1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
3255
3256
3257
3258
3259
3260
3261
3262
3263
3264
3265
3266
3267
3268
3269
3270
3271
3272
3273
3274
3275
3276
3277
3278
3279
3280
3281
3282
3283
3284
3285
3286
3287
3288
3289
3290
3291
3292
3293
3294
3295
3296
3297
3298
3299
3300
3301
3302
3303
3304
3305
3306
3307
3308
3309
3310
3311
3312
3313
3314
3315
3316
3317
3318
3319
3320
3321
3322
3323
3324
3325
3326
3327
3328
3329
3330
3331
3332
3333
3334
3335
3336
3337
3338
3339
3340
3341
3342
3343
3344
3345
3346
3347
3348
3349
3350
3351
3352
3353
3354
3355
3356
3357
3358
3359
3360
3361
3362
3363
3364
3365
3366
3367
3368
3369
3370
3371
3372
3373
3374
3375
3376
3377
3378
3379
3380
3381
3382
3383
3384
3385
3386
3387
3388
3389
3390
3391
3392
3393
3394
3395
3396
3397
3398
3399
3400
3401
3402
3403
3404
3405
3406
3407
3408
3409
3410
3411
3412
3413
3414
3415
3416
3417
3418
3419
3420
3421
3422
3423
3424
3425
3426
3427
3428
3429
3430
3431
3432
3433
3434
3435
3436
3437
3438
3439
3440
3441
3442
3443
3444
3445
3446
3447
3448
3449
3450
3451
3452
3453
3454
3455
3456
3457
3458
3459
3460
3461
3462
3463
3464
3465
3466
3467
3468
3469
3470
3471
3472
3473
3474
3475
3476
3477
3478
3479
3480
3481
3482
3483
3484
3485
3486
3487
3488
3489
3490
3491
3492
3493
3494
3495
3496
3497
3498
3499
3500
3501
3502
3503
3504
3505
3506
3507
3508
3509
3510
3511
3512
3513
3514
3515
3516
3517
3518
3519
3520
3521
3522
3523
3524
3525
3526
3527
3528
3529
3530
3531
3532
3533
3534
3535
3536
3537
3538
3539
3540
3541
3542
3543
3544
3545
3546
3547
3548
3549
3550
3551
3552
3553
3554
3555
3556
3557
3558
3559
3560
3561
3562
3563
3564
3565
3566
3567
3568
3569
3570
3571
3572
3573
3574
3575
3576
3577
3578
3579
3580
3581
3582
3583
3584
3585
3586
3587
3588
3589
3590
3591
3592
3593
3594
3595
3596
3597
3598
3599
3600
3601
3602
3603
3604
3605
3606
3607
3608
3609
3610
3611
3612
3613
3614
3615
3616
3617
3618
3619
3620
3621
3622
3623
3624
3625
3626
3627
3628
3629
3630
3631
3632
3633
3634
3635
3636
3637
3638
3639
3640
3641
3642
3643
3644
3645
3646
3647
3648
3649
3650
3651
3652
3653
3654
3655
3656
3657
3658
3659
3660
3661
3662
3663
3664
3665
3666
3667
3668
3669
3670
3671
3672
3673
3674
3675
3676
3677
3678
3679
3680
3681
3682
3683
3684
3685
3686
3687
3688
3689
3690
3691
3692
3693
3694
3695
3696
3697
3698
3699
3700
3701
3702
3703
3704
3705
3706
3707
3708
3709
3710
3711
3712
3713
3714
3715
3716
3717
3718
3719
3720
3721
3722
3723
3724
3725
3726
3727
3728
3729
3730
3731
3732
3733
3734
3735
3736
3737
3738
3739
3740
3741
3742
3743
3744
3745
3746
3747
3748
3749
3750
3751
3752
3753
3754
3755
3756
3757
3758
3759
3760
3761
3762
3763
3764
3765
3766
3767
3768
3769
3770
3771
3772
3773
3774
3775
3776
3777
3778
3779
3780
3781
3782
3783
3784
3785
3786
3787
3788
3789
3790
3791
3792
3793
3794
3795
3796
3797
3798
3799
3800
3801
3802
3803
3804
3805
3806
3807
3808
3809
3810
3811
3812
3813
3814
3815
3816
3817
3818
3819
3820
3821
3822
3823
3824
3825
3826
3827
3828
3829
3830
3831
3832
3833
3834
3835
3836
3837
3838
3839
3840
3841
3842
3843
3844
3845
3846
3847
3848
3849
3850
3851
3852
3853
3854
3855
3856
3857
3858
3859
3860
3861
3862
3863
3864
3865
3866
3867
3868
3869
3870
3871
3872
3873
3874
3875
3876
3877
3878
3879
3880
3881
3882
3883
3884
3885
3886
3887
3888
3889
3890
3891
3892
3893
3894
3895
3896
3897
3898
3899
3900
3901
3902
3903
3904
3905
3906
3907
3908
3909
3910
3911
3912
3913
3914
3915
3916
3917
3918
3919
3920
3921
3922
3923
3924
3925
3926
3927
3928
3929
3930
3931
3932
3933
3934
3935
3936
3937
3938
3939
3940
3941
3942
3943
3944
3945
3946
3947
3948
3949
3950
3951
3952
3953
3954
3955
3956
3957
3958
3959
3960
3961
3962
3963
3964
3965
3966
3967
3968
3969
3970
3971
3972
3973
3974
3975
3976
3977
3978
3979
3980
3981
3982
3983
3984
3985
3986
3987
3988
3989
3990
3991
3992
3993
3994
3995
3996
3997
3998
3999
4000
4001
4002
4003
4004
4005
4006
4007
4008
4009
4010
4011
4012
4013
4014
4015
4016
4017
4018
4019
4020
4021
4022
4023
4024
4025
4026
4027
4028
4029
4030
4031
4032
4033
4034
4035
4036
4037
4038
4039
4040
4041
4042
4043
4044
4045
4046
4047
4048
4049
4050
4051
4052
4053
4054
4055
4056
4057
4058
4059
4060
4061
4062
4063
4064
4065
4066
4067
4068
4069
4070
4071
4072
4073
4074
4075
4076
4077
4078
4079
4080
4081
4082
4083
4084
4085
4086
4087
4088
4089
4090
4091
4092
4093
4094
4095
4096
4097
4098
4099
4100
4101
4102
4103
4104
4105
4106
4107
4108
4109
4110
4111
4112
4113
4114
4115
4116
4117
4118
4119
4120
4121
4122
4123
4124
4125
4126
4127
4128
4129
4130
4131
4132
4133
4134
4135
4136
4137
4138
4139
4140
4141
4142
4143
4144
4145
4146
4147
4148
4149
4150
4151
4152
4153
4154
4155
4156
4157
4158
4159
4160
4161
4162
4163
4164
4165
4166
4167
4168
4169
4170
4171
4172
4173
4174
4175
4176
4177
4178
4179
4180
4181
4182
4183
4184
4185
4186
4187
4188
4189
4190
4191
4192
4193
4194
4195
4196
4197
4198
4199
4200
4201
4202
4203
4204
4205
4206
4207
4208
4209
4210
4211
4212
4213
4214
4215
4216
4217
4218
4219
4220
4221
4222
4223
4224
4225
4226
4227
4228
4229
4230
4231
4232
4233
4234
4235
4236
4237
4238
4239
4240
4241
4242
4243
4244
4245
4246
4247
4248
4249
4250
4251
4252
4253
4254
4255
4256
4257
4258
4259
4260
4261
4262
4263
4264
4265
4266
4267
4268
4269
4270
4271
4272
4273
4274
4275
4276
4277
4278
4279
4280
4281
4282
4283
4284
4285
4286
4287
4288
4289
4290
4291
4292
4293
4294
4295
4296
4297
4298
4299
4300
4301
4302
4303
4304
4305
4306
4307
4308
4309
4310
4311
4312
4313
4314
4315
4316
4317
4318
4319
4320
4321
4322
4323
4324
4325
4326
4327
4328
4329
4330
4331
4332
4333
4334
4335
4336
4337
4338
4339
4340
4341
4342
4343
4344
4345
4346
4347
4348
4349
4350
4351
4352
4353
4354
4355
4356
4357
4358
4359
4360
4361
4362
4363
4364
4365
4366
4367
4368
4369
4370
4371
4372
4373
4374
4375
4376
4377
4378
4379
4380
4381
4382
4383
4384
4385
4386
4387
4388
4389
4390
4391
4392
4393
4394
4395
4396
4397
4398
4399
4400
4401
4402
4403
4404
4405
4406
4407
4408
4409
4410
4411
4412
4413
4414
4415
4416
4417
4418
4419
4420
4421
4422
4423
4424
4425
4426
4427
4428
4429
4430
4431
4432
4433
4434
4435
4436
4437
4438
4439
4440
4441
4442
4443
4444
4445
4446
4447
4448
4449
4450
4451
4452
4453
4454
4455
4456
4457
4458
4459
4460
4461
4462
4463
4464
4465
4466
4467
4468
4469
4470
4471
4472
4473
4474
4475
4476
4477
4478
4479
4480
4481
4482
4483
4484
4485
4486
4487
4488
4489
4490
4491
4492
4493
4494
4495
4496
4497
4498
4499
4500
4501
4502
4503
4504
4505
4506
4507
4508
4509
4510
4511
4512
4513
4514
4515
4516
4517
4518
4519
4520
4521
4522
4523
4524
4525
4526
4527
4528
4529
4530
4531
4532
4533
4534
4535
4536
4537
4538
4539
4540
4541
4542
4543
4544
4545
4546
4547
4548
4549
4550
4551
4552
4553
4554
4555
4556
4557
4558
4559
4560
4561
4562
4563
4564
4565
4566
4567
4568
4569
4570
4571
4572
4573
4574
4575
4576
4577
4578
4579
4580
4581
4582
4583
4584
4585
4586
4587
4588
4589
4590
4591
4592
4593
4594
4595
4596
4597
4598
4599
4600
4601
4602
4603
4604
4605
4606
4607
4608
4609
4610
4611
4612
4613
4614
4615
4616
4617
4618
4619
4620
4621
4622
4623
4624
4625
4626
4627
4628
4629
4630
4631
4632
4633
4634
4635
4636
4637
4638
4639
4640
4641
4642
4643
4644
4645
4646
4647
4648
4649
4650
4651
4652
4653
4654
4655
4656
4657
4658
4659
4660
4661
4662
4663
4664
4665
4666
4667
4668
4669
4670
4671
4672
4673
4674
4675
4676
4677
4678
4679
4680
4681
4682
4683
4684
4685
4686
4687
4688
4689
4690
4691
4692
4693
4694
4695
4696
4697
4698
4699
4700
4701
4702
4703
4704
4705
4706
4707
4708
4709
4710
4711
4712
4713
4714
4715
4716
4717
4718
4719
4720
4721
4722
4723
4724
4725
4726
4727
4728
4729
4730
4731
4732
4733
4734
4735
4736
4737
4738
4739
4740
4741
4742
4743
4744
4745
4746
4747
4748
4749
4750
4751
4752
4753
4754
4755
4756
4757
4758
4759
4760
4761
4762
4763
4764
4765
4766
4767
4768
4769
4770
4771
4772
4773
4774
4775
4776
4777
4778
4779
4780
4781
4782
4783
4784
4785
4786
4787
4788
4789
4790
4791
4792
4793
4794
4795
4796
4797
4798
4799
4800
4801
4802
4803
4804
4805
4806
4807
4808
4809
4810
4811
4812
4813
4814
4815
4816
4817
4818
4819
4820
4821
4822
4823
4824
4825
4826
4827
4828
4829
4830
4831
4832
4833
4834
4835
4836
4837
4838
4839
4840
4841
4842
4843
4844
4845
4846
4847
4848
4849
4850
4851
4852
4853
4854
4855
4856
4857
4858
4859
4860
4861
4862
4863
4864
4865
4866
4867
4868
4869
4870
4871
4872
4873
4874
4875
4876
4877
4878
4879
4880
4881
4882
4883
4884
4885
4886
4887
4888
4889
4890
4891
4892
4893
4894
4895
4896
4897
4898
4899
4900
4901
4902
4903
4904
4905
4906
4907
4908
4909
4910
4911
4912
4913
4914
4915
4916
4917
4918
4919
4920
4921
4922
4923
4924
4925
4926
4927
4928
4929
4930
4931
4932
4933
4934
4935
4936
4937
4938
4939
4940
4941
4942
4943
4944
4945
4946
4947
4948
4949
4950
4951
4952
4953
4954
4955
4956
4957
4958
4959
4960
4961
4962
4963
4964
4965
4966
4967
4968
4969
4970
4971
4972
4973
4974
4975
4976
4977
4978
4979
4980
4981
4982
4983
4984
4985
4986
4987
4988
4989
4990
4991
4992
4993
4994
4995
4996
4997
4998
4999
5000
5001
5002
5003
5004
5005
5006
5007
5008
5009
5010
5011
5012
5013
5014
5015
5016
5017
5018
5019
5020
5021
5022
5023
5024
5025
5026
5027
5028
5029
5030
5031
5032
5033
5034
5035
5036
5037
5038
5039
5040
5041
5042
5043
5044
5045
5046
5047
5048
5049
5050
5051
5052
5053
5054
5055
5056
5057
5058
5059
5060
5061
5062
5063
5064
5065
5066
5067
5068
5069
5070
5071
5072
5073
5074
5075
5076
5077
5078
5079
5080
5081
5082
5083
5084
5085
5086
5087
5088
5089
5090
5091
5092
5093
5094
5095
5096
5097
5098
5099
5100
5101
5102
5103
5104
5105
5106
5107
5108
5109
5110
5111
5112
5113
5114
5115
5116
5117
5118
5119
5120
5121
5122
5123
5124
5125
5126
5127
5128
5129
5130
5131
5132
5133
5134
5135
5136
5137
5138
5139
5140
5141
5142
5143
5144
5145
5146
5147
5148
5149
5150
5151
5152
5153
5154
5155
5156
5157
5158
5159
5160
5161
5162
5163
5164
5165
5166
5167
5168
5169
5170
5171
5172
5173
5174
5175
5176
5177
5178
5179
5180
5181
5182
5183
5184
5185
5186
5187
5188
5189
5190
5191
5192
5193
5194
5195
5196
5197
5198
5199
5200
5201
5202
5203
5204
5205
5206
5207
5208
5209
5210
5211
5212
5213
5214
5215
5216
5217
5218
5219
5220
5221
5222
5223
5224
5225
5226
5227
5228
5229
5230
5231
5232
5233
5234
5235
5236
5237
5238
5239
5240
5241
5242
5243
5244
5245
5246
5247
5248
5249
5250
5251
5252
5253
5254
5255
5256
5257
5258
5259
5260
5261
5262
5263
5264
5265
5266
5267
5268
5269
5270
5271
5272
5273
5274
5275
5276
5277
5278
5279
5280
5281
5282
5283
5284
5285
5286
5287
5288
5289
5290
5291
5292
5293
5294
5295
5296
5297
5298
5299
5300
5301
5302
5303
5304
5305
5306
5307
5308
5309
5310
5311
5312
5313
5314
5315
5316
5317
5318
5319
5320
5321
5322
5323
5324
5325
5326
5327
5328
5329
5330
5331
5332
5333
5334
5335
5336
5337
5338
5339
5340
5341
5342
5343
5344
5345
5346
5347
5348
5349
5350
5351
5352
5353
5354
5355
5356
5357
5358
5359
5360
5361
5362
5363
5364
5365
5366
5367
5368
5369
5370
5371
5372
5373
5374
5375
5376
5377
5378
5379
5380
5381
5382
5383
5384
5385
5386
5387
5388
5389
5390
5391
5392
5393
5394
5395
5396
5397
5398
5399
5400
5401
5402
5403
5404
5405
5406
5407
5408
5409
5410
5411
5412
5413
5414
5415
5416
5417
5418
5419
5420
5421
5422
5423
5424
5425
5426
5427
5428
5429
5430
5431
5432
5433
5434
5435
5436
5437
5438
5439
5440
5441
5442
5443
5444
5445
5446
5447
5448
5449
5450
5451
5452
5453
5454
5455
5456
5457
5458
5459
5460
5461
5462
5463
5464
5465
5466
5467
5468
5469
5470
5471
5472
5473
5474
5475
5476
5477
5478
5479
5480
5481
5482
5483
5484
5485
5486
5487
5488
5489
5490
5491
5492
5493
5494
5495
5496
5497
5498
5499
5500
5501
5502
5503
5504
5505
5506
5507
5508
5509
5510
5511
5512
5513
5514
5515
5516
5517
5518
5519
5520
5521
5522
5523
5524
5525
5526
5527
5528
5529
5530
5531
5532
5533
5534
5535
5536
5537
5538
5539
5540
5541
5542
5543
5544
5545
5546
5547
5548
5549
5550
5551
5552
5553
5554
5555
5556
5557
5558
5559
5560
5561
5562
5563
5564
5565
5566
5567
5568
5569
5570
5571
5572
5573
5574
5575
5576
5577
5578
5579
5580
5581
5582
5583
5584
5585
5586
5587
5588
5589
5590
5591
5592
5593
5594
5595
5596
5597
5598
5599
5600
5601
5602
5603
5604
5605
5606
5607
5608
5609
5610
5611
5612
5613
5614
5615
5616
5617
5618
5619
5620
5621
5622
5623
5624
5625
5626
5627
5628
5629
5630
5631
5632
5633
5634
5635
5636
5637
5638
5639
5640
5641
5642
5643
5644
5645
5646
5647
5648
5649
5650
5651
5652
5653
5654
5655
5656
5657
5658
5659
5660
5661
5662
5663
5664
5665
5666
5667
5668
5669
5670
5671
5672
5673
5674
5675
5676
5677
5678
5679
5680
5681
5682
5683
5684
5685
5686
5687
5688
5689
5690
5691
5692
5693
5694
5695
5696
5697
5698
5699
5700
5701
5702
5703
5704
5705
5706
5707
5708
5709
5710
5711
5712
5713
5714
5715
5716
5717
5718
5719
5720
5721
5722
5723
5724
5725
5726
5727
5728
5729
5730
5731
5732
5733
5734
5735
5736
5737
5738
5739
5740
5741
5742
5743
5744
5745
5746
5747
5748
5749
5750
5751
5752
5753
5754
5755
5756
5757
5758
5759
5760
5761
5762
5763
5764
5765
5766
5767
5768
5769
5770
5771
5772
5773
5774
5775
5776
5777
5778
5779
5780
5781
5782
5783
5784
5785
5786
5787
5788
5789
5790
5791
5792
5793
5794
5795
5796
5797
5798
5799
5800
5801
5802
5803
5804
5805
5806
5807
5808
5809
5810
5811
5812
5813
5814
5815
5816
5817
5818
5819
5820
5821
5822
5823
5824
5825
5826
5827
5828
5829
5830
5831
5832
5833
5834
5835
5836
5837
5838
5839
5840
5841
5842
5843
5844
5845
5846
5847
5848
5849
5850
5851
5852
5853
5854
5855
5856
5857
5858
5859
5860
5861
5862
5863
5864
5865
5866
5867
5868
5869
5870
5871
5872
5873
5874
5875
5876
5877
5878
5879
5880
5881
5882
5883
5884
5885
5886
5887
5888
5889
5890
5891
5892
5893
5894
5895
5896
5897
5898
5899
5900
5901
5902
5903
5904
5905
5906
5907
5908
5909
5910
5911
5912
5913
5914
5915
5916
5917
5918
5919
5920
5921
5922
5923
5924
5925
5926
5927
5928
5929
5930
5931
5932
5933
5934
5935
5936
5937
5938
5939
5940
5941
5942
5943
5944
5945
5946
5947
5948
5949
5950
5951
5952
5953
5954
5955
5956
5957
5958
5959
5960
5961
5962
5963
5964
5965
5966
5967
5968
5969
5970
5971
5972
5973
5974
5975
5976
5977
5978
5979
5980
5981
5982
5983
5984
5985
5986
5987
5988
5989
5990
5991
5992
5993
5994
5995
5996
5997
5998
5999
6000
6001
6002
6003
6004
6005
6006
6007
6008
6009
6010
6011
6012
6013
6014
6015
6016
6017
6018
6019
6020
6021
6022
6023
6024
6025
6026
6027
6028
6029
6030
6031
6032
6033
6034
6035
6036
6037
6038
6039
6040
6041
6042
6043
6044
6045
6046
6047
6048
6049
6050
6051
6052
6053
6054
6055
6056
6057
6058
6059
6060
6061
6062
6063
6064
6065
6066
6067
6068
6069
6070
6071
6072
6073
6074
6075
6076
6077
6078
6079
6080
6081
6082
6083
6084
6085
6086
6087
6088
6089
6090
6091
6092
6093
6094
6095
6096
6097
6098
6099
6100
6101
6102
6103
6104
6105
6106
6107
6108
6109
6110
6111
6112
6113
6114
6115
6116
6117
6118
6119
6120
6121
6122
6123
6124
6125
6126
6127
6128
6129
6130
6131
6132
6133
6134
6135
6136
6137
6138
6139
6140
6141
6142
6143
6144
6145
6146
6147
6148
6149
6150
6151
6152
6153
6154
6155
6156
6157
6158
6159
6160
6161
6162
6163
6164
6165
6166
6167
6168
6169
6170
6171
6172
6173
6174
6175
6176
6177
6178
6179
6180
6181
6182
6183
6184
6185
6186
6187
6188
6189
6190
6191
6192
6193
6194
6195
6196
6197
6198
6199
6200
6201
6202
6203
6204
6205
6206
6207
6208
6209
6210
6211
6212
6213
6214
6215
6216
6217
6218
6219
6220
6221
6222
6223
6224
6225
6226
6227
6228
6229
6230
6231
6232
6233
6234
6235
6236
6237
6238
6239
6240
6241
6242
6243
6244
6245
6246
6247
6248
6249
6250
6251
6252
6253
6254
6255
6256
6257
6258
6259
6260
6261
6262
6263
6264
6265
6266
6267
6268
6269
6270
6271
6272
6273
6274
6275
6276
6277
6278
6279
6280
6281
6282
6283
6284
6285
6286
6287
6288
6289
6290
6291
6292
6293
6294
6295
6296
6297
6298
6299
6300
6301
6302
6303
6304
6305
6306
6307
6308
6309
6310
6311
6312
6313
6314
6315
6316
6317
6318
6319
6320
6321
6322
6323
6324
6325
6326
6327
6328
6329
6330
6331
6332
6333
6334
6335
6336
6337
6338
6339
6340
6341
6342
6343
6344
6345
6346
6347
6348
6349
6350
6351
6352
6353
6354
6355
6356
6357
6358
6359
6360
6361
6362
6363
6364
6365
6366
6367
6368
6369
6370
6371
6372
6373
6374
6375
6376
6377
6378
6379
6380
6381
6382
6383
6384
6385
6386
6387
6388
6389
6390
6391
6392
6393
6394
6395
6396
6397
6398
6399
6400
6401
6402
6403
6404
6405
6406
6407
6408
6409
6410
6411
6412
6413
6414
6415
6416
6417
6418
6419
6420
6421
6422
6423
6424
6425
6426
6427
6428
6429
6430
6431
6432
6433
6434
6435
6436
6437
6438
6439
6440
6441
6442
6443
6444
6445
6446
6447
6448
6449
6450
6451
6452
6453
6454
6455
6456
6457
6458
6459
6460
6461
6462
6463
6464
6465
6466
6467
6468
6469
6470
6471
6472
6473
6474
6475
6476
6477
6478
6479
6480
6481
6482
6483
6484
6485
6486
6487
6488
6489
6490
6491
6492
6493
6494
6495
6496
6497
6498
6499
6500
6501
6502
6503
6504
6505
6506
6507
6508
6509
6510
6511
6512
6513
6514
6515
6516
6517
6518
6519
6520
6521
6522
6523
6524
6525
6526
6527
6528
6529
6530
6531
6532
6533
6534
6535
6536
6537
6538
6539
6540
6541
6542
6543
6544
6545
6546
6547
6548
6549
6550
6551
6552
6553
6554
6555
6556
6557
6558
6559
6560
6561
6562
6563
6564
6565
6566
6567
6568
6569
6570
6571
6572
6573
6574
6575
6576
6577
6578
6579
6580
6581
6582
6583
6584
6585
6586
6587
6588
6589
6590
6591
6592
6593
6594
6595
6596
6597
6598
6599
6600
6601
6602
6603
6604
6605
6606
6607
6608
6609
6610
6611
6612
6613
6614
6615
6616
6617
6618
6619
6620
6621
6622
6623
6624
6625
6626
6627
6628
6629
6630
6631
6632
6633
6634
6635
6636
6637
6638
6639
6640
6641
6642
6643
6644
6645
6646
6647
6648
6649
6650
6651
6652
6653
6654
6655
6656
6657
6658
6659
6660
6661
6662
6663
6664
6665
6666
6667
6668
6669
6670
6671
6672
6673
6674
6675
6676
6677
6678
6679
6680
6681
6682
6683
6684
6685
6686
6687
6688
6689
6690
6691
6692
6693
6694
6695
6696
6697
6698
6699
6700
6701
6702
6703
6704
6705
6706
6707
6708
6709
6710
6711
6712
6713
6714
6715
6716
6717
6718
6719
6720
6721
6722
6723
6724
6725
6726
6727
6728
6729
6730
6731
6732
6733
6734
6735
6736
6737
6738
6739
6740
6741
6742
6743
6744
6745
6746
6747
6748
6749
6750
6751
6752
6753
6754
6755
6756
6757
6758
6759
6760
6761
6762
6763
6764
6765
6766
6767
6768
6769
6770
6771
6772
6773
6774
6775
6776
6777
6778
6779
6780
6781
6782
6783
6784
6785
6786
6787
6788
6789
6790
6791
6792
6793
6794
6795
6796
6797
6798
6799
6800
6801
6802
6803
6804
6805
6806
6807
6808
6809
6810
6811
6812
6813
6814
6815
6816
6817
6818
6819
6820
6821
6822
6823
6824
6825
6826
6827
6828
6829
6830
6831
6832
6833
6834
6835
6836
6837
6838
6839
6840
6841
6842
6843
6844
6845
6846
6847
6848
6849
6850
6851
6852
6853
6854
6855
6856
6857
6858
6859
6860
6861
6862
6863
6864
6865
6866
6867
6868
6869
6870
6871
6872
6873
6874
6875
6876
6877
6878
6879
6880
6881
6882
6883
6884
6885
6886
6887
6888
6889
6890
6891
6892
6893
6894
6895
6896
6897
6898
6899
6900
6901
6902
6903
6904
6905
6906
6907
6908
6909
6910
6911
6912
6913
6914
6915
6916
6917
6918
6919
6920
6921
6922
6923
6924
6925
6926
6927
6928
6929
6930
6931
6932
6933
6934
6935
6936
6937
6938
6939
6940
6941
6942
6943
6944
6945
6946
6947
6948
6949
6950
6951
6952
6953
6954
6955
6956
6957
6958
6959
6960
6961
6962
6963
6964
6965
6966
6967
6968
6969
6970
6971
6972
6973
6974
6975
6976
6977
6978
6979
6980
6981
6982
6983
6984
6985
6986
6987
6988
6989
6990
6991
6992
6993
6994
6995
6996
6997
6998
6999
7000
7001
7002
7003
7004
7005
7006
7007
7008
7009
7010
7011
7012
7013
7014
7015
7016
7017
7018
7019
7020
7021
7022
7023
7024
7025
7026
7027
7028
7029
7030
7031
7032
7033
7034
7035
7036
7037
7038
7039
7040
7041
7042
7043
7044
7045
7046
7047
7048
7049
7050
7051
7052
7053
7054
7055
7056
7057
7058
7059
7060
7061
7062
7063
7064
7065
7066
7067
7068
7069
7070
7071
7072
7073
7074
7075
7076
7077
7078
7079
7080
7081
7082
7083
7084
7085
7086
7087
7088
7089
7090
7091
7092
7093
7094
7095
7096
7097
7098
7099
7100
7101
7102
7103
7104
7105
7106
7107
7108
7109
7110
7111
7112
7113
7114
7115
7116
7117
7118
7119
7120
7121
7122
7123
7124
7125
7126
7127
7128
7129
7130
7131
7132
7133
7134
7135
7136
7137
7138
7139
7140
7141
7142
7143
7144
7145
7146
7147
7148
7149
7150
7151
7152
7153
7154
7155
7156
7157
7158
7159
7160
7161
7162
7163
7164
7165
7166
7167
7168
7169
7170
7171
7172
7173
7174
7175
7176
7177
7178
7179
7180
7181
7182
7183
7184
7185
7186
7187
7188
7189
7190
7191
7192
7193
7194
7195
7196
7197
7198
7199
7200
7201
7202
7203
7204
7205
7206
7207
7208
7209
7210
7211
7212
7213
7214
7215
7216
7217
7218
7219
7220
7221
7222
7223
7224
7225
7226
7227
7228
7229
7230
7231
7232
7233
7234
7235
7236
7237
7238
7239
7240
7241
7242
7243
7244
7245
7246
7247
7248
7249
7250
7251
7252
7253
7254
7255
7256
7257
7258
7259
7260
7261
7262
7263
7264
7265
7266
7267
7268
7269
7270
7271
7272
7273
7274
7275
7276
7277
7278
7279
7280
7281
7282
7283
7284
7285
7286
7287
7288
7289
7290
7291
7292
7293
7294
7295
7296
7297
7298
7299
7300
7301
7302
7303
7304
7305
7306
7307
7308
7309
7310
7311
7312
7313
7314
7315
7316
7317
7318
7319
7320
7321
7322
7323
7324
7325
7326
7327
7328
7329
7330
7331
7332
7333
7334
7335
7336
7337
7338
7339
7340
7341
7342
7343
7344
7345
7346
7347
7348
7349
7350
7351
7352
7353
7354
7355
7356
7357
7358
7359
7360
7361
7362
7363
7364
7365
7366
7367
7368
7369
7370
7371
7372
7373
7374
7375
7376
7377
7378
7379
7380
7381
7382
7383
7384
7385
7386
7387
7388
7389
7390
7391
7392
7393
7394
7395
7396
7397
7398
7399
7400
7401
7402
7403
7404
7405
7406
7407
7408
7409
7410
7411
7412
7413
7414
7415
7416
7417
7418
7419
7420
7421
7422
7423
7424
7425
7426
7427
7428
7429
7430
7431
7432
7433
7434
7435
7436
7437
7438
7439
7440
7441
7442
7443
7444
7445
7446
7447
7448
7449
7450
7451
7452
7453
7454
7455
7456
7457
7458
7459
7460
7461
7462
7463
7464
7465
7466
7467
7468
7469
7470
7471
7472
7473
7474
7475
7476
7477
7478
7479
7480
7481
7482
7483
7484
7485
7486
7487
7488
7489
7490
7491
7492
7493
7494
7495
7496
7497
7498
7499
7500
7501
7502
7503
7504
7505
7506
7507
7508
7509
7510
7511
7512
7513
7514
7515
7516
7517
7518
7519
7520
7521
7522
7523
7524
7525
7526
7527
7528
7529
7530
7531
7532
7533
7534
7535
7536
7537
7538
7539
7540
7541
7542
7543
7544
7545
7546
7547
7548
7549
7550
7551
7552
7553
7554
7555
7556
7557
7558
7559
7560
7561
7562
7563
7564
7565
7566
7567
7568
7569
7570
7571
7572
7573
7574
7575
7576
7577
7578
7579
7580
7581
7582
7583
7584
7585
7586
7587
7588
7589
7590
7591
7592
7593
7594
7595
7596
7597
7598
7599
7600
7601
7602
7603
7604
7605
7606
7607
7608
7609
7610
7611
7612
7613
7614
7615
7616
7617
7618
7619
7620
7621
7622
7623
7624
7625
7626
7627
7628
7629
7630
7631
7632
7633
7634
7635
7636
7637
7638
7639
7640
7641
7642
7643
7644
7645
7646
7647
7648
7649
7650
7651
7652
7653
7654
7655
7656
7657
7658
7659
7660
7661
7662
7663
7664
7665
7666
7667
7668
7669
7670
7671
7672
7673
7674
7675
7676
7677
7678
7679
7680
7681
7682
7683
7684
7685
7686
7687
7688
7689
7690
7691
7692
7693
7694
7695
7696
7697
7698
7699
7700
7701
7702
7703
7704
7705
7706
7707
7708
7709
7710
7711
7712
7713
7714
7715
7716
7717
7718
7719
7720
7721
7722
7723
7724
7725
7726
7727
7728
7729
7730
7731
7732
7733
7734
7735
7736
7737
7738
7739
7740
7741
7742
7743
7744
7745
7746
7747
7748
7749
7750
7751
7752
7753
7754
7755
7756
7757
7758
7759
7760
7761
7762
7763
7764
7765
7766
7767
7768
7769
7770
7771
7772
7773
7774
7775
7776
7777
7778
7779
7780
7781
7782
7783
7784
7785
7786
7787
7788
7789
7790
7791
7792
7793
7794
7795
7796
7797
7798
7799
7800
7801
7802
7803
7804
7805
7806
7807
7808
7809
7810
7811
7812
7813
7814
7815
7816
7817
7818
7819
7820
7821
7822
7823
7824
7825
7826
7827
7828
7829
7830
7831
7832
7833
7834
7835
7836
7837
7838
7839
7840
7841
7842
7843
7844
7845
7846
7847
7848
7849
7850
7851
7852
7853
7854
7855
7856
7857
7858
7859
7860
7861
7862
7863
7864
7865
7866
7867
7868
7869
7870
7871
7872
7873
7874
7875
7876
7877
7878
7879
7880
7881
7882
7883
7884
7885
7886
7887
7888
7889
7890
7891
7892
7893
7894
7895
7896
7897
7898
7899
7900
7901
7902
7903
7904
7905
7906
7907
7908
7909
7910
7911
7912
7913
7914
7915
7916
7917
7918
7919
7920
7921
7922
7923
7924
7925
7926
7927
7928
7929
7930
7931
7932
7933
7934
7935
7936
7937
7938
7939
7940
7941
7942
7943
7944
7945
7946
7947
7948
7949
7950
7951
7952
7953
7954
7955
7956
7957
7958
7959
7960
7961
7962
7963
7964
7965
7966
7967
7968
7969
7970
7971
7972
7973
7974
7975
7976
7977
7978
7979
7980
7981
7982
7983
7984
7985
7986
7987
7988
7989
7990
7991
7992
7993
7994
7995
7996
7997
7998
7999
8000
8001
8002
8003
8004
8005
8006
8007
8008
8009
8010
8011
8012
8013
8014
8015
8016
8017
8018
8019
8020
8021
8022
8023
8024
8025
8026
8027
8028
8029
8030
8031
8032
8033
8034
8035
8036
8037
8038
8039
8040
8041
8042
8043
8044
8045
8046
8047
8048
8049
8050
8051
8052
8053
8054
8055
8056
8057
8058
8059
8060
8061
8062
8063
8064
8065
8066
8067
8068
8069
8070
8071
8072
8073
8074
8075
8076
8077
8078
8079
8080
8081
8082
8083
8084
8085
8086
8087
8088
8089
8090
8091
8092
8093
8094
8095
8096
8097
8098
8099
8100
8101
8102
8103
8104
8105
8106
8107
8108
8109
8110
8111
8112
8113
8114
8115
8116
8117
8118
8119
8120
8121
8122
8123
8124
8125
8126
8127
8128
8129
8130
8131
8132
8133
8134
8135
8136
8137
8138
8139
8140
8141
8142
8143
8144
8145
8146
8147
8148
8149
8150
8151
8152
8153
8154
8155
8156
8157
8158
8159
8160
8161
8162
8163
8164
8165
8166
8167
8168
8169
8170
8171
8172
8173
8174
8175
8176
8177
8178
8179
8180
8181
8182
8183
8184
8185
8186
8187
8188
8189
8190
8191
8192
8193
8194
8195
8196
8197
8198
8199
8200
8201
8202
8203
8204
8205
8206
8207
8208
8209
8210
8211
8212
8213
8214
8215
8216
8217
8218
8219
8220
8221
8222
8223
8224
8225
8226
8227
8228
8229
8230
8231
8232
8233
8234
8235
8236
8237
8238
8239
8240
8241
8242
8243
8244
8245
8246
8247
8248
8249
8250
8251
8252
8253
8254
8255
8256
8257
8258
8259
8260
8261
8262
8263
8264
8265
8266
8267
8268
8269
8270
8271
8272
8273
8274
8275
8276
8277
8278
8279
8280
8281
8282
8283
8284
8285
8286
8287
8288
8289
8290
8291
8292
8293
8294
8295
8296
8297
8298
8299
8300
8301
8302
8303
8304
8305
8306
8307
8308
8309
8310
8311
8312
8313
8314
8315
8316
8317
8318
8319
8320
8321
8322
8323
8324
8325
8326
8327
8328
8329
8330
8331
8332
8333
8334
8335
8336
8337
8338
8339
8340
8341
8342
8343
8344
8345
8346
8347
8348
8349
8350
8351
8352
8353
8354
8355
8356
8357
8358
8359
8360
8361
8362
8363
8364
8365
8366
8367
8368
8369
8370
8371
8372
8373
8374
8375
8376
8377
8378
8379
8380
8381
8382
8383
8384
8385
8386
8387
8388
8389
8390
8391
8392
8393
8394
8395
8396
8397
8398
8399
8400
8401
8402
8403
8404
8405
8406
8407
8408
8409
8410
8411
8412
8413
8414
8415
8416
8417
8418
8419
8420
8421
8422
8423
8424
8425
8426
8427
8428
8429
8430
8431
8432
8433
8434
8435
8436
8437
8438
8439
8440
8441
8442
8443
8444
8445
8446
8447
8448
8449
8450
8451
8452
8453
8454
8455
8456
8457
8458
8459
8460
8461
8462
8463
8464
8465
8466
8467
8468
8469
8470
8471
8472
8473
8474
8475
8476
8477
8478
8479
8480
8481
8482
8483
8484
8485
8486
8487
8488
8489
8490
8491
8492
8493
8494
8495
8496
8497
8498
8499
8500
8501
8502
8503
8504
8505
8506
8507
8508
8509
8510
8511
8512
8513
8514
8515
8516
8517
8518
8519
8520
8521
8522
8523
8524
8525
8526
8527
8528
8529
8530
8531
8532
8533
8534
8535
8536
8537
8538
8539
8540
8541
8542
8543
8544
8545
8546
8547
8548
8549
8550
8551
8552
8553
8554
8555
8556
8557
8558
8559
8560
8561
8562
8563
8564
8565
8566
8567
8568
8569
8570
8571
8572
8573
8574
8575
8576
8577
8578
8579
8580
8581
8582
8583
8584
8585
8586
8587
8588
8589
8590
8591
8592
8593
8594
8595
8596
8597
8598
8599
8600
8601
8602
8603
8604
8605
8606
8607
8608
8609
8610
8611
8612
8613
8614
8615
8616
8617
8618
8619
8620
8621
8622
8623
8624
8625
8626
8627
8628
8629
8630
8631
8632
8633
8634
8635
8636
8637
8638
8639
8640
8641
8642
8643
8644
8645
8646
8647
8648
8649
8650
8651
8652
8653
8654
8655
8656
8657
8658
8659
8660
8661
8662
8663
8664
8665
8666
8667
8668
8669
8670
8671
8672
8673
8674
8675
8676
8677
8678
8679
8680
8681
8682
8683
8684
8685
8686
8687
8688
8689
8690
8691
8692
8693
8694
8695
8696
8697
8698
8699
8700
8701
8702
8703
8704
8705
8706
8707
8708
8709
8710
8711
8712
8713
8714
8715
8716
8717
8718
8719
8720
8721
8722
8723
8724
8725
8726
8727
8728
8729
8730
8731
8732
8733
8734
8735
8736
8737
8738
8739
8740
8741
8742
8743
8744
8745
8746
8747
8748
8749
8750
8751
8752
8753
8754
8755
8756
8757
8758
8759
8760
8761
8762
8763
8764
8765
8766
8767
8768
8769
8770
8771
8772
8773
8774
8775
8776
8777
8778
8779
8780
8781
8782
8783
8784
8785
8786
8787
8788
8789
8790
8791
8792
8793
8794
8795
8796
8797
8798
8799
8800
8801
8802
8803
8804
8805
8806
8807
8808
8809
8810
8811
8812
8813
8814
8815
8816
8817
8818
8819
8820
8821
8822
8823
8824
8825
8826
8827
8828
8829
8830
8831
8832
8833
8834
8835
8836
8837
8838
8839
8840
8841
8842
8843
8844
8845
8846
8847
8848
8849
8850
8851
8852
8853
8854
8855
8856
8857
8858
8859
8860
8861
8862
8863
8864
8865
8866
8867
8868
8869
8870
8871
8872
8873
8874
8875
8876
8877
8878
8879
8880
8881
8882
8883
8884
8885
8886
8887
8888
8889
8890
8891
8892
8893
8894
8895
8896
8897
8898
8899
8900
8901
8902
8903
8904
8905
8906
8907
8908
8909
8910
8911
8912
8913
8914
8915
8916
8917
8918
8919
8920
8921
8922
8923
8924
8925
8926
8927
8928
8929
8930
8931
8932
8933
8934
8935
8936
8937
8938
8939
8940
8941
8942
8943
8944
8945
8946
8947
8948
8949
8950
8951
8952
8953
8954
8955
8956
8957
8958
8959
8960
8961
8962
8963
8964
8965
8966
8967
8968
8969
8970
8971
8972
8973
8974
8975
8976
8977
8978
8979
8980
8981
8982
8983
8984
8985
8986
8987
8988
8989
8990
8991
8992
8993
8994
8995
8996
8997
8998
8999
9000
9001
9002
9003
9004
9005
9006
9007
9008
9009
9010
9011
9012
9013
9014
9015
9016
9017
9018
9019
9020
9021
9022
9023
9024
9025
9026
9027
9028
9029
9030
9031
9032
9033
9034
9035
9036
9037
9038
9039
9040
9041
9042
9043
9044
9045
9046
9047
9048
9049
9050
9051
9052
9053
9054
9055
9056
9057
9058
9059
9060
9061
9062
9063
9064
9065
9066
9067
9068
9069
9070
9071
9072
9073
9074
9075
9076
9077
9078
9079
9080
9081
9082
9083
9084
9085
9086
9087
9088
9089
9090
9091
9092
9093
9094
9095
9096
9097
9098
9099
9100
9101
9102
9103
9104
9105
9106
9107
9108
9109
9110
9111
9112
9113
9114
9115
9116
9117
9118
9119
9120
9121
9122
9123
9124
9125
9126
9127
9128
9129
9130
9131
9132
9133
9134
9135
9136
9137
9138
9139
9140
9141
9142
9143
9144
9145
9146
9147
9148
9149
9150
9151
9152
9153
9154
9155
9156
9157
9158
9159
9160
9161
9162
9163
9164
9165
9166
9167
9168
9169
9170
9171
9172
9173
9174
9175
9176
9177
9178
9179
9180
9181
9182
9183
9184
9185
9186
9187
9188
9189
9190
9191
9192
9193
9194
9195
9196
9197
9198
9199
9200
9201
9202
9203
9204
9205
9206
9207
9208
9209
9210
9211
9212
9213
9214
9215
9216
9217
9218
9219
9220
9221
9222
9223
9224
9225
9226
9227
9228
9229
9230
9231
9232
9233
9234
9235
9236
9237
9238
9239
9240
9241
9242
9243
9244
9245
9246
9247
9248
9249
9250
9251
9252
9253
9254
9255
9256
9257
9258
9259
9260
9261
9262
9263
9264
9265
9266
9267
9268
9269
9270
9271
9272
9273
9274
9275
9276
9277
9278
9279
9280
9281
9282
9283
9284
9285
9286
9287
9288
9289
9290
9291
9292
9293
9294
9295
9296
9297
9298
9299
9300
9301
9302
9303
9304
9305
9306
9307
9308
9309
9310
9311
9312
9313
9314
9315
9316
9317
9318
9319
9320
9321
9322
9323
9324
9325
9326
9327
9328
9329
9330
9331
9332
9333
9334
9335
9336
9337
9338
9339
9340
9341
9342
9343
9344
9345
9346
9347
9348
9349
9350
9351
9352
9353
9354
9355
9356
9357
9358
9359
9360
9361
9362
9363
9364
9365
9366
9367
9368
9369
9370
9371
9372
9373
9374
9375
9376
9377
9378
9379
9380
9381
9382
9383
9384
9385
9386
9387
9388
9389
9390
9391
9392
9393
9394
9395
9396
9397
9398
9399
9400
9401
9402
9403
9404
9405
9406
9407
9408
9409
9410
9411
9412
9413
9414
9415
9416
9417
9418
9419
9420
9421
9422
9423
9424
9425
9426
9427
9428
9429
9430
9431
9432
9433
9434
9435
9436
9437
9438
9439
9440
9441
9442
9443
9444
9445
9446
9447
9448
9449
9450
9451
9452
9453
9454
9455
9456
9457
9458
9459
9460
9461
9462
9463
9464
9465
9466
9467
9468
9469
9470
9471
9472
9473
9474
9475
9476
9477
9478
9479
9480
9481
9482
9483
9484
9485
9486
9487
9488
9489
9490
9491
9492
9493
9494
9495
9496
9497
9498
9499
9500
9501
9502
9503
9504
9505
9506
9507
9508
9509
9510
9511
9512
9513
9514
9515
9516
9517
9518
9519
9520
9521
9522
9523
9524
9525
9526
9527
9528
9529
9530
9531
9532
9533
9534
9535
9536
9537
9538
9539
9540
9541
9542
9543
9544
9545
9546
9547
9548
9549
9550
9551
9552
9553
9554
9555
9556
9557
9558
9559
9560
9561
9562
9563
9564
9565
9566
9567
9568
9569
9570
9571
9572
9573
9574
9575
9576
9577
9578
9579
9580
9581
9582
9583
9584
9585
9586
9587
9588
9589
9590
9591
9592
9593
9594
9595
9596
9597
9598
9599
9600
9601
9602
9603
9604
9605
9606
9607
9608
9609
9610
9611
9612
9613
9614
9615
9616
9617
9618
9619
9620
9621
9622
9623
9624
9625
9626
9627
9628
9629
9630
9631
9632
9633
9634
9635
9636
9637
9638
9639
9640
9641
9642
9643
9644
9645
9646
9647
9648
9649
9650
9651
9652
9653
9654
9655
9656
9657
9658
9659
9660
9661
9662
9663
9664
9665
9666
9667
9668
9669
9670
9671
9672
9673
9674
9675
9676
9677
9678
9679
9680
9681
9682
9683
9684
9685
9686
9687
9688
9689
9690
|
<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
"http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.6.0" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=utf-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>The Project Gutenberg eBook of A czigánybáró; Minden
poklokon keresztül by Mór Jókai</title>
<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
margin-left: 10%;
margin-right: 10%;
}
h1,h2,h3 {
text-align: center;
clear: both;
}
h2,h3 {
margin-top: 2em;
}
p {
margin-top: 0.75em;
margin-bottom: 0.75em;
}
body > p {
text-align: justify;
text-indent: 1.5em;
}
hr {
width: 33%;
margin-top: 2em;
margin-bottom: 2em;
margin-left: auto;
margin-right: auto;
clear: both;
}
hr.chap {width: 65%}
hr.tb {width: 25%;}
table {
margin-left: auto;
margin-right: auto;
}
td {
padding-left: 1em;
padding-right: 1em;
}
.pagenum {
/* visibility: hidden; */
position: absolute;
right: 2%;
color: gray;
font-size: smaller;
text-align: right;
text-indent: 0;
}
.tdr {text-align: right;}
.blockquot {
margin-left: 10%;
margin-right: 0%;
text-align: justify;
font-size: 0.9em;
text-indent: 1.5em;
}
.center {
text-align: center;
text-indent: 0;
}
.right {
text-align: right;
margin-right: 1.5em;
}
.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
.caption {font-weight: bold;}
.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
.figcenter {
margin: auto;
text-align: center;
}
.footnotes {
border: dashed 1px;
}
.footnote {
margin-left: 10%;
margin-right: 10%;
font-size: 0.9em;
text-align: justify;
}
.footnote .label {
position: absolute;
right: 84%;
text-align: right;
}
.fnanchor {
vertical-align: super;
font-size: .8em;
text-decoration: none;
}
.poem {
/* margin-left:5%; */
/* width: 90%; */
font-size: 0.9em;
display: table;
margin: auto;
text-align: left;
}
.poem .stanza {
margin: 1em 0em 1em 0em;
}
.poem span.i0 {
display: block;
margin-left: 0em;
padding-left: 3em;
text-indent: -3em;
}
.transnote {
background-color: #E6E6FA;
color: black;
padding: 0.5em;
font-family: sans-serif, serif;
font-size: 0.9em;
}
.transnote p {
text-align: center;
text-indent: 1.5em;
}
ul.TOC {
list-style-type: none;
padding-left: 10%;
text-indent: -5%;
width: 70%;
text-align: justify;
}
span.ralign {
position: absolute;
text-align: right;
right: 15%;
top: auto;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 57394 ***</div>
<div class="transnote">
<h3>Megjegyzések:</h3>
<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_291">291</a>. oldalon
található.</p>
<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href=
"http://books.google.com/books?id=3PdiAAAAMAAJ">http://books.google.com/books?id=3PdiAAAAMAAJ</a>.</p>
<p>Facebook oldalunk: <a href=
"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p>
</div>
<hr class="chap" />
<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=
"" /></div>
<hr class="chap" />
<p class="center"><span class="caption-150">JÓKAI MÓR<br />
ÖSSZES MŰVEI</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">NEMZETI KIADÁS</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">LXXXIV. KÖTET</span></p>
<p class="center"><span class="caption">A CZIGÁNYBÁRÓ * MINDEN
POKLOKON KERESZTÜL</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">RÉVAI TESTVÉREK
KIADÁSA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">1898</span></p>
<hr class="chap" />
<p class="center"><span class="caption-150">A
CZIGÁNYBÁRÓ</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">REGÉNY</span></p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption-150">MINDEN POKLOKON
KERESZTÜL</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">TÖRTÉNETI
REGÉNY</span></p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-large">JÓKAI MÓR</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">RÉVAI TESTVÉREK
TULAJDONA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">1898</span></p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=
"Page_1">-1-</a></span></p>
<h1>A CZIGÁNYBÁRÓ</h1>
<p class="center">REGÉNY <span class="pagenum"><a name="Page_2" id=
"Page_2">-2-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
"Page_3"><br />
-3-</a></span></p>
<h2>I.<br />
HÁROMSZÁZ HORDÓ EZÜST.</h2>
<p>Volt a mult század elején egy gazdag földesúr a temesi
bánságban.</p>
<p>A magyar nyelvben csak akkor használjuk az «egy» szót, a mikor
az számot fejez ki. Csak «egy» és nem több.</p>
<p>Itt épen az az eset fordult elő. Csak ez az egy gazdag
földbirtokos volt az egész nagy kerületben, és nem több. Botsinkay
Gáspárnak hítták.</p>
<p>Mert abban az időben a mostani «magyar Kanahán» csak az ínségnek
és a nyomorúságnak volt hazája.</p>
<p>Kilenczszáz falu állt üresen a bánság területén. (Az összeirás
az olyan falut, a melyikben «két» ház lakva van, már a lakottak
közé sorozza.) Azoknak egy része le is volt égetve s porig
rombolva; de olyan is sok volt, a hol még álltak a falak, zöld
nyirokkal bevonva, s meg voltak a tetők, vihartól felborzolva; csak
a széltől csapkodott ajtók, ablaktáblák, a viharban nyikorgó
kútgémek hirdették, hogy senki sincsen odahaza. A lakosság el lett
hajtva, vagy elfutott, talán még visszajönnek; – ha ők nem, a
fiaik, vagy az unokáik.</p>
<p>Azután jött egy-egy árvíz, a mi százával söpörte el még azokat a
helységeket is, a mikben lakott valaki.</p>
<p>A törökök elrontottak minden vízgátat, töltést, a mi a
folyamokat korlátozta, egy mocsárrá változtatták az egész
tartományt. A Temes folyam akkoriban egy tavat képezett, olyant,
mint a Fertő, abból folyott ki. Ennek a tónak <span class=
"pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> a neve volt
«Lacus Betzkerek». Őszszel és tavaszszal ez a mocsárvilág átalakult
«egy» tengerré, a min hajókkal jártak. Néhány év előtt a torontáli
Majdán falu határában, a hol most dohányt és szőlőt termesztenek,
ölnyi mélységben a föld alatt egész elsülyedt hajót találtak:
gabonamaradványok voltak benne. Nagy tölgyfahajó volt a derekasak
közül. Régi proczessusokban egész vidékek, a hol most csak
szántóföldek vannak, perlekednek elvett hajóikért a
defterdárokkal.</p>
<p>Uttalan, laktalan mocsárbirodalom volt itt; farkasok, tekenős
békák országa, a mit nyaratszaka elült a dögleletes köd, embernek,
állatnak halált hozó; patécsok, hagymázok leskelődtek ottan a
keresztül utazóra, s felére apaszták a kerített várak őrségeit;
hetekig nem láttak itten kék eget derült napok mellett; s mikor a
szúnyogok raja felkavarodott, az olyan volt, mintha falvak égnének
s azoknak a füstje gomolyogna; ha pedig egyszer a kolumbácsi légy
raja neki indult, az elől futott, bújt szárnyék alá ember és barom,
mert az a bivalyt is megöli. A kigyók s más egyéb csúszómászók
serege meg olyan tömegre szaporodott, hogy otthon a telepesnek az
ágyát emelgették éjjel a feje alatt, s a tűzhelyen levő fazékába
bebújtak, kinn a mezőn meg úgy álltak ki a fejeik a fűből, mintha
ligetszámra nőtt volna ki valami eleven rekettye.</p>
<p>Nem volt itt szántott föld. Ha lett volna is ember, a ki neki
ereszsze az ekét a pázsítnak, nagy hitének kellett volna lenni,
hogy abba elvesse a búzát, a mikor nem tudhatta, hogy ő aratja-e
le, vagy a milliom földi féreg? vagy a vándor hörcsög? vagy a sáska
vagy a török?</p>
<p>Másutt meg, a hol elpusztították az erdőket, a szabadon járó
szél felszakgatta a homok hegylánczokat s egész afrikai sivataggá
változtatta a környéket, a hol nem termett más, mint éles mosó sás,
meg páfrán.</p>
<p>Szigetvilág, mocsár, sivatag: halászok, vadűzők, nomádok,
martalóczók menedéke volt az egész nagy terület.</p>
<p>Hogyan lehetett hát itt «egy» gazdag ember? <span class=
"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span></p>
<p>Ennek a dolognak igen furcsa nyitja van.</p>
<p>A Botsinkay családnak az őse kezdte már el ezt a politikát, hogy
a legelső törökfoglalás alkalmával se el nem futott a világba, se
fegyvert nem fogott a hitetlenek ellen; hanem igyekezett a
temesvári basának a kegyeit megnyerni. S azontul aztán fiúról-fiúra
szállt ez a bölcseség s valamennyien igen jól érezték magukat
mellette.</p>
<p>Botsinka, a család ősfészke, ott feküdt Temesvár közelében;
mindjárt a Béga mocsárai szélében. Azt a birtokos úr a temesvári
basa engedelmével szépen körülsánczoltatta: a hadifoglyokat adták
oda neki kölcsön erre a munkára; a hatalmas töltések ingyen épültek
fel, s ezzel a nagy birtok ármentessé lett téve. Ott azután
lehetett szántani, vetni; gulyákat, nyájakat szaporítani. Azokat is
jó olcsón lehetett beszerezni a törököktől, a kik ingyen jutottak
hozzá. Igaz ugyan, hogy ezzel a körülsánczolással aztán a
megakasztott Béga annál jobban elárasztotta a körülfekvő felső
vidéket; hanem ez megint beleillett a török hadvezérek tervébe; a
kik tudták, hogy semmi sem olyan jó védelem egy nagy várnak, mint a
mocsár.</p>
<p>A hadifoglyok javát aztán Botsinkayék ott meg is telepítették a
saját falujokban; adtak nekik jobbágytelket s azok szívesen
maradtak ott: mert áldott föld volt, s a földesúr jól bánt
velük.</p>
<p>Még templomot is építtetett saját költségén az új telepítvényen,
magas, karcsú, fényes bádog tetejű toronynyal; és hogy ennek a
templomnak a sorsa örök időkre biztosítva legyen: tízezer tallért
tett le alapítványul a bácsi káptalannál, hogy annak a kamataiból
fizessék a plébánost, s még azonkívül az egész halászatot is az
egyháznak adományozta. Ezt már csak el nem viszi se az árvíz, se a
török, se a devalvatio.</p>
<p>És a mellett iszonyú kincseket halmozott össze. A mit a törökök
fél Magyarországon az úri kastélyokból összeraboltak, arany, ezüst
remekműveit az ötvösmesterségnek, az mind odavándorolt Botsinkára.
Az élelmes <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
"Page_6">-6-</a></span> földesúr cserében ellátta élelemmel,
gabonával, vágómarhával a temesvári törökséget, s a basák is
meggazdagodtak mellette. Az élelmezési raktár ott volt a
szomszédban s ők pedig úgy számították azt be a stambuli
khaznadárnak, mintha minden befaló harapást Ruméliából hozatnának
ide.</p>
<p>Mindig csak egy fiú maradt a jószágban, úgy hogy azt nem kellett
soha osztály alá bocsátani. Ez is szükséges a meggazdagodáshoz.</p>
<p>Botsinkay Gáspárnak épen már csak a harmadik feleségétől
született nagy későre egy fiacskája. Ez a felesége georgiai nő
volt; Mehemed pasától kapta ajándékba; katholikus hitű volt:
megesküdtek. Rá egy esztendőre született egy kis fiúk. Fekete kis
czigány forma purdé volt; – hanem hiszen az apa is elég barna volt,
az anya meg épen igen sötét szinű. Ezt megkeresztelték
Jónásnak.</p>
<p>Ugyan emlékezetes születésnapja volt az úrfinak: Aug. 5-e
1617-ben; a nagyváradi ütközet napja.</p>
<p>Régi barátságból Mehemed pasát is meghívta Gáspár úr erre a
családi ünnepélyre; ámbátor annak sem a keresztelésnél, sem a
borivásnál semmi keresete nem volt.</p>
<p>De azért mégis megjelent a hatalmas török parancsnok a
Botsinkayak pompás kastélyában, a hol a lakoma alkalmával számára
egy kis külön szobában terítettek, nehogy «egy» asztalnál legyen
kénytelen ülni a keresztyén pappal, meg a többi disznóhúsevő,
bornyakaló tisztátalan gyaur vendégsereggel. Ellenben Gáspár úr
maga ott lakomázott az úri vendégektől a külön szobában s osztozott
vele a rizskásás ürühúsban, a csirkehússal töltött jurgitában és a
rózsavizes főtt mustban; a mik töröknek valók.</p>
<p>Mikor aztán az evés végeztével a pasa megmosta a kezét, a fekete
kávét felhozatta magának s az igazi «boktsatütün» dohányra
rágyujtott, azt mondá Gáspár úrnak:</p>
<p>– No fiam, a mi uraságunknak az ideje ezzel a jövő Szent-Mihály
nappal letelt.</p>
<p>– Hogyan telt volna le? <span class="pagenum"><a name="Page_7"
id="Page_7">-7-</a></span></p>
<p>– Hát csak úgy, hogy futhatunk innen minden pereputtyostól.</p>
<p>– Miért?</p>
<p>– Azért, mert kergetnek.</p>
<p>– Kicsoda?</p>
<p>– Eugén herczeg.</p>
<p>– Hisz azt a nagyvezér tartja körülfogva Pétervárad alatt.</p>
<p>– Ali szeraszkier nem tart már semmi mást fogva, mint az eltört
kardja markolatát a föld alatt. Eugén herczeg szétverte az egész
hatalmas ármádiánkat; odaveszett minden ágyunk, zászlónk, még a
vezéri «mundzukos» lófarkak is. Most pedig Eugén herczeg az egész
táborával sietve nyomul fölfelé, Temesvár ellen; egy hét alatt itt
lesz. A mocsarak ki vannak száradva, tizenkilencz hét óta aszály
van. Senki sem áll neki ellent.</p>
<p>– De Temesvár igen.</p>
<p>– Nem sokáig. Egy nimetullahita dervis megjövendölte, hogy
ostrommal fog bevétetni. Allah segít, ha segít!</p>
<p>– Ez nagy baj.</p>
<p>– Nekem kicsiny; mert már öreg ember vagyok; de neked nagy, mert
még fiatal vagy: most kereszteltettél fiat.</p>
<p>– Hát mi bajom lenne nekem? Hisz én nem vétettem a császárnak
semmit.</p>
<p>– Dehogy nem vétettél, édes fiam! Emlékezzél csak vissza
Rákóczyra! Hányszor adtál szállást követeinek, a kik a portára
jártak! S ha te nem vétettél, vétett az apád, a nagyapád. S van egy
igen nagy bűnöd: az, hogy gazdag vagy. Kincseid vannak felhalmozva.
De még milyen kincsek! Nézd ezen az ezüst tálon a Pálffyak czímere
van kiverve. Ennek az arany serlegnek a talpára a Balassák czímere
van bevésve. A többinek is mind van ismerőse. – Tudod mikor ott
nálunk ozman országban egy-egy pasa nagyon meggazdagszik, hát akkor
hogyan segítenek rajta. A hét tornyú Jedikuláhnak a vízhatlan
pinczéiben tartogatnak <span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
"Page_8">-8-</a></span> egy csomó halálraitélt rabot. Ezek közül
felhoznak hármat: szabadságot igérnek nekik, ha rávallanak a
kipéczézett pasára, hogy az összeesküvő a szultán ellen. Három tanu
elég, hogy valaki meg legyen érve a selyemzsinórra. A halott
kincseit pedig örökli a «Khazniár». Nem hiszem, hogy Bécsben is ne
volna ilyen Jedikulah! A gazdag ember halálra itélt ember, édes
fiam. Azért légy a felől bizonyos, hogy a mint Eugén herczeg
kikerget engem Temesvárból (beletemettetni magamat nem hagyom)
akkor te is velem szaladsz, vagy pedig a fejed szalad el te
tőled.</p>
<p>– Hát akkor veled fogok szaladni.</p>
<p>– Ezt már jól mondtad. – Hanem hát tudod azt, hogy a futó ember
nem vihet magával nagy terhet. A mi kincsét másra bízta, az olyan
jó, mintha a szent eklézsiának hagyta volna. Lóháton, magunk
mellett alig szabadíthatunk egyebet, mint zacskóba vert arany
pénzt: ez pedig micsoda? tizenötezer darab = egy mázsa. Én pedig
csak most kaptam Várnából háromszáz hordó kivert ezüst pénzt, egy
millió dénár kerek számban: a mit a hadseregemnek kellene zsoldba
kifizetnem. De hát azt a bolondot nem teszem; mert ha az ellenség
elfoglalja Temesvárt, a pénzt, akár nálam találja, akár a
katonáimnál, mindenképen elharácsolja.</p>
<p>– Rejtsük el nálam.</p>
<p>– A számból vetted ki a szót. De hova? és miképen? Ez a kérdés.
Hogy mikor aztán egyszer visszakerülhetünk (a mi bizonyos), megint
rátaláljunk; de más rá ne bukkanhasson.</p>
<p>E felett aztán a két nagy úr eltanakodott hosszasan, míg
valamiben végre megállapodtak.</p>
<p>A paszitát tartó vendégsereg vígan áldomásozott a nagy
étteremben; a két nagy úr azalatt lesétált a szép kastélykertbe s
ott folytatta a tanakodást.</p>
<p>A templom tornyában épen esti hét órát harangoztak.</p>
<p>A templom tornyának az árnyéka oda vetődött az urasági
<span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span>
kert kavicsos útjára. A tetején volt egy kereszt, annak a hegyében
meg egy csillagos gömb.</p>
<p>Gáspár úr a botja hegyes végével ezt a gömbölyű árnyékot
körülkerítette a porondon, azután ő is, meg a pasa is kivették
széles öveik mellől a zománczos óráikat s összenézték: zsebóra,
napóra, toronyóra mind egyformán VII-et mutatott.</p>
<p>«Augusztus 19; 1717. – Jól megjegyezd, hogy szökő esztendő!»</p>
<p>Akkor aztán megcsókolták egymásnak a szakállát, kezet
szorítottak és elváltak.</p>
<hr class="tb" />
<p>Másnap reggel, mikor Gáspár úr kinézett az ablakán, azt látta,
hogy tenger van előtte. Az éjjel Mehemed pasa Temesvár alatt nagy
kővel terhelt gabonáshajókat sülyesztetett el s azokkal úgy
elrekesztette a Béga medrét, hogy az most köröskörül elöntötte a
vidéket. Házak, tanyák úsznak: a jegenyefáknak csak a sudaraik
látszanak ki a vízből. Az özönben olyan a töltésekkel körülvett
botsinkai birtok, mint valami sziget az oczeánon.</p>
<p>Ugyanaz nap délutánján egy nagy, terhes tölgyfahajó közeledett
Temesvár felől a botsinkai rév felé, tizenhat evezőssel, meg egy
kormányossal. Mindannyian feketebőrű nubiaiak voltak.</p>
<p>Azok ottan a parthoz közel horgonyt vetettek, s azután
éjjel-nappal jártak a dereglyéikkel a hajótól a parthoz, meg onnan
vissza, s a ki messziről leste őket (közelbe nem eresztett
Botsinkai Gáspár senkit), azt láthatta, hogy jövet is, menet is meg
van terhelve a dereglye. Valamit hoznak és valamit visznek. A mit
kihoztak, az mind ezüst volt, a mit visszavittek, az a holt föld.
Valami föld alatti folyosót áshattak, a hová Mehemed pasa rengeteg
kincseit eldugták.</p>
<p>Négy nap és négy éjjel dolgoztak.</p>
<p>Akkor Botsinkay Gáspár a kastélyban levő kincseket, <span class=
"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> az arany,
ezüst edényeket, kelyheket, klenodiumokat mind összeszedette s
akárki láthatta, hogy azokat is mind a dereglyére rakják. Azokat
azonban nem vitték a hajóra, a hogy a profánus emberek hitték;
hanem szintén oda rejték el a föld alatti pinczeboltba, a mit
alattomban ástak, de a minek semmi jele nem maradt, a mint a munka
be volt végezve; mert a tárna czölöpzetét, a mi a föld alatti
bejárathoz vezetett, lőporral felvetették s arra az alagút kezdetét
menten betöltötte a Béga-áradat vastag kavicstorlattal, a
pinczebolt maga pedig ki tudja hol van?</p>
<p>A hajó azután, a mint a munka be volt végezve, visszatért, most
már vízmentében lefelé ereszkedve. Közel a temesvári sánczokhoz –
tévedésből – (bizonyosan aludtak a négerek valamennyien a hajóban)
a komparadzsik egy öreg ágyúval a fenekébe találtak lőni: az ott
rögtön elsülyedt; egy fekete lélek sem menekült meg róla. És ezzel
szépen el lett takarva Mehemed pasa kincseinek titka: csak a két
barátságos úr maga tudott még felőle valamit.</p>
<p>Jó volt sietni. Mert Eugén herczeg hamarább itt termett heted
napnál a győzelmes ármádiával, s a mint Temesvárt megszállotta,
rögtön észrevevé, hogy mi okozza itt – nagy aszály idején – ezt az
özönvizet! Buvárai víz alatti petárdákkal felvettették az
eltorlaszoló hajókat a Béga medrében s azzal az árvíz lefolyott;
Botsinka is szárazon maradt ismét.</p>
<p>De azért Gáspár úrnak még nem kellett tovább futni, mert
hatalmas, nagyszámú török tábor jött át Oláhországból Temesvár
felszabadítására s az épen ott az ő birtokában ütött tanyát; ott
volt mit enni. Csendereli Amhát pasa, a vezér maga ott pihent meg a
botsinkai kastélyban. Gáspár úr váltig is biztatá, hogy üssön már a
császáriakra; de az éles eszű pasa azt felelte rá:</p>
<p>– Édes fiam, ha rájuk ütök, akkor vagy én verem meg őket, vagy
ők vernek meg engem.</p>
<p>A közben éjjel-nappal ide hallatszott az öreg ágyúk bömbölése, a
mikkel Savoyai Eugén Temesvár bástyáit <span class=
"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> törette.
Amhát pasa csak arra vár, hogy a Dunántúlról megérkezzék Ali Kurd a
maga seregével s akkor három tűz közé fogják a római császári
sereget. – Csakhogy Ali Kurd pasával az az emberi dolog történt,
hogy Pálffy János nádor, a péterváradi nagy diadal oroszlánja,
útját állta s úgy elverte, hogy az esze nélkül szaladt vissza a
Dunán túlra.</p>
<p>A jó Mehemed pasa védte ugyan magát Temesvár falai között
emberül! a rohamnál maga is szembe szállt vén ember létére a még
vénebb Eugénnal, s a császári vezér sebet kapott a tusában; hanem
azért győzött: a külvárost rohammal vette be. – Ekkor aztán a
belvárosba szorult Mehemed pasa feladta a várat. – A győztes vezér
a hős ellenfélnek a legnemesebb nagylelküséggel nyitott utat,
szabad elköltözést engedve neki egész seregével s minden
podgyászával: még ezer szekeret is rendelt alája, a mik a Dunáig
elszállítsák, s ötszáz jó magyar huszárt adott melléje kiséretül, a
kik megvédelmezzék azt a harmincz szekeret, a mik Mehemed pasa
pénzes hordóit szállítják, a ráczok megtámadása ellen.</p>
<p>Az alibunári mocsár mellett aztán egy éjjel maguk a pasa
szarácsijai vak lármát támasztottak, hogy itt a «ráczok!» s míg a
kisérő lovasság azokat keresni száguldozott, az alatt ők maguk
felverték a hordókat, tarisznyára rakták a sok pénzt s az éjszaka
sötétjében elszeleltek a világba. Akkor káromkodhattak aztán, mikor
napvilágnál meglátták, hogy a felprédált pénz csupa merő lengyel
garas, rézasper és libertás volt. Az ezüstöt jó helyre tette el
Mehemed pasa. Tudta ő azt előre, hogy az is így járt volna, ha
magával viszi. Ismerte a maga népét.</p>
<p>– No fiam! monda Amhát pasa Gáspár úrnak Temesvár elestének
hirére, most már mi elkezdhetjük a futást; de hogy hol végezhetjük
el? azt csak Allah tudja!</p>
<p>Azzal Botsinkay Gáspár szekérre rakta a feleségét, meg a kis
gyermekét; maga annyi arany pénzt zacskóba tömött, a mennyit egy ló
lovasán kívül elbir, s Amhát seregével <span class=
"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> együtt
kiment Oláhországba. Vele futott minden cselédje; a kastély ott
maradt üresen: a lábas jószágot is elhajtották.</p>
<p>S még csak a szeme sem lett nedves, mikor ezt a maga alkotta
paradicsomot elhagyá: – azzal biztatta magát, hogy majd nagy hamar
vissza fog ő megint kerülni. – Hatalmas úr a szultán! Boldogok, a
kik az ő palástjának árnyékába menekülnek!</p>
<h2>AZ ELBOSZORKÁNYOZOTT ÖRÖKSÉG.</h2>
<p>De bizony Botsinkay Gáspár soha sem látta meg többet a szép
bánsági fekete földet; oda került maga is a nikodémiai veres
homokba a vezére mellé, a nagydicsőségű Rákóczy Ferencz mellé. –
Viszontagságos élete volt, a török földre menekülése után. A nagy
pártfogóját, Mehemed pasát az Atmeidán piaczon lefejezték, a miért
Temesvárt feladta. Elébb azonban kivallatták vele, hogy a
kincseinek a hollétéről a magyar menekült főúr Botsinkay Gáspár tud
legtöbbet. Ettől fogva Botsinkay Gáspárt hol tömlöczbe csukták, hol
meg lovas hadcsapat élére állíták; mindenképen megbecsülték; szem
elől el nem bocsáták: csakhogy vezesse rá a törököket az elrejtett
kincsekre. (Egy millió tallér még a fényes kapu előtt is számot
vet.) Egyszer-egyszer közel is volt már hozzá, hogy a vezetésére
bizott török haddal és a magyar menekültekkel betörjön a Bánságba s
magának Botsinkát, a szultánnak a Bánságot, Rákóczynak
Magyarországot visszaszerezni segítsen; hanem aztán csak vizzé vált
minden terv: a törököket megverték, a magyar vezérek elhaltak;
utoljára Rákóczynak a fiai is meghaltak, az egész magyar
szabadságharcz ad acta lett téve: Botsinkay Gáspár is odafeküdt a
többi magyarok mellé az iz-nikmidi homokba.</p>
<p>A felesége meg a fia ez alatt élhették a világot, a hogy nekik
tetszett. Soha attól az órától fogva, a mint Orsovánál <span class=
"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> egymástól
elválasztották őket, nem kerültek egymás közelébe. Botsinkay
Gáspárt elvitték Stambulba: a felesége meg a porontyával elmaradt
Viddinben. A magával hozott pénzt Gáspár úr természetesen nem osztá
meg az asszonynyal; kellett az neki a pasák megvesztegetésére; a
magára hagyott nő aztán egy ideig éldegélt az eladott kösöntyüiből,
fülönfüggőiből; mikor minden fonál szakadt, akkor eljárt a
kávéházakba énekelni, koboz mellett; az is csinos kereset volt.
Később pártul fogta egy arab utczai művész, a ki szemfényvesztő és
birkozó mutatványokkal mulattatá a közönséget; ennek a társaságában
bejárta Bulgáriát, Ruméliát. A kis fiú nőni kezdett: azt a jongleur
pártul fogta, a maga mesterségére kitanította, békát, majmot
játszani, a tenyerein sétálni, s a lába ujjával a fülét megvakarni,
tüzes parazsakat és éles késeket elnyelni, s más efféle hasznos
dolgokra. A jongleur aztán egyszer nyakát törte: a czég feloszlott.
Gáspár úrnak a felesége (vagy talán már özvegye? nem tudni!) ekkor
maga vándorló kávémérést nyitott; a kis Jónás urfi igen ügyes volt
a bég uraknak a pipáik meggyujtásában s mindenféle
szolgálattételekben. Megint csak megéltek tisztességesen.</p>
<p>A jó asszony a mellett éjszakánként, mikor magára maradt a kis
fiával, nem hagyta azt addig elaludni, míg újra meg újra elő nem
vétette vele azt az elrongyolt ábéczét, a miből a keresztyén
betüket olvasni megtanulhatá; még irásra is oktatta. Egynéhány
imádságra is rászoktatá. Aztán mikor néha nagyot dudolt a szél, a
deszkabódé hasadékain keresztül, a minek kávéház volt a neve, akkor
elmondá az anya a fiának, hogy ki volt az ő apja? Milyen hatalmas
úr volt távol Magyarországon: mennyi gazdagsága volt.</p>
<p>Leirta előtte a palotát, a miben laktak, olyan híven, hogy
szinte maga előtt láthatta azt a fiúcska, a czímeres kapu görnyedő
kőherkuleseivel, a szökőkút vízokádó delfinjeivel, a furcsa kis
meztelen gyermekalakok a kerítés oszlopain; s minden ajtóra
kifaragott czímerek (egy medve, <span class="pagenum"><a name=
"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> mely bárányt visz az
ölében.) – Azután elmondta neki azt is nagy suttogva, hogy micsoda
drága kincsekkel volt tele ez a kastély! milyen bokályok, serlegek,
tálak voltak kirakva közbámulatra, vert ezüstből, aranyból; hát még
a sok kincses vasláda a kinyithatatlan lakatokkal! Hogy ezeket egy
napon az apja mind elrejtette valahová; de még a feleségének sem
mondta meg, hová? ott vannak azok még most is. Csak imádkozzék
Jónáska szépen az Istenhez: még valaha rátalál ezekre a
kincsekre.</p>
<p>Hanem hát addig is élni kellett; még pedig a semmiből, a mi igen
szép dominium, kivált Törökországban. A hogy Jónás urfi növekedett,
az anyja úgy vénült: a georgiai fajta nő harminczöt éves korában
már egész vén asszony. Már akkor csak kártyavetésre,
jövendőmondásra volt alkalmas. Utoljára meg is háborodott (nem volt
csoda), tollszárakból tűzködött a fejére koronát s magyar
palatinusnénak nevezte magát: az a név rajta is száradt. Akkor
Sztambulban ténferegtek. Jónás tolmácsul szolgált az idegeneknek:
azzal keresett egynéhány piasztert. Azt is hazahordta az őrült
anyjának. – Egyszer aztán annak is vége lett: az anya meghalt;
Jónás örökölte utána az elhasznált, körülkopott jövendőmondó
kártyákat – és talán az azokkal együtt járó mindenféle
bolondságot.</p>
<p>… De bizony még mást is örökölt!</p>
<p>Ekkor halt meg az apja Rodostóban. Maradt még ezer darab aranya
a hazulról hozott pénzéből. Ezt rábízta egy török effendire, kivel
jó barátságban élt, hogy kerestesse föl valahol az ő elzüllötten
élő feleségét, vagy a fiát s adassa kezébe.</p>
<p>S csoda történt Törökországban!</p>
<p>Az örökségül hagyott ezer aranyból annyi kézen-közön keresztül
mégis eljutott Botsinkay Jónásig száz arany!</p>
<p>Hiszen ez is kincs volt annak.</p>
<p>De még ez sem elég. Ha egyszer a szerencse neki indul, az aztán
nem tart pihenést. Épen úgy, mint a szerencsétlenség. <span class=
"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span></p>
<p>Magyarország kibékítése be volt fejezve: a Bánátot minden időkre
visszafoglalta a – császár. Ott most német kormányzó volt. Derék,
jóravaló ember. Franczia a neve, német a nyelve, pápista a hite; de
azért egészen derék ember. Annak köszönheti a Bánság, hogy újra
Kanahánná kezdett visszaváltozni; s igazán méltán adja a nevére a
Bánságnak minden sziklája és rónája ezt a visszhangot «Merci».</p>
<p>Az elzüllött száműzötteknek közkegyelmet hirdettek; az elkobzott
birtokokat az örököseiknek visszaadták; a puszta falvak népeit
visszatelepítették. – Botsinkay Jónás egy szép napon arra virradt,
hogy ő a temesi Bánságban egy tizenhatezer holdas birtoknak, meg
egy kastélynak az ura, a mibe csak bele kell neki ülni.</p>
<p>Csak azt sajnálta már most, hogy az anyját nem viheti magával.
Látná meg még egyszer azt a sokszor emlegetett ősi kastélyt, a
miről annyiszor kivetette a kártyán, hogy valaha vigad ő még abban.
– Legalább az örökségül maradt jövendőmondó kártyát elvitte
magával. – Abból merítette a bölcsességét az egész uton, a mi
meglehetős hosszú volt Sztambultól Orsováig vitorlás hajón.</p>
<p>Ott azután a hazai partra lépve, vett magának lovat s lóháton
utazott fel Temesmegyébe azon a szép csinált országúton, a mit már
a német kormányzó készíttetett.</p>
<p>Temesvárott mindjárt bejelenté magát a kormányzónál. Ott aláirta
a reversalist, hogy a császárnak híve fog lenni, semmiféle
«ligá»-ba, összeesküvésbe nem keveredik, a parancsolatoknak se nem
opponál, se nem resistál, és a lustratiókon lóháton megjelen.</p>
<p>Azzal melléje rendeltek egy katonai komissariust, meg egy
indzsellért, hogy a statutiót végezzék el vele: helyezzék vissza a
birtokába s mutassák meg neki, hogy meddig az övé? Tanukat majd
kapnak a saját falujában: Botsinka a lakott községek kategoriájába
van feljegyezve százhúsz portával.</p>
<p>Az urak kocsin mentek, a míg mehettek; a hol nagy <span class=
"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> vízre
akadtak, ott dereglyét fogadtak, abba a hátas lovaikat is felvették
s aztán eveztek torony irányában.</p>
<p>Az a fényesen ragyogó torony amoda, Botsinka!</p>
<p>Ez nagyon tetszett Jónásnak. Derék torony.</p>
<p>Hanem az épen nem tetszett neki, hogy folyvást vízen járnak.
Néhol a csáklya vége eléri a feneket, néhol nem, a vizi tök meg a
sulyom épen javában virágzik.</p>
<p>– Hát hol kezdődik már tulajdonképen az én birtokom?</p>
<p>– Biz uram folyvást azon járunk; felelt neki az indzsellér. S
aztán megmutogatta neki, hogy a hol ott a nagy messzeségben a
hosszú sor száraz jegenye látszik: az a birtokának a határa észak
felől; délfelől pedig az a még hosszabb zöld vonal: az a nádas, az
is mind az övé. – A jegenyefák ki vannak száradva, mert folyvást
vízben állnak derékig.</p>
<p>– De hát az én birtokom mind a tenger fenekén van?</p>
<p>– De lesz itt majd száraz föld is.</p>
<p>Csakhogy az meg úgy be van lepve bozóttal, hogy alig lehet
keresztül törtetni rajta; tüskés borz, tekenős béka ugrált fel a
csörtető lovak előtt minden lépten-nyomon, egy-egy partos helyen
meg a vizi kutyák építettek egész troglodith várost, utczasor
lyukakkal: az mind onnan nézte az ablakból a földesur bevonulását.
A hol pedig valaha szántottak, ez meg olyan göröngyös volt, mintha
ördögszántás volna kőszikla talajon: majd kitört benne a ló
lába.</p>
<p>De hát miből él ennek a falunak a népe, ha se nem szánt, se nem
vet?</p>
<p>Majd meglátja azt Jónás urfi!</p>
<p>A mint bevergődtek nagy istenkisértéssel a faluba, ott minden
háznak az ajtaját, ablakát befalazva találták; hiába kiabáltak, még
pisztolylyal is lövöldöztek; nemhogy emberhang, de kutyaugatás sem
fogadta őket.</p>
<p>Ezzel a birtokkal, meg a faluval az történt, hogy a földesura
számkivetése alatt a felső szomszédja lerontotta a botsinkai felső
töltéseket, a mik a Béga áradását ő rá <span class=
"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span>
szorították fel, az alsó szomszédja pedig meghagyta szépen az őt
védő első sánczot s így az egész Béga árja ott rekedt évről-évre a
hajdani paradicsomban. A falu népe azután, a kinek senki sem volt a
pártfogója, beleunt az örökös árvízbe s ott hagyván a házait, odább
települt a szigetekre s ott élt – halászatból.</p>
<p>Ez pedig nagy baj volt Jónásnak, mert két helybeli tanúra a
törvény értelmében okvetlenül szükség van a birtokátadásnál.</p>
<p>De hiszen itt van a parochia. Ez megmaradt épen s a hogy az
ablakon kitett virágcserepek bizonyítják, abban laknak.</p>
<p>Botsinkay Jónás odament és bezörgetett az ajtón. Senki sem jött
azt kinyitni, csak két mérges kuvasz csaholása felelt a zörgetésre.
Vajjon hol lehetnek? Élni kell itt valakinek, mert a konyha-ablakon
át meglátni, hogy a tűzhelyen ég a tűz, s a fazékból kilátszó
disznóláb mutatja, hogy ottan sonka fő.</p>
<p>Szerencsére a harang megszólalt a toronyban, a szép nagy
tizenhat mázsás harang, a mit az öreg földesúr öntetett. Bizonyosan
ott van a pap meg a többi népség.</p>
<p>Az úrfi odament a templomhoz: az ajtót nyitva találta; belépett,
a czinteremben lehúzta csizmáit, de a kalapját fentartotta a fején,
úgy ment be az egyházba: így tanulta ő azt Nikodémiában.</p>
<p>Az egész templomban nem volt több ember, mint egy jámbor
hajadon, meg egy piros ruhás kis fiú. – Hanem a torony lépcsőin
épen ekkor szállt le egy köpczös, piros orczájú férfiú.</p>
<p>– Héj harangozó, hol van a pap?</p>
<p>– Én vagyok a pap.</p>
<p>– Hát a harangozó?</p>
<p>– Az is én vagyok. Maga harangoz a pap! Hát te kinek a bolondja
vagy?</p>
<p>– A magamé, meg a tied. Én vagyok a földesúr, Botsinkay Jónás.
<span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
"Page_18">-18-</a></span></p>
<p>– Aha! Most jösz Törökországból úgy-e? azt gondolod, török
mecsetben vagy, hogy mezitláb jösz be s a tökfedő a fejeden?</p>
<p>– Hát nem úgy kell?</p>
<p>– Oh, te pogány. Hát nem ismered a religiót?</p>
<p>– Micsodát? Soha se ettem belőle.</p>
<p>– Fordítsd meg most mindjárt a dolgot: azzal a süveggel, meg
azzal a saruval.</p>
<p>– Micsoda? A sarut tegyem a fejemre?</p>
<p>Magyarázat helyett úgy csapta pofon a pap, hogy lerepült a süveg
a fejéről: ezt már megértette.</p>
<p>– Majd adok én te neked a szent dolgokkal mókázni.</p>
<p>Jónás úrfi kezet csókolt a pofoncsapásért: azt megtanulta
Törökországban.</p>
<p>– Hát már most mért jössz?</p>
<p>– Azt jövök alázatosan kérni, hogy jelennél meg az urak előtt, a
kik át akarják a birtokot nekem adni, a mi az apámé volt s te is
bizonyítanád, hogy én vagyok én.</p>
<p>– Hát az mindjárt meglesz, csak elébb megtartom a misét.</p>
<p>– Ugyan kinek tartanád? Hiszen senki sincs a templomban.</p>
<p>– Az nem a te gondod. – Külömben is ráérek, a míg te a másik
tanut felhajhászod a faluban.</p>
<p>– Hát az a tisztességes hajadon nem lehetne a másik tanú?</p>
<p>– Nem. Mert a testvérhugom s a törvény nem enged két testvért
egy dologban tanuskodni.</p>
<p>– Majd megkérdem az uraktól.</p>
<p>– Sohse kérdezd! mert azonfelül meg süketnéma is.</p>
<p>– Ha akkor hol vegyek én másik tanut?</p>
<p>– Eredj a falu végére, ott van a Czafrinka czigányasszonynak a
háza; azt megtalálod: jó lesz a neked tanunak.</p>
<p>Ez nem jól kezdődik, gondolá magában az úrfi; egy pap meg egy
vén asszony, mint első találkozók, visszament <span class=
"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> az urakhoz
s elmondta nekik tapasztalatait; kérte, hogy küldjenek egy hajdut a
czigányasszonyért.</p>
<p>Azoknak pedig mindegy volt; csak lerázhassák a nyakukról az
exmissiót. A míg a két tanú megérkezik, ahhoz láttak, hogy
kinyitassák a kastélyt a statuálandó új földesúr előtt. – Nem
kellett ahhoz kulcs, hanem harapófogó, mert valamennyi ajtóról
hiányzott a zár; a helyett be voltak erősen szegezve.</p>
<p>Nem volt pedig mit őrizni rajta. Az egymás után következő nagy
kongó termekben nem volt semmi ellopni való. Egy darab butor sem
volt itt sehol; a kandallókban megmaradt fadarabok tanusíták, hogy
azokat felfütötte valaki. Egy darabig a császári katonák laktanyája
volt itt, azután a mindenünnen üldözött kóbor szegénylegények
menedéke lett: azután meglakták a kincskeresők, a «vargyialis»-ok,
a kik a régi okiratok nyomán kutatnak elhagyott várakban elrejtett
kincseket, ezek minden pallót felszakgattak; a szép márványkő
táblákat halomra hányták, a falak freskófestményeibe
belekóstolgattak a kalapácscsal: minden kályhát összetörtek, minden
rejteket fölfeszegettek; most aztán át van engedve az egész kastély
a patkányoknak. Szép dolog lesz ebben lakni.</p>
<p>Ez alatt megérkezett az egyik tanú: a czigányasszony.</p>
<p>Tarkabarka lompos haczukába öltözött némber volt. Fekete ránczos
pofájú, fehér fogú, boglyas hajú, minők a czigányasszonyok, ha
megvénülnek.</p>
<p>Jónás úrfi nagyon szerette a czigányasszonyokat: köztük nőtt
fel; azoktól tanulta, a mit tudott; a saját édes anyja is nagyon
hasonlított már hozzájuk, vége felé.</p>
<p>Czafrinka kacskaringós czigány-áldással köszönté fel az ifjú
urat, s megsimogatva barátságosan az orczáját, azt mondá: «egészen
olyan, mint az édes apja volt legénykorában».</p>
<p>– Hát ismerted te az én apámat?</p>
<p>– Én ismertem csak igazán.</p>
<p>S elmondta, ideje lévén rá, a míg a másik tanu megérkezik,
<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
"Page_20">-20-</a></span> hogy milyen derék legény volt a Jónás
úrfi apja? Nagy, magas homloka, sűrű gesztenyeszin haja elől két
ágra befonva, hatalmas bajusza, sötétkék szemei; mikor elkiáltotta
magát, olyan hangja volt, hogy mértföldnyire meghallották, s milyen
ereje volt! elfogta az eleven szarvast a két hátulsó lábánál
fogva.</p>
<p>– Igaz! igaz! mondá Jónás úrfi, ragyogóra váló arczczal. Az
anyám is (szegény!) ezeket beszélte róla!</p>
<p>Ő bizony nem emlékezett az apjára másként, csak a mások
elbeszélése után.</p>
<p>Ezalatt aztán csak vége lett a misének is: a plébános
megjöhetett a kastélyba. Ugyan vártak rá a hivatalban járó
urak.</p>
<p>«Ecclesia præcedit!» mondá a tisztelendő úr. – Elébb be kellett
zárni a templomajtót. Mert a sekrestyés gyerek nem éri el a
kulcslyukat.</p>
<p>No hát hozzá lehetett fogni a statutióhoz. Hol a diploma? Utczu
lelke! Azt elhurczolta már egy patkány a rajta megérzett pecsét
ostyájáért. – Szerencsére még nem ehette meg, csak a kétfejű sasnak
az egyik szárnyát. Fel lehetett olvasni.</p>
<p>«Nos Maria Theresia, divina favente clementia Rex Hungariæ,
Hyerosolimae» etc. etc.</p>
<p>Jónás levett kalpaggal hallgatta (tartva a pofonütéstől). Azt
gondolta, ez is valami szent czeremónia.</p>
<p>Azután odaédesgették a kerítésre felkapaszkodott kis sekrestyés
fiút. Azt lehúzták a gyepre s tizenkettőt csaptak reá vesszővel,
hogy ráemlékezzék a statutióra vén ember korában. Ezzel
authentizálva volt az újra beiktatás.</p>
<p>De most aztán az volt a nagy kérdés, hogy a fődologgal, a mi az
ilyen statutiót megkoronázza, hogy lesz, mi lesz? – Ki traktál?</p>
<p>Az látni való volt, hogy az úrfi ezt a legjobb akarat mellett
sem teheti meg.</p>
<p>Nem marad más jóltevő, mint a pap. <span class=
"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p>
<p>Annak pedig egyszerre ötszegletüvé vált a képe erre a szóra. Az
egyik úr azt mondta neki: «Sacerdos debet esse homo hospitalis». (A
papnak vendégszerető embernek kell lenni.)</p>
<p>– Hiszen az volnék én, csak lenne miből. De szegény az
ekklézsia: egyéb beneficiumom nincs, mint a mit a fundatióból
kapok. Se szoba, se párbér. Még halott sincs már. Mikor húsevő nap
volna, akkor is bőjtölök. Ma is csak igen vékony collatióval
szolgálhatok. Epiphanias van.</p>
<p>– De szent atyám; monda az úrfi, én az imént, mikor benéztem az
ablakon, egy nagy sonkát láttam párologni a tűzhelyen a
fazékban.</p>
<p>– Az ördög incselkedése volt az fiam. Varázslat, káprázat!
Máskor vess magadra keresztet, mikor nagy bőjt kántorszerdáján
sonka képében jön eléd a kisértet: meglátod, egyszerre békaczombbá
változik.</p>
<p>Igaza is volt a reverendissimének. Az ebéd legmegfoghatóbb része
nem volt egyéb mint spenótban uszkáló békaczomb meg száraz hal;
hozzá gonosz nyúlós bor, a mit ollóval kellett elvágni, mikor az
ember a poharat a szájától letette. Igazi vendégszalasztó!</p>
<p>A jobb koszthoz szokott uraságok igyekeztek mentül hamarább
elmenekülni abból a szomorú tartományból, a hol még a pap is
koplal; hanem az úrfi mindenféle inséghez hozzá volt szokva: hát
csak ott maradt. De nem is igen volt neki hová menni.</p>
<p>Mikor egyedül maradt a pappal, azt a szót ejté ki:</p>
<p>– Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol hálok én az
éjjel!</p>
<p>– Hát imitt-amott, vagy a kastélyodban vagy másutt édes fiam, de
én nálam semmi esetre sem; mert azt látod, hogy én nekem nincs több
egy ágyamnál; az pedig magamnak kell. Lakható szobám nincs több
kettőnél, az egyik az enyém, a másik a hugomé: nincs miben
válogatni. <span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
"Page_22">-22-</a></span></p>
<p>Jónás úrfi bátorkodott annyit megjegyezni, hogy «bizony pedig az
én apám fundálta ezt az egész parochiát».</p>
<p>– Azt gondolod, hogy ingyen tette? A te apád olyan
vétektarisznya volt, hogy nem győzök elég misét szolgáltatni a
lelkéért, hogy a pokol kinjait enyhítsem ránézve.</p>
<p>– Még ezeken az ezüst kanalakon is az ő czímere van.</p>
<p>– Ezeket meg akkor adta, mikor téged kereszteltelek. Ha az a kis
keresztvíz rajtad nem volna, egészen pogány volnál.</p>
<p>– No hát selim alejkum, páterkám, megyek a vén czigány
asszonyhoz, az majd talán ád szállást.</p>
<p>– Azt bizony jól teszed. Volt már neked annál rosszabb tanyád
is. Servus!</p>
<p>– Csak elébb pipára gyújtok: hol a dohány?</p>
<p>– Odabenn áll az ágyas házamban, a döbözben.</p>
<p>Jónás kihúzta a pipáját öve mellől, a hova az szárastól be volt
dugva. Biz az régen lehetett már kéményseprő által gondozva. Jó
társasághoz szokott ember ezen úgy szokott segíteni, hogy felhajtja
az ágyterítőt s az ágynak a zsupszalmájából hihúz egy szálat,
olyat, a melyiken még a kalász is rajta van s azt keresztül húzza a
megrekedt pipaszáron. Jónás úrfi is ezt a szokást követte s azután
megtöltve a pipáját a cserépdöbözből s kicsiholva az ürömtaplóból:
egy-két szippantás után kezet csókolt a tiszteletesnek, a konyhában
egyet csipett a süketnéma kisasszonynak a kövér karján, a mi azt
rögtön beszélővé tette, s azzal odább ment pipázva.</p>
<p>Csak mikor már odakinn volt, vette észre a papnak a húga, hogy
két ezüst kanál hiányzik.</p>
<p>Azt senki sem sikkaszthatta el más, mint Jónás úrfi. Az odakinn
Törökországban szemfényvesztő bandával tekergett együtt, bizonyosan
ő félkézkalmárkodta el. Kitelik tőle – az éhenkórásztól! – De hátha
csak tréfából tette. Nem kell lármát csapni a dologból. Hisz az ő
czímere van rajta. <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
"Page_23">-23-</a></span></p>
<h2>A CZIGÁNYASSZONY HÁZA.</h2>
<p>Könnyű volt arra rátalálni; az utolsó ház a falu végén, az
egyetlen ház, a melyiknek a kéménye füstöl: az a Czafrinka
háza.</p>
<p>De mi keresete van egy czigányasszonynak egy olyan falu végén, a
melyet ott hagyott az egész lakosság?</p>
<p>Hja, a Czafrinka nevezetes egy személy volt. Főkapitányi rangot
viselt. Tudniillik boszorkányok főkapitánya volt. A
boszorkánypörökben mind őt emlegetik a kínpadra vont alsóbbrendű
maleficák, mint nagymesterüket. Hogy őt magát mégis soha semmi baj
nem érte: el nem fogták, vizbe nem fojtották, ismét csak annak a
bizonysága, hogy «nem hagyja el az ördög a magáét!»</p>
<p>Régi düledező ház volt az ott: a fala zöld a nyiroktól, a teteje
a mohától, kerítése nincsen, hanem a helyett van körülötte
embermagas csalán; az alacsony ajtón lefelé kell bele lépni, mikor
az ember be akar rajta bukni.</p>
<p>A tűzhelyen nagy láng lobogott, a fölött forgatott a
czigányasszony egy rostát: abba egy marok törökbuzát dobott, s az
elkezdett pattogni, míg az egész rosta megtelt vele. – Épen akkor
toppant be hozzá az úrfi.</p>
<p>– Vártalak ám vacsorára! kiáltá Czafrinka vigyorgó pofával az
érkező vendégre.</p>
<p>– Hát hogy tudtad, hogy idejövök, éhes leszek?</p>
<p>– Megmondta azt nekem a kártya.</p>
<p>Hanem a vacsorára szomorú kilátás lehetett. A tűz meg lett volna
rakva iglicze tövisből; – hanem mellette nem volt semmi fazék, csak
egy nagy fekete macska ült ott, dorombolva.</p>
<p>– De hát mi lesz itten vacsorára?</p>
<p>– Majd meglátod mindjárt. Héj Szaffi, kelj fel mindjárt, ne
szundikálj!</p>
<p>Erre a szóra a nagy fekete macska felkelt s nagy kurrogva,
<span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
"Page_24">-24-</a></span> hizelkedve oda ment a Czafrinkához, hozzá
törülve a hátát.</p>
<p>– Eredj a devlába; kiált rá a Czafrinka, ráhúzva a tenyerével,
mire a nagy fekete macska leugrott a tűzhelyről s befutott a
kályhalyukba, s onnan aztán, a mint a Czafrinka azt kiáltá: «no még
sem vagy itt?» előbujt, borzas czigányleány képében.</p>
<p>Jónás úrfi meg sem ütődött ezen; az anyjától gyakran hallotta,
hogy a boszorkányok el tudják változtatni a leánykáikat macskává,
és ismét vissza leánynyá.</p>
<p>A leány arcza kormos volt, a szeme álmos volt, a haja buglyos
volt, a ruhája rongyos volt. Morgott, nyafogott, mint a nyűgös
gyermek, a kit álmából felzavarnak s az ökleivel dörzsölte a
szemeit.</p>
<p>– Bemégy mindjárt a szobába! Felöltözöl, megterítesz; világot
gyújtasz! Megérkezett a királyfi. Nem látod?</p>
<p>A leány beczammogott a szobába, duzzogva, morogva, s az arczát
félénken takargatva a jövevény előtt.</p>
<p>Czafrinka tovább forgatta a rostát, s egymásra öntötte ki belőle
egy vékába a pattogatott kukoriczát. Jónás úrfi ott állt és nézte,
gondolva magában: «ez ugyan sovány vacsora lesz a böjtös
ebédhez!»</p>
<p>Mikor megtelt a véka tetézve, azt mondá a czigányasszony: «No
kis pirincz, készen vagyunk. Tessék elébbre kerülni».</p>
<p>Azzal kinyitá Jónás úrfi előtt a szobaajtót.</p>
<p>A czigányasszony szobájában gyönge világosság volt; de azt nem
gerjeszté semmiféle szövétnek; hanem a gerendáról csüggött alá egy
emberkoponya, annak a szájából és szemeiből jött elő a
világosság.</p>
<p>Nem kevésbé félelmetes volt az egész szobának a felszerelése
köröskörül. A szögletet elfoglaló banyakemencze tetején egy
kitömött bagoly gubbasztott, amott a hordó tetején egy gődény
csontváza, a falon az ércztükör, a mibe, a ki belenéz, az ördögöt
látja meg a háta mögött; egy kötélre vetve csügg alá a pirossárga
csíkos palást, a <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
"Page_25">-25-</a></span> mi a ráülőt egy percz alatt tíz
mértföldre elviszi, a szögletben a gonoszhírű «kurugja», a mi ha
akarom ló, ha akarom sárkány; keresztül téve rajta a fakard, a
mivel az ördögök ellen hadakoznak az ördögnék; egy hordó, a
melyiknek nincs feneke: rajta a csigákkal kirakott kantár, ahhoz
támasztva egy tizküllőjü kerék; a polczon dob, nádsíp, vaskondér,
czifra tégelyekkel; azokban mind varázskenőcsök állnak: mindenféle
száraz füvek, egész pamat számra, a mik alul egy teknősbéka pislog
elő; aztán egy fekete selyem zászló nyelével egy kivájt tökbe
dugva; ismeretlen állatok bőrei, szétfeszítve; óriási csontok; a
hogy ezt mind előbb látta már Jónás úrfi (nem ugyan ébren, de
álmában, mikor az anyja tele beszélte neki vele a fülét). Az sem
lepte meg, hogy a szoba közepén szép nagy selyem terítővel betakart
asztal állt, és azon czintányérok, kancsók és poharak, a mik úgy
ragyogtak, mintha ezüstből volnának. Mind nem ért rá ő ezekre
vesztegetni az álmélkodását; mert ha még annyi szeme lett volna is,
mint a torontál póknak, mind rajta veszett volna azon a tündér
alakon, a mivé az iménti buglyos, kormos kis szörnyeteg
átváltozott. Ezt is értik a boszorkányok.</p>
<p>A tündéringgel deli lánykává alakítani át a rücskös purdéjukat.
– Micsoda termet volt! De még milyen szemek! Olyan a villámlásuk,
mint mikor a futó csillag szétpattan az égen. Mikor a szája
mosolygásra hasad, villogó fogaival, olyan az, mintha a rózsás
mennyország nyilna meg, s ezen a nyiláson nézne ki két sor nevető
ördög: a fehér fajtából.</p>
<p>A míg a szobában volt a leány, addig nem is látott mást az úrfi,
csak őtet. Csak azután nézegetett széjjel, mikor őt kiküldte az
anyja.</p>
<p>– No Szaffi! ugorj! hord fel a vacsorát!</p>
<p>Hord fel! ugyan miket?</p>
<p>De alig akart annak vége szakadni. Volt ott sült malacz,
pogácsa, lépes méz dióval, ostyepka, marczafánk, – <span class=
"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> s hozzá
pompás ménesi bor, a milyent csak a fejedelmek isznak, egész
csobolyóval.</p>
<p>Boszorkányság mindez! Nem megy ez másként mint ördög hirével!
Aggódék magában Jónás úrfi; de Szaffi olyan szépen kinálta, hogy
nem állhatott ellent, próbát tett a borral, felemelte a poharát, s
ráköszönté ezzel a szóval: «áldja meg az Isten, a ki adta!»</p>
<p>(Jól tudá, hogy az Isten nevének említésére a boszorkányok
egyszerre varasbékává, az ételek fürészporrá válnak, s aztán nagy
megnyugtatására szolgált, hogy minden úgy maradt, a hogy volt.
Talán mégsem azok hát?)</p>
<p>– De pompás lakomát csaptál, jó Czafrinka, mondá, mikor végre
megtörlé a száját a damask kendővel.</p>
<p>– Vártalak, pirinczecském. Tudtam, hogy ma megjösz. Aztán a
czigányasszony megkap mindent a mit kiván. Ne félj tőle; csak nyulj
hozzá! se nem loptam, se nem varázsoltam; helyembe hordják ezt. A
bolondok, a kik egy kis észt kérnek tőlem kölcsön. A királynak a
jobbágyai az okosak; az enyéim a bolondok. Több népem van, mint a
királynak. Több hatalmam van, mint a püspöknek.</p>
<p>– Jövendőt is tudsz mondani?</p>
<p>– Az a tudományom.</p>
<p>– No hát vesd ki az én jövendőmet. Nesze; neked adom az anyámnak
a kártyáit: az nagyon is értett hozzá.</p>
<p>– Tudom én azt, édes pirinczecském. Jól ismerem az anyádat. Ő
volt közöttünk a «barjaktár».<a name="FNanchor_1" id=
"FNanchor_1"></a><a href="#Footnote_1" class="fnanchor">1)</a> De
nagyon nagy örömöt hoztál hozzám, mikor az ő kártyáit elhoztad.
Mert azok a hétszer igaz kártyák. – Takarítsd el az asztalt Szaffi!
– A legelső szerencsét te neked hadd vessem ki az anyád
kártyáival.</p>
<p>Czafrinka minden kártyalapot egyenkint megcsókolt, a mikor
kirakta; s mikor végig nézett rajtuk, összecsapta a kezeit.
<span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
"Page_27">-27-</a></span></p>
<p>– No neked ugyan csoda szerencse áll, pirinczecském! – Nem
sokára meg fogsz házasodni. A mit a feleséged a menyekző éjszakáján
álmodni fog, azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s
akkor te olyan gazdag ember fogsz lenni, a milyen az apád volt; még
annál kétszerte gazdagabb. Hires, nevezetes nagy úr lesz
belőled.</p>
<p>No már ennél jobb szerencsét nem is kivánhatott magának Jónás
úrfi. Hisz az anyja is mindig mondta neki a kártyából, hogy gazdag
fog ő még lenni, csak haza kerüljön; de ilyen jól még sem tudta
kirakni; – «a mit a kis feleség első éjjel álmodni fog!» – De hát
hol van az a kis feleség?</p>
<p>– No de már most ideje lesz a lepihenésnek; mondá Czafrinka.
Késő az idő már. A kastélyodba ne menj mára. Ott nem találsz
egyebet patkánynál, még csak szalma sincsen, a mire lefeküdjél.
Maradj itten nálam, én jó ágyat vetek: itten alszol a leányom
mellett.</p>
<p>Jónás úrfinak valami lőtt a szivébe erre a szóra. Talán nem is
egészen ijedtség; – de mégis olyenforma. Azt gondolta: «ej ha! ez a
czigányasszony most mindjárt hozzám is akarja adni forrójában a
leányát feleségül!» Mert ahhoz még nagyon ártatlan lélek volt, hogy
valami másra gondolhatott volna.</p>
<p>A varázslónő pedig úgy olvasott az arczáról, mintha rúna könyv
volna. Elnevette magát.</p>
<p>– No csak sirva ne fakadj ijedtedben, pirinczecském, nem úgy
lesz az, a hogy te gondolod; a Szaffi alszik a banyakemenczében
belől, te pedig alszol a banyakemencze felett kivül: egymás
mellett; de közbül a kályhafal. Mert látod ez az egész ház olyan
nedves, nyirkos: hogy az egyetlen száraz hely benne a
boglyakemencze, a mit befűtünk mindennap. Te alszol fent, Szaffi
alant: csak a fejedet a sut felé fordítsd, mert ha két ember egymás
mellett, fal közöttük, ellenkező feje alját csinál, egyik sem tud
egész éjjel aludni. <span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
"Page_28">-28-</a></span></p>
<p>Ezzel az eléje térdeplő leányát megimádkoztatta; elmondatta vele
a miatyánkot, még pedig nem visszafelé: a végmondást sem hagyatta
ki belőle; «szabadíts meg a gonosztól», a miből Jónás úrfi azt a
megnyugtató tudatot szerezhette, hogy ez a leány még nem
boszorkány. Sőt maga az anya kötötte fel neki a nyakára a pászma
veres selymet; a mi a leányokat a rossz igézettől megőrzi.</p>
<p>Azalatt a fekete macska is bejött, láthatta Jónás, hogy ez és a
Szaffi csak egy név, de két különböző állat.</p>
<p>Azután ő is felfeküdt a kemencze padjára, a hol jó langyos meleg
volt: jobb, mint akármi tollas nyoszolyában s ott el is aludt
csendesen. Álmában úgy tetszett neki, mintha az a leány, a ki ott
mellette fekszik, közbe egy arasznyi fal, – valami bűbájos nótákat
énekelne; a minek csupa édesség a verse is, a nótája is. Mikor
fölébredt, a verset elfelejtette, hanem a nóta ott csengett akkor
is a fülébe.</p>
<h2>AZ ELADÓ LEÁNY.</h2>
<p>Másnap korán hajnalban felkereste a lovát Jónás úrfi: ott legelt
az valahol a kastélykertben; nem látott az soha, se abrakot, se
istállót; őrizőre sem volt szüksége: nem messze tőle hevert egy
agyonrúgott farkas. Jónás úr megveregette a bozontos nyakát,
szájába kapcsolta a zablát, s megszorította a hevederét: aztán
felült a hátára; a merre száraz földet látott, elindult. Ut nem
volt sehol.</p>
<p>Nekiindúlt feleséget keresni. Igy volt az a régi jó időkben. A
leányokat nem hordták össze bálba, hogy ott válogassanak belőlük a
házasulandók; hanem ezek vették nyakukba az országot, sorra járták
a kastélyokat, nem titkolták, hogy leánynézőben járnak; a hol
megtörülték a széket köténynyel, mielőtt leüléssel kinálták, ott
sejthették, hogy szivesen láttatnak; a hol kását főznek ebédre
<span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
"Page_29">-29-</a></span> ott tudták, hogy ez a «kitoló kása» s
odább mentek. A felnőtt leánynak mindenütt «eladó leány volt a
neve.»</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">«Micsoda falú ez, beh
fakó!<br /></span> <span class="i0">Nincsen benne
vendégfogadó;<br /></span> <span class="i0">De van benne szép lány
eladó!»<br /></span></div>
</div>
<p>Jónás meglátott egy tornyot a távolban, arra felé tartott. Közbe
esett egy nádas, bátran neki vágott, belegázolt; – mikor már jó
messze benn volt, egyszerre csak puskaropogást hall. «Ki mer itt
lövöldözni az én uradalmamban?» Odarugtat. Hát egy egész nagy
vadásztársaságot talál a nádasban, mely tíz csónakban egész kedvvel
lövöldözgeti a kacsákat. A vezércsónakban egy czifra egyenruhás
katonatiszt ül, a ki németül kommandéroz. Jónás úrfi nem sokat
tétovázott, hanem beleugrott a mély vizbe a lovával, s odausztatott
a vezércsónakhoz.</p>
<p>– Kassamadiner! Kicsoda az úr?</p>
<p>– Én báró Feuerstein generális vagyok; szolgálatjára, felelt a
tiszt úr; hát nekem kihez van szerencsém?</p>
<p>– Én pedig Hamzabassaviczi Botsinkay Jónás vagyok. Ki engedte
meg az uraknak, hogy itt az én «tilos»-omban vadászszanak?</p>
<p>«Hahhahha!» Az egész vadásztársaság kaczagott.</p>
<p>– Hát bizony nem tudtuk, hogy ez a mocsár «tilos» s igen szép
kacsászat esik benne. Felelt a tiszt úr.</p>
<p>– Ez pedig «tilalom», mert az én nemesi birtokomon van. Ide
azzal a puskával!</p>
<p>– Hogyan van?</p>
<p>– Úgy, hogy megzálogolom az urat. Ha nem adja szépen, mindjárt
felfordítom ezt a ladikot.</p>
<p>Nem volt tréfa; de mégis jó tréfa volt. A tiszt úr inkább
nevetett, mint boszankodott, a mikor a csónakja orrát emelgető
lovagnak átnyújtá a szép duplapuskáját.</p>
<p>(Az anyjától hallott hasonló esetet Jónás úrfi az apjáról, a
mikor az a szomszéd uraságot a tilos vadászatért minden
kiséretestül elfogatta: azt hitte, neki is úgy kell tenni.)
<span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
"Page_30">-30-</a></span></p>
<p>– De csak nem fog el bennünket csoportostul? kérdé a
tábornok-vadász.</p>
<p>– Hajh! volna csak száz vendégágy kastélyomban, s száz hordó bor
a pinczémben mint az apámnak volt: két hétig nem ereszteném ki az
urakat.</p>
<p>– Hisz ez derék egy ficzkó! mondta a tábornok a kisérőinek. Hát
nemes lovag úr, Botsinkay de Hamzabassavicza: legyünk jó
szomszédok; én is itt lakom; és most tisztelje meg az úr az én
kastélyomat azzal, hogy legyen vendégem.</p>
<p>– Azt megtehetem.</p>
<p>– No hát legyünk pertu! A puskám neked hagyom emlékül.</p>
<p>A vadásztársaság az ejtett prédával együtt kicsónakázott a
mocsár szélére, ott szekerekre rakodtak s négy lóval tovább
szeleltek a gyepen; Jónás úrfi lóháton vágtatott együtt velük.
Azután következett egy határ homokpuszta, ott csak lépést lehetett
menni. E csendes baktatás alatt ráért a két szomszéd az
ismerkedésre. Jónás úrfi úgy ismerte meg Feuerstein bárót, mint egy
délczeg, daliás gavallért, ki még nem volt negyven éves, s
vitézsége által vitte ilyen magas rangra. Szép férfias alakja
mellett csupa szikrázó élcz volt a beszéde, a mi kétszeresen
kedvessé tette. Beszélt magyarul, törökül, ráczul; a mi közűl az
egyik Jónás urfinak valószinüleg az anyanyelve. A tábornok ellenben
úgy ismerte meg Jónás úrfit, mint a világ legegyűgyűbb teremtését,
egy igazi parlagi guvatot; a kinek még csak álma sincs a világi
életről, a kivel nagyon sok tréfát lehet majd csinálni.</p>
<p>Jónás úrfi mindjárt első ismeretségre kitálalta az egész
szándékát, hogy ő most feleséget keresni indúlt; mert ő neki egy
czigányasszony megjövendölte, hogy a mit a felesége álmodni fog a
mennyekzői éjen, ez neki nagy szerencsét hoz: erre pedig sürgetős
szükség van. «Ugyan kérlek, nincs te neked eladó leányod?»</p>
<p>Báró Feuerstein nagyot nevetett rá. <span class=
"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p>
<p>– Nincs, pajtásom. Mert csak tavaly házasodtam.</p>
<p>– Ühüm! Gondolá magában Jónás úrfi. Hát fiatal menyecske van a
háznál?</p>
<p>Nem kérdezősködött felőle. Tudta, hogy a török nagyurak nem
szeretik, ha valaki a feleségeikről beszél. Magában elképzelte,
hogy milyen szépnek kell lenni annak a Kadinának, a kit egy ilyen
bimbasi kiválasztott ezer közül?</p>
<p>– Nálam nincs eladó leány! édes czimborám: de a szomszédban, a
sugoviczi kastélyban ott van egy neked való kisasszony: igazi
gyöngyömadta szép Diána!</p>
<p>– Szép-e?</p>
<p>– Mint egy tündér. Sugár, kevély termet, mint egy
tevepárducz!</p>
<p>– Ah! És a szemei is olyan szépek mint a tevepárduczé?</p>
<p>– De százszorta szebbek. Fekete szemöldökei csaknem
összeérnek!</p>
<p>– Hajh! De szeretném ha egészen összeérnének!</p>
<p>– Ajka olyan piros majd megcsattan!</p>
<p>– Meg is csattan az hát!</p>
<p>– Aztán az apja éktelenül gazdag: egyetlen leány.</p>
<p>– Micsoda az apja?</p>
<p>– Hát biz az öreg Loncsár nem valami előkelő nemes; – az előtt
disznókereskedő volt, most azonban már földesúr.</p>
<p>Jónás úrfi nagyon fintorgatta az orrát erre a felfedezésre. Mert
azt az ember könnyen elfeledi, hogy sajátmaga pojácza, kávésinas
volt; hanem azt, hogy az ősei hetediziglen fölfelé mind nemes urak
voltak, azt soha sem felejti el.</p>
<p>– No, majd meglássuk.</p>
<p>A vadásztársaság megérkezett a báró kastélyába, s arra
valamennyien tisztelkedni mentek a bárónéhoz. Jónás úrfi is
lesimította a haját a két megnyálazott tenyerével erre az
alkalomra. <span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
"Page_32">-32-</a></span></p>
<p>De majd sóbálványnyá vált ámulatában, a mikor a bárónét
meglátta, a kit csak tavaly vett házas társul az ő daliás
szomszédja. Nem ilyennek képzelte ő azt.</p>
<p>A delnő, a milyen kicsiny volt, olyan kövér volt. A két kezét a
világért össze nem tudta volna tenni elől; a feje is ép oly
gömbölyű volt, minden elképzelhető nyak nélkül; az orra és a szemei
alig látszottak ki az orczájából. Mikor ment, úgy tetszett, mintha
gurulna.</p>
<p>– Hüh, barátom! mondá Jónás úrfi a házi gazdának. Iszonyú gazdag
lehet ez a te feleséged, ugy-e?</p>
<p>Ezen aztán, a kik hallották, mind nagyot nevettek. A rossz élcz
eljutott a házi asszony fülébe is; az is jót nevetett rajta; kivált
miután a férje megismertette vele az új szomszédot s azt is elmondá
róla, hogy házasodni jár, a szomszédban leányt keres.</p>
<p>A báróné aztán odaülteté maga mellé Jónás úrfit az ebéd alatt.
Nagyon szellemes hölgy volt. Olyanok voltak a szavai, mint a hegyes
nyilak. Beszélt a környezetéhez németül és francziául: csipős
észrevételeket téve a furcsa ficzkóra. Azt nem is sejtette, hogy ő
mind ezt érti; hiszen tolmács volt Sztambulban. Ő hozzá csak ráczul
beszélt.</p>
<p>Egyszer aztán azt mondá a báróné Jónás úrfinak.</p>
<p>– Vigyázzon kegyelmed magára, mikor házasodni indúl. Ha gazdagot
keres, inkább egy ilyen guggonűlő chinai bálványt vegyen el, a
milyen én vagyok; hogysem egy délczeg karcsú tündért; mert a chinai
bálványt nem lopják el kelmedtől; de a bűbájos Diána bizony
felrakja kelmednek a homlokára azt a koronát, a mivel Acteont
elvarázsolta.</p>
<p>Tudta is azt Jónás úrfi, hogy mi az az Acteon? Nem is értette ő,
hogy min kaczagnak most olyan nagyon? Nem is akart ő semmi
gorombaságot mondani erre: csak a philosophiáját fordítá
kifelé.</p>
<p>– Deiszen, báróné asszonyom, volt az én nevelőapámnak, a ki
yongleur volt, egy látványbódéja: abban volt nekünk egy kövér
asszonyunk, a ki négyszerte kövérebb <span class="pagenum"><a name=
"Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> volt még excellentiádnál is.
Alláhra mondom: még azt is elszöktették tőlünk egy éjszaka.</p>
<p>Mai világban az ilyen gorombaságért az embert kikergetnék, de a
régi módi mellett ez megjárta tréfának: még sokkal inkább «felvágta
az égót» az olyan ember, a ki nem engedte magát lecsepülni, hanem
visszatromfolt.</p>
<p>A magára maradó férfitársaság aztán együtt maradt tovább
mulatni, egy darabig leginkább Jónás úrfi rovására; de később
aztán, mikor kártyázásra kerűlt a dolog, a mulatság árát mások
fizették meg. Azt nem mondta meg nekik Jónás úrfi, hogy a
legszükségesebb tudományt a világon milyen tökéletesen megtanította
a nevelőapja: a kártyázás tudományát, ebben tökéletes volt. Az urak
azt mondták rá, hogy «a bolondé a szerencse.» De semmi illetlen
paklizáson rajta nem kaphatták.</p>
<p>Ez a mulatság egy kicsinyt segített Jónás úrfi megcsappant
tarsolyán.</p>
<p>Arra is kiterjedt Jónás úrfi bölcsessége, hogy mikor az ember ma
egy helyen agyon nyerte magát a játékban, onnan jó hajnalban, a
kapufélfától véve bucsut, iramodjék odább.</p>
<p>Ő bizony nem várt vele, a míg az uraságok tíz-tizenegy óra felé
felébredve kezdenek kiabálni szappany és melegvíz után, hogy a
képes felüket megborotválják; hanem a mint első pirkadásra
elkezdték a sárga rigók a kertben kiabálni a «mit hoztál fiú?»-t,
azonnal csizmát rántott, lement az istállóba, felnyergelte a lovát,
senkinek borravalót sem adott; odább állt nesz nélkül.</p>
<p>A falu végén a disznópásztortól megkérdezte, merre van Sugovicz?
Az megmagyarázta neki, hogy a merre a legtöbb disznótúrás van: –
nem téveszthetni azt el. A szag után odatalálhat. – Nincs olyan
illat a világon, mint a jó friss sertésállás zamatja.</p>
<p>Délre már ott volt Jónás Sugoviczon, Loncsár uram kastélya
udvarán.</p>
<p>Az is egy olyan régi urától elhagyatott nagy épülethalmaz
<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
"Page_34">-34-</a></span> volt; a mit az új gazda, – a ki nem tudta
egyszerre beletalálni magát a nagy uraságba, – csak félig tett
lakályossá: a kastély egyik oldalán hirdették a megvakult, porral
belepett ablakok, hogy azokban senki sem lakik; a többiek ellenben
annál inkább ragyogtak tarka szines üvegekkel.</p>
<p>Loncsár uram a legnagyobbik teremben ült, többi czimboráival
együtt, a mikor újon érkezett vendégét hozzá bevezették.</p>
<p>Ők akkor jártak a vacsora vége felé.</p>
<p>(Nem felejtettem ám el, hogy odafenn az volt mondva, hogy Jónás
úrfi délre érkezett meg, azért mégis jól van mondva; ez a vacsora
volt: tegnap kezdték, ma végzik. Majd azután az ebédhez ülnek, s
annak éjfélre lesz vége.)</p>
<p>A vendégek is mind rácz uraságok voltak. Tagjai annak a
harminczezer rácz családnak, a kiket Csernovics Arzén patriarka
hozott be magával Szerbiából Magyarországra, a legutolsó török
hadjárat alatt.</p>
<p>Azért nem volt ám senki ittas. Mert nem az a részeg ember, a ki
sok bort iszik; hanem az, a ki nem győzi.</p>
<p>– No fiam! – kiálta Loncsár uram az új vendég elé, a kit hat
vadász-kutya kisért nagy csaholva végig a tornáczon: – hát én
hozzám jösz látogatóba, vagy a lányomhoz?</p>
<p>– Biz a leányodhoz én.</p>
<p>– Hát akkor kotródj, vakaródj, ebanyádba, a czifra szobába. Csak
aztán meg ne bánd.</p>
<p>Elég őszinte volt Loncsár uram, a mikor mindjárt előre megmondta
a leánykérőnek, hogy vigyázzon magára, a mikor az ő leányához akar
közelíteni.</p>
<p>Mert furcsa teremtés volt Arzena kisasszony. (Már a neve is
ellentmondás, mert «arzen» görögül «férfi»; s a mellett gyökszava
az arsenicumnak.)</p>
<p>Először is körül volt véve mindenféle állatokkal, a mik a
látogatóknak alkalmatlanságára voltak. Volt egy <span class=
"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> nagy
kutyája, amelyik azt a tréfát csinálta, hogy odatette a két lábát
az embernek a vállára s úgy nézett a szeme közé kilógó nyelvével
lihegve. A míg ezt igyekezett a nyakáról elhárítani, azalatt
odasompolygott hozzá egy vadmacskának született nagy kandur, s az a
tíz körmével elkezdte méregetni a lába szárain, hogy milyen magas
lesz a jövő télen a hó? s hogy hátulról is ostromolva legyen,
odarepült a vállára egy tarka ördög, valami emberi nyelven beszélő
görbe orrú madár s akkorákat sikoltott a fülébe, hogy majd a füle
dobja hasadt, s ha ez sem volt elég, megrángatta a hunczutkáit.</p>
<p>S jaj volt annak a legénynek, a ki csak fel is szisszent; a
tündéri szép Arzena annál jobban kaczagott rajta.</p>
<p>S jól illett neki a kaczagás: minden porczikája arra volt
teremtve, hogy nevessen; kigyózó szemöldökei, kárbunkulus szemei,
göndör haja, gyöngén pelyhező felvetett ajka, gödrös arcza, álla;
egész teste nevetett vele. Tudja ő ezt jól maga is; azért is volt
mindig azon, hogy bolondot csináljon az emberből.</p>
<p>Hanem Jónás úrfi már az állatoknál megmutatta, hogy mi lakik
benne. Menazséria körűl nőtt fel; farkast, hiénát, még kigyót is
tanított tánczolni. Az első szavára úgy megjuhászodott kutya,
macska, papagáj, hogy az egyik a lábához feküdt, a másik az ölébe,
a harmadik a vállára s szundikálni kezdtek. Azoknak ott fel nem
szabad kelni, a míg ő meg nem engedi.</p>
<p>Arzena törökösen ült a kereveten, a lábait maga alá szedve, a
mikből csak egy igazgyöngyökkel és rubintokkal gazdagon hímzett
papucs volt látható; fején párta volt, arany pénzekkel kirakva; a
keblét hét sor arany pénzfüzér takarta.</p>
<p>Igen szivesen fogadta a látogatóját, a mint az megnevezte magát,
s odaülteté magával szemben egy hímzett bőrpárnára, s aztán
parancsot adott a legyező cselédjei egyikének, hogy hozzák rögtön a
csemegét. Ráczoknál az a legelső, a mivel a vendéget fogadják. –
Hanem Arzéna <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
"Page_36">-36-</a></span> kisasszonynak nagyon furcsa izlése volt
csemegék dolgában. A mit egy nagy fedeles ezüsttálban felhoztak, az
nem volt más, mint eleven cserebogár. A mint fölemelte a tál
födelét, mingyárt kivett belőle egy ilyen népdalba való bogarat,
leszakítá a fejét, s egész delicziával kezdte ropogtatni a fogai
között: «ez nekem a legkedvesebb csemegém, tessék Botsinkay
uram!»</p>
<p>A megkinált vendégnek ilyenkor rendesen a hideglelés állt a
hátába s elzöldült az undortól: de Jónás úrfi egész készséggel
markolt bele a tálba, s csak úgy tömte az eleven bonbonokat
befelé.</p>
<p>Arzéna nagyot bámult rá.</p>
<p>– Hát kegyelmed is szereti a cserebogarat?</p>
<p>– Pompás valami ez! De még ha a sáskát megkóstolná a kisasszony!
Az még a valami!</p>
<p>S aztán beszélt neki annyi mindenféle bogarakról, lárvákról és
fertelmes kukaczokról, a miket az ázsiai és afrikai czivilizált
népek inyenczségül lakmároznak, hogy elvégre maga a kisasszony
kérte, hogy ne mondja már tovább: elég lesz ebből ennyi. Inkább
igyanak rá egyet.</p>
<p>Az italt pedig, hogy más országban jégbehütve hozzák fel, úgy ő
nála kis ezüst katlanban felforralva hozták, hogy csak úgy buzgott;
alant az edényben izzó parázs volt: úgy merített belőle Arzéna
kanállal s tölté a vendége serlegébe: «tessék, igyék kegyelmed!» –
De még azonkívül is úgy meg volt az az ital fehér borssal erősítve,
hogy gyönge szívü ember, a mint egy kortyot leszalasztott belőle a
torkán, majd a lelkét prüszkölte ki tőle.</p>
<p>Jónás úrfi nagy gyönyörüséggel szürcsölgette biz azt.</p>
<p>– Fölséges egy ital!</p>
<p>De hogy még jobban érezzék a zamatját, kivett a katlanból egy
égő parazsat, és azt is lenyelte utána.</p>
<p>Arzéna kisasszony kezdte észrevenni, hogy mesterére akadt. Az
egész lakoma mind ilyen veszedelmes fogásokból állott: piros
paprikákat hoztak, keserű mandulával töltve s lánggal égő
krámpámpulit, a mibe mazsolát, <span class="pagenum"><a name=
"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> fügét dobáltak s abból
halászták ki: úgy ették meg égve. A végén az mondta Jónás úrfi,
mikor az izlandi zuzmóval kevert fekete kávét megitatták vele, hogy
most még csak egy kis arzenikum volna az asztalon, hogy a
kisasszony nevének tiszteletére azt is a kávéjába hinthetné.</p>
<p>Ezután a «lakoma» után pedig kártyát hozatott elő Arzéna
kisasszony, s felhivta Jónás úrfit egy kis gyenge
halberczvelvire.</p>
<p>Hogyne állt volna rá? Aranyban játszottak. Jónás úrfi engedte
Arzéna kisasszonyt nyerni. Ő volt a bankadó. Gondolta, ezzel kedvét
lehet lelni a kisasszonynak. Aztán megint a kisasszony adott
bankot. Jónás bég észre vette, hogy a kisasszony ért a csaláshoz.
Hát ezt is megengedi az ember, azért, hogy kedvét keresse. Hanem
aztán, mikor a kisasszonynak folyvást sikerül a csalás, kezdi
kinevetni az áldozatát, s még gúnyolódik vele.</p>
<p>– No megállj! mondá magában János úrfi: ha csak az kell, hogy ki
tud jobban paklizni?</p>
<p>Egypár forduló után Jónás úrfi elnyerte a bankot.</p>
<p>Akkor aztán Arzéna kisasszony tűzbe jött: erőltetni akarta a
szerencsét, lassankint minden pénzét elvesztette. Még jobban
nekihevült; lekapcsolta nyakából a hét sor aranypénzt; azt tette
fel. Az is odaveszett. Hiába folyamodott minden csalási furfanghoz:
Jónás még nagyobb mester volt ebben. Utóbb feltette a kártyára a
pártáját: az is a Jánosé lett. Egész halmaz arany állt már előtte.
– Ekkor Arzéna kisasszony egész nekiveresedett arczczal kiáltá:
«áll az egész bank!» s azzal lerántva lábáról az egyik hímzett
papucsát, oda veté az asztalra.</p>
<p>– Tartom! mondá Jónás úrfi, s aztán egész mosolyogva nézegetett
Arzéna arczára, a míg a kártyát osztá: úgy, hogy ebből a
tekintetből megérthette Arzéna a szándékát; ezt a játékot meg
hagyta neki nyerni. A kisasszony visszakapta az egész veszteségét!
Jónás bég odatolta eléje az egész aranyhalmazt; a kis papucsot
azonban elébb megcsókolta; a miért Arzéna kisasszony a papucs
talpával a <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
"Page_38">-38-</a></span> körmére koppantott: «hogy merte kegyelmed
megcsókolni, a mi nem a magáé.»</p>
<p>Hanem aztán mégis oly kegyes volt, hogy odaültette maga mellé
ugyanarra a kerevetre, s nargilékot hozatott, s aztán úgy pipáztak
együtt, egymással szemközt fordulva ketten, a kerevet vánkosaira
vetve hátra a fejüket s vetekedtek benne, hogy melyik tud szebb
karikát fujni a füstből?</p>
<p>Arzéna kisasszony a közben folyvást tartotta mesékkel Jónás
úrfit; rémséges, kisértetjárta, rablógyilkosságtól borzasztó
meséket, a mik mind nagyon alkalmasak arra, hogy valakinek az
éjszakai álmát elrontsák.</p>
<p>Jónás úrfi pedig erősen hitt a kisértetekben és a
boszorkányokban.</p>
<p>Aztán mentül jobban bealkonyodott, annál ijesztőbb regéket
suttogott Arzéna vendégének, s mikor már jó sötét volt a szobában,
akkor bizalmasan közlé vele, hogy ez a kastély, a miben ők laknak,
szintén ilyen kisértetektől lakott elátkozott hely. A hajdani
várkisasszony, a ki menyekzője napján halt meg, kisért a szobákban,
s valahányszor valami kérő jön a házhoz, annak éjfélben megjelen,
mindenféle pokolbeli ijesztő zaj mellett, odamegy az ágyához,
rálehell a fejére, s a hol az a lehellet érte, reggelre tiszta
fehérré őszül egy tincs haja a fiatal embernek. Ezért nem is mennek
a vendég urak éjjel a szobáikba aludni; hanem együtt mulatnak az
ivószobában, s csak a harmadik kakaskukoritás után feküsznek le.
Már tudniillik az olyan urak, a kik lánynézőbe jönnek ide.</p>
<p>– Én pedig leánynézőbe jöttem, mondá Jónás úrfi. Az ivók közé
azonban nem megyek; mert inni nem tanultam: abban nincsen
tudományom. Tehát majd csak ott aluszom, a hol a szép kisértet
jár.</p>
<p>– Kegyelmed talán nem hiszi, hogy a sirava valósággal itt jár a
kastélyban?</p>
<p>– De nagyon hiszem. Csakhogy én tudom, hogyan kell vele
beszélni? <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
"Page_39">-39-</a></span></p>
<p>– Hát hogyan kell? Mondja meg igen szépen kérem.</p>
<p>– Hát megfordítva!</p>
<p>– Megfordítva? Hogyan megfordítva?</p>
<p>– Nem tudom jobban megmagyarázni. Megfordítva!</p>
<p>Éjfélre válván az idő, Jónás bég elment lepihenni abban a nagy
puszta szobában, a hol ágyat vetettek a számára.</p>
<p>A kardja, puskája (a mit Feuerstein bárótól vett el) oda volt
téve az ágya mellé.</p>
<p>Mikor az éjfélt ütötte az óra: egyszerre nagy zsivaj riasztja
fel, mindenféle állati hangok, bömbölés, visitás, ördögök
röheje.</p>
<p>Nosza felkapja a puskát: akkor veszi észre, hogy az a cső végig
tele van öntve szurokkal; rángatja a kardját, az meg nem jön ki a
hüvelyéből, meg van babonázva.</p>
<p>Azután jön az, hogy láthatatlan kerekek gördülnek végig a
szobájában, láncz-csörömpölés hangzik körülötte, s mintha patkós
macskák nyargalnának végig csapatostól.</p>
<p>Mikor ez is elmulik, kisértetes nyögés támad a tornáczban,
feltárul az ajtó és sirbolti világosság dereng át a sötéten. Jónás
úrfi egy hosszú fehér ruhába öltözött hölgyalakot lát lassú
csoszogással közeledni, a kinek a fejét köröskörül leomló
menyasszonyi fátyol takarja. A nyakából vékony ezüstláncz csügg
alá, egy nagy világító kő, a mi a sötétben magától sugárzik: az
derengeti ezt a sírbolti világot.</p>
<p>Jónás úrfi tudta azt nagyon jól, hogy ha a meglátogatott férfi
olyan erős szivű, hogy nem retten meg a kisértő alaktól, aztán
bátran odamegy hozzá, és felveti a fátyolt a fejéről, hát egy csont
koponyát lát meg alatta, s akkor aztán a réműlettől igazán ónossá
válik. Ennyi ismerete volt neki a túlvilági dolgokról. – Ellenben
boldogult édes anyjától megtanulta azt, hogy ha kisértet jön
ellene, azzal hogyan kell beszélni? Szemközt kell menni rá;
csakhogy megfordítva: nem a talpaival, hanem a tenyereivel a földön
s a fejével lefelé. – Nem minden ember <span class=
"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> tudja azt
megcsinálni: de Jónás úrfinak ez volt a kenyere nagy időn
keresztül.</p>
<p>Nosza hirtelen a két tenyerére vetette magát, s a talpaival az
ég felé, elkezdett a tenyerein lépegetni a kisértő lélek felé.</p>
<p>A kisértő lélek erre a fogadtatásra nem volt elkészülve.</p>
<p>A mint a halandó embernek a két sarkát látta maga előtt a
levegőben billegni, egészen megkonfundálódott; nem jött
előbbre.</p>
<p>Jónás úrfi viszont lefelé levén fordítva a feje, megpillantá a
szemeivel a kisértő lélek fehér uszálya alól kikandikáló
papucsokat: azok voltak a szép igazgyöngygyel és rubinttal
kivarrottak.</p>
<p>– Ohó! Ezt a papucsot én már láttam.</p>
<p>Azzal az egyik papucsot megkapta a markával, lerántá a kisértet
lábáról s hirtelen hátrafelé vetve bukfenczet a levegőben, a
talpaira állítá magát.</p>
<p>A kisértő lélek pedig nagyot sikoltva, megfordult, s a
félpapucscsal a lábán, elszaladt, a szobákon minden ajtót
becsapkodva maga után.</p>
<p>Jónás úrfi köszönte a megboldogult édes anyjának, hogy lám
milyen jó tudományt hagyott rá!</p>
<p>Másnap korán reggel felkelt és lement sétálni a kastély
kertjébe. – Már ott találta Arzena kisasszonyt. – Virágokat
szedegetett s bokrétákat kötözött.</p>
<p>– Kinek a számára lesz az a bokréta?</p>
<p>– A kegyelmed számára.</p>
<p>De egészen át volt változtatva a kisasszony. Szelid volt, mint a
tej, és szemérmetes, mint a tiszta viz. Alig birt ráismerni Jónás
úrfi.</p>
<p>– Az éjjel meglátogatott ám a kastély kisértete.</p>
<p>– Tudom.</p>
<p>– Ott is hagyta nálam az egyik papucsát.</p>
<p>– Jól tette.</p>
<p>– Most én oda akarok menni Loncsár uramhoz, s <span class=
"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> ajánlatot
szándékozom neki tenni, hogy én megszabadítom a kastélyát attól a
félelmetes kisértettől.</p>
<p>– Tegye azt kegyelmed.</p>
<p>– De csak úgy tehetem, ha a szép Arzena kisasszony is támogatni
fogja kivánságomat.</p>
<p>– Bizonyos lehet felőle.</p>
<p>– No hát, mihelyt kialussza magát Loncsár apó, megyek hozzá s
előadom a könyörgésemet.</p>
<p>Addig is azonban felhivta magához Arzéna kisasszony Jónás úrfit
reggelizésre.</p>
<p>Ezuttal azonban egész okos megennivaló dolgok kerültek az
asztalra, a hogy más rendes háznál szokták; válogatott izes
körömfaladékok; s italnak friss tej, meggyviz és almabor.</p>
<p>– Hát ma nem eszünk cserebogarat? kérdezé Jónás úrfi.</p>
<p>– Csak tréfa volt az: arra való, hogy kitudjam a szivének az
erejét. Bocsásson meg érte!</p>
<p>Arzéna kisasszony egyszerre csupa hajadoni alázatosság lett. Még
az alkalmatlan házi fenevadak sem voltak körülötte, azok helyett
egynehány galamb repkedett, turbékolt a szobában, a mikről Jónás
úrfi első látásra felismerte, hogy azok postagalambok. Fehér a
testük, fekete a fejük. Egy-egy leszállt Arzéna vállára s a leány
azzal enyelgett.</p>
<p>És azután beszélt igen okos dolgokról Jónás úrfival. Elmondá
neki hosszasan, hogy mi az oka annak, hogy az ő birtoka most víz
alatt fekszik. Azt is elmondta neki, hogy ezen a bajon hogyan
segíthetne, az elrontott vizigátak helyreállításával. Tanácsolta
neki, hogy e végett is egyezkedjék ki az ő apjával, mint felső
szomszéddal, a ki a vizeket ráereszti; mert szükséges, hogy a
birtokát ismét jó rendbe hozza. – Jónás úrfi ebből a beszédből
meggyőződhetett a felől, hogy Arzéna kisasszony egész komolyan
óhajt az ő felesége lenni, s hogy kapitalis asszony fog válni
belőle! <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
"Page_42">-42-</a></span></p>
<p>Alig várhatta, hogy eljöjjön az a reggeli óra, a melyben Loncsár
urammal beszélhet: a mi ha váratott is magára, de egyszer csak
mégis, no ha délfelé is, de megvirradt.</p>
<p>Csakhogy Loncsár uram addig szóba nem áll senki fiával, a míg
felébredvén pipára nem gyújtott. Azt meg azután nem kivánhatja tőle
senki, hogy a pipáját kihagyja aludni. Addig meg nem szólal, a míg
azt ki nem szítta. Akkor meg azt feleli a «leánykérésre»:</p>
<p>– No fiacskám, erre imákozzunk elébb egyet!</p>
<p>«Imádkozás» annyit jelent Loncsár úrnál, hogy egy szűk nyaku
üveg pálinkát kiüríteni.</p>
<p>Jónás úrfi hiába szabadkozik, hogy ő már imádkozott ma, aztán
meg az ő vallása szerint nem is szokás így imádkozni: nincsen
kegyelem! inni kell.</p>
<p>Ha meg aztán az ember az első poharat kiitta: akkor a a
másodikat ki kell inni a barátságért, testvériségért; arra aztán
következik a csókolódzás; Jónás úrfi hiába protestál, hogy ő nem
szereti a férficsókot: neki nem az apja kell, hanem a leánya! No
hát igyál a szép leányért! Ha nem iszsza ki, a gallérjába töltik,
vagy megkeresztelik vele. Akkor meg aztán lehetetlen rá nem kezdeni
a danolást: «Valahányszor az oláh, mondja «szinetátye!» Ennek a
nótának pedig hetvenkét verse van. – Nem lehet az öreggel egy okos
szót beszélni erről a kérdésről, hogy «adja-e a lányát?»</p>
<p>– Maradj itt a vajas hétig, mondja Arzéna a nyugtalankodó
udvarlónak. (Már anynyira vannak, hogy tegezik egymást). Akkor az
öregnek egész héten bőjtöt kell tartani.</p>
<p>Tehát megvárta ott a vajas hetet, s különösen a három olajos
napot. – Hiszen nem lehetett ez alatt semmi panasza a várakozás
ellen; az egész nap turbékolással telt le; választottja csupa jóság
volt iránta: minden kézszorítását visszaadta, sohajtozni is
segített neki: csakhogy épen megcsókolni nem engedte még magát;
mind csak azzal biztatta, hogy «holnap!» <span class=
"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span></p>
<p>Végre a várva-várt keserves bőjti napok is elérkeztek: a mikor
Loncsár urnak minden vendége haza takarodott; otthon pedig nem
ettek egyebet, mint olajos babot, meg kemény tojást. Ekkor egészen
kijózanúlt a kegyes atya.</p>
<p>Csakhogy az ilyen napon meg nagyon rossz kedve volt. Senkinek a
pofája sem tetszett neki. Nagy fanyalogva végig hallgatta Jónás
úrfi leánykérő beszédét, nagyokat nyelve közben, mintha száraz hal
volna; s mikor mindent jól megértett: azt is, hogy a kisasszony is
beleegyezett már a hozzámenetelbe, akkor azt mondá neki,
összevissza fintorgatott ábrázattal:</p>
<p>– Hát üsse part! Kutya bánja! Egyik hunczut olyan mint a másik.
Azt szeretem, hogy olyan jó czinczár pofád van. Hát vedd el a
leányt, köss követ a nyakadba, ugorj a Bégába; bánom is én! Majd
visszaadnád még, ha a tied lesz. Hanem én csak egy föltétel alatt
adom hozzád a leányomat. Ha én nekem báróvá fogsz lenni.</p>
<p>– Báróvá? Hebegé Jónás úrfi. Ugyan hogy legyek én báróvá?</p>
<p>– Hát az a te dolgod. Csak úgy osztogatják most a grófságot,
báróságot. Fogj magadnak egyet ott, a hol más. Ha tudott egy
Beleznay gróffá lenni, egy Grassalkovics herczeggé lenni, miért ne
lehetne egy Botsinkayból báró? Próbáld meg! De én a leányomat
máshoz nem adom, mint báróhoz. Vedelj meg!</p>
<p>– Megvedleném biz én szivesen, csak tudnám, hogy kell elhullatni
a hollótollakat, s aztán a pávatollakat szedni fel a helyébe.</p>
<p>– Óh te piszliczár! ha még azt sem tudod! Hát van-e pénzed?</p>
<p>– Pénzem? – Hökkent vissza Jónás úrfi. – Erre a kérdésre nem is
igen volt elkészülve.</p>
<p>– Sok pénzed? – Hát csak nem vagy ágról szakadt, vagy mi? – Ha
egy Loncsárnak a leányát akarod elvenni, csak nem vagy talán
kápsáló diák? Mi volt az apád? <span class="pagenum"><a name=
"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p>
<p>– Hogy az én apám mi volt? pattant fel erre Jónás úrfi, s
egyszerre fölébredt benne a nemesi büszkeség. Úr volt! Nemes úr
volt! Még a hetvenhetedik öreg apja is az volt.</p>
<p>– No hát akkor kincseket is hagyott rád?</p>
<p>– Hogyne hagyott volna? Ezüst tálból aranykanállal evett nálunk
minden vendég! S ebéd után magával vihette az evőeszközét minden
ember: olyan szokás volt.</p>
<p>– De azért maradt is?</p>
<p>– Micsoda? egy pincze, tele aranynyal, egy másik tele ezüsttel,
egy harmadik karbunkulussal, meg gránát gyöngyökkel! Hordók! Hordók
befenekelve, tele pénzzel; nem is számlálják, hanem mázsával mérik!
Hogy nekem van-e?</p>
<p>Ez alatt a nagy henczegés alatt észre sem vette Jónás úrfi, hogy
lassankint felgyülekeztek az újra érkezett vendég urak s a czifra
gyékényen a fal mellett letelepedének s pipára gyújtának, úgy
mulatták magukat az ő hallatlan nagy sulyokhajigálásán.</p>
<p>Egyszer azonban egyike a vendéguraknak egy kis ostoba pofáju
parasztgyereket tuszkol előre s uszogatja a hetvenkedő leánykérő
úrra, míg az csakugyan vérszemet kap s odamer hozzá sunnyogni, s
mikor az legjobban számlálgatja, hány arany bokálylyal, hány vert
ezüst vederrel bővelkedik az ő kincses háza, megrántja hátulról az
öve kantárját s azt mondja: «hallja kee!»</p>
<p>Jónás hátratekint, s meglátva az alkalmatlankodó kicsi
tökmagzacskót, el nem tudja gondolni magában hirtelen, hogy hol
látta ő ezt már valahol az életben? de bizonyos, hogy látta.</p>
<p>Hát te neked mi kell?</p>
<p>A gyermek nagyot nyel s felszíja az orrát, s aztán belehuzza
magát a szűrkankójába az orra hegyéig, mintha ottan nagyobb
biztosságban érezné magát; s onnan kezd előbeszélni.</p>
<p>– Hallja maga, izé! azt izeni keednek a botsinkai <span class=
"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> plébánus,
hogy hát má azt a két kanalat mikor adja vissza?</p>
<p>– Hát te micsoda bolond vagy? förmed reá Jónás, haragba
hozva.</p>
<p>A rácz vendég urak előretaszigálták a sekrestyés fiút s
biztaták, hogy ne féljen semmit. Nem is hagyta az magát.</p>
<p>– Dejszen ne tegye keed magát, mintha sohse látott volna! Három
faluban kerestem már keedet sorba, hogy hová lett a két ezüst
kanálval? Csakhogy rátaláltam. Adja keed vissza szépen!</p>
<p>Jónás úrfi méltóságán alulinak tartá egy ilyen ripőkkel
disputába elegyedni s elbocsátó kézmozdulattal kisérve, ilyen
választ adott neki:</p>
<p>– Csak eredj fiam vissza a tisztelendő úrhoz, és mondd meg neki,
hogy én semmiféle kanalát sem hozám el, a mivel ebédeltünk: ott
vannak azok, csak keresse, és rájuk fog találni.</p>
<p>A ministrans gyereknek azonban volt nagy bátorsága.</p>
<p>– Dejszen, azt mondta a plébánus úr, hogy keed lopta el
aztat!</p>
<p>Erre a szóra aztán feldült a türelem köcsöge Jónás úrfi
kebelében: kikapá a légycsapót Loncsár úr kezéből, a mivel az az
alkalmatlankodó legyeket justifikálá vala, s megrohanta vele a
ministrans fiut, a ki is a püfölés elől ordítva szalada ki a
szobából végig a folyosón, és ki a kapuig, a meddig Jónás úrfi
folyvást verte a hátát, neki pedig viszont valamennyi agár és kopó
kapkodott az inához, utána rugaszkodva.</p>
<p>Egészen elromlott vele a leánykérése.</p>
<p>Csak az a fácit maradt meg belőle, hogy ha leányt akar kapni,
elébb kerítsen magának egy báróságot.</p>
<p>Ezzel a válaszszal nagy szomorúan kullogott vissza Jónás úrfi a
szive választottjához, s elmondta neki, hogy az öreg beleegyezett
ugyan a házasságukba; de milyen «görög kalendárium»-ot gondolt ki
hozzá határidőnek: a nagy heczczet a ministrans gyerekkel el is
hallgatta. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
"Page_46">-46-</a></span></p>
<p>– Gondoljunk ki valamit, mondá Arzena. Nincs valami ismerősöd, a
ki az udvarnál bemutathatna?</p>
<p>– Ismerősöm? kutatá Jónás; s elgondolkozott, ki volna az? A
botsinkai pap? az nem válik be. A Czafrinka czigányasszony? Ez se
lesz alkalmas. Megvan! Itt van Feuerstein. Ezzel már jó barátok
vagyunk. – Megkisértem!</p>
<p>Azzal nem mondott többet, hanem szépen búcsút vett Arzénától,
lovat nyergeltetett s neki indult a világnak, azzal a homályos
szándékkal és határozatlan képzelődéssel, hogy valjon hogyan
lehetne, akár lesből, akár cserkészetből egy báróságot lőni?</p>
<p>A lova fejét arra fordította megint Feuersteinék faluja felé.
Délre el is ért a határig: ott látott egy szép lóherevetést; nem
állhatta meg, hogy a lovát meg ne kapassa benne egy kicsit. Maga
leült addig a garádra.</p>
<p>Hát egyszer lát a levegőben egy galambot repülni, a mit egy nagy
kánya üldöz. Rá ismert, hogy az postagalamb.</p>
<p>Volt neki valami titkos tudománya, hogy ha az ember valami
sziszegő fütyülést hallat, hát arra a légben repülő kezes galamb
egyszerre bukfenczet vet s oda száll le a csalogató ölébe. Sok
galambot elcsízelt ő ezzel a mesterséggel gyerek korában.</p>
<p>Most is sikerült. A hivogatott galamb egyszerre oda szállt le a
légből az ölébe: a kánya elkóriczált másfelé.</p>
<p>S csakugyan jól sejté. A feketefejű fehér galambnak a szárnya
alá egy levélke volt kötve. A levél Feuerstein bárónak volt
czimezve.</p>
<p>Soha se hallott arról Jónás úrfi semmit, hogy más levelét
elolvasni nem illik; kivált mikor le sincs pecsételve. Ő bizony
felnyitotta.</p>
<p>De egyelőre nem sok hasznát vette ennek az elkövetett
bűnténynek; mert az a levél németül vala irva; ezt az egy nyelvet
pedig Jónás urfi nem érté. Hanem azért gondolt ki valamit, mert
nagyon kinozta a kiváncsiság; <span class="pagenum"><a name=
"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> elővette a tarsolyából az
iró szerszámjait s az imádságos könyvének a hátuljára betü szerint
lemásolá az egész levélke tartalmát. Majd talál ő ki valami módot,
a mi által ennek az értelmét kisüsse; azzal a levelet megint oda
köté a galamb szárnya alá, megcsókolgatta a kis postának a ragyogó
szemeit, azzal felhajította a levegőbe, az szárnycsattogtatva
repült tovább.</p>
<h2>A BÁRÓSÁG HÉTFÉLE PRÓBÁI.</h2>
<p>Ezután csak folytatta az útját Jónás úrfi Clarissendorf felé.
(Abban az időben ez volt a neve annak a bánáti falunak, a ráczok
Hajduczisának hítták, a magyarok Ludasnak, a törökök Majdánnak.) Uj
néppel volt az most megtelepítve; mecklenburgiakat hoztak bele, a
kiknek a császári kormányzó kész házakat építtetett, bebutorozva,
konyhaedényekkel ellátva, kamaráik élelemmel, istálóik házi
állatokkal megtöltve (még macskát is kaptak); a szántóföldeiket
bevetteté, nekik csak aratni kellett. Ilyen «német csángónak» ugyan
jó volt lenni.</p>
<p>A Feuersteinék lovagkastélyában már előkészülve várták a
mulatságos vendéget; trombitatussal fogadták, mikor megérkezett s a
báróné és a báró egész a lépcsőtornáczig lejöttek eléje, olyan
nagyon megtisztelték.</p>
<p>Ezúttal is díszes nagy társaság volt együtt a kastélyban: pompás
öltözetű és fényes egyenruhájú urak és urhölgyek, kik között Jónás
úrfi az által tünt ki leginkább, hogy ő volt a legkopottabb. Biz ő
neki eddig soha sem volt még két öltöző ruhája egyszerre, hogy az
egyiket levesse, a másikat felvegye; inget is csak egyet tartott,
azt maga mindennap kimosta este, s reggel felvette tisztán. Ezt úgy
tanulta az anyjánál otthon. Azért nem volt csoda, ha azokon a
helyeken, a hol még azt is megbirálják, hogy kinek milyen szélesre
van kötve a czipője csokra, s hogy a mellénye kihajtásán
szabályszerű aranycsipke van-e, <span class="pagenum"><a name=
"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> avagy csak alsóbbrendű
zsinórzat? a módis uraságok csufondároskodásra tartották ezt a fakó
uraságot. Az ilyet az az istenesebb, a ki jobban
megtréfálhatja.</p>
<p>A méltóságos asszony e mellett abban a gúnyos kitüntetésben
részesíté, hogy az ő karján jelent meg a teremben, s midőn helyet
foglalt a diványon, megengedé Jónás úrfinak, hogy odatámaszkodjék
közvetlenül az ő háta mögé. Úgy bánt vele, mintha különös
kiválasztott kegyencze volna.</p>
<p>A fényes társaság között volt egy bécsi kókler; holmi
ezermesterféle, a milyent akkor minden úri háznál tartottak. Ezt
úgy hítták, hogy meister Pumpernickel.</p>
<p>A kókler ezuttal keletindiai mágusnak volt felöltözve, hegyes
süveggel, hosszú palásttal, a mire a zodiacus jegyei voltak
kihimezve. Horoscopot csinált, jövendőt mondott belőle. Az akkori
charlatánok módjára keverte a beszédében a németet, francziát,
olaszt, ráczot, még a magyart is. Jónás urfi mindent értett belőle,
csak a németet nem. Meister Pumpernickel legelőször is az új
vendéget kivánta varázstudományával kitüntetni: miután a hölgyeknek
már sorba jövendőt mondott a tenyereikből, kinek-kinek a saját
tetszése szerint.</p>
<p>– Ah, signore Botsinkai, lo prego, geruhen sie a félkeztyűjét
lehuzni a kezéről.</p>
<p>Keztyűje azonban Jónás urfinak soha sem volt: hanem az igaz,
hogy a keze olyan barna volt, hogy azt irhabőrnek is el lehetett
nézni. De ez a gonoszkodás egy cseppet sem hozta zavarba. Teljes
kevélységgel mondá, oda nyujtva a barna tenyerét a kóklernek:
«magyar nemes nem szokta a kezét keztyűbe eldugni; mert az mindig
tiszta!»</p>
<p>A báróné tapsolt a mondásnak: a többiek meg nevettek.</p>
<p>Meister Pumpernickel végig huzgált az ujja hegyével az eléje
nyujtott tenyér vonásain s aztán az orra hegyére téve a
mutatóújját, úgy jósolt belőle.</p>
<p>– Magának, chèr enfant, áll egy igen jó partie, una fata, a ki
magát éperdument lyubija. Tantummodo van <span class=
"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> egy
schweres obstacle, a zsupane de padre nem csinálik lakodalom,
dumque ficsor nem csinálik magát báró.</p>
<p>Jónás urfi elámult. Ez már csak mégis varázslat! Hogy tudhatja
ezt az ő titkát ez a boszorkánymester, a mit ő még senkinek sem
mondott el, csak Arzénának? S hogy előzhette ez meg az ő
idejövetelét?</p>
<p>Könnyenhivő és nyiltszivű kedély volt. Azt hitte, hogy mindazt a
gratulátiót, a mi erre a jóslatra következik az úri társaság
részéről, egészen komolyan kell venni. Ezek neki mind jóakarói.
Csak egy kis faggatás kellett hozzá a báró részéről, hogy elmesélje
rögtön az egész szerelmi történetét a vadonszép ráczleánnyal; egész
odáig, hogy most már nem áll a boldogságának semmi az útjában, csak
az a nehéz föltétel, a mit az apa kötött a beleegyezéshez: hogy
legyen elébb báróvá. Ő bizony nem tudja ennek a módját. De hát
azért jött épen ide, hogy azok által, a kik már ezt tudják,
útbaigazíttassa magát.</p>
<p>– Nagyon jó helyre jött kegyelmed, monda a bárónő, intve a
körüllevőknek, hogy komolyan viseljék magukat, s belenevetéssel el
ne rontsák a jó tréfát. Mi vagyunk a legjobb barátai, a kik
bizonyára mindenben előmozdítandjuk a dolgát, hogy a báróságot
megnyerhesse. Mert a ki ezen rang elnyerése után vágyik: annak
hétféle próbát kell letenni majd az udvar előtt.</p>
<p>– Leteszem én, ha még annyi lesz is. Mik azok a próbák?</p>
<p>– Először is az erényesség, másodszor a vallásosság, harmadszor
a hűség, negyedszer a nemesség, ötödször az illendőség, hatodszor a
vitézség, hetedszer a bölcsesség próbáit.</p>
<p>– Ej, de drága ez a báróság! S ezzel mind kell egy bárónak
birni?</p>
<p>– Ezt mind megkivánják az udvarnál. Legelső az erényesség; ez a
főfő tulajdon. Az ellenkezőjeért a legnagyobb büntetést
osztják.</p>
<p>– Meg is érdemli. De hogyan próbálja be valaki azt, <span class=
"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> hogy van
erényessége? Azt, hogy nincs, be lehet bizonyítani, de azt, hogy
van: hogyan, miképen lehet?</p>
<p>– A legegyszerűbben. A próbatevő lovag minden társaságban azon
hölgyet mulattatja, azzal tánczol, annak udvarol, a ki legkevésbbé
szép a társaságban s így az erényét meg nem rontja; fogjon hozzá
kegyelmed.</p>
<p>A bárónénak az a gyászos szokása volt, hogy az egész
udvartartásához mind afféle hölgyeket válogatott össze, a kik vagy
olyan régen lehettek szépek, hogy senki sem emlékszik már rá, vagy
sohasem. Ezzel hitte a férje erényét jégbehűthetni; annálfogva
nagyon gonosz feladat volt tőle Jónás úrfi számára, hogy keresse ki
hát, hogy erényessége próbakövéül melyiknek vállalkozik udvarló
lovagául a jelenlevő hölgyek közül? Hanem ugyan megjárta vele; mert
Jónás urfi azt cselekedte, hogy felvette a báróné legyezőjét s
elkezdte őt a legudvariasabban legyezni vele; a min a többiek
magukban titkon nevettek, a bárónő pedig majd megpukkadt mérgében.
Ez őt találja az erénye legjobb próbakövének!</p>
<p>– Halljuk hát a másodikat!</p>
<p>– Hát azt már hallotta kegyelmed; mondtam már; a vallásosság,
szólt mérgesen a bárónő, kikapva Jónás kezéből a legyezőjét.</p>
<p>– Jól van, jól van. Emlékezem reá. Abban nincs is nálam semmi
fogyatkozás; tudom én a hiszekegyet, miatyánkot, üdvözletet, mint a
karikacsapás.</p>
<p>– De azt diákul kell kegyelmednek megtanulni mind; mert a
királyi asztalnál, ha ebédre lesz hivatva, nem imádkozhatik a maga
tatárnyelvén.</p>
<p>– Megtanulom; csak legyen, a ki elmondja előttem.</p>
<p>– Megtanítja rá kegyelmedet a professor Pumpernickel.</p>
<p>Pumpernickkelnél pedig már készen voltak a travestált latin
szövegei mindenféle bohókás tartalmu imádságoknak, a mikből majd
nagy nevetés fog támadni, ha azokat Jónás úrfi idegen társaság
előtt közrebocsátja.</p>
<p>– A harmadik próba lesz a hűség. Hogyan tud a lovag <span class=
"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> megtartani
valami fogadalmat! Például azt, hogy az egész lakoma alatt
mindenből eszik, a mivel kinálják; de poharát érintetlen hagyja;
nem iszik hozzá.</p>
<p>– Ennek is helyt állok valahogy.</p>
<p>– No most a negyedik próba: a nemesség.</p>
<p>– Az megvan.</p>
<p>– De a leszármazásnak van próbája. Mi van kegyelmednek a
czímerében?</p>
<p>– Egy buzogányos férfi, a ki egy medvét kopjával keresztül
üt.</p>
<p>– Azt meg kell tenni kegyelmednek, hogy ősapjától való
leszármazását bebizonyítsa.</p>
<p>– No még ezt is elvállalom; csak kedvemrevaló hajító kelevézt
kapjak hozzá; medve csak lesz itt az erdőn?</p>
<p>– Azután jön az illendőség próbája. A lovagnak meg kell tanulni
az udvarnál szokásos üdvözléseket, az etikettet, a komplimenteket,
a menuettet, és a kontratánczot, meg a Hofceremoniellet.</p>
<p>De már erre nagyon vakarta a tarkóját Jónás urfi: «ez nagyon
savanyú alma!»</p>
<p>– Mind megtanítja kegyelmedet erre professor Pumpernickel, csak
bizza reá magát. Úgyszintén a vitézség próbáira is, a karddal és
fleurettel való vívásra.</p>
<p>– Dejsz azt jobban tudom én professor uramnál!</p>
<p>– No, majd megválik a próbatételnél; nem olyan könnyen megy az,
mint kegyelmed gondolja. Térjünk a legutolsóra. A tudomány és
bölcsesség szintén el nem maradható tulajdonságok egy bárónál.
Tudniillik beszélhet akármiféle ostobaságokat, de kell, hogy azokat
németül és francziául beszélje.</p>
<p>Arra számított a báróné s az egész úri társaság bizton, hogy
ettől a két utolsótól retten majd meg igazában Jónás lovag, s
oldódni fog a bocskorszíja menten.</p>
<p>De nagyon kellemetesen csalatkozának. Jónás urfinak most kezdtek
el csak igazán szikrázni a szemei.</p>
<p>– Németül is meg kell tanulni? kapá fel a szót. Ezt <span class=
"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> már
szeretem. Semmit sem óhajtok olyan nagyon, mint németűl tudni.
Ezért meg is fizetek professor Pumpernickel uramnak; mindennapra
kap tőlem egy aranyat. Hogy mondják németül, hogy «csókolom a kezét
az asszonynak».</p>
<p>– Küsse die Hand, Madame.</p>
<p>– Kiszti hand, madame!</p>
<p>A báróné elkapta a kezét, s ráütött a legyezővel.</p>
<p>– Hát maga csakugyan engem talált a legrutabbnak a társaságban?
(Ezt nem birta elnyögni.)</p>
<p>– A legerényesebbnek, asszonyom.</p>
<p>Ezzel helyre volt ütve a nagy affront.</p>
<p>Minden ember tapasztalhatá, hogy Jónás urfi teljesen ártatlan
gyermeteg természet, a kivel minden tréfát el lehet követni,
semmiért sem orrol meg; s a hogy visszavág rá, az úgy jön tőle,
mint a ki nem is sejti azt, hogy most odavágott. Ez sok mulatságot
fog szerezni a társaságnak.</p>
<p>Össze voltak már beszélve, hogy végig játszatják vele az egész
komédiát. Professor Pumpernickelre rá volt bizva, hogy vegye a keze
alá az áldozatot, s ki ne ereszsze a keze közül. De nem kellett azt
most már félteni, hogy elszökik: ő maga csimpajkozott inkább
Meister Pumpernickelbe, úgy, hogy el nem maradt a sarkából sehol. –
A vacsoránál is melléje ült s kezdődvén az első próba: a dús
lakomát végig enni, a nélkül, hogy innia is szabad volna, ő
töltögette a meister poharát folyvást, és maga tűrte a pokolbeli
szomjat, a mivel a hűséget be kellett próbálnia: s a közben
folyvást kérdezősködött a meistertől, hogy hívják németül a bort, a
vizet, a poharat, a sült pulykát, asszonyt, urat, ránczos pofát,
vadmacskát? s más efféle heterogen dolgokat.</p>
<p>Még éjjel sem hagyott békét a meisternek, a ki egy szobában hált
vele: folyvást kérdezte tőle, hogy mondanák ezt németül? Ő
természetesen nem tudott aludni a kinzó szomjuságtól.</p>
<p>Másnap délig az volt feladva Jónás urfinak, hogy tanuljon
<span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
"Page_53">-53-</a></span> francziául. Meister Pumpernickel kezébe
adott egy franczia grammatikát, kiszabva belőle a számára olyan
határhalom penzumot, hogy ezt még Mezzofanti se tudta volna
megtanulni. A fényes uraságoknak aztán nagy mulatságuk telt benne,
elnézni az ablakredőnyök mögül, hogy jár-kel Jónás urfi az angol
kert útjain alá s fel, s büfflálja fenhangon a grammatikát, mint
valami iskolás gyerek, a ki fél, hogy botot kap, és ebédet nem kap,
ha a feladatot az iskolába beharangozásig jól be nem magolta. Nem
is került onnan vissza hamarább, csak a déli harangszóra; a mikor a
villás reggelire felgyülekezének a magas uraságok.</p>
<p>– Nos, hát tudja-e már kegyelmed a feladott penzumaimat? kérdé
professori aszaltszilva komolysággal meister Pumpernickel a
tanítványát.</p>
<p>– Mit? A kend penzumait? Az egész rongyos könyvet megtanultam.
Mi az egy magyarnak? Elteheti! – S azzal udvariasan oda fordulva a
bárónőhöz, a legtisztább kiejtéssel mondá: «agréez moi, ma déesse,
que je vous embrase le main», és kezet csókolt.</p>
<p>Az egész társaság elbámult. Ez egy nap alatt megtanult
francziául nem csak beszélni, de még a kifejezéseket is
megválogatni! Hisz azt csak a nagy versátus emberek tudják, hogy a
franczia gavallér az úrhölgyét «ma déesse»-nek szólítja, s a
csókolás csak a parasztok közt «baiser», az urak közt «embraser». –
Hisz ez tátos!</p>
<p>Azt nem tudta senki, hogy a nevelő-apja franczia volt, s ő maga
tolmács Brussában.</p>
<p>Most már aztán nem lehetett vele mókázni a háta mögött, mert
megértette, a mit francziául beszéltek; németül conversálni pedig
úri társaságban nem volt szokás: ez csak a szerelem nyelve, négy
szem közötti társalgásra való.</p>
<p>Már most világos, hogy ezt a szerelmesek nyelvét is épen olyan
gyorsan meg fogja tanulni.</p>
<p>Délutánra azonban még egy próbatét várt Jónás urfira, a nemesi
leszármazás bebizonyítása, azzal a medvével. <span class=
"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p>
<p>Hiszen medve mindig volt a főúri házaknál! azokat ott tarták a
vadaskertben rácscsal körülvett udvarban, kettő, három is volt; s
azoknak neveik voltak: Gyuri, Laczi Guszti. Egyet közülök feláldoz
a vár ura a társaság mulatsága végett. Botsinkay Jónás fogja
bebizonyítani rajta igaz nemesi leszármazását, hajító kelevézzel a
kezében, lenn a várudvaron az egész uri társaság szeme láttára.</p>
<p>– Hozzák elő a Gusztit! parancsolja Feuerstein báró a
peczéreknek.</p>
<p>– Az a legmérgesebb medve! dörmögi meister Pumpernickel Jónás
fülébe.</p>
<p>– Nem bánom én, ha olyan mérges is, mint egy oroszlán: csak
egyszer a kelevéz a kezemben legyen.</p>
<p>– Jó lenne még is két kelevézt vinni magával, hogy ha az
egyikkel elhibázza a fenevadat, kéznél legyen a másik.</p>
<p>– Nem hibázom én el; dehogy hibázom hiszen…</p>
<p>Majd kivakkantotta, hogy hiszen a piaczon az volt a főfő
mesterfogása, mikor a dzsiriddel eltalálta a tánczoló kigyó
fejét.</p>
<p>A férfiak komolyan biztatták, az asszonyságok pedig borzadoztak
érte; a háta mögött pedig gúnyos torzképeket fintorgattak; mert
hisz azt mindenki tudta, hogy a «Guszti», a kinek az elővezetését a
báró elrendelte, nem valami vérmedve, sőt épen nem is medve, hanem
holmi szilaj szamárcsikó, a melynek nagy medvebőrt húztak a
testére: azt vezetik elő a peczérek, a nyakára kötött örvnél fogva,
hosszú két lánczon. A fenevadnak álczázott szamárvemhe csunyául
ficzánkol, bántja a fejére huzott medve-lárva, s a mint eleresztik
az udvaron, fut egyenesen neki Jónás úrfinak, a két csörömpölő
lánczczal, s a nagy toppants lábakkal.</p>
<p>– Jaj, most mindjárt széttépi! Szaladjon kegyelmed! sikolt a
bárónő a tornácz erkélyéről alá. De Jónás úrfi sem rest: úgy röpíti
az oldalába a vad szörnyetegnek azt az éles gerelyt, hogy a hegye a
tulsó oldalán jön ki; s az <span class="pagenum"><a name="Page_55"
id="Page_55">-55-</a></span> árva szamárnak meg van az a dicsősége,
hogy mint medve hal meg.</p>
<p>Hatalmas taps hangzik alá az erkélyről: bravo! bravo! kiáltozzák
urak és asszonyságok. Jónás úrfi pedig ott áll a küzdtéren, büszke
tekintettel s az elősiető heroldoknak ilyen kemény parancsot oszt
nagy prosopopoeiával:</p>
<p>– Vigyétek a vadat! A bőrét hagyom a báró úrnak, a húsát a
professor úrnak.</p>
<p>Bizony ártatlan szív nagylelküségéből származott ez a
kegyosztás: de azért a rengeteg hahota, a mi erre odafenn az
erkélyen támadt, bizonyítá, hogy Jónás úrfi megint valahová talált,
a hová nem nézett; mert abban az időben a «Bärenhäuter» és az
«Eselsfresser» volt a két leggonoszabb csúfnév, a mivel a német
urak egymást boszantották; s ez most rajta maradt a bárón, meg a
professoron.</p>
<p>A kegyelmes urak kezdtek gyanúpert támasztani, hogy talán még
sem olyan ostoba ez a Jónás úrfi, mint a milyennek árulja
magát.</p>
<p>A következő napokban uj tréfát csináltak vele: az etikett és
táncz próbáit, a miknek mysteriumaiba professor Pumpernickel vezeté
be az úrfit. Ez igen nehezen ment neki, sehogy sem tudott
beleokulni.</p>
<p>Meglehet, hogy készakarva tette magát olyan ügyetlennek, jó fiú
volt; látta, hogy milyen jót mulatnak az ő barátai a félszegségein,
hadd nevessenek hát; de az is meg lehet, hogy nem volt jó fiú;
hanem csak azért húzta az időt hosszabbra, hogy az alatt tanuljon
annyit a németből, a mennyire szükség volt: egy-egy szót,
igekötést, szóhajtást; aztán egy-egy mondatnak az összeállítását: a
mi nem megy olyan könnyen. De meg kell neki tudni, hogy mit hozott
az a postagalamb abban a levélben?</p>
<p>Minden próba sikerült már, csak még a vitézségé volt hátra. Erre
nem igen akart ráállni Jónás úrfi. Hogy ő tréfából kiálljon
professor Pumpernickellel a terem közepére, keztyűs kézzel, vivó
sisakkal a fején s aztán életlen <span class="pagenum"><a name=
"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> kardokkal püfölgessék
egymást. Ebben nincs semmi vitézség. Nincs semmi halálveszedelem,
csupa komédia. Nem szereti a komédiát!</p>
<p>– Soh’ sincs arra semmi szükség. Elég, ha én neki veselkedem, s
elkiáltom magam: «rajta magyar!» Az én dolgom az, hogy odavágjak,
az ellenségé az, hogy parirozzon.</p>
<p>Utoljára még sem tudott ellenállni a sok biztatásnak; a bárónő
komolyan mondta neki, hogy ezt a próbát is le kell majd tennie az
udvar előtt, a királyné szeme láttára, addig nem ütik báróvá;
inkább elhitte s ráhagyta magát vétetni, hogy kiálljon a
professorral szembe a vivó-terembe három «sétára», a hogy
szokás.</p>
<p>Meister Pumpernickel pedig diplomás vivómester volt, a ki
ritkította párját ebben a tudományban.</p>
<p>Annálfogva Jónás úrfi mind a két összemérkőzésnél gyalázatosan
kudarczot vallott; a professor elkiáltá, hogy hol fogja őt
megvágni: «Most a fejedet! Most a válladat! Most a czombodat!»
Mindig megkapta. S mikor meg ő vágott a karddal, nagyokat, egész
erővel, azokat mind szépen felfogta a mester, még csak a
plastronját sem érte a kardja.</p>
<p>A körülállók nevették és gúnyolták.</p>
<p>Jónás úrfi nem vette tréfára a dolgot; mikor a harmadik
összemérkőzésre került a sor, hirtelen elkapta a balkezével a
professor előretolt kardját, s akkor aztán elkezdte azt püfölni
kedvére, a hol érte, elől-hátul agyba-főbe: «most a fejedet, most a
hátadat!» utoljára betörte neki a fejét a kardmarkolattal. Úgy
vitték el meister Pumpernickelt vérbefagyva a küzdtérről.</p>
<p>– Ejh, Jónás úrfi, feddé a goromba viadort Feuerstein báró. Az
ellenfél kardját elkapni banditafogás; ezt nem engedik meg a
lovagiasság szabályai.</p>
<p>– Hát azt megengedik a lovagiasság szabályai, hogy valakit egy
vivómesterrel állítsanak ki hadakozni?</p>
<p>Az urak megütődve néztek egymás szeme közé. Ez a <span class=
"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> félczigány
aligha többet nem tud, mint a mennyit kellene neki tudni.</p>
<p>Meister Pumpernickelt ezzel szépen lerázta a nyakáról. Most már
nem volt az a gallérjához varrva, hogy minden lépten-nyomon oktassa
az etikett-szabályokra; egyszer valahára a maga ura lehetett.</p>
<p>Ennek pedig akkor vette legtöbb hasznát, mikor az esteli
tivornya után, holtrészegnek tettetve magát (a vizes bortól)
felvitték a szobájába s ezuttal nem találta ott hálótársul a jól
helyben hagyott kóklert.</p>
<p>Az inasok, a kik felhozták, rázárták a szobát, hogy el ne
szökhessen.</p>
<p>Ő azonban csak azt várta, hogy a hajnal pirkadni kezdjen, a
midőn az egész kastély elcsendesül, úr és cseléd mind álomnak adja
a fejét, – akkor előhúzta tarsolyából az imádságos könyvet. (Elébb
imádkozott belőle: sejtette, hogy utána majd nem tud.) Azután
elkezdte a könyv táblájára lemásolt levél szavait, azzal a
tudománynyal, a mit a német grammatikából meg a kérdezősködésből
szerzett, magyarra lefordítani, mondatokká alakítani.</p>
<p>Sikerült a penzum.</p>
<p>A levél ekként szólt fordításban:</p>
<p>«Kedves majmom! Most akadt elém valahára egy egészen nekünk való
bolond, a ki feleségül akar venni. A Botsinkay örökös, a kit eddig
czigányok neveltek. Soha jobb szamár még nem volt felnyergelve. De
az apám azt a föltételt szabta eléje, hogy ha el akar venni, legyen
elébb báróvá. A bolondom elkapta a maszlagot s fut vele te hozzád.
Kérlek segítsd bele a hálóba. Neked sok összeköttetésed van az
udvarnál. Ha ő czélt ér, mi is czélt érünk. Ha férjnél leszek,
boldogságunknak semmi sem áll útjában többé. – Csókollak ezerszer.
– A te vadrózsád.»</p>
<p>Jónás úrfi bölcsebb lett ettől a néhány sortól, mintha
Paracelsus kövét találta volna meg.</p>
<p>Nem gondolkozott most már egyébről, mint arról, a <span class=
"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> miről a
hal gondolkozik, mikor észreveszi, hogy hálóba került.</p>
<p>Nem volt türelme arra várni, hogy a kivülről bezárt ajtait
kinyissák, nem marad ő itt addig.</p>
<p>A hálószobája a második emeleten volt. Hanem egy iharfának az
ága közel ért az ablakához. Legfeljebb másfélöl lehetett a
távolság. Mi az neki? Hányszor produkálta ő ezt a salto mortalét –
egy osporáért! – Előre ledobálta a földre a kardját, tarsolyát,
csizmáit s aztán a szoba hátuljából neki szaladva, egy ugrással
fentermett az ablak párkányán, a másikkal kinn a levegőben;
akkurátusan elkapta az iharfa ágát s onnan áthajította magát annak
az alsó ágára, s mint a vadmacska, úgy kúszott le a derekán; nem
marjult ki semmi porczikája.</p>
<p>Odalenn aztán felöltözött, felkötötte a kardját, felkereste az
istállót. Ott is aludt valamennyi lovász részegen! Valamennyi úri
paripát mind elvihette volna; de ő csak a magáét kereste: azt
felkantározta, felnyergelte, s úgy elment a kastélyból, hogy senki
sem tudta meg, merre szökött el?</p>
<p>Mikor aztán kiért a szabadba, neki vágott annak a sötétzöld
határnak, a miből a botsinkai fényes toronytető ragyogva emelkedik
ki, hirdetve, hogy nagy falu van ottan!</p>
<p>Szép világ. A hol még a templom tornya is hazudik!</p>
<p>Azt érezte magában, hogy ha most onnan a nádasból vagy egy
báróság talál kijönni eléje, vagy egy szép menyasszony, hát azt ő –
megeszi.</p>
<h2>A KÉT EZÜST KANÁL HISTÓRIÁJA.</h2>
<p>Botsinkay Jónásnak, a mint a faluba érkezett, ott kellett
elmenni a Czafrinka háza előtt: az volt legszélrül.</p>
<p>Valami emberforma tömeg ott kuporgott a küszöbön. Biz az
lehetett volna vadállat is; mert éppen úgy volt összegörnyedve,
mint a vadmacska, mikor alszik: a feje a <span class=
"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> két
térdére fektetve, s a két karja az arcza körül fonva, úgy hogy csak
az egyik szem villogott elő a tömegből: a többit takarta a borzas
haj.</p>
<p>A bizony Szaffi volt.</p>
<p>Jónás úrfi leszállt a lováról s odament.</p>
<p>– Hej Szaffi, itthon van az anyád?</p>
<p>A göngyöleg meg sem mozdult.</p>
<p>Ekkor Jónás úrfi gyöngéden megrugta; mire a guggoló alak
egyszerre felriadt, mintha csak most térne eszéhez, s aztán
széttekintett s egy kicsit mosolygott is: aztán megint csak
összeroskadt, a haja visszahullt az arczába.</p>
<p>– Itthon van anyád?</p>
<p>– Nincsen.</p>
<p>– Mikor jön meg?</p>
<p>– Soha sem.</p>
<p>– Hát hova ment?</p>
<p>– A pokolba.</p>
<p>– Hogyan ment oda?</p>
<p>– Megégették.</p>
<p>– Kicsoda?</p>
<p>– Az urak.</p>
<p>– De hát miért?</p>
<p>– Azért, mert boszorkány volt.</p>
<p>– Hisz az igaz. De hát ki adhatta fel? Hisz itt nincs biró.</p>
<p>– A pap. A mint te elmentél innen, másnap rajtunk rontott s azt
követelte, hogy azt a két ezüst kanalat, a mit te elloptál az ő
asztaláról, adjuk elő; mert bizonyosan nálunk dugtad el. Mi nem
tudtunk felőle semmit. Akkor aztán utánad küldte a sekrestyés fiút,
hogy keressen fel, a hol talál, követelje tőled vissza az ezüst
kanalakat, te a fiút jól megverted, kikergetted. Akkor a plébános
haragjában felment Temesvárra, panaszt tett a törvénynél;
pandurokat hozott ki: a Czafrinka czigányasszonyt vasra verték,
elvitték; akkor aztán megvallott mindent, boszorkány <span class=
"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> volt,
kapitány volt: ördögökkel szövetkezett; hanem a két ezüst kanálról
még sem vallott semmit. Akkor aztán máglyára, borsószalmára tették,
megégették.</p>
<p>– Te! Szaffi! Álmodban beszélsz most? vagy bolondság van
rajtad?</p>
<p>Erre a szóra felemelkedett a leány a földről, s két kezét
szétterjesztve az ég felé, s nagy sötét szemeit látásra meresztve,
egy olyan sikoltó hangot hallatott, melytől minden érző ideg
összerezzent; a leánynak minden tagja vonaglott, reszketett, keble
fuldoklott a megszakadásig; s akkor egyszerre arczczal a földre
vágta magát s elkezdett orditozva zokogni: «óh anyám, édes jó
anyám! egyetlen szerelmes drágaságom!»</p>
<p>Jónás megszánta, s fölemelte a karjaiba.</p>
<p>A leány arcza nedves volt a könytől. Jónás megtörülte azt a
patyolat kendőjével.</p>
<p>– No ne sirj, ne jajgass!</p>
<p>– Mikor senkim sincs már ezen a világon! Mért nem égettek meg
engem is vele, hogy együtt mehettem volna, nem bánom én, oda a
pokolba! Hiszen úgy kértem az urakat, hogy égessenek meg engem is
vele; mert én is boszorkány vagyok; de nekem nem hitték el. Azt
mondták, hazajöjjek; el ne kóboroljak, mert ha felpróbálom ásni a
vesztőhely alul a boszorkány-anyám hamvait, a hová azt egy
vasládában elásták, hát lenyirják a hajamat s a piaczon
kiseprűznek. Óh drága jó anyám: csak veled lehetnék a pokolban, nem
bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az útja?</p>
<p>Jónás úrfi megczirógatta a leány fejét.</p>
<p>– Dehogy mégy te a pokolba.</p>
<p>– De oda akarok menni, a hol az anyám van!</p>
<p>– Nem mégy oda! Hallgass rám. Ne kinlódj. Úgy is az én hibám
volt, hogy az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül,
Szaffi.</p>
<p>A leány összerázkódott e szóra. Megijedt. Rémülten tekinte Jónás
arczába, s hogy az gyöngéden magához <span class="pagenum"><a name=
"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> vonta őt: valami nemes
fájdalom látszott az arczvonásain; eltolta az ifjút magától, s
suttogva rebegé:</p>
<p>– Miért csúfol ki engem, szegény árva leányt?</p>
<p>– Isten úgy tartson, a hogy egyenesen szólok. El akarlak venni.
Feleségem leszel. Utálom az úri frajokat! Téged választalak, borzas
czigányleányt, neked adom a kezemet, ezt az üres kezet; de a tied
lesz az akkor is, mikor gyémánttal lesz tele. Te vagy az én párom:
te illesz én hozzám. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket:
csúfságra született két futó bolondot, föld terhét, nép szennyét!
Szeressük egymást Szaffi!</p>
<p>A leány most újra rákezdé a sirást; de az őrületes kaczajjal
vegyült már; végtül-végig csókolta az ifjat, kezdte a lábánál,
végzé a két kezén; tépte és harapta.</p>
<p>– No hát ne bolondulj! Ne törd ki az ujjam! Ne tépd a hajamat.
Gyere velem mindjárt, megyünk a pap elé, adjon bennünket össze. No
eredj, húzz csizmát. Ha nincs, itt az enyém, húzd fel ezt, én majd
mezítláb megyek melletted; te meg a lovamon ülsz, a hogy a
czigányleányt szokták esküvőre vinni.</p>
<p>Hajh, milyen kaczagás hangzott végig azon az üres utczán! A
czigány-báró viszi a czigány-princzeszt az esküvőre!</p>
<p>A pap ugyan nagyot bámult, mikor ez a furcsa pár megjelent
előtte.</p>
<p>– Hát te mit akarsz itt megint? förmedt rá Jónásra.</p>
<p>– Feleségül akarom venni ezt a tisztes hajadont itt. Azért
jöttem, hogy adj bennünket össze.</p>
<p>– No iszen megtalálta hát zsák a foltját, eczetes korsó a
dugóját.</p>
<p>– Ahhoz neked semmi közöd. Megfizetek az esketésért. «Hogy adod?
mesd el!»</p>
<p>– Óh te pogány hájfej! Majd az csak úgy megy: hogy adod? mesd
el! Hol a keresztelő leveletek? Hát a dispensatio? hát a
dimissorialis?</p>
<p>– Mind megfizetek érte. <span class="pagenum"><a name="Page_62"
id="Page_62">-62-</a></span></p>
<p>– De mielőtt megfizetnél, elébb arra felelj, hová vitted a két
ezüst kanalamat?</p>
<p>– Miféle két ezüst kanaladat?</p>
<p>– Mifélét? A miket eldugtál, mikor itten megvendégeltelek.</p>
<p>– Ki mondja azt?</p>
<p>– A hugom. Ő látta.</p>
<p>– A hugod? Hisz az néma.</p>
<p>– Csoda történt vele. Megszólalt. A törvényszék előtt is
bizonyította.</p>
<p>– Hát már biró elejbe is vitted a panaszodat? Nem sajnáltad a te
hajdani patronusod fiának a nevét beszennyezni?</p>
<p>– A patronus fia ne lopjon ezüst kanalat. A hugom látta, mikor
az asztalról elvetted, a kabátod újjába csúsztattad.</p>
<p>– Azt jól látta a hugod, hogy elvettem a két kanalat az
asztalról; de én nem vittem ki a házból a kanalaidat. Itt vannak.
Miért nem kerestétek?</p>
<p>– Mindenütt kerestük; sehol sem találtuk.</p>
<p>– Mindenütt kerestétek? No hát gyere velem, majd én megmutatom
neked, hová vannak rejtve?</p>
<p>Azzal bevezette a papot a benyíló szobába; felhajtotta az ágy
terítőjét: ott volt a két ezüst kanál.</p>
<p>– Látod, te képmutató! Ezelőtt két héttel, mikor nálad voltam,
én nekem azt mondtad: «nem adhatok szállást, nincs több egy
ágyamnál», s ime tanubizonysága ez a két kanál, a mit mindenütt
kerestettél; miattuk egy szegény ártatlan lelket halálra
kinoztattál, pokolra küldettél, hogy két hét óta nem aludtál ebben
az ágyadban! Csak ezt akartam megtudni. Már most én azonnal
felmegyek Temesvárra a biró elé, s elmondom neki, hogy hol voltak a
kanalaid. Azután elmegyek Pécsre a püspökhöz, annak is elmondom. Én
ennek az ekklézsiának patronusa vagyok; kérek ide magamnak más
papot: olyant, a ki a szegény embert nem kergeti ki a házból.
<span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
"Page_63">-63-</a></span></p>
<p>A pap kegyetlenül meg volt akadva. Ebbe a kelepczébe bizony bele
esett.</p>
<p>– No fiam, csak ne hebehurgyáskodj. Ez a dolog el van temetve.
Pax vobiscum! Tudod, hogy pappal összeveszni nem jó. «Megemlegeted
a napot, melyen bántottad a papot!»</p>
<p>– No hát ne veszszünk össze. Én nem megyek sehová panaszra se
biróhoz, se püspökhöz, – ha te engem itt rögtön összeesküdtetsz az
én mátkámmal, annak a szegény asszonynak az árva leányával, a kit
te máglyára küldöttél.</p>
<p>– No hát legyetek egymásé!</p>
<p>A kelepczébe szorult pap, csak hogy meneküljön ettől a
félnederestől, összeeskette őt azzal a másik bolonddal egész hozzá
való czeremóniával: hanem a házasságkötést nem irta be a
matrikulába. Úgy sem lesz annak érvényessége; mert nem volt se
keresztlevél, se dispensatió, se dimissorialis, se két násznagy a
szertartásnál. Hanem azért Jónás úrfi és Szaffi mégis csak férj és
feleség lettek.</p>
<h2>A MENYASSZONY ELSŐ ÁLMA.</h2>
<p>Az egész hozományát elvihette a karján egy batyuba kötve Szaffi.
Az anyja czókmókját mind elvitték a pandurok, mint a boszorkányság
bűntanujeleit; nem is adták vissza: az a hóhérnak marad. Csak egy
kis vas-ládikó maradt meg, abban volt Szaffi tündér-öltözete, meg
holmi ócska török iratok és mindenféle varázslabdacsok, ez a
tűzhelybe volt befalazva, azért nem találtak rá; aztán meg a nagy
fekete macska is megmaradt: az nem hagyta magát a tekintetes
törvényszéktől elfogatni.</p>
<p>De a vőlegény is épen olyan jól volt kiházasítva. Az egész
kastélya üres volt, kivéve azt, hogy tele volt patkánynyal.</p>
<p>– Hol alszunk mi itt? aggóskodék Jónás, mikor a kongó nagy
termekben végig vezette a feleségét. <span class="pagenum"><a name=
"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>
<p>– Tudok én itt egy csendes kis szobát, mondá Szaffi; mikor kis
leány voltam, sokszor bujkáltam itt, madártojásokat keresni.</p>
<p>Azzal, mint a ki legjobban járatos itten elvezette az urát egy
alacsony ajtóhoz, a minek a nyitját már ismerte.</p>
<p>– Látod? Ebben a kis szobácskában születtél te, oda van felirva
az ajtó márvány küszöbére: «Jónás fiam született 1717-ben Augusztus
17-én.»</p>
<p>– Ez hát szegény anyám ágyasháza volt. Vajjon min aluszunk mi
itten?</p>
<p>– Ne búsulj rajta. Mind kitelik az a háztól. Te csak a lovadat
lásd el. Mire visszajösz, vetett ágy lesz itt, meg terített
asztal.</p>
<p>Jónás hozzá volt szokva ahhoz a gondolathoz, hogy Szaffi
bizonyosan örökölte az anyjától annak azt a tudományát, a melylyel
a szolgálattevő dzsineket rá tudja venni, hogy hozzák el a számára
hamarosan a török szultán terített asztaláról a kész ebédet.</p>
<p>A patkányok ellenben olyan szép számmal jelentkeztek körülöttük,
hogy csak úgy cziczáztak szerte-szélylyel. A fekete macska közéjük
sem mert ugrani, hanem felült a Szaffi vállára, s onnan tüszszögött
ellenük.</p>
<p>– Ne félj semmit: majd ezeket is elküldöm én innen.</p>
<p>Jónás bizonyosra vette, hogy Szaffi ezt a bűbájos mesterséget is
érti. A mint hogy tapasztalá is, a mint a lovát bekötötte
valamelyik tárt kapuju istállóba, hogy a patkányok egyszerre csak
elkezdtek általános sirást, czinczogást támasztani, s arra bújtak
minden lyukból elő, kúsztak alá a falakon, s egész táborjárással
futottak világgá, ugráltak bele a kerten átfolyó patakba, az meg
vitte le őket magával, egy sem tudott a tulsó partra eljutni.
Ezeket már elbabonázta Szaffi.</p>
<p>Mire visszatért, tiszta volt a kastély. Aztán az ágy is meg volt
vetve, meg a lakoma is fel volt hordva. Az ágy ugyan nem volt egyéb
lesarlózott fűnél, leterítve Jónás lovag köpenyével; a lakoma pedig
egy halom illatos szamócza <span class="pagenum"><a name="Page_65"
id="Page_65">-65-</a></span> volt, most szedve a kertből, s
kitálalva szőlőlevelekre. Hanem a mi megszaporította a lakomát, az
volt a menyasszonynak kaczagó két ajka, a mikben csakugyan
egyesítve volt a világ minden drágasága, a mi csak füszerekből és
liktáriumokból készült, s ezt is odaszámítva mégis csak külömb
mennyekzői vacsorája volt Jónásnak a török szultán minden
vendégségeinél. Az a menyekzői ágy is drágább volt még a hires
Hamiltonnyoszolyánál is, a miben egy éjszakai bűbájos álomért
kétszáz aranyat kellett fizetni. (Ha akadt olyan bolond, a ki
megkivánta.)</p>
<p>Csak a hajnali napsugár keltette föl őket.</p>
<p>Akkor is Szaffi ébredt fel elébb, ő költögette fel szelid
hizelgéssel Jónást, a miért az nem is haragudott.</p>
<p>– Emlékezel-e még rá, mit jövendölt neked a kártyából szegény
anyám?</p>
<p>– Hogyne emlékezném? A mit a feleségem a mennyekző éjszakáján
álmodni fog, az beteljesül s attól én kétszerte gazdagabb leszek,
mint az apám. No hát mit álmodtál?</p>
<p>– Elmondom, hallgass rá. Egy nagy hosszú ősz szakállú férfi jött
elém, aranyvirágos selyem török kaftányban, egy nagy arany botra
támaszkodva, s azt mondta: «Leányom! én vagyok Mehemed, temesvári
basa. Tudd meg azt, hogy ezen a helyen vannak elásva az én
kincseim, azokkal együtt a te vőlegényed apjának, Botsinkay
Gáspárnak a tömérdek drágaságai. Jegyezd meg jól, hogy tudjad a
helyet, a hová azok el vannak rejtve. A hová a botsinkai templom
tornyának a gombja veti az árnyékát délben tizenkét órakor, hét
napot számítva az urad születésének napja után, ott ássatok le két
singnyi mélységre; a kincseket megtaláljátok. Én, Mehemed basa az
enyéimet te rád hagyom örökségbe: az urad vegye el az apja
örökét.</p>
<p>Héj, de nagyot ugrott erre a jó hirre Jónás úr fektéből.</p>
<p>– Ez mind egy szóig szent és igaz! Az anyám csiziójában még csak
most van az «érvágások» hónapja, a te <span class=
"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> születésed
pedig a «hólyaghúzók» hónapjára esik: az idáig még negyvenkilencz
nap.</p>
<p>– No hát az is majd letelik, negyvenkilencz napig csak elél az
ember földi gyümölcscsel meg csókolózással. Kinek lesz panasza?</p>
<p>– Nekem nem.</p>
<p>– Nekem sem.</p>
<p>S azért sem volt boldogabb ember náluknál. Valahányszor
megéheztek, csókolóztak.</p>
<p>Hanem harmadnap azt mondá Jónás: «Tudod mit? Nem várok én még
negyvenhat napig: hanem kifogok az időn.»</p>
<p>– Hogyan fogsz ki?</p>
<p>– Hát ez a toronygomb árnyéka, a mi ide a kastélyom udvarára
vetődik, minden nap odább megy. Én tehát minden délben tizenkét
órakor egy czöveket verek a toronygömb árnyékának a közepébe. Ha
ezt így folytatom hét napig, akkor aztán majd kitalálom én abból,
hogy merre halad ez a toronygömb árnyéka? s hol fog megállapodni
majd negyven nap mulva?</p>
<p>– Ejnye, bizony igazán találtad! Mondá reá Szaffi.</p>
<p>S rögtön hozzá kezdtek.</p>
<p>Nem tanultak ám ők se geometriát, se astronomiát: mégis
kifundálták, ketten összevetve az eszük erejét, hogy a megjövendölt
napon hol fog a gömb árnyéka delelni?</p>
<p>Csak az éjszakára vártak, hogy hozzá fogjanak.</p>
<p>A palota kertjében mindenfelé látszottak a nyomai a kincskeresők
turkálásainak: a mély gödrökben ott hevertek a rozsdás csákányok és
ásók, a miket a csalódott áskálók boszúsan ott hagytak, csak nyél
kellett beléjük meg egy földhordó kosár iszalagból.</p>
<p>Estétől reggelig ásta a gödröt Jónás úrfi; Szaffi meg hordta ki
a földet a fején a kosárral.</p>
<p>Még nem is pitymallott, hogy megzörrent a csákány alatt valami.
Itt van a kincs! Egy nagy vaskondér volt, <span class=
"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> rézfedővel
letakarva. Azt nagy hamar kiemelték. Nehéz volt, kettőjüknek is
dolgot adott beczepelni a kastélyba.</p>
<p>Ott kiöntötték a tartalmát a földre. Csupa huszasok, meg denárok
voltak. Lehetett egy pár ezer rénes forint.</p>
<p>– De hisz ez csak ezüst pénz. Nincs közte egy arany sem, mondá
Jónás.</p>
<p>– Talán csak azért fehér, mert a holdvilág süt rá; a napvilágnál
sárga lesz.</p>
<p>De biz az a napvilágnál is csak ezüst maradt.</p>
<p>Ez bizony még nem nagy gazdagság.</p>
<p>– No kedvesem; ez hát a te örökséged, a mit Mehemed basa rád
hagyott. Monda Jónás.</p>
<p>– De én ezt mind te neked adom.</p>
<p>– De én pedig nem fogadom el tőled: mert a hol ez volt, ott kell
lenni az én örökségemnek is, a mit az én apám hagyott én rám. Én
ások tovább. Ezt csak tartsd meg te magadnak.</p>
<p>S egészen helyes úton járt Jónás bég. Az a kondér ezüst csak
azért volt oda elásva, hogy ha a kincskeresők véletlenül, vagy a
«varázsnyil» (Wünschelruthe) segélyével, vagy a nagypénteki
lángfellobbanás által valahogy eltalálnák az igazi rejteket, a mint
erre az üsttel tetézett kondérra akadnak, azzal beérjék és aztán
tovább álljanak. Csak Jónás úrfi tudhatta azt, hogy ott még többnek
is kell lenni.</p>
<p>Még két éjjel ásott tovább. Már kötélen kellett felhúzni
Szaffinak a kiásott földet, olyan mélyen lement.</p>
<p>Egyszer aztán csak beszakadt a föld a lába alatt s Jónás úrfi
leesett a mélységbe. Az omló föld nyakig eltemette.</p>
<p>De Szaffi nagy hirtelen leereszkedett utána a kötélen, s
kiszabadította a rögök alul. Épkézláb maradt. Nem tört el semmi
porczikája.</p>
<p>Egy nagy üreg volt az, a mibe Jónás beleesett.</p>
<p>A nagy sötétségen vajmi hamar segített Jónás úrfi. Minden magyar
ott hordta a tarsolyában az akkori villanyvilágítási készüléket, a
mi állt egy tűzkőből meg egy <span class="pagenum"><a name=
"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> aczélból. Azt, ha folyvást
szikráztatta épen olyan jól látott mellette, mintha Edison lámpája
volna.</p>
<p>A hányat szikrázott a tűzszerszám, annyi tündérország meséje
tünt fel a föld alatti sötétségben.</p>
<p>Az egész kincshalmaz itt volt. Alig lehetett lépni közötte. Egy
arany kargyertyatartóban még benne volt a viaszgyertyacsutak. Azt
tüzes taplóval addig fujta Jónás, mig lángra lobbant. Most azután
már volt elég világosság, a minél végig nézze kincsei tárházát.
«Csak álom ne volna ez!» Mondogatá magában. Mert annak is sok volt.
A menyasszony álmának folytatása volt ez! A legnagyobb drágaságokat
mind Szaffi kötényébe rakta. Legalább, hogy ha ő felébred is az
álomból, Szaffinál megmarad az a kincs.</p>
<p>Másnap lóra ült Botsinkay Jónás s vízen-berken keresztül
átgázolt Temesvárra. A nyerge mögé volt kötve egy kétrekeszű iszák,
tele tallérokkal. Egyenesen a kormányzóhoz ment.</p>
<p>Az már hallotta hirét Feuerstein tábornok tréfái után a furcsa
új birtokosnak: a kinek van egy nagy kastélya, de nincs neki mit
enni, annálfogva feleséget keres, hogy megélhessen.</p>
<p>– No hát Botsinkay uram, hogy találta a gazdaságát odahaza,
kérdezé komázva.</p>
<p>– A legjobb rendben, kegyelmes uram, felelt Jónás. Épen abban
járok, hogy kegyes gyámolítását kikérjem. Legelőször is adjon nekem
kegyelmességed egy regement katonát, a kik a töltéseimet,
vizárkaimat újra megcsinálják: dupla lénungot fizetek nekik. Azután
a mennyi asztalos, lakatos, kárpitos, pallér csak van Temesváron:
annak én mind munkát adok esztendeig. Azután kérem kihirdetni az
egész bánságban, hogy ha vannak szegény emberek, kiknek lakóház
kell, szántóföld kell, jőjjenek Botsinkára; mindennel ellátom őket:
adok nekik vetőmagot, igavonó marhát, ingyen ajándékba. Azután
mihelyt az út Botsinkára annyira elkészül, hogy járható lesz: kérek
<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
"Page_69">-69-</a></span> harmincz társzekeret, azokat én mind
megrakom ezüsttel a mennyi rájuk fér: vigyék fel az én fölséges
királyasszonyomnak, az most nagy háborút visel, elkel nála a
pénz.</p>
<p>A kormányzó majd hanyatt vágta magát nevettében; de nemcsak
maga, hanem valamennyi tisztek, a kik nála voltak, mind nagy
hahotával kisérték Jónás úrfi szavait, s mentől többet mondott,
annál édesdedebben kaczagtak fölötte.</p>
<p>– De ez igazán olyan jó tréfa kelmedtől, mondá Merci tábornagy a
vállára csapva Botsinkay Jónásnak; ez párja annak a nótának, hogy
«Hallod-e spanyol király! Most mindjárt elémbe állj! Az országod
megveszem. A pénzt érte leteszem, Madridnak az utczáit gyémánttal
kirakatom!» Hahaha!</p>
<p>Botsinkay Jónás pedig nem szólt semmit, hanem megfordult a
sarkán, kiment, levette a lova hátáról az iszákot, visszajött vele;
ott kioldozta az iszák száját s kiöntötte a tartalmát az asztalra:
csupa jó oroszlán tallérok voltak azok, a minőkkel a törökök
fizettek hajdanában.</p>
<p>– Hát itt van ez a csekélység kóstolónak. Tessék ezt a legénység
között kiosztatni foglalóképen, igyák meg az én egészségemre. Ilyen
pénz van az én kastélyomban háromszáz hordóval. Száz hordó a
királyé belőle. Vivat Mária Theresia, Rex Hungarorum.</p>
<p>– Vivát, vivát! kiabálták most aztán egyhangulag az előbbi
nevetők, s Jónás úrfit csaknem a tenyereikre vették s ettől a
naptól fogva nem volt okosabb ember a bánáti földes urak között
Botsinkay Jónásnál.</p>
<p>Mint a tündérpálcza ütésére, úgy megváltozott egyszerre Botsinka
és tájékának képe. Ezer meg ezer ember állt neki a gátkészítésnek,
vízlecsapolásnak; a mocsárvíz lefutott a földekről: a hol
tavaszszal a békák kuruttyoltak, őszszel már a béres legény
fütyörészett, az ekét kisérve; az elzüllött lakosság visszatért a
házaiba; a kastélyba helyreköltözött a régi pompa; az aklok
megteltek <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
"Page_70">-70-</a></span> paripákkal, a hodályok merinó juhokkal,
béresházak szolgahaddal, pitvar, tornácz czifra, léhütő
cselédséggel. Jöttek már vendégek is ötlovas hintókon a gazdag
urasághoz, a kinek annyi volt a kincse, hogy még a királynak is
ajándékozott belőle! Kétszáz dragonyos kisérte azt a szekérsort, a
min a botsinkai kastély udvaráról szállították Bécs városába azokat
a penészes hordókat, a mikben élire volt verve a pénz.</p>
<p>Hanem a sok pompás terem és palota közül egy szobácskát úgy
hagyott Botsinkay Jónás, a hogy a lakodalma éjszakáján volt: fűből
vetve az ágy; egy köpenyeg a terítő rajta. Ez a szoba volt
Szaffié.</p>
<p>Nem jött ő ki soha a vendégek közé: akárhogyan hitta is az ura.
Tudta jól, hogy arczpirulást okozna neki a jelenlétével;
kicsufolnák érte, hogy ilyen czigányleányt tudott feleségül venni.
Nem is kérdezősködött felőle senki. Olyan volt, mintha nem is lett
volna.</p>
<p>Hanem Jónás, mihelyt az úri vendégeitől szabadulhatott, csak
odamenekült mindig abba az egyszerű kis szobába, s ott tudott csak
édesen aludni, azon az illatos szénaalmon: király nem oly büszke a
koronájára, mint ő a maga szerelmesére. Ha magukra maradhattak,
akkor voltak csak igazán boldogok. Olyankor, ha eltávozott minden
vendég, maga mellé ültette Jónás Szaffit a két kerekű egy lovas
kocsijába, s úgy járták be kettecskén az egész nagy dominiumot, a
hol újra fel kezdett éledni a hajdani paradicsomtájék.</p>
<p>– Lásd, én ezt mind te neked adom, mondogatá Jónás
Szaffinak.</p>
<p>– Ne adj te nekem semmit, csak magadat: suttogá vissza az
asszony.</p>
<p>… «Asszony?» Én bizony nem tudom, hogy az egyházi kánonok
szerint asszony-e már, vagy csak leány? <span class=
"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p>
<h2>A SZAFFI KINCSEI.</h2>
<p>A sok dicsőséget még tetézte a Bécsből leérkezett császári kegy.
A bánsági főparancsnok egy napon felhivatá Temesvárra Jónás
uraságot (nem «urfit» többé) s az összegyült tisztikar előtt tudatá
vele, hogy dicsőségesen uralkodó királyasszonyunk a trón és a haza
körül szerzett érdemeiért a dicsteljes Szent István-rend
lovagkeresztjével kegyeskedett őt felruházni. Ott Jónás megkapta az
érdemrendet, a hozzá tartozó lovagöltözetet és a piros bőrbe kötött
statutumokat. Az utóbbiakból megmagyarázá neki az auditor, hogy
mint a Szent István-rend lovagjának az a kiváltságos szabadalma
van, hogy mikor a királyi asztalhoz lakomára hivatalos, az
étekfogók minden más rend lovagjai előtt tartoznak őt megkinálni a
pecsenyés tállal: és ha a bárói czímért folyamodik, az neki menten
megadatik.</p>
<p>Mikor hazament Botsinkára, felölté a kapott rendjelmezt, a piros
selymes tunikát a hermelin-prémes, földig érő zöld bársony
palásttal, a mit elől arany láncz csatol össze; hozzá feltette a
hermelin kalapot, a rengő kócsagtollal: úgy mutatta be magát
Szaffinak.</p>
<p>Hej mekkorát nevetett rajta a jó asszony, mikor ilyen díszben
meglátta az urát, alig tudott helyretérni a kaczagásból.</p>
<p>– Ejnye, bizony olyan vagy, mint nagypénteken a passiojátékban a
Kajafás.</p>
<p>– Hát nem tetszem igy neked?</p>
<p>– Sokkal jobban tetszel nekem abban a kerek köpönyegedben, a
mibe egyszer betakartál, – tudod, mikor az a nagy eső esett.</p>
<p>A nagy esőre már nem emlékezett Jónás, hanem a kerek köpönyegre,
a mivel a Szaffit betakarta, igen. <span class="pagenum"><a name=
"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p>
<p>Le is vetette a czifra jelmezt s eltette az almáriomba és nem
gondolt rá többet.</p>
<p>De biz a báróságra sem ám. – Itt lett volna már, csak egy rövid
kis folyamodásba kerül, s adva adják. – Volt eszébe! – Máson járt a
gondja.</p>
<p>Torkig volt lakva a magas nagy urakkal. Nem kivánt velök többet
egy tálból cseresznyét enni. – Szaffitól hallott sokat beszéltetni
a czigányokról; az érdekelte jobban.</p>
<p>Hát ugyan miről is beszélhetett volna neki a jó Szaffi: ő nem
ismert mást, csak a czigány nemzetet.</p>
<p>Abban az időben volt «czigány nemzet» is. Ugy hitták. Egy egész
nemzet volt. Hogy milyen nagy lehetett, azt ki lehet venni abból,
hogy évenkint 2000 forint «Toleráncztaxát» fizetett a királynak. –
Mikor a nagy Savojai Jenő herczeg a temesvári capitulátió
feltételeit aláirta, a midőn a «kuruczok»-ról csak ily megvetőleg
nyilatkozék: «la canaglia pou andare, dove vuole» (a söpredék
mehet, a merre akar), addig a «czigány nemzet»-nek megengedi, hogy
idebenn maradhat az országban. Később szabadalmat kapnak a
bányamívelésre és a kohászatra. És ez természetes. A czigány nem
hadakozó nép. Ha szeretné a háborút, nem bujdosott volna el a
hazájából világtalan világgá. Lehet neki parancsolni: – fölvesz
minden tréfát, gorombaságot. A mi olyan munka, hogy senkinek sem
tetszik, az mind a czigányra vár. Aztán tud alkalmazkodni. A kinek
a határában lakik, annak a vallását tartja, voltaképen pedig mind
valamennyinek hátat fordít, s hisz a maga boszorkányaiban s
megkeresztelt gyermekeit a pattogó tűz fölött avatja föl régi
pogány szertartásai szerint. Bátran beszél a világ folyásáról,
tudja jól, hogy az ő nyelvét nem érti semmi idegen, s közötte nincs
kém, sem áruló.</p>
<p>Ezt a nemzetet szerette különösen Botsinkai Jónás. Nemcsak
Szaffi miatt: ámbár ez is egy ok volt rá; kóbor életében szokott
még hozzájuk. – Most azután összeszedett <span class=
"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> a
Temesvárról szétzüllött czigányhadból egy falúra való népet s
azokból egy új telepet alakított valahol a hegyszakadékok között, a
hol rengeteg erdei voltak. Ott azok vasbányát nyitottak, kohókat
építettek, s folytatták a maguk mesterségét, a mitől kormos lesz az
embernek a keze és a pofája. – Egy egész falu csupa czigányokból;
fekete házakkal, fekete benne asszony, férfi, gyerek, még az utczán
végig folyó patak is fekete. A mély völgyből éjjel-nappal hangzik
fel a nehéz pőrölyök csattogása, az ásók, kaszák, ekevasak pengése
az üllő és kalapács között. Ez volt Jónásnak a legkedvesebb
látogató-helye. Napokon, éjeken keresztül elnézte a fekete legények
munkáját a kohók kemenczéje körül, s valahányszor érczet
ömlesztettek, el nem maradt onnan.</p>
<p>Ezt a vasverő falut hívták Czigándiának.</p>
<p>Ez a tréfás faj is úgy ragaszkodott hozzá: mintha közülök való
volna. Jó földesuruk volt, s védelmezte őket az «urak» ellen. A ki
valami csinyt követett el: nem hivatta fel a compánia uriszékre,
tömlöczbe sem csukatta; hanem előhozatta a vajdával, s az
atyafiaival jó sort veretett rá: azzal megelégedett. Holmi
malaczlopásért szót sem tett; mintha észre se venné.</p>
<p>Volt ennek a czigányfalunak egy öreg vajdája. Olyan fehér volt
már a haja és szakálla, mint a gyapju, a képe pedig meg olyan
fekete mint a kordován. Ez ismerte a Czafrinka czigánynőt, a Szaffi
anyját. Sokat beszélt felőle Jónásnak. Azt volt a hatalmas asszony!
Ott volt az öreg vajda is, mikor kínvallatták Szögedében. Ő neki
kellett a kínzó eszközöket tüzesíteni; mert legjobban értett hozzá.
Mindent magára vallott a Czafrinka, a mit csak az urak kérdeztek
tőle, Hogy ő volt a boszorkányok kapitánya; hogy a sátánnak eladta
magát, vérével aláirt szerződésben, hogy az ördögtől lett
megkeresztelve s akkor Ololorum nevet kapott, hogy repülni tud
seprűn és felkantározott hordón, azon szokott járni Világosvárra, a
boszorkánykomákkal lakomázni, meg a szegedi Öthalomnál, hogy át
<span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
"Page_74">-74-</a></span> tudott változni kerékké s úgy gurult
végig az utczán; hogy eladta a törököknek az esőt, szárazságot
csinált s ha kinyitott egy zsákot, abból forgószelet tudott
ereszteni a vidékre; marhát, embert megrontott varázslatokkal,
máskor meg holt embereket föltámasztott, új lelket fújt beléjük;
tükörből jövendőt mondott; még az áldozatostyát is megbabonázta;
ezt mind magára vallotta, a mikor kinozták, hanem egyet hiába
kérdeztek tőle: azt, hogy mint csinált a botsinkai plébánusnak a
kanalaival? Miért hozta el azokat neki az úrfi a pap asztaláról?
Erre nem felelt semmit, akárhogy sütögették.</p>
<p>Jónásnak ilyenkor mindig valami hideg borzongott végig a hátán.
Mikor ő csak tréfát akart azzal csinálni! S aztán egy ártatlan
lélek hogy lett halálra, pokolra küldve az ő tréfája miatt.</p>
<p>Ezt a férgét a lelkének soha sem is birta elaltatni.
Valahányszor Szaffit ölébe vette, mindig ez az agyonkínzott asszony
jutott az eszébe, a ki neki megjövendölte, hogy a felesége
mennyekzői éjszakáján meg fogja álmodni az ő elrejtett kincseinek
titkát. És minden úgy történt. Az lett a jutalma érte a
jövendőmondónak, hogy máglyán megégették.</p>
<p>Most aztán felrakná már az elpusztított asszony leányára a
legdrágább kincseit, ruházná gyémánttal, rubinttal; de annak semmi
ékszerben sem telik kedve. Nem örül az semmi csillogó drágakőnek,
finom arany kösöntyűknek; mindig jó kedve van, csak olyankor
szomorkodik el, mikor Jónás valami drágasággal kinálgatja, mikor
gyöngyfüzért fon a nyaka körül.</p>
<p>– Nem kellenek én nekem ezek a kincsek, suttogja Szaffi
szomorúan. Az én kincsem nincs még a föld alul kiásva.</p>
<p>– Mi az a te kincsed?</p>
<p>– Azt én meg nem mondom. Találd ki magadtól.</p>
<p>– Anyádtól maradt rád?</p>
<p>– Bár maradt volna! <span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
"Page_75">-75-</a></span></p>
<p>Jónás aztán megint elbarangolt czigány telepére, bámulni éjente
a kohóból ömlő izzó érczzuhatagokat; s az alatt újra meg újra
elmeséltette magának a Czafrinka kínszenvedéseit: hogy talán majd
akkor megtudja, hogy mi kincset hagyott a bűvésznő maga után. De a
vajda nem tudott semmi kincsről. A mi mindenféle babonás czókmókja
volt a boszorkánynak, azt mind vele együtt megégették a máglyán,
abból semmi sem maradt meg.</p>
<p>Egyszer aztán tovább kérdezősködött a vajdától: hát azután mi
lett, mikor megégették a Czafrinkát?</p>
<p>«Akkor összeszedték a megmaradt hamvait, belerakták egy
vasládába, s azt elásták az akasztófa tövébe.»</p>
<p>Most már tudta Jónás, hogy hol van a Szaffi kincse!</p>
<p>– Tudod te, hogy hová lett elásva?</p>
<p>– Hogyne tudnám. Én tettem a gödör fenekére.</p>
<p>– Ne szólj senkinek semmit róla. Én azt a ládát azokkal a
hamvakkal el akarom onnan hozni.</p>
<p>– De ki vezet oda?</p>
<p>– Bizony te!</p>
<p>– De én nagyon félek.</p>
<p>– Mitől?</p>
<p>– Az ördögtől meg a hóhértól.</p>
<p>– Magam végzem azt el; te csak odavezetsz.</p>
<p>– Ha meglátnak, megfognak!</p>
<p>– Éjjel megyünk oda, mikor zivatar van!</p>
<p>– Én nem bánom uram. De ha az ördög ott kap kettőnket, téged
visz el: rólam azt hiszi, hogy fajtája vagyok.</p>
<p>– Hát akkor mit félsz tőle?</p>
<p>Csak a Medárdus napját várta meg Jónás: nagy zivatarral
végződött. Bizonyosra lehet menni. Negyven nap mindig lesz zivatar.
Az nappal is igen szép tünemény: éjjel még szebb. Mikor úgy
mennydörög, úgy veri a jéggel vegyes zápor a falakat, minden jó
lélek iparkodik födél alatt maradni. Akkor ugyan akár az egész
szegedi akasztófát ellophatják az Öthalom tetejéről. <span class=
"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
<p>Jónás kiszemelt magának a vajdán kivül még öt derék
czigánylegényt a javából, s egy éjjel hetedmagával útra kelt
Czigándiából Szegednek.</p>
<p>Minő út volt az! Keresztül azon a mocsáron, a mi a régi
térségeken így van megnevezve: «Morast, über den nicht
durchzukommen ist.» (Mocsár, melyen nem lehet áthatolni.) – A
czigány meg a czigánynak a lova keresztül gázolt rajta. A hol a
mocsár elvégződött, ott kezdődött a bozót, s azután a rengeteg
erdő, a mit nem lakott más, csak rőtvad, vaddisznó és farkas: csak
az átkanyargó lomha folyók partjain akadt egy-egy halásztelep sűrű
tövissel körül sövényelve a dúvadak ellen. A ki lefekszik a buja
fűbe aludni, mire fölébred, a ruhája mind tele van kigyóval.
Hatodnapra érkeztek meg a Tisza partjára, a honnan Szeged sánczait,
meg az Öthalom tetejéről égremeredő vesztőhely hat oszlopát
messzire meglátni.</p>
<p>Ott meglapultak nádkévékből rakott kunyhók alatt, s nappal
kialudták magukat, felváltva az őrtállókat, a kiknek embertől nem,
de a csordafarkasoktól kell őriznie a legelésző lovaikat.</p>
<p>Estefelé csakugyan megjött a mindennapos zivatar. Előre jelenté
a jöttét az ezernyi halászmadár, hojsza kócsag sivalkodása a nádas
fölött; meg a bögölyök millióinak boszantó rajai. Az ég
behúzódott.</p>
<p>– Siessünk át a tulsó partra, míg nyakunkba nem szakad az ég!
mondá az öreg vajda, s azzal mind a heten, mint megannyi lovon ülő
ördög, neki vágtattak a Tiszának s átúsztattak rajta.</p>
<p>Mire kikaptattak, sötét éjszaka lett.</p>
<p>Jónás egy szálas jegenyefa-csoportig vezette a lovas kisérőit;
ott a legényeket hátra hagyva, maga egyedül, az öreg vajdával neki
vágtatott az Öthalomnak.</p>
<p>A feketekék zivataros égtől élesen elvált a halmot koronázó
hatágú fehér épület. Szép kis korona! A vesztőhely.</p>
<p>Oda kellett tartaniok.</p>
<p>A zivatar szele hajtotta maga előtt a fenyéren az ördögszekeret.
<span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
"Page_77">-77-</a></span> Szeged városában harangoztak minden
toronyban, hogy a zivatart elfordítsák; de úgy látszik, hogy másutt
még jobban harangoztak; mert az mégis csak erre jött.</p>
<p>Csülökig ért a futóhomok a lónak s a szél is szembefútt.</p>
<p>Az a folytonos hempergő dörgés, az a folytonos szikrázó
villámpislogás a felhők között csalhatatlan előhirnöke volt a
jégesőnek.</p>
<p>– Siessünk vajda, hogy menedékbe jussunk.</p>
<p>– Szép kis menedék mondhatom! Az akasztófa alá.</p>
<p>Más szárnyék bizony nem volt, se távol, se közel.</p>
<p>Eljutottak a történelmi Öthalomhoz, a mit egymást eltemető
nemzedékek hordtak ottan össze az alföldi síkság közepett. Ebből
készültek mai időkben a föltámadt Szeged körtöltései, felemelt
utczái. A földvágó kapa ott költögeté fel egymás után Etele
hunjait, a marahán rézkardos vitézeket, egész a legalul fekvő
kőfejszés kelta harczosokig; hegyes fejű, lapos fejű, gömbölyű
tekekoponyájú, elmult nemzeteket. Legfelül a vesztőhely. Valamennyi
dicsőséges hősnek a csontja felett a haramiák és boszorkányok
megátkozott maradványai.</p>
<p>A roppant tömör négyszög-épületnek hat, magasra emelkedő oszlopa
volt, vastag vasrudakkal egymáshoz kapcsolva, minden oszlopból egy
támasztékon vaskampó meredt még elő. Néha napján a szél minden
kampók, de még a vasrudakon is sorban csak úgy kalimpáztatta a
légben tánczoló alakokat. Most épen csak egy libegett ott
magában.</p>
<p>Jónás és a vajda a vesztőhely kapuján bevezették a lovaikat, s
ott összebékózták, hogy el ne fussanak.</p>
<p>– Keressük meg azt a helyet. Mondá Jónás a vajdának.</p>
<p>Az öreg czigánynak a foga vaczogott féltében: «amáró dáde!»
mormogá magában a czigány miatyánkot; de sehogy sem tudott az első
mondásnál tovább eljutni: mert egyre közbecsapott a mennykő.</p>
<p>– Siessünk! a míg a jó idő tart! <span class="pagenum"><a name=
"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p>
<p>– Jó az ördögöknek!</p>
<p>– Látod-e már azt a jegyet?</p>
<p>– Hogy ne látnám? ott van a negyedik oszlop lábára mázolva
szénnel egy tiz küllős kerék: az a boszorkányok jele. Attól két
lépés befelé: a hol a lábad alatt döng a föld; ott van a Czafrinka
a vasládában.</p>
<p>Épen annak az oszlopnak a tetején himbálózott az a magányos
emberalak a kinyuló fogason.</p>
<p>– Megtaláltam. Fogd az egyik csákányt. Segíts ásni.</p>
<p>– Jaj uram, félek, hogy elvisz a devla!</p>
<p>– Ha visz, velem elvisz: hát aztán ki veri fel a patkót a
lovamra a másvilágon, ha te nem jösz velem?</p>
<p>Jónás maga vágta bele a csákányt elébb a földbe, a hol az
döngött a lába alatt s mikor a vajda látta, hogy nem csap fel a
láng a földből, vérszemet kapott s neki állt segíteni.</p>
<p>De annál jobban csapkodott le a láng az égből. A szörnyű
égzengés egy perczig nem tartott szünetet, s közbe zúgott a jégeső
kerepelése végig az avaron: igazi ítéletidő volt. A sirbontókat
védte a magas fal, a jégcsapás rézsút jött, nem érte a
fejeiket.</p>
<p>– Ásd a répát, ásd! ásd! Erre is tekints, arra is tekints!
dörmögé magában a vajda, áltatgatva magát azzal a tréfás mondással,
a mivel a gyermeket mulattatja az apja, az üstökét rángatva az
alatt gyöngéden: «ásd a répát ásd, ásd!»</p>
<p>Nagyot kondult a csákány a vasláda tetején.</p>
<p>– Itt van. Rátaláltam. Segíts fölemelni, szólt Jónás.</p>
<p>– Jaj, de nehéz; a lidércz ül rajta. Nem tudsz uram valami diák
mondást?</p>
<p>– Dehogy nem: «Ásáte, Kapáte». No ugy-e hogy megmozdult? Ez-e az
a láda?</p>
<p>– Csak látnám; de sötét van, s én nem vagyok bagoly.</p>
<p>– No majd mindjárt világos lesz: mereszd ide a szemed.</p>
<p>Lett is világosság, több a szükségesnél. A hétágú istennyíla
<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
"Page_79">-79-</a></span> épen oda csapott le recsegve, süstörögve
a vesztőhelyre! mintha az egész faltömeg tűzlángba borult volna,
kévemódra szétsugárzó szikráival egyszerre több helyen lecsapva s
aztán körülfutott az oszlopokat összekötő vasrudakon, veres izzóvá
téve valamennyit, végre szertelövellt a kiálló vaskampókból. Az
egész épület a nagy halommal együtt ugy rengett, reszketett a
rászakadó ég csapása alatt.</p>
<p>– No ez-e az a láda? sürgeté Jónás a vajdát.</p>
<p>De ez ijedtében úgy megnémult, hogy egy szónak nem volt ura.</p>
<p>Az a feje felett lógó harmadik ember pedig alkalmasint gondolt
valamint odafent; vagy talán a villám égette el a kötelét,
egyszerre csak a rázkodó oszlop tetejéről leugrott a vajda
nyakába.</p>
<p>– Jaháj! ordított az öreg dádé; engem már visznek.</p>
<p>– Nye bojsza! Biztatá Jónás úrfi. Nem bánt az már senkit. Nem
látod, hogy a keresztfiad, a kit tegnapelőtt akasztottak fel
lólopásért. Gyere, temessük el ebbe az üres verembe.</p>
<p>A vajda meggyőződött róla, hogy csakugyan nem az ördög az, a ki
a nyakára vetette magát.</p>
<p>Akkor aztán rendén elhantolták azt a pihenni vágyó embert abba a
csendes ágyba, a miből a Czafrinkát kivették.</p>
<p>A kiemelt vasládát Jónás felkötötte a lova hátára a nyereg
mögé.</p>
<p>A vajda nagyot fohászkodott a bevégzett munka után.</p>
<p>– Soha életemben sem kivánkozom többet az akasztófához!</p>
<p>A zivatar elvonúlt dörögve. Ott hagyott maga után egy télmezőt.
A messze síkság fehérlett a jégtől, a miben csülökig gázoltak a
lovak.</p>
<p>Ha most a karámokban, a cserények mögül kidugta a fejét a
pásztorember, a csikós, a gulyás s meglátta azt a két fekete alakot
végig ügetni lóháton a jégtől fehér mezőn, <span class=
"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> az ugyan
szentül megesküdhetett rá, hogy az ördögök jártak ott, ellopni az
akasztófáról a maguk keresztfiát.</p>
<hr class="tb" />
<p>Ugyanazon erdőn, bozóton, mocsáron keresztül, a melyen idáig
jött, vissza is törtetett Jónás egész Botsinkáig, anélkül, hogy
útközben emberi teremtéssel találkozott volna, a czigányok ki nem
beszélik azt.</p>
<p>Szaffi már kétségbe volt esve, el nem tudta képzelni, hova lett
az ura.</p>
<p>Jónás összeázottan, sárosan, tépetten, arcza, keze tele
töviskarmolástól lépett be hozzája.</p>
<p>– Tudod-e, hol jártam? ott voltam, a hol a te felásatlan
kincseid vannak rejtve. Felvertem: elhoztam.</p>
<p>Azzal elővette a felleghajtója alól azt a vasládát, s letette az
asztalra.</p>
<p>Szaffi vad sikoltással veté magát a ládára s két gyönge karjával
kebléhez szorítva, nyögé fuldokolva: «óh anyám! Te drága, kedves
anyám!» s azt a rozsdás vasat nem sajnálta csókjaival tetézni.</p>
<p>– Ez volt-e a kincsed, a mi után sóhajtoztál? kérdé tőle
Jónás.</p>
<p>Szaffi szavak helyett csak a szemeivel tudott válaszolni, de
azokban annyi hála, imádat, szerelem volt; annyi boldogság, üdv,
megdicsőülés sugárzott ki belőlük, hogy három versíró nem tudná azt
mind elmondani.</p>
<p>– Most hát boldog vagy már? kérdé tőle Jónás, az ölébe
vonva.</p>
<p>– Az vagyok. Az lettem. Csak még egy kicsiny kis óhajtásom van
hátra, ha azt is betöltenéd? ugy-e hogy megteszed? ugy-e hogy nem
tagadod meg?</p>
<p>S olyan hizelkedve czirogatta össze Jónásnak az arczát, hogy az
egész engedelmessé lágyulva mondá neki:</p>
<p>– Ugyan mit kérhetnél te én tőlem, a mit én te tőled meg tudnék
tagadni? <span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
"Page_81">-81-</a></span></p>
<p>– Hát csak azt az egyet, hogy engedd meg nekem, hadd tegyem én
el azt az én feltalált kincsemet olyan helyre, a hol az ilyen
kincsek állnak. Neked van egy nagy pompás családi sirboltod, a hol
fényes nevű ősapád, anyád nyugosznak, faragott márványkövek alatt.
Engedd meg, hogy hadd rejthessem el én is oda, a kit úgy szerettem,
a szegény czigányasszonyt: a máglyán megégetett, elátkozott
boszorkányt, de a ki nekem édes szülőm volt. Nem tudja azt meg
senki, úgy elrejtem ottan. Nem csufolnak ki érte; nem pironkodol
miatta. Csak én magam fogom tudni nyugvó helyét. Szentelt viz sem
éri, csak az én könnyeim, elrejtett koporsóját. – Engedj ennek az
én alázatos könyörgésemnek.</p>
<p>Jónás pedig mogorva ránczokba szedte a homlokát s azt mondá
Szaffinak:</p>
<p>– Nem én! Bizony nem engedem ezt meg! Hogy nekem lopva
odarejtsed az én fényes őseim közé az elitélt boszorkányt. Az
érdemeikkel dicsekvő, aranyos nevekkel kérkedő márvány síremlékek
közé egy névtelen puszta követ be nem hagyok állítani, a minek a
háta mögé szégyen, gyalázat van rejtve. – Hanem azt kivánom, hogy
ezek a hamvak, a miket te kincseidnek neveztél, meg legyenek
tisztítva az igazságtalan itélet szennyétől; arról a névről, a
mihez te azt a szót kötöd: «édes anyám», a szenny le legyen mosva.
Igen, azt kivánom, hogy fényes gyászkiséret mellett, fáklyákkal,
czímerekkel, halotti zsolozsmák éneklése alatt szállítsák e
hamvakat a megszentelt sírba, s fehér márvány-kő álljon a fölött,
arany betűkkel, a mik azt hirdessék, hogy a legjobb anya nyugszik
ott a fényes ősök sorában. Ezt fogom megtenni.</p>
<p>Szaffi azt hitte, hogy most repülnek az égbe mind a ketten.</p>
<p>– De hogy tudod te ezt megtenni? kérdezé remegve a kéjtől, a
gyönyörtől.</p>
<p>– Az az én dolgom lesz. Rögtön hozzá kezdek. Lehet, hogy egy
évig nem látsz; de híremet majd hallod; s mikor <span class=
"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> újra
meglátsz, az történik meg, a mit mondtam. – Addig ápold kis
gyermekeinket.</p>
<h2>FIAT VOLUNTAS TUA.</h2>
<p class="center">(Legyen meg a te akaratod.)</p>
<p>Soha jobbkor nem érkezhetett volna az a Botsinkay által küldött
pénz a császárvárosba. Mária Terézia minden oldalról ellenségtől
körülvéve, hadsereg nélkül, pénz nélkül állt annyi hatalmasokkal
szemben. Burkus, bajor, franczia, spanyol, olasz, muszka mind
összeröffent ellene.</p>
<p>A magyar karok és rendek ugyan nagy lelkesülten kiálták, hogy
«vitam et sangvinem!» de hozzátették, hogy «sed avenam
non…»<a name="FNanchor_2" id="FNanchor_2"></a><a href="#Footnote_2"
class="fnanchor">2)</a> A lelkesedést tett követte, hadseregek
támadtak elő a földből, s ime ugyanakkor a hadviseléshez való pénz
is támad elő a földből.</p>
<p>Ez új fordulatot adott a veszve hitt ügynek; a vereségre
diadalok következtek, a magyar csapatok Potsdamig száguldoztak, a
királyné trónja meg lett mentve. Jutalmak osztogattattak.</p>
<p>Tudta ám azt jól Botsinkay Jónás, hogy őt a háta mögött minden
ember «czigány-báró»-nak nevezi.</p>
<p>Volt valami jussa hozzá.</p>
<p>Olyan barna volt a képe, mint azoknak a szép czigánylegényeknek,
a kiknek az arczszinét mi sápadt európaiak úgy irigyelhetjük;
azonfelül is mindig szeretett a czigányok közt lakni. (Hát még ha
azt megtudnák, hogy czigányleány a felesége.)</p>
<p>«Czigány!»</p>
<p>Senki sem szereti, ha úgy híják. Senkinek sem tetszik ehhez a
nemzetiséghez tartozni. A szegény czigányt lenézi még a paraszt is.
A mely munka olyan utálatos, hogy <span class="pagenum"><a name=
"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> senkinek sem kell, azt a
czigányra bizzák; más munkához még közel sem eresztik, azt mondják:
«nem szereti czigány a szántást». Kergetik egyik falu végiről a
másikra, mert azt hiszik, hogy lop, csal, s boszorkányokkal
czimboráz. Ha ütik, nem szabad neki jajgatni, mert ha jajgat, akkor
kinevetik.</p>
<p>Hát még «czigány-báró»-nak neveztetni!</p>
<p>A czigány utolsó a parasztok között, a báró pedig utolsó az urak
között. (Minthogy «a bárónál kezdődik az ember», annálfogva
felülről lefelé ő nála is végződik.)</p>
<p>Minthogy pedig Jónás ezt a titulust le nem koptathatta magáról,
azt gondolta ki, hogy ő azt fényesre fogja kicsiszolni. Kivívja a
becsületét a czigány névnek – csak azért is.</p>
<p>Azt tette, hogy az új telepből összeszedett százötven
czigánylegényt a javából, a kik legjobban meg tudták ülni a lovat
szőrén: azoknak csináltatott zöld dolmányt, veres nadrágot, fehér
csákót; felfegyverezte őket huszárok módjára. Aztán maga állt a
svadrony élére, úgy vezette fel őket a nemesi táborba.</p>
<p>Ezzel is megjárta, mert a mint bemutatta a csapatját a büszke
generálisnak, az ezzel a szóval pipázta le:</p>
<p>– Itt most nincs foltozni való vasfazék.</p>
<p>Azzal hátra küldték őket a bagázsiás szekerek mögé, s
komiszárust rendeltek melléjük, a ki a tiz körmükre vigyázzon.</p>
<p>Jónás abban az egyben csakugyan czigány természetű volt, hogy a
gorombaságért nem szokott soha felpattanni: eltette, mint a
vaczkort, csepü közé, a míg megpuhul. Más úrfi az ilyenért bizony
kihítta volna egy szál kardra a generálist.</p>
<p>Ő várt a maga sorára. Majd eljön az!</p>
<p>Csak egyszer nagy ütközet legyen!</p>
<p>Az is megjött.</p>
<p>Nem azért kivánta pedig ezt olyan nagyon Botsinkay Jónás, mintha
feltett szándéka lett volna a csata napján <span class=
"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> kivont
karddal az öklében csodadolgokat hajtani végre a maga fekete serege
élén. A czigány csak olyankor verekszik, ha nagyon megszorítják s
nincs más menekülés, akkor aztán megmutatja, hogy mit tud?</p>
<p>Pedig milyen szép lett volna ez a következő mondás az ütközet
után:</p>
<p>«Eddig feketék voltunk a naptól, most fehérek lettünk a burkus
vértől!»</p>
<p>Ez bizony mondatlan maradt, – Botsinkay czigány dandárja össze
sem mérte a kardját az ellenséggel. Hanem azért tett annál sokkal
nagyobb szolgálatot a hadseregnek. A burkusok tönkrezúzták az
ütközetben a császári seregnek hatvannégy ágyúját. Botsinkay
czigányjai aztán neki gyűrkőztek, s másnapra valamennyi összetört
ágyúszekereket és talpat ismét összekovácsolták; az invalidus
ágyukat megint ki lehetett állítani a csatatérre.</p>
<p>– Hát van-e már foltozni való vasfazék? kérdezé e hasznos műtét
után Botsinkay a gúnyolódó generálistól. Ez volt az ő
boszúállása.</p>
<p>A generális aztán nagyon megdicsérte ezért a jó szolgálatért, s
a csapatjának hivatalos czímet adott: «tábori kovács dandár»-nak
nevezte. Jónást pedig megtette «főstrázsamesternek» ennél a
csapatnál.</p>
<p>Hű szolgálataiért hivatalosan is czigánybáró lett a neve.</p>
<p>Nem csinálhatott olyan jó dolgot, nem érhette olyan kitüntetés,
hogy ezt a gúnynevet még az is mind jobban bele ne tetovirozza a
bőrébe.</p>
<p>S nem haragudott érte!</p>
<p>Eszébe jutott Szaffi odahaza, – meg az a két kormos purdé!</p>
<p>Látnátok csak azt a két pár nagy fekete szemet, a milyen nincs
senkinek a világon, csak a czigány gyerekeknek!</p>
<p>Csakhogy ezeket nem volt szabad mutogatni.</p>
<p>Botsinkay Jónás egy szép napon meghivást kapott Bécsbe. Rögtön
felutazott; egész úri pompával, négylovas <span class=
"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> hintóban,
czifra kisérettel. Már akkor a helyreállított uradalma is olyan
nagy jövedelmet hajtott, hogy nem kellett szégyenkednie semmi
mágnások előtt.</p>
<p>A királynő nagy kitüntetéssel fogadta őt Bécsben, s ennélfogva
az udvarnál egyszerre kedves emberré lett; kiváltképen mivelhogy
mindenki azt hitte róla, hogy ő még nőtlen legény. És ő nem merte
megvallani senkinek, hogy feleséget hagyott otthon, a czigány
Szaffit.</p>
<p>A királynő csakhamar bárói czímmel ruházta őt fel és ezredesi
ranggal, annál a huszárcsapatnál, a melyet Jónás saját költségén
szerelt fel, s a melynek az élén aztán egy kis hadi csete-patéban
is résztvett s ott elég vitézül viselte magát.</p>
<p>Hanem, valljuk meg az igazat hogy nem érezte ő magát jól sem az
udvari fény közepett, sem a dicsőség mezején. Mással volt tele a
szíve.</p>
<p>Megjött már a báróság is, a mikor épen nem is cserkészett rá, de
mikor már a vállán hordta, akkor tapasztalá, hogy de még csak egy
csizmasarokkal se lett magasabb tőle, mint azelőtt volt. Minden
dicsőségnél többet ér az a kis csendes szoba ott a botsinkai
kastélyban, a hol a Szaffi varrja a kis fiúknak a tarka
ingecskéket. (Már akkor valának ketten.) Csakhogy ezt nem merte ám
senkinek elmondani.</p>
<p>Az első békekötés örömére nagy ünnepélyt rendeztek az udvarnál,
hivatalosak voltak arra a legújabb nemesi méltóságra emelt magyar
családok is. A bájos királyasszony udvarához vonta a nemzet
előkelőit, a mi csak szépségben, vitézségben és gazdagságban sok
közül kiválik. – Az ilyen udvari bálokból Jónásnak sem lehetett
kimaradni. Hisz a mi a tánczot illeti, akármifélét csak egyszer
kellett neki látni, hogy azt eltanulja, nem csak ilyen tánczokat
tanult ő, hanem hegyével fölfelé állított kardok között, égő
gyertyával a feje tetején. Biz a legújabb franczia kontratáncz sem
került neki nagy fejtörésbe. <span class="pagenum"><a name=
"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p>
<p>De azért mégis megtörtént vele az a szégyen, hogy az udvari
bálban, a hol neki is részt kellett venni a colonneban úgy
elbámészkodott, hogy minden figurát elrontott; s a tánczosnéját
olyan méregbe hozta, hogy az utoljára a legyezőjével a vállára
csapott s megdorgálta, hogy mit ügyetlenkedik.</p>
<p>Pedig hát teljes oka volt Jónásnak az elmélázásra; mert az
átellenes párnak a szebbik fele meglepően hasonlított az ő egykori
imádottjához, Arzéna kisasszonyhoz. Csakhogy ez a módi viselet, meg
az arczfesték, a puderezett hajépítmény, a szépség-flastromok némi
idegenséget kölcsönöztek a megjelenésének. Aztán nem is nevetett,
mikor ő rá nézett, hideg, feszes maradt. De azért mégis ő volt az
valósággal, ezekbe a szemekbe de sokat nézett Jónás úrfi, mikor még
csak úrfi volt! Ezek a párduczszemek!</p>
<p>S aztán folyvást egy gondolat háborgatta: az a bolond ötlet,
hogy mi lenne belőle, ha ő most csak egyszerre a tenyerére vetné
magát s a sarkantyús csizmáival az ég felé sasirozna szemközt az
eléje kontrázó szép kisértetnek. Majd az ördög vitte el a nagy
kivánságtól, hogy ezt megcselekedje. Egészen bele is izzadt ebbe a
kontratánczba.</p>
<p>A mint annak vége volt: valaki hátulról a vállára üt, s «báró
úrnak» szólítja.</p>
<p>Jónás báró az ő régi kedves barátját, Feuerstein bárót látja
maga előtt.</p>
<p>– Ah! hát te «is» itt vagy! mondja neki.</p>
<p>– Barátom, én itt itthon vagyok, subsummál gyöngén Feuerstein;
én a királynőnél udvari kamarás vagyok.</p>
<p>Nem is úgy értette Jónás, hanem: hogy «te is itt vagy, a hol
Arzéna kisasszony»!</p>
<p>– Hát a báróné is itt van?</p>
<p>– Nem. Az otthon maradt. De ne beszélj te az én bárónémról;
hanem a magadéról. <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
"Page_87">-87-</a></span></p>
<p>– A magaméról? (Jónás megszeppent, no most mindjárt kipattan a
Szaffival kötött titka.)</p>
<p>– Igen. Ő felsége maga rendezte úgy, hogy a kontratánczban te
szemközt kerülj a szép Arzénával s gyönyörködött a bekövetkezett
sikerben, a mit a te furcsa zavarodba jöveteled elárult. Ő felsége
már értesülve van felőle, hogy te megkérted Arzéna kisasszony
kezét; az ő kegyessége elhárított minden akadályt, a mi közöttetek
állt: Loncsár uramat magyar nemessé tette, tégedet báróvá.</p>
<p>Hej, de hosszúra nőtt Jónás úrfinak a bárói ábrázatja erre az
örvendetes tudósításra.</p>
<p>Nem szólt semmit, csak a kedves barátjának a kezét
szorongatta.</p>
<p>– De ne törd össze a kezemet csupa háládatosságból. Hiszen igaz,
hogy én voltam a legmelegebb szószóló melletted a királynőnél.</p>
<p>Tudta ezt Jónás bég nagyon jól. Annak a galamb vitte levélnek
minden szavára jól emlékezett.</p>
<p>(«Köszönöm a grácziát! mondogatá magában. Bárói koronát már
kaptam, hét ággal, ha Arzénát elveszem, még két szarvat kapok
hozzá: grófi korona lesz belőle; nem, ilyen könnyen nem akarok
gróffá lenni!)</p>
<p>Hogy húzza ki most a lábát ebből a kelepczéből?</p>
<p>Hiszen hogy Arzéna kezét megkérte, az igaz. Arról a levélről
pedig, a mit a galambbal együtt elfogott, nem beszélhet; mert azért
kikorbácsolják. Legjobb volna felfedezni, hogy már van felesége; de
a természetes esze azt súgta neki, hogy ezzel még ne álljon
elő.</p>
<p>Kivel közölje itt a szorongattatást? Teljes életében mindig azt
látta, tapasztalta, hogy a magas uraságokban nem jó bízni.
Szerencséje, hogy jó adag bolondság volt a fejében. A királynénak
pedig volt egy kedvencz udvari bolondja. (Valamikor magyar
kálvinista diák volt.) Botsinkay ezt a másik bolondot választotta
ki kebelbarátjának, annak tárta fel minden titkát az otthon hagyott
feleségről. <span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
"Page_88">-88-</a></span></p>
<p>– Jaj komám, ez nagy baj neked, mondá a királynő bolondja.
Tudod, hogy itt az udvarnál sokat adnak a jó erkölcsre. A te
házasságod vad házasság; mert az egyházi kánonok ellen köttetett,
tanúk nélkül, kihirdetés nélkül. Az ilyent a mi királynőnk
szigorúan bünteti. Van Bécsben egy rettenetes törvényszék, a minek
«szűzességi tribunál» a neve. Ez tartozik evidentiában tartani
minden alattvalónak az erkölcseit, de különösen a nemesekét és
főtisztekét, s jaj annak, a kit ez hibában talál. Ebben az egy
vétségben a királyné nem kegyelmez meg senkinek. – A mely
asszonyféle a férjének nem törvényes felesége, az elveszett erre a
világra nézve. Van Bécsben egy nagy javító börtön, a hová az ilyen
állapotban talált asszonyokat bezáratják, s nem hiszem, hogy olyan
tele volna ez a börtön, hogy a te Szaffid is el ne férne még benne.
Téged pedig, ha ez kitudódik, száműznek az udvartól, megfosztanak
rangodtól, czímedtől, még a birtokod is utána mehet. Nagy bolondság
ez, hallod-e! Hanem hát a bolondságot csak bolondsággal lehet
helyrehozni. Holnap nagy ebéd lesz az udvarnál, a melyre te is
hivatalos vagy. Ebéd után tartsd magad a királyné közelében, s
aztán a többit majd bizd rám. Te csak tedd magadat mentül
ostobábbnak.</p>
<p>– No az nekem nem nagy megerőtetésbe fog kerülni.</p>
<p>Másnap az udvari ebéd végeztével, az áhitatos királynő rendelete
szerint az egész vendégseregnek asztalbontás után el kellett
mondani fenhangon a miatyánkot latinul.</p>
<p>Az udvari bolond ott állt Jónás háta mögött. Egyszer csak
elkaczagja magát az imádság között.</p>
<p>Az ima végeztével a királynő haraggal kérdé a bohócztól:</p>
<p>– Mit nevetett kend az ima közben?</p>
<p>– De már hogy ne nevettem volna, felséges asszonyom, mikor ez a
czigánybáró a helyett, hogy «fiat voluntas tua» azt imádkozza, hogy
«fiet voluptas sua» (meglesz az ő gyönyörűsége).</p>
<p>Jónás elég ostoba képet csinált hozzá, hogy most már
<span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
"Page_89">-89-</a></span> mindenki nevessen rajta. Csak a királynő
nem. Ő nem szerette, hogy a szent dolgok felett tréfálózzanak.</p>
<p>– De hát tanulja meg a helyes mondatot! Fiat voluntas tua!</p>
<p>– Megtanulja biz ez, a jámbor; ha fölirod neki kegyesen erre a
papirosra.</p>
<p>A bohócz egy összehajtott papirt tett a királynő elé az
asztalra, készen tartva az iralt is hozzá.</p>
<p>Miért ne tette volna meg neki azt a királynő; oda irta neki szép
férfias gömbölyű betűkkel: «fiat voluntas tua».</p>
<p>– De már a nevedet is rajzold alá, hadd idvezüljön tőle az a vad
pogány.</p>
<p>A királynő jó kedvében volt: jó hírek jöttek Angliából; ezt is
megtette a bolondja kértére.</p>
<p>– No most erre két heti időhaladékot kérek! mondá a bohócz; az
alatt, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy betanítom
annak a vad bárónak ezt a hosszú mondást.</p>
<p>Az egész udvar nevetett szegény czigánybáró rovására.</p>
<p>Mikor pedig különvehették egymást, akkor a bohócz kitárta azt az
összehajtott papirost s megmagyarázta Jónásnak, hogy mi van annak a
belsejébe írva. Az ő folyamodása volt az a királynőhöz, a miben
először is az van kérve, hogy a királynő őtet és Szaffit a
tudatlanságból eredt vétség terhe alól kegyesen oldja fel;
másodszor, hogy engedje meg neki a törvényes egybekelést gyermekei
anyjával, Szaffival, a kinek egyéb neve nem ismertetik, és
harmadszor, hogy a püspökség tegye deficientiába a botsinkai papot,
s rendeljen helyébe más plébánost.</p>
<p>Ezt az instantiát szentesíté a királynő a hátlapra írt nevével
és a «fiat voluntas tuá»-val.</p>
<p>– Már most ezzel vágtass haza Botsinkára s addig vissza ne jöjj,
míg feleségeddel együtt nem hivat a királynő.</p>
<p>Jónás báró nyargalt haza lóhalálában s vitte a királynő
<span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
"Page_90">-90-</a></span> jóváhagyó levelét püspökhöz,
kormányzóhoz. Semmi kifogás nem lehetett ellene.</p>
<p>Hanem mikor Szaffinak is elmondá a dolgot, őszintén bevallva az
egész csalfaságot, akkor a nő a lábaihoz borult s zokogva
könyörgött: «Ne tedd ezt jó uram! Nem szabad a koronás királynővel
neked tréfát űznöd. Nagy baj támad ebből. Hagyj engem világgá menni
a két porontyommal, mintsem én miattam veszélyt vonj magadra. Vedd
el a szép úrnőt, a kit a királynő neked szánt jegyesül, ne gondolj
én reám. Nagy a világ, elférek én benne; ha esem, nem esem nagyot;
de ha te elesel, az ország veszít vele. Ez az egész vidék mind
árvaságra jut.</p>
<p>De Jónás felemelte Szaffit a földről keblére: «és ha akkorát
esném is, hogy a fejemmel a Tátrát ütném meg, s a sarkammal a
Vellebit hegyet: még sem hagynálak tőlem elszakíttatni soha téged.
Inkább vegyék el minden rangomat, kincsemet, birtokomat;
kergessenek világgá: készebb vagyok veled együtt futni,
czigány-sátor alatt lakni; kötélen tánczolással, bukfenczezéssel
keresni a kenyeremet, a hogy nevelő apám kereste. Ha egyéb nem
maradt rám a koldusoktól, az az egy rám maradt, hogy egymást el nem
hagyják!»</p>
<p>Erre a szóra aztán Szaffi büszkén felemelte a fejét; arcza
egészen átváltozott: olyan lett, mint egy fejedelemasszony.</p>
<p>– Akkor tehát vezess az oltárhoz. Megtudod, hogy nem
érdemetlenre vesztegettél ennyi hű szerelmet!</p>
<p>Botsinkai Jónás most már minden törvényes szertartást
megtartott, a hogy parancsolva van. A pécsi püspököt kérte fel az
esketésre.</p>
<p>Mikor a püspök azt kérdezte a menyasszonytól, hogy mi a neve? mi
a vallása? Szaffi szelid, csendes hangon felelt meg rá.</p>
<p>– Igen is, van nevem. Apám volt Szaffi Kuli khán, a tatár
Ghiraiak nemzetségéből, Mehemed, temesvári basa leányának férje.
Anyám keresztyén volt. (Isten nyugtassa <span class=
"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> meg!) a
szent keresztségben Zsófia nevet kaptam! itt vannak az irások, a
mik mind ezt bizonyítják. Sok esztendő előtt, mikor az atyám
halálán volt, elmondá anyámnak ezt a titkot, hogy hová vannak
elrejtve Mehemed basa kincsei, s elküldött bennünket
Magyarországra, hogy legyünk ott, azon a helyen, és várjunk rá, míg
egyszer a Botsinkay család ivadéka visszakerül a bujdosásból s
birtokát elfoglalja: akkor közöljük vele azt a titkot. Nem voltunk
boszorkányok, nem voltunk bűvésznők; egy titkot őriztünk. A mi
azután történt: Isten akarta, hogy így történjék.</p>
<p>E megoldás után, természetesen, a királynő haragja is
lecsillapodott, Szaffi mint fejedelmi vér jelenhetett meg az
udvarnál, s szépségével ott is diadalt nyert.</p>
<p>A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kanahánban mind a
mai napig virul és hatalmas, s tagjai grófi koronát hordanak, a
minek az ágait bizony nem a feleségeik révén, hanem a maguk
érdemeivel szerezték.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
"Page_92">-92-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93"><br />
-93-</a></span></p>
<h1>MINDEN POKLOKON KERESZTÜL</h1>
<p class="center">TÖRTÉNETI REGÉNY <span class="pagenum"><a name=
"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> <span class=
"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95"><br />
-95-</a></span></p>
<h2>ELSŐ RÉSZ.</h2>
<h3>I.</h3>
<p>Előre bocsátom, hogy ez nem valami költött mese; mert ha az
volna, vakmerőnek kellene neveznünk azt a képzeletet, a mely
ilyenre vetemedett; hanem valóságos igaz történet, melynek krónikai
vázlata kéziratban megtalálható, zsombori evangelikus lelkész
Rozsondai László úrnál, Orbán Balázs tudós történetirónk bizonysága
szerint; – az akkori korszak rajzolásához való adatok is a
valóságból vannak véve, a leghitelesebb kútfők nyomán; – és így
minden kételkedés nélkül olvashatja azt mindenki s ha némely
eseményt rendkívülinek fog benne találni, magyarázza meg neki azt a
rendkívüli idők szelleme.</p>
<p>Az erdélyi «királyföld» határán egy gúlaalaku hegy tetején áll
Zsombor vára; a minek a hovatartozása felett örök időktől fogva sok
vita volt. A szászok azt vitatták, hogy ő hozzájuk tartozik, mint
Kőhalomszék határvára, a székelyek szintén magukénak állították; a
vár maga is hol ide, hol amoda költözött, a szerint a mint a vár
birtokosa az erdélyi vajdával jó barátságban, vagy
ellenségeskedésben élt, de egyszer megtörtént vele az a csoda, hogy
még a szászszéknek a fővárát is elhozta magával a székely földre:
Kőhalom várát, a mit ők «Reps»-nek neveznek, a rómaiak pedig hajdan
«Romadivum-nak» hittak. Hogy ez mint történhetett meg, az ebben a
mi történetünkben érthetővé lesz téve.</p>
<p>Zsombor várát a tizenharmadik század második tizedében
<span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
"Page_96">-96-</a></span> Lebée László székely gróf birta. A
székelyeknél ugyan csak «primor»-oknak hitták az előkelő várurakat;
hanem Lebée László aként jutott a grófságához, hogy ő is egyike
volt annak a száz székely testőrnek, a kik Visegrádon a király
mellett voltak, s Gertrud királyné idejében jó dali tánczos volt:
akkor kapta ezt a czímet, több más korabeli leventékkel együtt.
Gertrud királyné siralmas esete után aztán hazajött Lebée László is
Erdélybe, itt megházasodott, elvette Homoród-Szent-Mártonról a
gazdag Tompa Márton leányát, a kivel sok világi kincset kapott; de
minden kincsnél és vagyonnál drágábbat e megbecsülhetetlen jó nőnek
szivében, a kinek történetéhez hasonlót nem egyhamar hall az ember.
A nőt Máriának hitták: árva leány volt, apja anyja korán elhalt, az
öcscsét is, Annát odavette magához a férje a várába, a hol
mindenben bősége volt.</p>
<p>Már több mint két esztendeje volt férjnél Mária, és az ég még
mindig nem áldotta meg gyermekkel, a mi nagyon búsította.
Megkisértett mindent, a mihez az ilyen gyász esetén tisztességes
nők folyamodni szoktak; (mert valóban épen olyan gyász az, mikor
valaki, a kit nagyon szeretnének, nem születik, mint mikor valaki,
a kit nagyon szeretnek, meghal.) Szent fogadásokat tett, elment
bucsura gyalog a csodatevő Boldogasszony képhez, arany
klenodiumokat tett le az oltárra, sőt saját kezével himzett egy
oltárszőnyeget a szűz anya képével, de az mind nem használt; már a
javasasszonyokhoz is folyamodott, s ámbár annyira nem hagyta
rábeszéltetni magát, hogy bájitallal, kenőcsökkel tegyen
kisérletet, a miket tilt a jó erkölcs; de az ártatlanabb babonákat
nem hagyta megkisértetlen, a mik arra vannak kigondolva, hogy a nő
mi módon nyerje meg a maga urának igaz szeretetét. Hogy ennek
annyiféle babonája van, az mind csak azt bizonyítja, hogy mi sokat
kellett a szegény nőknek szenvedniök világteremtése óta ebben a
nagy dologban!</p>
<p>A szegény úrasszony e közben azzal áltatta a szivét,
<span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
"Page_97">-97-</a></span> hogy ha valami várbeli asszonyának volt
kis gyermeke, azt vette magához, hogy legyen a kit gyügyögtessen, a
kinek a gagyogását hallja, s a kit utána hordjanak, hogy azt
hihesse valaki, az övé.</p>
<p>Egyszer aztán egy vajákos asszony azt mondta neki, hogy «végy
magadnak tükröt» – mivelhogy abban az időben a székely asszonyok
nem használtak tükröt, azt tartva, hogy nem jó abban nézegetni az
asszonyembernek a saját orczáját: mert a míg szép, addig csak
hivalkodóvá teszi a tükörbe tekintés, ha pedig egyszer elkezdi a
szépségét veszteni, akkor meg csak bánatot okoz neki. Azért jobb
azt nem hozni a házba. Mária most aztán kérte az urát, hogy
hozasson neki egy tükröt, a mit az szivesen meg is tett. A tükör
aztán azt mondta neki: «szép vagy! szép vagy! de még sem olyan
szép, mint az öcséd, a szép Anna.» – De még ebből nem értett
semmit.</p>
<p>Végre elmondta a lelki fájdalmát a gyontató atyának, hogy talán
valami bűneért látogatja ekép az Isten.</p>
<p>A gyóntató atya bölcs férfiú volt s azt a tanácsot adta
Máriának, hogy «add férjhez öcsédet, Annát.»</p>
<p>És Mária még ebből sem értette meg a titkot, a minek a
sejtelméhez hiányzott a lelkéből minden fogalom.</p>
<p>De azért szentirásnak vette a gyóntató atya tanácsát s rajta
volt, hogy az öcscsét, Annát minél elébb konty alá kerítse. Ne
mondja aztán a tükör, hogy «van náladnál szebb is a háznál.»</p>
<p>Nem is kelle pedig messze menni az alkalmas vőlegény
keresésével. Ott volt a szomszéd Kőhalom ura, gróf Henning
Brüniszkáld lovag, a ki gyakran átjárt Zsombor várba, s sólymot,
agarat hordott ajándékba Anna leányasszonynak, jó indulata jeléül.
Az nem is titkolta, hogy Annát szeretné elvenni: csak neki adnák. S
a szász gróf szép deli levente volt, sürű, világosszőke hajjal,
nagy, őszinte, szép kék szemekkel, piros, derült arczával, s
bajvivó termetével. Vitézi tornában is tört már lándzsát Anna
tiszteletére s az ő szalagját viselte <span class=
"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> a kalapja
mellett. És a mellett olyan jó fiú volt, mint egy falat kenyér:
mindenre készen állt, a mit csak kivántak tőle; ha azt mondták
neki, hogy ugrasson be lóháton a jégzajos folyóba, megtette s ha
azt mondták neki, hogy üljön le a porba a kis gyerekekkel pitykövet
játszani, hát azt is megtette. Pedig sok ilyen próbát ki kellett
neki állani az ő jó barátjától, Lebée Lászlótól, a kivel együtt
gárdistáskodtak Visegrádon, az udvarnál. Mikor megkérte tőle Anna
kezét, azt mondta neki Lebée László: «elébb tanulj meg magyarul, ha
egy év alatt megtanulsz: neked adom.» Az udvarnál nem tanulhatta
azt meg Brüniszkáld, hanem lement a faluba s ott megtanult magyarul
két hónap alatt. Akkor megint azt mondta neki Lebée László: «hja,
édes játom, te idegen vagy, s székely leányt idegenhez nem adunk;
mert a mi törvényünk az, hogy az idegennel nősült székely nő minden
vagyonát elveszti. Ha az Annát el akarod venni, elébb légy
székelylyé.»</p>
<p>Brüniszkáld még erre is ráállt. Pedig az nem ment országbontás
nélkül. Neki elébb ki kellett jelentenie, hogy a maga várával,
Kőhalommal átlép a székely Udvarhelyszék területébe. E miatt az
egész szászság majd megölte; a szebeni szász gróf égre-földre
protestált az átszökés ellen: fenyegette, hogy ostromot visz rá; de
Brüniszkáld azzal mind nem törődött: olyan jó fiú volt, minden
boszuságot eltürt, még is beállt székelynek, s behagyta a szőke
haját fonni három üstökbe, gyöngyös szalagok közé, a hogy akkor a
székelyek viselték.</p>
<p>Ennél erősebb próbára csakugyan nem lehetett már állítani a
derék szász ifjút, annálfogva nem maradt hátra más Lebée Lászlónak,
minthogy kitüzze a menyegző napját, a mikor aztán csakugyan oda
kell adni az Annát a derék Brüniszkáldnak.</p>
<p>És ennek a napnak úgy örült előre – nem a menyasszony, – hanem a
nénje Mária. Valami szent sugallat azt mondá neki, hogy ettől a
naptól kezdve majd ő tökéletes boldog nő fog lenni aztán.
<span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
"Page_99">-99-</a></span></p>
<p>De nagy teketoriával jár ám az ilyen székely lakodalom;
annyiféle ürügye van a huzás-halasztásnak, hogy nagy csoda, ha a
szerető szivek meg nem unják a várakozást.</p>
<p>Nyolcz nappal elébb megtartják a «Siratót». Azon az
egybekelendők minden férfi és nő gyermekkori pajtásának össze kell
gyűlni s a társaságukból kiváló párt vigan elsiratni. Ezután jön az
eljegyzés.</p>
<p>Azután jön a hivatalos leánykérés: egész segédszemélyzettel,
násznagyokkal, vőfényekkel, nagy nyoszolyókkal, kis nyoszolyókkal.
A leányos ház ura nem akar semmit tudni az egész eljegyzésről: soha
hírét sem hallotta a kérő leventének; utoljára bottal kergeti ki
valamennyit. Akkor maga jön vissza a násznépével a vőlegény s
erőszakkal töri be az ajtót s követeli a menyaszonyát, különben
kárt tesz a házban! Arra aztán előhoznak neki egy sánta, pupos vén
banyát; itt van hát a mátkája, vigye el: sorba hordják a világ
minden rútját eléje, hogy válogasson belőlük, míg végre nagy
nehezen előteremtik az igazi szerelmesét. De akkor meg agyon
faggatják bolondnál bolondabb kérdésekkel; a mikre magától kell
neki kitalálni a feleletet, addig nem kapja meg a leány kezét. Ha
annak vége van, következik a moringolás: a kelengye adása, vevése:
kegyetlen szerződéseknek csomóra kötése. Még aztán egy csuprot le
kell lőni nyillal egy magas szálfa hegyéről, addig nem lehet menni
az esküvőre; aztán következik egy hosszú lakoma, a minek vége
várhatatlan ételfogásaihoz a vőfények verseket mondanak.
Asztalbontás után meg a végtelen táncz: a miben a menyasszonynak
sorban kell egyet lejteni a násznép valamennyi férfiával, öregéval,
ifjával. A vőlegény maga is szeretne már hozzá jutni, hogy egyet
tánczolhasson vele; de mindig elkapja más az orra elől, s addig ki
nem adja, míg váltságot nem fizet érte. – Végre egyszer aztán
széttaszítja két öklével Brüniszkáld az utját álló sokaságot s
megragadja kezénél fogva a szép menyasszonyát, át is öleli a
derekát s azt kiáltja: «no most már mégis csak <span class=
"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> az
enyém vagy!» S aztán int a czifra selyemkendővel a hegedüsnek és
trombitásoknak, hogy most már az ő nótáját huzzák: a vőlegény
tánczát.</p>
<p>Rázendítik szépen. Brüniszkáld délczegen lejti a dali tánczot,
bájos szép aráját kezénél vezetve. «Bizony szép egy pár ez!»
mondogatja fenszóval minden ember. De összeillenek! – Mária
szemében is ragyognak könnyek. Az öcscse boldogságán örül, de talán
a magáén is.</p>
<p>Ekkor, midőn legjavában lejtik a vőlegénytánczot, kivül a
tornáczról belebődül a vidám zenébe valami bus kürthang; az ajtó
felnyilik s belép rajta, feltett tollas süveggel a fején, mellén az
ország czimerével, egy pánczélos alak, a kinek az orczája rémületet
gerjeszt marczona tekintetével; de még szörnyűbb az arczánál az, a
mit a kezében magasra emel: egy vértől csepegő pallos.</p>
<p>A zene elnémul, a vigság megszünik; a palloshordó alak megáll a
tánczterem közepén s sok kiabálástól félig berekedt hangon így
rivall:</p>
<p>– A király nevében! Vitézlő székelyek, primórok és lófők! Én, az
ország pristáldja, felhivlak titeket, hogy azonnal lóra, fegyverre
kapjatok, hadseregbe gyüljetek, a «vitéz sereg» azonnal táborba
szálljon, a «gyönge sereg» hirmondásra készen álljon, a «tehetetlen
sereg» a várakba felvonuljon. A véres karddal hivlak a király
nevében ősi szokás szerint, én az ország pristáldja. Teljesüljön a
törvény!»</p>
<p>Azzal megfordult a sarkán a czímeres alak, s a mily merev
ünnepélyességgel jött, olyannal távozott a teremből.</p>
<p>Tudnunk kell mindenek előtt, hogy a székelyeknek kemény
törvényük volt arra, hogy mikor a király körülhordatja a véres
kardot, akkor minden felnőtt férfiúnak lóra fegyverre kell kapni és
menni az ellenség elé s egy egész hónapra való eleséget vinni
magával. Nagy csoda, hogy egy betörő ellenség tovább tartson, mint
holdujságtól holdfogytáig, ha folyvást kopogtatja a fejét a székely
<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
"Page_101">-101-</a></span> a buzogánynyal. Ez tehát igen jó
törvény volt. – Egyéb adót úgy sem fizetett a székely. Csak
olyankor, ha a királynak fia született, billogoztatott el minden
kapu birtokosa egy ökröt a királyfi számára. Bárcsak több ökröt
billogoztak volna el!</p>
<p>A jó Brüniszkáld tehát ráhagyta magát beszéltetni, hogy a
menyegzője kettőbe szakadtával, egyedül, menyasszony nélkül
baktasson haza a várába s összegyüjtve a zászlója alá valamennyi
harczosait, levonuljon a székelyek táborába, a kik mind Aranyos
széken az Aranyos víz rónáin gyültek össze táborokba: mintha onnan
várnának valami ellenséget.</p>
<p>Otthon maradt atyafiai, a szászok, ki is csufolták jól: «Látod!
úgy kell neked! Minek csaptál fel székelynek? Most nem kellene
táborba szállnod.»</p>
<p>Mikor aztán már nagyon sokan gyülekeztek össze a táborban,
egyszer csak jön nagy énekszóval onnan a Királyhágó felől egy
bucsujáró sereg feléjük. Csupa zarándok volt az, hosszú keresztvégű
botokkal a kezében, a palástján, meg a kalapja mellett
csigahéjakkal, a mellükön pedig kereszttel. Előttük lovagolt egy
veres barát, szamárháton, szentképes zászlóval a kezében. Volt
abban a zarándok seregben mindenféle nemzetbeli szerzet: még
olyanok is, a kiknek soha hirét sem hallották a két magyar hazában
azok, mind deák zsolozsmákat énekeltek.</p>
<p>Mikor odaérkeztek a tábor közé, a vezérlő szerzetes leszállt a
lováról s azt kérdezte, hogy kik ennek a seregnek a vezérei. Épen
Brüniszkáld lovagtól kérdezte: annak volt a legfényesebb
vértezete.</p>
<p>– Hát ki volna más, mint én, meg a süvem, vitéz Lebée László
itten.</p>
<p>A szerzetes erre megölelte, megcsókolta Brüniszkáldot, a mi
annak sehogy sem volt kedves, mert olyan szaga volt, mint mikor a
penész, meg a hagyma összeházasodik. Hanem hát ez csak azt
bizonyítja, hogy a jámbor zarándok vezér többet lakott földalatti
odukban, mint a fényes <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
"Page_102">-102-</a></span> palotákban, s élelmét nem a nagyurak
fényes asztaláról, hanem a mezőkről szedegette.</p>
<p>A barát aztán azt mondta Brüniszkáldnak, hogy térdeljen le, hadd
áldja meg.</p>
<p>– Biz én nem térdelek! Ha megakarsz áldani, ágaskodj fel.</p>
<p>Hanem a süve, a Lebée László, az letérdelt a barát előtt, azt
meg is áldta az; azután a dolmányára rátüzött neki egy keresztet
veres posztóból. Brüniszkáldnak is akart, de az azt kérdezte elébb,
hogy mire való az?</p>
<p>A barát valami olyan nyelvet beszélt, a mi magyarból, németből
és olaszból volt keverve: így aztán megértette Brüniszkáld, hogy ha
ő azt a szent jelvényt a köpenyére feltüzeti, akkor ő neki minden
eddig elkövetett és még ezután elkövetendő bünei teljesen meg
lesznek bocsátva.</p>
<p>– Hát tudod, monda Brüniszkáld, én még eddig nagyon kevés bünt
követtem el; hanem ezután szándékozom nagyon sokat elkövetni; de
hát te ki vagy? miféle szerzet? hogy ha az adósságomat valaha
szememre vetik, azt mondhassam, hogy te elengedted?</p>
<p>– Az én nevem Zenobius. Vagyok pedig a ti vezetőtök a túlvilágon
a szentek paradicsomába, ezen a világon pedig a szent földre.</p>
<p>– Hát oda ugyan nekem nem kell semmi vezetés, mondá Brüniszkáld;
mert most is rajta állok. Ez nekem a szent föld, a hazám.</p>
<p>Ez a mondás nagyon tetszett a székely hadnagyoknak, kik a két
vezér körül gyülekeztek; de annál kevesbbé Zenobiusnak.</p>
<p>– No azt pedig el kell hagynod; és elindulnod minden hadaiddal
együtt az igazi szent földre, Palaestinába.</p>
<p>– Van eszemben odafáradni! Otthon hagytam egy félig feleségül
vett menyasszonyt, a kivel még jól meg sem ismerkedtem.</p>
<p>– Már pedig otthon kell hagynod a legkedvesebbedet. <span class=
"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> is.
Endre király Spalatóban vár reátok, a hol veletek együtt hajóra fog
szállni.</p>
<p>– Hát Endre királyt mi lelte, hogy Palaestináig meg sem akar
állni.</p>
<p>– Szent fogadása készti. Megfogadta boldogult atyjának a halálos
ágyán, hogy elmegy a hitetlenek ellen harczolni.</p>
<p>– Hej de régen volt az! Azóta vissza is jöhetett volna! Csak
most ér rá, hogy a fogadását beváltsa! Könnyű neki! Mikor Halicsban
járt hadat viselni, az alatt a magyarok megölték a feleségét; Isten
nyugtassa meg; kegyetlen egy asszony volt. Most újra megházasodott,
elvett egy vén hárpiát onnan Thüringiából: már most azt hiszi, hogy
ha elmegy, attól is megszabadítják a magyarok. De én nekem csinos
takaros kis feleségem van, a kit nem hagyhatok itthon nádorispánra.
– Ha fogadta Endre király az apjának, hogy elmegy szerecsent ölni;
hát csak menjen, én nem tartóztatom, – én nem fogadtam az apámnak
semmit; én itthon maradok.</p>
<p>– Istentelen pogány beszéd! kiálta fel elszörnyedve
Zenobius.</p>
<p>– No Brüniszkáld! szólt közbe Lebée László; ne rugódozzál az
ösztön ellen: a mi parancsolat, az megáll. Mikor a véres kardot
körül hordatja a király, akkor minden székelynek lóra kell ülni és
táborba szállni.</p>
<p>– Megtettem; ideszálltam. Ismerem a törvényt. Mint székely
tartozom az országom határát védelmezni köröskörül mindenféle
ellenség ellen. Meg is teszem. Hozza ide Endre király az
ellenséget; közé vágok: nem ugrok előle a Marosba; de én ellenséget
keresni nem megyek a világ végére; a ki én nekem semmit sem
vétett.</p>
<p>– Istentelen! Hát a kik a Krisztus sirját tapostatják
lovaikkal!</p>
<p>– Az én Krisztusom a mennyországban van régen, az nincsen a
sirban.</p>
<p>– A kik ellen négy pápa hirdetett keresztes háborut.
<span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
"Page_104">-104-</a></span></p>
<p>– Én azt tanultam, hogy a Krisztus visszadugta Szent Péternek a
kardját a hüvelyébe s azt mondta, hogy ő miatta ne verekedjenek. Én
Szent Péterrel tartok.</p>
<p>– Irtóztató pogány beszéd. Hiszen az ilyenért meg kellene az
embert égetni a székelyeknek.</p>
<p>– Azt mondom, hogy ne hozzatok dühbe! mert ha megharagszom,
székelyebb leszek valamennyiteknél s kitüzöm az őshit zászlaját a
váramra s behozom a lóáldozatot és leszek inkább pogány, de még sem
megyek.</p>
<p>De nagyon tetszett ez a beszéd a székely hadnagyoknak, azt
mondták, egészen igaza van Brüniszkáldnak, nincs a székelyeknek
semmi keresetük Mezopotámiában, csak menjen vissza Zenobius atya, a
honnan jött s mondja meg a küldőinek, hogy a székelyek itt állnak,
táborban, s ha ellenséget kapnak, megverik; de ha Ázsiába akarják
őket kivinni, arra azt felelik, hogy «ma nem!»</p>
<p>Lebée László elővette minden ékesen szólását, helyesebben
mondva, minden szitkozódási tehetségét, hogy a székely harczosokat
jobb erkölcsökre birja. De hasztalan volt minden erőltetése, a
székely inkább hagyta magát a Hopczihér ördöggel fölétetni, mintsem
hogy háztűzhelyétől megváljon és olyan messze földre elmenjen, a
mely kelet felé fekszik, és mégis napnyugot felé kell elindulni és
menni, menni holdujságtól holdfogytáig, a mig az ember egy olyan
tengerre talál, a melyiken hajók vannak, a mik aztán megint tovább
szállítják. S a víznek nincsen gerendája.</p>
<p>De hogy mi ütött egyszerre Lebée László lovaghoz, hogy ilyen
nagy buzgó keresztyén lett belőle? holott mind ez ideig idehaza úgy
ismerték, mint félpogányt, a visegrádi várban pedig a papok nem
győztek rá panaszkodni világi magaviselete miatt? ő maga azt
állítá, hogy Zoérárd vértanu sirkövének az érintése idézte elő nála
ezt a nagy változást, a mit azonban mink korán se higyjünk el.
Hiszen majd «a holt tyúk is kikaparja!»</p>
<p>Annyi bizonyos, hogy a szentföldre való kirándulás <span class=
"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> még a
boszniai hadjáratnál is kedvetlenebb vállalat volt. Ez már az
ötödik keresztes háboru akart lenni. Négy szent hadjárat lefolyt, a
nélkül, hogy abban Tuhutum és Árpád nemzedéke részt vett volna. Más
nemzetek százezernyi számmal vérzettek el a siriai pusztákon, a
bethlehemi, jeruzsálemi sziklasivatagok völgyeiben. Francziának,
angolnak, németnek mind elég volt már a dicsőségből, csak a
magyarnak nem volt még benne része. Ez pedig nehezen volt
megmozdítható. Szent László megmondta, hogy ő nem tartja magát
érdemesnek egy ilyen vállalat vezetésére, Könyves Kálmán okos ember
volt, Vak Béla nem látott, az utána következő királyok mindegyike,
mikor valami nyavalya utólérte, fogadást tett, hogy elmegy a szent
földre, ha azután belehalt a mirigybe, akkor a fogadás a fiára
maradt, az megint elhuzta-halasztotta, pénze természetesen egyiknek
sem volt az ilyen költséges utazáshoz, míg végre második Endre
királynak körmére égett a tapló! Most vagy soha! parancsolák neki
Rómából, rá kellett adnia a fejét, de úgy is ment az, mint a mikor
a kutyát bottal kergetik a nyúl után.</p>
<p>A székelyek, a kik még akkor csak alig keveredtek ki az ős
napimádó vallásból, s csak a régi hunnus irásjegyeiket használták,
nem is igen könnyen voltak fellovalhatók a szaraczénok elleni
hadjáratra, de még sokkal megátalkodottabbak voltak ezeknél a
szászok, a kik csak nem rég kerültek ide ebbe a boldog országba, s
a privilegiumaikat semmiképen sem akarták elhagyni, olyan helyre
törekedvén, a hol azok nincsenek kihirdetve.</p>
<p>Brüniszkáld gróf még a mellett magas míveltségű előkelő lovag
vala a maga nemzetében, a ki a többi kortársak közül egy fejjel
kiemelkedett, nevelését az anyjának köszönheté, ki thüringiai
grófné volt, s ennélfogva, bár irni nem tudott is, de olvasni igen
jól tudott, s meg tudta mondani első látásra, hogy melyik könyv van
minuskel, és melyik majuskel irással szerkesztve? <span class=
"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
<p>És ebben a tekintetben előtte állt páter Zenobiusnak, a ki a
latin alfabetből csak három betűt ismert, de azokról sem tudta,
hogy melyik az első, melyik a harmadik. Annálfogva igen könnyű
munkája volt vele, a mikor a tudomány fegyverét fordítá ellene.</p>
<p>– Hallod-e te, páter Zenobius. Te bizonyosan ismerni fogod páter
Chartuicius legendáját a szent Gellért püspök vértanúról: a mit én
Visegrádon, a királyi könyvtárban olvastam. Hát az a szent férfiú,
mikor még olyan rücskös barát volt, mint te, szintén el akart menni
Palestinába a hitetleneket megtéríteni. De az apátura, a bölcs
Rasina (hallottad hirét?) nem eresztette oda. Azt mondta neki:
«ugyan minek mennél te Jeruzsálembe, hogy ott a zsidóknak, meg a
szaraczénoknak hirdesd az igét, a kik még az apostoloknak a szavát
sem vették be? Ha pedig a tengeren hajótörés talál érni, minden
tudományoddal együtt a tengerbe veszesz, mert nem vagy te Jónás
próféta, hogy a czethal gyomrában három napig maradhass. Azt mondom
én neked, hogy ha te a hitetlenek lelkeit az ördögök körmei közül
akarod megszabadítani, ne lódulj el olyan messzire: gyere ide a
magyarokhoz, térítsd meg azokat az istentelen pogányságból, ne
búsulj semmit, azok is olyan jól agyon tudnak téged verni, mint a
zsidók és a szaraczénok.» Ezt mondta szent Gellértnek Rasina
apátúr. Én sem mondhatok neked okosabbat: ha pogányokat akarsz
megtéríteni, ne menj messze, még a magyarokig se menj, itt vannak
az én szász atyámfiai, eredj közéjük, térítsd meg őket, mert én
ezeknél istentelenebb pogányokat sehol ezen a világon nem
tapasztaltam!</p>
<p>Páter Zenobius szót fogadott az aranyszáju ifjúnak s elment az
egész zarándok csapatjával együtt a szászföldre: majd meglássuk,
hogy lesz-e benne köszönet?</p>
<p>Brüniszkáld gróf pedig hozatott bort a várából a táborba, s
áldomást ivott a székely hadnagyokkal, a kik között igen nagy leve
az ő becsülete: a miért ilyen szépen elbánék vala a baráttal.
<span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
"Page_107">-107-</a></span></p>
<h3>II.</h3>
<p>Nem sokára azután, hogy Zenobius és az ő zarándok csapatja a
Maros mentében bevonult a szászföldre, történt az az Isten csudája
a földön, hogy a legbékeszeretőbb népfaj között egyszerre csak
kiütött a zenebona.</p>
<p>Még pedig ezt nem valami felnőtt okos emberek kezdték, a kiktől
az ilyen bolondság leginkább kitelik, hanem az idétlen eszű
gyermekek.</p>
<p>Előtámadt a hátszegvidéki erdőkből egy pásztorgyerek, kinek se
atyját se anyját nem ismerte senki, s az azt állította, hogy ő az
Isten fia. Elkezdett a vásártéreken prédikálni, hogy ő neki a Jézus
megjelent álmában s megbizta, hogy vezesse az utolsó keresztes
tábort a szent földre: a pogányoktól megfertőztetett sirjának
visszavívására. A mi addig annyi pánczélos lovagnak, faltörő
gépekkel, nem sikerült, a hitetlenek várait bevenni: végre
sikerülni fog azoknak, a kikről azt mondta az idvezítő: «ilyeneké a
mennyeknek országa!» Gyermekek fogják a szent földet
visszahódítani! Fegyver nélkül, vértezet nélkül, csupán egy ágakból
kötözött kereszttel a kezükben vívják ki a diadalt, mely a
pogányokat megszégyeníti. Az ő gyermeki éneklésektől omlanak össze
a megdönthetlen erősségek falai!</p>
<p>Olyan volt az, mint a ragály, mely a gyermekeket választja ki
áldozatául. A felnőttek járhatnak, kelhetnek miatta, meg nem lepi
őket, csak a gyermekekre éhezik. Egy holdváltozás alatt az egész
szászföldön el volt harapózva az a szent őrjöngés, a hét
esztendőstől a tizenháromig terjedő életkor nemzedéke faluszerte,
városokban egyszerre mind fölkerekedett, megszökött a szülői háztól
s futott ki az erdőre, Hinczót, a pásztorból támadt prófétácskát
fölkeresni. Táborrá, sereggé szaporodott fel a számuk, neki
zúdultak énekelve, imádkozva, végig az egész királyföldön, s
mindenütt magukkal sodorták a kis apró <span class=
"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span>
gyermektársakat. Mindegy volt: fiú, vagy leány? ment velük az egész
nemzedék: pogányokat összetörni, szent országokat elfoglalni, erdő,
mező visszhangzott a harczi rivallásuktól. A vezérük Hinczó ismert
egy csillagot az égen, bizonyosan a szent földre vezet, annak a
nyomán akarta elvinni az egész seregét.</p>
<p>Hogy ez a gyermekháború nem volt Zenobiusnak tudta nélkül, arra
bizton tűzbe tehetjük a kezünket. Ő osztotta ki a kereszteket, a
miket a gyermekek a ruháikra akasztva viseltek, s hordta őket egyik
völgyből a másikba, mig a számuk ezerekre nőtt fel, s valamennyit
megáldotta és bűnbocsánatot osztott nekik s fogadást tétetett
velük, hogy a szent sirért életüket föláldozzák.</p>
<p>Aztán pedig az egész tábornak a tarsolyában összevissza nem volt
egy dénár úti költség sem, a mivel Palestináig menjenek. Apjaik,
anyjaik odamentek a gyermekeikért, hogy visszavigyék őket, de nem
birtak velük: úgy meglepte azokat a szent őrjöngés tüze. «Hová
akartok menni annyi tengeren keresztül?»</p>
<p>Hinczó, a kis próféta megnyugtatta a kételkedőket. «Ne féljetek!
Ebben az esztendőben két nap fog lenni az égen, az egyik nappal, a
másik éjjel fog sütni. S azok olyan forróságot támasztanak majd,
hogy minden tenger kiszárad előttünk, mi valamennyien száraz lábbal
kelünk át a tengerek fenekén.»</p>
<p>Ezt már csak el kellett hinni, mert Zenobius is
bizonyította.</p>
<p>A szászföldön nem maradt egy gyermek az apai háznál. Fiúk,
leányok mind tódultak seregestül Hinczó proféta, meg Zenobius után,
s a míg az erdélyi részeken huzódtak keresztül, addig volt is nekik
mit enni, mert a kegyes nép csak nem engedhette, hogy annyi
ártatlan poronty rakásra hulljon az éhségtől, mint a fürjek a
pusztában.</p>
<p>Az volt a legkülönösebb, hogy a szomszédban lakó székely fiúkra
nem ragadt el ez a kórság, mind csak a szász <span class=
"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span>
csemetéket ragadta magával: a mint hogy a német fajta a
leghajlandóbb a rajongásra; talán az is előmozdította a nagy
zenebonát, hogy a szászok földje már határos a patarénokéval: az
pedig ravasz egy czinczár fajta! Kis-Ázsiából ide keveredett
kupecz-nemzet. Csunya lélekvásárló, emberbőrrel kereskedő szerzet.
Még akkor hazánkban is dívott a rabszolgavásár, sok bűnnek az volt
a megtorlása, hogy az elkövetője piaczon rabszolgául eladassék, a
szomszéd Ráczországban pedig el sem lehettek a nélkül. Ezt a vásárt
a patarénusok közvetítették. (Csunya kereset volt.) Hát ez a sok
lélek-kalmár, a mint ezt a gyerekribilliót megórrontotta: egyszerre
odakeveredett a kis keresztvitézek táborába, biztatták őket sok
hazug beszéddel: ámították a paradicsomi vidékek szépségével, a mik
rájuk várnak, osztogattak nekik czifra csecsebecséket, a
nagyobbacska leányoknak még öltözetet is, igértek nekik czifra
palotákat, aranyalmás kerteket, repülő lovakat. S van-e olyan
bolond, a mit el nem hisz a nép, a mikor még gyermek, s a gyermek,
a mikor még nép? A czudar kufárok pedig abban sántikáltak, hogy
rakhassák csak egyszer hajóra ezt az ártatlan vitézlő hadat, majd
elviszik ők azt, nem sajnálják az útiköltséget, Marokkóba, meg
Tunisba. S ott eladják őket a hitetleneknek.</p>
<p>De hogy a velük együtt csatangoló jámbor zarándokok és szerzetes
barátok az ilyen gonosz szándékot hogyan mozdíthatták elő? ez a
kérdés csakugyan nagyon megpróbálja a keresztyén embernek az
istenfélő hitét. Hát biz az akkori pápa azt mondta erre a
gyermekhadjáratra, hogy ez igen szomorú jelenség, de nem tehet
felőle: az az Isten büntetése a keresztyéneken, hogy a gyermekek
ébrednek fel, mivel hogy az apák alusznak.</p>
<p>Tudta Zenobius, hogy mit kaszál.</p>
<p>Már csaknem hogy letelt az egész hónap, a mióta a véres kard
körülhordoztára a székelység táborba szállott a keresztes mezőn, az
egy hónapi eleség ugyan fogytán <span class="pagenum"><a name=
"Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> is volt s ha napjára újat
nem küld a király: másnap már ugyan hült helyét találja itt a
tábornak. Ekkor megérkezik Zenobius a gyermeksereggel. Voltak azok
már valami hatezeren. Némelyik fiú még maga meg sem tudta kötni a
bocskor szíját, s a kis leányoknak azóta senki sem fonta be a
haját, a mióta az anyjuktól elszöktek. A Maros partján vonultak
végig nagy keserves énekléssel, ott aztán, hogy a jó fedett dobogó
hidon átjöhessenek Maros-Portusnál, a mit a szászok építettek nagy
tudománynyal meg kellett állapodniok, mert ott Brüniszkáld őrizte
az átjárást.</p>
<p>A szász lovag már az innenső partról megismerte Zenobius atyát,
a szamaráról meg a veres csuklyájáról s tréfásan enyelegve kiálta
át hozzá: «ejnye te barát, de sok siheder porontyot összeszedtél!
Talán biz bérmálni viszed őket?</p>
<p>– Viszem őket a szent sírt visszavívni! kiáltá vissza Zenobius.
Bocsásd a szent tábort a Hidon keresztül!</p>
<p>Brüniszkáld felkaczagott nagy hahotával.</p>
<p>– Átbocsátom biz én, csak dalolják el elébb a hidjáró nótát:
«Ereszszetek jó révészek!» «Nem, nem, nem eresztünk! Mert a minap
itt jártatok, hidunk lábát eltörtétek, Meg sem csináltátok!» «Arany
kulcscsal koczogtatjuk, Mégis megcsináljuk!» «Hidnak is van váma!»
«De micsoda váma?» «Egy kemencze kalács, s egy szép leány!» «Bújj!
bújj bokrostul, bokron innen által!» «Vagyok bátor jó vitéz, megyek
hidon által!» No hát lássuk azokat a bátor vitézeket!</p>
<p>– Majd mingyárt meglátod őket! kiálta vissza Zenobius s azzal a
gyermektábor közül kivált egy ötven-hatvan főre menő csapat, az
körülvett három vezérnek látszó alakot, s azokkal együtt átkelt a
hidon.</p>
<p>Az egyik vezéri alak pásztorfiú öltözetet viselt, kifelé
fordított szőrü ködmönt, a másik kettő közül az egyik fiúnak
látszott, a másik leánykának, valamikor himzett, de <span class=
"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> az út
viszontagságaitól most már lerongyollott öltözet volt rajtuk, s
azon fölül durva darócz kámzsa, mely az orczáikat is eltakarta. A
lábujjaik kinéztek már az elszakadt csizmából.</p>
<p>Az első volt Hinczó, a próféta. Rá lehetett ismerni arról, hogy
tele volt koldusdióval a haja meg a ködmöne.</p>
<p>Alacsony termetü kis hordódugasz emberke volt; hanem azért mégis
úgy nézett el égfelé forgatott szemeivel az óriás Brüniszkáld feje
fölött, mintha az állna ő alatta.</p>
<p>– Na öcsém, kiálta rá Brüniszkáld; hát te kinek a juhászbojtárja
vagy?</p>
<p>A büszke mezitlábos legényke kenetteljes hangon felelt meg a
lovagnak rögtönözve.</p>
<p>– Én a Názáretbeli nagy királynak a juhait őrzöm, a kinek a
száma hatezerhatszázhatvanhat.</p>
<p>– No ez bizony szép kis nyáj! Hát aztán hova vinnéd őket
legeltetni, ha lehetne?</p>
<p>– Viszem őket a szent földre, visszafoglalni a Kanahánt a
pogányoktól és a zsidóktól.</p>
<p>– Hát aztán tudod-e, hogy merre van az a Kanahán?</p>
<p>– Az, a ki a «három királyokat» a csillag által elvezette
Bethlehembe: minket is elvezet az által.</p>
<p>– Hát aztán mit esztek odáig?</p>
<p>– Az, a ki a zsidókat mannával kielégítette a pusztában, minket
még inkább meg fog segíteni.</p>
<p>– Hát aztán a tengereken hogy mentek keresztül, a miket útban
találtok?</p>
<p>– Az, a ki a zsidók előtt kétfelé választotta a veres tengert,
mint egy kőfalat, hogy száraz lábbal átmehessenek rajta, mi értünk
még sokkal inkább meg fogja tenni ezt a csudát.</p>
<p>Brüniszkáld kezdte átlátni, hogy ez az apró próféta olyan erősen
áll a lábán, hogy nem lehet a helyéből kiforgatni. <span class=
"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span></p>
<p>Hát aztán, ha a hitetleneknek a seregére rábukkantok valahogy,
mivel fogtok megverekedni? hiszen fegyveretek sincs.</p>
<p>– Az, a kinek a nevével Szent Dávid, a ki pedig csak zsidó volt,
legyőzte az óriás Góliáthot egy parittyával: minket is győzelemre
fog vezetni! Az, a ki Józsué kürtszavára ledönté a falakat, a mi
énekünkre még inkább meg fogja azt tenni. S ismét énekelni fogják a
szüzek, miként hajdan: «megverte Saul az ezerét; Dávid pedig a
tízezerét!» «Megverte Bouillon az ezerét, Hinczó pedig a
tízezerét!»</p>
<p>De már erre Brüniszkáldot elhagyta a keresztyén türelme.</p>
<p>– Óh te békából keletkezett füzfapróféta! a ki irgalma van az
apádnak! Elszaladj innen előlem mindgyárt, mert kapom a kopjámnak a
boldogabb végét s úgy kiverem vele a hátadból az egész
prófétaságodat, hogy még mikor akasztani visznek is, a szádban lesz
az ize!</p>
<p>S olyant is emelt kopjáján, hogy fel lehetett róla tenni, hogy a
mit igért, azt meg is teszi.</p>
<p>Hanem ekkor a másik két vezető, a fiú és leány egyszerre
rákiáltott: megállj! s egy szóra mind a kettő megkapta gyönge
kezével Brüniszkáld hatalmas varégeri karját: miközben a csuklya
hátraesett a fejükről s arczukat kimutatta.</p>
<p>A fiú lehetett tizenkét éves, a leány tizenhárom; gyönge, fehér
bőrü két úri gyermekek valának.</p>
<p>De Brüniszkáldnak a kezéből csak egyszerre kiesett a felemelt
kopja, mintha zsibbasztó géppel ütöttek volna rá az astronomus
varázsműhelyében; még a térdei is megrogytak alatta… A két kis
testvérére ismert a növendék gyermekekben.</p>
<p>– Vilibáld! Lenóra! hebegé ijedve, s nem akart hinni a
szemeinek, odarántotta őket magához s szétrántotta a kámzsáikat,
hogy jobban megláthassa őket. Ugyanaz a <span class=
"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> himzett
wammsz volt a fiucskán, ugyanaz a virágos rokolya a leánykán, a mit
még az anyjuk készített a számukra, csakhogy már ágtól, bozóttól
megtépve, sárral bepiszkolva.</p>
<p>Aztán mind a két gyermek épen olyan ég felé forgatott szemekkel
állt eléje, az ajkaik beszédközben épen úgy tajtékzottak a szent
lelkesedéstől, mint a vezérüké.</p>
<p>– Hát ti hogy kerültök ezek közé?</p>
<p>– A názáretbeli király hív bennünket magához, felelt rá a
fiucska, nem a bátyjának a szemei közé, hanem a felhőkbe nézve.</p>
<p>– Eredj! Te mindig vad, szilaj ficzkó voltál. Sokszor
megvertelek, mikor az anyádat megkeserítetted. De te! Te Lenóra! Te
szelid kis gili madárkám! Hát mivel bántottalak én meg téged, hogy
engemet el akarsz hagyni? Hát nem az ölemben vittelek-e a patakon
keresztül, mikor az erdőn jártál velem? Nem leszedtem-e a tövist a
rózsáról elébb, mikor neked szakasztottam? Micsoda véresek a lábaid
az uti göröngytől! Te! Az édes anyánk szívbeli bubája! Hát te hová
indultál?</p>
<p>A lányka szívére tette a két kezét s felsóhajtott.</p>
<p>Aztán bátran megfelelt a bátyja kérdésére.</p>
<p>– A leány elhagyja az ő atyját és anyját s követi az ő
jegyesét.</p>
<p>– De hát ki az a te jegyesed? Te hetednapos bárány!</p>
<p>A leány felmutatott az égre:</p>
<p>– Oda fenn! A názáretbeli király.</p>
<p>Brüniszkáld elkezdett e szóra sirni! de úgy sirni, a hogy az
oroszlán tud, meg a fiavesztett medve. Leesett térdére s úgy kapta
nyalábra a két haszontalan kis nyáladék gyermeket, s felordított az
égre, pogány bolond beszéddel.</p>
<p>– Óh te Uram Jézus Krisztus! Hát miért választod te ki magadnak
ezt a két nyomorult gyermeket, hogy megölesd? Hiszen te tudod jól:
Isten vagy, tudnod kell, <span class="pagenum"><a name="Page_114"
id="Page_114">-114-</a></span> hogy ennek a gyenge csemetének
szaraczén vasa sem kell; a szél is megöli, meg a forró nap a
pusztán. Mi dicsőséged neked az ilyen tehetetlen árvák halálából?
Mért szállta meg őket a te szent lelked? Hiszen ha megtetszettek a
te irgalmas lelkednek, ha azt akarod, hogy hozzád jussanak, vedd el
rögtön! Vannak a te Atyádnak halálangyalai számosak, olyan a
gyermekélet, mint a viráglevél: egy déli szél ráfuvall és lehull.
Inkább, ha kivánod, rögtön neked adom őket! Fogadd el! Vidd fel
magadhoz: de pogány rablánczára, török satrafák prédájára az én két
kölykem nem adom.</p>
<p>Azzal felkapta mind a két gyermeket rettentő karjaira s úgy
szorítá őket egymáshoz, hogy meg sem moczczanhattak, azzal neki
rohant velük a Marosnak, hogy most mingyárt belehajítja őket.</p>
<p>Meg is tette volna, ha utját nem állják. A zarándokokon ugyan
keresztül rontott könnyen: egyiket jobbra, másikat balra rugta fel,
hanem a parton utólérte a süve, Lebée László, s annak a markából
nem olyan könnyen szabadíthatta ki a gallérját.</p>
<p>– Légy hát Istennel! kiálta rá László. Csak nem akarod a két
véredet a Marosba fojtani?</p>
<p>– De oda én! Inkább, hogysem a világba hagyjam elzülleni.</p>
<p>– De ezt a bolondot nem teszed. Nem kell mingyárt a vastag végin
fogni a dolgot. Hátha másképen is megy.</p>
<p>– Hogyan menne?</p>
<p>– Hátha ez a kan-barát<a name="FNanchor_3" id=
"FNanchor_3"></a><a href="#Footnote_3" class="fnanchor">3)</a>
megteszi azt, hogy a hogy elhozta őket, úgy vissza is viszi.</p>
<p>Brüniszkáld azt mondta, hogy: jól van, igazad lehet <span class=
"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> Lebée
László; hát tegyünk úgy, a hogy te jobbnak látod.</p>
<p>De csak a szája mondta ezt, a szíve azzal volt, hogy de bizony
sokkal jobb lesz ezt a két gyermeket most mindjárt beledobni a
vízbe, s utána a többit, a zarándokokkal együtt! Mért hogy nem
tette meg?</p>
<p>Hát aztán csak letette az öcscsét is, meg a hugát is az öléből,
de azért nem ereszté el a kezeiket a kezéből; visszament velük és
Lebée Lászlóval a zarándokok generálisához.</p>
<p>– Ugyan te barát, nem sajnálod ezt a sok nyomorult ártatlan
gyermeket a mészárszékre hurczolni? Te országos hentes!</p>
<p>– Szebb szavakkal illesd! sugá neki Lebée László, mert különben
nem áll kötélnek.</p>
<p>– Én nem hurczolom őket – mondá Zenobius. Ők visznek engem. Őket
pedig viszi az Urnak a lelke.</p>
<p>– Betlehemi gyermekgyilkolás! Pogányabb vagy Heródes királynál!
Add vissza őket az anyjaiknak, a kiktől elragadtad.</p>
<p>– Én küldeném őket vissza bizonyára, mert sajnálja őket az én
lelkem, de ők már szent fogadást tettek, hogy a hitetlenek ellen
harczolni fognak, s a szent fogadás alól nem mentheti fel őket
senki más, mint a szentséges pápa.</p>
<p>– Kitalálod te annak a módját a pápa nélkül is, csak törd rajta
a fejedet.</p>
<p>– Valóban kitalálom. Mivelhogy az Urnak lelke az apák
álnokságának megbüntetéseül szállotta meg a gyermekeket,
annálfogva, mihelyt az apák és bátyák konoksága megszünik, azonnal
elmulik a gyermekekről is ez a mennybeli szellet.</p>
<p>– Ez annyit tesz jó magyarul, hogy ha mink, gyeprevaló legények
magunk elmegyünk Mezopotámiába, akkor a kis öcséinket, meg a
hugainkat békén visszaviszed a házi tüzhelyeinkhez. <span class=
"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span></p>
<p>– Valóban rajtatok áll, hogy a keresztet elvegyétek az ő
vállaikról!</p>
<p>– No hát én elveszem a magam keresztjét, mondá Brüniszkáld,
leszakítva a kis huga válláról a vörös keresztet s a saját
palástjára tüzve.</p>
<p>– Hozsánna! hozsánna! kiálta föl erre Zenobius. Áldott legyen az
Ur, a ki ezt a csodát mivelte!</p>
<p>Utána zengedezték ez üdvkiáltást a többi zarándokok is.</p>
<p>De nem úgy a gyermekhad.</p>
<p>A mint Hinczó, a vezér észrevette, hogy micsoda alku folyik
itten az ő bőrükre, azaz, hogy annak a megmentésére, felugrott egy
hidkarfára s onnan kezdett el a társainak prédikálni.</p>
<p>– Testvéreim az Urban. Mi szent fogadást tettünk, hogy a
hitetlenek ellen harczolni fogunk. Ettől minket senki fel nem
oldoz. A ki hisz, az követ engem. Az Ur, a ki Mózest átvitte a
veres tengeren, minket is átvisz száraz lábbal a Maroson.</p>
<p>S azzal a híd karfájáról beleugrott a Marosba. Társai mind
utána.</p>
<p>Brüniszkáld csak alig birta elkapni a két kis testvérét, hogy
azok is Hinczó után ne rohanjanak a vízbe.</p>
<p>A gyermekcsoportnak fele odaveszett a hullámok közé; hanem a
többi kiuszott szerencsésen a tulsó partra, s ott azután a
gyermektáborba megérkezve, tele lármázták a kis világot azzal a
csodával, hogy ők száraz lábbal jöttek át a széles folyóvizen; a
mitől ott még nagyobbra nőtt a szent lelkesedés dühe. Zászlóikat
lobogtatták, ezernyi botokat emeltek az ég felé; s a parton alá s
fel proczesszióztak, így tüntetve fogadásuk mellett.</p>
<p>– Hallod-e barát; ezek nem fogadnak szót te neked, nem akarnak
visszatérni: fut, mint a birka a kolompos után.</p>
<p>– Csak te a magad vitézeiről felelj, szólt Zenobius, én az
enyéimet majd megtérítem. A mikor ti indultok előre, <span class=
"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> ők
indulni fognak hátrafelé. Ezt fogadom a szent dárdára, melylyel a
megváltót átszegezték; s melyet te neked kell feltalálnod a szent
földön, hős Brüniszkáld lovag.</p>
<p>Azzal megfogta a két gyermek kezét, s hitét kötötte hozzá, hogy
visszaviszi őket az anyjuk házához.</p>
<p>– No hát láss hozzá! Mi meg menjünk a magunk táborába.</p>
<p>Azzal Brüniszkáld összetrombitáltatá a maga vitézeit, s a
dombtetőről, a hol a vezér sátora állt, lelkesítő beszédet tartott
hozzájuk. Beszélt előttük a király iránti hűségről, a kit elhagyni
a leghívebb szászoknak nem illik, azután még többet a Megváltó
szenvedéseiről, a miket megboszúlni minden keresztyénnek igaz
kötelessége; végre a pápa bullájáról, mely másvilági üdvösséget s
ezen a világon teljes bűnbocsánatot adományoz, s hogy kicsorduljon
a pohár, elmondta nekik minden czikornyázás nélkül, hogy ha ők nem
mennek, a kemény férfiak, Endre király táborába, Spalatóba, hajóra
rakodni, akkor ez a zarándokvezér elviszi magával az összes
szászföld valamennyi gyermekeit, leányait a keresztes hadjáratba,
hogy azok közül soha egy sem tér vissza többet az apai házhoz. Ez
az ok győzött. A szász vitézek, nem igen nagy kedvvel ugyan, de
annál nagyobb elkeseredéssel neki szánták magukat, hogy követik hát
a vitéz hadnagyukat, Brüniszkáldot a szent földre, ha mind oda
vesznek is. Inkább ők, mint a gyermekek.</p>
<p>Soha se hitte volna Brüniszkáld, hogy ilyen nagy ékesenszólás
lakjék benne. Bánta is eleget; de hát kénytelen volt vele.</p>
<p>Lebée László azonban a maga részéről nem tett semmit, csak
engedte a süvét buzogni tetszése szerint, azt várta, hogy mit
határoznak a szászok?</p>
<p>Mikor aztán Brüniszkáld sátora elé kitűzték a veres keresztes
fehér lobogót, s a szász vitézek készülőre trombitáltak, akkor ő is
odalovagolt a felállított hadrend elé s így szólt a székelyekhez.
<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
"Page_118">-118-</a></span></p>
<p>– Ne te né! Látjátok már ezt? Hogy a szász vitézek már
abrakolnak az ellenség elé. – Csak nem engedjük a vitéz székely
nemzeten azt a szégyent esni, hogy a mikor a szászok ellenségre
mennek, mink elmaradjunk tőlük? Induljunk utánuk!</p>
<p>– De nem is utánuk, hanem előttük! kiabálták a székely vitézek.
Ha a szászok már abrakolnak az ellenség elé, mink már nyergeltünk
is!</p>
<p>És így történt meg, hogy a székely és szász vitézlő seregek
kimozdulának a maguk jó hazájukból, a minek sokkal több szüksége
vala az ő karjaiknak hősi erejére, mint a syriai homoksivatagoknak,
hogy neki menjenek egy olyan hadjáratnak, a melyhez a királyi
vezéren elkezdve, az utolsó zászlótartóig senkinek sem volt semmi
kedve.</p>
<p>És így történt meg, hogy Brüniszkáld lovag megvált az ő hites
feleségétől, a nélkül, hogy egyszer kedve szerint megcsókolhatta
volna.</p>
<p>Sirt is miatta, erős férfi létére.</p>
<p>– No ne sirj, süvem, vigasztalá őt Lebée László, a hová most
megyünk, ott vannak ám még csak szép asszonyok!</p>
<p>– Mit ér, ha egyik sem enyim!</p>
<p>Nem ilyen könnyű munkája volt Zenobiusnak a gyermektábor
visszafordításával.</p>
<p>Azokat már a velük együtt kóriczáló patarénok gonosz
lélekkufárjai úgy felbujtogatták, hogy semmi okos beszéd nem fogott
rajtuk többé. Ezek az átkozottak nem vették azt jó cserének, hogy a
gyermekek helyett a férfiak mennek a keresztes hadba, mert ők mind
arra néztek, hogy ezt a sok apró csemetét, kit a byzanczi hebdomon
piaczon, kit meg az afrikai partok városaiban jó áron rabszolgákul
eladogatnak, a szemrevaló leánykákat különösen pártfogásuk alá
vették – azoknak czifra ruhákat, klárisokat ajándékoztak, sok
pénzük bánta már, azt nem lehetett veszendőbe hagyni. Ők szították
a szent tüzet legjobban a gyermekek közt, hogy ne engedjék magukat
visszatéríteni <span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
"Page_119">-119-</a></span> a hitetlenek elleni hadjáratból. «Nem
viszi kend ezeket vissza békességgel Zenobius apó!»</p>
<p>– No ha nem viszem vissza békességgel, visszaviszem
háborgással.</p>
<p>Zenobius összegyűjté az egész gyermektábort a Maros partjára, a
leglármásabbakat a maga közelébe; s akkor elővett a tarsolyából egy
nagy függő pecsétes levelet. Azt mondta, hogy ez a pápának a
bullája; mindenki boruljon térdre, a ki azt hallgatja.</p>
<p>Szót fogadtak neki, az egész tábor köröskörül letérdelt. A kik
azonban nem követték a példát, azok voltak a patarénok. Nekik a
pápa nem volt pápájuk, mert ők áriánusok, sőt manichæusok voltak.
Ők csak állva hallgatták a teherhordó szamaraik mellől a szép
szókat.</p>
<p>Azok pedig ő rájuk nézve nem voltak szép szók; mert nem egyéb
mondatott azokban, mint hogy igen üdvös dolog a hitetlenek ellen
harczra kelni és őket mindenütt e föld szinéről elpusztítani; de
minek előtte megtámadnók azokat az ő országukban: elébb tisztítsuk
meg tőlük a saját országunkat. Ime itt közöttünk élnek, dobzódnak,
duskálkodnak, vérünket szívják, erkölcseinket megrontják, csalnak,
lopnak, ragadoznak, hamis pénzt vernek, és boszorkánymesterséget
űznek, leányokat elcsábítanak fiuknak vérét veszik, azzal Bafomet
bálványainak áldoznak – a gonosz patarénusok! Rajta, ifju
keresztyének: üssétek, vágjátok, tűzbe vízbe dobáljátok; átkozott
kincseiket feloszszátok, a hol őket találjátok.</p>
<p>Ez a rendelet pedig fölöttébb megtetszett a fiatal keresztes
tábornak. Ott mindjárt el is kezdték azt foganatosítani a köztük
őgyelgő patarénokon; a kik későn vették észre a nyakukra szorult
hurkot. Sok lud disznót győz.</p>
<p>A kit ott agyon nem vertek, azt a vízbe dobták, az árukat
prédára vetették, s akkor aztán beleizlelve az olcsó háboruba, neki
fordultak a hátuk mögött hagyott városoknak, tűzzel és parittyával;
azokban minden ott letelepült patarént elvertek, agyonvertek,
kivertek, házaikat, sátoraikat <span class="pagenum"><a name=
"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> szétbontották,
felégették: dúlva, rombolva szétoszlottak az ország minden részébe,
összekeveredve mindenféle tolvaj csőcselékkel s hurczolva szét a
rémületet az egész királyföldön; majd felfordították az egész
országot.</p>
<p>Zenobius tehát hiven beváltotta a szavát, hogy a gyermektábort
visszafordítja a saját országába; de ugyan nem volt köszönet
benne.</p>
<p>Csodálatos módon változnak az idők!</p>
<p>Ugyanabban a magyar nemzetben, mely száz év előtt az országán
keresztül vonuló keresztes hadakat olyan szépen fogadta, hogy a míg
csak ki nem tisztultak az országból, mindig ütötte a hátukat, most
egyszerre feltámadt a nagy lelkesedés, magának is lóra ülni a szent
sír védelme végett. Még lóra hagyján; de hajóra, tengerre, a minek
nincsen gerendája. Hiszen tudni való, hogy a magyar elődök mindig
hires utazók voltak. Előjöttek Scythiából, avagy pedig
Scandinaviából: – nem lehet tudni bizonyosan, mert sehol még egy
fizetetlen árjegyzéket sem hagytak maguk után, a mivel a veszekedő
historicusok egymás fejére olvashatnák, hogy őseink a kalevain,
vagy a turkomán korcsmárosoknak maradtak-e adósok a széna árával?
Látszik, hogy mindenütt készpénzzel fizettek. Ide megérkezve Attila
örökségébe: itt sem volt pihenésük; le-leutazgattak Olaszországba,
aztán megint fel Spanyolországig, keresztül a megnézésre érdemes
Németországon, s benézegettek Konstantinápoly rézkapuján; de mindig
lóháton utaztak. Most először adták rá a fejüket, hogy a vizen uszó
gerendákra lépjenek. A legrosszabb időben. Amonnan mély Ázsiából
fenyegető nagy néptenger hömpölygött Európa határai felé:
Dzsingiszkán fiainak százezernyi mongol hordái, a kikkel
szembeszállni ugyan kellett minden ember a gátra; idebenn pedig
hegygyel-éllel összehányva az egész ország: a nép kizsarolva a
főuraitól, a szaraczén adószedőktől; a nemesség elkeseredve; az
udvarnál Zsodoma és Gomora; a királyné elcsábíttatja az öcscsével a
nádor feleségét, erre a primás <span class="pagenum"><a name=
"Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> a királyné ellen olyan
tanácsot ád, a mit kétfélekép lehet olvasni, a nádor férji boszúból
megöli a királynét; s a visszatérő király azt mondja rá: «no fiaim,
ez többet meg ne történjék!»</p>
<p>S ekkor jutott eszébe Endre királynak, hogy ő elmegy
Palestinába, a Jordán vizében megfürödni. Látszik ebből is, hogy
milyen régi szokás az, hogy mikor a családapának nagyon sok a házi
gondja, boszantják, zaklatják, exequálják, olyankor úgy tesz, hogy
elutazik fürdőkre, jó messze.</p>
<p>De hát menni kellett. Minden európai nép megöntözte már a
vérével Palæstina mezőit, csak két nemzet nem járt még ott: a
magyar, meg a porosz. – Az utóbbi azért nem, mert még akkor pogány
volt. Ravasz burkus! Ezt is úgy tudta kispekulálni, hogy az egész
keresztes hadjárat alatt, a mig mások tengerszámra öntötték a vért
s bányaszámra az aranyat és ezüstöt Syria homokjába, azalatt ő ott
sütötte a makkot a Perkúnász, meg a Pikollosz istenek számára, s
csak a foglyai vérét áldozta meg a Potrinposz istennek; de nem a
magáét. Mikor még legbutább volt is az európai népek között, már
akkor is legokosabb volt közöttük.</p>
<p>Tehát a magyar maradt legutoljára.</p>
<p>De a mint ez felkerekedett, akkor aztán egyszerre a többi
nemzetek is összeszedték magukat s gyültek a fegyvereseikkel a
dalmát tengerpartra, a hol a velenczések Lloyd társasága várt rájuk
a hajóival, hogy átszállítsa őket Ázsiába: természetesen illendő
viteldij mellett.</p>
<p>Ellenben megérte a magyarok királya azt a nagy dicsőséget, hogy
ott mindjárt Spalatóban, a hajdani római császár, Diocletian fényes
fővárosában az összes keresztyén nemzetek minden keresztes hadai
őtet kiáltották ki az új hadjárat fővezérének; s e nagy tisztesség
folytán a magyar király, mint fővezér mellé sorakoztak alvezérek
gyanánt Bajorország és Ausztria nagy fejedelmei, s valamennyi
kisebb német fejedelmek, herczegek, a mi már maga megérdemlette ezt
az utat. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
"Page_122">-122-</a></span></p>
<p>Spalatóban a Diocletian császári palotájából átalakított
fölséges szentegyházban fogadta az első áldás a magyar királyt, a
kinek hadait az «arany kapun» bocsáták be a városba, és az «ércz
kapun» bocsáták ki a tengerre, a hol kedvező szél fogadta a
vitorláikat, úgy hogy minden nagyobb baj nélkül megérkezének Cyprus
szigetére, a hol már várta őket a jeruzsálemi királynak és
patriarkának a küldöttsége s a templomos vitézek, a szent János
lovagok és a németrend főfő generálisai.</p>
<p>De még Cyprus szigete népét is magukkal ragadták királyostul
együtt; úgy hogy mikoron nagy diadallal megérkezének Ptolomais
városába, oly nagy hadsereget szállítottak partra, hogy ahhoz
hasonlót Szaladin ideje óta nem látott a szent föld, a hogy ezt az
egykorú arabs történetiró Ibn-Alatir följegyzé, hozzátévén, hogy
ezt a roppant hadsereget három frank király vezette. (Az egyik volt
a magyar, a másik az osztrák, a harmadik a cyprusi; hanem hát az
arabs nyelvnek, mely az oroszlán számára hetvenöt névvel
bővelkedik, valamennyi keresztyén nemzet számára csak egyetlen egy
elnevezése van: «a frank»).</p>
<p>Volt azután Ptolomais városában valamennyi szentegyházban
általános Te Deum laudamus, hogy a magyar király megérkezett
legyőzhetetlen hadsereggel, megszámlálhatatlan lovassággal, és
remekbe készült vítornyokkal, hajítógépekkel és más efféle
várostromló szerszámokkal.</p>
<p>Előttük volt hát a szent föld, csodákkal nevezetes vidékeivel, a
mikre gondolni a távol lakó híveknek oly lélekemelő óhajtozás!</p>
<p>Csak két dolgot nem találtak maguk előtt: – először kenyeret, a
mit megegyenek; és másodszor ellenséget, a kit megverjenek.</p>
<p>Ez évben inség volt Syria leggazdagabb vidékein, kiasztak a
vetések, magának az ottlakó népnek sem volt mit enni.</p>
<p>Pénzért sem lehetett kapni eleséget. A nyájak is mind
<span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
"Page_123">-123-</a></span> fel voltak hajtva a hegyek közé a porrá
aszott mezőkről, az ott maradtaknak csak a csontja volt, meg a
bőre.</p>
<p>– Hát ez az a tejjel-mézzel folyó Kanahán? zúgolódának a
magyarok. (Az európai katona nincs szokva a koplaláshoz, mint az
ázsiai, s ez nagy bizonyíték nem-ázsiai eredetünk felől, mert a
magyar katona legkevésbbé szereti a koplalást.)</p>
<p>Hiszen tudtak volna ők magukon segíteni; tele volt a vidék
gazdag kolostorokkal, s ha az egész világ éhen hal is: ezekben soha
sincs inség; hanem az a nagy veszedelmük volt a magyaroknak, hogy
magukkal hozták a bajorokat. A hogy Richard de Saint-Germain
bizonyítja, a bajorok voltak azok, a kik legjobban kitüntették
magukat a kolostorok kirablásában, úgy, hogy az utánok jövő
magyaroknak már nem maradt mit elvenni. Mikor egy kolostorajtóhoz
érve, azt hallották a guárdiántól, hogy «itt már a bajorok jártak»:
akkor csak bátran visszafordulhattak és odább mehettek.</p>
<p>Utoljára a ptolomaisi patriárka arra fakadt, hogy «adtál uram
keresztes hadat; de nincs köszönet benne!»</p>
<p>S annál nagyobb baj volt, hogy ellenség nem akarta magát mutatni
sehol.</p>
<p>A zúgolódásban a legkifogyhatatlanabb volt a jó Brüniszkáld
lovag.</p>
<p>– Mért nem hagytatok engem otthon? Az egész úton majd a lelkemet
adtam ki a tengeri nehéz nyavalyában. Semmi étel nem maradt meg a
gyomromban. Most meg már a mikor megmaradna, nincsen a mi bele
menjen. Héj te csodatevő Zenóbius! most mutatnád meg, hogy mit
tudsz? Itt van a Mózes próféta pusztája! Itt van az éhező Izrael.
Keresnéd meg a pusztában azokat a fürjeket, a mikkel Mózes táplálta
a maga népét; vagy nem bánnám én, ha manna lenne is; mert én már
csak úgy zörgök a pánczélomban, mint a mogyoró a hajában, a nagy
elsoványodástól.</p>
<p>S valóban ez volt a véleménye a többi szász vitézeknek
<span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
"Page_124">-124-</a></span> is. S talán ez volt az utolsó eset,
hogy a magyarok a szászokkal tökéletesen egy véleményen voltak.</p>
<p>Azt mondá erre Zenobius, hogy «no hát jól van, elmegyek a
pusztába, és bizonyára találok a számotokra valamit, a mi
csodálatos lesz».</p>
<p>El is ment, oda volt három napig a Cison folyam vízesései
között, akkor visszatért – egy dárdával a kezében.</p>
<p>– Ime itt van: rátaláltam.</p>
<p>– Ugyan mi az a mit találtál? monda Brüniszkáld.</p>
<p>– Megtaláltam a szent dárdát, a mivel a keresztfára feszített
Idvezítő oldalát megöklelte a római lictor.</p>
<p>– De hát honnan tudod, hogy ez épen az a dárda?</p>
<p>– Hát először is rá van vésve Longinusnak a neve a dárda
nyelére; másodszor a vasa egész odáig, a meddig az Ur szent testébe
behatolt, most is meg van aranyozódva az isteni vértől; és
harmadszor: bármely kés hozzá ér a dárda vasához, rögtön hozzá
tapad és rajta marad függve.</p>
<p>Hát ilyet még Brüniszkáld soha sem látott. A bizony igaz
volt!</p>
<p>Mindjárt vitték nagy processióval Endre királyhoz a feltalált
ereklyét, annak ajándékozta Zenobius. A magyar király már ekkor sok
mindenféle drágaságot összeszedett, a többek között (Tamás érsek
feljegyzései szerint) Szent Péternek a koponyáját, Tamás apostol
jobb kezét, s egyet a hét rézkancsó közül, a mikben Jézus a kánai
menyegző alkalmával a vizet borrá változtatta. De a szent lándzsa
mindezeknél nevezetesebb ereklye volt.</p>
<p>A király ezt a lándzsát, különös kitüntetésképen, a vitéz
székely vezérre, Lebée Lászlóra bizta, hogy ő vigye azt elől majd a
csatában, a hitetlenek ellen.</p>
<p>Ismerjük azonban a szászoknak az örökös versengését a
székelyekkel. Hát már ez nekik csavarta az orrukat, hogy mért bizta
a király épen Lebée Lászlóra a szent dárdát, mért nem inkább
Brüniszkáldra.</p>
<p>Elkezdték alattomban a szász grófot ösztökélni. <span class=
"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span></p>
<p>– Hallod-e, süvem, László, azt mondá Brüniszkáld a székely
vezérnek, én beszéltem itten több zarándokokkal, a kik már régóta
letelepedtek a szent földön.</p>
<p>– Kedves egészségedre kivánom.</p>
<p>– Hát azok nem olyan ostobák ám, mint mi ketten.</p>
<p>– Talán bizony olyan ostobák, mint mi tízezeren?</p>
<p>– Azok tudják mindazt, a mi már eddigelé a keresztes hadjáratok
alatt történt.</p>
<p>– Akkor bizony sokat tudnak.</p>
<p>– Hát azt is tudják, hogy ezt a szent lándzsát már régen
megtalálták más keresztes vitézek, a kik Bouillon Gottfrieddal itt
jártak, meg is tette ez a maga csodáit az antiochiai ütközetben, a
mikor Kerboga szultán marhasokaságú szerecsen táborát tönkre
verték. Már akkor kezükben volt a szent lándzsa.</p>
<p>– Hát bizonyosan megint elvesztették.</p>
<p>– De nem vesztették el; mert ugyanazzal a szent lándzsával
indultak a harczba a burgundok, aztán meg az olaszok, majd meg a
németek, Cappadociában, meg Korazánban!</p>
<p>– Ejnye! Ha szabad volt németnek, francziának, olasznak
megtalálni a szent lándzsát, hát nekünk magyaroknak ne legyen
szabad tán? Azért is ez az igazi szent lándzsa! A többi lehetett
hamis.</p>
<p>– De bizony az volt az igazi, a mit Barthelemi szent Péter
megtalált, mert az annak a valódiságát csodatétel által is
bebizonyította.</p>
<p>– Ha csak csoda kell! Itt a tenyerem, fogadjunk, hogy a mi
Zenobius atyánk minden csodát megtesz, a mit a franczia szent el
tudott követni! Majd bizony: egy magyar szent egy franczia szent
elől hátul fog maradni!</p>
<p>– No hát tegye meg azt, a mit Barthelemi megtett: a tűzpróbát a
két máglya között.</p>
<p>– Négy máglya között, ha úgy kivánod!</p>
<p>– De az egész hadsereg szeme láttára.</p>
<p>– Megcselekszi! <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
"Page_126">-126-</a></span></p>
<p>Azzal mind a ketten felmenének a patvarkodó felek a királyhoz
követelni, hogy a szent lándzsa hitelességének megpecsételése
végett parancsolja el a két máglya közötti tűzpróbát Zenobiussal; a
mit a király, neki nem kerülvén semmibe, azonnal el is rendelt.</p>
<p>Kinn a szabad síkon állították fel a két nagy farakást,
egymástól csak épen akkora távolban, hogy egy ember átmehetett a
szoros közlén.</p>
<p>Jelen voltak a csodatevő istenitéleten a magyar királyon és az ő
zászlós urain kívül sok más potentátok, Európa minden országaiból,
a kik egymás nyelvét meg sem értették s mind azok a sátoraik alól
nézték ezt a szívemelő látványt.</p>
<p>Lehet bizony, hogy Brüniszkáldot még mindig bántotta a belső
féreg, hogy Zenobius által így elhagyta magát ragadtatni a szerető
felesége öléből, a jó káposztás hús mellől ide ebbe az éhhalál
országába, a dögvész birodalmába s azért szerezte a számára ezt a
dicsőséget, a mi elől Zenobiusnak épen nem lehetett kitérni.
Brüniszkáld mindenütt a sarkában volt egész az utolsó pillanatig:
nehogy a jámbor lélek még Illés próféta szekerét is megtalálja
valahogy s elillanjon rajta a messzeségbe. Elkisérte őt egész a két
máglyáig, a mi az aljától a tetejéig meggyujtva, egész lángban
égett. Ezen két tűz közötti szoroson kelle átsétálni a jó
Zenobiusnak ép testtel és csuhával, kezében a szent dárdát emelve
magasra; s még csak a szakállának sem volt szabad megperzselődni,
hogy a csodatétel tökéletes legyen.</p>
<p>Brüniszkáld csak nem hitte, hogy a tüzes folyosó tulsó oldalán
Zenobius élő testben jőjjön el.</p>
<p>És mégis úgy történt. A próféta a szent dárdával épkézláb jött
ki a két tűzrakás közül.</p>
<p>«Miráculum! miráculum!» rivallá az egész fegyverhordó népség, a
mint ezt a csodát meglátta; a főurak és potentátok, a kik ennek
szemmellátó tanui voltak, követelték a patriarchától, hogy Zenobius
atyát rögtön «szentnek» <span class="pagenum"><a name="Page_127"
id="Page_127">-127-</a></span> nyilvánítsa; a mi menten meg is
történt. Az új szentet a harczi nép vállaira kapván, úgy hordozá
körül a táborban: Ime ez már egy valóságos eleven szent! Igazi
csodatevő, a kiben nem lehet kételkedni; mert saját szemeivel látta
őt mindenki! Ennek az ereklyéi használnak minden bizonynyal! Csak
kapni lehetne belőle! De hogyne lehetne, mikor itt van? Eleinte
csak az olvasóját rántották ki az övéből, azon osztoztak meg
szemenkint, majd az oldalára kötött kordájára került a sor, azt is
szétvagdalták: boldogok a kiknek jutott belőle! Aztán elkezdték a
bocskorait leszedni a lábairól, majd a csuhájának estek; egyik is
hasított belőle egy darabot, a másik is; míg utoljára úgy leszedtek
róla minden rajtalevőt emlékezetnek okáért, hogy nem maradt rajta
semmi sem. – Ellenben még egy tizedrésze a tábornak sem kapott
belőle ereklyét, s az egész nép odatolakodott hozzá, hogy valamit
nyerhessen tőle. Hátha a szakállán megosztozni lenne a legkegyesebb
tisztelet? Nosza neki estek: azt is szálankint kitépték, de még így
sem jutott belőle mindenkinek. Pedig ha ez a barbár nép egyszer
bele kerül a buzgóságba, ez aztán meg nem tér belőle. Egyik
tisztelőjének az jutott eszébe, hogy egy fül nem a világ: s már
akkor a kezében volt. A példa meg gyújtott: – a mint egy kikezdte,
a többi folytatta az új szent szétdarabolását; széttépték izekre,
minden csontocskáját szörnyen megbecsülték; a fejét megtartották a
király számára; – nagyobb megdicsőülés halandó embert soha nem
érhetett, mint Zenobius atyát a hű magyar, szász és bajor
keresztyének között.</p>
<p>Ime tehát ismét megtaláltatott a szent dárda, a melylyel a
keresztes vitézek annyiszor visszaadták a pogányoknak a kegyetlen
öklelést, a mit Pilátus katonája idvezitőnk testén elkövetett, s
ezuttal magyar kézbe került a dárda. – Már most azután semmi sem
hiányzott a diadalmas hadjárathoz egyéb, mint az eleség és
ellenség.</p>
<p>Az is megérkezett. De nem azon az úton, a melyen <span class=
"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> hajdan
Mózes élelmezte a népét, égből hulló manna képében: (ez rosszabb;
de az olcsóbb methodus) hanem velenczei kereskedő hajók alakjában,
a mik bőséggel szállítának mindent, a mi szájat és torkot
gyönyörködtet (ez a jobb; de a drágább módszer). Oh a velenczések
nagyon bölcs emberek voltak: az egész keresztes hadjáratból ők
nyerték meg a legtöbb krisztust, (azt tudniillik, a mit mi nálunk
«pénz»-nek hínak) s ha mások harczoltak az «igazi keresztnek» a
fájáért, ők harczoltak az igazi keresztes tallérokért.</p>
<p>Tehát a velenczei hajóraj megérkezte után lett enni inni a
keresztes táborban, a mennyi csak kell s a mint ennek hire
futamodott, rögtön itt termett az ellenség is.</p>
<p>De nem az az ellenség, a ki jön lóháton, puskával, tegezzel;
hanem az a sokkal rosszabb, a ki jár mankóval, rongyokban: a
koldusok rettentő tábora.</p>
<p>Ezek voltak az igazi Sisera hadai, a kik a keresztes vitézek
táborát minden oldalról ostromolták, pogányabbak a pogánynál. Azt
irják róluk, hogy mikor egyszer a keresztes hadak egy várost
ostrommal bevettek, a hol a védő sereg már minden élelmi szert
elfogyasztott: a berohanó koldusok sokasága egyebet nem találván,
megette magát a lemészárolt ellenséget! – Igen bölcs gondolat volt
a keresztes hadak fejedelmeitől, hogy ezeknek is adtak egy vezért,
a kinek «koldusok királya» volt a neve. Ennek a hivatala volt a
koldusországot administrálni, a koldus nemzetet jó rendben tartani;
büntetéseket kiosztani; a ki nem odavaló, azt elcsapni. Mert
akadtak olyan hitehagyott koldusok is, a kik elszegődtek a nemes
urakhoz, lovat tisztítani s ezért bért kaptak, sőt még a
sánczásásban is részt vettek, fizetésért; az ilyenek nem érdemlik a
koldus nevet, mert az igazi koldus nem dolgozik: hanem csak énekel
és sántít.</p>
<p>Tehát ilyen akadt százezer Ptolomais város alatt, a mint neszét
vették, hogy ott nagy a dinomdánom az uraságok közt. Volt ott
minden nemzetbeli koldus, férfi, <span class="pagenum"><a name=
"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> leány, gyermek és banya.
Itt vannak ezek már Husleves Gottfried<a name="FNanchor_4" id=
"FNanchor_4"></a><a href="#Footnote_4" class="fnanchor">4)</a> óta.
A koldus nem fogy el soha.</p>
<p>Az volt aztán a nagy tudomány a fővezérek részéről, megnyerni
tyúkkal, kalácscsal a kolduskirályt, hogy ne az ő táborára hozza a
maga ármádiáját, hanem vigye a szomszéd vezérére: annak
énekeljenek.</p>
<p>Azonban még ez sem volt az ellenségek legrosszabbika.</p>
<p>Hanem egyszer csak megtelt a város, s onnan valamennyi tábor
minden oldalról összesereglő asszonyi szépségekkel. Egész
gályateher számra vitorláztak oda távol szigetekről azok a
vállalkozó tündérek, a kiket az elébbeni keresztes vitézek a
hitetlenek földén összeszedtek, de visszatértükben magukkal haza
Európába nem vihettek; mert az ottani kegyetlen törvények szerint a
házasságon kívüli szeretőket máglyára vetették. Most azután ujra
nekik állt a világ! Ázsiában minden szabad. Egy az Isten és négy az
asszony! Ez a Mahomed vallása. De külömben az ott lakó görög
szépségeket sem kellett nagyon oktatni az eleusi mysteriumokra;
emlékeztek ők azokra még Aphrodite asszonyság idejéből. – Lett ott
tivornyázás, de olyan, hogy Sardanapál látta mássát.</p>
<p>És még akkor a rózsának nem volt tövise: a mit csak két
századdal később adott ajándékba az újvilág az ónak.</p>
<p>Hogy Lebée László nem tagadta meg magától a világi örömöket, a
miket a kedvező alkalom kinált, azt legjobban tudta a jó
Brüniszkáld, a kinek a süve minden diadalával el szokott
dicsekedni, a miket meghódított szépségek szivein nyert; ez pedig
csak szörnyűködni tudott rajta.</p>
<p>– Bizony istentelen ember vagy te, édes süvem László.</p>
<p>– Hát hiszen Oroszlánszivű Richárd király is csak így tett. Ha
annak szabad volt.</p>
<p>– Mikor te neked olyan szép, derék, hűséges feleséged van
otthon.</p>
<p>– Hiszen épen az, hogy «otthon» van. <span class=
"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span></p>
<p>– Hátha az is úgy tenne teveled, a hogy te ő vele, hogy
mindennap megcsalna?</p>
<p>– De nem teszi ám. Mert az asszonynak hűségesnek kell lenni.</p>
<p>– Hát a férfinak nem?</p>
<p>– Azt látod. Bizony te is bölcsebben cselekednél, ha a helyett,
hogy itt duzzogsz a sátorodban s korbácsolod a hátadat, eljönnél
velem az eleven virágok kertjébe s szakítanál magadnak belőle.</p>
<p>– De már azt nem teszem. Mert én az én szerelmes galambomat, az
én árvánhagyott kis feleségemet el nem felejthetem. Mikor idegen
asszonyszemélyt látok, mindig csak az jut eszembe, hol búsul most
nagy magányosságban az én drága Anikóm? hogy tölti napjait? Hogy ő
is gondol rám, onnan tudom, mert minden éjjel megjelen álmomban. –
S aztán, mikor ébren akarom őt látni, előveszem azt az imádságos
könyvet, a mit ő tőle kaptam ajándékba, mikor még jegyesek voltunk;
ebben van egy szent kép gyönyörű festéssel; mikor ennek az arczát
nézem, mindig azt hiszem, hogy az övét látom.</p>
<p>– Bizony nagy bolond vagy te jó Brüniszkáld!</p>
<p>… Egyszer aztán beleunt ebbe is Lebée László.</p>
<p>Ez a sok olcsó virág a szerelem kertjében, a mit szakítani sem
kell, odahull magától, elveszté ingerét: elfásult irántuk; nem
találta kedvtelését a nagy lármás dáridókban, behúzta magát a
sátorába.</p>
<p>Brüniszkáld azt hitte róla, hogy megtért.</p>
<p>Dehogy tért meg, csak még rosszabb útra tévedt.</p>
<p>A burgundi segédcsapatokkal együtt érkezett meg egy gálya, mely
csupa hölgyeket hozott Ptolomaisba. Hanem ezek mind szent
zarándoknők voltak, a kik nem a világi gyönyörűségeket keresni
jöttek a szent földre, hanem az örök idvességet.</p>
<p>Ezeknek a vezetője volt Clarinda, az ifju de Blois Balduin
özvegye, ki a hitetlenek elleni harczban elesett férjének sírját
jött felkeresni. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
"Page_131">-131-</a></span></p>
<p>Clarinda bámulatra méltó szépség volt. De a milyen szép, olyan
hideg. Mintha csak egy márványszobornak az arczára vesztegetné
valaki a kacsingatását.</p>
<p>Ezt nem lehetett semmi úton megközelíteni. Kincsek
ajándékozásával nem lehetett őt megejteni: mert maga is gazdag
volt, bőkezü az alamizsna-osztásban, és semmi világi pompát,
ékszert, kösöntyűt a testén nem viselt. A szive gyönge oldaláról
sem lehetett őt megtámadni, mert az elveszett férj emléke őrizte
azt, mint fölnyithatlan zár. Jégből van annak a nőnek a szive, a ki
igazán gyászol.</p>
<p>Ebbe a nőbe lett szerelmes őrült módra Lebée László.</p>
<p>Pedig hát tiszta bolondság volt tőle ilyen szerelemnek magát
általadni; mert ha Clarinda szivét valahogy meg tudná is
olvasztani, de azt a lánczot, a mivel a feleségéhez van kötve,
nincs az a tűz, a mi elolvaszsza.</p>
<p>– Bizony neked is jobb volna, édes süvem László, ha a hátadat
korbácsolnád, mint hogy a holdvilág után epekedel! Monda neki
Brüniszkáld, a kinek a szive baját megvallotta, épen olyan
őszintén, mint a hogy elbeszélte neki a tilosban szerzett
örömeit.</p>
<p>Egy nap aztán egész felhevülten jött ki a városból Lebée László.
Egész feje tűzben látszott lenni, s nem birt maradni a helyén.
Végre csak megvallá Brüniszkáldnak, hogy mit talált ma, nagy
gyóntatására.</p>
<p>– Hallottad-e hirét valaha a tarentának?</p>
<p>– Azt se tudom én, hogy étel-e, vagy tengeri szörnyeteg.</p>
<p>– Én sem tudom. Más sem tudja. Parányi kis állatocska. Némelyek
azt mondják, hogy valami féreg, mások azt, hogy kigyó. Ez az állat
az Ascalon völgyében lakik. Mikor a legelső keresztes hadsereg e
völgyön átvonult, akkor ismerték meg, akkor is csak a csodálatos
hatásu csípéséről. Nappal nem jön elő, csak éjjel támadja meg az
alvó embert. S a kit megmart, az rögtön, ha férfi, abba az
asszonyba, ha asszony, abba a férfiba halálosan <span class=
"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span>
szerelmes lesz, a kit legelébb meglát, s ha vágyát ki nem
elégítheti, a tarenta csípésébe belehal.<a name="FNanchor_5" id=
"FNanchor_5"></a><a href="#Footnote_5" class="fnanchor">5)</a></p>
<p>– Őrizkedni fogok, hogy az Ascalon völgyében ne aludjam. Te
pedig eredj el a perjelhez és gyónd meg neki, hogy hányszor csípett
meg – a tarenta féreg.</p>
<p>– Egyszer se biz engem. Hanem én akarok vele megcsipetni
mást.</p>
<p>– Hogyan? Hiszen csak nem egy békaugrás ide az Ascalon völgye.
Sohse kerülsz te oda.</p>
<p>– De ide kerülhet a tarenta! Látod, milyen élelmes emberek ezek
a görögök. Még a kőből is olajat tudnak facsarni. Egy ilyen házaló
olajkárostól, a ki mindenféle ereklyékkel, csodatevő szerekkel
kereskedik, vettem ma ezt a bűbájos kösöntyűt, ebben az
aczéltokban. Megnézheted.</p>
<p>– Hisz ez nádból van.</p>
<p>– Az ám, olyan nádból, a minőből az arabok mézet készítenek. A
zarándoknak úgy árulják, mint «passiokösöntyűket». Azt állítják,
hogy ugyanabból a nádból készültek, a mit a Pilátus katonái
csufondároskodásból a Jézus kezébe adtak királyi pálcza
helyett.</p>
<p>– Hát az nem lehetetlen.</p>
<p>– Hanem ennek a karpereczczé összetekert nádacskának valami
titkos fortélya van. Ebbe van elrejtve egy tarenta féreg úgy, hogy
ki nem jöhet belőle; hanem az egyik végén, a csomójánál van egy kis
luk fúrva, a melyiken a fulánkját kieresztheti. Ezt pedig annak, a
ki megveszi, be is próbálják. Mihelyt meleg parázs fölé tartják a
kösöntyűt, a tarenta rögtön kibocsátja vékony, piros fulánkját a
szűk lyukon. Ugyan így tesz, mikor éjjel, valakinek a karjára
csavarva, az emberi test melegét megérzi.</p>
<p>– De hát minek neked ez a veszedelmes bolondság?</p>
<p>– Nem nekem; de másnak való ez. Annak a szép <span class=
"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span>
asszonynak, a kinek olyan hideg a szive, mint a milyen tüzesek a
szemei.</p>
<p>– Clarinda herczegasszonyra gondolsz?</p>
<p>– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Nemsokára lesz egy kis
búcsujárás a hitetlenek országában, oda ő is velünk fog jönni, a
férje sírját keresni. Ott azután, künn a pusztában, egyedül a
szolgálattevő lovag védelmére támaszkodhatva, az ilyen
passio-kösöntyű olyan álmokat adhatna neki, a mik elcseréltetnék
vele a halottat az élővel.</p>
<p>– De hisz az istentelenség, a mire te gondolsz.</p>
<p>– Csak emberi dolog.</p>
<p>– Megrontani egy ártatlan asszonyt! ördögi vahorászással! Te!
Hogy gondolhatsz erre? Vétkezel az Isten ellen; vétkezel az idegen
nő tisztasága ellen; – és vétkezel a te jó, hűséges hitvestársad
ellen! – Ilyen hármas bűnre én nem hiszlek téged képesnek.</p>
<p>– Hát a mi az Istent illeti, annak a bocsánatát már előre
megnyertem; a midőn a keresztet a vállamra tűzték: akkor a jövendő
bűneim is el lettek engedve; – a mi az idegen nőt illeti, annak a
bocsánatát majd az én dolgom lesz kiérdemelni, a míg csak a szent
földön járunk; – a mi pedig a feleségemet illeti, – hát annak a
bocsánatáról meg egészen bizonyos vagyok, ha egyszer
hazajutottam.</p>
<p>– Gondolj rá, hogy olyan földön jársz, a mi tele van megásott
vermekkel; – gondolj rá: hogy olyan ég alatt jársz, a hol az Urnak
minden ártó angyalai szabadon repkednek, s egyik beletaszít
valamelyik verembe, s benne maradsz, vagy élve, vagy halva; soha
sem látod meg a te jó Máriádat, a kit így kicsufoltál.</p>
<p>– Ejnye bizony szebben tudsz prédikálni a szentté vált
Zenobiusnál.</p>
<p>– Azért is a nevem: a félelem és megrovás nélkül való vitéz.</p>
<p>– No hát ezt szeretem benned én is legjobban. Hogy ilyen szent
hírben állsz. – Te segíthetsz rajtam. – <span class=
"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> Látom,
már én felőlem nem jár olyan jó szellő. – Rólam azt tudják, hogy a
bátorságom az asszonyokat nem kevésbbé fenyegeti, mint a férfiakat.
Kitapogattam, hogy az én szolgálatomat, mint védő lovagét, az
isteni Clarinda nem hajlandó elfogadni; annyi lépést hátrál előlem,
a hányat én közelítek felé; s a kezemből még a vizkereszti szentelt
viz sem kell neki. Hanem annyival inkább tisztel és becsül téged.
Példabeszéddé vált hitvesi hűséged az ő füléig is elhatott. Téged
elfogadna védő lovagjának a nagy búcsujárás alatt.</p>
<p>– Hát hiszen én becsülettel meg is védelmezném.</p>
<p>– Hiszen ez kellene nekem épen. Te, a jámbor Brüniszkáld lovag,
lennél a kisérője a mennyei herczegasszonynak; míg egyszer valahogy
a sivatag czédruserdejében egy este megajándékoznád őt ezzel a
passiokösöntyűvel, a mit ő tetőled egész gyanutalanul elfogadna, –
azon az éjszakán pedig az őrtállás hivatalát én nekem átengednéd. A
többire azután ne lenne gondod.</p>
<p>– S te azt hiszed, hogy én erre a te furfangodra ráállok.</p>
<p>– Sőt követelem tőled, hogy reá is állj. Ezzel te nekem
tartozol.</p>
<p>– Micsoda törvénynél fogva?</p>
<p>– Hát a «Minne-törvénynél» fogva. Emlékezhetel rá, hogy mikor
Visegrádon voltunk az udvarnál, mind a ketten felavattuk magunkat a
Minne-lovagok kőrébe, s a miket a Minne-törvényszék határozott,
azoknak magunkat mindenben alá vetettük.</p>
<p>– Akkor volt az!</p>
<p>– No hát akkor volt az. De te jól emlékezhetel rá, hogy a
Minne-törvényszék itélete szerint, a midőn egy lovag egy úrhölgybe
szerelmes, a másik lovag, a ki annak bajtársa, őt minden
törekvésében gyámolítani köteles.</p>
<p>– Fiatalság, bolondság; – akkor tetszett nekem ez a
mulatság.</p>
<p>– De arra az itéletére is emlékezhetel a Minne-törvényszéknek,
<span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
"Page_135">-135-</a></span> hogy szerelem és hűség férfi és nő
között csak addig bír valami értelemmel, a míg férj és feleség nem
lesznek. A mint a házasság közbejön: a szerelem és hűség helyét
eskü és kötelesség váltja fel, a mik egymást megsemmisítik. Az
eskünél megszünik a szerelem, s a kötelességnél megszünik az
eskü.</p>
<p>– Ez bolondul volt határozva.</p>
<p>– Te neked tetszett az akkor, valamint nekem is.</p>
<p>– Igen, mert még akkor nem voltunk feleséges emberek. De most
már te is az vagy, én is az vagyok. A Minne-törvény másnak élet,
nekünk halál. Én a megtámadott férjek pártján vagyok s a csábítókat
visszaverem.</p>
<p>– De hisz ekkor szarvat emelsz az egész lovagkör ellen.</p>
<p>– No hát akkor szarvat emelek.</p>
<p>– De biz én azt letöröm.</p>
<p>– Le ám, ha fel nem öklellek elébb.</p>
<p>– Brüniszkáld! ne felejtsd el, hogy ki vagyok?</p>
<p>– Süvem vagy; de én is az vagyok neked. Kerüljünk csak egyszer
haza, majd akkor aztán az asszonyaink mondják meg, hogy ki vagyok
én, és ki vagy te?</p>
<p>Ez már kegyetlen odavágás volt Lebée Lászlónak Brüniszkáld
részéről.</p>
<p>– Hát csak nem akarsz a szép Clarinda herczegasszony védő
lovagjává lenni a kedvemért? kérdé még egyszer Brüniszkáldtól Lebée
László.</p>
<p>– De igen is akarok védő lovagja lenni Clarinda
herczegasszonynak, azért, hogy megóvjam őt tetőled.</p>
<p>– Vigyázz magadra, Brüniszkáld! Te még nem tudod, hogy ki vagyok
én, ha megharagítanak?</p>
<p>– Dehogy nem tudom! Hisz együtt voltunk veled a király testőrei.
Nem utána bolondultál-e ott is minden szép asszonynak? Nem a
mentekötődnél fogva czibáltalak-e ott is hátra, hogy valami
bolondságot el ne kövess? Hiszen Bánk bán feleségébe is szerelmes
voltál. Neked is kinálta a szaraczén varázsló azt a csodaszert, a
mivel egy asszonyt, (italába lopva) szerelmessé lehet tenni. Én
beszéltelek <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
"Page_136">-136-</a></span> le róla, hogy ne nyulj hozzá. Bizony
vesztőhelyen végezted volna a dolgodat. Hagyj fel ezzel a
kivánsággal. Ha nagy a szeretet a szivedben: ne add azt asszonynak,
hanem add a Jézus Krisztusnak, a kiért idejöttünk; s ha nagy a
haragod, ne fordítsd én ellenem, a ki annak hasonló haragot nem
tudok ellene vetni; hanem fordítsuk együtt mindaketten a magunk
gyilkos indulatait a hitetlenek ellen. Jer velem, menjünk oda
együtt a királyhoz, hogy bocsásson bennünket a magunk dandáraival
együtt előre, az ellenséget fölkeresni, ott azután majd lássák meg,
hogy melyikünk a vitézebb?</p>
<p>A vitézség dolgában nem is volt Lebée Lászlónál semmi
hiányosság; egyéb nemes indulatok is csoportostul voltak a
lelkében, csak egy dologban volt gyarló a természete: a
szerelemben. Mindig olyan nőbe volt szerelmes, a kibe legkevésbbé
volt neki szabad. S mentül áthághatatlanabbak voltak az akadályok,
mentül lehetetlenebbnek látszott a diadalma, annál jobban küzködött
utána. És a mellett csélcsap, állhatatlan, csapodár volt; még a
bűnéhez sem hű. Az egyik bűneért elfelejtette a másikat. – Kész
volt a nemzetét kimozdítani helyéből, azért, hogy Brüniszkáldot a
lakodalma napján elszakítsa attól a menyasszonyától, a kiért ő is
őrjöngött; elhozta magával még Palaestinába is: itt azután az
otthon hagyott bálványát is elfelejté, a mint egy másik nőre
talált, a kiről azt tudta, hogy nem szabad hozzányulni.</p>
<p>Színből tehát azt mondá Brüniszkáldnak, hogy megbánta gonosz
szándékát s nem bánja, ha mindketten fölmennek Endre király elé,
fölkérni őt, hogy bocsássa őket a harczosaikkal ellenséget
keresni.</p>
<p>Azt gondolta magában, hogy majd elhagyja ő valahol a jó
Brüniszkáldot.</p>
<p>Ezalatt azonban megérkezék a jeruzsálemi király és a pátriárka
Ptolomaisba. Elhozták magukkal az igazi keresztfának azt a
megmaradt darabját, a mi a Tiberias melletti ütközetből a
hitetlenek kezéből megmentetett. <span class="pagenum"><a name=
"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p>
<p>Erre ismét nagy lett a lelkesedés a keresztesek táborában, s már
most elhatározták, hogy csakugyan elmennek seregestül a hitetlen
ellenséget felkeresni. Pedig olyan jó volt már akkor Ptolomaisban
lakni. Mindennap új dáridó!</p>
<p>Hanem hát nem azért jöttünk ide, hogy itt tivornyázzunk, hanem
hogy a hitetlenek táborát összetörjük.</p>
<p>A jeruzsálemi pátriárka úgy fellelkesíté a minden nemzetbeli
vitézeket, hogy elhatározták magukat a Cison zuhatagain átkelni.
Maga indult előre a pátriárka a szent kereszt darabjaival s kisérői
csupa királyok és herczegek voltak, a kik mezítláb és hajadonfővel
járultak a szent jelvény után.</p>
<p>A magyar lovasság adta meg a példát, hogyan kell lóháton
átúsztatni a rohanó folyóvizen; a többiek aztán követték őket. A
tehetős zarándok nép, a szent szüzek tutajokon vitették át magukat;
a sok koldushad és egyéb mihaszna nép ide át rekedt.</p>
<p>Az egész nagy rengeteg tábor szent zsolozsmákat énekelve (kiki a
saját nyelvén), nyomult előre a Jezráel völgyében a Hermon és
Gelboa hegyek szakadékai között.</p>
<p>Néha napján ez a völgy egy földi paradicsom volt, átszelve
vízvezetőkkel, beterítve gyümölcsös kertekkel; de a mióta a
keresztes háború folyik, átalakult lakatlan sivataggá; a két hegy
közét betemette a sivó homok, a mitől az úgy fehérlik, mintha hóval
volna beterítve. A hajdani házaknak csak a kupolái látszanak ki a
fövény buczkákból; a kertek helyén a homoklakó tövisek vertek
gyökeret, az agave, meg kaktusz, a mi terem ugyan gyümölcsöket; de
a ki megkóstolja, akkorára dagad tőle az orra, mint az uborka. A
hegyek kopárok már; az erdőket letarolták róluk; meztelen vörös
sziklák vakítják naphosszant az utazó szemét, a vízvezetékek le
vannak rombolva, maguk a hegyi patakok, a mik azokat táplálták,
elvesztek, kiszáradtak. A hajdan nagy fáradsággal épített kutak be
vannak temetve, napijáró földre nem találni egy ital friss vizet.
Járt útnak, vagy élő embernek, a ki megmondja, <span class=
"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> merre
van még emberlakta világ, még csak nyoma sincsen.</p>
<p>De még is, az első éjszakára akadt útbaigazítója a keresztes
hadnak. Mikor épen lemenőben volt a nap az izzóveres porphyrsziklák
mögé, rátaláltak arra a térre, a minek «csontmező» a neve.</p>
<p>Ez az első állomás.</p>
<p>Még a legelső, Remete Péter vezetése idejéből való emlékezetes
hely ez itten. Messze, a mennyire szem ellát, kutyatejjel és
szamártövissel benőtt mező terítve van emberek és lovak
csontjaival: néhol egész csontváz együtt, másutt messze a törzstől
elgurult koponya, összetört dárdák, csontba szakadt nyíl-hegyek;
csak a csont és a vas maradt meg, a mi elemészthető volt, az már
elmult; a mit érdemes volt felszedni, azt elvitték. A tizezernyi
csontváz közül egynek a nevét sem tudja már senki. Még a farkasok
és a keselyük sem emlékeznek már róluk.</p>
<p>Ez jó volt első éjjeli tanyának.</p>
<p>Clarinda herczegasszonynak ezen az éjszakán nem volt szüksége
őriző lovagra. A sátora körül volt rakva halálfejekkel; azok jó
vigyázók.</p>
<p>Másnap, a mint megvirradt, a hajnali énekszóra ismét útrakelt a
tábor, még mélyebben hatolva a hegyszakadékok sivatag
országába.</p>
<p>Delelőre feltalálta a második útmutató állomást, a «Keresztek
halmát.»</p>
<p>Ez már újabb emlék. A német császár hadjáratából maradt fenn. A
legvitézebb hadsereg maradéka, éhtől, szomjtól elkínozva, idáig
vergődött a szikla-tévútban; itt utólérte a sivatag réme, a szamum:
se ló, se lovag nem bírta tovább. Csata nélkül, dicstelenül meg
kellett halni. A német lovagok, hogy hulláikat meg ne csúfolja az
idegen, kiválasztottak egy meredek falaktól emelt fensíkot; oda
telepedtek le, ott fogadták az elkerülhetlen halált. – Lefeküdtek a
földre hanyatt, fejük alá tették a pajzsaikat, kardjukat a mellükön
keresztül; két karjukat elnyújták a <span class="pagenum"><a name=
"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> földön, hogy mindegyik
egy élő keresztet ábrázolt. Most is úgy feküsznek ott. A sisak, a
pánczél ott van csontvázaikon. Elvonuló utasnak se kedve, se ideje
oda felmászni, hogy fegyverzetüket elrabolja. Ott hevernek, a szent
idő tanújelei, a hősök, saját maguknak koporsói és
sírkeresztei.</p>
<p>Itt tartott delelőt az újon jött keresztes tábor.</p>
<p>Víz itt sem volt található. Ha lett volna, most ezek a lovagok
nem feküdnének oda fenn a sziklán.</p>
<p>A gyönge asszonynép, a zarándoknők, az apáczák már alig bírtak a
sivatag homokban előbbre hatolni.</p>
<p>Az a meggyőződés kapott lábra ezúttal a keresztes hadban, hogy a
teve nem az Isten teremtménye: az a sátán alkotása; az egész rút
alakja bizonyítja, hogy ez a pokol hírével született szörnyeteg; de
még inkább az a szövetség, a mi közte és a hitetlenek között
fennáll: azok szoknak a tevén nyargalni. Ennélfogva a keresztesek
nem hordtak magukkal tevéket, a miknek olyan nagy hasznát venni a
sivatagban. Az inni valójuk már másnap estére elfogyott.</p>
<p>Clarinda herczegasszony ugyan hozatott maga után öszvéreken
bőséges tömlőket forrásvízzel, a mennyi neki és kiséretének tíz
napra elég volt; hanem a mint azt a sok szomjtól eltikkadt
zarándoknőt meglátta úton-útfélen kidűlve, félholtan, megesett
rajtuk a szive, nem állhatta meg, hogy meg ne itassa valamennyit;
úgy hogy másodnapra már magának sem volt mit innia.</p>
<p>Azt hitték, hogy csak nem tart ez a sziklasivatag örökké.</p>
<p>Az pedig folyvást nem adott más változatot, mint térdig süppedő
sivó homoktengert, szemvakító verőfénynyel és réteges
sziklafalakat, a mikről sütött az izzó napmeleg.</p>
<p>Éjjel aztán vigasztalásul olyan hideg volt, hogy majd megfagyott
a sátoron kívül rekedt ember; harmat pedig nem hullt.</p>
<p>Néhol egy-egy rekedt völgydöbörben egyszerre csak buja, zöld
növényzet lepte meg a keresztülvonulókat: az egész lapály fedve
volt széles, sipkanagyságú levelekkel, <span class=
"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> tekergő
indákkal, miknek szárairól buja fényes kobakok csüggtek alá. Valami
dinnye, vagy uborka, vagy «dudaim», vagy kolokánt, a hogy az írás
nevezi, nedvvel tele gyümölcs. A tapasztalt vezér zarándokok nagy
kiabálással szaladgálták be csapatjaikat, hogy senki ez ártó
gyümölcsökhöz hozzá ne nyuljon; mert a rövid enyhülésért halált
vesz bennök magának. Meg is fogadták, nem is. A ki aztán az édes
zamatú kobakokat megszedte, s szomját oltotta a nedveikkel,
nagyhamar elmaradt az útfélen halálos görcsökben; magára vethetett!
minek torkoskodott? – De ezért senki se tanult a példáján. Az új
völgyszakadékban jött másféle gyümölcs: halál-alma, zsidó
cseresnye, bolond-czitrony; azzal laktak jól, attól hullottak
rakásra.</p>
<p>A ki már tántorogni kezdett, a ki térdre esett, a ki a
tenyerével kereste a földet, azt mondták rá: «No ez már a
kvártélyán van!»</p>
<p>Annyi bizonyos volt, hogy ez az igazi út, a melyen a mostaniak
előtt annyi keresztjáró hadsereg elment már. Ki a szent földre, ki
a paradicsomba.</p>
<p>Minden lépten-nyomon felrugott koponyák egész kupaczokban,
kerekeikkel fölfelé fordított szekerek, félig eltemetve a homoktól,
üres pánczéldarabok, hirdették, hogy ez az út vezet a szent
sirhoz.</p>
<p>Két meredek sziklafal között, a mik csaknem összeérnek s hosszú
tekervényes folyosót képeznek, megtalálták a keresztjárók az utolsó
stácziót. Egy nagy kerek döbört.</p>
<p>Köröskörül a szikla oly magas, hogy nyillövés a párkányát el nem
éri. Ellenben onnan a magasból sziklákkal agyon lehet verni idelenn
a legvitézebb sereget.</p>
<p>Ott van az útban a tanúság. Élő tanú, pedig halott. Egy rengeteg
nagy domb. Csupa merő holttetemekből egymásra hányva. Ez a legújabb
tetemhalom. Valami száz évvel későbbi a legelsőnél. Richárd király
idejéből való. A hullák még nem váltak egészen csontvázakká;
nincsenek is fegyvereiktől úgy megfosztva. Felülről alá hengerített
sziklák úgy összezúztak embert és pánczélt, úgy egymásba
<span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
"Page_141">-141-</a></span> tapostak állatcsontot, öltözetet,
vértet, hogy nem volt érdemes a törmeléket szétválogatni. Úgy
maradt minden egy halomba gázolva. Csak itt-ott nyúlik ki belőle
egy vaskeztyűs kéz, egy lovag kelevéz, zászlórongy a végén. A
czimerdarabokból találgathatják az utóbbjövők, kiről hámlott az le?
Kinek a szíve porladozik ott a nagy halomban? a minek fele kő, fele
csont. Hanem legfelül, valamennyi holttest fölé, oda van fektetve
egy roppant nagy érczfeszület, a minek a kereszte kovácsolt vas,
maga a Krisztus-alak rajta pedig veresréz, a mi az időtől egészen
zölddé vált már. A hitetlenek egy óriás kigyót fontak körüle
csufságból, a kigyó fejét az idvezitőével szorítva egy máshoz.</p>
<p>Itt igazán meg kellett állni, ez a memento mori! Ha Koradin
csapatjai ott leskelődnek a magasban, Endre király vitézeitől csak
az a halom lesz magasabb. Elvesznek csata nélkül, mint
példaadóik.</p>
<p>Abba a sziklaszorosba bemenni nem volt ajánlatos, mielőtt a
környéket fel nem kutatták.</p>
<p>Két önkénytes csapatot indítottak meg, egyet keletnek, másikat
nyugotnak, hogy kémszemlét tegyenek oldalvást a hitetlenek
birodalmában; a nyugoti csapatot Lebée László, a keletit
Brüniszkáld vezette. Amannak a meredek sziklagerinczre kellett
felkapaszkodnia, emennek egy mély szakadékba alábocsátkoznia.</p>
<p>A míg azoknak egyike vissza nem tér, az egész keresztes hadnak
ott kellett tanyázni a Jezrael völgyében. Már akkor harmadik napja
volt, hogy nem kaptak vizet.</p>
<p>De Clarinda herczegnőre nézve a rákövetkező nap szenvedéseinek
elviselése meg volt könnyítve az által, hogy az épen kántorszerda
volt. Szent fogadása szerint ő ezt a napot akként szentelte meg
rendesen, hogy sem étel sem ital nem érte az ajkait. Ezen a napon
tehát fogadásból bőjtölt. És az mindegy lett volna rá nézve, ha
valahány kő hever a pusztában, az mind pástétommá változnék is; s a
mi vizet a délibáb a láthatáron hullámoztat, valósággal
<span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
"Page_142">-142-</a></span> idejönne is, friss itallal kinálkozva:
ő ahoz hozzá nem nyúlna. Tehát ezen a napon a szent fogadás
segítette neki a kétségbeejtő epedést, szomjuságot elviselni. Még
másokat is tudott buzdítani a türelemre és kitartásra.</p>
<p>A keresztesek tábora egész nap zsolozsmákat énekelt, a mi
szintén eloszlatja a test gyarló kivánságait.</p>
<p>Este felé aztán a tábor szélén felállított előőrök riadó jelt
adtak. A napnyugoti hegy gerinczéről csapatok közeledését lehet
látni.</p>
<p>Nem sokára ki lehetett venni az alkonyfénynél, hogy azok ott a
magyarok fehér zászlói. Lebée László kerül vissza.</p>
<p>A fekete alakok sorozatában kivehetők voltak a hegygerinczen
végig ügető idomtalan dromedárok. A magyar vezér zsákmányt
ejtett!</p>
<p>Akkor bizonyosan emberlakta vidékre talált.</p>
<p>S ha arra talált, akkor frissitő italt is hoz magával a tábor
számára.</p>
<p>Csak erre a puszta reményre is rögtön újra éledt az egész
táborban a bizalom és jó kedv. Nem lesz már semmi baj!</p>
<p>És méltán keletkezett ez a hit és öröm; mert a mint Lebée László
csapatja alá szállt a hegymagasról, az előre kergetett tevék, a
lovakat megelőzve, vágtattak a táborba, oldalaikra terhelt
tömlőikkel, a mik forrás-vizzel voltak megtelve; a hol azonban a
hadnagyok elfogdosták őket: nehogy egy csapat feldorbézolja az
egész szállítmányt, s a többinek ne jusson belőle. Majd mind azt
igazság szerint fogják dandáronkint felosztani.</p>
<p>De még azon kívül mennyi mindent hozott Lebée László!
Kincsekkel, drága szövetekkel megrakott öszvércsapatot. S aztán egy
egész sereg hitetlent, hátra kötött kezekkel, hadi foglyúl ejtve. S
cserében azoknak a paripáira ültetve, ugyanannyi kiszabadított
keresztyén foglyot. Ezeket már messziről meg lehetett ismerni
hosszú hajfürteikről, mig a hitetlenek koponyája simára volt
borotválva. <span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
"Page_143">-143-</a></span></p>
<p>Minő diadalkiáltás fogadta a visszatérőket! Clarinda
herczegasszony maga is eléjük ment hölgykiséretével a győzteseket
üdvözölni.</p>
<p>Lebée László úgy tünt fel most a hölgy előtt, mint a szent
csodák szabadító lovagja, a kit hívek bámulata vesz körül, a ki
előtt leborulnak a szorongattatásaikból megszabadított szentek, s
imádják, mint egy arkangyalt.</p>
<p>A herczegasszony maga is eléje ment a diadallal visszatérő
hősnek, hölgyeivel együtt: minden hölgy pálmaágat vitt a
kezében.</p>
<p>Lebée László Clarinda számára különös átalagokban a
legzamatosabb cyprusi bort hozta. Bort, mikor a vizet is nektárként
fogadták volna! És a drága gyümölcsöknek és csemegéknek egész
halmazát. Gáza város, a mit ott túl a hegyeken egy rohammal
elfoglalt, már a tejjel-mézzel folyó Kanahán földjén van.</p>
<p>Lakodalom napja volt ma az egész tábornak.</p>
<p>De Clarinda herczegasszonynak kétszeresen az volt.</p>
<p>– Vesd le az özvegyi fátyolt, nemes herczegasszony, mondá Lebée
László. Én visszahoztam szaraczén rabságból elvesztett
férjedet.</p>
<p>Clarinda nagyot bámult. A fegyvertársak, kik a tiberiási
ütközetből megmenekülve hazatértek, mind azt mondák neki, hogy De
Blois lovag elesett. Látták őt a csatamezőn lováról lehullva, a
homokban elvérzeni.</p>
<p>Lebée László megmagyarázá a rejtélyt.</p>
<p>– A nemes lovag valóban ott maradt a csatatéren nehéz sebektől
elborítva; de hű trubadúrja testével védte meg a hitetlenek első
dühe ellen, azután pedig könyörgő dalaival enyhité meg a
szaraczénok szivét, tudatta velük, hogy ez nemes lovag, kiért nagy
váltságot fizet a családja, ha életben hagyják. Igy vitték el
Gázába, hol lassan felépült nehéz sebeiből.</p>
<p>A trubadúr valóban előkerült; abban Clarinda herczegnő felismeré
férje hajdani hegedűs dalnokát, a ki mindent <span class=
"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span>
elmondott előtte apróra, hogy történt De Blois lovag csodás
megszabadulása.</p>
<p>Clarinda sietni akart megszabadított szerelmes ura elé; de Lebée
László visszatartá egy szóra.</p>
<p>– Türtőztesd indulatodat, nemes herczegasszony: mert nincs öröm
üröm nélkül. Férjed, a nemes De Blois lovag ugyan él és meg van
szabadítva; de arczától el fogsz iszonyodni. Az átkozott
szaraczénok egyszer, midőn a fogoly lovag, nem várhatva, míg
váltsága megérkezik, szökéssel akarta megszabadítani magát, utána
eredtek, visszahozták, s akkor az arczát úgy elcsufitották, hogy
Isten képmására nem ismerni benne. Azért légy készen e
szivfájdalomra, mikor őt viszont látni fogod.</p>
<p>Clarinda herczegnő nem bánta azt, akármilyen lesz is De Blois
lovag arcza, csak ő maga élve karjai közt legyen.</p>
<p>De még is erősen visszaborzadt tőle, a mikor meglátta.
Hordszéken hozták, mert lovon nem birt ülni; elég czifra ruha volt
már rajta, a mit a prédából kiválasztottak a számára, de még a
széles vas nyakörvtől nem tudták megszabadítani a nyakát: az arcza
pedig, gonosz megcsonkításokkal egészen ki volt vetkőztetve a
formájából, s e miatt a hangja is úgy elváltozott, hogy soha
Clarinda herczegasszony rá nem ismert volna benne az urára, ha a
hűséges trubadúr nem bizonyitotta volna, hogy ő az.</p>
<p>Mi lett abból s szép nemes ábrázatból! Hová lett a délczeg alak?
Csak a romjai maradtak meg. Nincs rajta mit megcsókolni. Clarinda
kezét nyújtja neki, szemeit fájdalmasan behunyva, s akkor veszi
észre, hogy az a kezét sem tudja jól megszorítani: a hüvelyk ujjai
le vannak vágva, hogy kardot ne foghasson többé. Oh mily átkozottak
ezek a hitetlenek!</p>
<p>Clarinda herczegasszonynak egy perczre az a gondolat villan a
lelkébe, hogy hátha nem is De Blois lovag ez a gyászvitéz? Most már
inkább szerette volna, ha a sírjára talált volna, mint a roncsára.
Hanem a mint sátorába vitte a megszabadított vitézt s maga mellé
ülteté, az annyi édes <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
"Page_145">-145-</a></span> emléket tudott neki elmondani
boldogságuk hajdani korszakából, a miket nem tudhatott más; úgy
kérdezősködött név szerint az otthon maradt rokonokról; még a
paripáknak: de még a kutyáknak a nevét is tudta, s a nagy hársfákat
a kastély körül, és a dalokat, a miket Clarinda hárfahanggal kisért
néha napján! Háló szobájuknak egyes butorait: az ősi képeket, még
azt is, hogy melyik szekrény hol áll? s hogy a remekművű álló óra,
a mit minden öt évben egyszer kell felhúzni, ezen évben épen
karácsony ünnepén fog lejárni. Ez nem lehet más, mint De Blois
lovag.</p>
<p>Azután beszélt a saját szenvedéseiről: miket élt keresztül, hogy
fosztották meg a pogányok még attól a kis amulettől is, a mit
Clarindától kapott, kis elefántcsont Szentgyörgy alak volt az; ő
azt olyankor, mikor levetkőztették mindenéből, a szájába dugta el;
de egyszer a nagy kinzásra kiesett az a nyelve alól, s akkor
összetaposták. Oh milyen gonoszok ezek a hitetlenek!</p>
<p>Clarinda herczegasszony meggyőződött róla, hogy ez az ő
valóságos hites férje.</p>
<p>Pedig hát nem úgy volt.</p>
<p>És nem a hitetlenek a leggonoszabbak.</p>
<p>Mert igaz ugyan, hogy ők bántak ilyen kegyetlenül ezzel a
lovaggal: csakhogy ez sohasem volt De Blois herczeg; hanem annak
valami vazallja; s hogy olyan jól tudott mégis egy és más titkos
körülményeket, annak az a nyítja, hogy a herczeg ezeket, a
keresztes hadjárat alatti visszasóhajtozásai közben el-elmondogatta
a kedvencz trubadúrjának, hogy az szedje versbe s csináljon rá
nótát; a trubadúr megint elmondott mindent apróra a
megcsonkítottnak, hogy ámítsa el csalfán a herczegasszonyt. Mind a
kettőt pedig megvásárolta Lebée László, először az által, hogy
kiszabadította őket nehéz fogságukból, másodszor pedig gazdag
ajándékokkal és fényes igéretekkel, hogy játszanak ilyen
alakoskodást a herczegnő előtt. <span class="pagenum"><a name=
"Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p>
<p>Azok talán nem is tudták, hogy mi gonosz szándéka van ebben a
lovagnak.</p>
<p>Vagy talán ha tudták, csak tréfára vették. Asszonyt megejteni
nem valami vétek, azt mondja a világ. Ebben a tekintetben a
keresztes hadak nem ismerték a tizparancsolatot; bizonyítják azok a
szigorú törvények, a miket a keresztes hadvezérek az asszonyokat
elcsábító lovagok ellen hoztak: máglya és karóba húzás volt azoknak
a büntetése. De sohasem hajtották végre ezeket a kegyetlen
törvényeket, mert külömben magukon a törvényhozó fejedelmeken
kellett volna elkezdeni a példaadást.</p>
<p>Talán nagyokat is nevettek maguk azok, a kik ebben a tréfában
tudósok voltak, ha annak a végére gondoltak. Clarinda
herczegasszony most már feltalálta a férjét: vége van a szent
fogadalomnak: most már azzal egy sátor alatt illő, hogy tanyázzék.
A viszontfeltalálás örömére lakomát kell ülni: van hozzá drága
étel, ital; ha drága nem volna is, jó volna, két napi nehéz
nélkülözés után. A jó cyprusitól megjön a mély álom. Az arany
hólyagos kulacsba tán van is egy kis álomital keverve, s az csak a
herczegnőnek szolgál. Akkor aztán Lebée László vitéz odakerül a
lesből, felváltja a hamis férjet: s míg a képzeltviszontlátás
örömeiben ő osztozik, az alatt az ál De Blois lovag odakünn őrzi a
paripáját. A csillagok vakok s a pusztaság süket!</p>
<p>Akkori időkben csak nevettek ezen! Hát ugyan mi panasza lehet
annak, a kivel ez megtörténik?</p>
<p>Hanem egy akadálya még is volt e furfangos csel sikerülésének.
Az, hogy Clarinda herczegasszonynak fogadása volt ezen a napon
bőjtölni. Napestig nehéz volt e fogadalmat megállni, mert nem volt
se étel se ital, s akkor legnehezebb a bőjtölés, a mikor kénytelen
vele az ember; de most már terítve volt a tevebőr szőnyeg sülttel,
süteménynyel, kotyogó kulacsokkal, kinálkozott inycsiklandó falat,
szomjeloltó korty, most már nem volt «kín» a bőjtölés, hanem
«virtus». S ezt könnyebb megállni! <span class="pagenum"><a name=
"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p>
<p>Clarinda herczegnő, a hogy fogadása tartá, most már, midőn
előtte állt a gazdag lakoma, nem nyúlt sem ételhez sem italhoz:
csak az ál De Blois költött el mindent magában, utoljára a
herczegnőnek szánt italt is, attól aztán maga aludt el. Lebée
László vitéz pedig leshette odakinn a mezőn a várva-várt jeladást.
A keresztes táborban meg voltak vigasztalva egy napra. De nem
többre. A mit Lebée László öszvér háton az elfoglalt Gázából
elhozhatott, azt mind hevenyében nagy mohón felfalták, lenyelték:
holnapra megint nem maradt semmi, oda Gázába visszamenni pedig nem
vala tanácsos; mert azt nyomban elfoglalta Coradin szultán, a ki
ott állt nagy sereggel a hegyeken túl.</p>
<p>E szerint ellenség már lett volna.</p>
<p>Csakhogy ez nem az az ellenség volt, kit a keresztes hadak
kerestek. Ez a kairói szultán serege volt. A kereszteseknek pedig
semmi dolguk sem volt Kairóban, hanem Jeruzsálemben; azért ők a
másik szultán, a damaskusi Malek Adel seregeivel óhajtottak
találkozni, a kinek inkább keze ügyében esett Jeruzsálem.</p>
<p>A mint Lebée László, nagy epekedve, lesi a csillagos éjszakában
a jeladást Clarinda herczegnő sátora felől, a hegytetőkön
felállított előörsök elkezdenek riadót fuvatni; erre fölébrednek
minden alvók, talpra áll az egész tábor. Valami sereg közeledik a
keleti hegyszakadékok közül, s még nem tudni, hogy ellenség-e, vagy
pedig a kémszemlére kiküldött Henning Brüniszkáld serege?</p>
<p>Ezzel a fellármázással aztán egészen el lett rontva Lebée
Lászlónak az egész vágyakodása a szerelmi kaland után, neki is a
maga csapatjához kellett sietnie. Átkozta a csillagokat, hogy nem
tudták azokat a közeledőket másfelé vezetni.</p>
<p>Pedig az nagy kár lett volna, ha azok eltévednek: mivelhogy épen
Brüniszkáld csapatjai voltak, a kik visszatérőben valának. A
pásztorkürtök nótáiról messziről meg lehetett őket ismerni.
<span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
"Page_148">-148-</a></span></p>
<p>Még nagy éjszaka volt, a midőn előtünedeztek. Fáklyáik
bevilágíták a sziklák oldalait, a miknek mély völgyeiből
előkanyarogtak; s az volt a bámulni való, hogy háromszorta nagyobb
sereggel jöttek elő, mint a milyennel eltávoztak.</p>
<p>Kiderült annak az oka azonnal, mihelyest Brüniszkáld lovag az
egybegyült vezérek elé vágtatott. Ez volt az első szava:</p>
<p>«Én a Jordán partjáról jövök!»</p>
<p>De ez az egy mondás egész mesemondással fölért.</p>
<p>A szent Jordán folyó csak egy félnapi járóra kelet felé! Az
óhajtott drága folyam, melyben Krisztus megkeresztelkedék! Melyben
egyszer megfürödhetni minden keresztyénnek annyival nagyobb a
vágya, mint hogy a hozzájutásig epesztő sivatagokon kell keresztül
hatolni. Itt van közel a szent folyam, a melynek partjain a korább
jött keresztyének erős kerített várakban, kolostorokban
letelepültek, s gyakran magukra hagyatva, védték kis telepeiket a
szaraczénok özöne ellen. Ezekre talált rá Brüniszkáld. A végső
veszedelem óráiban jelent meg szabadításukra, elverve falaik alól
az ostromló pogány hadat. Ezeknek a fegyveresei szaporították meg a
seregét, azután meg az a sok keresztyén fogoly, a kit a szaraczénok
rabságából kiszabadított, mikor a gonosz ellenséget a Jordánon
keresztül üzte. A túlsó parton áll Malek Adel a sziriai
sereggel.</p>
<p>Tehát fel van találva minden, a mit a keresztes vitézek
kerestek! A Jordán, az út Jéruzsálembe és az utat elálló
ellenség!</p>
<p>Ez volt a nagy hozsánna! A mi ennek a hirmondásnak a
viszhangjául riadt fel. Tizszerte nagyobb, mint a mit Lebée László
diadalhire költött. Ő csak bort hozott a tábornak: de Brüniszkáld
vizet és vért, a mit jobban szomjúhoztak.</p>
<p>Lebée László vitézi arcza sárgult az irigység miatt.</p>
<p>De még majd több oka is lesz neki az elsápadásra. <span class=
"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p>
<p>A mint egyszerre megvirradt, (ezen a vidéken az éjszakára rögtön
következik a nappal, hajnal alig van közben) a Brüniszkáld
üdvözletére siető szent hősök sorában megjelent Clarinda herczegnő
is. Az álomitaltól elnyomott urát nem birva felkölteni, ott hagyta
a sátorában, s maga sietett az örömhírt hozó lovag elé, hogy azt
üdvözölje.</p>
<p>De Brüniszkáld lovag is eléje sietett, a mint őt hölgyeivel
együtt közeledni látta.</p>
<p>– Herczegnő, légy készen nagy örömre és nagy szomoruságra. Én
feltaláltam férjedet, De Blois lovagot.</p>
<p>Clarinda elbámult. Ez is feltalálta az ő férjét? Pedig neki nem
volt több, csak egy. Egy már ott alszik a sátorban.</p>
<p>Hiszen ez a másik is alszik: hanem a koporsóban. Amaz részeg; de
ez halott.</p>
<p>Ez a valódi De Blois lovag, a kinek a holttestét a templomos
vitézek az ütközetből magukkal vitték, s azután bebalzsamozva
üvegfedelü koporsóba tették, hogy egyszer majd haza küldjék
Európába, ősei sirboltjába. Ime itt hozza nyolcz férfi a vállán a
koporsót; oda helyezik azt Clarinda herczegasszony lábaihoz. Az
üvegfödélen át jól láthatni az elhunyt dalia arczát.</p>
<p>Ez aztán nem hazud. Minden vonása azt mondja: «én vagyok a te
szerelmes jó urad!» Még az a beforradt régi sebhely is rávall a
homlokán; de kivált az a hatalmas sas-orr, a mi a De Blois
nemzetséget annyira kitünővé tette más családok felett!</p>
<p>Rajta volt a halotton az egész fegyverzete is: bár horpadozott
és dárdáktól átlyukgatott: de mégis ismerős, s a himzett derékkötő,
a mit Clarinda maga varrt ki a számára.</p>
<p>Valóban nagy öröm és nagy fájdalom volt az, a mely a koporsóra
leboruló özvegy könnyeiben kitört; ki oly régen keresett
szerelmesét eként föltalálta. Ez minden egyéb érzést elnémított
szívében.</p>
<p>Csak azután, hogy a zárt koporsófödelet csókjaival elhalmozta, s
az üvegfalon át kibeszélte magát néma kedvesével, <span class=
"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span>
elmondta neki a szív minden gyöngéd hizelkedéseit csak azután
kezdett még valami más indulat is feltámadni szivében; először a
hála azon nemes lovag iránt, a ki ezt a kincset számára felfedezte,
idehozta: ennek bizonyára nagy köszönettel tartozik: méltó, hogy
azt a vaskeztyüt a kezén csókjaival illesse. De az erre következő
indulat meg aztán a bőszült harag volt, a miatt, hogy ő vele az a
másik, az az elcsufitott arczu ily nemtelen játékot üzött. Még
odatette a csúf fejét a herczegnő ölébe, s azt kivánta, hogy az
hüsselje őt a legyezőjével. Ez példás büntetést kiván.</p>
<p>El is érte a gonosztettet a jutalma!</p>
<p>Maga Lebée László vette kezébe a megtorlást, mint itélő biró: s
a csaló trubadúrt az ál De Blois lovaggal együtt, kegyetlenül
megkorbácsoltatá. Az eléktelenített lovag még akkor is aludt a
mákonyos bortól, s álmában kiabált, a míg a farmatringgal
simogatták: «húj be rosszul van vetve a fejem alja! Soh’ sem
fekszem többet herczegi nyoszolyába!» A trubadúrnak azonban
betömték a száját, nehogy kitalálja kiabálni, hogy hiszen maga
Lebée László vezér bérelte őket, hogy ezt az alakosdit játszszák!
Végre lófarkra lettek kötve mind a ketten s ily módon halálra
szánkáztatva, a hogy megérdemlék.</p>
<p>Lebée László azonban, a mint négyszem közé kaphatta a kedves
süvét Brüniszkáldot, azt mondá neki, fogcsikorgatva:</p>
<p>– Héj, de szerettem volna, ha bele fulladsz vala a szent Jordán
vizébe, a mikor rátaláltál, hogy sem mint elhozád az igazi De Blois
lovag holttestét, üvegkoporsóban. Porba ejtetted velem a
pecsenyémet!</p>
<p>Brüniszkáld érté a süve haragját. De csak fejet csóvált rá:</p>
<p>– Bizony, édes Laczkóm, nagyon itt az ideje, hogy a szent Jordán
vízében lemosd azt a sok rossz indulatot, a mi a testedhez
ragadt.</p>
<p>Tökéletes lett az örömük a keresztes hadaknak, a <span class=
"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> midőn
másnap Brüniszkáld vezetése alatt, rövid mellékúton, kijutottak a
sziklatömkelegből s maguk előtt látták a szent Jordán folyamát s
annak édeni vidékét.</p>
<p>Csendes méltósággal kanyarog alá az áldástadó folyam a jerikói
sikon végig, kigyózó kanyarulatokban félszigeteket képezve, a mik
pálmafákkal, balzsamillatú bokrokkal vannak fedve; a ligetek
sötétjéből paloták tornyai fehérlenek elő. Az a zöld erdő ott, a
kupolás palotákkal, a veres bástyafalakkal, az a jerikói vár: még
most a pompa és gyönyörüség tanyája. Az a magasra kiemelkedő oszlop
körönd: Herodes palotája. Az a nagy víztükör, melynek közepén az
egész hatalmas folyam látható folyással keresztül huzódik, melynek
sziklapartjai lépcsőzetes szakaszokra vannak szabályozva, s minden
lonkája a magaslatnak, egész föl a bérczek tetejéig pálmákkal,
fügékkel, olajfákkal, borsfageszttel beültetve; száz falu és város
elhintve körülötte, a mik között egész raja a vitorlás hajóknak
sikamlik a hullámtükrön végig: ez a Genezáret tava. Az Idvezítő
csodatételeinek tanúja. Itt halásztak az apostolok; itt járt Jézus
a háborgó vizek fölött; amott a hegy, melyen négyezer embert
megvendégelt, csoda módon szaporodó testi és lelki eledellel. Az a
csendes öböl ott a sziklák között, a minek a tükre sötétkéknek
látszik, az emlékezetes hely, a hol Keresztelő János Jézust, a
vizbe mártva, felavatta. Minden szikla beszél, hirdet, emlékeztet;
visszhangoztatja még a nagy Megváltó szavait, a tövisfa még izzadja
a vért napsütötte levelei hegyén, mely az ő vére hullásáért maradt
rajta; az örök felhőtlen égből még hangzik alá az ezernyi énekes
madár zengésében az angyalok tulvilági éneke: az egész földi táj a
mennyországról álmodik.</p>
<p>A legdurvább kedély is megérzi e tájék isteni hatását, a
marczona vitézek ajka zsolozsmákra nyilik meg: úgy közelednek a
Jordán felé, hogy kardjaik markolatát, mint a keresztet, fölfelé
emelve tartják imára kulcsolt kezeik között. Siet az egész tábor
lemosni teste és lelke szennyeit <span class="pagenum"><a name=
"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> a Jordán vizében. Egészen
új embernek érzi mindenki magát. Kialszanak a földi érzések;
meggyulladnak az égi lángok. Senki sem zugolódik már, hogy oly
messze földről eljött; senki sem emlegeti, hogy mennyit szenvedett:
egy napja a csodák vidékének kifizeti évek viszontagságait. A sziv
is mássá lesz. Férfi és nő nem gondolnak egymásra: mindegyik csak a
láthatatlanokkal van eltelve.</p>
<p>Ma már hire sincs ennek. A táj sivatag, a Genezáret tó partjain
rabló beduinok laknak, olajfa, pálma elpusztult, s Jerikó helyén,
az agyagsivatagban bujkál egy kis falu, az arab neve «Eriha».</p>
<p>Még Lebée László is egészen más embernek érezte magát, a mint a
Jordán vizéből kiszállt. Gyónt és vezeklést tartott. Bocsánatot
kért mindazoktól, a kiket megbántott. A süvének, Brüniszkáldnak
megköszönte, hogy őt ifju bölcsességével oly halálos büntől
megörizte. S hogy bebizonyítsa, mennyire igaz a bünbánása, az ő
szeme láttára dobta a tüzbe azt a pokolbeli találmányt, a
czukornádkarpereczet a tarentaféreggel. És aztán térden állva
imádkozott a mennybeli hatalomhoz, hogy soha őtet többé ilyen
kisértetbe ne vigye.</p>
<p>Mert hiszen a szive valóságában igaz jó ember volt Lebée László,
s a kit szeretett, azt soha sem szünt meg szeretni; s talán ha a
visegrádi udvarhoz fel nem került volna: sok bolondság nem termett
volna meg a lelkében. Az ottani ledér élet nagyon rossz iskola volt
rá nézve. Megszokta, hogy a nők milyen könnyen veszik a hitvesi
hűséget s még az olyan szent férfiak is, a kiknek a homlokát a
chrysma mentesíti, csak arra gondolnak, hogy melyik nőnek a szivét
nyerhessék el, holott Gergely pápa óta egyikhez sincs semmi igaz
jussuk.</p>
<p>Ez volt az átok az egész életén, meg a heves véralkat, az erős
képzelődés. Azért az egyik órában tudott szent lenni, a másikban
gonosztevő. Ha a feleségére gondolt, azt megsiratta, s aztán megint
a legelső szép asszonynak utána szaladt. <span class=
"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p>
<p>Ezúttal azonban szerencséjére olyan jó leczkét kapott, a mi sok
ideig megmaradt nála. Clarinda herczegasszony példát mutatott neki,
a minőt még nem látott ez ideig, hogy mi az a valódi hitvesi hűség?
Feltalált kedves halottjának koporsóját mindenütt magával hordozta:
sátorában fekhelye mellé helyezteté, s egész idejét azzal tölté,
hogy annak a lelke üdvéért imádkozott.</p>
<p>Lebée László felfogadta Brüniszkáldnak, hogy most már csupán
vitézi kötelességének fog élni, s azt a kegyet kérte a királytól,
hogy engedtessék meg neki, a maga székely hadaival és Brüniszkáld
szász harczosaival egyesülten bekalandozni az egész Jordán vidékét;
hogy hirt hozzon felőle, hol állanak Malek Kamel szultán hadai, a
kikkel a keresztyén tábor döntő ütközetet keres.</p>
<p>Ez a kalandokkal teljes kémszemlészet elvezette a két rokon
vitézt egész a «holt tengerig» – mindenütt rátaláltak Malek Kamel
utóhadaira, s azokat vitézül megtámadták, meg is verték. A neveiket
sem birták a fejükben tartani azoknak a városoknak, a miket
futtában elfoglaltak egy bátor rohammal, s ezrekre ment a száma az
általuk kiszabadított keresztyén raboknak. A szaraczénok sehol sem
álltak nekik komolyan ellent.</p>
<p>A trónjáról leköszönt öreg Malek Adel szultán azt a tanácsot
adta mind a két fiának, a kik között roppant birodalmát
felosztotta, Malek Kamelnek adva Damaskust, Koradinnak Egyptomot:
hogy sehol se fogadjanak el az új keresztes hadsereggel döntő
ütközetet, hagyják azt előre-hátra tekeregni az országban, elolvad
az a sereg magátul, mint a hegyeken levő hó; sokféle nemzetből áll,
egymás között majd összevész; megunja a hazájától távollételt és
haza kivánkozik. A két ifjú szultán nyugatról keletről csak kisérte
a keresztes tábort; de helyt nem állt derék csatára sehol.</p>
<p>Lebée László és Brüniszkáld azzal a hirrel tért vissza portyázó
kalandjárásából, hogy a szaraczénsereg sehol sem áll meg még csak
az ő kis előcsapatjukkal szemben <span class="pagenum"><a name=
"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> sem. A hol megjelennek,
szedi a sátorfát s mélyebben huzódik a sivatag pusztába.</p>
<p>Minden egykorú történetíró egyértelmü feljegyzéseiben azt
találjuk, hogy a mi hatalmas egyesült keresztes táborunknak, melyet
Endre királyunk vezetett, a szent földön nem akadt egyéb dolga,
mint búcsút járni egyik szent emléktől a másikhoz és ereklyéket
gyüjtögetni. Ellenség sehol sem állt útjokban többé: a szaraczénok
visszavonultak a pusztába.</p>
<p>A mi két ifjú hősünk egymást soha sem hagyta el e búcsújáró
kalandozások alatt. Együtt látogatták meg a Genezáret-parti
városokat, a mik még ekkor, ha nem is régi fényükben, de nagy
kiterjedésükben fennálltak. – A pompás Tiberias város classicus
palotáiban most már csak zsidók laknak, a kik ott őrzik a nagy
bölcs Ben Akiba vértanú sziklasirját, s babyloni szerrel ünneplik a
Purimot. Antipas palotájának nincs már meg az «arany kupolája»; de
a falain még ruhákat szárítanak. Ez az a város, a melybe Jézus soha
be nem lépett. Átok volt rajta, temető fölött épült. Most már a
zsidó «szentek» gyülhelye. Még láthatták Magdalát, a bűnbánó Mária
Magdolna lakhelyét, s a barlangból, a hová a megtért szent
elvonult, elhozhatott Lebée László magának egy kavicsot azokból,
miket a szépsége bűneit megsirató könyjeivel öntözött, hogy azt
keblébe téve viselje, mint emlékeztető ereklyét. De a közelben
látszó Scythopolisban már csak Sámson rókáinak az utódait találták
otthon, azt porig égette Saladin a keresztes háború alatt, s a
hajdan hires pálmaerdőt, a mibe Cleopatra szerelmi titkát rejté,
gyökerestül kiirtotta. Csak az oleandererdők szaporodtak el újra, s
azok borítják lángoló virágözönnel a romokat.</p>
<p>Még megtalálhatták Názáretben a Jézus szülőinek házát, a «Santa
casat», a mi most Lorettoban van (a hová azt az angyalok
szállították, az istenanya rendeléséből, miután elébb ideiglenesen
a Fiume fölötti Tersato várában pihentek le vele, a hol a párja ma
is megvan és ünnepeltetik) s <span class="pagenum"><a name=
"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> elkölthették a
lakomájukat azon a kőasztalon, a melyen a megváltó feltámadása után
a tanítványaival együtt vacsorált. Csendes, nyugodalmas kis városka
volt az akkor is, mint mindig az előtt és mai időkig, négyféle nép,
négyféle vallásfelekezet békességes munkát folytat együtt, Istentől
megáldott földön, csupa kert és virány az egész völgy, melyben
fekszik.</p>
<p>– Én akár itt is maradnék örök időkig; azt mondá Lebée László;
úgy megszerette Názáretet.</p>
<p>– Én is örömest el laknám itten, csak a feleségem is
idehozhatnám.</p>
<p>A názáretbeli nők ugyan nagyon szépek; hanem nagyon erényesek.
Valami égi ihlet varázshatása tartja betakarva ezt az egész tájat;
mintha a belépő egyszerre visszanyerné ős ártatlanságát.</p>
<p>Nem ők voltak az elsők, nem is utolsók, a kik azt mondák: «jó mi
nekünk itten laknunk! Építsünk itt három házat».</p>
<p>A mit az apostol mondott, be is teljesült már régen. A szent
Thábor hegyén, hol a tanítványok földöntúli fénytől ragyogva látták
a mestert a másik két mesterrel békében tanácskozni, s ámulatukban
három hajlékot akartak építeni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, ott
volt már a három hajlék. De nem volt benne köszönet.</p>
<p>A felséges Thábor hegyet mindenféle nemzetek krónikásai leirták,
elkezdve a héber apostoloktól; rómaiak, görögök, arabok, francziák,
angolok, németek, most legutoljára egy magyar is: Rezső magyar
királyfi. Mindenik mást talált rajta. Ugyanaz csak az elragadó
gyönyör mely a sziveket megszállja, mikor a Thábor hegy magasáról a
Kanahán felséges vidékén végig tekint a szem, a hol minden
sziklából, folyóból, tóból, minden bokorból, erdőből, sivatagból
Isten beszél. – De még a növény is más rajta háromszázadonkint. A
zsidók Istenlakta magányt találnak Izachar áldozatkövei körül, a
miket cedrusok és olajfák illatos árnyéka takar be. Égből jövő
hangokat hall <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
"Page_156">-156-</a></span> ezen a helyen Ábrahám, Mózes, Dávid
király, János evangelista. A rómaiak dicsekedve emlegetik Herodes
Antipas nyaraló palotáját, corynthi oszlopaival, körülszegélyezve
balzsamjegenyékkel, a gránátalmák kertjeiben ezerféle virág.
Borstermő bokrok, fahajszagu cinnamonum ölelgeti körül a
mesterséges szökőkutak medenczéit, az Amphytrite szoborral. A
Thábor hegyén az Olympi istenek laknak, s a dyonisiák ünnepén
messze hangzik a dythiramb a nyitott csarnokból.</p>
<p>Három század mulva Jupiter és társai helyén a megváltó temploma
emelkedik, mellette a két kolostor, Mózes és Illés neveit viselők.
Nagy Constantin anyja, szent Ilona, az igazi kereszt feltalálója,
építteté azokat oda. Cziprusok és tömjéntermő életfák vetik
ünnepélyes sötét árnyékaikat az egyszerű falakra, a Krisztus
tövisfája foglalja el a hegyoldal meneteleit, az útakat fel a
hegytetőig statiók szakgatják meg; a halálra menő út festett
szoborképleteivel. Minden ascetai áhítatra hív fel. A barátok
vesperáira viszhangot adnak a búcsújárók zsolozsmái. Szent
Chrisostom még ilyennek látta a Thábort.</p>
<p>Azután jönnek a szaraczénok. Saladin alatt már Omár prófétának a
mecsetje áll a Thábor hegy ormán, s a Mózes és Illés házaiból
megerősített fegyverházak támadnak, erős bástyákkal körülfogva, a
miknek ormozatáig felnőnek a pálmák, az arabok kedvencz fái,
fügefapagony, kávéfageszt telepedik le a napsütötte déli
hajlásokon; narancs és czitromfa erdőszámra virul a hegy alján,
miket csak a cactus-sövény véd. A mecset magas minaréjából éneklő
üvöltés hangzik alá: «Jobb az imádság az aluvásnál! Egy az Isten és
az Allah!» Alant a hegy lábánál pedig, a rejtett sziklaüregekben,
ott tartják a török «eretnekek» – a «tüzkioltók» fertelmes
orgiáikat, a mikben az oltáron álló istenséget egy meztelen nőalak
képezi.</p>
<p>Ez volt a Thábor-hegy abban az időben, mikor II. Endre magyar
király ott járt a keresztes hadainkkal.</p>
<p>A legutolsó leírója a Thábor hegynek, Rezső magyar <span class=
"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span>
királyfi már az egész hegyet cserfaerdővel benőtten találja,
bozótokon keresztül törtet fel a nagy, dómalakú hegytető kúpjáig. A
hegy legfelső lonkája közepén bemélyedni látszik, mint egy tűzhányó
tölcsére, rajta szétszórva mindenféle romok; keresztyén, római,
török faragványokkal; széthányt bástyafalak, beomlott boltozatok,
tört kapuivek; egyetlen kapubolt állt magában, körüle kőhalmaz, a
«Bab-el Hana». Körül semmi fa, semmi bokor, csak a gyalog-tövis, a
sancta spina. Egy rozzant gunyhó támaszkodik az ezredévek
dicsőségének emlékéhez, abban lakik egy remete, a ki megmutatja a
látogatóknak, hol keressék a romhalmaz között a cisternát, Herodes
Antipas pompás szökőkútját?</p>
<p>Hanem a mi történetünk hősei hat századdal elébb jártak ott,
akkor még a szaraczénok tanyáztak a Thábor hegyén.</p>
<p>A keresztes had ura volt már egész Galiléának, nagy hadakozás
nélkül; csak ez az egy sziklafészek boszantá még a muezzin
kiáltásával a búcsújárókat.</p>
<p>A keresztyén fejedelmek elhatározták, hogy ott sem tűrik meg a
pogányt. Ha másutt nem akar csatának állni, innen nem futhat el,
itt fogják a fejét betörni.</p>
<p>Ki lett adva minden hadcsapatnak a rendelet, hogy gyülekezzék
fel Galiléába, a Thábor hegy megostromlására. Ott volt együtt három
király, a magyar, a cyprusi, a jeruzsálemi: az osztrák fejedelem, a
flamand, a német vitézek, a templáriusok, nagymestereikkel.</p>
<p>A szaraczénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt külömb
helyzetben e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, a kinek az
oduját a medve ostromolja.</p>
<p>De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az
odujától?</p>
<p>A Thábor hegye, mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai
sikság közepett, ősidőktől fogva hirhedett erősség minden
nemzetbeli hadakozók történetében. Itt verték tönkre Sisera hadait
a zsidók; itt védték magukat a zsidó <span class="pagenum"><a name=
"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> nemzet szabadságának
utolsó hősei, Róma légiói ellen; ide menekült az utolsó négyszáz
vitéze Judeának; kik a midőn látták, hogy nem győzhetnek,
kiválasztottak maguk közül tíz erős férfiút, a ki a többieket
leölje; a megmaradt tíz közül megint egyet, a ki társait leszúrja;
az az utolsó aztán saját fegyverétől átdöfve esett el. Itt e hegy
körül gázolta el Saladin szultán a keresztes hadak legerősebbikét,
itt ragadta el a koronát a jeruzsálemi király fejéről; itt ölette
le a hadi foglyok tízezereit, maga kezdve azt a templomosok
nagymesterén. Minden darab köve ennek a hegynek, ennek a rónának,
ittas már a legnemesebb hősök vérétől.</p>
<p>Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint
egy természetalkotta vár: lépcsőről-lépcsőre kell fáradságosan
felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel
a Thábor fensikjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van
elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenkint kell megvívni,
helepolisokkal, falaikat törni érczfejű kosokkal; s védeni magukat
az olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti
küzdelmet oly egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a
keresztes hadakra. Vívótornyokat ugyan hoztak feles számmal
Európából; mert azt már tudták, hogy a korább itt járt keresztes
hadak úgy kiirtottak minden erdőt a palestinai hegyekről, hogy
azokon több vívótoronynak való szálfát nem találni; hanem a míg
azokat a tengerparttól idáig hengergetik nagy fáradsággal,
elefántok erejével, abba rémséges idő beletelik.</p>
<p>– Mit? monda Brüniszkáld a haditanácsban, mikor már a többi
hadvezérek agyontörték a fejüket a tervkészítésben. Hát mit
tekeregjünk mink, mint a nyomtató ló lassan a hegy körül; hát nem
mehetünk-e fel egyenesen, a merre a homlokunk fordítjuk: fel a
meredeknek?</p>
<p>A tapasztalt hadvezetők mind ellene zúdultak, hogy ez
lehetetlen: a hegyoldal meredek; a szaraczénok onnan fölülről
aláhengerített kövekkel, szeges gerendákkal <span class=
"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> úgy
leseperhetik a felmászó sereget, miként a hangyabolyt.</p>
<p>– No hát én megmutatom, hogy nem lehetetlen; én fogadom a szent
szűzre, hogy magam elől megyek, s felhágok a Thábor hegy ormára,
ott a hol legmeredekebb.</p>
<p>– De nem mégy elől magad! kiálta fel Lebée László; azt nem teszi
meg a szász, hogy elől menjen, a hol székely is van a földön; mert
én meg fogadom a Szent Józsefre és a tizenkét apostolokra, hogy én
is ott leszek, és egy lábnyommal sem hátrább, mint te! – De
hamarabb előtted mint utánad.</p>
<p>– No hát hogy azon ne ortályoskodjunk, melyikünk jár előtte,
melyikünk utána a másiknak, ajánlok egy bajtársi fogadást.
Összekötjük az öveinket egy közös lánczczal s aztán úgy megyünk az
ostromra. Egyikünk sem elébb, sem utóbb.</p>
<p>– Ráállok! monda Lebée László, s kezet adott a süvének.</p>
<p>A két ifjú hős példája egyszerre magára ragadta a többi
vitézeket, minden kétségeskedés megszünt, vége volt a
fejlógatásnak, büszkén emelgették égfelé az arczaikat; s
megfúvatták a kürtöseikkel a harsonákat, kihirdetve, hogy hajnalban
megkezdik az ostromot.</p>
<p>A szaraczénok odafenn a hegy ormán láthattak, hallhattak
mindent, hogyan sorakozik a keresztyének hada csapatonkint, hogy
tartanak misét az egyháznagyok, megszentelik a zászlókat,
részesítik a vitézeket a gyónás, a bűnfeloldás szentségében, s
felállítják egy halomra az igazi keresztfát, azon a halmon
prédikált egykor keresztelő János a híveknek; most a jeruzsálemi
pátriárka onnan osztja az általános áldást a csatába
indulóknak.</p>
<p>S aztán megharsannak a trombiták köröskörül a galiléai rónán, s
mint megannyi eleven érczbástya, indul meg minden oldalról a
pánczélos lovagok tömege a Thábor hegy felé, Jézus Krisztus nevét
riadozva. Az ellenséges bástyák ormain lobognak a félholdas zászlók
s lassú kattogással <span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
"Page_160">-160-</a></span> hajlítják hátra vaskarjaikat a kőhajító
gépek, a mint a keresztyén csapatok közelednek; a dárdavető
pattantyúk hegyes nyilvégei a lőréseken előkandikálnak; a bástyák
ormait képező nagy négyszögű kövek vas emeltyükkel vannak billenőre
mozdítva, hogy az ostromlókra lezúdítsák, mikor a lábtókon
jönnek.</p>
<p>Ámde mindez a hadifurfang kárbaveszett, az által, hogy az
ostromló keresztes hadak nem azt az útat választották, a mi nehéz;
hanem azt, a mi lehetetlen, egyenesen a meredek hegyoldal szikláin
kapaszkodtak fel, az egymás fölé meredező rétegen hágva fel, a hol
soha ember nem járt.</p>
<p>Ott lehetett látni Lebée Lászlót és Henning Brüniszkáldot; az
öveikhez kapcsolt aczéllánczczal egymáshoz csatolva, a mint
egyesült önkénytes vitézeik élén jó maguk törtettek előre;
példájukkal mutatva, hogy nincs lehetetlenség. A nehéz vértezet,
paizs nem gátolta őket; ha valamelyik hátrább maradt a kúszásban, a
másik, a ki már fenn volt s egyik lábát megvethette, segített neki
a lánczczal. A hegy ormán álló szaraczénok rengeteg sziklákat
hengerítettek alá az ostromlókra, a két hős vezér biztatta társait:
«ha Isten velünk, ki ellenünk». A legördülő kő elrepült a fejük
felett ártatlan zúgással. «Jézus elvette a halál hatalmát!»</p>
<p>Az első bástyafal el lett foglalva, s ott kezdődött azután az
öldöklő harcz, a keresztyének és a szaraczénok között.</p>
<p>Brüniszkáld nem hozta magával az öblös paizsát, a mi a
hegymászásban akadályára lett volna, hanem csak egy kis félkarra
való szívalakú vértet, hogy a két kézre való lángpallosával
nagyobbat sújthasson; de Lebée László teknőforma paizsát elhozta a
hátára vetve, s a csata hevében aztán a maga paizsával védte a
fegyvertársát is a nyilak raja ellen; mikor meg aztán birokra
kerültek a szaraczénokkal, a két összelánczolt lovag egymásnak
vetve a hátát, egymagában küzdött egész csapat ellen, míg lovagjaik
<span class="pagenum"><a name="Page_161" id=
"Page_161">-161-</a></span> utánuk érkeztek: Brüniszkáld a nehéz
karddal rendet vágott a pogányban, mintha csak kaszálna. Lebée
László szeges buzogánya pedig mint a mennykő-csapás tört, zúzott,
vasat, embercsontot, mi eléje került. A szaraczénok legjobb vitézei
ott hullottak el a két hős nehéz csapásai alatt, s a rémület
megbénítá karjaikat. Isten csodája volt ez!</p>
<p>A nap még nem szállt le, midőn a két hős csapatjával együtt
felküzdötte magát a Thábor hegy fensikjára.</p>
<p>Ők voltak az elsők, kiknek vas lépése e szent helyet
elfoglalta.</p>
<p>E csodamódon sikerült diadalra a szaraczénok védő serege minden
oldalon fel lett zavarva, s a keresztes hadak szívébe új bátorság
lelke szállt alá.</p>
<p>A mint a Thábor hegy ormán Lebée László megfújta a kürtjét, s
mellette álló fegyvertársa magasra emelé kardját, annak markolata
volt a szent kereszt jele: egetverő «hozsánna» kiáltás riadt fel az
egész keresztyén táborból. A szaraczén had pedig rémülten hagyta
ott köröndbástyáit, a mik a tekervényútat fedezték s rohant maga is
a hegytetőnek, igyekezve hamarább elérni az odafenn levő
fellegvárat, mint a magyar és szász kereszteshad, mely már a falak
előtt állt.</p>
<p>– Nézd, monda Brüniszkáld a süvének. A hitetlenek hogy tódulnak
be a várkapun. Ha mi most oda rohanunk, együtt mehetünk be velük a
várba, s egy kézcsapással mienk ez az erősség, a mit majd hónapokig
sem tudunk ostrommal bevenni.</p>
<p>Lebée László azt felelte neki:</p>
<p>– Gondold meg, egy pillanatig. Csapatunk el van fáradva,
tikkasztó melegben, pánczélostól, harczolva feljönni a Thábor hegy
sziklameredekén embernek való dolog volt! De ember az ember! A
szomj megöli a vitézséget. Itt pedig nincsen víz.</p>
<p>– Nincsen víz, de van vér! A ki szomjas, igyék abból. Ha
elfoglaljuk a várat, ott azután lesz mind a kettő elég.
<span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
"Page_162">-162-</a></span></p>
<p>Lebée Lászlót most egyszerre megszállta a kegyesség
szellete:</p>
<p>– Gondold meg, hogy mit tész! Jusson eszedbe a kis feleséged
otthon.</p>
<p>– Én nekem most nem jut eszembe más, mint a boldogságos szűz
anya a hét tőrrel a szívében.</p>
<p>A míg ők így feleselnek, oldalvást a hegy lejtőjén megharsannak
a tárogató kürtök.</p>
<p>Ez a tárogató kürt oly sajátságos fegyverneme volt a magyar
harczi népnek, a mi azt minden egyébtől megkülömbözteté.</p>
<p>Mivelhogy minden szittyafajnál az volt a hadakozási taktika,
hogy a támadást rendesen ők kezdték; ha erős ellenállásra találtak,
akkor egyszerre megfordúltak, megfutamodást szinleltek, mikor aztán
az ellenség utánuk rohant, s e közben erős hadállását elhagyta,
sorait az üldözés közben megbontotta, akkor egyszerre megfordúltak
rá s a zavarba jött üldözőt közre fogták, eldöngették. Hogy az
ilyen fordulatokat egy egész nagy tábor egyszerre, egy akarattal
végrehajthassa, szükségük volt olyan kürtökre, a miknek a hangja
minden más nemzet fúvó szerszámától külömbözik. A tárogatónak a
fuvójába valami tollat, vagy nádat tettek, s annál fogva olyan
éles, sikoltó hangokat tudtak azzal adni, hogy azokat mértföldnyi
távolban is meg lehetett külömböztetni, s ezeknek a hangoknak a
dallamában volt a parancsoló izenet: «előre! vissza! megállj!»</p>
<p>Az ostromló sereg előcsapatját képezte a bal szárnyon a
székelyek és szászok egyesült serege Lebée és Henning vezérek
alatt, a zöm a magyar királylyal együtt a tekervényútat ostromolta.
Az által, hogy a merész előhad felhatolt a Thábor hegy magaslatára,
a szaraczénok kénytelenek voltak futvást odahagyni az alsó
vártornyokat, a király seregének csak a kapukat kellett bedönteni,
hogy a magyar sereg zöme keresztül törhessen a csinált útra, a hol
ott álltak még az útfélen a keresztyének által épített <span class=
"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span>
stácziók lefejezett szobraikkal. Itt már lóháton is lehetett a
hegynek fel rohanni. – Endre király, a szent lándzsával kezében,
maga vágtatott előre, egész alakját lánczszemekből csinált pánczél
fedte; a lova is ilyen ércztakaróval volt bevonva végig. Mellette
nyargalt a püspök, a kereszttel a kezében, és az ország
zászlóvivője, a fehér zászlóval, a min a szűz Mária képe volt
kihimezve; mögötte nyomakodtak előre a magyar daliák, sastollas
kucsmáikról, párduczbőr kaczagányaikról megismerhetők.</p>
<p>A király mindenütt gázolta az előtte futó szaraczénokat, a kik
útat adtak a gyors magyar lovasságnak, szerteszét oszolva a
vigályos erdőben, úgy hogy a király egyszerre ért fel a
hegylapályra a futó ellenséggel.</p>
<p>A mint Lebée László diadalt hirdető kürtszavát meghallá a
király, jelt adatott a székelyeknek, szászoknak a tárogatóval, hogy
álljanak meg.</p>
<p>A királyé az elsőbbség.</p>
<p>Azt a dicsőséget, hogy a szent Thábor hegy erősségének
toronyormára a kereszt jelét újra kitűzze, Endre nem engedhette át
másnak.</p>
<p>Brüniszkáldnak türtőztetni kellett vitézi haragját.</p>
<p>A király zászlója már előtünt a cserfák pagonyából s látni
lehetett őt magát, a magasra emelt aranyhegyű dárdával kezében s
fején a koronás sisakkal, hogy hömpölygeti maga előtt a szaraczénok
futó hadát, kik mind a várerőd hidjára tódulnak; úgy hogy azt a
rajta levő hadicsapatok miatt fel nem lehet húzni, keresztyének,
mohamedánok össze vannak már keveredve; Istent, Allaht, Krisztust,
Mahomedet egyszerre kiáltják a küzdők, s ordítják a halál
fájdalmait a világ minden nyelvén. Iszonyú találkozója ez Noé
unokáinak. Sem, Cham és Jáfet minden ivadéka itt van; turáni,
aramæi, indogerman, ural-altáji, finn-ugor családok, a kiket csak a
Bábel tornya kirajzott, összekerültek megint a Thábor tornya előtt,
megértetni egymással azt a közös nyelvet, a minek vas van a végén.
<span class="pagenum"><a name="Page_164" id=
"Page_164">-164-</a></span></p>
<p>Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak tétlen kellett ezt nézni, míg
a tárogató folyvást azt parancsolja: «állj!»</p>
<p>A magyar király már a vártorony hidjáig hatolt. Testőrei
kétfelől nyitottak előtte útat kardcsapásaikkal. Azok között volt
egy balogsüti vitéz: Iváncs lovag, a ki balkezében forgatta a
kardot s jobbján viselte a paizst.</p>
<p>A torony hidjánál megszorult szaraczénok minden elkeseredett
hősi erőfeszítésük mellett sem tudták volna a király csapatját
feltartóztatni; hanem a torony lőréseiben voltak felállítva a
szaraczénoknak azok a veszedelmes pattantyúi, a mikkel még a
pánczélos vitézeket is le tudták ölni. Az ilyen pattantyúnak volt
egy erős aczél lemeze, a mit kerekes géppel hátra hajtottak; elől
pedig volt egy keskeny vályú, s abba elhelyezve egy nyilalakú
kopja; a mint az aczéllemez elszabadulva visszacsapódott a kopja
kiálló nyeléhez, azt oly sebességgel röpíté előre, hogy keresztül
tört az a legerősebb pánczélon és vérten.</p>
<p>Egy ilyen tollas kopja fúródott a király lovának a szügyébe.</p>
<p>A paripa összerogyott, s a királyt a kengyelbe akadt lábánál
fogva maga alá szorítá.</p>
<p>Ekkor aztán a szaraczénok is, a diadal dühétől fellángolva
rohantak ellenfeleikre; a király körül öldöklő tusakodás
támadt.</p>
<p>Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak nem kellett most már se
tárogató jel, se összebeszélés, egyszerre mind a ketten, a hogy
össze valának lánczolva, rohantak a király segítségére; nyomukban a
székely és szász vitézek.</p>
<p>A királynak ugyan nagy szüksége volt erre a szabadító
segítségre; mert a saját hiveiben nagyon meghült a vér, a mint őt
egyszerre, a szent lándzsával együtt elbukni látták, azt hitték,
hogy elesett.</p>
<p>Jó szerencse, hogy balkézfogó hive, Iváncs lovag, ott volt a
közelében, a mint egy szaraczén vezér, Ben Muszafir, odarohant a
királyhoz, ki balkezére esvén, a paizsával sem védhette magát, s
már a király fejének mérte a <span class="pagenum"><a name=
"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> szablyáját; a vitéz
testőr, suta kézzel úgy vágott a szaraczénhoz, hogy annak a feje a
lábához esett; s azután kiszabadítván a királyt a lova alól, a
saját lovára ülteté fel.</p>
<p>Hogy ez valóban így történt, azt az Iváncs vitéztől eredő
Ivánkák armálisaiban meg lehet találni. Ezért kapták a királytól az
ősi birtokot Felső-Magyarországon, a melyen az átfolyó patakot ma
is «Jordán»-nak hívják, a völgyet, melyet átszel, a «Hebron
völgyének», a temetőt «Golgothának», s a hegyoldalt «czédrusok
hegyének»: a palæstinai viselt dolgok örök emlékére.</p>
<p>Hanem hogy ebből a veszedelemből a király ép testtel
kimenekülhetett, abban a székelyeknek és szászoknak is nagy részük
volt, mert az ő döntő rohanásuk szabadítá ki a testőrcsapatot az
ellenség sürűjéből. A királyt a testőrei és a főurak erővel
vonszolták el e veszedelmes helyről, míg az előre törő Lebée és
Henning lovagok ketten kétfelől a csapóhíd elejét elfoglalák.</p>
<p>A milyen hosszan ereszté a közös láncz, annyira távoztak
egymástól, s az a láncz érczsorompót képzett, a mit az ellenség
tömege sem birt által törni. A ki kettőjüknek közbe esett, az mind
meglátta a Mahomed paradicsomát: – ha van ilyen a másvilágon.</p>
<p>Lebée László ordítva hívta a vitézeit:</p>
<p>– Előre dárdások! utánam kopjások! Ne féljetek szászok! Nem
sirat anyátok!</p>
<p>Nem is kellett azoknak buzdítás. Feledve volt fáradság, szomj,
eltikkadás, bőszült rohammal törtek utat dárdáikkal egész a
várkapuig; már a kezükben volt a felvonóhíd láncza, akkor egy
átkozott pogány czélbaveszi Brüniszkáld lovagot a felvont tegzével
s mikor az épen új csapásra emeli föl a karját, a nyilát oda lövi a
lovag hóna alá, a hol a pánczél vaslemezei egymástól
szétnyilnak.</p>
<p>Lebée László érzé, hogy a lánczát hátrafelé rántja a süve.</p>
<p>– De megtántorodtál! mondja neki. Ért valami?</p>
<p>Brüniszkáld szótlanul mutatott a testéből kimeredő nyíl tollára.
<span class="pagenum"><a name="Page_166" id=
"Page_166">-166-</a></span></p>
<p>– Meg vagy sebesítve?</p>
<p>– Ne törődjél velem most, süvem, hörgé Brüniszkáld, kapcsold ki
a lánczot az övedből. Te törj előre. Be a várba! Diadalra. Engem
hagyj itt az én férgeimnek. Nekem meg kell halnom.</p>
<p>– De nem hagylak bizony, kiálta Lebée László. De nem megyek
tovább, míg innen el nem viszlek, ha mindjárt a mennyország kapuja
volna is ez itt előttem! Rajta magyar! Ne hagyd magad! Rajta
székely, rajta szász!</p>
<p>S megkezdődött a legádázabb csata paizs paizs ellen vetve. A
székelyek buzogányai úgy dolgoztak a szaraczén paizsokon,
sisakokon, mintha Vulkán kalapálna valamennyi cyclops legényével
remekmunkán. Ki is szabadíták a két ifju vezérüket az ellenség
tóduló tömegéből; pedig oly sürűn voltak körülvéve, hogy az
embersokaság, mint a rájuk szakadó fal szorítá őket össze. Tárnát
nyitottak ebben a falban, úgy hozták ki a két hős ifjut, csakhogy
az egyik halálra volt sebesülve. A kardját még markába szorítva
tartá, de felemelni már nem birta a mellébe lőtt nyil miatt. Lebée
László sem harczolhatott, mert a jobb karjával a süvét tartá
átölelve, a baljával pedig a tekenő paizsát tartá föléje, hogy a
fene onager, meg a balista lövegeitől megvédje. Mikor már a
sebesültet a szász vitézek kopjáikra fektették, még akkor is
egymáshoz voltak lánczolva a hős bajtársak.</p>
<p>Hanem ez a baleset végzetes lett az egész keresztyén seregre
nézve.</p>
<p>Egyszerre vak lárma támadt, hogy a magyar király elesett. A
lárma odább terjedt, egyik csapatról a másikra, s mire a hegy tulsó
oldalára eljutott, ott már azt hirdette, hogy a cyprusi király is
elesett.</p>
<p>Erre az egész keresztes tábort vadállati ijedtség lepte meg.
Mint mikor egy falka oroszlán közé odalőnek: szétszalad ordítva;
pedig izekre téphetné azt a lesipuskást, a ki királyát megölte. Ha
az oroszlán megriad, az nagyobbat szalad, mint az őz. <span class=
"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span></p>
<p>A keresztesek minden oldalon megfordultak s futni kezdtek erre a
rémhírre. Nem kergette őket senki; kő sem repült már utánuk, maguk
űzték magukat. Az elfoglalt hegylapályt, a mit oly csodavitézséggel
másztak meg, nyakrafőre odahagyták, s rohantak az erdőnek zilált
csapatokban, mire az est leszállt, az egész keresztes tábor oda
lenn volt a hegy lábánál, a veszteségeiről emlékezetes galiléai
sikon, s onnan nézte, hogyan tüzik ki a Thábor-hegy messze
felmagasló tornyán (egykor Illés próféta asylumán) az elesett
keresztes lovagok levágott fejeit hosszú dárdahegyekre. Ide lenn
nem hangzott semmi ének, semmi zsolozsma; még trombitaszó sem,
hanem odafenn üvöltött a muezzim estimája: «egy az Isten, és az
Allah!» s azok a sisakos koponyák, ott a széltől ingatott karcsú
dárdák hegyén rábólintottak, hogy «úgy van!»</p>
<p>A legcsúfosabb kudarcz volt ez, a mi csak az európai fegyvereket
érte ázsiai barbárokkal összecsapva. Húszszorta kisebb ellenség
verte őket bénává. Pusztán a vaskesztyűikkel, a pecsétnyomó
gyűrűikkel verhették volna agyon azt a maroknyi szaraczén hadat,
mikor az már a térdeik alá volt gázolva.</p>
<p>Mindenki a másikat okolta a vallott kudarczért: a bajorok a
magyarokat korholták, hogy hebehurgya módon rohantak előre; ezek
meg amazokat szidták, hogy nem siettek jókor a támogatásukra, a
templomos vitézek kicsiny híja, hogy össze nem verekedtek a
domonkosokkal; a jeruzsálemi patriárkának kellett közbevetni magát,
hogy odalenn a síkon egymás között ne kezdjék újra a csatát, a
cyprusiak, királyostól együtt vissza sem jöttek a táborba, hanem
egyenesen elvonultak Ptolomaisba.</p>
<p>A rengeteg nagy keresztes tábor ott állt, ott feküdt
tehetetlenül, megverve harcz nélkül.</p>
<p>Jól jövendölte ezt a vén Malek Adel, mikor a fiait
visszatartotta a derék ütközettől: «hagyjátok őket magukra,
elmulnak ők magukban is, mint elmulik a Libanon hegyei közt
mennydörgő zivatar magától». <span class="pagenum"><a name=
"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span></p>
<p>… A hős Brüniszkáld ott feküdt haldokolva a sátorban. Nem volt
számára ír a földön, mely őt életben tartsa. Az utolsó kenetet is
elvégezte vele a püspök.</p>
<p>Lebée László ott ült a fekhelye mellett a földön, sebesült
bajtársa kezét kezei közt tartva. A lázas érverése ennek a kéznek
beszélt hozzá.</p>
<p>Vádolta a lélek, hogy ő volt okozója ennek a fiatal élet
kioltásának.</p>
<p>Mert ő mesterkedte azt ki, hogy a fiatal vőlegény elszakadjon
még nem is ismert hites arájától. Kiszámított furfanggal
kényszerítette őt belé ebbe a végzetes kalandba. Mert hadjáratnak
igaz lélekkel nem nevezhette azt.</p>
<p>Valami belső biró odabenn azt mondá neki: «hisz nem az hozott
téged erre a véráztatta földre, mintha a te megváltó Jézusod sírját
jöttél volna oly buzgón keresni; de jöttél bizony sírt keresni
ennek a derék ifjunak a számára, hogy a nejét özvegygyé tedd.
Megtaláltad, a mit kerestél. Ássák már a homokban a sírt Henning
Brüniszkáld számára. Te vetettél neki oda ágyat, nem a pogány
török. Ezért nem is adott Isten ti nektek diadalt, azért alázta meg
kevély fegyveretek, mert nem igaz buzgóság volt, a mi idehozott.
Nem félsz itt maradni? A honnan ráláthatsz arra a holt tengerre, a
mibe az Úr elsülyeszté Sodomát, Gomorát, emberek bűne miatt.</p>
<p>A haldokló bajtárs beszélt hozzá.</p>
<p>– Velem is «elvégeztetett», mondhatom Jézussal. Holnap ilyenkor
már csak a földi férgek beszélgetnek velem ott lenn a sötétben.</p>
<p>– Bizony meglátod akkor már a mennyországot.</p>
<p>– De nem látom meg a szép Erdélyt! – Valamennyi angyal odafenn
az égben nem feledteti el velem azt az egyet, a kit itten hagytam.
– Szegény kis madárkám, árvácskám, özvegykém! de hamar megválunk.
Még egyek sem voltunk.</p>
<p>– Vele is egyesülsz odafenn az égben, vigasztalá Lebée László.
<span class="pagenum"><a name="Page_169" id=
"Page_169">-169-</a></span></p>
<p>– A pap is azt mondta, sóhajtá Brüniszkáld. – Ha van a halálon
túl örökkévalóság, úgy rám nézve két örökkévalóság lesz: az egyik a
várakozás, a míg Annám feljő! Aranyos madárkám, báránykám, tuba
virágszálom! De messze estem tőled. Még zokogásodat sem fogom
hallani alvó poromban.</p>
<p>– Bizony mondom neked, hogy elviszlek hozzá, üvegkoporsóba
zárva. Fogadá Lebée László.</p>
<p>– Ne tégy fogadást bizony szóval, mert nem tartod azt meg.
Hozzám voltál lánczolva s nem tudod, hogy az a láncz nincs-e most
is rajtad? Nekem azt mondja egy érzés, hogy te is itt maradsz
velem, és te sem látod meg a szép Erdélyt soha. Megmondta ezt nekem
a jegygyürűm. Le akartam húzni az újjamról, nem jött le, ellenállt.
– Mind azt mondta: «ne adj át engem süvednek, ne Lebée Lászlónak.
Inkább vigy magaddal a föld alá. Ne bizd te ő reá, hogy vigyen
engem vissza a te egyetlen drágádhoz, az izeneteddel: ne is izenj
semmit Lebée Lászlótól a te jó Annádnak!» Így beszélt a gyürűm, a
szivemmel hallgattam. Mert furcsa dolog ez. – Mikor az ember a
halálához közelg, akkor tudja meg csak, hogy a szivével látni és
hallani lehet akár a szemével és a fülével. – Hát csak ne vállalj
te semmi izenetet magadra én tőlem, hogy azt az én szerelmesemnek
elvigyed, mert hozzám köt ez a láncz! És te nem mehetsz messzire
attól a göröngytől, a mi engem eltakar. Ellenben ráemlékezzél még
majd, mikor te neked is éneklik majd, hogy «gemitus mortis, dolores
inferni, circumdederunt me!» hogy a kivel összelánczoltad magad
ezen a földön, együtt maradsz vele a másvilágon is. S ez legyen a
te vigasztalásod, Lebée László. – Ez legyen a te utolsó órádnak
vigasztalása.</p>
<p>Lebée László meg volt rettenve. A haldoklók jóslatait hallgatni
nem üdvös. Fel akart kelni helyéből, de a haldokló erőszakos kézzel
tartá őt vissza, s látnoki látásra felnyitott szemeit feléje
sugároztatva, hörgé kitörő végszóval: <span class=
"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span></p>
<p>– Mert a milyen igaz, hogy a halálramenők sziveikkel látnak és
hallanak, olyan bizonyos az, hogy ennek az én halálomnak te voltál
az okozója, Lebée László, mert bűnös szerelmet éreztél és érzesz az
én Annám iránt. Ezért hoztál engem, a te lánczodhoz kötözve ide a
szent földre. – A poklokat látnád meg bizonynyal e szörnyű
bűnödért. – De én az én lánczomnál fogva kiragadlak onnan, s
megbocsátok neked, Istennél könyörögve érted. Óh Jézusom, mutasd
meg az utat, a merre elmenjek.</p>
<p>E szóval visszaesett fekhelyére, szemei megtörtek, de a szive
annál jobban látott s már megtalálta azt a magas utat, a melyen
fénylő nyomok vezetnek föl – föl – föl – az emberi észtől
felfoghatatlan végtelenségbe…</p>
<h2>MÁSODIK RÉSZ.</h2>
<p>A jó II. Endre királynak elég volt már a dicsőségből. Megfürdött
a Jordán vizében, majd bele is veszett, ha Bárány Balázs ki nem
rántja a hajánál fogva, odafullad; – megostromolta a Thábor hegyét,
levágott négy szaraczént, az ötödik aztán kicsiny hija, hogy őtet
nem vágta le, ha Iváncs lovag ki nem vágja, szétaprítják. Elég volt
a dicsőségből ennyi. Azonkívül olyan dolga is volt, a mi már nem
dicsőség. Elfogyott a pénze. Izent haza a kincstartónak, hogy
küldjön utána, de az meg azt izente vissza, hogy olyan likas a
kincses láda, hogy kilencz macska sem tudna benne elfogni egy
egeret. Ott abban a zsidó országban pedig kölcsön nem lehetett
kapni. (Bizonyosan érezte már a jebuzeus, hogy a magyar
országgyűlésen kegyetlen uzsoratörvényt fognak hozni.) – Mind ennek
az lett a vége, hogy II. Endre király azt mondta, hogy ő haza
megy.</p>
<p>A többi vezérek, az egyházfejedelmek neki estek, hogy ez árulás!
hitetlenség! A jeruzsálemi pátriárka anathemát vágott a fejéhez, a
pápa kiakolbólitással fenyegette, nem <span class=
"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span>
törődött vele: «mindenütt jó; de legjobb otthon». Nem is látta
Jeruzsálemet.</p>
<p>Ekkor az egyházfejedelmek a velenczéseket biztatták fel, hogy ne
szállítsák a magyar hadakat haza a hajóikon. Ezek azonban sokkal
lelkiismeretesebb – kalmárok voltak, hogy sem az ilyen kivánságot
teljesítették volna, ellenben olyan nagy árt szabtak a
hazaszállításért, hogy a király, mikor szétnézett maga körül, se
égen, se padláson felét sem találta a kivánt összegnek. Fejenkint
minden vitézért húsz aranyat követeltek Spalatóig. A királynak
pedig volt még huszonötezer vitéze. Ez annyi, mint ötszázezer
arany: – az összes magyarországi arany-ezüst bányák egy esztendei
jövedelme. – Tehette volna ugyan azt, a mit más okos fejedelmek
tevének, hogy a hitetlenek ellen csatázva, kétharmadát agyonveresse
vitézeinek; azzal nagyon leszállt volna a szállítási költség. Hanem
hát nem tette. – «Tudjátok mit, fiaim! monda a magyar uraknak,
csunya betegség az a tengeri nyavalya; jövet is nagyon megkinzott
bennünket; aztán meg az embernek az élete sem biztos, a hajó
kilyukadhat, a nagy tengeri csoda, a Krák, elnyel bennünket, azt
mondom én, hogy menjünk mi haza, more patrio, lóháton, Erdély ide
nem a világ!»</p>
<p>De nagyon megtetszett ez az indítvány, különösen a székelyeknek,
meg a szászoknak; így nekik megtakarítódik az út Spalatótól a
Királyhágóig; a kertajtón keresztül mehetnek haza Erdélybe.
Előhozták a nagy mappát, a mi az akkori időkben annyival
tökéletesebb volt a mostaniaknál, hogy nem volt rajta a földnek
gömb alakja, hanem köpönyeggallér alakja, fenn a gallérja körül
volt Európa és Scythia; lenn a felleghajtójában Lybia, Arábia és
India. Közbe esnek egynehány tartományok. Azokat pedig már a
magyarok jól ismerték a zsoltárból: Pontust, Cappadociát, Syriát és
Mizsiát. Azokat már Szent Dávid is kirándulásra érdemes
tartományoknak hirdeté, hegedűszó mellett. De különösen
Mezopotamiát vétek <span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
"Page_172">-172-</a></span> lett volna elkerülni, a mi annyival
ajánlatosabb ország, mivelhogy egészen zöldre van festve, tehát ott
kétségtelenül igen jó legelőnek kell lenni. Közbe esnek egynehány
hegylánczok és folyamok; de mi az egy magyarnak? Valószinű, hogy
idegen népek is laknak azokban a tartományokban, a kik készek a
verekedésre; de ez még épen egygyel több kecsegtetés az
odamenetelre.</p>
<p>Ők bizony neki vágtak egész táborostól, s haza jöttek
Palæstinából száraz földön, ki lóháton, ki meg az apostolok
lován.</p>
<p>Már hiszen veszekedjenek a fölött a tudósok akár mennyit, hogy a
magyarok Ázsiából jöttek-e ki, vagy sem? annyi szent igaz, hogy a
tábornyi magyar nép, a ki Endre király vezetése alatt járt, egészen
Ázsiából jött ki. Hogy milyen állapotban? az már megint más kérdés.
És hogy hányan értek belőle haza? arra meg nincs is felelet.</p>
<p>A hosszú, kínszenvedésekkel teljes útban, a hol folyvást
fegyverrel kellett magukat keresztűl vágni, a melyik csapat hátul
maradt, vagy szárnyrul esett, az fel volt áldozva, a pogány eretnek
nép levágta, elfogta, a derék had, mint a rák a lábát, magától
elhagyta. Felbomlott minden tábori rend a seregben, kiki magának
kereste az utat előre, igyekezve megelőzni a másikat, nehogy az
egye el előle a sovány martalékot; a hány csapat, annyi utat
választott, nem volt más vezetőjük, mint a csillagok, meg a turul
madarak, mint Attila és Álmos idejében. Jó szerencséjére (de nem az
országéra) az útban felszedte a király a Syriában letelepült «német
lovagokat». Azok is megeléglették már az itt mulatást. Endre király
úgy fölbiztatta őket, hogy milyen szép helyet tud a számukra
Erdélyben, a szászok mellett, hogy kedvet kaptak hozzá,
fölkerekedtek, így legalább a király is tett egy jó testőrseregre
szert, a ki a saját maga zugolódó magyarjai ellen
megvédelmezte.</p>
<p>Így aztán feliben, harmadában elvergődtek téltül derék nyárig
Konstantinápolyba. Ott már keresztyén világ volt, <span class=
"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> nem
kellett a pogányok hadai ellen tusakodni. Nem is tartotta őket
össze többé semmi; hanem a mint a Bosporuson túl voltak, rohant
szél ellenében minden ember, a merre utat látott maga előtt, torony
irányában, északnak; vezér nélkül, trombitaszó nélkül. A király
maga is egy hónappal későbben került haza, mint a seregének az
eleje.</p>
<p>Az volt aztán a bevonulás!</p>
<p>Zilált csapatonkint, mint a czigányhordák, hosszúra nyult
sorban, kettesével, hármasával bandukoltak a szentföldjáró vitézek,
ruhájuk csupa rongy, sisak, pánczél rozsdás, kemény ütésektől
össze-vissza horpadt; kinek a félkarja felkötve, kinek a félszeme
beragasztva; maguk mind lovastól vándorló csontvázak; lehorgasztott
fővel, elvadult orczával, a mit belepett az összecsapzott szakáll.
Tán maga sem ismert volna senki magára.</p>
<p>Aztán minden fáradságos útnál az utolsó mérföld a leghosszabb. A
keresztes vitézek, mikor a havasalföldi hegyekre felmásztak,
esküvel állíták, hogy ez minden eddig megmászott hegynél magasabb.
És még milyen esküvel! Ha egyebet nem, hát a káromkodás czifráját
elhozták a patarénusok országaiból magukkal. Annak a gyakorlati
alkalmazására pedig ugyan nagy alkalmuk volt, mikor a haza szent
földére leszálltak, mert az első vendégfogadóik a szászok voltak, a
kik példabeszéd szerint sem valami nagyon szeretik a csavargókat
ingyen ellátni, de hát még ezeket, a kik folytonos nyomorúságban,
küzdelemben elvadultak, s ahhoz voltak szokva, hogy minden falat
kenyeret erőszakkal kell elfoglalni s ütleggel megfizetni, kiknek
mindennapi imádsága az volt, hogy «hát ma hol raboljunk?» s a kik
valamennyi pogányra, hitetlenre nem voltak olyan dühösek, mint az
itthon maradt hazafiakra, miért, hogy azok bőven duskálkodnak az
alatt, míg őket idegen földön az egyptomi csapások – megtoldva
egynéhánynyal – kergetik országról-országra.</p>
<p>Visszaérkezésük nagyobb ijedelem volt Erdélyben a <span class=
"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> kunok
pusztító betöréseinél. A milyen kinzó volt a remény minden háznál,
hogy az eltávozott kedves vajjon visszajön-e? ép olyan aggasztó
volt a félelem, hogy a várt helyett valami éhes siserahad lepi meg
a családot. A kerített városok kapuit bezárták.</p>
<p>A Zsombori-vár tornyából messze ellátni a Homoród völgyébe. A
torony ablakában reggeltől estig ül egy asszony. Nem mindig
ugyanaz, ketten vannak, egymást felváltják az őrködésben. – Lebéené
az egyik, Henningné a másik.</p>
<p>Jó két esztendő eltelt már azóta, hogy férjeik magukra hagyták
őket, azóta hírt sem hallottak felőlük. Darú, gólya, kétszer is
megjárta azóta váltogatott két hazáját, s az immortella koszorúk, a
miket az asszonyok kötöztek visszatérendő hőseik számára, mind ott
száradtak a falon. A tavaszszal megérkező fecske annyit csevegett a
tornácz vasrácsozatáról hozzájuk! Csak megértették volna. – Talán
jobb volt, hogy nem értették a fecske nyelvét.</p>
<p>A harmadik tavasz is beköszöntött. Jöttek, szállingóztak már a
vándormadarak; – de ezúttal nem a darvak, gólyák, hanem a koldus
zarándokok. – Ezek megelőzték mindenütt a fegyverviselő keresztes
táborokat. Gyalog jártak, annálfogva gyorsabban haladhattak, mint a
lovasok. Előre siettek, mert a koldulónak sokkal jobb a hadsereg
előtt járni, mint a háta mögött. A ki előre siet, alamizsnát kap, a
ki hátul marad, ütleget. – Hetekkel előbb, mint a fegyveresek
előhada, szétrajzott a Bárczaságon, az Erdővidéken a zarándokok
csürhéje. Az úri várkastélyoknak mindennap akadt belőlük
látogatója, ott, a jó bor és meleg kandalló mellett aztán tartották
mesével a hiszékeny úri népet, cselédséget. Zsombor várában is
mindennapos volt az ilyen vendég. A vár urát, Lebée Lászlót
természetesen, hogy mindenik ismerte. Nem rég látta, jó egészségben
találta. S ha már azt látta, hát akkor lehetetlen, hogy az
elválhatatlan fegyvertársát is ne látta volna, Henning
Brüniszkáldot. Hanem hogy nagyon elváltozhatott <span class=
"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> mind a
kettőnek az arcza ott a messze földön. Mindenik zarándok
másformának irta le egyiket is, másikat is, a szép szőkehajú
Brüniszkáld szöghajú lett, s övig ért a szakálla. A syriai nagy
forróság okozza ám ezt! – És aztán mennyit tudtak mesélni a két
vitéz által kivivott nagy diadalokról! Csakhogy mindegyik más város
falain látta őket, zászlókitüzéssel foglalatoskodni, ki Tyrusba, ki
meg Jeruzsálembe tette át a mesét. Hanem a pusztában kiállott
szenvedéseiket mind valamennyien egész valóság szerint adták elő.
Oh mennyit állt ki a szomjúság miatt a két derék lovag. Ittak rá
aztán nagyokat ők vigasztalásul.</p>
<p>A szegény asszonyok pedig majd elepedtek a nagy várakozásban, s
míg az egyik a toronyablakban vigyázott, hogy nem közelít-e még a
Homoród partján valami lovas erre felé, az alatt a másik leosont a
kertbe, s az «élek-e – halok-e?» virág szirmaitól kérdezett
jövendőt; Henningné mind abban vallatta a tépett virágot: «él-e még
– nem él-e», míg Lebéené csak azt kérdezgeté tőle: «Szeret-e?
nagyon-e? – keveset? – sehogy sem?»</p>
<p>Egy este, mikor már alkonyatra járt az idő, s a tavaszi ködben a
távol alakjai árnyékká mosódtak, Henningnén volt a sor a
toronyablakban őrködésre. – Ime a távol kanyargó úton egy lovagot
lát közeledni három paripával. – A középsőn maga ült a vitéz, a
másik kettőt vezetéken kötve huzta két felől maga mellett.</p>
<p>Se előtte, se mögötte senki más, csak maga jön.</p>
<p>Rögtön sietett a hírrel a nénjéhez: «lovag jön Homoród felől!» –
Még nem tudták, hogy örömhír-e ez, vagy gyászhír? örvendjenek-e
vagy búsuljanak?</p>
<p>Mind a ketten kimentek a várbástya lonkájára, onnan néztek alá a
közeledő lovagra, a mint az nagy csendesen léptetve ballagott fel a
hegyoldalba felvezető kigyó-úton, olyan lassusággal, mintha nem is
élő ember, csak kisértő árnyék volna. A ködös alkonyat miatt nem
lehetett kivenni mást, mint az egy lovagnak és a három lónak a
körvonalait. <span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
"Page_176">-176-</a></span></p>
<p>Minek jár három lovon valaki?</p>
<p>A vár felvonó hídja elé érve, a lovag a kürtjébe fútt, az
ismeretes kürtjeladás volt ez, a miről a várlakók egymásra
ismertek, a csapóhíd leereszkedék, a lovag bekoczogott a három
lóval az udvarra, s ott a tornácz előtt megállt, lehorgasztott
fővel, mintha aludnék s azt várná, hogy fölébreszszék.</p>
<p>A két úrnő lejött eléje a tornáczig s egy ideig bámulva
vizsgálták mind a ketten e különös szerzetet.</p>
<p>A lovag sisakja összevissza volt horpadva, a tollbokréta
leperzselt csonka szárai szétberzedtek róla, csuhája rongyokban
csüggött a válláról, vedlett háti bőrrel, a hátára vetett paizsáról
hámlott az aczéllemez, pánczélja a rozsdától vereslett, egyéb
öltözetét a sártól és portól nem lehetett megitélni, az egyik keze
be volt kötve véres kendővel; a haja lelógott az arczába ziláltan,
eltakarva a fél pofáját.</p>
<p>A két hölgy egyszerre kapott egymás kezéhez; talán mind a ketten
azt gondolták egy pillanatban:</p>
<p>– Valjon melyikünknek a kedvese ez!</p>
<p>Egyiteké sem! drága jó asszonyok; – mert ez itt Lebée László
hűséges csatlósa: a jó öreg Bálint.</p>
<p>Ő maga a legsoványabbik lovon ül, a minek a háta ki van
marjulva, a horpaszai majd átszakadnak, a forgóira tarisznyát
lehetne akasztani, úgy kiállnak.</p>
<p>A két vezeték ló már úri paripa. Az a szürke ott Henning
Brüniszkáld kanczája, a melyik egész búsan alá hajtja a fejét a
földig; az a fekete pedig Lebée László ménje; de ez már megismeri
az itthont: a mint széjjel tekint az udvaron, az erkélyes
tornáczokon, felemeli a fejét s elkezd vigan nyeríteni, s aztán
odafordítva a fejét az asszonya felé, csendes röhögésben küldi
hozzá öröme üdvözletét.</p>
<p>Lebéené is ráismer a paripára.</p>
<p>– Ez az én uram «Ráró» paripája!</p>
<p>Akkor aztán az öcscse is felsóhajt. <span class=
"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p>
<p>– Akkor az ott meg Brüniszkáld «Tündér»-je.</p>
<p>– Hát ez a lovag kicsoda?</p>
<p>Azt úgy kell két csatlósnak leemelni a nyergéből; mert fogytán
van egész ereje.</p>
<p>Mikor leteszik a földre, csak úgy odaomlik a két hölgy lábához,
a sisakját ledobva a fejéről; s nem tud más hangot adni, csak
zokogni.</p>
<p>Asszonya rémülten ismer rá.</p>
<p>– Te jöttél meg Bálint.</p>
<p>Az alig tud felelni a nagy zokogástól.</p>
<p>– Én jöttem meg magam: két üres nyergű paripával.</p>
<p>– Hát hol van az urad? Hol van férjem? kiált Lebéené, megragadva
a gyászvitéz egyik karját indulatosan.</p>
<p>Még hevesebb indulattal rohan oda hozzá Henningné s az egész
embert felkapva a földről karjánál fogva, sikoltoz hozzá kitörő
kétségbeeséssel:</p>
<p>– Hol az én férjem? Az én Brüniszkáldom?</p>
<p>Majd hogy szét nem tépik: melyik kérdésére feleljen
hamarább?</p>
<p>A vén szolga összeszedi magát s elébb Henningnének felel.</p>
<p>– A te urad elesett, vitézül harczolva a Thábor hegyén, s el van
temetve a szent földön, Názáret mellett. A te urad pedig…</p>
<p>– Az is elesett? sikolta közbe az asszony.</p>
<p>– Rosszabbúl járt, mintha elesett volna. Az rabságába jutott
Koradin szultánnak s el van temetve elevenen a holt tenger körül
valahol.</p>
<p>Erre a szóra Anna elkezdett keservesen zokogni; a haját
szétzilálta s ökleivel a fejét csapdosta, hangosan kiáltozva: «Oh
Brüniszkáld! szerelmes Brüniszkáldom! Hová lettél? Hová azok a te
szép kék szemeid? az a te gyönyörű arany hajad? az a te pálma
termeted! Jaj, jaj, jaj nekem! Oh gyászos özvegység! De korán
megismerlek. Nincs többé Brüniszkáldom!» S még jobban rákezdte a
zokogást. Aztán meg odarohant holt férje paripájához, <span class=
"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> annak a
nyakát ölelte át, annak a fejét halmozta el nyájaskodásával, s majd
meg keserves szemrehányásokkal. «Mért hagytad ott az uradat? Mért
nem hoztad őt haza magaddal! Hogy nem tudtad megszabadítani?» A
paripa csak nagyokat rázkódott; mintha ő borzadozna legjobban
azoktól, a mik történtek.</p>
<p>A szép Anna a földön hurczolta meg szép bársony ruháját. Nem kár
érte: most már majd sokáig gyászruha lesz a viseletje.</p>
<p>Hanem Mária nem sírt. Csak úgy bámult maga elé, kezeit egymásba
téve, mintha a világ végét keresnék a szemei; s ajka egy jajszóra
nem fakadt; daczára az öcscse buzdító példájának.</p>
<p>– Milyen különös, hogy én most nem tudok sírni, monda az öreg
csatlósnak.</p>
<p>– Nem ám, felelt az, mert a te könnyeid befelé folynak. Ez itt
vígan sírhat már; mert neki halottja van; de te azon gondolkozol,
hogyan szabadítsd meg a fogoly férjedet?</p>
<p>Mária megragadta hevesen a vén szolga kérges kezét, s ugyan
megszorongatá forró két kezével: szó nem tudott volna jobb választ
adni ennél.</p>
<p>– S ha gondolod, akkor tudom, meg is teszed, folytatá a csatlós.
Pedig bizony mondom neked, hogy minden poklokon keresztül kell
törnöd, hogy őt megszabadítsd. Mert hét pokol van a török vallás
szerint. (Hogy lakja meg mindannyit az a sok hitetlen!) De ők
magukat csak a másvilágra biztatják azokkal; itt ezen a földön
pedig valamennyi pokol az olyan jó angyal számára van nyitva, a ki
az elfogott férjét indul kiszabadítani.</p>
<p>– Keresztül török valamennyin!</p>
<p>– Tudom én azt. Nem is azért hoztam haza öreg csontjaimat, hogy
itthon nagyot nyúljak ki velük; hanem hogy még egyszer megtegyem
azt az elátkozott utat, a mit már megtettem: téged vezetgélve.</p>
<p>– Jól van. Most eredj: kösd be a paripákat az aklaikba,
<span class="pagenum"><a name="Page_179" id=
"Page_179">-179-</a></span> vess nekik jó almot, adj nekik abrakot;
hadd jőjjenek erőhöz. Magad is egyél, igyál, alugyál egyet. Majd
hogyha fölébredsz, csak gyere föl hozzám, a belső szobámba; én
ébren leszek mindig: ha éjjel, ha nappal. Aztán majd beszélj el
nekem mindent, mindent, mindent.</p>
<p>Az öreg nem soká váratott magára: jó alvó is volt, rossz alvó is
volt. Jól tudott aludni a nyeregben ülve, éjjeli hosszas bandukolás
alatt sivatag pusztákban; rosszul tudott aludni a vetett ágyon. A
míg nagy volt a lárma, a jajveszékelés az egész kastélyban,
asszonynép, szolgahad sírt, jajgatott, csörtetett: abban ő tudott
aludni; mikor elcsendesült minden: arra ő fölébredt. Aztán
felczihelődött s felment az úrnőjéhez.</p>
<p>Mária egyedül várta: az öcscsét elküldé aludni. Az már
agyonsírta magát: kell neki a pihenés. De ő még csak a munkája
előtt áll! Héj ha ezt is egy permeteg könyzáporral úgy el lehetne
verni!</p>
<p>– Ülj le édes öreg szolgám, ide a kandalló elé. Itt a kancsó, ha
kiszárad a torkod, láss hozzá.</p>
<p>– Oh édes asszonyom, azon az uton, a melyen én jártam, nem
kancsóból isznak ott bort; hanem ökörnyomból posványvizet. Ne
szoktass te engem máshoz, mert vissza kell nekem azon az uton
mennem.</p>
<p>– Legelébb is, mondd meg, hol fogták el a férjemet és
kicsoda?</p>
<p>– Elfogták őt még a szent földön, Tyrus és Szidon között; a
mikor a király seregei elkezdték a hazatérő utat. Az én uram Lebée
László bizony jobbadán a maga hibájából esett a fogságba. Ő a maga
csapatjával a nagy köves pusztaság felőli szárnyán volt a
hadseregnek; melynek mindennap küzködni kellett a szaraczénokkal.
Soha még éjjel sem szállhattunk le a nyeregből; mert nem tudhattuk,
hogy honnan támad hirtelen egy forgószél? S mikor a forgószél
odaér, akkor egyszerre átvátozik pogány hadsereggé: a fekete
ördögök üvöltve rontanak ránk.</p>
<p>Egy forró, rekkenő napon, a mikor a szél csak úgy <span class=
"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> hordta
a homokot a szemünkbe, mintha valami égő kazal pernyéje volna, este
felé egy mocsárhoz értünk: nagy messze terülő nádas volt előttünk.
Itt azt hittük, hogy meg lehet pihennünk. A mocsáron keresztül csak
nem támadnak meg. Nem is volt semmi nesz. Csak a tapsifüles rókák
nyivása s az aranyfarkasok röhögése hallatszott az egész berekben.
Itten tábort üténk. De azért ki volt adva a parancsolat, hogy
mindenki fegyverben öltözve maradjon s a lovát le ne nyergelje, míg
legelteti. Meg is tartotta mindenki a parancsolatot; csak maga a
vezér uram nem; meg az ő hadnagyai. Azok, a mint a szép holdvilág
feljött, nagy maga biztukban, neki vetköződének, s a hol egy szép
tisztást találtak a nádasban, leszálltak bele fürödni. Ekkor
egyszerre megzendült a berek, a miből eddig csak farkasüvöltözés,
kácsahápogás hangzott; s minden bozótból csak úgy rajzott elő a
szaraczén sereg. Ott volt az már lesben, mielőtt mi megérkeztünk
volna, s csak arra várt, hogy az éjszaka leszálljon. A mi
táborunkban egyszerre riadót fuvattak; de mire a hadi népség lóra
kapott, már akkorra a szaraczénok körülfogták Lebée László uramat
és a hadnagyait. Azoknál pedig nem volt semmi fegyver, s nem hogy
pánczél, de semmi gúnya rajtuk; ellent sem állhattak. Mire mi
összeszedkőztünk, már a czudar martalóczok megkötözve vitték őket
befelé a bozótba, oda pedig éjjel holdvilágba, ismeretlen
nádrengeteg közé nem volt kedve menni a mi hadainknak. Én szegény
nyavalyás, elkeseredésemben, nehányad magammal sokáig ütöttem a
nyomukat; egyszer annyira is utólértem őket, hogy egy fekete
bőrüvel összeakaszkodhattam. Nagyot sujték feléje a buzogányommal s
a térde kalácsát találtam, úgy hogy lefordult a lóról; azt ott
elnyomtuk s foglyul kihoztuk a mocsárból; a többi úgy eltünt
előlünk, mintha a föld nyelte volna el. Ettől az elfogott
hitetlentől aztán megtudók, hogy a kik ránk ütöttek, azok a
damaskusi szultán, Koradin csapatjai voltak. És így bizonyára Lebée
László uramat is ott kell keresni Damaszkusban, Koradin
<span class="pagenum"><a name="Page_181" id=
"Page_181">-181-</a></span> szultánnál, s ez a sok rossz között még
a kisebbik rossz. Mert még Koradintól van reménység kiválthatni a
te uradat; de ha az öreg szultán, a Malek-Adel kezébe került volna:
onnan azt még te se vehetnéd ki.</p>
<p>– Miért, Bálint szolgám?</p>
<p>– Azért, mert Koradin szultán fiatal, azt mondják nemes szívű.
Ha ő meglátja a te könyörgő arczodat, a te angyalokat az égből
lecsalogató szemeidet, lehetetlen, hogy meg ne induljon a szíve
rajta.</p>
<p>– Hát Malek-Adel szultán kegyetlenebb szívű volna?</p>
<p>– Nem hogy a szíve volna keményebb: hanem Malek-Adel szultán nem
látja meg a te esedező orczádat; mert ő világtalan vak.</p>
<p>– Világtalan az öreg szultán?</p>
<p>– A bizony. Hályog szállt a szemeire, azért is osztotta fel az
országát a fiai között. Ezt mind az elfogott szaraczéntól tudtam
meg.</p>
<p>– Akkor majd ez ellen is ád nekem az Isten valami erőt! sóhajta
fel jövendőbelátó lélekkel Mária.</p>
<p>Bálint gazda (így hítták, mivelhogy legöregebb szolga volt a
háznál) folytatá a beszédét.</p>
<p>– Kétféle úton jöhetsz el a szent földre, asszonyom. Az egyiken
odamentünk, a másikon visszajöttünk: mind a kettőt jól ismerem. Az
egyik rossz, a másik rosszabb. Kerülő mind a kettő. Akárcsak a
világ végét keresné az ember. Ennek a most betöltnek még jobban a
szájamban van az íze. Pihenőről pihenőre elmondhatnám mi történt
velünk. Ha ugyan pihenőnek lehet nevezni azt, a mikor az ember
fáradságtól összeroskad, s lakomát csap a kidült lovából. Most
mindazok a népek, a kiken keresztül jöttünk, fel vannak bőszülve
minden keresztyén ellen: a városaik, falvaik, a miket a velünk járt
gyülevész fölégetett, ott feketűlnek romba dűlve szerteszéjjel, a
kizavart nép, mint a fészkéből kifüstölt darázsraj, úgy bolyong a
pusztán. A hol pedig a keresztyének laknak, azok még jobban
gyűlölnek bennünket, római katholikusokat, mint <span class=
"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> magok a
pogányok. Arianusok azok, meg patarénok. Nincs ott vendégszeretet,
nincs nyitott kapu, a ki a vándorlót szívesen hivogassa, de még a
gyermekek is meghajigálják, mikor a házaik előtt elmegy az idegen,
s aranyért sem adnak még csak egy ital vizet sem. De hova is
rejtenők az aranyat, a kincset, a mit magunkkal viszünk. Minden
lesben rablóbandák kezébe esünk, a kik kifosztanak, s jó, ha az
életünknek megkegyelmeznek. Ha pedig valamely nagyobb számú
karavánhoz csatlakozunk, s aztán vidékről-vidékre megváltjuk
magunkat, szokás szerint, a kóbor törzsök fejedelmeitől, hogy
oltalmazzanak, ne engedjenek megtámadni: akkor meg még nagyobb
veszedelem vár reánk. Azok a minden országból összecsődülő
zarándokok magukkal hozzák azokat a csapásokat, a miket a világ
büneiért szabadított ránk az Úr. Nyavalyákat, a miknek a számára
nincs orvosság: csak a hideg föld. Egyik nép a másiknak adja
azokat. Hurczolják magukkal, mint a hátukon nyargaló ördögöt. A
kerített városokba sehol sem bocsátják be a karavánokat, hanem
kívül a mezőn kerítenek el számukra karókkal egy cserényt, mint a
bitang marháknak, s kell nekik vesztegelni, egymásra utalva. Egy
ilyen karaván hozta ki Egyptomból azt a csapást, a mit hajdanában
Mózes elfelejtett a Faraónak kiadni: a rettenetes szemgyulladást.
Arról az elterjedt a keresztes hadakra és a szaraczénokra egyaránt.
Ebben vakult meg a vén Malek-Adel szultán is. Olyan kín az, a
melyet a benne szenvedők nem birnak emberi szavakban elmondani:
pokolbeli nyögés, vadállati üvöltés éjjelük, nappaluk: az álom
rettenetesebb náluk, mint az ébrenlétel. Keresik a sötétséget, a
buvóhelyet, hová világosság be nem hat, mert az áldott napvilág, a
mit mink úgy óhajtunk, rájuk nézve gyötrelem, s a hajnal hasadása
rettegtető kínszenvedés. És ezt a ragályt hurczoltuk mi magunkkal
végig Kis-Ázsia tartományain mindenütt, ott hagyva annak a kiszéjét
magunk után, mint az átkot. Vannak azok között népek, a kik a
napot, a tüzet imádják: ezeknek <span class="pagenum"><a name=
"Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> most átkozniok kell a
maguk isteneit. Hát még minket! Ezeket kell nekünk végig járnunk. A
nyelvüket sem ismerjük. Vannak közöttük olyanok, a kiknek a
vallásuk parancsolja, hogy az idegeneket bálványisteneiknek
megáldozzák. Más helyen meg az elfogott vándorokat mély verembe
vetik, a mik tele vannak kulláncsokkal, úgy kinozzák halálra. Egy
másik népnek megint az a divatja, hogy minden embernek, asszonynak
az orczája, homloka tele van írva czifra kacskaringókkal, napokkal,
holdakkal, a miket apró tűszúrásokkal böködnek oda, s azt
bedörzsölik kék, meg veres porral, hogy letörölhetlen maradjon.
Ezek a közéjük vetődő idegenekkel is mind hasonlóul bánnak; senkit
meg nem szívelnek maguk közt, a kinek a képe ilyen fertelmesül fel
nincsen czifrázva. De még gonoszabbak ezeknél a török satrafák,
mert ezek meg, a mi szép asszony a kezük közé kerül, azt elragadják
s a háremükbe zárják, a honnan még a hirmondás se jöhet ki többé.
Ha pedig az éjszaka oltalmát választjuk, ha rejtett utakon kerüljük
meg a veszedelmet, akkor rábukkanunk az istentagadók barlangjaira:
a kik ott az ördögnek áldoznak, éjszakai fajtalankodással. Minden
ember ellenség, minden ember ördög, a kit csak előtalálunk. Jó
nincs.</p>
<p>Mária nyugodtan hallgatta a vén szolga beszédét.</p>
<p>Az öreg Bálint okos, értelmes ember volt, a mit mondott, azt el
lehetett hinni.</p>
<p>– De még maga az ember nem a legnagyobb ellenség ebben a
szörnyűséges útban, folytatá Bálint. A legirgalmatlanabb ellenség
maga a puszta. A szélesen elterülő nagy sivatagok, a miken
pitymallattól napleáldozásig keresztül kell vándorolni. A napsugár
éget, a kőszikla süt, a szél forró homokot fuj szembe. Sehol egy
folyam, sehol egy kút, egy forrás: egy élőfa, sehol! Éjjel pedig
hideg van, az ember tagja dermedt; sovány teveganéjból rakott tűz
mellett hallgatjuk a sivó oroszlán orditását, az aranyfarkasok
vonítását, a hiénák röhögését köröskörül, a mik <span class=
"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> éjjeli
tanyánkat körül száguldozzák, lovaink, tevéink nyerítenek, bőgnek
félelmükben. Magunk is csak félszemmel birunk elaludni; mert ki
mélyen elszunnyad, a nyakára száll a repkedő tündelevény s kiszívja
a vérét.</p>
<p>Megpihent az elbeszélő szolga. Nézte, nem kékül, zöldül-e az
arcza az urasszonyának ennyi ijesztő szóra?</p>
<p>– És, látod asszonyom, mégis inkább ezen az uton kell neked, az
én tanácsomra a szent földre vándorolnod, mint azon a másik úton, a
melyen elmentünk: a tengereken át. Megismertem mind a kettőt: a
pusztát is, a tengert is. Csoda mind a kettő! De a tenger
rettenetesebb. Óh az a sivatag, ha kegyetlen anyánk is, de még is
csak édes anyánk: a tenger mindig mostohánk. A vihar a pusztán
rémület; de a tengeren kétségbeesés. A pusztában ha szenved is az
embernek a teste, de a lelke megvigasztalja; a tengeren a nagyobbik
kínszenvedés az, hogy az ember szívében a pokolbeli kárhozatok
minden félelmeit érzi, mikor az Úr haragja felháborítja a vizeket.
S aztán a szomjúságtól epedőnek a hogy a sivatag homokja nem ád egy
ital vizet enyhíteni: úgy nem ád a tenger végtelen pusztája, pedig
csupádon csupa víz az egész. Nem beszélek neked a tenger
szörnyetegeiről: a nagy czethalakról, mik a csónakot felfordítják,
a kalapács fejű halakról, a mik egy embert el tudnak nyelni, a vizi
egyszarvúról, a ki a legvastagabb gálya falát átlikasztja a
döfésével, a kiket magam láttam; még kevésbbé akarlak ijesztgetni
azokkal, a miket mások meséltek: a halfarkú viziemberekről, a kik a
hajósokat énekeikkel a vizbe csalogatják, a nyolcz karú hydráról, a
ki az egész gályát átfonja egy karjával s lehúzza a víz fenekére;
sem a mágneshegyről, a mi a hajókat magához ragadja; vagy a nagy
szörnyeteg krákról, a melynek a háta zöldellő sziget, de ha a
hajósok rászállnak örvendve, hogy ime megpihennek most, együtt
leszáll a tenger fenekére s ott megeszi őket. Ezek mind lehetnek;
de megvéd ellenük az Isten. Imádsággal, a szentek segítségül
hivásával le lehet őket győzni. <span class="pagenum"><a name=
"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> Nem ezekért nem
tanácsolom én te neked a tengeren át utazást a szent földre. Hanem
egyébért.</p>
<p>Két esztendő, a mit én a keresztes hadak közt töltöttem, annyi
tudományra megtanított engem, mintha hét pecséttel lezárt könyvből
olvastam volna: úgy hogy prédikálni tudnék belőle. Hanem ezért a
prédikácziómért engem aligha máglyára nem vetnének. «Te neked»
(tudod? te neked!) sokkal kevesebb veszedelem az ellenség
tizenhárom országán keresztül vergődnöd, szidalmazva, éhezve,
megkínozva: mint a keresztyének táborán, muzsikaszóval és
üdvözölve. Nem az igazi Sodoma sülyedt el Zsidóországban! Az ott
van most is Tolomás városában: a hol a mi seregeink laknak. A
pogány ellenségen keresztül még eljuthatsz épségben a te foglyul
esett uradhoz, de a keresztes táboron keresztül nem. Oda, ha te
belépsz, minden oldalról egyszerre körül lész fogva, nem az
ellenségektől, a kik fenyegetnek, hanem deli lovagoktól, a kik
hizelkednek s egymásra ajánlgatják hű szolgálataikat. De
akármelyikét fogadod el, a felől bizonyos lehetsz, hogy nem fog
arra az útra vezetni, a melyen a fogoly uradat megtalálod, hogy
kiváltsad, hanem tégedet magadat ejt olyan fogságba, a honnan ki
nem vált senki. Nagyobb veszedelem ez a ragálynál, a hiénánál, a
pogányok haragjánál. Meg nem véd ellene se apáczaköntös, se özvegyi
fátyol, se a gyászoló tekintet, se a könyező szem. Szép vagy,
nagyon szép! az oroszlán azt mondja: megeszlek! Rettegj az
oroszlántól, a kinek szép lovag a neve! Százan meg ezren vesztek
ott el, a kik odajöttek mint szentek, az üdvöt keresték s beleestek
a kárhozatba.</p>
<p>A vén szolgának nagyon élénken volt az emlékében Clarinda
herczegnő története.</p>
<p>– Gondold meg hát, hogy melyik utat válaszd? Az egyik rossz, a
másik rosszabb. A rossz út – sokat szenvedve – odavezet talán a
fogoly férjedhez; a rosszabb, – sokat gyönyörködve – bizonyosan
elvezet tőle örökre. <span class="pagenum"><a name="Page_186" id=
"Page_186">-186-</a></span></p>
<p>– Már választottam, monda Mária, – «Minden poklokon
keresztül!»</p>
<p>– Áment mondok reája, monda Bálint. És pedig még mikor minden
poklokon keresztül eljutottál a magad czéljához, akkor vár reád még
egy pokol: a legkínosabb, a legkárhozatosabb. De már azt az én szám
ne mondja el neked. Ha egyszer azt is megtudod: a te nagy lelked
még azt is legyőzi. Előre nem rémítelek vele…</p>
<p>A maga eszétől pedig azt Mária ki nem találta. Mint a hogy ki
nem találhatja ember, hogy mi lakik a holdban? mi van túl az utolsó
csillagon?</p>
<p>Az ő lelke előtt a férjének alakja úgy állt, mint egy
legendabeli szent lovag képe: kívül aczél, belül arany, a feje
körül gloria. A ki a szent földön nem keres mást, mint az
ereklyéket, s nem is találhat mást, mint szenteket, szűz alakokat,
remetéket és hitetlen ellenségeket. Amazokkal imádkozik; ezekkel
harczol. Héj ha azt a sok éjszakai dáridót mind megtudta volna; a
mikben a lovag urak éneklik bizony a Szent Dávidné zsoltárait, s
tánczolnak ugyan a hét bolond szüzekkel, nem a Jehova, hanem a Baál
oltárai körül: hát az lett volna ránézve az igazi pokol!</p>
<p>Bálint gazdának pedig mindezekben nagy volt a tudománya, mert a
szolgája előtt senkinek sem lehet titka. Sokszor kellett neki a
gazdáját hazavinni a ptolomaisi tivornyákból Istennek nem tetsző
állapotban. Arról a Clarinda herczegasszonynyal való kalandjáról is
jobban volt értesülve a szükségesnél. Ő vele vásároltatta a bűbájos
tarenta-karpereczet is Lebée László; ő rá bizta az ál De Blois
lovag és a minstrel elpusztítását, mikor felsült a terve. De még
annál többet is tudott Bálint gazda. A mint Brüniszkáld lovagot
eltemették, Lebée lovag egyebet sem danolt a timbora mellett, mikor
a bortól felhevülve a sátorában heverészett, mint azt, hogy «van
nekem egy szép kis ángyom otthon!» – s gyakran hallhatta a szolga,
a ki ott feküdt a sátor mellett, a mint éjjeli álmában felsóhajtott
<span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
"Page_187">-187-</a></span> a lovag szerelmesen: «édes Annám, drága
Annám! szeretsz-e még kedves Annám?» – Soha sem szólt az Máriáról.
A mi pedig legjobban elárulta, az egy arczkép volt. Egy szent
hölgynek a képe Brüniszkáld imakönyvéből, a mit Bálint gazda
gyakran látott Brüniszkáld lovag kezében, mikor urának izenetet
vitt hozzá a sátorába, s az csak a kezével intett neki, hogy
várjon, míg az «amen»-hez ér. Egyszer azt is mondta neki
Brüniszkáld lovag: «nézzed öreg; ugy-e bár, mennyire hasonlít ez a
festett kép az én jó Annámhoz?» No hát ezt a képet ott találta,
arany tokba foglalva Bálint az ura köntösei között, a miket az
levetett magáról, mikor azt a keserves fürdőt vette, a hol elfogták
a szaraczénok. El is hozta magával Bálint az arany medályt a
képpel, de itthon azzal a kegyes hazugsággal élt, hogy ezt a
Brüniszkáld nyakából vette le, s az ő özvegyének hozta haza.</p>
<p>Mária mind ennek gyanúperével sem élt: mert hogyha megálmodja
mind ezt, akkor talán nagyobb tusakodásába kerül elhatároznia magát
erre a rettenetes utra: – de azért akkor is megteszi azt.</p>
<p>– Isten adott nekem egy világosságot mostan, monda Bálintnak. Az
olyan épen, mint a balsam írja a vérző sebnek. Te azt mondád: egy
átkozott csomát hoztatok el magatokkal a szentföldről, a hová azt
megint az egyptomiak vitték be: a szemgyuladást. Pedig mi drágább
az embernek a két szeme világánál? Más nyavalyától igazi halottá
lesz az ember: ettől eleven halottá. A szeme nem látja az Isten
szép világát; de látja a pokol kinzó parázstüzét. Kis leány
koromban, emlékezem reá, nekem is volt ez a bajom: akkoriban igen
el volt az a mi vidékünkön származva. A nép közt az a hit volt
elterjedve, hogy ezt egy Daborka nevű vén vajákos asszony
támasztja, a kinek elég a szemébe nézni, hogy rögtön megkapja az
ember a szemgyuladást. Azt beszélték, hogy a vén asszony azért
járja végig a helységeket ezzel a csomával, hogy mikor az már jól
el van terjedve, akkor megint kerül-fordul, visszatérőben
<span class="pagenum"><a name="Page_188" id=
"Page_188">-188-</a></span> valami vajákos szerrel megbabonázza a
fájó szemü betegeket, úgy hogy azok rögtön ép szeműekké lesznek, s
így gyűjti magának a sok pénzt rakásra boszorkányi módon. A vén
asszonyt utoljára megfogták, megkötözték, odahozták az apám
udvarába, a ki ottan királybíró volt. A bilokhus kimondta rá, hogy
megkell a boszorkányt égetni borsószalmán. Én hallottam udvarunkon
a vénasszony sikongását, látni nem láttam, mert a szemeim be voltak
kötve, elkezdtem sírni: az pedig még rosszabb a szemgyuladásnál. De
az anyám nem tudta velem elhagyatni a sírást, csak úgy, ha
megigérte, hogy azt a szegény öreg asszonyt nem égetik meg. Az
anyám akkor volt teherben második leányával. A mi törvényeink
szerint pedig, ha egy viselős asszony egy halálra itélt rabnak
kegyelmet kér, a kivánságát teljesíteni kell. Hogy én ne sírjak, az
anyám könyörgött, az apám megkegyelmezett, a Daborkát feloldozták a
máglyáról. Akkor aztán a vén vajákos asszony odajött az anyámhoz, s
megcsókolta a kezét, lábát. «Ne nekem köszönd, hogy épen maradtál;
hanem kis leányomnak, a ki agyonsírta magát miattad; pedig szemei
fájnak.» «No hát ne fájjanak», mondja a vén asszony. Elmondom neked
a titkomat, a mi meggyógyítja. Én többet nem teszem; mert
megbüntetnek érte. De te megteheted. Van a Firtos hegye oldalában,
a Küsmöd patakon túl, ott a hol nagy zápor eső után az asszonyok a
rézport kosárral szedik, három elhagyott régi bánya. A középsőnek a
fenekén van egy kis tó; annak a tónak a vize olyan sötétkék, mint a
csillagos ég éjjel. Ennek a vizéből meríts egy kupával, az egy kupa
vízhez tégy annyi nádmézet, a mennyi csak felolvad benne, akkor a
mennyi a három újjad hegyére ragad belőle, azt keverd egy éjjel
tiszta forrásvízbe, minden veszedelem elmúlik a szemről, ha azzal
megmosod. Még mást is meggyónok. Ha valakinek a szeme már félig
megvakult, hogy hályog van rajta, még az is meggyógyulhat. De már
ahhoz az írhez, a mi ezt elmulasztja, csak nagy veszedelemmel lehet
hozzá <span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
"Page_189">-189-</a></span> jutni. Mert az a torjai kénköves
barlangban található. Annak is csak a mély kopoltyuiban. Azokban
gyül össze valami nedvesség: a sziklák izzadságából, kilobogó
halálos levegő csapadékából. Azt kanállal kimerítheti valaki, a
kinek van erős szive, sietve beszaladni a barlangba, orrát és
száját bekötve eczetes kendővel, s addig ott maradni, a míg a
lélekzetvételt vissza tudja tartani és aztán kirohanni: mert egy
lehellet odabenn a bizonyos halál. Hát a kinek kedve van tizszer,
húszszor befutni a pokol pitvarába, rips-raps összeszedni, a mi
imitt-amott csillámlik, kanállal, megint kiszaladni; a kinek van
kedve hármas-futóskát játszani az ördöggel: hát az olyan kincset
hozhat magával, a mi többet ér a karbunkulusnál; mert a szemefénye
drágább még a hatalmas potentátoknak is minden «macskaszem<a name=
"FNanchor_6" id="FNanchor_6"></a><a href="#Footnote_6" class=
"fnanchor">6)</a> fényénél».</p>
<p>Sokszor hallottam ezt az anyámtól. Ő a jó lélek, azonnal követte
a vén vajákosnő tanácsát: maga elment a Firtos alatti elhagyott
bányákhoz, hozott az ott talált kék vizből; elkészíté a szert: az
én betegségem el is mult attól ugyanaz nap; később az anyám azután
maga meggyógyitá a környék szemfájóit, őt nem nevezték azért
varázslónak; de inkább egész proczesszióval jártak oda hozzá: úgy
hogy rövid időn az egész csoma, mintha eltörülték volna, úgy
eltünt.</p>
<p>A csodaírre soha sem lett többé szükség. De még kevésbbé került
arra a sor, hogy a torjai kénbarlang csodakincsét elhozza valaki a
pokol pitvarából. Szegény jó anyámnak az ő szelid, félelmetes lelke
nem is vitte volna őt arra rá, hogy ő hármasfutóskát játszszon az
ördöggel azért a nagy kincsért, a mi drágább a karbunkulusnál; mert
azt adja vissza, a mi a hatalmas potentátoknak is féltettebb
drágasága koronáik gyémántjainál: a szemük világát. – No hát én
nekem lesz bátorságom hármasfutóskát játszani az ördöggel s
felvenni a kincset. Akkor <span class="pagenum"><a name="Page_190"
id="Page_190">-190-</a></span> aztán megindulunk együtt, kedves
szolgám, azokhoz a népekhez, a kik átkozzák a tündöklő napvilágot
kinjukban; a míg eljutunk ahhoz a fejedelemhez, a ki Isten és ember
ellen gyűlölettel van elmérgedve, s végezzük azt, a mit a Daborka
boszorkány félbe hagyott s vagy megégetnek érte, vagy visszaadják
az én uramat érte.</p>
<p>Az öreg Bálint csak térdre esett e szóknál Mária előtt:</p>
<p>– Óh asszony, nagy a te hited.</p>
<p>És Mária, a mit megmondott, azt meg is tette. Felkereste azokat
a rémséges helyeket, a miket a varázslónő előtte leirt, de a miket
nemcsak az élő ember, de még az élő állat is messze elkerül:
leszállt azoknak a félelemteljes üregeibe; megtöltött a kékszinű
folyadékból egy egész tömlőt, a kénbarlang csapadékaiból egy
hólyagos kulacsot, olvasztott gyémántnak lehetett volna nevezni ezt
a kincset, s rászánta magát, hogy neki indúl annak az útnak, a mit
jótetteivel fog maga előtt megnyitni. A kigyógyult nyomorultak
lesznek a védői, a kisérői. Nem veszett oda ebben az
istenkisértéssel terhes munkában.</p>
<p>És jó volt, hogy sietett vele. Mert a rákövetkező időkben jött
az a rettenetes földrengés, a mihez hasonlót a krónikák nem
jegyeztek fel; mert az egyszerre három világrészt rázott meg. A
föld úgy hullámzott, mint a hogy a repülő madár lebegteti a
szárnyát, a tenger kidobálta a gályákat a szárazföldre s a czápákat
és hydrákat, s a mélységek emberevő szörnyeit oda hányta a piaczok
közepére, a paloták romjai közé; s mig a veres-tenger feneke
egyszerre ezer lábbal felemelkedett, másfelől Hollandiában mind
lesülyedtek a hatalmas vizgátak, egész városok üntek el a tenger
alá s százezernyi néplakta tartományból lett egy nagy tó.</p>
<p>Ez a földrengés azokat az üregeket is betemette, a mikben nem
rég Mária járt a csodatevő szereket keresni. A kénbarlang is
összeomlott felében, a Gyilkos barlang egészen.</p>
<p>Hanem egy jó következése volt az istenkéz e rettenetes
<span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
"Page_191">-191-</a></span> fenyítésének. A közös rémület hatása
alatt keresztyének és szaraczénok elfeledték a háboruskodást. A
haragvó földisten egyformán sujtolá mind a két félt. Ledőltek a
büszke kerített városok víhatlan falai; minden bástya, torony ott
feküdt a földön. Rombadült Baálbek, Hamah, Barin. Damaskusban egész
paloták sülyedtek alá a földbe, s a Thábor hegyén nem kellett már
ostromolni Illés próféta várát, leszórta a hegy magáról! De a
keresztyének városai is rommá lettek, Tyrusban nem maradt egy ép
ház, Ptolomais, Tripolis ismerhetlen kőhalmazzá vált, s a vitatott
szent városból, Jeruzsálemből, keresztyének és Mahomedhivők
összekeveredve futottak ki a Libanon hegyére, ki az egyedül biztos
menedék: a földbe gyökerezett élőfák alá s ott borultak arczczal a
földre, imádva azt az ismeretlen lényt, a ki fölötte áll valamennyi
isteneknek, a névvel megnevezett, oltárokkal megtisztelt, népekben
válogató isteneknek: a ki az isteneknek az ura!</p>
<p>Úgy jött ez a világfélemlitő csoda, mint egy intés a népek
kibékülésére s az is volt annak a legelső hatása.</p>
<p>A szultánok és a keresztyén fejedelmek kölcsönösen megegyeztek,
hogy egymást ez inség közepett fegyverrel ne háborgassák.</p>
<p>Török szultán, keresztyén császár, egymásnak ajándékokat
küldözött: saját lándzsáját, fegyverzetét az egyik, szép énekes,
tánczos bayadéreket, felczifrázott elefántokat a másik, s a
helyett, hogy a csatatéren vivták volna vitézi tornáikat, azzal
mérkőztek össze, hogy egyik a másiknak geometriai problemákat adott
fel a megoldásra; annyira ment a kibékülésük, hogy a török szultán
önként odaengedte ajándékba a keresztyén császárnak a szent
Jeruzsálemet, csak azt kérve, hogy a mohamedánok is hadd imádják
ott a maguk prófétáját.</p>
<p>Máriára nézve az a kedvező helyzet támadt ebből, hogy az útja
kezdeténél nem kellett egymással irtó háborút viselő népek között
bolyongnia. A népek szivéből a félelem kitörülte a haragot.
<span class="pagenum"><a name="Page_192" id=
"Page_192">-192-</a></span></p>
<p>Bátran nekiindulhatott a havasalföldnek, egyedül az öreg Bálint
kiséretében, a ki nem rég tette meg ezt az utat, és így legjobb
kalauz lehetett.</p>
<p>A mint a Dunán átkeltek Thráciába, ott azt mondák nekik, hogy
várják be azt a karavánt, mely hajókon jön alá Belgrádból. Ennek a
zarándok seregnek a neve volt «a mezitlábos szentek».</p>
<p>Ez egy férfiakból és asszonyokból vegyest csoportosult sereg
volt; melynek minden tagját fogadása köté, egész a szent földig
mezitláb zarándokolni, csupán egy talp alá kötött fakéreggel.
Voltak köztük fiatal, deli termetű, szép arczú hölgyek is; de mind
mezitláb s a lovagok, a kik lóháton ültek, azok is mezitláb
lovagoltak. Volt ugyan fegyverzetük is, sisakjuk, vasczipőik; de
azokat a nyeregkápára akasztva viselték, s csak a verekedés
alkalmával használták. Mindnyájan egyforma durva szőrcsuhát
viseltek.</p>
<p>Ez volt az a «mezitlábos szentek» csapatja, melynek tagjai mind
egyenkint a pápa kezébe tették le azt a fogadalmat, hogy mezitláb,
a férfiak hajadonfőtt, a nők lefátyolozott fővel vándorolnak a
szent földig; még pedig Bodontól elkezdve mindenütt a szárazföldön
gyalog. (Mert hiszen úgy könnyű a mezitláb zarándokolást
megtartani, hogy az ember Velenczében hajóra üljön s aztán
Ptolomaisban kitetesse magát a szent földre.)</p>
<p>Ezen a fogadalmon kívül még az is a vezekléshez tartozott, hogy
naponkint háromszor, reggel, délben, este, egy álló óra hosszáig
imádkoztak, az olvasó és litánia szerint; szerdán és pénteken
bőjtöt tartottak, vasárnap pedig pihentek és prédikácziót
hallgattak, misét mondattak, s a hátukat korbácscsal véresre
verték. Az utazás közben pedig énekeltek. Egy zarándok, a ki elől
ment a kereszttel, előénekelte a verset; a többiek rázendíték. Igy
haladtak nagy csendesen előre.</p>
<p>Mária úgy érzé, hogy a mezitlábos szentek között ő maga a
profana. Valamennyi között csak neki van tisztességes <span class=
"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span>
öltözete és kisérő szolgája, a ki a lovára gondot visel s a málháit
czepeli. Szégyenlette is magát előttük, s minthogy sehogy sem
illett a társaságukba, csak távolból követte őket, s az ő éjjeli
tanyájuktól távol ütött sátort.</p>
<p>A mezitlábos szent csoportnak egy athletai termetű lovag volt a
vezére, kinek bikamódra kiülő szemei, lüktető orrczimpái, vastag,
kifordult ajkai, különösen asszonyokra nézve félelmetes tekintetet
adnának, ha nem gyűrné le e vad indulatokkal fenyegető vonásokat a
még erősebb vezeklés jelvénye. A lovagnak a homlokára egy kereszt
van felmetszve az eleven bőrbe. S hogy a seb be ne hegedhessen, ő
azt mindennap kutyatej maró nedvével újra kiedzi.</p>
<p>Ez az örökké vérző kereszt a homlokán azután még félelmesebbé
teszi a rátekintést. A szava olyan, mint a nyeritő paripáé; mikor
éneknek ereszti, túlharsog vele az egész sokaságon. A mit mond, az
parancsolat.</p>
<p>Ez a lovag pártfogása alá vette Máriát, a ki ő benne csakugyan
valami rettenetes szentet látott.</p>
<p>A lovag azonban nem tudott más nyelven, csak olaszul. Mária
viszont csak magyarul. És így beszélhetett hozzá akármit a lovag,
nem értette meg.</p>
<p>Hanem Bálint szolga még arra is intette, hogy azt se igen
hallgassa az asszony; mert – ő már látta valahol ezt a lovagot.
Volt ez már egykor a szent földön. Bizonyosan többet is tud felőle,
mint azt, hogy kereszt van a homlokán.</p>
<p>Egy másik nevezetes alakja ennek a csapatnak a vezérlő diaconus
volt, a ki szamárvemhén ülve, vitte elől a keresztet. Sötét,
hosszukás arczú férfi; erős ránczotvonó szemöldökkel, hosszú
szénfekete szakállal, villogó sasszemekkel. Széles válla, ideges
karjai szokatlan izomerőt árulnak el. Megtette azt a példát, hogy
mikor a zarándokok, a kik mezítláb bandukoltak, hangosan
panaszkodának a kavicsos, tövises út miatt, akkor páter Horus
leszállt a szamaráról, felvette azt a vállára s úgy vitte azt
<span class="pagenum"><a name="Page_194" id=
"Page_194">-194-</a></span> keresztül azon a tüske bozóton, a
melyiknek a szamár átallt nekivágni.</p>
<p>Azonban korántsem a testi erejében volt legfőbb virtusa páter
Horusnak; hanem az ajkai szózatában. Egy vasárnap négy nyelven is
prédikált. A szentek karavánja a hány, annyiféle nemzetből verődött
össze, s ő mindegyiknek a nyelvén tudott szónokolni, még pedig
világosan, értelmesen. Mikor bolgárok közé jutott, akkor beszélt
bolgárul; ha görögök, ráczok, örmények lakóhelyein vonultak át,
hirdette az igét azoknak nyelvén, s mikor megtudta, hogy egypár
magyarországi is csatlakozott a seregéhez, azoknak a kedvéért
magyarul prédikált. S de szépen prédikált! A Jézus Krisztusról. Az
ő nagy szenvedéseiről. A ki ő hozzá akar feljutni, az ne ijedjen
vissza a nagy fájdalmaktól. Ezek adják a föld fiának a szárnyakat,
a mikkel az égbe repülhet.</p>
<p>Mária bizony azt hitte, hogy valamint Róbert lovag a keresztes
homlokú, a legistenfélőbb halandó a földön, úgy a diaconus az
egyháznagyok, a keresztyén apostolok méltó tükre.</p>
<p>Pedig hát nem úgy volt.</p>
<p>Ez az egész zarándoksereg, a ki itt most mezítláb lépi végig a
keserves utat az égető nap alatt: egytől-egyig a hét főbűnben
lélekző vétkesek válogatott csoportja. Ezek a gonosztevők között az
excellentiák és eminencziák, a kik úgy kerültek a világ minden
részéből egy csoportba, hogy a pápa, mikor már azt látta, hogy
Európában senki sem akar a szent földre menni hadakozni, mindenki
békét kiáltoz, akkor kétségbeesésében ahhoz a módszerhez
folyamodott, hogy a legátkozottabb bűnösnek is teljes bűnbocsánatot
oszt, ha az a szent földre kész elzarándokolni s a hitetleneket
fegyverrel megrohanni. A kiáltó szó nem hangzott el a pusztában.
Előjöttek rejtekeikből, odúikból a legnagyobb gonosztevők, a
társadalom számüzöttei, a vérpadok candidatusai, a börtönök
szökevényei; – kiszálltak selyem párnáik közül az előkelő
<span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
"Page_195">-195-</a></span> bűnösök, a kiknek eltitkolt vétkeik
kinzó álmaikat kisértetekkel népesíték meg; a hatalmasok, a kiket a
törvény keze el nem ér, leszálltak megtámadhatlan polczaikról, s
odavezette őket a nyakukra kötött kötéllel a «belső biró», az a
kérlelhetlen hóhér, a lelkiismeret a szentszék zsámolyához s ott
fogadták a pápa kezéből a rájuk mért nehéz vezeklést, mely
megszabadítsa őket a tőrvény nehéz kezétől s a még nehezebb
lélekmardosástól. – Gyalog, mezitláb, a szentföldre, harczolni:
férfinak, asszonynak egyaránt!</p>
<p>Ez volt az első dandár, mely a nagy csapás után újra megindult a
népek közt helyreállott békét szétszaggatni, a harcz fáklyáit az
olajfák erdejébe vetni.</p>
<p>Dante poklának valamennyi hőse megy élő testben keresni az utat,
mely a kárhozatból kifelé vezet.</p>
<p>Azok az egyforma fehér csuhás zarándokok ott elől, derékkötő
kordáikkal egymáshoz bogozva, nem mások, mint Konrád würtzburgi
püspök gyilkosai, kik a szent férfi vérével az oltárt fertőztették
össze.</p>
<p>Az a délczeg asszonyalak, a kinek aranyveres haja kikandikál a
fátyol redői közül, egy hirhedett szépség, a ki hat férfit
sorvaszta lassu halálra az aqua toffanával.</p>
<p>Mind mind valamennyien névtelen bűnök teherhordozói, olyan
vétkeké, miket megtudni is irtózat, hát még viselni a tettnek
emlékét!</p>
<p>És valamennyi között, még szörnyetegnek is vezér, előkelő: a
hatalmas Róbert lovag.</p>
<p>Ez azt tette, hogy mikor fogságba jutott feleségével és
leányával együtt Egyptomban, nagy éhinség ütvén ki az egész
országban, ő felfalta először a feleségét, aztán meg a leányát…
Ennek a szörnytettnek a vezekléseül mérte rá a pápa azt a végtől
végig vérző keresztet a homlokán.<a name="FNanchor_7" id=
"FNanchor_7"></a><a href="#Footnote_7" class="fnanchor">7)</a>
<span class="pagenum"><a name="Page_196" id=
"Page_196">-196-</a></span></p>
<p>Az a diakonus pedig, a ki pater Horus név alatt ennek a seregnek
előénekel, prédikál, s annak a fülbegyónását a világ minden nyelvén
végig hallgatja, a ki oly magasztosan tud lelkesíteni a Jézus
példájával: se nem pap, se nem keresztyén, hanem egy valóságos «Dái
Áldoát» – a «Hegyek urának» a dái áldoátja.</p>
<p>De hát ki ez a «Hegyek ura», vagy «Hegyek vénje», a hogy a
nyugoti népek fordítják a «Sheik Aldzsebál» czimet, jelentvén a
«Sheik» urat is, öreget is? Ki az az ember, a kinek a puszta neve
említésére is elsápadnak a koronás fők s reszketve szállnak le
trónjuk lépcsőiről, s félve tekintgetnek királyi székük kárpitjai
mögé s reszkető hangon kérdik e név kimondójától: «mit kivánsz? mit
adjak?» Ki ez a rettenetes úr, a kinek a keze elér hetedhét
országon keresztül, s benyúl a kerített várakba, kincseket osztogat
tele marokkal, s halálcsapásokat villámgyors kézzel; a ki elől meg
nem védi a kalifát a mameluksereg, az imámot a moschée szentélye, a
bölcset a tudomány, a hőst a vitézség, a ki ura az uraknak, birája
a biráknak, próféta a próféták fölött, maga egy vallás, a mely
mindent tagad!</p>
<p>Ki ez a titokteljes lény? A kiről csak a rémtettei hirdetik,
hogy «van!» de a kit nem lát soha senki!</p>
<p>Ezt elmondani egy kissé hosszú lesz.</p>
<p>Ez idő szerint, a midőn a «Hegyek urának» a neve rettegésben
tartá az uralkodókat, és minden embert, a kit hőstette, vagy
bölcsesége a néptömeg közül kiemelt, még azt sem tudták bizonyosan,
hogy hol van valósággal az a tartomány, a hol a hegyek vénje
uralkodik, kinek hivják azt a népet, a mely neki vakon és hiven
engedelmeskedik, hol van az a vár, melyben székét tartja? ott: a
nagy hegyeken túl! Ennyit tudott minden ember. A híveit mindenütt
meg lehetett találni, őt magát sehol. Róla mindenki beszélt, vele
senki. Szultánokat gyilkoltak le testőreik közepett, főpapokat a
mecsetek közepén, hős lovagokat kerített városaikban, a legnagyobb
vakmerőséggel: <span class="pagenum"><a name="Page_197" id=
"Page_197">-197-</a></span> a gyilkosokat elfogták, kínpadra
vonták, de semmi tüzes vas és forró olaj azokból soha egy szót ki
nem birt csikarni; meghaltak kaczagva a pokolkínok közepett. Évekig
elólálkodtak a kipéczézett áldozat körül, kit a Hegyek ura halálnak
avatott: mindenféle alakban, mint bölcs tanácsadók, mint hű
szolgák, mint csodavitézségű testőrök, mint tudós orvosok, míg az
alkalom kapóra jött, hogy az itéletet végrehajtsák rajta. Annyit
meg tudtak tőlük, hogy ez a Hegyek urának az itélete volt: többet
semmit. Voltak adószedőik, a kik sorbajárták a szultánokat, (Malek
Adelnek tizenkét fia volt, s az mind szultán volt apjuk nagy
birodalmának egyes darabjaiban) megkérték az évi harácsot, a mit a
Hegyek ura kivetett rájuk. A szultánok fizettek készséggel: nagy
pénzt fizettek. Ez volt az ő életbiztosításuk. A ki nem fizetett,
az a sirja fölött járt egy szál kötélen. A Hegyek urának sok pénz
kellett. Ő is mesésen fizetett. Ismerték az ő pénzét Byzanczban is,
az európai udvaroknál, még a szent városban, Rómában is voltak
bérenczei s nem egy bibornokkal történt meg az, hogy a szentelt
ostyában kapta meg a rögtön ölő mérget, a mit a Hegyek ura küldött
neki.</p>
<p>Csak egy század mulva, mikor már a Hegyek ura a minden hatalmak
fölött álló hatalomnak lett elismerve és rettegve: adott annak a
hollétéről, kilétéről felvilágosításokat a tudós Mirkhand, perzsa
történetiró, a miknek a nyomán azután két franczia lovaghős ráadta
a fejét, hogy a Hegyek ura országát és fészkét fölkeresse s e
rejtélyes lénynek szemébe nézzen. Az egyik volt Guillaume de Tyr, a
másik Jacques de Vitry.</p>
<p>A Hegyek urának a birodalma Rudbard perzsa tartományban volt,
hozzájárulhatlan hegycsoportok között, a miket még félelmesebbé
tett húsz sziklavár, azok között legnagyobb Masziát vára. S e
vár-tömkeleg közepette voltak azok a völgyek, a mikben a földmivelő
nép lakott, szántóvető, baromtenyésztő, kertészkedő békés
jobbágyság, a ki csendes völgyeit el nem hagyta soha. A kis
tartomány <span class="pagenum"><a name="Page_198" id=
"Page_198">-198-</a></span> közepén pedig, magas sziklatömbre
szédületesen felemelkedő várpalota uralkodott. Ez volt Alamut vára.
Ebben lakott a Hegyek ura. Maga a saját népe sem látta az arczát.
Egész harminczhét évi uralkodása alatt csak kétszer jelent meg a
vára lonkáján Hassán.</p>
<p>Ez volt a neve az első «Hegyek urának»; ki az izmaelitákat maga
körül gyüjté.</p>
<p>Az izmaeliták egy vallásos sectát képeztek, melynek tana az
volt, hogy lehet vallás pap nélkül is: nem kell se templom, se
mosché, se imám, se dervis; minden ember forduljon maga az
Istenhez. A mohamedán philosophok sectája volt ez; s annak a
prófétája Hassán. Hogy ezeket egyik ország szélitül a másikig
üldözték: az igen természetes. Tagadhatja valaki az Istent, de nem
tagadhatja a papot: azért kikap.</p>
<p>Egy emberlaktalan sziklasivatag volt a Rudbardi hegyek közt,
körül kopár bérczek; azok közt meg mocsarak, miktől dögleletes
ragályok és pusztitó, öldöklő sáska, szúnyog, büzterjesztő repülő
csimazsereg árasztotta el a körülfekvő tartományt. Ezt az
elátkozott helyet birta örökségül Alinak egy unokája Méhdi. A
philosophok prófétája Hassán azt az ajánlatot tette a pusztaság
urának, hogy adjon neki el örök áron háromezer dinárért e hegyek
közt egy akkora darabot, a mekkorát egy ökörbőr körülkerít. Méhdi
rá állt az alkura, s akkor Hassán ismétlé azt a tréfát, a mit
Carthágó alapítója talált ki, hogy a nyers ökörbőrt olyan vékony
szironyokra hasogattatá el, hogy azoknak az összetoldásával
körülkeríthetett egy egész hegyet, arra felépítette Alamut
várát.</p>
<p>Azután csatornákat vágatott a sziklák közt, lecsapolta a
völgyekről a mocsárvizeket, a hegyi patakokat medreik közé, tavak
medenczéibe szorítá; az őstermékenységű földet művelés alá vette,
Egyptomból elhozott buzával, termő magokkal bevetteté, az egész
laktalan pusztának más alakot adott. Paradicsomkert lett abból,
melyben hatvanezernyi szorgalmas nép talált otthont. <span class=
"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span></p>
<p>S többet aztán nem kérdezték az izmaeliták, hogy adja Mehdi a
szikláit, hanem elfoglalták szép szerével s tíz új várat építettek
a hegyeken szerteszét, a mik e kis hegyi vármegyét elkeríték s
elzárták a világtól. Úgy hogy egyszer Melik sah azt vette észre,
hogy nem ő uralkodik Perzsiában, hanem a «Hegyek ura». A sah el
akart bánni a hivatlan uralkodótárssal s összegyüjté ellene hadait;
hanem amint a serege élén meg akart indulni: egyszerre csak
lefordult a nyergéből halottan. A Hegyek ura el tudja találni az
ellensége szivét fegyver nélkül is.</p>
<p>Ekkor aztán a hirtelen kimult sah fiai összevesztek a trón
felett, s a mig azok czivakodtak, ez alatt Hassán még tíz új várat
épített hegyországa megvédelmezésére.</p>
<p>Utoljára Szindzsár szultán került fel a trónra, s ennek is az
volt az első gondja, hogy a «Hegyek vénjét» a sziklaországából
kipusztítsa.</p>
<p>Egy éjjel Szindzsár sah palotája ágyasházában felébredve,
rémképet lát a feje felett. Villogó hegyes tőr függ a levegőben.
Asszonyi hajszálra volt az felakasztva az ágy mennyezetére.</p>
<p>A sah rémülten ugrott fel az ágyáról s a bőrvánkosa alatt egy
levelet talált e sorokkal:</p>
<p>«Üdvözöllek ifju sah! Ha nem szeretnélek igazán, ha nem kivánnám
a békességet, – ez a gyilok, a mi a fejed fölött függ, a szivedet
szegezhetné át. Válaszsz a béke és háború között. Köszöntet a
Hegyek ura!»</p>
<p>Szindzsár sah szándékait egyszerre megfordítá ez a rémlátás.
Nemcsak békét hagyott a Hegyek urának; de még a körülfekvő kuméi
tartomány jövedelmét is megfelezte vele.</p>
<p>Ettől fogva azután a hegyek vénje elkezdte a maga rettenetes
munkáját kifelé.</p>
<p>Senkit nem gyülölt úgy, mint a törököket, a szunnita
mohamedánokat.</p>
<p>Mert nem a hivők és hitetlenek közötti harcz az igazi
vallásháború; hanem a mit két egy valláson, de külömböző
<span class="pagenum"><a name="Page_200" id=
"Page_200">-200-</a></span> módon imádkozó harczol egymással: az az
igazi.</p>
<p>Az izmaelita secta olyan sokaságra nőtt már fel, hogy az egész
világra szétterjedt. Tudjuk jól, hogy itt Magyarországon is hogy
befészkelték magukat. Ők voltak a királyok pénzcsinálói, az
adószedők.</p>
<p>A míg csak a keresztes háború tartott századokon keresztül, a
Hegyek vénjének a kezei vezették a törökök ellen a keresztyéneket.
Ha a keresztyének és szaraczénok ki akartak egymással békülni, a
Hegyek vénjének a hivei rögtön ott voltak őket összeveszíteni: a
békeszerető szultánok, vezérek meghaltak rejtélyes, rögtöni
halállal. Nem volt szabad békének lenni közöttük. Mikor már Európa
kifáradt, az assasinok főfő bölcsei, a «dai áldoátok»-ok, a húsz
nyelven beszélők, elmentek Rómáig, keresztyén diaconusoknak adták
ki magukat, úgy szították fel a tüzet, magán a tűzhelyen. S ha
legyőzetett minden keresztes had, a szaraczénok urává lettek a
szent helyeknek, akkor a «dái áldoátok» előkerestek a sivatagban
koborló vad népek közül egyet, azt vezették rá a győztes törökökre.
Egyszer a Karizmiák hadát, másszor a mongolok végtelen hordáit
usziták rá a szunnita mohamedanokra s végig tapodtatták velük
Syriát, Egyptomot. Ők maguk egy maroknyi nép voltak, és mégis száz
meg százezernyi fegyveres hadakat zúdítottak egyik világrészből a
másikba. A merre a Hegyek vénje a kezét kinyujtá, azt a világrészt
elönté tűz, láng, vérözön.</p>
<p>Maga a saját népe pedig szántott, vetett, gyümölcsfákat oltott,
méheket tenyésztett csendes, csatazajtól soha nem visszhangzó
bérczei között. Ezeket nem vitte hadakozni. Azokat, a kiket szörnyű
itéleteinek eszközeül használt, «fedái»-knak hitták.</p>
<p>Ezeket ő minden ország népe közül, még mint kis gyermekeket
ragadozta el; kiválasztva a legszebbeket, a legizmosabbakat. Azokat
egész felnőtt legény korukig a bölcs vének nevelték az ő saját
felügyelete alatt, a legszigorúbb, <span class="pagenum"><a name=
"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> testedző életmód mellett,
kemény kövön hálva, nyers húshoz, fövetlen borsóhoz szoktatva,
minden sanyarúsággal ismerőssé téve; hogy a kinzás kiállását
erénynek tartsák. Ezek bort soha nem kaptak, asszonyt nem láttak,
hidegben hidegen, melegben melegen öltöztek. S a lelkük sem ismert
semmi gyöngeséget: nem vonta a szivük gyöngéd érzelmekkel apához,
anyához, szerető leányhoz.</p>
<p>A bölcsek azt mondák a fiúknak, hogy minden gyönyörüség ott
kezdődik a paradicsomban. De oda csak azok jutnak el, a kik itt a
földön szenvednek, sanyarognak, testüket megkinozzák. A ki ágyban
hal meg, az a pokolba jut.</p>
<p>Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és
tudományokban, hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor
a vének egy este valami mámorító szert adtak neki, a mitől
elaludt.</p>
<p>A keleti népek ezt «hasis»-nak híják.</p>
<p>Erről nevezték el a Hegyek urának a népét «hasisinok»-nak,
hasisevőknek; a mit aztán a frankok «assasin» névre bérmáltak el, s
az ő nyelvük szerint ez is találó elnevezés volt:
«orgyilkosok».</p>
<p>Az álomkábulattól elnyomott fiatal fedáit aztán elvitték ez
öntudatlan állapotában az Alamut vár körülzárt kertjébe. Az volt a
Mohamed paradicsoma, e világon elővarázsolva.</p>
<p>Mikor a fiatal fedái fölébredt mély álmából, tündérkertet látott
maga körül, melynek virághullató, gyümölcskinálgató fái közül soha
nem látott alakok lebegnek eléje: édenlakó húrik, a kik mosolyogva,
hizelegve üdvözlik, csábtánczukat járják, andalítva dalolnak, s
tanítanak olyan tudományra, a mi nincs a bölcseknek könyvében.
Terített asztalt hoznak eléje, a min eddig soha sem izlelt drága
étkek párolognak, kínálják, jól tartják édes gyümölcscsel, s még
annál édesebbel is; olvadt lángot töltögetnek a pohárba, és azzal
itatják; a Tubafa nedve annak <span class="pagenum"><a name=
"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> a neve a paradicsomban,
és itt a földön bor. Mit a próféta tilt. E tilalom oly erős, hogy a
Hegyek vénje egyikét a saját fiainak irgalom nélkül megölette,
mivel boriváson kapta. – De «itt» – a paradicsomban arany serlegből
iszszák azt, és bibor ajkakról, a hogy még részegítőbb; míg az ifjú
fedái a gyönyör halmaza alatt összeroskad és ismét álomba
merül.</p>
<p>Másnap reggel aztán megint ott ébred fel csupasz fekhelyén, a
gyékénytelen téglán, s mikor nagyot sóhajtva megtörli szemeit,
visszaemlékezve a bűbájos álomra, azt kérdi a mestertől, talpra
ugorva, hogy hol van hát az a kés, a melylyel utat lehet nyitni
abba a paradicsomba, a mit egyszer látott, élvezett, gyönyörködött
benne, és soha többé el nem tud feledni.</p>
<p>Ettől a naptól fogva a fedái olyan vakon engedelmes szolgája a
hegyek vénjének, hogy ha azt mondja neki: ugorjon le innen a
toronyból a mélységbe, tétovázás nélkül megteszi. A hogy ezt a
Hegyek vénje Guillome de Tyrnek két fedáival megmutatta.</p>
<p>A ki azután a fedáik közül még a testi erőn, ügyességen kívül
észszel is kitünteti magát, a ki sok nyelvet megtanul s azokon
szónokolni tud, a ki ismeretekben oly gazdag tud lenni, minők az
egyptomi, a mór, az arab tudósok, annak egy ranggal magasabb
fokozata van: ennek a czíme «dái áldoát».</p>
<p>Egy dái áldoátot csak rendkívüli feladatok végrehajtására
szoktak kiküldeni.</p>
<p>Ilyen volt az, a kinek a tudós Fakr Eddin persa imámot kellett
elnémítani. Az imám a legveszedelmesebb fegyverrel ostromolta az
izmaelitákat: bölcsességgel, ékesszólással; hatalmukon több csorbát
ejtett ezekkel, mint valamennyi hóhérai a szultánoknak a
pallosaikkal. A Hegyek vénje rábízta az elnémítását a dái áldoátra.
Mint tudományszomjas tanítvány hizelegte be ez magát a tudós
imámnál, s szorgalmával, lángeszével kivívta azt, hogy ő lett a
kegyencz tanítványa. Évekig tanult a dái verseket <span class=
"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span>
kötetszámra, csillagvizsgálást és bölcsészetet, míg egyszer egyedül
kaphatta a professorát, éjjel az üstökös csillag vizsgálása
mellett. Ekkor a földre teperte, s ráült a mellére, kirántva
ruhájában elrejtett kését. «Mit akarsz?» nyögé az imám. «Fel akarom
hasítani a gyomrodat az álladig!» – «Mit vétettem neked?» –
«Vétettél a Hegyek ura ellen! Nem jársz e szekéren városról-városra
az Izmael fiai ellen prédikálni. A Hegyek ura azt parancsolta, hogy
némává tegyelek. Rám van bízva minden eszköz. Ha akarod, késsel, ha
akarod, méreggel, – ha akarod arannyal. Itt a másik kezemben az
erszény, benne háromszázhatvan arany; ennyit kapsz minden évben, ha
megnémulsz!» És Fakr-Eddin-Razi sokkal alaposabb ismeretű filozofus
volt, minthogy ne tudta volna, hogy az arany pondus specificuma úgy
áll a vaséhoz, mint a 19 a 7-hez, s inkább az erszénnyel hagyta
magát elnémíttatni. A dái áldoát pedig nyomtalanul eltünt. Hanem az
imám minden évfordulóban ott találta reggel az asztalán az erszényt
az aranyokkal – a bölcs hallgatásért.</p>
<p>Mikor Modud, abyssini király ellen volt kiküldve a dái áldoát, a
néger azorpartok közé keveredett, befestve egész testét feketére
olyan szerrel, a mi a bőrről le nem kopik, s úgy férkőzött hozzá a
vadászaton a halálos gyilokkal.</p>
<p>Mikor a Korassáni szultán, Tadzs-el-Muluk ellen volt kimondva az
itélet, azt a dái áldoát, mint a Bagdadi szultán Mohamed testőre
szúrta keresztül, a szultán trónja előtt, mikor kihallgatásra
jött.</p>
<p>Akeszankár Borzakit Moszszól fejedelmét az emirjei közepett
találta sziven a dervisnek álczázott assasin.</p>
<p>Mikor Montferrat marquis ellenségeik sorába tévedt (a
keresztyéneket mindig kímélték, ha azok nem bántották őket) a dái
áldoát keresztyénné lesz, papi ruhát ölt; annyira viszi a
kegyességet, hogy gyóntatójává lesz a marquisnak: akkor gyilkolja
le.</p>
<p>Saladin szultánt, ki az izmaelitákat üldözi, úgy közelítik meg,
mint a hadseregében harczoló vitézek: csodamódra <span class=
"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span>
harczolnak az ellenségeivel szemben. A szaraczén emirnek öltözött
dái áldoát Aleppó ostrománál elfoglal egy zászlót, vérengző tusa
után, s viszi a diadaljelt a szultán elé, ki lovon ül, pánczélosan.
Mikor átnyujtani készül a lobogót, úgy sujtja vele főbe a szultánt,
hogy az lefordul a lováról. Saladin segélyért kiált, akkor a
testőre üti ki a fejéből a sisakját fokosával. Sátora felé fut, ott
meg a lovásza szúrja a tőrét a koponyájába. Mind a három fedái
volt. Azokat darabokra vagdalták; de a szultánnak elég volt a
tanuság, hogy a Hegyek urával többet ki ne kössön.</p>
<p>Úgy keresték az assasinok a kinhalált, mint a legmagasabb
gyönyört. Az izmaelita anyák maguk vitték oda Alamut várába a
legkedvesebb gyermekeiket, s boldog volt, a kinek a fiát a fedáik
közé fölvették. Boldogabb, a kinek a fia a rábizott hős gyilkosság
után kinhalálra jutott.</p>
<p>Mikor Borzakit legyilkolta egy assasin a moschéeben, s megjött a
hire Alamut várába a végrehajtott gyilkosságnak, de együtt érkezett
azzal a hirrel, hogy a rémtett után a derviseket, a kik mind
álczázott fedáik voltak, lassú tűzön kinozták halálra; hát akkor
ezeknek az anyjaik végig járták az utczákat örömtől ujjongva s
dicsérő hymnuszokban énekelve fiaik paradicsomi felmagasztalását.
Ekkor egyszerre odatoppan eléjük a dái áldoát, maga a gyilkos, a ki
a szultánt leszúrta, s aki csodamódra megmenekült, egy pillanat
alatt öltönyt és alakot változtatva a zűrzavarban; a mint a
megszabadult fiát meglátta az ujjongó anya, kétségbeesetten ordíta
fel: «hát te élve maradtál!» S fájdalmában megszakadt a szive.</p>
<p>Ilyen dái áldoát volt páter Horus, a mezitlábos szentek vezérlő
diaconusa.</p>
<p>Hogy miért szedte ő ezt a társaságot össze, annak ez az
eredete.</p>
<p>A magyar király elvonulása után egészen elcsillapodott a szent
földön a harczok dühe. A magyarok nem sok vért ontottak: azért a
kevésért kár is volt nekik idefáradni. <span class=
"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> Hanem a
ki a magyar király után jött a szent földre, a német császár, az
meg még jobban elrontotta a háborut. Nem hogy mészárolta volna, de
inkább kibékítette a szaraczénokat. A szultánok és császár
összebarátkoztak, de annyira, hogy Malek Kamel szultán az ő kedves
barátjának, a német császárnak, ingyen adta át a szent várost,
Jeruzsálemet. Ennél nagyobb botrány nem történt a földön soha!
Harcz nélkül, kardcsapás nélkül vonulni be Jeruzsálembe! Feltenni a
fejére a jeruzsálemi királyi koronát, a nélkül, hogy mint az első
elfoglalás alkalmával térdig gázoljon a szaraczénok vérpatakjaiban
a megváltó sirjáig. Vége is lett ezzel a császár becsületének; a
fél világ visszhangzott a visszariadó kiáltástól: «nem kell békében
szerzett Jeruzsálem!»</p>
<p>A másik fele a világnak pedig épen úgy visszhangzott a
mohamedánok szidalmaitól, a kik a szultánokat árulóknak nevezték, a
mért harcz nélkül oda adták a szent várost a messiáskövetőknek.</p>
<p>Pedig azt, hogy béke legyen a felhők alatt, ezt parancsolta a
népeket összerázó föld maga. A várak mind leomlottak: nem volt mit
védni és ostromolni.</p>
<p>De a kiknek a vérontás az üdvük, azoknak kárhozat a béke. A
harczmezőt is be kell vetni elébb: azután jöhet az aratás. Ez a
magvető a «Hegyek ura».</p>
<p>Ha a koronás fők egymás közt kibékülnek, akkor az ő birodalmának
a határai az első ökörbőr kerületéig húzodnak össze.</p>
<p>A szultánok azonnal megtagadták az eddig fizetett harácsot a
Hegyek urától.</p>
<p>Nem féltek tőle többé.</p>
<p>S ennek a békés hangulatnak legfőbb mestere volt az öreg szultán
Malek Adel. Ez tanácsolta a két leghatalmasabb fiának, Koradin és
Malek Kamel szultánoknak, hogy kössenek békét a keresztyénekkel.
Egymás között sem lehetett a fiait összeveszíteni, míg az öreg élt,
mert azt rettegték és szerették. <span class="pagenum"><a name=
"Page_206" id="Page_206">-206-</a></span></p>
<p>Az új háborúi korszaknak ez a vén ember áll még útjában. Ez a
mohos kő.</p>
<p>Csakhogy ezt a mohos követ nem lehet oly könnyen félrerúgni az
útból.</p>
<p>A vén szultán ismeri a maga ellenségeit, s a mióta hályog szállt
a szemeire az egyiptomi ragály miatt, gyanakodó és bizalmatlan.
Félrevonultan él egy sziklavárban a holt tenger mellett. Az a vár
egy a tengerbe benyuló sziklaelőfokon épült, melyhez csak meredek
lépcsőkön lehet feljutni. Az ajtaját egy nubiai oroszlán őrzi, épen
úgy, mint a börtönökhöz vezető folyosó ajtaját, s azok csak az
állatszelidítő mester szavára kussadnak el. Nyitva van ugyan a holt
tenger felől a hozzájárás: csakhogy ezen az elátkozott viztükrön
soha sem jár hajó. Ha odajutunk, majd megtudjuk az okát, miért?
Arra, hogy az innenső partról a tulsóra átevezzen a partlakók
valamelyike, semmi igérettel rá nem vehető. Halászok nincsenek,
mert a holt tengerben semmi élő állat nem lakik.</p>
<p>De még ha bejuthatna is Malek Adel sziklapalotájába egy fedái, a
szultánhoz nem férhetne; mert az férfit magához közel nem ereszt. A
kik körülötte szolgálnak, mind nők; még az orvosát sem bocsátja
magához, annak sem hisz, mert férfi szereit be nem veszi; attól
tart, hogy mérget ád neki: egy hindu vajákos asszonynyal
kuruzsoltatja a nagy baját.</p>
<p>Női fedáik pedig nincsenek.</p>
<p>Tehát kell őket csinálni.</p>
<p>A mahomedán nőkből nem lehet; mert azoknak a számára nincsen
paradicsom. Az alkorán szerint a nőnek nincsen lelke. Az izmaelita
dogma szerint van: hanem csak egy; mig a férfinak kettő van; egy
halandó és egy halhatatlan. Az izlám asszonyait tehát nem lehet a
paradicsommal hős tettekre felbiztatni.</p>
<p>Keresni kell olyan nőket, a kiknek van keresetük a
paradicsomban. Ott vannak a messiáshivők.</p>
<p>Menjen el a legtudósabb dái áldoát, vegye fel a diaconus
<span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
"Page_207">-207-</a></span> reverendát, járja be a frankok
országait, hátha megtalálná azok között a női fedáikat.</p>
<p>Pater Horus azt hitte, hogy ő feltalálta őket.</p>
<p>Ezek a bűnös szépségek, a kiket a kinzó lélek a gyönyörökről
lemondani kényszerit, a kik a kavicsos pusztába futnak ki mezitláb,
kerülik a selyempárnák kisértő rémeit, a kik félnek a pokoltól, s
kapaszkodnak a csillagsugárba, hogy felvonassanak rajta az égbe:
ezek közül talán csak válik egy, a ki elviszi a halált oda, a hova
férfi nem viheti. Egy gonosztevő, a ki idvezülni akar!</p>
<p>Oh milyen szépen tudott prédikálni pater Horus a szentek
paradicsomáról az ő nyája előtt. Leste az arczaikon a hatást.
Kihallgatta gyónásaikban sziveiknek minden titkát. Válogatott
bennük, melyik legyen a dái áldoát asszonyi alakban?</p>
<p>Eljutottak már egész Sophiáig.</p>
<p>Itt azzal a hirrel lepték meg őket a görögök, hogy a Balkán
felől közelit a kunok tábora.</p>
<p>Az pedig elrémítő hir volt.</p>
<p>A kunokat a legkegyetlenebb népnek irták le előttük. Azok nem
keresztyének és nem mohamedánok: hanem bálványimádók. Van egy
kanbálványuk, meg egy nősténybálványuk. Amannak a fogoly férfiakat
áldozzák meg, emennek a fogoly leányokat. Az ellenség vérét
megisszák. Hitet, esküvést meg nem tartanak. Ez a hir járt
előttük.</p>
<p>Mint a bolgárok szövetségesei, azoknak segítettek végig
pusztítani Thráciát, Macedoniát, azután azokkal is összevesztek,
meghasonlottak, több oldalról szorongatva IV. Béla magyar királyhoz
folyamodtak, hogy adjon nekik menedéket az országában: az meghivta
őket; most azután jönnek seregestül Erdély felé; a rémület fut
előttük: mint a porfelleg a mennydörgő zivatar előtt.</p>
<p>A mezitlábos szentek erre a nagy riadásra azt határozták el,
hogy félrevonulnak a hegyek közé, s meghúzzák magukat a
barlangokban, a míg a zivatar átvonul a fejük fölött. Ez volt a
legokosabb a mit tehettek. <span class="pagenum"><a name="Page_208"
id="Page_208">-208-</a></span></p>
<p>A lovagok mindegyike fölvett egy hölgyet a háta mögé, e
menekülés alatt, s annak védhősévé avatta föl magát.</p>
<p>Robert lovag, a keresztes homloku önkényt felajánlá
védlovagságát Máriának, a mit ő szépen megköszönt: neki ott volt a
védőtársa, a hűséges Bálint gazda.</p>
<p>Alig érték el az Etropoli Balkánt, a hol a rengeteg erdők
elrejték a menekülőket, már ott voltak a sarkukban a kunok. Őket
magukat nem, csak az előhirnökeiket lehetett látni, az égő
hegyeket. Az a kellemetlen szokásuk volt, hogy a hol erdőt találtak
maguk előtt, azt felgyujtották, végig leégették, hogy az utjokat
álló ellenséget kipörköljék belőle. Egész lángba borult hegyek
hirdették közeledésüket.</p>
<p>Ehhez a nagy rémülethez még egy borzasztó csapás érte
Máriát.</p>
<p>Az etropoli menedékbarlangban letelepült a zarándok sereg. Régi
menedékhely volt ez itt, több üreg, mint egy sziklába vágott utcza
egymás mellett. Mária is meghúzta magát egy ilyen barlangban; a jó
öreg Bálint odakinn hált éjjel a barlang nyilásánál a kipányvázott
paripák mellett. Reggel, mikor fel akarta őt költeni Mária, az öreg
nem mozdult. Meg volt halva.</p>
<p>Máriát a kétségbeesés környékezte. Mi lesz ő belőle, ha a hű
szolga elköltözött? Ki lesz a kalauza? ki lesz a tolmácsa? annyi
ismeretlen országon, annyi idegen nemzeten keresztül? ki vezeti őt
oda, a hol a fogoly urát megtalálja?</p>
<p>Hanem az ő siránkozását mind elnyomta a zarándokok vészüvöltése:
itt a kunok a hegyek alatt! A kutyáik ugatását hallani már!</p>
<p>Minden ember sietett meggyónni pater Horushoz: a hogy szokás
halálos nagy veszedelem előtt. Egész késő estig eltartott az.</p>
<p>Legutoljára maradt Mária. Tétovázva is közeledett pater Horushoz
s jó ideig nem tudott megszólalni.</p>
<p>– Nos, leányom. Nem gyónsz-e? <span class="pagenum"><a name=
"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p>
<p>– Nem merek.</p>
<p>– Olyan nagy a bűnöd?</p>
<p>– Olyan nagy. Ezek a többiek mind szentek és igazak, egyedül én
vagyok az elkárhozott és álnok. Ezek itt mind a Jézus, Isten fia
sirjáért indultak harczolni; csak engem egyedül hozott más indulat
erre az utamra. Férjem fogságba esett a szaraczénoknál. Ahhoz
igyekeztem, őt akartam kiszabadítani. Kincseket nem vihettem érte
váltságdíjul, mert mi az én gazdagságom a hatalmas szultánok előtt?
a pokol hatalmaihoz fordultam, hogy adják kezembe azokat a bűbájos
szereket, a mikkel a legpusztitóbb vészt, az egyptomi vakságot meg
lehet gyógyítani. Megkaptam, összegyüjtöttem, pokollal harczolva,
ördögöt kisértve, tömlőbe zártam; s most ime midőn már utban
vagyok, egyetlen vezetőm, védőm, tolmácsom, jó öreg Bálint szolgám
hirtelen halállal kimult előttem. S most én azt sem tudom merre,
hol a férjem? kit kérjek? hová folyamodjam? Nem értem az idegenek
beszédét; elhagyott tehetetlen asszony vagyok. Elhagyott az Isten.
Eltávozott előlem; és én pörbe akarok szállni az Istennel. Oh én
nagy bűnöm! szörnyű nagy bünöm.</p>
<p>Pater Horus gyöngéden érinté ujjai hegyével Mária homlokát.</p>
<p>– Nem oldalak fel, mert nem bűnöd az, a mit elmondtál: erényed
az. Urad van fogságban a szaraczén szultánnál, a vén Malek-Adelnál?
Kinozzák, gyötrik? s te őt ki akarod szabadítani? Dicsőséged az.
Diadalod lesz. Te vagy ebben az egész seregben az egyedüli szent és
igaz. A többiek mind hétszeres bűnösök és átkozott gonosztevők. A
kik reggel meggyónják a bűneiket, s este ujra elkövetik azokat.
Mikor térdepelnek, még mondja a szájuk az imádságot, s már az eszük
azon jár, hogy mi új bűnt kövessenek el? A vezérük maga, a
keresztes homlokú lovag azt követte el, hogy felfalta a feleségét
és leányát: s még azok az asszonyok, a kiket felfalt, nem voltak a
legszerencsétlenebbek, hogy rájuk éhezett. Van az éhségnek még
<span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
"Page_210">-210-</a></span> gonoszabb fajtája. Most te rád éhezett!
Ő volt az, a ki méreggel megölte a te kisérő szolgádat. Azért, hogy
az ő védelmére légy szorulva, hogy veszni hagyva rabbá tett uradat,
feleségül menj hozzá! holott a pápától meg van neki tiltva a
nősülés. Ő most gyónta ezt meg nekem.</p>
<p>Mária reszketve emelkedett föl térdeiről: rémülettől elmeredt
szemekkel bámulva a gyóntatóra.</p>
<p>– De hát ki vagy te? Hogy pap létedre elárulod a meggyónt
titkokat, diakónus?</p>
<p>– Én nem vagyok diakónus; hanem a Hegyek urának dái áldoátja, a
ki elküldetett a Hegyek urától, hogy keressen a keresztyén világban
egy asszonyt, a milyen te vagy; a kiben annyi a szeretet, mint a
vakmerőség: együtt a gyöngédség és az erő; a ki az urát elvesztette
és azt ki akarja szabadítani maga kezeivel; a ki keresi az Istent,
azért, hogy pörbe szálljon vele! Rád találtam: téged kerestelek. Ne
félj, minden viszontagság közül megmenekülsz. Én vezetlek, védlek,
tolmácsollak ismeretlen országokon, idegen népeken keresztül:
elviszlek mind egészen az urad börtönének az ajtajáig. Én a
hatalmas Hegyek urának «Hívek hive» (Dái áldoát), a boszuálló
Istennek szolgája.</p>
<p>Odakünn azonban nagy örömzaj támadt, a zarándokok kiküldött
kémei jöttek a kedvező hirrel, hogy a kunok fenyegető tábora
hirtelen elvonult kelet felé, felszedték a sátraikat; elmult a
veszedelem!</p>
<p>Erre aztán mindenki egymást ölelte, csókolta, a megszabadulás
örömében; elővették a kulacsokat, s nagyot ittak, énekeltek
tánczugrások mellett.</p>
<p>– Te ne osztozzál az ő örömükben, monda az izmaelita. Rövid öröm
lesz az. Ismerem én a kunokat, csak finta tőlük az ilyen hirtelen
elvonulás. Ezek a zarándokok most e fölötti örömükben a nagy
barlangban vigasságnak adják át magukat. Tudom már a szokásukat. Az
ijedségre következik a féktelen kicsapongás. A föld alatti sötétség
eltakar mindent. Te maradj itt ebben a kis barlangban: <span class=
"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> és várd
a vezércsillag feljövetelét. Lovaid legyenek felnyergelve. Ne ijedj
meg semmi rémtől, akármi kisért. Mikor szükséged lesz rám, itt
leszek.</p>
<p>Azzal magára hagyta Máriát és kiment a sötét éjbe, melynek
csendességét föl-fölriasztá a nagy barlang mélyéből kitörő zaja az
őrült orgiának: «Itt nem látja az Isten!»</p>
<p>Mária ez alatt magára maradtan azzal fáradozott, hogy szegény
meghalt szolgáját a barlang egy zugában eltemette. Köveket hordott
össze, azokból rakott föléje sirhalmot, azt befedte sürű zöld
mohával, s keresztet faragott faágakból: azt tüzte a sirhalom
fejéhez; és az alatt végig gondolkozott borzadozva azokon a rémes
nyilvánításokon, a mikkel az izmaelíta a lelkét felháborítá. Fel
sem birta azokat fogni. Hisz ez több a pokolnál!</p>
<p>Pedig, hogy igazat mondott a dái áldoát, azt nem sokára
bizonyosan megtudhatá. Nehéz, tántorgó lépések közeledtek
barlangjának száda felé, s a mint a holdvilág besütött rajta,
Robert lovag alakját látta maga előtt. A lovag részeg volt a
bortól.</p>
<p>Két karját ölelésre tárva állta el az útját Máriának, s ez a
tekintet megmondá neki, hogy van rettenetesebb sors is egy nőre
nézve, mint felfalatni ez anthropophág által.</p>
<p>– Ah, te meg is vetetted a mennyegzői ágyat? kiálta a lovag
röhögve, s a mohhal fedett sirhalomra veté magát, odarántva,
elkapott kezénél fogva Máriát is.</p>
<p>Mária rémületében a keblén csüggő keresztet tartá eléje s mert
beszédét nem érté, jegygyürűjére mutatott, hogy ő már férjes
asszony.</p>
<p>A lovag máskép érté azt.</p>
<p>– Ne félj semmit, feleségül veszlek! szólt kaczagva. Egész
czeremóniával. Canon szerint. Megesküszünk. Te az enyim, én a tied.
Holtomiglan, holtodiglan. Teremtugysegéljen! Hahaha! Hol az a pap?
Gyere páter! Hozd azt a breviáriumot.</p>
<p>Páter Horus ott is állt már. <span class="pagenum"><a name=
"Page_212" id="Page_212">-212-</a></span></p>
<p>Mária ekkor a kétségbeesés erejével szakítá ki magát a lovag
kezei közül s futott ki a barlangból.</p>
<p>Robert lovag utána rohant. Hosszú lábai voltak; hamar
utolérte.</p>
<p>Mária nagyot sikoltva ugrott félre előle, s akkor látta
elkáprázva, hogy a nagy testnek, a ki mellette elfut, rohanva le a
lejtőnek: nincsen feje.</p>
<p>A barlang száda előtt pedig ott áll Páter Horus, jobbjában a
görbe kindzsált tartva, baljában magasra emelve üstökénél fogva a
keresztes homlokú fejet: úgy pillogatnak még a kimeredő szemek, úgy
kattognak össze az emberevő fogak.</p>
<p>– Én vagyok a Hegyek urának dái áldoátja!</p>
<p>Mária a vele történt csodáktól egészen elkábultan támaszkodott
egy mohos fa derekához, mint a ki álmában futni akar és nem
tud.</p>
<p>A nagy barlangüreg szádán keresztül bachanali zsivaj tört elő,
visitás, röhej, vadállati nyerítés hangjai; zsoltárok paródiája,
trágár szavakkal: a sötét erdők mélyéből pedig vadállati üvöltés
egész csordában. A kunok kutyái ugatnak az éjben, jelentve, hogy az
elvonulást szinlelő tábor megint visszatért.</p>
<p>Ez álomkáprázatból a dái áldoát szava költé fel Máriát. Az
izmaelita kantáron vezetve hozta a két paripát.</p>
<p>– Üljünk fel. Haladjunk.</p>
<p>– Hová megyünk? kérdezé Mária.</p>
<p>– Egyet tarts meg: szólt az izmaelita; soha se kérdezz. Én
mindent megmondok önkényt, kérdezetlenül, a mit meg kell tudnod, a
maga idején; de azt, hogy a jobb lábammal hova lépek? még a bal
lábamnak sem mondom meg előre.</p>
<p>Mária keresztbetette a kezeit a keblén, s Istennek ajánlá
lelkét. Aztán fel hagyta magát a lovára ültetni. A másik lóra a dái
áldoát ült fel; s maga előre baktatott, hogy az ösvényt megtalálja
az erdők sötétjében.</p>
<p>Mentül jobban közeledtek az erdő széléhez, annál jobban
<span class="pagenum"><a name="Page_213" id=
"Page_213">-213-</a></span> hallhatták azt az egyetemes vonítást, a
mi az éjszakát felverte. A kunok ezerével hordják magukkal az
ebeket: azok náluk az előörsök. Ők maguk alusznak, a kutya ébren
van.</p>
<p>A kutya a kunoknál szent állat: erre esküsznek. A kutyák
osztoznak a véráldozatoknál a «Keremet» istennel. Ezek a szép
fehér, hatalmas, bátor komondorok, a mik most a magyar alföldön a
juhnyájakat őrzik, a kunok bálvány-ebeinek az utódai.</p>
<p>Nappal mindegyik a gazdája körül van, annak falatját lesi ki a
szájából, éjjel pedig, mikor a harczos legelőre csapja a lovát, a
komondor a paripával együtt kimegy a mezőre, s míg a lovak ménes
számra füveznek, a kutyák csordaszámra száguldoznak, csikasz
farkast, ólálkodó idegent szimatolva, s széjjel tépik, ha
megkapják. A mint pedig hajnalhasadáskor felhangzik a tábor
közepéből az áldozatdob puffanása, akkor rohannak vissza, s
mindenik komondor kergeti a maga paripáját a gazdájához sebten.</p>
<p>A mint Mária a vezetőjével az erdőből kijutott, a messze
elterülő sik rónán ezernyi őrtüzet látott veresleni. Kialvófélben
volt már valamennyi. A tábor szélén legelésztek a paripák. A
fenyéren egy hosszú, fehér tömeg közeledett a két jövevény felé: a
komondor csorda. Együttes mormolásuk olyan volt, mintha távol
mennydörögne. A vezetőjük borjúnyi nagy dög volt, a nyakán szeges
örvvel.</p>
<p>– Jaj! széttépnek bennünket! rebegé Mária.</p>
<p>– Te ne szólj, légy nyugodt, monda a dái áldoát, s azzal
leszállt a lováról, s a hosszu zarándokbotjának a két végéről
lecsavarta a keresztet és a vas czúczát, s aztán annak az egyik
végét a szájához illesztve, mikor már közel ért hozzá a
vezérkomondor, valami port fujt neki a szeme közé, mire a dühödt
állat egyszerre elkezdett keservesen ordítani, megfordult,
félreszaladt, folyvást vonítva ádázul; a többi kutya mind utána:
ott hagyták a két embert s míg a vezér komondor sírva, szűkölve
verte magát a földhöz, a többi jó pajtások körül ülték, és olyan
<span class="pagenum"><a name="Page_214" id=
"Page_214">-214-</a></span> keserves tutulást követtek el, mintha a
gazdáik halálát éreznék.</p>
<p>Ez megint olyan csoda volt, a miről Mária a szemeinek sem akarta
elhinni, hogy nem álom.</p>
<p>– Látod, monda neki a dái áldoát, minden állatnak a legfájóbb
része a szeme. Még a vad oroszlánt is megjuhászíthatni vele, ha ezt
a port a szeme közé fujják. Attól egyszerre megrémül a vadállat s
oda van minden ereje. Kutya, farkas beszélni tud egymással. Most ez
azt beszéli társainak, hogy «itt jár a Keremet! elkussodjatok!» –
Haladhatunk tovább.</p>
<p>Valamennyi kutyacsorda a tábor körül mind eltanulta egyszerre
azt a fertelmes éneklést, a mit ez a legelső falka rákezdett: «itt
jár a Keremet!»</p>
<p>Mária rettegve látta, hogy vezetője egyenesen a tábortüzek felé
veszi az irányát.</p>
<p>Nem mert már többet kérdezni.</p>
<p>Mikor a legelső tábortűzhöz közel értek, pater Horus ismét
leszállt a lóról, s a széles zarándok-kalapját szétdarabolva, a
lovak patkói alá bugyolát kötözött belőle, hogy a léptek dobogása
ne hallassék.</p>
<p>A hold eltünt már a hegyek mögé; csak a csillagok ragyogtak, meg
a hamvadó parázs a földön. A fegyveres alakok ott hevertek a tűz
körül, gubáikkal betakarva. Horkolt valamennyi. A posajtott
lótejtől mély dermenet szegődik az álomhoz. Akármelyiknek el
lehetett volna lopni a fejét.</p>
<p>A két jövevény végig mehetett az egész táborban
észrevétlenűl.</p>
<p>Mária nem birta kitalálni, hogy hová viszi őt most rejtélyes
vezetője.</p>
<p>A tábor közepén volt egy szekérvár, s azon belül, utczasorban az
előkelők sátrai, egy kerek téren a nagy vezéri sátor, tarka
nemezből, arany zsinórokkal a földhöz czövekelve, annak a nyilása
előtt is, egymáson keresztül fekve, aludtak az őrök. <span class=
"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span></p>
<p>A vezéri sátorral szemben volt egy széles kövekből felrakott
oltár; azon felállítva egy kecskelábú alak kezében pánsíppal, a
fején kecskeszarvakkal. (Valami satyr szobor lehetett, a mit a
legutóbbi expeditióból elhoztak istennek, a midőn a latinok
elfoglalták a görögöktől a szent Byzanczot s az ott talált művészi
bronz szobrokat megolvaszták s kiverték krajczárnak. A kunok jobban
megbecsülték a maguk osztalékát: a Dione szobrot megtették a
Bábolna istenasszonynak, a Satyr szobrot pedig Keremet istennek.
Ilyennek képzelték ők azt épenséggel.)</p>
<p>Ennek az oltára pedig körül volt tűzködve hegyes karókkal,
minden karónak a végén egy emberfő.</p>
<p>Mária reszketve húzta szeme elé a fátyolát, hogy ne lássa ezt a
rémképet.</p>
<p>Az oltár körül aludtak a garabonczok, mögötte nagy máglyának az
üszkei terjesztettek vérvilágot, a mik közt az elégett áldozatok
csontjai izzottak fehér fénynyel.</p>
<p>Tegnap bizonyosan nagy áldomás volt, minden ember holtra itta
magát.</p>
<p>A főtáltos sátora előtt állt a hordónyi áldozatdob, rajta a
buzogányforma nagy puffantó.</p>
<p>Csak a vezéri sátor hátuljában levő paripák érezték meg, hogy
idegenek jöttek; azok kezdtek el nyeríteni.</p>
<p>Mária remegett: ha most fölébrednek?</p>
<p>– Szállj le a lovadról! monda neki a dái áldoát.</p>
<p>Mária engedelmeskedett.</p>
<p>– Lépj fel arra az oltárra amott.</p>
<p>Mária azt hitte, hogy a halál csarnokába lép. Megtette.</p>
<p>Akkor a dái áldoát a csuhája alól egy derekára kötött zöld
selyem zászlót oldott le, a melyen egy arany nap és félhold volt
hímezve, s azt a vándorbotja végére tűzve, Máriának nyujtá.</p>
<p>– Emeld magasra!</p>
<p>Akkor fogta a dobütőt, s olyat ütött vele háromszor a bőrre,
hogy megzendültek bele a visszhangos bérczek.</p>
<p>E riasztóra egyszerre rémséges zsivaj támadt az egész
<span class="pagenum"><a name="Page_216" id=
"Page_216">-216-</a></span> táborban: a sátorokból rohantak ki a
felriadt vezérek, bálpapok; maga a főtáltos majd keresztül esett a
saját dobján s szinte visszahőkölt, a mikor azt látta, hogy a
dobütő már másnak a kezében van. Maga az ifjú vezér lóháton
ugratott ki a sátorából pánczél nélkül, karddal a kezében; szemei
szikráztak, az arcza veres volt: «Ki háborgat engem?» ordítá
fejedelmi haraggal.</p>
<p>Az izmaelita pedig odaplántálta magát az oltár elé, s felemelt
kezével a zászlóra mutatva Mária kezében, e szókat mondá:</p>
<p>«A sheik Aldzsebál.»</p>
<p>Erre a névre, mintha kicserélték volna a vezért: a karja,
kardostul aláhanyatlott az oldalára; az arcza elsápadt: észrevevé,
hogy nincsen pánczélja, összeborzadt.</p>
<p>– Mit kivánsz dái áldoát? hebegé halk hangon.</p>
<p>– Szállj le és jőjj elém.</p>
<p>A fejedelem leszállt a lováról engedelmesen.</p>
<p>Pater Horus pedig úgy beszélt vele, mint egy biró a
bűnössel.</p>
<p>– Mit parancsolt neked a Hegyek ura?</p>
<p>– Azt, hogy harczoljak az ő ellenségei ellen.</p>
<p>– S kiket ismersz te az ő ellenségeinek?</p>
<p>– A törököket és mongolokat.</p>
<p>– Hát itt keresed te a törököket vagy a mongolokat?</p>
<p>– Hallgass meg: – szólt a fejedelem könyörgő szóval, s félve
tekintgetett jobbra-balra, háta mögé. A mely fejedelmet a dái
áldoát felelősségre von, az a halotti pénzt a szájában hordja!
Legközelebb eső hivei közt vannak a «fedáik», a Hegyek urának
orgyilkosai: a dái áldoátnak egy szemöldök összeránczolása elég,
hogy belőle holt embert csináljon.</p>
<p>– Beszélhetsz.</p>
<p>– Megtudtam a kémeimtől, hogy a mongolok nem Örményország, hanem
Etelköz felé jönnek.</p>
<p>– Ez igaz.</p>
<p>– Ott akarok velük találkozni. De magam, népemmel <span class=
"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> nem
vagyok elég erős, hogy megkűzdhessek vele; a magyar király
szövetségét keresem. Hozzá vezet az utam.</p>
<p>– Vigyázz, hogy el ne tévedj. Ha a mongolokkal árulsz egy
gyékényen: annyit ér a fejed koronástul, mint ezek közül egyik, a
mik itt póznára vannak tűzve. A Sheik Aldzsebál keze utólér,
akárhová mégy e földön, még ha a Kaf hegyén tul mégy is.</p>
<p>– Fejem a szavamért! monda a vezér.</p>
<p>– Elfogadom. És most tégy tiszteletet az én urnőm, a «Bajraktár»
előtt.</p>
<p>Mária először hallá, hogy ő a bajraktár. Nem név az, hanem
tisztség. Zászlóhordó. A próféta szent zászlójának vivője. Az is
asszonytól származik: Áishától.</p>
<p>A fejedelem odajárult az oltárhoz, s fél térdre támaszkodva
nyujtá kezét Máriának, úgy hogy a hölgynek az ő felemelt térdét
kelle használni zsámoly gyanánt. És aztán meghajtott fedetlen fővel
vezeté őt saját sátorába, átengedve azt neki egészen.</p>
<p>A dái áldoát és a fejedelem erre kiüríték a szövetségkelyhet,
saját vércseppjeikkel vegyítve a bort.</p>
<p>Akkor azt mondá az izmaelita a kun vezérnek, hogy ha vannak a
népe között lázárok, a kik az egyptomi szemgyuladásban szenvednek,
hivassa ide; a bajraktár csodatevő hatalmával meg fogja őket
gyógyítani.</p>
<p>Voltak nagy számmal.</p>
<p>Mária ezen a napon egészen boldognak érezte magát: reggeltől
napestig szenvedőket gyógyíthatott. A hatalmas szerrel megkente a
lázárok gyuladt szemeit, s aztán bekötötte, meghagyva, hogy
másnapig ki ne bontsák.</p>
<p>És a következő nap reggelén már ugyanazok az emberek áldva,
magasztalva jöttek vissza hozzá, hogy a köntösét megcsókolhassák; a
kinzó csuma elmaradt róluk.</p>
<p>A fejedelem maga is el volt ragadtatva e csodatétel által, mely
különösen az ő kedvencz asszonyai szép szemeinek adta vissza az
egykori bűbájos ragyogást.</p>
<p>– Nem bocsátalak még ma innen el, mondá Máriának. <span class=
"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p>
<p>Pater Horus azt mondá:</p>
<p>– Bocsáss bennünket, mert sietős utunk van.</p>
<p>– Nem addig, míg a bajraktár csodáiért hálaáldozatot nem
tartottam.</p>
<p>Mária maga is azt mondá, hogy még kész itt maradni. Ir volt a
lelkének, hogyha a szenvedők kinjait enyhítette, s még egyre
tódultak a sátorához a gyógyulást kereső lázárok.</p>
<p>– Megmondtam, hogy ne legyen saját akaratod, az enyimen kívül;
monda neki az izmaelita. Most már igéretet tettél. Ám lássad.</p>
<p>Az a nap gyógyítási csodatételekkel mult el. Mária szívesen
hagyta magát harmadnapra is megmarasztatni, hogy a szer hatásának
sikeréről bizonyossá legyen.</p>
<p>Az a nap pedig volt az áldozat ünnepe, a mit a kun vezér
egyenesen az ő tiszteletére rendezett.</p>
<p>De nagyon megbánta Mária, hogy ott hagyta magát marasztaltatni.
Mert az az ünnepély abból állt, hogy egy csapat foglyot a Keremet
bálvány oltárán lemészároltak, a vérüket egy közös verembe bocsátva
s a fejeiket póznákra tűzködve.</p>
<p>S Mária az emberáldozatnál ráismert egykori utitársaira, a
mezítlábos szentekre. Azokat ott lepték a kunok a barlangjukban
mámortól elázva, egész csoportostul. Átkaik és kínordításaik elől
nem volt hová bújni: a halottak ismerős torz arcza még azután is
ott fintorgott reá, kopjahegyre tűzve. Azt hitte, megőrül ettől a
látványtól.</p>
<p>Hát pedig ez az áldozatünnep!</p>
<p>S mikor ennek vége volt, akkor meg következett a Bábolna
istenasszony áldozati szere. Annak meg a fogoly nőket áldozták meg:
a szent zarándoknőket. De már azt a válogatott kínzást, a mit
ezekkel elkövettek, nem nézhette Mária végig. Eszméletét veszté az
iszonyat miatt.</p>
<p>Mikor felocsúdott, a dái áldoátot látta maga előtt.</p>
<p>– Mondtam, hogy ne legyen akaratod az enyimen kívül, a míg veled
járok! Most volt: meglakoltál érte. – <span class=
"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> A mit
láttál, felejtsd el: álom volt. Az áldozatok kiszenvedtek
bűneikért, úgy érdemlették: most a paradicsomban vannak.</p>
<p>Mária felfogadta, hogy soha többet még fejbólintással se fog se
igent, se nemet mondani.</p>
<p>Negyed napra aztán elbocsátá őket a kun fejedelem,
megajándékozva őket még egy pár gyorsfutó paripával, s kiséretül
egy csapat válogatott lovast rendelt melléjük, a kik előttük
nyargalva, az utat tisztán tartsák, valameddig a tengerpartot el
nem érik, a hol új fejedelem országa kezdődik.</p>
<p>Mária most kezdte távolról sejteni, hogy minő rémséges
hatalomnak kell annak lenni, a minek a keze még a vándorló nemzet
uralkodóit is pórázon tartja; hogy ki lehet az a «Hegyek ura»?</p>
<p>A Bosporusnál elhagyta a kunok kisérő csapatja Máriát és
titokteljes hatalmú vezetőjét. Azontul ketten utaztak magukban,
annyi idegen országon keresztül, a miknek hajdan viruló városait
végig pusztították a világ minden nemzetének hadai, nem hagyva
maguk után mást, mint fölégetett vetéseket, kopár falakat és
mindenféle ragályt. Rákövetkezett a rettentő földrengés, az aztán
még a megmaradt falakat is ledönté, a folyamokat kitéríté rendes
medreikből, a pusztából mocsarat csinált, s a hegylánczokat
meghasogatta; itt egy nagy kőhid maradt, a mely alól eltünt a
folyam, amott ketté vágta az utat egy hirtelen támadt tó: a hegyi
ösvények járhatlanok lettek a rájuk szakadt szikláktól.</p>
<p>Ezen a kietlen, vendéggyülölő világon keresztül vezeté Máriát a
dái áldoát. – Artus király kerek asztalánál nem ült olyan nemes
lovag, ki oly feláldozással, annyi tisztelettel és hősiességgel
védte volna választott hölgyét, mint az izmaelita assasin.</p>
<p>Minden új nép városánál új furfangot kellett elővenni, hogy a
magányosan utazó férfit és nőt békében hagyják tovább menni. A dái
áldoát mindenütt előhirnököket fogadott, <span class=
"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> a kik
előrehaladjanak s hireszteljék a csodatevő asszony közeledését, a
ki vakokat gyógyít meg. Ez a nimbus védte őt barbar támadások
ellen. A meggyógyítottak kisérték tovább. Nicæaban, Phrygiában,
Cappadociában valóságos diadalmenet volt az utazása. A legfőbb
emirek jöttek oda hozzá a kezeit csókolni. Ő egyedül nem tudta,
hogy ezekben az országokban éhinség van.</p>
<p>Hanem egyszer aztán elértek abba a tartományba, a mit «kiégett
Phrygiának» neveztek a keresztesek idejében, még régebben Isauria
Tracheának. Itt megszünik minden élet. Ez a sziklák s kavicsok
országa. A nicæai szultán, kinek két leányát gyógyítá meg a
szemgyuladásból Mária, megtudta az útjának a czélját; ajándékozott
neki két tevét, meg egy kutyát, a minek az a virtusa volt, hogy
megérzi a pusztában a rejtett forrásvizet s rávezeti az utazót. A
kiégett Phrygia átkozottabb hely a Saharánál. Ez csupa réteges
szikla kavics, kőtörmelék, a mi a forró napsugártól izzóvá lesz, s
mint a kemencze, úgy sugározza a hőséget a közötte vándorlóra; a
rőt porfirsziklák messziről úgy tünnek fel, mintha tűzben égnének,
még az árnyék is veres és az is süt.</p>
<p>Napokig tartott az út Sauria égető sivatagán keresztül. Az utat
igen jól jelölték a fehérlő csontvázak: Balduin és Tankred
elhullott hősei, kiket megölt a puszta! Ezerével, meg ezerével
hevernek ott a rémséges útmutatók. Egy völgy egészen be van terítve
csontvázakkal, a mik mellett apró gyermekek maradványai hevernek:
kicsinyek és nagyok egymás mellett. Némelyik még átölelve tartja
csontkarjaival a másiknak a fejét. Ezek azok a nők, kik hős
férjeiket követték a hadjáratba. A lovaik előbb kidültek, aztán ők
maguk roskadtak össze a fáradságtól kis gyermekeikkel. Az előre
siető hadsereg nem ért rá velük bajlódni: itt felejtette őket; most
is ott alusznak. A férfiak rohantak mind a vízkereső kutyák után,
egynek a talpán sár volt: az rávezette őket a sziklák mélységeiben
rejtett patakra. – Mária is rátalált a kutyája vezetése mellett
<span class="pagenum"><a name="Page_221" id=
"Page_221">-221-</a></span> erre a patakra. – Háromszázan most is
ott feküsznek még annak a sziklapartján; daliák mind, a kik
egyenesen belevetették magukat a hideg vízbe, s gutaütést kaptak. –
Száz éve már annak, hogy a víz locsolja csontjaikat.</p>
<p>– A pokol nem lehet ennél irtózatosabb hely! monda Mária a dái
áldoátnak.</p>
<p>– Lesz még irtózatosabb is, vigasztalá őt a kisérő. Most
következnek az ördög hegyei. Ha azokon keresztül hatolhatsz velem,
akkor aztán elmondhatod, hogy megjártad az ördög legmagasabb
országát. Ez már nem a mélységben van, hanem a magasságban.</p>
<p>Az a hegyláncz, a mit a keresztesek «az ördög hegyei» czímmel
megtiszteltek, az a kietlen sziklatömeg, a mi a Taurusnak Coxon és
Marash közötti szakadványát képezi.</p>
<p>A keresztes hadak krónikásai adták neki azt a nevet.</p>
<p>Mikor a teve a puszták láthatárán meglátja ezt a sziklatömeget,
elkezd bőgni, kisérteties rémüléssel s lefekszik a földre, mintha a
szamumot látná közelíteni. A lélektelen állat megérzi azt, hogy
neki azokba a szakadékokba bemenni: halál. A tevéket nem lehet
használni többé. Az egyetlen patak mentét követve, rábukkannak egy
sátorozó nomád telepre: ott kicserélik a tevéket szamarakkal.
Kapnak egy hófehér vemhét meg egy fekete szamárcsődört. Egyedül a
szamár sem megy fel az ördögök hegyére, csak ha a párját követheti.
Az egyikre a Máriát ülteti fel a dái áldoát, a másikra az élelmező
iszákot, vizes csobolyót és a gyógyszeres tömlőt rakja fel, ő maga
elől megy, a vemhét vezetve, a merre az utat meg mutatják nekik a
pásztorok.</p>
<p>Itt ebben az útban vesztek el ezerével a legvitézebb hősök, a
kiknek bátorságuk volt ellenség dárdaerdején keresztül rontani; és
a kik kétségbeestek – a «semmi» elleni harczban. Az ördög
hegytömege a semmi országa. A hallgatás elviselhetlenebb a
mennydörgésnél. Az egyformaság rémvilága megőrjít. Azok az erős
férfiak, a kik <span class="pagenum"><a name="Page_222" id=
"Page_222">-222-</a></span> itt a sziklákat mászva, elvesztek,
elébb megtébolyodtak, elszórták pánczélaikat, fegyvereiket, s
levetették magukat a sziklaörvényekbe, hogy ne nyomja a fejüket ez
a kősemmiség.</p>
<p>Az ember úgy érzi, mintha azt az egész hegyet emelné a vállán, a
melyre felmászik. Vakító, szemégető veres sziklatömeg az
mindenfelé. A megrekedt forró levegőt egy szellő nem enyhíti:
reggeltől napestig süti a lángoló nap a sziklaoldalakat, a
hegyszakadékok úgy fújják ki a forróságot magukból.</p>
<p>Sehol semmi növény! a zuzmónak, a mohának sincs itten
hazája.</p>
<p>Semmi élő állat! Egy dongó légy, egy éneklő szúnyog is kedves
volna az utazónak. Itt minden állat idegen. A lángoló égen
hasztalan keres a szem egy kóválygó saskeselyüt, annak sincs itten
hazája.</p>
<p>Egész nap hegynek föl, völgynek alá tekereg a veszélyes út; a
sziklatömkeleg nem enged tájékozást; csak a midőn egy magas
hegygerinczre felkapaszkodtak, akkor tudják meg, hogy előre
haladtak-e, és nem visszafelé. – Az ösvényen, mely a hegyoldalakat
körültekergi, nincs szélesebb nyom, mint a hová egy szamár a lábát
leteheti. Az állatok legokosabbika minden veszélyesen ingó kőnél
megpróbálja elébb a lábával, hogy oda léphet-e? nem gördül-e ki
alóla?</p>
<p>Mikor aztán a nap lebukik a sziklák mögé, akkor egyszerre hideg
lesz; éles, metsző hideg, mint a havasokon. S ekkor a semmi elkezd
beszélni; az átfült sziklák eleinte csendes zizergést adnak ki; a
mi egyre hangosabb pendülésekbe megy át, a mint a hőfok alább
száll; valami óriás keze játszik reszkető hárfahúrokon, egyre
hangosabb kondulások váltakoznak, hosszabb időközökre elmaradozva;
az ember azt hiszi, a sziklák össze akarnak omlani! Pedig csak
egymással beszélgetnek.</p>
<p>És a hideg éjszakát kinn kell tölteni a szabad ég alatt. A ki
egy kinálkozó barlang vendégszeretetéhez folyamodik, <span class=
"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span> ott
bizonyosan megkapja a sziklai lázt, s akkor aztán ott kell
elvesznie: beteg ember innen ki nem szabadulhat.</p>
<p>Pitymallatkor, a midőn ismét hirtelen felbukkanik a hegyhát
mögül a haragos nap s tűzözönét szétlövi a sziklasivatagon, ismét
ujra kezdődnek azok a titokszerű kondulások, sziklazengések
szerteszéjjel, egyre sebesebb, magasabb oktávákba emelkedő
zizergéssé alakulva, hogy ez a hang összenyomja az embernek a
halántékait: azt hiszi, hogy megőrül bele.</p>
<p>És Mária mindezen rémségek közepett csak azon fohászkodott: «oh
én szegény jó uram; mennyit kell te neked szenvedned!» – A saját
szenvedéseit ezzel csillapítá el.</p>
<p>Három nap utaztak már az ördög hegyein keresztül. A nagy
földindulás összerongálta az a nélkül is veszedelmes utakat.
Reggeltől estig alig birtak elvergődni oly távolba, a mi sík rónán
egy órajárás volna.</p>
<p>Ez alatt az élelmi szereik is elfogytak, akárhogy
takarékoskodtak is velük. A hamupogácsát, a mit a nomádoktul
kaptak, bablisztből készítve, meg kellett osztani a szamaraikkal,
hogy kibirják az utat. A vízből nappal nem lehetett inni, olyan
forró volt.</p>
<p>A harmadik nap estéjén, a mint épen egy meredek szikla
örvénypárkányán haladának végig, a teherhordó vemhe lába alól
kigördült egy ingatag szikla, s az állat minden podgyászával együtt
a mélységbe esett; a szamárcsődört, a melyen Mária ült, szerencsére
megragadá orra czimpájánál fogva a dái áldoát, hogy utána ne
ugorjék a nőstényének.</p>
<p>Mária kétségbeesetten sikolta fel.</p>
<p>– Jézus, Máriám! A csodair tömlője is elveszett!</p>
<p>– Azt nem hagyjuk ott, mondá a dái áldoát. A nélkül az egész
utunk hiábavaló volna! Csak ki ne repedt légyen a tömlő esés
közben.</p>
<p>– Hogy lehet ebbe a mélységbe leszállni?</p>
<p>– Ne aggódjál rajta, szólt a dái áldoát s azzal turbánjáról
<span class="pagenum"><a name="Page_224" id=
"Page_224">-224-</a></span> letekerte a huszonegy rőf patyolatot, a
mit a próféta hive azért hord a fején, hogy mikor meghal, abba
takargassák. Ezt összecsavarjuk kötélnek: a végét egy szikla alá
szoritjuk s én leereszkedem rajta.</p>
<p>– Nem úgy! szólt Mária. Te nehéz vagy: alattad elszakadhat ez a
lengeség; engem jobban megbír, s ha te tartod idefenn, biztosabb
kézben van, mintha én fogom.</p>
<p>– S volna bátorságod hozzá, asszonyok asszonya?</p>
<p>– Óh én uram! Édes jó uram! Meddig szenvedsz még egyedül?</p>
<p>Csak ezzel a szóval erősíté meg a szivét.</p>
<p>Olyan volt ez neki, mint a Mahomed-hivőnek a «mash Allah!»</p>
<p>A dái áldoát nem szólt többet: összefacsarta kötélnek a
patyolatot, csomókat kötözött reá, s aztán az egyik végét átkötötte
Máriának a derekán. Akkor azután lebocsátá őt a kötélen a
szédületes mélységbe. Mária fenhangon imádkozá: «Mi atyánk, ki vagy
a mennyekben!» szemeit behunyva: úgy függött egy ember kezében,
mint egy pók a fonalán a sziklaörvény felett. Mikor harmadszor is
odajutott, hogy «szabadíts meg a gonosztól», a lábai szilárd talajt
értek. Ott volt a mély szakadékban, a lezuhant teherhordó állat
hullája mellett.</p>
<p>– Nem szakadt-e szét a tömlő? kiálta utána a férfi a
magasból.</p>
<p>– Ez megmaradt; hanem a csobolyó az ivóvizzel darabokra
törött.</p>
<p>– Csakhogy a csodaszer megvan!</p>
<p>Mária leszedte a hulláról, a mi rá volt rakva, s a saját vállára
vette.</p>
<p>– Nem jó lesz úgy! kiáltá le a férfi. A kettős terhet meg nem
birja ez a kötél. Elébb a málhákat csomózd rá.</p>
<p>Mária leoldá a derekáról a kötelet, a málhákat köté vele
keresztül, gondosan beburkolta a gyógyires tömlőt a pokróczba, hogy
a sziklaélek meg ne sértsék, s aztán felhagyta húzni a kötelet.
<span class="pagenum"><a name="Page_225" id=
"Page_225">-225-</a></span></p>
<p>A mint ez megtörtént, a dái áldoát a málhát a kezébe vette; s
egyszerre csak azt hallja Mária, hogy elkezd futni visszafelé a
szamárral együtt, sebesen, azon az úton, a melyen idáig jöttek. A
futó alakokat nem láthatá, csak a léptek robaját hallá odafenn a
sziklák között, a mik mind távolabb haladtak, utoljára egészen
elvesztek.</p>
<p>Mély csendesség volt körülötte. Köröskörül sziklák, meg sziklák,
egy óriási sirbolt!</p>
<p>– Úr Isten! Mi lesz itt velem? Magamra hagyott volna amaz ember
itten? Itt kell-e elvesznem? Az ördög pitvarában?</p>
<p>Reszketett egész teste ettől a gondolattól. Pedig a reszketést
el kell űzni ezen a helyen: az hasonlatos a lázhoz! Nem szabad itt
félni! A ki itt megijed a haláltól, az meghal.</p>
<p>Elaltatá a lelkét a még nagyobb fájdalommal: «hát az én szegény
uram nem sokkal rosszabb helyen van-e, mint én? Nem nagyobbak-e az
ő szorongattatásai, mint az enyéim?</p>
<p>És ezzel elcsendesíté a lelkét, visszavezette Istenhez.
Imádkozni kezdett, s mire végig pergette az újjai alatt az olvasó
szemeit, úgy rémlett, mintha a sziklák tömegében új dobogást
hallana. Mind jobban kivehető lett a hang. Léptek dobaja az. Egyre
közelebb jő. Mostan megáll épen az ő feje fölött.</p>
<p>Bizony ha a felhők közül letekintett volna hozzá egy dicsőült
szent, nem okozott volna a szivének olyan megenyhülést, mint mikor
a dái áldoát sötétbarna arczát látta aláhajolni onnan a
sziklapárkányról.</p>
<p>– Megijedtél ugy-e, hogy itt hagytalak áruló módra! kiálta alá a
férfi. – A himszamár visszafordúlt, s elfutott; azt kellett
utólérnem; mert a nyergére van akasztva a legdrágább gyógyszer, a
vakság balzsama, a hólyagos kulacsban.</p>
<p>– Elfogtad-e? kérdezé Mária rémülten. Eszébe jutott, hogy azért
a csodaszerért hányszor koczkáztatta ő testét, <span class=
"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span> lelkét,
a míg Isten nevével felfegyverkezve az ördög csészéjéből kanállal
kiszedegette. Ha az most elveszett volna!</p>
<p>– Utólértem a dögöt, de ugyan megfuttatott! Most itt a kötél,
kösd a derekadra ismét.</p>
<p>Mária körülövezte a kötelet s most már égre emelt arczczal,
nyitott szemmel nézte, hogy száll az ember elevenen fel az
égbe.</p>
<p>Feljutott a sziklapárkányra baj nélkül.</p>
<p>Ott térdre borult, Istennek hálát adni.</p>
<p>A dái áldoát végig várta, mig imádkozik.</p>
<p>– Ament mondtál már? Mert akkor én kezdem rá, de az átkozódást.
Ez az Isten lova nem akar tovább menni, mintha lelket látna. Pőre
te!</p>
<p>A szamár csődör kivetette mind a négy lábát a sziklának s nem
engedte magát tovább húzni attól a helytől, a honnan a vemhéje
alázuhant.</p>
<p>Mert a szamár igen okos állat, mind addig a míg meg nem tudja,
hogy ő szamár. De a mint egyszer ehez az önismerethez eljutott,
akkor aztán nincs nálánál makacsabb, fékezhetetlenebb fenevad a
világon.</p>
<p>– Ne átkozd, ne ütlegeld! kérlelé Mária a kisérőjét. Menjünk
tovább gyalog. Nem messze lehet már az utnak a vége. Csak kijutunk
ebből a sziklaországból valaha.</p>
<p>De nem lehetett egyebet tenni. Mert a megbokrosodott szamárra
nem bizhatja az ember az életét. Pater Horus csak azon káromkodott,
latinul, hogy most már a szamárnak a tisztjét is neki kell viselni,
mert abba semmiképen bele nem egyezett, hogy a batyut megoszsza
Máriával. Elég szélesek az ő vállai, hogy azt mind elbirják.</p>
<p>Gyalog folytatták az utat, a mi egyre vadabb, szakadékosabb
lett: látszottak rajta a legújabb földrengés rombolásai. A
félredült kőkolonczok, a tántorgó csompók mindenütt úgy fenyegették
őket, mintha rájuk akarnának szakadni.</p>
<p>És sehol egy élő lény a földön, sehol egy madár, egy felhő az
égen. Ez itt a pokol magas birodalma! <span class=
"pagenum"><a name="Page_227" id="Page_227">-227-</a></span></p>
<p>– De mennyivel szörnyűbb hely az a szűk odu, a hol az én szegény
uram szenved! biztatá a lelkét Mária ez őrülésre vivő kietlen
utban; van ott élő állat is elég: kigyók és skorpiók! Milyen szép
tiszta itten!</p>
<p>Az igaz, hogy az ördög felesége szépen kiseperve tartja az
urának a pitvarát.</p>
<p>Ezen az egész napon már nem volt nekik se inni, se enni valójuk.
Az eltikkadás erőt vett Márián.</p>
<p>Kisérője többször megállt, kérdezni: «nem pihensz-e meg?»</p>
<p>– Nem, nem! menjünk, a míg világos van! Ki kell már innen
jutnunk.</p>
<p>Délutánra egy hosszú sziklavágányba jutottak, melynek a
menetelesebb oldalán volt egy haránt végig vonuló ösvény, a minek a
falán már meglátszott, hogy ott valaha emberek jártak, arról a
kopásról, a mit a hozzá dörgölődzött öszvérek csiszoltak rajta. Az
út folyvást lefelé haladt már.</p>
<p>De a mi még nagyobb vigasztalás volt, a nyugati láthatáron
feltünt egy – felhő.</p>
<p>A Taurus sziklatengerében utazóknak az a láthatáron felemelkedő
felhő, a mi az oceán vándorának a szárazföld előfoka. Ott kezdődik
már ismét a világ: a hol az emberek, élő állatok laknak. Legyen az
ellenség, legyen az dúvad, de mégis e világbeli lény: vigasztaló
látás e rettenetes semmiség országainak rémei után.</p>
<p>– Ott már lakott föld van: szólt a dái áldoát, a felhőre
mutatva.</p>
<p>– Bárcsak idejönne! sóhajtá Mária.</p>
<p>Az pedig jött: nem kellett híni. Kergette valaki! Zivatar-felhő
volt az, a mit egy óra alatt az Araráttól a Taurusig és a Libanonig
korbácsol a szélvész.</p>
<p>Előbb elborít eget, földet szürke porfelleggel, a mit három
pusztáról kavart össze: nem látni az utat többé, menekülni kell
valami sziklacsompó mögé, hogy a szél le ne dobja a mélységbe az
embert. Most már nem hallgatnak <span class="pagenum"><a name=
"Page_228" id="Page_228">-228-</a></span> a sziklák. Ordít, fütyöl,
süvölt minden orom, minden hasadék: odafenn pedig egy folytonos
kitartó mormogás hangzik. A felhők beszélnek egymással.</p>
<p>– Ne meneküljünk oda le a barlangba? szól Mária, elrémülve az
apocalypticus zivatartól.</p>
<p>– Nem jó lenne, mondá Horus. Csak itt kell nekünk maradnunk a
magasabb helyen, ha kellemetlenebb is, de biztosabb.</p>
<p>Egyre sötétebb lesz a világ, csak a czikázó villámok szaggatják
azt meg, de még mindig csak por és kavics esik: az is oly forró,
hogy a bőrt égeti.</p>
<p>Egyszer aztán, mintha végig repedt volna az ég, egy villám
tűzoszlop czikázik le és vissza, s arra megnyilnak az egek
csatornái s elkezdik ontani a jeget. Elébb csak diónyi
nagyságuakat, majd gerezdes buzogány fejeket: utoljára egész
conglomerált tömegeket, a miknek paskolásától zengnek a porphyr
sziklák, a nagy bazalthárfa ott fenn a hegygerinczen!</p>
<p>– Jaj! El kell itt vesznünk! sikolt a nő kétségbeesetten.</p>
<p>– Ne félj, maradj veszteg!</p>
<p>– Fussunk le oda a barlangba.</p>
<p>– Mondom, hogy nem jó ott! Itt maradj!</p>
<p>Horus kibontotta a pokróczot s annak az egyik szélét egy nehéz
sziklával lenyomtatva, a másik szélét megfogta két hatalmas kezével
és a hátát neki feszítve a szél tépte pokrócznak, úgy védte Máriát
a saját testével.</p>
<p>Hah! Ez volt a küzdelem egy ember és egy Isten között. A sűrű
jégdarabok ütötték, vágták minden tagját a daczoló embernek, de az
ki nem ereszté a kezéből a széttárt pokróczot: nem hagyta a
védenczét megütni a mennyei parittyázónak.</p>
<p>És néhány pillanat mulva megtudta Mária, hogy miért volt jobb
idefenn maradni a hegyoldal párkányzatán, mint a barlangba
leszállni? Az a roppant tömeg jég a mint a forró sziklákra
leomlott, mintha kemencze párkányára <span class="pagenum"><a name=
"Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> esett volna, egyszerre
elolvadt, a sziklák hasadékai, a völgyvágányok elkezdték okádni
mocskos patakjaikat minden oldalról, a bércztetőkről zuhatagok
omlottak alá, s félóra mulva az a mély sziklavölgy ott a lábaik
alatt egy medréből kirohanó tengerré változott át, mely száguldása
közben elefánt nagyságú köveket hajigál a magasba, s a menedéknek
látszó barlangot percz alatt betölti. A fej elszédül, a szem
elkáprázik, mikor ez őrült gyorsasággal vágtató hullámba
letekint.</p>
<p>– Mi lesz az uramból, ha én itt elveszek! nyög a szegény
asszony, halálos félelmében.</p>
<p>– Ne félj! Eljutsz hozzá! Dörmögi a férfi, a ki egy
szisszenéssel sem árulja el, ha a fejét találja egy jégdarab.</p>
<p>Aztán elvonul a zivatar.</p>
<p>– Élsz még? kérdi Mária Horustól, ki a nagy küzdelemben
odaroskadt már a lábaihoz, de még térdein emelkedve is őt védte a
testével. És az ember győzött a harczban. Kékre, veresre volt verve
az egész teste: kiállta.</p>
<p>Mária bámulva huzta meg magát a lábainál.</p>
<p>– Óh atyám! Mivel fogom ezt neked meghálálhatni?</p>
<p>– Azzal, a mi az utad czélja: szabadítsd ki az uradat.</p>
<p>Mária nem birta azt felfogni, hogy mi öröme legyen abban a dái
áldoátnak, ha ő az urát kiszabadítja? a kit ez nem is ismer.</p>
<p>A zivatar olyan sebesen, a hogy jött, tovarohant, minden felhőt
elvitt magával. Azt, hogy itt járt, csak a tomboló folyam ott a
völgyben, s a jégtől fehérlő sziklahasadékok mutatták.</p>
<p>– Áldjuk az Istent, hogy e veszedelemből kiszabadított! rebegé
Mária.</p>
<p>– Egyébért is áldhatjuk: mondá Horus.</p>
<p>– Igen! A szomjunkat elolthatjuk most.</p>
<p>Ott volt a jég körülöttük halomban.</p>
<p>– Még az éhségünket is.</p>
<p>– Az éhségünket? kérdezé bámulva Mária. <span class=
"pagenum"><a name="Page_230" id="Page_230">-230-</a></span></p>
<p>– A vihar az Ararát felől jött. Ez azzal a porral együtt, a mit
kavarogva szórt szét, az Ararát sziklán termő «mannát» is elhinti.
Ez az a mennyei eledel, a mivel Mózes a pusztában vándorló népét
táplálta. Ilyenkor, a vihar elvonulása után, a nép neki áll
seprővel, kosárral összegyűjteni az ég küldte kenyeret, a mivel
terítve marad a föld. A nép úgy híja, hogy földi kenyér. Mingyárt
meglátod azt, a mint a jég elolvad itt a sziklazugban.</p>
<p>Nem soká kellett várni, az izzó sziklákon rohamosan olvadt el a
jégtömeg, s akkor a zugokban látható lett a vihar által odasepert
«mennyei manna.» Hasonlít a buzaszemhez: épen olyan lisztes, mint
az, nedves korában nyersen is marokkal ehető: az íze, mint a
gesztenyéé. Ezzel táplálta Mózes a népét a pusztában.</p>
<p>A nomádok legendái szerint egy gonosz tündér, a ki a zivatart
hozza, kőzáporral veri el a vetéseket, de ugyanekkor annak a
felesége, a jó tündér, kenyérrel hinti be nyomában a letarolt
földet, hogy a nép éhen ne veszszen. A tudósok azonban már
kitanulták, hogy az a manna nem mennyei termény, hanem egy zuzmó
faj, a «lecanora esculenta», a mi nagy területekben fedi a kopár
sziklasivatagokat, az Altaiban, Anedaliban, a Damascusi nagy
pusztán, a honnan azt az erőszakos vihar feltépi, elsöpri, a
fellegek közé ragadja, s távol emberlakta pusztákon ismét elszórja;
az arabok kenyeret sütnek belőle.</p>
<p>Mária égi csodának fogadta azt, s mikor éhségét elcsillapítá
vele, azzal együtt kétségei is eltüntek. Hite még erősebb lett,
hogy az az Isten, a ki őt idáig elhozta, egész czélja végéig is
oltalmazni fogja.</p>
<p>Azon a napon tovább haladniok nem lehetett; minden völgy tele
volt zuhatagokkal: egy kiálló sziklapadmaly alatt töltötték el az
éjszakát.</p>
<p>Másnap reggel megint nem mozdulhattak tovább a helyükből. A
tegnapi zivatartól ide ontott víztömegből olyan köd támadt, mely az
egész völgyet betölté előttük, úgy, hogy nem tájékozhatták magukat.
<span class="pagenum"><a name="Page_231" id=
"Page_231">-231-</a></span></p>
<p>Vesztegelni kellett, míg a ködöt felszíja a nap.</p>
<p>De azalatt ismét gondoskodott róluk az Úr. A zsidók mannája után
következtek Mózes fürjei. Egész serege a szárnyasoknak hullott oda
a lábaik elé, kifáradtan, ugyanazon puszták lakói, a hol a
kenyérzuzmó terem. Talán utána kerekedtek a tápszernek, a mit a
vihar elsöpört előlük? Kézzel lehetett őket összefogni. S ez
erőtadó táplálék a bujdosónak. Horus megtanítá Máriát, hogy hogyan
kell tűz nélkül megporhanyítani a nyers húst? odatette azt két
lapos kő közé, s aztán egy nagyobb kővel addig ütötte a felső
lapot, míg az átmelegült: így több napig eláll az, és ehetővé
lesz.</p>
<p>A rohanó vizek már lezúgtak, hanem a köd folyvást tartott. Mária
türelmetlen kezdett lenni. Azt kivánta, hogy az ösvényen haladjanak
előre. Horus teljesíté kivánságát s összegyűjtve a mannából és
fürjből, a mennyit csak elbirt, megindult előre az ösvényt keresni.
Az nem sokára lefelé kezdett csapinósan kanyarodni s a mint alább
szálltak, a köd felszakadt előttük, s fennmaradt a fejük felett
felhőnek. Borult ég volt fölöttük. Ritka tünemény ezen a vidéken,
egy évtizedben egyszer. Az utazást ez nagyon megkönnyíti: a kinzó
hőség elmarad, árnyékban kétszer annyi utat tehet az ember. A míg
alant a völgyben jártak, még pihenni sem maradtak meg sehol. Hanem
aztán a mint az út ismét lefelé kigyózott a tulsó hegyoldalba, újra
szemközt jött rájuk a tetőkön barangoló felhő, s körül burkolta
őket sűrű homálylyal. Csak tapogatózva haladhattak tovább. Utoljára
oly sűrűvé lett körülöttük a köd, hogy nem mehettek előre: meg
kellett állniok.</p>
<p>A távolból valami különös méla hang kezdett zengeni, hasonló az
orgona bugásához, a mélység változatai: alant és még alább
zúgók.</p>
<p>– Mi ez? kérdé Mária.</p>
<p>– Én már ismerem! mondá Horus. Az erős északi szél közelít, a mi
a viharra szokott következni rendesen. Keressünk valahol biztos
menedéket. <span class="pagenum"><a name="Page_232" id=
"Page_232">-232-</a></span></p>
<p>Két egymásra dült sziklacsompó kinálkozott vele: palota az
ilyenkor! Abban elhelyezkedék a két vándor, pokróczczal elzárva a
menedék nyílását.</p>
<p>A dái áldoát jól jövendölt; a mint a nap leszállt: beköszöntött
az északi szél, ez a minden szelek czárja! Jaj lett volna nekik, ha
ott kapja őket a sziklagerinczen bandukolva! Ez nem ismer irgalmat,
ez előtt nincsen erős ember. Ez mikor megkapja a kirgiz sivatagon a
vad ménest, elkergeti hetedhétországra. Hej hogy megtanulnak a
sziklák beszélni, mikor rájuk paskol, az egyik búg, a másik fütyül,
az odúk huhognak: a magas kőszálak vontatott hangokon énekelnek:
azok a kőalakok, a kik kiadják magukat örök halottaknak, nagyokat
sivítanak, elárulva, hogy ők is élnek, közbehangzik a morajló
dörgés, a sziklakoloncz moraja, mit a szél lefújt a hegyoromról. Jó
volt a vándoroknak elzárni a pokrócztakaróval menedékük nyílását: a
szél körülkerülgeti a sziklákat; a kereplés, a mit hallanak, a
kavicscsoport hangja, a mit a kegyetlen rém a sziklákra szór, égből
jövő nagy hahotát kiáltva le hozzá.</p>
<p>Ez volt a legrettenetesebb éjszakája Máriának.</p>
<p>Csak reggel felé tudott elszunnyadni, a kemény kősziklára
nyugtatva fejét.</p>
<p>Reggel aztán, mikor a dái áldoát félrehúzta a pokróczot az odú
elől, Mária fölébredt a betörő világosságtól.</p>
<p>– Nézz oda alá! monda néki Horus.</p>
<p>Erre a nő csak térdre rogyott, két kezét keblén összetéve, s
arczát az égnek emelve, Istenhez beszélt.</p>
<p>Az a látvány volt a pokol után a paradicsom.</p>
<p>Az éjjeli szél elverte a hegyekről a ködöt, s arról a tetőről, a
hol az utazók álltak, a damascusi rónát lehetett végig látni, száz
városával, édeni ligeteivel!</p>
<p>Még most is a «kelet szemefénye» Damascus. Csupa kertek
közepében, miknek gyümölcsfái kincseket hordanak magukon.</p>
<p>Egész világkereskedés folyik a baraczkjaival, mikhez
<span class="pagenum"><a name="Page_233" id=
"Page_233">-233-</a></span> hasonlót más ország nem terem. De mi
volt ez még akkor! Egy világváros, a mihez Európának egy
metropolisát sem lehet hasonlítani. A hol most a baraczkligetek
gesztje piroslik, akkor pálmaerdők koronás zöldje sötétlett,
százféle gyümölcseivel, fürtökben, kobakokban, óriás diókban, s a
hirhedett damascusi rózsa berkeinek illata félnapi járóra
átittasítá a léget, s mentül közelebb jött az utazó, annál
részegebb lett tőle.</p>
<p>Pálmák és olajfák közepett terült el az óriási város, mely
vetekedett Konstantinápolylyal, lakosa több volt mint ma
Budapestnek, fényűzése nagyobb, mint Párisnak, szent helye több,
mint Rómának. Itt van az a torony, melyre az izlamhivők hite
szerint a Jézus Krisztus (szerintük is próféta) az itélet napján le
fog szállni az égből, itt a martyrok és próféták sírjai, remekül
épült mauzoleumok alatt: a szultáni paloták, a mecsetek ólom és
réztetői messzire ragyognak a dús aranyozástól a paloták tömkelege
közül, s a pálmák sűrűjéből toronymagasra lövellnek fel a
szökőkutak sugarai. Kéjillat terjeng az egész városon át, a mit a
czédrusfából épült házak, a szumach és szandarach mézgával
fényesített verandák párolognak ki, a futórózsák egész a háztetőkre
kúsznak fel, ezeknek a hulló levele az egyedüli szemét az utczákon,
miket az oszlopsorokon végig vonuló vízvezetékekből folyton
öntöznek, hogy por be ne lepje a fényes házfalakat, a virágos
háztetőket. Gazdagság, pompa, jóllét nevet mindenünnen dicsekedő
tüntetéssel: Damascus a boldog emberek hazája. Itt nincs
koldus.</p>
<p>Akkor volt ez, a mikor még a sánta daemon, Timur Lenk el nem
pusztítá a török birodalom harmadik szent városát, őrjöngő
fanatizmusból; kiirtatva a pálmaerdőket köröskörül mindenünnen. A
XIII. században még a hatalmasabb szultánok székhelye volt
Damascus.</p>
<p>A mint az «ördög hegyeit», ezt a kősziklapoklot elhagyták a
vándorok, leszállva a ligetes völgybe, az első falu, a mit értek,
már otthonul fogadta őket. Izmaeliták laktak <span class=
"pagenum"><a name="Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> ott.
Ezek a mohamedán vallás eretnekei, a kiknek nem kell se dervis, se
uléma, sem Sheik ul Izlám, a kik pap nélkül dicsérik Allaht és a
prófétát, nem csak a szakadár hitük miatt keresik a Taurus hegy
rejtett völgyeit menedékül, hanem azért is, mert itt nem
vigyázhatnak rájuk az ellenségeik. A török, arab, beduin, a
szaraczén, a fellah, a kurd, az örmény, az mind halálos ellenségük.
Ők az assasinok hívei. Láthatatlan főnökük a «Hegyek ura.»</p>
<p>A dái áldoátnak itt nagyobb hatalma volt, mint a szultánnak.
Parancsolatjának szolgál minden ember.</p>
<p>Máriának több hetet kelle töltenie az izmaeliták völgyeiben. Elő
kellett őt készíteni a bevonulásra. Illatos fürdőkkel, balzsamos
kenőcsökkel hozzáértő vajákos asszonyok visszaadták testének,
arczának ifjú üdeségét, a puszták, a sziklasivatagok, az égető
napszúrás szépségrontó befolyása nem volt látható többé, testének
minden bája visszatért. S az idő nem telt hiába. A gyógyítási
csodatételekre nem volt itt alkalom, a hegyvidéken a szembetegség
nem otthonos: hanem a helyett tanulni kellett az arab nyelvet. Már
útközben is folyvást tanította őt erre Horus; az arab nyelv a
keleten olyan, mint nyugaton a latin. A miveltség, a tudomány, a
költészet nyelve. A ki ezt érti, beszélhet tudósokkal és
fejedelmekkel Ázsia minden országában. Mária tanulékony volt: még
csak az volt hátra, hogy a helyes kiejtést is elsajátítsa, a hogy
Syriában beszélnek az előkelő urak, s megtanúljon virágos
kifejezéseket szőni mondatai közé, mikben az arab nyelv úgy
tündököl, hogy tolmács nélkül beszélhessen maga minden hatalmas
úrral. «Mert e naptól kezdve én senki és semmi nem vagyok, te vagy
minden. Te mondod, hová menjünk; te mondod, mit cselekedjünk.»
Magyarázá Horus. «Én csak a te szolgád vagyok, a ki dromedárod
kantárját fogja: tudatlan paraszt szolga, a ki nem tud más nyelven,
csak székelyül. A mit nem magyarul mondanak, azt nem hallom. A
syriai népnek <span class="pagenum"><a name="Page_235" id=
"Page_235">-235-</a></span> nem szabad azt megtudni felőlem, hogy
én több vagyok, mint Lebée László egykori hű fegyverhordozója, a jó
öreg Bálint.</p>
<p>A dái áldoát olyan öltözetet készíttetett magának, a milyen a
megholt csatlósé volt, még a szakállát is levágta, hogy hozzá
hajazzon. Máriának pedig pompás öltözeteket hozatott India, Kashmir
drága szöveteiből: chinai selyemruhákat, damascusi virágos
damasztot, és igazgyöngyöket. A dái áldoát felfordított üres
tenyeréből csak úgy hullott a kincs! olyan varázshatalom volt a
Hegyek urának neve Izmael fiai előtt.</p>
<p>Mielőtt a völgy rejtekéből útnak indultak volna, a dái áldoát
előre küldé a híveit, mindenféle nemzet fiainak átöltözve, hogy
hireszteljék el a csodatevő asszony közeledtét, a ki kezeinek
érintésével csodákat tesz, szemkórosokat meggyógyít.</p>
<p>Aztán egy csodalátó ezeret csinál.</p>
<p>Mire egyik városból a másikba vonulva, Damascus falai alá
megérkezett Mária, már egész dicsőítő sereg járt előtte, utána. Az
«égbőljött asszonynak» nevezték. A ki jót tesz szegényekkel és
urakkal, s a mit a gazdagoktól jutalmul kap, azt rögtön kiosztja a
szegények között.</p>
<p>Damascus főkapujánál, mely azt a félóra járásnyi hosszú széles
utczát nyitja meg, melyet az apostolok könyve az «egyenes útnak»
nevez, tízezrei várták a népnek a kiséretével bevonuló csodatevő
asszonyt, ki fehér dromedárján bibor baldachin alatt ülve, pompás
keleti öltözetben, aranyos fátyollal letakarva vonúlt végig a
virágokkal hintett utczán, a szőnyegekkel fellobogózott paloták
sorai előtt, a csodatételnek előre hirdetett színhelyéig, a nagy
«hán» piaczig, a hol a nagy szökőkút van, mely olyan magasra
lövelli fel a vízsugárt, mint a legnagyobb élőfa, úgy, hogy az
olyannak tetszik, mint egy átlátszó pálma, melynek koronája omló
vízsugarakra foszlik.</p>
<p>Itt várta már ezernyi szembeteg a csodaasszonyt, ki <span class=
"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span>
dromedárja nyergéből le sem szállva, egy rézmedenczét töltetett meg
a szökőkút kristályvizéből s azt maga elé vitette.</p>
<p>A nép, mely már ekkor a paloták tetejét sűrűn elállta, áhitatos
bámulattal nézte, hogyan varázsolja el csodatevő szerré a tiszta
vizet az égküldötte asszony, pusztán azáltal, hogy a kezét
háromszor belemártja. A keze égszinkék, mikor belemártja a vízbe, s
mikor kiveszi onnan, hófehér. És aztán ezt az így megbűvölt vizet
apró üvegcsékben szétosztja a szembetegek között: attól azok mind
bizton meggyógyulnak.</p>
<p>Otthon Európában ezért megégették volna, mint varázslónőt, a
törökök türelmesebbek: náluk szabad csodákat művelni. Nekik
nincsenek baccalaureatus orvosaik, a kik a növények és érczek
rokonszenveit felfedezték, s a szemgyulladást ojtatlan mész vizével
gyógyítják, olajjal, kámforral és szalmiákkal keverve.<a name=
"FNanchor_8" id="FNanchor_8"></a><a href="#Footnote_8" class=
"fnanchor">8)</a></p>
<p>Mai nap már minden falusi orvos ismeri jól azt az igen egyszerű
orvosiszert, a mivel Mária csodákat művelt Damascusban, s könnyen
kitalálja, hogy lett az azurszín kéznek belemártásától a tiszta
vízből csodaír: akkor még ez mirákulum számba ment.</p>
<p>Egész búcsújárás támadt Damascusban, ahoz a házhoz, a hol Mária
a sátorát fölüté. Gazdag kereskedők, hatalmas emirek küldték érte
aranyos palankinjaikat, hogy ellátogasson palotáikba kedves
családtagok kínzó baját meggyógyítani, s erszény pénzt erőltettek
fel rá háladatosságból. A szolgának azonban már ki volt adva az
utasítás, hogy a gazdagok palotájától a szegények kórházába vezesse
a fényes kiséretet, a függönyös hordszékkel, a hol Mária a
gyógyszert és a pénzt szétosztá.</p>
<p>Mentül több napot időzött Mária Damascusban, annál jobban kezdte
becsülni azt a népet, a kit otthon mindenki pogánynak, hitetlennek
szidalmaz, a kinek elpusztítására <span class="pagenum"><a name=
"Page_237" id="Page_237">-237-</a></span> vasba öltözik az egész
világ. Itthon a saját birodalmában ez oly békében él minden más
vallás hívével, hogy még össze sem perlekednek. Ez nem szidalmazza
Jézust, azt mondja, az is próféta, s enged a tiszteletére
templomokat építeni, külön az örménynek, a görögnek, a latinnak.
Sőt a saját pompás mecsetjének három minaretjei közül az egyiket, a
«menyasszonyok tornyát» a Jézus lábnyomának ajánlotta fel, midőn az
égből le fog szállni ismét a földre.</p>
<p>Mária mindenütt kegyelettől emelt, pompával halmozott emlékeit
találta maga előtt a prófétáknak, a szenteknek, a szent
asszonyoknak, a kik népeiket boldogították, s az uralkodóknál is
nagyobb hirű költőknek. És látta az óriási gazdagságot, mely a
világ minden részeiből ideömlik, mint a tengerbe, és a szorgalom,
ész, találmány műveit, a mik innen szétterjednek az egész világra:
a nagyszerű gyárakat, a mikben a damasztot szövik, a rengeteg
kohókat és hámorokat, a mikben az utánozhatatlan damaszk aczél
kardokat készítik; a rózsaolaj, az illatos vizek és drága balzsamok
főző űstjeinek mámorillat-árasztó egész városnegyedét;
gyümölcstermesztő kerteket, miknek aszalóiban hasonlíthatlan zamatú
liktáriumokat, persikátákat sűrítik, és a midőn a gazdagok
élvezeteiről gondoskodnak, a szegényeket is meglátják. Nincs
koldus, nincs kéregető az egész városban. Roppant házak vannak
építve az utazók, a szegények számára; kész szállás mindenkinek, a
ki hajlékot kér; éjszakára fekhely és szerény táplálék, s minden
utczának van kórháza: még a beteg állatokat is ápolják.</p>
<p>S a hol ennyi idegen nép összesereglik, még sincs dulakodás;
rendet tartanak itt: a tolvajt röptiben elfogják, s minden piaczon
ott van a vándorló biró, a ki igazságot tesz a nép közt s nem kér
díjat érte.</p>
<p>Nem kell az idegennek attól félni, hogy megbántják, nyitott
ajtó, ablak mellett elalhatik nyugodtan, még lárma sincs éjjel az
utczán. Ki lármázna éjjel? itt nincs részeg <span class=
"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> ember.
A damascusiak termesztik a legfölségesebb szőlőt, de bort nem
csinálnak belőle, aszaltan vagy mustképen fogyasztják, százféle
gyümölcs nedvéből készítenek italt, a mi csak felfrissít de meg nem
mámorosít.</p>
<p>S ez a szüntelen felpárolgó édes illat, a mit nem fertőztet meg
a rondaságok bűze, ébren is álmodozóvá teszi az embert, kivált az
idegent, a ki meg nem szokta: úgy érzi, mintha egy idegen világban
járna.</p>
<p>Mária megijedt magától, ő megszerette a hitetlenek fővárosát!
Olyas valamit érzett, a mi a szívet elaltatja. Pedig hiszen nem
azért jött ő ide.</p>
<p>Hanem hogy a rab urát felkeresse.</p>
<p>Azt tudta a megholt szolgájától, hogy a férje Malek Kamel
fogságába esett.</p>
<p>Minden ember, a kivel a városban összejött, akármi nemzetbeli
volt is, csak elragadtatással beszélt a kalifáról; a nép ezt a
melléknevet adta neki: «az igazságos»! Imádták, leborultak előtte,
mindenki szerette.</p>
<p>Mária úgy óhajtott volna már a színe elé kerülni. De nem
lehetett. Malek Kamel több nap óta elzárkózott a szerályába, a mi
palotacsoportozatával maga egy város volt. Olyankor szokta ezt
tenni, a midőn neki, a legmagasabb földi birónak kell itéletet
hozni. Ily nehéz napokon elzárja magát az egész élő világtól, s nem
tanácskozik mással, csak Istennel.</p>
<p>A szerály minden kapuja be van zárva ilyenkor. A nép áhítattal
lesi, mikor nyilnak meg az aranyozott rézkapuk ismét, kik lesznek
azok, a kik belőle kijönnek, a kikre a kalifa itéletet mondott;
életnek, vagy halálnak fiai lesznek-e?</p>
<p>Az itélet kimondását megelőző napon lovas kikiáltók járják be a
várost, trombitaszó mellett hirdetve, hogy a fekete kút piaczára
nyiló kapu holnap reggel, az első szúra éneklése után ki fog
nyittatni, jőjjenek fel minden népek meghallgatni a kalifa
igazságos itéletét.</p>
<p>Senki sem tudta, hogy kire szól majd az itélet; de az
<span class="pagenum"><a name="Page_239" id=
"Page_239">-239-</a></span> köztudomásu volt, hogy a «fekete kút»
piacza csak büntetések végrehajtásának szokott színhelye lenni.
Fekete márvány medencze veszi körül e szökőkutat, innen az
elnevezése; a medencze közepén áll egy roppant fekete márvány
koloncz, annak a közepéből lövell fel a vizsugár. Az itélethirdetés
napján a vizömlés megszakad, s csak akkor lesz látható, hogy a
kolonczról vaskarikák függnek alá.</p>
<p>– Oda neked is el kell menned! mondá a dái áldoát Máriának. Ott
bizonynyal észre fog venni a kalifa, s akkor ő hivat fel maga elé.
Vigy magaddal a gyógyszereidből.</p>
<p>Másnap korán reggel odaviteté magát Mária a palankinjában; a
nép, a mint megismerte, utat nyitott előtte, s hálálkodva fogadta;
a piaczon a legkiválóbb helyet engedték át számára, az Ali mecset
külső arkádja alatt, a honnan a szerály kapujára és az arany
rácsozatos erkélyre épen olyan jól láthatott, mint a fekete kútra,
szegény bünösök szomorú szinpadjára.</p>
<p>Az egész tért sűrű néptömeg tartá elfoglalva; a házak lapos
födelei is rakva voltak bámuló férfiakkal, nők csak a sűrű
ablakrácsozatok és a palankinok kárpitjai mögül kandikáltak
elő.</p>
<p>A mint a muezzin a szúrát elénekelte, egyszerre föltárultak a
szerály érczkapujának szárnyai s a fölöttük levő erkély táblái, s
míg alant a rézhidon széles alabárdokat viselő fekete azopardok
tódultak elő, az erkély ballustrádján megjelent a kalifa, udvari
kiséretével, emirjeivel és ulémáival, s helyet foglalt egy számára
emelt mennyezetes zsellyén.</p>
<p>Szép, daliás, fejedelmi alak volt Malek Kamel; hosszú fényes
fekete szakállal, napbarnított arczczal, nyugodt tekintettel. Az
idegent meglepte az arcz, a damascusi már ismerte annak
bűbáját.</p>
<p>De egyszerre hűtlen lett minden szem a szultán arczához, a mint
a rézhidon át előléptek az elitélt bűnösök. Két templárius vitéz
volt, a rend teljes ornátusában; hanem <span class=
"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> sisak
nélkül, fedetlen fővel. Ez meglepő látvány volt. Senki sem várta. A
templomos rend hadviselő vitéz ellenfél. Azt leöletheti a kalifa,
ha foglyul ejté (a hogy előde Szalahaddin meg is tette a tiberiasi
ütközet után), de hogy birája legyen a templárius nemes lovagnak a
szaraczén szultán, a ki itéletet mond fölötte, ahoz rendkivüli
összetalálkozások kellenek a csillagok aspectusaiban.</p>
<p>Az egyik templáriusnak a mellére, épen a nagy veres kereszt
közepébe egy kitárt pergamen volt feltűzve, a min latin irás volt
látható.</p>
<p>Oda vitték mind a kettőt a fekete kúthoz s karjaiknál fogva
odakapcsolták a vas karikákhoz.</p>
<p>A templomosok haja egész a szömöldökükig ért, ott kereken el
volt vágva, a mi tekintetük mogorvaságát még inkább fokozta.</p>
<p>A nép mély csönddel fogadta e látványt; a tömegben keresztyének
is feles számmal voltak, kik hitsorsosaik petengérre állításában
hitüket látták meggyalázva.</p>
<p>Mária elszorult szívvel várta az itélet kihirdetését. Saját
sorsának előjele volt az. Ha a kalifa a fogoly templomosok iránt
kegyetlen tud lenni, akkor ő sem kereshet nála irgalmas szivet; ha
az «igazságos» melléknevű Malek Kamel arczulüti magát az igazságot,
hogyan reméljen tőle az, a ki az igazságnál többet: kegyelmet keres
nála?</p>
<p>A trombiták harsogtak, a serif felhágott a fekete kőre s
kibontva a pergamentekercset, messzehangzó szóval kezdé olvasni az
itéletet.</p>
<p>«Az egy igaz Isten, Allah, és az ő prófétája nevében! Én Malek
Kamel kalifa, fia Malek Adelnak, Damascus szultánja, hirdetem
minden igazhivőnek, valamint a Messiás követőinek és a Mózes
hiveinek egyaránt:</p>
<p>Miszerint ezelőtt tíz nappal két keresztviselő vitézek, kiknek
neveit elhallgatom, hogy hozzá tartozandóikat szégyen ne érje,
követi zászló oltalma alatt, mint a templomos rend perjelének
küldöttei hozzám érkezének s vezérüktől nekem egy levelet hozának.
– Ezen levélben a <span class="pagenum"><a name="Page_241" id=
"Page_241">-241-</a></span> templomos lovagok felajánlják nekem,
hogy a császárt, a keresztyének fővezérét, nekem kezemre
szolgáltatják, elárulva azt a helyet, a hol fürödni szokott, hogy
őt ottan elrejtett harczosaimmal elfogassam, vagy megölessem; – a
mely ajánlatra én Malek Kamel szultán ezt itélem és válaszolom:</p>
<p>Ti, két templomos lovagok, árulók vagytok a ti uratok ellen, a
ki nekem ellenségem, de ti nektek vezéretek. Azért én titeket, a
perjeltek levelével a szügyeteken, kalitkába zárva visszaküldelek a
ti uratokhoz, a keresztyének fejedelméhez, ő lássa meg, kik
vagytok? és mit tegyen veletek! – Ezt itéltem én Malek Kamel,
szultán.</p>
<p>Dicsőség Allahnak, az egy igaz Istennek, és az ő prófétájának az
örökkévalóságig.»<a name="FNanchor_9" id="FNanchor_9"></a><a href=
"#Footnote_9" class="fnanchor">9)</a></p>
<p>A mint az itélet fel lett olvasva, a kút négy szögletén álló
trombitások, a világ négy sarka felé fordítva török sipjaikat,
rázendíték a bünösök gyászindulóját; az azopardok megragadták a
pelengéről levett árulókat s egy elefánt hátára csatolt vas
kalitkába bezárták mind a kettőt, fegyveres lovagok nyitottak a
néptömeg között utat.</p>
<p>Mária emelkedni érzé a szivét az egek felé. A ki ez itéletet
hozta, több volt, mint igazságos: az nemes lelkü volt.</p>
<p>A nép zúgott, mint a tenger, s a hány fej, annyi ököl emelkedett
a levegőbe, fenyegetőzve.</p>
<p>– Kire zúg így a nép? kérdezé Mária a szolgának öltözött dái
áldoáttól.</p>
<p>– Bizony nem az elitéltekre.</p>
<p>– Hát kire?</p>
<p>– A kalifára.</p>
<p>– Miért? Hisz ez dicső, nemeslelkű itélet volt. <span class=
"pagenum"><a name="Page_242" id="Page_242">-242-</a></span></p>
<p>– Azt ebben az egész nagy sokaságban egyedül te magad tudod.</p>
<p>– No hát tudja meg mindenki! Vitess oda a fekete kúthoz!</p>
<p>– Mit akarsz?</p>
<p>– Szólni akarok a népnek.</p>
<p>– Szeretem a bátor asszonyt. Tedd meg. A szultán is
meghallja.</p>
<p>Azzal parancsot adott a nagy botos kisérőknek, hogy csináljanak
utat a palankin számára.</p>
<p>«Helyet a kék-kezű asszonynak!»</p>
<p>Ez a kiáltás varázserővel birt. E név alatt ismerte már minden
nyomorult Damascusban Máriát. Engedték őt a fekete kútig
vitetni.</p>
<p>A szökőkút már ekkor újra fellövelte vizsugarát, a hogy szokás
az itélet végrehajtása után. Máskor vért mosott le a fekete kőről,
mostan szennyet.</p>
<p>Mária felszökött a palankinból a kútmedencze párkányára,
égszinkék jobb kezét a magasba emelve, s bátor, erős hangon kiáltá
a népnek arabul:</p>
<p>«Damascusiak. Egy Istent hivők! – Ti mindnyájan vakságban
szenvedtek. Nem látjátok meg a napot az égen. Van-e fényesebb nap a
fejedelemnél, a ki ellenségét nemes tettekkel győzi le? Malek Kamel
szultán kardja elég hatalmas volt mindig; orgyilkos tőre nem
szennyezi be az ő kezét.</p>
<p>Ő megveri az ellenségét, mikor pánczélban van, de nem rohanja
meg, mikor mezitelen. Dicsőségének fénye elvakítja még az
ellenségét is, s ti ezt a fényt nem akarjátok látni. Jőjjetek ide,
én meggyógyítom a szemeiteket: mossátok meg ebben a vizben, a mit
kezemmel megszentelek: a mindenható egy Isten nevében!</p>
<p>S azzal kék színű jobb kezét a szökőkút vizsugarába tartá, a míg
az fehér lett, mint az alabástrom.</p>
<p>Damascus ősidők óta mindig a csodatételek hazája volt, igazi és
hamis csodatételeké. Elkövették azokat próféták, <span class=
"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span>
szentek, kalifák és szemfényvesztők. Hivőkre mindig akadtak.</p>
<p>Egy bátor nőnek merész megjelenése, megragadó beszéde a néphez,
ott, a hol nőt nyilvános téren beszélni nem hallottak soha, a
felizgatott tömeg kedélyét egyszerre megfordítá. «Szálem! szálem!»
üdvkiáltás hangzott feléje minden oldalról, s tódulva jött a nép a
fekete kúthoz, a csodatevő kéz által megszentelt vizben megmeríteni
az arczát.</p>
<p>Az üdvkiáltás zsivajában egészen elveszett a szava a kalifa
fősheikjének Fakredinnak, a ki az erkély ballustrádjáról előkiáltá,
hogy a szultán maga elé hivatja amaz ismeretlen asszonyt, ki a
fekete kútnál beszélt. – De a legközelebb állók meghallották mégis,
s a parancsszó szájról-szájra elszármazott egész a fekete kútig.
Ott aztán a palankint asszonyostul együtt felemelte a nép a feje
fölé, s úgy úszott a zsellyeszék, mint csónak a tengeren, ezernyi
kéztől tovább hajtva, míg a szerály kapujához ért. (A dái áldoát
elmaradt.) Máriát a kapu alatt várta a szerály háremőre, az
eunuchfőnök s szolgáival, hordszékestül együtt viteté fel a
lépcsőkön, (nő lábának nem szabad a hideg márványt érni). A szultán
elfogadó termének ajtajában ki kellett szállnia s a puha
szőnyegekkel takart, drágakövekkel tarkán kirakott falazatu terembe
lépnie.</p>
<p>A keleti satrapa termének minden pompája nem hatá meg Máriát,
ámbár elmondani sem tudná mind azt, a mit látott; de megragadá
magának a szultánnak a tekintete. Valami emberen tuli fenség volt
annak az arczvonásaiban, mintha egy tökéletes férfialakba egy
angyal lelke szállt volna bele. Tekintete merészebb minden
férfiakénál, de az olyan merészség, melynek mindenki kénytelen
megadni magát, melynek súlya alatt a gyönge összeroskad, de térdre
estében az a megnyugvás kiséri, hogy hiszen az, a ki előtt elbukik,
bizonyosan fel fogja emelni.</p>
<p>Malek Kamel, a mint Máriát megpillantá, hevesen lépett le trónja
grádicsáról s oda sietett az eléje boruló nőhöz, <span class=
"pagenum"><a name="Page_244" id="Page_244">-244-</a></span>
megragadta annak a karját s felrántá őt a szőnyegről, e szót
lihegve: «te vagy az?» (E hangban annyi fenyegetés volt! oly keserű
szemrehányás!) Mária arcza azzal a vékony arany szövetű keleti
fátyollal volt takarva, mely közelbül az arczvonásokat sejteni
engedi, a nélkül, hogy egészen elárulná, távolból egészen elrejti.
A kalifa heves kézmozdulattal fellebbenté ezt a fátyolt, úgy hogy a
nő ijedtében elsápadt. – Hanem aztán csüggedten ejté le a karját
Malek Kamel s arczán egyszerre valami méla búskomorság borongott
át: «nem, nem te vagy! sóhajta fel; ámbár nagyon hasonlítasz
hozzá».</p>
<p>Azzal inte a kezével, megérté mindenki a kézmozdulatot: egyedül
hagyták a nővel.</p>
<p>– Kérlek, ne remegj! monda a kalifa, szelid, vibráló mély
hangon, – ne hidd, hogy valami tébolyulttal van dolgod; sem azt,
hogy erőszakoskodó kényúr előtt állsz. A szokatlan fogadást
magyarázza meg az, hogy alakod hasonlít azéhoz, kit egyszer nagyon
szerettem, s a kinek a nevét nem szabad előttem kimondani többé. –
Azért kérettelek, hogy jönnél ide, mert van egy kedves gyermekem, a
ki szemeire szenved, azt mondják, te csodatevő szerrel birsz; ha
igaz, gyógyítsd meg. Azt adok jutalmul, a mit kivánsz tőlem.</p>
<p>E biztatásra egyszerre kipirult az arcza Máriának, s hogy ezt a
kalifa is észrevehesse, egészen hátraveté arczáról a fátyolt s
biztos diadaltól ragyogó tekintettel mondá:</p>
<p>– Én bizonynyal meggyógyítom gyermekedet, vezettess oda
hozzá.</p>
<p>– Vezetlek magam, monda a szultán, s kaftánja ujjának hajtókáját
egész az ujja hegyéig kezére takarva, úgy nyujtá azt Máriának, hogy
tegye rá a maga kezét.</p>
<p>Egy alacsony, szinaranyból vert ajtón át a szerály
hárem-osztályába vezeté Máriát; fénytől csillogó, illattól
elárasztott termekbe, miknek boltozata lazúrkővel volt kirakva,
pilléreik malachitból, élő virág, virágnak szőtt selyem, s
valamennyi között a föld legszebb virága, az <span class=
"pagenum"><a name="Page_245" id="Page_245">-245-</a></span>
asszony. Egy egész kert, nem! egész erdő bűbájos szépségekből, a
föld minden nemzeteinek leányai együtt, a jaspis fekete négertől az
alabástrom arczu, aranyhaju kelta szépségekig.</p>
<p>A kalifa nem időzött a mulatságok termeiben, a mik tánczra,
énekre, fürdésre voltak berendezve, a miknek falai köröskörül
tükrökből álltak, a miknek szökőkútjai rózsavizet fecskendeztek, a
miknek márvány medenczéibe arany oroszlánok okádták a
kristálytiszta vizet, a minek bezárt pálmaligeteiben tarka
madársereg repkedett; – hanem elvezette Máriát egy kis
damasztfüggönyökkel elzárt benyilóba, mely felülről kapott sötétkék
üveglapon keresztül világot. Ottan feküdt prémekkel kibélelt arany
nyoszolyában egy kis fiucska, talán három éves, alig több, szép,
mint egy kis Ámor, piros teli arczú; s épen úgy bekötött szemű, a
hogy azt a kis istenfiút festik.</p>
<p>A hatalmas úr, a győzhetlen kalifa nem bírt megszólalni; csak a
szemeiben megjelenő könny mondta Máriának, hogy az a gyermek
ottan.</p>
<p>A szultánnak nem volt több fiúgyermeke annál az egynél.</p>
<p>És azt meglepte az egyptomi csoma. A nagyapja csókjától lepte
meg, a ki szintén abban szenved.</p>
<p>Mikor Mária odahajolt a gyermek fölé, hogy a köteléket levegye a
szeméről, az örömrepesve szólalt meg:</p>
<p>– Hát visszajöttél, anyám?</p>
<p>Ennél a szónál a kalifa a két öklét a homlokára szorítva,
szótlanul rohant ki a benyilóból s nem tért vissza a hárembe, csak
este felé. Akkor ismét felkereste a gyermek fekhelyét. Az már
aludt. Mária ott ült az ágya mellett.</p>
<p>– Meg fog-e gyógyulni? kérdezé az apa.</p>
<p>– Isten segélyével minden bizonynyal. Már nyugodtan alszik. Ez
az első jele a javulásnak. A míg a szemgyuladás kínozza a kórt,
addig nem tud öt perczig szunnyadni a nélkül, hogy felriadjon a
szúró fájdalomtól. Most már egy órája, hogy alszik.</p>
<p>– Megengeded, hogy én is itt lessem, meddig tart a <span class=
"pagenum"><a name="Page_246" id="Page_246">-246-</a></span> nyugodt
álma? kérdé a kalifa szeliden. Most te vagy az urak urnője! Hogy
tudtad őt elaltatni?</p>
<p>– Meséket mondtam neki. Azt kivánta tőlem. A szép mesét a «zengő
almákról», a miket az anyjától hallott. Elmondtam neki, a hogy én
tudtam. «Máskor ezt másként mondtad! de így is szép» jegyzé meg
rá.</p>
<p>– Hát most én mondok neked cserébe egy mesét, szólt a kalifa.
Ennek a gyermeknek az anyja volt az én kedvencz kadínám. Még ha
másra néztem is, csak ő rá gondoltam, oly nagyon szerettem. Egyszer
egy keresztyén lovag esett fogságomba, kinek a balsorsban is
megtartott büszkesége megnyerte tetszésem. Feloldoztam lánczaiból,
palotámba hoztam, barátommá tettem. Víg czimbora volt; mulatságos
bajtárs, tudott dalolni, mesélni, tréfálni, velem vitatkozni, a
hogy a saját emirjeim egyike sem tud. Tréfájában nem volt bohócz,
merészségében nem volt paraszt, bölcselkedésében nem volt unalmas.
Nagyon megszerettem. Olyan szabadon járt-kelt palotámban és
palotámon kívül, mint a szaraczén sheikek bármelyike. Nem tartá őt
fogva semmi, csak a becsületszó. Rá mertem volna bízni az álmomat,
rá a kardomat, a kedvencz paripámat. Bizonyos voltam felőle, hogy
meg nem csal, meg nem lop, meg nem öl. És ez az ember mégis
megcsalt, meglopott, megölt engem, a legkegyetlenebbül. Egy éjjel
elszöktette a hárememből a kedvencz nőmet. Nem futhattak messze,
beduin lovasaim a pusztában utolérték őket. S azóta ennek a
gyermeknek nincsen anyja.</p>
<p>– Te megöletted őket?</p>
<p>– Nem. Esküvésem tartja, hogy én miattam soha fogolynak és
asszonynak vére ki ne hulljon. Az áruló, hitszegő barátot, a
szökevény foglyot elküldtem az apámhoz, Malek Adel szultánhoz, a
kit nem lehet megcsalni, a hűtlen asszonyt pedig a puszta egyik
oázába zárattam, a hol nincs kit megcsalni. – Már most tudod, hogy
miért mondta ez a gyermek, midőn átölelted: visszajöttél anyám? s
miért rohantam én el innen erre a fájó kérdésre? <span class=
"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span></p>
<p>A gyermek fölébredt. Mária levette szeméről a köteléket,
megkente a szemeit a gyógyírral s friss borítékot kötött rá. Arra
ismét elaludt a kis szenvedő, s jót álmodhatott, ajkai megnyiltak,
elkezdett nevetni.</p>
<p>A szultán odatérdelt az ágy elé s úgy nézett, gyönyörtől ragyogó
arczczal a gyermek ajkaira.</p>
<p>– Látod? Látod? monda a nőnek. Ez a paradicsomnak a nyilása: egy
gyermeknek az ajka, a ki álmában nevet.</p>
<p>Mária nagyot sóhajtott, ő ezt a paradicsom nyilását nem látta
soha, neki nem volt gyermeke.</p>
<p>A kis Nurgehán szemgyulladása a szokottnál makacsabb volt, a
teljes felépülés sokáig tartott. Mária ez idő alatt teljesen
megismerkedett a szultán háremének rejtélyeivel.</p>
<p>Egészen másformának találta azt, mint a minőnek a mondák
hiresztelik.</p>
<p>Nincsenek ottan szerencsétlen nők, eltitkolt szenvedések,
könnyek árán megvásárolt gyönyör. Gondtalan, szenvedélytelen élet
az ott; táncz, mulatság, mesemondás, virágok ápolása, beszélő
madarakkal, tánczoló majmokkal enyelgés, bűvészmutatványok,
sáskaviadal; uszás, csónakázás, azután pipere, cziczoma; egész nap
nyalánkság, csemegék, sorbeth, dulcsásza, nádmézfogyasztás; csupa
élvezet közt telik el az élet! s a mi a világban annyi kéjt,
fájdalmat teremt, a szenvedély, az ide se egy sugárt, se egy
árnyékot nem vet. A szultán háreme csak abban külömbözik egy
nő-kolostortól, hogy az egyikben szomorú énekeket dalolnak, a
másikban víg nótákat énekelnek. A szultán olyan közöttük, mint a
gyermekek között az apa. Ha valakit remegni lát maga előtt, még a
kezéhez sem nyúl hozzá. Valamennyien mind bálványozva emlegetik. Ha
egy arczot szomorúnak lát a többi között, kikérdezi, hogy mi baja?
Ha a szive fáj, utána jár, ki lehet az, a ki után sóhajtozik, s
aztán ad neki gazdag kelengyét; férjhez adja, mint apa a leányát.
Nem lehet itt boldogtalan senki.</p>
<p>Mária sokszor mondá azt, hogy az emberek úgy élnek itt, mint a
paradicsomban. S aztán nehéz szemrehányásokat <span class=
"pagenum"><a name="Page_248" id="Page_248">-248-</a></span> tett
magának azért a gondolatért. – Hisz az épen az ördög incselkedése,
hogy a poklot olyannak mutatja, mintha az volna a paradicsom. – Ez
az igazi pokol itten! Nem azok, a mik gyötrelmekkel voltak tetézve,
kínok változataiból felhalmozva, hanem ez, a gyönyörűség háza, ez
az igazi kárhozat pitvara. Nem olyan az igazi ördög, a milyennek
festik, kecskeszarvakkal, lólábakkal; hanem ilyen, mint ez; azzal a
szelíd, hódító tekintettel: a ki nem ragad el hegyes karmokkal,
csak elkábít igéző szemekkel, míg a lélek alá szédül a mélységbe. –
Ezt a mélységet rettegd.</p>
<p>Hetednapra egészen meggyógyult a gyermek. Az éjt végig átaludta,
a mi a felépülés jele.</p>
<p>Mária tudatá a kalifával, hogy ma kihozhatja a sötét szobából a
világosságra a kis Nurgehánt s a köteléket végkép leveheti a
szemeiről.</p>
<p>Azt a termet, a hol ennek végbe kellett menni, telerakták nagy
virágkádakban növelt pálmákkal, babérfákkal, miknek sűrűjéből a
kiváncsi asszonysereg fejei kandikáltak elő, mint megannyi
szeráfocskák a felhőhasadékok közül.</p>
<p>Malek Kamel szultán nem várhatta, hogy a fiát előhozzák, maga
sietett a kis szobába érte, s a karján hozta ki Mária elé.</p>
<p>Mária lebontotta a gyermek szemeiről a köteléket, s a mint azt
eltávolítá, a gyermek bámulattól karikára nyilt szemein nyoma sem
volt már a kórnak, olyan tiszták voltak azok, miként az ég Damascus
fölött.</p>
<p>Az a sok asszonyfő ott a bokrok között örömében nevetett; a
kalifa örömében sírt.</p>
<p>A gyermek pedig első tekintetével látó szemeinek Máriát kereste,
s míg térdeit apja tartá átölelve, ő a kis karjaival a hölgy nyakát
ölelte át, s örömkaczajtól reszkető hangon kiálta:</p>
<p>– Anyácskám! anyácskám! hát mégis visszajöttél! De jó, hogy
visszajöttél! Azért fájt a szemem, hogy nem láthattalak.
<span class="pagenum"><a name="Page_249" id=
"Page_249">-249-</a></span></p>
<p>S minden mondásnál odacsattantá az ajkát (azt a paradicsom
nyílását) a félreismert nő ajkaihoz.</p>
<p>Mária maga is oly boldognak érezte magát e gyermeköleléstől, ez
édes csókoktól, a miknek zamatját eddig nem ismerte. Egész
önfeledten ölelé ő is keblére a hizelgő kis teremtést, ki őt boldog
csalódásban anyjának nevezte, s pillanatokig ő maga is annak hitte
magát. «Ugy-e most már itt maradsz, nem mégy el?»</p>
<p>Malek Kamel szultán megfogá gyöngéden Mária kezét s így szólt
hozzá érzelemtelt hangon:</p>
<p>– Hallod, mit kérdez e gyermek? Az «én» kérdésem ez. Itt
maradsz, nem mégy el? Légy ő neki anyja, s légy nekem az, a mi az
anyja volt. Olyan boldoggá teendlek, a milyen nő soha e világon nem
volt. Megosztom veled a trónomat, s arczképedet az enyimmel
egyesítve veretem pénzeimre, a mit még kalifa felesége meg nem ért
soha. Nem gondolok kivüled asszonyra, még arra sem, a kit gyűlölök;
még a gyűlöletet is elhagyom éretted, a mi nehezebb. Betegség az, a
mi lassan öl, megvénít, halottá teszen. Ha már a gyermekem
meggyógyítád, gyógyíts meg engem is. Másnak király vagyok, neked
rabod leszek. Maradj itt a gyermekem anyjának.</p>
<p>Mária úgy érzé, mint a ki a vizbe tekint s az eget látja benne.
A mélységgé vált magasság leszédít!</p>
<p>Ez, ez itt a legvészesebb pokol! A mi gyönyörrel, hatalommal,
bálványoztatással kinálkozik.</p>
<p>Nem hagyta a lelkét leszédülni.</p>
<p>Odaborult a szultán lábaihoz.</p>
<p>– Óh szultánom, te, kinek mellékneved «igazságos». Légy
itélőbiró ez órában köztem és közötted. Tenger az a jóság, a mivel
te engem, minden érdemem nélkül megkinálsz; tenger, csupa
édességből, de a másik serpenyőjében az igazság mérlegének van egy
keserű csepp. Mondd meg, nem nyomja-e le ez az egyetlen csepp azt
az egész tengert. Ez a keserű csepp egy fogoly férjnek a folyton
hulló könnye. E könnyet felszárítani keresztül utaztam <span class=
"pagenum"><a name="Page_250" id="Page_250">-250-</a></span> én már
száz poklokon, – keresztül megyek még a te paradicsomodon is. Te
nekem jutalmat igértél, bármit kivánjak is, ha gyermeked
meggyógyítom. Nekem férjem van te nálad, rablánczon, fogságban. Nem
kivánok én mást, őt add nekem vissza.</p>
<p>A kalifa magasra emelte arczát s meghatva válaszolt:</p>
<p>– Igazad van. Az a keserű csepp lenyomja az édesség tengerét. A
börtön fenekén szenvedő férj – több, mint a trónján ülő kalifa. –
Hogy hivják férjedet?</p>
<p>– Lebée László lovag.</p>
<p>E névre, mint a nyillal talált oroszlán, ordita fel Malek Kamel,
egész arcza kikelt alakjából, szemei szikráztak őrjöngés
tüzétől.</p>
<p>– Átkozott legyen e név! ő volt az áruló, ki engem meggyalázott,
ki gyermekem anyátlanná tette! A kigyó, a ki megmart!</p>
<p>Mária e szóra azt hivé, hogy az ég szakadt a fejére. Sápadtan,
mint egy haldokló, roskadt össze a földön.</p>
<p>Malek Kamel lehajolt hozzá, s fejét kezébe emelte, és a nő
szenvedélytől dúlt arczába nézett.</p>
<p>– És ezt az arczot tudta ő elfelejteni, mormogá keserű haraggal.
– Te száz pokollal daczoltál miatta, hogy őt kiszabadítsd s ő
megcsal téged, a mikor te kínszenvedsz érte.</p>
<p>– Kérlek, uram, rebegé Mária: ne szidalmazd őt előttem.</p>
<p>– Te még most is szereted őt?</p>
<p>– Nem tehetek máskép.</p>
<p>– Ő galádul elárul, megtagad téged.</p>
<p>– Elég ha én hű maradok hozzá.</p>
<p>– A mit mostan szenved, ő maga kereste. Úr volt, jó barát
házamnál: ha hű maradt volna – nem hozzám, de tulajdon nejéhez,
most itt ölelhetné, s az én áldásommal tetézve mehetnétek hazátokba
vissza. Istent bántotta meg, azzal vetette magát a kínok
vermébe.</p>
<p>– Elég azt tudnom, hogy ott van. Sietek uram! bocsáss hozzá.
<span class="pagenum"><a name="Page_251" id=
"Page_251">-251-</a></span></p>
<p>– Nem! Nem bocsátlak még. Ily földöntúli hűség, minő benned
lakik, nem lehet egy nyomorultnak prédája. Az a bolond tűzkőnek
használja a gyémántot, a mit én koronám számára keresek. Ily
csodahűség mint a tied, jobb sorsra érdemes. – Várj egy napot a
válaszoddal; várj holnap reggelig. Az éj, az álom jó tanácsot ad.
Gondolj reá, hogy ha te az én kezemet elfogadod, olyan kezet nyersz
meg, a miből áldás hull százezereire a te hitfeleidnek. Egy
szavaddal az eget és földet közelebb hozod egymáshoz: a keresztet
és a félholdat kibékíted. Ha magadra nem, gondolj másokra. Holnapig
gondolkozzál.</p>
<p>A kalifa magára hagyta Máriát. De nem magára, hanem a kis
Nurgehánnal egyedül. Azzal kellett neki együtt töltenie az
éjszakát.</p>
<p>S az éjszakának különféle tanácsadói vannak.</p>
<p>Először felyülkerültek a megcsalt női szív keserű vádjai. Óh mi
nehéz volt azok ellen védeni magát annak a tömlöcz fenekéhez
lelánczolt rab embernek! Azután előjött a nagyravágyás, a
becsszomj, a dicsvágy, a bosszuállás: sasszárnyú, lepkeszárnyú,
denevérszárnyú rémek. De majd odacsatlakozott hozzájuk egy
angyalszárnyú rém is: a hitbuzgalom. Mennyi jót tehetne a
keresztyénekkel egy társnője a damascusi trón urának! Hát még aztán
mindezek fölött az az eleven kisértő: az a szárnynélkűli cherub, a
ki egész éjjel átölelve tartá, kicsi kezeivel beletévedt a
hajfonataiba s csókdosva suttogá: «anyám, kedves anyám». Künn a
hárem illatos kertjében pedig meg-megzendült egy énekes alménak az
ajkán a csábító dal, melyben Szádi, a halhatatlan költő a földi
örömöket dicsőiti: oh minő széditő szavak: «melegebb a szív, mint a
nap! jobb a szerelem, mint az üdv! egy boldog óra a földön több,
mint az örökkévalóság!»</p>
<p>Óh ennél rettenetesebb éjszakája nem volt Máriának az «ördög
hegyei» közt, mikor az éjszaki vihar paskolta a sziklákat a feje
fölött!</p>
<p>Reggelre győzedelmeskedett valamennyi rémen! <span class=
"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span></p>
<p>Ennyi vádoló, csábító ellenében mi védelme volt a meglánczolt
férjnek? – Az a láncz! – Minden büneinél, minden gonoszságánál
nehezebb az a láncz. – Szenvedése kimenti: könyei tisztára mossák.
Nem hagyhatja őt veszni a hitvestárs!</p>
<p>Reggelre kelve eljött a hárembe Malek Kamel szultán.</p>
<p>Mária már ébren várta őt.</p>
<p>– Menj be a szobádba, mondá a szultánnak. Ott találod fiadat
épen, egészségben szunnyadva. Ha felébred s kérdi hol az anyja?
mondjad neki, hogy csak álom volt az. Nekem pedig add meg
jutalmamat, a mit megigértél. Lebée László lovag szabadon
bocsátását.</p>
<p>Malek Adel szultán higgadt nyugalommal felelt Máriának.</p>
<p>– Bizonyos voltam felőle, hogy ez lesz a válaszod. Asszony vagy,
a ki szeret. Az nem lehet máskép. Jutalmul kéred azt tőlem,
emlékezzél reá, hogy büntetésed lesz benne. Isten akarja így, a ki
a sziveket vezeti. Én elkészítém előre számodra a szabadságlevelet,
melylyel férjedet börtönéből előhozhatod. Ő az öreg szultán Malek
Adel várában van Kerákban; a mi a holt tenger Bár-Lút szigetnyelvén
fekszik. Oda kell érte menned. Béke kisérjen odáig. Köszönöm, hogy
fiamnak visszaadtad a látást, bár engemet fosztottál volna meg
tőle, hogy soha ne láttalak volna.</p>
<p>E szókkal átadá a szultán Máriát a Kadun-Kiet-Khudának, az
eunuchok főnökének, a ki őt elvezeté a palankinjáig; a
zsellyehordók ismét kivivék őt a palotából az oroszlánok kapuján
át.</p>
<p>A kapu küszöbén ülve találta Mária a dái áldoátot.</p>
<p>Horus azóta, hogy Máriát elszakíták tőle, éjjel-nappal ott
lebzselt a szultánpalota kapuja előtt.</p>
<p>Midőn meglátta Máriát, sietett őt üdvözölni.</p>
<p>Mária mutatta neki a szultán szabadonbocsátó levelét a férje
számára.</p>
<p>Horus a melléhez és homlokához szorítá Mária kezét: <span class=
"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span> «Üdv
neked! Hosszú két nap volt, a míg reád vártam. Ha itt győzni
tudtál, bizony győzni fogsz mindenütt. Most féltettelek nagyon!
Hogy nem térsz vissza többé. Látom, hogy te vagy az asszony az
asszonyok között!</p>
<p>– Eddig az utunknak hat hetedrészét megtettük már; – mondá
Horus; de a hetedik hosszabb lesz a többi hatnál. Sok szenvedést,
veszedelmet kiálltunk az eddigi utunkban; de azokat legalább
ismertem: tudtam, hol várnak ránk. Most kezdődik az ismeretlen
rémségek országa. Mert e szent földön minden szent: a fák, a
hegyek, a csipkebokrok, a sírkövek, a halottak csontjai: csak az
eleven emberek nem azok. Két szembejövő ember közül egyik sem tudja
kiválasztani, melyik az ellenség, melyik a jó barát? a válaszúton
senki sem tudja előre, melyiken vár rá a kelepcze? Itt most minden
ember ellensége minden embernek. A keresztyéneknél a templomos
lovagok hadat viselnek a János lovagokkal, meg a Domonkosokkal; a
német lovagokat már kiverték innen. De valamennyien ellenségei a
német császárnak s azt elvesztenék egy kanál vizben, a miért békét
kötött a szaraczénokkal. A törököt nem gyülölik úgy, mint a
császárt. És épen azért gyülölik a szaraczénok megint a maguk
kalifáját: az imámok kiátkozták, s minden nyomon lázadás, orgyilok
támad ellene. A sok féktelen, uratlan csoport aztán keresztül-kasúl
száguldozza be Syriát, Palestinát, rabolva, gyilkolva kényekedve
szerint. Ezek előtt nem használnak a te csodatételeid többé. Nem
törődnek ezek az egyptomi szemgyuladással. A ki beleesik közülök,
azt ott hagyják az útfélen, s megosztoznak az öltözetén. Még
emberevőkkel is fogunk találkozni, kivált épen a végczélnál, a holt
tenger mellett, a kik ott egy hozzájárulhatlan sziklába vájt
faluban laknak.</p>
<p>– Mit fogunk tenni? sóhajtá Mária remegve.</p>
<p>– Azt a mit eddig még nem tettünk; beállunk egy martalócz
csapatba magunk is, s úgy megyünk pusztáról-pusztára zsákmányt
keresve. <span class="pagenum"><a name="Page_254" id=
"Page_254">-254-</a></span></p>
<p>Mária elszörnyedt ettől a gondolattól. Pedig a dái áldoát valót
mondott. Hadsereggel sem lehetett most Palestinán végig vonulni;
karavánnal meg épen nem; hanem egy csoport vakmerő beduinnal, a
kinek az élete nem drága, meg lehetett az utazást kisérteni a
«pávaszem-csillagától» a «Lót taváig,» a hogy az arabok Damascust
és a holt tengert nevezik.</p>
<p>Egy ilyen vakmerő banda hamar össze volt gyüjtve a dái áldoát
vezetése alatt: azok közé vegyült el Mária is, férfinak öltözve,
mint a vezér öcscse.</p>
<p>Megint egy új változat a pokol kinszenvedései között ránézve.
Nagyobb kín az igazlelkünek elkövetni az istentelenséget, mint
elszenvedni azt: s Máriának mindennap részt kellett venni azokban a
borzalmakban, a mikkel czimborasága az útbaeső falvakat
felriasztá.</p>
<p>S az ilyen út nagyon hosszú; mert nem egyenes. Zegzug
csapongásban, kanyargó félretérésekkel: majd kergetve, majd
kergettetve; néha az üldözők sokasága elől lakatlan völgyekben,
mocsarak szigetein meglapulva napok sorain át; aztán megint
éjjel-nappal vágtatva avar pusztákon keresztül, ismeretlen
vidékeken; a miknek sívatagából csak a csillagok járása enged
tájékozást. – Félévig tartott Damascustól a Jordán zuhatagaihoz
eljutni, a hol az a Holt Tengerbe szakad. A martalócz beduin csapat
le is olvadt egy maroknyira a folytonos harczok alatt.</p>
<p>De ez a maroknyi csoport sem akarta tovább követni a dái
áldoátot, a mint a Holt Tengert megpillantá.</p>
<p>Átkozott hely ez itten! átkozott a viz, a levegő, a föld, a mi a
Bar-Luthoz tartozik.</p>
<p>A tenger, mely Sodomát és Gomorát takarja! Azt a fölséges
völgyet, melyben Strabo tiz népes várost talált, a mik fölött most
a nehéz sóittas tengertükör világit. Nagyságára nézve csak tó volna
ez, nem nagyobb a Balatonnál: de a mélysége tengeré; s ez a mélység
egyre nagyobbodik; mert alatta sóhegyek vannak; ezredévek előtt a
tengerrel <span class="pagenum"><a name="Page_255" id=
"Page_255">-255-</a></span> egy színvonala volt, most ezerháromszáz
lábnyira szállt a tenger szinén alól, s a feneke is ezerkétszáz
lábnyira sülyedt alá. Az eltemetett városok még mindig szállnak alá
a poklokra. – Jordán vize folyton ömleszti a tengerbe a viztömeget,
s az még sem szaporodik; pedig nincs lefolyása sehol; a rettenetes
napsugár annyit elpárol belőle. A halsereg, mely a folyam vizével
együtt a holt tengerbe kerül, kétségbeesetten igyekszik
kiszabadulni az elátkozott elemből, mely élő állatot nem tür meg
magában. A hullám csendesen kisepri őket mind a partra, eltemetve a
sóbuczkák közé; ott hevernek szerteszét a fák törzsei is, miket a
folyam-áradat a tengerbe hordott: halottfák, a sótól
elporhadatlanná, megégethetlenné téve: évezredek néma tanúi. Semmi
növényzet messze területen! A felcserepesült sós iszap recseg a
léptek alatt.</p>
<p>A muzulmán minden reggel, este megcsókolja a földet imamondás
után; a Bar-Lut mellett nem lehet imádkoznia, mert ezt a földet
emberajknak érinteni átok.</p>
<p>Rémmesékkel van megörökítve minden pontja a sziklapartnak, mely
a moabita és judeai fensikok felől elzárja a tengert. Ott áll a
negyven láb magas egyenes sóbálvány, melyről a Mohamedhivők is Lót
feleségét rebesgetik; ott a fekete sárviz, melyben Herodes (a
betlehemi gyermekgyilkoló) hasztalan keresett menekülést halálos
férgei ellen, ott az Engedi völgy sziklái, a miknek barlangjaiban
szent Dávid Saul király üldözése elől rejtőzködött; ott a tengerbe
lefutó vastag fal romjai: hajdan Sodoma bástyája; ott fenn a fehér
krétafalba fúrva egész barlangsorai az istentelen embereknek,
kiktől a beduin épen úgy retteg, mint a paripája azoktól a
bőgölyöktől, a mik az odukból előrajzanak; s aztán egy messze
benyúló sziklanyelven emelkedik a régi zsidóvár, Mazada: a hol a
zsidó nemzet szabadságának utolsó védői, a makkabeusok végső csepp
vérük hullásáig védték magukat Róma légiói ellen. Most ez az öreg
szultán Malek-Adel (hős nevén Szeif Eddi) menedéke. – A járt út az
északi sziklapart alatt <span class="pagenum"><a name="Page_256"
id="Page_256">-256-</a></span> vezet hozzá. A tulsó part uttalan:
azt nem tapossa soha sem ember, sem állat. Az egymás mellé guggolt
hátahoporjás sóbuczkák, miket viharos napokon a sótenger torlaszt
fel, olyanok, mintha egy sor teve pihenne egymás mellett; ezért az
arab neve Katár Hodidoche.</p>
<p>A tó fölött egy madár sem repül.</p>
<p>A beduinok kereken kimondták, hogy a Mazada várhoz nem fogják
elkisérni a dái áldoátot; pedig volt közöttük két izmaelita fedái
is. Azok legjobban irtóztak ettől az úttól. Ők már egyszer
megjárták a «Hegyek urának» parancsára ezt az utat. Ki voltak
küldve, hogy Malek Adelt megöljék. De nem juthattak hozzá.</p>
<p>– Hiába is mentek oda, mondá az ifjabbik fedái Horusnak, mert ha
eljuthatnátok is a kapuig: onnan vissza kellene térnetek. A szultán
várába férfit csak lánczraveretten bocsátanak be, mint rabot. Egész
testőrsége csupa fegyveres asszony, az udvarát pedig oroszlánok
őrzik. Oda be nem juthattok, ha csak asszonynyá, oroszlánná, vagy
fogolylyá nem változtok.</p>
<p>– No hát majd az egyikünk asszonynyá változik.</p>
<p>– De még akkor is csak azt bocsátják be, a ki a damascusi
szultántól elbocsátó levelet hoz magával.</p>
<p>– Az is a mi gondunk. Mondjad, miért zárkózik el ide ebbe az
elátkozott várba az öreg szultán?</p>
<p>– Annak az okát te, a ki dái áldoát vagy, jobban tudod mint én.
Először azért, mert ő kötötte meg a békét a szaraczénok és a
keresztyének között: ő adatta át a damascusi szultánnal
Jeruzsálemet a frankok császárjának; ő nem akarja, hogy
keresztyének és izlámhivők egymás ellen harczoljanak többé. Ezért
halálra keresi őt minden igaz muzulmán. S azt ő tudja jól. A ki
férfi, az mind ellensége. Nem bizhatik, csak az asszonyokban.
Azonfölül még félig meg is vakult. Az egyptomi szemgyuladás a
sötétségbe száműzi; a kulcslyukon beható nagsugár kínzóbb neki a
mérges nyílnál. Ezért gyanakodó mindenkire. Orvost sem bocsát
magához közel: fél a méregitaltól. Csak <span class=
"pagenum"><a name="Page_257" id="Page_257">-257-</a></span> egy
vajákos asszony gyógyítja: egy indus szemfényvesztőné, a ki most
szemfényvisszaidéző akar lenni. Mi az a csodaszer, a mivel a
szultán szemeit kuruzsolja? Hallgasd meg és nevess! A Mazada
szikláiba börtönzárkák vannak vágva. Mikor a nap nekitűz ennek a
meztelen veres sziklafalnak, azok a börtönök olyan izzóvá lesznek,
mint Ahasvér kemenczéi. Azoknak az oldalaihoz pedig foglyok vannak
lánczolva, a kik a pokolbeli kinzó hőségtől kénytelenek folyvást
sirni. A könnyeik nem vesznek kárba: apró üvegecskék vannak kötve a
szemeik alá, a mik a nedvet felfogják. A kuruzslónő aztán minden
nap összegyüjti a foglyok kisirt könnyeit s ezzel a csodaszerrel
gyógyítja a szultán szemfájását.</p>
<p>Mária leveté magát a földre s a haját tépte és zokogott.</p>
<p>– Mi lelte a társadat? kérdé a fedái.</p>
<p>– Az, hogy ő a felesége egy ilyen fogolynak, a kit ide küldtek
azért, hogy naponkint könnyeivel szaporítsa a szultán
szemvizét.</p>
<p>A fedái néma mozdulattal mutatta a tőrdöfést.</p>
<p>A dái áldoát rábillentett a fejével: úgy lesz.</p>
<p>Ha az ilyen megkinzott rabembernek a felesége meg nem öli Malek
Adelt, akkor senki sem.</p>
<p>– Én megigértem neki, hogy odáig elviszem, mondá Horus: ott
azután az ő dolga, hogy mit cselekedjék.</p>
<p>– De hogy jutunk el a Mazada várig?</p>
<p>– A tengeren keresztül!</p>
<p>– A holt tengeren keresztül? kiálta fel ijedten a fedái. Uram.
Ezt még nem kisértette meg ember soha, a mióta ez elátkozott viz
Uzdom városát takarja.</p>
<p>– Mi meg fogjuk tenni!</p>
<p>– Kik?</p>
<p>– Te, meg én, és ez az asszony.</p>
<p>– Gondold meg uram, hogy a hét poklon keresztül a mennyországba
menni nem oly nehéz, mint egy napot eltölteni a Bar-Lut vizén.</p>
<p>– Ki bánt ott? <span class="pagenum"><a name="Page_258" id=
"Page_258">-258-</a></span></p>
<p>– A «semmi.» Ez az, a mi körülvesz; hozzád tapad, elfogyaszt. Ha
alá tekintesz a vízbe, alattad látod a semmit, ha felnézesz az
égre, ott látod a semmit; ha hallgatózol, hallod a semmit, hogy azt
hiszed a fejed szakad szét bele.</p>
<p>– Lásd: ez az asszony nem fél; nézd, hogy siettet könyörgő
tekintetével! Eredj a társaiddal Ain szultánba, vedd el a legelső
halásztól a csónakját: négy ember számára legyen jó; hárman
megyünk, négyen jövünk vissza.</p>
<p>– Félek uram, hogy kevesebb jön vissza, mint a hány elindul.</p>
<p>– Félhetsz, de engedelmeskedjél!</p>
<p>Az izmaelita fedáik előkerítették a csónakot a jordánparti
halásztanyából, s a tengerbe bocsáták. Hárman ültek bele: Mária, a
dái áldoát, és a fiatal fedái. A többi kisérők elszéledtek erről az
átkozott tájékról. A csónak tova sikamlott a két evezővel.</p>
<p>A holt tenger tükrén úgy úszik a csónak, mint a hattyú; a sóval
telt vizben maga az ember derékig sem merül el: olyan az, mintha
kényesőben úsznék; az evezőcsapások hasonlítanak a karddal megütött
paizs csattanásához, a loccsanó hab úgy kong a csónak bordáin, mint
a kalapácsütés. Sima a vizszín, mint a tükör, egy szellő nem ver
rajta fodrot, s a mint a haladó csónak barázdát húz benne, az a
vonal végig látható marad utána egész naphosszant.</p>
<p>A sürű gőz, a mi a repülő madarat leszédíti, lassankint bevonja
a sópára porzománczával a csónakban ülők alakjait: arcz, öltözet,
maga a sötét hajfürt és szakál lassankint fehér lesz; az emberek
látják egymást kisértetekké válni a fényes nap előtt. – És minő nap
előtt! – Az egyik lángörvény onnan felyülről süt alá az égből, a
másik a viz tükréből fel. S a viz egész fenekéig átlátszó, mint a
csillagos éjszaka: sötét ultramarin kék. Se égen, se vizben egy élő
állat alakja. A halál országa van itt, a <span class=
"pagenum"><a name="Page_259" id="Page_259">-259-</a></span>
firmamentumtól elkezdve egész a viz alatti sóaknák fenekéig.</p>
<p>Mária szemközt ült a két evező férfival. Látta, hogy válik
azokon minden íz fehérré, még az ajkak is és a napbarnított kezek,
a mik az evezőt feszítik. Halottak, a kik a holt tengeren úsznak:
víztükrön, mely maga sem mozdul. Az átfült tenger fölött a délibáb
játszott, kettős várakat mutogatva a légben, az egyik a tornyával
lefelé.</p>
<p>Egyszer a fedái behunyta a szemeit s kiejté a kezéből az
evezőt.</p>
<p>– Ne alugyál! rivalt rá a dái áldoát, megtaszitva a legényt
könyökével; nagy időköz mulva a krétapart sziklafala visszhangzá a
kiáltást: «ne alugyál!»</p>
<p>S azzal hajtották a csónakot tovább.</p>
<p>A nap egyre forróbban sütött. Nem lehetett előle menekülni; a ki
fölülről takarta előle a szemeit, annak alulról tűzött az arczába.
A hőség iszonytató volt.</p>
<p>– Meg kellene fürödnünk; mondá Horus. Talán felfrissülnénk
tőle.</p>
<p>– Azt meg ne kisértsd; inté a fedái. Én már ismerem ezt az
átkozott vizet: nem üdit ez, hanem mar. Olyan lesz utána a testünk,
mintha csalánban henteregtünk volna. Olyan az, mintha a gyehenna
tüze összeházasodott volna a tengerrel!</p>
<p>Izzadva hajtották a csónakot tovább.</p>
<p>A déli láthatáron már kiemelkedett a makkabéus vár ormózata:
veres vonal a zöld víztükör felett; de olyan lassan látszott
közelebb jönni.</p>
<p>– Mintha ólomtengerben eveznénk, nyögé a fedái.</p>
<p>– Énekelj valamit. Tanácsolá neki Horus.</p>
<p>– Olyan száraz a torkom, alig tudok hangot adni.</p>
<p>A tömlőben hozott viz egészen meleg volt már; alig enyhitette a
szomjat.</p>
<p>– No csak még egy kicsit szorítsuk fiam! mingyárt ott leszünk a
várnál. <span class="pagenum"><a name="Page_260" id=
"Page_260">-260-</a></span></p>
<p>– Igen! igen. Allah segíts, mondá a legény s aztán csak
lefordult az evezőpadról.</p>
<p>A dái áldoát hasztalan rázta, rugdalta: nem ébredt fel; a holt
tenger hajósainak nagyon mély az álma. A fedái nem volt fölkelthető
többé.</p>
<p>– Hagyd őt, mondá Mária; majd én elfoglalom a helyét. S azzal
kezébe kapta a fedái markából kiesett evezőt s maga ült oda az
evező-padra, ütenyre csapkodva a csattogó tengert a másik ébren
maradt férfival.</p>
<p>A veres sziklák, a lángoló tornyok egyre közelebb jöttek és
mégis úgy tetszett, mintha folyvást távoznának: a sűrű párázat
okozta az érzékcsalódást, mely a felforralt tengerből emelkedett.
Itt már kezd a holt tenger sekélyesűlni; a mélybe letekintő az
eddig sötétkék színt zöldre látja változni. Azután úgy tetszik,
mintha az ég maga is fehér lenne már, de még a víz felszine is.
Szél nem fú, a hab mégis felfodrosodik, bizsereg, csillámlik,
vakitó fehér lesz; a zöld viz mélyében roppant fehér kőtömegek
tünedeznek fel, az elsülyedt Sodoma tornyai talán: minden fehér
színt ölt, a semminek a színét. Jól mondta a fedái, ez a semmiség
rettenetesebb a rémek változatos alakjainál: ez az elenyészés
érzete!</p>
<p>S a csónak oly lassan haladt már előre: Mária lankadni érzi
karjait.</p>
<p>Egyszer a háta mögé tekint, a hol a dái áldoát ült a csónak
hátuljában a kormánypadon.</p>
<p>Rémület volt annak az arczát és alakját látni: a márvány fehér
arcz a megőszült hófehér szakállal, mereven felnyilt szemekkel
bámult maga elé, valami rettentő nevetésre felnyitott ajkakkal,
valami szörnyű érczvigyorgással az orczáin.</p>
<p>Az öklei, a karjai még csapkodták rendes rándulásban az
evezőlapátot; de az nem érte már a vizet. A dái áldoát is aludt,
álmában evezett.</p>
<p>– Ébredj! ébredj! sikoltott Mária. Nézd; itt vagyunk már a vár
előtt. <span class="pagenum"><a name="Page_261" id=
"Page_261">-261-</a></span></p>
<p>Hasztalan költögeté; az csak hajtotta az evezőt a levegőben, és
vigyorgott hozzá. Elaludt már.</p>
<p>Csak maga volt egyedül ébren.</p>
<p>– Isten! Isten! Ne hagyj elaludnom! kiálta a boldogtalan nő, s
most már egyedül hajtotta a csónakot a vár felé. Ő nem aludt el; az
ő ereje nem fogyott ki, hisz csak neki volt drágája, kedvese ott
annak a lánggal égő várnak a sziklabörtönében: neki lehetetlen volt
ébren nem maradni.</p>
<p>Az ő karjainak végerőfeszitésével sikamlott a csónak a holt
városok felett: a holt tenger szinén, a halál ege alatt két élő
halottal! Ah, ez a vár nagyon jól meg van védve.</p>
<p>A nap alkonyatra szállt már: a láthatárt érő izzó tányér
viszfénye, mint egy tűzbálvány feküdt végig a holt tengeren.
Máriának úgy tetszett, mintha a pokol lángtavában evezne, az
evezőcsapás tűzszikrákat szór a levegőbe. – Ekkor harangszó ütötte
meg a füleit. Távolról jövő ringó kondulásai az estharangnak. Ez
nem volt érzékcsalódás. A Mar-Sabai sziklakolostor harangjának
kongása ez: az egyetlen harangé az egész szent földön, Jeruzsálem
és a holt tenger között. Ez a kolostor ott emelkedik a Kidron
kietlen bérczszakadékai között, sziklába vágva, sziklából építve.
Nem védik a benne lakók; nem is támadja meg őket senki. Nincsen
semmijük. Egy pálmafából áll az egész kertjük. Kincseik halmaza egy
mély sziklaörvénybe van temetve. Csupa szentek csontja. Oda
dobálják le az itt elhalt asceták holttetemeit. Jeruzsálemi Endre
idejében a tizezredik hullát dobták le. Még most is folytatják: még
most sem telt meg a mélység. Ez ascetáknak a harangja hirdeté, hogy
közel az Isten.</p>
<p>Bizony közel is volt a szegény küzdő teremtéshez.</p>
<p>Mikor már végkép kifogyott az ereje, segitséget küldött neki az
Isten. A Kidron völgy patakja volt az. Ez ott szakad alá a holt
tengerbe a sziklapartokról, s rohanó vize, mint egy világos sáv
látszik meg messzire a sós hullámegyetemben. Ez árnak a sodra kapta
meg a csolnakot, <span class="pagenum"><a name="Page_262" id=
"Page_262">-262-</a></span> s ragadta közelebb a Mazada vár sziklái
felé. Mária viczkándozó halakat látott alant a vizben, a mik
visszaiparkodtak menekülni a halálos elemből az éltető folyamba. A
lég is hűsebb volt itt.</p>
<p>Valami ösztönszerű ötlete jött. Felnyalábolta az alvó férfiakat,
s egyiket a másik után kidobta a csónakból.</p>
<p>Ez jó ötlet volt. A csónak is könnyebb lett: aztán meg az alvók
is fölébredtek.</p>
<p>– Mash Allah! kiáltá a dái áldoát, mikor a fejével felbukott a
vizből; ez itten édes viz.</p>
<p>– Igen, ez a Kidron patakja: mondá neki a fedái, nagyot nyelve
az ajkáig érő vizből.</p>
<p>És Mária bámulva látta, hogy a kisértetarczok helyett igazi
emberi fők buknak föl a vizből: természetes napbarnitotta szinnel,
a dái áldoát szakálla ismét szénfekete.</p>
<p>Ő maga is lehajolt a csónakból s megmosta az arczát. Egészen
ujjászültnek érezte magát utána.</p>
<p>– Most már csak kormányozd a csónakot, mondá neki a fedái, a
folyam árja elviszi azt magától a vár alá. Ott van egy sziklaöböl;
oda szoktak lejárni a várlakók fürödni: még ott is édes a viz; ott
a csónakkal kiköthetsz. Mi ketten utánad uszunk. Lehet, hogy most
is ott lubiczkolnak a szultán hölgyei: ha minket észrevennének,
bizony megölnének; téged nem bántanak. Menj oda egyedül. Mi
valamelyik barlangjában a sziklának elbújunk, s ott fogunk rád
várni, a mikor visszatérsz: – ha ugyan visszatérsz.</p>
<p>A két férfi aztán a sziklapart felé kezdett úszni, Mária engedé
a csónakot a vizáramlatban a vár felé sodortatni; melyhez a
tengertől egy meredek lépcsősor vezetett föl, a sziklába vágva.</p>
<p>A fedái jól sejté. A mint az áramlat besodorta a csónakot egy
kiálló sziklatömb mögé, mely mintegy kirúgó félbolt hajolt a víz
fölé, sötét árnyékot vetve, épen ott találta a szultán hölgyeit,
azok már fürdés után öltözködtek. <span class="pagenum"><a name=
"Page_263" id="Page_263">-263-</a></span></p>
<p>Nem volt előttük szokatlan tünemény, hogy a Kidron patak
sodrában csónakkal jőjjön a vár felé egy asszony. Izenetet csak
ezen az úton lehetett ide hozni és csak nőszemélynek.</p>
<p>Máriának csak annyi ereje volt még, hogy a csónakját az öbölbe
kormányozza, s az asszonyoknak felmutassa a magával hozott levelet
és a gyógyszerekkel töltött hólyagos kulacsokat, de már beszélni
nem tudott hozzá: eszmélete elhagyta.</p>
<p>Hogyan jutott fel a várba? arról nem tudott semmit.</p>
<p>Mikor felocsudott, szövétnek világánál kiváncsi női arczoktól
látta magát körülvéve. Azok között volt egy ránczos képű vén banya,
a ki a többinek parancsolni látszott.</p>
<p>Ez volt az az indusnő, a ki Malek Adel szultán szemeinek
gyógyszeréül a foglyok könyeit találta ki. Kezében tartá a
damascusi szultán levelét. Ő olvasta el azt.</p>
<p>– Te Damascusból jösz? kérdezé Máriától, rideg, száraz hangon,
szigorú tekintettel. Mikor jöttél el onnan?</p>
<p>– Mikor a rózsák nyiltak.</p>
<p>– Most pedig már a szőlők asznak. Két évszak mult közben. Mi
volt az utolsó nagy esemény, a mit Damascusban láttál?</p>
<p>– Két templárius lovag pellengérre itéltetése, kik a frankok
császárját el akarták árulni Malek Kamel szultánnak.</p>
<p>– S te semmit sem tudsz arról, a mik azóta történtek a
világban?</p>
<p>– Semmit. Pusztákon bujdokolva, kergetve, üldözve, jöttem
idáig.</p>
<p>– Malek Kamel szultán azt írja az atyjának, hogy az ő kedvéért
minden kivánságodat teljesítse.</p>
<p>– Nekem csak egy kivánságom van. Börtönben sinylő férjemet
kiszabadítani.</p>
<p>– Azt is írja a damascusi szultán, hogy te az egyiptomi csumát
meg tudod gyógyítani, a miben Malek Adel szultán szenved.
<span class="pagenum"><a name="Page_264" id=
"Page_264">-264-</a></span></p>
<p>– Ugy van. Ezereket gyógyítottam meg vele.</p>
<p>– De a szultán szemére hályog is szállt. Azt is megtudod-e
orvosolni? Visszaadhatod-e a szeme világát is neki?</p>
<p>Az ezüst kulacsban Máriának az a szere állt, a mit a torjai
barlangban annyi életveszélylyel szedett össze, s a vajákos asszony
állítása szerint még a vakságot is meggyógyítja, ha az szürke
hályogtól ered.</p>
<p>Mária ezt felelte:</p>
<p>– Lehet, hogy még azt is meg tudom gyógyítani, de még senkin sem
kisérlettem meg, s olyannal nem akarok kérkedni, a mit bizonyosan
nem tudok.</p>
<p>– Ennél a szavadnál megállapodjál! Azt megengedem, hogy a
szultán kinzó fájdalmait elenyésztesd, de azt nem, hogy a látását
vissza add. Tudd meg az okát. A mióta te Damascust elhagytad, az
egész világ egyet fordult a sarkában. Akkor még virult az a béke, a
mit Malek Adel szultán szerzett az izlamhivők és a messiáshivők
között. A német császár és Coradin, meg Malek Kamel kalifák mély
barátságban éltek; magad is tanuja voltál e barátságnak. Azóta a
német császár haza ment a maga országába, más frank fejedelem jött
helyébe más keresztes hadakkal. Azok újra megindították a háborút
keresztyének és szaraczénok között. Megszállták Egyiptomot. Mizraim
gyöngyét, Damiettet ostromolják. Malek Adel nem tud erről semmit.
Mi, a kik őt itt e várban körülvesszük, hirmondót nem bocsátunk
eléje. Mert ha megtudja azt, hogy a béke szét van szakítva, hogy a
háború újra megindult: az az ő halála lesz. Én ismerem az ő lelkét.
Tudom jól, hogy ezt túl nem éli. – Ha hirnök nem jöhet eléje e
rossz hírrel, jönnek nap-naponta Kairóból, Damietteből a
postagalambok, a mik ablakán zörgetnek. Én azokat elfogdosom, a
hozott leveleket elolvasom. Mindenikben egy Hiób-hír van. És én azt
olvasom fel belőlük a szultánnak, hogy a fia ünnepeket ül, és a
keresztyének vezéreivel ajándékokat vált. Már most tudod, hogy
miért <span class="pagenum"><a name="Page_265" id=
"Page_265">-265-</a></span> nem szabad neked Szeif Eddin
szemevilágát visszaadnod; még ha ilyen csodaerő volna is adva az
újjaidnak. Maradj a fájdalom megszüntetésnél. Ha jót akarsz
magaddal, szavamat megfogadd.</p>
<p>Mária igérte, hogy a parancshoz tartja magát.</p>
<p>Akkor azután elvezette őt az indusnő az öreg kalifához. Egy
tömör oszlopokon nyugvó boltozat alatt hevert a szultán fekhelyén.
A magas boltozat kerek ablakán át derengett alá csak némi
világosság, ide benn mély homály volt. S ebben a félsötétségben
hevert a puszta gyékényen a világ leghatalmasabb uralkodója,
keresztyén fejedelmek diadalmas ellensége és szövetséges jó
barátja, a ki ha összeszorította a markát, a győzelem maradt benne,
ha szétnyitotta, az áldás, békesség hullott ki belőle. Szürke, bő
vászonköntös volt rajta, az fedte egész testét, a fejét sötétkék
lepel takarta.</p>
<p>– Itt van a csodatevő nő, a kit fiad küldött hozzád, monda az
indusnő, Máriát odavezetve a kalifához.</p>
<p>– Hagyj vele magamra, suttogá a szultán. Aztán inte a kezével
Máriának, hogy jőjjön oda hozzá.</p>
<p>Mária odatérdepelt eléje.</p>
<p>A szultán kinyujtá bő zubbonyából hatalmas kezét s végig jártatá
az újjai hegyét Máriának az arczvonásain, aztán csendes mormogó
hangon mondá:</p>
<p>– Te vagy az a nő, a kinek fiam kezét és szivét ajánlá, s ki azt
elutasítád, hogy rab férjedhez hű maradhass. Valóban te vagy az. Ez
a halánték, ez a kidomborodás a homlokon a nagy hűség és hitvesi
szeretet tanujelei.</p>
<p>(A szultánnak kedvencz tudománya volt a koponyatan és
arczisme.)</p>
<p>Azután a kezét tapogatta végig Máriának, abból is tudott
következtetni.</p>
<p>– Valóban ez a kéz úgy van alkotva, hogy gyógyítani tudjon. Te
visszaadtad a szemefényét a fiam fiának; vissza tudnád-e adni az
apjának is?</p>
<p>Mária fölemelte Malek Adel arczáról a kék lepelt. A
legtiszteletreméltóbb <span class="pagenum"><a name="Page_266" id=
"Page_266">-266-</a></span> patriarchafő tünt ki ez alól, a
milyennek Ábrahámot, Élit képzeljük, vagy a vak Tóbiást: jóság,
igazság és erő minden arczvonásában.</p>
<p>A mint a gyenge külső fény érinté a szultán szemeit,
felszisszent.</p>
<p>– Hát fáj a szemednek a világosság, akkor az nincs
megvakulva.</p>
<p>– S te vissza tudnád nekem adni a szemem világát?</p>
<p>– Istennél a hatalom.</p>
<p>– Jól mondád, ő nála van. Kérd kölcsön.</p>
<p>Mária a jóságos arcz láttára elfeledé, hogy mit igért az indus
nőnek, hogy a vakság ellen nem gyógyítja a szultánt, hanem csak a
szemgyuladás ellen. Mindent mernie kellett, mert mindene koczkára
volt téve. Most kell kiderülni, hogy az ördög szerzette-e ezt az
írt, a mit ő csodaképen gyűjtött össze a torjai kénbarlangban, vagy
az istenség?</p>
<p>Először a szemgyuladást kellett megorvosolni. Arra elég jó volt
a kékszinű nedv is. A szultán az első éjjel visszanyerte rég
elvesztett csendes álmait s felébredésekor áldotta a kezet, mely
szemeit így le tudta zárni. – Hátha még fel is tudná nyitni?</p>
<p>Harmadnap már nem bántották a szuró fájdalmak felébredésekor; ha
fény érte a szemeit, már nem irtózott a világosságtól. Negyednap
már epedett utána. Ötödnap már azt susogta: «Óh mint fáj nekem ez a
sötétség!»</p>
<p>Mária elszánta magát a válságos kisérlettételre. A kénbarlang
izzadta nedvbe gyolcsot áztatott s azzal köté be a szultán szemeit.
És aztán folyvást nedvesíté azt a köteléket, éjjelt-nappalt ott
töltve a beteg szultán odújában. Eleinte csípte, égette ez a
szemgolyókat, azután pedig hűsíté. Negyednap óvatosan lebontá a
szultán arczáról a boritékot.</p>
<p>«Látok!» kiálta fel Malek Adel szultán. S mint az új életre
támadt, szökött fel fekhelyéből. «Allah akbár! visszanyertem a
szemem világát!» <span class="pagenum"><a name="Page_267" id=
"Page_267">-267-</a></span></p>
<p>S első dolga volt leborulni arczczal a földre s hálákat adni
Istennek, a ki ezt a csodát meg hagyta történni. Újra megnyilt
szemeinek legelső könnycseppje a mindenhatónak hozott áldozat volt.
Azután lassankint, óvakodva emelkedék föl; mintha félne, hogy újra
elveszíti a visszanyert drága kincset, s tétovázva tekinte szét,
egyenkint rámutogatva a körüle álló alakokra. Hölgyei vették
körül.</p>
<p>– Te vagy itt Szüdeli! Te Shekerpára! Te Sems unnahár! Te
Aldzsalisz! Te pedig a csodatevő keresztyén nő! S az ott a falon a
kardom! a meztelen kardom! Névtársam «a Szeif Eddin».<a name=
"FNanchor_10" id="FNanchor_10"></a><a href="#Footnote_10" class=
"fnanchor">10)</a> Milyen régen láttam! Óh mi drága jó a
világosság! Adjatok több világosságot!</p>
<p>– Ne még! szólt Mária. Légy türelemmel padisah! szemeidnek
lassan kell hozzá szokni az erősebb fényhez. Maradj még néhány
napig itten. Az erős fény neked még tiltva van!</p>
<p>– Óh ne tarts tovább ebben a börtönben. Mert börtön a
sötétség.</p>
<p>Máriának szemébe szökött a köny.</p>
<p>– Óh padisah! Hát az én férjem milyen régen szenvedi már ezt a
sötétséget!</p>
<p>– Való! és én miattam szenvedi, rabtársaival együtt. Vége legyen
a kínjainak ez örömórától kezdve. Nincs szüksége az én szemeimnek
az ő könnyeire többé. Adjátok neki oda férjét, vezessétek őt hozzá.
A mennyi aranyat elbirnak ők ketten, annyit adjatok nekik a
kincstáramból. Én parancsolom. Béke veled. Áldásom kisérjen minden
utaidon.</p>
<p>Mária megcsókolá a padisah kezét, az pedig saját gyémánt
gyürűjét húzta az asszony újjára.</p>
<p>– Talizmán ez, a hol csak jársz Syrián, Palæstinán, vagy
Egyiptomon keresztül, a kinek e gyürűt megmutatod, leborul előtted,
s azt kérdi: «mit parancsolsz?»</p>
<p>Mária az indusnő felé nyujtá ki a kezét a talizmán gyürűvel.
<span class="pagenum"><a name="Page_268" id=
"Page_268">-268-</a></span></p>
<p>A vajákos nő keresztbe tette mellén a két karját s azt mondá:
«mit parancsolsz?»</p>
<p>– Vezess az uramhoz!</p>
<p>Az indusnő meghajtá a fejét, s arcza elé húzta a fátyolát:
«menjünk».</p>
<p>Máriának drága volt minden pillanat, hogy bálványozott férjét
újra láthassa.</p>
<p>Mikor a szultán homályos szobájából kiléptek, az indusnő
megállítá egy szóra.</p>
<p>– Te nem tartád meg az igéretedet, hogy a szultánt csak a
szemfájástól szabadítod meg, de nem a vakságtól is. Többet tettél,
mint kivánva volt, s azzal rosszat tettél. Megölted a szultánt. Már
most lásd, hogy mit tégy? Ha szavad megtartád, én is minden hűséget
érezteték lesz veled. Magadat, uradat bizony jó oltalommal tova
szállítalak, míg biztos helyre jutsz. Igy keress magadnál tanácsot,
a hol eddig kerested. Kezedbe adom ezt a négy kulcsot. Az egyik
uradnak a börtönét nyitja fel, a másik a békói lakatját, a harmadik
a földalatti folyosón levő kincstár ajtaját nyitja fel, a hol az
aranynyal telt erszényekre találsz, a negyedik a folyosó világos
végét elzáró rácsajtót tárja ki, azon keresztül aztán kijutsz arra
a sziklalépcsőre, mely a tenger-öbölhöz levezet, a csónakod most is
ott van. Többet nem mondok, nem is adok, nem is teszek. Te olyan
jót tettél, a mit én nem kértem tőled; – én olyan jót nem teszek
veled, a mit nem kértél tőlem.</p>
<p>Mária nem évődött a rejtélyes mondás jelentésén, hanem sietve
rohant a kezébe adott kulcsokkal a földalatti folyosóra, mely a
távol látszó rácsajtón keresztül kapott gyér világosságot.</p>
<p>Más sziklába vágott folyosókon hideg szokott lenni, ebben fojtó
meleg volt. Itt a déli nap süti a sziklaoldalt. Át van az fűlve,
mint a sütők műhelye.</p>
<p>Csak két, egymással szemközt levő alacsony vasajtó szakítá félbe
a folyosót. Máriának nem volt megmondva, <span class=
"pagenum"><a name="Page_269" id="Page_269">-269-</a></span> hogy
melyik a börtön, melyik a kincstár? választhatott találomra.</p>
<p>Az első ajtó, a mit kinyitott, a kincstárba vezetett. Egyiptomi
örök lámpa égett a közepén. Annak a fényénél mesés kincshalmaz
ragyogott Mária elé. Ott hagyta, nem ezt kereste.</p>
<p>Visszafordult, a másik ajtót kinyitni. Azon belül sötétség volt,
a mibe alig birt derengést vetni a folyosóról beszüremlő vak
világosság.</p>
<p>Az volt a börtön: alacsony, széles, félkerekre vágott büdű, a
milyen a domború szikla kívülről.</p>
<p>Felállva nem lehetett a büdűbe lépni; hanem csak
meggörnyedten.</p>
<p>Valami rémséges kisérteties zűrhang fogadta a belépő asszonyt.
Mintha halottak sírnának fel sírbolti fülkéikből: tehetetlen,
koporsóba zárt halottak. – Azok voltak. – Köröskörül szűk fülkék
voltak vágva a sziklába, azokban ültek, kezeiknél fogva
vaspántokkal a falhoz kapcsolva emberi alakok; – férfiak. Azoknak a
sirása hangzott. A folytonos hőség, a mi tagjaikat az áthevült
sziklaodúban szikkasztá, kényszeríté őket arra, hogy sírjanak. A
könnyeiket gyógynedvül gyűjtötték: a szemeik alá üvegcsék voltak
kötve; abba hullottak a cseppek. A legdrágább balzsam, a mit valaha
keleti satrapa mosdóvizül használt.</p>
<p>Mária nem látott a sötétben. Sorra járta a fülkéket és e nevet
suttogá: «Lebée László».</p>
<p>Választ csak egy istenkáromló szó, vagy egy dühös fogcsikorgatás
adott. Volt, a ki ordított és a vaspántjait tépte; a másik csak
nyögött lázasan. A magával hozott lakat kulcsát sorba próbálta a
vaspántok zárain; tizen, tizenötön végig ment; egybe sem talált az:
egyszer aztán benn az odú legmélyén akadt egy lakatra, a melyikbe a
kulcs bevált.</p>
<p>– Te vagy-e itt Lebée László? suttogá.</p>
<p>Valami őrjöngő kaczagás felelt a szavára vissza.</p>
<p>Mária felnyitá a pántok zárait, s arra egy félmeztelen
<span class="pagenum"><a name="Page_270" id=
"Page_270">-270-</a></span> alak omlott a lábaihoz, görcsösen
belekapaszkodva két kezével az öltönyébe. Mária kénytelen volt őt
kihurczolni magával az élők sírboltjából.</p>
<p>Hogy ismerhetett rá? A hajdani délczeg daliás alakra, ebben a
csontvázzá aszott kisértetben? Minő rémületes kifejezése ez
eltorzult vonásokban az állati elbutulásnak! Minő őrjöngő tekintet
e kőmerev és mégis tűztől égő szemekben! És az a vigyorgó fájdalom
az ajkakon. Mindenki elfutott volna tőle, ha az útfélen találja,
mind azok az asszonyok, a kik valaha hizelgő szavaira mosolygással
feleltek: csak Mária ölelte, csókolta, és beszélt hozzá biztató
szavakat: «én édesem, én szerelmes uram!» – Nem is felelt az rá,
talán nem hallotta? talán nem értette? talán elfeledett
beszélni?</p>
<p>Ki innen, ebből a kinok hazájából! – ott volt a szultán
kincstára szemben, tárva nyitva az ajtó; annyi kincs az övé belőle,
a mennyit két ember elbir. De ő csak egy kincset bírt magával
vinni: azt a másik embert. Felvette ölébe, úgy vitte magával végig
az egész hosszú folyosón, odáig, a hol annak a bejáratát egy vas
rácsajtó elzárja. Ott letette a kincsét a földre, s elővette a
negyedik kulcsot, hogy a rácsajtót kinyissa.</p>
<p>Akkor egy új rémület dermeszté meg idegeit. A kulcs zörgésére a
zárt udvarból egy hatalmas hímoroszlán jött elő. Ez volt a börtönök
őre.</p>
<p>A megvesztegethetetlen; a lerimánkodhatatlan. Fenyegető
mormogással közeledett a vasrács felé, rettentő orczáját a halálra
rémült nő felé emelve. Minden idege elzsibbadt a nőnek erre a
látványra. A fenevadak szultánja iszonyút csapott a vas-ajtóra s
kegyetlen ordításával végig dörgé a sziklafolyosót.</p>
<p>Erre az ordításra a nyomorult vázalak felriadt, s sírni kezdett,
mint egy gyáva gyermek.</p>
<p>Óh minő rémkép! Azt a daliát, a ki a harczokban elől járt, a
halállal játszva küzdött, igy látni, a földön összekuporodva s a
felesége köntösébe rejtőzködve! E látásra <span class=
"pagenum"><a name="Page_271" id="Page_271">-271-</a></span>
Máriának az idegein valami rettentő indulat hevült át; mintha a
férfi ereiből elfutott bátorság az ő vércseppjeit szállta volna
meg. A düh, az elkeseredés váltá fel szivében a martyrok szenvedő
nyugalmát. Az volt az eszében, hogy visszarohan a szultánhoz, a
kinek az ő szeme világát adta vissza, s a ki jutalmul ily csalárd
utat enged a szabadulásra. «Menj uraddal együtt, ha az oroszlán
elbocsát!» Egy késdöfést ő is megérdemel! Készen volt már asszonyi
alakban a dái áldoát, a kinek Horus szánta őt. A hegyek urának
bölcse előre tudta azt, kiszámította, mint a mérgezők a halálméreg
hatását, hogy a mikor az asszony így fogja megtalálni a keresett
férjét, akkor ilyen düh fogja szivében a vért felforralni, akkor a
legelső késsel, a mit kezébe kaphat, megöli a szultánt.</p>
<p>Bizony meg is tette volna. – Hanem az a földön fetrengő
nyomorult alak nem ereszté. Az átkarolta a térdeit, és nem engedte
őt tovább menni. Az érthetlen szavakat makogott, a mikből egyszer
ez a szó vált ki érthetően: «Isten!»</p>
<p>Ez a szó eszére téríté Máriát. Nehéz szorongattatásában elkezdé
énekelni a zsoltárt: «óh uram, én segedelmemre állj elő!
Ellenségimet kergesd el!»</p>
<p>A fenevad az énekszóra elhallgatott.</p>
<p>Mária tovább zengé a zsoltárt: «mondjad azt az én lelkemnek:
tégedet én megsegítlek!»</p>
<p>Ekkor úgy tetszék neki, mintha a zsoltár végszavait
onnankivülről egy mély zúgó férfihang viszhangként ismételné:</p>
<p>«Tégedet én megsegítlek!»</p>
<p>Az oroszlán erre a hangra rögtön felkapta a fejét s oda fordítá,
a honnan a férfihang jött. A következő perczben aztán nagyot
ordítva szökött fel a magasba, s aztán lecsapta magát a földre, a
pofáját a sziklához dörzsölve s oroszlánhoz nem illő sirással
hentergett alá s fel az udvaron, míg Mária előtt a rácson kívül a
dái áldoát alakja jelent meg. <span class="pagenum"><a name=
"Page_272" id="Page_272">-272-</a></span></p>
<p>– Isten küldött tégedet e pillanatban atyám, rebegé Mária.</p>
<p>– Ő is küldött, de magam is jöttem. Nyisd fel gyorsan az ajtót,
míg az oroszlán a szeme közé fútt porommal vesződik.</p>
<p>Mária felnyitá a rácsajtót s a lábainál görnyedő nyomorult
alakra mutatott.</p>
<p>– Nézd! Mi lett belőle? Ez az én drágám!</p>
<p>Horus hirtelen vállára kapta Mária férjét, s aztán sietve
kirohant vele az udvar kapuján, mely a sziklalépcsőzetre nyilt.</p>
<p>Mária, a mint a kapun kívül volt, a hol senki és semmi nem
üldözte többé, térdre esett.</p>
<p>– Most ne imádkozz! dörmögé a dái áldoát, a másik kapun még eléd
kerülhetnek. Siessünk a csónakhoz jutni!</p>
<p>Azzal futottak le a szédítő meredeken.</p>
<p>Mikor a tengeröbölhöz értek, ott Mária legelébb is az
elnyomorodott férjét akarta a Kidron édes vizében megmosdatni.</p>
<p>– Siessünk! siessünk! szorgalmazá őt a dái áldoát, odadobva
válláról a tehetetlen emberalakot a csónak fenekébe. Húzd fel a
vitorlát! kiáltá a csónakban ülő fedáira. Szelünk van.
Repüljünk.</p>
<p>S Máriát is siettetve erőteté be a csónakba.</p>
<p>– Itt a szél! Repüljünk.</p>
<p>Nem szél volt az, a mi ott jött, hanem vihar. A Libanon hegyei
közül alárohanó fergeteg, a milyenben Istennel járó lélek tengerre
nem bizza magát.</p>
<p>Mária bámulattal és rettegéssel nézett reá.</p>
<p>– Hiszen te elvégezted, a miért idehoztalak mondá neki
Horus.</p>
<p>– Valóban el. A férjemet kiszabadítottam.</p>
<p>– És Malek Adel szultánt megölted.</p>
<p>Mária még jobban elbámult s a fejét rázta értetlenül.</p>
<p>– Szót se róla. Akárhogy ölted meg tied a dicsőség. Első dái
áldoát lettél azok között, a kik asszonynak születtek. <span class=
"pagenum"><a name="Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> Nézz
vissza a várra. Látod a torony ormán azt a sárga zászlót. Ez azt
hirdeti, hogy Malek Adel szultán meghalt. Meghalt abban az órában,
a melyben egy szerelmes asszony az ő agyonkínzott férjét a szultán
börtönében megtalálta. A többit, hogyan történt, csak az Isten
tudja. Meg volt jósolva Malek Adelnak, hogy őt egy galamb fogja
megölni. Repülj galamb, repülj!</p>
<p>Malek Adel, a mint elbocsátá Máriát, úgy tett, mint az
elkényeztetett gyermekek szoktak tenni. A mint az orvos eltávozik,
jól esik megszegni rendeleteit. Mária megtiltá neki, hogy a teljes
világosságra kimenjen. Az ilyen hatalmas úr pedig nem hágy magának
parancsolni. Átment a szomszéd terembe, melynek egy ablaka a
tengerre nyilt Az az ablak zöld redőnynyel volt elzárva, melynek
sürű rácsozata között a szabadba lehetett kitekinteni. – Ő már
évszakokon keresztül nem látta a világot, a tengert, az Isten egét.
Ki parancsolhatta volna meg neki, hogy akkor is behunyja a szemeit,
a mikor már lát?</p>
<p>Az ég egyik oldala sötét volt, közelgett a vihar. Ezen a
sötétkék alapon egy fehér pontot vett észre a szultán. Az a fehér
pont sebesebben tudott repülni, mint a zivatar.</p>
<p>– Ah, ott jön az én postagalambom.</p>
<p>Koradin szultán minden nap küldött egy galambpostát az atyjához
Kairóból.</p>
<p>A galambhozta levelekben mindennap meg volt irva, mennyire
haladtak a keresztyének Damiette ostromával? hányszor verték vissza
a rohamot a szaraczénok. Hogy jöttek hajókon úszó tornyokkal a
bástyatorony ostromára? Hogy dült meg a bevehetetlen erősség?</p>
<p>Hanem az indusnő mindezek helyett csupa békehireket olvasott fel
a vak szultán előtt. Malek Adel még folyvást azt hitte, hogy az
általa megkötött béke a keresztyének és szaraczénok között most
válik arany kalászszá. Pedig már akkor féléve mult, hogy a halál
kaszája aratta a rendet Egyiptomban. Ő azt nem is sejté.
<span class="pagenum"><a name="Page_274" id=
"Page_274">-274-</a></span></p>
<p>A postagalamb jött sebesen repülve s megszállt az ismerős
ablakon.</p>
<p>Ezúttal Malek Adel maga vette őt a kezébe.</p>
<p>A levél vékony papirushártyára irottan a kormánytollainak
egyikére volt göngyölve.</p>
<p>Malek Adel kibontá a papirust s ezt találta rá irva:</p>
<div class="blockquot">
<p>«Nem küldtél segélyt. Damiettet elfoglalták ostrommal a
keresztyének. Vitéz seregem leölve. Fiad Koradin.»</p>
</div>
<p>Mikor ezt a levelet elolvasta Malek Adel: egyszerre mind a két
kezével kapott a szivéhez, kíntorzult arczát az ég felé emelte, s
azzal végig bukott a szőnyegen. Nagy szive nem birta meg ezt a
csapást: megszakadt bele.<a name="FNanchor_11" id=
"FNanchor_11"></a><a href="#Footnote_11" class=
"fnanchor">11)</a></p>
<p>És így csakugyan egy galamb ölte meg. Csakugyan Máriának a keze
ölte meg, a ki látását visszaadá. Csakugyan rá talált az
itéletosztó gyilokkal a Hegyek vénje az elitélt kalifára még a holt
tengerbe rejtett sziklavárában is!</p>
<p>A zivatar megérkezett: az egész ég elfeketült. S e sötét ég
alatt maga a holt tenger, mint egy világító sivatag, úgy
rémledezett fel. Maga az orkán sem tudja ezt a nehéz olvadt
sótömeget úgy hegyekké torlasztani, mint az élő tengert, ez még a
zivatar korbácsa alatt is halott marad, csupán éles barázdák
huzódnak rajta végig, a mik phosphorfényben világítanak fel a lomha
alant járó felhők szegélyeire. A széltől megkapott vitorlás csónak
úgy szökell, nem úszik, egy habgerinczről a másikra, érczhangú
csattogással. Benne fehér alakok ülnek, sápadtan világító arczczal,
dæmonokhoz, elkárhozottakhoz hasonlók.</p>
<p>De jó a viharral utazni a holt tengeren keresztül. Ennek
<span class="pagenum"><a name="Page_275" id=
"Page_275">-275-</a></span> a haragja sokkal jobb, mint azé a másik
fölséges úré, a napé. Üt, ver, paskol, összezuzással fenyeget, de
röpít, nem lankaszt. A mely utat a sziklavárig egész naphosszant
jártak meg evezve, ugyanazt a vakmerők széltől hajtva megfutották
három óra alatt. A csónakot ott dobta ki a holt tenger a sósbuczkák
között, a miket ilyenkor messzire eláraszt a medréből kitolt
tenger.</p>
<p>Itt azután a két férfi evezőlapátokra fekteté a jártányi erővel
nem biró Lebée Lászlót, s úgy vitte őt tova a Jordán zuhatagáig,
hol egy halász gunyhójában mindnyájan menedéket találtak.</p>
<p>Mária gondos ápolása mellett lassankint erőhöz tért ismét Lebée
László. Hetekig tartott, a míg e menedéken ismét visszanyerte az öt
érzékének a használatát.</p>
<p>Mikor újra megtanult beszélni, vége-hossza nem volt a
panaszkodásnak: hogy miket szenvedett. Mária csak hallgatta
hűségesen és maga egy szót sem mondott abból, hogy hány poklon tört
addig keresztül, a míg a férjét feltalálta? Ne busítsa vele!</p>
<p>Az alatt míg Lebée László a halászgunyhóban erőhöz jött, Horus
maga is ott volt a közelében; az ifju fedáit elküldte a Karmel
hegyen lakó Karmelita lovagokhoz azzal az izenettel: hogy egy
keresztyén lovag itt fekszik fogságból kiszabadultan, küldjenek
érette fegyveres kiséretet.</p>
<p>Hetek multak bele, a míg a karmeliták küldöttei a fedái
kalauzolása mellett rátaláltak a keresztyén menekültekre. Már akkor
Lebée László annyira volt, hogy képes volt lóra ülni.</p>
<p>Itt azután Mária búcsut vett a dái áldoáttól.</p>
<p>– Én semmit sem tettem: mondá Horus; csupán csak az én uramnak,
a Sheik-Aldzsebalnak, a Hegyek vénjének parancsolatját hajtám
végre. Hanem te: te dicsőséges asszony voltál. És bizonyára mondom
néked Lebée László, ird fel ezt magadnak a szived hártyájára; hogy
mind azon szent nevek között, a kik talik irással vannak
<span class="pagenum"><a name="Page_276" id=
"Page_276">-276-</a></span> a ti almanachotokban sorba feljegyezve:
egy asszony sem érdemelte meg jobban a feje körül a glóriát, mint a
te asszonyod. Becsüld meg. Béke legyen veled.</p>
<p>S azzal saját újjai hegyét megcsókolva, áhitatteljesen érinté
azokat Mária kezéhez. Ez volt a búcsúüdvözlete hozzá.</p>
<p>A Karmelhegyi zárdában kiheverve viszontagságait, mihelyt útra
képes lett, hajóra szállt Lebée László a feleségével. – Még ez a
késlekedés is javára vált; mert ha rögtön útra kel, a hazájukba
visszasiető friesekkel: ő is tengerbe vész azokkal együtt, a kiknek
a pápa átka fejükre zúdítá a zivatart, a mért a harczot a
hitetlenek ellen a damiettei győzelem után abbahagyták. Lebée
László velenczei hajóval tért vissza Spalatoba; semmi baja sem
történt az úton. Onnan azután Dalmátián és a Szerémségen keresztűl
szerencsésen hazavergődtek Erdélybe.</p>
<p>A második esztendeje volt már annak, hogy Mária útra kelt az
öreg Bálint szolgájával. Sűrű nagy esztendők! Ha visszagondol
rajtuk az ember, századnak is beválik egy.</p>
<p>Volt nagy öröm odahaza, mikor együtt hazaérkezének! A nép
apraja-nagyja sietett a hazatérteket üdvözölni. Mária nem is
ütközött meg rajta, hogy még az Anna öcscse is egész
elragadtatással borul az ő Lászlója nyakába s nem bánik fukaron a
csókjaival. Hiszen jó rokonok! Aztán neki nincsen már férje: nincs,
a kit csókoljon.</p>
<p>Csak még a jó öreg Bálint is itt volna! Hogy megmondhatná neki:
«lásd, keresztül törtem minden poklokon ő érte: vissza is
szereztem! Most már itthon vagyok, a paradicsomban. Hát mit
beszéltél, hogy még egy pokol vár azután reám; de hogy hol és
mikor? már azt nem mondtad meg.»</p>
<p>Hát bizony a jó öreg Bálint, ha élne, sem mondaná azt meg.</p>
<p>De volt ott a háznál egy más igazmondó cseléd, a ki egyszer
Máriának mondott igazságot. Az a tükör. <span class=
"pagenum"><a name="Page_277" id="Page_277">-277-</a></span></p>
<p>Régi ideje volt már, hogy tükörbe nem látott: most, midőn hosszú
idő multán újra belepillantott, elrettent magától. Szépsége
odavolt. Az idők viszontagságai, a homokpuszták, a sziklasivatagok,
a holt tenger, a porfellegek, az éjszaki viharok, s az a sok lelki
szenvedés évtizedek rontó nyomait hagyták hátra rajta.</p>
<p>«Nem vagyok szép!» mondá a tükörből a képmás.</p>
<p>S ez az egy szó már a kulcs a pokol kapujához.</p>
<p>Hasztalan kényszeríté magát nyájaskodásra a férj neje mellett;
minden mosolygásán keresztül csak úgy sugárzott róla a
hidegség.</p>
<p>Valjon kire gondol vissza? Ki van a szivében? Évődék magában
Mária. Tán a szép szultána, a kit Malek Kamel háreméből
elszöktetett s a ki miatt a forró sziklákhoz lett lánczolva?</p>
<p>Egy-egy észrevétlenül elrebbent sóhajtás untalan elárulá, hogy a
lelke valahol másutt jár. – Ha még annak is utána tudna menni! ha
még azt is ki tudná szabadítani bilincseiből. Ha azt is
visszahozhatná!</p>
<p>Kérdezte eleget; de nem vallotta meg. Csak azt mondta mindig,
hogy a kiállt sok szenvedés tette ily komorrá.</p>
<p>Utoljára azt a gondolatot sugallta valami Máriának, hogy az
öcscsét Annát kérje fel: «beszélj te Lászlóval; tán neked
megmondja: mi nyomja a szivét.»</p>
<p>Anna megigérte, hogy majd négy szem közé fogja s kiveszi belőle
a titkát szép szerével.</p>
<p>Mária azonban elrejté magát egy fülkében, mikor Anna és László
összejöttek s kihallgatá, hogy mit beszélnek?</p>
<p>– Vallja meg kegyelmed, édes László sűvem, miért oly busongó? Mi
bántja a szivét?</p>
<p>– Megvallom, ha kérded édes ángyom, Anna; az bántja a szivem,
hogy te nem lehetsz az enyim.</p>
<p>Anna megrettent nagyon.</p>
<p>– Jaj ne mondjon ki ily szót kegyelmed! hisz ez Isten ellen való
vétek. <span class="pagenum"><a name="Page_278" id=
"Page_278">-278-</a></span></p>
<p>– Tudom én azt nagyon! Isten ellen és az ő szentei ellen való
vétek, s valamennyi szentei közt a legimádásra méltóbb, a feleségem
ellen. Bizony imádom is: el tudnék előtte naphosszant térdelni s
könyeimmel áztatni kezeit. De szeretni nem tudom. Soha sem
szerettem. Nincs nálánál jobb asszony a világon. Te vagy az én
bűnöm, a kiért elkárhozom. Miattad már annyit vétettem a földön,
hogy nincs elég purgatorium, a mi azt letisztítsa rólam. Tudd meg,
hogy szegény uradat, a jó Brüniszkáldot én vittem a halálos
veszedelmébe: mert azért kellett székelyeknek és szászoknak a
százszor megátkozott Palestinába menni, mivel Lebée László
szerelmes volt az ángyába. A te uradnak a vére az én fejemre
szállt, s akárhol járok-kelek a világon, az itélet kötelét hordom a
nyakamon, s a mikor utánad járok, tüzes parázsokon járok: de még
sem tehetek máskép.</p>
<p>– Hallgasson kegyelmed! Az Isten legyen irgalmas kegyelmes mind
a kettőnknek…</p>
<p>Máriának ezt mind hallani kellett.</p>
<p>Ah most már megtudta, mit értett az öreg szolga a
legkínteljesebb pokol alatt: ez az!</p>
<p>Soha sem volt szeretve – és nem lesz szeretve soha.</p>
<p>Tűz, jég, vihar, földindulás, rabláncz, éhség, kínhalál,
rémekkel teljes ég mind, mind gyermektréfa ehhez a nagy fájdalomhoz
képest.</p>
<p>Mária egyik kezét a szivére, a másikat az ajkára szorítá, – vagy
az egyik, vagy a másik ki ne törjön fájdalmában.</p>
<p>De már, akár babona, akár nem: azt hiszik sokan, hogy mikor
valaki haldoklik, üveg pattan, butor roppan: – annak a rejteknek a
gyertyánfa táblázata, a hol Mária hallgatózott, egyszerre nagy
roppanással végig hasadt.</p>
<p>A szivbe visszafojtott fájdalom hasítja-e meg azt a deszkát?</p>
<p>A szellemek láthatlan kezének van-e az az ereje, a mi az élő
testnek nincsen? <span class="pagenum"><a name="Page_279" id=
"Page_279">-279-</a></span></p>
<p>A csattanás hangjától felriadt a suttogó pár. Anna «Jézus
Mária!» kiáltással taszitá el magától Lebée Lászlót és elfutott
abból a szobából.</p>
<p>Lebée László pedig térdre rogyva csúszott-mászott ahoz a
rejtekhez, a hol Mária hallgatózott.</p>
<p>Azon a kemény deszkán, a boldogságos szűz alakja volt festve,
iromba mázolással, megfeketülve már a régiségtől.</p>
<p>Ez a kép hasadt végtül végig ketté.</p>
<p>Lebée László az égő homlokával s az összekulcsolt kezeivel veté
magát oda e kép lábaihoz.</p>
<p>– Óh irgalmas szent szűz! Ne tégy rajtam itéletet! Könyörge
hozzá, töredező szóval. Nem takarhatom el előled a szivemet; mert
te keresztül látsz rajta. Látod mi ég benne? Poklok gyehennája! Nem
tudok tőle megszabadulni. Bennem ég és én benne égek. Tengereken át
hurczoltam magammal; azok el nem olták. Pusztákon átvittem, el nem
maradtak tőlem! Irgalmazz! Segits meg!</p>
<p>S a ketté hasadt kép azt sugá: «Kelj fel: megsegítlek!» A mint a
férj eltávozott, Mária előjött a rejtekéből. Ő vette át a bűnös
könyörgését, a mit az a szent szűzhöz küldött.</p>
<p>Nem gondolt többé arra, hogy ő a szerető hitvestárs; nem arra,
hogy megcsalt feleség.</p>
<p>Égető vágyai, haragos gerjedelme, elnémultak, elpihentek.</p>
<p>Annak a szentnek a helyében érezte magát, a ki előtt
imádkoztak.</p>
<p>Végig gondolt azon az egész során az eseményeknek, a miket két
év alatt végig szenvedett. Olyan volt az, mint egy olvasónak a
sorba fűzött gyöngyszemei. Az elválás keserve, – a távollét
félelmei, – a visszatérő vészhir, – a nehéz elhatározás a
veszedelmes útra, – az út rémei, kőszikla, sivatag, vihar,
holttenger alakban, fenevad, vérivó pogány és hizelgő király élő
személyében, – a csábitó paradicsom kisértetálmai: – mind
átvonultak <span class="pagenum"><a name="Page_280" id=
"Page_280">-280-</a></span> még egyszer a lelke előtt. Miért tette
ezt? Miért szenvedte ezt? Egy emberért, a kit oly nagyon szeretett.
És most már tudja, hogy az nem szereti őt; soha sem szerette.
Másért ég: a szebbik testvérért, a kinek a hitves urát elvitte
magával oda, a honnan vissza nem tért. Miért kell ennek így
lenni?</p>
<p>Nem pörölt Istennel.</p>
<p>Nem kérdezte, miért kell «egy» embernek ennyit szenvedni az
életben? S ennyi szenvedésért, ennyi áldozatért, jutalom helyett
mért kell ez elviselhetlen büntetést nyernie? Annak a tudását, hogy
nem birja megvenni ennyi kincs áron sem a férje szerelmét.</p>
<p>Tudta már, hogy az ő koronája a túlvilágon van.</p>
<p>Nem magáért sirt már. Hanem azért, a kit még most is szeret. De
a kitől láttatni nem akar soha többé.</p>
<p>Most már értette e jeges komorságot az arczán. E jéghegyen belül
halálos lángok vannak elfojtva.</p>
<p>Bizonyosan a testvér is szereti őt.</p>
<p>S ebben a tiltott szerelemben el fognak kárhozni itt és a más
világon.</p>
<p>Ki áll az utjokban?</p>
<p>Egyedül ő.</p>
<p>Jó volna meghalni! Ha azt könnyen adnák.</p>
<p>De az ő élete nagyon jól meg van védve.</p>
<p>Keresztül hordta azt egész nemzetek sirjain, a hol ezernyi hősök
csontjai fedik a völgyeket. Őt nem ölé meg az a hatalmas szellem, a
ki a vasembereket seregszámra gyilkolta.</p>
<p>S még sokáig élhet; hisz a halál nem keresi azt fel, a ki
hivogatja: a kereső elől fut.</p>
<p>És a milyen hosszú lesz az élet, nap nap után mindig lássa maga
előtt azt a két szenvedő arczot, a kiknek minden pillantása azt
mondja neki:</p>
<p>«Ha te nem volnál többé!»</p>
<p>Talán egy rossz órában, a mikor a földalattiak hatalma
elmérgesedik az emberi lelkeken: még képesek lesznek <span class=
"pagenum"><a name="Page_281" id="Page_281">-281-</a></span> arra,
hogy szenvedélyükben a legátkozottabb bűnre fogjanak kezet: s
megölik azt, a ki kettőjük között áll.</p>
<p>Ne kárhozzanak el! Ne szenvedjenek tovább!</p>
<hr class="tb" />
<p>Mária ezen a napon eltünt a várkastélyból, hogy senki sem tudta,
merre távozott el?</p>
<p>Keresték erdőn, mezőn, kérdezősködtek fűtől-fától utána; sehol
sem akadtak a nyomába.</p>
<p>Nénjének eltünése Annát rémületbe ejté.</p>
<p>Ő is azonnal elhagyta a várat s Kőhalomra menekült, a férje,
Brüniszkáld várába. Lebée Lászlónak azt izente, hogy ne is
kisértgesse eléje kerülni, a míg Máriára rá nem talált.</p>
<p>Lebée László a saját bűne által lett megverve.</p>
<p>Ugy járt, mint Tantalus: elfutott ajkától a hullám, mikor már
benne uszott.</p>
<p>Minden szenvedésnek van egy enyhítő irja: az égiekhez
fohászkodás; – de kihez imádkozzék ez, a ki azért szenved, hogy
bűnös szenvedélyét ki nem elégítheti? Mely Istent keresse ezzel a
bajával? Mit mondjon előtte?</p>
<p>Könnyűvérű volt egész életében. Asszonyok dolgában mindent
biztosnak tartott, a mi gyönyörre vezet. Még Gertrud királyné
udvarában így tanulta azt. A «Minne-biróságok» törvényei azt
diktálták urnak és urnőnek. – Palaestinában még azt a kis hitét is
elvesztette, a mi akarata ellen utána ment, mint az árnyék. –
Könnyű az embernek elfordulni az árnyékától. – A Ptolomaisi
orgiákban megtanulta az Istent gúnyolni, a damaskusi
szultánpalotában az Istent megtagadni, a Bar Luti sziklatömlöczben
az Istent megátkozni! Mi van még hátra? Az Istent megcsalni?</p>
<p>Önmagát csalta meg. Önbűne jött, hogy felfalja, mint a nagyra
nevelt sárkánykölyök, mikor anyányira megnő.</p>
<p>Mikor a szent földre elindult: bűnbocsánatot kapott az eddig
elkövetett s még elkövetendő büneiért is. A szent <span class=
"pagenum"><a name="Page_282" id="Page_282">-282-</a></span> földön
háromszor hallotta ez indulgentiát kihirdettetni. Kevélylyé lett
tőle. Ha van is Isten: az az ő bűneit kitörülte az örök számadások
könyvéből.</p>
<p>Most azután érezte, hogy már a földön is van büntetés, a mit nem
engedhetnek el a főpapok, koronás fejedelmek.</p>
<p>Megalázta magát, hogy felkeresse a jámbor apáturt, a ki az atyái
által alapitott kolostorban lakott, és meggyónjon előtte.</p>
<p>Évek óta nem tette azt. Szükségtelen volt.</p>
<p>Az egyház férfia végig hallgatta a férj töredelmes
vallomásait.</p>
<p>– Te benned a legmakacsabb ördög lakik, édes fiam, mondá a
gyónás végeztével. Bűneid a fejeden túl csapnak. – De mindezektől
megszabadulhatsz, ha igaz bűnbánást cselekszel.</p>
<p>– Szánom, bánom.</p>
<p>– Nem elég szóval mondani, tenned is kell. Vesd le e hivalkodó
czifra gúnyát, ölts helyébe daróczcsuhát: hagyd el fényes
kastélyodat; vond el magad a dobzódás asztalaitól: keresd fel a
remete barlangot a Bükkös-Boldogasszony kolostor alatt a mély
rengetegben, s ott a hideg fekhelyeken tölts napokat, éjszakákat
imádkozva; testedet sanyargatva. Ne élj mással, mint a mi
gyümölcsöt erdők, mezők adnak, vagy irgalmas hű lelkek helyedbe
hordanak s bizony megszabadulsz a te ördögödtől, a kinek neve
Asmódi, a házastársak ördöge. Ha majd azután azt érzed, hogy végkép
megszabadultál tőle; ha lelked előtt nem tánczolnak többé azok a
kisértő alakok, a mikkel az ördög kápráztatja a halandók szemeit;
ha egészen tisztának, meggyógyultnak érzed magadat, akkor jőjj fel
hozzám ismét; – de elébb ne; mert ha a kisértetnek ellent nem tudsz
állni, örökre visszaesel a kárhozatba: a miről tudod már, hogy ezen
a földön elkezdődik, halálig el nem hagy, azontul is megtart. Most
járj békével!</p>
<p>Lebée László felvette magára a vezeklést, a mit az <span class=
"pagenum"><a name="Page_283" id="Page_283">-283-</a></span> apátur
rászabott s negyven napig sanyargatta magát a remete barlangjában.
Eleinte sűrűn ostromolták a csábító kisértetek, éjjel-nappal
incselkedve rajta, hogy megejthessék; – meg tudta oltalmazni a
lelkét. Válogatott kinzásokat talált ki a testének, hogy a gyönyör
álmait elüzze lelkéről, s bőjtöléssel csigázta el erős életét.</p>
<p>E nagy vezeklésnek mindennapi tanuja volt egy öreg anyóka, a ki
reggelenkint előjött az erdőkből, ajkig, szemig beburkolva rongyos
keszkenőkbe: az hozott a vezeklőnek naponkint egy olyan páros
kenyérkét, milyennel Illés hollóját szokták képekben ábrázolni.</p>
<p>Annak a páros kenyérkének felét mindig elfogyasztá a vezeklő,
felét félre tette.</p>
<p>Az anyóka nem kérdezte tőle, hogy mire gyüjtögeti azt a sok apró
félczipót, csak odább biczegett kétrét görnyedt, botra támaszkodó
biczegő alakjával.</p>
<p>A vezeklő arczczal a kőszikla felé fordult, mikor közeledő
lépéseket hallott. Nem akart embert látni s nem akarta, hogy
emberek lássák.</p>
<p>Nem találhatta ki, hogy az a mindennapi látogató – az ő hű
felesége, Mária: a ki eltünése óta ott rejtőzik a Camaldulensis
testvérek zárdájában, a mit Bükkös-Boldogasszonynak neveznek. – A
tatárfutás előtt hires-nevezetes búcsújáró hely volt.</p>
<p>Mikor aztán a negyven nap letelt, Lebée László előjött a
remetebarlangból, a megfelezett kis czipókat a csuhája szárnyába
kötötte s gyalog, mezitláb elvándorolt Gyulafehérvárra az
apáturhoz. A főpap ott találta őt összeroskadva a templom
ajtajában. Felemelte, megölelte, megcsókolá.</p>
<p>– Kifáradtál? kérdé tőle.</p>
<p>– De győztem!</p>
<p>– Nehéz tusád volt.</p>
<p>– Elvégződött.</p>
<p>– Szembe mersz-e szállni immár a kisértettel?</p>
<p>– Jöhet akármi alakban, nem rettegem. <span class=
"pagenum"><a name="Page_284" id="Page_284">-284-</a></span></p>
<p>– Hát ezek micsodák, a miket a csuhádba kötve hoztál?</p>
<p>– Apró czipócskák fele része, a miket alamizsnául kaptam. Felét
félretettem.</p>
<p>– Miért tetted félre?</p>
<p>– Hogyha rátalálok a feleségemre, megvendégelhessem őt vele:
«ime egyed az én bűnbánatom alamizsnakenyerét!»</p>
<p>E szóra az apátur szemeit elborítá a könny.</p>
<p>A földön térdelő fejére tette a kezét.</p>
<p>– Ime látom, hogy érdemes lettél az Ur irgalmára. Isten bölcs
hatalma ime kitölté a te fejedre az ő kegyelmét. Ezek a
kenyérdarabok az ő itéletosztó serpenyőjében lenyomják a te
bűneidnek mérhetetlen súlyát. Ime tudd meg: a te hűséges hitvesed,
a kinek számára falatjaid felét félre raktad: ebben az órában már a
megdicsőülés mennyei kenyerével táplálkozik. Isten elszólítá őt
abba a nagy vendégségbe, a hol a «nyomorult Lázár» ül az asztal
fején, s angyalok szolgálnak a lakomázóknak.</p>
<p>Erre a hirre Lebée László, mint a szélütött rogyott le a templom
kövezetére s nehéz zokogása forró könyeivel áztatta a küszöböt,
mely a hivők lépteitől volt kikopva: keserves sirása közben csak az
egy «Mária» nevet emlegetve.</p>
<p>– A köny az a fürdő, a miben a lélek hófehérre mosódik: szólt az
apátur. Meglátom, hogy ilyen hófehér vagy e már?</p>
<p>Azzal előhozatta az apát úr a hordszékét, mely két öszvér hátára
volt kötve, abba ülteté be a fáradt vezeklőt; ő maga lóháton
bandukolt mellette. Egész processió kisérte őket templomi
zászlókkal a Bükkös-Boldogasszony zárdájáig.</p>
<p>Itt a kürtszóra megnyiták a kaput s bebocsáták rajta az apáturt
és a remetecsuhába öltözött lovagot.</p>
<p>Az apátur a kápolnába vezette Lebée Lászlót, mely tele volt
festve angyalok és ördögök képeivel; angyalokéval, <span class=
"pagenum"><a name="Page_285" id="Page_285">-285-</a></span> a kik
diadalmaskodnak, égbe hivogatnak, és ördögökével, a kik
incselkednek, csúfolódnak s még legázolva is agyarkodnak. A belépő
előtt valamennyi festett kép élni látszott, mozgott, reá nézett. –
Csak egyetlen egy alak nem mozdult, nem nézett: az a halavány,
kiterített alak a ravatalon.</p>
<p>Ráismert. Még ugyanaz az öltözet volt rajta, a melyben utóljára
látta. Halottarczán halálcsendes nyugalom borongott, összetett két
kezében az ezüst feszület, kis ujján a férj jegygyűrűje.</p>
<p>Lebée László szédülve térdelt le a ravatal lépcsőjére s elszórta
annak a szőnyegén az apró kenyérkéket, azt várva, hogy talán valami
csuda történik velük, tán rózsákká válnak?</p>
<p>A rácsozott karzat mögül, mint égből jövő szózat, zengett alá az
apáczák éneke.</p>
<p>Lebée László borzadozva tekinte a halott arczra. Nem merte, nem
akarta a holtat azzal megbántani, hogy odaboruljon rá és
megcsókolja.</p>
<p>Talán attól félt, hogy a halott vissza találja neki adni a
csókot, s soha nem bocsátja el magától többet?</p>
<p>Csendesen imádkozva hajtá le a fejét a koporsó szélére.</p>
<p>Mária pedig onnan nézte őt a karzat aranyozott rácsozata
mögül.</p>
<p>Mert az a ravatalon fekvő alak nem ő volt; hanem egy viaszból
alakított képmás, hiven utánozva az ő arczvonásai benne. A ki
ránézett, könnyen csalódhatott a templomi világítás
félhomályában.</p>
<p>Mária gyönyörködött abban, hogy az, a ki őt életében nem tudta
szeretni: halálában ily fájdalommal vallja be szeretetét.</p>
<p>Egyszer boldog volt hát ő is életében: – mikor halva látta
magát.</p>
<p>Mért is, hogy nem láthatja ezt ember soha?</p>
<p>De hiszen nem az volt az ő czélja e kegyes csalással, hogy az
üdvösség végtelenjéből egy perczet elraboljon <span class=
"pagenum"><a name="Page_286" id="Page_286">-286-</a></span> még e
testben élve, hogy közelből lássa azt, a mit másnak csak a szomszéd
csillagból szabad meglátni, az özvegy férj bánatát. Ő nem a maga
örömére szerezte ezt az alakos játékot a halál szertartásával.</p>
<p>Érezte, hogy ő fölöslegessé vált a földön.</p>
<p>Meghalni nem tudott; mert a halál a paradicsom virága,
gyökereivel az égbe nőve: kinek korán nyilik, kinek későn; a ki nem
várhat rá: maga leszakítja, a gyökerét is kitépi vele s leesik az
égből.</p>
<p>A római egyház törvényei tiltják, hogy a házasság láncza valaha
elszakadjon: a mig rózsaláncz, addig összetartják a nyiló bimbók; s
mikor vaslánczczá lett, akkor összetartja a rozsda. Szakadni nem
szabad annak.</p>
<p>Ő tehát azt az ámitást gondolta ki.</p>
<p>Halottnak hirdetni, halottúl eltemettetni magát: akkor aztán
hadd örüljenek az élet paradicsomának azok, kiknek sziveik között
állt. Eddig tán átkozták; ha holtnak hiszik, majd áldani
fogják.</p>
<p>A czél is szent volt, az eszköz is szent volt.</p>
<p>Valóban megtörtént és nem költött mese ez. A kik részt vettek
benne, rég Isten előtt állnak már; s a mi századaink nekik csak
pillanatok: a mi földünk nekik csak porszem, a mi törvényeink nekik
csak pókfonál…</p>
<p>Ámde a nehéz kisértet most következett el Lebée Lászlóra.</p>
<p>Mögötte csendesen megnyilt a kápolnaajtó, s lassú selyem
suhogással bejött rajta egy hölgy-alak. Lebée László csak akkor
vette őt észre, a midőn a homlokát felemelte a koporsó széléről, s
ott látta őt maga mellett állni.</p>
<p>Anna volt az, Henning Brüniszkáld özvegye.</p>
<p>Gyászruhájával, halavány arczával százszor szebb, mint valaha
volt; hosszú haja hullámosan omlik végig a termetén. S ez a termet
oly délczeg, oly gyönyörre hivogató volt.</p>
<p>Lebée László szivében egyszerre kigyulladt a régi láng, s
testét-lelkét egy pillanat alatt magának foglalta. <span class=
"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span></p>
<p>Ez imádott bálvány megjelenésére mind megelevenültek szerelmes
álmainak csáb kisértetei. Szive fellázadt valamennyi nehéz fogadása
ellen s ki akart törni rávert bilincséből. Feledé, hogy hol van? A
templom falain levő képek tánczolni kezdettek körülötte s
szédületes karéjban keringtek körül, a gyász-zsolozsma hangja
tomboló kaczajjá változott; maga az előtte fekvő halottkép is azt
mondá: «Szabad már! Tied már a világ! Minden örömeivel! Hisz halott
vagyok már!»</p>
<p>Lebée László arczán egymással küzdött a daemoni vágynak őrült
nevetése s a szent fogadalom tiltó iszonyata, hogy vonagló arcza
arczvonásaira borzalom volt nézni.</p>
<p>S jaj lett volna neki, ha az a nevető öröm vesz erőt az arczán;
ha csak egy üdvőzlő sóhajtással is, ha csak ennyit is suttog az élő
asszonyhoz: «hozott Isten ide! nőm ravatalához!» vagy hogyha az
előre taszító lángoktól odahagyja magát hozzá röpíttetni, hogy
átkarolja, hogy megcsókolja, mikor már a halott nem tilthatja
többé.</p>
<p>Jaj lett volna neki, mert akkor az egyháznagy pásztorbotjával
űzte volna őt ki a templomból: «Fuss innen! és légy elkárhozott, a
földön és a más világon. Ez nem a te halottad. Feleséged él még!
Jaj a kétszer elesettnek!»</p>
<p>Megőrzé őt az elbukástól jó szelleme.</p>
<p>Henning Brüniszkáld özvegye, mint egy márványszobor tekinte le
reá, s gyászfátyolába burkolt kezét félig felemelve, feléje
terjeszté.</p>
<p>Ez a tiltó mozdulat térdre roskasztá Lászlót. Szive
elcsendesült. Kisérő rémei visszatapadtak újra a falakhoz.
Észrevette hol van? Hogy ez Isten temploma. Emez meg ravatal.
Tisztesség itt lenni. – De egy ördög mégis ott maradt vele: a
tettetés daemona. Az ott ült az arczán: abban a sovárgó
kifejezésben, azokban a lopva felnéző pillantásokban, a mik
elárulják a rosszul rejtett gerjedelmet.</p>
<p>Hiszen itt nem illik. Mostan még nem szabad. De már egy percz
múlva, egy küszöbbel odább: tán a sirboltajtóban, <span class=
"pagenum"><a name="Page_288" id="Page_288">-288-</a></span> a hol
sötét van, nem látja senki: ott már szabad a csók!</p>
<p>Ezt a tekintetet elérté Anna. Ő látta azt már. Ő futott
előle.</p>
<p>Ekkor a kápolna nyitott ajtaján át egy méh vetődött be a
szentélybe; – elébb körül dongta az égő gyertyákat, a
gyász-füzéreket: aztán rászállt a halottkép arczára.</p>
<p>Ő megérezte azt, hogy az viaszkból van.</p>
<p>Anna, könnyein keresztül nem vette azt észre, s a mint odaborult
a holt alak fölé, hogy annak az arczát megcsókolja, a háborgatott
méh hirtelen megszurta a fulánkjával az ajkát.</p>
<p>Anna fájdalmában és rémületében nagyot sikoltva, elájult:
apáczák aléltan vitték őt ki a templomból. Lebée László borzadozva
húzta magát a kőpillér mellé: azt hivé, a boszúálló halott
tűzcsókja bünteté meg szerelmesét; azért, a mit az ő szive
gondolt.</p>
<p>Az apátur sietteté az apáczákat, hogy vigyék le a koporsót, a
holt alakkal a nyilt sirboltba.</p>
<p>Lászlónak nem volt már szabad őt oda követni.</p>
<p>A kik e zárda sirboltjában nyugosznak, azoknak nincs már
családjuk.</p>
<p>A bezáró sirkőre csak az név van felvésve: «Mária.»</p>
<p>És bizonyára az ő igazi Máriája is el van ott igazán
temetve.</p>
<p>Meghalt a világnak, meghalt a férjének: lelkét még élve átadta
az égnek. Nem szenvedett már; nem volt kivánsága, se félelme, se
reménye: meg volt halva.</p>
<p>Azt sem mondták meg néki soha, hogy egymásé lettek Lebée László
és Anna?</p>
<p>Ő mindennap imádkozott értük, hogy legyenek boldogok.</p>
<p>Talán azok is lettek? Hitvesül vették egymást. Engedett nekik
Isten időt, hogy az életnek örüljenek.</p>
<p>De Annának, valahányszor Lebée László csókja érinté az ajkát, a
halott csók visszasajgó emléke mindannyiszor a <span class=
"pagenum"><a name="Page_289" id="Page_289">-289-</a></span> szivéig
lövellt; jeget támasztva ott, a hol lángnak kellene gyulladni.</p>
<hr class="tb" />
<p>Idáig jegyzé fel a krónikás történet e csodálatos asszonynak a
sorsát. Mesének képtelenség volna ez! ha költemény volna, nevetnénk
fölötte; de azt tudva, hogy ez igaz történet volt: nagyot
gondolkozhatunk utána, – mekkora világ fér el egy asszonyi
szivben.</p>
<hr class="tb" />
<p>Nagy idők jöttek nem sokára, a mik sok embert meggyógyítottak
örökre.</p>
<p>Várkastély és zárda, a Lebée család neve és czimere: boldogok és
boldogtalanok, mind együtt enyésztek el.</p>
<p>Jött a mongol!</p>
<hr class="tb" />
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_290" id=
"Page_290">-290-</a></span></p>
<div class="footnotes">
<h2>Lábjegyzetek.</h2>
<div class="footnote">
<p><a name="Footnote_1" id="Footnote_1"></a> <a href=
"#FNanchor_1"><span class="label">1)</span></a> Török szó:
zászlótartó, a bűvésznők között kiváló rang. A hajdani
boszorkány-perekben sokat emlegetik.</p>
<p><a name="Footnote_2" id="Footnote_2"></a> <a href=
"#FNanchor_2"><span class="label">2)</span></a> Életünket és
vérünket; – de zabunkat nem.</p>
<p><a name="Footnote_3" id="Footnote_3"></a> <a href=
"#FNanchor_3"><span class="label">3)</span></a> Nehogy valaki
gúnynévnek vegye ezt a czimet: őseinknél a «kan» annyit jelentett,
mint «erős, hatalmas, vezető», kan-barát = vezér szerzetes.</p>
<p><a name="Footnote_4" id="Footnote_4"></a> <a href=
"#FNanchor_4"><span class="label">4)</span></a> Talán Bouillon!</p>
<p class="right">Betüszedő.</p>
<p><a name="Footnote_5" id="Footnote_5"></a> <a href=
"#FNanchor_5"><span class="label">5)</span></a> Lásd: Histoire des
croissades par. M. Michaud. Tom. I.</p>
<p><a name="Footnote_6" id="Footnote_6"></a> <a href=
"#FNanchor_6"><span class="label">6)</span></a> Gyémánt:
karbunkulus.</p>
<p><a name="Footnote_7" id="Footnote_7"></a> <a href=
"#FNanchor_7"><span class="label">7)</span></a> Histoire des
Croissades. M. Michaud. Livre XII. pag. 363. szól Róbert lovag
szörnytettéről. A homlokra metszett kereszt történetét pedig
elbeszéli Guibert, Bibliotheque des Croissades. Tom I. 131.
lapján.</p>
<p><a name="Footnote_8" id="Footnote_8"></a> <a href=
"#FNanchor_8"><span class="label">8)</span></a> Hochberg, Georgica
Curiosa. III. Theil, 3-tes Buch.</p>
<p><a name="Footnote_9" id="Footnote_9"></a> <a href=
"#FNanchor_9"><span class="label">9)</span></a> Ezt a történelmi
tényt a keresztyén történetirón, Math Párison kivül az arab
történetirók is följegyezték, Frigyes császár levelét is hozzátéve,
a mivel a szultánnak válaszolt. (Bibliothèque des Croisades,
auteurs orientaux, traduits par M. Reinaud.)</p>
<p><a name="Footnote_10" id="Footnote_10"></a> <a href=
"#FNanchor_10"><span class="label">10)</span></a> A hit kardja.</p>
<p><a name="Footnote_11" id="Footnote_11"></a> <a href=
"#FNanchor_11"><span class="label">11)</span></a> Malek Adel, qui
s’etait rendu si redoutable aux chrétiens… avant sa mort, il avait
appris la victoire, que les croisés venaint de remporter devant
Damiette; les chrétiens ne manquèrent pas de dire qui’l avait
succombé au despoir et qui’l emportait avec lui au tombeau la
puissance et la gloire de musulmans. Les auteurs musulmans font le
même aveu. – Histoire des croisades M. Michaud. Livre XII.</p>
</div>
</div>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_291" id=
"Page_291">-291-</a></span></p>
<h2>TARTALOM.</h2>
<ul class="TOC">
<li>A czigánybáró <span class="ralign"><a href=
"#Page_1">1</a></span></li>
<li>Minden poklokon keresztül <span class="ralign"><a href=
"#Page_93">93</a></span></li>
</ul>
<p class="center">FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.</p>
<hr class="chap" />
<div class="transnote">
<h3>Javítások.</h3>
<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
<table>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_70">70</a></td>
<td>kiesufolnák érte</td>
<td>kicsufolnák érte</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_98">98</a></td>
<td>elébb tanulj</td>
<td>«elébb tanulj</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_102">102</a></td>
<td>nagyon tetszettt</td>
<td>nagyon tetszett</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_102">102</a></td>
<td>eszemben odafáradni.!</td>
<td>eszemben odafáradni!</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_112">112</a></td>
<td>fegyvere- ek sincs</td>
<td>fegyveretek sincs</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_114">114</a></td>
<td>árvák hálálából</td>
<td>árvák halálából</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_142">142</a></td>
<td>igazság szerin</td>
<td>igazság szerint</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_151">151</a></td>
<td>fehérlenek elö</td>
<td>fehérlenek elő</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_151">151</a></td>
<td>Megváltó szavaít</td>
<td>Megváltó szavait</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_241">241</a></td>
<td>szultannak válaszolt</td>
<td>szultánnak válaszolt</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_250">250</a></td>
<td>Ö galádul</td>
<td>Ő galádul</td>
</tr>
</table>
</div>
<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 57394 ***</div>
</body>
</html>
|
