítja el, a ki máskép meg
sem kaphatná. Mit ér már most az az állítás, hogy a leány az illető
kezén még a régi érték? Hiszen már abban mutatkozik, hogy nem a régi
érték, mert hozzá ment.

– Quantum caput originale! (Milyen eredeti fej) – mondá Palojtay
latinul, hogy csak Topsich értse, ki idegesen rezegtette a lábát, mint
mindig, ha valamire nem talált hirtelen argumentumot.

– De lehetnek olyan esetek is – érvelt Tóth Mihály – hogy a leány
értékcsökkenése még sincs arányban a hozományvadász értéktelenségével.

– Nem értem – szakítá félbe Palojtay.

– Képzeljük el, hogy a két nembeli házasulandók értéke súlyokkal
jelöltetik meg, hogy a legkivánatosabb menyasszony például egy
métermázsa…

– Sapristi!

– Már megint zavarsz bennünket Podwolski, megint zavarsz.

– Bocsánatot kérek – mentegetőzött Tóth úr – ha valami nevetségeset
mondtam. Elismerem, nem mindig találom el a legszerencsésebb kifejezést.
Hát jelezzük inkább számokkal az értékeket. A legértékesebb házasulandó
feleket mondjuk száznak. A száz után jönnek a kilenczvenkilenczek és a
kilenczvennyolczak és így lejebb-lejebb a kisebb értékűek, egészen a
kettőig, egyig, a hol már az emberiség ocsuja van. No már most tegyük
fel, hogy az én leányom a hatvanas számon állt az eset előtt.
Következéskép őt is a hatvanas kérő illette volna meg, egy úgynevezett
egyenlő házasság esetén s valóban mi szülők a Hatvanat vártuk a
Hatvanhoz. S ime közbe jön a Tíz (Ennyire mérlegelem Noszty urat, de
annyi sincs) közbe jön és kompromittálja Hatvanat. A Hatvan veszít e
miatt, értékben leszáll harminczra, de a Tíz nem emelkedik azért,
ezentúl is csak Tíz marad és soha sem képezheti a harmincznak a felét. A
méltóságos úr és Palojtay barátom azonban mégis azt a tanácsot adják,
hogy a Noszty ajánlatát el kell fogadni.

– Lári-fári! – csapott le most már rá Podwolski gróf. – Mit akarsz te?
Ámbár nem ittuk még meg a brudert, de mindegy. Előlegezem neked. Micsoda
bolond okoskodások ezek, se füle, se farka! Ezt így csinálják
barátocskám egész Európában, a világ eleje óta. Ne akarj okosabb lenni,
mint őseink. Mindig úgy volt. És okosan volt. Kivált mikor még
Monte-Carlót föl nem fedezte Columbus Kristóf. Mikor még a kártyát föl
nem találta Sorel Ágnes. Hát mi az ördögöt csinált volna akkor az
elszegényedett nemes ember, hol regresszálhatta volna magát, ha az
efféle szerencsejáték se lett volna? Elkezdett udvarolni egy módos
leánynak s ez volt az a blatt, a min a szerencséjét kipróbálta, ha nem
adták hozzá, kompromittálta, akkor aztán hozzáadták. Neked persze nem
tetszik. De nem is csodálkozom. Az én praxisomban sem fordult elő, hogy
valaki megsimogatta volna azt a kutyát, a melyik megharapta. Mind a
mellett a kutya mégis kutya és jó hogy van. Ne is vergődj hát a kis
szárnyacskáiddal, add meg magad, ilyen a szokás és punktum.

– Szokás, de rossz szokás, – felelte Tóth. – Hiúságokra, külsőségekre
fektetett gyakorlása a szülői kötelességnek, a gyermek jövőjének
előkészítésében. Ábrahám fiát akarta megölni áldozatul. Akkor az volt a
szokás. Ma már becsuknák érte Ábrahámot. Holott ő legalább az Istennek
akart áldozni, de az olyan szülék (a minőt belőlem szándékoznak faragni
az urak) a közvélemény, vagy jobban mondva a pletyka szájának
betapasztása miatt dobják oda gyermeküket egy gazembernek, a kinél
biztos elzüllés éri. Ezzel a korhadt elvi tétellel már egyszer végezni
kell és újat kezdeni, mert ez minden logika ellen való.

– Pedig az egész gentry így csinálja, bruder, – erősködött Podwolski.

– A logika nem törődik a gentryvel.

– De az arisztokráczia is azt teszi.

– A logika fölötte áll az arisztokrácziának is.

– Azt már tagadom, – fortyant fel Podwolski, s tekintetével a másik
grófhoz fordult segítségért. – Hát nincs igazam?

– Ebben nincs, – felelte mosolyogva Topsich, – és abban se volt, hogy
Columbus Kristóf fedezte volna fel Monte-Carlót.

– Olyasvalamit olvastam pedig a ficzkóról.

Így folyt ez a disputa szakadatlan, egész a vacsora idejéig, melyre Tóth
Mihályt is marasztották, még a grófnő is előjött, hogy nem ereszti, de
Tóth úr a grófnőnek is kosarat adott.

– Nem vagyok én grófi asztalhoz való ember, – mondá szerényen lehajtva
fejét, s csak úgy dőlt a gőg minden szavából.

Befogatott… hazament.




HUSZONHATODIK FEJEZET.

(A regény véget ér.)

Haza iszen csak haza megy az ember, de hova lett az otthona? Hol van a
régi nyájas fészek? A családi lámpa szétveti derült fényét a falak
között, a kis Mari felkuszik az ölébe, körülczirógatja: hol jártál
apókám? Az anyjuk elbeszéli az otthon történteket, bizalmas szót
váltottak erről-arról, miközben elálmosodnak és csak az óra ketyegi az ő
örökös tik-takjait a nyugalmas csendben…

De hol van ez mind? Pokollá változott a paradicsom. Az asszony elvonul a
kuczkóba és sír mindenütt, a hol nem látják. Mari egy hervadó liliom
benyomását teszi. Sugár alakja meg van törve. Megrezzen minden
ajtónyitásra, mintha üldöznék. Összerázkódik apjának tekintete előtt,
mintha a hóhérját látná. Mindenki kerüli a másikat. És ez a közös
boldogtalanság átragad még az oktalan állatokra is. Bligi nem csóválja a
farkát (hihetőleg egy pár rugás hajtotta bizonyos passziv
rezisztencziába), a kanári nem énekel (nem kapott czukrot napok óta,
talán vizet sem), a tyukok se gyülekeznek a tekintetes asszony körül, ha
az ambituson mutatkozik. S ehhez a hangulathoz talál a külső természet.

Jégcsapok lógnak le az ereszről s ha megenyhül az idő, elkezdenek
csepegni; a házfedél is folytonosan könnyezik, a szél dudorász a
kéményekben. Az adja a könnyeket a síráshoz, ez a hangot, és összeütik
csonttá fagyott galyaikat odakünn a fák: ezek adják hozzá a tapsot.
Valami végtelenül sivár, kínos boldogtalanság terpeszkedik el és lenyom,
összetapos mindent.

[Illustration: – Szereted azt az embert?]

Nem, ezt nem lehet sokáig kitartani. Még eddig szóba nem hozta Tóth
Mihály az esetet, de a mikor a bálingi kastélyból visszatért, Klári
szobaleány által behivatta feleségét és Marit szobájába.

Halotthalványan jöttek be, örülve, hogy ime, megmozdul a jég, és mégis
szepegve, hogy mi lesz. Tóth Mihály helyet csinált a rendetlen szobában
a feleségének, leseperve egy székről a tajtékdarabokat, Marit állva
hagyta.

– Mária, – mondá a leányához intézve szavait, és az erős férfinak
reszketett a hangja és melle úgy járt, mint egy fujtató, – nem akarok
arról a dologról beszélni, érted-e, sohase akarok róla beszélni, hát
csak arra felelj, a mit kérdezek, se többre, se kevesebbre.

Mari a fejével bólintott.

– Szereted azt az embert?

– Szeretem.

– És azt hiszed, ő is szeret téged?

– Azt hiszem.

– Miből hiszed? Semmit se titkolj el. Úgy beszélj, Mária, mintha az
Istennek felelnél most.

Mari érezte a pillanat jelentőségét és elbeszélte a somlyói esetet,
ismeretségét a vadászszal, a ki előtt ő magát szobaleánynak adta ki,
majd ismét találkozását Palojtayéknál.

Tóthné a kezeit csapta össze.

– Miket beszélsz te gyermek! Oh, te álnok baziliskus kigyó, a ki még az
én Argus szemeimet is ki tudtad játszani. Pedig mindjárt észrevettem,
hogy az egyik arany hajtűdet elhagytad valahol. Hát most tudom már, hogy
ott ráztad ki. Pedig tizenöt forint volt darabja. Pesten vettük, annál a
vörösorrú ékszerésznél a Váczi-utczában, a kinek a felesége aznap
megszökött… Mondták is, kivel. Nem emlékszel rá?

Ez a kérdés Tóth Mihálynak szólt, de az csak ránézett szigorúan, az
összevont szúrós szemöldjei alul, mire elhalt ajkain a szó.

Pillanatig kínos csend állott be. Tóth Mihály behúnyta a szemeit, mintha
maga elé idézné az elbeszélt somlyói jelenetet s nézelődne benne a saját
tekintetével.

– Egyre felelj nekem, Mária, – szólt aztán jéghidegen. – Hozzá mennél?

– Hozzá, ha megkérne.

– Már megkért. Levelet írt.

– Valahára, – sóhajtott Tóthné s Mari arczát gyönge pír vonta be, de
csak átfutón, mint a késpengét a lehellet.

– És hozzá mennél, – kérdé rikácsoló, zordon hangon – akkor is, ha
kisülne, hogy ez mind csak komédia volt, kicsinált dolog a hozományod
elkaparítására?

Mari megreszketett, mint a nyárfalevél, az eszterga-kerékbe kellett
fogódznia.

– Nem mennék hozzá, – rebegte csendesen, elhalón, összetörve.

– Elmehetsz, _édes leányom_, – mondá az apa szeliden, szinte
megkönnyebbülve és az ajtóra mutatott.

– Én is menjek? – kérdé Tóthné.

– Nem, te még maradj Krisztina…

Mari eltávozása után a feleségéhez fordult:

– Arra akarlak kérni, Krisztina, szoktasd hozzá Marit apródonkint, hogy
ő nem lehet a Noszty neje; kimélni kell a gyermeket, egyszerre talán
erősen érintené elhatározásom, de apródonkint hozzászokik.

– Mit beszélsz? Hiszen megkérte.

– Megkérte, de nem adom.

– Mihály, Mihály, gondolj az Istenre. Gondold meg, mit cselekszel a
rettenetes nyakasságoddal. A leányod még talán kibirja, de én nem birom
ki ezt a gyalázatot. Nem merek emberek szeme elé menni. Én nem birom ki,
Mihály.

– De mondtam már neked, hogy Noszty váltót hamisított Strong ezredes
nevére.

– Nem bánom én, akármit csinált is. Itt nem Nosztyról van szó, hanem
rólunk és leányunkról. Ámbátor olyan rokonságba bekerülni maga is egy
nagy ternó, Mihály… Tekintsd a kisírt arczomat, tekintsd a meggyötört
lelkemet, ne hagyj kérlek bennünket ebben a gyalázatban.

– Nem segíthetek Krisztina. Nem tudok olyan gonosz, kegyetlen lenni,
hogy odahajítsam leányomat a gazembernek, mikor tudom, hogy úgyis ellöki
magától, ha a hozományát elkölti, és visszajön fonnyadtan, talán
nyomorékká téve, mert arra is fogadok, hogy verni fogja. Ne kívánj tőlem
ilyet, Krisztina, csupán azért, mert az ilyen eseteknek ez a szokásos
eligazítása. Krisztina, kedves öreg feleségem, – kiáltott fel, – bízzál
bennem!

Közelebb húzta székét hozzá s hosszan kifejtette nézeteit. Kiszinezte a
Noszty léha lelkületét, könnyelmű jellemét; «gyanakszom, – mondá, – hogy
nem is szereti Marit, hanem rendkívüli ügyes módon hálót vont körüle, de
ennek még utána kell járni.» Felölelte az egész kérdést s
megvilágította. Mari még boldog lehet. Elveheti valami szegény, derék
fiú. Legrosszabb esetben nem megy férjhez és akkor is nyugodt életet
folytathat. «Semmit se viszünk el előle a másvilágra.» De a Noszty-féle
házasságból nem háramolhat semmi jó, rettenetes zátonyok, viharok,
szerencsétlenségek, talán nyomor, kétségbeesés várnak rá. Mindezt szépen
okadatolta, valószínűvé tette s mikor már azt hitte, hogy meggyőzte az
asszonyt, az egyszerre felugrott mérgesen.

– Elbizakodol a saját eszedben. De vannak náladnál okosabb emberek is.
Itt volt ma a tiszteletes úr, mialatt oda voltál, bölcs ember, jártas a
világ folyásában s azt mondja: «Vadmacska harapását vadmacska nyálával
kell gyógyítani.» Nosztyval kell összeboronálni Marinkát. Igali a te
embered, becsületes, hű lélek s ő is azt vallja: Fedél alá kell a
megázott portékát tenni, – s a fedél – a főkötő. Az mindent betakar. És
ne légy vak, Mihály, ne légy vak! Vedd figyelembe az előnyöket is. Azt a
kevély, nagyúri rokonságot, a Horthokat, a Homlódyakat, mikor majd
Mihály-napkor egész rajban húznak a fogataikon Rekettyésre, elől a Mari
sógora, a főispán…

– Krisztina, – förmedt fel Tóth Mihály haragosan, – ha ilyen
szamárságokat beszélsz, elmehetsz te is lefeküdni.

– Mihály-napkor már ezek a mostan ellett kis malaczkáim jókorácskák
lesznek és…

– Szünj meg, kérlek.

Tóthné szellemi egyénisége hasonlatos volt valamely edényhez, melyen
bizonyos ponton repedésnek vagy nyilásnak kell lennie s ehhez jutva a
beszélgetési anyag, szétömlik, s egy mellékvonalon elfoly.

– Azért se, – pattant fel és a csipőire rakta kezeit. – A te neved az én
nevem is, forgós teremtette (és a szemei szikráztak), a te becsületed az
én becsületem is. Olvastad az ujságban, hogy mi kapaszkodtunk a nagy
urak után, de azok nem vettek fel a szekerükre… Mintha mi kináltuk volna
fel a leányunkat Nosztynak. Ez áll rólunk az ujságban. Hát lehet azt úgy
hagyni Tóth Mihály úr?

– Nem lehet, – felelte Tóth Mihály és olyan szinű lett, mint a
kakastaraj. – Engem is bosszant, legközelebb megiratom azzal a tolvaj
Klementyvel úgy, a mint volt. Az a legkisebb. Klementy jó pénzért még az
igazat is képes megírni. Teljesen romlott ember.

– Hiszen jó, jó édes uram – szólt most már szeliden (oh mennyi
változatosság van ezekben az asszonyokban) s hozzá simult, vállára tette
a kezét, – de az emberek vagy hisznek a lapnak, s ha hisznek, ő tőlük
függ, hogy az első közleménynek hisznek-e vagy a másodiknak. Lásd
mennyivel szebb lenne másképen czáfolni meg ezt a dolgot. Hogy azok a
kevély peczkes urak, azok a felfujt dámák a nagy piperéikkel ide
gyüljenek egy napon a mi kuriánkra s lássák végig vonulni a falukon a
népek, a kik kiszaladnak a csengős fogatok zajára a kapuik elé vagy a
kis kertjeikbe s mondogassák egymásnak. Hova mennek? Hát lakodalomra
Rekettyésre. Tóth Marit veszi feleségül Noszty Ferencz. Ez volna nekünk
az elégtétel meg a Marinak. És mondok neked még valamit, édes öregem. Ha
már olyan nagyon ki nem állhatod azt a szegény Ferit, hát ne adjuk ki a
leányt a házból, csak esküdjenek meg, adjon neki nevet, aztán menjen
Isten hírével, és ha megjavul valaha, elnyeri a kegyedet, kiállja a
próbaéveket becsülettel, jőjjön vissza, vagy maradjon el örökre, ha
neked úgy fog tetszeni, vetsz neki egy pár ezer forintot, – szóval
mindent csinálhatsz, hanem most esküdjenek meg. Azt azonban előre
kikötöm, hogy a miss ezzel az alkalommal nem ül asztalnál, mert
emlékszel a Homlódyné sárga ruhájára, a melyikben egyszer nálunk volt…

– Nem, nem emlékszem, Krisztina és ne is bántsd most a sárga ruhát, ez a
te előadásod nagyon megfogott engem. Eredj most lefeküdni, Krisztina.
Nekem ezen gondolkoznom kell. Nem gondoltam volna Krisztina, hogy valami
megingathatna. Azt hittem, már mindent megrágtam. Pedig hát ez még itt
van. Majd megmondom neked azután, mit határoztam.

Két napig, két éjjel berregett megint az eszterga: ennek a zúgása
mellett szokott gondolkozni Tóth Mihály.

Harmadnap azután behívta az asszonyt mindjárt reggel:

– A dologból nem lehet semmi, – mondá. – Meghánytam, megvetettem minden
oldalról, de nem lehet. Lehetne, ha mi örökké élnénk. Minthogy azonban
ez nem valószínű, hát nem lehet. Utálom a nevet, mely leányomé lenne, de
ezt még lenyelném. Világosan látom azonban a jövendőt, hogy ez az úr
élne és visszaélne a férji jogaival, pumpolná a szegény asszonyt, s
halálunk után elszedné mindenét. Mari jószívű teremtés, a nevet, melyet
visel, tisztítaná, mentené minduntalan, s vitetnék feltartóztathatlanul,
vitetnék a hinár felé. Azért hát nyugodj meg, Krisztina… Jól tudom, hogy
tegnap is Voglányban jártál és a voglányi asszony megtöltött téged, de a
dologból nem lesz semmi.

– Utolsó szavad ez?

– A legutolsó. A te hiúságodért sem áldozom fel leányomat.

Tóthné e naptól kezdve nem sírdogált többé, száraz szemmel járt-kelt a
lakásban, de ha valaki figyelte volna, ez szinte aggasztóbb volt, mint
mikor még sírt, mert a szemekben valami különös merev, jéghideg
kifejezés ült. A hangja is megváltozott, nem volt meg se a katonás
parancsoló árnyalata többé, se a rendes köznapi szürkesége. Lassan,
vontatva, édeskésen beszélt, mintha egyenkint kóstolgatná a szavakat, a
mellett nem evett és lehetőleg kerülte Tóthot. Tett, vett, foglalkozott,
de az is olybá tünt fel, mintha készülődnék valahova. A fehérneműit
átrakta az egyik szekrényből a másikba, leveles fiókjait felturkálta,
némely papirokat elégetett, másokat különböző színű szalagokkal
megjelölve csomagolt el. A ruháit, wiklereit is előszedegette,
egyikre-másikra megjegyzéseket és rendelkezéseket tett. Ez legyen a
Kláráé, ez legyen a Borcsa szolgálóé, ő szereti a kéket. Ezt a néhány
vég vásznat oszszátok fel a béresek között, hogy ha már egyszer nem
lennék. Mert sohase tudhassa az ember, mikor hívják. El ne felejtsétek,
a mit mondtam. A mentémnek a gombjait küldjétek majd el a tiszteletes
asszonynak, mert neki nagyon tetszettek. Aztán, hogy úgy legyen a
szavaim szerint. Mert én előre megmondom, hogy kisérteni fogok.

Mindezt nem vették ugyan szentírásnak, de mégis feltünt a cselédeknek.
Tóth Mihály ellenben csak azt látta, hogy az asszony már nem sirdogál.
No hála Istennek. Most még ugyan neheztel rá, az látszik, de nem baj,
csak hadd fújja ki magát. És hát a végén minden a rendes kerékvágásba
ugrik. Jó az isten, jót ad.

Hogy kitérjen az otthon komor hangulata elől, egész nap a határban
kódorgott puskájával. Az emberek rosszaságát a szegény nyulaknak kellett
megkeserülniök a bőrükkel. Ilyenkor aztán, ha a határ túlsó végén érte a
dél, haza se ment, hanem Mezernyén ebédelt meg a fogadóban Pázmár doktor
társaságában, a ki egy nap azt a váratlan kérdést intézte hozzá:

– Mit csinálnak otthon a patkányok?

– Miféle patkányok? – kérdezte Tóth.

– Azt hallom, hogy a tekintetes urék háza tele van velök.

– Nincs nálunk egy fia se.

– Hm, – morgott a doktor elgondolkozva, – elég baj, hogy nincs.

– Maga ma humoros kedvében van, Pázmár, alkalmasint meg akar nevettetni,
de félek, ez most alig sikerül.

– Én meg attól félek, hogy meg fogom ríkatni.

– No, no.

– A tekintetes asszony tegnapelőtt itt járt nálam és erőnek erejével
mérget kért tőlem.

– Az én feleségem? – kérdé Tóth elhalaványodva.

– Igen, ő. Mondhatom, mindjárt gyanus volt. Arcza sárga, mint a viasz, a
szemei tétován járnak. Kérdeztem tőle, mire kell a méreg? A patkányokat
említette, de a dúlt tekintetéből, zavarából azt véltem kiolvasni, hogy
másra gondol.

– Oh, Istenem, de csak nem adott neki?

– Természetesen nem adtam, de azért tessék vigyázni, mert az asszonyok
furfangosak az ilyesmi megszerzésében.

Hát iszen nem is kellett több Tóth Mihálynak, fölkelt és rohant haza,
meg se állt sehol, csak a felesége szine előtt.

– Krisztina, – szólítá meg szeliden, – eljöttem neked megmondani, hogy
máskép határoztam.

Tóthné csodálkozással emelte rá a tekintetét; a hang a Tóth Mihályé, –
de Tóth Mihály nem szokott máskép határozni. Ez megfoghatatlan.

– Nem voltam igazságos, – folytatá Tóth úr.

Tóthné letette kezéből az imakönyvet, a melyből olvasott, de semmit se
felelt, még mindig kételkedett.

– Hibás szempontból itéltem meg a teendőket, mintha Mari kizárólag az
enyém lenne, pedig csak a fele az enyém, a másik fele a tied.

– No látod, – mondá az asszony és behunyta a szemeit.

– Elhatároztam Krisztina, hogy a kettőnk akarata teljesedjék, félig a
tied, félig az enyém. Ez az osztó igazság. Még ma megírom Nosztynak,
hogy megkapja a leányunkat.

Tóthné kinyitotta a szemét, de már nem az előbbi szemek voltak, a
tétovák, a szárazak, szakadt belőlük a könny (tudott már megint sírni) s
a könny alatt valahol ott lappangott a mosoly.

– Oh Mihály, édes uram, bocsáss meg – rebegte elérzékenyedve, csendes
zokogásban – köszönöm neked, hogy visszahívtál.

Tóth Mihály nem kérdezte, hogy honnan hívta vissza. Értette. És az ő
szíve is elfacsarodott arra a gondolatra, hogy már ő útban volt.

Szobájába vonult, megírta a levelet Noszty Ferencznek, melyben röviden,
szárazon értesíti a házasságba való beleegyezéséről. Sehol egy
szemrehányó szó, sehol egy frázis. Kéri, hogy Bontóváron találkozzanak
az esküvő határideje és egyebek megbeszélése végett. A történtek után
még korai volna egy rekettyési találkozás. Kimélni kell még a nők
megrendült idegzetét.

Egyuttal másik levelet is írt Pápára t. cz. Brozik Dániel vendéglős
úrnak. Húsz akó bor ajándékot igér neki, ha a szolgaszemélyzet s esetleg
más beavatottak meghallgatásával megbízható adatokat nyomoz ki a
harmadévi somlyói szüreten megfordult vadászról, a kit akkor Patkónak
hittek és a Griffben volt szállva.

Nosztytól gyorsan megjött a válasz, utána csakhamar találkoztak
Bontóváron, jelen volt Kopereczky báró is, kitűzték az esküvőt
virágvasárnapra s ezzel ennek is elvetették a gondját.

Kopereczky egyéb fontos részleteket is szeretett volna szóvá tenni, de
minthogy nagy volt a feszesség, nem igen látszott kívánatosnak. (Még nem
elég száraz a tapló, még nem fogna.) Különben is kijelentette Tóth úr:
«A mi a többit illeti, hagyjuk az esküvő utánra.» Tehát virágvasárnap
délután négy órakor a mezernyei templomban.

– Talán legjobb volna, tekintettel a tekintendőkre, – vélte Noszty, –
csendben tartani az esküvőt.

– Ellenkezőleg, – szólott Tóth Mihály, – a feleségem a legnagyobb pompát
akarja. Tudják, milyenek az asszonyok!

– Hát legyen pompa, – hagyta rá a főispán. – Én veszem a kezembe, én
leszek a násznagy is.

Egyszeribe híre száguldott a megyében az érdekes esküvőnek. Hát mégis!
No ez derék. Hja, azé a kalács, a ki először beleharapott. Szem nem
látta, fül nem hallotta pompa lesz – mondják – az esküvőn. A pékné
kívánta úgy. Oh jaj, minek köhög a légy, mikor tüdeje nincsen! S a
kevély családok készséggel hasra fekszenek az arany borjú előtt.

Tényleg újra megkezdődtek a családi értekezletek, melyek a nagymérvű
előkészületekkel foglalkoztak. Egyes részletek szivárogtak ki
innen-onnan. Hogy a Homlódy-fiúk Mátyás-kori apródoknak lesznek öltözve;
az egyik a menyasszony uszályát viszi, a másik a vőlegény kardját fogja
tartani, mikor az oltárnál lecsatolja. Még nagyobb parádé készül a
nyoszolyólányokkal: a Horth, az Ilvánczy kisasszonyok, a Leviczky
bakfischek, mind különböző századbeli ruhákat kapnak, a mi elbűvölő
látványt nyújthat. (Lesz mit leírni Klementynek.) A főispánné magyar
díszbe öltözik s pillangós főkötőjén állítólag rajta lesz a legendás
fekete gyöngyökből az utolsó legnagyobb kettő. A mint a tavasz
elkezdődött, az első langyos napok elbűvölő szürkeségében megkezdődött a
lázas szabás-varrás, felpróbálás, megbírálás, átigazítás, az ezzel járó
lótás-futás. Bontóvár minden szabója és varrónője munkába fogott, s
dolgozni fognak addig, míg a fűz az első barkáját ki nem ereszti.
Másrészről viszont az hallatszott, hogy az amerikánus százezer forintot
vett ki a takarékpénztári tőkéjéből, s mikor a pénztárnok azt kérdezte,
hogy talán birtokot vesz, azt felelte: «Dehogy, egy kis fehérneműt
rendelt a feleségem a leánykának, azt kell kifizetni.» Szentséges ég!
Hány alsószoknyája lehet annak?

Még jóval a tavasz előtt megjött Rekettyésre a Brozik Dániel levele is.
Igen köszöni, írja, a húsz akó bort, mely Isten akaratából vagyon,
mivelhogy szent karácsony éjszakáján megálmodta, miszerint kétszer
szüretelt egy esztendőben. Nos tehát ez az első szüretje. Itt küldi
érte, a mennyit sikerült kinyomozni az illető fiatal vadászról, ki Fitos
János néven írta be magát a vendégkönyvbe, ámbár sehogyse volt olyan,
mintha Jánosnak hívnák. Mivel már azóta sok víz elfolyt a Dunán, nem
sokat lehet megtudni, de a béresem, a ki a hordókat vitte a tekintetes
úr szőlőjébe, emlékezett, hogy nevezett Fitos János akkor déltájt, mikor
a Findura szőlőjében az iparos mulatság volt, vele ment ki a hegyre,
azaz a kocsi mellett bandukolt, kérdezett tőle egyet-mást, egyszer bele
is lőtt egy sólyomba, de nem találta és sehol se maradt el tőlük, csak a
tekintetes úr szőlőjénél, a mikor is leheverészett a kápolna mellett,
mintha várna valakit vagy leselkedne valakire. Béresem ott látta őt
feküdni a fűben, mialatt a présház előtt lerakta a hordókat, akkor aztán
elment a béres és nem látta többet.

– Mindjárt gondoltam – dörmögte Tóth – a zsivány kétségkívül Marira
leselkedett s nyomon követte őt, mikor elcserélt ruhában a Findura
szőlőjébe tartott.

A levél további részében Fitos János megrovási kalandja foglaltatott a
Findura szőlőjében való magatartása tekintetében, magának Brozik
Dánielnek tapasztalatai nyomán, hogy a vadász közönséges fráter lehetett
(Ez az én véleményem, hangsúlyozza Brozik a a levélben), mert a korpához
hajlott. Noha saját leányaimnak mutattam be, mégis valami szolgálóhoz
csapott, annál tolta a szelet, a ki bár csinos volt, de mégis csak
szolgáló volt.

Ez a rész már nem érdekelte Tóth Mihályt, átszaladt rajta, sőt
abbahagyta, megérezte talán valami telepathia útján, hogy van valami
jobb is és átsiklott szeme a levélpapir alján egy «utóiratra»:

«Mikor Fitos János a következő nap elhagyta a szobáját és elutazott,
Tinka leányom, a kit érdekelt a vadász (mert meg kell hagyni, csinos
ábrázata vala), az otthagyott papirosok közt, mert egész este írt, egy
levéltöredéket talált, a mit megkezdett, de el nem küldött, mert talán
nem volt vele megelégedve. A bohó leány, tetszik tudni, milyenek a
leányok (hiszen a tekintetes úrnak is van), eltette azt a pár sor, mert
gyűjtött afféle szamárságokat, hervadt lóheréket és szegfűket, hát én
most ide mellékelem, hátha valami hasznát vehetné, ámbár nem tudható,
kinek és hova szólt és ámbár egy gyalázatos ráfogás foglaltatik benne, a
mely ellen én protestálok.

Elnyűtt, elsárgult papiros hullt ki a levélből. Tóth Mihály rögtön
felismerte a Noszty betűit. Tényleg egy levél kezdete volt, mely
szóról-szóra így hangzott:

Kedves Máli tante!

Sietve vetem e sorokat papirra egy poloskás pápai vendéglőben. Tervünk
nemcsak sikerült, hanem jobban megy, mintsem álmodhattuk volna. Csak a
kulcslyukon akartam bekukucskálni s ime, bent vagyok a szobában. Nemcsak
megláttam Marit, hanem tánczoltam is vele, még pedig a nélkül, hogy
tudnám ki, vagy hogy ő tudná, ki vagyok. Mesébe való epizód ez, nem is
tudom, hol kezdjem, mert tekintve…


Eddig tartott a levél, de épen elég volt Tóthnak; diadalmasan tette le
pápaszemét, mint a hogy egy csatából megtérő hadvezér köti le a kardját
s még az okuláré üvegén is visszamaradt valami abból a ragyogásból, a mi
a szemeiből kisugárzott.

– Aha! Hát megfogtalak, jó madár. Itt vagy már a lépemen. No, ez megéri
a húsz akót!

Megelégedetten zárta be fiókjába a sárgult levéltöredéket, mely Máli
tantenak szólt, míg a Bróziktól valót tárczájába tette.

Ettől kezdve megint a régi ember lett, kedélyes, nyugodt és elégedett.
De leginkább feltűnt mindenkinek az az újabb szokása, hogy a
legkomolyabb beszélgetés közben egyszer csak minden ok nélkül egy-egy
édes mosoly jelent meg az ajkszögleteiben. Különösen Igali előtt volt ez
rejtélyes. Csak a poétákon látni ilyet, kiknek pusztán a földi hüvelyük
vagyon köztünk, de az eszük valahol a holdban jár s ha ott valami
kedveset lát, ide telegrafál a szájuknak meg a homlokuknak, az egyikre
varázsolván mosolyt, a másikra ábrándos ködöt; jóravaló okos ember
azonban nem nevet, ha valami nevetőset nem hall vagy nem lát, csak abban
az esetben, ha nagyon tele van töltve valamely furfanggal, úgy hogy
hébe-hóban elcsöppen belőle.

Künn a gazdaságban gyakran veszi ezt észre Igali s találgatja magában,
mi lehet. Mindeneket meghányván, egyszer csak, a mint szótlanúl egymás
mellett mennének a csikó-iskola felé, ekképen véli eltalálni: Ez az én
bolond gazdám alighanem annak a lakodalomnak örül, pedig ugyan nincs
minek. S ezzel mennek, megkerülve a pajtákat, át a kocsisházak udvarán,
egyik se szól egy kukkot sem, csak mikor a három topolynál ráteszi Tóth
uram a nagy tenyerét az Igali vállára.

– Tévedsz, öreg, nem a lakodalomnak örülök én úgy, hanem valami
egyébnek.

Se holt, se eleven nem lett erre Igali uram.

– Ej no, hm. Csak nem beszéltem megint hangosan? (És ijedten csapott a
szájára.)

– De bizony hangosan beszéltél, bomolj meg. Hát örülök, mondom, mert
okom van rá. Tudom, te is örülnél, ha egy beteg leányod volna és olyan
gyógyszert kapnál valahonnan, a mitől az jobban lesz.

– Csak ne legyen drasztikus.

– Olyan is van, de enyhébb is. Ha a gyengébbik nem használ, előveszszük
az erősebbet.

Azóta aztán a különös gyógyszer foglalkoztatta az Igali uram
kiváncsiságát. Találgatta esténkint a feleségével, a ki ugyancsak nagy
pletyka asszony volt s rendkívüli kombináló talentum, de semmit se
birtak kisütni, pedig nyilvánvaló, hogy valami nagy dolog lappang a
takaró alatt.

Jött, ment az idő; elment a hó, megjöttek a vizek; felzúgtak az erdők és
öltözködni kezdtek; kijöttek a rögök alól a napfényre sütkérezni az
«istenke tehenkéi», a hogy az együgyű nép azokat az apró piros,
hosszúkás bogarakat nevezi, melyek a tavaszt bejelentik. A pacsirta ott
fenn a megenyhült légben elkezdte csattogtatni a tavaszi himnuszt, a
melynek hallatára kieresztette rügyeit a cseresznyefa és a baraczk s
egyszer csak topp, eléugrott a várvavárt virágvasárnap is.

És a hogy Tóthné asszony annak idején elképzelte az elbűvölő tavaszi
napon, melynek mámorító verőfénye egész nap szólongatta a növényeket:
«kijöhettek már a virágjaitokkal», kora délután megindultak Bontóvár
felől a Rekettyésre vezető úton a szebbnél-szebb uri fogatok. Szent
Isten, micsoda lovakat láthatott itt az ember. Hogy jöttek tánczolva,
kényesen, hányva-vetve a nyakukat, villogó, csillogó szerszámokban. Elől
Noszty Ferkó jött a négyesén, a feketéken, kék-vörös selyem
pántlika-rózsák a lovak fején két oldalt. Nem ő maga hajtott, hátul ült
most az apja mellett, drága vitézi öltözetben, vörös bársonymentében,
medvebőr kalpagban, melyről fehér kócsagtoll lengett, (hej, de szép
király lenne belőle), ámbátor az öreg se festett rosszul, gránátszin
csurapéjában, fekete kalpagjából pedig akkora vörös leffentyű lógott le,
hogy tán ezer forintot is megadna érte valami gazdag bontóvári kofa, ha
megvehetné nyelvnek. Azután a főispán következett a négy óriás lovával,
az anyaföld is megrengeni látszott a patkók csattogása alatt. A főispán
mellett a neje ült tengerszin bársonymentében és annak a csattja
smaragdok, rubinok, piros, zöld sávokkal festették át a rajtok nyalakodó
napsugarakat. Pillangós magyar főkötőt viselt a méltóságos asszony, apró
aranypikkelyek úgy reszkettek, úgy fénylettek rajta, mint a szent
János-bogarak. Valami gyönyörü volt azt látni, hát még a vidám szép
arczot alatta! A főispán a térde között tartotta az aranyos kardját,
miközben jobbra-balra köszöngetett a falvakon. A szemben ülő Malinka úr
ellenben egy virágbokrétával borított pálczát vitt óvatosan. És hol van
még a többi! Se hossza, se vége. Rágányosék a czímeres batárban. A
grófné fején egy akkora strucztoll, mint egy nagy páfrány! Horth úr a
négy pej lován, ezüst csengőkkel, a melyek együtt muzsikát vertek ki,
mint a koreai király palotája ereszén az üvegharangok. Négyes
pony-fogaton jöttek a kis Horth kisasszonyok, a nyoszolyóleányok, egy
kis törpe ember volt a kocsisuk és egy nyolcz-tíz éves kölyök ült
mellette a bakon inasnak, ezüstpitykés dolmányban, ezüstpaszomántos
piros sapkában, olyan édes látvány volt az egész, mintha valahol a
liliputiak országában volnának elvarázsolva. De ki győzné mind
elszámlálni a ragyogást, a pompát. Azt a sok csipkét, brokátot, a
tömérdek bársonyt, drágakövet? A szem is elfáradt, mire a tizedik,
tizenkettedik hintó is átszaladt előtte, mint egy tündéri álom. Hiszen
csak egy percz, meg se lehetett jól nézni. Sőt a végén már a feje is
kóválygott az embernek s úgy rémlett neki, a tömérdek kápráztató szinbe
belefáradva, mintha ő maga is egy papagálylyá változott volna. Már
szinte az ment látványosságszámba, ha valamely egyszerűbb rokon
hétköznapi fogata hozott be változatosságot. Klementy szerkesztőt
például, a ki két rossz gebétől vont nyihócz fiakkeren ment,
megéljenezték a falvakon, mert a szegénység is mulattató látvány ott, a
hol ritkaságszámba megy.

Minden ablak megnyilt, a merre a hintók elrobogtak. Kandi asszonyfejek
jelentek meg a muskátlis virágcserepek mögött, nem egy leány sóhajtott s
elmerengett aztán, hogy vajjon mit csinál, miről gondolkozhatik most
Tóth Mari?

Némelyek kiszaladtak az utczára, kiálltak a kapuk elé s utána bámultak a
nagy porfelhőnek, mely a násznép nyomában kerekedett.

– Hm, sokra vitte dolgát ez a Tóth Mihály – mondogatták. – Pedig azt
mondják, pék volt Amerikában. S ihol ni, most már méltóságos asszony
lesz a leányából. Megérdemli különben, olyan, mint a galamb. Mit is
csinál szegényke a sok páva között!

A legnagyobb érdeklődés természetesen Rekettyésen nyilvánult. Majd az
egész falu künn volt az utczán, sorfalat képezve a Tóth-kuriáig. A
férfiak tiszteletteljesen levették a kalapjaikat, míg a násznép átment.
A kutyák lefeküdtek lustán a kapuajtók elé és nem ugattak, hanem csendes
filozófiával pislogtak és morogtak. Talán azt morogták, hogy beh jó
úrnak lenni. Kutya azonban nem sok volt a paraszt porták előtt, mert a
jobban értesült részük ott portyázott a Tóth porta épületeinek
tömkelegében, a hol különféle pecsenyeszagok javították meg a levegőt s
bűbájos serczegések hangja izgatta finom halló szerveiket.

Tóth Mihály az ambituson fedetlen fővel fogadta az egyszerre bezúdult
előkelő urakat, finnyás hölgyeket. «Isten hozta nálunk, Isten hozta»
Azok megrázták a kezeit, megölelték, kedves bátyám uramnak vagy öcsémnek
szólították, az asszonyok közül a nyájasabbak még csókot is
czuppantottak a szépen beretvált, ránczos képére. A kedves asszonynéni
után tudakozódtak, a ki bent a nagy szobában a pecsenyékkel,
frissítőkkel, fejedelmileg megrakott asztalok körül foglalatoskodott s
egyik ölelő rokoni karból a másikba jutott, a kis tatár herczegek pláne
kezet csókoltak. «Oh, édes gyönyörűségek, ne fáraszszátok magatokat.»
Csupa mosoly, csupa vidámság, csupa czukor volt minden; a kinyitott
szobákat, vagy hatot, zsufolásig megtöltötték, a nagy tolongásban szinte
elvesztették egymást az együvé tartozók. Kopereczky a feleségét kereste
s panaszkodott, hogy a menyasszonyt még nem látta.

– Pedig azt most volna jó látni – felelte Horth.

– Miért?

– Mert bizonyosan, most öltözködik.

Klementy a buffet-asztalhoz telepedett. A tatár herczegnő Noszty Ferivel
ütődött össze.

– Exekuczió! – kiáltá. – Hol az egy mázsa bombon?

– Megnyerte Máli néni, megnyerte – racscsolta ragyogó arczczal. – De
mégis az a sorja, hogy előbb én jussak a czukromhoz.

– Ahhoz már nem sok idő kell.

Feri kihuzta az óráját és sóhajtott:

– Oh, jaj még egész negyed óra.

Klementy, a ki kibékülési koczczintásra hivja föl a buffet körül
szorgoskodó Igalit, bizalmasan súgja a fülébe, Ferire czélozva:

– Még nem is övé a rekettyési uradalom és már is racscsol.

Igali a fejét csóválja s elvegyülvén a vendégek között, hangosan
gondolkozik:

– Az esze tisztúl tán Tóthnak, hogy ezt az imposztort is meghívta.

Tessék, tessék uraim, hölgyeim, – tipeg-topog fürgén, ujdonatúj
czinóberszinű selyemruhájában Tóthné, – egy kis frissítőt. Ugyan, kérem,
falatozzanak egy kicsit. A kocsi kirázta már az ebédet. Tessék kérem
alásan. Vagy lesz vacsora, vagy nem lesz. Igen örülök, hogy szegény
házamat megtisztelték. Nagy szerencse az ránk nézve. Ne adjanak kérem
kosarat. Ha tudnák, milyen szívesen látom. Oh Istenem, Istenem. Itt van
ez az őzecske, fiatal, puha, mint a vaj, az uram lőtte. Az meg ott
vaddisznó. Alul van a soványabbja. Jaj, hisz a lelkemet is odaadnám.

Ilyen szives kinálások között egyszer csak úgy elgurult valahova a jó
asszonyság, mint a hogy egy gyűrű szokott elgurulni, nem látta többé
senki. Egyik-másik kereste. De aztán magától is rájöttek, hogy
bizonyosan Marit öltözteti most. A menyasszonynyal mindenféle bajok
vannak ilyenkor. Elájul, akaratos, szeszélyeskedik, valami elromlik a
toiletten, egy kapocs lepattan valahonnan, a czipő nem akar felmenni.
Nosza hamar egy kis rizsport kell beleönteni. Szaladj fiam, Klári,
keresd meg valahol.

Noszty Feri egyre türelmetlenebb lett. Az óra már el is hagyta a négyes
számot és még mindig nincs itt. A násznép is kezd türelmetlen lenni. Az
egyik rész kiváncsi, a másik rész már szeretne átesni rajta. A párok
igazodnak, milyen sorrendben mennek majd a templomba. Kopereczky megúnta
tartani a nászbotot, az öreg Rágányos már a tarokhoz szeretne ülni (kár
az időért), a Boccacio-jelmezekbe bujtatott Homlódy-fiúk minduntalan
birkózásba kapnak, félős, hogy kárt tesznek az apródi ruhában, mielőtt a
parádén átesnének, Klementy már minden toilettet följegyzett, csak a
menyasszonyé van hátra. Az bizonyosan Worthtól való, s ritkított
garmonddal lesz szedendő. Az asszonyok a százezer forintos kelengyét
szerették volna látni és megbirálni, de senki se volt, a ki megmutassa,
s a kitől kérdezték, mind azt mondta, hogy nem tudja, hol van. A
Leviczky kifent bajúsza idegesen rángatózik. Noszty Pál unatkozva
csórikálja markában a három gutaütés ellen való gesztenyéjét, szóval
mindenki türelmetlen. «Ejnye, de sokáig öltözik.» De legtürelmetlenebb a
vőlegény. Váltig kérdezgeti a fel s alá szaladgáló inasoktól,
szobaleányoktól, a kit házbelit előtalál, mennyire van már a kisasszony,
de csak vállat vontak, hogy nem tudják s olyan ostobán óvatos arczot
vágtak (kivált a fehérnépje, melynek az arczán jobban meglátszik a
zavar), mintha valami nagy turpisság iránt vallatná őket a csendbiztos.

– Ha nem tudod, eredj fiam, Klára, kérdezd meg. Mondd meg, hogy siessen
a kisasszony, hogy már nagyon várjuk.

Fiam Klára elment, de többet vissza nem került. Ejnye, ez mégis furcsa
Feri boszankodni kezdett.

– Hop, Julcsa lelkem, tedd le csak hamar azokat a tányérokat, keresd meg
Mari kisasszonyt s gyere jelenteni, mi van vele, hogy még fel nem
öltözött. De itt legyen az egyik lábad!

Lelkem Julcsa is eltünt és ő se került vissza többé.

Az óra pedig elütötte az egynegyed ötöt, azután megint olyan nyugodtan
ketyegett tovább, mint azelőtt. Feri azonban tűkön állt s hetykén szólt
oda Kopereczkyhez:

– Majd megnézem én magam.

Nagynehezen utat hasított magának az ebédlőben és az ebédlőtől balra eső
kisebb szobában a rezsgő-mozgó atyafiság közt, miközben díszkardja a
lábakba és a szoknyákba akadozott, bomlottul csörömpölvén. A kis
szobából egy szűk átjáró vezetett a nők intimebb szobáiba s ebből egy
kis ablak nyilt a ház mögötti gazdasági udvarra.

Végigment a sikátorszerű átjárón s a Tóthné szobáján megnyomta a
kilincset, de be volt zárva (a Mari leányszobájába pedig csak a Tóthné
szobáján át lehetett jutni). Kopogott, de semmi életjel. Megfoghatatlan!

Nyugtalanul tekintgetett szét, mikor egyszerre megpillantotta a kis
ablakon keresztül, hogy a gazdasági udvaron, mely csak ebből a kémlő
ablakból volt áttekinthető, épen e pillanatban kászmálódik föl Tóthné
egy zárt batárba, mire pattan az ostor s nyomban megindul a batár.

Az is feltünő volt, hogy egy félszer alatt vagy harmincz-negyven béres
dangubál és pálinkát iszogat, botokkal, vasvillákkal vannak fölszerelve,
mint valami verekedésre készülő tábor.

Itt valami különös történik! Rossz sejtelem nehezedett rá.

El, vissza! Embert, asszonyt, tyúkszemet, uszályt nem tekintve,
valóságosan átdöfködte magát, a násznépnek hagyott három szobán, ment
egyenest a balra eső lakosztály felé, melynek a legvégén a Tóth úr
eszterga-szobája is volt, – hátha ott öltöztetik Marit, a könyvtárszoba
melletti benyilóban.

De mikor a harmadik szobába ért, épen akkor lépett ki a könyvtár-szoba
ajtaján Tóth Mihály, négy szivar-dobozt hozva a hóna alatt.

Be sem várva, míg közelebb jutnak, riadtan és mohón kiáltja eleibe Feri:

– Hova ment a mama?

Tóth Mihály rápillantott, az a ravasz rejtélyes mosoly jelent meg az ajk
szögleteiben, melynek értelmét olyan régóta találgatja Igali.

– A feleségemet tetszik érteni? – felelte Tóth uram csendesen és olyan
nyugodtan, mint egy patriarka, hogy e nyugalomtól szinte visszaigazodott
a Feri megfeszült idegzete is, – a feleségem elutazott.

– Hogy lehet az? – pattant fel Feri, azzal a kritikusi fenhéjázással,
mint mikor valami szarvashibát lát meg egy konczeptusban.

Tóth úrnak még csak a szempillája se rezdült meg, olyan üres, egyszerű
beszélgetésnek találta ezt.

– Hát úgy lehet, hogy már a kellemesebb részt, kedves vendégeink
érkezését, átélvezte, mindig vágyott erre és most, mikor a kellemetlen
részek fognak következni, elutazott.

Ez furcsa felelet volt. S kivált a keserű íz, mely a hangjából kiérzett.
Mélységes csend állott be. A zsibongó beszélgető tömeg, mely a harmadik
szobába szorult, egyszerre megnémult. Tóth Mihály pedig ezalatt átadta a
szivar-ládákat az oda siető Igalinak, aztán előre lépett az ajtótól, de
nem abban az igénytelen görnyedt állásban, hanem olyanban, mint egy
tigris, a ki ugrásra készül.

– Nem értem, – mondta Noszty Feri tompán s látszott, milyen nehezére
esik magát visszatartani valamely élesebb szótul. – Az ilyesmi nem
szokás nálunk. És hol van Mari?

– Mari is elutazott!

– Úgy süvített ez a három szó a levegőben, mint egy kilőtt parittyakő.

De talált is, Feri megtántorodott.

– Az nem igaz, – hebegte s olyan vörös lett, mint a skarlát.

Leirhatatlan zavar támadt. A mindenütt jelenlevő Klementy egy
szempillanat alatt megvitte a hírt a szomszéd szobákba, pár szóval
megmagyarázva, miről van szó:

– Teringettét, – hápogott az ujjait petyegetve – a lap alighanem
rendkívüli kiadásban fog holnap megjelenni.

Mindenki ebbe a szobába iparkodott, de a másikba is elhallatszott a Tóth
Mihály hangja; most meg már olyan volt, mint a mennydörgés.

– De bizony elutazott, még az éjjel, a Velkovicsné sógornőmmel és soha
se kerül többé erre a vidékre vissza.

– Mi ez, mi? – kiáltá közbe Kopereczky és be akart a harmadik szobába
furakodni, de lehetetlen volt. Rágányosné az otkolonos üvege után
sikított, hogy hozzák hamar. (Az bizony megvan, de valahol Bontóváron).
Homlódyné fölsziszszent, mint a kigyó: «Meg vagyunk gyalázva», majd
oldalbadöfte legyezőjével távolabb álló férjét.

– No, lássunk most benneteket, a kik nadrágot viseltek.

A Tóth Mihály hangja pedig még csak jobban viharzott, és szinte zúgott,
hogy a falak is rengtek belé.

– Ön, Noszty Ferencz úr, olyan gyalázatosan bánt a leányommal, hogy meg
kellett neki szereznem az elégtételt, mely tiszteletreméltó rokonainak
megjelenésében nyilvánul. Igen sajnálom s bocsánatot kérek, hogy ide
kellett őket fárasztanom, de legalább attól a szégyentől menekedjék
szegény gyermekem, mintha a történetek után a család nem akarta volna
fölvenni maga közé. Bizonyára vannak önök közt uraim, gentleman-ek, a
kik tudják ezt méltányolni.

Ferinek minden vére arczába tódult, orrczimpái reszkettek, melle zihált
s az utolsó szavakat nem is hallva, (már ekkor erőt vett rajta a
vadállati düh) Tóth felé rohant.

– Láttam az udvarban a felállított vasvillás, fütykösös béreseit, –
kiáltá – de én nem ijedek meg azoktól.

– Hja, a ki háborúra készül, – mosolygott Tóth Mihály ingerkedőn, –
táborának is kell lennie, olyannak, a milyennek.

[Illustration: – Haza akarok menni, ezredes úr.]

– Ezt nem hagyjuk annyiban, – ordítá, s kitépte magát az őt visszatartó
kezekből. – Ezért leszámolunk, pékmester! Leszámolunk…

S vérbeborult szemei vészjóslóan forogván üregeikben, fölemelt ökleivel
már-már rávetette magát Tóthra, mikor egyszerre megnyilt a
könyvtár-szoba ajtaja s egy magas, délczeg katona lépett be és rászólt
éles hangon:

– Akar ön valamit?

Noszty Ferencz hátrahőkölt az ismerős hangra s félénken felpillantott, a
honnan a kérdés jött.

Stromm ezredes állott a küszönbön összefont karokkal és ismétlé:

– Mit akar?

Noszty karjai lankadtan estek le s halotti sápadtság borította el
arczát:

– Haza akarok menni ezredes úr, – nyöszörögte szánalmas, megtört hangon.

*

Egy negyed óra mulva magános fogat száguldott a Bontóvár felé vezető
úton, utána vagy tíz perczes hézag jött, s csak akkor következtek megint
hosszú sorban a pompás szerszámú négyesek. A merre mentek, a népek újra
kiszaladtak bámulni. De most még jobban bámultak. Ejnye, de rövid lakzi
volt Tóthéknál! Hogy lehet az? És nini, – nem is hozzák sehol a
menyasszonyt.

A magányos kocsiban Noszty Ferencz ült. Előbb osont ki az udvarra, előbb
fogatott be, mint a rokonok. Röstelkedett előttük. Lehorgasztott fejjel,
összeesve ült egy darabig, de a tavaszi napsugár, mely új füveket és
virágokat hoz a rétnek, új lombokat a fáknak a levetettek helyett,
elkezdte őt is nyalogatni, égő sebét gyógyítgatni. S a mint egyre
távolodott Rekettyéstől némi enyhítő, vigasztaló gondolatok lopóztak a
bénító levertség érzései közé.

… Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél-szebbek,
édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és
egy kis tűrhető kártyajárás.




UTÓHANG.

Az erdők elpusztításával elvesztek a bennök lakozó nagy állatok,
bölények, medvék. Hiszen természetes valami. Ép úgy elpusztította a
folytonos czivilizáczió és az iskola előnyomulása a babona, a
miszticzizmus sötét rengetegeit, tehát szükségképen el kellett tűnniök e
kiirtott homályokból a meséknek. A fantázia szivesebben táplálkozik a
sejtésből, mint a tudásból. A nagy mesemondók eltüntek tehát a föld
szinéről és vissza se fognak térni többé. Dumas, Hugo Viktor és Jókai
után bezáródik a kapu és nem valószínű, hogy még valamikor
megcsikorduljon sarkaiban.

Az elbeszélő és a szini irodalom most már a hétköznapi _életből_ meríti
tárgyait. De még nem egészen. Még mindig sok nyügözi a konvenczionális
chablonokból. A szabályszerű elbeszélő művek (az akadémiai reczept
szerint irottak) bizonyos unalmat keltenek, mint a szabályosan épített
házak. Semmi sem lehet egyhangúbb, látjuk a nagy városokban. Holott a
falusi házikók, hol az emberek külön-külön szükséglete és izlése
érvényesül a legegyszerűbb formákban, változatos, kedves képet
nyújtanak.

Csodálatos, hogy az emberiség e tekintetben milyen fiatal még és
mennyire tele van naivsággal. Főleg a színpadi művek közönségénél
tapasztalható. – Ott ül a nézőtéren s látja a darab legelején, milyen
rosszul áll az egymást szerető fiatalok dolga s még csak jobban romlik a
második felvonásban; elszorult lélekzettel, remegő aggódással várja a
fiatal pár sorsát. Pedig csak a szinlapra kell vetni egy tekintetet s ha
az áll ott, hogy «vígjáték», még az angol bank sem olyan biztos, mint a
házasság az utolsó jelenetben.

Nemde különös, hogy egy az _érdeklődés megfeszítésére_ igyekező műben
előre meg legyen határozva a végkifejlődés. Hát az életből van ez véve?
Oh istenem, az élet nem olyan jóságos, hogy ezt garantálná a
fiataloknak! Hiszen a konfliktusok nem volnának konfliktusok, ha
_muszáj_ volna jól végződniök… Inkább csak azért lehet ez így, mert a
közönség még fiatal s nem bánja, ha az történik a darabban, a mit ő
óhajt, hogy történjék. De nem kell-e egyszer ennek is megváltoznia, ha a
közönség öregebb lesz?

Meggyőződésem, hogy úgy a szinpadi, mint, az elbeszélői thémáknak még
mindig jobban kell közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat,
melyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott.

E szabályokból némelyek, még a legjobbak, a szinte nélkülözhetlenek
közül is, ártanak a természetességnek és rontják az illuziót. Még tán a
kerekdedség, a frappáns fordulatosság is. Hogy egy rossz hasonlattal
éljek (de talán nem is rossz), ha egy ruhának azt az illuziót kell
keltenie, hogy élő emberről van lehúzva, azt akkor nagy hiba kivasalni,
ámbár különben a kivasalt ruha szebb. Úgy ám, de az élő ember idomait
jobban mutatná kivasalatlanul.

Kétségtelen, hogy az elbeszélés a meséből keletkezett. A «hol volt hol
nem volt» és a «még most is élnek, ha meg nem haltak» két czölöpe közt
mozgott. Ez a tartalom lassanként beoltatott megfigyelésekkel és a
közönséges hétköznapi viszonyok és élmények fájáról lenyesett galyakkal.
A tündérek helyébe vérből és húsból való emberek állíttattak be, kiket
emberi szenvedélyek mozgatnak s emberi csapások és szerencsék érnek.

De ha a meséből lett a regény s levetve gyermekczipőit, a mint attól
folyton távolodott fejlődésében, ép annyira bizonyos, hogy útja végére
még el nem jutott; még most is sok a mesterkéltség benne s a cselekmény
szimmetrikus fölépítésében, az összefutó szálak elrendezésében a
csináltság erősen érzik. Az olvasó első tekintetre észre veheti a
történet kompoziczióján s anyagán is az író kezét és ízlését, holott
csak a kidolgozáson és fölfogáson volna szabad éreznie.

Világos tehát, hogy az elbeszélő irodalom még mindig megy előre. Megy,
de hova?

Én úgy gondolom, hogy a hirlapírói _report_ felé. Itt fogja valahol
megtalálni a tökélyt. De persze ép úgy nemesítse meg a reportot ezután,
mint a hogy megnemesítette azelőtt a mesét. Nincs az a becses írói
tulajdonság, mely ne érvényesülhetne ebben a rámában is.

A report az egyetlen, mely a maga eredeti természetességében folyik.
Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak s azonfelül szabad és független a
szabályoktól. Valóságos «vadon gyermeke» a lapok roppant betűerdejében.
A reporter közli velünk a nyers eseményt, felvonultatja az abban részt
vett fő és mellékalakokat a nélkül, hogy kénytelen volna
életfolyamatukból többet nyújtani, mint a mennyit az esemény megértése
kíván. A reporter elmondván az eseményt, ép azon módon, mint a ki
szőtte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplő személyzetet,
menjen ki-ki a maga útján, más érdekes vagy nem érdekes, de ezzel többé
nem összefüggő események elé, holott az elbeszélő írónak (eddig
legalább) kötelessége volt ezeket az alakokat mindvégig összetartani és
munkája folyamán vagy végén róluk az olvasónak számot adni, hogy mi lett
belőlük azontúl.

Mesterségünk jövőjére vonatkozó ilyenforma sejtelmek kapcsában tettem
meg a kisérletet a fentebbi elbeszéléssel. Ugy képzelem a dolgot, mint
rendszerint szokott történni a társaságokban, hogy szó van valamiről,
mire egyik is, másik is előhoz egy esetet vagy egy példát, mely bizonyít
vagy megvilágít. Nos mondjuk, hogy a «kicsikart» házasságok némely
fajtája van szőnyegen s a disputa folyamán az én igazaim mellett
felhoznám a Noszty fiú esetét Tóth Marival s mikor a történet bizonyító
magvát elmondottam, mintha ezzel be is fejezném, nem törődve a személyek
további sorsával. Ép ahogy a vonat beérvén végállomására, megáll és nem
megy tovább, _habár magok az utasok még be nem végezték_ az útjokat.

Csakhogy ezzel az újítási vágygyal kapcsolatosan előugrik a kétely is.
Birkóznak, birkóznak és nem birják egymást földhöz vágni. Az ujítási
vágy nagy hetykeséggel veri a mellét: «Hiszen igazam van», a kétely
ellenben titubálva mérlegeli: Hátha csak a patkót vertem fel
_megfordítva_ a pegazusra s a lábnyomokat tekintve magamat is megtéveszt
a hátravaló menés, mely előre való menésnek látszik?

Ily viszonyok között nem mervén dönteni se ide, se oda, legokosabbnak
látszott egy kis barátságos egyezkedést kötni a két birkózó között,
vagyis megtenni a kisérletet, de mindjárt azzal az engesztelő
szándékkal, hogy a következő könyvemben, ha az isten erőt és kedvet ad,
tovább folytatom bontómegyei ismerőseink sorsát.

_Mikszáth Kálmán._




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Népmesei neve egy elképzelt jóságú, mindeneket felülmúló
ételnek.]




TARTALOM.

  XIV.  A Patkó-legenda keletkezése és szétfoszlása  1
  XV.  Mikor a lányok a gyertyát eloltják  23
  XVI.  Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről  41
  XVII.  Nagy mulatság a drenki öregeknél  79
  XVIII.  Csiga-biga nyujtsd ki a szarvacskádat  116
  XIX.  A Sz. Sebestyén pihenőház és a rekettyési kuria, valamint lakói  147
  XX.  Noszty Ferencz emelkedőben  167
  XXI.  Az ember néha egy szalmaszálban botlik meg  176
  XXII.  Tóth Mihály fölszippant valamit  199
  XXIII.  Mit csinál a pók, ha a hálóját összetépik  212
  XXIV.  A botrány  239
  XXV.  Disputa  260
  XXVI.  A regény véget ér  280




KÉPJEGYZÉK.

  1. Ah, Istenem, Mari, úgy látszik nekem, tetszik neked  34
  2. Ötszáz forintra, méltóságos uram  42
  3. Zimankós idő volt, február elseje  81
  4. Odasietett és kezét nyujtotta  94
  5. A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni  130
  6. Én még nem akarok hazamenni  145
  7. Szeret, szeret, – suttogta  163
  8. Két karjába zárta a kedves alakot  197
  9. Ne ordíts, marha!  211
  10. Künn az ajtónál lövöm főbe magamat  255
  11. Szereted azt az embert?  281
  12. Haza akarok menni, ezredes úr  306


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 |mond a Velkovics |mondta Velkovics

15 |Édekes, hogy |Érdekes, hogy

16 |Repásiné asszonyom |Répásiné asszonyom

53 |szemelyükre nézve |személyükre nézve

148 |tudós emrbe |tudós ember

153 |) – Majd ha |– Majd ha

174 |Epen abban |Épen abban

221 |Buhenyikkel sikerül |Bubenyikkel sikerül

244 |figyelte az alvókar |figyelte az alvókat

270 |vonás úgy is söppenhet |vonás úgy is csöppenhet

294 |Máll tante |Máli tante

297 |esipkét, brokátot |csipkét, brokátot

303 |vasvillákkat vannak |vasvillákkal vannak

303 |csak s szempillája |csak a szempillája

307 |bénítő levertség |bénító levertség

308 |kozvenczionális chablonokból |konvenczionális chablonokból

309 |Hjszen a konfliktusok |Hiszen a konfliktusok

309 |gyermekkorábban rakott |gyermekkorában rakott

311 |»Hiszen igazam van» |«Hiszen igazam van»]






End of the Project Gutenberg EBook of A Noszty fiu esete Tóth Marival (2
 kötet), by Kálmán Mikszáth

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 57579 ***