path: root/56755-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 56755 ***









JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLIX. KÖTET

VIRRADÓRA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

VIRRADÓRA

IRTA

JÓKAI MÓR

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896




CHINCHILLA HERCZEG.

(Beszély.)

A Manzanares partjain már virágoznak a mandulafák s a Guadarama
hegyhátokon még fehérlik a hó.

A síkon a tavasz, a mosolygó menyasszony, piros virággal a fején,
sárgazöld pázsit ruhában, nefelejts kék tavak nevető szemeivel; a tetőn
az agg féltékeny vőlegény zuzmarás szakállával, ködös rosszkedvével, jég
alatt bujdokló patakereivel, a kinek nagy biztatás kell, hogy rágondolja
magát s letegye hósüvegét s felöltözködjék gesztenyefáinak egyszinű,
komor sötétzöldjébe.

Don Calatayud mégis inkább lakik ott a Guadarama hegy havas gerinczén,
mint idelenn a Manzanares parti kastélyában, melyet mór építészek
emeltek, mór pénzzel fizettek.

Már két éve, hogy telet-nyarat ott tölt a rideg lovagvárban, pedig szép
fiatal felesége van.

Egyik azt mondja «pedig», másik azt mondja «azért, mert…»

Don Alfonzo de Calatayud a meghalt király főlovászmestere volt, s annak
kalandos életében sokféle szerepet játszott; hol cselszövőt, hol
szerelmest, néha hőst is. Győzte karddal, észszel, szenvedélylyel.

Mikor aztán a mostani király, Transtamare Henrik, elődét, a pápától
kiátkozott, s a mór fejedelemtől pártolt Kegyetlen Pétert legyőzte, ő is
egyike volt azon álczásoknak, kik a királylyal együtt Afrikába akartak
menekülni s útközben elfogatva, a győztes sátorába vitettek.

Ott volt és látta, midőn Péter király győztes ellenfelének szeme közé
vágta szarvasbőr keztyűjét, s azután kardot rántva, megrohanta őt
egyedül hadvezérei közepett. Igaz, hogy Transtamare Henrik toledói vasa
Péter király háta közepén jött ki, s Don Calatayud sárga sarui a
Bourgognei Raymond királyi család utolsó ivadékának vérét taposták fel;
de azért csak mégis látta ő Henrik királyt arczul üttetve, s egy arczul
ütött embert királyának nem vallhatott.

Ez volt az oka, – az ő állítása szerint, – a miért megesküdött apjának
hamvára, a szentekre és saját kardvasára, még pedig ipa és sógora előtt,
hogy a míg ez arczulvert király fog ülni Castilia szeplőtlen trónján,
addig az ő sarkantyus lépteinek visszhangját nem hallják meg Madrid
utczáin. Elment nejével, a szép Palombával együtt, vendégszeretetlen
várába, föl a hegyek közé, s ott lakott álló két esztendeig, nem
látogatva senkit s nem látogattatva senkitől.

A soknyelvű világ pedig más okait is keresi távollétének. Beszélnek régi
titkokról, Padilla Mária, a volt király kedvese idejéből: a
méregitalról, melylyel a törvényes királynét őseihez küldék, a
szaraczénokkal kötött nagy barátságról, Albohaczen aranyairól, még arról
is, hogy Don Alfonzo maga is mohamedánná lett, királyával, Péterrel
együtt, hogy a mór fejedelem segítségét megnyerje.

Sőt még azt is beszélik, hogy Don Alfonzónak alapos okai vannak azon
gyanuval űzni el álmai nyugalmát, hogy neje, a szép Palomba, aligha nem
gondol egyre azok közül, a kik Péter király pallosa elől Madridból
elmenekültek, s Henrik királylyal oda ismét visszatértek.

Pedig Don Calatayud csak hat évvel volt idősebb a neje apjánál s azt még
ez idő szerint is nagyon veszélyes udvarlónak tartották az asszonyok
körül. Bizonyság arra, hogy az életkortól nem függ a szeretetreméltóság.

Don Manuel de Ixoa, Palomba atyja, e leányán kivül még számos új névvel
szaporítá nemcsak a keresztyén világot, de mint a rossz világ mondja,
még a zsidót is, s különösen sokat tudott suttogni a hír arról a
leleményességéről, a mivel a megunt nőket egymás után hagyta menni – az
örökkévalóságba.

Utolsó előtti nejét – ez volt az ötödik, – épen a máglyára küldé. A nő
varázsló volt és eretnek. Kegyes férjnek ily bűnt nem szabad házánál
eltűrni. A gonosz világ nem átallta azt az indokot is rá keresni, hogy
az ifjú nő szemei nagyon sokszor találkoztak egy szép ifjú zsidó lovag
szemeivel, a kit Don Peixotonak híttak. Az igaz, hogy Don Yaime, e nő
fia, későbbi időkben nagyon felötlően emlékeztetett arczvonásaival Don
Peixotora, a mi, mint tudva van, onnan ered, ha a nők valakit nagyon
megcsodálnak.

Hatodik nejétől született Palomba. Ez a hatodik olyan szerencsés volt,
hogy leánya születésekor meghalt.

Donna Palombát gyermekkorától fogva kolostorban nevelték, s onnan csak
akkor hozták ki, midőn Don Alfonzóval oltárhoz kellett járulnia.

Ez akkor történt, midőn Transtamare Henrik a trónra lépett. Donna
Palomba a kolostorból egyenesen az alta viajai vár falai mögé vándorolt,
még pedig zárt és lefüggönyözött öszvérhintóban, hogy még a tájat sem
láthatta, melyen keresztülvitték.

Két esztendő telt le, hogy don Calatayud híven megülte fogadását alta
viajai várkastélyában, hogy onnan le nem jön addig és meg nem nézi a
hatvankét templomos Madridot, a míg Transtamare Henrik fog ülni Castilia
trónján.

Henrik király pedig nagyon jól ült azon a trónon, és senki sem
háborgatta őt rajta.

Egy este, Don Manuel de Ixoa hálószobájának a falán háromszor
megkopogtatták a táblát. Titkos folyosó rejtekajtaja volt ott, melyet
csak hárman ismertek, Don Manuel, a fia, Don Yaime, és a veje, Don
Alfonzo.

Don Manuel és Don Yaime együtt voltak a szobában. Ki lehet tehát a
titkos kopogtató?

Don Manuel maga sietett fölnyitni a rejtekajtót. A keményfa-táblázat egy
koczkája fölemelkedett s a ki belépett rajta, senki sem volt más, mint
maga Don Alfonzo.

A két férfi bámulva szegzé rá szemeit.

Don Manuel gúnyos dölyffel fogadta vejét:

– Transtamare Henrik még mindig király.

– Tudom, felelt az érkezett s széles kalapját még mélyebben húzta
szemébe, köpenyébe még jobban beburkolózott s leült a kandalló elé egy
karszékbe.

– Ön arra esküdött, Don Alfonzo, mondá neki Don Manuel, hogy nem fogja
addig lépteinek hangját hallani Madrid, a míg Henriket királynak híják
Castiliában.

– Ki hallotta, hogy esküdtem?

– Mi ketten.

– Önök nem mondják ezt tovább.

– A szentekre esküdött ön.

– Azok nem szólnak senkinek.

– És kardjára.

– Annak a markolata az én kezemben van.

– Apja hamvaira esküdött.

– Ki tudhat e felől bizonyost? Hátha nem is ismerem? Egyébiránt teszek
róla, hogy lépteim hangját ne hallják Madridban, zsellyeszékben fogom
magamat hordatni.

Don Manuel nevetett. Nem hizelgésből tette.

– De nem jöttem én ide enyelegni, kiálta fel daczosan Don Alfonzo, s
felugrott helyéből és lecsapta kalapját, szabadon hagyva arczára, nagy
kopasz homlokára sütni a kandalló világát. Mikor egy spanyol nemes az
arczába sütő világosság előtt megvallja: én megszegtem adott szavamat,
akkor nagy dolognak kellett vele történni. De megszegtem volna azt, ha
Salamon pecsétjével lett volna is lepecsételve s ha halva volnék is,
fölkelnék a kriptából, hogy bejőjjek Madridba. Hallgassatok rám, mi
történt velem, s aztán itéljetek: megtöri-e a történet az adott szavat?

Don Alfonzo aztán így kezdett mesélni:

– Jó két öles a fal, mely alta viajai váramat köríti, s kivül rajta még
két öl mély az árok, tele hegyes sánczkarókkal, sok szaraczént és
francziát látott az megszégyenülve visszavonulni.

– Nem hagyhatnád a kérkedést máskorra?

– Igaz. Tehát csak azt mondom, hogy váram fala elég magas, váram árka
elég széles. S én várfalam erkélyén, a hol reggelenkint a kastély őreit
szoktam kürttel költögetni, ezelőtt negyed nappal a párkányzaton, mely
alig tenyérnyi széles, egy tökéletes lópatkó nyomot találtam. A párkány
poros volt, a patkónyom egészen volt rajta. Hogy jöhetett oda ez a
lópatkó-nyom?

Erre a kérdésre bizony egyik úr sem tudott neki felelni.

Don Alfonzo folytatá:

– Tegnapelőtt, midőn ismét az erkélyre lépek, korán hajnalban, midőn még
mindenki alszik, egy teve-lábnyomot találok a párkányzaton. Azon éjjel
eső esett; a sáros lábnyom tökéletesen kivehető volt. Hogy jött oda ez a
teve-lábnyom?

Azzal sem szolgálhattak neki.

– Ma reggel pedig, kora szürkületkor, egész éjjel esvén a hegyek között
a hó, az erkély párkányán egy madár lábnyomot találtam.

– Már az könnyen odamehetett, szólt bele Don Yaime.

– De nem valami apró repülő madár lábának a nyoma volt az, hanem valami
óriási gázlóé; inkább hasonlatos a sárkány lábnyomaihoz, vagy a
milyennek a sátánt festik, hosszú körmökkel, széles talppal, emberi
arasznál kétszerte nagyobb csapákkal. Hát ez mi volt?

Don Alfonzo nem hagyta sokáig találgatni, hogy mi lehetett a rejtélyes
madár? az arab Roch? az ősrómai Stymphalida? a pogány griff? vagy az
orthodox sárkány? hanem folytatta a regét.

– A mint erkélyemről a váramhoz vezető útra letekinték, íme, folytatását
látom vala azon óriás madárnyomoknak az éjjel esett friss havon. Két-két
ölnyire egyik nyom a másiktól. Akkora lépések, a mekkorákat semmi
ismeretes állat tudtomra nem szokott lépni.

– A sátán volt! rebegé Don Yaime.

Don Alfonzo kardjára csapott.

– Egy Don Calatayud semmi élő teremtéstől meg nem retten! Láttam, hogy a
lépések jobbról jöttek s balfelé távoztak; nem szólék senkinek
csatlósaim közül: vevém kopjámat és kézíjamat s elindulék egyedül a
madárnyomok után. Nekem rendes négy lépést kelle tennem, míg egyik
nyomtul a másikig elértem. A nyomok levezettek az erdőbe, az erdőből az
irtványba, az irtványból a pagonyba, a pagonyból a vízmosásba, onnan
megint fel a hegytetőnek, a hegytetőn aztán egyszerre átváltoztak
lólábnyomokká, s mint ilyenek végkép elenyésztek előttem a harasztban.

– Ez valóban csodálatos történet! jegyzé meg Don Manuel, ujjait a
szenteltvíz-tartóba mártva s bűvrontó cseppeket fecskendve maga körül.

– Hallják önök tovább. Azon a helyen, a hol a madárnyomok átváltoztak
lónyomokká…

– Kétlábú volt? kérdé Don Yaime.

– Nem az, közönséges négylábú, vasalt patájú állat volt. Tehát azon a
helyen egy összehajtott pergament találtam, egy nyillal keresztülszúrva,
s e pergamentre kivül saját czímemet irva: Don Alfonzo de Calatayudnak.
Ime, a pergamen itt van erszényemben. Halljátok, mi van bele irva? «Don
Alfonzo de Calatayud! neked van egy szép leányod: Donna Palomba. Én
szerelmes vagyok szép leányodba, Don Alfonzo, s kérlek az atochai
szűzre, add nekem őt feleségül. Áldjon meg a nostra senora del Puerto.
Legalázatosabb szolgád: Chinchilla herczeg.»

E névnél elnevette magát Don Yaime. Don Manuel szigoruan tekinte rá s
leűzte arczáról a mosolygást.

– Ki az a Chinchilla herczeg? szólt, feltartva kezében a pergament, Don
Alfonzo. Én ismerem Castilia, Estremadura, Asturia, Valencia, Andalusia,
Navarra és Arragonia minden főnemeseit, mert egy sincs, a kivel baráti
poharat ne ürítettem, vagy ellenséges kardcsapásokat ne váltottam volna,
de Chinchilla herczegnek hirét sem hallottam soha. Nálam megvannak nagy
pergamen könyvben, a mit egy öszvér el nem bir a hátán, Spanyolországban
és Portugáliában, a Baleari és Canari szigeteken, Alhucemas, Melilla és
Zafarin szigetein lakó valaha élt és élő nemeseknek nevei festett
czímereikkel egyben; de ezt az ördöngős nevet nem találom közöttük. Ki
az a Chinchilla herczeg? A ki nekem, Calatayud grófnak azt meri írni,
hogy feleségemet leányomnak nézi, s tőlem: a férjtől, forma szerint
megkéri a kezét tulajdon hitvesemnek? Azért jöttem be Madridba, hogy ezt
az embert megöljem! És bejöttem volna, ha az égre volna is irva
astrologi jegyekben az a fogadásom, hogy nem jövök ide soha, s
valamennyi csillagásza Európának egyszerre olvashatná a megzavart
aspectusokból, hogy Don Calatayud, életében először, megszegte szavát!

– Tehát ön is Chinchilla herczeget keresi? szólt Don Manuel veje urához.

– Más is keresi talán?

– A hol csak Castiliában féltékeny férjek és szép asszonyok vannak. Szép
asszonyok keresik szemeikkel, haragos férjek kardjaik hegyével s míg
valószinű, hogy a szép asszonyok meg is találják, a bolond férjek
hasztalan szurkálnak utána az üres levegőbe.

– Ki ez a Chinchilla herczeg?

– Igen hatalmas ember, igen gazdag ember és igen szép ember.

– Ön ismeri őt?

– Mindenki ismeri Madridban.

– S nem tudja senki megölni?

– Nem, mert nem látta még senki.

– Nem látták s mégis ismerik?

– Mint az ördögöt; azt sem látta senki, a munkái után mégis ismeri.

Don Alfonzo most egészen eltévedt ebben a talányerdőben.

– Lássa Don Alfonzo, szólt bele most Don Yaime. Ez az ön története nekem
nagyon kedvező időben jön.

– Elment önnek az esze, Don Yaime?

– Sőt inkább! A madridi öreg lovagok most ezért az átkozott Chinchilla
herczegért valóságos párharczot viselnek a fiatal lovagokkal. Valamennyi
ifju, deli termetű lovag gyanujok tárgya lett s keresik rajtunk
tűzzel-vassal Chinchilla herczeget. Engem már három kegyetlen hidalgó
kerülget azzal a fenyegető szándokkal, hogy előteremtse belőlem
Chinchilla herczeget. Hiába esküszöm nekik a legszentebb szavakkal, nem
hisznek. Ha egy szalagot meglátnak a mellemen, egy keztyűt a kalapom
mellett: hat sértett férj ólálkodik utánam, előfognak, fakgatnak, kitől
kaptam? kivallatják velem, melyik donnánál jártam érte? s engem
minduntalan abba a kellemetlen helyzetbe hoznak, hogy vagy sorba kell
velük verekednem, vagy bizalmasan megsúgnom kinek-kinek szívhölgyem
nevét, a mi nagyon boszantó egy lovagra nézve.

Don Yaime kondorhajú, vastag szemöldökű ifju volt; akarta volna mutatni,
mennyire boszantja őt az, hogy a hirhedett szívrablónak őt gondolják, s
magában mennyire meg van elégedve azzal az öntudattal, hogy ez a gyanu,
az ő daliás alakját tekintve, születésére nézve ha nem törvényes is, de
természetes.

– De hát az én kérdésemre mért nem felel ön, Don Yaime? Én nem kérdeztem
öntől azt, hogy mit mondanak a hidalgók az ön kalapja mellé tűzött
keztyűkre, s a vállára kötött harisnya-szorítókra?

– Hát mit?

– Azt kérdeztem öntől: elment-e önnek az esze, Don Yaime, midőn azon
botrányt, mely rajtam történt, kedvező időben jöttnek nevezni
bátorkodik?

– Értem: rám nézve kedvező időben. Mert ha megtudják a dühödt férjek, a
kik most őrülten szaladgálnak Madrid utczáin, mint szoktak máskor
kánikula idején a veszett ebek, hogy Chinchilla herczeg saját testvérem
ellen is ily kárhozatos merényleteket kohol, akkor rögtön fel lesznek az
iránt világosulva, hogy mégsem én vagyok Chinchilla herczeg.

– Megtudják? kiálta fel Don Alfonzo haraggal; kitől tudhatná meg egész
Madrid, a mit csak mi tudunk hárman?

Don Manuel megnyugtatá e felől.

– Bizony megtudják azt, Don Alfonzo. Mert a negyedik, a ki tud felőle,
Chinchilla herczeg, ott hirdetteti ki kalandjait, a hol egész Madrid
hallja.

– De én a legelsőt, a ki felőle beszél, megölöm!

– Ah, Don Alfonzo; ne vélje ön azt, hogy Castilia veszett férjei, a kik
Don Yaime szavaként úgy szaladgálnak az utczán jelenleg, mint
kánikulában a víziszonyos ebek, épen csak arra vártak, hogy Don
Calatayud Alfonzo lejőjjön a Sierra Guadarama gesztenye-erdejéből a
végett, hogy egy gúnyolódó nyelvet elhallgattasson, ha az ellen a nyelv
ellen karddal lehetne hadakozni. Ön azzal, a ki köznevetséggé fogja
tenni esetét, nem verekedhetik.

– Miért nem?

– Mert nem lovag.

– Jó. Neki ajándékozom san christoforói váramat, jószágommal együtt;
átruházom rá arragoniai nemességemet, a mit úgy sem hordok czímeimben, s
akkor ő is lovag lesz.

– Még akkor sem verekedhetik ön vele, Don Alfonzo, mert ez alacsony
teremtmény – a király bolondja: Ninifa.

Don Calatayud keményen meg volt ütve e szó által, de mégis csak megállta
helyét.

– Még ilyen hitvány vér, az igaz, hogy nem volt a kardomon. De legyek
hát én még nagyobb bolond. Megverekszem a bolonddal.

Don Manuel csóválta a fejét.

– Mégsem fog ön vele verekedhetni, Don Alfonzo, mert az az emberiség
salakja egy szerecseny, egy fetishimádó, egy hitvány kutyalélek.

– És én nem bánom, ha hím majom is; megölöm! ordítá Don Alfonzó s félig
kirántá kardját.

– Hiszen épen az a legnagyobb hátrány, Don Alfonzo, hogy ez a nyomorult
állat, ez a Ninifa nem férfi, hanem leány; mert bizony mondom önnek,
hogy ha férfi volna, ha majom volna is, de hím volna: rég kioltották
volna az életét Castilia lovagjai s nem vártak volna Don Alfonzo de
Calatayudra, hogy alájőjjön altaviejai várából egy szemtelen gúnyolódó
vérét kiontani.

Don Alfonzo de Calatayud, mint vert ember, taszította vissza kardját
hüvelyébe.


II.

Még akkor az arab regevilág napja aranyozta be Spanyolországot.

Szaraczén kalifák uralkodtak a félsziget felén, összeszőve harczaik
történetét, játékaikat, szerelmeiket a spanyolokéval.

Araboknál volt a tudomány, a művészet, a poézis. Ők építették a tündéri
pálmaoszlopos csarnokokat, ők énekelték a bűvösbájos románczokat, mik
épen olyan sokáig fenmaradtak, mint azok az oszlopcsarnokok.

Nem voltak idegenei többé annak az országnak; királyai, mívelői voltak,
s úgy éltek abban a keresztyénekkel, mint egy testben két lélek.

Annyi király egy félszigeten, a mennyi egész Európában összevéve.

A mór szokások átlopóztak a nép mulatságaiba. Még akkor az
erkölcsnemesítő czivilizáczió nem hozta be a bikaviadalt, s a
vitézjátékokat nem izlelte a spanyol nemes, kinek, ha kedve támadt
lándzsát törni tréfából valakivel, csak a szomszéd város faláig kellett
ellovagolnia, hogy hasonló készségű ellenfélre találjon. Nem vitték ezt
a mulatságot a czirkusba.

Henrik király udvarában mór bohóczok mulattatták a nemes hölgyeket és
urakat, minőket Marokkóban tanítanak ki, gyermekkoruktól bohócznak
nevelve, aczélizmokkal, villámtréfával; a kik hat öles sima rúdra
felmásznak, míg a rúd végét a másik bohócz övébe dugva tartja, kik
elhajítják magukat a lóbált kötélen, s a szinkör egyik végétől a másikig
repülnek, kik köröskörül leszúrt hegyes kardok között bukfenczeket
vetnek, kik eleven piramidokat képeznek egymás vállára állva, melynek
hegye alant van, a társait emelő óriás; kik mérges kigyókat
tánczoltatnak, zeneszóra kényszerítve őket egyenesen fölállni; kik tudós
zöld madárkákat csatarendbe állítva, harczjátékot intéznek a szelid
viadorokkal; s közbe vidám tréfákat szórnak a nemes urak közé, miktől a
szép hölgyarczok itt-ott el is pirulnak még. Van köztük, a ki a sokhúrú
arab lanton csodaszép arab románczokat tud elverni, s más, ki csengő
hangon azokat elénekli. A szép dalokat utánok dalolja a nép az utczán.

De mindannyin túltesz a király kedvencz bolondja, Ninifa.

Ninifa leánynak született.

Mindannak, a mit e szóban szépnek, kedvesnek, óhajtottnak ismerünk,
Ninifa összesített ellentéte.

Arcza fekete és rút; ha mosolyog, valóságos ördög. Karjai hosszúk és
izmosak; széles válla, kurta nyaka van. Hangja vastag és recsegő. Tréfái
olyanok, mint a nyolczszemű marása.

Épen azért kedvencze mindenkinek, a kit még meg nem mart.

Minden vasárnap este közjáték van a buenretirói királyi palota kertében,
hol a király a grandokkal fedett mennyezet alól nézi az arab bohóczok
előadásait, míg a nép a szinkör nyitott felén tölti meg a sorompókat.

A játék végén szokott Ninifa előjönni; minden alkalomra tart valami új,
meglepő erőmutatványt, s annak a végén veszi a mandolinját s elkezd
rajta egy legújabb keletű románcz dallamot verni, melyben aztán a tréfás
szöveget is elénekli, a minek rendesen az a csintalan tartalma, hogy
Chinchilla herczeg hogy szed rá egy féltékeny férjet, a ki addig őrzi a
nejét, míg merő elővigyázatból elveszti.

A nép nevet a bohó történetnek, eltanulja azt dallamával együtt; hanem
az úri páholyrend mennyezetei alatt rendesen egy-egy hallgató nem nevet,
a ki a mese által találva érzi magát, s átkozódva keresi szemeivel az
átelleni sorok közt: vajjon melyik lehet az a Chinchilla herczeg?

A Chinchilla herczeg egészen népszerű alak már. Úgy beszélnek róla urak
és parasztok, mint a legjobb ismerősről. Chinchilla herczeg bőkezű,
ajándékozó; Chinchilla herczeg gavallér, nagylelkű; Chinchilla herczeg
szerelmes és szeretetreméltó, minden szép asszonynak titokban imádója,
és oly soknak imádottja, és Chinchilla herczeg a mellett vitéz és bátor,
ki ha kelepczébe jutott, ki tudja magát vágni karddal; bástyákra mászik,
mint a menyét; fut mint a paripa; úszik, mint a gyílk s sziklákkal
hajigál, mint a titánok.

Ki ne szeretné Chinchilla herczeget ismerni?

Hiszen vannak, a kik őt bizonnyal ismerik; hanem azok nem árulják el. A
nők.

És ezért futkosnak az utczán a madridi féltékeny férjek, mint a kiket a
nyolczszemű megmart; halálra keresve azt a láthatatlan férfit, a ki
minden zárt ajtón keresztül-kasul jár és a kit nem lehet megkapni sehol.

Hogy a tréfa tökéletes legyen, a király úgy tesz, mintha haragudnék
érte. Mielőtt a népmulatság megkezdődnék, a királyi hirnök trombitaszó
mellett hirdeti ki, hogy a gonosz szátyár Ninifa e diszes társaságból
kitiltatik, nehogy rút nyelvével új botránykozást okozzon; a sorompóknál
vigyázó őrök utasíttatnak, hogy őt be ne ereszszék, sőt ha megjelenni
bátorkodnék, ellenében kopjáik megfordított végét használni
serénykedjenek. Hasonló czélból az egész szinkör tíz lábnyi magas
palánkkal van körülfogva, a palánk széle keresztbeálló vasszegekkel
felboronázva, hogy a gonosz lopva se jöhessen be sehol, Chinchilla
herczegről mesélni.

A játék végén aztán mégis rendesen ott van Ninifa, minden alkalomra más
meg más cselt találva ki a bejuthatásra. A mór zenészek sipolnak,
trombitálnak, ütik az öreg dobot, egy intésre elhallgat minden hangszer,
hanem az öreg dob még azután is dobol, hogy nem ütik; a nép kaczag,
rémül, boszorkányt kiált, míg egyszer keresztülszakad a dob s kidugja
rajta a fejét Ninifa s elkezdi dalolni, hogy mit csinált Chinchilla
herczeg Don Caracassal, ki rézpánczélba öltöztette nejét s a pánczél
kulcsát mindig magával hordozta.

Máskor megint állatszelidítők mutogatnak tanult hiénát, ki irni, olvasni
tud; idomított krokodilust, ki szájába adott zablával lovagot visz a
hátán; egyszer aztán a nilusi szörny feláll a két lábára, s elkezdi
énekelni, hogy Chinchilla herczeg hogy ásat kincset arab mágusz
jóslatára a fukar Don Coriandóval s míg az a reves fa tövében a föld
közül válogatja a penészes tallérokat, az alatt Chinchilla Don Coriando
legdrágább kincsét rabolja meg.

Sőt arra is képes a bohócz, hogy a játék kezdete előtt elásatja magát a
szinkör homokjába, s mikor már azt hiszik, hogy sehogy sem képes
bejutni, kiemeli fejét a föld alól, lerázza magáról a homokot s
folytatja a történetet Chinchilla herczegről, meg Don Barbusio három
leányáról, kik mostoha apjukat felváltva teszik bolonddá, azzal, hogy
Chinchilla herczeg ellen lesbe állítják.

Azon a szombat napon, melyen Don Alfonzo is elviteté magát
gyaloghintóban a buenretirói palota játékszinéig, hogy ipa és sógora
páholysátorában meghúzva magát, e végzetes bohózatot végignézze, szinte
ki volt hirdetve trombitaszó mellett, hogy az a szemtelen, veszett,
kigyótajtékos nyelvű szörnyeteg, a Ninifa bolond, e diszes társaság
körébe sem az ajtókon, sem a sorompókon be ne eresztessék, se boros
tömlőben, se üreges hangszerekben, se vadállatok bőrében magát be ne
csempészhesse, mire nézve az őröknek szigorú parancsolat osztaték a
kapukon kivül.

Ezuttal is meg volt felőle győződve mindenki, hogy azért Ninifa még is
csak itt lesz, mikor híják.

A köznép, melynek nagyon tetszett ez a mulatság a nagyok rovására, a
bohócz mutatványok végén hangosan szokta a kedvencz szörnyeteget
követelni.

Ezen a napon különösen zajos jelleme volt a tisztelt alsóbbrendű
közönség magaviseletének. Összeesett a nap a mézeskalácsosok
szabadalmával, kik védszentjük nevenapját ülték, s az elfogyasztott
méhser követelővé tette a polgár urakat. Aztán a király sem volt jelen
ma; még reggel tudatta az alcadeval, hogy ma nem fog eljöhetni. Máskor
az ő jelenléte kissé fékezni szokta a népkedélyt. Ehhez jött még az is,
hogy nehány mutatvány rosszul sikerült; a karómászó alatt eltörött a rúd
s azt félholtan vitték el a térről, a hogy megütötte magát; a kigyók
semmi éneklésre sem akartak tánczolni, s a bohócz-troubadourok olyan
nótákat énekeltek, a miket már százszor hallott minden ember. Egy tudós
madár pedig azt az oktalanságot követte el, hogy elrepült s nem hagyta
magát többé megfogni.

A felséges nép magas elégedetlensége a mutatványok végén tetőpontjára
hágott; elkezdtek Ninifa után kiáltozni.

– Jöjjön Ninifa! Pokolba a bűvészekkel! Nekünk Ninifa kell! Halljunk
Chinchilla herczegről valamit.

A czeremóniamesterek, a heroldok és alguazilok hasztalan csitíták a
lármázókat, hogy ne lármázzanak, azzal is csak a lármát szaporíták.

A mennyezetes erkélyek uraságai is hallgatag egyezésüket látszották adni
e követelő zsibajhoz.

Ninifának azonban nem szabad bejönni. A tekintélyes alcade mozdulatlanul
ül az üres trón melletti emelvényen, s fejét rázva a hangos követelésre,
két összevont szemölde ijjából mérges nyilakat lövöldöz a sorompók
közönsége felé.

Ekkor egyszerre a palánkon kivül nagy lárma kerekedik; kaczaj, kiabálás,
ujjongó rivaj s mikor már a jó rend fenekestől felfordulni látszik,
hirtelen belép a magas palánkon keresztül egyetlen nagy lépéssel egy
óriási gólya.

Egy valóságos hű képviselője az eszterág családnak, fekete-fehér
tollazattal, piros csórral, piros lábakkal, hanem erősen nagyított
idomokban; feje és dereka akkora, mint egy emberé s lábai a termetnek
megfelelő arányban szabvák; az egész madár három ölet megközelítő óriási
szörnyeteg.

E nagy madár sajátságos fölléptére a népzaj rögtön kiváncsi zsibongássá
lohad le; ebből valami új tréfa lesz! A gólya hosszú léptekkel járja
körül a szinkört; egyik lépésétől a másikig egy lóugrás.

Don Yaime megtaszítá könyökkel Don Alfonzót.

– Ez a te madarad!

A gólya a királyi erkélyig lépdel, s miután félszemmel, madarak módjára
bepislantott és meglátta, hogy a király nincs jelen, nagy szomorúan
félreszegte a nyakát s elkezdett kelepelni, mint szokta a gólya, ha
előveszi a búskomorság.

Az alcade úr azonban úgy gondolá, hogy ő nem azért ül ott, az üres trón
alatt, hosszú fehér bottal a kezében, hogy neki egy gólya, bár milyen
nagy gólya legyen is, az orra alá kelepeljen, s felállván helyéről, igen
erélyesen kezdé követelni a csoda madártól, hogy rögtön igazolja
kilétét, jelenlétének okait és jogosultságát, nemkülönben aziránti
mentségeit, hogy merészkedett a magas palánkon egy lépéssel keresztül
lépni?

A gólya, fajának sajátságos hunyász hidegvérével engedte fejére omlani a
hivatalos kérdőpontok özönét, az alatt fejét behúzta két szárnya közé, s
nagyobb igazság kedvéért még az egyik lábát is felhúzta szárnya alá, és
így állt féllábon a haragos alcade előtt.

Mikor aztán az alcade kilármázta magát, a gólya eltátotta a csorra két
részét. S a mint a gólyafej ilyenformán kétfelé nyilt, a szétnyilt csorr
között Ninifa fertelmes pofája vigyorgott elő.

– Hohó Ninifa, ordított egyszerre a népség. Itt van Ninifa! Derék
Ninifa!

Az alcade azonban még mérgesebb lett e fölfedezésre s parancsot adott az
alguaziloknak, hogy dobják ki ezt az átkozott madarat a szinkörből, a
miből aztán tökéletes mulatság fejlődött ki a csőcselékre nézve,
minthogy Ninifát semmiképen meg nem tudták szorítani az alguazilok;
hosszú lábaival keresztül-kasul lépkedett a fejeiken át; egyet, a ki meg
akarta a lábát fogni, úgy felrugott, hogy az szétnyult, mint a béka, s
Ninifa még azt a tréfát is megtette vele, hogy a csorrával át kapta
derékon, mint gólya a békát, azzal fenyegetve, hogy lenyeli.

Végre, hogy lovas fogdmegek is kezdték üldözőbe venni, hirtelen
föllépett a népkarzat mellvédére, s ott két lábát a két sorompóra téve,
lekaczagott üldözőire, a kik a népsokaság közül már nem vehették ki a
bohóczot.

Ninifa ott állt a nép feje felett.

Úgy tapsoltak neki, mint egy diadalmas hősnek.

És most mit csinál Chinchilla herczeg?

Hahaha! Chinchilla herczeg?

Ninifa elővette egyik szárnya alól a mandolint s elkezdte rajta azt a
csintalan dallamot verni, melyen Chinchilla herczeg kalandjait szokta
énekelni.

– Most figyelmezz oda, mondá Don Manuel veje urának.

– Ki akarja hallani Chinchilla herczeg és hű gólyája történetét a
százszemű Don Argoszszal? rikácsolt boszantó éles hangon a bohócz.

– A gólyát és a százszemű Don Argoszt! ordítá egyszerre ezer meg ezer
hang a sorompókon. A sátormennyezetekben aggódva gondolák sokan, vajjon
melyikünk lesz ez a Don Argosz?

A bohócz a legkellemetlenebb rikácsoló hangon, melyet valaha nőtül
származott vadállat hallatott, kezdé el az új románczot:

  «Manzanares kék vizébe
  Hullatják a jázmin bokrok
  Illatos virágaik.
  Manzanares kék vizébe
  Mártogatja fehér lábát
  Az apácza. Hahaha!

  Manzanares kék vizében
  Tolvaj pontyok elkapkodják
  A fehér virágokat.
  Tolvaj mór jön csónakával
  És a vizből elragadja
  Az apáczát. Hahaha!

  Sír a lányka és siratják; –
  Csak tanitvány vala ő még;
  Milyen angyalt veszt az ég!
  Mór nevet. Majd megtanitják
  Őt szeretni! Milyen angyalt
  Nyert a földnek! Hahaha!

  De meghallja a sikoltást
  Hős lovag Chinchilla herczeg
  És meglátja a leányt.
  S szól: e drága kincs sem égnek,
  Sem pokolnak igy ne jusson!
  Hanem nekem. Hahaha!

  Nyolczan voltak a berbérek,
  Mind erős, kemény kalózok,
  És Chinchilla egyedül.
  Csónakon ők, ez lóháton
  És elkezdte őket üzni
  Hős Chinchilla. Hahaha!

  Vizközépen utólérte
  A kalózt jó lova hátán;
  A rabló nevette csak;
  A ki vizen csónak ellen
  Lóháton jösz hadakozni,
  De bolond vagy! Hahaha!

  Hős Chinchilla dárdarudját
  Csónak oldalába döfve
  Felfordítja a kalózt.
  Nyolcz rablót ott hagyja veszni,
  S kihalászsza kengyelébe
  Az apáczát. Hahaha!

  A reszkető szép leánykát
  Betakarja köpenyébe
  Úgy szállítja vissza őt.
  És hazáig nedves haját
  Hogy száradjon, melengeti
  Csókjaival. – Hahaha!»

A sokaság a refraineknél utána nevetett a bohócznak.

Don Alfonzo azt sugá Don Manuelnek, hogy még idáig a botrány nem valami
nagyon nagy.

Mikor azonban a bohócz egy perczre megállt, hogy hangszerén egy húrt
újra felajzzon, egy türelmetlen hang onnan a lába alól felkiáltott
hozzá:

– Hol van már Don Argos? Halljunk Don Argosról!

– Mindjárt jön! Tréfálkozék magas álláspontjáról Ninifa s folytatá a
románczot:

  «Don Argos százéves ifjú,
  Neki minden tagja száz:
  Keze, lába és szeme.
  Százlábu az ütközetben,
  Százkezű az osztozásnál
  A Don Argos. Hahaha!»

Don Alfonzo itt már kezdé csinyján érintve találni gyönge oldalait.

  «A megmentett szép leánynak,
  Kit neveltek szűz apáczák,
  Vőlegénye Don Argos.
  Eljön érte, el is viszi,
  És azontúl, nejét féltve,
  Százszemű lesz. Hahaha!

  Őrzi szemmel, zárja kulcscsal,
  Várat épittet körüle,
  S maga benne a kapus.
  Halálhirét hireszteli
  S meggyászolja, csakhogy senki
  Ne keresse. Hahaha!

  Don Argos az egérlyukra
  Is féltékeny; hátha onnan
  Jön elő a csábitó?
  Don Argos még a madárra
  Is gyanakvó, hátha az hord
  Izenetet? Hahaha!

  Meglát egyszer bástya ormán
  Éjjel esett hóba nyomva
  Óriás madárnyomot.
  Ragad íjat, puzdrát, kopját
  És megindul üzni-verni
  A lábnyomot. Hahaha!»

A három lovag összenézett. Erre a történetre már csakugyan rá lehet
ismerni.

A bohócz fertelmesül fintorgatta rút pofáját madár köntösében,
szétnyitott gólyacsorra közül, mintha öntetszőleg dicsekednék vele, hogy
szép dolog ilyen nagy madárnak lenni.

Közbe-közbe egy kicsit kelepelt is.

Azután gúnyos orrhangra csufitva dalát, folytatá:

  «S mig az nyomot üldöz, addig
  Hófehér hölgygyel beszélget
  A Chinchilla herczege.
  S mire hazatér Don Argos,
  Nemcsak százszemű, hanem már
  Százszarvu is. Hahaha!»

A csőcselék durva hahotája követte végszavait, mire a bohócz, hogy
senkit kétségben ne hagyjon a felől, ki lehetett az óriás madár, mely
Don Argost megtréfálta, lehoppant a magas korlátról a szintérre, s újra
kezdé a hajhát a kergető őrökkel, a kik elől végre ismét egy lépéssel a
magas kerítésen keresztül kimenekült.

A három sennor arczán nem lehetett észrevenni semmi felindulást, midőn
sátorukat elhagyták, hogy hordszekereikbe ülve, hazavitessék magukat.
Pedig a gúnyhahota még az utczákon is követte őket, s az átkozott
refrainet már széltére dalolták az öszvérhajcsárok: «Százszarvú lesz,
hahaha!»

Szótlanul találkoztak ismét Don Manuel kastélyában. Nem kérdezősködtek
tovább, nem magyarázták odább a történetet. Mind a három hallgatott
róla.

Ily arczulverő gúnyra szavakkal beszélni nem lehet.

Mind a hárman parancsot adtak lovászaiknak, hogy nyergeljenek. Egyik sem
mondta a másiknak, hová készül? Egyik sem kérdezte a másiktól, merre
indul? Hanem a mint esti angelus-csengetéskor a toledói kapu bezáratott,
egymásután rövid időközökben kopogtatott azon három lovag, kik még az
éjjel készültek Madridból útra kelni. Azok voltak Donna Palomba férje,
apja és testvére.

Mind a három lovag az alta viajai vár felé vezető útra tért. Legelől
haladt Don Calatayud Alfonzo, utánna Don Ixoa Manuel, leghátul Don Ixoa
Yaime. Ezer-ezer lépés lehetett közöttük. Egyik sem várta be a másikat;
egyik sem iparkodott az előtte menőt elérni; ügetett mindegyik magára.

Illik-e ez?

Hárman egy ellen! Három férfi egy nő ellen! Három fegyveres, haragos
férfi egy gyönge, reszkető asszony ellen!

Donna Palomba úgy hasonlított névtársához, a galambhoz! Olyan fehér,
mint a galamb, olyan szelid, mint a galamb, olyan félénk, mint a galamb.

Mint gyermek, kegyetlen apa házánál nevekedve, kinek holtát csak dajkája
titkolt könyeiből találgathatá; mint szűz, szigorú zárdanők szemei előtt
remegve; mint nő, féltékeny, kiégett keblű férj tekintetétől kinozva
untalan.

Egész lénye egy álomkép szende jelensége, melyre elég felnyitni a szemét
az álmodónak, hogy eltünjön előle. Talán egy erős szóval is meg lehetne
ölni? egy keserű gondolattal is megszakíthatnák a szivét? egy
rémtekintet is elég volna, hogy őt a túlvilágra rebbentse át?

Minek jönnek ellene méreggel és karddal?

Három haragos férfi egymásután lép be a szép halvány nőhöz, a férj, az
apa és a testvér.

Donna Palomba úgy fél mind a háromtól.

Az apa oly kegyetlen, a testvér oly szivtelen, a férj oly féltékeny!

– Donna Palomba! szól Don Ixoa Manuel. Mi önnek birái vagyunk. Ön
meggyalázta mindhármunk nevét. Ön itéletet fog tőlünk hallani.

A fehér hölgy még halaványabb lett; minden arcz, melyre tekinte,
villámokat lövelt szemébe; minden szív el volt előle zárva. Egyedül,
annyi haragos férfi ellen! egy gyönge galamb annyi oroszlán ellen!

– Feleljen ön, szólt Don Manuel, ki volt azon férfi, a kivel ön
találkozott az alatt, míg Don Alfonzo, önnek férje, kastélyából ördögi
cselszövénynyel elhagyta magát csalogattatni?

Donna Palomba meg volt némulva; egész teste, szive utolsó idegéig
remegett, még lelke is remegett, mintha érző anyag volna, a hogy remeg a
tüneményes délibáb.

Most Don Alfonzo szólalt meg, elővonva palástja alól kardját, s egy zárt
kristályüvegcsét sötétzöld smaragd nedvvel.

– Donna Palomba! Castiliában jogot adott Isten a férjeknek hűtelen
nejeiket megbüntetni; és ha nem adott volna, ők maguk vennék maguknak
ezt a jogot. Ön egy férfit ismert, mielőtt hozzám nőül jött volna. Önt
egy férfi szabadítá meg rabló mórok kezéből. Ki volt ez a férfi? Önt
újra fölkereste e férfi s ön nem kerülte ki tekintetét. Ezért a
tekintetért meg kell önnek halni, Donna Palomba. Ime a kard és a méreg.
Melyiktől irtózik kevésbbé? melyiknek adja meg magát?

Hideg vas és égető méreg! Oh hogy választhatna közülök a szegény
reszkető asszony!

Az apa kegyetlenül hagyta rá:

– Úgy van! válaszszon!

Nem is kérdik tőle, igaz-e a mivel vádolják? Nem is várják, tud-e
valamit mentségére felhozni? Már el van itélve. Csak a halál nemei
között válogathat.

A szegény gyönge nő szeretne odaroskadni apja lábaihoz, de mit használna
az érczszobor térdeit átkarolni? mit használna ennek mondani: irgalom!
védelem!

A büszke nemes urakat arczulcsufolták a piacz közepén; lehet-e irgalmat
várni tőlük?

Donna Palomba kétségbeesetten nézett majd egyik, majd másik férfi
arczára; végre Don Yaime odalépett hozzá és megfogta kezét.

– Légy nyugton, hugom, szólt hozzá, én majd megszabadítlak.

Donna Palomba belekapaszkodott testvére kezébe s azt hitte, hogy ez
mégis védni fogja őt.

– Minket vérig sértének, nekünk becsületünket vérrel kell tisztára
mosni. De mit használ czimerünkön az asszonyvér? Az asszonyvér
rózsaszin; még csak charactere sincs a czimertanban. Ez a két kegyetlen
ember itt karddal és méreggel kinál; én megvédelek tőlük, elviszlek egy
magányos kolostorba, a hol életed napjait folytathatod; nem engedem,
hogy megöljenek, ha megvallod nekünk ama férfi nevét.

Ah, milyen utálattal taszítá el magától testvére kezét a nő! Hisz ez a
legkegyetlenebb.

– Nem vallod-e meg? Az átkozottat, a gyalázatost? Nem mondod-e meg, ki
volt?

Mindhárman rivallva, kiáltozva rohantak az egyetlen gyönge asszony
ellen.

És a gyönge, halvány asszony most már nem volt gyönge, halvány; arcza
kipirult és egész teste lélekké vált, lélekké, melynek ereje van, a
földieknél nagyobb. Titkát akarták szivéből erővel kitépni. Megmutatta,
hogy ezt meg birja védeni.

– Nem!

Ez volt a rövid válasz.

– S te daczolni mersz velünk, te átkozott? Apáddal? Férjeddel?
Bátyáddal? Férfiakkal?

A nő arcza lángolt és idegei felmagasztosultak. Nyelve feloldult és
szelleme felszabadult.

– Igen! veletek! férfiakkal. Gyávákkal, kik hárman rohantok egy nőre,
kik kardot húztok egy asszony ellen. Gyülöllek, megvetlek, utállak. Ez
is három szó, osztozzatok rajta. Gyülöllek téged, ki azt mondod, hogy
apám vagy, s ki megmérgezted anyámat, midőn gyermekágyat feküdt; téged,
Don Manuel d’Ixoa, kit minden nőd, a kit eltemettél, csontkezével
fenyeget a másvilágról; kinek kezét borzadva csókoltam mindig, mert a
halálszag érzik rajta. Megvetlek téged, te nyomorú férj, porkoláb, nem
férj, ki szaraczénná lettél, kivégzett királyoddal együtt, s mégis hű
szerelmet követelsz egy keresztyén nőtől; téged, ki Istenedet
megtagadtad és minden szenteid. Pogány! hitetlen! hazaáruló! És utállak
téged, te korcs kölyök, ki czímeredet mosod! Mosd le róla a magad nevét,
te szenny! Ne nevezd testvéremnek magadat, anyád nem volt az én anyám, s
apád egy galileai zsidó volt!

Ah, ennyi arczulütés egy asszonytól, ennyi hatalmas férfinak!

Mindeniknek azt, a mi legjobban fáj, és mindeniknek olyat, a mi mind a
háromnak fáj, hogy necsak magáért, hanem egymásért is égjen mindeniknek
arcza.

– Némulj el!

Egyszerre három kard hegye fordult a nő szive felé.

És akkor Donna Palomba széttárta karjait s megdicsőült arczát vértanui
mosolylyal emelve ég felé, rebegé:

– Téged pedig, oh én kedvesem, egyetlenem, drágám, szeretlek, imádlak,
és meghalok érted.

Ezt jól is mondta, mert abban a perczben meghalt.

A három feldühített férfi kardvasa egyszerre járta át dobogó keblét.

Hiszen csak ezt akarta. Nehogy nyelve elárulja a szerető nevét, magára
bőszíté annak üldözőit, hogy e titok rejthelyét örökre elzárják.

– Oktalanságot cselekvénk, szólt Don Manuel, midőn leánya vérét letörlé
kardjáról.

– Valóban azt, mondá Don Yaime. Nem kellett volna őt így megölni. Be
kellett volna őt zárnunk, gyötrelemmel, lelki kínzással ki lehetett
volna tőle venni időjártával a meggyalázó nevét. Álruhás gyóntatónak
bevallotta volna, az éhségtől kimondta volna, mámoritaltól álmában
kibeszélte volna. És most így bezártuk magunk előtt az ajtót.

– Nem zártuk be, monda Don Alfonzo de Calatayud; jól van ez így. Ha az
élő nem akarta elárulni kedvese nevét, majd elárulja a halott. Ti
menjetek haza és hirdessétek ki a családi gyászt Madridban. Szóljanak a
harangok minden hetvenkét tornyában a városnak, beszéljen róla minden
ember, hogy Donna Palomba de Calatayud, Don Manuel d’Ixoa leánya
meghalt. Én az alatt az altaviejai sírkertben fölépíttetem az új
sírboltot, melybe el fog temettetni. E sirboltban még két ágy is lesz,
melyben kettő közülünk éjenkint hálni fog, míg a harmadik felváltva az
aranyos rácsajtón belül őrt álland. Ha úgy szerette őt a férfi, mint ő
szerette azt, majd eljön az éjjel kedvese sirjához, s akkor – kezünk
közt lesz.

A másik kettőnek megtetszett a terv. Jó lesz az így.

Ha az élő asszony el nem árulta szeretőjét, majd elárulja a halott.

Hogy fog csodálkozni a rejtélyes kalandor, ha majd éjféli hivására három
fegyveres alak támad fel előtte a sírokból, megkérdeni tőle, ki volt hát
az a Chinchilla herczeg?


III.

Lenn a Manzanares partján már sárga virág lepi a mezőket, piros virág a
fákat, mintha sárga hó, piros hó hullott volna; fenn a
Guadarama-hegyeken még hópelyheket szitál a szél.

A temető is fehérbe van öltözve még, közepén a fekete márványsírbolt.
Fekete ház, fehér mezőben. Ez a halál heraldikája.

Csak egy nagy jegenyefa a sírbolt mellett, áll, mint felkiáltójel az
iratlan lapon, mely égbe kiált, a lábainál nyugvó haláláért.

A szél tánczol a hómező felett.

Talán nem is szél az? ki tudja mi az? Talán a testet elhagyott lelkek
mozgása az? a kik megindulnak a port felkavarni, óriás oszloppá alakítva
az égig felvinni, régi szerelmüket az elveszett porhoz meg nem
tagadhatva, s ott minden atomjával, porszemével csókolóznak, ölelkeznek
annak az édes anyagnak, mely őket annyi földi örömmel töltötte el
egykor.

Talán a meleg nyárszaki szellő a szerető szivek ábrándos lelke, mely
most is szeret még virágok illatában bujálkodni, gondatlan ifju lánykák
csipkekendőit meglebbenteni, fehér keblek havát egy elszabadult
hajszállal csiklandani.

Talán a forró délövi szél azoknak a lelke, kik kielégítetlen hagyták el
a világot, vágyakkal, miket az élet nem töltött be, s most visszatérnek
a hő szomjtól, mit magukkal vittek, s feliszszák a föld teremtő nedveit.

Talán a hideg északi szél, a büszke nagy uraknak a lelke, a kik
boszankodnak azért, hogy a jobbágy nem süvegel, midőn poraikat
megtapodja, s zárt vetnek földekre, vizekre, a mik nem nekik adóznak
többé és letépik a fák gyümölcseiből a dézsmát, a mit nem nekik hordanak
többé.

S tán az a szél, mely üdítő esőkkel áztatja a földet, nem más, mint
azoknak a magas szellemeknek szent szövetsége, a kiknek csak egy
gondolatjuk volt életükben: a népek boldogítása, s e gondolat még most
is híven kiséri őket, s visszaidézi hazájuk határaihoz.

És mikor a rettenetes vihar nekizendül, az erdőirtó, a tengerkavaró
fergeteg, a láthatatlan lények legérezhetőbbike, az talán egy egész
szellemtábor, mely engesztelen maradt gyülöletét a föld lakóival
megéreztetni indul?!

… Ki az éjféli pusztaságban a levéltelen jegenye ágai között zengesz,
mint távoli orgonazúgás hangja, talán te vagy az: remegő, szerető,
megölt asszony lelke, ki hópelyheket szórsz az útra, hogy a sírodat
kereső kedves nyomra ne találjon, mely sírboltodhoz vezet, a hol
gyilkosaid várnak ő reá is, szomjas fegyverekkel?

A szél hordja a Guadaramán a hópelyheket.

Első éje még, hogy Palomba hideg szállásán alszik. Gyilkosai ott
virrasztanak mellette.

A boszú és a gyalázat égő pirja nem engedi érezniök, milyen hideg van!

A sírbolt előtt ég a halottnak gyujtott őrvilág; érczfáklyaserpenyőben a
vérfényű cziprusgyanta, melynek lomha füstjét kanyargatva kapkodja el a
szél, néha beveri a rácsajtón keresztül, eltöltve a kriptát nehéz,
kebelfojtó illattal.

A kriptán belül élnek, de nem beszélnek.

Három férfinak egyformán dobog a szive, egyformán sebesen. Mindhárom egy
tárgyról gondolkozik, s mit kezében melenget, az is egy gondolat, a kard
markolatja.

– El fog jönni, bizonynyal el fog jönni ide.

A vakmerő, ki kedveséért lóháton utána úszott a szaraczen hajónak, nem
fog remegni ellensége kriptájánál is megjelenni, arra a hírre, hogy
szerelmét oda tették le; s a ki úgy emlékezik a remegő alakra, kit a
hullámok közül mentett ki, s aztán nedves haját lehelletével szárítá
fel, el fog jönni, hogy most lehelletével melegítse fel azt, a kit
egyszer ölelve, soha többet elfeledni nem lehet.

El fog jönni, meg fog jelenni itt!

És akkor neki is meg van vetve már az ágya.

Egy koporsóba jut mind a kettő.

Legyen nekik, a hogy kívánták.

Az idő éjfélre jár már; a szél egyre haragosabban üvölt; majd-majd
eloltja a gyantamécs lángját. Alig hallani egyéb hangot tőle, úgy zeng a
közel erdő lombtalan ágaival.

Egyszerre aztán elcsendesedik, mintha aludni ment volna minden lélek; a
kakasok éjfélutánra szólnak lent a faluban. Kisértetek takarodója ez.

E rögtön beállt csendben úgy tetszik a három lovagnak, mintha valami más
is dobogna még, mint a rossz lelkiismeretű szivek.

Paripadobaj ez.

A felhős félhomályban, melyet a fátyolos hold arcza derenget, egy lovag
közelít a temető kerítése felé. A kapu tárva van, bejöhet rajta.

Ott leszökik paripájáról s megköti azt kantárjánál fogva a kapu
kilincséhez.

Arczát átvetett köpenye takarja félig, széles karimájú kalapja mélyen
homlokára van nyomva, mellette hosszú fekete toll lebeg.

Itt jön a Chinchilla herczeg!

A szél egész úton süvölté fülébe: «oh ne jöjj, oh ne jöjj!» most aztán,
hogy már megérkezett, az sem suttog többet, mintha el volna telve
örömtől, hogy ily közel éri őt a holt nő fekhelyéhez; mintha kívánná,
hogy maradjon hát örökre itt.

A keresőnek könnyű rátalálni a légyott helyére. Ott a fekete ház a fehér
mezőben, s előtte ég a halottak őrvilága.

Egyenesen feléje tart s midőn a sírbolt ajtajához ér, ott térdére
leroskad, s fejét a rácsozat aranyos czifrázatára nyugtatja le.

– Oh, Palomba, kedves Palomba!

A sirbolt-ajtó befelé nyilva feltárul, s a sötét üregből három férfi lép
a magányos látogató elé, meztelen kardokkal kezeikben.

– Hozott Isten, Chinchilla herczeg!

Az éjféli látogató felszökik helyéből.

– Lássuk hát, kit hínak Chinchilla herczegnek? kiált Don Calatayud, s
három kard hegye szegül a lovag szíve felé.

A Chinchilla herczeg letépi magáról köpenyét s elhajítja a hóra.

– A király! rebegik ketten, percznyi megdöbbenéssel.

– Transtamare Henrik! kiált haraggal Don Calatayud. Annál jobb!

S azzal mind a hárman egyszerre rárohannak.

A király kirántja kardját, s megkezdődik a bőszült viadal. Hárman egy
ellen. Három bántott büszke férfi, egy meglepett, megriasztott ellen. A
kardok ádáz csengése visszhangzik a temető magas falai között. Nincs
ember, a ki segítsen a megtámadottnak!

De a viadal alatt újra feltámad a szél, mintha a kardcsattogások verték
volna fel álmából s újult dühhel tép, üvölt, zilál s belevegyül a
harczba.

Elébb sürűek a kardcsattogások, később mindegyre ritkulnak, utoljára
csak két csókolódó aczél zenéje hangzik; végre elnémul az is.

A fehér mezőn csak egy alak marad állva, a többi lefeküdt.

Az újra támadt szél a viadal közben a három támadó lovag szeme közé
hordta a hópelyheket, s a király megölte mind a hármat.




KERÜLD A SZÉPET!

(Beszély.)

Radziwill János herczeg tökéletes mintája volt annak, a mit a
középkorban lovagnak neveztek. Bátorsága a csodatevéssel határos;
férfiui erőben fölülmulatlan, szíve érzékeny, mint egy gyermeké, lelke
áhitatos, mint egy aggé, és elméje oly éleslátó, mint szemei.
Testgyakorlatokban, vitézi tornákban első hős, csatákban nevetve
harczoló, s a hogy elmondhatta magáról egy éktelenül gazdag úr, hogy az
ország egyik határától a másikig utazva, mindenütt saját házában hálhat
meg, úgy elmondhatta Radziwill, hogy a mely városban megfordult,
mindenütt imádkoznak érte. Férfiak ellenében büszke, hölgyek iránt
kedélyes, tréfában kifogyhatlan, soha sem boszus, soha sem nehéz haragú,
valódi bálvány egy férfiban. Hangja csengő, mikor szeliden szól, dörgő,
mikor indulattól átmelegül, s képes magát lágyan behizelegni minden
szívbe.

Valóban, mikor Radziwill János herczeg lován ült, sisakrostélyát
leeresztve, akkor minden hölgy szerelmes lehetett belé.

Hanem aztán, mikor lováról leszállt, és sisakját letette, akkor vége
volt minden csalódásnak; termetének aránytalansága kitünt; rövid lábai s
hosszú kezei voltak, térdén alul értek ha leereszté, s arczát egészen
elcsúfította a himlő.

Már aztán lehetett ő derék ember, okos ember, vitéz katona, bölcs
államférfiú, nemes szív, költői kedély, hű, önfeláldozó lélek, sőt igen
gazdag ember, az mind nem ér semmit, idomtalan volt a termete, s rút
volt az arcza; semmi remény, hogy valami regényhőst lehessen belőle
idomítani.

Nem is sokáig fog alkalmatlankodni elbeszélésünk folyamában; ő kezdi, s
aztán mint szerény, nemes lélek, visszavonul s nem követeli, hogy
beleszólása legyen az általa megindított történetbe.

Radziwill herczeg a mult század közepén Rómában lakott; már több mint
tizenkét évet töltött ott saját palotájában.

E palotának egyik szárnyát ő lakta, a másik női lakásul volt berendezve.

A herczeg, midőn tizenkét év előtt Rómába jött, egy kis négyéves
leánygyermeket hozott magával, s annak a számára volt palotájának fele
megnépesítve egy csoport idegen alakkal, a minőket Rómában nem találni.
A leányt óhitű zárdaszüzek nevelték, a mi annál feltünőbb volt, minthogy
a herczeget magát mint igen buzgó katholikust ismerte mindenki, s meg
nem bírta magyarázni azt a makacsságot, a mivel Radziwill minden
rábeszélésnek ellenállt, hogy neveltesse védenczét valamelyik katholikus
zárdában. Radziwill állhatatosan megmaradt a mellett, hogy a leány a
görög szertartások szerint ismerje meg a vallást.

Ki volt az a leány? honnan került hozzá? azt nem tudta senki. Csupán
annyi volt kitudható, hogy a leány keresztneve: Anna.

Mi a leány Radziwillre nézve? Rokona nem lehet, mert hiszen óhitű;
gyermeke nem lehet, mert a herczeg még maga is ifjoncz volt, mikor a
négy éves leányt ide hozta. Az az ábrándja sem lehet vele, hogy ha
felnő, nőül vegye, mert akkor nem csinálna maga elé akadályt a különböző
hitvallás szerinti nevelésben.

Annyit azonban lehetett tudni, hogy a leány igen szép volt, valódi görög
arczél, finom egyenes orr, sugár, hajlott szemöldök, nagy metszésű
sötétkék szemek, psychei termet; egy tünemény az olympi hitregekörből.

Mégis azt hitték, hogy Radziwill elébb-utóbb szerelmes fog lenni ebbe a
lányba. Lehetetlen, hogy egy födél alatt lakjék vele oly hosszasan, és
mindennapi látásától el ne veszítse fejét, szívét, mindenét.

Persze, hogy el is veszítette.

Fejét, szívét, mindenét. Vagyonát is, lelkét ráadásul. Szegény herczeg!
Csakhogy azt soha sem tudta meg senki. Még mi sem fogjuk azt megtudni,
majd úgy eltünik ő előlünk, hanem azért mégis bizonyosak leszünk felőle,
hogy úgy volt.

Egy napon a herczeg meglátogatta Annát, s a nevelőnőnek azt mondá, hogy
egyedül akar védenczével szólani családi titkok felől.

Anna olyankor mindig le szokta a szemeit sütni, mikor a herczeggel
szemközt volt; talán tudta, hogy szemei milyen szépek s fukar volt
azoknak láthatásából juttatni védőjének? Talán félt attól a tűztől, a mi
annak a szemeiben ragyogott? Vagy talán sajnálta őt, hogy olyan rút?

– Kedves Anna, szólt Radziwill, megfogva gyöngéden a leány kezét; a
leány hagyta azt megfogni, és nem szorította vissza. Nekem hirtelen el
kell utaznom Szentpétervárra. Ott nagy változás történt, a czár meghalt,
s a czárnőt kikiáltották uralkodónőnek; az pedig lefoglaltatta
vagyonaimat. Nekem vissza kell sietnem, hogy magamat igazoljam. Ne
rettenj meg. Semmi baj sem fenyeget ott. Udvari cselszövény lesz az
egész, a mit megjelenésemmel majd szétoszlatok. De mielőtt elhagynám
Rómát, azt a titkot, a mi az enyém és a tied, a mi bennünket itt Rómához
kötve tart, fel kell előtted fedeznem, hogy őrizd azt magad, és tudd,
hogy mitől kell magadat őrizned. A te családi neved, melyet eddig ki nem
mondott előtted senki: Tarakanoff. Anyád az európai koronás fők egyik
leghatalmasbbika volt: Erzsébet czárnő.

E szóra, mint a villámlobbanás, tekinte fel Anna két nagy uralkodó szeme
Radziwill arczára, és arcza kigyuladt és keze megszorítá a férfi kezét,
mintha minden szemsugára, vérlángja és idege azt kérdezné tőle: «s hogy
mersz te hozzám közelíteni, ha ezt tudod?»

Hanem a férfi is visszaszorítá a keményre vált kezet, és nyugodt
tekintettel állt ellen a büszke szemvillanásnak, s azután folytatá:

– Apád pedig egy ukraniai balalaikaverő énekes volt, nagyapám udvarában
zsellér-jobbágy.

A szép szemek ismét lehunytak e szóval, hosszú pilláik alá elvonulva; a
kéz ismét élettelen tárgy lett Radziwill kezében s Anna arcza ismét
halavány, mint a görög templomok classicus szobrai.

Radziwill herczeg folytatá:

– Apád, a balalajkaverő énekes, igen szép ember volt; e szép fekete
hajfürtöket, e finom ajkat tőle örökölted el; de annál ragyogóbb volt
anyád szépsége, a czárnőé; e mélytüzű kék szemek, mint egy napot tükröző
tenger, az ő szemeihez hasonlók. Te örökléd mind a kettőtől, a mi olyan
szép volt bennük.

Hanem azért, hogy Fedornak olyan édesen éneklő ajka s oly sötét fürtei
voltak, s azért, hogy Erzsébetnek olyan szép kék szemei voltak, nem
volna szabad e kettőt egyesíteni magadban.

Neked nem volt szabad születned.

A czárnő soha sem ment férjhez.

Apám belső udvarnok volt palotájában, s a czárnőnek igen bizalmas
embere.

Egy éjjel, sötét téli éjszakán szmolenszki kastélyunk udvarán egy szán
állt meg, csengők nélkül, ostorpattogás nélkül, s abból egy
farkas-bundás férfi szállt le, a ki a kerti ajtón át észrevétlenül
feljött a kastélyba. Ez a férfi az én apám volt, Radziwill Péter.

Én egyedül voltam szobámban, midőn belépett hozzám, haja tele
zuzmarával, szakállán jégcsapok. Ágyban feküdtem és aludtam már.

– Kelj fel! kiáltá az öreg; komor haragos férfi volt, s kiránta az
ágyamból.

Azután egy pólyába burkolt kis gyermeket vett elő bundája alól, s azt
meleg helyemre fekteté és paplanommal betakargatá.

– Te kölyök! szólt apám, ez ágyban a czárné leánya fekszik; úgy gondold
meg, hogy ez ágytól három lépésnyi távolban maradsz, mert az a czárné
leánya. Te ide fogsz lefeküdni eléje a medvebőrre és huszonnégy óráig
meg nem mozdulsz mellőle.

Én bámulva kérdezém, honnan jutott apám e kincshez?

– Azt is megmondom, felelt ő, hogy tudjad. A czárné mult éjjel szült, s
gyermekét azonnal a bábaasszonynak adta át, hogy ölje meg, a bába azt
mondta, jó lesz, megöli, s átadta a komornyiknak, hogy a gyermeket meg
kell ölni. A komornyik odahozta hozzám, s azt mondta, hogy ezt a
gyermeket meg kell ölni. Én elhoztam ide és azt mondtam neki, várok vele
huszonnégy óráig, addig utánam üzenhetnek.

– És ha nem üzennek? kérdezém apámtól.

– Akkor, kölyök, rád bizom, hogy öld meg te. Neked még nem volt
gyermeked, nem félsz tőle, mikor a kezedbe veszed és sír.

Én is azt feleltem apámnak, jó lesz, majd megölöm.

Apám huszonnégy óráig meg nem mozdult palotája tornáczából, onnan leste
órahosszant a követet, ki az üzenettel jönni fog, hogy hagyja élve a
gyermeket. De üzenet nem jött.

Akkor odajött hozzám, én épen a kis gyermeket etettem tejes péppel, s
azt mondá:

– Kölyök, semmi hímezés-hámozás tovább! Vedd fel a gyermeket és vidd ki
az erdőre, és öld meg; de nagyon ne ríkasd. A hová eltemeted, jelt
csinálj fölötte.

Azzal maga bepólyázta a gyermeket ismét, megtörlé picziny száját,
megcsókolá nagy sötét szemeit és kezembe adta: «öld meg».

Én azt mondtam, «jó lesz, majd megölöm». Azzal bundám alá takargattam a
gyermeket és elvittem a szánba.

Csúnya havas éjszaka volt, a mint az erdőre mentünk, a szánt üzőbe vette
egy csoport éhes farkas; ha kivetettem volna nekik a gyermeket,
elvégezték volna helyettem, a mi rám volt bízva; én négyet lelőttem a
farkasokból, a többi elszaladt. A gyermek aludt csendesen a térdemen,
még a lövés hangjára sem ébredt föl, olyan jó helye volt.

Én pedig azt gondoltam az úton:

Ha az édes anyja eldobta, de nem ölte meg, ha a bábaasszony odaadta a
komornyiknak, de nem ölte meg, ha a komornyik odaadta az udvarnoknak, de
nem tudta megölni, s ha az udvarnok a fiára bizta: ugyan az én kezem sem
lesz gyorsabb, mint az övék.

Az erdő közepén lakott a vadászunk, húsz verstnyi távolban minden
helységtől, ahhoz vittem el a csecsemőt.

Annak a felesége épen szoptatott.

– Nézd, Zdenko, mondám neki, szerencsétlenség ért, gyermekem van, a kit
titokban kell tartanom, mert ha az apám meg tud valamit, agyonlő.
Elvállalhatod-e, hogy magadnál tartod?»

Ha azt mondtam volna neki, hogy adok sok pénzt, ha fenyegettem volna,
hogy ha elárul, főbelövöm, bizonyosan elárult volna; de mert szépen
kértem, megszánt s felfogadta a gyermeket és nem szólt felőle semmit az
apámnak; azt mondta: a felesége ikreket szült s bolondul járt vele; az
egyiknek fekete szeme volt, a másiknak kék.

Én pedig visszatértem az apámhoz.

– Megtetted, a mit parancsoltam? kérdezé ő. Megmernél rá esküdni a
feszületre? kérdezé, szigorú tekintettel nézve szemembe.

Én ezt felelém:

– Megesküszöm a feszületre, hogy azt, a mit te akartál, hogy tegyek ama
gyermekkel, – megtettem.

Erre ő azt mondá tompa, reszkető hangon:

– Úgy én is megesküdhetem annak, ki a gyermeket kezembe adta, hogy
megtettem azt, a mit akart, hogy tegyek.

– És így sorba esküdött egyikünk a másikunknak. Isten láthatja csak,
hogy igazán esküdtünk-e, vagy hamisan? mert ő látott a szivekbe.

– Az idő haladt, a kis leány történetét elfeledték. Én pedig mindennap
kijártam hozzá a vadászlakba, térdemen ringattam; mikor nőtt, olvasni,
irni tanítottam. Nagyon szerettem.

– A hosszú idő alatt, míg a lányka felnőtt, a balalajkaverő énekesből
belső kamarás, gróf, utóbb herczeg, végre a czárnő főlovászmestere lett:
a minisztereknél is hatalmasabb úr. Azt állíták, hogy titokban megesküdt
férje volt a czárnőnek.

– Ez időközben a czárnőnek ismét két fia született. Ezeket már nem
küldték születésük éjszakáján veszteni, hanem megkeresztelte őket fényes
nappal az archangeli püspök; maga a herczeg volt a keresztapa, s azután
egy udvari kamarás felügyelete alatt neveltettek, Tarrakanoff herczegi
név alatt. Szép két gyönyörű fiucska volt. Kár, hogy soha sem láttad
őket.

– Ekkor aztán néha fájni kezdett a czárnőnek a lelke az első eldobott
gyermek miatt. S egyszer annyira bántotta a szíve, hogy egy millió
rubelt igért annak a bábaasszonynak, a kire az elsőszülött megölését
bizta, ha azzal a hirrel jön vissza, hogy parancsa nem hajtatott végre,
a gyermek valahol él.

… Anna nyugtalan figyelemmel kezde hallgatni.

– A bábaasszony az igért egy millióból ötszázezer rubelt kinált a
komornyiknak, kire a gyermek megölését bízta, ha azt újra előhozza élve.
A komornyik még mindig igen jó alkut vélt kötni, ha a kilátásba
helyezett fél millió rubelből kétszázezeret apámnak igér a visszahozandó
gyermekért.

– Apám aztán egy napon azzal ront be hozzám, hogy elkezd szidni,
gazemberezni, a miért annyit vesztettem ismét a kártyán; nyakára járnak
a hitelezőim; igérte, hogy megbotoz, összetör, elküld az ólombányákba;
végül aztán kiengesztelte magát, s azt mondta, hogy most az egyszer még
jól járhatok, ha előhozom azt a kis gyermeket, a kit rám bízott, hogy
öljem meg; de épen azért bízta rám, mert tudta, hogy én, fiatal,
érzékeny szívű ifjoncz, azt nem fogom tenni; tehát százezer rubelt ad,
ha most előállítom.

– Bizony én akkor nagy pénzzavarban voltam; magamnak semmi jövedelmem,
sok adósságom; hanem azért vállat vontam, s azt feleltem az apámnak,
hogy én megöltem a leányt, a hogy parancsolá.

… A szép Anna nagyot sóhajta e szóra. Radziwill pedig elérté a sóhajt.

– Apám dühös lett e szóra; kutyának, farkasnak, veszett hyénának
nevezett; kiütötte a felső szemfogamat; emlékül most is hiányzik az; s
azzal lehúzta rólam az aranyhimzetes kabátomat, egy ingben kergetett el
kastélyából. És én még sem adtam oda a rám bízott leányt; – mert nagyon
megszerettem azt.

… A szép Anna kelletlenül fordította félre fejét.

– Sajnálod ugy-e, hogy miért tettem így? Miért nem adtalak elő, midőn
anyád, a czárnő kitárta karjait eléd? Talán most ott ülnél az
oranienbaumi kastélyban, a kék rendszalaggal válladon, s gyémántos
diadémmal homlokodon. Ott ülnél a hódolók serge közepett, herczegekre,
országnagyokra lemosolyogva. Ha én olyan nagyon nem szerettelek volna!

– Majd én megmondom, kedves Anna, hol ülnél te mostan.

– Anyád, a czárnő meghalt, s következett utána a trónra egy hidegvérű
porosz herczegnő, ki legelébb is férjét, a czárt taszítá le a trónról, s
a börtönben megmérgezteté; azután a lehető trónkövetelők ellen kezdte
meg a hajhát. A szegény Iván herczeget a schlüsselburgi várban megölték,
s két testvéredet, a Tarrakanoff fiucskákat odazárták a helyébe. Ekkor
megtudta a czárné, hogy még egy harmadik szülötte is volt Erzsébet
czárnőnek, s a világ azt beszéli, hogy az a leány még most is él, s
egykor pörössé teheti az ő utódaira nézve a trónt.

– Katalin czárnő elkezde az elsőszülött leány után fürkésztetni. Az
pedig jó helyen volt, az én védelmem alatt.

– A bábaasszonyt vallatóra fogták. Kétszáz kancsukát kiállt, akkor
kivallotta, hogy a komornyikra bízta a gyermeket; a komornyik kiállt
háromszázat, akkor rávallott az apámra; az apám kiállt ötszázat, akkor
kiadott engem. Én kiálltam ezeret – és nem árultalak el.

… A szép Anna szemeiben meggyült a köny. Ezer kancsukaütés e nemes
alakon! Ezer gyalázó ütés ő miatta! – – Csak olyan rút ne volna az
arcza!

– Elmult. Kihevertem. Semmi baj. Apám belehalt az ötszáz kancsukába;
gerinczét sérté meg a hóhér s elsorvadt bele. Nekem nagy összeg
készpénzt hagyott, s én azt kiküldve külföldre, a növendék leánykával
együtt elhagytam Oroszországot.

– És már most tudod, szép Annám, hol volnál, ha én mint gyermeket úgy
nem szerettelek volna? ott ülnél öcséiddel együtt, igenis ott ülnél a
schlüsselburgi bástyafal alatt; az eleven halottak sírboltjában, hol nem
számlálják a napokat, mert a nap nem jön fel az oda elzártra soha; mint
nem jött fel szegény Iván herczegre élte négy éves korától húsz éves
koráig, a midőn megölték. Ott ülnél most patkányok és hideg hüllők
társaságában, a kik még rútabbak – talán – mint én vagyok.

– Én Rómába menekültem veled. Ez az egyetlen város a kerek földön,
melynek falain belől a czárnő hatalmas keze el nem ér. Bárhol volnál
másutt a földön, vagy a tengeren: az orosz hatalom befonna hálójával,
beléd akasztaná körmét, kirántana menhelyedből. A világ minden
uralkodója vagy fél tőle, vagy barátságát keresi s egy halavány arcz
miatt ki akarná azt magára haragítani? De ez örök város senkitől sem
fél. Kívül áll ez a világon, túl a földi hatalmasok haragján. Itt védve,
biztosítva vagy. Megtalálhatnak, de el nem vihetnek; ha csak magad nem
válsz saját magadnak árulójává.

– Titkodat, melyet eddig tartogattam, fel kelle előtted fedeznem, mert
az út, a melyre indulok, nem tudom, hoz-e vissza valaha engem?

… Itt elhallgatott Radziwill, mintha időt akarna engedni a lánynak, hogy
mondjon valamit s Annának a szívében is volt egy ideig az a gondolat:
«ne menj hát azon útra; maradjunk itt együtt örökké; s ha te úgy
szerettél engem eddig, úgy foglak téged én szeretni eztán!» Hanem hogy
az arczára pillantott, elhallgatott vele. – Miért, hogy olyan rút az
arcza!

Pedig bizony jobb lett volna mind Radziwillra, mind Annára nézve, ha ezt
a gondolatot akkor el nem hallgatja.

Radziwill kezébe fogta Anna kezét, bucsúszorításul és gyöngéd szóval
inté, – mint atya leányát.

– Kedves Anna! te magad is szép vagy; de azért kérve kérlek, ne szeresd
a szépet! Oh, én tudom, mennyi virtus szép férfinak lenni. Láttam szép
arczokat, szép férfi alakokat, kiket a női kegy buta parasztokból
államvezérekké, rablókból herczegekké, ördögökből angyalokká varázsola,
semmi egyébért: egy szép sima arczért. Gyűlölöm őket! Nem azért, mert én
magam olyan rút vagyok. Áldom Istenemet, hogy képét belül engedi
viselnem. Egyedül te miattad gyülölöm őket. Előre látom, mint fognak
téged körülrajongni, ha én távol leszek, mint hizelgik be magukat
szívedbe. Oh, Anna, ne válaszsz a szép férfiak közül, mert azok között
lesz az áruló, ki téged megront. De borzadj, ha egy szőke fejet látsz,
és szót ne válts vele; mert rád nézve az az ördög alakja. Míg távol
leszek, egy jó barátném, Tortona herczegnő gondviselésére bizlak. Ő egy
eszes öreg asszonyság, kinél igen kellemes környezeted lesz. Mulass és
élvezd a világot. De mindenkor jusson eszedbe, hogy ki vagy? Előtted
álljon, hogy egy fejed felett lebegő korona kisér minden lépteden s
homlokodat emelten hordozni kényszeríti. Titkod zárkozottá tegyen. Légy
büszke, de senkinek el ne áruld büszkeségedet. Születésed titkát fel ne
fedezd, se barátnak, se barátnénak, se ellenségnek; se kevélységből, se
szerelemből. Szívedet be nem zárhatom; de még egyszer óvlak, hogy kerüld
azt, a ki szép, s ha nőül akarsz menni, legalább engedd azt nekem, hogy
én legyek násznagyod, s várd meg, míg visszajövök. Meglehet, hogy
diadalt hozok számodra, mert anyád trónja alatt forrong a nép.

Anna bizonynyal megsiratta Radziwillt, mikor az eltávozott Rómából; oh,
hiszen olyan szeretetreméltó ember volt, mikor arczára nem kellett
nézni; hanem azután könnyen el is felejtette. Új pártfogónője, a
herczegnő házánál zajos élet volt: a zárdai szigorban nevelt leány az
élvek mámorában egy új életbe álmodta át magát, s ki volna felelős az
álmaiért? Egy fiatal leány ifjúkori álmaiért?

Ne mondd egy fiatal leánynak azt soha, hogy veszély vár rá, mert bele
fog esni; – ne mondd neki, hogy mely tájakat kerüljön, mert azokat fogja
felkeresni; ne mondd neki, hogy ne szeresse a szépet, mert azt fogja
szeretni; ne mutass rá az árulóra, hogy ezt utálja, ezt gyűlölje, mert
azt fogja megszeretni, s azzal kárhozik el.

A herczegnő palotája gyülhelye volt a világváros czelebritásainak;
küludvarok követei, magas utazók, apró fejedelmek fordultak meg fényes
estélyein.

Hogyne hallotta volna meg Anna, ha mindenki azt beszélte, hogy ő ad
mégis legnagyobb fényt a Tortona palotának.

Meghallotta, meg is hallgatta: szívesen hallgatta.

Kereste a szép arczokat, s válogatott közöttük. Szép férfiarcz van
Olaszországban elég; hollóhajú ifjak, granáttüzű szemekkel. Az ifju
leánynak azok tetszettek mind. Oh, a bohókás Radziwill hogy adhatott oly
tanácsot, hogy «kerüld a szépet!» Hisz «galambnak galamb a párja».

Még egy kiváncsisága volt betöltetlen Annának, mit Radziwill jó tanácsa
felébreszte nyugtalan szívében: «Kerüld a szőkét!» mert az a te ördögöd
alakja.

Az nagyon szép lehet! Egy ördög, hosszú fénylő selyemhajjal, göndör
aranyszakállal, simuló bajuszszal piros ajka fölött; epedő nagy kék
szemekkel, csábító sugár szemöldökkel! Az ilyen ördögöt szép volna
látni.

Hiszen csak látni! Egyébre nem. De hisz azt kivánni sem lehet egy ifjú
leánytól, hogy mikor meg van neki mondva, hogy vannak ördögök selyem
szőke hajjal, kék szemekkel, egy ilyen ritkaságot látni ne kivánjon.

Hiszen vetődtek oda szőke arczok is: egy-egy angol követségi ifjú lord,
egy-egy németországi átutazó herczeg, egy-egy svéd tengerész; hanem
azokban Anna nem látott semmi ördögöt. Igen közönséges, mindennapi
emberek voltak.

Végre megjött az, a kit keresett. Egy estélyen a bajor követ mutatott be
egy szép szőke ifjut, a királyi testőrség kapitányi ruhájában, mint gróf
Hagenblitz Adolfot, a ki finom, elegans magaviseletével magára vonta a
közfigyelmet, mind a nők, mind a férfiak részéről.

S ha már a nők és férfiak észrevették, hogyne vesztek volna rajta Anna
szemei?

Ez az ő kereste szőke ördög volt; fényes hosszú selyemhajjal, göndör
aranyszakállal, simuló bajuszszal piros ajka fölött, epedő nagy kék
szemekkel, csábító sugár szemöldökkel! Ah, igen szép az ördög, ha ilyen.

Az ifjú testőrkapitány sok ideig nem látszott észrevenni Annát: – talán
csak úgy tett, mintha nem venné észre. Eleinte más szépségeknek
udvarolt, egy angol ladybe látszott szerelmesnek lenni, annak a kedvéért
mutattatá is be magát, ezt sugdosták felőle; s csak később, midőn egy
menuett alkalmával kezét kellett nyujtania Annának, látszottak a szép
ifjú leányon megakadni a szemei.

Az első szembeszédet később bizalmas szóváltás követte; azután mindig
sürübben járt a palotába az ifjú kapitány és azután mindig csak Annához
iparkodott közel lenni, csak vele sugdosott, és az mind szép, kedves
dolog lehetett, a miket sugdosott neki. Oh, milyen kedves az ördög,
mikor szőke!

Utoljára is azt vette észre Anna, hogy ő halálosan szerelmes ebbe az
ifjuba.

És az is ő bele.

Ha nem mondták is még egymásnak, titkos sóhajtások, epedő pillantások
régen elárulták.

És Anna gondolt néha arra, a mit Radziwill mondott neki: «fejed felett
lebegő korona kisér minden lépteden, az kényszerítsen homlokodat emelten
hordani»; de olyankor azt sugta magának szivében: ez ifju csak alacsony
gárdakapitány; de ha én czárnő volnék, ez ifju czár lenne kezem által.

És arról álmodott, hogy ez ifju a czári trónon fog egykor ülni, s az ő
keze viszi fel oda.

Milyen gondolatokat tud költeni az ördög, hogyha – szőke!

Azt mondják, hogy két szerető szív hamar megérti egymást. Annyi
bizonyos, hogy az egyik fél hamar azt hiszi magáról, hogy szeret.

Anna titkolózott védnője előtt, s elég ügyességgel birt akkor, midőn az
gyanút támaszthatott volna ellene, egy rá nézve egészen közönyös
imádójával foglalni el magát.

Alattomban pedig minden alkalmat felhasznált, hogy a szőkével
megértethesse magát.

A szőke értett is már mindent.

Tudta, hogy a leány szerelmét birja egészen s eljöttnek látta az időt,
melyben a szerelmes játszhatja azt a szerepet, a mely a szerelmes nőt
még szenvedélyesebbé teszi: a búsongó hallgatagot.

Oh, azok a nők! Oh, azok a leányok! Hogy meg vannak bolondulva egy
elkomorult arczú kedves miatt! A helyett, hogy ütnék arczul
legyezőjükkel az olyan haszontalan ficzkót, a kit tud érdekelni valami a
világon, a midőn birja már az egész világot egy odaadó szívben, s
kergetnék pokolba azt, a ki a mennyországban nem tud jókedvű lenni: még
ők járnak utána, még ők tudakolják, mi bánata lehet? Miért e felhő
homlokán? S óhajtanak megküzdeni a lidérczczel, mely a szerelmest
büvlánczával megfogta.

Anna észrevevé, hogy a szőke szomorkodik.

Ez különben is érdekessé teszi a szőke arczokat.

Természetesen első gondja volt megtudni, hogy miért szomorú a szőke?

Az pedig elkezdett neki egy hosszú históriát beszélni az égről, meg
külömböző utakról, melyek az égbe vezetnek, s szerencsétlen halandókról,
a kik ilyen különböző utakon járva, bármennyire nyujtsák is kezeiket
egymás után, elvégre is csak az égben találkozhatnak.

Anna már azon kezdett aggódni, hogy a szőke vagy rhodusi vitéznek
csapott fel, vagy kalugyer lett; míg az utoljára kideríté aggodalma
titkát, hogy a valláskülönbség mily nagy akadály két egymást szerető
szív útjában.

A bajor gárdatiszt természetesen nem volt egy hiten az orosz
herczegasszonynyal.

– Oh, ez semmi! szólt könnyedén nevetve a herczegasszony. Ha te a pápa
híve vagy: én is az lehetek könnyen. A pápa igen jó ember, áttérek hozzá
s imádkozom ezentul úgy, a hogy te.

Nem is nevezte ezt áldozatnak. Hiszen, ha már Radziwillt kidobta a
hajóból, miért ne hajíthatta volna utána még szent Cyrillt és Methodot
is?

– Hajh! kedvesem, sóhajta a szőke; az a baj, hogy nem is a pápa hive
vagyok, hanem Lutheré, a hitújítóé.

Anna kétszer is vállat vont.

– Hát leszek akkor én is lutheránus.

A szőke lábaihoz omolt az önfeláldozó kedvesnek s csókjaival halmozá el
kezeit; esküdve, hogy az angyaloknak nincs is szükségük valami speciális
vallásra, mert hisz ők maguk emelik föl az idvezülteket; már pedig Anna
valódi angyal.

Ez időtől fogva aztán egy új czelebritással szaporodott meg a herczegnő
látogatási terme.

E nevezetesség Doktor Björnsfield, hirhedett tudós volt, távol
Svédországból, nagy bölcsész és csillagász, ki nem is egyébért jött
Rómába, mint azt a teljes napsötétülést tanulmányozni, mely Európának
egyedül a déli részeiben lesz tökéletesen látható. Akkor egyszerre divat
lett a római hölgyeknél a csillagászattal foglalkozni; Björnsfield igen
díszes, elegans tünemény volt egy doktorban; szépen beszélt olaszul,
francziául; nagy, díszes magatartású, sima, egészséges arczú negyvenes
férfi lehetett; a legszeretetreméltóbb kor. Róma grófi és herczegi
hölgyei fél éjeken át elhallgatták magyarázatait a szabad ég alatt a
csillagképletekről.

Időközben pedig, a míg a többi szépeket az ég fényes betüinek ismeretére
oktatá a doktor, Annát megtanította – a sorok között olvasni. Őt Luther
vallására oktatá titokban.

Előtte fölfedezte, hogy a csillagászat csak mellékfoglalkozása, igazában
pedig stockholmi hittudor, ki barátjának, a kapitánynak különös
meghivására jött ide, a reformácziónak egy lelket Róma kellő közepében
megnyerni.

És Anna igen jó tanítvány volt, hamar felfogta az új tanok tételeit, s
igen kellemetesnek találta, hogy azok szerint a házasságkötés sokkal
kevesebb czeremoniával jár; nem kell hozzá annyi sokféle engedély,
ünnepélyes szertartás és nyilvánosság. Egy lelkész és két tanú egy hajó
födélzetén; aztán még két szív, a ki egymást szereti, és ez elég.

Anna egész odaadással veté magát kedvese hitébe. Hisz ha a férfi
szavában oly vakon tudott hinni, hogy ne hitt volna abban, a kiben a
férfi hisz?

Anna egészen boldog volt. Már előre kitervezték az éjt, melyen ő és
kedvese váltott lovakon Civittavecchiáig fognak szökni; ott készen vár
rájuk a hajó, mely őket tova szállítja; a lelkész már elment előre a
hajóra: az ott fogja őket egybeesketni. A hajóskapitány és a kormányos
lesznek a tanuk.

Odaadta a leány már mindenét, a mi egy hajadon szívének titka, az
imádott férfinak; csak egy volt még előtte rejtve: születésének
rejtélye.

A jó Radziwill ezt köté leginkább lelkére, hogy jól megőrizze; mert ha
el találja bocsátani, elveszti vele magát, és elveszti jóltevő barátját,
ki e perczben épen az oroszlány kézcsókolására járul, a ki rá
gyanakszik, s ha gyanuja igaz, széttépi.

Anna ezideig győzött a gyermeki hiúságon; megállhatta, hogy ifjú
kapitányának el ne dicsekedjék vele: «ez a fő, mely válladon nyugszik
most, egy koronát viselhet egykor!»

Anna tudott sokáig hallgatni a feje fölött lebegő koronáról.

Valahányszor erre gondolt, olyankor eszébe jutott Radziwill, s azt
hitte, hogy annyival mégis tartozik annak, ki érte ezer kancsukát
elszenvedett, hogy el ne árulja soha.

Erősen föltevé magában, hogy e rejtélyt a sírba fogja vinni magával.
Lesz egyszerű boldog nő, és elfeledi, hogy valaha czárnő leányának
álmodta magát.

De hát, mi a leányok ereje?

Egy este a szőke a kétségbeesést tükröző arczczal jelent meg a Tortona
kastélyban. Irigyei ugyan azt mondták, hogy vonásai oly dultak, mint a
ki két nap két éjjel korhely mulatságokban dorbézolt; de a világ szeme
rossz; egyedül a szerető leány szeme lát: ő találja ki az igazi okot.
Adolfot valami nagy csapás érhette. Azt is kitalálta, hogy e csapás
szerelmüket érő csapás volt.

– Mi történt veled? kérdezé, félrevonulva a társaság zajától, Hagenblitz
kapitányt.

– Földre vagyok sújtva, monda a szerető. Most kaptam atyámtól levelet,
válaszul azon levelemre, melyben áldását kérem házasságunkra.

– Megtagadja? kérdé Anna megütközve.

A szőke nem felelt; csak lesütötte szemeit.

Anna aztán kevélyen hátat fordított neki s ment vissza a társaságba
tánczolni.

Bár maradt volna meg a sértett büszkeség érzeténél; de ha mutatta is,
hogy közönyösen mulat, szemei észrevették, hogy egy szomorú csillagfény
mindenüvé kiséri: dult arczú kedvesének tekintete.

Annyit mégis kötelességének tartott saját maga iránt, hogy megkérdezze a
szomorkodó szeretőtől, vajjon mi kifogása lehet egy Tarrakanoff
herczegnő ellen egy gárdakapitány apjának? s egy újabb találkozónál
előhozta ezt neki.

Ekkor a szőke ifjú könyező szemekkel ragadá meg kezét.

– Oh, Anna! Bocsáss meg, hogy ily sokáig tudtam előtted rejtegetni
titkomat; én nem vagyok puszta gárdakapitány; a Hagenblitz név csak
egyik őskastélyunkról átvett álnevem; én fia vagyok egy németországi
uralkodó herczegnek, a ki saját rezidentiájában lakik, s lovasságot is
tart; nevem Kreuz-Hoch-Löwenstein Adolf; uralkodó fejedelmi prinz! És
atyám nem akarja engedni, hogy rangomon alul álló nőt adjak leendő
országanyául a Löwenstein fejedelemségi jobbágyaknak.

Oh, ha egy perczre is jutott volna eszébe Annának Radziwill intése: «el
ne áruld születésed titkát se barátnak, se szeretőnek!»

Azt kellett volna mondania e nyilatkozatra: «jól van hát: édes
háromnegyedrész fejedelem uram, keress magadnak egy negyedik negyedrész
herczegasszonyt, hogy egész ember lehessen belőled. Jó tánczos voltál.
Adieu. Én egész férfit keresek, s maradok magamnak.»

A helyett még azt is meghallgatta, hogy Adolf nem akar élni tovább. Az
atyai hatalomszó meggátolhatja őt abban, hogy boldog legyen, de hogy egy
golyót keresztül repítsen a szívén, abban nem akadályozhatja meg. Ő
számot vetett az élettel, s minthogy Annával boldogul élnie nem szabad:
tehát inkább meg akar halni.

Anna elhitte neki, hogy meg akar halni.

Akkor csak arra kérte, hogy legyen szives még egy napig élni az ő
kedveért, s holnap korán reggel a kerti pavillonban megjelenni, a hol
valamit fog vele közleni, a minek a legújabb felfedezésre nagy befolyása
lehet.

Anna nagyon szerelmes volt abba az emberbe.

Másnap reggel, korábban a határidőnél, megjelent Anna a kerti
pavillonban. Nagy önfeledtség volt tőle, de azt hivé, hogy feje fölött
egy korona lebeg, az minden eleséstől megvédi.

Mikor az ifju szerető megjelent a pavillon-ajtóban, akkor parancsoló
hangon mondá a feléje sietőnek:

– Maradjon ön tíz lépésnyi távolban! Én is fejedelemnő vagyok!

A szőke, meglepetést mutatva, állt meg azonnal.

Azzal Anna kivonva kebléből azon iratokat, miket Radziwilltól kapott,
mint születése titkának bizonyítványait, azokat letevé egy asztalra, s
azután inte az ifjunak, hogy menjen oda és olvassa el azokat.

Az ifju olvasott és azután meghajtá térdét Anna előtt.

– Bocsánat, fenséges úrnőm!

Anna kezét nyujtá neki, hogy bocsánatáról biztosítsa

– Lehet-e az ön családjának kifogása ellenem? kérdezé büszkén a leány.

– A Kreuz-Hoch-Löwensteini dynastia büszkének érzendi magát, ha első
harczosa lehetend egykor az orosz fejedelmi trón jogos sarjadékának,
felelt rá a szőke még büszkébb elszántsággal.

Anna azt hivé, hogy tehát mégis meglelte az igazit!

Férfit, a ki szeretetreméltó, és fejedelmet, a kinek trónja első lépcső
leend anyja magas uralkodói székéhez fölemelkedésre.

– Vegye ön ezen iratokat és vigye el fenséges atyjához.

– Fölösleges volna, miután fenséges atyám szívem választottja ellen nem
tett egyéb kifogást, mint azt, hogy nem fejedelemnő. Ez akadály
eltünvén, birom föltételes áldását, s nem szükséges egyéb, mint
megbizott alter egoját fenséges atyámnak, a derék Björnsfieldet beavatni
magas titkunkba, melyhez ha ő megnyugvással járul, egybekelésünk között
semmi akadály nem leend.

Annának eszébe jutott, hogy Radziwill mire kérte: ha férjhez mégy, várj
meg engem, hadd legyek legalább násznagyod; – a szőke előtte járt a
leány eszének.

– Egybekelésünkkel pedig sietnünk kell, és azt legnagyobb titokban kell
végrehajtanunk, mert jól tudod, hogy Rómában protestáns esketés nem
mehet végbe nyilvánosan.

Anna természetesnek találta ezt.

– Tehát még ma este. A mára hirdetett szinjáték alatt, midőn mindenki a
röppentyűk bámulatával lesz elfoglalva, jöjjünk e pavillonban össze.
Björnsfield fog itt várni reánk, két tanuval, kik igen tiszteletreméltó
férfiak, mint atyám hajóhadához tartozó tisztek. Az esketési szertartás
öt percz alatt be van végezve; akkor fedett hintón, mely a sikátorban
vár reánk, észrevétlen eltávozunk, rendelés lesz téve váltott előfogatok
iránt egész Civitavecchiáig, ott horgonyoz atyám negyven ágyus hajója, a
«Drache», s ha annak a fedélzetén leszünk, senki sem szakíthat le
keblemről többé.

Anna helyeslé az indítványt, s még meg is csókolta érte vőlegényét.

Minden úgy történt, a hogy kivánták. Ég és föld kedvezett e
cselszövénynek. Az esteli kerti ünnepélyen derült ég fogadta a tűzijáték
emelkedő csillagait, ide lent pedig száraz avar fogadta a leszálló
csillagokat; a cziprusberek valahol kigyuladt, az égésből nagy zavar
támadt, a növendékek sikoltozva futottak szerteszét, a férfiak nagy
igyekezettel láttak az oltáshoz, kiki elfeledte a másra való gondját, s
a közzavar órájában senki sem ügyelhetett rá, hogy az égő cziprusberek
világítása mellett a kertilakban mi megy végbe?

Ott négy férfi és egy hajadon találkoznak össze.

A férfiak közül kettő a násztanu, egy a vőlegény, egy a pap, a leány a
menyasszony.

A protestáns szertartás rövid és körülménytelen. Az áldás kimondása után
a tanuk aláirják a házassági okleveleket, egy a vőlegénynek jut, egy a
menyasszonynál marad.

Azzal a két tanu Björnsfielddel előre siet, hogy a megrendelt
előfogatokat eleve kiállítsa a futók számára; míg Anna vőlegényével
együtt a kert utain keresztül a park ajtaját siet elérni, hol a rejtett
kocsi vár reájuk.

Odáig eljutnak észrevétlenül, Anna kedvesétől emelve a hintóba
felszökik, utána boldog vőlegénye, a hintó ajtaja becsapódik és már most
előre!

Anna vőlegénye mellett ült már, s valami új érzelem fogta el szívét.

De ez nem az öröm, nem a kéj érzése volt, hanem valami titkos félelemé.

Ott ült már a szép szőke ifju mellett, ki álmainak eszményképe volt,
vállait annak karja tartá átölelve, és mégis úgy borzadozott e perczben,
mintha egymáson verő szíveik közé Radziwill rút, jóságteljes arcza
emelkednék ijesztően s számon kérné: «miért árultad el magad, miért
árultál el engem?»

A hintó sebesen gördült tova; még lámpái sem voltak meggyujtva, hogy az
üldözők észre ne vegyék.

– Ha utolérnének? rebegé Anna, reszkető szóval.

A csók elfojtotta félelme hangját.

A legelső állomásnál, hol lovakat váltott, a kocsis figyelmeztette az
uraságot, hogy a távolban fényes pontok látszanak sebesen közeledni.

Azok az üldözők.

A Tortona-kastélyban észrevették már Anna eltünését s nyomában voltak.

– Siessünk.

A fénylő pontok az éjben hol közelebb jöttek, hol távolabb maradoztak.
Anna reszketett: ha utólérnék!

A legutolsó állomáson, mely Róma és Civitavecchia közt volt, a szőke
alkuba ereszkedett a postamesterrel valamennyi fogata iránt, hogy azt
mind magával viszi, az utánuk jövőknek ne maradjon váltani való friss
fogat. A postamester vonakodott, mentegetőzött. Utoljára Anna gyémántos
gyöngylánczát veté neki oda díjul, s ez használt. Minden előfogat a
menekülőkkel ment, az üldözők nem válthattak paripát.

Anna csakugyan megmenekült – attól, hogy jó barátai utólérjék.

Midőn Civitavecchiához elértek, már akkor hajnalodni kezdett; s a hogy a
csillagok egyenkint kialudtak a felpirosló hajnal előtt, úgy aludt ki a
félelem is Anna szívében a szerelem előtt.

A kikötőben várt rájuk a sajka, mely a tengermagason horgonyozó hajóra
volt szállítandó a boldog új házasokat.

Anna könnyebbült szívvel foglalta el helyét a csónakban, s midőn a
parttól eltaszíták azt, még annyit sem mondott, hogy «addio».

Pedig a szép olasz partok, bókoló narancsfáikkal mintha mindazt
integetnék utána: «addio, addio! Mi téged úgy szerettünk itt, soha sem
hullott sárga levelünk a fejedre; addio, addio! Itt védve, oltalmazva
voltál; narancsfa, olajfa árnyéka szent, nem bánthatott benne senki,
addio!»

Anna nem viszonozta a bucsúzó zöld partok szavát, elfordult a csónak
másik oldalára, hogy a hajót lássa, mely kedvese országának színeit
viseli.

Ott lebegett a sík víztükör felett büszkén a pompás két sor ágyus
fregatta. A legdrágább gyöngysor, a mivel a legnagyobb urak
büszkélkednek.

Annának nagyszerű fogalmai támadtak azon német fejedelemség hatalma
felől, mely ily pompás ékszereket viseltet a tengerrel.

«Tehát mégis fejedelemnő lettem!» gondolá magában büszkén.

Az evezőcsapások mind közelebb vitték a szép hadihajóhoz, már kiveheté,
hogy a hajószemélyzet mind föl van állítva tiszteletére a
hajó-mellvédeken, a tengerészek a vitorlapóznákon, egész fel az
árboczkosárig, a tisztek díszöltözetben állnak az emelvényen; ez mind az
ő tiszteletére történik.

A csónak odaért a hajóhoz; az emelő-daru vaskarja átszállítá róla a
hölgyet, a férfiak felkúsznak a kötélhágcsón.

A födözetre érve, a szőke karja alá vette Anna kezét s a sorfalat képező
katonaság között odavezeté őt, a hol a tisztek álltak az emelvényen. Ott
egy perczre magára hagyta s ő maga felszökött az emelvényre a tisztek
közé.

Annát meglepte ez elhagyatás s fölveté szemeit.

Elég bámulni valója volt.

Először az, hogy Björnsfield, a ki őt eddig mint lelkész oktatá és
megesketé, ezúttal pompás aranyos admiráli egyenruhában áll előtte,
széles selyemövvel, gyémántos érdemrendekkel rakva, háromszögű tollas
kalappal. Másodszor pedig az, hogy férje, a szőke fejedelem egész
alázattal lép Björnsfieldhez s halk susogással mond neki valamit, mire
az leereszkedő arczczal megveregeti a jelentésttevő vállát.

Az alattvaló szolga az ő fejedelme vállát!

Azután pedig Björnsfield lelép az emelvényről, odamegy Annához, megfogja
a hölgy kézcsuklóját s nyers hangon e szavakat mondja neki:

– Tarrakanoff Anna leányasszony! én tégedet az én úrnőm, a czárnő
parancsára, e hajó födélzetén, mely Oroszország területe, ezennel
foglyommá teszlek!

Pedig e perczben olyan jó lett volna nem látni, nem hallani, – nem
lenni.

Ébren kellett lennie, és látnia, éreznie mindent; nem mondhatta:
«álmodjam mást!»

Látnia kellett, mint lép oldala mellé kétfelől, jobbról, balról egy-egy
fegyveres őr, míg a hajóporkoláb, süvegéhez emelt kézzel, a tengernagy
parancsát várja.

És ez az ember, a ki lelkébe lopta magát, mint ábrándjai eszményképe,
felé se tekint többet, hanem föllépve a hajóemelvényre, a többi
tisztekkel szorongat kezet, s nagy tréfásan mesél nekik valami vidám
történetet, valószínűleg azt, hogy mint keríté e hajóra Tarrakanoff
Annát.

Oh, ez a nevető arcz!

E perczben tudta meg Anna, hogy milyen borzasztó arcza van az ördögnek,
mikor szőke.

A kétségbeesés és utálat erejével taszítá el maga mellől az őrt a
szerencsétlen hölgy, s egy szökéssel a hajó mellvédén termett.

Nem sikerült magát a tengerbe ölhetnie: megakadtak a mellvédben
menyasszonyi köntösének virágfüzérei, s a másik perczben már erős kezek
ragadták meg fejedelmi liliomfehér karjait.

Most a nyomorult teremtés küzdeni kezdett bakóival; azok lerántották a
földre, összetépték lenge ruháit, megkötözték, és hosszúra lebomlott
hajánál fogva hurczolták a hajófödélzet alá, s ott azután szűk
fülkéjében odalánczolák a hajó gerendáihoz.

Nem megmondta-e ezt előre Radziwill?

Radziwill! Ha valami fekhetett még nehezebben a rútul elárult áldozat
szívén saját nyomorú sorsánál, s ha kínozhatta valami még jobban, mint
az árulás fölötti iszonyat, úgy az ez a név volt.

Ezt az embert, ki picziny gyermekkorától annyi jót tett vele, ki őt oly
mélyen szerette, s kinek semmi más vétke nem volt, mint hogy arcza rút,
ő átkozottul elárulá, kezébe adta egy pokoli ellenségnek, kinek bűnei
között a legkisebb az, hogy arcza szép.

Elméje egészen megzavarodott e gondolatban. Az egész mennyországot
felforgatta képzeletében, a hogy az eddig vallásos áhitattal alkotva
volt; a szép sima arczú lényeket, a hogy az angyalokat festik, repülő
szőke hajakkal, mind leküldé a poklokra; rút, ripacsos szörnyek az
angyalok; az az igazi Isten-arcz, az ördög alkotott mindent, a mi kivül
ragyog, belül rohadt.

És ha az ördög nem volna olyan hatalmas úr, a tengernek kellene elnyelni
azt a hajót, hogy soha ne lássa a finn partokat.

Szegény Anna! hasztalan imádkozott a zivatarnak, hogy sujtsa oda a
gályát, mely tömlöcze lett, a legelső kősziklához, a zivatar sem
hallgatott rá. Kedvező szél fujt az orosznak.

Szerencsésen megérkeztek a kronstadti kikötőbe, onnan más hajóra
szállíták Annát, s abból egyenesen börtönébe vivék.

A börtönnek a Newa parton kellett állania, mert a hajótól odáig nem
messze volt az út. Itt Anna lábaira két hosszú lánczot vertek, miknek
végei a két átellenes falba voltak megerősítve, s a kettő együtt
fekhelyéről eltávozni nem engedé.

Itt ült a szerencsétlen ifju hölgy naphosszant, éjhosszant, homlokát
térdeire fektetve, s fejét átfonva karjaival és nem tudta, hogyan kell
meghalni?

Még azt sem, hogyan kell aludni? A rettenetes ébrenlét el nem hagyta sem
éjjel, sem nappal. Folyvást kinzá öntudata, hová jutott, mivé lett?

Naponkint egyszer megnyilt ajtaján egy négyszögű szelep, s azon egy
hosszú vasrúd benyult hozzá, felfűzött vizes korsóval és kenyérrel, azt
letette lábaihoz, a tegnapi vizeskorsót felölelte kampójára s
visszahúzódott, mint valamely vadállat kaliczkájában!

Az ajtóval átellenes falon pedig egy ablak volt, hanem az be volt
falazva egészen, csupán legfölül volt rajta hagyva egy tallérnagyságú
lyuk. Azon keresztül jöhetett tömlöczébe a napvilág.

De a napfény is meg volt törve valami tárgy által, mely kivülről e
nyilást elállta, s csak órai időközönkint tünt el egy-egy pillanatra.

Anna sötéthez szokott szemei felfedezték, hogy ez a tárgy, mely közte s
a napfény közt áll, egy emberi arcz.

Őr van állítva börtöne elé, ki óránkint fölváltva, folytonosan reászegzi
szemét és el nem mozdul onnan. Éjszakára az ajtó négyszögű nyilásán át
lámpafényt vetnek reá.

Ez borzasztó kinzás volt a szemérmes hölgyre nézve; éjjel-nappal
szüntelen-szakadatlanul egy idegen férfi tekintete előtt lenni; egy
felnyitott szem elől nem menekülhetni sehova.

Arról, hogy az a világító rés az ablak legmagasabb részén volt, s a
künnjáró léptekből sejtheté, hogy börtöne félig földalatti építmény.

Néha úgy tetszett neki, mintha lábai alatt lánczcsörrenéseket hallana;
vagy tán csak képzelte így; saját láncza csördült.

Egy álmatlan éjjel azonban világosan hallá, hogy mélyen lábai alól, tán
félöles boltozaton keresztül, egy teljes férfihangtól énekelt zsolozsma
tör fel.

«De profundis ad Te clamavi, Domine!»

Anna összerezzent. E hangban Radziwill szavát vélte felismerni.

Tehát ott lábai alatt még egy másik börtönosztály van egy mélyebb emelet
lefelé a sötétség országában. Ott már sem éjjel, sem nappal.

Ki is lehetne az más, a ki oda lenn a de profundist énekli, mint
Radziwill? Az ő vallásának zsolozsmája ez.

Bizonyosan azért hozták őt ide, az ő tömlöcze alá, hogy az áruló hadd
hallja meg áldozata kesergő énekét s álmai még egy rémmel szaporodjanak;
azzal, ki az ő könnyelmű szerelme miatt még egy öllel mélyebb sirba
jutott elevenen.

Anna lelkét azontul csak e rémkép foglalta el. A meglánczolt Radziwill.
Miatta jutott ez élők sirjába az is s a leleményes kegyetlenség azt
gondolta ki, hogy épen Anna börtöne alá zárta be áldozatát; hadd hallja
annak mindennapos gyászénekét ott lábai alatt.

– És én még e zsolozsmáknak is útjokban állok!

Ez izzó vád kinzá Anna lelkét.

Az apostata, ki elesküdte magától apai vallását, nem tisztult hitből, de
vak szerelemből, most elhagyva az égiektől, mint eleven gát fekszik
útjában az imádkozónak, kinek imája, rémhite szerint, az ő börtönén nem
törhet keresztül.

Oh mint szerette volna ez énekhangok után halkan utána rebegni: «Kyrie
eleison», de attól félt, hogy a sötétség rémei kaczagni fognak e
szavára.

Más szerencsétlennek reményt az ád, hogy a halálban hisz; neki még a
túlvilágtól is félnie kellett: hogy fognak elfordulni tőle ott is ama
fényes arczok, miktől elfordult ő egy mosolygó halandó átkozott
lárvájaért?

És így folytak napok napok után.

Anna sorsában semmi változás nem történt. Senki meg nem látogatta;
börtönajtaját soha meg nem nyitották. A mely öltönyben elfogták, abban
volt azóta éjjel-nappal, és gondolkozhatott felőle, ha annak virágos
himzetein végignézett, hogy ez menyasszony-öltözete, s ez lesz halotti
meze is, akkor már talán lerongyolva, szétmállva, elszakadva, mert ebben
a börtönben öltönyt nem változtatnak.

S amaz örökké ébren levő szem a félvilágos gömbölyü nyiláson át folyvást
áldozatán függött.

Csak ez mulna el onnan! Csak egy napra, csak egy órára. Ne állna közte s
az Isten napvilága között egy ellenséges emberarcz!

Egyszer teljesült ez a kivánsága.

Egy éjjel kinos rémlátó álmaiból ágyudördülések ébreszték fel. Még sötét
volt odakünn is, de a falakon keresztül lehete hallani a dobszó
riadóját, a siető nehéz lépteket, a szitkozódó vezényszót; később azokat
a rejtelmes zürhangokat, mint mikor utczai harcz van, a csapatok
előre-hátra futnak, a rend felbomlik, a vezérek szavába a közemberek
belekiáltanak. Távoli ordítás, félrevert harangok és földrengető
ágyuzás.

Annának egy gondolat villámlott át szivén. Tán kitört a lázadás ő
miatta. A nép megtudta, hogy törvényes fejedelemnője börtönben szenved,
s most megostromolja a nagyok palotáit; győzni fog, börtöne kapuit
betöri, lánczait leveri s diadallal fogja magával vinni.

Reggel, mikor a nap kisütött, bámulva látta, hogy az a kerek nyilás most
nincs emberi arcztól elfoglalva; a hajnalsugár szabadon süt be rajta
börtöne sötétjébe.

Ezt a gömbölyű fényfoltot, mely homlokára esett, jövendő dicsősége
előhirnökének képzelé Anna.

És aztán arra gondolt, hogy ha ő ma még a trónra jutna, mit tenne akkor?

Legelső gondolata az a szőke fő volt.

Milyen szép szőke fő és milyen rút szív hozzá! A mit a természet
elrontott, azt ő helyrehozná, elválasztaná a szép főt a rút szivtől, a
főt bebalzsamozva kristálykoporsóban ott tartaná magánál, a szivet
kidobatná az ebeknek!

Csalóka álmok! Az a kerek fény nem dicsőségének hanem halálának hirnöke
volt.

Nem néplázadás volt az, a mi a távoli morajt költé. A harangszó, az
ágyuzás nem a zendülés uralgó hangjai voltak, a börtönt nem a győzelmes
nép elől hagyták el sietve a csapatok, hanem azért, mert a Newa elönté a
várost.

A nyugati szél megtörte a jeget s erőszakosan hajtá a Newa torkolatán
fölfelé, mitől a visszaszorult hullám nehány óra alatt öles magasságú
árral borítá el az utczákat.

Az ár oly gyorsan jött, hogy a börtönökbe zárt rabokat bizony ott
feledték; s azon a napon másfél ölesre emelkedett a víz a földszine
felett. Annának nem sokára ki kelle ábrándulnia utolsó kisértő
reményéből, mikor a földalatti börtönökben elkezde zuhogni a réseken
betóduló ár.

Még egy ideig hallgathatta a kétségbeejtő énekhangot ott lábai alatt.

«De profundis ad Te clamavi, Domine;

Exaudi vocem meam!»

Hallhatá ezt egyre közeledni, a mint a haldoklót a boltozathoz közelebb
emelé a víz, hallhatá annak utolsó halálordítását és azután nemsokára
láthatá, mint kezd el azon a gömbölyű nyiláson át, melyen rövid ideig az
éj világa sütött fejére, egy világoszöld vízsugár beomlani börtönébe,
mint tölti meg e vékony sugárú zuhatag kétségbeejtő lassúsággal börtöne
üregét, hogy emelkedik a hideg ár lelánczolt termetén följebb, följebb,
míg eléri homlokát, mely fölött nem lebeg a mentő fejedelmi korona
többé.

Az ár elvonulása után minden rabot, ki e földszinti és földalatti
börtönökbe volt zárva, halva leltek azokban. Ki tehet róla? Isten
csapása volt.

E sorsot osztá Erzsébet czárnő leánya is, a szép, az imádott, az
ünnepelt Tarrakanoff Anna.

És miért? Egy szép szőke arczért!

Orloff Alexis, a szőke imádó pedig gróffá lett és kapott ajándékba
jutalmul tízezer parasztot.




BARÓTHY ILONA.

(Beszély).

Róbert Károly idejében két fiatal lovag kötött egymással jó barátságot
az udvarnál: Doria Rafael és Baróthy Simon.

Az egyik a királylyal együtt bejött olasz levente, a másik magyar dalia;
mindkettő életkorra és kedélyre nézve egyenlő; harczban, harczjátékban
mindig egymás mellett; erszényük közös, becsületük is közös; a ki az
egyiket sértette, mindkettőt sértette.

Mikor Baróthy Simon egy napon azt mondá Doria Rafaelnek: «én
megházasodom», Doria azt felelte rá: «akkor nekem is meg kell
házasodnom, mert nős és nőtlen ember között nem üdvös a barátság».

És ő is utána látott, hogy nőt kapjon; kapott is; mind a ketten egy
napon tartották ki lakodalmukat Visegrádon.

Doria azután ott maradt fiatal nejével Visegrádon, Baróthy pedig
hazament balatonmelléki várába.

Egy év mulva ismét összejöttek a királyi lakban.

Baróthy feljött nejével együtt Keszthelyről, a király hivatta, hogy
rábízza a zalamegyei bandériumok vezetését; a havasalföldi vajda ellen
kellett készülni.

A két fegyvertárs nagyon örült a találkozásnak.

– Hát nőd?

– Hát a tied?

Ezek voltak első kérdéseik.

Az egyik nem hozhatta fel magával, a másik kénytelen volt a magáét
egyidőre Budára küldeni. Mind a kettőre nagy ok volt.

– No, ez derék! szólt Baróthy, mi egy napon lettünk boldog férjek, s úgy
eshetik, hogy egy napon leszünk még boldogabb apák.

– Szeretném tudni… kezdé Doria; aztán abbahagyta a dolgot.

– Mit szeretnél tudni? Talán én megmondhatom.

– Ejh, azt te sem tudhatod. Azt szeretném tudni, vajjon fiam lesz-e,
vagy leányom?

– No bizony, azt én is szeretném a magam részére tudni.

– Van itt egy jósnő, a vár alatt lakik; az megszokta az ilyesmit
mondani.

– Bolondság.

– Meglehet hogy bolondság; de mi ifjú legény korunkban sok bolondságot
megtettünk egymás kedvéért, tegyük meg most azt: menjünk oda s kérdezzük
meg tőle.

– Könnyű neki jóslani, miután csak kettő közül van választás: vagy fiu,
vagy leány; nagyot nem tévedhet.

– Ejnye! Te talán sajnálod azt az egy aranyat, a mit neki kellene adnod?

– Egy aranyat? menjünk! Adok neki tizet.

És a két bohó férj lement a várkert alá, a jósnőhöz, és felszólítá őt,
hogy mondjon neki jövendőt.

A jósnő azt felelte Doriának:

– A gyermek, kit nőd fog szülni, úgy fog meghalni, mint férfi!

– Ez jól van mondva, helyeslé Doria s egészen meg volt elégedve a
jóslattal.

– Most jósolj nekem, szólt Baróthy.

A jósnő azt mondá neki:

– A gyermek, kit nőd szülni fog, úgy fog élni, mint hű dajkája
unokádnak!

– Nesze neked: a tied leány! tréfálózék Doria.

Baróthy kissé kedvetlen volt, hanem azért csak megadta a fogadott tiz
aranyat a jósnőnek.

A várba visszamenet Doria vette észre, hogy Baróthy rosszkedvű.

– Bajtárs! Legjobban van így. Azt a két gyermeket összeházasítjuk.

Baróthy arcza egyszerre felderült erre a szóra.

– Igazán mondtad, s akkor mind a kettőnknek van fia is leánya is.

– Az enyim a tied is, a tied az enyim is.

– Együtt fogjuk őket neveltetni, hogy egymást megszeressék.

– Igen. Együtt, folytatá Doria. Itt az udvarnál, én nálam mind a kettőt.

– Ohó, bajtárs! tiltakozék Baróthy. Azt nem úgy értettem; a míg
kicsinyek, hét esztendős korukig, jobb a gyermekeknek falun nevelkedni,
mint egészségtelen nagy épületekben, hol rossz a viz, rossz a levegő, a
test nem fejlődhetik ki. A falusi élet a gyermekek legjobb dajkája. Hét
éves koráig mindkettő nálam legyen, azontúl legyen a te gondod.

– Ah, erre nem állunk rá! A hét első esztendőt! mikor a gyermek
legkedvesebb, mikor az anyjának még az ölében fetreng; mikor a
bajuszomba kapaszkodik s úgy tánczol a térdemen! Azt nem adom oda! Hogy
én ne magam tanítsam őt arra a vakmerő vállalatra, mikor a gyermek
legelőször megkisérti az apja csizmája hegyétől az anyja kebléig a maga
lábán elmenni gyalog: abból semmi sem lesz.

– Tehát mást mondok. Azt tesszük, hogy három esztendős koráig mindegyik
legyen otthon, akkor azután felváltva, egyik évben nálam mind a kettő,
másik évben nálad.

– Nem úgy lesz. Egy egész év megint hosszú idő. De gondold meg, a mit én
mondok. A józan ész is azt tanácsolja. A te eszméd nem ér semmit. Egyik
esztendőben falusi, a másikban meg városi nevelés. Ez képtelenség. Az én
eszmém sokkal jobb. Legyenek a téli félév alatt mi nálunk, kik szüntelen
az udvarnál vagyunk, itt a leányod finom, tanult nevelést kap: arra
valók az apáczák. Nyáron meg legyenek mind a ketten ti nálatok. Ott meg
az én fiam tanul meg ijászni, lovagolni. Nos? adj kezet rá.

Baróthy már szinte felcsapott barátjának, akkor jutott eszébe, hogy:

– Mi itt szépen megalkuszunk előre; de hát az asszonyok?

Ez Doriát is elnémította kissé.

Bizony, az asszonyok is beleszólnak még ebbe.

Később mégis csak nekibátorította magát s elkezdett hetvenkedni.

– Eh, mit? az asszonyok? Az én asszonyom teszi azt, a mit én
parancsolok.

– Könnyen beszélsz – a háta mögött.

– Szembe is! Micsoda? No az igaz, hogy eddig mindig az történt, a mit ő
kivánt; de csak azért, mert én is úgy akartam.

– Úgy akartad, mert ő kivánta. Ezt nevezik parancsolásnak és
engedelmeskedésnek.

– De apró dolgokban, igen! tüzeskedék Doria. Hanem az öregénél nem
szándékom engedni. Ez pedig öreg dolog: mikor két családnak az örök
frigye, boldogsága forog kérdésben.

Baróthy visszarántá mentéjénél fogva tüzeskedő barátját, ki nagyon is
nekiindult a hegynek buzgalmában, pedig gyalog sorban voltak.

– Ne veszszünk ezen össze bajtárs. Hiszen még az is meglehet, hogy mind
a kettő leány lesz.

– Vagy mind a kettő fiu. Igaz biz az.

Azzal kezet szorítottak s jót nevettek saját bohóságukon.

* * *

Két hét mulva ugyanazon az úton találkozik a két bajtárs, az egyik a
Dunáról jött fel, a másik a várból lefelé. Mind a kettőnek valami fanyar
komolyság ült az arczán.

– Látod, szólt Doria, nem jó az embernek előre valami jövendőt olyan
szépen kiálmodozni. Már én azt hittem, hogy családaink milyen világ
végéig tartó családdá fognak összeforrni. Bolond volt az a jósnő! Most
kapok tudósítást Budáról.

– Úgy-e hogy bolond volt? Én is mondtam. Engem is most értesítenek
Keszthelyről.

– Kár, bizony nekem is leányom lett, sóhajta szomorúan Doria.

De Baróthy felkaczagott örömében.

– Hisz akkor sebaj! Mert nekem meg fiam lett.

S azzal a két jó barát, ország-világ bámultára, utcza közepén egymás
nyakába borúlt és összecsókolózott.

* * *

Úgy történt, a hogy a két úr felfogadta.

A mint a két gyermeket az anyatejtől elválaszták, azontúl mindegyiknek
két anyja volt és két nevelő apja: majd az egyik, majd a másik úr
lakában növekedtek, mint két testvér. Eleinte a szülők maguk akarták,
hogy egymást megszeressék, később aztán annyira elválhatlanok lettek,
hogy az anyáknak saját érzelmeiket kellett megfosztani, midőn majd
egyik, majd másik hónapokig nem láthatta gyermekét.

Olyankor aztán, mikor hosszú idő mulva mind a két gyermek ismét apai
lakot változtatott, az átcserélt szülők alig ismertek rájuk. Mennyit
szépültek! milyent nőttek! Milyen kedvesek! és mennyivel jobban szeretik
egymást! Különösen Baróthyt fogta el a bámulat, midőn újra látott
gyermekei évről-évre tudományos előhaladásaik próbáival lepték meg.
Hiszen Baróthy is tudott írni, olvasni, s egy-egy levelet is képes volt
becsületadással megszerkeszteni szomszéd urak czímére; de a mennyi
mindent a visegrádi barátok és apáczák a két gyermek fejébe vertek,
azoknak nagy részéről bizony neki fogalma sem volt. Milyen szépen tudtak
együtt énekelni mindenféle szent zsolozsmákat!

Csak azon panaszkodott, hogy a gyerekek nagyon is gyöngéd arczszint
kapnak a visegrádi anyjuknál, a sok betütanulástól.

Persze, hogy nem olyan színben voltak, mikor ő a Balatonmellékén töltött
félév után ismét visszaszállítá őket télire, akkor meg Dorián volt a sor
bámulni, hogy nem csak a fiu, hanem a leány is mily piros-pozsgás
arczczal kerül haza, hogy veri fel a házat vidám lármájával; hogy
megerősödött mind a kettő; hanem annyi igaz, hogy a sok szép tudományt,
a mit magával vitt, szépen el is felejtette, mert bár való ugyan, hogy
nagy Lajos király idejében még Magyarországon nem tanulhatott meg senki
káromkodni; – ez a szokás a török idő alatt támadt, – de bizony a nagy
tudákossággal sem igen rontá el a termetét. Volt azután megint egy ideig
dolguk a barátoknak, apáczáknak, míg a két rugkapálózó napsütötte
porontyból ismét szép illedelmes, könyvbekönyöklő tanítványokat
szelidíthetének.

És a tudós tanítóknak évről-évre nehezebb lett a dolguk. Baróthy
rendszere annál nagyobb hatalmat vett a tanítványokon. Nagy gyermekek
lettek már: a leány nem is gyermek többé, éveit tekintve; az ifju Bálint
sem az már, herculesi idomait nézve; hanem kedélyében még most is
mindkettő gyermek, még mind a kettő testvér.

Azt tanulták mindig, hogy nekik egymást szeretniök kell, mint
testvéreknek, ezt taníták nekik barátok és apáczák, ezt a könyvek, ezt
apák és anyák, és az erdei hangok, a miket annyiszor hallgattak, egyedül
lovagolva patakok mentében.

Már tizenhét évesek voltak s még mindig azt hitték, hogy úgy szeretik
egymást, mint testvérek szokták.

Nagyon is rendes dolog volt, a mi felvilágosítá őket arról, hogy ez nem
úgy van.

A visegrádi vár akkorában hemzsegett a rómaiaktól, kik a forradalmi
izgalmak elől a magyar királyhoz menekültek, tőle várva az olaszországi
zavarok lecsillapítását s azok között volt a Cefrani grófok egyik
ivadéka is. Cefrani Felipo, két gyermekével: Enricoval és Pelinettával.

Enrico husz éves délczeg lovag volt, Pelinetta pedig Ilonával egykorú,
csakhogy ő már a nápolyi udvar légkörében növekedett, s hallotta
Boccaccio regéit, a hosszú pestis korszaka alatt.

Enriconak megtetszett Ilona, kivel már akkor a királyi udvarnál is
találkozhatott s apjaik régi ismerősök lévén, házukhoz is eljárogatott.
Könnyen sikerűlt neki az őszinte, nyiltkedélyű Doria Bálint szivét is
megnyerni.

A római úgy tette magát, mintha valóban Doria testvérének tartaná
Ilonát. Ismeretségük rövidebb volt még, hogysem családi titkaikat
tartozott volna ismerni, s kissé maga Ilona is engedte szívesen, hogy őt
Doria grófnőnek tekintsék, mert apja után csak nemes leány volt.

Ezért a kis hiúságért meg kellett lakolnia.

Egy napon Enrico kilesve az időt, melyben Bálintnak, ki már akkor a
király testőre volt, a várpalotában kell lennie, Ilonát felkereste, s a
hajadont, fogadott anyja Doria grófnő előtt egész ártatlan arczczal
fölkérte, hogy legyen olyan jó, adja át testvérének, Bálintnak e hímzett
kardkötőt, melyet testvére Pelinetta igért számára készíteni legutóbbi
találkozásukkor, hogy a virágvasárnapon tartandó tornajátékon viselje.

Doria grófnő is vette észre, de Enrico is azt a hatást, a mit ez izenet
Ilona arczán láthatóvá tett. A leány elsápadt, reszketett. Mégis erőt
vett magán, s azt kérdezte Enricotól:

– Kérte Bálint bátyám ezt az övet Pelinettától?

Enrico igen kicsiny hazugságnak tartotta azt mondani, hogy:

– Kérte.

Azzal Ilona összehajtogatá az övet s eltette szekrényébe.

– Át fogom a bátyámnak adni.

E percztől fogva tudta Ilona, hogy mi külömbség van testvérek és
szeretők között.

Nem várt reá többé azon bizalmas örömmel, mint eddig, és mégis jobban
várta megérkeztét, és mikor megérkezett, akkor kerűlte őt. Mikor távol
volt, mindig vele beszélt lelkében, s mikor jelen volt, egy szava sem
volt hozzá. És a mellett egyre halaványodott; mindig szomorú, mindig
mélázó volt, s ha észrevette, hogy figyelnek arcza változására, olyan
rosszúl illett rajta a hirtelen erőszakolt derült kedv.

A ki leghamarább észrevette Ilona kedélyének változását, az maga Bálint
volt.

Lehetetlen volt rá nem jönnie, hogy ez a szomorú arcz, ez a szemrehányó
bánat neki szól.

Hiszen gyermekek szoktak egymással koczódni, s azután rövid időre
megharagszanak egymásra; de ez már nagyon soká tartott, s Bálint nem
tudott magának számot adni felőle, hol és mikor bánthatta ő meg Ilona
hugát, hogy az ilyen ferdén néz rá?

Végre is egyenesen megkérdezé tőle magától.

– Ilonka hugom, te engem egy idő óta rossz szemmel nézesz; mi bajod
velem? mondd ki egyenesen; ha az én hibám, helyrehozom én; ha a te
hibád, helyrehozod magad. De én rám haragudnod nem szabad.

– Nem haragszik te rád senki, kedves bátyám; felelt neki Ilona. Inkább
nagy örömet akarok neked szerezni s azt titkolgatom előtted.

– No azt bizony hát jól tennéd, ha nem titkolgatnád sokáig; mert a nagy
öröm miatt már kezd a kedvem elmenni az egész világtól.

Ilona annál szomorúbb arczot mutatott, minél vígabb akart lenni Bálint.

– Te egy szép hölgynek elmondtad, hogy a jövő virágvasárnapi tornán
először fogsz lándzsát törni a sorompókban.

– No, az igaz.

– Az a szép hölgy meg akart lepni téged egy himzett övvel, melyet a
tornán fogsz viselni.

– No, ez igen kedves titok.

– Ugy-e bár? Az a szép hölgy hozzám küldte ezt az övet, hogy bátyámnak
adjam át. Nézzed, itt van.

Bálint még az öv átadásakor is mind azt hitte, hogy a szép hölgy, a
kiről Ilona beszél, senki sem más, mint ő maga, s miután a hímzett övet
igen pompásnak, gyönyörűnek nevezte volna el, hálából egy csókot akart
érte adni az ajándékozónak. Hanem az távol tartá őt magától.

– Oh, kérlek, ne enyelegj. Te jól tudod, hogy ki küldi ezt. Ne tréfálj
velem. Te jól tudod, hogy az Pelinetta.

Bálint azt hitte, hogy Ilona csak kötekedik vele; hanem amint azután
látta, hogy Ilona szemében lassankint ragyogni kezd az a kicsiny kis
tenger, a min a legjobb hajósok is annyiszor hajótörést szenvednek,
akkor egyszerre dühbe jött s olyat kiáltott Ilonára, hogy az majd
összeroskadt ijedtében.

– Ki mondta ezt?

Ilona úgy meg volt rettenve Bálint dühös arczától, hogy az első
ijedtségben kiejtette előtte Enrico nevét, a mit azután megbánt nagyon,
mert Bálint oly dühbe jött rá, hogy szerteszét tépte az egész övet, s
szörnyen fenyegetőzött, hogy Pelinetta lábaihoz fogja annak rongyait
hajítani, ott, a hol legtöbb ember fogja látni.

Ilonának nagy könyörgésébe kerűlt erről lebeszélni, s a tépett rongyokat
kihizelegni összeszorított ökléből.

– Lásd, hiszen utoljára is, az nem vétek, ha egy szép leány egy lovagnak
kardkötőt hímez, azért nem kell haragudni.

Oh, pedig mint örült neki, hogy Bálint úgy haragszik érte.

– De mikor én nem kértem tőle; sem tőle, sem senkitől.

– Talán Enriconak mondtad?

– Hazudott, ha azt mondta neked. Azt is tudom, hogy miért mondta neked.
De megtanítom becsületre, ha Rómában meg nem tanították!

Bálintot nem birta Ilona visszatartóztatni. A fiunak minden ujja
hegyéből szikrázott a verekedési vágy. Egyszerre három felé is futott; a
lovászmesterhez, az apjához, meg Baróthyhoz, fellármázta minden
ismerősét, hogy ő Cefrani Enrikóval meg akar verekedni életre-halálra, a
király és a lovagkör előtt; mert Enrico oly rágalmat terjesztett ő
ellene, a mivel becsületes lovagnak tovább élni nem lehet.

Hanem azt egyiknek sem akarta megvallani, mivel rágalmazta őt Enrico?
Csak hogy ő annyira meg van sértve általa, hogy gyalog, lóháton,
pánczélban vagy puczéron, dárdával, karddal, alabárdhegygyel, akár
buzogánynyal kész megverekedni vele; míg lábát torkára nem teheti, és
hazug rágalmait vissza nem vonatja vele.

A kihívás a királynak is tudtával lett, s Lajos nem volt megakadályozója
az ilyen becsületi kérdések kivívásának Maga elé hivatá a két apát, a
lovászmestert és a fiut. A király azt mégis meg akarta tudni, hogy
mennyire főbenjáró az a sérelem, a miért valaki ordáliákra akarja idézni
ellenfelét?

Bálint úrfinak tehát elő kellett hordani jó okait, a mik végett
Enricoval verekedni akar.

– Gonoszul rágalmazott.

– Mi volt a rágalom? kérdé a király.

– Az volt, hogy rám fogta, mintha én testvérétől, Pelinettától egy övet
kértem volna, a mit a tornán viseljek.

– Hát ez sértés?

– Sértés, mert hazugság!

– És ha hazugság, rágalom-e? gondold meg csak, hogy mi az a rágalom.

– Meggondoltam. De nem az a kérdés, hogy mivel rágalmazott? Hanem az,
hogy ki előtt rágalmazott?

– Hát ki előtt rágalmazott?

Bálint úrfi félreszegte a nyakát, szerette volna, ha ilyesmi felől nem
lett volna ő felsége olyan nagyon tudnivágyó: végre is csak kimondá:

– Hát a hugom, Ilona előtt.

– Vagy úgy? szólt a király mosolyogva. No fiam, csak eredj haza, majd
elvégezzük a többit.

A két apát ott tartá a király.

A mint Bálint kilépett a királytól, Doriából kitört az apai indulat.

– Az én fiam megbolondult!

– A te fiad szerelmes Ilona hugába, szólt mosolyogva a király, s jól
teszitek, ha mentül előbb összeházasítjátok őket.

A király és a lovagkör azután a jelen esetet megvitatván, ezt a
határozatot adták ki mind a két lovagra nézve, hogy:

«miután és mivelhogy Doria Bálint lovag magát rágalmazottnak véli
Cefrani Enrico lovagnak azon állítása által, mintha ő Cefrani Pelinetta
úrleányt, fegyverzetén fölül viselendő, a harczjátékban szineit bevalló
kardkötő ajándékozására kérte volna fel, – s minthogy e tagadásával azon
esetben, ha Cefrani Enrico állítása igaz, viszont Doria Bálint sérti meg
Cefrani Pelinetta úrleányt: annálfogva mindkét fél egyenlően sértő és
sértett lévén, határoztatik: hogy közöttük lovagias párharcz fog
dönteni; minthogy azonban a sérelem tárgya nem főben járó ügy, és így
véres kimenetelre nem jogosított; annálfogva sem szúró, sem vágó, sem
öldöklő, sem zúzó fegyverek kezeikbe nem adatnak, hanem mind a két fél
öldöklő szerszámok nélkül, könnyű szövet ruhában fog megjelenni a
küzdtéren, és mindegyiknek kezébe adatik a heroldok által – egy zsák.

A melyik a másikat a zsákba bele tudja húzni, az ellenfelét oda viheti a
sértett úrleány lábaihoz, s addig a zsákból ki nem bocsátandja, valamig
a legyőzött ott be nem vallja hazugságát és ünnepélyesen meg nem követi
a sértettet.»

Ez volt a király és a lovagkör határozata.

A zsákpárbaj az olasz udvaroknál nem volt szokatlan neme a tornának, s
épen oly ünnepélyes ordáliának vétetett, mint mikor két keresztyén ember
kifent karddal tör egymás ellen, s voltaképen semmivel sem nagyobb
bolondság az utóbbinál.

Virágvasárnapját megelőző szombaton ment végbe a különös párharcz, az
udvar és a nép szeme láttára.

A két küzdő fegyvertelenűl jelent meg a küzdtéren, föveg és sarkantyúk
nélkül. Ott megvizsgálták, hogy nincsen-e náluk rejtett tőr, vagy egyéb
ártó eszköz, a mivel egymás életében kárt tehessenek; azután mind a
kettőnek kezébe adtak egy durva szövetű zsákot.

Doria Bálint elhajítá a magáét. Minek több egynél? Ellenfelét saját
zsákjában is megfoghatja, ha tudja.

Hanem ez a tudás a legkeservesebb feladat. Mert az ellenfél, termetre
jóval magasabb, erejére nézve sem megvetendő; aztán eleven embertől, a
ki lovagczímert visel, ennyi szem láttára nem lehet azt kivánni, hogy
mint egy akarattalan tömeg, magát egy szűk zsákba, akár alulról, akár
felülről kezdve bele engedje szép szerével rázatni.

Azonkívül még Ilona jelenléte is fokozta a két ifjú erélyét, kibe
Cefrani nem volt kevésbbé szerelmes, mint Doria.

Midőn Cefrani üres kézzel látta maga felé közeledni Bálintot, ő a maga
zsákját karikába gyűrve jobb markába fogta s eldugta a háta mögé, míg
előrenyújtott balkarjával ellenfelét kötekedő tusára ingerlé.

Cefrani ügyes öklöző volt, s nem volt kevesebb szándéka, mint Bálintnak
alkalmilag egy hatalmas ütést adni az arczára, s míg annak a szemei
kápráznak, jobbjával hirtelen a fejére vetni a zsákot.

Bálint azonban észrevette a goromba szándékot s midőn Cefrani ökle
nagyon közel járt az orrához, hirtelen megkapta azt mind a két kezével s
öklénél fogva egyet facsarított a karján, a mitől az kénytelen volt
egyszerre háttal fordulni felé s a következő pillanatban már a fején
volt a zsák.

Hiába szabadította már azután ki öklét Cefrani Doria kezéből, hiába
feszíté oldalbordáiba könyökét, hiába rugdalt, kapálózott; a zsákból nem
birt menekülni. Utóbb elestek a földre, ott hempergőztek, egymást tépve,
döngetve; de azért mégis az lett a viadalnak a vége, hogy Bálint egész a
bokájáig húzta Enricora a zsákot, s a két lábánál övével összekötötte a
közönség rengeteg hahotája között.

Akkor azután felveté a tele zsákot a vállára, s odavitte azt az
emelvényre, Ilona elé.

Ott azután lábra állítá, s megfogván fogával a zsákot, ott a hol a
varrás volt rajta, egyet repesztett azon, – kése nem volt, hogy
szakíthatta volna, – épen csak akkora nyílást repesztett rajta felülről,
a hol Enrico kidughassa a fejét.

– Most valld meg, hogy nem volt igaz, a mit felőlem hiresztelél.

A zsákból kidugott fő töredelmesen hajolt előre, mint a ki igent int.

– Megköveted-e őt és engemet a király és a nép előtt?

A begyűrt lovag csak nem felelt, s midőn Doria egy kis csendes
hátbaütéssel figyelmezteté, hogy most ne sokat gondolkozzék azon, hogy
mit mondjon? akkor vette észre, hogy a kihez beszél, az egy élettelen
alak; arczában semmi vér, szemeiben semmi fény.

Hirtelen végigrepeszté az egész zsákot, mire Cefrani, mintha minden
tagja úgy lett volna külön összerakva lábaihoz roskadt.

Talán elájult – talán tetteté magát, – vagy talán megölte a szégyen?

Cefrani gróf, mikor fiát legyőzve látta, hirtelen eltávozott, leányát
Pelinettát is magával vivén; a király az élettelen Enricot is utána
küldé. Az olasz család még azon éjjel elutazott; azt mondák,
Görögországba mentek. Élve vitték-e el magukkal Enricot, vagy halva? az
nem tudatott meg. Nem is tudakozódtak utánuk.

Hanem ez eset után Doria és Baróthy átlátták, hogy a gyermekekkel tovább
tréfálni nem lehet, mert azok nem gyermekek többé.

A király is azt mondá nekik: Házasítsátok őket össze minél elébb, mert
külömben ez a tüzes ficzkó minden nap megeszi egy lovagomat, a ki a
kedvesére mer nézni.

Úgy is történt. A lakodalmat megülték még azon évben új kenyérrel, s
alig volt az új pár a mézes hónapokon túl, midőn Lajos királynak
Lengyelországba kellett menni, hadjáratra gonosz északi népek ellen.
(Bár akkor láttunk volna hozzá, hogy jól elkerteljük magunkat előlük!)

A királytól Doria Bálintnak sem lehetett elmaradnia. Atyja beteges volt
már, nem mehetett a téli hadjáratba; a fiúnak kellett folytatni a haza
iránti kötelességet. Egyébiránt ipja is vele ment, Baróthy, ki még
mindig megülte a nyerget.

Bizony öt hónapot ültek ottan, és Bálint és Ilona öt hónapig nem
láthatták egymást. Izenetet is csak gyéren vehettek egymástól. Lengyel
kereskedők hordták akkor a levelet.

Az ötödik hónap végén mind a kettő izenetet kapott egymásfelől, Bálint
örvendetest Ilonáról, Ilona szomorút Bálint felől.

Bálintnak apja irt Budáról, hogy neje fiat szült, szerencsésen; gyermek
és asszony ép, egészséges.

Ilonának is apja irt Lengyelországból, hogy Bálint ugyan kitűntette
magát a harczban; hanem nehéz sebet kapott; soká tartott, míg felüdűlt,
most azonban már kigázolt a bajból, s mihelyt annyira fellábad, hogy a
hosszú utat tengelyen megteheti, a vezér parancsára, haza fog Budára
indulni.

Arra a hírre, hogy férje hazatér, Ilona egészen boldog lett; arcza
visszanyerte elébbeni életszinét, s ha aggódó szívét árnyékolta is néha
felleg, mit a betegen fekvő férj miatti gond támasztott, a repeső
gyermek arcza elmosolyogta azt onnan.

A királyné megigérte neki, hogy tudatni fogja vele a napot, melyen
Bálint útra kelhet, Lengyelországból vett tudósításai után.

Egy napon Ilona örömhírként fogadta a királyné meghívását, hogy jelenjen
meg a várkastélyban.

Ő ragyogó arczczal sietett fel; a királyné borúlt arczczal fogadta.

– Férjem útra kelt? – ez volt első kérdése.

– Hét nap alatt megérkezik, felelt neki a királyné.

– Oly soká! sóhajta vágyva a szerető hölgy.

– Rövid napi járásokat tehet csak, mert még sebei alig hegedtek be,
viszonzá hidegen a királyné; egyébiránt elég jókor fog megérkezni, hogy
a rossz hírt megtudja.

– Minő rossz hírt? kérdé elsápadva az ijedtségtől Ilona.

A királyné az udvarhölgy arczára szegzé szemeit és monda:

– Cefrani Enrico megérkezett.

Ilona végigborzadt e név hallatára. A tenger fenekén szerette volna az
embert tudni.

– Mit akar itt ez a nyomorúlt, gyalázata piaczán?

– Mit akarhatna mást, mint a más gyalázatát árulni? Ismered e levelet?

E szónál a királyné egy négy rétre hajtott pergamentet tartott Ilona
elé.

Ilona zavartalanul felelt:

– Ismerem, én irtam.

– Akkor azt is tudod, hogy mi van beleírva?

– Szó szerint: «Kedves barátom! Férjem nehéz beteg. Nem tudom mi
történik velem, ha ő meghalna! Segíts, vigasztalj. Azt igérted, hogy ha
ismét visszahívlak bárhonnan, eljösz hozzám. Ha valaha szerettél: jöjj
sietve.»

A királyné zord tekintettel nézett Ilonára, midőn a nő a levél tartalmát
elmondá.

Ilona pedig nyugodt arczczal mondá:

– Én e levelet Fra Gaetanonak írtam, ki gyermekkori nevelőnk volt, s
mindkettőnket nagyon szeretett. Fölséged tudja, hogy innen mint orvos a
florenczi udvarhoz hivatott meg, hol világhírűvé lett. Hozzáírtam, hogy
jöjjön minél előbb, férjemet gyógyítani; a levelet a követ, Delfini
vitte el.

A királyné homlokáról elsimultak a redők, de arczán megmaradt az aggály
köde.

– Akkor, gyermekem, e levél rossz kezekbe került, Delfini bizonyosan
találkozott Florenczben Cefranival, s ráruházta a megbízást, ez a
nyomorúlt pedig maga jött e levéllel ide és most azt hireszteli, hogy
ezt neki irtad.

Ilona kétségbeesve kulcsolta össze kezeit.

– Istenem! Mi lesz ebből?

– Én nem tudom – szólt a királyné. Magam elhiszem, a mit te mondál; de a
világ, tudod, mindig a rosszabbat hiszi. Most eredj haza, és várd be,
míg férjed hazajön. Ez a férj dolga.

Ilona felháborodott szívvel sietett haza.

Jó híre, neve így megszeplősítve, a házas örömek örök kútforrása ily
undok féreggel megfertőztetve! Miért nem férfi ilyenkor az asszony, hogy
saját kezével vághatná a rágalmazó arczába a visszatorlást?

Azt hitte: az ilyen undok rágalom ellen fel kell lázadni az egész
világnak. Ki a női erényt csúfolja, az Istent csúfolja, s azt
kötelessége a legelső férfiúnak, a ki vele találkozik, leütni, mint egy
veszett ebet, hogy többet ne harapjon. Bizonynyal Enricot tizen, huszan
kihívják párharczra a rágalomért, mielőtt Bálint hazaérkeznék; hiszen a
két családnak annyi rokona van, Bálintnak annyi jó barátja van.

És aztán a kis gyermek is mosolyogva tekinte rá s a gyermek mosolya
lecsendesíté a háborgó tengert az anya keblében.

Hanem a számos rokon, a sok jó barát csak nem jelent meg a sorompók
előtt sem másod-, sem harmadnap, hogy Doria Bálint fegyverzetében
megjelenjen a rágalmazót istenitéletre hívni, a nő erényét a napsugárban
és a vérben tisztára, fényesre mosni. Azok mind azt mondák, hogy ezt
végezni a férj dolga.

Bizonyos, a világ mindig a rosszabbat hiszi.

És negyednap már a gyermek mosolygása alig-alig tudta lecsillapítani a
háborgó tengert az anya szívében.

Ilona elmondá apjának is sérelmes haragját. Azt hivé, ha más nem, az apa
fogja eltiporni a nyomorúlt rágalmazót. – Az is nagyon hideg maradt. Azt
felelé: «ez majd Bálint dolga lesz.»

Még az apák is azt tartják, hogy: «az asszony csak asszony!»

Egyedül a férjnek illik kardot húzni azon jelszó mellett: hogy «az
asszony angyal!»

És a férj vitéz dalia volt bár, de csak most kelt föl halálos ágyából;
nem sokára törődötten, lázasan megérkezik, kimerülve hosszas sebláz
miatt, megfogyva nagy vérvesztéstől, és a midőn hordszékéből kiveszik,
rögtön pánczélját öltse fel? és kiálljon hitvese jó nevéért életével
koczkázni?

Oh, a gyermekmosolygás már nem tudta lecsillapítani a háborgó tengert
többé. Ilona egész nap sírt, és indulattól zaklatottan járt szobáiban,
férje fegyvertermében keresztül-kasul, és nem talált e kétségbeejtő
kelepczéből szabadulást.

A hatodik nap is eljött végre, Bálint útrakelésének hatodik napja.

E nap reggelén hírül vivé Ilona apródja a főlovászmesternek, hogy Doria
Bálint az éjjel megérkezett, egy nappal hamarább, mint várták, s holnap
neje rágalmazóját a sorompók elé Istenitéletre hívja, karddal,
pánczélosan, élet-halál harczra.

A kihívás még az nap a város minden kapujánál kürtszó mellett
kihirdettetett.

Az pedig nem volt Doria Bálint, a ki Enricót istenitéletre hívta.

Doria Bálint még akkor egy napi járó földre volt Budapesttől. Mint
lábbadozó beteg, sem szekéren, sem lóháton nem tehetvén meg a hosszú
utat, kénytelen volt arra az unalmas nemére az utazásnak vállalkozni,
hogy egy hordhintót két öszvér hátára kötöttek, ebben fekve hozták el
nagy vigyázattal egész Hatvanig.

A hatvani csárdában megálltak etetni, s ott épen szemközt találkoztak a
királynak egy társzekerész osztályával, mely ruhákat szállított
Lengyelországba. Bálint a hintó ablakán keresztülhajolva, beszédbe
elegyedett a szekeret kisérő banderista hadnagygyal, s kérdezé tőle, mi
ujság Pest-Budán?

– Oh, uram! Nagy ujság van! felelt az. Holnap reggel fog a derék vitéz,
Doria Bálint megvívni a sorompók előtt Cefrani Enricoval felesége jó
nevéért; életre-halálra fognak tusakodni.

– Az lehetetlen! monda Bálint; hisz Doria nincsen otthon.

– Megérkezett tegnap éjjel. Ma hajnalban, hogy a városból kijöttünk,
trombitaszó mellett hirdették ki a kihivást; a saját füleimmel
hallottam. Bánom, hogy otthon nem lehetek, mikor vívni fognak.

– Lehetetlen! Lehetetlen! ismétlé Doria Bálint.

– Lehetetlen hát! pattogott vissza a hadnagy. Tudom én, hogy lehetetlen.
Tudom én, hogy Doria Bálint betegen feküdt hét napi járó földön is túl.
De ha meghallotta, hogy a feleségét meggyalázták, koporsóból fölkelt,
mégis eljött, repülve jött, még is megérkezett. Még sem volt lehetetlen!

Doria Bálint rögtön nyergeltetett kísérőivel. Alig mondott fogadj Istent
a hirmondónak. Sietteté kisérőit, hogy induljanak; ha egész éjjel mennek
is, ha minden ló kidűl is, holnap reggelre meg kell érkezniök Budavárba.

Mentek is egész éjjel, a lovak rogyásig fáradtak; de hajnalra meg is
látszott a távolban Buda vára.

Az éjjeli útban Bálintot kitörte a láz, a lelki küzdelem segített hozzá.
Az izgató harag, a boszú keserű vágya felforralta vérét; egész éjjel
arról álmodozott ébren, hogy reggel mint fog ő bálványa rágalmazójával
összecsapni. Iszonyú kardcsapásokról álmodott, mik alatt vas törik, ló
rogyik, emberhalál esik, s midőn megvirradt a nap, akkor oly bágyadt
volt, hogy alig bírta a fejét fölemelni.

Hanem azért mindegy! Mégis helyt kell neki ma állani.

A czinkotai csárdán innen utólérték közel falvakból jövő lovagok, kik
azt hihették, hogy a lefüggönyözött öszvérhintóban valami kényes
udvarhölgy viteti magát s adogatták az utasítást a kisérőknek, hogy ha a
viadalra törekesznek, csak velük tartsanak. Ide kinn fog az megtartatni,
a rákosi gyepen. Amott vannak felütve a sátorok, a király és az udvar
számára; nagy térség körülfogva kötéllel, a népségnek belül a tarkára
festett sorompók, azokkal a kétnyelvű lobogókkal a rudakon.

A pihent lovas vitézek egyenkint mind elhagyták az öszvérhintót;
leghátul maradt az a sietők mögött s akkor érkezett már meg a torna
helyére, mikor a hirnök a harmadik kürtszóval adott jelt a viadalra.

Bálintnak úgy tünt föl mindez, mintha csak lázálmainak folytatása volna.
A körülkerített viadaltér, mely oly régi ismerőse a hajdan
lovagjátékaiból; a tömérdek ismerős arcz, kik őt mind nem látszanak
észrevenni, vagy megismerni; – a király s a királyné komoly alakjai az
emelvény mennyezete alatt; – a czímeres heroldok; – és azután a megnyiló
sorompókon egymással szemközt belépő két pánczélos viador.

Az egyik Enrico alakja, nemcsak czímeréről ismerni rá, mely paizsán
ragyog, de hetyke járásáról, feje hordozásáról is, bár sisakrostélya le
van eresztve.

De ki az a másik dalia, ki a hirnök ezen hivására: «Doria Bálint, jelenj
meg!» a küzdtérre kilép?

Tetőtől talpig pánczél fedi tagjait, sisakja leeresztve, csak hosszú
arany színt játszó haja hullámzik ki alóla.

Doria Bálint elgondolkozott róla, kinek lehet ismerősei közül olyan szép
hosszú aranyszín haja, a minő neki magának volt, míg sebesült fejéről az
orvos tőbül le nem vágta? Nem emlékezett barátai közül ily alakra.

Pedig jó barátnak, vagy rokonnak kell lenni, a ki a beteg lovag
fegyverzetében helyette kiáll. Nagyon jó barát lehet az, a ki
életre-halálra fogad el csatát a felvett czímer becsületeért. Hanem
hiszen ilyen jó barátja van az embernek igen sok.

Az ismeretlen alak bal karjára csak egy kis gömbölyű paizs volt fűzve,
minő csak díszmenetekhez, nem viadalhoz való; hanem jobbjában felismeré
Bálint ősi kardjai közül azt, melynek neve, lapjára arany betűkkel
kiverve: «nos ambo» (mi ketten); hosszú, nehéz, egyenes kard, nem is egy
kézre, de két marokra való. Ez nem jó választás volt. Akár ki tette, nem
értett a fegyverválasztáshoz.

Bálintnak mindezt végiggondolni lázas látásában csak nehány pillanatnyi
ideje volt; a következő pillanatban hangzott a herold kiáltása.

– Doria Bálint felelj az Isten előtt; tiszta hited szerint akarsz-e
megvívni hitvesed ártatlanságaért?

Bálint lázas kézzel taszítá fel hordszéke ajtaját s kilépett belőle,
hogy a hívásra feleljen: «itt vagyok! engem illet e kérdés! Én vagyok
Doria Bálint!»

De ezt nem mondhatá el. A jövő percz mindenki figyelmét lefoglalta.
Útját nagy néptömeg állta el a sorompókig.

– Előre! A szentháromság egy Isten nevében!

A Doria-czímeres lovag e szónál elveté magától paizsát, mint ki nem
szándékszik védni, csak támadni s két kézre kapva a rettentő «nos
ambo»-t, szilaj dühvel rohant ellenfelére; egyetlen ádáz ütést mérve
annak oldalára.

Ah, ily ütést nem tehet férfi; így csak asszony üthet, ki férje kardját
saját jó híreért fölemelte, s egyetlen ütésben összpontosítá lelke és
teste minden erejét!

Enrico látta a csapást jönni; fel is fogta azt pajzsával, de rosszúl, a
kard a paizs szegélyén kicsorbult, de hegyével mélyen behatott a lovag
oldalába, ott, hol az öv a pánczélt összefoglalja. Enrico messze
elterült a csapástól s vére végigfestette a fövényt.

Még egyszer fel akart emelkedni; de ellenfele rátaposott mellére, s
legázolta a földre, és akkor vassarkával sisakos fejére hágva, kardja
hegyét a sisakrostélynak szegzé szótlanúl.

A királyi hirnök, látva a kihívott bukását, fölkelt emelvényéről, s
átható hangon kiálta:

– Cefrani Enrico lovag, vallj igazat, az Isten nevében!

Cefrani fölemelte jobb kezét, kihullatva markából a kardot.

Ez kegyelemkérés volt.

A győztes dalia levette fejéről a lábát, s arra Cefrani balkönyökére
emelkedve, sisakrostélyát feltaszítá. Arcza vértelen volt már, de ajka
véres.

– Elismered-e, hogy Doria Bálint nejét méltatlanul rágalmaztad? kérdé a
hirnök.

– Elismerem, hörgött a vert lovag, halálkíntól vonagolva.

A győztes viador e szónál a királyi sátormennyezet fölé fordult sisakja
zárt rostélyával, mintha azt hinné, hogy diadalmas arczának azon is
keresztül kell ragyogni, s kardját magasra felemelve, hegyét a királyné
felé fordítá, mintha a kard hegye válaszolna arra, a mit egy kígyónyelv
hegye mondott.

Abban a perczben, midőn karját fölemelte, – a levert lovag testének
végső erejét, lelkének végső dühét összeszedve, felszökött fektéből, s
tőrét kirántva öve mellől, azt markolatig döfte ellenfelének oldalába,
ott, hol a hónalj alatt a puszta selyemköntös látszik.

Egy éles sikoltás hangzott, mely nem férfi hangja volt; a Doria-czímeres
lovag elbukott a fövényen s sisakja messze gördült le fejéről.

Az elszörnyedés rémkiáltása zúdult fel a tömegből. A meggyilkolt dalia
arcza női arcz volt. Mindenki megismeré benne Baróthy Ilonát, Bálint
ifjú nejét.

A nyomorúlt orgyilkos egy meggyilkolt angyal arczának szemrehányó
tekintetét vitte magával a pokolba.

A kitört zavarban lázas fővel tört magának utat a népen keresztül Doria
Bálint meggyilkolt nejéig, kit a királyné sátorába vittek.

Ilona mosolygott, midőn szemei Bálintra estek; «nem fáj nagyon», menté
magát előtte.

De a férj lábaihoz veté magát s tetőtől talpig csókolgatá a drága
termetet, ki ily egyenlőtlen harczra vállalkozott, egy nő egy ördög
ellen! Miért fogott az kardot, ki csak virágokat letépni tanult eddig?

A nő azt mondta: nem fáj nagyon; az orvos, ki megvizsgálta a sebet, azt
mondá: «nem fáj soká».

Ilonának nem sok órája volt élni.

Mikor ezt Bálint megtudta, le akarta saját sebeiről szakgatni a
kötelékeket, hogy együtt haljon meg nejével.

Ilona odaölelte őt magához és fülébe sugá:

– Egészen árva legyen-e gyermekünk? Apát, anyát veszítsen egyszerre?
Maradj itt vele és szeresd őt én helyettem is.

A gyermeket, kit anyja a harcz előtt maga után hozatott, hogy ha el
talál esni abban, még egyszer megcsókolhassa, odahozták a sátorba. Ilona
karjaiba vette őt, megcsókolá, azután férje karjaiba tevé, halkan
rebegve:

– Fogadod – haldokló nőd lelkének üdvére, – hogy élni fogsz –
gyermekünkért?

Bálint térdre rogyott, gyermekét kebléhez ölelve, és sóhajta:

– Fogadom. Én lelkem üdvösségére.

Ilona mosolyogva nézett le reájuk: a gyermekre, a ki nevetett, s a
férjre, a ki zokogott.

És mikor szemeit lehúnyta, még akkor is mosolygott. Nem fájt nagyon, nem
fájt soká.

A két öreg, a két apa pedig a tábori ágy fejénél egymás kezét szorítva,
suttogá rejtelmesen.

– Ez úgy halt meg, mint férfi.

– És emez úgy él, mint gyermekének hű dajkája.




A RÚTAK RÚTJA.

(Elbeszélés.)


I.

Monsieur Sabronnak semmi egyéb baja nem volt a világon, mint hogy igen
gazdag volt; igen szerették az asszonyok, s rendesen győztek a
versenyparipái – s hogy ő ezt mind nagyon megunta már.

A finom világ azon arszlánai közé tartozott, a kiknek megengedi a
hatodik nagy hatalom (nem a sajtó, hanem a divat), hogy ujdonságait
«lance»-irozzák; legyen bár e lendítendő divatczikk kalapminta, szép
asszony, zongoravirtuoz, vagy uj szerkezetű sétakocsi.

Mr. Sabron nem kezdhet oly bohóságot, hogy rögtön utána ne csinálják,
kivéve azt az egyet, ha egy szép nőnek udvarol: jól tudják, hogy ott nem
lehet vele versenyezni; oly izléssel, oly elegancziával nem tud
pazarolni senki, mint Jacinth; mert hisz a pazarlás is lehet undorító,
ha nem ért hozzá az ember, s nevetségessé teszi a nem jól proporczionált
egyenmértékkel az adót is, meg az elfogadót is.

Jacinthnak a legszebb asszonyok egyike volt szeretője; híre járt, hogy
el is veszi.

Madame Laferrand hotele vetekedett azon időben Rachel kisasszonyéval;
Jacinth vette neki. Az ő izlése szerint volt az egész berendezés;
mindenütt comfort, elegancziával párosulva; – művészi alkotás mellett
lakályos kényelem; összhangzatos pompa és nemes izlés; – mert hisz ahhoz
nagy tudomány kell, megitélni: márvány és virág, selyem és kristály,
mozaik és csipke, porczellán és maroquin, bársony és arany hogyan
egyesüljenek egymással arra a czélra, hogy kölcsönösen elmondhassák, mi
segítettünk visszaragyogni arra, a mi valamennyünk szépségét egymagában
egyesíti, a szép asszonyra!

És Jacinth megszokta már, hogy ennyi szépség mind az ő szolgálatára
álljon. Úgy találta, hogy ennek egészen így kell lenni. A légkörhöz
tartozott ez már nála, a levegőhöz, a mitt beszívott. S lélekzetet venni
mindenesetre igen jó dolog, csakhogy azt az ember még sem számítja az
élvezetei közé. Jacinth úgy volt az egész élettel, mint mikor az ember
egy regénynek a végét már előre tudja; – lehet az azután igen szép
történet, de nem érdekel többé.

Leghamarább észre szokták pedig venni az asszonyok, ha valaki únja azt,
hogy olyan jó dolga van.

Egy este a szinház előtt meglátogatta Jacinth madame Laferrand-ot, a
kiről azt beszélték, hogy menyasszonya.

A párisi nő, a mellett hogy szép, bir valami adományával az emberi
tündérségnek, mely megigéz, azzal a tökéletes kaczérsággal, mely
egyenesen a kedélyből fakad, s épen azért hódít, behizelgi magát.
Cornelia a legnagyobb nyájassággal fogadta Jacinthot.

S Jacinth úgy találta, hogy ez megszokott dolog, nem is lehet máskép. A
nők nyájasak kedveseikhez, és az igen természetes.

Máskor legalább engedelmet szokott elébb kérni, hogy szabad-e szivarra
gyujtania Cornelia szobájában, a mi ugyan mindig megadatott neki, de a
mely kérelmét figyelmes férfi annyiszor a mennyiszer mindig újra
benyujtani köteles; most ezt is elmulasztá s kérdetlenül gyujtatta meg a
vaniliaillatú havannát.

– Ön ma reggel nem jött el velem az iparműtárlatba, – szólt hozzá
szemrehányólag a szép hölgy. – Kénytelen voltam magamat Mr. Diapréeval
odakisértetni.

– Jól tette, Cornelia. Én nem szeretem a boltkirakatokat bámulni.

– Tehát ön előtt a világtárlat csak egy nagy boltkirakat? Hanem hogy ma
délután a longchampsi futtatáson nem volt ön jelen, azon igazán
megbotránkoztam, pedig saját lova, az Abdelkader nyerte a császárdijt.

– Nem érdekelt az egész futtatás. Lord Flensdale visszahúzta a
futtatásból a Cornflowert, az orosz herczeg Samylja az úton
megbetegedett, ez a kettő tette volna kétségessé a versenyt. A többi
lovat ismerem már; tudtam, hogy az Abdelkader nyer. Nem érdekelt.

– De ma este el fog velem jönni a «Cameliás hölgy» első előadására?

– A regényt olvastam. Tudom előre, hogy tetszeni fog nagyon.

– Madame Doche fogja játszani Margitot; a haldokló jelenetben fölséges
lesz.

– Majd talán a haldoklására elmegyek. Tudom előre, hogy szépen fog
játszani.

– Az sem érdekli önt?

– Láttam már igazán is meghalni szép asszonyt: az máskép megy, mint a
hogy a szinpadon csinálják.

– De hát szinház után csak el fog ön jönni? Joachim is itt lesz és
hegedülni fog.

– Bizony Isten, eljönnék, ha senki se hegedülne. Tudom előre, hogy
elragadó lesz.

Cornelia rámosolygott Jacinthra, s játszadozva csavargatá ujja körül
hosszú selyem szőke hajának egy fürtét, mely hosszan omlott le
csipkeőrzőtt keblére.

– Hát az érdekelni fogja-e önt, hogy én férjhez megyek? szólt ültéből
előrehajolva, csak azért, hogy a kristály hamucsigát a márvány
mozaik-asztalon keresztültolja Jacinth elé, hogy abba verje le a
szivarhamut, ne a bársonyszőnyegre.

Jacinth egész nyugalommal kené be a szivarhamuval a hamucsigát tartó
vizi nympha ábrázatját, s csak azután felelt meggondolt udvariassággal.

– Oh igen. Ez mindig érdekelni fog. Csakhogy arról meg épen nagyon jól
van szerencsém értesülve lenni.

– De nem önhöz megyek nőül, hanem Mr. Diapréehoz; – szólt a szép hölgy s
hajfürteit két kezével egyszerre hátra vetette, hogy semmi vonás se
legyen eltakarva arczából: olvashasson belőle Jacinth, kitárt könyvként.

Jacinth egy perczre meg volt lepve, de azt sem árulta el.

– Ah! Ez csakugyan érdekes. S miért találta kegyed Diaprée urat olyan
szeretetreméltónak?

– Azért, a mit beszélt.

– Tehát az ékesen szólásért? Pedig dadog.

– Az igaz, hogy egy kicsit aprózza a kiejtést; hanem a szavak értelme
elfeledteti azt.

– Tehát mit beszélt kegyednek Mr. Diaprée?

Cornelia félkönyökére dőlt a kereveten, úgy hogy feje hozzáért Jacinth
vállához, s szemeivel úgy kellett rá felnéznie. Így dől a him oroszlánra
az állatszelidítő nő, tudva hogy bár mennyire fogja ingerelni, az nem
harapja őt meg.

– Azt beszélte önről, hogy ön igen pazarló, vagyonának felét eltékozolta
egy asszonyra.

– No, az igaz, szólt Jacinth s újra meggyujtotta szivarját, mely elébbi
meglepetésében kialudt.

– De hát az rosszul van.

– Ez a nő: kegyed.

– Tudom. Az mindegy. Az az önök hibája, nem a mienk, ha vagyonukat
miattunk elpazarolják. Önök olyanná tehetnek minket, a milyenné akarnak.
Ha önök azt kivánják, hogy együnk fekete kenyeret, hát eszünk fekete
kenyeret; s ha önök azt akarják, hogy igyunk felolvasztott keleti
gyöngyöket, hát iszunk azt. Ez önt nem menti.

– Hát ne mentsen. Legyen úgy. Ez az én dolgom, nem mr. Diaprée-é. Hát
azután mit mondott?

– Azután meg azt mondta, hogy ön a vagyona másik felét egy jó barátjának
adta át minden hypotheca nélkül.

– Becsülete a biztosíték.

– No hát az az ember önnek a biztosítékával együtt ma éjjel beleölte
magát a Szajnába. Szerencsétlen vállalkozások tönkre tették. Ezt nem
tudta ön még előre ugy-e?

Jacinth nem szólt ugyan semmit, de arczának meg kellett engednie, hogy
elárulja, hogy de már ez a történet mégis kezdi érdekelni.

– Látja tehát, kedves barátom, ön igen válogatott szavakban tud
beszélni, de elmulasztá adósától fedezetet venni; Diaprée úr pedig dadog
ugyan, és olyankor nevetnek rajta; de nem mulasztá el vagyonát
biztosítani.

És itt a szép hölgy büszkén hátraveté fejét, mint a kinek legnagyobb oka
van arra, hogy elkezdjen neheztelni.

Jacinth felállt a székéből s azt mondá:

– Önnek tökéletes igaza van Cornelia. És most hát bocsánatot kérek
öntől.

– Miért?

– Azért, hogy épen ma elmulasztám engedelmet kérni arra, hogy szabad
legyen a kegyed szobájában szivarra gyujtanom, midőn épen nem volt már
rá jogom.

Azzal kioltá szivara végéből a tüzet, s a megmaradt csutakot azon
kormosan eltevé fehér atlasz mellénye zsebébe.

– Mit csinál ön? kérdé vigjátéki hangon Cornelia.

– A menykőbe is! ha megbuktam, hát mától fogva elkezdek gazdálkodni.

Cornelia kedélyesen elnevette magát (olyan szeretetreméltó volt, mikor
nevetett).

Jacinth vette a kalapját és kezet csókolt; a szép hölgy még félgyöngéden
meg is szorítá a kezét, s egész a látogató teremig kikisérte.

És Jacinthnak, míg e ragyogó termeken végighaladt, még csak az sem
jutott eszébe, hogy «mindezt pedig én adtam neked, s te most engem innen
kilöksz!»

Egészen máson járt az esze.

S többet nem is látta ez életben azt az asszonyt, ki még azon az
estélyen víg társaság előtt adta odább Jacinth bonmot-ját a
megtakarított szivarcsutakról, a midőn egy kis ideig vitatkoztak is
azon, hogy mihez fog nyulni ez eset után Jacinth? Strychninhez-e, vagy a
szenes serpenyőhöz, vagy a pisztolyhoz? S abban aztán mindnyájan
megnyugodtak, hogy gentlemanhoz ily esetnél minden tekintetben
legillendőbb expediens a pisztoly.

Aztán nem beszéltek róla tovább.


II.

A perui állam megbizottja, Malagrida úr már a hatodik héten át
hirdetteti minden hírlapban, hogy a kik a guano-szigetek bérletére
vállalkozni akarnak, vele a napnak ezen s ezen óráiban értekezhetnek; a
mi annak a jele, hogy még mindig nem akadt olyan vállalkozóra, a ki
megtetszett volna neki.

A longchampsi futtatásról is elmaradt a miatt, hogy két igen bizonyos
ügynök biztatta, hogy egyezkedni akar vele; a kiket aztán estefelé
kénytelen volt elvégre is kiboxirozni az ajtón. Hogyne? Az egyik azt
akarta kikötni mulhatlan feltételül, hogy neki a perui kormány kőből
építtessen oda házat, s ha egy évnél tovább ki nem állja meghalás
nélkül, gyermekeinek évdijat fizessen; a másik pedig azt követelte, hogy
az ő személyes biztossága végett tizenkét katonát tartson ott a perui
kormány s egy yachtot a kikötőben azon esetre, ha kényszerítő
körülmények menekülésre találják őt ösztönözni.

– Ezekkel nem lehet beszélni. Nagyon ismerik már a dolgot.

Még egy yankee-nek is utána kellett dobnia a kalapját, ki jelentetlenül
jött, s szintén bérletre alkudozott, de oly furfangosan, hogy a bérletet
tisztán fel akarta calculálni beruházásokra, s lassankint kiderítette,
hogy egy sousnak sem birtokosa, hanem még útiköltséget is a perui
kormánytól akar kapni.

Ezt is kénytelen volt kilökni a szobájából a bankár.

Már késő este volt. Malagrida úr a fatalis ügylet miatt mindenünnen
elkésett, a hova készült; épen a szinházba menésre lett volna még ideje,
midőn újra jelentenek be neki egy uraságot, ki okvetlen ez órában akar
még értekezni.

– Vigye a manó! Ereszszék be hát, mit akar?

Malagrida úr elé egy elegans gavallér lépett, kit ő bizonyosan elégszer
láthatott divatos tilburyjében vágtatva, tán a névjegyén olvasott nevet
is hallotta már elégszer emlegetni.

A gavallér a legválasztékosabb izléssel, a legújabb divat szerint volt
öltözve; viaszsárga keztyük, lábain fénymázos topánkák, inge himzett,
nyakkendője gondosan csokrozott, atlasz mellényének gombjai gyémánt
solitairek; egész modora finom és megnyerő. Látszik rajta, hogy ez
tanult «úr lenni».

– Malagrida úrhoz van szerencsém? kérdé udvarias modorral a látogató.

A bankár fejével inte, hogy ő az s leültette késői vendégét.

– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram?

– A guano-szigetekről akarok értekezni, szólt a dandy, levetve magát a
legközelebb álló székre.

– Ah! A bankár ezzel a fölkiáltással azt akarta kifejezni, hogy «ime,
ismét itt van egy ember, a ki bolonddá akar tenni.» Tessék kérem.
Melyikről akar kegyed tudakozódni? Az Iquique büdösebb, de épen azért
tartalmasabb, többet behajthat; a Chinche kevésbbé büdös, de kevésbbé is
jövedelmező.

– Tehát csak maradjunk az illatosabbnál. A parfume csak parfume. Mi a
bérlet ára annak az elsőbbinek?

– Harmincz ezer frank, uram.

– Igen jól van. Őszinte akarok önhöz lenni, uram; mint illik üzleteknél
becsületes emberekhez. Én tegnap még gazdag voltam, s ma tönkre vagyok
juttatva. Nem okolok senkit: saját emberismeretlenségem okozta ezt.
Tőkéim visszahozhatlanul odavesztek, s nekem újra kell kezdenem az
életet. A mi ingóságom van, azt eladom. A butoraimat nem számítom
semmibe; az kincs, mikor vesszük, szemét, ha eladjuk. Hanem a
versenyparipáim ára bizonyos pénz. Ha azokat eladom, s ha a bevett árból
nehány becsületbeli tartozást kifizetek, marad 40 vagy 50 ezer frankom,
a szerint, a milyen vásárra találok. Az nekem eddigi szokott életmódom
mellett épen hat hétre volna elég; azzal tehát felhagyok, s kezdek
valami tisztességes üzletet. Helyesli ön?

– Tökéletesen.

– A hirdetményekben olvastam önnek felhivását, s gondolám, az épen nekem
való lesz; hiszi ön, hogy ez nyereséges vállalkozás lehet?

– Uram. Gavallérral lévén dolgom, én is őszinte szóval akarok fizetni.
Ez a bérlet lehet kétszeres haszon; lehet tizszeres haszon; lehet
szegény nyereség; lehet egész veszteség; lehet semmi.

– Magyarázza meg világosabban, kérem.

– Tehát az üzlet titka ez: a perui kormány odaád a vállalkozónak egy
szigetet, mely felszinétől öt ölnyire lefelé egy darab értékesíthető
kincs; a guanonak állandó és biztos piacza van; Anglia a nélkül nem
termelhet. Ismerek vállalkozót, ki tiz év alatt milliomossá lett utána,
hanem azután megint tiz másikat, ki egészen tönkre jutott vele. Az
egészben az a kérdés, hogy van-e önnek oly biztos felügyelője, kiről jót
állhat ön magának, hogy a rettentő életmódot az emberölő szigeten
kiállja, a munkát vezetni képes, s a mellett se meg nem hal, se meg nem
szökik, a mire két igen csábító oka van. Az egyik az, hogy minden pénz
az ő kezébe gyül össze; a másik pedig az, hogy van az esztendőnek két
olyan szaka, a melyben – pedig a többi sem igen kellemes – valódi
vastermészet, nem is vas, valódi kaucsuktermészet, vízhatlan és
rozsdamentes természet kell hozzá, hogy az ember az állomásán
megmaradhasson. Az a tiz bérlő, a ki egymás után tönkre ment, mind azon
bukott meg, hogy a felügyelői megszöktek a pénzzel, vagy a pénz nélkül,
a mit valóban nem is lehet csodálni.

– És a tizenegyedik, a ki milliomos lett?

Az a tizenegyedik azt tartotta, hogy «ha kell, tedd magad,» s nem bízta
másra a felügyelést, hanem maga taposott a guanoban tiz esztendeig. Nem
halt bele. És van most vagy öt millió értéke, s nem gondol több guanóra.
– Ha tehát van önnek egy ilyen biztos embere…

– Van.

– Szabad lenne őt meglátnom?

– Szabad. Csak nézzen rám. Én magam leszek az.

A bankár mosolyogva nézett végig a deli lovag alakján, finoman fürtőzött
hajcsigáitól kezdve fűzött fénymáz-topánjáig, s onnan ismét fel fehér
atlasz mellénye himzetein s finom inge gyémánt gombocskáin.

– Uram! tudja ön, hogy a guano-szigetek miből vannak?

A dandy észrevette a gúnymosolyt, s egyik lábát a másik térdére vetve,
nagy szárazon mondá:

– Monsieur! Nem jöttem én önhöz sem természetrajzi leczkéket, venni sem
atyafiságos tanácsokat kérni, hanem üzletetkötni.

Azzal belenyult atlasz mellénye zsebébe, s kivéve abból azt a félretett
szívarcsutakot, azt eredeti yankee-étvágygyal összenyomogatá, s azzal
élvezetesen a szájába dugta, a nyelvével a két zápfoga közé szorítva,
úgy, hogy a dohánycsomag kidudorította fél pofáját, egyet-kettőt rágott
rajta s aztán azt mondta: «lássuk a föltételeket.»

A bankár figyelmesen nézte az elegans uracs arczát. Egy vonás sem árulta
el azon, hogy mint izlik legelőször az az átkozott pokolkeserüségü
falat, a minek csak bűze lehet gonoszabb az izénél.

Ez jól kezdi!

– Lássuk a föltételeket!

A dandy cynikus gyönyörüséggel harapott egyet-egyet a keserű falaton.

A bankár átlátta, hogy emberére talált.


III.

Nyár dereka volt, mikor Sabron Jacinth megérkezett a kibérelt
guano-szigetre.

«Miből lesz tehát a guano?»

Ezer meg ezer esztendő óta, milliard meg milliard ivadéka a tengeri
sasoknak, albatrosoknak, sirályoknak és kormoránoknak kiválasztott
magának egy egy csoport meredek sziklát a tenger közepén, a parttól
távol, hogy ott rakja le fészkét s oda hordja tengeri zsákmányát
elkölteni.

Ezeknek a hulladékaiból támadtak azok a szigetek.

Tehát rothadt haltrágya az, egész a sziklafenékig.

Jacinth hegyiről tövire kitudakozta tanyája maleficiumait s mindenre
elkészült.

A guano-sziget fenékig trágya, hanem egy talpalatnyi termőföld sincsen
rajta, a min egy lombos fa, vagy egy termékeny fűszál megeredhetne.
Minden növényzete nehány faja a bűzös pokolvarfűnek, mely e trágyatalajt
választá kedvencz hazájául, de a mi még undorítóbb bűzű, mint a föld
maga, a min terem. Csupán a tengerre meredő sziklák hasadékaiban tenyész
valami kövérlevelű zsázsa, de azok is hozzájárulhatlanok.

Tehát legelőször is növényzet nincs ezen a szigeten. Faárny, lomb,
bokor, virág, üde gyümölcs, az itt mind nem létezik.

Ezzel összefüggőleg aztán állat sem lehet itt, mely növényfélével
táplálkozik. Tehén, ló, kecske, juh itt ritkaságnak sem tenyészthető.
Csak a sertés állja ki itt, az is hallal hízik s halzsír szagú a
szalonnája.

Hanem a helyett légio a férgek száma. Keményfejű szörnyek, a mik
keresztülrágják az épületfödél ólom-borítékát, hosszú, fonálidomú
furiák, mik éles csőreikkel az ember bőre alá fúrják magukat; vérszomjú
fulánkosok, miknek csípése után kelés támad a testen, fertőzetes
élődiek, mik ragályt képeznek az élők között, s a nyüzsgő porond miriád
alakjai, miket a gyomorterhelt természet lázas paroxismusában kigondolt,
mintha kínjában új meg új teremtő erőt nyerne eddig nem létezett
legalsóbb fokú állatfajok előállítására; a föld egész gyomra él, mozog,
csíp, mar és bűzölög, s ezekkel harczolva, undorodva, vakarózva kell
kiásni azt a kincset, a mit azután tonnaszámra tiz font sterlinggel
fizetnek a legelső angol kikötőben, az elélemedett ó világ életnyujtó
pézsmáját, a perui guanot.

Jacinth szerencséjére még nyáron érkezett meg, a mikor legalább a napnak
felét, az éjszakát, emberi módon lehet eltölteni a szabadban,
szúnyogháló alatt, magas czölöpökre szegezett fekhelyen, mely a tenger
ár-apályának útjába van emelve, úgy, hogy dagály idején a fekhely a viz
közepén áll.

A nappalok ugyan annál irtóztatóbbak. A hő napsugarak elől sehogy sem
véd a bérlő gunyhó ólomfedele; pedig ólomból kell neki lenni, különben
az esőzési időszak alatt egy hét sem kell az «ácsnak», a «vargának», a
«mindentmegevőnek», a «repülőszegnek» s más egyéb romboló férgeknek,
miket nevekkel ellátott a szenvedő emberiség, hogy az egész palotát
rostává fúrják körülötte; azért az szépen ki van verve kivülről-belülről
ólomlemezekkel. Ebben aztán nyáron nagyon jó meleg lehet.

Csak két élő lény követte Jacinthot: a vén inasa, ki régi hálából, meg
irtóztató évi fizetés kecsegtető reményéből (ötezer frank volt neki
igérve) rávette magát, hogy gazdáját idáig kisérje, meg egy patkányfogó
ratler, mely kitünő jó kutya volt otthon Párisban. Ennek hasznát remélte
venni Jacinth ezen a szigeten.

Hanem a megérkezés perczétől fogva semmi jó mulatsága sem volt két
kisérőjével; az inas az első héten scorbutot kapott, annak kénytelen
volt egyetlen deszkabódéját átengedni, s azontúl orvos, gyógyszerész és
betegápoló hivatalokat végezni körülötte. Később e hivatását felváltotta
a lelkész és sírásó munkája: a jámbor európai lakos gyomra nem állta ki
az első két hónapot, azt biz el kellett temetni.

A bölcs ratler pedig egészen lemondott otthoni mesterségéről: nemcsak
hogy ugatni elfelejtett ezen a szigeten, hanem még a patkányok elleni
gyülöletét is elhagyta; pedig tárgy lett volna elég, de azokat hagyta
vigadni s maga a helyett a halászmesterségre adta magát, egész nap a
halakat leste a tengerparton, s azokat fogdosta, mint a vidra.

Jacinth egyes-egyedül találta magát a kietlen pusztaságban, a hol
elvesztett millióit akarta újra feltalálni.

Százötven emberből állt napszámosai serege, kivétel nélkül chinaiak,
apró szemű, kiálló pofacsontú, cserszinű emberfaj; otthon is
népsöpredék, kit a túlnépesülés nyomora hajtott túl a tengeren, a
mennyei birodalomból erre a puszta szigetre, melyen csak dolgozni lehet,
pénzt szerezni, a közben meghalni, de az életnek örülni soha.

Más nép nem vállalkozik e gyötrelmes munkára; más égalj emberének
testalkata nem állja ki azt. Aztán más nemzet fiainak életéért kár is;
ha azok elfogynak, milyen lárma lesz belőle! de a szegény chinaiért ki
síránkozik, ha a hajó, mely ötszáz embert vitt el az Iquique szigetre,
öt év mulva csak ötvenet hoz vissza?

Tehát százötven chinai fej jóvoltától függött, hogy Jacinthnak
legyenek-e milliói, vagy koldussá legyen?

A rossz kedvű telepítvényesnek, kit a féreg megmart, kit a láz kitört,
ki a sovány rizspéppel soha jól nem lakik, úntalan a sarkában kell
lenni, nógatni, biztatni, fenyegetni, meg is ütlegelni, hogy sikeresen
folyjon a munka. Az a rettenetes munka.

Egy óriás trágyaveremben, melyet bányaszerűleg kell rétegenként
kifejteni, hol a verőfénytől megszikkasztott por, mint a szitált méreg
száll a tüdőre és gyomorra, s az ammonsó veresre csípi a szemeket; hol a
mell hiába küzd egy szabad lélekzetért, hol az ajk hiába eped egy ital
üde vizért, mert hisz e helyen kutat nem lehet ásni; a miből isznak, az
két mély cisterna a kősziklák völgyeletébe vágva, hova az esővíz
összegyűl s aztán belehányt mészszel ihatóvá tétetik; e csatornák nehéz
vasajtókkal vannak lezárva, miknek kulcsa a bérlőnél áll, s épen e
kulcsok teszik őt a sziget urává, mert ha azokat elő nem adja, megölheti
az epész népséget szomjan; itt vesződött napról-napra Jacinth, csak a
nyomorúságban és boszankodásban változazatos, egyhangú munka mellett
százötven vademberré qualificált chinai lazzaronival.

Pedig irtózatos volt azok közt élni. Durva, önző, lomha nép volt. A
mellett tolvaj és irigy.

Aztán mintha még nem elég bűz volna ezen az elátkozott milliók szigetén,
ez a chinai had is hozott magával valami sajátságos specificus maró
illatot, a mit már a távolból meg lehetett érezni; minden ruháján,
kalyibáin megérzett az, pedig a kalyibasort minden nap végig kellett
látogatnia Jacinthnak, hogy nem maradt-e valamelyik otthon? S ha az
otthonmaradó beteg, vagy épen meghalt, meg kellett tudnia, igazán beteg,
igazán meghalt-e? mert az mind pénzveszteség, és csak neki veszteség.
Jacinth úgy tekintette már itt az embereket, mint a körüle nyüzsgő, maró
és undorító férgek legnagyobb és legkellemetlenebb válfaját.

És midőn este későn, a sivár napi munkában kifáradva, a tengerpartra
vert négy czölöpön nyugvó szabad fekhelye alá megtért, elővette
tarisznyájából a napközben lőtt tengeri tyúkot, tüzet rakott kőszénből
és száraz hinárból, s maga leült melléje vadpecsenyéjét megkoppasztani,
megsütni, hogy elkészüljön vele, míg az apály tart, s mire a dagály
visszajön, akkorra felkapaszkodhassék fekhelyére, mely alatt a
visszatérő hullámok mormognak majd egész éjjel csendesen; ki mondta
volna, hogy ez a fél vad ember, feketére sült torzonborz arczával, övig
érő poros csizmáiban, könyökig felgyürkőzve, itt, a messze világló tűz
mellett, a tenger partján, a divatkirályok városának egyik detronisált
fejedelme, a ki nem kivánkozik innen oda vissza?

Csunya élet pedig biz ez! Zöld mező nélkül, friss viz nélkül, virág
nélkül, tiszta levegő nélkül, művelt emberek nélkül!

De kivált asszony nélkül!

Semmi sem oly sivatag eszme, mint az, hogy legyen egy puszta, tengertől
körülvett tér, a hol asszonyi kéznek nyoma nem látható, a hol asszonyi
hang nem hallható.

Hisz még a fogolynak is jobban esik, ha börtöne ablakából a porkoláb
feleségét hallja gyermekeire zsémbelni.

Az Iquique szigeten mit keresnének nők?

Ez az élet nem nekik való.

Ebben érezte Jacinth legnagyobb elhagyatottságát.

Oh, mikor tengerre szállt, akkor azt hitte, hogy a nőgyülöletet hozza
egyedüli szállítmányul Európából, de itt lassankint megtanítá az idő,
hogy egy szűk téren lenni, a hol mindig csak egyedül férfiakat lehet
látni, fele útja a meghalásnak.

Egyszer a kalyibák sorát végigjárva, egyiknek az ablakában egy
virágcserepet látott, mely tengeri homokkal volt megtöltve s abban
zöldült egy azon sziklai növények közül, a mikhez olyan nehéz jutni. Ki
gondol itt arra, hogy virágot tartson az ablakában? Lehet-e ilyen
gondolatja másnak, mint nőnek? Benyitott a kalyibába; ott négy chinai
ült a földön s havi pénzére koczkázott. Kérdezte tőlük, hogy ki az, ki
itt virágtenyésztéssel foglalkozik? Azok ránéztek, vállat vontak s
játszottak tovább. Ünnepnap volt, nem tartoztak neki feleletet adni.

Hanem az üzlet jól ment. A szokott szállítmányosok megjelentek
rakhajóikkal a kikötőben s fizettek igen szép guineekkel. Az első három
hónap alatt annyi chilii salétromot elárusított Sabron, hogy nemcsak az
egész évi haszonbérlete, hanem még egyszer annyi nyeresége volt már
félre téve.

E siker csak annál jobban ösztönözte. Egy jó öreg liverpooli hajós
ugyan, ki legutoljára vásárolt tőle, figyelmezteté, hogy nemsokára
következik az esős időszak, akkor jó lesz legalább négy hétig
pihentetnie a munkát, mert az nagyon egészségtelen időjárás itten, jobb
volna az alatt magának átmenni Ayacuchoba; de Jacinth már annyira fel
volt izgatva a keresetvágytól, hogy nem hajtott a jó tanácsra s miután
egy szállító yankee épen az esős időszak kezdete alatt szólt be hozzá,
hogy ő most gyapotkelméket visz La-Serenába, ha azt kirakta, visszatér
és négyszáz tonna guanót szeretne felvenni, 40 dollárral tonnáját,
Jacinth szerződött vele, s kettős napszámot igért mandsujainak, ha az
esőben is dolgoznak, hisz könnyen lehet azon segíteni, csak gátnákat
kell ásni befelé a hegytömegbe, ott azután szárazon lehet dolgozni.

Az angol hajósnak igaza volt; ez kétszeres napszám mellett is
kétszeresen rossz munka. Az éjjel-nappal szakadó esőtől feneketlen
dágványnyá ázik keresztül az a veresbarna tömeg, s most már ragályt
lehel ki magából; az egész szigetet ellepi a sürű lilaszürke polozsna
köd, mely semmi szellőnek nem enged, ott fekszik rajta lomhán s
rothasztó lázakat tenyészt, a mik aztán, a mint az első forró nap rásüt
arra az ölnyire leázott tőzetszigetre, mint a jó arató, úgy söprik az
érett embereket.

Jacinth nem törődött vele: chinait kapni eleget. Maga miatt pedig nem
aggódott. Neki élnie kell; ő nem fog ráérni, hogy beteg legyen, mert
neki még sok dolga van a világban.

Az egész esőszak alatt térdig érő piszokban járt a szakadatlan munka
után, osztotta a rakit a munkások között, meg a rágni való dohányt, a mi
neki sem fogyott ki a foga alól soha.

Sok embere kidőlt a munkából. Jó tizedrész munkaképtelenül feküdt már,
azokat ő gyógyította, rakival és dohánynyal. Az a legjobb. Míg jól van
az ember, csak sok rakit kell inni és sok dohányt rágni; ha baja van,
még több rakit inni, még több dohányt rágni, ez a gyógyszer. Az ember
azután vagy megél, vagy meghal.

Az esőszak vége felé készen volt a megrendelt mennyiségű guano, be is
pakolva szépen tonnákba a hosszú szárnyékok alatt; hanem Jacinth is
készen volt valamivel, a miről azt hivé, hogy örökké tart, az
egészségével.

Eleinte azon vette észre, hogy mikor valami madárra akar lőni, egy madár
helyett mindig kettőt lát; azután meg, mintha a lábai ólomból volnának,
s nem akarnának térdben meghajolni, míg a füleiben oly forró zúgást
érzett, mintha köröskörülötte egy tenger volna, tele forró zsírral, mely
a tűzön sistereg.

Ez a sárgaláz.

A yankee megjött, hanem Jacinthot már az ágyban fekve találta. Jacinth
azért nem hagyta magát a láz által üzletében megzavartatni, legfeljebb,
hogy a nyelvének nem esett jól angolul beszélni, kérte a yankeet, hogy
beszéljenek inkább spanyolul. Úgy is megértették egymást.

Jacinth elmondta, hogy a kialkudott árú készen áll, de már annak hajóra
szállításával csak fáradjon maga a vevő, mert ő nem birja a lábát. A
mire az szívesen vállalkozott.

Mihelyt be lesz hordva a guano, az árát is megküldi.

Jacinth arra kérte még, hogy ő alkalmasint nagy beteg fog lenni, tehát
hagyjon itt nála egyet a legényei közül, a ki betegsége alatt ápolja,
nagyon meg fogja fizetni; lám, most nincs senkije ezen a kutyán kivül.

A yankee igérte, hogy küld ápolót is, orvost is, gyógyszert is, pénzt
is, frissítőket is, csak tessék megnyugodni.

Jacinth aztán csak ablakából nézte egész napestig, míg a tonnákat a
hajóra hengergették. Este a yankee nem jött vissza. Jacinthnak igen
nyugtalan éjszakája volt. Mindig azzal vesződőtt, hogy a pénzt még nem
kapta meg, hátha a yankee az éjjel megszökik?

Reggel, mikor fölébredt, első dolga volt az ablakon kitekinteni. A
kikötőben híre-hamva sem volt a yankee hajójának. Nem küldött biz az se
doctort, se orvosságot, se betegápolót, de még a pénzt is elvitte
magával.

Jacinth kiáltani akart, s nagy rémülettel vette észre, hogy semmi hangja
sincsen; fel akart kelni, és lábai meg voltak meredve. Egyedül volt, nem
tudott magán segíteni.

Csak az ujjaival birt még füttyöket vetni. Azért tette, hogy a ratler
kutyáját ezzel a hanggal előcsalja valahonnan. Az sem jött. Az is elment
a yankeevel. Nem lehet tőle rossz néven venni. Nagyon keserves élete
lehetett itten.

Jacinth tehát ott feküdt egyes-egyedül, meglopva, ágynak szegezve,
elfelejtve.

A romboló láz teljes erejével kitört rajta, s a testi kínokat még
fölülmulták a lélek szenvedései, miket saját fellázadt phantasiájától ki
kellett állania.

Lábai hidegültek, dagadtak, és ő azt képzelte, hogy egy nagy mérges
kígyó csúszik felfelé lábszárain, hideg gyűrűivel átfonva azokat, s
mindig följebb-följebb kúszva undok sima testével, s nincs senki, a ki
azt a kígyót elűzze onnan!

Majd ismét egy egész tábor fehér hangya rohanta meg lázháborgása
képzelmében; azok befúrták magukat testének belsejébe, morzsánként
őrölték, rágták le izmait; bebújtak a fülein és keresték a nyilást
lecsukott szempilláin, hogy szemeihez férhessenek, és senki sincs, a ki
azokat leseperné arczáról, hogy legalább azt ne bántsák.

Azután meg azt képzelte, hogy a sok esőzéstől fenékig átázott
guano-talaj elkezd süppedni alatta, és ő tehetetlenül hanyatlik bele
mindig mélyebben, mélyebben, s e zápult posványnak minden porszeme él,
nyüzsög, vonaglik, csiklandja kínzó ingerrel minden idegét; már ajkáig
ér a posvány és nincs senki, a ki kezét nyujtaná, hogy kivonja abból.

Azt is képzelte, hogy a munkások megtudták betegen fekvését; megtudták,
hogy nem birja magát lőfegyverével védeni és most eljönnek, hogy
kirabolják. Már ott néznek be ablakain, már betódultak az ajtón:
kérdezik, hogy hová rejtette el a pénzét? ő mond nekik mindig más meg
más rejtekhelyeket, sehol sem találják; utoljára kínozni kezdik,
kőszénparázs fölé tartják, homlokát szíjjal szorítják össze, körmét
késekkel hasogatják fel és nincs köztük egy irgalmas lélek, a ki
megszánná, s egyszerre keresztülütné szivén a kését, hogy vége lenne
mindennek.

És az a kínzó hőség! a saharai szamum sorvasztó lehellete az arczán.
Mint szomjazik, mint eped egy ital hűsítőért! Testének minden pórusa
szomjazik, és nincs, ki egy ital vizet ajkaihoz tartson!

Milyen üdvözölt volna most egy női arcz! Milyen vigasztaló volna most
egy női hang!

A beteg lehunyta szemeit és várta, hogy meghaljon.

Az a sok fenevad, mely lehunyt szemei előtt ágyára mindenünnen
felkapaszkodik, majd csak megöli már.

E mély lázrohamban, mely félig álom, félig pokol, egy hang szólal meg
fölötte:

– How do you do? sir!

Jacinth felnyitja szemeit s maga elé bámul.

A hang női hang volt. S az arcz, mit maga előtt látott, egy nőnek az
arcza.

És ez nem volt álom.


IV.

A hang, mely Jacinthot felkölté, nem volt kellemes, csengő, dallamos
hang, a hogy a női hangról mondják a költők; rekedt, durva fahang volt
az, és az arcz nem volt egy földi angyal arcza, hanem egyike a legrútabb
chinai néptypusoknak, otromba vonásaiban nehéz megkülömböztetni az
asszonyt a férfitól, ki épen oly sima képet s kontyba csavart hajat
visel, mint felesége és leányai.

A Jacinth ágya fölé hajló arcz tömpe pisze orrú volt; ajkai szélesek,
vastagok, előre álló fogsorokkal, szemei aprók, szempilláinak metszése
fölfelé kanyaruló, álla benyomott és arczcsontjai kiülők, és ehhez az
egész arcz színe a minden emberi színváltozatok közt a
legkellemetlenebb: egészen pergamensárga, legkisebb szinezete nélkül a
pírnak.

Hanem azért női hang volt az és női arcz.

A némber fehér cserépkorsót hozott magával s abból egy lapos csészébe
töltött valami szürkés fehér nedvet, s azt biztató intéssel nyujtá
Jacinth ajkaihoz.

Jacinth megitta azt az utolsó cseppig. Ha méreg lett volna is, azt is
megitta volna. Azonban épen nem volt méreg; valami czibere nemű savanyú
ital volt az, némi kesernyés utóízzel, mit belefacsart növénynedv adott
neki.

Jacinthnak úgy tetszett, mintha ez ital után rögtön elvesztek volna a
fehér hangyák testéről és beleiből; a rút arcz mosolyogva intett neki,
mintha mondaná: úgy-e jó volt? és mikor mosolygott, akkor még rútabb
volt.

Azután leült a némber Jacinth ágya végéhez s egy durva szőrszövettel
elkezdé dörzsölni a lábait.

És Jacinthnak úgy tetszett, mintha az a hideg kígyó lecsavarodnék
lábszárairól lassanként, s utoljára egy élettelen tarka szalaggá
változnék át.

Ez alatt csendesen elaludt.

Első valódi alvás volt ez betegségében; rémlátomások nélküli, üdítő
álom.

Mikor fölébredt, a sárga női arcz még mindig ott volt előtte. Ismét
töltött neki abból a savanyú nedvből, ő ismét megitta, az alak ott
maradt mellette, mintha nem volna egyéb dolga, mint az, hogy őt
virraszsza.

És ott maradt mindaddig, míg betegsége meg nem fordult. Akár éjjel, akár
nappal nyitá fel szemeit a beteg, azok mindannyiszor e furcsa,
szilvamag-alakú szemekkel találkoztak.

Jacinth keresztüllábolta a sárgaláz válságát. Alig jutott hangjának
birtokába vissza, alig lett nyelvének ura ismét, midőn azt arra
használta fel, hogy megkérdezze rejtélyes ápolójától:

– Ki vagy te? Hogy hínak?

– Nevem Xin. Fun-Cho napszámos leánya vagyok, a kinek ablakában látta ön
azt a zsázsavirágot, a mi után a minap tudakozódott. Ennek a leveleiben
van az a keserűség, a mitől a láz elmúlik. Apám küldött ide, hogy legyek
kéznél, ha valamire szüksége lesz az úrnak.

Az a leány naponként, az alatt, míg Jacinth aludt, kötélen bocsáttatá le
magát apjával a tengerparti sziklák meredélyein, hogy azokat a
gyógynövényeket megszedje, a mik csak ott a sziklarepedésekben
tenyésznek, s miket azért ültetett oda az áldott természet, hogy kész
gyógyszert adjon a betegség ellen, mely ez éghajlat alatt honos.

Jacinth jobban kezdett lenni, hanem ennek a betegségnek az a tulajdona,
hogy a fellábbadozó egy ideig második gyermekké lesz: fél a magánytól, a
sötéttől, megijed minden zajtól, kényeskedik, képzelődik, s mindig azt
szeretné, ha mesélnének neki.

A beteg kiállhatatlan ilyenkor, változékony szeszélyeivel.

Xin az alatt sem tágított Jacinth ágya mellől; mesélt neki, a hogy
gyermekeknek szokás, elébb, míg gyönge elméjűek, meséket, miknek ege
Chinában van: a haniangi gránátalma ágáról, mely a szép Xelenhoa kezében
kivirított és almát érlelt, annak a bizonyságára, hogy nem ő gyilkolta
meg mostoháját; a csodás Luen folyóról, melybe ha kilencz vesszőt
hajítanak, hat éjszaknak, három délnek úszik benne; a Makán szellemről,
ki a tengerben lakik s az a sajátságos szeszélye van, hogy ki nem
állhatja a pecsenye szagot, azért a chinai hajósok nem mernek a hajón
húst vagy halat sütni, mert a Makán rögtön felháborítja ellenük a
tengert. Később, a mint mondani szokták, mikor már a gyermek esze érik,
regélt neki kifogyhatlan csodákat hazája növényeiről, virágairól,
állatairól; a kőről, mit a kígyók egymás fejére fújnak, a tollas
kígyókról és a madárról, mely a kinyilt virágból repül ki, s vele
együtt, mikor az elhervad, ő is elvész; a szinváltoztató rózsákról, mik
reggel mindig fehérek, estére mindig pirosak, a Chifung virágról, mely
előre megérzi a szelet s leveleit az ellenkező oldalra fordítja, a
honnan annak jöttét várja; a Quee fű gyökeréről, melyet ha valaki
megrág, úgy nevet tőle, mintha gyöngén csiklandoznák, s a császári
kertek Lichi fáiról, miknek gyümölcse piros szív alakú; zöld fák, mikről
piros szívek függnek; és a szívgyümölcsnek mézíze van és rózsaillata.

Úgy elmulatott e bohóságokon a gyógyuló beteg.

Mikor aztán még jobban megerősödött az elméje, akkor komolyabb tárgyakat
keresett a mulattatására Xin; regélt Jacinthnak a chinaiak
földmíveléséről, a fensíkká vágott tetejű hegyekről, mik lépcsőzetes
szakaszokra vannak osztva, ott a chinai nép rizst tud termeszteni, s
mértföldekről vezeti földjére hosszú bambuszcsöveken az öntöző vízet.
Hogy úsznak a falvak a folyókon! Egész falvak tutajokra építve, kertek,
veteményes ágyak a bambusztalpakon, miket földdel borítottak be. Hogy
viszik a gazdálkodást kacsákkal, a kiknek semmi birtokuk sincs a földön
(mert China népe nem fér már egymástól), a kik egész életöket a víz
hátán töltik, s reggel kieresztik kacsáikat a mezőkre, azok nem bántják
a növényt, hanem a szöcskéket, ártó bogarakat szedik össze, a gazdák még
fizetnek is a tisztogatásért; hogy futnak este megint haza a kacsák a
hajókra, a mint elkezdenek nekik dobolni; pár nap mulva a hajóhad
kacsáival együtt alább úszik, s így él egy egész néposztály. Elmesélte
neki, hogy főznek Xansiban a tűzkutakon, kemenczét csinálván a földből
kijövő naphta fölé; ez az, a mivel a chinaiak itt a szigeten ruháikat
bekenik, ingeiket belemártják: annak a szagát nem állhatják a bogarak s
nem marják őket oly nagyon. Meg is nevetteté Jacinthot azokkal a
mesékkel, hogyan kergeti bele a tóba, vizbe, egész China népe egyszerre
talpra állva, a repülő sáskákat, mindenünnen összeterelve őket nagy
lármával egy helyre, míg azok fáradtan a vízbe leomlanak tömegestől;
aztán meg, hogy milyen a chinai fiakker kocsija? Csak egy kereke van, az
is a középen, három ember ül benne, egy középen, kettő szélről, s tartja
az egyensúlyt, elől egy ló belefogva, hátul a kocsis gyalog, fogja a két
rudat s ügyel reá, hogy az egykerekű jármű fel ne billenjen.

Sokat köszönhetett Jacinth ezeknek az együgyű meséknek, mert a láz maga
legfeljebb is azzal végződik, hogy meghal az ember, de a gyógyulás
többnyire búskomolyságot hagy maga után, ha a lábbadozó kedélyét nem
ápolják.

Jacinth úgy megszokta már ezt a rút arczot látni, úgy elhallgatta ez
idomtalan ajkak regéit naphosszant.

Egy reggelen, midőn szenderéből felveté szemeit, azt vette észre, hogy
az ágya lábánál ülő leány csendesen sir.

– Xin! te sirsz?

A felrezzenő leánynak késő volt már könnyeit letörülni, nem mondhatá
azt, hogy nem sír.

– Meghalt a Jun-Cho, az én apám, felelé szomoru hangon.

– Mikor?

– Tiz nap előtt.

– Tiz nap előtt? Csak sirasd Xin.

Tiz nap előtt! És a leány eltitkolta azt a beteg előtt, hogy el ne
rémítse vele: míg ébren volt, nevettető meséket mondott neki, s csak
akkor sírt, mikor Jacinth aludt.

És olyankor, mikor sirt, – még csunyább volt szegény, mint máskor.

Jacinth megfogta a leány kezét és azt mondá neki:

– Ne aggódjál Xin, ezután majd én leszek az apád!


V.

Végre egészen felgyógyult Jacinth, a visszatérő tavasz neki is
visszaadta egészségét.

Tavasz? De hát mi jelentősége van ennek az Iquique szigeten? – Annyival
több szúnyog.

Xin homokot talicskázott Jacinth gunyhója elé, folyondárt vetett bele, s
virágos zöld szőnyeget nővelt fel ablakai előtt, zöld lugost, melynek
árnyéka alatt naponta pihenhetett.

Még is tudott csinálni tavaszt!

A ház körül minden egészen másképen ment, a mióta Xin gazdasszonykodott.
Jacinth csak most tapasztalta még, milyen drága jó egy asszony a háznál,
a kinek van! tiszta ing, kitakarított szoba, kész estebéd, rend és
nyugalom.

Aztán Xin annyiféléhez értett. Nehezen élvezhető élelmi szerekből
izletes étkeket készíteni, romlékony tárgyakat tarthatókká tenni, még a
tojást is be tudta sózni chinai módra, a hogy évekig eláll; azután
Jacinth engedelmével tengeriszapból kertet hordatott a ház mögé, abban
zöld veteményt termesztett, csodaszépet; a chinaiak híresek az
üzdelésben. Sőt még arról is felvilágosította Jacinthot, hogy tehenet is
lehet itt tartani, csak sajtolt szénát kell utána hozatni.

S nem csak a ház körül, de az üzletben is hasznát vette Xinnek.

Ő tudott legjobban a munkásokkal bánni, ő tartotta őket rendben,
megítélte: jól dolgoztak-e vagy hanyagul? elrakatta a guanót tonnába,
felügyelt a hajóra szállításnál, őrködött a csempészet ellen; alkudott a
kereskedőkkel, a mi Jacinthnak leggyöngébb oldala volt; tőle mindig egy
pár shillinggel olcsóbban megkapták az árut, mint a «miss»-től.

Ő nem röstelte úgy, mint a «monsieur» szemébe mondani a kereskedőnek:
«uram, adsza, nesze». Elébb ki kell fizetni az árát, azután lehet a
szállításhoz fogni; s nem restelt maga felmenni a hajóra, újra
megszámlálni a tonnákat, ha nem hengerítettek-e többet fel, a
munkásokkal alattomban egyetértve, a kialkudottnál?

Jacinth erősen is gyarapodott. Ez a lány igazán jobb keze volt neki.

Az első években már tiszteletre méltó összegnek volt birtokában, mely
szinte kárpótolta azért, a mit az ó világban szép asszonyokon és
becsületes embereken elvesztett.

Hanem azért szó sem volt róla, hogy a szerződött tiz évnél előbb innen
visszamenjen.

Egyszer a passatszelek végződtével amerikai hajó kötött ki
szigetöblében, s a tanyáját felkereső kalmárban Jacinth nagy
meglepetésére ugyanarra a szökevényre ismert, a ki évek előtt, mikor
betegen feküdt, azt a yankeetrikket játszotta vele.

– Ah, sir! Ön ugyan későn jön vissza a guanómért megfizetni.

– Micsoda? Én? Önnek? révedezett eleinte a yankee, nagyon megzavarodva,
mintha azon gondolkodnék, hogy hevenyében mit tagadjon el, azt-e, hogy ő
csakugyan ő? vagy azt, hogy Jacinthot ismeri? vagy hogy guanóról hallott
is valamit? hanem azután, hogy Jacinth szemeit nem birta kiállani,
elnevette magát s merész nyiltsággal állt elő: «valga me Dios!» Sennor,
én azt hittem, hogy ön régen meghalt. Mikor legutoljára együtt
discuráltunk spanyolul, ön oly beteg volt, hogy én azt hittem, másnap
meghal; aztán az gondoltam, hogy a pénzt, a mit adnék, úgy is
elsikkasztja ez a sok rabló itt a szigeten, jobb ha azalatt is egy
becsületes családapánál kamatozik, míg önt újra feltalálhatom.
Megfizetek, sir; a kamatokat négy percenttel számítjuk: így discontál a
pensylvaniai bank is. Jó lesz?

– Jó.

– Önnek itt, úgy látom, brilliánsul megy az üzlete. Egész comfortot
szerzett maga körül, mióta legutóbb itt jártam. Jól megy az üzlet?

– Elég jól. Kétannyit tudnék eladni, mint a mennyit elő tudok állítani.

– Az hiba, sir; üzletben első szabály, a milyen tágas a piacz, annyi
kosárral rakni tele.

– Nem birnak többet a munkásaim. Csak százhusz van már: harmincz
időközben meghalt.

– Ah, tehát hozatni kell újakat. Megálljon, sir, egy ajánlatot teszek
önnek. Ön most ad nekem egy hajóteher guanót ismét. Megadom az árát. Az
előbbinek is, meg a mostaninak is. Én aztán visszatérek, hozok önnek
százötven friss chinait; a szállítást idáig ötven dollárba számítva
fejenként. Mikor átadom a portékát, akkor ön visszaadja a guanóért
fizetett pénzemet, s quittek vagyunk. Helyes-e?

– Nagyon jó, monda Jacinth, a yankee tenyerébe csapva.

– S már most igyunk erre egy pohár melasset.

– Hozz, Xin!

Azután megitták az alku áldomását, a yankee lefizette a pénzt,
felrakatta a tonnákat és odább vitorlázott.

Mikor elment, Jacinth megkérdezé Xint.

– Mit szólsz hozzá? Úgy-e jó lesz? Megkétszerezzük a munkásokat,
megkétszerezzük a jövedelmet.

Xin azt felelte rá, hogy «Chinában is az erények közé számítják ugyan,
ha valaki ügyesen meg tud csalni mást, de ha valaki kétszer meg hagyja
magát ugyanazon ember által csalatni, azt már bűnnek tartják a
megcsalatott részéről».

– Hogy csalhatna meg, mikor itt van nálam a pénze?

– Majd meglátja ön.

Az idő aztán telt, egyhangú, fáradalmas munka, szállítás, alkudozás
közben. Nagy könnyebbségére volt Jacinthnak, hogy mikor ő napokat volt
kénytelen a kikötőben tölteni az ellenőrzés, átadás végett, az alatt
Xinre bizhatá a munkásokra felügyelést, rendben ment a gazdasága, szeme
előtt úgy, mint háta mögött.

Egy ilyen munkanap után késő estve találkozott Xinnel, ki már akkor
sütött-főzött a konyhán.

– Látod, Xin, monda neki, pipájára gyujtva takaréktűzhelye parázsánál; a
yankee nem csalt meg, elhozta a szállítmányt, már át is vettem; derék,
jó erős ficzkók; meg vagyok velük elégedve. A pénzét is visszaadtam, már
el is vitorlázott ismét.

Xin vállat vont.

– Azért én mégis azt hiszem, hogy megcsalta önt.

Jacinth másnap reggel hadrendbe állítá az új munkás csoportot, s
odavitte őket Xin elé, hogy mit szól a szerzeményhez?

Xin összecsapta feje felett a kezeit, s félrevonta Jacinthot.

– No lássa ön, milyen tüzimádó módra megcsalta a yankee. Hisz ezek
kékek.

– Hát kékek, mert kék ruhájuk van.

– Az eddigiek pedig sárgák.

– De hát mi bajom nekem az ő kék és sárga gúnyáikkal?

– Az, hogy azok a sárgák császári mandzsuk, ezek a kékek pedig
taipingok, a kik odahaza is folytonos veszekedésben élnek, s ha más
országban összekerülnek, ott is újra kezdik a veszekedést. Ezeket
bizonyosan Californiából hozta ide az a yankee, a hol megfizettek neki
érte, hogy szabadítsa meg az aranymosókat ezektől a czivakodóktól, a kik
miatt nem lehet a munkát békén folytatni. Már most csak úgy intézkedjék
ön, hogy iparkodjék a sziget tulsó oldalán más telepet állítani fel az
újak számára, mert ha ez a két csapat csak a szagát megérzi is egymásnak
(nem veszi ön észre, hogy még bűzök is más, mint az ittenieknek?), hát
ezek kiirtják egymást kölcsönösen, s vége a békés munkálkodásnak.

– No, majd rendet fogok közöttök tartani, szólt nagy önbizalommal
Jacinth, bízva eddigi erélyében; hanem azért mégis megfogadta Xin
tanácsát, s a másik oldalra vitte át az új telepet, úgy hogy a kettőt a
meredek, kormoránlakta sziklák választák el.

Ebből aztán az a terhes kötelesség támadt rá nézve, hogy naponként négy
angol mérfölddel többet kellett lótni-futnia, hogy mind a két telepet
bejárhassa.

Az első vasárnap mindjárt kezdődött valami összeveszés a két fél között.
Keresztyén ünnepnapokon Jacinth nem engedett dolgozni, s minthogy a
chinaiak budhisták voltak, hát azoknak meg mindegy volt akármikor
ünnepelnek.

A legrégibb időkben ide költözött chinai munkások egyik magas sziklába
valami idomtalan potrohos bálványalakot faragtak ki, s ahhoz szoktak
eljárni tisztelkedni a későbbi utódok. Ezt a bálványt a kékek is olyan
jól láthatták, mint a sárgák, s a legelső pihenő napon annál a kegyes
helynél összetalálkoztak csoportosan.

Xin előre figyelmezteté Jacinthot, hogy ez be fog következni, s azért
mind a ketten jó eleve odamentek a bálványhoz s bevárták az
összejövőket.

Azok közt rögtön nagy feleselés támadt. A sárgák azt állíták, hogy az a
Buddha az ő jogtulajdonukban levő isten, míg a kékek furfangosan oda
fordíták a dolgot, hogy sőt inkább a Buddhát az ő elődeik csinálták,
tehát ez az örökségük. Egyik fél sem akarta pedig engedni, hogy a másik
annak a Buddhának áldozzék.

Jacinth aztán úgy tett közöttük igazságot, hogy hozatott olajfestéket,
kéket meg sárgát, befesteté vele a Buddhának az egyik oldalát (az orra
képezvén a választékot) sárgára, a másikat kékre: «már most a kékeknek
jut a fél Buddha, a sárgáknak a másik fele; kiki áldozzék a maga fél
istenének.»

Azok aztán megnyugodtak benne, s hozzáfogtak az áldozathoz, hoztak halat
és malaczot a Buddhának; a halból oda adták neki a farkát és belét, a
malaczból a lehúzott körmöket és a sertét; a többit megtarták maguknak.
– Ezért ugyan érdemes volt olyan nagyon patvarkodni a Buddha jogkérdése
felett!

Jacinth megigérte nekik, hogy fog hozatni a számukra minden háznak külön
egy Buddha bálványt ajándékba. (Londonban van egy gyár, a hol azokat
készítik, s ellátják válogatott bálványokkal Chinát és Keletindiát.)
Ennek azután örültek, s ezuttal nem lett verekedés.

– Látod, monda Jacinth Xinnek, okos embernek mester a neve.

Maga is bámulta magát, hogy mennyi ügyességgel birt dogmaticus
subtilitásoknak egymásközti kiegyenlítésére. Civilizált europaiak közt
már nem ment volna ilyen könnyen.

Azután igen kedélyesen viselték magukat a chinaiak. Kékek, sárgák, ha
meglátták egymást a távolból, gúnyneveket kiabáltak egymás felé, de
olyan messziről, hogy a másik nem hallotta. Ezzel aztán mindkét fél meg
volt elégedve.

Hanem egy ünnepnap délután nagy ijedten fut haza Xin, s hívja Jacinthot,
hogy jöjjön sietve a kék telepre, két chinai összeveszett. A sárgák
azzal mulatták magukat ősi szokás szerint, hogy papiros sárkányokat
eregettek; egy sárkány lecsapódott a kékek telepénél, s egy kék
elrabolta a sárkányt a zsineggel együtt, s most ezen a két ember hajba
kapott és birkózik folyvást.

– Hát a többiek? kérdé Jacinth.

– Azok még eddig csak nézik a verekedést, két oldalt állva.

Jacinth futott Xinnel együt a csetepaté szinhelyére. Egy tisztáson
álltak egy csoportban a sárgák, másik csoportban a kékek, s nagyon
csendesen viselték magukat, mintha csak valami kakasviadalban
gyönyörködnének.

A tér közepén pedig, a mit így körülfogtak, ott dulakodott a két
birkózó, egy kék meg egy sárga.

Sajátságos neme volt ez a birkózásnak. Mindegyik birkózó a másiknak a
varkocsát fogta balkézzel, s kétszeresen az öklére csavarva, a jobb
kezével meg aztán iparkodott a másiknak a torkához juthatni. Ilyenformán
egymásnak a fejét aláhúzva, forogtak köröskörül; mindegyiknek az levén a
fojtogatáson kivül még a főtörekvése, hogy a fejével a másiknak a
koponyáját bezúzhassa.

Néha perczekig mozdulatlanul álltak, majd megint nagyokat kanyarítottak
egymáson; egy hangot sem adtak a közben, csak kemény koponyáik
összecsattanása hangzott néha.

Jacinth nagy önbizalommal lépett a tér közepére, s parancsoló hangon
kiálta rájuk:

– Bocsássátok el rögtön egymást!

Mintha csak két dülekedő bivalynak szólt volna.

Azzal, hogy tekintélyét fentartsa a chinaiak előtt, Jacinth megkapta egy
kézzel az egyik chinai jobb karját, másikkal a másikét és széttaszította
őket. Az igaz, hogy egymaga erősebb volt, mint azok ketten. Mikor így
szétfeszítette őket, hát szélylyel váltak, hanem a balkezével egyik sem
eresztette el a másiknak a varkocsát. Annál fogva össze voltak ragadva.
Jacinth hiába kiabált, hiába erőködött: próbálta összeszorított ökleiket
kinyitni, nem lehetett, nem eresztették el egymás haját. Belefáradt és
maga is dühbe jött.

Mikor aztán nem boldogult velük, zsebébe nyúlt és kivette bowie-kését.

– Jaj, uram! mit akar ön? kiálta Xin ijedten, odaugorva, s megkapva
Jacinth kezét.

– Hát lemetszem az ostobáknak a varkocsaikat, ha nem akarják
elereszteni, s aztán el lesznek választva.

– Azt ne tegye, uram! inkább a fejeiket, mint a hajfonadékot; hisz az
azért van meghagyva, hogy halála után annál fogva ragadja Buddha az égbe
az embereket; a ki a varkocsát elvesztette, elkárhozott, s a
tűzimádókkal együtt ég meg. Ezzel az egész telepet maga ellen zendítené
ön.

– De hát mit csináljunk velök?

– Csak a nézőket parancsolja ön haza, nehogy általános verekedés legyen
belőle, a két birkózót pedig itt kell hagyni magára, majd holnap
visszajövünk erre a helyre és megnézük, hogy melyik maradt halva.

– Halva?

– Az bizonyos. Addig el nem eresztik egymást, a míg kettő közül az egyik
él.

Jacinth hazaterelte a kékeket, Xin rávette sok szóval a sárgákat, hogy
menjenek a telepre vissza, s a két birkozót otthagyta mindenki magára.
Azok csak fogták egymás haját s forogtak körben és csapkodták össze a
fejeiket késő estig.

Xin az egész éjjel nyugtalan volt, gyakran kiment a házból s felhágott
az őrhelyre szétkémlelni és figyelmezteté Jacinthot, hogy a távolban
valami mozgás neszét hallja.

Mielőtt megvirradt volna, már lefutott az elhagyott birkozókhoz, s rövid
idő mulva visszatért.

– Nos, melyik? kérdezé Jacinth.

– Mind a kettő, felelt Xin. És már most nagy baj van. Mind a két telep
emberei dühösek egymásra. Az összeveszés megkezdődött; ezek is, amazok
is kezdik a guano-kaparó villáikat egyenesre kalapálni; ez aztán egészen
jó fegyver; olyan mint a kettős szurony. Nehéz lesz őket visszatartani,
de én megkisértem.

Jacinth is vele akart menni, de Xin összekulcsolt kézzel rimánkodott
neki, hogy maradjon itthon, s olyan rút volt szegény, mikor ilyen szépen
kért! Jacinth megigérte neki, hogy nem megy ki a házból.

Xin azt mondta, hogy rá fogja beszélni a sárgák és kékek vezetőit, hogy
jöjjenek fel Jacinthoz, igyák meg ott a béke poharát.

A sárgák feljöttek, a kékek nem. De így is jó. Ha csak egyik félt rá
lehet is birni, hogy ne menjen a csatatérre, hát nem lesz ütközet.

Xin ott Jacinth előtt megfogadtatá a vénekkel, hogy békében fognak
maradni; nem hagyják el bányatelepeiket, gunyhóikat, nem keresik a
találkozást a taipingokkal; nem ügyelnek a kihívásokra, nem feleselnek a
gúnyra; úgy veszik őket, mintha nem is volnának a világon.

Xint ékesen szólóvá tette a veszély, oly elevenen tudott rábeszélni,
munkásokat nyájasan czirogatni, a duzzogókat kiengesztelni; s olyankor
rút arcza fellelkesült, a szellem, a lélek hevélye még rútabbá tette
azt.

Hanem hát sikerűlt a sárgákat kiengesztelni. Azok elmentek szépen a
bányába dolgozni, s nem találkoztak a kékekkel.

Azonban a kékek nem mentek dolgozni. Hétfőn reggel szokta nekik Jacinth
kiadni az egész hétre való arakot; azt még elvitték, hanem azután
nekifeküdtek, s délig megitták az egész hétre való erős pálinkát mind.

Ennek az lett a következése, hogy nem lehetett velük többet beszélni.

Erre aztán Jacinth repressaliák fejében elzárta előlük a cisternát.

Ez a legiszonyúbb kényszer egy lázadó népet engedelmességre hajtani: nem
adni neki vizet.

Azonban a sárgáknak engedett Jacinth annyi vizet hazavinni, a mennyire
szükségük volt, s a kékek nagyon jól tudták, hogy ha vizet akarnak
kapni, hát azt a sárgáktól majd elvehetik.

Tehát kétszeres volt a szomjuk: víz után és vér után.

A taipingok egész nap csoportosan jártak-keltek a szigeten, mindenütt
megfordulva, a hol a sárgákkal találkozni véltek; hanem ezek
megtartották híven adott igéretüket, s nem léptek túl a telepen.

Este felé hat taipingból álló küldöttség jelent meg Jacinth kunyhója
elött, a küldöttség szónoka az ajtót megzörgeté s bebocsátást kért.
Rossz szónok volt ugyan, de volt a kezében egy irgalmatlan nagy kétágú
villa, ezzel magyarázta szónoklata homályosabb helyeit.

Xin nem nyitotta ki előttük az ajtót; azt mondta nekik, mondják el az
udvaron, mit akarnak, az úr majd az ablakból fogja őket hallgatni.

Egész kivánságuk oda ment ki, hogy ők a sárgákkal egy szigeten nem
akarnak tovább lakni, és azt meg is mutatják, hogy nem fognak, mert ők
többen vannak és vitézebbek is. Azért határozottan felszólítják a
bérnököt, hogy a sárgákon adjon túl; vigye őket innen máshova, mert
különben ők rajtuk törnek s agyonverik őket mind egy lábig.

Jacinth jól tartotta magát. Kinyította ablakát s azt felelte nekik
vissza, hogy a sárgákat az ő kedvükért elküldeni nem fogja, hanem majd
őket pakolja össze a legközelebb kikötendő hajóra, s kitéteti a perui
partra, addig pedig, ha akarják, hogy napszámot és ivóvizet kapjanak,
viseljék magukat csendesen. Ha azonban kedvük találna támadni, hogy
valami erőszakoskodáshoz nyuljanak, hát majd akkor megmutatja nekik,
hogy tanult puskával és pisztolylyal tréfálni.

Xin megdicsérte azért, hogy olyan erélyesen szólt a taipingoknak, hanem
ezeknek még valami más is fog kelleni, mint szó, mert a chinai dühét
elfojthatja ugyan, de alattomban forralja tovább.

Jól is sejtett; a taipingok még azon éjjel átjöttek a sziget tulsó
feléről egész csapatukkal. Xin a sárgákból őröket helyezett el a ház
körül, s ő maga egész éjjel nem feküdt le, hanem kinn virrasztott a
veranda alatt, míg Jacinthot azzal biztatta, hogy csak menjen aludni,
nem lesz semmi veszély.

Éjfél tájon Jacinth nagy ordításra ébredt fel, s a mint kitekintett
ablakán, a kékek már háza előtt álltak a nyilt téren.

Az őr rájuk kiáltott, hogy mit akarnak?

Minden válasz helyett a taiping óriás, ki a többiek vezére volt, hosszú
kétágú villájával a mandzsut úgy kapta nyakon, hogy annak a feje a villa
két ága közé szorult, s azzal felkapva azt a levegőbe, mint a macskát,
behajítá Jacinth palánkkal kerített udvarába.

Erre aztán vad ordítás verte fel a házat, s mint a jégzápor, úgy hullott
a kő Jacinth kunyhójának ólomfödelére.

Ekkor egy éles visító hang hallatszott ki az üvöltésből, a rútak
rútjának kellemetlen süvöltő hangja. Keresztültőrt a dühödt furiai
rikoltás minden férfilármán s érvényt szerzett magának fölötte.

«Takarodjatok! pusztuljatok innen! átkozottak! Vagy elemésztelek
benneteket mind!» kiáltozott a dühödt némber a bőszült férficsoportra,
felszakítva előttük az ajtót, mintha nőoroszlán akarna kirohanni a
barlangját ostromlókra.

A taipingok egy perczre visszahökkentek e csodanémbertől, ki a fenevad
bátorságával állt utjokba egyes-egyedül. Száz férfinak egyetlen nő!

Igaz, hogy egy kétcsövű puska volt kezében; de mi az annyi férfi ellen?

– Hallod-e, Xin, monda neki az óriás; pusztulj előlünk, mert megeszünk.
Te csak egyszer lősz ránk, s akkor darabokra tépünk.

– Egyszer lövök rátok, de attól ti mind elvesztek.

– Eredj innen, monda neki az idomtalan, téged senki sem fog bántani.
Chinai vagy, asszony vagy; mi csak azzal a szakállas fejüvel akarunk
végezni odabenn, annak a fejével akarunk tekézni.

– A nikesiri rossz szellem fog tekézni a tieitekkel, tűzimádók!
vesszetek hát el attól, a mit imádtok!

Azzal a csoport feje fölé tartá a kétcsövű fegyvert, s jobbra-balra
kilőtte azt a légbe.

Jacinth azt hitte, hogy a leány azért lőtt a légbe, hogy a vaklövéssel
megijeszsze a lázadókat; midőn a következő perczben a két lövés után
egyszerre lángba borítva látta az egész csoportot.

A légből tűzeső hullott alá, a férfiak rohantak szanaszét, tiz, húsz, a
kin lánggal égett az öltöny, ordítva verte magát a földhöz, a többi
futott tova és nem sietett a meggyuladtak segélyére. Sokáig lehetett
látni a sötét éjben egyes égő alakokat, kik mint eleven lidérczek
futottak a tenger felé, hogy abba belevessék magukat.

A lázadók két lövéssel szét voltak verve.

Mire Jacinth kisietett az udvarra, hogy Xinnek segélyére menjen, már
akkor vége volt mindennek.

– Mit tettél? kérdezé a leánytól.

Xin diadalmasan mutatott a ház körül fetrengő nyomorultakra.

– Mondtam, hogy tűzre vetem őket, nem hitték. Már most tudják.

– Mi volt ez?

– A bolondok kőolajba szokták mártani köntöseiket, hogy a férgek ne
férjenek hozzájok; én a fegyvert golyó helyett kőolajjal töltöttem meg s
azt lőttem ki fejük fölé; a hova egy csepp hullott, az az ember megégett
tőle.

S a borzasztó leány még nevetett, és akkor még rútabb volt, mint máskor.


VI.

– Rút vagy bizony te Xin; elijesztő, visszataszító rút!

– Lehetsz jó lélek, lehetsz angyal belül, de annak mind az ellenkezője
látszik rajtad kivül.

– De bizony még ha ördög volnál, annak sem kellene a képed; az is okos
már, szép arczot vesz föl, ha láthatóvá akarja tenni magát.

– A kalapácshal is rút a halak között, de lehet, hogy a kalapácshalak
között szép: de a chinai arcz rút az emberek közt, s te még a chinaiak
között is rút vagy.

– Világ minden gyémántját rád raknák, fűszerben mosdatnának, selyembe
öltöztetnének, még sem volna gy árnyékával a rútságnak kevesebb rajtad,
mint a mennyi van.

– Anyád szeme sem találhatna arczodon semmit, a mire azt mondhatná: ez
talán mégis szép?

– S ha a teremtő rád nézne, s elgondolná, hogy te is az ő alkotása vagy,
párt nem teremtene hozzád.

– S ha volna valaki, a ki valaha megszeressen, annak vakon kellett volna
születni, és nem tudni, milyenek a női arczok?

Ki mondhatott ennyi gorombaságot a szegény Xinnek? Szemtül szemébe,
kiméletlenül, irgalmatlanul?

Ki más, mint a kegyetlen tükör?

Xin olyan sokszor elnézte magát Jacinth kézi tükrében, mikor az nem volt
otthon: miért hogy ez az arcz olyan rút? Miért nem lehet ezt erős
homokkal lemosni, hogy egy alatta levő másik arcz kitünjön, s azt
mondhassa: ismerjetek meg, ez vagyok?

Mi szörnyű kín ily rútnak lenni!

Némely némbernek egyéb érdeme sincs, mint szép, mosolygó arcza; s
boldoggá, szeretetté lesz általa. Oh milyen nagy boldogság szépnek
lenni!

És Xin szeretett volna szép lenni!

Szép, minőknek a mesékben a tündéreket regélik; minőnek ő magát álmában
szokta látni.

Óh minden éjjel, minden éjjel álmodta ő azt, hogy egyszerre csak
átváltozott, mint az ind mythos állatai, ragyogó istennővé; szebb lett,
mint Laksmi, a szépség istennője, s aztán mikor fölébredt, a tükör ismét
csak azt felelte: «óh mi rút vagy!»

Óh mi átok rútnak lenni! Leánynak és rútnak! Leánynak és talán szerető
leánynak!

Csitt! ki beszélne arról? Rútak rútja. Alacsony cseléd. Pária a rabnők
között!

Egyszer oly mélyen el volt merűlve Xin e szomorú tanakodásban az
igazmondó tükörrel, hogy észre sem vette, a mint Jacinth bejött a
szobába.

Jacinth megállt a háta mögött és a tükörből nézte, a mi e leány lelkében
akkor véghez ment.

Mennyit gyászol rútságán, mint kétségbe van esve érte, mi végtelen
terhet visel lelkén nyomorú külseje miatt!

És a mit önvonásaiban akarna keresni, a bíztatást, a vigasztalást, épen
e vonások tagadják meg tőle, engesztelhetlenül, szigorúan; míg végre a
kétségbeesett elitéltnek szépségtelen arczán két forró könycsepp gördül
végig.

Jacinth értett mindent. Odalépett hirtelen, s a botja gombjával
összetöré a tükröt, s a felriadt leány kezét megfogva, így szólt hozzá:

– Az nem igaz, Xin. A tükör hazudik. Te szép vagy, és én szeretlek
téged.


VII.

Tiz évvel azután hogy Malagrida úr ügyszobájában ama parfumillatu uracs
megjelent, ismét azon szokatlan, nem üzletre való órában jelentettek egy
urat, aki rögtön akar vele beszélni.

A belépő úr a legujabb divat szerint volt öltözve, fehér mellénye volt
brillánt gombokkal.

A bankár rögtön ráismert.

– Ah mr. Sabron! ön visszajött Párisba? Azt hittem, hogy sokkal jobban
el lesz sülve.

– Érdemes is volna rá ez a kis intermezzo, hogy az embert
megváltoztassa.

– S ön valóban kiállta a Iquique szigeten?

– A hogy látni tetszik. Nem vesztem el.

– És folyvást maga kezelte a vállalatát?

– Nem. Másodmagammal.

– Tehát mégis tartott ügynököt? Ezt okosan tette. Kivált ha hű volt.

– Nagyon hű volt.

– Mi volt önnek tiz év alatti tiszta haszna?

– Tíz millió frank.

– Az pompás! Mondtam ugy-e? Vagy semmi, vagy tíz millió. És abból
levonva az ügynök perczentjét. Mi százalékot kapott?

– Feleztem vele.

– Ez nagyszerű: ötven perczent! No, de megérdemelte, ha hű volt. Az
Iquique szigetén semmi ár sem elég nagy egy hű szívért. Apropos, itt
Párisban ön már távollétében a divat lyonja volt. Azt beszélték önről,
hogy bivalybőr csizmáit addig soha sem vetette le, a míg le nem
szakadtak.

– Az úgy volt.

– És tíz évig száraz kétszersültet reggelizett kinn a mezőn.

– Az is igaz.

– És olajba mártott inget viselt.

– Valóban azt tettem.

– És egy ocsmány chinai némbert tartott szeretőnek; ez csak nem lehet.

– De bizony lehet.

– S valóban oly szörnyeteg lett volna, mint itt beszélik?

– Úgy hiszem, hogy nem túlzottak vele.

A bankár nevetett. No, de az is természetes: az Iquiquie szigeten még az
is megfizethetlen, ha van egy asszony, a ki az embernek szeretője
legyen, akármilyen csúnya legyen.

– És most miben lehetek önnek szolgálatára?

– Tehát én szeretném visszaszerezni azt a hôtelt, a mit tíz év előtt
madame Diaprée-nak ajándékoztam. Megkapható-e?

– Óh uram, nagyon is megkapható. Mr. Diaprée ruinálta magát
börzejátékokkal és megszökött Amerikába; az asszonyság jelenleg egy Café
Chantantban működik, a hôtel árverés alatt van; negyedrész áron fognak
mindent vesztegetni a hitelezők, mint a mit ér.

– Csak azért óhajtanám megszerezni, mert nőmet oda szeretném vinni.

– Tehát ön házasodik? Ez nagyon derék. Ez szolid dolog. Reménylem, hogy
most már megtudja ön válogatni az asszonyokat.

– Oh minden bizonynyal! Tehát kérem, legyen ön szíves eljárni
megbizásomban.

– Igen szivesen. Hát önnek ügyfele, a kivel megosztozott, kicsoda? Nem
szabad megtudnom a nevét? kérdé a bankár a búcsúkézszorítás alatt.

– Ez az a bizonyos nőnemű szörnyeteg, a ki Iquique szigeti kunyhómat
megosztotta velem.

– Dicső! dicső! mondá a bankár, nagyot bókolva. Erről ismerek a
gentlemanre. «Szörnyeteg kisasszony! ha szerettél, nesze tíz millióm
fele!» Ez az igazi gavallér.

Jacinth ajánlotta magát és távozott.


VIII.

Este az opera-szinházban egy idegen hölgy vonta magára a közönség
figyelmét. Az egész alak fejétől övéig egy brilliánt esőben látszott
fürdeni. Öltözete a divat pompáját képviselte.

Hanem arcza oly rút volt, hogy még az exoticumok között is ritka
példány.

Minden látcső felé volt szegezve, s mindenki fárasztotta magát és
szomszédait annak találgatásában, hogy ki lehet az a rútak rútja?

Egy felvonás alatt mr. Sabron jelen volt az idegen hölgy páholyában, s
vele szemközt ült le, sőt látcsövét is elkérte egyszer.

Azután ismét lejött a páholyból, s bevetődött a jockey-club páholyába, a
hol már ekkor sokat tudtak rendkivüliségeiről.

Egy régi bizalmas ismerőse ezzel a kérdéssel fogadá:

– Ah, kedves barátom, mondd csak, ki az a hallatlan rút asszonyalak ott
abban a páholyban, a kinél az imént látogatáson voltál? Valóságos
szörny!

– Az a szörny: az én feleségem, felelt jó kedélylyel Jacinth, s
hozzátevé: «valódi klenódium egy asszonyban!»

S azzal leült a feleségével szemközt, s elkezdte őt szemüvegezni.




KÉT MENYEGZŐ.

(Elbeszélés.)

– Szerencsés jó napot kivánok kegyelmednek, nagy jó uram, Gubádi Márton
uram.

– Áldást, békességet kegyelmednek, nagy jó Csukási Orbán uram.

– Örülök, örvendek, hogy friss jó egészségben láthatom kegyelmedet,
Gubodi Márton uram.

– Hála a magas mindenhatónak. Hát az otthonvalók egészségesek?

– Köszönöm kérdésit; mindnyájan épségben vagyunk. Oh be sokat emlegetjük
nagy jó uramat!

– Csak kölcsönbe esik, mert mi is épen annyi jóval vagyunk kegyelmetek
familiája iránt; különösen a jó nagyasszony iránt. Nem fáj ő kegyelmének
a foga? nem?

– Oh, be jó kegyelmed, hogy tudakozódik felőle! Épen én is akartam
kérdezni; hát a jó nagyasszony nem sántit-e már?

– Hát az István úrfi mit csinál? Ugy-e bár nem töri már a nehéz
nyavalya? no ne is törje.

– Hát az Évi leányasszony fölkelt-e már? Nem csufitotta el a himlő
szegénykét?

Ilyenféle hiábavaló beszédekkel traktálta egymást, Debreczen városa
utczai padlóján találkozva, két termetes polgári férfiu; a kik pedig
körülfogták őket, kofák, városnép, ácsorgó sereg, azok véghetetlen
jóizűen kaczagtak ennek a nyájas szóváltásnak.

Mert azt kell tudni, hogy Gubádi Márton és Csukási Orbán uram
városszerte hirhedett nagy veszekedő ellenségek, a kik is átellenes
szomszédok lévén, oly Istentől elrugaszkodott módon való czivakodásokat
szoktak müvelni napról-napra, hogy hangzott tőle a nagypéterfia utcza;
mikor mindegyik kiállván a maga kis ajtajába, onnan elkezdte a másiknak
szemére hányni a kicsi gyermek korától fogva elkövetett hibáit,
kiterjesztvén testi-lelki gyarlóságaira, lábainak görbeségére,
csámpásságára, orrának vörösségére, arczának ragyáira, termetének
potrohára, azután szellemi rossz tulajdonaira, iskolából való
kicsapatására, olvashatlan irására, rekedt rikácsoló templomi énekére; a
miből aztán mind fokozatos emelkedéssel főben járó bűnök felhányása
nőtte ki magát: az egyik tolvajt, a másik csalót kiáltott; az elszántott
a szomszédjáéból, ez a testvéreit tudta ki az örökségből; amaz megint az
ekklézsia vagyonát rövidíté meg, emez hamisan esküdött; mikor ebből is
kifogytak, akkor aztán áttértek egymás családtagjaira, egymás feleségét,
gyermekeit ócsárolták, meg nem maradt tőlük békében még a hasított
ingben járó piczi gyermek is; s mikor már aztán nem hagytak egymáson egy
csepp keresztvizet sem letörletlen, akkor pogányok módjára invitálták az
ördögöt, szörnyen parancsolgatván neki, hogy azt a másik szomszédot
minden pereputtyostól hogyan és hova vigye el?

S a mellett, hogy olyan nagyon gyűlölködtek, nem hogy kerülték volna
egymást; de sőt inkább mintegy találkozót látszottak egymásnak adni, s
este, mikor más istenfélő ember örül, ha a dolga után megpihenhet, kiki
megjelent a maga kis ajtajában, s az volt a boldogabb, a melyik hamarább
rákezdhette a veszekedés új tárgyát.

«No, elmehet már kend a maga szép hirével.»

S bár legalább aztán egyszer, amugy istenigazában jól összekapaszkodtak
volna, a hogy illik, s a sok perpatvarnak egy egészséges eldöngetéssel
véget vetettek volna; – nem azok: csak onnan veszekedtek az utczán
keresztül, egyik sem mozdult ki a küszöbén; hanem hogy a mit mond, azt a
másik is megértse, tehát kiabáltak olyan hangosan, hogy az egész
utczában csak az nem hallotta, a ki süket volt.

Ez a patália olyan nagy botránkozást szült, hogy elvégre is a
tanácsbiróság elé hivaták ő kelméket, s ott az érdemes főbiró úr
következő sentencziát olvasta fejeikre, mely sentenczia ma is megvan
Debreczen városa tanácsi jegyzőkönyvében:

«Miután Gubádi Márton és Csukási Orbán, helybeli polgárok, évek óta oly
förtelmes veszekedéseket és manicheusokhoz illő káromkodásokat vittek
egymás ellen véghez, hogy abban minden igaz hitű jámbor keresztyén
méltán megbotránkozék: ezennel megparancsoltatik mind a két férfiunak,
hogy nyelveiket ezennel zabolán tartsák, egymással ne perlekedjenek, az
ördögöket egymásba ne bujtassák; hanem akárhol és mikor találkozandnak,
becsülettudással és emberséggel szóljanak egymáshoz, – a ki pedig (most
jön a java) ezen rendelet ellen közülök vétkezni találna, s a másikat
csak egy illetlen szóval is megtámadná: fizessen a szegények cassájába
két ezer forintokat!»

Két ezer forintokat! Egy illetlen szóért.

S mondja aztán valaki, hogy Debreczenben nem tartották fenn kellő
erélylyel az udvariasság követelményeit, még pedig ezelőtt kétszáz
esztendővel.

Mert a krónika 1670 tájáról jegyzi föl a közlött itéletet.

Ezért volt hát az a nagy nevetés a vásári közönség részéről, midőn a
nagy piacz közepén Gubádi Márton és Csukási Orbán uraimék ama nyájas
szólásformákkal támadták meg egymást.

Mindenki kiváncsi volt arra az itélet elhirhedése után, hogy mitevő lesz
már ezentúl a két veszekedő társ? Mert hogy ők egymás nélkül nem
élhetnek, az bizonyos. Goromba szavakkal egymást megtámadniok nem
szabad, az is bizonyos.

Az tehát egészen meglepő komédia volt a közönségre nézve, mikor a
találkozásban észrevevé, hogy a két szomszéd úgy fogá fel a dolgot,
miszerint ezentúl csak nyájas szavakkal szabad nekik egymás közt
veszekedni, s ugyanazokat a dolgokat, a miket eddig egymásnak durva
szitkozódás hangján elmondtak, most megfordítva, hizelgés alakjában
nagykedvesen mondogassák oda. Igy például, ha eddig azt mondta Gubádi
Csukásinak: «te rezes pofájú te!» s amaz vissza: «nézd meg a magadét,
jobb lesz, te borbibircsó!» most a helyett így szóltak: «oh be szép
színben van ma kegyelmed, mint a fakadó rózsa» és vissza a másik: «de
kegyelmed is ragyog, miként Salamon dinnyéje». S ha eddig egymás
feleségének hibáit publikálták, most azoknak nyilvános revokálásával
boszantották egymást jobban, felnőtt gyermekeikről tudakozódtak gúnyos
részvéttel. Gubádi uram Csenkő Mózest emlegette Csukásinak, ki épen
menyasszony-ruhákat vásárol a görögnél a szép Évike számára, pedig a
kötni való megszökött a menyegző elől, melyre szüléi erőltették, s a
leány sem akart hozzá menni; míg Csukási uram István úrfi felől
kérdezősködött, hogy mikor küldi már a város a heidelbergi akademiára?
pedig nem rég kapott a jámbor consilium abeundit.

Az ellen sem lehetett a magistratusnak semmi kifogása, ha Gubádi uram
Csukási szomszéd apró gyermekeit kedves kis teremtéseknek nevezte, s
ajánlkozott, hogy mindegyiknek egy fésüt fog venni ajándékba, mire
Csukási szomszéd viszont tűvel, czérnával kedveskedett Gubádinak, hogy a
nagyasszony foltozza meg a kedves aprócskák kiszakadt térdeit.

És ez mind a legnyájasabb taglejtések, a legmosolygóbb arczfintorgatások
között mondatott el, a kalapját mindkét fél kezében tartá és világért el
nem fogadta volna, hogy föltegye. Az itélet azt parancsolja, hogy
egymást megbecsüljék.

Tehát ők a dühbehozatalig becsülték egymást.

Mind a kettő azon törekedett, hogyan lehetne a másikat nyájas
ingerkedésekkel odáig vinni, hogy elébb kitörjön belőle a méreg s aztán
elveszítse a birságot.

Mert kétezer forint most is nagy pénz, hát még akkor! A melyiken azt
megveszik, el kell annak adni a nagypéterfián levő házát.

– Hova tetszik indulni, kedves Gubádi Márton uram?

– Hazafelé indulok, drága jó Csukási Orbán uram.

– Legyek olyan szerencsés, hogy hazáig elkisérhessem szeretett nagy jó
uramat.

– Véghetlen nagyra leszek vele, ha ez a tisztelet ér drágalátos szomszéd
uramtól.

És így kisérték egymást haza, folytonos kedveskedéssel, kölcsönösen
iparkodva egymást jobbfelől bocsátani, s midőn hazaértek, egymástól
barátságosan elbucsuztak, most már nem az ördögökre bízták egymást, hogy
azok vigyék ide-oda, hanem az angyalokra, és ajánlák egymást a próféták
kegyelmébe és martyrok oltalmába; Csukási uram elkiséré Gubádi uramat a
kapujáig.

– Tisztelem a nagyasszonyomat, az úrfit, és a kis leánykákat.

Gubádi uram nem engedte e tiszteletet magán száradni, ő is visszakisérte
az utczán keresztül Csukási uramat a kapujáig.

– Tisztelem, csókoltatom különösen az egész familiát, apraját, nagyját,
együtt és különvéve.

Csukási uram onnan megint visszakisérte Gubádit az utczán keresztül.

– Köszöntetem az öregbérest, a kisbérest, a szolgálót, a gányót, a
juhászbojtárt.

Megint vissza.

– Tisztelem a familiájához tartozó ökröket, borjukat, lovakat.

Megint vissza.

– És a háznépével lakó egereket, bogarakat stb.

S míg így egymás patkányait, kutyáit, macskáit, verebeit sorba
tisztelték volna, olyan csoport hahotázó nép keveredett az utczán
körülöttük, hogy elsőbiró uram kocsijának meg kellett állni, nem tudott
keresztülhajtani a nagy sokaságon.

– Mit mivelnek kegyelmetek ismét? kérdé haragosan a biró.

– Gyakoroljuk magunkat az egymással való nyájaskodásban, a hogy tetszik
látni! viszonzá neki Gubádi Márton uram.

S azzal a két nyájas férfiu kiki a maga házába térvén, úgy csapta be
maga után az ajtót, hogy csak úgy hullott a vakolat az ajtófélről.

* * *

Gubádi uramnak volt egy nagy, iskolaviselt fia, kit ő papnak szánt,
kinek azonban több kedve volt a mezei gazdasághoz, s nagy tógátus
quinquennis diák korában félig menve, félig menettetve válét mondott az
exegeticának s kiment a tanyára törökbuzát mivelni.

Csukási uramnak pedig volt egy szép eladó leánya, Évi; a kiről még eddig
nem lehet tudni semmit. A mint illik.

Gubádi és Csukási uramék ugyan a veszekedés korszakában családjaik ezen
büszkeségeit sem hagyák leszólatlan; ha valaki arra hallgatott volna, a
mit Csukási uram átkiabált az utczán a szomszédnak, azt tanulta volna
meg belőle, hogy István diák: kicsapott diák; hogy minden nap a nehéz
nyavalya töri, hogy nem is ember az már, mert azt az édes anyja, még
születése előtt, elkötelezte az ördögnek egy véka aranyért, abból
építtette a házát; hogy áriánus vallásu, azért csapták ki az iskolából;
hogy nem is az igazi fiu, hanem váltott gyerek, kicserélték a bölcsőben;
hogy táltos, két sor foga van felül; hogy török martalóczokkal
czimborál; hogy a leczkéjét mindig a tíz körmére szokta felirni, onnan
olvasta el diák korában.

Viszont meg Gubádi uram mendemondáiból azt lehetett volna megérteni,
hogy Évi leányasszony kendőzi magát, azért van olyan piros színe; hogy
nem süt kenyeret szalonna nélkül; hogy eljár ő is tánczolni a nagy
erdőre; hogy fésüre akaszthatja már a kontyát, s hogy István deáknál
három esztendővel öregebb.

Mindezekből természetesen egy szó sem volt igaz. Gubádi Pista jámbor,
becsületes, istenfélő, egészséges legény volt. Csukási Évi pedig deli
szép szűz hajadon leány s épen három évvel fiatalabb, mint Pista; hanem
már a két veszekedő csak mondta azt egymás mortifikálására.

Mikor aztán Gubádi uram, a tanács határozata után nehány hét mulva,
meggyőződött a felől, hogy Csukási uramat szokott barátságos
beszédformákkal rá nem birhatja, hogy ő vele veszekedést kezdjen: akkor
egy furfangos ötlete támadt.

No megállj, ezzel, tudom, a levegőbe vettetlek.

Tehát egy reggel fölvette ünneplő köntösét s hegyes lépésekkel
átsomfordált Csukási uram portájára és nagy tisztelettudással
bekoczogtata hozzája.

Egyes-egyedül találta őt az utczai szobában: az asszony meg a
leányasszony valahol szomszédolni voltak.

– Áldást, békességet kegyelmednek és háza népének, Csukási uram!

– Mindazokat, a miket kegyelmed kiván nekem, triplán fizesse vissza
kegyelmednek a mindenható, Gubádi uram.

– Kivántam tiszteletemet tenni kegyelmed uri házánál.

– Nagy szerencse reám nézve. Miben lehetek kegyelmednek szolgálatjára?

– Tetszik ismerni a fiamat, az Istvánt, úgy-e bár?

– Nagyon jól ismerem: derék, jámbor ifju, nem iszik, nem koczkázik, nem
nyavalyás, nem ördöngös, nem táltos, nem váltott gyerek, az iskolából
nem csapták ki, úgy tanult ki mindent; mikor már a professzorokból
minden tudományt kiszedett, odahagyta a kollegiumot üresen. Derék
legény!

– Nagyon örülök rajta, hogy kegyelmed is ilyen jó véleménynyel van
felőle, mint mások. Tehát azért jöttem ide, hogy a fiamat meg akarnám
házasítani.

– Igen helyesen cselekszi kegyelmed, adjon neki a mindenható hasonló
derék, jó, hűséges, józan, ékes és takarékos feleséget, mint a milyennel
kegyelmedet megáldotta, Gubádi Márton uram.

Ezek mind megannyi apró tőrszurások voltak; de várj csak, majd mindjárt
gerundiummal fog erre visszavágni Gubádi uram.

– Hát biz én azt gondoltam, hogy leghozzáillőbb pár lenne számára, ha az
Évi leányzót venné el.

– Az Évi leányzót?

Tripla sértés nyájas alakban.

Először is az ő leányát csak per «Évi leányzó» czimezgetni, a kinek
pedig «Évi leányasszony» a kompetens titulusa; másodszor meg merni kérni
az ő aranyos leányát az ellenség fia számára, és harmadszor egy nemes
ember leányát merni megkérni egy polgárnak, egy civisnek! – Mert Csukási
uram armalista nemes ember volt, Gubádi pedig csak redemtus polgár.

No ez a sérelem nem fog boszulatlan maradni.

– Hát csak az «Évi leányzót»? kérdi Csukási uram nyomatékosan.

– No mert hogy az ifjak egymást úgy is régóta szeretik. (Ezt ugyan csak
úgy találomra mondta Gubádi uram, hogy ellenfelét ezzel is dühítse.) Én
ugyan semmi rosszat sem hiszek el, a mit az Éviczára mondanak: hogy
festené magát, hogy a nagy erdőre járt volna már tánczolni, hogy
muskétás hadnagygyal lett volna ismeretsége, hogy István fiamnál
három-négy esztendővel öregebb is volna; azért én csak el hagyom neki
venni az Évi leányzót.

Gubádi uram semmit sem várt egyebet, mint hogy nemes Csukási Orbán erre
a szóra fel fog ugrani a karosszékből, s ugyanazzal a székkel fogja őtet
végig kergetni az udvarán, ki az utczára, beleesvén a birságfizetésbe;
mert hisz azt a törvény előtt csak nem lehet érvényes indokul felhozni a
verekedés kezdő okául, ha valaki a fia számára a szomszédja leányát
megkéri.

De nem: Csukási uram nem förmedt fel, egy cseppet sem jött ki a
flegmából, azt mondta, hogy: «hát hiszen igaza van kegyelmednek, ha
szeretik egymást, ha az Isten egymásnak rendelte őket, hát ki akarná azt
megakadályozni: legyenek egyek; mert az irás szavaiként: jobb
házasságban élni, mint égni.»

Gubádi uram elbámult ez engedékenységen.

– Kegyelmed tehát nem ellenkezik benne?

– Dehogy ellenkezem, sőt inkább nagyon is beleegyezem; ha már meglelte a
mit keresett, tehát tartsa is meg.

Ez gyanús kegyesség volt a szomszéd előtt. Ilyen könnyű szerével leányt
nem adnak oda. Ez bizonyosan nehéz föltételeket, hosszú határidőt akar
szabni, a mik nem teljesíthetők, be nem várhatók.

– És mikor gondolná kegyelmed, hogy ez megtörténhetnék?

– Hát mi van ma? péntek. Holnapután vasárnap. Vasárnap délesti isteni
tisztelet után megeshetik a kézfogó, az öcsém Pongrácz lesz a
kiadó-násznagy, ha tetszeni fog, s három vasárnapi kihirdetés után
megtarthatja kegyelmed a menyegzőt.

Ennél gyorsabb eljárást nem is lehet már kivánni.

– Én tehát, a mit kegyelmed tőlem kért, azt előadom: kegyelmed is álljon
azután a szavának, s vasárnap délután kompáreáljon az Istvánkával.
Egyebekre nézve Istennek ajánlom.

Gubádi uram azt sem tudta, hogy jutott ki abból a házból, úgy meg volt
zavarodva ez érthetetlen engedékenység által. Hogy ennek a merényletnek
ez legyen a kimenetele, azt még álmodni se merte volna soha.

Bár legalább annyit mondott volna Csukási Orbán, hogy «no majd
meggondolom a dolgot; majd beszélek előbb az asszonynyal, majd megkérdem
a leányomat; aludjunk erre még egyet.» De épen egyenesen belecsapni a
nyújtott tenyérbe, ez valami megdöbbentő dolog.

Gubádi uramnak egy rémgondolata kezdett támadni.

Hátha ez a szomszéd róka őt most a saját kelepczéjében fogta meg?

Hátha ez tud arról valamit, hogy Istvánnak van már szeretője, a kit el
akar venni, s azért egyezett bele a kérésbe oly hirtelen, mert tudta,
hogy István nem fog az Éváért eljönni; ez lesz aztán, ha kipattan, majd
olyan hétországra szóló megsértés, a miért méltán megbirságolhatják
Gubádi uramat a kétezer nehéz forintig!

Nem is szólt otthon senkinek, mi lelte? csak vette a botját, más sarút
huzott, s csendesen kiballagott a tanyára, a hol István fia
gazdálkodott.

Az épen fürjeket fogdosott hálóval.

– Jaj, hagyd azt a bolondságot, mondá Gubádi uram a fiának; nagy baj
van!

– Majd csak kisegít belőle az Isten, viszonzá debreczeni nyugalommal
István diák.

– Jaj, nehéz azon segíteni a mindenhatónak! mert én magam valék az, ki
bolondot csináltam s most csak az a kérdés, hogy hát te utánam tudod-e
azt csinálni?

– Mi légyen az az utánozandó bolondság?

– Mi légyen? Hát az légyen, hogy az ördög nekem ma azt sugdosta a
fülembe: eredj át a te szomszédodhoz, Csukási Orbánhoz s forgasd meg
májában a kést azzal a szóval, hogy kérd meg az István fiad számára az
Éva leánya kezét; majd hogy fog az dühösködni, mikor úgy utál bennünket,
s olyan nagyralát a leányával! És képzeld: nem dobott ki a házból, a
hogy én óhajtottam, sőt inkább azt mondta, hogy jól van, vedd el az
Évit.

De már ennél a szónál István diák mind a két karjával az apja nyakában
volt; ölelte, csókolta.

– Kedves, édes, drágalátos, aranyos apám uram; – dehogy az ördög
sugalta, az angyalok dudolták ezt a gondolatot a kegyelmed fülébe, hisz
mi az Évikével régóta szeretjük egymást, csakhogy egyikünk sem merte
otthon bevallani.

Most meg aztán Gubádi uramon volt az átalakulás sorja. Most már értett
mindent. Értette, hogy Csukási uram miért adta olyan hirtelen
beleegyezését; mert bizonyosan tudta, hogy a leány hányadán van a
Pistával? azt is értette, hogy miért tett olyan rövid terminust a
kézfogásra? legbölcsebben értette azt, hogy a prædestinatio szerint
régen el volt végezve, hogy ő neki ma reggel az a gondolata támadjon,
hogy bolond fővel bebotorkáljon a szomszédhoz s megkérje a leányát a
fiának.

No ez már mégis csak kicsinált dolog! És ha ennyiben van a dolog, tehát
e szerint csakugyan végét kell szakítani minden további
ellenségeskedésnek, komolyan és igazán békességet kell kötni a két
szomszéd ház között, s ezentúl atyafiságos egyetértésben élni.

Gubádi uram e váratlanul érkezett örömében minden eddigi haragját a
kutba ejtette, s úgy tért haza a mezőről fiával együtt, mint egy igazi
keresztyén.

Hát a másik vajjon mit csinált ez alatt?

* * *

Mielőtt azonban tovább mennénk, álljunk meg egy szónál.

Már kétszer is említettük azt, hogy «tánczolt a nagy erdőben», jőjjünk
legelébb is tisztába azzal, hogy mit tesz az a nagy erdőn tánczolás?

A mi egyátalán a tánczot illeti, arról azon kánonok, a mik szerint Török
Bálint uram ő kegyelmessége egész Debreczen városát reformálta, nem a
legajánlatosabb módon emlékeznek.

A XVII-ik czikk határozottan megtiltja a tánczot a papoknak, a papnéknak
és az ő leányaiknak; más keresztyén asszonyszemélyt sem igen buzdít rá;
s azt hagyja meg, hogy ha már csakugyan tánczolni akar az asszonyféle,
de csak olyan tánczba álljon, melyet díszes mozdulatokkal és szemérmes
taglejtéssel lehet járni, az olyanoktól pedig, melyek csintalan
szökelésekből állnak, tartsa hátra magát.

S azokra nézve, kik lelküket a szentirás szavaival igyekeztek
megnyugtatni, hogy lám szent Dávid is tánczolt, mikor a filisteusok
fölötti győzelmi bevonulását tartá Jeruzsálembe, rég megiratott a nóta,
hogy «csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza».

Tehát az idegen tánczok ki vannak rekesztve az Indexből.

Ennyit általánosan a tánczról a XVII-ik század kálvinista fogalmai
szerint.

A mi pedig különösen a nagy erdőben való tánczolást illeti, ennek az a
Hübnere, hogy azon időtájt labanczság táborozván Debreczen és
Székelyhida között: a debreczeni nagy erdőben hosszas idő óta egy ezred
wallon lovasság ütött tábort s ott egész vásár volt azóta. A wallon
vitézek jókedvű fiuk voltak, szerették a szépet: volt szép tábori
muzsikájuk, csinos aranyos egyenruhájuk, himzett bivalybőr pánczéllal;
biz ott Debreczenben is akadt elég dévaj fehércseléd, a ki vásárra
kihordott holmi egyet-mást a wallon uraknak, azok aztán egész lakzikat
csaptak oda kinn, vígadtak, tánczoltak a csintalan menyecskefélével,
megajándékozták őket selyem szalagokkal, egész módi ruhákkal, miket azok
nem átallottak a városban is felvenni, sőt még a templomban is
megjelenni azokban, úgy hogy egyszer nagytiszteletű Körmendi Jonathán
főesperes uram a prédikácziója közepén megállt s kihirdeté, hogy míg
azok a fertelmesül kitárt elejű asszonyszemélyek a szentegyházat el nem
hagyják, ő a prédikácziót nem folytatja.

E növekedő botrány megszüntetésére utóbb a tanács rendeletet hozott,
mely szerint «minden a városhoz tartozó asszony- és leányszemélynek
szigorúan megtiltatik a nagyerdőre, avagy Szőllősre, vagy a vásárra
kijárni dísztelen, szokatlan metszésű ruhában, ott az idegenekkel
mulatságba elegyedni, velük együtt virginálni, énekelni, ugrándozni,
dorbézolni. A kik ez ellen véteni fognak, első esetben ekklézsiát fognak
követni, másodikban pedig nyilvánosan megseprűztetnek s a városból
kicsapatnak».

Tehát ilyen, ha nem is főben, de mindenesetre bőrben járó dolog volt a
nagy erdőn való táncz – ezelőtt jó kétszáz esztendővel.

Volt pedig e nagy erdei tivornyáknak egy hirhedett tánczosnéja. Mint
mostanában Rigolbochet, Mistenflutteöt s egyéb ünnepelt
kánkánművésznőket, úgy emlegették akkor Tarka Viczát; – publice nagy
botránkozással, privatim nagy kiváncsisággal.

Gyönyörű alak is volt az Évicza: olyan sugár termet, mint a darázsé, s
csak úgy lengett mikor lépdelt; könnyű lába volt a tánczra, könnyű szive
volt a mulatásra; domború idomai, csattanó orczája, sugár szemöldöke,
ragyogó két szeme; – kár, hogy azt a szép termetet annyi wallon hadnagy
ölelgette már táncz közben, hogy ez a szép arcz még festéket is eltűrt,
hogy az a két ragyogó szem csábításra mosolygott, hogy az a két kicsiny
láb mindig rossz utakon járt.

Tarka Viczának már nem volt Debreczenben megjelenhetése. Onnan örök
időkre kitiltatott. Ide ugyan leányfővel be nem jön többet.

Mulathat, a hogy és a mennyit akar, de csak a kapun kívül; az árkon
belül meg ne kapják!

Tarka Vicza tulajdonképen Csukási Orbán uram juhászának volt a leánya, s
mikor nem csavargott a sátrak között, olyankor ott lakott a tanyán, a
hol az apja Orbán úr juhait őrizte, a tanya már a városon kívül esvén.

Még ugyanazon a pénteki napon, hogy Gubádi uram megkérte a «Évi leányzó»
kezét fia számára, kitalyigázott Csukási uram a tanyára, jól tudta, hogy
ilyenkor a Vicza otthon lesz; a wallonok pénteken nem dáridóznak.

Otthon is találta, be hivatá maga elé s e kérdést intézé hozzá:

– Hallod-e te Vicza, nem untad-e még meg ezt az életet?

– Nem biz én, bár még egyszer újra kezdhetném.

– De majd megvénülsz ám egyszer, olyan hirtelen, hogy magad se veszed
észre, s akkor majd nem tánczol ám veled senki, a dologtól elszoktál,
dolgot sem ad senki; lopásra szorulsz, azon is rajtavesztesz, s majd
aztán a piros kláris helyett, a mit most a nyakadon viselsz,
kendermadzagot köt fel az utolsó vőlegényed.

– Mit bánkódjam én azon ma, a mi holnap lesz?

– Te Vicza! nem volna kedved férjhez menni?

– Ki a bolond venne el engem?

– Hát ki tudja? A szép leánynak akad párja. Épen ma volt nálam Gubádi
Márton uram s megkért tőlem feleségül a Pista fia számára.

– Szeget üt a fejembe, nemzetes uram; a Pista nyalka legény; egy párszor
találkoztam vele az utczán, nem tudtunk hirtelen kitérni a keskeny
pallón, nagy volt a sár. Az igaz, hogy jól a szemébe néztem.

– Hát neked is tetszik a legény?

– Nekem mindegy. – Aztán mikor?

– Hát én azt határoztam, hogy a legközelebbi vasárnapon kell végbe menni
a kézfogónak.

– Már mint holnapután? Az nem lehet. Én megigértem a kapitány úrnak,
hogy jövő vasárnap együtt rugjuk a port Szőllősön.

– Ördög vigye a tánczodat! Tánczoltál már három ember életére valót;
most itt az alkalom, hogy főkötő alá juss; fejkötővel újra tisztességes
asszony lesz a neved, visszakerülsz a városba; lesz házad, tüzed
magadnak, emberséges urad, a kit úgy dirigálhatsz, a hogy akarsz. Csak
nem bódultál meg, hogy azt elszalaszd egy bolond tánczért?

– Igaza van nemzetes uramnak: – majd hát máskor. Azt is megpróbálom hát,
hogy mint esik az embernek a maga lakodalmán tánczolni? Hanem ha azután
az első héten el találok szökni az uramtól, engem ne okoljon senki.

– Az a te gondod lesz, meg a Pistáé.

A leány nevetett rajta, hogy őtet hát feleségnek próbálják meg.

– Aztán hát holnap este jó későn iparkodjál a városba bejutni; végy más
gúnyát, hogy rád ne ismerjenek a kapunál.

– Azt csak bizza rám, nemzetes uram; akkor megyek én be a városba, a
mikor nekem tetszik, tudom én már, merre lehet keresztülkasul járni
rajta, a nyámnyila strázsák miatt!

– No hát jól van!

Csukási uram legjobban elintézve a dolgot, tért ismét a városba vissza.

* * *

Eljött a végzetes vasárnap, melyen Gubádi Pista kézfogójának kelle
tartatni az Évivel. Gubádi uram jó eleve feldicsekedett ez örömhírrel
nagytiszteletü Körmendi Jonathán esperes úr előtt, ki maga is annyira
meg volt örvendeztetve e fordulat által, hogy maga ajánlkozott,
miszerint ez érzékeny és minden angyaloknak tetsző jelenésen ő is ott
kiván lenni, a midőn két régi ellenséges család, gyermekeinek
összekapcsolt kezei által ily keresztyén módon békül ki egymással. S
azon módon, a hogy az isteni tiszteletet végzé, stóláját félkarjára
vetve, ballagott el kérő násznagyul a vőlegénynyel s annak atyjával a
leányos házhoz.

Gubádi uram ez alkalommal pedig egészen új ezüstgombos dolmányt
varratott a fia számára, ki is a városi lovas bandériumban őrmesteri
ranggal fungálván, ez ünnepélyességhez felköté széles rezes kardját,
hímzetes tarsolyával. Így csörtettek nagy feltünő ünnepélyességgel a
templomból hazamenő nép közt Csukásiékig.

Ott pedig szépen vártak rájuk!

Csukási uram e napra kiküldé a feleségét és gyerekeit a szőlőbe, hogy ne
legyenek útban a háznál, nehogy valamit lássanak és halljanak, a mi nem
nekik való.

Elhivatá pedig a Pongrácz öcscsét, a ki hajduviselt ember volt s több
izben járt ide-oda táborozni; meg ugyan senkit nem ölt a háborúban, de
roppant szál termetével, hegyes kifent bajuszával, stentori hangjával s
egyéb férfias tulajdonaival keményen imponált a gyengébb szivűeknek.

Mint ünnepélyes alkalomhoz illik, ő is felkötötte széles, tenyérnyi
pengéjű pallosát, a mi őt különben, mint nemes embert is, erősen
megilleté.

Ők készen vártak az érkező atyafiakra.

Az ugyan kissé zavarta őket, hogy minek hozzák magukkal kérő násznagynak
épen a nagytiszteletű urat, mikor erre a hivatalra sokkal alkalmasabb
lett volna olyan embert kiszemelni, a kivel gorombáskodni szabad; hanem
már benne voltak, hát csak folytatni kellett.

Nagytiszteletü uram előadá, hogy mi járásban vannak. István úrfi
hitvestársat akar e háztól elvenni, hol van tehát a kedves menyasszony?

– Mindjárt itt lesz. Csak épen öltözködését végzi, mondá Orbán, s utána
látott, hogy megnézze, készen van e már? vissza is tért nem sokára azzal
a hírrel, hogy mindjárt meglesz: csak a czipőit húzza, de nagyon
feszesek, munkába kerül, míg felmennek a lábaira.

Mikor aztán gondolta, hogy no már felhúzhatta a czipőit, ismét
visszament érte s nehány pillanat mulva kivezeté a vendégek elé a nekik
szánt menyasszonyt… Tarka Viczát.

Vicza fényesen kicsipte magát erre a napra. Illatos kenőcscsel megkent
haja francziás bóbitákba volt felcsavargatva; arcza még szebben kifestve
fehérre, pirosra, mint egyébkor; fehér válla s keble egész a
megdöbbenésig kiszabadítva a csipkés ruhából, mely tarka
szalagcsokraival majd elrepült vele; lábain rózsaszín harisnya fényesbőr
czipővel, annak is piros a sarka, s nem hogy köténye lett volna elől, de
még a felső ruhája is szélesen szétnyilva, hogy az alsónak a hímzett
fodrai kitündököljenek alóla.

– Apage Satanas! kiáltá el magát legelőbb is nagytiszteletü Körmendi
Jonathán uram, s kiterjeszté feléje a Szikszait, hogy ne lássa tőle ez
alakot.

– Mit? Mi ez? hebegé Gubádi Márton uram, nem akarva hinni saját két
szemének.

– Hát itt van az «Évi leányzó» monda Csukási Orbán uram, odavezetve
kézen fogva Istvánhoz a Tarka Viczát. Itt van az «Évi leányzó», a kit
kegyelmed megkért tőlem, mint konvencziós gazdájától, a fia számára. Azt
mondá kegyelmed, hogy megkér tőlem egy Évi nevű leányzót, a kiről sok
rosszat beszélnek: – ez az; – a ki festi az orczáját: – ez az; – a ki a
nagyerdőre jár tánczolni: – ez az; – a kinek muskétás hadnagygyal van
ismeretsége, sőt kapitánynyal is; – és a ki István diáknál négy évvel
idősebb, – sőt öttel is. Itt van! – Tetszett megkérni, tessék elfogadni.

S azzal oda lökte a Tarka Viczát István diák ölébe.

De már erre István diákban is elfordult a keresztyéni indulat;
visszalökte a leányt az adó karjába s azt mondta neki:

– No Csukási Orbán: nekem nem tiltotta meg a nemes város, hogy szemedbe
ne mondjam meg az igazi titulusodat!

– Te akarsz nekem valamit mondani? Mit akarsz hát nekem mondani?

– Azt, hogy körmönfont akasztófa czímere vagy!

– Minek a czímere? te tacskó!

– Akasztófának a czímere!

Csukási Orbán uram elszörnyedt e vakmerő mondásra, hogy neki ilyet
merjen valaki mondani a tulajdon házánál! Hisz ez gyilkos szándékkal
van!

– Hallod-e Pongrácz? szólt termetes öcscse háta mögé vonulva vissza, s
azt tolva a dühös vőlegény elé.

– Mit mertél te mondani? riadt fel erre Pongrácz uram s nagyot
dobbantott a sarkával, s megütötte a pallót rezes kardtokjával. Kinek
mondtad azt, hogy akasztófáravaló?

– Kendnek is épen aképen! vagdalt neki vissza István diák. De még egy
szeggel magasabbra!

– Tyüh, zivataráldotta!

– Csendesen emberek! szólt közbe az esperes, az összezördülteket
szétválasztva. Hogy merészelnek kegyelmetek az én jelenlétemben ily
átkozódásokra fakadni? Az Úrnak napján, ily szent ünnepnapon, mikor az
ájtatos hivek a templomból jönnek haza, csak nem fognak kegyelmetek
botránkozást okozni egy rossz leányzó miatt?

A rossz leányzó pedig mindekkorig csak nevette a tréfát. Neki az
tetszett szörnyű módon, hogy a kérők igy megrettentek tőle s most milyen
csinos veszekedést támasztanak miatta. Bárcsak még össze is verekednének
érte; ez a Vicza hirnevének használna igen nagyon.

A nagytiszteletü úr azonban nem türheté e vigyorgást s rárivallott az
orczátlanra:

– Te pedig, szemérem ellen fellázadt asszonyi állat, nyomban takarodjál
innen, lepedővel betakarva förtelmes alakodat, hogy fel ne ismerjen
valaki, a kertek alatt lopózzál ki a városból, hova lábadat betenni
megtiltatott és fuss, a merre látsz!

– Nem futok biz én! nyelvelt vissza a leány; tisztességes
menyasszonyfővel hivott be engem ide Csukási Orbán násznagy uram! ihol a
vőfélyem, nemzetes Csukási Pongrácz uram; úgy híttak engem be, hogy
férjhez adnak: nem megyek én innen egy tapodtat sem, a míg engem férjhez
nem vesz valaki.

– Nem mégy-e? mordult rá Pongrácz, hegyes bajuszát öklelőre fordítva
feléje.

– Nem én, feleselt vissza, hetykén emelgetve a féloldalát. Mert ha a
vőlegény cserben hagyja a menyasszonyát, akkor a vőfélynek kötelessége
azt kézen fogni és elvenni. Azt kivánja a becsület.

– Becsület-e? ismétlé Pongrácz, kinek már akkor minden porczikája
viszketett a veszekedhetnémségtől.

– Azt hát. Én ugyan ebből a házból el nem megyek, a míg engem valaki el
nem vesz.

– De majd én megmutatom, hogy akkor is elmégy innen, ha valaki innen
kitesz.

Azzal megkapá a leányzó kezét s kinyitva előtte az ajtót, ki akará azon
penderíteni.

De a Tarka Viczának nagyon gyors keze volt, nyomban olyat teremtett a
tenyerével Pongrácz úr képes felére, hogy a bajusza is félre állt tőle,
s azzal, mint a vadmacska, szökött át az asztal tulsó oldalára s onnan a
tessék-lássék végett felrakott tányérokat, poharakat és kancsókat oly
gyorsasággal hajigálá a társaság fejeihez, hogy mindenki kapott belőle
többet egynél. Egyedül a nagytiszteletü úr menekült meg szárazon, azzal
a bölcsességgel élvén, hogy a zivatar ideje alatt bevette magát a
kályhazug erősségébe.

A vadmacskát üldöző Pongrácz utoljára is keresztülbukott a saját
kardjában, mikor épen meg akarta kapni a rokolyáját, – s akkor – a Vicza
keresztülugorva rajta, kiiramodott a nyitott ajtón, kimenekült az
utczára, s ott azon czifra, tépett öltözetben elkezdte ocsmány szavakkal
szidni mind a két familiát, míg az emberek meg nem fogták s be nem
kisérték a városházára.

– Már micsoda szörnyű csúnya skandalum volt ez itt most! szörnyűködék a
menhelyéről előkerült nagytiszteletü úr, a dühtől fújó négy férfiu
közepett. Már szükséges volt-e ezt a háboruságot csinálni
kegyelmeteknek?

Erre aztán mind a négyen egyszerre kezdtek el kiabálni.

– Én azt gondoltam, hogy ezt kérik meg!

– Én nem ezt a dajnát kértem a fiamnak.

– Ez infámia!

– Infámia volt a leánykérés!

– Kinek? Az én fiamnak?

– Micsodát? Az én leányomat?

– Semmirevalók!

– Akasztófáravalók!

És a mellett toporzékoltak és ütögették a melleiket és az volt a
boldogabb, a ki a maga szavát kitudta hallatni a többié közül.

– Csendesen, az Istenért! Emberek! Keresztyének! Polgárok! Gondoljatok
rá, hogy vasárnap van, csitítá őket lelkendezve Körmendi Jonathán uram.
Az emberek megállnak már az utczán s benéznek az ablakon.

Addig hallgattak, a míg a pap beszélt, aztán megint rákezdték: «én nem
kötöttem belé, ő kötött én belém; minek jött ide leányt kérni?»

– Én tisztességes leányt kértem.

– Nem igaz! festett képűt kértél!

– De ugyan emberek! Ne akarjatok magatok birái lenni. Oszoljatok
széjjel. A melyiteknek sérelme vagyon, vigye a törvény elé. Van még
törvény Debreczen városában, ott majd igazságot fognak tenni az igazán
megsértett félnek. Kendtek Csukásiék maradjanak itten; kendtek Gubádiék
jőjjenek velem békén.

Ezt mondva maga mindjárt effectuálá is rendeletét a nagytiszteletü úr,
indulván kifelé az ajtón s hátrafelé tartva arczát, hivogatá maga után a
két Gubádit, a kik is engedelmesen indulának utána; Gubádi Márton már át
is lépett a küszöbön; hanem akkor Csukási Pongrácz hirtelen becsapá az
ajtót István orra előtt, s keresztbe téve a lábát, elordítá magát.

– Megállj fattyú! Nekem nem tiltotta meg a magistratus, hogy rád menjek!

– No hát mit akar kend? engem is jó kedvemben talál ma.

– Azt akarom, hogy innen ugyan el nem viszed szárazon azt az akasztófa
czímerét, a mit ránk mertél függeszteni. Kétszer mondtad a szemünkbe.

– Nem igaz. Háromszor mondtam.

– No hát háromszor fogsz nekem itten térden állva kezet csókolni tüstént
e gorombaságért, te kölyök, vagy szétmorzsollak; agyarkodék Pongrácz az
ifjura, kemény fenekedéssel.

– Szétmorzsolod ám az érett sajtot, felelt az neki félvállról vissza.

– Micsoda? ordíta fel a jubilatus hajdú, most mindjárt kettőbe
hasítalak!

– Hasítod ám az apád lelkét!

– Mit? még az apám lelkét mered háborgatni? rivalt fel a dühödt férfi, s
hogy bebizonyítsa kétfelé hasító szándékát, kirántá oldaláról széles,
haragos pallosát nagy ostentátióval.

Erre aztán István diák is kihúzta a maga kardját.

– Ejnye, te semmirekellő; még te is ki mered húzni a kardodat? dühönge
Csukási Pongrácz, egészen elförmedve azon a gondolaton, hogy lehessen
ember a földön, a ki ő tőle nem akar megijedni. Most rögtön gulyáshussá
apritalak!

S azzal egy kegyetlen nagyot suhinta az ifju felé, teljes erejéből,
melylyel azt tökéletesen két darabra hasította volna, ha megérte volna;
így azonban ellenálló tárgyba nem ütközvén, csak a padlóba vágott bele,
saját csizmájának az orrát találván el épen a hegyén.

Erre aztán István diák is behunyta a szemét, s elkezdett a kieresztett
karddal maga körül hadonázni, mint mikor az ember egy raj méh ellen védi
magát rekettyegalylyal.

Szörnyű csetepaté támadt; egyik is vágott, másik is vágott; széktámla,
almáriomszeglet csúnyául megadta az árát a viaskodásnak; néha véletlenül
össze is csapódott a két kard, s olyankor csak úgy villámlotta a sok
szikrát; egyszer aztán István diák behunyt szemmel olyant talált
visszakézzel oda húzni Pongrácz úrnak az állkapczája alá, hogy annak
egyszeribe félre állt tőle a nyaka – és soha sem is állt többé
egyenesre.

Az volt a szerencséje, hogy István diák kardja nem volt élesre
köszörülve, mert akkor abban a perczben szörnyűt halt volna; így azonban
a kapott vágás után még három fertály óráig elélt és testálni is maradt
ideje.

Ennek a haláláról István diák bizony igazán nem tehetett; erről mi is
bizonyságot adhatunk neki; Pongrácz vágta magát belé az ő kardjába, nem
ő Pongráczba a kardját; akkor vették észre mind a ketten, mit
cselekedtek, mikor már megesett rajtuk.

Hanem azért István diáknak mégis csak iramodni kellett kifelé, mert
Orbán úr elkezde gyilkost, tüzet kiabálni, s az összecsődült népség a
vérző tetem láttára nagyon felgerjedt. Utána, el kell fogni; lánczra
verni!

S azzal nyargalt mindenki hetvenhétfelé. Erre ment! arra ment! ott kell
neki lenni! Itt kell keresni! Be kell csukni a város kapuit! el kell
állni az árkot! Ki ne menekülhessen.

Denique az egész város nekizajdult, hogy a Csukási Pongrácz gyilkosát
elfogja, a hol kapja.

– – És azután még sem kapta meg sehol.

* * *

Egy álló hétig mindig keresték, mindenütt keresték az elfutott Gubádi
Pistát; tűvé tettek érte minden bokrot, de csak nem találhatták meg.
Pedig jutalmat is tűztek ki rá; lett is volna, a ki azt elnyerje, de a
Pista, csak hiába, nem akart kötélnek állni. Eltünt, elenyészett az,
pedig a városból ki nem mehetett. Föld nyelte-e el? Felhő takarta-e el?
Madárrá változott-e? azt csak nem tudta senki.

Végtére azután, meg nem jelenvén az idézésre, elitéltetett in
contumaciam: «a hol pedig megkapatik, ottan feje lecsapatik».

Közben a háboruság tárgyát, a Tarka Viczát is exequálták. Hosszú
hollóhaja tőből lenyiratott, ő maga hóhér keze által megseprűztetett s
aztán tollkoszorúval feje körülfonatván, a városból kivezettetett.

Hanem hát mind elfelejtették a népséggel ezeket a dolgokat a bekövetkező
napok.

Egyszer csak elkezdtek éjjelenkint gyujtogatni a városban.

Minden éjjel az előálom édes szenderéből tüzilárma, harangkongás,
égvereslés verte fel a lakosokat.

Mindenütt borzalom a tűz, de kétszeresen az Debreczenben.

Egy roppant város, mintha ötven falu volna összetolva egy rakásra; nagy
részben nádfödelü házak, aszályos nyárszakok, vizetlen kutak; – ha itt
kigyulad a vész a város egyik végén, Isten őrzi, ha a másik végéig el
nem terjed.

Aztán minden háznál egyúttal a csűrös kert is. Asztag, kazal az akol
végében, ha szél támad, mint Sodoma pusztulásakor, úgy hull belőle a
tűzeső.

Isten őrizzen mindnyájunkat tőle!

Azért is Debreczenben a legfőbenjáróbb bűnök szarvas öregének számíták a
gyujtogatást mindenha s annak legkisebb büntetése volt a halál. Jó, ha
még tortura nem előzte meg.

És ez idő szerint minden éjjel gyujtogattak.

Ma az egyik utczán, holnap a másikon; néha még el sem oltották az egyik
helyen, már a másikon lobbant ki a vészláng, és ez éjről éjre így ment;
az este lefekvő soha sem volt arról bizonyos, hogy nem az ő feje fölött
fog-e ez éjjel kigyulladni a tető? s a mi fölébreszté, az bizonyosan
ismét nem a hajnalpiroslás, nem a reggeli harangszó volt, hanem az
égbolt tűz-vereslése, és a félrevert harangok kongása.

És hiába volt minden vigyázat; az utczákon hiába jártak-keltek
csoportosan a vasvillás őrök, hiába állított ki minden kapu egy
ébrenmaradót; azért az éjentei gyulladásnak csak ki kellett törni. Jó
szerencse, hogy eddigelé mindig csendes idő volt, egyszerre el lehetett
a veszedelmet fojtani, egy pár háznál nem terjedt az tovább; de mi
történik, ha a gonosztevő kéz olyankor találja istentelen szándékát
végrehajtani, mikor nagy szél támad? Az Úr legyen irgalmas, kegyelmes a
városnak akkor.

A folytonos gyújtogatások egész lázadásban tarták a város népét, s a
tanács manifestatiót adott ki, melynél fogva kétezer forint igértetik
annak, a ki a gonosz gyújtogatót tetten kapja, kézrekeríti, vagy
hollétét felfedezi, és ha bármi vétsége volna is a feladónak, az neki
simára elnézetik.

Ez utóbbi záradék azért csatoltatott oda, hogy ha többen volnának a
mordály-égetők, a czinkosok közül valamelyik a többiek elárulására
kecsegtessék.

De csak a kitüzött jutalom sem szünteté meg a nagy veszedelmet. Rémség
iszonya tartá lefoglalva az egész várost; kétségbe volt esve minden
ember.

Végre a nép azt kezdte beszélni, hogy ezt a sűrű gyújtogatást senki sem
miveli más – mint az eltünt Gubádi Pista, azon való boszújában, hogy
fővételre itéltetett.

Ez általánosan hitt monda lett a városban.

Gubádi Pista a gyujtogató.

* * *

Pedig hát szegény Pistát ugyancsak ártatlanul terhelték ezzel a
gyanuval.

Ha tudták volna, hogy hol tartózkodott ő ez idő alatt folyvást?

Természetesen ott, a hol senki sem kereste.

Hol nem kereste őt senki?

Hát Csukási uramnak a padlásán.

Mindjárt a legelső futamodással oda vette fel magát egy üres górénak a
hiúja alá, saját Csukási uram szérüskertjében, jól okoskodván, hogy ha ő
most az utczára kifut, a tömérdek járó-kelő nép menten megfogdossa; ha
pedig itt meglapul, majd minden ember túlszalad rajta, s az egész
világon mindenütt fogják keresni, csak annak a házában nem, a kinek az
öcscsét levágta.

Csakugyan úgy is történt, egész naponta és éjente hallotta, hogy
kiabálnak az utczában, a szomszédban: «itt keressék, ott kell lenni».
Látta is a hiú szelelőjén keresztül, hogy másznak fel a kazalokba, hogy
szurkálnak czúczával, vonyogóval a boglyákba, hogy néznek le felülről a
kéményekbe; azok mind ő vele akarnak beszélni. Arra a képtelen
gondolatra pedig nem vetemedik senki, hogy magánál Csukási házánál
keresse a gyilkost, ki ő maga nagy kiáltozással buzdít aprót, nagyot a
góré ajtajában állva, hogy száz tallér üti a markát annak, a ki a
gyilkost megfogja.

Annak csak le kelle nyujtani a lábát a kukoriczasövény közül, hogy «itt
van, tessék!»

Hanem Pistának volt jó dolga, hogy a közönséget tévhitében meg ne
zavarja; csak hadd tévelyegjenek.

Gondolta, majd odább áll, csak hadd csendesüljön le a világ.

De még egyéb merész szándéka is volt azzal, hogy Csukásiék portáját el
ne hagyja.

A nélkül nem mehet neki a világnak, hogy Évikének meg ne magyarázza ezt
a csalfaságot, a mit vele tettek. Azt nem szabad ennek az ártatlan
leánykának hinni, a mit az apja bizonyosan úgy adhatott elő, hogy ő
szándékosan kérette meg a Tarka Viczát, s hűtelen volt kedveséhez. – E
felől nem szabad az Évikét kétségben hagyni.

De hogyan találkozzék vele? Ez volt ám a fogas kérdés.

Hallotta, mikor estefelé megállt a szekér, mely Csukásinét, meg a
gyereknépet hazahozta a szőlőből; hallotta a sivalkodást, a mit az
asszony, meg a sok gyereknép rázendített, a mint a Pongrácz gyászesetét
megtudták. Az Évike sirását is kiismerte közüle. Az nyilván félszemmel a
halottat, s másikkal a gyilkost siratta.

Nagysokára aztán elcsendesült a ház. Hanem egy fatális körülményre nem
számított Pista, mikor menhelyét elfoglalta. Azt nem sejté, hogy Évike
nagy gonddal ápolt búbos tyúkjai ugyanazt a górét választák éjszakai
pihenésük tanyájául; az ő számukra volt az a lajtorja odatámasztva, a
min ő ide felmenekült.

A tollas laktársak alkonyat felé szépen egyenkint felugrálának a
hágcsókon, s rendben elfoglalák a keresztbe dugott karókat, kiki
ráismervén éjjeli nyughelyére s rövid szóváltás után az ülésrend felett
kiegyezkedvén.

Ez gonosz társaság.

A félhomályban ugyan nem igen törődtek a nyájas hálótársak az idegen
jövevénynyel, de a mint az megmozdult, a neszre azonnal felriadt a
mindig éber kakas, s annak a jelszavára aztán sorba valamennyi tyúk
olyan kotkodácsversenyt kezdett rá, hogy az egész házat fellármázhatta
vele.

Ezektől teljes lehetetlen lesz észrevétlenül menekülni éjszaka.

Hiszen fölkiabálnak minden alvót.

Hanem hát épen ebből származott a szerencséje. Mert az Évike meghallva a
nagy baromfiriadót, azt hitte, bizonyosan a menyét háborgatja kedvencz
búbosait s mint jó gazdasszony, nem restelt maga éjszaka fölkelni, egy
piszkafát kezébe fogni s azzal kijönni a góréhoz, hogy a menyétet
elkergesse.

A minthogy elég bátorsággal is birt sötét éjszaka fellépdelni a góré
hágcsóján (akárhányszor merte ő azt) s a nyitott ajtón bedugva a
piszkafát, szétütni a tyúkállás alatt:

– Elmégy innen, te csúf menyét!

Pista, miután egypár ütleget kapott a lábszárára s meggyőződött felőle,
hogy ez Évike hangja, megszólalt a szegletből:

– Lassan Évike. Én vagyok itt: a Pista.

Évikének igen erős szívének kellett lenni, hogy e szóra el nem
sikoltotta magát s a hágcsóról hanyatthomlok le nem ugrott.

– Az Istenért, mit keressz te itten! kérdezé megrettenve.

– Veled akarok szólni, angyalom: aztán megyek a merre lehet.

– Ne beszélj te most semmit. Ne kérdezz te tőlem semmit. Tudod, hogy én
most is szeretlek; akármit vétettél is. De innen nem mehetsz sehová;
mindenfelé keresnek a városban.

– Hát akkor itt maradok, a míg nem fognak keresni. Jövő éjjel csak
elhagyják. Hanem ha jót akarsz velem, egy kancsó vizet adj innom, mert
megfulladok itt ebben a melegben. Hát nem hiszed, hogy én akartam
elvenni a Viczát, ugy-e?

– Oh ne is beszélj arról, kérlek.

A leány sebesen visszament a házba. A konyhában lelt valami elemózsiát,
azt egy kancsó friss vízzel együtt felvitte a hiúba; benyujtotta
Pistának; az megcsókolta érte a kezét, s aztán visszament a leány a
szobába és azt mondta, hogy elkergette már a menyétet.

Másnap éjjel megint nem lehetett elhagyni búvhelyét Pistának. Évike
megjelenté neki, hogy a drabantok városnegyedenkint vizsgálják sorba a
házakat ő utána. Most épen ezen a negyeden kezdik. Hát csak maradjon még
veszteg.

Azt is tudatá vele ekkor, hogy a gonosz Viczát hogy söprűzték ki a
városból.

Harmadnap éjszakára pedig már elkezdődött a gyujtogatás. Az általános
zendületben nem lehetett Pistának a városból menekülni.

És ezentúl minden éjjel tűz volt, az utczákon egész éjjel czirkáltak az
őrjáratok, folyton folyvást ébren volt és strázsát állt a város; Pista
ott ragadt a góré padlásán.

És Évikét nem győzték dicsérni, milyen gondja van a baromfira; késő
éjjel, mikor már mind lefeküdtek, még enni inni visz fel nekik, s míg
mindenki alszik a háznál, már ő fenn van és megnézi, nem esett-e bennük
valami kár?

És aztán hogy eltud velük gyügyögni! milyen nyájasan suttog hozzájuk! –
nagyon szereti az állatokat.

Igen bizony, szegény Pistát csak kell valamivel vigasztalni. Azt meg sem
merte neki mondani, hogy minő kegyetlen itélettel sujtották a város
atyái; csak arra kérte összekulcsolt kezekkel, hogy az Isten szerelmiért
el ne árulja magát, mert abból nagy baj lehetne.

A gyújtogatások idején többször is beszélt Évi Pistához, tudósítva őt
rejthelyén, hogy mely tájon van a tűz? Ne féljen. Le ne jőjjön. Nem jön
idáig a veszedelem.

Olyankor példálózott Pista, hogy ha ezt a házat találnák meggyujtani, s
ő megszabadítaná a tűzből az Évikét, meg a gyerekeket, akkor talán
megbocsátanának neki a szülői a kiontott rokon vérért.

– Nem, nem! inté őt Évike, ekkor se mutasd magadat. Ha mi benn égünk is,
hagyj ott égni. Csak te fuss akkor, a merre látsz.

– Abból ugyan semmi sem lesz.

Hát még mikor azt hallotta Évi minden embertől, hogy azt keresik
százszoros halálra: már egy szót sem tudott hozzá szólni sírvafakadás
nélkül. És ő nem védelmezhette őt a rossz nyelvektől; nem mondhatta:
«hisz itt van ő, meg sem mozdul, itt ügyelek rá, a tyúkjaimmal együtt».

S már a búbos tyúkok is megszokták Pista társaságát, ő igen udvariasan
bánt velük, megosztá velük kenyerét, vizét; tenyeréből etette a kakast;
s azok nem is ütöttek többé lármát miatta, sőt mikor reggelenkint
leszálltak a beszédes tyukok az udvarra s megjelentek a kukoriczát szóró
gazdasszony előtt, valószinűleg arról dicsekedtek fel előtte a saját
nyelvükön, hogy milyen jeles, jómagaviseletű idegen ifju tévedt közéjük;
a mit a kakas is helybenhagyott.

Jó, hogy ezt a nyelvet a rendőrség nem érti.

Távolról sem lehet mondani, mintha István diák napjai abban a szűk
kóterban valami nagyon élvezetesek lettek volna. Kánikulai melegben egy
akkora téren kuczorogni, a hol a fejével éri a tetőt, s a két
kiterjesztett karjával a receptaculum két oldalát; náddal és
kukoriczakóróval körülfalazva, a mi jó meleget tart; és ott is
mozdulatlanul lenni, hogy senki neszt ne foghasson ottléte felől, ezt
alig számíthatná valaki az irigylendő állapotok közé, még ha olyan
kárpótlás járna is vele, mint a szép Évike naponkinti látogatása,
biztató hű szavaival.

A próféta a sivatagban nem várta nagyobb áhitattal az ő tápláló
hollóját, mint Pista szokta várni szerelmesét, ki az éj leszálltával az
ő árva menhelyét naponkint felkereste.

Hogy imádkozott ott magában az éj leszálltáért! pedig milyen hosszúk,
milyen lomhák azok a nyári napszámoskinzó nappalok, milyen nehezen akar
bealkonyodni; milyen sokáig tud az esthajnal világa elmúlni az égről, s
még azután is mennyi ideig késlekednek azok a fáradt csillagok, míg
meggondolják magukat, hogy előjöjjenek.

Akkor jön az ő kedvese az ajtóhoz, kis kosárkával, melyben eleség van és
friss ital; a mire szinte nem csekély a szükség oda fenn; de még édesebb
és óhajtottabb az ő nyájas suttogása, az ő hű biztatása; az a féltő
aggodalom, a mivel kedvesét rejtegeti, óvja az észrevétetéstől, inti,
hogy ne csókolja kezét oly hangosan, valaki meghallhatná; s tanítja jó
szívvel, hogyan kell hangtalanul csókolni, úgy hogy neszt ne költsön.

Odabenn aztán azt szokta mondani a leány, hogy a lajtorját elvenni ment
a góréhoz, nehogy a menyét felmehessen rajta, reggel meg ugyanazt teszi
vissza, mikor korábban kel.

És napfélen eljár a góré közelébe, s mintha a tyukokhoz beszélne, mond
érthető dolgokat.

– Szép kakas, szép búbos kakas, vigyázz magadra: kánya el ne kapjon,
szomszéd el ne lopjon; ki ne menj az udvarból, mert bizony nyársba
húznak. Maradj a te gazdasszonyod körül.

István diák hallja azt a hiú alatt s tudja jól, hogy ezt neki mondták.

Hanem ez a fogság mégis borzasztó sokáig tart már! És éjjelenkint egyre
szaporodik a tűzi lárma; minden éjjel nagyobb zaj van az utczákon; már a
szérűskerteket is őrzik; teljes lehetetlen Gubádi Pistának ebből a
dugaszból most kiszabadulni!

Tűz van minden éjjel.

Ki lehet az a gonosz, a ki ezt cselekszi?

Egy este a holdujság erős fölszéllel jelent meg: az ég beborult egészen,
s tíz óra táján már teljes sötétség volt. A vihar nőttön nőtt; csak úgy
csikorgott eresztékeiben a rossz kukoriczagóré. Hej ha most veszedelem
üt ki, az lesz ám a hires nap.

Még egy órával odább oly csúf idő támadt, hogy a jó kutyát nem kellene
ilyenkor a házból kicsukni, a szél egész csoporttal szórja az őrjárók
szeme közé a felkavart porondot; az embernek szinte kedve sincsen
ilyenkor strázsára sétálni, oknélkül az utczán botorkálni.

A nagy vihar a boglyákat tépi széjjel s hordja a szénát, szalmát a
szomszéd utczára, az udvarokban a kútostorok elszabadulva vedrestől
olyan nyikorgásokat visznek véghez, mintha száz kisértet siratná szomorú
halála okait, s a kéményhasadékok huhognak, mint valami vén bagoly.

Uram irgalmazz ebben az éjszakában!

István szívdobogva várta kedvesét. Oly soká késik.

Bizonyosan nem eresztik azt most ki szülői ebben a zimankós időben;
bizonyosan mondják neki: «ördög vigye a te buglyos kakasodat, érdemes
azért ilyen förmetegben kimenni a szobából; inkább hordja el minden
pereputtyostul a görény!»

Szegény buglyos kakas!

De bizony mégis, ni! Mintha lopózva jönne valaki a góré felé?

Egy karcsú leányalak, könnyű, ruganyos léptekkel, sötét kendőbe
burkolva. Kötényével félig letakarva hoz egy kosárkát, a kosárkában
bögre, kancsó látszik, a mint a szél meglebbenti rajta a kötényt.

Csak István szemei birják azt kivenni, ki már hozzászokott a sötétben
nézéshez.

A leány a góré hágcsójához érve, hirtelen széttekint, nem látja-e meg
valaki; azzal gyors, ruganyos léptekkel felhalad a hágcsó fokain,
kötényével folyvást takargatva kosárkáját.

István ott várta Évikéjét az ajtó mellett, s várta, míg az szólítni
fogja őt halk suttogással.

Hanem ez a leány nem szólt semmit, csak letette a góré padjára a
kosárkáját, kivette belőle az egyik szilkét, mely fedővel volt
letakarva, s leemelve róla a fedőt, hirtelen előre nyujtotta azt.

István is nyujtotta eléje a kezét a sötétségben, mire a leány hirtelen
lefelé fordítva a szilkét, épen a tenyerébe tölté annak tartalmát.

Az pedig nem volt más, mint egy nagy darab félig égő bükkfa-tapló.

István egész lélekjelenléttel összeszorítá egyik markában a tüzes
taplót, a másikkal pedig megragadá annak a kéznek a csuklóját, a mely
azt odalökte.

Erre egy ádáz sikoltás metszette keresztül a vihar süvöltését. A
megkapott gyujtogató önfeladó rémkiáltása volt az, ki a pokolbeliek
kezében érezte magát, midőn ily véletlenül megragadták.

Most már aztán István is megfeledkezett minden egyébről: még a saját
bajáról is; s elkezde torkaszakadtából kiáltozni:

– Tűz van! tűz van! Incendium! Ide emberek! Itt van a gyujtogató!

Az pedig kétségbeesett küzdelmet kezdve a férfival, ki akarta magát
szakítani kezéből, a minek az lett a következése, hogy a hágcsó
kettétörött alatta s a leány ott maradt megkapott kezénél függve, melyet
István vasmarka el nem bocsátott.

Ott kapták meg a lármaharangra előtóduló utczai őrök, s letépve fejéről
a kendőt, arczába világítottak a lámpással.

Az biz a Tarka Vicza volt.

A fenevad rugott, körmölt és harapott, míg meg tudták kötözni, azután is
tajtékot köpködött elfogóinak arczába, s szidta, átkozta őket mind
városostul együtt; hiszen csak még ezt az egy éjszakát fűthette volna be
nekik, nem maradt volna hamunál egyéb az egész város helyén!

Ruhái közt meglelték a többi csóvákat is, a mik még az éj kivilágítására
voltak szánva, és a tűzszerszámot; nem tagadott semmit, átkozta az egész
népet.

* * *

Míg ez a nagy lárma tartott az udvaron, Csukásiék ki akartak rohanni a
szobából s akkor vették észre, hogy a pitvarajtó be van kötözve; a
gonosznak még erre is volt ideje; azt akarta, hogy mind családostul
odabenn égjenek.

Mire kibontották az ajtót, s a háziak is előjöttek lámpásokkal, már
akkorra hire futamodott, hogy el van fogva a gyujtogató, s elsőbiró
uram, ki ez éjjel maga járt lóháton őrjárást a városban, vágtatott
lóhalálában a Csukásiék portájára.

Épen akkor érkezett oda, mikor az egybecsoportosult vasvillás sokaság
körülfogta a megkötözött gonoszt, és azt, a ki őt kézre keríté.

Nagy volt a csodálkozás mind közönségesen, midőn a haza megmentőjében
Gubádi Istvánt ismerték fel, a kit épen a gyujtogatással vádoltak.

Legelébb Gubádi Márton borult a fia nyakába, ő volt az első, ki annak
segélykiáltására a szomszédból átrohant, azután pedig Csukási Évi állt
elő s kimerítő felvilágosítást adott biró uramnak, hogyan került István
az ő góréjuk padlására, hogyan táplálta ő a szerencsétlen ifjut azalatt
rejtett buvóhelyén; milyen Isten rendelése volt ez városukra nézve, mely
most István ottléte nélkül bizony porrá égett volna; azért is a bátor
leány követelte főbiró uramtól, hogy a hirdetmény értelmében most már
Pistának minden főbenjáró bűne megbocsáttassék, és Csukási uramat is
körülfogta szépen, könyörögvén, hogy Pistának engedje el bűnét; ki
bizony nem volt gyilkos szándékkal, hisz inkább atyafiságot kötni jött a
házhoz, szeretetet kinált, ők feleltek neki éles karddal; most hát
bocsássanak meg neki, mert életüket neki köszönhetik.

Csukási uram nagyon meggondolta magát erre a szóra; biró uram megelőzte
karonfogva Istvánt és azt mondá neki ünnepélyes szóval:

– Édes fiam, ki e mostani órában szegény városunkat az elpusztulástól
megszabadítottad, tekintsd te is magadat szabadnak, s minden eddigi
bűnöd legyen e világon megbocsátva; számolj vele majd ama másikon s
iparkodjál úgy élni, hogy a felszámoláskor jó tetteid sommája lenyomja
vétkeidet. Azonkívül még a gonosztevő fejére kitűzött kétezer forintot
is megkapod.

Mire István okosan meggondolt és szívből sugallott szavakban így felelt:

– Köszönöm kegyelmednek a drága jó grácziát, elsőbiró uram, s azt
fejemre nézve elfogadom. A mi azonban a kétezer forintot illeti: úgy
értesülvén Évikétől e szomorú idők folytán, hogy a családaink közt
kitört újabb háborúság miatt a nemes tanács pert indíta a szegényeknek
fizetendő kétezer forint birság megvétele végett s a felől
inquiráltatik, ki volt hát eredeti indítója e gyászos végzetű
versengésnek: nehogy e gyűlölködésre vezető inquisitio még tovább
űzvefűzve legyen s hogy a perpatvarnak örökmindenkorra vége
szakíttassék; de meg a szegények cassája se szenvedjen rövidséget abban,
a mi neki dukál, már de jure competál: ime én ezt a nekem itélt kétezer
forint vérdijt a szegények cassájának visszaajánlom. Azokért történt,
azoké legyen. Nekünk pedig ne adjon az úr Isten egyebet, mint békességet
a mi házainkban.

Ezeknél a szavaknál aztán már csakugyan nem volt mit tenni más a két
szomszéd családra nézve, mint fejenkint egymás nyakába borulni és a
közös megszabadulás éjszakáján fogadást tenni Istennek, hogy soha többet
háborúságot támasztani nem fognak.

Csukási uram is megengedé Évikének, hogy gondoskodjék már ezután az ő
buglyos kakasa ő róla, ne pedig ő arról. Úgyis köztudomású lett a dolog.

Azzal meghuzatták a kettős torony valamennyi harangját, s éjnek
éjszakáján nagy processióval ment a népség a templomba, Te deum
laudamust énekelni.

Másnap pedig a tanács jegyzőkönyvébe határozatképen beiktattatott:

«Minekutána Csukási Orbán és egész familiája által, rokonuknak Csukási
Pongrácznak megöletése a megölőnek, Gubádi Istvánnak condonáltatott:
ezen actus tanácsilag is egész ünnepélyességgel helybenhagyatik».

(Példány tanujele azon kor bölcseségének, hogy a rokonnak
odaajándékozzák a bosszú tisztét az ellenük vétkezett ellen, s a törvény
helybenhagyja azt. E határozat maig is a város archivumában letett
jegyzőkönyv lapjain feltalálható.)

* * *

Évike tehát menyegzőjét fogja ülni Istvánnapkor, vőlegényével,
Istvánnal.

Vicza is aznap fogja menyegzőjét ülni vőlegényével, a halállal.

A kegyetlen törvény tűz által való elpusztíttatásra itélte a
gyujtogatót.

Ebben nem gyakoroltak irgalmat.

Istvánnap előtti délután, mikor az itélet meghozatott, egy fiatal wallon
hadnagy a szomszéd táborból látogatá meg elsőbiró uramat s discursusba
eredt vele.

– Mi a mennykő, biró uram, kegyelmetek meg akarják égetni a szép leányt?
Nem elég már, hogy azt a szép hosszú haját levágták, még pulverisálni is
akarják?

– Eképen itéltetett felőle; válaszola okosan főbiró uram.

– Persze hogy itéltetett, de bizonyosan csak azért itéltetett, hogy a
leány megijesztessék; de csak nem akarják tán az itéletet végre is
hajtani?

– Istennél vagyon a kegyelem.

– Azt tudom, hogy ott vagyon; de abból nem következik, hogy Debreczenben
is ne legyen. Ezt a bolondot ne tegyék kegyelmetek.

– Kell az üdvös példa.

– Hát égessenek meg kegyelmetek három vén asszonyt helyette.

– Azt a bolondot pedig épen nem teszszük.

– No már én pedig tanácslom kegyelmeteknek, Debreczen városi urak, hogy
ilyen vastagon ne üzzék a tréfát, mert szekérenment úgysegélyen, mi is
bele fogunk tréfálni a kentek mulatságába.

– Tessék megpróbálni, szólt vállvonva a főbiró; mi a magunk égetni
valóját megégetjük, s abban nekünk a zsinat sem parancsol.

– No majd meglássuk, szólt a hadnagy. S nagy kardcsörtetéssel távozott
el a városházától.

Másnap jó hajnalban már jelenték az őrtornyokon álló strázsák főbiró
uramnak, hogy a város minden kijárata előtt egy csapat wallon lovas
ütött tanyát, kik ott nagyon vigyáznak a kimenőkre.

Biró uram megtette már a maga intézkedéseit, a miket szükségesnek
látott.

Hét órai harangszókor pedig a Czeglédutczán egy erős csapat lovasság
vonult végig, a tegnapi hadnagy vezénylete alatt, kinek-kinek kezében
levén a muskétája; s azok szép hadirendben felállának a városháza előtt.

Biró uram kitekintett az ablakon s meglátván a hadnagy urat, szerencsés
jó reggellel üdvözlé ő kegyelmét.

– Fogadj Isten, biró uram; viszonzá a vitéz ur emberséggel. Hát
eljöttünk, hogy kiséretül szolgáljunk az executiónál.

– Hát jól tették, vitéz hadnagy uram.

– Aztán, a mit mondtam, biró uram!

– Én is megmondtam, hadnagy uram.

– Nem bánom, ha a végső ijesztésig viszik is a tréfát, de ott aztán, a
hol vesztésről van szó, meg kell állni s visszatérni.

– De onnan uram nem tért még vissza senki e nap alatt.

– Csak nem fognak kegyelmetek máglyát rakni a város közepén?

– Azt a veszettséget nem cselekeszszük.

– A városból pedig nehéz lesz kijutni, biró uram.

– Majd meglássuk, hadnagy uram.

A harangszó elhangoztával, tompa dobpörgés hangzott a városház udvarán,
s midőn a kapuk kitárultak, előjött a gyászmenet, mely az elitélttel a
vesztőhely felé volt indulandó.

Elől a városi dobos, fekete posztóval bevont dobot verve, utána négy
lovas drabant, azután két alabárdos, kék köpönyegben; azután jött a
négylovas kocsi, azon ült a leány, gyászfátyollal sarkig leborítva; vele
szemközt az a félelmes férfi, a hóhér, csuklyáját egész a szeméig
lehuzva arczára. Utána egy másik szekéren a birák, tanácsurak, és azután
megint két alabárdos, az elitélt szekere mellett is ballagott
kettő-kettő. Tehát mindössze nyolcz czúczás ember és négy lovas. Ez
bizony nem nagy erősség! A wallon urak nevettek nagyon. Ők voltak
legalább százan, s közülök egy is elszedné ezektől mind azt a sok régi
módi ütőszerszámot.

A hadnagy odarugtatott a biró kocsija mellé s enyelegve beszélt hozzá.

– Aztán biró uram, a meddig az ijeszgetés tart, addig minden szabad;
hanem mikor én azt mondom, hogy «halt», akkor ez annyit tesz magyarul,
hogy «czurukk».

– Jól lesz, jól, hadnagy uram.

Mikor a templom elé értek, ott megálltak; a fátyolos leányt kiemelték a
szekérről, s elitélt, bakó, tanácsbirák mind bementek a templomba.

– Mit fognak itt végezni? kérdé a hadnagy a birótól.

– Most adja meg a pap szegény lelkének az utolsó vigasztalást.

– No hát csak adják meg az utolsó vigasztalást, ha az is a tréfához
tartozik.

A wallon vitézek glédába álltak a nagy templom előtt.

… Ez alatt a Csukásiék portájáról egészen másnemű menet indult ki:
lakodalmas menet.

A Gubádi Pista viszi haza a maga tanyájára, tul a nagy erdőn, a
menyasszonyát.

Czifra lakzit csaptak. Ugyancsak kitett magáért mind a két öreg. Nyolcz
szekérrel vannak, elül a czigánybanda, utána vőfélyek, nyoszolyóleányok,
közepső szekéren a menyasszony a boldog vőlegénynyel; a menyasszonyon
fehér, paszomántos ruha van, hosszú csipkefátyollal letakarva az arcza,
hogy ne piruljon a sok bámulótól, bőre le ne égjen, por be ne mocskolja;
mellette a vőlegény, ezüst gombos dolmánya félvállra vetve, nyusztprémes
süvege félrecsapva, piros mellénye messzire kivirít; gyolcsinges lobogós
karjával átölelve tartja szerelmes menyasszonyát, s úgy sugdos a fülébe,
bizonyosan szerelmes szavakat. E szekéren násznagyok, örömapák ülnek, a
másik meg van terhelve tulipántos ládákkal, azokban bizonyosan a
menyasszony hozománya lesz, szép sávolyos vásznak, kendők, selyem
fersing. A leghátulsó szekéren egy gönczi hordó, vasabroncsos: abban
lesz bizonyosan a jóféle érmelléki, a mit ma csapra ütnek.

A lóhátas legények előre vágtatnak, az ostorok megcserdülnek, az állott
paripák mint a veszedelem vágtatnak a könnyű teherrel, tarka kendő
mindegyik kantárába fűzve, a czigány ott elül huzza a víg nótát, a
fiatalság rikongat, s kinálja a jövő menőket kulacscsal, de nem ad
belőle. Igy vágtatnak ki a város kapuján; az út mellett felállított
wallon harczosok két oldalt helyet csinálnak a víg nászmenetnek, míg egy
pár jó kedvű fiú «juhé»-t is kiált utánuk.

A templomban ez alatt végződött a szertartás. A hivek kilépdelnek
rendén; hanem a mint a szekerekhez érnek, a leány hirtelen leveti a
sarkig érő gyászfátyolt s mint fehér ruhás menyasszony áll elé, a hóhér
ledobja a csuklyát s mint ezüstgombos vőlegény tünik ki, az alabárdosok
elhajigálják ócska vasaikat s előrántva köpönyeg alól hegedűt és
klarinétot, rárántják a lakadalmast s azzal megfordul a menet, felujong
a népség: «a Gubádi István násznépe volt az, hadnagy uram, és lakodalom,
nem embervesztés! Az a leányzó ott Csukási Évike, nem Tarka Vicza!»

– Köszönjük szépen a tiszteletet, hadnagy uram! köszönt tréfásan a
főbíró a wallon vitéz urra.

Most veszi ez észre, mennyire rászedték!

Utczu rajta! utána annak a másik menetnek! az volt a gyászkiséret!

Az a menyasszony volt a tűzre itélt leány; az a vőlegény volt a hóhér, a
ki a menyasszonyát azért ölelgette, hogy a szekérből ne menekülhessen,
azok a vőfélyek voltak a hóhérlegények; azok a násznagyok és örömapák
voltak a tanácsbirák. A tulipános ládákban nem nászhozomány volt, hanem
gyantával itatott fa: abban a gönczi hordóban nem érmelléki volt, hanem
gyúló kátrány. Azt a leányt vitték – nem szerelmeskedni, hanem
megégetni.

– Utána! utána! kiálták a wallon vitézek s vágtattak szélnél sebesebben
a nászmenet után.

Biz az hiába való fáradság volt. Mire kiértek a nagy erdőre, már akkor a
násznépet a lobogó máglya körül állva találták; és a máglya közepén nem
volt már semmi, csak por és hamu.

– Mi történt itt? rivalt dühösen a lovas vitéz a másodbiróra, ki kezében
tartva egy összegöngyölített pergamentet, hideg vérrel nézett a tűz
közepébe.

A másodbiró kigöngyölíté előtte a pergamentet, s odamutatva annak
öregbetüire s tallérnyi fekete pecsétjére, nyugodtan válaszolt:

– A törvénynek elég tétetett!




A VÉRONTÁS ANGYALA.

(A középamerikai szabadságharcz idejéből.)


I.

Acapulco fölött fekete volt az éj. Egy csillag sem ragyogott.

Jó volt nem látni az égnek, mik történtek itt alant a földön.

Emberek, kik szeretet, barátság közt őszültek meg egy födél alatt, egy
város határán belől, kiket vérség, rokonság, hála, kötelesség fűze
egymáshoz, kik megszoktak együtt érezni bánatot, örömet, egyszerre mint
egy veszett lélek lehelletétől megtébolyodva, elkezdtek egymásnak
irtására esküdni össze, s véres gyülölettel szítták tele lelküket azok
iránt, kik nem vétettek ellenük soha.

Szent Eustach napja volt. A creolok templomban gyülekeztek, mint mondák
Isten tiszteletére. De benn nem hangzott az Isten beszéde, nem szóltak
az orgona sípjai – vad férfihang beszélt nagy kegyetlenül szörnyen
eljövendő dolgokat, s hangzott néha rémes rithmusokban a had-izenő
creol-dal.

A város többi népe nyugton volt. A lakosok, kik látták az itt-ott
kivilágított ablakokat, s a templomba siető mogorva népet, mondák
magukban: nagy ünnepök van a creoloknak ma, s tovább nem törődtek vele,
elmentek aludni.

Éjfél felé megkondult a vészharang. A templom ajtaja megnyilt, s
kezdődött az ünnep.

Vad ordítással rohant a fanatizált nép alsó szomszédjai házára, s mintha
rég rejtegetett boszút kellene megtorolnia, oly elkeseredéssel, oly
dühvel gyilkolt le mindenkit, kinek ablakában gyertyavilág nem égett.

Ezzel különböztették meg házaikat a többiektől a creolok, tartva tőle:
hogy tulajdon népök félreismerésből fel ne prédálja egymás háza népét
kölcsönösen.

Pár óra alatt a spanyol lakosság nagy része legyilkoltatott, csak egy
kis csapatnak sikerült a mocsárokon keresztül szekereikre kapaszkodott
hozzátartozóikkal megmenekülhetni. A sötét éjben azokat is sokáig
üldözék, s mikor már a városban elcsendesedett a zaj, a vijjongatás, a
harangszó elnémúlt, még akkor is lehete hallani a mocsárok közül egyes
kétségbeesett sikoltásokat.

Tán egy szekér belemaradt az ingoványba, s a rajta veszett menekvőket
fojtogatták egyenként a vízbe.

Elhangzott az is. S azután nem jajgatott senki többé. A kivilágított
város több helyein zeneszó hallatszik s a tánczolók vidám kurjantozása.

Éjfél után két óra felé egy szekér döczögött végig a város főútczáján.
Benne egy férfi ült, köpenyébe huzódva, s kiváncsi csodálkozással
figyelve a szerte kivilágított ablakokra, s a kitörő vigalom hangjaira.

Megáll tulajdon háza előtt szekerével, megütközve látja annak ablakait
is kivilágítva mind, s benn hallja a zenét, a tánczrobajt, az
ujjongatást.

Odalopózik ablakához csodás aggodalommal eltelve, benéz kémlő szemekkel,
s egy csoport ismerős arczot lát meg ottan, kik az ő poharaiból nagy
danolás közt isznak, s oly dühvel járják a tánczot egy középre állított
bőrduda körül, mintha mindnyájan őrültek volnának. Mind régi ismerősei a
városból.

Az ember nem tudta az előzményeket, azt hitte, hogy álmodik.

Majd egy némber kezdett szemébe tünni, ki a legkicsapongóbb jókedvvel
járt kézről-kézre a vad mulatók közt, nevetve, kaczagva és versenyt
dalolva valamennyivel.

A jövevény sokáig nem birt ráismerni az asszonyra. Tulajdon felesége
volt.

– Megálljatok! ordítá belépve az orgiák házába, nem tudva, hogy mit fog
tenni, mit fog mondani, de űzetve valami belső kinzó hévtől, melynek
számára a düh kevés kifejezés.

– Megálljatok! kiálta, minden izében reszketve, mit csináltok itt?

A meglepett vigadók szétugrottak ijesztő arcza elől. A legbátrabbak is
elsápadtak, midőn közöttük halálfehér arczczal megállt, és sokáig nem
mert hozzá egy is közeledni.

Bántatlanúl ment egész odáig, a hol felesége volt. Egy szép, piros,
feketehajú, fekete szemű asszony, kinek arczán kővé meredt az idétlen
vigalom kifejezése.

A férj megölő tekintettel nézett az asszony szemeibe:

– Le térdre előttem!

Az asszony nem mozdult.

– Térdre, nyomorú! ordítá a férj s arczul vágta a némbert, hogy az a
földre bukott előtte.

– Megállj, kutya! kiáltának ekkor minden oldalról a reá rohanó creolok,
s egyszerre tiz kéz ragadta meg a férfit.

Tusába eredett velök, egynek közülök megkapta a torkát, s el sem
ereszté, míg le nem tiporták a földre, oda is maga után rántotta s csak
akkor bocsátá el, mikor már megfojtotta.

Ott megkötözték, egy szegletbe rugták s azután körüle álltak.

– Mit akartok, mi bajotok velem? kérdé a férfi véres szájjal.

– Mit? nézz körül. Veszed-e észre, hogy a kik itt vannak, egytől-egyig
creolok? felele neki egy magas, összenőtt szemöldökű, feketeképü mestiz,
hideg, boszantó dühvel állva meg a lekötözöttel szembe.

– Én nem vagyok az. Mi közötök hozzám?

– Kérdezd meg szomszédaidat, vagy ne restelted volna megkérdezni, mikor
a kapun bejöttél, hogy mi ünnep van ma? most tudnád: hogy az a spanyolok
kiirtásának ünnepe! Te is spanyol vagy, utolsó e városban. A többi már
meghalt, – minthogy te utolsónak maradtál, szabadságod van választani,
hogy minő halállal halj meg?

– Hát te hóhér vagy Basilisko?

– Én nemzetem választottja vagyok.

A megkötött férfi képtelen nevetéssel arczul köpte e szóra a hozzá
beszélőt.

– Hah! ember! ordítá fel dühében a meggyalázott. Ezért vért fogsz sirni
előttem!

– Én? sirni? Láttál engem valaha sirni? Megölhetsz. Kínozhatsz,
széttéphetsz izenként, elég sokan vagytok hozzá, de sirni nem látsz, ha
bár dühödben megvesznél is előttem.

– Én megteszem, hogy sirni fogsz. Tudd meg, hogy én vagyok az, ki nődet
elcsábítottam s kiért tégedet elárult.

– Az neked gyalázat, nem nekem.

– Rokonaid halva vannak mind.

– Jobb nekik utczán halva feküdni, mint veletek egy levegőt színi.

– Vagyonod elpusztult.

– Pusztítsa el Isten, a ki osztozott benne.

– Hm. Te hideg vérű embernek látszol Leon, beszélt tovább Basilisko.
Neked egy szép leányod is volt.

Leon megrázkodva tekinte rá e szóra.

– Ugy tartom, hogy Olivának hítták, folytatá Basilisko, kiszámított
kegyetlenséggel vontatva a szót.

– Mit akarsz mondani? kérdé remegve az apa.

– Igen szép leány volt. Mondhatom. Ugy-e azt magad is elismered, hogy
igen szép volt?

– Veszsz el! Mit akarsz?

– Olyan fiatal volt még és már hat kérője volt neki… nem tudott közülök
választani, egyik derekabb fiú volt, mint a másik… Mit tehetett
szegény?… Feleséged az első asszonytól maradt leány sorsába nem
szólhatott bele… utóbb is én állítottam hegyére a Kolumbus tojását… Én
férjhez adtam a leányt mind a hathoz… Sajnállak, hogy a menyegzőről
elkéstél…

– Verjen meg az Isten súlyos balkezével! ordítá fel kétségbeesetten a
lekötött apa s arczczal a földre veté magát, és zokogott keservesen.

– Emeljétek föl hát, szólt Basilisko, hadd lássuk, mint sir az, a ki
most próbálja először életében. Sirj Leon, te pedig, nigger, fujj abba a
dudába, zenekiséret mellett hadd sirjon.

S azzal elkezdték az ittas emberek gúnyos hahotával s csúfoló
mozdulatokkal körültánczolni áldozatjukat, s rugdosták és ütötték, ki
hol érte.

Az nem sirt többé. Behunyta szemeit, egy szót sem szólt. Tűrt hallgatva
minden bántalmat s egy vonás sem ferdült el arczán.

– Most vigyétek innen, parancsolá Basilisko. Vessétek a padlásra.
Állítsatok őrt elébe, holnap ünnepélyesen fel fogjuk magasztalni. Ma
igyuk meg leánya lakadalmát, holnap megiszszuk az ő torát. Jó éjszakát,
Leon barátom.

Az embert felvitték a padlásra. Az ajtót rázárták s azzal ott hagyták
magára.

Nyugodtan feküdt ott a puszta földön és mozdulatlanul, mint kinek sem
lelke, sem teste nem érez többé.

Valami boldogság reményével várta halála perczét s örült neki, hogy az
már nem messze van.

Alatta még sokáig tánczoltak a lázadók, végre azok is aludni mentek,
minden elcsöndesült, csak az ő szemeire nem jöhetett álom. Gondolá, hogy
nem sokára úgy is hosszú lesz majd pihenése.

A mint ott elfásultan feküdt, nem gondolva többé sem multra, sem jövőre,
egyszer úgy tetszék neki, mintha a padlás egyik ablakán valami zörejt
hallana.

Az éji félsötétben látá, hogy valami fehér alak ereszkedik le a keskeny
nyiláson s tapogatózva közelít felé.

Álom-e vagy visio? Lépteinek semmi hangja.

Majd lassan kezd susogni, alig hallhatólag pihegi e szót:

– Apám, apám…

– Oliva!

Az ember feltekinte, látni akarva a sötétség daczára a közelítő
vonásait; az oda furódott hozzá, megcsókolá, azután egy késsel elmetélte
a köteleket, mikkel Leon kezei össze voltak hurkolva.

– Gyermekem! rebegé az apa, átölelve leánya reszkető térdeit. Édes,
egyetlen gyermekem!

– Fussunk innét, pihegé a leány, bágyadt beteg hangon, az ablakhoz
hágcsó van támasztva. Siessünk apám.

Az ember ölébe vette gyermekét, kivitte a padlásnyiláson, a hágcsón alá,
mindig ölében tartva, mindig csókolgatva.

A fal mellett egy eszközben megbotlott. Mi ez? Egy ásó. Vegyük fel.

– Jó lesz fegyvernek, mondá az apa.

– Jó lesz sírt ásni vele, mondá a leány.

* * *

A ház utolsó oldalán egyhangú léptek kopogása hallatszék. Az őrül
állított mestiz léptei voltak azok.

– Maradj itt. Huzódjál a fal mellé, monda az apa leányának, s maga az
alatt az ásót kezébe fogva a ház szegletéhez lopózott. A léptek mindig
közelebb jöttek. Leon felemelte az ásót, a mestiz kilépett a szöglet
mellől s a következő perczben kettéhasított agygyal rogyott össze, egy
áruló kiáltás nélkül.

Leon elszedte a mestiz öltönyét, fegyvereit, s azokat magára rakva,
ölébe vette leányát, s ment vele ki a városból.

Minden csöndes volt már, csak egy-egy haza botorkáló danája verte föl az
utczák csendjét néha. Már a hajnalcsillag is fenragyogott a kitisztult
égen.

Sem az apa, sem leánya nem szóltak egymáshoz.

Reggelre elértek a legközelebbi faluba.

Leonnak sok ismerőse volt ott. Azt hivé, hogy egyikhez oda adja leányát,
míg maga sorsa után indul.

Az ismerősök ijedve fogadák mindenütt. Egy sem hagyta őt ajtaján
belépni. Egy sem adott neki egy falat kenyeret. Mindnyájan kizárták s
kérve kérték, hogy távozzék el minél elébb falujokból.

Nem rosszak, csak gyávák voltak az emberek, féltek: hogyha az
acapulcoiak megtudják, miszerint ők egy menekültet befogadtak, őket is
legyilkolják vagy elpusztítják.

Keservvel torkig telve vevé fel ölébe ismét a leányt a boldogtalan apa s
ment tovább.

Hat napig utazott tarlókon, ugarokon keresztül, éjjel zivatarban, nappal
a rekkenő hőség alatt, ölében hordva alélt gyermekét.

Nem kérdezte tőle, hogy mi fáj? és az sem panaszkodott neki.

A hatodik napon meghalt a leány éhség, nyomor és lélekkín miatt.

Az apa érzé, hogy az ölében hordott teher mindig nehezebb lesz; a karok,
melyek nyakát átölelték, nem szorítnak többé, s a fejecske, mely vállára
lehajlék, oly hideg!…

Columbia tornyai már látszottak eléje a távolból. Fárasztó sietés után
délre beért a nagy népes városba.

Éppen népgyűlés volt a vár előtti roppant térségen, több mint húszezer
ember gyülekezett össze s közepén egy emelvényről népszónok beszélt
betanúlt szózatot a figyelő sokaságnak.

Leon oda furta magát a néptömeg közé, a szónok épen a creolok
dühöngéseiről beszélt hihetlen dolgokat.

Többen észrevették a fáradt, poros embert, ki egy halvány húnyt szemű
gyermekkel karján úgy állt meg közöttük, mint egy tébolyodott.

– Honnan jön? kérdezék.

– Acapulcoból, felelé Leon.

– Hah! Fel! fel az emelvényre vele, kiáltának, a kik hallák feleletét.
Egy ember jött Acapulcoból. Álljon fel és beszéljen a népnek!

Pillanatok mulva az utat nyitó tömeg közt az emelvényig vitték a
jövevényt s felállíták a nép közé.

A mint meglátták iszonyú dúlt arczát, a kétségbeesés szenvedéseinek
nyomával minden vonásain, azt az összeroskadt tetemet, s vállain azt az
elhervadt holdfehér arczu gyermeket, tompa borzadályos zúgás futott
végig a tömegen, minőt a tenger hallat szélvész közelgte előtt.

És midőn e jövevény átnézte a zúgó néptengert, arcza elkezde lángolni,
keblét szokatlan tűz hevíté fel, a bosszúállás szent lelkét érzé fejére
leszállni kettős tüzes nyelvben.

– Spanyolok! kiálta szét erős férfihangon. Acapulcoból jövök, utolsó
azok közűl, kik ott spanyoloknak nevezték magukat. Vagyonomat
felprédálták, rokonaimat legyilkolták. Ha volt ismerőstök ott, vegyetek
gyászt, mert bizonyára meghalt. Mindenből a mit birtam, csak egy kincset
menthettem meg, nyomorult leányomat. Jöjjetek ide, gyermekes apák,
gondoljatok ártatlan szűzeitekre, s nézzétek, mivé tették az enyimet!

Ekkor fölemelte karjain a gyermeket a szerencsétlen apa, s midőn rá
tekinte, csak akkor vette észre, hogy leánya halva van.

Addig azt hivé, hogy csak hallgat, mint hallgatott hat nap óta mindig.

– Meghalt! ordítá föl kétségbeesetten az ember, a hanyatló tetemet
kebléhez ölelve. Meghalt, fuldoklá, s mint a szélütött hanyatthomlok
esett le a körűle állókra.

A jelenet fölháborítá a tömeget.

– Fegyverre! ordítá fel egy hang, s a rá feltámadó zaj egy szélvész
ordítása volt.

«Fegyverre, a ki férfi!» kiáltozák szétrohanva a piaczról, s végig futva
az utczákat.

«Fegyverre! Fegyverre!» hangzék mindenfelé, s egy óra alatt tiz ezer
férfi gyűlt össze fegyveresen; a düh, a vérszomj vonásaival arczaikon,
azon perczben indulandók Acapulco ellen.

Ekkor egy ismeretlen kútforrású eszme kezdett el a fölhevült agyak közt
terjengeni, először bágyadt sejtelem, majd vakító meggyőződésképen.

Valaki azt találta mondani:

«Hátha mi elmegyünk s az itt maradt creolok az alatt gyermekeinket
leöldösik?…»

A szó szájról szájra ment.

«Haljanak meg!» kezdék itt-ott kiáltozni. «Veszszenek el, mint
testvéreink elvesztek Acapulcoban! Vért vérért! Atyafit atyafiért!
Haljanak meg!»

És a tömeg visszafordult elszörnyedt haraggal önönvárosára, s mint a
gátat tört folyam, nem hallgatva parancsra, vezérszóra, megrohanta
szomszédja hajlékait, s kikkel szeretet, barátság közt élt nemzedékről
nemzedékre, kikkel megszokott együtt érezni bánatot, örömet, kiirta az
napon minden creolt a városból.

Ez történt hat nappal azután, hogy Acapulcoban minden spanyol leöletett.

Vért vérért!


II.

Leon pedig felvette ölébe holt gyermekét, kivitte egy pálmaerdőbe, ott
sírt ásott neki egy fiatal fa tövében, s bele fektette a halovány
gyermeket.

Nem bírta e szép fehér arczot földdel bekeverni, lombokat tépett le a
közel bokrokról, azokkal hinté be előbb halottját, azután takarta rá a
fekete hantokat.

Mikor a zöld gyepet kirakta a felhányt sírhalomra, úgy fájt egész
lelkében valami, de a mely oltó köny helyett a gyehenna tüzét küldé
szemeire.

Azután elővette kését, hogy felmesse a fa kérgére a nevet, mely élő
fejfája legyen egyetlen gyermekének.

Vágta, vágta a betűket nagy szorgalommal, nagy elmerüléssel, s mikor
készen volt vele, e nevet látta a fára kezei által felvágva:

«Basilisko.»

Mert nem leánya volt eszében, hanem annak megölője.

És azzal, hogy még akkor sem leánya volt eszében, hanem annak
megrontója, hogy annak nevét rótta fel halottja sírfájára, többet
mondott, mint mennyit a legiszonyúbb átokeskü ki birna fejezni.

Fölkelt, ott hagyta a sírt, ment tántorogva odább, be az erdő mélyébe,
azután megbánta, hogy oly könyezetlenül hagyta el gyermeke sírját s
visszafordult, fel akarta azt keresni – a fák oly hasonlók egymáshoz,
sehol sem talált arra, melynek tövébe leányát elásta, s keresése közben
mindig beljebb tévedt az erdőbe, az éj ott lepte, ment azután is, maga
sem tudta hová? miért? – de csak ment. Sűrű csalitos buczkák közé
jutott, a fészkéről felvert madár sikoltva rebbent meg előtte. Végre egy
fagyökérbe elbotlott, elesett. Nem volt oka miért fölkelni, ha egyszer
ott feküdt. Letette fejét a földre, jó éjszakát kivánt föld alatt alvó
gyermekének, s elaludt ott és álmodott hosszasan vérben úszó emberekkel
és égő városokkal.

Éjfél felé paripák nyerítése veré fel álmából. Magához nem messze két
felnyergelt lovat látott, melyek röhögve látszottak egymást üdvözölni,
míg a bokrok mögül síró nőbeszéd és biztató erős férfihang tört elő,
olykor egy gyermek csevegésével vegyülve.

A férfi egy alacsony szikár alak, villogó fekete szemekkel, hosszú
bajusza búsan függ le ajkán, s fekete nagy haja vállait veri. Arcza
sovány, de vonásai erőteljesek, mint szikár termetének aczélizmai.
Öltözése a pusztai ebanéróké.

Egy kis három-négy éves gyermeket tart ölében, komoly nyájassággal
enyelegve vele; a gyermek őt apjának nevezi, s megölelgeti apró
karjaival.

Előtte egy nő áll zokogva.

– Tudsz-e már imádkozni kis fiam? kérdé a férfi, térdére ültetve a
gyermeket.

– Hogyne tudna, felele érte a nő. Mindennap elmondja reggel, este.

– Jó ember legyen belőled, kis fiam, – ne olyan mint apádból, – jövő
esztendőre iskolába add, tanuljon valami jót.

– Megteszem, ha utolsó mindenem ráköltöm is.

– Vidd el innen, majd ha esze megjön, messze földre, hol senki sem
ismer, ne tudja meg soha, hogy apja ki volt, tagadd el előtte nevemet,
soha se tudja meg, hogy az ő szülője volt Rios Rosas, a hirhedett
guerilla-vezér.

– Kérdezd meg kis fiam apádtól, hogy mikor jön el újra téged
meglátogatni?

– Azt fiam nem tudom, rám soha sem virrad fel a nap, hogy azt
mondhatnám, ez az én napom lesz. Ma itt, holnap tíz mérfölddel tovább, s
holnapután talán valahol a föld alatt.

– Ugyan ne beszéljen olyanokat, nézze, ez a gyerek mindjárt sírva fakad.

– Biz az fiam úgy van. A rablónak nincs kihez imádkozni reggel, este,
hogy megőrízze a bajtól.

– De hiszen kend nem rabló, nem ölt kend embert soha.

– Ne szépítsd biz azt, édesem. Csak a sakálok temetnek el engem.

A nő ismét elkezde sírni, a gyermek együtt sírt vele, a rabló
összecsókolá mind a kettőt.

– Menjetek haza, édes cselédjeim, legyetek békességben, ne szóljatok
senkinek, hogy itt láttatok, áldjon meg a… – gondolkozott, hogy
kicsoda?… a ki engemet megver.

A nő és gyermek eltávoztak, a rabló felugrott lovára, s kengyelébe
felemelkedve, sokáig hallgatózott a gyermeki csevegés ismert hangjaira.

Ekkor egy hideg kéz érinté kezét.

Felijedve, de azért egy kiáltás nélkül fordult oda a rabló, s egy férfit
láta lova mellett állni. Az acapulcoi menekültet.

– Ne tarts tőlem Rios. Ne nyúlj pisztolyodhoz. Nem én vagyok az, kit
életedben először megölj, szólt az hozzá nyugodt szelid hangon. Nem
azért mentett meg téged a sors tizenhét éven át a folytonos üldözéstől,
hogy mint közönséges gonosztevő végezd be éltedet.

– Te ismersz engem?

– Híredből. Tudom, hogy üldözve vagy, hogy fejedre jutalom van téve, és
azt is tudom, hogy neked kedves nőd és szép kis gyermeked van, kiket,
hogy esztendőben egyszer megláthass, halálveszélylyel jösz idáig, hol
minden gyermek rád ismerhet.

– Ne beszélj arról! Rongyos vagy, látom. Zsivány akarsz lenni nálam?
Nesze egy pisztoly, lődd főbe magadat, ha nem tudsz egyebet tenni.

– Tégedet akarlak a rabló névtől megszabadítani.

– Eszeden vagy? Tán nem próbáltam én azt eleget? Nem könyörögtem eleget
minden törvény előtt, hogy vegye el fejemről büntető kezét, és én
megszünök gazdák pusztulása, utasok félelme lenni? Nem igértem-e, hogy
mindenkinek, kit megkárosítottam, visszafizetem elrabolt jószágát,
templomot akartam építeni átkozott vagyonomból, csak azt engedjék meg,
hogy éltem további napjaira emberek közt élhessek, napszámmal,
verítékkel keresve napi kenyeremet. Elfogadták-e valaha?… Nem volt az az
áldozat, a mit meg nem adtam volna törvénynek, embernek, Istennek; nem
elhajtottak-e mindenünnen? Meg akarsz csalni? Kerűlj, szerencsétlen. Még
nem öltem embert.

– Kell, hogy ezután ölj. Azzal fogod vétkeidet leróni. Mit sem törvény,
sem oltár el nem fogadott, elfogadja áldozataidat a harczmező. A
harczmezőn ellenséget találsz. Menj, mosd le azoknak vérében a szennyet
nevedről.

– Ne kisérts! sohajta fel a rabló. Ha a csatatéren lehetne meghalnom,
szép, becsületes halállal!…

– És ha dicsőséget lelnél ott halálod helyett… És ha jönnél vissza, s a
nép, mely eddig erdőről erdőre űzött, koszorukkal s örömrivalgással
fogadna. S azután nem mondaná senki rólad, «ez rabló», hanem irva
olvasnád neved előtt a «hőst», a «bajnokot»…

– Hagyd abba, ne bolondíts… Oh mennyit tudnék tenni! Egy dandárt
állítanék ki magam. Mind oly fiakat, kik százszor látták már a halált,
és százszor legyőzték, kik megtanultak tűrni esőt és hideget, s le nem
szállni a lóról három nap, három éjjel, kiket, ha csatába eresztenének,
hősöknek nevezne a világ, most zsiványoknak híja és üldözi.

– Én elmegyek és könyörögni fogok érted.

– Mi közöd neked hozzám? Ki vagy te? Miért akarsz engem megszabadítani?

– Arra nagy okom van. Engem a creolok kivertek birtokomból, nőmet
elcsábították, atyámfiait leöldösték, házamba beültek, magam szökve
szöktem el közülök, – leányom az úton kezeim közt halt meg, itt temettem
el az erdőben. És ezt mind a creolok tették rajtam. Ugy-e, ha téged
rájok eresztenének, nem adnál kegyelmet egynek is soha?

– Nem.

– Hiszed-e hát, hogy nem nyugszom meg addig, míg számodra kegyelmet nem
hozok, azon föltétel alatt, hogy a creolokra menj minden embereiddel, a
kikkel parancsolsz.

– Házat építek számodra ellenség-fejekből, ha utat csinálsz nekem a
csatatérig.

– Megteszem. Esküszöm, hogy megteszem. Fölmegyek Santa-Cruzba, két hét
mulva a bocsánatlevél a kezedben lesz. – Hol találkozhatunk?

– Velem sehol. Azt nem szoktam megmondani senkinek, mert hinni nem
szokásom. Ha igazat beszéltél, jőjj Uanosba, ott a csárdában ül
reggelenként egy ránczos képű öreg bölényvadász. Szürke haja két oldalt
csimbókba kötözve, fél keze le van vágva, erről ráismerhetsz. Az majd
elvezet hozzám, csak e pisztolyt mutasd neki. Annyit mondhatok, hogy ha
erővel akarná megtudni valaki tartózkodásom helyét, négyfelé hagyná
magát vágni, még sem mondaná ki. Ne haragudjál érte, hogy őrizkedem.
Tizenhét év óta üldöznek engemet. Arra jobbra tarts, ha az országútra ki
akarsz jutni, – én más felé megyek.

S ezzel sarkantyúba kapta paripáját a rabló, a másikat pányván húzva
maga után, hogy ha az egyik ki talál dőlni alóla, amaz kéznél legyen, s
nyargalt, bámulatos ügyességgel az erdő rendetlen fái s bokrai közt,
kanyaró futással, minő a fecske repülése, s nem sokára csak a távoli
robogás sejteté, merre jár.

* * *

Két hét még nem tölt le, midőn Leon fáradtan érkezett meg az uanosi
csárdába.

A sötét mellékszobában mogorván ült félig álló palaczkja mellett a
szürke félkezű bivaly-vadász. Leon mutatta neki a pisztolyt, mire az
szótlanúl fölkelt helyéből, kiitta borát, s ment Leon előtt, a nélkül,
hogy egy szót szólna hozzá.

Egy rongyos viskóhajlék elé értek az erdő végén, oda bement a
bivalyvadász, intve Leonnak, hogy maradjon kívül, s kis idő mulva két
szép fekete paripát hozott ki felnyergelve, s inte Leonnak, hogy üljön
fel az egyikre, míg a másikra az öreg pattant fel, vénsége és félkeze
daczára a legbiztosabb ügyességgel.

S azzal nyargaltak ki a szavannákra.

Útközben beszédessé vált az öreg bölényvadász; – elmondá Leonnak, hogy
ezek Rios Rosas paripái. Kedvencz paripája azonban még ezeknél is szebb
és jobb. Azt egy carabiniero sem bírja elérni, az nem hagy magára idegen
embert felülni, az elnyargal álló nap, a nélkül, hogy etetni vagy itatni
kellene s még sem fárad ki. Az átúszsza a folyókat, s ha gazdája alszik,
ott vigyáz a feje felett, mint egy hűséges eb s jelt ad nyerítéssel,
hogy ha veszélyt érez.

Késő estig vitte Leont a bölényvadász keresztülkasul a szavannákon.
Sehol út, sehol egy ismertető jel nem látszott, buja fűvel benőtt
síkság, honnan a sakálok rekedt ugatása hallék, kákás, nádas ingoványok,
gázló lángmadarak piros farkaikkal, s ismét sivatag, leégett avar
puszták, miken a füvet meggyujtották s az égett négy éjen szélmentében,
fekete holt tájat hagyva maga után. A messze láthatáron csak itt-ott
látszott egy messzünnen sötétlő erdő.

Végre leszállt az est. A táj elszürkült, elfeketült. Csak a vén vadász
tudta, merre jár.

Iszonyú távolból valami vörös csillám tünt szemeik elé, imitt-amott
kigyuladó pásztortüzek között.

– Ott van Rios Rosas, mondá az öreg, kimutatva a tüzet mértföldnyi
távolból, hol őt találni fogják.

Egy óra mulva értek oda. A közelgő lódobogásra hangosan nyerítettek a
paripák a tűz körül, s három férfi alakja látszék, kik mindenre
elkészűlve, várták a közelgőket.

Egy sajátságos, utánozhatlan fütty a vén vadász szájából tudtul adá,
hogy ismerősök jőnek.

Az egyik férfi a három közül Rios volt, a vezér.

– Mit hoztatok? kérdé Rios.

– Kegyelmet ti nektek! kiáltá Leon, a tajtékozó paripáról leszökve s egy
nagy pecsétes iratot adva át a kérdezőnek. Olvasd és gyönyörködjél
benne.

A rabló a tűzvilághoz fordult a szétnyitott irattal, reszketett az
kezében, míg végigolvasá egy-egy köny hullott rá szemeiből, térdei
lassankint meghajoltak alatta, térdre esett s megcsókolá az irást, s
azután felemelé könyes ábrázatát az égre.

– Én istenem! én uram istenem! kiáltá fuldokló zokogással. Tizenhét évi
üldözés után embernek hagysz lenni ismét!…

Azután társaihoz fordult. – Üljetek lóra, a csapatot össze kell híni.

Azok felszöktek paripáikra, s keresztül-kasul hangzott a szavannába a
jeladó füttyentés, mire tíz percz alatt száznyolczvan férfi gyűlt össze,
fegyverrel, paripával legjobban ellátva.

– Atyámfiai! szólt hozzájuk a vén vezér. A miről annyiszor álmodtunk,
beteljesült. Mi nem vagyunk rablók többé, a törvény megbocsátotta
bűneinket. Meg van engedve nekünk, hogy jóvá tehetjük elmult életünk
vétkeit egy becsületes halállal. Van-e közületek egy, ki meg ne bánta
volna eddigi életét, s ne örülne annak, hogy azt becsülettel végezheti
be?

– Nincs! Nincs! kiálták egyszerre mind.

– Eljöttök-e velem a csatába?

– Mindenhova, a halálba!

– Esküdjetek meg erre!

Az eskü rövid volt: «Esküszünk, hogy a csatában örömmel ontjuk ki
vérünket».

Leon odahajolt Rioshoz.

– Tedd hozzá: és senkinek kegyelmet nem adunk!

Arra is megesküdtek.

– Most szólj, mit kívánsz tőlem? monda a vezér Leonnak; elmondhatod:
hogy egyetlen ember vagy, ki Riossal jót tett az életben. Kivánj bármit,
megteszem.

– Ölj, pusztíts, a hova küldve vagy.

– Mondd meg legalább nevedet, hogy elmondhassam nőmnek és gyermekemnek,
hogy kit foglaljanak imádságaik közé.

– Nevemet elhagytam. Most Leon d’Acapulcónak hivatom magamat, hogy
valahányszor megszólítanak, mindannyiszor eszembe jusson, mennyit
vesztettem én ott és hogy azon városnak el kell pusztulni a föld
szinéről. Szólítsatok d’Acapulcónak engem, hogy valahányszor nevemet
hallom kimondani, felfordúljon bennem minden érzés és szomjazza a vért.

– Velünk fogsz-e jönni?

– Még nem. Még sok utam van nagy messze földekre. Ha átkozott sorsom
megtart, a véres napokon, a véres mezőkön találkozni fogunk, addig is a
halál angyalai járjanak veled. Senkinek kegyelem! Senkinek!

S éjnek éjszakáján tovább ment az ember, hideg vérrel táplált
bosszújától hajtva, útjait nem vakdüh vezette ismeretlen veszélyek
örvényébe, kiszámított terv szerinti megtorlás tanította hova, merre
menjen, előidézendő minden vészt, melylyel halálos ellene fejére
lesújthat.

* * *

Mazatlanban állomásolt egy osztály spanyol vértes lovag, délczeg, nyalka
fiuk, kikért nem egy szép spanyol leány szíve dobogott fel.

És a környék legszebbik leánya is szerelemtől égett a vértesek
legdélczegebb hőse, – a kapitányért.

Anna, szép fiatal özvegy, már fél év óta jegyben járt a délczeg
kapitánynyal, menyegzőjük napja is közel volt már, csak még egy éj volt
közötte.

Ezen éj estéjén elment menyasszonyához a vőlegény. Oly szép volt őket
együtt látni. Magas, karcsú férfi volt a vértes, napbarnította arczán
még az ifjuság virított, de homloka már magasan kopasz volt, – «együtt a
nap és hold», mint a példabeszéd mondja.

Szép deli hölgy volt a menyasszony, sötét fekete hajfürtökkel, halvány,
idegzetes arczczal, kék szemében azon szokatlan fénynyel, melyet kék
szemekben csak spanyol nőknél találni. Midőn hallgatott, halvány arcza,
márvány homloka, vékony, finom metszésű ajkai mellett oly szelíd, oly
bánatos, oly andalító fénye volt a szemeknek, mint az éjféli holdé,
mikor szélcsöndes éjben az ég legmagasán megáll. De ha beszéltek előtte
hazájáról, vagy ha ő beszélt felőle, reszkettek ajkai, vékony szemöldei
összevonultak, s a túlvilági érzelem sötétségével arczán, ha akkor
fölveté szemeit, mintha egyik ég nézne a másik égre, tele csillagokkal,
tele angyalokkal.

És ha vőlegényét látta, ha kezét annak kezében érzé reszketni, akkor
arczára a szerelem hajnali rózsái jöttek fel virulni, s szemei
ragyogtak, mint a felkelő nap.

Menyegzője előtti estén elment menyasszonyát meglátogatni a vőlegény.

Vidám arczot akart mutatni, de a szerető szeme olvasni tud a vonásokból,
a homlok önkénytelen redőiből, a szemek tétova járásából, s megismeri,
hogy kedvesének bánata van. – Odasimul hozzá, kezeivel lesimítja,
ajkaival lecsókolja homlokáról a redőket, – ujra visszajőnek.

– Mi bajod? Valami bánt? Menyegződ napja előtt szomorú vagy.

– Semmi bajom sincs, egy baleset nyugtalanít csupán, melyet nem lehetett
elhalasztani. A hadi törvényszék egy embert halálra itélt, az itéletet
épen most irtam alá, az embert holnap agyonlövik. Miért épen menyegzőm
napján? Miért nem jött holnaputánra?

– Az ember tán gonosztevő?

– A haditörvény annak nevezi. Lázított, a katonákat el akarta csábítani,
hogy menjenek haza Columbiába a lázadó creolok ellen küzdeni. E merény
büntetése halál.

– S te aláirhattad az itéletet? Nem vagy-e te spanyol? Nem szereted-e
hazádat?

– Mindenekelőtt katona vagyok, és tisztelem a törvényeket.

– Az lehetetlen, hogy te, ki oly nemesen tudsz szeretni, a szerelem
legmagasztosabb nemét, a honszerelmet ne tudd érezni.

– Szeretni tudok, de ábrándozni nem. Én azoknak elveiből, kik a
forradalmakat képezik, egy szót sem értek, de annyit tudok, hogy a
forradalmaknak soha sincs jó kimenetele. Sok vér, kevés dicsőség és
örökös bánat.

– Ne mondd örökös bánatnak; örökös remény az, mely nem hagyja
elfelejteni, hogy kell jőni egy időnek, mely mindent visszafizet, a
bánatot annak, a ki adta, a dicsőséget annak, a ki elvesztette.

Ezt mondva a mazatlani asszony, felugrott vőlegénye mellől, s
mandolinját ragadva kezébe, lázas lelkesültséggel verte el rajta a
mazatlani zendülők indulóját.

És e perczben két szeme egy-egy fergeteges felhőnek látszott, melyből a
könyek záporhullásában a harag villámai lövelnek elő.

A vőlegény odalépett hozzá, elvonta reszkető kezét a mandolinról és
megcsókolá.

– Szegény Mazatlan! Az aztek nőknek van miért könyezni… Egyszer
Columbiában voltam, valamelyik utczában egy házat építettek, ott a
napszámosok között egy némbert vettem észre, a ki köveket hordott fel a
fején a kőmiveseknek. Kétszer-háromszor elmentem azon, a nő izzadva
hordta a köveket, lábai alig birták. Nem volt már fiatal, a munka
terhére esett. E nőnek egykor szebb palotája volt Mazatlanban, mint a
minőhöz most a köveket hordta, gyakran mulattam házánál, sok víg órát
töltöttem nála… Mikor a déli harangszóra leült szegényes ebédje mellé,
odamentem hozzá, és megszólítottam. Sokáig nem akart rám ismerni, azután
félrefordult sírni, a többi napszámosok nevettek rajta. Pénzt ajánlottam
neki, megköszönte, keveset elvett belőle – egykor millióknak ura – kért,
hogy a többit küldjem el kis leányának, a kit valamelyik vidéki városban
egy gazdag uraságnál elhagyott. Megigértem, hogy leányát fel fogom
keresni. Szép kis hatéves gyermek volt, mikor utoljára láttam, azóta
nyolcz év mult el, most már serdülő korban kell lennie. Elmentem a
házhoz, a hol felfogadták. Kérdezősködéseimre egy leány jelent meg, nem
a szép gyermek, kinek arcza még most is előttem lebeg, – egy közönséges
teremtés, kemény, durva vonásokkal, elvadult szemekkel. Nem ismert rám,
pedig hajdan annyiszor látott; szóltam hozzá aztekül, egy szót sem
értett többé. Kérdeztem anyja felől, rám se nézett… Oh rettenetes példát
adott a sors az aztek nemzetben, hogy mit várhat egy kis nép a szomszéd
népektől, mit várhat istentől, ha nagyobb népekkel eredett tusába, s jaj
a columbiainak, ha e példából nem tudott tanulni; s ha egyszerre saját
lázadói és a spanyol kormány ellen kénytelen magát védeni.

– Ah, az nem szabad spanyol, ki így tud beszélni!

– Anna! Első férjed menyegzője utáni napon esett el a csatában; ha
kivánod; a második menyegzője előttin esik el.

– Nem kivánom. Töredelmes irtózattal vallom meg bűnös szenvedélyem:
jobban szeretlek, mint hazámat, jobban szeretlek, mint a szabadságot,
spanyol nő ezt nem mondta férfinak soha, te vagy az első, a ki ezt
hallod. Nem kivánom, hogy magadat feláldozd, sőt ha akarnád tenni, tán
visszatartanálak, mit spanyol nő nem tett férjével soha. Csak azt kérem
tőled, hagyd meg életét azon embernek, kinek szenvedélye erősebb volt,
mint a tied. Menyegzőnk estéjén egy ember életét kérem tőled
jegyajándékul.

– És egy katona becsületét!

– Büntesd őt másképen.

– Csak két eset van. Az ember lázított, a törvény halált mondott fejére.
Vagy teljesítenem kell az itéletet, vagy együtt mennem a lázítóval
Columbiába. És én tudom jól, bármit mondjanak is a nemzet prófétái, hogy
onnan soha sem jönnék vissza. A biró vagy büntet, vagy egyetért a
bűnössel. Egyik kezemben a büntetés pallosa, másik kezemben a lázadás
zászlója, válassz: melyiket emeljem fel?

* * *

Korán reggel, mikor a hajnal meghasadt, kivitték a vesztőhelyre az
elitéltet.

Karéjt formálva, lovagoltak a vértesek végig az utczán, hallgatagon,
szótlanul, csak a lovak dobogása hangzott. Középen egy nyitott szekéren
ült a tábori pap, keresztet tartva kezében, s mellette fehér ingben,
hajadon fővel, meglánczolt kezekkel – Leon, a halálra itélt izgató.

Kiértek a mezőre, a nap épen akkor kelt föl, reggeli szellő enyelegve
játszott a vértesek fényes kócsagjaival, s az elitélt őszülő fürteivel;
levették a szekérről, hat vértes leszállt lováról, leoldta a karabint a
nyeregkápából, a többiek körülállták az elitéltet.

A kapitány segéde összehajtogatott papirost vett elő s szigoru,
könyörtelen hangon olvasá fel a halálitéletet Leon fejére.

Az elitélt meghajtott fővel, lesütött szemekkel hagyta magát vinni a
vesztőhelyig, össze volt roskadva, alig látszott benne élni való erő,
úgy hallgatta végig az itéletet.

A szokásos forma szerint egy katona odalép a hadbiróhoz, egy pálczát ad
kezébe, s háromszor kéri, hogy adjon kegyelmet az elitéltnek. A hadbiró
a harmadik kérésére ketté töri a pálczát, s odaveti a halálraitélt elé,
tompán hangoztatva: «Istennél a kegyelem!»

E szavakra felemelte a fejét az elitélt, termete kiegyenesedett, arcza
kigyúlt. Végignézett a körülötte álló katonák arczain, azután feljebb az
ég bíboros felhőin, s fanatikus fohászszal szólt: «Köszönöm Istenem! És
ti nektek is bajtársak, köszönöm a halált. Teher volt rám nézve az élet,
örömmel halok meg. Elvesztettem mindent, vagyont, nőt, gyermeket, csak
hazám maradt meg, azt sem menthettem meg, – örömmel halok meg. Titeket,
bajtársak, áldjon meg az Isten, ott túl a bérczeken tán titeket is vár
jó édes anya, ősi nyugodalmas házikó, eljegyzett kedves,
növendékgyermek, hűséges feleség. Ott túl a bérczeken nektek is van
hazátok… Imádjátok Istent, hogy halálotok óráján ti is ily örömmel ne
szálljatok a sírba, miként én, kinek semmije sincs többé a földön.»

E szavak után az elitélt leroskadt térdére s termete ismét összeesett.

A katonák mereven álltak, mint a szobor. A végrehajtó biró intett a
kezében lévő összehajtott papirral. A hat vértes mogorva arczczal emelte
fel karabinját.

A biró ismét intett az összehajtott papirral, ekkor kiugrik egy fiatal
altiszt a karéj soraiból, egy szökéssel a biró előtt terem, annak
kiragadja kezeiből a halálitéletet s kettérepesztve hajítja a katonák
lábai elé.

E perczben kitörő ordítás közepett kétszáz kard repül ki egyszerre
hüvelyéből, az ordításból egy hangot nem lehet kivenni, a tomboló
paripák porfelleget vernek a mezőn.

* * *

A menyegzői vendégek már összegyűltek, díszruhájában, aranyzsinórral
gazdagon ott volt a vőlegény, habzó fehér csipkeköntösben a szép
menyasszony, csak egy pillanat még, s ők férj és nő leendenek.

De a pillanat késni látszik.

A vőlegény segédjét várja vissza a vesztőhelyről, addig nem akar oltár
elé lépni.

Megeshetnék, hogy épen midőn e szót «szeretem» kimondja, akkor hallaná a
puskák ropogását, melyek azon ember életét kiolták, a kit ő itélt
halálra.

Megeshetnék, hogy midőn az Isten embere épen áldást mond a kötött
szövetségre, ugyanakkor szállna a megölt haragos szelleme Isten elé,
boszut kiáltva birája fejére.

A segéd sokáig nem jött a vesztőhelyről vissza.

A vőlegény nyugtalan volt, még inkább a menyasszony.

– Tán el kellene halasztani az ünnepélyt… súgá a menyasszony a
vőlegénynek.

– Vagy inkább siettetni… viszonzá amaz.

Nyomasztó sejtés fogta el mindkettőt.

A segéd még sem jött. Elmult két-három óra a várt idő után. A dél
közelgett, a perczek örökkévalósággá látszottak nyúlni.

Végre lódobogás hallatszék az udvaron. Künn siető léptek
sarkantyúpengése. Feszülten nézett mindenki az ajtóra… Megnyilt az, a
segéd lépett be rajta, fáradtan, porlepte ruhában, halovány arczczal, az
izzadtság csorgott le homlokán.

– Maradjon künn, szólt a vőlegény. Ő halálhirnök, ne lépjen be most.

– Nem vagyok halálhirnök, szól elfulladt hangon a segéd, a mi hirt
hozok, százszor rosszabb annál. Az elitélt magával vitte a spanyol
királyi lovasságot mind a columbiai határ felé. Két mérföldnyi távolból
bocsátottak vissza, hogy ezt önnek hirül adjam.

– Lovamat! ordítá a vőlegény önmagából kikelve, s mint egy őrült rohant
az ajtónak. Ott meglátta menyasszonyát, haloványabban, mint valaha,
megtört szemeiben az alkonyodó ég.

– Csak egy pillanatra! lelkem szerelme, te, szólt a vőlegény halvány
menyasszonyának, s megölelte, megcsókolta, s azzal felpattant lovára.

A ló ágaskodott vele, nem akart kiindulni az udvarból, sarkantyúba kapta
erősen. Még egyszer visszatekintett, meglátta halvány kedvesét
menyasszonyi öltözetben ottan állni az erkélyen. Kendőjével intett felé,
«látlak nem sokára!» mondá. És soha sem látta többé.

* * *

Nyargaltak a vértesek a kék hegyek felé, – mindig elébb, mindig elébb.

Vadonat erdőkön, úttalan pusztákon keresztül, hegytetőre fel,
hegytetőről alá, – mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.

Tornyos városok tünedeztek el itt-amott mellettük, hallatszott az esti
harangszó, a paripák nyerítve ügettek tovább.

Közöttük nyargalt egy vezeték lovon az elitélt, fehér ingben, szürke
fővel, az vezette őket, ember nem járta ösvényeken, mocsári
süppedékeken, hallgatag őserdőkön keresztül, mindig elébb, mindig elébb
a kék hegyek felé.

Alkonyatra egy folyam partjához értek. A távol ormokon itt-ott
csillámlottak a pásztortüzek piros csillagai, azon ormokon túl már
Columbia fekszik, ez a folyam már az ő bérczeiből ered. Ott leszálltak
lovaikat megitatni a hazából jövő hullámokból.

Míg a szomjú lovak a hűs habot szítták, a délczeg lovagok egy hazai dalt
kezdtek elénekelni, a dal oly víg, a dallam oly kedélyes:

  «Azt a pálmát nem hagyja el árnya,
  Ide még a hold is hazajárna.»

A dombtetőre felállított őrök hirtelen jelt adtak, hogy valaki közelít.

A távolban egy lovagot lehete kivenni, paripája versenyt fut a széllel,
hosszú zöld tollai s prémes mentéje hánykódnak a légben, aranyos
sisakján az alkony fénye játszik. «A kapitány», mormogja mindenki.

A vértesek felülnek lovaikra, kardjaikat kivonják, csatarendet
formálnak, s a mint a kapitány a homlokzat elé ér, mint szokták,
tisztelegve hajták meg előtte kardjaikat.

A kapitány üldöző rohamától eltikkadtan, megáll az arczvonal előtt,
kivont kardja reszket kezében, látszik, hogy a mit mondani akar, arra
nem talál eléggé öldöklő szavakat.

Mielőtt azonban szóhoz juthatna, kiugrat elébe négy lovag az
arczvonalból, a legfiatalabbik, ugyanaz, ki a halálitéletet ketté
hasította, megszólítja.

– Üdvözlégy kapitány! Épen jókor jöttél, hogy együtt jöhess velünk
Columbiába. Nem kell sokáig gondolkoznod rajta, hogy magadat elhatározd;
lovad kantáránál fogva erőszakkal viszünk el magunkkal. Tudjuk, hogy
örömest eljösz, de félsz a gyalázattól, ha veszteni találunk. Azért
viszünk el erőnek erejével. Nagyobb valószínűség végett tégy úgy, mintha
ellenkeznél, vágj le egy-kettőt közülünk, az elsőket, a kik kantárodhoz
nyulnak. Akár engem, én vagyok az első, a ki hozzád nyulok. Vágj rajtam
egy sebet, ne félj semmit, kapitány.

A vértes megragadta kapitánya lovának zabláját, túlfelől egy vén
őrmester ugrott oda, az ragadta meg a lovat; a ló fejét sem mozdította
meg.

A kapitány nézett rájok. Sokáig nézte hol az egyiket, hol a másikat, a
kard aláhanyatlott kezében.

Mögötte az elhagyott szerető, előtte a haza bérczhatára. Mögötte az ég
tiszta boldogsága, előtte a villámos dicsőség. Küzdött keblében a két
indulatóriás. Feje aláhanyatlott keblére, midőn hirtelen megharsan a
trombita a csapat háta mögött, a riadó hangra megszökken alatta a harczi
mén, a kapitány fölemeli fejét, megvillantja a kardot feje fölött, s
kitörő lelkesültséggel felkiált:

«Előre hát az Isten nevében!»

S azzal neki nyargal a folyamnak, a két lovas, a ki paripáját fogja,
alig birja követni, egyszerre ugranak mind hárman a folyóba, a felszökő
hullámok gyöngyivet képeznek fejeik fölött.

Előre, előre, a kék bérczek felé.

A lovasság hosszú sorban követi vezérét, a paripák prüszkölnek a vízben,
a délczeg vitézek messzehangzó karban hazai dalt énekelnek.

Elől lovagol a vezér, sötét fellegzetes arczczal. Arra gondol, hogy
örömei tárgyától minden lépéssel messzebb távozik, mátkájának halvány
arcza lebeg lelke előtt.

Középett lovagol az acapulcoi, kezében egy nemzetiszín zászló, arcza ég,
ragyog. Arra gondol, hogy boszuja perczéhez minden lépés közelebb viszi,
ellenségének véres fejét látja képzeletében.

A felzavart hullám ismét elsimul, az őserdő elnyeli a futókat, lovaik
dübörgése elhangzik az éjben.

A távol bérczeken meg-megriad a tárogató, a pásztortüzek piros csillagai
ragyognak a hegyoldalokon.

Előre, előre…


III.

Egy év mult el.

Acapulco sánczai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom creol harczos
ült dőzsölve. Keresztbe vetett lábbal ültek a földön, hosszú puskáikat
ölükbe fektették, egy közülök a mandolinon busongó néger-éneket vert,
néha valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott a sík
pusztán, mint a kisértet-kiáltás.

Messziről egy szekér döczögése hallatszott s vidám ujjongatás. Rablott
szekeret hajtott egy mestiz katona, hordókkal terhelve, pajtásai felé.
Csak egy ló volt a szekér elé fogva.

A creolok messziről ráismertek társukra, s hasonló ujjongatással
felelgettek neki.

Vigyorgó, szétvont képű legény volt az ujonérkezett.

– Mit hoztál Pablo? kiáltának rá társai.

– Pálma-bort, a mennyi elég. Zsivány spanyoltól vettem el ingyenképen.
Pinczéjéből jött, el akarta előlünk lopni pálma-borát, de útját álltam,
ő egyik lovára felkapott, a másikkal ide vontattam a szekeret.

– Miért nem ütötted agyon?

– Félig agyon volt már ütve. Félpofája le volt vágva, félszeme
hiányzott, még keze is csak egy volt. Csak a fele él még az egész
embernek.

A creolok hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön
leemeltek a szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett.

A hordó fenekére krétával e szavak voltak irva:

«Köszöntet Acapulcoi Leon!»

– Sokáig éljen! kiáltának a creolok. Igyunk egyet az egészségére
tulajdon pálma-borából, a mit el akart tőlünk lopni.

S ittak, vígan voltak, dalolt mindenki, a hogy torkán kifért.

Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek meg. Futva jött a sánczok
felé, s a hogy odaért, lerogyott, nem birt tovább menni a fáradságtól.

– Ki vagy? Honnét jösz? kiáltozának reá a harczosok, felugorva
helyeikből.

– Adjatok egy ital bort, hörgé fáradtan a jövevény; creol harczos
vagyok, szökve jövök Leon d’Acapulco sátorából, adjatok innom, mert
elveszek.

– Igyál, tartsd a szádat a csap alá, s aztán beszélj.

A jövevény fiatal, halvány gyerkőcz volt; nagyot ivott a hordóból,
azután félénken széttekintve ismétlé: «Leon d’Acapulco kezéből
menekültem».

– Ki az?

– Nem hallottátok soha Leon d’Acapulco hirét? kérdé a szökevény
elbámulva.

– Most jöttünk Boliviából, nem ismerjük emberedet, ki ördög az?

– Jól nevezted az ördögnek, nem is lehetett soha ember, veszett volna
el, mielőtt született.

– Beszélj róla. Hadd ismerjük meg.

– Nem lehet azt elmondani, a mit ez az ember mivel.

Nincs egy nyugodalmas óránk, a mióta ennek nevét meghallottuk. Ha egy
nap, egy órában két helyen csatánk van, őt mind a két helyen ott lehet
látni, és mindenütt ott, hol legnagyobb a tűz, és egy golyó sem találja…
Ah! pálmaborotok erős volt, fejem szédül.

– Igyál többet, majd helyre jösz, beszélj tovább.

– Nem csak nyilt csatában láthatjátok őt meg. Éjjel belopódzik elárkolt
falvaitokba, s mikor gyermekeitek alusznak, rájok gyujtja tíz helyen a
falut, mire haza juttok, házatok falára fekete betükkel látjátok
felirva: «Köszöntet Leon d’Acapulco»… Ah! fejemben valami ég. –
Szomjazom, ne adjatok több bort, vizet szomjazom.

– Szólj, minő alakja? Ha meglátjuk egyszer, vége lesz hirének.

– Santa-Cruznál láttam őt az égő város utczáin végig szaladgálni, ölve,
a ki menekülni tudott. Ott szemem láttára egy égő házfedél szakadt rá,
azt hittem, hogy végkép eltemette: mult télen, hogy Columbia előtt
táboroztunk, egy csoport spanyol átjött a vizen, legelől egy rettenetes
alak, csak a fele élt még, fél arcza, fél szeme, fél karja hiányzott, s
megmaradt szemével és karjával még akkor is ölni jött. «Én vagyok Leon
d’Acapulco!» kiáltá rettenetes hangon. A vér megfagyott ereimben. Oh,
átkozott! Bár most is fogva volnék; mint éget! a pokol van bennem!

A creolok sáppadozva néztek egymásra, mutatták a beszélőnek a hordó
fenekére irt szavakat.

– Oh – gebedjetek meg! Mit adtatok innom? E bor méreggel van tele!

S azzal hanyatt vágta magát s szörnyű görcsök közt kimult. Az életben
maradt creolok dühösen rohantak társukra, ki a bort hozta nekik, egy
percz alatt összeaprították, azután elvánszorogtak jobbra-balra a
sánczok közé, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arczczal elhaltak
egyenként, az erősebb természetüek még reggel is kinlódtak, átkozva
életet és halált.


IV.

Egy év mult már, hogy Acapulco kettős tornyán a creol zászló lobogott.
Sokszor ostromolták a spanyolok az erős sánczokat és mindig hiába.

Ott veszett a szépe, a java a seregnek, a hosszú táborozásban,
köröskörül elpusztult a környék, csak Acapulco állt, daczolva az
ostromlók dühével.

Egy tavaszi reggelen, váratlanul, véletlenül egy kisded sereg jelent meg
a hirhedt sánczok előtt, számra alig kétszerte több a véd-seregnél,
annak is nagyobb része nemzetőrhad.

A creolok ujjongva álltak ki a sánczokra. Ismerték korábbi csatákból a
nemzetőröket. Azok számára ott kevés része termett a hadi hirnek.
Számítottak a bizonyos diadalra.

De ám e nemzetőrök nem azon boldog emberek voltak, kik messze
nyugodalmas megyékben ősi házhelyüket, szerető családjaikat hagyták el,
hogy ide jőjjenek háborút látni; kikre, ha visszatérnek, öröm és hosszú
élet várakozik, kiknek a csata előtt ölelő karok, növendék gyermekek
ártatlan csevegése jut eszébe.

Ezek a boliviai menekültek voltak, kikre csak üszkök vártak az ősi
kunyhók helyén, kínzó emlékek a mult boldogság helyett. Alig volt
közöttük, ki valakit ne gyászolna, némelyik egész népes családjából
egyedül maradt meg.

Ily boszuval átellenben mit érnek a magas sánczok.

Megkezdődik az ütközet, az emberi harag ordítása túlhangzik az ágyuk
bömbölésén.

A családapák ostromolnak.

Egy egész zászlóalj csupa vén emberekből, egy sincs negyven éven alul,
hatvanon túl akármennyi.

Mint mennek neki a tűznek! Nem reszketnek a haláltól; úgy sem soká élnek
már.

Elől egy szörnyű ember megy, kezében rongyos zászlóval. Arcza, teste még
rongyosabb, csak fél keze, fél szeme van még. Mindenét elvette a creol,
még kezéből is csak egyet hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy
visszafizetni a vér legutolsó cseppjéig mindent, a mit annyi kéz
kiontott. Nézzétek, mily sebesen rohan előre.

Magas a sáncz, de a boszuállásnak szárnya van oda fölrohanni, pokoli az
ágyuk tüze, de a boszunak nincs szeme a veszélyt meglátni.

– Ott a sánczokon túl az én ősi hazám! üszköt neki, égjen porrá! ordít
az acapulcoi irtóztató hangon. Benne lakik családom megrontója, kardot
neki, ott haljon meg! S a mint rohan a sáncz felé, meglátja ott keresve
keresett dæmonát, Basiliskot.

Ez összetépett, csak félig ép arczon valami irtózatos öröm rángása fut
keresztül, hasonló egy galvanisált halott arczának rándulásihoz.

– Ez ő! kiált magán kívül. Téged kerestelek. Egy év óta minden
imádságomban benne vagy. Ismersz-e Basilisko?

A megszólított megmerevedve állt meg közelítő ellensége előtt, mint
névtársa, mely tükörbe nézett; a megszólító hanghoz sejte, de az arczot
nem volt ember, ki megismerje többé.

A két csapat alig husz lépésnyire volt egymástól, Leon és Basilisko alig
egy kard hosszúra, ekkor mind a két fél egyszerre lőtte ki fegyvereit
ellenére, a halál két élű kaszával vágta most a rendet, a sáncz-árok
holttestekkel lett tele, s az elhullottak tetemein diadallal rohant fel
a sánczra a győztes spanyol had.

Egyszerre esett el Leon és Basilisko ellenséges golyóktól találva,
Basilisko behunyt szemekkel feküdt ellenségétől nem messze; – Leon
fáradtan felvánszorgott fél kezével, s oda vonszolta magát hozzá. A
creol egy kis keresztet vont elő kebléből s ajkaihoz akarta vinni, ajkai
mintha imádkoztak volna. Leon elragadta kezéből a keresztet, s
elhajította messze, haldokló hangon hörögve: «ne hallgasson reád az
Isten».

A mestiz meghalt, Leon félkönyökére emelkedve nézte, mint öldösik le a
többit. Mikor egy-egy kartács-ágyú a tömegbe szorított creolok közé
tüzelt, egy-egy infernális örömkiáltás hagyta el torkát. Nem sokára égni
kezdett a város, Leon nézte, hogy mikor kap az ő házába a tűz? Végre az
is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne. Látta, hogy az ablakból
egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.

– Jól van! jól van! kiálta, úgy kell neki, úgy kell neki.

S még azután sokáig nézte gyönyörűséggel szülötte városa hamuvá égését,
végre a templom is égni kezdett. Kik sokáig borzadva néztek a messziről
belátszó kettős toronyra, most elégülten látták, mintha két hosszú
fáklya lobogna a láthatáron. Egyszerre egy földrendítő durranás hangja
tölté be a levegőt. A templom alá több száz mázsa lőpor volt
összehordva. Acapulcoban egy kő nem maradt kő felett.

* * *

Menj vissza sirodba vérivó szörnyeteg, menj vissza aludni.

Hadd zöldüljön ki a fű, hol a mező vérrel volt befestve.

Mennyi elmult, mennyi elveszett.

Mennyi jó ember nincs, a ki volt, s mennyi nem bánná, ha nem volna, a ki
megmaradt.

Rabló és üldözött lett újra a csaták vitéze, a törvény vas keze az
ország egyik szélétől a másikig hajtja.

Az őrültek házában ül a vértesek kapitánya búsan, mélán mondogatva:
«csak egy pillanatra!» – Senki sem tudja, mit akar vele?

Csak Leon d’Acapulco boldog. Ő fekszik az óhajtott sír alatt, s álmodik
oda lenn édes dicsőségről, s keserű boszúról.




PETŐFI.

Egy ember, a ki holta után tovább él; – maga por már, mégis lelket önt
nemzetébe; – egy helyen fekszik mozdulatlanul, mégis beutazza országról
országra az egész világot; – örökre elhallgatott már, s mégis egyre
emelkedő hangon hirdeti dicsőségét, szabadságát, nemes hevét a magyar
nemzetnek.

A magyar nemzet sem háládatlan elhunyt költőjéhez; annak költeményeit
lelke ékszeréül viseli, annak nevét elől említi kegyelete pantheonában;
emlékének felállítására összehordogatja inséges évei áldozatfillérét, s
sírjára zöld fákat ültet s búcsút jár hozzája.

De hát igazán meghalt-e Petőfi? valóban szobrot és síremléket kér-e
porainak? csakugyan ott hallgatja-e a négy hárs alatt a búcsújárók
zsolozsmáit?

Ki látta elesni?

Tudomásomra hárman irták le a helyet és körülményeket, a hol és mikben
Petőfit legutolszor látta ismerős magyar; mind három elbeszélés azon
végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utól kelle érniök Petőfit; a
szemtanu maga megmenekült.

Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat,
vagy elfogta.

Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik,
melybe azon balvégzetes nap hősi áldozatait egymásra halmozták.

De hátha elfogták?

Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat.

Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg ezer verstnyire,
távol Sziberia belsejébe? Hátha most is ott siratja hazája sorsát
Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja lánczai csörgését valamelyikében
a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat erődeinek? hátha nehéz,
lassan emésztő munkában görnyed az urali ólombányák áldozatai között?
Lehetetlen-e ez?

Nem élnek-e ismerőseink, kik ugyanakkor elfogatva, messze
behurczoltattak Oroszország belsejébe? Van egy régi jó barátom, ki Bem
hadsegéde volt, s az oroszoktól elfogatva csodák között szabadult meg a
Sziberiába viteltől már útközben. Egyik debreczeni képviselőnek
testvére. Most képzeljük hozzá Petőfi daczos, rajongó jellemét, ki a
kényszerrel megalkudni nem tudott soha, ki nem tudta magát szelidnek,
meghódítottnak mutatni; mi történhetett vele, ha hasonló balsors érte
utól?

Hogy azóta olyan hosszú idő elmult! és ő róla semmi nesz nem hallik.

De hát lehet-e onnan egy bányaüregben évekig haldokló fogoly
sóhajtásának idáig hallatszani? Van-e annak útja, módja, eszköze, hogy
életbenlételét tudathassa? Nem eltünt ember-e az, kit magából a czári
fővárosból egy éjjel oda száműztek ifjan, s ki csak uralkodó-változással
tér vissza családjához, megőszülve s rég elfelejtve?

Nem történt-e meg itt benn tudomásunkra, alig nehány hete, hogy egy
1849-iki politikai fogoly csak most fedeztetett fel a magyar kormány
által osztrák várbörtönben, s kegyelem által szabadult ki, midőn apja,
anyja, testvérei rég holtnak hitték?

És nincsenek-e még most is magukban az osztrák várbörtönökben politikai
foglyok eltemetve, kik felől egy-egy testvér, egy elrongyollott öltönyű
feleség tudakozódik nálunk sírva, maga sem tudja, hol keresse foglyát?
tán a király koronázásának napja visszaadja őket majd a világnak.

De hát a mi körülöttünk megtörténhetett, nem lehetséges-e másutt? nem
lehetséges-e Oroszországban?

Nem érdemli-e Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha
egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle?

Mikor az északtengeri bátor utazó, Franklin, társaival együtt elzüllött,
a dicső angol nemzet egyik expeditiót a másik után küldte felkeresésére;
évről-évre százezereket adott ki, hogy a még életben hitt hősöket
megtalálhassa, míg az utolsónak csontjait és rongyait is össze nem
szedette; s a magyar nemzet legdicsőbb költőjeért egy kérdést sem fog-e
tenni?

Hol kérdezősködjünk?

Legelőször is idehaza.

Ha elesett Petőfi, valami emlékének meg kell lenni azoknál, a kik
eltemették. Erdélyben jártom alatt román birtokosok megmutogatták nekem
azon öltönydarabot, gyűrűket s egyéb ereklyéket, miket Vasváry Pál
viselt, midőn a Bihar gerinczén elesett. Ez ereklyéket híven őrzik még
most is.

Petőfi is hordott magával ily ismertető ereklyéket; különösen kardja és
kardtokja oly sajátszerű volt, hogy olyat más katona nem viselt.
Tréfásan mondák róla, hogy az nem is pallos már, hanem guillotin. Ha
egyébnek nem, ennek a kardtoknak meg kell lenni, mert az nem volt
értékesíthető; a mester, ki Pesten készítette, bizonyosan ráismerne.
Jegyzetei is bizonyosan voltak Petőfinek. Ezekről vagy bárminő emlékről,
melyet magán viselt, s mely nem tünhetett el a föld szinéről, meg
lehetne győződni, hogy valóban ott azon a csatatéren bevégzé fényes
pályakörét.

Azt hiszem, jó volna, ha a Petőfiszobor-bizottmány tetemes jutalmat
tüzne ki annak, ki egy ily kétségtelen emléket tud előadni, a mi a költő
elestét kétségtelenné teszi; a felhivást hatóságilag kellene hiresztelni
faluról-falura, különösen Segesvár környékén.

Ha e felhivás, buzdító jutalomigérés mellett is semmi nyomra nem
vezetne, akkor a magas kormány feladata lenne nemzetközi
összeköttetéseinél fogva tudakozódásokat intézni az orosz kormányhoz.
Ehez nem kell politikai barátság, ez humanistikus ügy. Tudakozódást
kellene intézni a magyar kormánynak az iránt először is, hogy
nincsenek-e egyátalában magyarországi honfiak orosz fogságban?
másodszor, hogy különösen nem tartatnak-e ott fogva az 1849-ik évi
harczok áldozatai? azután legkülönösebben azt kellene megtudni, ki volt
azon lovas csapat parancsnoka, mely Petőfit állítólag utolérte? Attól
kellene megkérdeztetni: nem esett-e élve foglyul Petőfi? Személy-leirása
annál könnyebb, mert megjegyzett dolog volt, hogy az egyenruházati
szabályokkal daczolva, nyakravalót soha sem viselt, a mi minden
katonatiszt előtt felötlővé tette. És végül, hogy nem vitetett-e a leirt
alak fogságra Oroszország belsejébe? s nincs-e ott most is?

Ennyit legalább meg kellene tennünk egy emberért, a kit szerettünk
nemzetünk büszkeségének vallani; és a mit megtenni nem is volna
lehetetlen.

Vagy talán bevárjuk, míg majd Reményi egyszer körútat tesz
Oroszországban, s nyirettyűjével megnyitja a diplomaták ajtait, hogy
Petőfi felől kérdezősködjék a magyar nemzet nevében?




A MAGYAR «ÚR» AMERIKÁBAN.

(Egy amerikai magyar kereskedő elbeszélése után.)

Azért tettem macskaköröm («–») közé ezt a szót «úr», mert Amerikában
vannak ugyan gazdag «emberek», de ez a szó «úr» európai bevett fogalom
szerint nem létezik. Ott ezt csak, mint minden emberrel közös czímet
használják, miszter ez és amaz, az államtitkár, a szabó, a csizmadia, a
milliomos, a napszámos; miszter a kereskedőnek az inasa, az apának a
fia; hanem, hogy valamelyik ura volna a másiknak, abból ugyan semmi
sincs. Az államfő nem ura az állampolgároknak, a farmer nem ura a
béresének, a biró nem ura a fogolynak, a férj nem ura a feleségnek, az
apa nem ura a fiának. Itt senki sem úr valaki másra nézve, s a míg
rabszolgák voltak, a rabszolgatartó sem volt úr, csak «gazda» a
rabszolgára nézve, valamint hogy nem úr senki a szántóvető
igásjószágaival viszonyítva, hanem csak tulajdonos.

Tehát itt úr nem lehet senki és legkevésbbé tekintetes úr.

Eleinte nehezen nélkülözi a magyar ember a «kisztihandot» és «euer
gnadent»; hanem utóbb aztán nagyon jól esik, hogy nem kell érte
borravalót fizetni. Rettenetes furcsa is az odahaza nálunk, hogy valaki
borravalót adjon valakinek azért, hogy az a valaki őt úrnak hireszteli,
pedig meglehet, hogy az a valaki nagyobb úr, mint ő.

De azon kezdem, hogy itt nem is ér arra senki, hogy úr legyen. A szegény
el van foglalva azzal, hogy pénzt csináljon, azért, hogy élhessen, a
gazdag ember meg azért, hogy még több pénze legyen. Mindenkinek dolga
van «to make a monney»: pénzt csinálni. A ki nem dolgozik, annak a neve
«rowdie», szelid fordításban annyi, mint «betyár». A kávéházakat csak
rowdiek lakják.

Legtöbb magyar hazánkfia, kit politikai számüzetés vagy kevésbbé jó
firmájú balszerencse Amerikába űzött, csakhamar bele találta itt magát
az életbe, s levetkőzte az urasággal járó fogalmakat. Többeknek jól megy
a dolga, többen nehéz munka után élnek; vannak köztük hires katonák, kik
most kitünő iparosok, egy nevezetes politikai kapaczitásnak patense van
igen népszerű fogyasztási czikkre, melyet saját felügyelete alatt
készíttet; másik híres megyei férfiu nagyszerű szőlőültetvény és
bortermelés által küzdé fel magát; egy volt kormányférfi tősgyökeres
falusi farmer; többen emigrált oppositionalistáink közűl igen jól bánnak
az ekével; egy könyvárus tábornok lett, s most petroleumkutakat
szivattyúz; egy hős hazánkfia pedig érdemessé tette magát a
szabadság-háború alatt nyolczezer dollárnyi nyugdíjra. Fut, fárad és
boldogul a magyar ember is Amerikában.

Egyszer az ötvenes évek elején betoppan a dohányraktáramba egy ismerős
alak, szakasztott mása azoknak, kiket a váczi-utczán mindennap láthatunk
déli 12 és 2 óra között flanirozni, szem elé csiptetett monoclival,
félrevágott kalappal, kifogáson felül álló nyakkendőcsokorral, fénymázos
czipőben, a járókelő beau-mondet critizálva, legújabb operák dallamait
fredonirozva, mindenkinek ismerősen köszöngetve, a félvilággal «per tu»;
és soha semmi dologban. Ha valaki kérdi, hogy mik ők? nem tudja senki.
Urak. Fiatal urak. Örökké fiatal urak.

– Szervusz Guszti! hát téged mi hord itten? Úgy megfogyott már Haynaunak
a tennivalója, hogy te rád is kerül a sor?

– Kutyavilág van ott barátom! szólt az én ismerősöm. Nem állhatja azt ki
tisztességes ember tovább. Végünk van úgy is, nem lesz már a magyarból
semmi. Megesz a német. De még a német hagyján; de a sok veszekedett
zsidó. Nem lehet azoktól már maradni Magyarországon, barátom. Most még
az adós személyfogságot is behozták.

– Értem. Ez volt a végső csapás. Tovább nem lehetett tűrnöd a haza
elnyomatását.

– Igazad van. Eljöttem örökre. Barátaim között odahaza egy kis «nemzeti
kölcsönt» csináltam, s eljöttem vele Amerikába.

– S mihez fogsz itt kezdeni?

– Majd széjjelnézek.

– De itt a széjjelnézegetésben meghalsz ám éhen, kedves barátom.

– Ah, ne félts te engem. Tudom én, hogy Amerikában dologhoz kell látni,
nem fogok én itt lebzselni, mint otthon, majd találok valami rangomhoz
illő foglalkozást.

– Például?

– Hát beállok valami farmerhez ispánnak.

Az én barátom jó köpczös legény volt, de már kezdett kissé túlhizni, s
úgy tudom, hogy a gyaloglást soha sem igen szerette.

– De hát értesz te valamit a mezei munkához?

– Valami gyapottermesztő farmerhez megyek, a hol a rabszolgákra kell
felügyelni, majd elbánok én azokkal.

S a kezében levő sétapálczával érthetőleg mutatta, hogy milyen
szakértőleg el fog azokkal bánni.

– Tudod, sok jó barátom van itt Magyarországból, azok majd
elrekomendálnak valakihez.

– No bizony, hát jól teszed, ha mentül elébb hozzálátsz, mert majd
elfogy a pénzed.

Az én Gusztim csakugyan nyakába vette Amerikát s elindult «conditiot»
keresni.

Két hónap mulva megint betoppan hozzám szörnyen echaufirozott
állapotban, hanem azért még mindig hibátlan toiletteben.

– Hát már kitelt az ispánságod? kérdém tőle, nem igen bámulva azon, hogy
úgy van.

– Üsse meg a kő a ti bolond amerikai rendszereteket. Hiszen el kell itt
az embernek veszni közöttetek. Nem birják itt az embert felfogni.

– Hol jártál mindenfelé?

– Hát legelőször is elmentem báró Majthényihoz, régi ismerősöm
otthonról. Gondoltam, hogy majd ott kipihenem magamat egy kicsit. Nagyon
is szivesen látott, a mint megérkeztem hozzá, fiával együtt; igen kedves
derék emberek. Mondtam, hogy itt akarok nálok maradni egy ideig. «Soha
se jöhettél volna jobbkor» szólt a báró. «Maradj velünk, a míg tetszik,
mi épen ma végeztük el itthon az aratást, holnap megyünk a fiammal
együtt a szomszéd farmbe segíteni, nagyon jól fizetnek: öt dollár a
napszám. Te is beállhatsz velünk, szivesen vesznek». Én csak hanyatt
estem ijedtemben! Micsoda? hát egy magyar mágnás, egy volt főispán tíz
forintért napszámra jár aratni? közönséges paraszt munkában törni a
tenyerét! De hisz az én tenyerem nem arra született. Engem otthon nem
ahhoz szoktattak, hogy ha valahova látogatóba megyek, meginvitáljanak öt
dollárért napszámba. Alig vártam, hogy elaludjanak a háznál; Isten
hozzád kapufélfa, úgy elszöktem tőlük, mintha soha se lettem volna
ottan. Én ugyan nem megyek kévét kötni, ha éhen meghal is Amerika.

– Hát aztán hol jártál?

– Hát a merre csak vasuton el lehet menni; de mind bolondok itt az
emberek, mind azt pretendálják, hogy az ember mindennap szolgálja meg, a
mit megeszik. És még mit eszik! Hétfőn megsütnek egy ménkő nagy darab
húst nyersre, s szombatig mindig rájárnak. Becsületes bor sincs az egész
országban. Veszett volna el Columbus, mielőtt feltalálta. Én itt ki nem
állom. Otthon mégis csak más világ van. Aztán azóta már sokat szelidült
a német.

– Haza mégy, ugy-e?

– Azt teszem biz én. Majd az itteni ismerősök között egy kis «nemzeti
kölcsönt» nyitok, s csak egyszer a tulsó parton lehessek, soha képpel se
fordulok többet Amerika felé.

– Na azt ugyan jól teszed.

Ott aztán a magyarhoni ismerősök között létrehoztuk számára a nemzeti
kölcsönt, melynek segélyével szépen visszavitorlázott a boldog óvilágba.

Két esztendeig aztán nem láttam, azt hittem elég volt ennek ennyi
Amerikából.

De nagyon csalatkoztam benne. Egy este felzörget valaki a szállásomon, s
a ki betappog hozzám, az senki más, mint az én Guszti barátom.

De már ezúttal nagyon is át volt változva. Nem jött úrnak öltözködötten,
nem hozatta maga után hordárral a bőröndjét, egészen amerikaiasan volt
kosztümirozva, s a batyut maga czipelte a lépcsőkön fel.

– No, ugy-e elbámultál rajtam, hogy megint itt vagyok. Ne félj, most már
egészen más forma ember vagyok. Egészen amerikai ember fogok lenni.
Gseftelni fogok! Azért is megmutatom, hogy gazdag ember leszek. Ha eddig
mindig engem csaltak, ezután majd én fogok csalni mást. Ez az igazság a
világon.

– De hát kedves barátom, nem kezdhetted volna ezt el odahaza?

– Csak az otthonról ne szólj többet. Ott már nem lehet megélni
becsületes embernek, ott csak úgy élhet meg az ember, ha vagy beáll
Bezirkernek, vagy zsidóvá lesz, vagy elmegy rabolni. A legnagyobb urak,
a kiknél az ember eddig csak elvolt úri módon, mind tönkre mennek; mind
összehúzzák magukat; nincs semmi mulatság, semmi kereset; eszes ember,
mint én, nem maradhat ott meg. Rávettem magamat, hogy még egyszer
átjőjjek a tengeren. Otthoni barátaim egy kis nemzeti kölcsönt raktak
össze a számomra, s most azzal elkezdek egy kis üzletet, kicsibe, de
csinosan. Te is kicsibe kezdted ugy-e? No hát. Majd megládd, hogy milyen
szolid ház leszek én itt. Most is nem szálltam fogadóba, hanem hozzád,
hogy megtakarítsam a szállásbért.

Ezt ő már virtusnak tartotta, s megkivánta tőlem, hogy kidicsérjem érte.

Másnap megkérdezte tőlem, hogy mit fizetek üzletemért mint boltbért;
mondtam neki, hogy kétezerötszáz dollárt.

Azzal elment s három napig nem láttam. Harmadnap előkerült, s diadalmas
orczával mondá, hogy már vett egy dohányüzletet, már most ő is velem fog
konkurrálni, csak hogy ő szerencsésebb alkut tett, mint én, mert
százharmincz dollárért jutott az üzletéhez, polczostul, szivarostul,
boltajtóstul.

Én sejtettem, hogy valami silány üzletet csaphatott, s elmentem vele az
új szerzeménybe.

Messze a világ háta mögött, egy szűk piszkos utczának rozzant épületében
volt egy fakó ajtaju bolt, de már a feliraton ott ragyogott Guszti
barátom neve aranyos betűkkel.

Szörnyű büszke volt rá, hogy ő belőle már most boltos lett.

Gondolom várta is tőlem, hogy mondjak olyasmit: «ez mégis nagyszerű; ez
mégis rendkivüli eset, hogy egy ilyen dandy, egy ilyen híres gavallér,
aztán most egy boltos! Csodálatos a sors!»

Hanem én nem mondtam neki semmi ilyest; a helyett műértő birálat alá
vettem a boltja belsejét és meglévő készleteit.

– Kár volt ilyen félreeső helyet választanod; mikor az ember üzletet
kezd, ne azt nézze, hogy mi az olcsóbb? hanem, hogy hol van nagyobb
forgalom? De most már benne vagy, hát csak azon légy, hogy a
publikumodat kiismerd. Úgy látszik, itt matrózok laknak, azért sokkal
több bagónak való dohányra lesz szükséged, mint szivarra, hanem ha utána
látsz, tisztességesen megkeresheted a mindennapi kenyeredet.

Azzal aztán, hogy jól kezdődjék a napja, magam is vettem tőle egy csomag
szivart, mit a legelső szemközt jövő matróznak rögtön elajándékoztam,
mert nem megenni való volt, azaz, hogy «csak» megenni való volt. Mikor
az én Gusztim az első fél dollárt bekasszálta, homlokon ütötte magát
tenyerével és megrázta a fejét.

– No ez mégis bolond egy figura. Én, a ki otthon mindig a trafikát
szidtam, most végre magam is trafikás vagyok.

Biz ez hihetetlen egy történet, de csak az a vigasztalás benne, hogy
majd úgy sem soká tart.

Fél évig kiállta az én Guszti barátom, hogy a trafikjától meg nem
szökött. Én ezt is csodáltam nagyon. Valamint hogy semmit sem csodáltam,
mikor félév mulva ismét berontott hozzám, s mint ki dolgait jól rendezé,
végigvetve magát a pamlagon, azon kezdé, hogy:

– No én már készen vagyok.

Gondoltam én azt előre.

– A mennydörgő mennykő csapjon bele valamennyi trafikás boltba! Majd én
ott állok nekik reggeltől estig és strázsálom, hogy mikor jön egy
fogatlan vén boszorkány két cent ára fekete tubákért, mikor hoz az ördög
megint egy óra mulva egy kátrányos ingü matrózt egy pofára való
bagódohányért; néha egész délelőtt sem jön senki; máskor meg hatan is
jönnek, hatfélét is kérnek, s míg az egyiket keresem, a másikat
ellopják. Éjfélkor is feldörömböznek egy szál szivar miatt; se éjjelem,
se nappalom. A lábam is megpókosodott a sok álldogálásban. Aztán micsoda
kereset! Hónap végén mindig kevesebb a bevételem, mint a mi a kiadásom
volt: én nem tudom hova lesz? de soha sem üt össze. A kereskedő is
megcsal. Én biz felhagytam az egész bolond tréfával, s eladtam a
trafikámat harmincz dollárért czakumpak.

– Lásd kedves barátom, mondám neki, az amerikai meggazdagodásnak ime ez
a titka, hogy neked kellett volna annak az egyik embernek lenned, a ki
harmincz dollárért megvette az üzletet és annak a másiknak, a ki
százharmincz dollárért eladta, de semmi esetre sem annak a harmadiknak,
a ki százharminczért vette s harminczért eladta.

– No hát sülyedjen el az egész Amerikátok! Zsidók vagytok valamennyien.
Ezer perczenttel nagyobb zsidók, mint az otthonvalók, mert azok legalább
nem kényszerítenek, hogy én is zsidóvá legyek. Visszamegyek, nem maradok
itt. Engemet a czethal nyeljen el, ha valaha még hajóra teszem a
lábamat, kivéve a császárfürdői Lokaldampfert!

Ismét elbúcsúztunk hát egymástól; egy újabb nemzeti kölcsön, s Guszti
barátom ismét boldog hazafivá lett.

Most már csakugyan azt hittem, hogy nem látjuk egymást, a míg magam is
haza nem kerülök Magyarországba.

Közbejött a polgárháboru, a mexikói expeditió, Miksa császár
trónfoglalása; csupa nagyszerű dolgok, a mik a magánélet alakját is
sokban megváltoztatták, az ember hozzá volt szokva, hogy addigi sima
bugyogós ismerőseit mindenféle egyenruhában lássa maga előtt, kifent
bajuszszal, felkötött kardokkal, hosszúszárú csizmában, sarkantyusan.
Nem mertem ráfogni, hogy ő az, míg nyakon nem ölelt, s össze nem
puszizott.

– Te vagy Guszti – megint!

– De most ne ijedj meg. Csak átutazóban vagyok. Ezúttal bizonyosra
jöttem. Hála Jupiternek, hogy Amerikában is van már asyluma magamforma
magyar embernek. Megyek Miksa császár udvarába.

– Katonának?

– Nem. Valami rangot kapok ottan.

És ezt a büszke őnérzet hangján mondta, mely semmi kétkedést közel nem
bocsát.

– Biztosítva vagyok felőle; itt a zsebemben a hivatalos kinevezés. Ha
már szolgálni kell a németnek, inkább itt mint, otthon.

Ettől a percztől fogva kezdtem bizonyos lenni felőle, hogy a mexikói
császárság nem tarthat örökké.

No de csakhogy hát egyszer már rangjához illő helyzetet birt magának
kivívni Amerikában, s bebizonyíthatta, hogy mégis csak lehet valaki úr
Amerikában is; igaz, hogy csak az aztekek között.

Egyébiránt nem mondta meg, hogy miféle hivatalt kapott.

Háromnegyed évig nem táplálta azután kiváncsiságomat sorsa további
kifejlődésének tudatásával. De már háromnegyed év mulva megint nálam
termett.

– Hjaj barátom! czudar élet van ott Mexikóban! Nem lehet azt kiállani.
Nekem volt ugyan biztos állásom, de nem nekem való állás. Meguntam,
otthagytam.

Hanem azt sehogy sem birtam belőle kivenni, hogy miféle állása volt hát
a mexikói udvarban.

Nem nekem való állás volt, elég kitünő állás, körülbelül olyanforma
funktio, mint Almásy Gyurié odahaza a magyar trón körül, de ez nem nekem
való.

– Nem sokára azonban több hazámfia is szállingózott New-Yorkon keresztül
Mexikóból hazafelé igyekezve, kik ott a legióban szolgáltak;
természetesen azok is útba ejtettek.

Egy közülök meglátta nálam Gusztit, s ösmerősen üdvözlé.

Kérdeztem aztán tőle, hogy honnan ismeri ezt a vastag urat?

Az aztán elmondta, hogy Guszti barátom «ajtónálló» volt a mexikói
császári palotában, de nem csak tituláris főajtónálló zászlós úr, mint
Almásy György gróf Magyarországon, hanem valóságos reggeltől estig
talponálló és ajtónyitogató dignitarius, a mely dicsőséget ő sokáig nem
viselhette, rosszak lévén a lábai, nem állhatta ki tovább a nem neki
való állást és odább állt. «Ő a folytonos állás elől, én pedig a
folytonos szaladás elől szöktem meg», monda a legionarius.

Egy hét mulva aztán egy újabb nemzeti kölcsön hatodszor is keresztül
segíté tisztelt barátomat az atlanti oceanon; kit a sors egészen
világnak való urrá teremtett, csak azt hibázta el, hogy nem teremtett
számára úrnak való világot.




A HOSSZÚHAJU HÖLGY.

(Egy amerikai magyar kereskedő naplójából.)

Volt egy emberem, a ki minden reggel eljött boltomba, napi készletét
bevásárolni szivar dolgában. Mr. Bhealernek hítták.

Hegyes spanyol szakállt viselt bajusz nélkül, magas keményített
inggallért nyakravaló nélkül, nagy massiv óralánczot és azon egy kis
ezüst órát, mely soha sem járt, egy antik gyűrűt az ujján, melyből
hiányzott a kő, kurta zsemlyeszín kabátot nyolcz zsebbel, a mikben nem
volt semmi és egy roppant bőrtáskát a hóna alatt, melyre arany betükkel
volt sajtolva: «porte monnaie», de a miben soha sem volt pénz.

Hanem annál inkább tele volt az mindenféle nagybecsű jegyzetekkel, a mik
a nagyra becsült ismerős merész vállalkozási szelleméről tanuskodnak.
Azokkal ő engem minden reggel megismertetett az alatt, míg vásárlásait
kiegyenlítette velem, s nem mulasztotta el, hogy megkináljon vele, ha
nem volna-e kedvem «csendes Co.»-nak lenni vele leendő vállalkozásában?

Azok a vállalkozások pedig többnyire csábítóan nagyszerűek voltak.

Egyszer egy nyári korcsolyázó termet akart felállítani, melyhez a
szükséges jeget ama számtalan new-yorki jegesverem szolgáltatta volna,
miknek gazdáik Khináig kereskednek hideg áruczikkeikkel. A nyári
korcsolyázó terem nagy közönségnek örvendett volna. Hanem persze tizezer
dollár kellett hozzá.

Másszor házassági bureaut akart felállítani New-York és San-Francisco
között. Mivelhogy New-Yorkban olyan sok a férjhezmenendő hölgy, hogy
minden férfira jut 1 egész és 33 perczent, Californiában pedig a férfi
oly tömérdek, hogy minden elvehető hölgyre jut öt férfi. Tehát a
forgalom biztosított leende e vállalatnál. Hanem ahhoz is kellett volna
tizezer dollár.

Majd meg az az óriási terve támadt, hogy a mostoha időjáráson segítsen.
A felhőket akarta pótolni szárazság idején, mikor eső nem akar esni. Egy
léggömb száz quart vizet könnyen felemelhet a levegőbe, s onnan ismét
alábocsáthat; annyi épen elég egy acre földre, a léggömb kötéllel
visszavontatva naponkint húszszor fordulhat, s húsz acret megzáporozhat,
a mi 100 perczent nagy szárazság idején. Hanem ehhez is kellett volna
tizezer dollár.

Mindezek a vállalatok és még száz más ilyenek a tenyeremen feküdtek;
mert mindegyikkel megkinált, hogy legyek bennük a «csendes Co.» (azaz
azon bizonyos valaki, a ki a vállalathoz a tizezer dollárt oda adja, de
a nevét nem teszi ki a firmára; hanem csak mint «és Társ» figurál
rajta), de én elég szűkkeblű voltam azokba bele nem vágni, hanem
engedtem minden reggel odább menni az én vállalkozó szellemű barátomat.

Hanem az azért minden reggel visszajött, s hozott más ajánlatot.

Egy reggel ismét ragyogó arczczal lép be üzletembe.

– Na, végtére fölfedeztem azt, a mi többet ér egy kaliforniai
aranybányánál! kiált lecsapva árúasztalomra az ismeretes porte monnaiet
s elkezdi fortélyos kulcsokkal annak mesterséges zárait kinyitogatni. –
Itt van!

Azzal kivesz összefirkált jegyzékei közül egy fényképet, az ismeretes
látogató-jegy alakban s odanyujtja kezembe.

– Nézze ön.

Egy fiatal hölgy alakja volt azon, a ki elég fantastikus török-spanyol
öltözetben volt föltüntetve, de a kin még az a rendkivüliség volt
látható, hogy gazdag, koromfekete hajsátor omlott alá termetén egész a
sarkáig, s minthogy szintén sötét láma-szőnyeg volt a melyen állt, azt
lehetett képzelni, hogy még a földet is beteríti körülötte.

– Nos, hát, mit szól ön hozzá? kérdé tőlem szakértő arcztündökléssel.

– Humbug, mondám én hidegvérrel, visszaadva fényképét.

Erre már Bhealer tűzbe jött, megesküdött becsületszavára, hogy ez a
hosszú haj nem humbug, mert az valóságos, egy emberi lény fejéről, egy
continuitásból kinőtt termék, a miről ő magának már meggyőződést
szerzett; a csodahölgyet itt mutogatják nem messze a harmadik utczában;
neve «miss Leona Danger», 18 esztendős, connecticuti születés.

Hát én azt sem bántam.

De pedig nem engedte, hogy ne bánjam; mert ő neki ez alapon egy igen
szolid üzleti ajánlata volt irányomban, s üzleti ajánlatokat
meghallgatni nem akarni, mindenképen az amerikai illemszabályok ellen
való magaviselet lenne, ennélfogva meg kellett igérnem, hogy az üzlet
bezárása után elmegyek vele «miss Leona Danger» kétségbe vont természeti
rendkivüliségének valóságáról meggyőződni. Az én üzletem csak éjfél után
egy óráig szokott nyitva lenni, miss Leona Danger pedig reggeli három
óráig volt látható. Amerikában éjszaka is foly az üzlet, s az alvásra
épen csak annyit vesztegetnek el, a mennyi mulhatatlanul szükséges.

Pontban egy órakor eljött értem mr. Bhealer, mert pontosnak lenni
virtus, s együtt ketten az én esernyőm alatt (neki is volt egy, de azt
nem lehetett kinyítni), elmentünk miss Leona Danger bódéját fölkeresni.
Nem messze volt, nem lett volna érdemes odáig omnibusba ülnünk.

A harmadik utczában volt, a mit kerestünk.

Egy roppant nagy leégett földszinti hotel volt a helyiség.

Ez épen azon az időtájon égett, mikor a lázadó déliek azt a hadi (?)
praktikát kisérték meg, hogy New-Yorkot leégessék, s rejtélyes utasok
által egyszerre minden new-yorki szállodát felgyujtassanak. Csak abban
az utczában, melyben az én üzletem volt, egyszerre hét hotelt láttam
égni. Eloltották mind szerencsésen. Hanem némelyik egész a földszinti
boltokig beégett, a mikből az árusok a tűz alatt kihurczolkodtak a
holmiaikkal, s a mik azután üresen maradtak. Megvoltak ugyan épen, mert
a boltozatokat a tűz nem rombolta le, hanem a romok új fölépítésre lévén
szánva, a rendes bérlőknek boltjaikba nem lehete visszaköltözniök, hanem
azokban ideig-óráig megtelepült valami átvándorló charlatan,
csodamutogató, vagy más élelmes ember, a ki hallatlan olcsó áron épen
csak két hétig vesztegeti hallatlan rossz portékáit, a mik két hétnél
tovább nem tartanak.

Egy ilyen leégett hotel földszinti boltjában volt etablirozva a nagyon
megismerésre méltó miss Leona Danger.

A helyiségnek valóban előnyére vált, hogy éjszaka jöttünk azt látogatni,
mert így nem tüntek fel az emeletek kormos falai, csak a pompát és fényt
láthattuk, mely a boltnyilást környezé. A pompa állt három vég vörös
katunból, melylyel a portale falai be voltak függönyözve, a fény pedig
tizenhat fotogen-lámpából, melyek egy óriási olajfestményt világítottak
meg köröskörül, a mi a bolt mélyedését elfogta, mely ismét szellemdúsan
körül volt tűzködve a világ minden nemzeteinek zászlóival, maga a kép
pedig ábrázolta miss Leonát, a ki török salavarival, creol rebosoval,
spanyol dolmánykával és lengyel négyszögű sipkával lévén ellátva, eléggé
feltünő szépség volt a vásznon, a nélkül a hosszú fekete haj nélkül is,
melyet már a festményen két szerecsen fiu emelt utána, mint uszályt, és
még azoknak is vigyázniok kellett, hogy rá ne lépjenek.

Hanem még mind ez nem volt arra elég, hogy a közönség figyelme
megállíttassék ilyen városban, mint New-York, a hol minden bolt fényben
uszik, és minden ember fut az utczán; még azon kívül négy tarka papagály
is volt a boltajtó elé kifüggesztve, a mik a járókelőket kiabálásaikkal
figyelmeztessék, s a kalapokra hajigált almahéjjal költsék fel a
neutrális közönyt. S ha mind ez intézkedések hagytak még fönn valami
hiányt, azt kitölté a tisztelt hölgy mutogató vállalkozójának becses
személye, ki maga eszkimonak felöltözve állt az ajtóban, kékre és
pirosra festett lárvával az arczán, egyik kezében csengetyüt tartott, a
másikban trombitát; egyszerre csengetett és trombitált, azután rá
kezdett declamálni, elmondta hölgye szép tulajdonait, rendkívüli
ékesszólással, és «biztatta a járókelőket, hogy jöjjenek be a
rendkivüliséget megtekinteni, a minőt soha többet öt penceért nem fognak
látni ebben az életben».

Amerikában igen természetesnek találják, hogy ha valakinek valami
eladnivalója van, mentül többet harangozzon, trombitáljon és ha
czikkének kelendőségét jobban biztosíthatja azzal, ha eszkimónak
öltözik, hát még azt is megtegye.

Az eszkimónak igen jó szemei voltak; a mint a lámpadicskör sphærájába
értünk, nem csak azt ismerte fel az én barátomon, hogy az már egyszer
volt itt, hanem azt is, hogy ismét ide jön s még egy neophitát hoz
magával, a minthogy beértünkkor ismerős mosolygással fogadott bennünket.
Ha mosolygást említek, senki se vegye annak, mintha már elfelejtettem
volna, hogy az imént álarczról beszéltem, mely az ál-eszkimó arczát
fedte, sőt inkább ez álarcznak volt olyan elmés mechanismusa, hogy ha
azt belülről, az illető arczizmaival és fejbőrével mozgatá, tudott igen
szépen mosolyogni, homlokát ránczba szedni és egyéb művészi arczjátékkal
kisérni az előadást. Tehát az eszkimó-álarcz mosolygott; helyet csinált
előttünk, hogy beléphessünk a boltmélyedésbe, odavezetett bennünket egy
oldalvást épült emelvényhez, melynek vörös katunos asztala előtt
kékselyem viganós asszonyság, hamis szőke fürtökkel őrizé a bejáratot;
annak lefizettük az öt centet, s azután az eszkimó félre hajtott
előttünk egy vörös katunfüggönyt, s azon át bebocsátott bennünket miss
Leona Danger szentélyébe.

A szobában az obligat vörös katun-draperián kívűl ismét nem volt egyéb,
mint egy kis kerek asztal, azon egy fotogen-lámpa, mellette egy
támla-szék, abban ült miss Leona Danger, élő valóságában.

Az eszkimó itt letette álarczát, s most a többi grönlandi kosztüm közül
egy nyugalmas, kiborotvált, phlegmatikus arcz tünt elő, valóságos yankee
typus, melynek vonásai csak akkor változnak el egy kicsit, mikor egy
csomó bagót bedug a képe féloldalába.

Meginvitált bennünket, hogy lépjünk a misshez közelebb, és vegyük
érdemleg szemügyre e természeti csodatüneményt, a ki valóban az is volt.

A misst nem találtuk ugyan abban az ethnografiai quodlibetben öltözve,
melyben a vászon és photografiák hirdették, hanem az csak előnyére
szolgált. Egészen divatszerű világos szalmaszín selyemruha volt rajta,
mely termetének ifju karcsuságát kiemelé, természetesen állig érő
szabással, s a mellett igen kedvező ellentétet képezett a rajta
végighullámzó fekete hajsátorral, mely valóban a földet seperte, midőn a
hölgy a karszékben ült, s midőn beléptünkkor egy perczre üdvözlőleg
felállt, a ruhája szegélyeig takarta körül, mint egy fekete arafátyol.

Miss Leona Danger arcza szép, nemes idomokkal birt; kissé kreol
szinezetű volt: ajkai finom metszésén is e faj typusa látszott.
Szemöldei vékonyan rajzoltak valának, de koromfeketék. Szemeiről ez első
látás után nem beszélhetek, mert azokat ottlétünk alatt fel nem emelte.
A mint bennünket üdvözölt, ismét leült. Kezébe vett egy könyvet és
olvasott. Hosszú selyem szempillái oly messze vetették árnyékaikat, hogy
mikor olvasott, olyan volt, mintha aludnék. Olybá vett bennünket
azontul, mintha ott sem volnánk. És igaza volt. Öt penceért nem
tartozott nekünk egyébbel, mint hogy a haját megnézhessük.

Hanem ehez azután teljes jogunk volt, a mibe az eszkimó formaszerint
bele is vezetett bennünket.

Előbb sebesen pergő beszéddel elmondá a tisztelt hölgy élettörténetét:
atyja persze generális volt, természetesen a csatában esett el, anyját
szokás szerint megölték a lázadók, s hogy roppant vagyona a
forradalomnak esett áldozatul, ez napi renden levő dolog. Már
születésekor oly hosszú fekete haja volt, hogy a keresztelés alkalmával
be kellett fonni, azontúl mindig termete növekedésével maradt arányban,
szüntelen túlérve husz centimeterrel a sarka hegyén. Hogy ez a haj öt
font és huszonöt centigramm szárazon, ha olajoznák nem volna képes a
fején viselni, de nem is érte azt soha semmiféle kenőcs, miss Leona
hajához soha nem járult semmi egyéb, mint tiszta hideg víz, melylyel
haját háromszor szokta napjában megmosni; de az csak átszürt víz lehet,
a miben semmi mineralia és vegetabilia nincsenek.

Azután rászabadított bennünket, hogy tekintsük meg közelebbről is a
csodaszép hajzatot, tapintsuk meg kezeinkkel, összefogta az egészet s
felhivott, hogy a közepén átfogott hajzatot két maroknak dolgot ád
összeszorítani, azután belemarkolt abba, meghuzogatta előttünk, hogy
lássuk, miszerint az mind egyenesen a fejbőrből van kinőve, azután
kényszerített bennünket, hogy öt ujjainkkal, mint fésüvel dúljuk végig a
dús hajat, meggyőződendők arról, hogy nincs mesterségesen szaporítva,
azután kifogott három-négy szálat belőle, azt hosszan végighúzta
előttünk, hogy lássuk: nincs az összeragasztva, nincs kitoldva, az mind
valódi, eredeti, antik!

Miss Leona Danger mind e mesélés, czibálás, simogatás, fésülgetés,
magasztalás és bámészkodás alatt folyvást közönyösen olvasott a kezében
tartott könyvből, mely, a hogy egy perczre belenéztem, valami
Sensationsroman lehetett; az őt nyilván jobban érdekelhette, mint
látogatói.

Kérdeztem tőle: «szép az a regény?» Megbólintotta fejét és azt mondta:
«yes»; hanem azért nem tekintett fel a könyvből.

Vége lévén a «séance»-nak, ismét ajánlottuk magunkat; a hölgy egy
perczre ismét felemelkedett helyéről, az eszkimó ismét feltette
lárváját; kikisért bennünket, de már nem mosolygott, mert megkapta az öt
penceünket; hanem újra elkezdett csengetyüzni, trombitálni és
deklamálni, be is deklamált rögtön utánunk három fiatal yankeet, a
kiknek épen fészkelődött a zsebükben az öt pence.

– Nos? hát? Mit szól ön hozzá? Kérdé mr. Bhealer, ismét esernyőm alá
furakodva.

– A haj valóban gyönyörű.

– Hát nem gondolja ön, hogy ha azt a kincset valami okos ember az
eszkimó kezéről elüthetné, valódi kaliforniai aranybányát nyithatna
vele?

– No, biz ebből öt pencével naponkint bevehetne ön husz-harmincz
dollárt, s ha mindig jól megy az üzlet, ha a hölgy soha sem beteg, s ha
a bolt árát, meg a hölgynek fizetett salariumot levonjuk, maradhatna
belőle évenkint 3000 dollár; csakhogy az kissé mégis kellemetlen fogna
önre nézve lenni, hogy eszkimónak felöltözzék, s napestig a
boltajtajában fujjon áriákat a «Lammermoori Luciá»-ból egy szál
trombitán.

Mr. Bhealer nagyon kinevetett e véleményemmel. Ugy a fogai közül szokott
nevetni, s a fejét rázogatta közben.

– Nem érti ön azt. Fiatal kedély. Semmi üzleti szellem. Magyar
kereskedő. Ez a Treaty valóságos bolond, hogy rá nem jött arra, a mire
én. (Treaty volt az ál-eszkimó neve.) Ugyan mondja ön, mit fog ön
csinálni, mikor most haza megy?

– Levetkőzöm és lefekszem.

– Az igaz; de mikor levetkőzés előtt meg fog ön állani a tűkör előtt,
hogy haját az éjjeli sipkahálóba bekösse, azt fogja mondani, ejnye de
átkozott ritka ez az én hajam ahhoz a másikhoz képest! És aztán eszébe
fog jutni, hogy mit beszélt az a hülye Treaty? hogy miss Leona Danger
haja attól nőtt meg, hogy mindig tiszta vízzel mosta, melyben semmi
mineralia és vegetabilia nem találtatik. És ön erre azon fogja magát
észre venni, hogy előkészíti a carbon plastique golyóját, mely czélszerű
vízszűrő most minden háznál van már, s vizet szűr magának a holnap
reggeli mosdáshoz, s azontúl háromszor napjában mosni fogja vele a
fejét.

– Az bizony meglehet.

– No lássa ön, milyen élhetetlen némely ember! A sors a markába nyomja
neki a quinternohoz való számokat; de ő nem ért hozzá, berakja extratora
mind az öt számot, s azzal is beéri. Ezt az anecdotát valami európai
anecdotagyűjteményben olvastam. Nem mindig azé a haszon, a ki az ötletet
felfedezte, hanem azé, a ki azt gyakorlati erőre emelte. Fulton
feltalálta a gőzhajót s százezer dollár adósságot hagyott hátra; James
Watt tökéletesítette azt, s hagyott maga után két millió activát. Ez az
élhetetlen egész nap trombitál, rekedtté kiabálja magát, elmondja
tízezer embernek, az a tízezer százezernek, a százezer egy milliónak,
hogy a csodaszép hajú hölgy mindennap tiszta hideg vízzel mossa a fejét,
s erre a tízezer, a százezer, meg az egy millió egy esztendeig mindennap
háromszor a kútszivattyú alá jár a fejét zuhanyoltatni; holott ha ez a
nyomorult minden egyes bámulónak azt mondaná, hogy ime, a mitől ez a haj
ily csodaszépre megnőtt, egyedül a Yucatansziget vad népei által ismert
füvekből extrahált kenőcs; ára egy tégelynek csak egy dollár: hát az az
egy millió ember mind behajigálná hozzá ajtón ablakon át a maga egy
dollárját.

– Van benne valószinűség.

– Most már kezd ön engem érteni.

– Sejtek egy kicsit hozzá.

– Itt most tehát csak az a főfeladat, hogy lehessen a hosszú hajú
hölgyet elütni az eszkimó kezéről?

– Úgy látszik. Tehát hogyan?

– Még nem tudom; de majd holnap reggel megmondom önnek s akkor tovább
beszélünk ez ügyletről.

Másnap nem láttam az én emberemet, de harmadnap annál korábban eljött.

– Kitaláltam már a nyitját, mondá midőn az első szivart a szájába dugta,
és így csak fél szájjal beszélt hozzám, a másik féllel a szivart fogta.

– Vajjon?

– Az eszkimó nem tud spanyolul. Ezt tegnap fedeztem fel.

– Az nagyon valószinű, hogy az eszkimók nem tudnak spanyolul.

– Miss Leona Danger pedig tud spanyolul, mert anyja creol nő volt. Én
tegnap háromszor is elmentem miss Leonát meglátogatni, mindannyiszor
vittem magammal egy új látogatót. Treaty már azt kezdi hinni, hogy
colporteurjévé szegődtem, s rövid idő után rabattot kérek a behordott
látogatóktól, tíz után egy tiszteletpéldányt. Én pedig mindannyiszor, a
míg ő az ujonnan érkezettet felvilágosítja miss Leona családi és egyéb
körülményeiről, magával miss Leonával suttogtam spanyolul, s megtudtam
tőle a következő dolgokat. Hogy miss Leona nagyon unja magát ebben az
életmódban, hogy Treaty nagyon rosszul fizeti őt havonkint 80 dollárral,
hogy már Treatynak van kötelezve szerződésileg hat esztendőre, s a
szerződés megszegése esetén tartozik neki fizetni háromezer dollárt. Ezt
mind az eszkimó hallatára beszéltük spanyolul. Ő azt gondolta, hogy én
mulatom magamat a szépséggel. Én azután a következő ajánlatot tettem a
szépségnek: én adok önnek havonkint háromszáz dollárt; tartok önnek hat
szobás szállást; elviszem önt minden hangversenybe, színházba,
tánczvigalomba, kérni fogom önt, hogy mutassa magát mindenütt, a hol a
szép hölgyek megbámultatják magukat, és nem vesznek érte öt kispénzt, s
mindezért csupán csak egyetlen egy dolgot kérek öntől.

– S azért az egyetlenegy dologért az ajtón kívül helyezte önt miss Leona
Danger.

– Azért sem helyezett az ajtón kívül. Ne tessék balra magyarázni a
dolgot. Ez az egyetlen viszontszolgálat semmi más nem lesz, mint hogy
miss Leona Danger mondja mindenkinek azt, hogy ez a bámulatos szép haj
akként növekedett meg ilyen hosszúra, hogy folytonosan mr. Bhealer
Yucatan-dracœnamag-olaj-hajkenőcsét használta; s bizonyítsa ugyanazt egy
hozzám irt elismervényben, melyet én kinyomathassak.

– De hát mi a csoda az a yucatan-dracœna?

Mr. Bhealer magasra felhúzta a szemöldeit erre a kérdésre s
kicsücsörített szájában előre tolva az égő szivart, azt látszott inteni
hamis szemhunyorítással, hogy ne beszéljünk erről ilyen nyilvános
helyen.

– Már hiszen akármi legyen a Yucatan-dracœna, annyi bizonyos, hogy ezen
a módon értékesítve, megér – egy milliót. Érti ön már?

– Értem.

– És mind ehhez nem kell egyéb, mint egyelőre rongyos tízezer dollár.

– Már most nem értem.

– Dehogy nem. Háromezer dollár kell az eszkimó szerződésének
megváltására, kétezer dollár kell miss Leona szállásának bebutorozására,
ötezer dollár hirlapi hirdetésekre, reklamatiókra, falragaszokra.

– Hát a Yucatan-dracoena-hajkenőcs-gyárra mi marad akkor?

– No még az is kitelik belőle. Egy szóval: lesz ön «csendes Co.»?

– Köszönöm uram; nem leszek «csendes Co.».

– Jól meggondolja ön, mielőtt elutasít?

– Már meggondoltam, s ha ráérek, még egyszer meggondolom.

– Jól van, holnap megint eljövök.

– Szivesen látom.

Másnap csakugyan megint eljött.

– Nos, meggondolta ön, hogy lesz-e a
Yucatan-dracoena-hajkenőcs-vállalatnál csendes Co.?

– Újból meggondoltam és maradok a tegnapi határozatom mellett.

– No, mert nagyon sajnáltam volna, ha ön mást határozott volna, s én
kénytelen lennék adott ajánlatomat ön irányában megtartani, miután már
nincs szükségem az ön tizezer dollárjára; valaki más fogja azt nekem
kölcsön adni.

– Gratulálok hozzá. Szabad kérdeznem, hogy ki?

– Mért ne? Maga a tiszteletre méltó miss Leona Danger.

– De hiszen annak a vagyonát tisztára felprédálták a lázadók.

– Igaz. Hanem ő neki meg szintén kölcsön adja a nagyon tiszteletre méltó
mr. Happy.

– Hát az ki?

– Ez egy igen tiszteletre méltó quakker kereskedőnek a fia. Holnap azt
is el fogom ide hozni.

– Szokott az is szivarozni?

– Mondtam, hogy quakker; vallása tiltja a dohányozást.

– Akkor mit csináljak én vele, ki csak dohánynyal kereskedem?

– Majd megmondom. Ez egy barátságos szivesség, a mit öntől kivánok. Mr.
Happy úgy látszik, hogy bele van bolondulva miss Leona szép hajába. Ezt
nem tiltja a quakker vallás. Mr. Happy azonban egészen önzéstelen és
szerény ifju. Arra, hogy férjül kinálkozzék miss Leonának, nincs elég
forgalmi tőkéje; mert hogy valaki egy ilyen csodaszépséget eltarthasson
Amerikában, ahhoz nagyon sok pénz kell, miután a selyem drága; hanem
annyi pénze mégis van mr. Happynak, hogy tízezer dollárt ajánlhasson a
hosszúhajú hölgynek abból a czélból, hogy váltsa meg magát vele ez
életmódtól, mely utoljára is csak a pokol útjára vezet s kezdjen valami
szolid üzletet, valami okos compagnonnal, a ki a pénzt nem vesztegeti
el, sőt mr. Happynak abból bizonyos raisonable kamatot is fog fizetni.

– Ez a mr. Happy tehát egy tökéletesen okos és a mellett becsületes
ember.

– Tökéletesen az. Már most az a mr. Happy, megtudva, hogy miss Leonának
volna in petto ilyen rentabilis vállalata, azt szeretné megtudakolni,
hogy vajjon én az az ember vagyok-e, a ki ilyen vállalathoz megbizható
chef leend?

– De hát mit felelhetek én neki e tárgyban? Hiszen én a világon semmi
egyebet nem tudok önről, mint hogy két év óta árutáramba jár szivart
vásárolni, folyvást Porto-Ricot vesz, darabját 25 centeért s mindennap
megfizet Én többet nem tudok önről.

– Csak annyit mondjon neki. Abból ő meg fogja tudni hogy két év óta
folyvást egy helyben lakom, tehát solid ház vagyok és kitartásom van, és
a mit egyszer elkezdtem, azt folytatom, hogy sem nem nyomorgok, sem nem
prédálok és hogy rendesen szeretek fizetni. Többre neki nincs szüksége.

Másnap tehát eljött másodmagával.

Mr. Happy alacsony czingár ember volt, akkora fejjel mely egy nálánál
sokkal nagyobb embernek volt szánva. Különösen a homloka szörnyen
emeletesnek indult és széles volt, míg aztán az álla felé mindig
keskenyebbre szorult össze az ábrázatja, mintha az építőmesternek már
akkorra kifogyott volna a materialéja; s azon fölül a haja is középen
lévén elválasztva, olyan alakja volt a fejének, mint a hogy a szívet
festik. Ez is jellemzé azt a férfit, a ki gyakran összezavarja a fejét a
szívével. Azonkívül nagy méla világoskék szemei voltak, szüntelen oly
felvont állapotban, mintha a szemöldökeit akarná meglátni velük;
kicsiny, mindig nyitva tartott szája volt, melynek csakugyan nagy
szüksége lett volna arra, hogy legalább egy szivarral be legyen dugva.

Beléptekor egy nagy kötött shawl volt a nyaka körül tekergetve, úgy hogy
félig az arczát is eltakarta, mindamellett oly félénken tekintett maga
körül, mintha attól rettegne, hogy valaki meglátja, hogy ő egy dohányos
boltba lép; s azonnal is oly módon látszott magát érezni ezen a helyen,
mint mikor a keresztyén embert először viszi a kiváncsiság egy zsidó
templomba s ott nem tudja, hogyan tartsa magát, hogy el ne árulja, hogy
először van itt, hanem csak látni és hallani jött ide és mind ennek
elárulásával meg ne sértse valahogy azokat, kik a látottakból és
hallottakból a maguk részére egészen komoly dolgot csinálnak.

Soha szebben ártatlan potykákat ki nem horgásztak egy szál czérnával a
tóból, mint a hogy mr. Bhealer kihorgászta miss Leona hosszú
hajszálaival mr. Happy zsebéből a dollárok tízezerét.

Az én yankeem odáig vezetve a találkozás ügyét, a hol az én ismerős
mosolygásomat, melylyel mint régi vevőm elé járultam, elnyerheté, rögtön
megmutatá, hogy vannak saltusok nem csak in natura, hanem az üzletben is
s mielőtt valakit szóhoz engedett volna jutni, úgy mutatott be engemet
mr. Happynek, mint azt az urat, a ki szíves lesz az ő szerződésüket mint
tanu előttemezni. Ez által egy fokkal előbbre tolta a kifejlődést, a
mennyiben én azt hittem, hogy mr. Happyvel már egészen rendben van az
ügye s csupán csak tanút keresnek, a ki hitelessé tegye az átadást; mr.
Happy viszont azt vélhette rólam, hogy én a legszorosb összeköttetésben
állok a nagyon tisztelt gentlemannel, a kit pedig nekem egyátalában nem
volt szerencsém bővebben ismerhetni, mint a hogy ismerheti egy
dohánykereskedő a naponkint nála vásárlót egy olyan nagy világvárosban.

De hát jól van, nem az én feladatom, s bizonyosan más sem tenné, hogy
midőn valaki dollárjainak elkezd szárnya nőni s kezdik magukat kirágni a
zsebéből, mint a selyempillangók a selyemgubókból, hogy e természetes
átalakulásukban őket meggátolja. A ki nem tud a pénzre vigyázni, nem is
érdemli meg, hogy pénze legyen.

Némiképen tehát csak az én barátságos mosolygásom inaugurálta azt, hogy
mr. Happynek a pénze mr. Bhealernek valahára már egyszer pénzt látott
porte monnaiejébe került.

Mr. Happy ugyan a mellett állt, hogy ő ez összeget egyedül miss Leona
Dangernek kivánja átadni, ő aztán tegyen vele, a mit tetszik; hanem erre
mr. Bhealer azt mondta, hogy az tökéletesen mindegy, s még csak velünk
sem jött, midőn én mr. Happy kivánatára, mint tanu elmentem miss
Leonához, hanem megvárt a boltomban.

Mr. Happy az úton csak mind azon tudakozódott, hogy miféle vallásu
vagyok? s nagyon sajnálkozott rajtam, hogy azon amerikaiak közé
tartozom, kiket a római kérdés nagyon érdekel.

– Igen kár, igen nagyon kár, mondta mr. Happy. Ha ön mi hozzánk járna
ájtatoskodni, mindnyájan az ön boltjában vásárolnók dohánykészleteinket.

– De hisz önök vallása tiltja a dohányzást.

– Nem is teszszük az utczán; hanem otthon igen. Magam is vennék öntől
egy ládikó Havannaht, ha jövő vasárnap imaházunkban láthatnám.

– No majd meggondolom.

E térítési intermezzo közben elértünk ama bizonyos bódéig. A veres
ponyvák, a tarka vászonfestmény mind be volt már szedve, s az eszkimó
sem volt eszkimó többé. Mr. Treaty annak rendi szerint értesítve volt
már a csapásról, mely vállalatát fenyegeté; de az őt egy cseppet sem
zavarta meg. Ő megkapja a maga kárpótlását, s majd fog magának valami
más világcsodát, a mit odább mutogasson.

Miss Leona sem fogadott már ezuttal bennünket abban a fésületlen
toiletteben, a miben első izben volt szerencsém őt tisztelhetni; pompás
hajzata ezuttal be volt fonva s két csodaszép tekercsben köríté fejét,
mint valami bámulatos aczél korona. Mikor így be volt fonva a haja, úgy
látszott, mintha szép fejét saját terhe huzná lefelé; búskomoran
féloldalt hajlott az, s ezzel egészen más kifejezést adott arczának,
mint az elébbi vad-indián tekintet volt.

Engem meglátva, rám ismert, s ismerősen üdvözölt; első szava is az volt
hozzám, hogy: «ön jó barátja mr. Bhealernek?»

Ez a kérdés oly érdekes tekintettel volt kisérve, hogy én tartózkodtam
volna rá nemmel felelni, abban a hitben, hogy azzal valami gyöngéd
érzelmet találok megsérteni.

A pénz átadása után búcsut vettem; most már kezet is szorított velem a
csodaszéphajú hölgy, s én azon vettem észre magamat, hogy a nélkül, hogy
valami bűnöm volna benne, bele vagyok fonva ennek a pompás hajnak a
fonadékaiból szőtt és font szövevénybe.

Bhealer a boltomban várt reám. Mondtam neki, hogy a pénz már miss Leona
kezében van; mire ő azzal a valódi mosolygással, a mit ez a szó: «pénz»
képes előidézni, szorította meg kezemet s elkezdett hálálkodni, szörnyen
igérve, hogy e mostani barátságomért, mely a
Yucatan-Dracœna-hajkenőcs-gyár megalapításában oly lényeges szolgálatot
tett, Bhealer et Comp.-t örök hálára kötelezem le, s Bhealer et Comp.
fog találni egy év alatt alkalmat, hogy háláját bebizonyíthassa
irányomban.

Szerettem volna már Bhealer et Co.-t lerázni a nyakamról, s azt a
kétkedésemet fejeztem ki előtte, hogy vajjon a tisztelt hölgy, ha már a
hozzá való pénz a kezében van, s a titoknak is birtokába jutott, nem
fogja-e a firma első felét kijátszani, és saját kezére kezdeni el az ő
hajára alapított üzletet?

Az én yankeem szánalmasan nézett rajtam végig, mintha azt akarta volna
mondani: «Azért jöttél te ide Magyarországból, hogy egy yankeenek
tanácsokat osztogass?»

– Ne busuljon ön a felől. A miss nem csal meg engem. Én a missnek azt
ajánlottam, hogy ha a dracoena-gyár két év alatt kellő felvirágzásba
jut, akkor én őt nőül veszem.

– Ah, tehát «regény» lesz belőle!

– By God! (Ezzel pedig Amerikában nem azt szokták kifejezni, hogy «az
ám!»)

– Én úgy tudom, mondám neki, hogy Amerikában a házassági ajánlatokat
igen szigorúan szokták venni a hatóságok, s azokkal tréfálni nem igen
lehet.

Ezzel már hangosan kinevetett. Felcsapta a kalapját, félválról annyit
mondott, hogy «jobban tudom én azt!» s azzal egy rövid «God bye»-val
eltávozott.

Egy esztendeig nem láttam azután.

De ha azt mondanám, hogy az alatt nem is hallottam felőle, akkor ugyan
ellenkezőjét állítanám az igazságnak.

Mr. Bhealer ez utóbbi találkozása napjától kezdve egy esztendeig
lehetetlen volt az embernek valami beszédet végighallgatni, valami
hirlapot végigolvasni, valahol lélekzetet venni, a nélkül, hogy Bhealer
et Comp. nevét és a Yucatan-Dracoenát ne hallotta volna az ember; hogy a
villával, kanállal bele ne szúrt volna, s hogy a mindennapi levegővel,
mely addig csak kőszénfüstből állott, a Yucatan-Dracoenát is be ne
lélekzette volna.

Minden utczán állandó falragasz gyanánt lehetett látni a hosszúhajú
hölgyet a Yucatan-Dracoena lapidaris betűglóriával feje körül, az
omnibuszok falai azzal voltak kiragasztva; a ki leült ebédelni, az
asztalkendője alatt a hosszuhaju hölgy reclameját találta; a
gyalogjárdák itt egy lábnyira emelkednek a kocsiút felett, még ez
emelkedés is tele volt rakva a hosszuhaj-termelő Yucatan-Dracoenával;
mikor este a színházból tódult haza a közönség, az úton apró arany
pénzek voltak elszórva, a ki azokat felszedte, először is tapasztalá,
hogy azok aranyos papirosból vannak, és másodszor ott találta rajtuk a
hosszuhaju hölgyet. Nagy meetingeken, a hol százezer ember volt jelen,
léghajók emelkedtek a magasba, s azokból százezerével havazott alá a
Yucatan-Dracoena hirdetménye; vándor pyramisok kivilágított betükkel
járkáltak alá s fel az utczákon éjszaka, miken Bhealer et Comp. üzlete
volt hirdetve, s az ember, mikor este haza ment s levetette a
paletotját, bámulva tapasztalá, hogy a hátára van ragasztva a
Yucatan-Dracoena-pomádé hirdetménye.

Hát még a hirlapi trombitálások! Nem is említem az állandó rovatokat,
feltünő nagy betükkel, gömbölyü, vagy keresztbe fordított
parallelepipedon alakban, vagy romboid mintába szedett sorokkal; a
tömérdek bizonyítványt hírhedett nagy férfiaktól, elkezdve Napoleonon,
az egyiptomi alkirályon, egész a Fidzsi-sziget kaczikájáig, a kik mind
rettenetesen elhálálkodtak, hogy elvesztett hajzatuk visszanyerését
egyenesen a Yucatan-Dracoena csodaerejének köszönhetik. Ezek már
elhasznált fogások. Az értelmes olvasó beléjök sem botlik tőbbé. De
vannak más módjai a védtelen olvasó megejtésének. Apróbetűs történetkék
az ujdonságok közé beszúrva; egy kitagadott fiatal örökös regénye a
feuilletonban, ki elvégre a kopasz nagybátyját azzal hódítja meg, hogy
Yucatan-Dracoenával ujra dús hajzatot varázsol fejére (kapható Bhealer
et Co.-nál New-York). Majd meg egy rémtörténet a jégbe leszakadt
korcsolyázókról, kik mind odavesznek, mire a segély megérkezett, kivéve
egy fiatal hölgyet, kinek hosszú haja akkor is a víz szinén lebegett, a
kit annál fogva kihúztak a partra. (Használta a Yucatan-Dracoena
kenőcsöt, Bhealer et Co.-tól New-York.) Majd meg egy roppant sensatiót
gerjesztő hír: «ujabb lázadás!» (Mikor a régi is elég volt már!) Kétezer
parókacsináló összeesküvése, kik demolirozni szándékoznak a keresetüket
végképen megrontó Yucatan-Dracoena-hajkenőcsgyárt. (Bhealer et Comp.
New-York.)

Hanem mindezeknél hathatósabb reclame volt miss Leona Danger maga.

Miss Leona Danger, a csodaszép haju hölgy volt a legsikeresebb reclame
mr. Bhealer vállalatára nézve. Ő volt az, ki eljárt mr. Bhealer-rel
tánczvigalmakba, hangversenyekbe, színházakba, meetingekbe, szóval a hol
sok embert lehet találni; rendesen felbontott s hosszan leeresztett
hajjal, mely megjelenését annál feltünőbbé tette. Rendesen mr. Bhealer
vezette őt karján, s mindenki abban volt megnyugodva, hogy a hosszu haju
miss a mr. menyasszonya.

Úgy tudom, hogy maga miss Leona is erről volt meggyőződve.

Mr. Bhealer pompás szállást tartott számára, melyben az irodalom és
művészvilág celebritásai gyakran összegyűltek, felolvasásokat,
hangversenyeket tartottak, s aztán hálából hirdették a hosszuhaju hölgy
estélyeit, ki viszont élő hirdetménye volt a Yucatan-Dracoena-gyárnak.

A Yucatan-Dracoena-gyár egy év alatt ismeretes lett egész New-Yorkban,
egész Amerikában, az egész világon.

Hatemeletes ház volt az, lefelé még két emeletet számítva pinczékben, s
mind a nyolcz osztály sorában Yucatan-Dracoena-hajkenőcsöt gyártottak,
hűtöttek, kevertek, tégelyeztek, csomagoztak s küldöttek a szélrózsa
minden irányában lakó kopaszok számára. Legio volt a munkások száma, a
kik ezzel foglalkoztak, s a legió munkás és a világ minden részéből
eredő megrendelések felett, mr. Happy vitte a felügyeletet. Ő volt a
titkár, a mindenhez látó csendes Comp., a mindenes. Ő ügyelt fel az
üzletre kora reggeltől késő éjszakáig; ő lótott-futott detail-kereskedő
után, ő tartotta evidentiában a collikat, ő vezette a főkönyveket, ő
járt a Yucatan-Dracoena megszerzése után, s ő esküdött a vásárosoknak,
hogy valóban saját maga hozta el Yucatanból vad indiánoktól megváltva,
az igazi hajnövesztő Dracoena magot. És ezért az volt a jutalma, hogy
esténkint neki is szabad volt megjelenni miss Leona concert
spiritueljén.

Én is voltam ott egynehányszor.

Megvallom, hogy soha sem szerettem a humbugot, s a siker, mely ezt
kisérte, épen nem vont magához, de érdekelt megtudni, hogy mi lesz
elvégre is a hosszuhaju hölgyből?

A creol nő nem mindennapi műveltséggel birt s egészen méltónak tartá
magát arra a szerencsére, hogy egykor mr. Bhealer nejévé legyen.

Én pedig meg voltam felőle győződve, hogy soha sem fog az lenni.

Mért gondoltam ezt? Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ugyanazon ember,
a ki egy millió embert meg tud csalni, hogyan tehetné azt, hogy az egy
millió egyediket is meg ne csalja?

Engem is rászedett; nem tagadom. Még én is használtam csoda hajkenőcsét,
pedig bizonyos voltam felőle, hogy az nem használ semmit. Hogy pedig egy
millió embert legalább megcsalt egy év alatt, az onnan könnyen
kiszámítható, hogy másfél év mulva félmillió dollárnak volt birtokosa.

És mind ezt azért adózta neki a félvilág, hogy miss Leonának olyan szép
hajfürtei vannak.

Mennyi hálával tartozott ő ezeknek a szép hajfürtöknek! Ha aranyba,
gyöngyökbe foglalta volna, ha oltárszekrénybe zárta volna, ha térden
járta volna körül, mint búcsújáró a csodatevő szent képet, megérdemlette
volna. Ez volt szerencséjének megalapítója, a legmesésebb
meggazdagodásnak aranybányája, a tündérországi szomorúfűz, melyről a
szellő aranyokat ráz le levelek helyett; hanem azért én még sem hittem
soha, hogy ő miss Leonát el fogja venni.

A hölgy nemcsak szép volt, de kedélyes is. Költői ábrándozás volt
lelkületének alapvonása, s rejtett tüzü szemeiből látszott, hogy képes
oly szenvedélyre, mely egy férfit őrültté tehet.

De hát mi köze volt mr. Bhealernek a szerelmi őrültséghez? Ő okos ember
volt, s a hol csak lehetett, inkább mást tett bolonddá, mint magát.

Engemet, mint mondám, régibb ismeretségnél fogva gyakran meghítt
magához. Én pedig őt nagy úr korában sem igen szerettem. Nem jól érzem
magamat az ilyen hirtelen felcseperedett milliomosok fitogtató pompája
közepett. De ő, a mint meggazdagodott, ismét fölkeresett s örömét
találta benne, hogy egy olyan embernek mutogathatja mesés gazdagságát, a
ki őt még nehány év előtt szegény legénynek ismerte. Iparkodott bizonyos
családiasságot kötni köztem és saját környezete közt. Többször eljött
hozzám is, s olyankor merész terveiről beszélt; mert a ki egy milliomot
szerzett, annak soha sem elég egy milliom, annak másik milliom is kell.

Egy napon beszélgetés közben előhozta, hogy bizony ő neki is ideje volna
már arról gondolkozni, hogy megházasodjék.

Ráhagytam, hogy bizony ideje volna.

– Lesz-e ön a házassági szerződésnél tanum? szólíta fel.

Ez egyenes felhivásra nem mondhattam mást igennél; s némileg meg is
voltam vele elégedve, hogy tehát a hosszuhaju hölgy végre czéljához jut.
Nem sokat nyer ugyan vele, mert az egész ember nem ér egy pipa dohányt;
hanem azt már a hölgyek tudják, miért sietnek olyan nagyon bekötni a
fejüket egy férfival, akármilyen legyen is az.

Azt mondtam neki, hogy szívesen leszek násznagya.

Azután a napot is megmondta, hogy mikor fog esküdni. Gondom volt rá,
hogy aznapra úgy rendezzem ügyeimet, hogy rövid időre szabadulhassak
tőlük. Az ilyesmi is kötelesség az életben.

A mondott nap reggelén maga jött el értem elegans fogatán mr. Bhealer.
Vőlegényruhája sárgabaraczkszín bársony quekkerből állott, aranyozott
gombokkal és fekete bársony pantallonból, fehér atlasz mellénynyel és
azon korallgombokkal; úgy hiszem elég feltünő volt. Gomblyukába
rózsacsokor volt tűzve, világos-kék szalaggal.

Miután tiszta fehér keztyüs kezével megszorítá kezemet, s háromféle
illatszerrel beszagosította szobámat, melyet önmaga körül árasztott,
fölkért, hogy lehessen olyan szerencsés engem saját fogatán mátkája
szállására elvihetni.

Kész voltam rá. Felültünk egymás mellé, s én úgy vettem észre, hogy
ismerősöm semmivel sem elfogultabb, mint szoktak vőlegények hasonló
esetben lenni.

Hanem a mint a fogat megállt, s az inas kinyitá a kocsi ajtaját,
csodálkozva tapasztaltam, hogy a ház, melynek kapujában leszálltunk, nem
ugyanaz, melyben tudtommal miss Leona lakik.

No talán már ide költöztette.

Kérdezősködés nélkül engedtem magamat általa előre utasíttatni, a ház
belsejébe.

A folyosón végighaladva, a földszinti parloirba értünk, a hol az
amerikai vendégei látogatását szokta fogadni. Megjelenésünkkor egy
segéd, vagy inas, vagy clerc, vagy nem tudom mi távozott a teremből,
azzal a biztatással, hogy hirül fogja adni jöttünket.

Mi addig leültünk a kandalló elé egy pár hintáló székre.

Bhealer úr tréfálózott, hogy az idő különben is hosszas szokott lenni,
mikor a hölgyek toilettjüket végzik; hát még mikor menyasszonyi
toilettet végeznek, az épen végevárhatatlan. Egy arafátyol feltüzése
maga megtart egy óráig.

Én jónak láttam megjegyezni, hogy soha életemben szebb arafátyolt nem
tudok képzelni, mint a minő miss Leona sarkig leeresztett hajhulláma
volt, mikor őt legelőször megláttam.

Mr. Bhealer azt mondta rá, hogy ez igaz.

Én okosabb themáról nem véltem beszélhetni, mint miss Leonáról, ebben az
ünnepélyes órában.

– Ön valóban helyesen mondta nekem azt, hogy egy új Californiát fedezett
fel; mert miss Leona csodaszép haja csakugyan az lett önre nézve. Ön két
év alatt egy milliót sepert össze vele.

– Másfelet! igazítá ki szavamat mr. Bhealer. Igazán csinos kis
aranyseprő bartwisch!

És nevetett ennek az ötletnek.

Kötelességemnek tartottam, hogy még több szépet mondjak neki
menyasszonyáról. Hiszen egy vőlegényt csak kell biztatni ilyenkor
egygyel-mással.

– Azt hiszem, hogy miss Leona Dangernek határtalan jó szíve még ritkább
kincs egy hölgynél, mint ama rendkívüli szépség.

– No de még! tódítá mr. Bhealer. Hogy milyen derék jó szívű hölgy miss
Leona, azt még csak ezután fogja ön tapasztalni. No majd meglátja.

– És ez a szív egészen az öné?

– Teljesen. Bolondul utánam. Ha tűzbe-vízbe küldeném, elmenne értem.

– Önt e szerint nem csupán hála köti e derék leányhoz, hanem egyuttal
megérdemlett hajlam is.

– Kétségtelenül.

Ez egész beszélgetésünk alatt valami olyan sajátságos sardonikus
mosolygással nézett rám a szeme szögletéből mr. Bhealer, mintha ő volna
az, a ki engem most valami nagyszerű megtréfáltatásba belevisz.

Most egyszerre robajos selyemsuhogás hallatszott felettünk, csalhatatlan
előjele annak, hogy hölgyek közelítenek. Mi felugrottunk székeinkről,
mr. Bhealer megrántotta kabátom szárnyát: «most azután egy szót se
többet miss Leonáról!» sugá fülembe, s azzal karomnál fogva előre tolt,
hogy az érkezőknek bemutasson.

A csigalépcsőn, mely a felső osztályokból a parloirba vezetett alá,
egész csoport selyembe és illusionba öltözött hölgy, s utánok egy sereg
idegen férfi szállt alá, kik közt épen csak miss Leonát nem láttam
sehol.

Mr. Bhealer sorba bemutogatott mindenkinek; elébb egy vastag urnak,
azután egy sovány asszonyságnak, azután egy vöröshaju kisasszonynak, meg
egy hamis fürtös kisasszonynak; de a kiknek neveire én mind nem
emlékszem, mert a mint a szőke kisasszonyhoz érve, azt úgy ismerteté meg
velem, mint miss Lidia Corinthot, jövendőbeli eljegyzett menyasszonyát,
ez engem annyira zavarba hozott, hogy azontul nem hallottam semmit.

Az igaz, hogy mis Lidia Corinth is szép hölgy volt, hanem olyan
sajátszerű szépség, a mihez én soha nem tudnék hozzászokni. Ha tíz
esztendeig feleségem volna is, azt hinném, hogy valami idegen asszony.
Tökéletesen olyan arcz, a mely, ha azt mondja valakinek: «ma nem vagyok
itthon» hát elhiszik neki. Az ember mindig az ajtón kivül hiszi magát
mellette.

Micsoda más volt miss Leona Danger, mikor az eszkimó boutiquejében
legelőször is megpillantottuk! Szegény Leona! Hát a te szép fekete
hajfürteid ennek a sárga frizurának a számára termették a gyémántokat?

No, hanem hát ez nem az én gondom. Engem tanúnak híttak ide, nem
drámabirálónak. Mit avatkozzam én a más dolgába? Eredj, vidd a
menyasszonyodat; bánom is én!

A rövidleges bemutatás után következett, hogy kocsira üljön a násznép s
induljon a templomba.

A krinolinokat előre bocsátva, s nagy életveszedelemmel bepakolva a
hintókba, mi ketten a vőlegénynyel leghátul maradtunk, a hogy szokás, s
ezuttal nem az ő urifogatába, mely a menyasszonyt vitte, hanem egy
bérkocsiba jutottunk.

Ez volt a nászmenetet bezáró utolsó kocsi, hanem a mint egy párszor a
bérkocsis hátrafelé integetéseiből kivehettem, még valami más kocsi is
jött utánunk, s a bérkocsis tartott tőle, hogy az a rúdjával beüti az ő
hintaját hátul.

– Mi az? kérdé mister Bhealer.

– Egy boxcab.

– Ki ül benne?

– Egy miss, feketében.

– Feketében. Az nem hozzánk tartozik.

– Vinné az ördög, a hova tartozik; de mindig belénk ütközik a rúdjával,
mikor a többi kocsitól nem mehetünk

– Mondja ön neki, hogy kerüljön el bennünket.

– Mondtam már, de nem fogadja meg.

– No hát maradjon.

Én azonban csak még sem állhattam, hogy mr. Bhealernek szemére ne
hányjam ezt a hűtelenséget. Hisz ez még amerikai szempontból is
czudarság.

– Ön tehát miss Leonát ott hagyta a faképnél?

– No az természetes, szólt mr. Bhealer, igen előkelő képet csinálva. A
boltjának czimtábláját csak nem veheti nőül az ember.

– De mikor önnek az a boltczímtábla olyan jól jövedelmezett.

– Hát mondtam én, hogy hűtlen leszek hozzá, mint boltczímtáblához? Én
gazdagon fizettem őt eddig, gazdagon fogom fizetni ezután. Jó barátok
leszünk s meg fogjuk becsülni egymást.

– De ön házasságot is igért neki.

– Azt nem tagadom. Irásba is adtam.

– Hátha önt be fogja perelni?

– Akkor is csak ott lesz, a hol most. Két feleséget csakugyan nem
vehetek, ha csak a «sós tó» mellé nem vándorlok ki; a biróság vagy arra
fog elitélni, hogy bizonyos évdíjt fizessek az elhagyottnak, vagy egy
meghatározott összeget, s én föltettem magamban, hogy a mit a
törvényszék meg fog miss Leonának itélni, én kétszerannyit fogok
fizetni. Ez reménylem, hogy gentlemanlike van mondva. Lássa ön, mr.
Bhealernek is van nemes gondolkozásmódja.

Én pedig szerettem volna mr. Bhealert kidobni a kocsiból, ott, a hol
legnagyobb volt a sár.

Hanem azt ugyan nem bántam meg, hogy nem tettem.

Nehány percz mulva a mi kocsink is a templom elé ért, a mögöttünk jövő
boxcab szintén.

A mint hátra tekinték, láttam, hogy egy hölgy szökik le belőle,
párducz-elevenséggel, ki fekete ruhát viselt, egészen mexikói divat
szerint, bokán felül érőt, s fején a kalap helyett hosszú fekete
rebosot, a kreolnőket annyira jellemző fátyolt.

Én rá bámultam. Ez Leona volt, és még sem volt Leona. Az ő
méltóságteljes arcza, az ő villámló tekintete volt az; az ő bájosan
szilaj mozdulatai, az ő nyugtalan ajkfölvetései; de hol volt a csodaszép
hosszu haj?

Ez a hölgy rövidre volt nyirva, kurta hajfürtei a reboso alól
kiszabadulva, szabadon repkedtek homloka, égő arcza körül.

Itt baj lesz, gondolám magamban, s iparkodtam egy lépéssel hátrább
állani.

A hölgy azonban sebes, ruganyos lépésekkel elhaladt előttem, s a
baraczkszín bársonykabát után indult.

A násznép egész parádéban összecsoportosult már a templomajtó előtt, s
épen csak a vőlegényre várt, hogy induljon az imaházba. Mr. Bhealer épen
vis-à-vis állt már menyasszonyával, miss Lidia Corinthtal, midőn egy
izmos kéz hátulról megragadta a baraczkszín bársonykabát gallérját s
megállásra kényszeríté annak tulajdonosát.

Mr. Bhealer ijedten fordult vissza, de még jobban megijedt, mikor a
gallérját fogó kéz birtokosnéját megismeré.

– Az Istenért! Mit akar ön?

– Hogy mit akarok? Te áruló! Azt majd mindjárt elmondom neked.

S azzal a másik izmos kéz a reboso alól egy kegyetlen hajlós
rhinoceros-bőr lovagkorbácsot húzott elő.

Mr. Bhealer észrevevé, hogy itt hajótörés veszedelme forog fenn, s
hirtelen elővevé tengerészi flegmáját, tekintélyével remélvén a boszús
hölgyet lefegyverezhetni.

– Miss! ön takarodjék haza rögtön! kiáltá boszankodva Leonára, mintha
éreztetni akarná vele, hogy ő neki gazdája.

Hanem abban a perczben olyat húzott miss Leona a fején keresztül a
rhinoceros-szíjjal, hogy a szép sima czilinder rögtön összehorpadt, s a
tulnan bevágó ostor végecskéje egy kikeresett helyecskén a szája mellett
belecsippentett a képébe, úgy, hogy onnan mindjárt kiserkedt a vér.

No mondhatom, hogy ez bolond egy helyzet volt. Akármely más országban is
kellemetlen volna hasonló vitába keveredni egy hölgygyel; annál inkább
Amerikában, hol a nőnem különösen az állam és minden egyes polgár
védelme alatt áll.

Annál fogva mister Bhealer csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy
az első ütközet után megváltoztatta a csatarend homlokát, s a hátát
tartva a dühöngő hölgy elé, a fülére rántá a bársony kabát gallérját;
akármi történjék az utóhadával.

A bájos furia pedig nem is kérette magát nagyon a folytatásért, hanem a
kegyetlen rhinoceros-korbácscsal olyat húzott a hátán végig egyet
hosszában, másikat keresztben, hogy annál különbet ugyan senki sem
kivánhat magának vőlegény korában.

A harmadik ütés után aztán eldobta a korbácsot, sirva fakadt, eltakarta
az arczát: futott a kocsijához vissza.

Minthogy pedig a bársonyfélén az ilyesmi nagyon meglátszik, annálfogva
mr. Bhealernek a hátán úgy nézett ki az a két keresztbe vágott huzás,
mint a keresztülhuzott számlákon szokott látszani, a mire azt irják,
hogy «pour a quit».

No hanem azért ez a kis intermezzo ne zavarja meg a díszes
nászünnepélyt. Hasonló incidensek a tulsó hemisphæriumon nem tartoznak a
rendkívüliségek közé, s aztán inkább egy szép hölgytől három pofot, mint
egy férfitől felet; praktikus szempontból felvéve pedig épen még
lucrativusnak is nevezhető ez a «fatal accident», a mennyiben ily «self
satisfaction» után most már a biróság semmi kárpótlást sem fog megitélni
az elhagyott jegyesnek, s így a szökevény hátára rótt krixkrax csakugyan
«pour a quit» s valóságos száz procent nyereség.

Tehát csak bementünk a templomba. A tapasztaltabb hölgytanúk már a
jelenet elején befutottak oda, magukkal ragadván a menyasszonyt, ki ott
az előteremben egy kissé elájult, s így állítólag se nem látott, se nem
hallott a jelenetből semmit, a mi a templom előtt végbe ment; hanem
azért egész accuratessel felocsudott akkorra, mire a vőlegény ismét
előkerült, ki ugyan elég elfogulatlan ábrázatot igyekezett mutatni; de a
mi neki ismét igen nehezen sikerült ama bizonyos kis hosszukás daganat
miatt, a mi az arcza közepétől a szája szegletéig sötétvörösen lenyult,
s ott egy kis vérző repedésben végződött, melyet a tisztelt vőlegény
himezett zsebkendőjével folyvást takargatni kényszerült.

Átkozott gondolat is volt az, a ki legelőször kitalálta, hogy a
rhinoceros bőréből lovag-korbácsokat lehet csinálni.

Hanem hát a pap nem kérdezte azt, hogy mit takargat a tisztelt
keresztyén polgár azzal a zsebkendővel az arczán, mialatt az esketési
formát utána mondja az oltár előtt; hanem hivatalosan tudomásul vette,
hogy az az egymás kezét tartó pár minden egyházi dogma és polgári
paragrafus rendi szerint szereti egymást, meg is áldotta őket, be is
írta nevöket a boldog házasok nagy könyvébe s azzal haza eresztette a
násznépet a szülői házhoz, a hol úgy gondolom, hogy valami nászlakomának
kellett volna következni.

Csak gondolom. Mert nem volt részem benne. Visszatéret a vőlegénynek a
menyasszonynyal lévén szokás együtt haza kocsizni, én részemről a
zsemlyeszínhaju nyoszolyólánynyal és annak mamájával jutottam egy
hintóba. A zsemlyeszín kisasszony folyvást kiváncsian tudakozódott
tőlem, hogy mi történhetett odakinn? mert ő nem látott semmit, nagyon
ártatlanka volt szegényke, s szeretett volna nem az lenni; a mamája
pedig, ki átellenben ült, folyvást fénymázos topánaimon taposott s
basiliscus tekinteteket lövelt rám, nehogy valamit elmondjak, a mi igaz.
Én aztán hazudtam keresztyéni kötelességből egész hazáig. Azt mondtam a
kisasszonynak, hogy a drastice megjelent hölgy Bhealer úrnak édesanyja,
a ki nem akarja megengedni a fiának, hogy megházasodjék, mert még
kiskorú; nem tudom, elhitte-e?

A lakodalmas házhoz megérkezve, én kötelességszerűen karon fogva
bevezetém a rám bizott hölgyeket a parloirba, onnan felmentünk az
ebédlőbe, ott egy hosszú asztal erősen meg volt terítve hideg sültekkel,
kocsonyákkal és felczifrázott czukorsüteményekkel, a torták óriási
dombjai közül, mint fiók münsterek tornyai magasodván ki a sok góthidomú
palaczk-nyak.

Hanem daczára ennyi biztató körülménynek, a vendégek, kik az asztalt
körülállották, rettenetes savanyú ábrázatokat mutattak egymásnak, s
olyan távol tarták magukat a süteményektől, mintha mindenki attól félne,
hogy ha egyszer valamihez hozzányul, ő is valahonnan a levegőből egy
pofont kap. Sem menyasszony, sem vőlegény nem voltak jelen, sem az
elébbi szülői, hanem csak álldogált a vendégsereg magára hagyatottan, s
várta, hogy kezdjen beszédet valaki, és a mellett úgy érezte magát
egyenkint mindenki a társaságban, mint a ki szeretne olyan valaki lenni,
a ki nincs itt.

Jó egy óráig bámultunk így tetszésünk szerint hol egymásra, hol a
tortákra, hol a mennyezetre, s még sem jött senki.

Egy óra mulva előkerült végre mr. Bhealer. Most már a hosszú daganat be
volt ragasztva az arczán æquivalens flastrommal, a mi úgy tűnt fel,
mintha fél bajuszt ragasztott volna magának, s ekként igen derült
kinézést adott tekintetének.

Kinálta a vendégeket, hogy lássanak hozzá, egyenek, igyanak, legyenek
vígan, mindjárt jön a házi úr is, az asszonyság mulhatlan teendők által
van elfoglalva.

Nekem pedig fogcsikorgatva súgott oda: «Mi pedig osonjunk innen, mihelyt
szerét tehetjük, félek tőle, hogy az az átkozott Medea még fölgyujtja a
Yucatan-Dracoena-gyárt. Képesnek tartom arra is!»

Nagyon hajlandó voltam az indítvány elfogadására, s mihelyt lehetett,
eltűntem; Bhealer utánam.

– Hát a mistress? kérdém tőle.

– Azzal nagy baj van most. Mihelyt felé közelítnek, azonnal elájul. A
mióta haza jöttünk a templomból, tizenkétszer ájult el, ugyanannyi
ránézésem folytán. Most már nem akarok eléje jönni hamarább, mint ez a
bolond huzás innen a képemről elmulik. Menjünk hozzám, szörnyű szükségem
van rá, hogy egy palaczk búfelejtőt igyam ezen a szép napon, egy pár
magános jó barát társaságában; ön szives lesz eljönni velem, majd
felhivjuk mr. Happyt, s az megnevettet bennünket. Átkozott nászünnep! S
hogy kiabált a fülembe ipamuram, meg napamasszony! No ez nem nekem való
mulatság!

(De épen neked való mulatság! gondolám magamban, mialatt a
Yucatan-Dracoena-gyár pompás épületéig hagytam magamat általa
kocsiztatni.)

Ott kiszálltunk és felmentünk a mr. szállására.

A comptoirszolga meglátta mr. Bhealert, s azt kérdé tőle, hogy talán
duellálni volt?

Azt leszamarazta s kergette, hogy menjen Happyért s mondja meg mr.
Happynek, hogy hozzon fel mr. Happy a pinczéből egy tok veuve Cliquot-t.

Mr. Happy nem sokáig váratott magára, alig ültünk le a kandalló mellé,
már topogott be a szomszéd teremből.

Mr. Happy ezúttal egy araszszal magasabbnak látszott lenni, úgy
feltartotta fejét s úgy ágaskodott lába hegyére. A hóna alatt hozott
ugyan valami tokot, de az nem hasonlított semmi pinczetokhoz. Engemet
meg sem látott, hanem egyenesen mr. Bhealer elé plántálta magát, olyan
közel, hogy az orraik érinthették egymást.

Mr. Happynak a szája ezúttal nem volt nyitva, hanem inkább
összeszorítva, mint az olyan embereké, kik a sirást akarják
visszafojtani. Látszott, hogy valami nagyot akar mondani, de nem jött a
nyelvére.

Tehát képes beszédhez folyamodott. Felnyitotta reszkető kezekkel a
dobozka tetejét s belemarkolva, kihúzta abból – miss Leona gyönyörű szép
levágott haját.

S a mint azt a sajnálatra méltó nagy kárt oda tartá főnöke elé, a kisded
emberke szemei megteltek könyekkel.

Végre kitört belőle a szó.

– Látja ön ezt? Ön cselekedte ezt! Ez volt az ön őriző angyalának a
szárnya, a mit elvesztett.

– Vigye az ördög az egész őriző angyalt, ordítá rá mr. Bhealer, kinek
nagyon jó oka volt miss Leonára haragudni. Vonuljon ön előlem, vagy
kilököm önt hajastól együtt.

Ez a szó felnyitá mr. Happynél az ékesen szólás zsilipjeit; kétszer a
kezefeje körül csavargatá a hosszú hajfonadékot, oly fenyegető
mozdulattal, hogy én mr. Bhealerre nézve aggódni kezdtem, hogy no most
következik a második bajusz!

– Micsoda? kiált mr. Happy, ön az ördögnek ajánlja azon angyalt, ki önt
a paradicsomba emelte, és ezt a hajat, melyen ön a cloakából a
mennyországba kapaszkodott fel; kit ön megcsalt, csúful elárult, kit a
halálba űzött; mert tudja meg ön, hogy miss Leona e perczben útban van
Sherman táborába, hogy ott mint önkéntes amazon, vagy tábori kém, a
hazáért feláldozza drága életét. És önnek, háládatlan, itt küldi ezt az
elpusztított mennyországot, egy ország büszkeségét, ezt a dicső hajat;
megvette ön, legyen az öné; de tulajdonosnéja nem adta el önnek magát,
az önt megveti és semmivé teszi!

Mr. Bhealer kezdett szintén dühbe jönni, háromszor is közbe kiáltott:
«Mr. Happy!» de a kis quakkernek élesebb szava volt, elnyomta az övét.

– Mr. Happy!

– Igen is, az én nevem mr. Happy. Én adtam az első dollárokat ön
szerencséjének megalapításához. Én szereztem meg önnek az áldozatul
esett drága kincset. Én lótottam futottam városról városra az ön
gyalázatos dracoenájának hirdetésével. Én emeltem az ön üzletét oda, a
hol az most áll. Én esküdtem mindennap százszor, pedig quakker vagyok,
hogy az ön szere az egyedül csalhatatlan. És én azt nem az ön két
szeméért tettem, hanem azért az angyalért, a ki ezt viselte.

És a kicsiny ember e szónál arczához emelte a szép levágott hajat;
egészen belé temetkezett, s úgy hiszem, hogy sírt is közbe.

Mr. Bhealer pedig szekrényéhez sietett; felnyitotta annak szárnyait,
kivett belőle egy pár keresztbe kötött csomagot, s oda dobta az asztalra
mr. Happy elé.

– Itt van önnek a tízezer dollárja, két évi kamatjával együtt, aztán meg
félévi titkári fizetése. Mától fogva el van ön bocsátva a
Yucatan-Dracoena-gyárból; – alá is út, fel is út!

Mr. Happy rendbe szedte magát e szóra. Látta, hogy itt kemény szívű
férfival van dolga.

– Igen? El vagyok bocsátva a dracoena-gyárból. Elvihetem a tízezer
dolláromat?

– Elviheti! S még azt a kóczot is tetejébe.

– És ezt a kóczot is! No jól van. Nem esküszöm többet, mert quakker
vagyok; de mondom önnek, bizony mondom, hogy elviszem az ön feje felül
ezt a házat is.

Azzal bevágta maga után a kis ember az ajtót és odább állt.

Magam is nem sokára követtem, s örültem nagyon, mikor ismét otthon
találhattam magamat a boltomban.

Soha sem megyek többet életemben násznagynak senki esküvőjére.

A következő napok megmutatták, hogy mit értett mr. Happy a boszúállás
alatt.

Szemben a Yucatan-Dracoena-gyárral egy boltot bérelt ki, s annak a
kirakatába üveg alá kitette miss Leona levágott haját. És azután minden
hirlapba beiktatta ezen hirdetményt:

«A Yucatan-Dracoena nem létezik! Mr. Bhealer hajkenőcse nem egyéb, mint
disznózsír, zsályalé és krumpliszesz. Ezer dollár jutalom annak a
vegyésznek, a ki abban valami egyebet is fel tud fedezni. Miss Leona
Danger haja nem volt igazi, csak álhaj. A ki nem hiszi, megláthatja mr.
Happy boltjában, vis-à-vis a Yucatan-Dracoena (???) gyárral.»

És ez minden hirlapban megjelent, minden utczaszögleten, minden
szinházban és hangversenyben ugyanoda volt ragasztva, a hol mr. Bhealer
hirdetményei pompáztak, mint a hogy jár fütyülve a kis ichneumon
mindenütt, a hol a nagy krokodiluss riogatja szét a falánk fenevad elől
a zsákmányt.

Eleinte mr. Bhealer azt hitte, hogy roppant gazdagságával agyon
nyomhatja a kicsiny ellenséget, s még nagyobbszerű modorban feküdt neki
a reclame-csinálásnak; hanem én úgy tapasztaltam, hogy az egyszer
elvetett skepsis nagyon buján növekedik, az olvasó szeme inkább megakad
azon a kis «Óvás»-okon, a mik az ő hosszú «attestatumai» után
következnek, mint a charlatan kiabáláson.

És mr. Happy lerázhatatlan ellenség volt. Mr. Bhealer nem kereshetett
magának olyan zúgot, a hol ő rögtön nyomában ne lett volna. Úgy hiszem,
egész vagyonát képes volt rá költeni az ő leálarczozására.

Én aztán e reclame-háborút kivéve, mely az olvasóközönséget sok ideig
derültségben tartotta, évekig nem hallottam mr. Bhealerről semmit.
Menyegzője óta én sem voltam feléje soha, ő sem látogatott el hozzám.

Úgy egy pár év mulva egy szép reggelen ismét csak betoppan a boltomba.

Urias és leereszkedő volt mindig. Külsejére nézve nagyszerű és
gentlemanlike.

– Minek köszönhetem a szerencsét?

– Hja bizony, tisztelt barátom, szólt széttekintve boltom falain. Nekem
erre a boltra lenne szükségem, s én önt innét ki akarom árverelni.

– Egy év mulva lehet, addig szerződésem van.

– Mit is fizet ön egy évre? Négyezer dollárt? Én nyolczezeret igértem a
háziúrnak.

– Jól tette, uram, hát csak végezze el vele.

– Apropos! Mi az ára önnél a legdrágább havannahnak?

– Százötven dollár egy ládikával.

– Ugyan kérem, legyen szíves egy ládikával a szállásomra elküldeni, majd
a titkárom átveszi és kifizeti.

– Meglesz.

Azzal kezet szorítottunk.

Már menni akart, mikor eszébe jutott, hogy tárczáját pénzestől,
szivarostól otthon felejtette.

– Ugyan kérem, adjon ki vagy öt darabot abból a ládikából.

Felbontottam a ládikát s odaadtam belőle a kivántat.

A ládikát azután elküldtem egyik segédemtől a szállására. Segédem
amerikai gyerek volt, praktikus fiú, nem sokára visszajött a ládikával,
s azt mondta, hogy annak az úrnak a titkára nem fizette ki a ládika
árát, s ő visszahozta azt.

Másnap megint eljött mr. Bhealer, szörnyen csodálkozott rajta, hogy a
titkár nem fizetett. Persze nem volt előre értesítve. No majd holnap
utasításba fogja neki adni.

Azzal ismét elvitt öt szivart a magának kiválasztott ládikából.

A titkár ismét nem fizetett.

Ez így ment még egy pár nap; mr. Bhealer minden nap talált ki valami
okot, miért nem fizet a titkárja, s mindig elvitt öt darab szivart.

A hatodik nap aztán yankee-segédem a mistress ajtaján csengetett be, s
annak a szobaleányától kért magyarázatot. Az aztán el is mondott
mindent.

– Ne adjanak önök mister Bhealernek semmit, hisz annak semmije sincs. A
gyár rég megbukott; ha a mistress nem exequáltatta volna a neki
móringolt részét, az sem volna neki, a hol korhely titkárával együtt
meghúzza magát. A mistress ad neki naponkint fél dollár költőpénzt;
aztán meg a kit a régi ismerősök közül itt-amott rászedhet.

Tehát mr. Happy boszúja még is csak sikerült! Szegény miss Leona hajával
le volt vágva a szerencsefiának mesés talizmánja. Koldus lett; minden
koldusok között a legnyomorultabb; a saját feleségének a koldusa, a
kiért miss Leonát megcsalta.

Következő nap megint eljött hozzám, megint azzal a titkáros mesével.

Ezúttal röviden bántam el vele.

Megfogtam szépen a karját s azt mondtam neki:

– Mr. Bhealer, mondok én önnek valamit, de ne adja tovább. Azt mondom én
önnek, mr. Bhealer, hogy ön egy semmirekellő bankrott gazember, s hogy
ne jőjjön ön hozzám többé szivart válogatni.

Erre a szóra mr. Bhealer félrecsapta a kalapját, megfordult a sarkán, s
mintha nem is neki beszéltek volna, fütyörészve odább ment…

Ugy-e furcsa merkantil-regény volt ez, tisztelt olvasóm? A legfurcsább
benne az, hogy ez mind így történt valósággal.




A FRÁNYA HADNAGY.

(Egy furirsicz naplójából.)

1850.

Soha olyan embert, mint az én hadnagyom volt!

Nem azért, hogy az én hadnagyom volt, de olyan víg embert soha sem
láttam életemben.

Mikor magához fogadott, azt gondoltam szörnyű morózus képéről, no ez
valami ugyancsak agyonharaplak úr lesz egyszer, hanem csakhamar át
kezdtem látni, hogy ő azt a vadalmába harapott ábrázatot csak úgy
kölcsön kérte s az alatt a legvígabb szívet hordja rejtve.

Ha én olyan szépen tudnék irni, mint a poéta és a tudós urak,
gyönyörűséges regényt csinálnék az én gazdám viselt dolgaiból; de hiába,
én azt nem tanultam, nem értek hozzá, ennélfogva csak annyit teszek,
hogy leírok egyet-mást, a mi vele történt, össze-vissza, egybefüggés
nélkül, a mint az a katonaéletben meg szokott történni.

Meglehet, hogy ezeket a históriákat nem fogják azok az urak, a kik
többet tudnak, mint én, valami mesterséges szépséggel formáltaknak
találni, de hiszen én azt nem is kivánom, csupán csak meg akarok
emlékezni az én hajdani gazdámról, a ki hadnagy volt a honvédeknél; a
kik ismerték, tudhatják, hogy milyen nagy gavallér volt a leányok körül,
s milyen jó katona volt a háborúban.

* * *

Erdélybe tettek bennünket egy újonan alakított zászlóaljhoz, mely még
nem volt egészen felszerelve.

Csak a puska hiányzott még, meg a tölténytartó. Köpönyegje senkinek sem
volt; egyébiránt az egész ármádia annyiban volt uniformis, hogy mind
mezitláb járt.

Az én hadnagyom sokat panaszkodott a kapitánynál, a ki egy incarnatus
cseh erdőmester volt valaha, később kávés Pesten, míg a leányának a
férje őrnagygyá lett a zászlóaljunknál s az megtette kapitánynak. Tehát
ennek, mondom, sokat panaszkodott a hadnagyom, hogy a szegény katonák
fáznak, adjanak nekik legalább köpönyeget. De mind hiába, az őrnagy urak
elkártyázták a pénzt, a mit a kormány a csapatok fölszerelésére küldött
s a sok unszolásra végre is a jámbor cseh exkávés egy bonmotval fizette
ki a hadnagyomat, melyet állítólag Napoleon mondott a katonáinak, mikor
Egyptomban leszakadt róluk a ruha és zúgolódni kezdtek.

«Avecd pain et du fer on peut aller a Chine.» Annyit tesz körülbelől,
hogy: «vassal és kenyérrel Chináig el lehet hatolni.»

Az én hadnagyom ezt a sort leiratta velem százötvenszer külön papirosra,
azután kivitte a legénysége közé: «No fiaim, itt a köpönyeg,» s
feltűzködte a vállaikra gombostűvel.

Még csak csizma kellett.

Csakugyan kaptunk is egy szép reggel háromszáz darab újdon-új suvixos
iskátulát.

Engemucscse! ez jó gondolat, mondá a hadnagyom, csizma helyett suvixot
küldeni! S másnap, hogy a kis szürke generális szemlét tartott a sereg
felett, a mi századunk gyönyörű fényesre kisuvixolt mezitlábakkal
defilírozott el a vezér előtt, hátul mindenkinek sarkantyú volt pingálva
a sarkára krétával.

A vezér először nevetett, azután pedig összeszidta az őrnagyunkat.

Az őrnagy is nevetett először, s azután összeszidta a kapitányt.

A kapitány végre elkezdett veszekedni az én hadnagyommal, a hadnagyom
pedig ő vele, s miután az egyik magyarul, a másik németűl nem értett,
egyik sem végzett semmit a másikkal.

Utóbb is úgy szoktunk el a mezitláb járástól, hogy egy oláh falut
dicsőségesen elfoglalva, az oláh menyecskék ott felejtett piros
csizmáiban honosítottuk meg lábainkat, s azóta piros csizmás regementnek
csúfolták századunkat.

Könnyű volt nekik beszélni onnan az üveges hintóból.

* * *

A legelső csatában nem sok tennivalót találtunk. Messziről lövöldöztek
felénk, nekünk csak állni kellett.

Az ujonczkatona kapkodta jobbra-balra a fejét, a mint valami
láthatatlant fütyölni hallott a levegőben.

– Ne kapkodd a fejedet öcsém, kiálta rá olyankor a hadnagyom, mert még
bele találod ütni valami golyóba.

Volt köztünk egy öreg süket ember. Erővel eljött velünk, hogy ő
golyóbist visz haza a gyerekeinek játszani. Negyven esztendő óta nem
hallott már egyik fülére sem. Csak úgy kézzel-lábbal lehetett vele
beszélni.

Egy pillanatban nyolcz ágyút sütöttek el az ellenség részéről egyszerre.
Rengett bele hegy völgy. A süket erre szétnézett és azt mondta, hogy
valahol elsült egy puska.

Mi felénk azonban egy messziről irányzott golyó kezdett gurúlni. Már rég
leesett röptéből a földre, gurúlva szép egyenesen s csak olykor ugorva
egyet, ha véletlen kavicsba ütődött.

A hadnagyom intett az öregnek, hogy ott jön a golyóbis, fogja el
szaporán.

Az sem volt rest, lekapta a nyakából szűrzekéjét s a mint a golyó
odaért, hirtelen lefülelte vele, mint az ürgét szokták.

Hanem a golyónak az a szokása, hogy még fáradt korában is jól birja
magát; mire a mi emberünk elkiáltotta magát, hogy «fogom», már az akkor
tíz lépésnyire volt tőle, szörnyű lyukat ütve a ráborított köpönyegen.

Ez azután szaladt utána, kergette messze földre, hol előtte járt, hol
utána, míg végre vagy ötszáz lépésnyi távolban csakugyan elfogta s hozta
vissza nagy triumphussal. Otthon persze azt mesélte, hogy rajta volt a
köpönyeg, mikor kilyukasztotta a hatfontos galacsin.

A második csatában már egy ágyút vettünk el az ellenségtől.

A szerencsétlen nagyon közel jött hozzánk, s mielőtt ránk lőhetett
volna, a hadnagyom elhitette a legénységgel, hogy az a mi ágyúnk, melyet
mindjárt elfog az ellenség, ne engedjük!

Nem is engedtük, nekiiramodtunk; ránk lőtt egy párszor, de soha sem
talált, s míg ideje lett volna bámulásából magához térhetni, már útban
voltunk vele hazafelé. Az egészet kevesebb időbe került megtenni, mint
leirni.

Azóta nem csufolta senki a piros csizmás regementet, sőt nemsokára
puskát is adtak a kezünkbe. Lőni persze bajos volt egynémelyikkel, de
ütni mind igen alkalmasok voltak.

* * *

Végre-valahára megértük, hogy a kapitányunkat elmozdították a
zászlóaljunktól.

Áttették őrnagynak valami még nem létező zászlóaljhoz.

Ennek az örömére az egész együttlévő tisztikar lakomát rendezett.

Senki sem szerette szegényt, a tiszteken kezdve a legapróbb dobosig,
magyarúl nem beszélt, csatába soha sem ment, jótékony czélokra soha nem
adakozott. Csaták napján mindig kólikát kellett neki kapni, vagy ha
előre megérezhette a salétromot, elküldette magát futárnak Debreczenbe;
csakugyan addig is járt oda, míg ki nem nevezték őrnagynak,
számfelettinek valamelyik garnisonba.

Mikor Komáromot feladták, csupán ott háromszáz darabból álló számfeletti
őrnagy-gyüjtemény találtatott.

Tehát egy szép reggel a mi exkávés kapitányunkat utolérte a promovirt
und amovirt.

Soha Közlöny érdekesebb nem volt előttünk, mint a mely e jó hírt hozta,
még akkor sem, mikor a «külföld» rovat alatt három hétig semmi egyébről,
csak a californiai bányákról értekezett.

Ez estét rendkivüli szertartással kelle megünnepelni, s minthogy az új
őrnagy nem szándékozott kineveztetése áldomását megtartani, maga a
tisztikar tartotta meg azt. Látszott, hogy vannak, kik ez előléptetésnek
jobban örülnek, mint maga az előléptetett.

Azon közben az én fránya hadnagyom volt a tisztikar által megbízva azon
szeretetreméltó kötelességgel, miszerint az új őrnagy utolsó
tisztességtételére valami rettenetes jó tréfát gondoljon ki.

Mikor már vége felé járt a vacsora, előszólíták a hadnagyomat, hogy
lássuk már a medvét.

– Mivel teendjük az új őrnagyra nézve emlékezetessé e napot? kérdezék
tőle.

Ő felelé igen komolyan:

– Fáklyás zenét fogunk neki adni.

– Fáklyás zenét! kiáltá egy az asztal végéről.

– Talán macskazenét akartál mondani? replikázott egy harmadik.

– A legünnepélyesebb fáklyás zenét… ismétlé a hadnagyom, s komoly,
mogorva vonásaiból előre lehete látni, hogy az valami fölséges mulatság
lesz.

A czimborák teljhatalmat adtak hadnagyomnak minden szükséges
intézkedésekre s egy óra mulva útban volt az ünnepélyes menet az
ujdonsült őrnagy szállása felé s ott nagy dob- és trombitaszóval
megállapodott.

A dobszóra és fáklyavilágra ijedten dugta ki fejét az ablakon az
ujdonsült őrnagy, akkor bújt ki az ágyból, a paplant a nyakába vette,
hogy meg ne hüljön, s a hálósipka nyakáig volt tarkójára húzva.

A mint tehát fejét kidugta, rettenetes éljenkiáltás fogadta minden
oldalról, s a dob és trombita ujra megzendült.

Az ember meg volt lepetve. Ennyi tiszteletet ő nem várt s erősen
iparkodott azokra az érdemeire visszaemlékezni, mik ez enthusiasmust
előidézték. Azonban fejét azért egész majestással hajtogatta
jobbra-balra, miáltal a hálósipkán a fehér czafrang hol előre, hol hátra
ugrott.

A zene elhallgatott, az én hadnagyom felállt egy szalmaszékre és monda a
megtiszteltnek egy ilyen szép, körmönfont dikcziót:

– Tisztelt férfiú, érdemes kávéfőző morva hazánkfia!

A megtisztelt egy szót sem értvén a hozzá intézett nyelvből, levette a
hálósüveget a fejéről és rendkívül hizelkedőnek találta a megszólítást.

Az én hadnagyom folytatá magasztos ábrázattal:

– Nemes emberbarát, ki soha egy csirkének vérét sem ontottad ki, mégis
őrnagy lettél, légy üdvözölve általam! Nem akarom szerénységedet az
által megpirítani, hogy érdemeidet elősoroljam; hallgatok. Ámde emléked
fenmarad azoknak hálás sziveiben, kiknek két havi lénungját szépen
elköltötted. S bár ha elmégy is, itt maradnak a be nem fejezett
számadások, mikről reád emlékezünk.

Az érzékeny hang, melylyel e szavakat hadnagyom elmondá, sürű könyeket
idézett elő a kávés őrnagy szemeiben, valami olyast látszott rebegni,
mintha ő ennyi magasztalást nem érdemlene. A hadnagyom az eddigi
magasztos hangból a hősibe ment át.

– De bár ha szivünk forró óhajtása az volna, hogy akkor lássunk, mikor a
hátunk közepét, reméljük, hogy ott, hol a jutalmakat fogják osztogatni,
veled ismét találkozunk. Oh, te csaták hőse, ki elől jártál, mikor
retiráltunk, s fedezted a bagázsiát, mikor előre mentünk!

Az őrnagy egészen el volt ragadtatva. Igérte, hogy a hazáért mindenre
képes volna, de mindenre!

Végtére siralmas, fájdalmas accentussal szólt a hadnagyom ekképen:

– S minekutána azt kivánnám tenéked, hogy áldjon meg tégedet az ég, mint
a suhai malmot (notabene: hétszer ütött bele a ménkű egy nyáron),
felhíva érzem magamat, társaimnak (itt az egész kompániára mutatott)
azon őszinte óhajtását tudatni veled: vajha megláthassák egykoron a mi
szemeink a te elevenen való mennybemeneteledet!

A megtisztelt szívére nyomott kézzel esküvék, hogy neki nincsenek
ezeknél forróbb kivánságai.

Erre megzendült a Rákóczy-induló, a szónok és a megtisztelt egymás
nyakába borúltak, az új őrnagy zokogva állítá, hogy ő annyira el van
fogódva, hogy egy okos sententiát nem bir előhozni, hanem majd, ha a
tisztelt urak beveszik Pestet, keressék föl az ő kávéházát, most a
felesége főzi benne a kávét, mert a család férfitagjait az őrnagy sógor
mind megtette kit kapitánynak, kit élelmezési biztosnak, ott tehát igen
olcsón fognak reggelizhetni és ozsonnázhatni.

Ez igen érzékeny bucsúvétel után ünnepélyesen megvált az egész tisztikar
a promoveált collegától, a kit, miután senki sem szeretett, maig is
meghagytak abban a hitben, hogy őt az ő zászlóalja, mikor megvált tőle,
fáklyás zenével tisztelte meg utoljára.

Később csakugyan megtudtam, mintegy fél év mulva, hogy micsoda
zászlóaljhoz tették át a derék emberbarátot.

Volt abban a zászlóaljban egy őrnagy, három kapitány, két hadnagy és
négy közlegény.

Voltak-e valaha többen is, s átszökdöstek más zászlóaljhoz, vagy
eredetileg ez volt-e a zászlóalj létszáma? azzal nem szolgálhatok.

* * *

Egyszer Debreczenbe voltunk rendelve. A vendéglőben lakó tisztek
panaszkodtak, hogy van köztük egy olasz, a ki egész éjjel énekel és
fistulázik, senki sem alhatik tőle.

– Ha csak ez a baj, mondá a hadnagyom, bízzátok rám, megszöktetem én
innen.

S éjjelre tehát beköltözött az olaszszal tőszomszéd szobába, szépen
levetkőzött, lefeküdt, nekem pedig meghagyta, hogy el ne aludjam, mert
majd sokat fogják nyitogatni az ajtót.

Éjfél után vetődött haza az olasz s mint rendesen szoká, a helyett, hogy
lefeküdt volna, kinyitott ajtót, ablakot s elkezde valamennyi alvók
gyönyörködtetésére szebbnél szebb áriákat énekelni, egymásután
tizenötféle operából.

Az én hadnagyom erre felült az ágyban s várta, mikor az olasz a
legérzékenyebb andantéba kezdett keseredni; akkor elkezdett gyalulni és
fürészelni a szájával.

Oly élethíven tudta e hangokat utánozni; minden furást, faragást,
gyalutaszítást, fürészelést, az asztalosmesterséget reprezentáló minden
czikornyákat, hogy a ki kivülről hallgatta, megesküdhetett rá, hogy
odabenn egy igen szorgalmas asztalosmester dolgozik valami sietős
munkán.

Az olaszt szörnyen confundálta a harmoniátlan fürészelés. Elhallgatott.
Várta, hogy mikor lesz vége. Az én gazdám pedig egyre gyalult, fürészelt
és faragott.

Végre nem állhatta az olasz, bezörgetett:

– Sacramento! mit csinálnak ideát?

Nem kapván feleletet, azt gondolta, hogy itt az emberek oly nagy
munkában vannak, hogy nem hallják a szót, s azzal fogta a gyertyáját,
lement a vendéglőshöz, fellármázott valamennyi kellnert, marqueurt és
szobaleányt.

– Istentelenség! istentelenség! istentelenség!

– Mit jelent ez a háromszoros istentelenség, signor? kérdé a felriadt
vendéglős.

– Először istentelenség az, hogy egy hôtel garniban meg van engedve,
hogy egy asztalosmester műhelyt állítson fel, másodszor istentelenség
az, hogy egy asztalosmesternek meg van engedve, hogy még ünnepnapon is
dolgoztassa a legényeit, harmadszor és utoljára istentelenség az, hogy
meg van engedve egy asztalosmesternek, hogy éjfél után egy órakor
felkeljen mind a hat legényével együtt, s fúrjon, faragjon, gyaluljon és
fürészeljen, mintha soha több nap nem lenne.

A korcsmáros szemet szájt tátott e beszédre s kérte az olaszt, hogy
mutassa meg, melyik szobában lakik itt az asztalosmester hat legényével?

Az olasz egyenesen hozta a hadnagyomhoz.

Benyitnak hozzá. Ő fekszik a fal felé fordulva és horkol. Én intek, hogy
lábujjhegyen járjanak, fel ne költsék.

Szétnéznek gyertyával, látják, hogy itt sehol gyalunak, fürésznek vagy
asztalosműhelynek nyoma sincs.

– Kegyed álmodott, mondá a vendéglős az olasznak.

– Santo Diavolo! Álmodtam a mennykőt, a másik szobában lesz.

S azzal mentek, a másik szobában lakókat fölverni, azután a harmadikat,
sorban valamennyi vendéget mind fölzavarták, mindenikkel kinyittatták az
ajtót, a mi néhol nem ment minden késedelem nélkül. Az asztalosműhelyt
nem találták sehol, hanem annál több szitkozódó, káromkodó félálmos
embert, kik ugyancsak emlegették a hóbortos csendzavaró teremtését s
kergették kifelé a szobáikból.

Utóbb is meg kellett neki nyugodni abban, hogy asztalosokkal álmodott.

Visszament szobájába, de nem énekelt, lefeküdt mérgesen és sokáig
dohogott, míg végre el tudott aludni.

A mint a hadnagyom sejteni kezdé a szuszogásból, hogy szomszédja aludni
készül, rögtön elkezde ismét gyalulni, fürészelni, fúrni, faragni,
mintha heten dolgoznának egyszerre nagy sietős munkán.

– Sacramento! ordíta dühösen ágyából felugorva az olasz s most az
egyszer kivont karddal rohant át hozzánk. Ajtónkat készakarva nyitva
hagytuk, hogy bejöhessen.

– Ki fürészel itt? ordítá toporzékolva.

A hadnagyom úgy tett, mintha most ébredne fel álmából.

– Mi lelte önt? kérdé a dühösködőt.

Az nem felelt semmit, hanem miután sehol sem veheté észre a zajt okozó
instrumentumokat, szitkozódva visszahúzódott és lefeküdt.

Harmadszor is fölébreszté a fürész-concert.

Már ekkor nem szitkozódott, hanem kérve könyörgött, hogy akárki legyen
az az elkárhozott lélek, mely őtet fürészhangban kisérteni följár,
pusztuljon a mélységes pokolra; mely kivánsága be is teljesült, miután
egy nagy viaszgyertyát igért az elkárhozott lélek üdvösségének.

Korán reggel elhurczolkodott az olasz a vendéglőből s esküdve bizonyítá,
hogy ott őtet egy legió elkárhozott lélek kisértette asztaloslegények
képében.

* * *

Egy időben sokszor meglopták a hadnagyomat. Vagy egy, vagy más elveszett
a szobájából és sohasem tudtunk a nyomára akadni, hogy kinek a kezéhez
ragadt?

Végre egy örmény vargát kezdtünk gyanuba venni, a kivel a gazdám
dolgoztatni szokott, s ki e végett sokat járt a házhoz, de erre sem
lehetett világosan kisütni a csinyt.

Valahányszor benevolum alá vettük, mindig oly szent képet tudott vágni:
én nem láttam, én nem nyulok semmihez, én soha egy gombostűt sem vettem
el, nekem, ha utánam hajigálnák sem kellene a másé, stb. eff.

Egyszer azonban egy pár kedves, emlékbe kapott pisztolya tünt el a
hadnagyomnak.

– De már ez több mint kettő, ennek végére kell járni, mondta, s egy szép
fényes délután kilovagolt velem az erdőbe, ott a lovakat egy fához
megkötöttük s azzal elindultunk az erdőben a harasztos közé, a hol
legsürűbb volt a hullott falevél.

– Keress nekem egy kígyót, de nagyot, szólt a hadnagyom, s ha találtál,
füttyents.

S azzal elindultunk éjszaknak, délnek, felkutatni az erdőt egy kigyóért.

Nem sokat kellett fáradnunk, az az erdő tele volt ilyen szeretetreméltó
paradicsomi állatokkal, s nemsokára megpillantottam egyet. Szép nagy
állat volt, csigaformán összetekeredve feküdt egy fa tövében, a nyirkos
zöld mohában és aludt; zöldpikkelyes bőre aranyat és pirosat játszott a
rásütő verőfényben.

A hadnagyom odajött a füttyentésre; mire odaért, már akkorra én
lefüleltem a lábatlan állatot, a köpenyegemet borítottam rá, abba
tekergettem, meg sem mozdulhatott.

Haza vittük, előkerestünk egy nagy skatulyát, abba beleráztuk, ráraktunk
egy csomó papirost, hogy ne mozoghasson, s azzal a skatulyát bekötöztük
spárgával, a spárgák végeire iszonyú hivatalos pecséteket ütöttünk, s
szép lapidaris betűkkel felirtuk a skatulya tetejére:

2000, azaz kétezer p. forint tizenötkrajczárosokban.

A skatulyát elől hagytuk az asztalon, s vártuk rá az örményt.

Épen apropos az nap délután belátogatott hozzánk. A hadnagyom
eltávozott, s én egy pillanatra kifordulva a szobából, mire
visszatértem, az örmény szemközt jött rám, s a skatulya már nem volt
többé az asztalon.

– Elmegyek, mondá, majd máskor jövök; és sietett odább.

Kis idő mulva szaladtam.

– Ugyan kérem, nem látott az asztalon egy ilyen skatulyát? kérdezem
kétségbeesett hangon.

– Hogy miképen láttam volna édes lelkem? Bizony oda sem néztem én. Én
nem tudom: maguk engemet tolvajnak tartanak, vagy mi? nekem az orczám
kiég, ha magukhoz jövök, a nagy szégyen miatt. Hiszen, ha engem olyannak
hisz, nem bánom, vizitáljon meg itt az utczán az egész világ előtt, ha
talál-e nálam valamit?

Rettenetes nagy kürtős köcsög kalap volt a fején. Tudtam, hogy abba van
téve a skatulya, hanem nem bántottam, sőt én kértem tőle engedelmet, s
hagytam haza menni, később távolról követve, hogy észre ne vehessen.

Haza ment az örmény, bezárkozott a szobájába feleségével együtt s
tanakodtak. Én meg oda lopóztam az ablakhoz, s a terebélyes
sárgarépa-muskátlibokrok mögül lestem, hogy mitévő lesz?

Az ember elővette kalapjából a skatulyát, szemei még egyszer akkorára
nyiltak fel örömében, midőn ismét és ismét elolvasá a ráírt 2000 p.
forintot tizenötkrajczárosokban.

Hirtelen krétát kapott a kezébe, s elkezdte az ajtón számolni, hogy ha a
boltos tizenötkrajczárosokért minden százra 25 garas ágiót ad, mennyit
nyer rajta?

Elszomorodott, a summa kevésre ütött ki. Letörülte. Harmincz garast fog
kérni.

– Miért ne kérnél ötvenet? szólt a felesége. A boltos szükében van a
váltópénznek, megadja.

Hát azután mit tegyenek a pénzzel?

Az örmény marhába akarta verni, a felesége azt vitatta, hogy első dolog
az ő számára három öltöző ruha selyemből. Ezen összevesztek. Az örmény
megverte a feleségét, s azután, hogy megengesztelje, kénytelen volt neki
négy öltöző ruhát igérni, meg egy rókatorkos mentét. A többiből azután
marhát vesznek. Azt megint eladják jó drágán s borokat vásálnak rajta.

Ebben aztán mindketten megnyugodtak, s hozzáláttak a skatulya
felbontásához.

– Ugyan össze-vissza van kötözve. Látszik, hogy féltős jószág van benne.
Még sem nyilik, még a pecsétek tartják. Hozz egy gyertyát, fel kell
olvasztani.

A gyertya sütötte a skatulya oldalát, képzelhetni, hogy a benn szorúlt
élő állat rossz kedvét mennyire emelte a sütögetés.

Végre engedett a födél, a skatulya kinyilt a házastársak kezei között, s
abban a pillanatban mint a tüzes istennyila ugrott ki belőle a
másfélrőfös kigyó, sziszegve és nagyokat csapva a farkával.

– Jaj szent ezek és amazok! segítsetek! ordítá az örmény, székestől
együtt hanyatt esve ijedtében, míg a felesége metsző sikoltással
szaladgált köröskörül a szobában, rázva magán a ruhát, s minden lépten
azt gondolva, hogy rajta van a kigyó.

Az pedig futott sziszegve sebesen hol ide hol amoda, felmászott a falra,
megint visszaesett, az örmény feleségestől rá-rátapodott a szaladás
közben, s ha olyankor aztán feltekergőzött a lábaikra, ordítottak, mint
a kit sütögetnek.

A kigyó előlük, ők a kigyó elől szaladgálva oly contratánczot jártak,
hogy csak azt sajnálom, hogy nem volt a ki lefesse.

Végre a kigyó felfutott az ágyra, ott belebújt a dunnákba, s a gyilkos
lármára összefutott szomszédok rátörték az ajtót a házastársakra, kik
akkor már kékre, zöldre ijedve jobbra-balra dültek a falnak, s csak
annyit tudtak mondani, hogy ott az ágyban a kigyó.

A felhányt dunnák között csakugyan meg is találták a szép állatot, mire
az még mélyebben a szalmazsákba bújt be; az örményre még csak akkor
következett el az ijedtség, a mint látta, hogy jóakarói a szalmazsák
szétbontásához fognak.

– Jaj, ne bántsák, kiáltá odaugorva. Ne bántsák azt a szegény kigyót,
hadd legyen ott szegény. Hisz az is az Isten állatja. Majd elmegy
magátul is, ha itt nem akar maradni. S azzal taszigálta el az ágytól a
szomszédokat.

– Ne veszekedj Gergucz, mondá az egyik. Csak nem akarsz tán rajta hálni?

– De én szeretem a kigyókat nagyon, nem akarom, hogy az én házamnál
valami állatot kínozzanak.

– Gergucz, te bolond vagy. Hisz az elébb ordítottál, mint a veszett
állat féltedben. De, ha nem akarod, hogy megöljük, hát majd kifordítjuk
a pitarban, s menjen a merre akar.

Végtére is Gergucz ellenkezései daczára kifordították a szalmazsákot a
tornáczban. A kigyó egész öntudattal iramodott tova az udvarban a gyepű
bozótjai közé.

Az örmény nem bánta volna, ha a többi tárgyak is utána szaladtak volna,
mik a szalmazsákból kihullottak.

Mindazon eltünt ingóságok, órák, melltűk és pisztolyok, miket a
hadnagyomtól aprónként ellopogatott, s mik ez ideig nyugodalmasan
pihentek a szalmazsák fenekén.

* * *

A hadnagyom, mint minden rendes katona, ki nem állhatta a guerillákat.

Egy pár rossz hírbe jött csapat egészen elrontotta ennek a névnek a
renomméját.

Ezek szüntelen ott jártak, a hol nem volt ellenség, a népséget
sarczolták, maguk közt semmi fegyelmet nem tartottak, s mikor aztán
beszédre került a sor, mégis ők voltak a legvitézebb emberek a világon.

Mikor mi csatáztunk, természetesen nem értünk rá ütközet után minden
bornyut és patrontást összeszedni, a mit az ellenség elhányt, s akkor
ezek a jó fiúk, mindenütt a sarkunkba következve, eljöttek, összeszedték
a sok mindenféle ottmaradt czókmókot s míg a mi vezérünk alig találta
érdemesnek a csatáról tudósítást írni, ők rettenetes bulletint küldtek
Debreczenbe az általuk elfoglalt lőszeres talyigákról és
szuronytokokról.

Parancsokat mindenütt a mi hadvezérünk nevében osztogattak, pedig aztán,
ha valamit akart nekik parancsolni, hogy ide vagy oda menjenek, rendesen
azt felelték, hogy ők önállóan működnek s viselt dolgaikról csak a
kormánynak felelősek, nem is fogadnak el parancsokat, csak egyenesen a
hadügyminiszteriumtól.

Azután maguk között minden harmadik embert megtettek kapitánynak, a
legszájasabbat nevezték őrnagynak, úgy, hogy utóljára több volt köztök a
tiszt, mint a közlegény.

Végtére is nagyon megunták a rendes csapatvezérek alkalmatlankodásaikat,
s ismerve a hadnagyom leleményességét, felszólíták, hogy adjon azoknak
az embereknek valami foglalkozást.

Egy alkalommal tehát elévette komoly képpel az egyik csapatvezért a
hadnagyom, s vezérsegédi állásánál fogva felszólította, hogy akar-e most
egy hasznos szolgálatot tenni a hazának?

De hát, hogy ne akart volna!

– Tehát tudja mit? Vonuljon a csapatjával arra az erdős hegyre. Az
ellenség ama tulsó hegyről ezen akar lopva átvonulni, hogy
hadseregünknek hátába kerüljön. Ön meg ne mozduljon onnan. Rakasson
éjjel tűzeket az erdő közt, hogy az ellenség azt higyje, miként ott egy
nagy erős tábor tanyáz. A hegyen csak egy szakadékos sziklás mély út
vezet keresztül, ha az ellenség minden ijesztgetés daczára is
megkisértené az ezen keresztülnyomulást, ön adjon nekünk hírt, s mi
önnek segélyt fogunk küldeni. Még egyet igérjen meg nagy férfiú!

– Szóljon ön. Én kész vagyok mindenre a hazáért!

– Ön igen tüzes és vakmerő ember. Igérje meg ön nekem, hogy bármennyire
furdalná is önt a csatavágy, támadólag semmi esetre sem lépend föl az
ellenség irányában.

– Igérem, becsületszavamra! Felele az hősi accentussal.

– Én tudom azt, hogy az öntől nagy áldozat, nagy lemondás, de a hazáért
úgy hiszem megteendi.

Azután a másik guerillavezért vette elő a hadnagyom, azt meg a tulsó
hegyre utasította, hogy majd, ha meglátja az ellenség tüzeit az innenső
hegyen, rakasson ő még egyszer annyit mint amaz, de a világért meg ne
támadja s csak akkor vonuljon vissza, ha amaz túlnyomó erővel
közelednék.

Megigérte az is szentül, hogy szigorúan fog ragaszkodni az ajánlott
defensivához.

A mi seregünk odább vonult, a két guerilla szerencsésen elmaradt, ott
őrzötte mind a kettő a két átellenben lévő hegyet és rakta az őrtüzeket,
egyik többet, mint a másik. Éjjelenként szörnyen illuminálva látszott
mind a két hegy.

Pár nap mulva két rendbeli hadi bulletin érkezett hozzánk.

Egyiket az innenső guerillavezér írta.

Ilyen formák voltak benne:

– Kiküldött kémeink az irányukban fekvő ellenség számát 20–24 ezer
emberre teszik, 80 ágyuval és tíz röppentyüvel.

– Mult éjszaka az ellenség rohamot kisértett meg az elárkolt hegyi út
ellen. Mi vitézül visszavertük. Két ágyuját elfoglaltuk, de lovak
hiányában magunkkal nem hozhatván, kénytelenek voltunk a tengerszembe
vetni.

– Az ellenség részéről számosan elestek és megsebesültek. Azoknak
számát, minthogy szekerekkel vitték, tudni nem lehet, egyébiránt
kétszáznál mindenesetre több.

– Mi közülünk csak a vezér kapott sebet. Egy veszélyes kardvágást a
tyukszemére, mely miatt most seblázban fekszik s a csapat főtörzsorvosa
kétségesnek találja felgyógyulását.

– Kitüntették magukat X. kapitány, Y. főhadnagy és Z. alhadnagyok, kik
mindnyájan bámulatos vitézséggel küzdöttek a golyózápor közepett.

– Egyébiránt lőszerünk a hosszas csatázásban igen megfogyott, minél
fogva bátorkodunk vagy ezer pengő forintot igényelni.

Stb.

A tulsó guerillavezér bullentije szinte az napról szólt ilyen formán:

– Mult éjszaka személyesen indulék ki az ellenség irányábani
recognoscirozásra.

– Számát körülbelől tizenkét ezerre tehetem, melynek fele lovasság.

– A mult éjszaka egész erejével ki akart bennünket erős positionkból
verni.

– Két óráig tartó czélirányos tüzelésünk által azonban e törekvése
meghiusíttatott.

– Az ellenség visszavonulása után egy kirohanást próbáltunk meg, mely
alkalommal sikerült egy gyanus egyéniséget elfognunk, ki is egész
vakmerőséggel szénégetőnek állítá magát, de a ki bizonyosan valami
titkos emissarius lehet.

– Utólagos jóváhagyás reményében huszonötöt csapattam a férfiúra.

Stb.

A tudósításokat hozó futárok mindegyike kivallotta, hogy bíz ők azon
este hallottak valami nagy lövöldözést a tulsó hegyen s arra ők is
elkezdtek lövöldözni s ekkép puskáztak egymásra két álló óráig
félmértföldnyi távolságból. Különben panaszkodtak nagyon, hogy a
positiók igen rosszul vannak választva. Az embernek nincs hová bemenni.
Három mértföldnyire nincsen falu közel. Nem kapni sem enni, sem inni. Az
ember ott ázik s még csak nem is kártyázhat. Jobb szeretnének valami
népes városba rendeltetni, az ő feladatuk különben is nem a csatázás,
hanem a pecsovicsok összefogdosása. Egyébiránt, ha segítséget nem
kaphatnak, bizony nem tudják, hogy sokáig fognak-e ott maradhatni?

A futárokat azzal az utasítással küldtük vissza vezéreikhez, hogy csak
tartsák magukat, a meddig lehet. Azt hittük, hogy addig úgy elmehetünk
előlök, hogy utól nem érnek.

Hasztalan reménység. Már harmadnap megint ott voltak nálunk. Egyszerre
érkezett meg mind a kettő, egyszerre referálták, hogy az ellenség oly
túlnyomó erővel támadta meg positióikat, miszerint ők, nehogy
körülfogattassanak, czélszerűnek látták odább tenni a főhadiszállást.

Rövid időn mind a kettő folyamodott alezredességért.

És, hogy meg nem kapták, annak bizonyára nem ők az okai.

* * *

Egy időben egy szász városkában rettenetes rosszúl fogadtak bennünket.

Ami egyébiránt a szász vendégszeretetet illeti, az már a régiek előtt is
ismeretes lehetett, különben nem mondaná azt a példabeszéd:

«Ez a világ szállást igen szászosan ád;

A szomszédba kerget, mikor nem akarnád.»

Az én hadnagyomnak különösen rossz szállást rendeltek a templom háta
mögött. A szoba mélyebben feküdt fél ölnyivel az utczánál, az ablakba
benézegettek a libák, olyan alacsony volt, s a sár oly örökkévaló volt
előtte, hogy semmi időben és semmi oldalról sem lehetett az ajtóhoz téli
csizmák nélkül férni. Végtére, hogy semmi se hiányozzék az örömből, az
átelleni toronyban reggel elkezdték a harangozást, s harangoztak
elszántan és makacsúl késő estig. Éjnek éjszakáján végezték a
harangozást azokkal az éleshangú harmoniátlan kolompokkal.

Egy halottra elharangoztak három napig is, úgy, hogy utóbb a hadnagyom
által hivatalos kötelességemmé lett téve, minden reggel és este
imádkozni a szászok életéért együtt és különvéve; nehogy valaki azalatt,
míg mi ott tanyázunk, meghalálozzék csupa boszantási passióból, hogy
azután három napig harangoztathasson magára óránkint három verset
azokkal a visító harmóniátlan harangokkal.

A városban mindennek háromszoros ára volt, míg ott voltunk, később plane
bezárták a boltokat, s ha valami szolgálatot kelle megvásárlani, az
ember apai anyai jussát oda fizethette érte.

Egyszer fuvarosra volt szüksége az uramnak. Odahivat két furmányost. Az
ajtóban mind a kettő összebeszélt, hogy egyik se kérjen kevesebbet, mint
a másik s egyik se engedjen belőle. Úgy tettek.

Volt a hadnagyomnak egy fortélyos kulacsa, melynek belseje meg volt
osztva, úgy, hogy ha az ember a száján egyet csavarintott, tetszés
szerint vizet vagy bort itathatott belőle.

Mikor látta, hogy nem boldogul a furmányosaival, elővette a kulacsát,
megkinálta vele az egyiket.

Vigyorogva vágott az a másiknak a szemébe, mintha mondaná: a borát
megiszszuk, de nem engedünk.

Nagyot húzott a szász a kulacsból. Tetszett neki. Vette a nyaka a jóféle
somlait hosszú kortyokban. «Igen jó bor», mondá.

Ekkor egyet fordított rajta a hadnagyom, mintha a száját törülné meg a
kulacsnak, s a másiknak nyujtá.

Nagyot lélekzett a szász s a szájához tette a kulacsot és egy rettentőet
nyakalt a legrosszabb vasszagú kutvízből, a minőt csak ingyen kapni
lehet.

Mérgesen kapá le a kulacsot szájáról, de nem mert szólni, csak úgy háta
mögött mutogatta az öklét a pajtása felé.

A hadnagyom elereszté őket, nem tudva megalkudni velök.

A mint kiléptek, neki esik egyik a másiknak: – Hát te mért mondtad, hogy
bort ittál? mikor abban a legczudarabb kutvíz volt.

– Nincsen eszed. Bor volt az, még pedig igen jó.

Mind a kettő érezve állításának igazságát s azt vélve, hogy a másik
luddá akarja tenni, addig allegáltak, míg utóbb is ökölre került a
dolog, aholott is midőn eldögönyözték volna egymást, visszajöttek, kiki
a markában hozva a maga bevert orrát, s elkezdtek daczból egymásra
liczitálni lefelé. Utoljára kettő közül a mérgesebbik ingyen vállalta el
a kivánt szolgálatot, hogy a pajtását megtruczczolja.

Mind ezeken kivül még szinészek is voltak abban a szép városban,
természetesen németek.

Én nagyon hiszem, hogy a német szinészek közül azok, a kik jók, igen
jók, de hogy azok, a kik rosszak, igen rosszak, azt már nem csak hiszem,
de tudom is.

Én furirsitz létemre bizony nem vagyok valami noble izlésekhez szokva,
de a mi kevés æsthetica rhetorikát végzett koponyám belső falaira
ragadt, szörnyen ellenkezett ezekkel a vidéki buffoneriákkal.

Soha annyi aljas comœdiát, meztelen kétértelműséget és szinfalszaggató
páthoszt, mint a mennyi az itteni Gratia templomában napirenden volt.

Hanem azért el kellett a szinházba járnunk, mert mit csinálhatott
keresztyény ember egyebet az unalmas pihenő időben.

Egyidőben, hogy nekünk is kedvünket keressék, valami magyar vitézi
játékot adtak elő a helybeli múzsák; irta-e valaki vagy nem, azt nem
tudom, meglehet, hogy csak úgy beszélt benne mindenki, a mi eszébe
jutott, vagy a sugó maga improvisált valami drámát, a mit restelt
leirni, s csak úgy könyv nélkül diktált el.

Denique az van benne, hogy a magyarok verekesznek a törökkel s híven a
históriához hol az egyik veri meg a másikat, hol a másik az egyiket.

Az összes szinpadi személyzet mindenestül együtt csupán nyolcz darabból
állván, ebből a két ellenséges hadsereget minden mesterséges
átváltoztatásokkal sem lehete kiállítani, felszólíták tehát a
hadnagyomat, hogy vagy egy pár bajuszos legényt a századjából engedjen
át a mai ütközetre magyaroknak, majd ők a maguk Flitterstaatjából
kiállítják a törököket.

A darab igen szépen ment. Az emberek kiszaladtak, beszaladtak,
kiabáltak, lövöldöztek s egyenként mindenik különös strategiai
fortélyokkal iparkodott legeslegközelebb juthatni a súgólyukhoz.

Vége felé az fordult elő, hogy a magyarok felmásznak egy
papiros-sánczra, onnan megostromolnak egy ponyvaerősséget, azon ez
egyszer visszaveretnek s azután fognak megint új erővel a csatához.

Pompás volt nézni a mi kifent bajuszu honvédeinket, mily ügyetlenül
viselték magukat ebben a festett csatában, az elibök állított komédiás
generális szörnyű minden félét beszélt nekik, a mihez nem voltak szokva
s csak nézték, hogy kit üssenek már?

Végre ostromra vezényelék őket. Már ekkor volt öröm, nagyot rikkantva
rohantak a papirossáncznak, alig lehetett őket visszatartani, hogy be ne
bökjék az oldalát.

Egyetlen lajtorja volt a sáncznak támasztva, azon kellett volna az egész
hadseregnek felmászni.

A honvédek törték magukat a; lajtorjához legelső volt, a kit megláttam
rajta, az én vén Gergő bátyám, a ki már húsz esztendő óta szolgál, s még
sem vitte fel a káplárságig, mert sem ír, sem olvas, de annál többet
iszik.

Mikor már annyira volt, hogy a bástya párkányába megkapaszkodhatott, egy
istentelen honvéd kirántotta alóla a lajtorját, s a haragos vitéz ott
maradt függve két kezénél fogva a bástya oldalán.

Odafenn a törököknek úgy kellett volna tenni, mintha a magyarokat
visszavernék. Kiabáltak is Gergőnek, hogy retiráljon.

– Hova ördögbe retiráljak? mikor elvitték alulam a létrát.

A honvédek majd megpukkadtak nevettükben odalenn.

– Adjátok ide azt a létrát, kiálta le Gergő, mert mindjárt szétbontom a
festungot!

Utoljára is mit volt mit tennie? leugorni röstelt, kapta magát,
felmászott solo a bástyára, ott végig sétált valamennyi török armádia
között, s úgy jött le túlnan a coulissák mellett.

Már ez a casus maga is nagyon elvadította Gergőt, hát még a rákövetkező
tableau, a mikor a törökök kirohannak a várból s a magyarokat
visszanyomják.

Gergő bátya szeretett mindig elől lenni, ennélfogva természetesen ő
kapta a legtöbb ütleget, míg neki egyátalában nem volt instructiója
azokat vissza is adhatni.

Az én hadnagyom az orchestrumnak dűlve nézte kaczagva a jelenetet. Mikor
már látta, hogy mindjárt legyőzik a magyarokat, rákiált:

– Gergő, ne hagyd magad! szuronyt szegezz!

Annak se kellett több. Megfordítja erre a szóra a dárdája boldog végét,
végig sújt vele a legközelebb álló háromlófarku basán, az elnyaklik
tőle, mint a megütött kuglibáb, azzal a nagyvezért belöki a súgólyukba,
s elkezdi istenesen püfölni a spáhikat, janicsárokat és mamelukokat
egymásután.

Hej megfordult erre a török hadsereg, bújt ki hová tudott. Gergő
valamennyit bekergette a garderobba, azután meg neki fordult a magyar
hadseregnek, azt is széjjelverte, míg utoljára egy maga maradt a
csatatéren.

Képzelhetni azt a furórét, a mit ez a jelenet a közönségnél előidézett.

Ötször hítták ki egymásután az összes szini személyzetet, ötször kellett
nekik ismételni a végjelenetet s másnap és harmadnap egymásután
közkivánatra ugyanazon darab adatott újra, a czédulán alul-fölül nagynál
nagyobb betükkel lévén kitéve:

«Gergő urnak utolsó előtti vendégszerepe» és ismét: «Gergő urnak
legeslegutolsó föllépése».

* * *

Vezérünk egyszerre elkezdette sánczoltatni a várost.

Rendesen éjjel ástuk a sánczokat, a mikor atyánkfiai a szászok rendesen
azzal bosszantottak bennünket, hogy kijártak oda nézni bennünket.

Egy alkalommal a hadsereg nagy részének titokban össze kelle húzatni s
titokban ismét elvonulni a városból; de hogy maradhatott volna ez
titokban, mikor ez a kiváncsi nép mindig ott őgyelgett s referált a
császári generálisoknak minden mozdulatjáról a hadseregnek.

Az én fránya hadnagyomnak kelle ismét valamit kigondolni. Névtelen
czédulákat szórt el az utczán, melyek a várost felgyujtással fenyegették
azon éjszakán, melyen épen a seregeinknek össze kelle vonatni.

A lakosság megrémült s a hatóság a térparancsnokhoz folyamodott, kérvén,
hogy intézkedjék, miszerint ilyesmi meg ne történhessék.

Az komoly képet csinált a dologhoz s kirendelte a hadnagyomat egy
századdal czirkáló őrjáratra a város utczáin, hogy minden gyanus
kóborlót fogjon el azon éjszakán.

A rettegett éjjel valamennyi circumspectus szépen mind otthon őrizte a
házát, vizes kádak és öntözők mellett, s ha valaki vakmerősködött kiütni
az orrát az utczára, azt a hadnagyom fogdosta el személyválogatás
nélkül, s hordta rakásra a városházához.

Az éjjel elmult, a nélkül, hogy tűz lett volna. A hatóság nem gyözte a
hadnagyomat magasztalni erélyes felvigyázásáért (vagy hatvan embert
behordott a városházához), s másnap estére a polgármester meginvitálta
magához egy kis barátságos mulatságra.

De megdicsérte őt a vezér is, mert azon éjszaka összehúzhatta a városban
egész sergét a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

Nagyobb feladat maradt azonban másnap este szintoly észrevétlenül az
egész sereget kilopni a városból.

E nap estejére sajátságos megbizásokat kaptam a hadnagyomtól.

Először be kellett vásárolnom, a mi csak zsineg volt a városban, mind.

Azután, mikor az esteli harangszót húzták, felmentem a toronyba a
harangozó fiúkkal, s mikor vége volt a három versnek, igértem nekik
valami pénzt, ha felmennek a gerendák közé s fognak nekem bagolyt.

A fiúk felmásztak, én az alatt a három harang nyelvére rákötöttem a
három zsinegköteg egyik végét s azokat lehajigáltam a sötét utczára.

A fiúk nagysokára elfogtak egy fülesbagolyfiút s hozták nagy örömmel.

Én kifizettem nekik az árát s a köpönyegem alá kapva a tudós szárnyas
férfiút, leballagtam velök a nyaktörő lépcsőkön, jójczakát kivántunk
egymásnak s mentünk jobbra balra.

Odalenn megkerestem a lehajigált zsinegcsomagokat s átellenbe lévő
lakásunk ablakán bevettem.

Azzal elmentem utasításom szerint a syndicus lakásához, ki szinte a
polgármesternél volt lakomán ez este annak az ajtaján volt egy nagy
oroszlányfejű kapukopogató, ahhoz az én ártatlan bagoly-madaramat
hozzákötöztem, s azután a velem hordott zsinegekkel elkezdtem az
utczákat összekötözni, először egyik ablakvastól a másikig, hogy az azon
menőnek az orra akadjon fenn benne, azután egyik pinczeablaktól a
másikig, hogy a lábát rántsa ki alóla.

Az utczák csöndesek voltak már és sötétek. Az eső esett Mindenki otthon
volt és vacsorált, csak néha ment egy-egy vargainas végig, a kit borért
küldtek, dalolva, fütyölve féltében.

Lámpás az egész városban csak a városház előtt égett, az sem sok kárt
tett a sötétségben. Nekem tehát szépen sikerült spárgával az utczákat
mind elbarricadozni, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

Ezalatt vigan folyt a lakoma a polgármester házánál. Valami czigány
húzta erősen a kállai-kettőst, a vendégek össze-vissza kiabáltak, a mint
szoktak jól evett és jól ivott emberek.

A hadnagyom tartotta mesével, anecdotával a companiát. A syndicus, egy
kis potrohos ember, majd-majd hanyatt esett nevettében, míg veje ura, a
tiszti irnok is megpróbált egy pár grimászt csinálni a nélkül is furcsa
ábrázatjából, a miből azt kellett volna megtudni, hogy nevetett.

Erről az emberről mindenki jól tudta, hogy kém, hanem azért nem
törődtünk vele. Nálunk a kémek nem sok veszedelmet tehettek, miután a
történteket és történendőket a vezéren kívül senki sem szokta tudni.

A hadnagyom e közben nemcsak másnak, de magának is kivánva mulatságot
szerezni, elkezdett arról beszélni, hogy bizony nemsokára elhagyandjuk a
várost.

– Hová mennek, hová? kérdezék nem titkolható örömmel az urak, még
kevésbbé titkolható szomorúsággal az asszonyságok.

– Hja bizony, az Isten tudja.

– De már mégis. Hiszen mi el nem áruljuk. Mi mind jó barátok vagyunk
itt.

A syndicus veje csupa fül volt, úgy hallgatott.

– Bizony, alkalmasint Törökország felé.

– Hogy-hogy?

– Először is azért, mert másfelé mind el van zárva az utunk, másodszor,
hogy a törököt segítségül hívjuk, azután, hogy fegyvert hozzunk be, s
végtére: ha megveretünk, hogy ott hajóra ülhessünk s elmenjünk
Amerikába.

A syndicus veje szintúgy nyelte a mondott szavakat. E percz óta nem volt
nyugodalma, szüntelen fészkelődött, mintha hangya-kupaczon ülne, alig
várta, hogy a vacsorának vége legyen, rögtön búcsuzott, azt mondta, hogy
a feje fáj, a felesége otthon rosszul van, meg dolga is van még ma s
több afféle hazugságot.

A syndicus, látva, hogy veje készül, szinte fogta a kalapját, mert
szeretett volna bár tovább is ott maradni, de félt egyedül haza menni a
sötétben; egyszer már ily alkalommal az ördögök elkapták s a szomszéd
határban tették le, tehát ő is elment a veje urával.

A mint a hosszú, sötét, sáros utczán botorkálnának végig, szorgalmasan
az utcza közepén járva, nehogy valaki véletlenül megrohanja őket,
egyszerre a kis syndicusnak fejéből valami láthatlan kéz kiüti a
kalapot.

Szétnéz, semmit sem lát: «Der Deifel», mormogja magában, s összeszedve a
leütött kalapot, odábbmegy; alig halad tíz lépésnyire, ott meg valami
láthatlan láb gáncsot vet neki s hasra ejti.

Valami dolga végett hátul maradt veje látva ipa-urának elestét s
tapasztalásból tudva, hogy az ilyesmi lakomák után máskor is meg szokott
történni a jó uron, futott nagy sietve, hogy majd felemeli. A mint
azonban odaért, hol az öreg úr fejéből kiüté valami a kalapot, miután
egy fejjel magasabbnak termett az ipánál, az átkötött zsineg épen a
kiáltani akaró száján akadt keresztül, majd megfult tőle, de ketté
harapta.

– Mörder! ordítá a tiszti irnok s miután nádbotjával előre-hátra ütött,
magát védelmezve futott odább hosszú bakugrásokkal s egy percz mulva
olyan bukfenczet vetett az utcza közepén, hogy majd berugta lábaival az
eget.

A syndicus hallva, hogy valaki szalad utána, szintén nem vette tréfára a
dolgot, hanem hirtelen lába közé vette az utczát s nyargalt rajta végig,
a kalapját megint kiütötte valami a fejéből, azt fel sem vette többet,
hanem csak a két tenyerét tartotta maga elé, hogy mikor esik, ne épen az
orrára essék.

Hanem a vejének meggyült a baja a sok láthatatlan kezekkel-lábakkal;
alig szabadult ki az egyikből, már a másik várt rá; itt egy elkapta a
hosszú lábát s levette róla a czipőt, amott a másik az orrába
kapaszkodott, úgy hogy az ipa már haza ért, míg ő folyvást a
zsinegördögökkel harczolt.

A jó syndicus lélekzetfogyottan rogyott le az utczaajtóban, odakapott
sebesen az oroszlánfejű zörgetyűhöz, hát akkor meg valami ismeretlen
vadállat kapaszkodik bele nyolcz éles körömmel és éles fogakkal, nagyot
visítva a fülébe, s villogtatva két fényes zöld szemét.

– Vermaledeit! ordítja a holtra rémült ember, s kiragadva magát az éles
körmök közül, rugtat visszafelé, szemközt jövő vejét megragadja
lajblijánál fogva s czipeli magával. Oda ne menj! Ott az ördög áll
silbakot kilencz porontyával, ni hogy fénylik a szeme.

És azután megtette még egyszer mind a két férfiú ugyanazt a tourt
visszafelé, melyen idáig jött láthatlan kezeken és lábakon keresztül.

Félóra mulva visszaértek, a honnét kiindultak, a polgármester házához.
Beestek az ajtón, sáros volt mind a kettő és halálsáppadt az
ijedtségtől.

Beszéltek iszonyú dolgokat repkedő ördögökről, vasvillás kisértetekről,
hétfejű sárkányokról, s más rettentő tüneményekről, mik őket
visszakergették.

A vendégek becsületére legyen mondva, a két kisértetlátót mindenki
kinevette s voltak okok, miknek elfogadásában mindenki megegyezett az
összesározott ruhákat illetőleg.

Az asszonyok azonban annyira el voltak rémülve a két megkergetett
előadásától, hogy már most világért ki nem mertek volna menni az
utczára, a minek az lett a következése, hogy mindnyájának ott kellett
hálni a lakomát adó úr házánál, a ki nagyon megbántva érezte volna
magát, ha valaki azt a kérdést intézte volna hozzá, hogy tud-e
mindenkinek hálóhelylyel szolgálni? Kisvárosi házaknál minden szobában
legalább három ágy szokott lenni, a miből szükség esetén ismét komplét
másik hármat lehet szerkeszteni.

Mikor tehát elálmosodtak a vendégek, szépen lefektették őket. A férfiak,
kiket egy szobába összefektettek, rögtön elkezdtek külömb-külömbféle
hangnemekben horkolni, míg az asszonyok a másik szobában sokáig
vijjongtak, sikoltoztak és kaczagtak, mint szokták, a hol sok asszony
van egy rakáson, lefekvés előtt.

Mikor már mindenki aludt, a gyertyákat eloltogatták, az én hadnagyom
szép csendesen fölkelt, megnedvesítette a gyertyák hamvait, hogy meg ne
gyuljanak, s azután mindenik alvónak össze-vissza cserélgette ruháit és
csizmáit, egynek-egynek két különfajta csizmát postirozva az ágya mellé,
s az öltönyöknek az egyik ujját, úgyszintén a nadrágoknak egyik szárát
szorgalmatosan kiforgatva.

Mikor mindez istentelenség systemába volt szedve, jelt adott nekem az
ablakon át, mire én hazamentem, s szállásunk ablakából a zsinegeknél
fogva elkezdtem a harangokat félreverni.

A harangszóra felugrik a hadnagyom fektéből s elordítja magát: «Tűz
van!»

Kiáltásaira mindenki fölébred, hallják a félrevert harangszót, ijedten
talpra ugrálnak és keresik a ruháikat.

Mikor valakit az álmából azzal költenek fel, hogy «tűz van!» különben
sem szokott valami nagyon eszén lenni, hát még a mikor az ember előtte
való egész nap ivott.

A nők is felugráltak ágyaikból; ki a férjét, ki az apját kiáltotta, a
kinek egyik sem volt, az is kiáltott valakit, az én fránya hadnagyom
pedig mindenkinek, a ki kiáltott, azt felelte, itt vagyok.

A férfiak közt ezalatt tökéletes volt a zür-zavar. Itt az egyik nyakig
esett egy nem az ő lábára szabott csizmába, míg szomszédja mind a két
fülét lerepeszté a felmenni nem akaró lábtyűnek. A mi pedig a
lábravalókat illeti, azt mindenik hatszor kifordította, hatszor
befordította, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy az egyik szára tul
van, a másik innen. Hát még a kaputokkal mekkora vita volt! Senki sem
tudta egészen magára venni, böködte, turkálta az öklével, de nem talált
a másik ujjára.

A harangok egyre kongtak és a káromkodásnak nem volt vége-hossza.

– Gyertyát! gyertyát! világosságot! ordíták minden szegletből
eszeveszetten.

Végre találtak egyet, nekifogtak, hogy majd meggyujtják. Az persze
sehogy sem ment, minthogy a bele meg volt nedvesítve. Az emberek egymás
kezéből kapkodták ki a gyujtószereket, mindenik esküdött, hogy csak ő
tudja meggyujtani.

Végtére-valahára a konyhából vagy honnan, behoztak egy égő gyertyát. Az
asszonyok visítozva futottak szét a világosság elől, s ki mit kapott,
hirtelenében vette magára.

Hanem a férfiak gyönyörűen voltak kosztümirozva. A syndicuson a veje
frakkja volt felöltve, mely hosszúnak ugyan oly hosszú volt, hogy a
körme vége sem látszott ki belőle, de a mellett oly szűk, hogy majd
megfeszült benne. A pantalonnak az egyik szárába csak valahogy
beleerőszakolta magát, de a másikba sehol sem találva a bejárást, azt
csak amúgy törökösen csavarta a dereka körül öv gyanánt, és a csizmáinak
féloldalán járt.

A syndicus veje ellenkezőleg úgy kongott az ipja mondurjában, mint a
mogyoró a hajában. Bőnek elég bő volt a kaputja, még egyszer
beleférhetett volna, de az ujjai csak a könyökéig akartak érni s a
rettentő kamásli, a hányat lépett, annyiszor leesett a lábáról.

A többi vendég sem volt exquisitusabb állapotban.

Mindeniknek volt magával valami baja s a kisértetien kongó harangszó
egynek sem adott időt észrevenni a fatalis tévedést.

Végre mégis annyira tudtak menni, hogy kijutottak az utczára. Nagy zaj
volt mindenfelé, de tüzet nem lehetett látni. Szaladtak az emberek alá
is fel is, mindenik a vele szemközt jövőtől kérdezve, hogy hol ég? egy
sem tudott rá felelni, az utczák zsinegzete a rohanó tömegektől
nemsokára széttépetett, s az okosabbak át kezdték látni, hogy itt
bizonyosan valami csintalan gonosz csont űzi istentelenkedéseit s
felmentek a toronyba, megnézni, hogy ki harangoz? Ott természetesen nem
találtak senkit, összekerestek minden zeget-zugot, de csak nem találtak
senkit; igértek neki ütleget, huszonöt botot, igérték, hogy ledobják a
toronyból, a láthatlan harangozó mind e kecsegtetésekre sem jött elő s a
mint a circumspectusok eltávoztak a toronyból, rögtön ismét elkezdte a
harangokat kongatni.

Újra felrohantak, még egyszer olyan dühösen, újra nem találtak senkit.

Igy háromszor négyszer rákezdtem a harangverést, az emberek kétségbe
voltak esve, csaknem imádkoztak, hogy ne harangozzon már, akárki az
ördög van odafenn.

Nagy sokára lelték meg a harangnyelvre kötött spárgát, a mikor magam is
felszedtem a sátorfát, s iparkodtam szépen odább állni a lőcs árával.

Természetesen a spárga nyomán a szállásunkra jutottak s ebből kitudták
az egész gonosz csíny okozóját.

– De már tréfának ez csakugyan sok attól a fránya hadnagytól, szólt
méltatlankodva az egyik.

– De nem addig van az, hogy tréfa! kiálta egy másik. Nem csupán tréfa
van itt.

– Hát mi még?

– Hát az még, hogy mi itt lótunk-futunk, keressük eszeveszetten a tüzet
a sötétben, azalatt a feleségeink egyedül ott vannak mind egy rakáson.

– Nos, aztán?

– Nos, aztán a hadnagy meg sehol sincs, hát bizonyosan az is ott van.

Most következett még csak az igazi ijedtség és sakkermentirozás. A
családfők rohanva rohantak a polgármester háza felé, nagy üvöltéssel,
ott a hozzátartozóik azzal a kérdéssel faggatták őket, hogy «el van már
oltva?» mit ők igen méltan szörnyű rossz néven vettek s kutatták aztán a
hadnagyot padláson, pinczében és ágy alatt, s kiki rettenetes gyanus
pillantásokkal bandzsalgott a maga élete párjára.

Pedig most az egyszer minden ok nélkül gyanusították az én ártatlan
hadnagyomat, mert ő azon pillanatban, midőn a gyertyát behozták, kiosont
a szobából, hazajött, lóra ült s a zavar alatt elvonuló hadsereg után
nyargalt; fél óra mulva én is követtem per avia et devia.

A tréfa által azonban tökéletesen czélt értünk; e város népessége, oly
sajátságos mulatság által lévén elfoglalva, csak másnap vette észre,
hogy a katonaság azon éjjel mind elvonult, senki sem tudta merre.

Csak a syndicus veje képzelte, hogy ő igen jól tudja, s nem is késett a
hadnagyom szavai után értesíteni az illető parancsnokokat, hogy
Törökország felé tartunk, mely értesítés, hogy nem téveszté el hatását,
bizonyítja az, miszerint másnap a szászok fővárosában voltunk.

* * *

Kanikula volt már, ruházatról nem kellett gondoskodni. Három hónap óta
nem kaptunk lénungot.

Egyszer egy szép napon a hadnagyom rettentő sürgetéseire csakugyan
küldtek pénzt. Tizenöt darab százas bankót.

A ministerialis hivatalnokok fizetéseit tizenötkrajczárosokban adták ki;
a mi napi élelmünkre valót száz forintosokban. Persze, abban a faluban,
a hol állomásoztunk, semmi sem lehetett könnyebb, mint tizenöt darab
százast apró pénzre fölváltani.

Míg a hadnagyom azon ógott-mógott, hogy mi módon oszsza el ezt a kevés
nagy pénzt sok kis részre, jön egy futár hozzá, s egy levelet ad neki
által…

A hadnagyom elolvasta a levelet és szörnyen felkaczagott rá, azzal
összehivatta a katonaságot, melynél egyedül ő volt tiszt, miután két
kapitány és egy őrnagy szüntelen sétálni volt és azt sem tudta, merre
jár a zászlóalj, hanem mindent az egyetlen hadnagyra bizott; ott a
katonáknak tudtára adta, hogy a lénungot épen jókor küldték meg a
számukra s elővett egy ollót, meg a százasokat, egyenként odahívta a
katonákat s mindeniknek vágott egy darabot belőle. Másképen nem
oszthatta ki.

Azzal fütyölve, danolva bejött a szobájába, nevetett, viczczelt,
kötekedett, bolondozott velem, s azt kérdezte, hogy van-e itt valami
száraz ruha valamit feltörülni?

Én azt feleltem, hogy «van».

– No hát eredj ki, hozd be.

És folyvást nevetett és bolondozott, igen jó humorban volt, de siess,
kiálta utánam.

Bizonyosan tudtam, hogy valami tréfát fog velem elkövetni, valami
famosus ostobaságot, oly hamisan, oly bohókásan, oly ravaszul
mosolygott, mikor kiküldött.

Míg a ruhák között keresgéltem az előszobában, valami fegyvert hallok
elsülni a szobában. Ráakadva a keresett ruhára, benyitok hozzá. Az
iszonyú füsttől nem látok semmit.

– Mit törüljek fel? kérdezem.

– Ezt a vért itt! szól a hadnagyom, előttem fekve a földön, melléből
bugyogott ki az élet piros forrása, kezében tartotta a pisztolyt és a
levelet.

Abban a levélben tudósították a világosi eseményekről. Hét percz mulva
meghalt.

Igy tréfált meg engemet utoljára az én hadnagyom.

Ilyen fránya ember volt az én hadnagyom.




MÉG SEM LESZ BELŐLE TEKINTETES ASSZONY.

(Elbeszélés.)

Kondor János uram tisztességes polgár ember volt Debreczen városában;
hivatására nézve hentes mester. Ott lakott a Nagy Péterfia-utczán, saját
házában; czifra czimere nem volt ugyan, a mi az embereket az utczáról
behívogassa, hanem azért rátalált a házára minden ember, a kinek valami
igazán jó serpenyőbe való kellett; meg is lehetett azt ismerni arról a
nagy bécsi szederfáról, a mi kihajolt a kerítésen át az utczára.

De büszke is volt a maga mesterségére. Nem kellett az ő füstölt
sonkáinak, pörkölt szalonna-oldalainak auszlágkasztni, nem kellett az ő
kolbászait, gömböczeit hirlapokban ajánlgatni, mégis híresek voltak azok
messze földön.

Hiszen más országban is össze tudják aprítani a húst, s megint
beletölteni valami bőrtokba, de csak nem debreczeni kolbász az azért.
Kondor János uram ismerte is mindazokat a mende-mondákat, a mik a
külföldi hentesműveket gyanúsakká teszik, hogy saját nemzeti
kedvenczeinket annál kivánatosabbakká varázsolják. Hogyan készül az
olasz szalámi kiválólag szamárhúsból, azért is olyan átkozott kemény, s
azért az olaszok olyan rossz katonák, a kik azzal élnek. Hát a német
frankfurti virslije? Nem egy embernek elmondta Kondor János uram azt a
megtörtént esetet, mikor egy bécsi hentesné, kinek férje frankfurti
virsliket készített, kihirdeté, hogy elveszett a kis kutyája, ilyen meg
ilyen volt; a ki megtalálja, öt forintot kap; hát délben csak beállít
hozzá egy szabólegény, s kérdi tőle: piros szalag volt a kis kutya
nyakán úgy-e? Az ám. No hát itt van! szólt a szabólegény, egy
kettéharapott virslire mutatva, melyből piros szalagdarab virított elé.
Azt a virslit a hentesné férjénél készítették. De épen rémséges eset
volt az, a mit a párizsi hentesművészetről tudott előadni Kondor János
uram, pedig könyvből olvasta, a melyikben a történet is le volt rajzolva
fametszésben, hogy tudniillik ott egy házban egy fürdőmester meg egy
hentes laktak együtt; a hentes híres volt kolbászairól és
húspástétomairól, míg egyszer kiderült, hogy a fürdőmesterrel
egyetértve, a fürdőbe vetődő idegeneket szokták lemészárolni, s így a
jámbor párisiak éveken át, tudtokon kívül emberevő kannibálok voltak,
kik az idegenek húsából lakmároztak. A mit végre az angol kolbászokról
hallani, az épen leirhatatlan borzalom; minthogy sertéseiket olyan
dolgokkal táplálják, a minőkre mi undorodva gondolunk, annálfogva az
azokból készült kolbászban kolbászméreg fejlődik ki, a mitől világít
sötétben a hurka, mint egy csomag krajczáros gyufa, s a ki eszik belőle,
soha semmi kirurgus meg nem menti életét. Hát még ha a trikhinek is fel
lettek volna már fedezve, a miket csak a mult években találtak fel a
németek saját sertéssonkáikban, akkor lett volna csak Kondor János uram
nemzeti büszkeségének nagy elégtétele, miután elismert adat, hogy magyar
sertésekben sehol sem találtattak e rettenetes, leirhatatlan,
fonálvékony, németölő fenevadak. Mindezen vádakkal nem illette soha
senki a jó debreczeni kolbászt, mert azt mindenki láthatta, hogyan
készül? elkezdve a kukoriczának sertéshussá átalakításától, egész annak
czitrommal, fokhagymával, vagy majorannával összekevert állapotában
bekövetkező behüvelyeztetéseig.

Tehát Kondor János uram méltán becsülte azt a mesterséget, a mit űzött.
Meg is élt belőle tisztességesen, szerzett is utána, volt mellette jó
egészsége, izmos, gömbölyű termete, illendő becsülete s házi
megelégedése.

Csak egy fogyatkozást érzett: azt, hogy egyetlen gyermeke nem volt fiú.
S minthogy nem volt fiú, természetesen leány volt.

Mert ha fiú lett volna, akkor lehetett volna őt fiatal korában mindjárt
bevezetni az apja mesterségébe, s időjártával egészen a két kezére
lehetne bízni az üzletet, a hogy tett ő vele is az apja, avval meg a
nagyapja és így föl, ki tudja hányadiziglen? Hanem már ő utána nem
következvén más, csak leány, ennek még előbb jövendőbelit kell keresni,
a ki hozzávaló legyen, aztán majd időjártával a ház jó hírét a piaczon
fentartsa, rámaradván a ház és a vágótőke.

Nem is messze kellett keresgélni. Ott volt a szomszédban özvegy Daczosné
asszonyomnak egyetlen fia, Lajoska, két évvel idősebb Sárikánál; a
gyerekek mindig együtt játszottak, nagyon össze voltak szokva, aztán
Daczosné asszonyom szintén a hentesmesterséget gyakorolta, a férje
halála után özvegy fővel is, de elég tüzesen; remélhető volt, hogy a
fiából is életrevaló mesterember lesz időjártával, s a két ház, a két
üzlet egy kézben még hatalmasabb hírre kap majd.

Daczosné asszonyomnak is tetszett ez az egyezség. Egymásnak teremtette
biz ezeket az Isten.

Hanem azért, hogy Lajoskát hentesnek szánták, felküldték ám az iskolába.
Azért, hogy keze után fog élni, a fejének is tanulja hasznát venni.
Irni, olvasni, számolni minden tisztességes embernek mulhatatlan
tudomány; azután azt sem felesleges tudni, hogy melyik város, melyik
vármegyében fekszik? hogy ne legyen idegen a saját hazájában; tulajdon
nemzete történetét is illő megismernie, hogy tudja meg, kik voltak és
mit tettek az őseink? Azután, ha még kedve tartja, egy kis deák szót
bevenni sem árt, legalább a tanácsban nem adhatják el diákul; sőt ha egy
kis logikára megtanítják, annak is hasznát veheti, no még a physica sem
árt meg, de talán még a poézis sem? milyen szép lesz a «Tytire, tu
patule recubans sub tegmine fagi» versére vágni a kolbásztölteléket,
mint apósa szokta, ki szintén hét iskolát járt végig, csak azért, hogy
tudjon valamit, nem hogy azután éljen. Hát a Lajoska is csak hadd
koptassa a kollégium padjait, hiszen nem muszáj neki épen megrontani a
termetét a tanulással; nem kivánja tőle senki, hogy eminentiát hozzon
haza kalkulusában, elég ha tisztességes «primát» szerez, csakhogy épen
«szekundába» ne essék. Igy is végigjárhatja a klassisokat, egész fel a
physicáig. Hanem ott azután «megállj! jobbra át!» mert ott már a jus
következik, a törvénytudomány, oda már be nem szabad lépned, mert
eltörik a lábad.

Kondor János uram kimondhatatlanul gyűlölt minden törvénytudó embert,
prókátort, birót, szenátort. Úgy tudom, hogy egyszer valami baja volt a
másik szomszédjával egy bodzafa miatt; a dolog prókátor kezébe került,
biró elé került, kétszáz forintjába került, a min vehetett volna egy
egész bodzafa-erdőt. Ettől fogva tüzet fujt a prókátorok ellen, pedig
nem azok voltak okai a nagy költségnek, hanem az ő saját nyakassága; de
már ő azért csak a prókátorokra haragudott.

Úgy történt azonban, hogy az iskolába járó Lajoska nemcsak meglehetősen
tanult, hanem kitünő eszű gyermeknek mutatkozott.

Eleinte tetszett az Kondor uramnak, a míg csak annyiba ment a tréfa,
hogy Lajoska aranypapirosba kötött specimenjeit kellett hazahoznia az
examenből, s hosszú névnapi köszöntőit ünnepélyes alkalmakon végig
hallgatni könybe lábbadó szemekkel; hanem a mint Lajos kezdett kinőni
kabátjaiból s belenőni a diák tudományokba, a mint elkezdték
«humanissime»-nek híni, s a professorai jövendölgették, hogy ebből nagy
ember lesz, hova-tovább elégedetlenebb volt az állapotjával jövendőbeli
ipa ura.

– De mi a gutának neki úgy erőtetni a derekát a nagy tudákossággal,
zsörtölődött gyakran Daczosné asszonyommal; minek az egy leendő
hentesnek? elég volna neki az is, a mi ráragad, ha mindennap feljár az
iskolába. De éjjel-nappal a könyveket bujni! Ide áthallik korán reggel,
még én föl se keltem, mikor már ő fújja odaát a szederfa alatt: «vocalem
breviant alia subeunte latini». Hát bánom én, bánja a szomszédasszony,
bánja egész Debreczen városa, akár rövidítik, akár nyujtják a maguk
magánhangzóit a latinok. Fogadom, hogy azt sem tudja nászasszonyom, hogy
mi az a magánhangzó?

Erre azután azt felelte Daczosné asszonyom, hogy de bizony tudja: a
«sertvés», mert az hangzik magában is.

– Jól van. Mássalhangzó meg aztán ugy-e bár a «harang», mert ahhoz kell
még egy másik, a ki a nyelvét hozzá üsse. De mi a tatárnak azt a
gyerekeknek megtanulni? még korán reggel felkelni érte, mikor a gyerek
legjobban nőne. A gyermekek legjobban nőnek a hajnali álom alatt. Majd
meglássa nászasszonyom, a Lajos gyerekből nem lesz olyan derék szál
ember, mint a megboldogult atyja volt. Még éjszaka is dolgozik; tudom,
hogy akkor készíti a hosszú diáriumokat. Látom sokszor tizenegy óráig is
a gyertyát az ablakában. Ezt nem engedném meg neki. A gyermeknek
lótás-futás kell; a termetét kell erősíteni, birkózni, labdázni, fára
mászni; az esze magától is megjön, ha megöregszik.

Erre aztán Daczosné asszonyom azt vágta vissza, hogy hagyjon neki békét,
hisz a nélkül is annyi nadrágot elnyű az a gyerek, nem győzi
foltozással; nincs a nagy erdőn az a szálfa, a melyiknek a tetejéről le
ne szedné a rigófészket, laptázni is olyan jól tud, hogy a «longá»-ban
mindig ő a vezér, s kővel száz lépésnyiről leüti a verebet, sőt
fogadásból a nagytemplom tornyát is keresztül hajította egy régi két
garasossal, a mi pedig a birkózást illeti, arra épen nem szükség őt
biztatni, mert vasárnaponkint olyan ütközeteket játszanak a temetőben,
hogy ritka orr, mely betöretlen marad; sőt a télen, mikor olyan sok hó
volt, Lajoska egy hóvárat épített az udvar közepén, s azt harmadmagával
a katonaság ellen úgy megvédelmezte, hogy be nem tudták venni, pedig
egész bombázást követtek el ellene hógolyóbisokkal. Dejszen Lajoska erős
legény lesz, most is elvisz a vállán három magához hasonló fiut, s aztán
mikor sertést ölnek, ő is részt vesz a mulatságban, s úgy meg fogja a
lábát az ártánynak, mint akármelyik legény.

Ezt már örömestebb hallotta Kondor uram. Hanem azért csak a mondó volt,
hogy mégse kellene neki olyan sokat tanulnia, mert még beleszeret a
tudományba, s prókátor lesz belőle.

Lajoska azonban évről-évre jobban tanult; nem tűrt maga előtt a padban
senkit, valamennyi iskolatársát mind a háta mögött hagyta. Tanárai
folyvást is mondogatták az anyjának, hogy fiából bizony nagy ember lesz.
Daczosné asszonyom azzal természetesen odább dicsekedett Kondor uramnak,
Kondor uram pedig morgott miatta nagyon.

– Nagy ember? nagy ember? Mi szükségem van nekem nagy emberre? Legyen
magas ember, legyen széles ember, időjártával vastag ember; de minek
legyen ő nagy ember? Hogy a mestergerendába megüsse a fejét? Nem a
gyorsaké a futás. Kicsiny emberek között lakik a boldogság. Én is írtam
diákkoromban chriát, engem is megdicsértek érte, examenkor én
bucsúztattam el a klassist a konrektortól; azt mondták, pap válik
belőlem. Ha hallgattam volna rájok, lett volna belőlem rossz pap, így
pedig lett belőlem egy jó hentes, s nagyobb úr vagyok a püspöknél.

– No no, ne mondjon szomszéd uram olyan nagyot, feddé őt
szomszédasszonya kegyesen. A püspök úrnál?

– No hát a püspök úrnál! Mert nekem van egy pihenő napom, vasárnap; neki
meg akkor kell izzadnia. Ha valami szép prédikácziót mond, én
gyönyörködöm benne, ő pedig törli az izzadtságot a homlokáról; ha pedig
valami régit vesz elő, én alszom el rajta édesdeden, s neki nem szabad
engemet felkölteni.

Daczosné asszonyom jól megszidta Kondor uramat az ilyen istentelen
beszédekért, s nagy okosan jegyzé meg végül, hogy más útja is van a
nagyságnak, mint a papi pálya; lehet az ember például senátor
Debreczenben.

– A hányat ismerek, mind az aranyér kínozza, a mája dagadt, a lába
köszvényes. A hivatalban petrifikálódik az ember, olyannak való az, a ki
két keze munkája után el nem tud élni.

– No – vagy indzsellér.

– Mind időnap előtt megvakul a sok kukucskálásban, görbe hátat kap a
mapparajzolástól, aztán ha kettő szorul egy vármegyébe, az egyiknek
okvetetlen meg kell enni a másikat, hogy maga megélhessen.

– Vagy hát doktor…

– Az meg épen mindig az életével játszik, minduntalan betegek közt jár,
magára is ráragad, elpatkol vele; ha a városban skárlát üt ki, a
kabátján hazahordja saját gyerekeire a ragályt, mind elpusztulnak tőle.
De ’isz az én unokáim apja doktor nem lesz.

Már pedig nagyon valószinű volt, hogy ha Isten úgy rendelte, hogy Kondor
uram valaha unokákat ringasson térdein, azoknak az apja aligha lesz más,
mint Daczos Lajos.

A fiú szép férfias alak volt már tizenhat évvel, egész legény; a leány
is hozzáillett, két évvel fiatalabb volt nála; a hirtelen növéstől még
karcsú és vont arczú, de egészséges szinű gyermek. S a gyermekek most is
nagyon szerették egymást, elébb nyilvánosan, aztán titkolózva.

Egy szép vasárnap délután pedig, mikor elkövetkezett volna az új iskolai
tanfolyam kezdete, mely már Lajosra nézve egy lépés volt a kenyéradó
tanosztályba, Daczosné asszonyom valami nagy dologra szánta el magát:
felöltötte duzmadt ujjú selyem réklijét, feltette fejére tornyos
főkötőjét, a mire 35 rőf csipkét varrott fel a debreczeni masamód, s
átrontott a szomszéd urához, épen az ebéd utáni álmából rángatta fel azt
nagy kegyetlenül, a miért az akként állt boszút, hogy a szomszédasszony
beszédének bevezetéses teketóriái alatt akkorákat ásított, hogy
szomszédasszony csak a tornyos főkötőjének köszönheté, hogy az
elnyeletés veszedelmét hidegvérrel kiállotta.

A míg tudniillik nagy feneket kerítve előadá, hogy így Ádámot, amúgy
Évát minő czélra alkotá a teremtő? azokról hogy maradt ránk ez a szép
világ? abban hányféle emberek laknak, egyik sem olyan mint a másik, és
az nagy szerencse, mert ha minden ember egyforma volna, hogy ismerné meg
a feleség az urát a sokaság között? meg ha minden ember egyféle
mesterember volna, teszem föl mind szabó volna, ki varrna akkor
egymásnak csizmát? És így szükséges, hogy a kinek az Isten egy
talentumot adott, használja fel azt az egyet, a kinek pedig tizet adott,
használja mind a tizet…

– Au bau-bau! ásított közbe egy czifrát Kondor uram, mind tudom én azt
már a bibliából! S törülte az álmot szemeiből az inge ujjával.

De hirtelen kiment az álom a szeméből a mint Daczosné asszonyom
egyszerre a rövidebb végét fogva, kirukkolt szándékával.

– Egy szó mint száz: én azért jöttem, hogy megmondjam kereken, hogy én
bizony Lajoskát nem fogom el az iskolától a vágótőke mellé, hanem tovább
taníttatom, hadd legyen végzett ember.

Már erre a szóra aztán egyszerre kiébredt az álmosságból Kondor uram.
Fel is ugrott a lóczáról, s elkezdett a szobában végig járkálni,
utoljára megállt Daczosné asszonyom előtt s nagyot sóhajtva, ekként
szólt:

– Hát aztán miféle szerzetnek akarja kigyelmed kitaníttatni?

Daczosné asszonyom eleinte nagyon szagolgatta a zsoltárjába szorított
istenfát és boldogasszony tenyere mentájának jószagú leveleit végre csak
nagy kegyesen elrebegé, hogy tán legtisztességesebb lenne rá nézve, ha
pap lenne.

– Pap ugy-e? szólt Kondor uram, nagyot sodorva bajuszán. Hát vegye a
krétát szomszéd asszonyom és rója a zsoltár táblájára, a hogy mondom.
Lajoska most 16 esztendős, és biennis diák; mikor sexennis diák lesz,
akkor lesz husz; akkor elmegy akademika promóczióra; mire visszajön,
lesz huszonhárom; akkor kimegy káplánnak; attól hat esztendőn alul meg
nem szabadul. Akkor az én leányom már huszonhét esztendős lesz, vén
leány lesz. Akkor az én Lajos öcsémnek vagy van esze, vagy nincs esze:
ha nincs esze, akkor miért nem maradt hentes? ha pedig van esze, bizony
nem veszi feleségül egy debreczeni hentes koroskás hajadonát, hanem hogy
jobban boldoguljon, körülnéz, hogy melyik esperesnek vannak hozzávaló
fiatal csemetéi?

Erre a szóra meg aztán Daczosné asszonyomat fogta elő az érzékenység;
sírva fakadt, s azt kivánta, hogy inkább sülyedjen el mind a két ház, a
hogy van, mint hogy azok a gyermekek egymáséi ne legyenek. De hát
mondjon Kondor uram valami okosabbat.

Kondor uram pedig odavágta az asztalhoz bagó süvegét s azt mondta, hogy:

– Inkább legyen belőle prókátor, mert azon leghamarább általesik.

Daczosné asszonyom csakhogy meg nem csókolta erre a szóra.

– Hiszen Lajoska maga is az akar lenni! Böffenté ki örömében a titkot.

– Az akar lenni? szólt elbámulva Kondor uram, s azzal fölvette ismét
süvegét, belebámult, mintha nem hinné, hogy már az ezentúl az ő fejét
körülérje, attól a nagy gondtól, mi azt most érte, azután feltette
fejére s odaállt az ablakhoz és kinézett az utczára és folyvást csóválta
a fejét, mintha az egész utcza tele volna pilinczkét játszó gyerekekkel,
s ő azokra csóválná a fejét, nehogy beüssék az ablakot a bigefával.

– Hát csak prókátor akar lenni? szólt visszafordulva
szomszédasszonyához.

Annak a főkötője pedig erősen bizonyítá, hogy – «az ám».

– No hát legyen prókátor. Hanem egyet kikötök. Ne legyen debreczeni
prókátor.

– Miért ne?

– Mert nem szeretném, ha a vejemet meg a leányomat olyan czímekkel
illetnék fülem hallatára, a miket nem szeretek.

– Micsoda czímekkel? pattant fel Daczosné asszonyom, ki valami sértést
vélt ebben felismerni. Mit ért ez alatt?

– Hát csak azt értem, hogy nem szeretném, ha abban a városban, a hol én
lakom, a leányomat «tekintetes asszonynak» hívnák.

Megegyezett tehát Kondor uram, s bele is nyugodott, hogy biz az ő
jövendőbeli veje ügyvéd fog lenni, s bezárja a hentes boltot.

Lajos ki is tanulta a jogi folyamot szépen, mindig kitünő volt; aztán
felment Nagyváradra, az alispán mellé joggyakornoknak, onnan Pestre
jurátusnak; husz éves korában letette az ügyvédi vizsgát, s azt is
dicsőségesen, kezében volt már az oklevele; tekintetes úr volt már a
neve.

Ez történt 48 közepe táján.

A fiút épen haza várták, midőn maga helyett a levele érkezett Kondor
uramhoz.

Abban a levélben pedig az volt, hogy Lajos fölcsapott honvédnek.

Oda a prókátorság, oda a drága testimoniumok, oda a jus és filozófia:
kard és puska a fiú kezébe! De még nem is kard és puska, hanem épen
ágyú: tüzérnek állt be a legény!

No iszen lett erre a szóra sírás-rívás odahaza!

Daczosné asszonyom épen nem úgy fogta föl a dolgot, a hogy a költők, meg
a honatyák szokták versben és ékes beszédekben földicsérni a haza
védelmében való meghalásnak mesterségét, hanem azt vette, hogy Lajoska
neki egyetlen egy fia: ha azt meglövik, aztán itt maradhat felőle az
egész szép világ!

– Katonává lenni! az egyetlen egy fiamnak! Hiszen ha korhely lett volna,
naplopó, csavargó, kártyás, részeges, verekedő, éjszakázó; ha mindig
szekundában lett volna, ha kicsapták volna az iskolából, s így lett
volna katonává; de mikor mindig első eminens volt, szelid volt, jó volt,
itthonülő, istenfélő, józan keresztyén életű ifju! Tükre lehetett volna
a többi fiatalságnak. És most fölcsap katonának! Hát azért taníttattam
én ki őtet keserves özvegyi keresményemből? azért voltam rá oly büszke,
hogy most, mikor már kezében van az ügyvédi oklevele, beálljon
közbakancsosnak, a ki maga söpri a kaszárnya udvarát s viszi a zöldséges
kosarat a platzmajorné szakácsnéja után! Hát azért csináltattam én neki
huszonnégy fáin inget igazi rumburgi vászonból, hogy most a komisz
kitlit öltse föl rá, s a szép lakkos ujdonat új topánkáját fölcserélje
azzal a csunya fontos talpú bakkancscsal, a mit nem is az ő lábára
mérnek! Mennyit fog koplalni, mennyit fog télen fázni, nyáron izzadni,
mikor silbakon áll, szegény, szegény egyetlen egy Lajoskám.

Ilyen nótára aztán egész napon el tudott keseregni Daczosné asszonyom,
csak az lett légyen, a ki hallgassa.

Kondor uram pedig, már mint afféle férfi, egészen más üvegen keresztül
nézte ezt az esetet.

– Lássa kigyelmed, szomszédasszonyom; azt nem úgy kell venni, mint más
időben, hogy katonának csak a kicsapott diák való. Most veszedelemben
van a haza, minden jó vérű fiatal embernek kardot, puskát kell ragadni,
hogy az országot védelmezze, mert ha nem védelmezik a fiatalok, majd
idejön az ellenség, s a kigyelmed menyének szánt Sárikánkat is elviszi,
sohase látja többet. Azért kell épen a tanult fiatalságnak jó példát
mutatni, hogy a közrendű ifjak lássák, hogy itt van ám a selyemposztós
úrfi is, s együtt szenvedi a többiekkel a katonaélet sanyarúságait, s ha
verekedni kell, ő sem tartja a bőrét drágábban, mint a másik. Aztán nem
is olyan katonák lesznek ám ezek, mint a többi, gyönyörű kávészinű
attiladolmányt kapnak a kormánytól, piros zsinórral, ezüst makkokra; a
csákójuk piros lesz, azon is nemzeti szinű rózsa. Gyönyörűség lesz
azokat nézni. Aztán ők csak a hazát fogják védelmezni. Nekünk csak egy
hazánk van, ha ezt elveszítjük, hova a pokolba megyünk innen? Inkább
vesszünk el valamennyien, ifjak, vének, mint hogy nekünk itten rusnya,
idegen nép parancsoljon; kigyelmetek aztán, asszonynépek, menjenek majd
férjhez a tülökorrú ellenséghez.

– Könnyen beszél kegyelmed; de volna csak megfordítva: a Sárika az én
leányom, Lajoska meg a kigyelmed fia, tudom, hogy máskép beszélne.

– No hát cseréljünk: legyen a leányom a szomszédasszonyé, a fia meg az
enyim.

Daczosné asszonyom kapott a szón, s belecsapott Kondor uram tenyerébe, a
ki csak akkor vette észre, hogy szaván fogták, de már vissza nem
húzhatta.

– Nem bánom. Legyen úgy, mondá a szomszédasszony, letörölve könyeit. Én
hát viszem Sárikát magamhoz.

– No de én meg aztán ne halljak több sírást Lajoska miatt, mert ahhoz
már most csak nekem van jogom.

A szomszédok tehát ilyeténképen kicserélték gyermekeiket.

Daczosné asszonyomnak természetesen jól esett, hogy özvegysége
magányában egy kedves, gondos, szófogadó leány jutott a házához, ki a
gazdasszonykodás terhét is levette róla, hanem azért csak nem vehette ő
azt olyan könnyen, hogy az a másik gyermek már most a másik ház gondja;
s Kondor uram naponkint rajtakapta, hogy már megint ki vannak sírva a
szemei.

– No már megint minek rítta agyon magát kigyelmed?

– Hát mikor most láttam azokat az új honvéd-katonákat, a kiket itt
keresztülvisznek, hozzám is beszállásoltak belőlük hatot. Uram,
teremtőm, micsoda fiatal nép! mind most szakadt el az anyjától. De’iszen
beszélhet én nekem szomszéduram arról a czifra kávészinű mundérről, a
mit az ország szabója varr számukra; egynek sincs annak egyéb testi
ruhája, mint egy vászon lebernyeg. Mind a hatnak ki volt szakadva a
könyöke. Ha az én Lajoskám is ilyen rongyosan jár-kel a világban! Egész
nap rájok foltoztunk Sárikával, s verset potyogtak könyeink a rongyos
ruhákra. Azok meg egész nap danoltak, mint a kinek legjobb kedve van. De
mikor azt a nótát énekelték, a minek az a vége, hogy a szegény katona
«csillagot néz vacsorára», akkor igazán elfacsarodott a szivem, s
valamennyi tepertős pogácsám volt a háznál, mind kiosztottam közöttük.
Hát az én szegény Lajoskámnak ad-e valaki valamit, ha megéhezik?

– Már megmondtam, hogy Lajoska az én fiam. Ha fázik, az én fiam fázik,
ha éhezik, az én fiam éhezik, ha rongyos, az én fiam rongyos. Most
azonban se nem éhezik, se nem fázik, se nem rongyos.

– Tán bizony levelet kapott tőle kigyelmed?

– Azt kaptam. Odalenn van a fiú Bánátban, a római sánczoknál fekszik.

– Fekszik? kiáltá ijedten Daczosné asszonyom.

– No ez csak olyan katonaszó; mikor egész nap állanak is valahol, azt
mondják, hogy ott feküdtünk. Itt van nálam a levele.

Mert hogy abban történt a megegyezés, hogy Lajos ezentúl az új apjának
irja leveleit, az pedig a neki irt leveleket Sárika által felolvastatja
Daczosnénak, ki mi tűrés tagadás, bizony az olyan férfi macskakarmolást,
a mit a tudós emberek egymás között irásnak neveznek, nem igen tudta
szemüveg nélkül elolvasni, szemüveggel pedig épen sehogy sem.

Ebben az egyezkedésben pedig az a kegyes ravaszság volt Kondor uram
részéről, hogy ő kigyelme Sárikával összebeszélvén, Lajos leveleivel
akként szedték rá Daczosné asszonyomat, hogy mikor Sárika valami rosszat
talált a levélben, a helyett mindig valami jót olvasott, hogy a szegény
anya szivét ne terhelje aggodalom.

Bizony pedig a ravaszság Sárikára nézve is nagy próba volt, mert a mit a
levél fájdalmas részleteiből örvendetesre kellett lefordítania, annak a
mérge elébb az ő szívén ment keresztül.

Hanem meg volt neki mondva az apjától, hogy csak tartsa magát: egy
hentes leányának nem szükség mindjárt elpityeredni.

Sárika tehát olvasott a levélből fennhangon.

«Sok vidám nap után, melyet vendégszerető atyafiak közt töltöttünk,
egészen megkedveltem a tábori szolgálatot. Ellátásunkról gondoskodva
vagyon. Itt kenyeret is csinálnak a kukoriczából, a mi igen jól ízlik a
fris sertéspecsenyére, a mi úton-útfélen kinálkozik; a jóféle ital
folyik, mint a tócsa.»

E helyett pedig körülbelől ez állt valósággal a levélben:

«A sok sanyarúság után, a mit az ellenségtől elpusztított vidéken
kiálltunk, végtére jutottunk egy olyan tanyára, a hol megélhet az ember.
Egy nagy kukoriczaföldön táborozunk, s mindennap sült kukoriczával
táplálkozunk, reggel, délben, este. Tegnap pecsenyénk is volt hozzá; egy
árokban egy süldőt fedeztünk fel, melyről nem tudni, hogy mikor és minő
halállal holt meg? Hanem jó volt; majd talán kenyeret is eszünk mellé
holnapután, hogy meg ne ártson; mert a tócsából merített víz egészen
hozzá való ital.»

– Jól van! dörmögé helyeslőleg Kondor uram, kinek különösen megtetszett
az, a hogy Sárika az árokban talált süldőt úton-útfélen kinálkozó
pecsenyévé átváltoztatta. Tovább! – Sárika folytatta.

«Az időjárás itt igen jó, folyvást derült, szép napok járnak, úgy, hogy
a köpönyeget nem is tűrhetjük magunkon; éjjel jó puha vetett ágyban
hálok, s addig el sem alszom, míg egyet nem imádkozom az otthon
maradottakért.»

– A kegyes jó fiú! sohajta elérzékenyülten Daczosné asszonyom. – Kondor
uram pedig erősen kezdett hunyorgatni Sárikára, s köszörülte a torkát,
mintha azt akarná neki mondani, hogy «te! ne igen hajigáld olyan messze
a sulykot, mert majd észreveszik!»

Az állt tudniillik a levélben, hogy «már egy hét óta úgy szakad az eső,
mint az özönvíz napjaiban; köpönyegeinket pedig a társzekerekkel az a
marha biztos elindította a világ másik vége felé, a nyári köntös lerohad
már rólunk, s ugyan jó, hogy éjszakára az ágyú lafétájára fektethetem a
fejemet, mert így csak nyakig vagyok a puszta sárban; hej, meg is
tanultam káromkodni úgy, mint a legkülönb granatéros.»

Sárika a káromkodást imádkozássá változtatta, mikor Daczosnénak olvasott
a fia leveléből.

Hanem következett azután valami, a hol neki is elmaradt a mást
megtréfáló kedve; egyszerre csak összefutottak szemei előtt a betük, a
mint tovább haladt, ajkai összekulcsolódtak a szívfájdalomtól, s
akármilyen közel tartotta szemeihez a levelet, még sem tudta élőszóvá
változtatni, a mit abban látott; utoljára Kondor uram, látva, hogy
Sárika most mindjárt sírva fakad s elárulja a jámbor csalást, maga
vágott közbe:

– No hát nem látod, vagy nem tudod olvasni? «ma éjjel neve napja volt a
generálisunknak, nagy muzsikát csináltunk a tiszteletére, gerjesztettünk
nagy illuminácziót, reggelig tartott a lakzi. Én fujtam a nagy
trombitát, a mi annyira megtetszett a generálisomnak, hogy azonnal
kinevezett tűzmesternek.» No hát! Látod, én könyv nélkül tudom, mi van
benne. Hát mi baja a szemednek? Tán egy szem porzó pattant bele a
levélről?

Az ám! De az volt a levél végén, hogy az éjjel megtámadtuk
Fehértemplomnál az ellenséget, elkeseredett csatánk volt, háromszor
ostromoltuk meg a várost, végre elfoglaltuk azt. Az ágyunál, hol én
szolgálok, három ember esett el; én helyt álltam emberül.

A tűzmesterré kineveztetés igaz volt.

Hanem azt szerette volna Daczosné asszonyom megtudni, hogy mi az a
tűzmester?

– No hát az, a ki a tűzre vigyáz, mikor a bográcsban fő a menázs;
magyarázá Kondor uram.

– Jaj, csak meg ne rontaná az a fiú a mellét azzal a nagy trombitával.

Mert hogy ez ideig még nem tudta meg Daczosné asszonyom, hogy fia
épenséggel honvédtüzér lett; no mert ha még azt is megneszelte volna,
hogy az ő fia ágyuk körül jár, azokkal trombitál, akkor lett volna még
csak keserves világ!

Utoljára mindent megszokik az ember, még a háborut is.

Csodálatos idők voltak azok! Békés, munkához szokott jámbor polgárok
fogták a puskát, a mangalétát, odahagyták műhelyeiket, bucsút vettek
családaiktól, s elmentek messze földre – embert ölni.

Lassankint még Daczosné asszonyom is hozzá szokott a háboruhoz. Egészen
rendén valónak találta, hogy még leendő nászurát is veres pántlikás
kalappal lássa végiglovagolni az utczán, mint debreczeni lovas
nemzetőrt, s később nagy dolgokat halljon tőle elbeszéltetni, miket az
erdélyi hadjáratban megért, mikor Bem apóval körülkerülte a szomszéd
testvérhazát, s verekedett némettel, muszkával, móczczal; koplalt szász
vendégszeretet és magyar élelmezési biztosok gondoskodása alatt;
segített városokat felgyujtani, s aludt aztán a leégett romok között;
teleszedte kalapját golyóbissal, a mit mind rá lövöldöztek el, s
eltemette két keresztkomáját, kik mellette estek el a csatán.

És ezeket a történeteket úgy hallgatta Daczosné asszonyom, mint a miknél
semmi sem természetesebb a világon. Mellette tépést készített egész nap
Sárikával együtt; ez volt akkor a legátalánosabb asszonyi mulatság.

Fiától azonban hónapokig nem kapott levelet, még csak hírt is ritkán
hoztak róla. Nem igen volt postajárás. Debreczenben magyar kormány
székelt, de a Tiszán túl czifra világ volt; mindenfelé portyáztak,
verekedtek. Hanem aztán ha egy-egy futár a felső táborból odavetődött,
az nem kerülheté el Kondor uram figyelmét, ki mindig a városháza körül
leste a napot, s azoktól sok minden új dolgot megtudott Lajoska felől,
ki az alvidéki táborból felkerült a felvidékibe.

Lajoska kemény gyerek lett. Senki sem hitte volna róla, hogy prókátorból
egyszerre olyan katona váljék, még pedig tüzér. Több csatában kitüntette
magát, már hadnagyi rangot is kapott, még pedig érdeme után, nem
barátságból. Kondor uram aztán hordta haza a városházánál elfogott
híreket az aggódó anyának, hogyan vonult Lajoska Szélaknánál földalatti
úton keresztül az ellenség lába alatt, ágyustól, seregestől? hogyan
vágtatott fel torony irányában a branyiszkói hegyen? hogyan lőtte le –
egy hajszál hiján – Schlick tábornok fejéről a tollas kalapot a tarczali
kápolna mellett? hogyan szerezte vissza Kápolnánál az ágyuit, miket már
majd elvettek tőle? hogyan lőtt bele Isaszegnél az ellenség lőporos
szekerébe.

Szegény fiú! ha prókátor marad, annyi pört nem nyert és vesztett volna
el egy év alatt, mint a mennyi megnyert és elvesztett ütközetben részt
vett, mint katona.

És ezt mind a hárman olyan természetesnek találták: anyja, menyasszonya
és leendő ipja.

Kondor uramnak különösen az tetszett leginkább az egész állapotban, hogy
a leánya ilyenformán csakugyan nem lesz tekintetes asszony. Most minden
ember «polgártárs», «polgárnő», nincsenek többé czímek. Nem is lesznek
ezután. Minden ember azzá lesz, a mivé maga tudta magát megtenni. Az
ügyvédet fogják híni ügyvéd úrnak, semmi tekintetes hozzá; a kapitányt
kapitány úrnak, minden nagyságolás nélkül. Lajoska természetesen fel
fogja vinni kapitányságig, s miért ne lehetne időjártával őrnagy? Az már
aztán elég tisztességes állás. S ha egyszer valakit a kormány
kapitánynak, őrnagynak kinevez, azt azután e hivatalától senki sem
foszthatja meg többé.

Lehetett-e más hitben valaki?

Csakugyan megérték, hogy Lajoska főhadnagy is lett. Tüzér főhadnagy! Ezt
már saját leveléből tudták meg hozzátartozói. Ugyanabból a levélből azt
is megtudták, hogy irt ő már nekik vagy ötven levelet is a téli hadjárat
alatt; de az egy sem került kézhez, ki tudja, ki csinált belőlök a
puskába fojtást.

Csak már egyszer meg is láthatnák őt! Milyen szép lehet abban a délczeg
egyenruhában. Valami debreczeni diák, ki rajzolni tudott, s most vele
együtt szolgált, le is festette őt ily katonás viseletben; az is bele
volt a levélbe téve. Rettenetes szép volt az, mert senki sem ismert rá;
hanem azért Sárika mégis üveg alá tette és koszorút kötött rá
örökzöldből.

Végre aztán az a nap is elkövetkezett, melyen újra meglátták egymást.

Csakhogy az a nap már nem tartozott az örvendetes napok közé.

A felvidéki sereg vonult Arad felé; szép kis kerülőt tett: Komáromtól
Debreczennek. Hanem hát ágyuval kellett maga előtt tisztogatni az útat,
s nagyon sok útonállóval volt dolga.

Már napok óta vonultak keresztül hadcsapatok, ütegek, társzekérvonatok
Debreczen fő útczáin; a ki mindenkit sorba kérdezett, az Kondor uram
volt. Meg is tudta, hogy Lajoska az utóhadnál van; ő fedezi az egész
hadsereg visszavonulását. Bezzeg melege lehet. Mindennap ő fűt a
muszkának ágyuval; ő neki meg a muszkák.

Pedig különben is olyan forró napok voltak, hogy forróbbat nem kivánhat
magának az olyan ember, a ki a hátán viszi a borjút meg a puskát, meg
hatvan ellenség kioltására szolgáló töltényeket. A szegény honvédek meg
voltak főve ebben a pogány melegben, mégis csak megálltak,
szembefordultak és harczoltak az ellenséggel.

A két szomszéd háznál tehát mindennap várták a hazaérkező fiút, s minden
trombitaszóra, minden nehéz szekérzörgésre futott az ablakhoz asszony,
leány: azt hitték, az ő ágyui jőnek.

Egyszerre haza érkezett, mikor épen nem várták; korán hajnalban,
trombitaszó nélkül. Szerencse, hogy Sárika korán szokott kelni, már
akkor meg is volt fésülködve, s kinn osztott a baromfiaknak holmit az
udvaron, mikor az ajtón betoppant a régen várt kedves.

Pedig ezúttal nem volt valami nagyon csinos alakja.

Egy torzonborz katonát látott Sárika maga felé közeledni, a barna, piros
zsinóros honvédfőhadnagy öltözetben; hanem annak az attilának a színe
alig látszott a portól, s a piros zsinór sok helytt le volt szakadozva
róla, a hajtóka arany paszomántja fekete volt már inkább, mint veres, s
a két könyöke a vitéz hadfinak eltitkolhatlanúl ki volt szakadva,
lábaira hosszú, czombig érő lovag-csizmák voltak húzva, azok is végig
sárral befecskendve. Ki tudja, melyik gázlónál szedte fel még ezt a
sarat gazdájuk. A fején volt egy kicsiny sapka, melynek már az
izzadságtól nem volt szine; s arcza fekete volt a napsütéstől és a
portól, mint a sátoros czigányé.

Hanem azért, ha olyan piszkos, szurtos volt is az arcz és dolmány, ott
ragyogott a dolmány mellére tűzve a vitézség érdemjele, mit a hadvezér
maga tűzött az ifjú hős keblére, s ott ragyogott ez arczon a büszke
öntudat és szeretet mosolygása.

E mosolygásról ráismert Sárika. Hirtelen eldobta kezéből a szakajtót, s
kedvese elé sietett, és nem szólt neki semmit, csak a nyakába borult,
átölelte két karjával, megcsókolta poros arczát, és sírt, mint a zápor.

– Isten áldjon, Sárikám lelkem; szólt a hadfi gyöngéden, ne érj most
hozzám, olyan szennyes, piszkos vagyok.

Bánta is az, csak azért is megölelte, megcsókolta még egyszer és még
harmadszor. Mit neki az a kis por! Hátha hat láb mély föld födné kedvese
arczát, nem csókolná-e meg azt a földet?

– Én ilyen szennyesen is rád ismerek; de édesanyánk ne lásson meg így,
mert a szíve megszakadna érted. Jer, öltözzél át; ő még alszik, mire
fölkel, akkorra átjöhetsz hozzá.

– Bizony, Sárikám lelkem, tiz nap óta nem volt rajtam tiszta. Málhám ott
veszett a vadkerti csatában.

– Boldogságos Isten!

Azzal Sárika átvezette Lajost hajdani tanuló szobájába; hozott neki fris
mosdóvizet, tiszta fehérneműt s aztán magára hagyva, sietett Daczosné
asszonyomat fölkelteni, ki még akkor hajnali álmát aludta.

Bizony, bizony, azt a napot, a mi akkor következett, talán jobb lett
volna mindnyájunknak egészen el is aludni.

Mire Sárika felköltögette Daczosné asszonyomat, sátkiáltozta a kerítésen
édes apját, akkorra már Lajos is elkészült a magát kicsipéssel odabenn,
hajdani kis szobájában, s jött az öregek elé.

Volt aztán öröm és hálálkodás. Senki se vegye rossz néven Daczosné
asszonyomnak, hogy a főkötője megfordítva volt a fejére feltéve, a
tarajával hátrafelé, míg Sárika észre nem vette és helyre igazította, de
azután meg végkép leesett a fejéről a nagy ölelkezés miatt.

– Bizony egy falatot sem hagy kigyelmed nekem a saját fiamból, dörmögé
Kondor uram. Mert ne felejtse el, hogy Lajos az én fiam.

– Hiszen majd lehet benne része! nyögdécselé a jó asszony. Majd estig,
meg holnap, meg holnapután. Úgy-e, sokáig itt maradsz most, kedves,
egyetlen egy fiam?

– Egy egész óráig, volt rá az igen komoly felelet.

– Oh, bizony, te tréfálsz! Egy óráig? No. Ugyan ne bolondozzál velünk.

– Egy óráig maradhatok, ismétlé Lajos, s arczán nem látszott semmi
tréfálási kedv. – Egy órára jöttem be a városba, hogy titeket lássalak,
megöleljelek. Azután mennem kell vissza ágyuimhoz; ott a helyem.

– De biz innen nem eresztünk! szólt belecsimpajkózva fia karjába a
hentesné. Innen ugyan egy tappot sem mégy, a míg ki nem beszéltük
magunkat. Majd bizony, egy órára jönni haza!

De már Kondor uram is beleavatkozott a dologba.

– Ne izéljen az ilyen izékkel nászasszonyom! Azt maga nem érti.
Katonának ott kell lenni, a hová parancsolják. Annak nem parancsol sem
apja, sem anyja, csak a generális. Ha menni kell, hát menni kell.

Erre aztán Daczosné asszonyom kötényébe takarta könyező arczát, s azt
zokogta, hogy: látszik, hogy nem igazi apja kigyelmed.

– Azért sem látszik, tromfolt vissza Kondor uram. Mert én ugyan nem
hoztam számára egy tarisznya pityergést, hanem hoztam ime: – azzal
kihúzott a ködmene alól egy jó csutorát, tele diószegivel. Gondolván,
hogy a katonaember szomjas ember, s nem kivánja, hogy az egerekkel
együtt itassák. Sárika pedig azonnal lásson a konyhához; ha csak egy
óránk van az együttlételre, azt használjuk fel okosan. Már pedig okosabb
dolog nincsen annál, mintha az éhes embert tele tál mellé ültetik.

E nagyon gyakorlati felfogása a szülői szeretetnek általános tetszést
nyert. Sárika futott a konyhába s pár pillanat mulva a kellemesen
biztató sistergés hangja hirdeté, hogy a jó reggelhez jó kivánsággal
készülnek.

Hanem Daczosné asszonyomnak egész kedvét elrontotta az az egy órai
szabott idő; nem tudott többé kijönni a zokogásból. Akármit tett, vett,
csak egyre zokogott mellette. Kondor uram restelte azt nagyon. Miért is
széket tolt a terített asztalhoz Lajos számára, teletöltött neki egy
poharat s unszolta, hogy üljön le hát és igyék.

Annyi pedig bizonyos, hogy Lajos nem igen mutatta szomjas voltát. Csak
félig hagyta tölteni poharát, a többit fölereszté vízzel.

– Józannak kell maradnom, – tüzér vagyok.

S a mint a nagy biztatásra a tele poharat szájához emelte, abban a
pillanatba egy ágyulövés hangzott a távolból.

A lövésre hirtelen felugrott a székről, letette a tele poharat.

– Isten áldjon meg benneteket. Ez lövés volt; nekem már ott kellene
lennem.

Azzal hirtelen felcsatolta kardját, mit az imént leoldott derekáról.

– Csak nem akarsz rögtön elmenni? sikolta Daczosné, elállva útját az
ajtó előtt. Hol van még az óra?!

Lajos nem felelt, csak átölelte gyöngéden édes anyját, s fülébe súgta:
«nem sokára visszajövök».

Azzal kibontakozott az ölelő karok közül, a konyhán keresztül sietve
megcsókolta Sárika homlokát, annak is azt mondta, hogy nem messze megy,
majd visszatér, csak készítse el a reggelit; hanem Kondor uramnak, ki őt
az utczára kikisérte, azt súgá, hogy jöjjön vele, beszéde lesz hozzá, az
úton ráér elmondani.

Kondor uram tehát visszaterelé az asszonyokat az utczaajtóból: «ejh mit!
nem szabad katona után könyes szemekkel nézni, mert elfogja az
ellenség!» azután sietett Lajost utólérni.

Lajos leendő apósa karjába fogódzva, sietés közben így beszélt hozzá:

– Kedves apám uram, azt a reggelit, a mit Sárika készít, aligha én fogom
elkölteni; hanem hamarább az ellenség. Mi utóhadát képezzük az előre
ment tábornak, s hátunkon hozzuk az ellenséget. Ha ez az ágyulövés nem
csal, azt kell hinnem, hogy előörseink már találkoztak. Meglehet, hogy
nem lesz belőle valami komolyabb verekedés, meglehet, hogy azzá
fejlődik. Azt most senki sem tudja. Meglehet, hogy ezek vonulnak vissza.
Hanem annyi bizonyos, hogy mi az éjszakát már nem fogjuk itt tölteni. Ha
győztünk is, vonulunk odább, s jönnek utánunk az oroszok. Azért viseljék
magukat kigyelmetek okosan. Legyen helyén mindenkinek az esze. A ki
katona, az verekedni fog tehetsége szerint, a ki pedig nem az, az
maradjon veszteg. Ásóval, kapával nem lehet nekirontani az ágyunak. Ha
az ellenség beront utánunk, adni kell neki enni és inni, s majd odább
megy. A csatatéren van, a ki megfeleljen neki. Csak nem kell az embernek
eszét elveszteni. Legyen apám uram nyugodt.

Kondor uram pedig épenséggel nem találta ezt megnyugtatónak.

– De hát lehetséges volna az, hogy a muszka bejöjjön Debreczenbe? Ide,
Debreczennek a közepébe? Soha sem esett még hasonló szégyen ezen a
városon. Hiszen czipóval agyondobáljuk őket.

– Az nem lehet, apám uram, mert nagyon sokan vannak. Mi is eleget
dobáljuk őket, nem is czipóval, mégis sokan vannak. Csak a mint mondtam.
Kigyelmed okos ember. Már most csak térjen vissza, és maradjon a háznál,
hogy valami baj ne essék.

– Jobb szeretnék veled menni. (Már ekkor látható volt a magyar tábor.)

– Az nem lehet; forduljon kigyelmed vissza.

– Csak Sárika ne volna a háznál. Ármányadta kozákjai! Inkább kimegyünk
valamennyien a tanyára.

– Ott még nagyobb veszedelembe jutnának.

– Hátha szekérre pakolnánk, s mink is a táborral mennénk?

– Hiszen most is az a veszedelmünk, hogy a sok menekvő szekértől nem
birunk mozdulni.

– Hát inkább puskát ragadok én is, anyád is, Sárika is! Vesszünk el
együtt!

Lajos most katonás állásba helyezte magát s vezénylő hangon kiáltott az
öregre:

– Semmi okoskodás. A mint mondtam, úgy kell tenni. «Jobbra át!» aztán
«indulj!»

Az öreg megtanulta nemzetőr korában a subordinátiót. Erre a katonás
parancsra ijedten szalutérozott, megfordult és hazament. Hátra sem mert
többet nézni leendő veje után.

Hanem az asszonyoknak egy szót sem szólt azokból a szép biztatásokból, a
miket Lajostól hallott; inkább azt hazudta nekik, hogy Lajos majd
nemsokára visszatér, s ha későn is, de itthon fog ebédelni.

Hanem mikor azt látta, hogy Sárika a konyhában hogy készíti délre a sok
szép barátfülét, Lajoska hajdani kedvencz eledelét, a köny kicsordult
szeméből.

«Szegény leány; kinek a számára sütsz-főzesz te mostan? Ki fogja a te
süteményeidet elkölteni?» sóhajtá magában és iparkodott mosolyogni.

Augusztus másodika volt, forró nyári nap; a mező tele munkásokkal; de
nem olyan munkásokkal, kik az élet számára kötik a kévéket; hanem a kik
a halál számára aratnak. A magas kukoriczaültetvények között szerteszét
villogtak a lesbe helyezett honvédek szuronyai, kik az oroszokra vártak.

Az orosz sereg előhada, tizenötezer ember, Ujvárosnál táborozott; a
magyar sereg utóhadának azt kelle feltartóztatni felényi erővel. A két
ellenséges had alig három mértföldnyi síkság által volt elválasztva
egymástól. Az ilyen forró időben könnyen megérzi előre az ember, hogy
vagy égi vagy földi dörgés, de valami lesz.

Lajosnak elég ideje volt ütegéhez kiballagni, mely egy domb alatt
foglalt helyet a balszárnyon; a dombot sürű kukoriczaerdő lepte, mely
még jobban elrejté az ágyukat az ellenség szeme elől. Ez ütegnek
feladata volt rejtekben maradni.

A tüzérek a földön szerteszét letelepedtek, a lovakat beállították egy
magas szőlőgarád árkolatába; Lajost az ütegparancsnok rögtön megérkezte
után azzal bízta meg, hogy kúszszék fel a dombra és távcsövével
kémleljen szét a síkon; s ha valamit vesz észre, nesztelenül térjen
vissza és tudósítsa a látottak felől.

Lajosnak a tengeri sorok között csúszva kellett előhaladnia a legutólsó
kukoriczasorig, s ott fekve maradnia. Távcsövét odahelyezé egy kupacz
tetejére, s úgy feküdt ott mozdulatlanul, figyelve több óra hosszat.
Neki egy örökkévalóságnak tetszett ez az idő. Tüzérnek lenni,
ágyudörgést hallani, és nem szólhatni közbe. A síkon folyvást látta a
fel-feltünedező, majd előre, majd hátra haladó porfellegeket. Azok ott
lovascsapatok, a mik egymást üldözik vagy csalogatják.

A magyar hadsereg balszárnyáról négy század huszár vonult nagy csendesen
a közelgő porfellegek felé, nem sokára azokból sem látszott egyéb egy
távozó poroszlopnál, melyet egy forgó szél felkavargatott az égig.

Távol, Fegyvernek felé látszott egy ágyú füstje, s hangzott utána a
tompa dobbanás, melyet a földön fekve még jobban lehetett hallani.

Beletelt félóra, míg a két, egymáshoz közeledő poroszlop
összetalálkozott, s a két porfelleg akkor egymásba kavarodott.

Ez nem tartott sokáig; néhány percz mulva a porfelleg ismét kétfelé vált
s aztán egyenesen közeledett a magyar tábor felé.

Lajos visszatért az ütegparancsnokhoz, s elmondá neki, mit látott.

– A huszárok nagyszámú ellenséges lovasságra bukkantak az ujvárosi úton,
rövid összeütközés után vonulnak visszafelé, az ellenséges lovasság
üldözi őket.

– Jól van, mondá az ütegparancsnok. Most adja ön ide a távcsövet s fogja
ezt a másik perspektivát addig, míg én visszatérek.

Az a másik perspectiva egy nagy darab szalámi volt, melyből addig a
parancsnok falatozott, most pedig Lajos látott hozzá. Jól esett neki,
ebéd ideje volt, délután két óra felé, s mint tudjuk, még ma nem evett.
Biz ennél jobb ebédre várták otthon, hanem hát ez is jó ilyenkor. A
közelgő lovasság dübörgése pedig már hallatszott a távolból.

Oh! nincs valami ilyen vérizgató látvány több, mint ez a dübörgés!
Ezernyi paripának patkódobogása a rezgő földön. Az ujoncz katonának erre
a hangra kapja meg a szivét a láz, kezeit a görcs, szemei előtt elborul
a világ, vagy vérbe vagy homályba; ha gyáva, hátrafut, ha bátor,
előrerohan; ez a moraj elveszi józan eszét.

Hanem a vén katona már mindezt föl sem veszi. Az a fiatal ficzkó, ki ott
az ágyútalpra ülve, rakja szájába a szalonnát, falatonkint metélve
kenyere hátán, bizony elmondhatja magáról, hogy ő vén katona, mert
tizenhat csatában hallotta már azt a paripadübörgést.

Egyszer aztán az ütegparancsnok is visszajött. Csendesen kiosztá a
parancsokat, kartácsra töltetett, a tüzérek ágyúikhoz álltak égő
kanóczokkal, s mindenki várta nyugodtan a közelgő robajt.

Nem sokára láhatók lettek a huszárok. Rendben közeledtek; nem voltak
soraik megbontva. Mind a négy század szakaszonkint vonult vissza.

Hanem mögöttük egy egész ezred orosz lovasság zúdult előre. A Konstantin
dzsidás ezred volt az.

A dzsidások egy szakasza sebesen vágtatva közeledett a domb felé, mely a
rejtett üteget eltakará; ezeknek az a világos szándékuk volt, hogy a
négy század huszárt a várostól elvágják.

– Kár, hogy homloksorban közelednek, szólt Lajos a tűzmesterhez, milyen
derék volna, ha oldalt kaphatnók őket.

Ezen a kivánságán is segítve lett, mert mire a dzsidások sebesebben
közeledtek feléjök, egyszer csak a szőlők közül egy másik rejtett üteg
megszólal, s négy ágyúval a lovasok közé tüzel.

Erre az üldöző szakasz visszahátrál az ezred zöméhez, folyvást veretve a
szőlőkerti ütegtől, onnan hat fontosokkal lőttek rájok, s minden lövésre
felbukott hol egy ló, hol egy lovas.

– Mi ez az idvességre, dörmögé magában Lajos, irigyen nézve, hogy
kergeti el a másik üteg kezeügyéből az ellenséget.

Az orosz lovasság azonban erre nem hogy visszavonult volna, hanem
kétfelé vált, s egy részével a huszárokat üldözé tovább, másikkal pedig
a szőlőkerti üteg ellen fordult.

Most láthatta őket Lajos oldalt fordultan, egészen kapóra.

Az ágyuk hirtelen az előttök elvonuló ellenségre irányoztattak; mint
sortűz, úgy hangzott egyszerre valamennyinek a lövése, s a mint a lövés
után elkapta a szél a füstöt, a sikon csak egy összezavart futó
lovastömeget lehete látni, s az elhagyott téren vergődő lovakat,
halállal küzdő lovasokat. Olyan szomorú hang a csatatéren meglőtt lovak
nyerítése, a kinlódó hadfiak halálkiáltása. Ki ér rá ezt ilyenkor
meghallani?

E csapás után a dzsidás ezred másik fele is megfordult, s összetört
szakaszait fedezni indult, mire a huszárok ismét arczczal fordultak
elleneik felé, s üldözőkké váltak.

Most kezdett fejlődni az ütközet.

Az orosz lovas-osztály mögött lassankint felvonult két gyalog
hadosztály, és egy újabb lovas osztály, a lovasok mozgó ütegei megnyiták
a tüzelést a magyar harczvonal ellen, s a magyar ágyútelepek bátran
fogadák el a kinált vitézi próbatételt.

Mert valóban vitézi próbatétel volt ez a magyar tüzérségnek, s ha a
győzelem a túlnyomó erőé lett is, de a dicsőség osztályrésze a harczban
nekünk maradt.

– Fel a dombra! hangzott a parancsszó. Most nem rejtekből, hanem szemtől
szembe kezdődjék a viadal. Ágyúcső ágyúcső ellen; ember ember ellen.
Senki a fejét se kapja félre, mikor a golyó elcsap füle mellett!

S minő elszánt küzdelem! Az ágyúcsövek keresztül tüzesednek a sürű lövés
miatt, a föld köröskörül fel van már szántva az ellenség golyóitól;
egy-egy tüzér összeroncsolva fekszik már ágyúja mellett, s öltönyébe
harap fogaival, hogy nyögéssel ne zavarja társai nyugalmát.

A tüzér-tisztek mind lovaikon ültek, legjobb czéltábla az ellenségnek.

Lajos szivarra gyujtott, úgy osztá parancsait.

Remekül lőttek a fiúk; ők már négy ágyút összetörtek az ellenség
szemközti ütegéből, s az még egyet sem sértett meg az övéik közül. A
muszka tekék vagy fejeik fölött süvöltöztek el, vagy messze előttük
csaptak le a földbe. Néha két ember közt úgy vágtak le, hogy mind a
kettőt érte a szele.

Ekkor újabb haderő kezdett kibontakozni az orosz hadvonalon. A
megroncsolt ágyúkat visszavontatták, s a megtizedelt dzsidásokat
felváltotta négy szakasz testőr kozák, s két szakasz muzulmán lovas.

A kozákok vezetője fehér arabfaj lovon ült, melynek sörénye és farka
pirosba játszott; az egész működő hadosztályt pedig egy tábornok
vezényelte, kinek almásszürke lova volt, legrosszabb szín a
ráczélozónak.

Az új orosz ágyútelep közt volt egy vet-üteg (Haubitz-Batterie), mely
eleinte minden siker nélkül kezdett el játszani a magyar üteg ellen.

Igazán csak játék volt. A tüzérek nevetve nézték, hogy pattant el minden
granátja a levegőben, mielőtt a földre leesett volna. Ők csak egy kis
gömbölyű fehér felleget láttak belőle, meg a durranását hallották, egyéb
kárt nem tett.

Hanem egyszer, mintha a pokol repesztett volna lyukat az égen, hogy
minden villámot kiontson rajta, oly csattanással pukkant szét épen Lajos
ágyúja fölött az orosz granát, s a kábító zuhanatban Lajos azt hitte, az
egész világ szakad rá, s mikor felocsudott, azt látta, hogy a földön
fekszik.

Azt nem is kereste, hogy maga meg van-e sebesítve, csak azt, hogy az
ágyúja megvan-e még? Az ágyúban nem történt baj, hanem az átkozott
granát elég sok kárt tett az emberekben; két tüzér sebet kapott, a
tűzmester karját elszakítá egy golyóforgács, másik darab Lajos jó hóka
lovának a koponyáját zúzta össze, s neki magának a mellét zsurolta végig
egy vasszilánk, letépve posztóstul az érdemrendet róla, s egy hosszú
karczolással hasítva végig a bőrét.

Csak bőr! Ki venné ezt észre? Csak hogy csont nem tőrött!

– De’jsz, ezt nem adom oda ingyen; mondá Lajos, s odarohant az ágyúhoz,
megtöltette golyóra.

Ez a golyó az ellenséges granátvetőnek volt szánva. Lajos czélba vette
az ellenfélt s nyugodtan irányzott felé.

Az orosz hadsorban nagy örömriadal hangzott fel e sikerült lövésre. Maga
a tábornok a hadsor elé lovagolt, egész kiséretével, s kalapot emelt a
győztes ágyú tüzérei előtt. Azt hivé, az ellenágyú el van hallgattatva.

A mint az orosz tábornok az ágyú elé lovagolt, Lajos azt mondá: «annál
jobb, ha te is jösz!» s most már nem az ágyút, de az almásszürkét vette
czélba.

– Tüzet! vezényelt abban a pillanatban, melyben a tábornok kalapját
megemelte tüzérei előtt, s a dördülés után ott hevert az almásszürke a
földön, s alatta az orosz tábornok, ki nem állt lábára többet, mert mind
a két lábát elhordta a golyó.

A mint az orosz tábornok elesett, túl az ellen táborában az elszörnyedés
zavargó riadala, a magyar csapatok közt pedig a lelkesedés örömkiáltása
hangzott fel: «előre! előre!» harsogott végig, mint az erdők sudarain
végigzugó szél az egész balszárnyon; a gyalogság tömegekben indult meg
az ellenséges had arczvonalának megostromlására; a huszárok lópatkói
alatt ismét remegni kezdett a föld; az ágyúkat előre vontatták. Előre!
előre!

Lajos ismét lóra kapott; egy tartalék vezeték lovat adtak alá, abban a
perczben az ütegvezetési parancsnok sebet kapott s az egész üteg Lajosra
maradt.

Csak előre!

Az ágyúkat hirtelen felcsatolták talyigájokra, a fogatok egy
állóhelyökben megfordulva, rövid kanyarodással előrevágtattak az
ellenség felé. Eddig nyolczszáz lépésnyiről lövöldöztek egymásra, most
Lajos háromszáz lépésnyi távolban állítá fel ágyúit, s onnan nyitá meg a
tüzelést. Két ágyú kartácscsal lőtt a tömegek közé, kettő pedig tele
golyókkal rombolta az ellenség ütegét.

Hatalmas ágyúzás volt! az ellenség ágyúi egymás után elhallgattak a
mieinktől találva; ha a huszárok rohamra indultak, akkor tömegbe állott
az oroszok hada, s ilyenkor utczákat seprett közöttük a jól irányzott
kartács. Az ágyúdörgés, a rohamra hívó dobszó, a buzdító
trombitaharsogás, az ádáz ordítás közepett, lőporfüsttől és felvert
portól környezve, nem látott az ifjú hős egyebet, mint a szemei előtt
bomladozó ellenséget; nem hallott egyebet, mint annak tehetetlen
ordítását; nem vehette észre, hogy más kiáltás is hangzik már a csatatér
másik oldalán, s egy szomorú porfelleg kezdi körülölelni a csatatért. E
porfelleg a győztes ellenség rohamának hírnöke volt. Lajos nem láthatta
azt saját harczai között.

Midőn leghevesebben osztja parancsait, vágtatva jön elő egy futár a
vezértől, s messziről kiált, kardjával intve.

– Hagyjatok fel a tüzeléssel, bajtárs! vissza kell vonulnunk. A jobb
szárnyat tönkre tették. Maga Paskievics negyvennyolcz ágyúval nyomult
Korponay ellen. Az ütközetnek vége. Siess az ágyúkat megmenteni.

– Megértettem, szólt rá Lajos, s azzal az utolsó kartácsot kilövetve
ágyújából, parancsot adott valamennyi ágyúszekerésznek, hogy a lovakat
hirtelen fogják a lövegek elé, s aztán utasítást adott az altisztnek,
hogy merre vonuljanak a városon keresztül, nehogy a visszavonulás
zavarában megrekedjenek. Ő maga csak aztán kérdezősködött a futártól az
ütközet eseményeiről, mikor már ágyúi teljes robajjal gördültek a síkon
tova, a város felé.

– Az egész derékhad a nyakunkon van. A jobb szárnyon fut, a ki merre
lát. Ti előttetek még nyitva az út, hanem sietni kell, mert Paskievics
két ezred lovast indított üldözésünkre. De vigyázz magadra pajtás, mert
te magad is meg vagy sebesítve.

A futár figyelmezteté Lajost összetépett attilájára, mely alól az ing
véres rongyai látszottak elő.

Lajos csak akkor vette észre, hogy megsebesült.

Nem tesz semmit! csak karczolás.

– No hát, Isten veled! én megyek a tábornok után.

A futár elvágtatott a visszavonuló csapatok után, s a porfellegben nem
sokára eltünt.

Hanem Lajos, a mint széttépett öltönyére tekintett, akkor vevé észre,
hogy a leszakított darabbal együtt érdemjele is letépetett melléről.

– De’jsz ezt nem hagyom itt nektek! kiálta daczosan; s visszavágtatott
arra a helyre, a hol lelőtt lova hevert; ott hirtelen leszökött
nyergéből, s vezetékét kantárszáron fogva, hogy a harczi riadalban el ne
szaladjon, elkezdé letépett érdemrendét keresni a feldult homokban.

Vakmerő kisérlet volt az; az orosz lovasság egész tömegben indult már
előre a visszavonulók üldözésére; Lajos annyira közel volt hozzájuk,
hogy jól hallhatá, a mint a kozákok diadalmámorukban az orosz hymnuszt
énekelték, egy-egy «hurráh» kiáltással a trombitaszót is túlharsogták.
És Lajos ráért ily pillanatban letépett érdemrendét keresgélni a
porondban.

A föld úgy dübörgött már a közeledő paripák lábai alatt.

Lajos már arczaikat is kiveheté az üldözőknek, midőn egy-egy pillanatra
feléjük fordult. A testőr kozákok voltak azok; elől lovagolt őrnagyuk,
egy széles képü férfi, nagy veres oldalszakállal, azon a szép piros
sörényű fehér paripán, a mi Lajosnak olyan nagyon megtetszett az ütközet
alatt, hogy szerette volna – lelőni.

Végre megtalálta az elveszett érdemjelet; hirtelen keblébe dugta azt, s
egy pattanással nyergében termett.

A kozákok alig voltak már ötven lépésnyire mögötte.

Most aztán sarkantyúba kapta lovát s igyekezett előre küldött ágyúit
utólérni.

Csak akkor vette észre nagy bánatára, hogy nem a jó hóka lova van most
alatta; arról fittyet hányt volna minden üldözőnek. Ez a másik csak egy
közönséges vezeték ló volt, az is a hosszú útban kifáradva, elcsigázva.
No de szerencsére a kozákok lovai még fáradtabbak voltak a mai erőtetett
nyargalástól, s azok elől még elmenekülhetett; hanem az a szép piros
sörényű arab ló nagyon verte az ő szegény remondáját ebben az erős
akadályversenyben. A kozák őrnagy egyre közelebb kezdte érni ellenfelét,
pedig még nem is igen sarkantyúzta paripáját.

Mikor húsz lépésnyire beérte az orosz tiszt Lajost, rákiáltott tört
németséggel:

– Add meg magad!

Lajos visszanézett rá, és gondolta magában: «cserélhetnék csak veled
lovat, majd én fognálak el!»

Az orosz még közelebb nyomult hozzá, s kardját suhogtatva feje fölött,
újra rákiáltott keményen:

– Add meg magad!

– Majd mindjárt, felelt neki vissza Lajos, s azzal kivonva
nyeregkápájából egyik pisztolyát, visszafordult, czélzott, s nyargalva,
nyeregből rálőtt üldözőjére.

A lövés után a szép fehér arab mén hirtelen két hátulsó lábára
ágaskodott, azután elkezdett fejével jobbra-balra csapkodni, míg a
kantárszárát elszakítá lovagja kezében; piros sörénye csak úgy repkedett
körüle; majd előrebukott, lovagját fején keresztülhajítva; még egyszer
csülökre próbált kapni, míg végre erejeszakadtan rogyott le a földre. A
szép lóhoz illő szép lövés volt, mely így leterítette.

Lajosnak még arra is ideje volt, hogy a sipkájával köszöntse a földről
feltápászkodó őrnagyot s «szerencsés utat» kivánjon neki.

A kozák lovak elől könnyű volt már elmenekülnie.

Többet vissza se nézett feléjök, míg a város alá nem ért, ott meg már
annyira elmaradtak mögötte, hogy porukat sem látta.

A város főutczái már ekkor meg voltak torlasztva minden fegyvernemű
menekvők összezavart tömegétől. E tömegen keresztül nem volt reménye
Lajosnak ágyúihoz juthatni, miknek már azóta jó előre kellett járniok;
azért egy mellékutczát választott, hogy mint a ki igen jártas szülötte
városában, majd eléjök kerül, mire a főtérre fognak érkezni.

A mint Lajos egy mellék utczán végigmegy, egyszerre csak egy szöglet
kanyarulatánál egy csapat kozákkal találkozik szembe.

Azok a Paskievics főhadához tartozó lovasok voltak, kik legelől
bemerészkedtek a városba a menekvő honvédeket üldözni, aztán maguk is
eltévedtek az utczák tömkelegében s nem kevéssé voltak a szemközt rohanó
magyar lovas láttára megdöbbenve, mint az maga, a mint csak egyszerre
szemközt toppantak egymásnak.

Lajos sem ért rá azt számlálgatni, hogy hányan vannak, a kik ellene
jönnek? hanem a mint a mulatság közepébe jutott, elkezdett jobbra-balra
vágni, nem nézve, orrot talál-e vagy fület? a kozákok szerencséjére csak
dárdáikat használták ellene, s minthogy egészen közéjök keveredett, nem
szúrhatták, csak úgy ütögették a nyelével, mint szegény megboldogult
Mészáros Lázárt, ki tréfásan mondá el, hogy a fényszarui ütközetből úgy
jött haza, mintha korcsmában verekedett volna. Kék foltokkal tele, a sok
dárdanyél-ütéstől.

Egyszer aztán eltört a kardja. No most szépen leszünk, gondolta magában.
Azzal megragadta a közelebb álló kozáknak a dárdáját, hogy majd azt
kicsavarja kezéből. A dulakodás közepette mind a ketten úgy
nekivetemedtek lovaikkal az udvar oldalának, hogy lévén az gyarló
deszkából, beszakadt alattuk, s mind a ketten lovastól hanyatthomlok
lezuhantak a mélyen fekvő kertbe. A kozák azt hitte: a pokolba jutott,
de Lajos mindjárt észrevette, hogy az Biró László uramnak a dinnyése,
melynek szilvásában épen szárogatni teregetett fehérruhák lengtek
köteleken. Lajos tehát nagy hirtelen kiszabadítva lábát a kengyelből,
futásra vette a dolgot; a többi kozák ugyan a kerten keresztül üldözőbe
vette, de mire azok a ruhaszárító kötelekkel elbántak, a mik útjokat
állották, akkor már Lajos a harmadik kert palánkján is túl volt.

Igy is tudta az útat Debreczenen keresztül. Mikor kis botos volt a
kollégiumban, sokszor csinált ő kerteken, kerítéseken át utat a tűzi
fecskendőnek, mikor nagy tűzi veszedelem volt. Jó tájékozó tehetsége
volt, eltalálta az irányt, mely a szülői házhoz vezet. Azt már látta,
hogy ágyúitól el volt vágva, bár nem értette hogyan? Vagy azok is
ellenség kezében vannak már, vagy oly igen előre siettek. Az volt a
terve, hogy anyja házánál majd addig el fog rejtőzni, a míg az orosz
sereg tovább vonul, s akkor majd fölkeresi a magyar tábort ismét.

E közben Debreczen minden utczája megtelt már a riasztó rémséggel. A
magyar sereg össze van törve! Jönnek a kozákok! Asszonyok, leányok
kezeiket tördelve, rémülten futottak a menekvő csapatokkal együtt, a
férjek, az öregek otthon maradtak, az ellenség dühét kipróbálni.

Daczosék házánál is nagy volt az asszonysírás. Daczosné szegény azt sem
tudta, hová legyen? Egyszer a pinczébe, máskor a padlásra akart bujni, s
szörnyen rejtegetett a köténye alatt egy öreg kést, hogy ha valami kozák
Sárikára találja vetni a szemét, inkább megöli vele elébb.

Csak Kondor uramnak volt helyén az esze. Hiszen megmondta azt előre
Lajos. Az orosz sereg nagyon erős volt. Ennek nem lehetett máskép lenni.
Már most csakugyan el kell őket fogadni; eléjök kell adni mindent, a mi
enni való, hadd egyenek meg első nap mindent; másnap aztán, ha nem lesz
mit enni, majd odább mennek.

– Hát a Lajos? A lelkem Lajosom! Hol ontották ki szép piros vérét? Hol
gázolták össze a pogány kozákok? Alig ölelhettem meg, alig csókolhattam
meg; alig egy pár órája, és már soh’sem látom többet.

– Nászasszonyom! csitítá az ekként jajveszékelő Daczosnét Kondor uram;
nem illik így felverni a házat nagy sopánkodással; mikor még nem tudjuk,
hogy érte-e Lajos fiunkat valami veszedelem? Várjuk el csendesen azt a
veszedelmet, a mi most mindjárt a nyakunkba szakad. Adja ide a
pinczekulcsot, a kamarakulcsot: hadd hordok fel az asztalra enni inni
valót; mindent készen találjon az ellenség. Az ólból kifogok egy
mangaliczát, sebtiben leölöm; meg kell traktálnunk az átkozottakat
magyarosan, ha már agyon nem vertük őket magyarosan. Kegyelmed pedig,
mint jó keresztyén asszonyhoz illik, vegye elő a Szikszayt, s imádkozzék
szép kegyesen; majd talán az úr Isten, ha mást nem is, de kegyelmedet
megsegíti.

Daczosné asszonyom úgy meg volt rémülve, hogy szót fogadott s leült a
belső szobába Szikszayt olvasni, Kondor uram pedig kiment a hidasba s
lefülelvén egyet a hízók közül, azon vevé észre magát, hogy sehogy sem
tudja megölni; nem lévén hozzá férfisegítsége. Pesze, a henteslegények
mind elszaladtak világgá. Ő maga maradt az ártánynyal küzködni, s az
mindig ledobta a hátáról, mikor már fogta volna a fülét.

– Oh, uram Istenem! sóhajta fel e kínlódás közepett Kondor uram, csak
most toppanna ide az a Lajos gyerek.

E rövid fohászkodásnak nagyobb sikere lett, mint az egész körmönfont
hiszekegynek, mert abban a nyomban úgy zuhant valami élő alak a
kerítésen keresztül Kondor uram nyaka közé, hogy csak a földön ismertek
egymásra.

– Te vagy, Lajos fiam?

– Ide menekültem, apám.

– Ugyan jól tetted. Gyere csak, segíts lefogni ezt az ártányt, mert
különben a kozák nem kap ma hurkát. Hanem vesd le az attilád, mert
összetéped.

Pedig nem volt azon már mit jobban összetépni, mint a hogy a gránát, meg
a kozák, meg a sok nádkerítés összetépte.

Lajos se mondatta magának a dolgot kétszer, hirtelen megértette, miről
van szó, egy ingre vetkőzött, s Kondor urammal együtt lefogta az
ártányt, melynek aztán vérét is vették.

E műtét alatt Kondor uramnak egy jó ötlete támadt.

– Te, Lajos. Itt meg ne kapjanak a kozákok mint honvédet. Vedd csak fel
frissen a zöld pitykés mellényemet, tedd fel a sipkámat s állj be
hirtelen henteslegénynek, hogy senki se gyanakodjék felőled.

Lajos helyesnek találta a jó tanácsot, s elfogadta Kondor uram
mellényét, melynek zsíros külseje nagyon tanuskodott gazdájának hivatala
felől.

– Nini, véres a te inged. Tán megsebesítettek?

– Nem a. Csak a disznótól van.

Lajos mint kész henteslegény állított be anyja elé; a szegény jó asszony
majd elájult örömében, ijedtében, mikor őt meglátta. Sárikának kellett
bizonyítania, hogy nem álmodik.

A fehérnép persze hogy majd megette aztán a hazatért fiút. Csakhogy ez
megvan! A többi veszteség kitelik még a maga foltjából.

– No, hanem most már Lajos fiam, te henteslegény vagy, s most én
kommandirozok. Azért csak lássunk a sertés bontásához, s aztán mindent
akképen cselekedjél, a hogy én fogom parancsolni, mert most én vagyok a
kommendánsod!

Kondor uram tehát így kommandirozott:

– Te fiam odaállsz a vágótőkéhez, és elkészíted annak rendi szerint a
süldőt, a hogy már láttad elégszer idehaza. Ha valamit elfelejtettél
volna egyet-mást a mesterségből a nagy tudományban, az anyád meg Sárika
majd eszedbe juttatják. A két fehérnép segít a hentesnek, s ügyel a
konyhában. Én meg magam majd kiállok az utczaajtóba, s fogok magamnak az
ellenségből egy tisztet vendégnek. Mert tudjátok, ha tiszt lesz a
háznál, akkor a közlegénység nem mer garázdálkodni.

A páterfamiliasz intézkedése minden oldalról helyesnek találtatott: ő
maga kiállt az utczaajtóba, Lajos a vágótőkéhez. Az eléje kötött
henteskötény eltakarta véres ingét, nem engedte anyjának és kedvesének
észrevenni, hogy meg van sebesítve. «Csigavér!» mondta Kondor uramnak,
mikor az figyelmeztette rá, hogy valami flastrom kéne oda, vagy mi. Majd
beheged.

Lajos már javában vagdalta két kis baltával a kolbásztölteléket, mire a
harczi áradat az ő utczájokat is eltölté. Kondor uram fogott is magának
mindjárt muszkatisztet.

Jött biz azzal még vagy tizenkét kozák is; de azoknak a mint a tiszt
megtolmácsolá Kondor uram szavait, hogy lesz mindjárt «wutki» a mennyi
kell, szépen felültek sorba a folyosó mellvéd-falára, mint a varjuk a
háztetőre, s várták a további parancsolatot.

Kondor uram aztán bevezette a belső szobába úri vendégét. A familiáját
ugyan kénytelen volt a konyhában mutogatni be előtte: ez a leányom, ez
az asszonyom.

Németül történt az értekezés. A muszka tiszt is törte, Kondor uram is
törte benne a közös ügyet.

– Hát az ott kicsoda? kérdé a muszka tiszt, Lajosra mutatva.

– Az a henteslegény, felelt Kondor uram, s nagy nyájasan betuszkolta a
nagy mérges kozák tisztet, le is ültette a pamlagra; melléje ültette
nászasszonyát, ki úgy reszketett mint a kocsonya, s alig talált meg
valamit abból a kevés német szóból, a mit a pesti vásárokon
egyszer-másszor elsajátított, hogy kedves vendégét mulattassa vele.
Annyit még is megértetett ő nagyságával, hogy leánya nem jöhet be a
konyhából, mert jó ebédet akar főzni.

Kondor uram pedig elébb az urságot megkinálván szilvoriummal, aztán egy
egész hordócska törköly-pálinkát fogott nyalábra s kivivé a kozák
uraknak, kik odakinn vártak sorban ülve.

Mikor azokat megitatta és visszajött, Lajos oda dörmögött hozzá:

– No, édes öregem: ugyan kedves vendéget hozott hevenyében a házhoz.
Ezelőtt másfél órával ez alól lőttem ki a lovat húsz lépésnyiről. Úgy
néztünk akkor egymás szeme közé, mint most mi ketten.

– Tyhü! lánczhordtát! fohászkodék paprikás szóval Kondor uram. Ezzel hát
ugyan megjártam. Szerencsére nem ismert rád a hentesi ruhában. Majd úgy
intézem hát a dolgot, hogy beléd ne botoljék többet. Estére pedig
átteszlek a másik házhoz. Addig pedig úgy leitatom a jámbort, hogy azt
se fogja tudni, hogy hát ő maga ki katonája.

Ezzel a dicséretes szándékkal lépe be kedves vendégéhez Kondor uram; de
nagyhamar vette észre csalódását. A kozák tiszt nem akar inni. Ott áll
előtte a kis kupiczába kitöltött szilvapálinka most is azon módon, még
csak hozzá sem nyúlt.

Tán azt hiszi, méreg van benne?

A’ biz egyenesen azt hiszi. Mert a mint előjön a szolgáló, hogy a
vendégséghez fölterítsen, s fölrak négy tányért és ugyanannyi evőeszközt
az asztalra, a kozák tiszt azt kérdi nagy mogorván:

– Hát az ötödikre miért nem terítenek?

Kondor uram olyan képet akart e kérdésre csinálni, mint a ki nem
értette, hogy miről volt szó.

– Ki legyen amaz ötödik?

– No hát ki legyen? A legény, ki odakinn dolgozik. Tán csak nincs
Magyarországon más szokás, mint az egész világon, hogy a mester
asztalánál az öreg legény együtt eszik a család tagjaival.

– Azt hittük: nem lenne illendő, mikor ilyen előkelő vendég van a
háznál.

– Köszönöm a megtiszteltetést; de én azt akarom, hogy minden ember
együtt egyék velem annál az asztalnál, a hol nekem tálalnak.

– Talán csak nem tetszik azt hinni, hogy valami mérget kevernek nálunk
az étel közé? szólt méltatlankodó hangon Kondor uram.

– Én azt hihetem, a mit akarok; pattogott vissza nagy nyersen a főtiszt;
én még le sem mostam kezemről az ellenség vérét, a kinek az asztalához
leülök. Tapasztaltam már sokat. Az emberek mindenre képesek.

– De nem a magyar emberek! Aztán itt egy tálból mártunk mi a tiszt
úrral, az asszony, én magam, és a leányzó; a ki az urat meg akarná
mérgezni, az minket is meggyilkolna vele együtt.

– Az arra nézve mindegy lehet, a ki el van rá szánva; két-három emberrel
több vagy kevesebb, az nem vet a latban semmit. Az a ficzkó odakinn azt
keverhet a hús közé a mit akar; ki veszi észre? Én semmi jót sem nézek
ki a szeméből. Csak tessék neki ide teríteni az asztalhoz, és kikötöm,
hogy minden ételből ő vegyen legelőször. A ki valamiből nem eszik, azt
rögtön agyonlövöm! Ez az utolsó szavam.

Erre aztán Kondor uram kikotródott a szobából.

– Na fiam, Lajos, monda odakinn a fiatal honvédnek. Benne vagyunk a
hinárban nyakig. Ez a vadmacska odabenn attól fél, hogy megéteti valaki,
s nem nyugszik, míg te is oda nem ülsz az asztalhoz, s minden ételből
neked kell előbb bevágnod a magad porcióját, hogy lássa ő kegyelme,
miként nincs benne nadragulya.

– Jól van. Tehát bemegyek, s majd a szemébe nézek.

– De nem azt teszed most fiam, a mit magad mondasz, hanem a mit én
mondok. Tehát bejösz, és leülsz az asztalhoz; az már bizonyos. Hanem ott
azután semminek se látója, se hallója te ne légy. Azt fogjuk mondani a
muszkának, hogy nem tudsz németül. Tudod, csinálj olyan jó ostoba képet,
mintha prókátor volnál, aztán a saját irásodra kellene mondanod, hogy
nem ismered. No egyszóval, te ne érts meg semmit abból, a mit az
beszélni fog akár hozzád, akár máshoz. Mert meglehet, hogy gyanút fogott
ellened, s most azt akarja belőled kivenni, hogy ki vagy? mi vagy? No
hát fiam, csak tedd magadat együgyű embernek. Mikor az asztalhoz
leülünk, velünk együtt mondd fel az asztali áldást, ha még emlékezel rá
gyerekkorodból. Ott Pesten tudom, hogy nem szoktál imádkozni, mikor a
speisczedlit elédnyomja a kellner. Hát csak viseld magadat parasztosan
mint mi, hogy a muszka ki ne olvassa belőled a tekintetes urat, se pedig
a vitéz honvédkapitányt.

Lajos megigérte, hogy vigyázni fog magára, s a mint Sárika feltálalta a
levest, ő is leveté kötényét, abbahagyta a munkát, felvette a zöld
zsírral fényesített mellényt, s úgy állított be az ebédlőbe, hol
mindenkit becsülettudóan üdvözölve, elfoglalta a Kondor uram intésére
neki szánt helyet az asztal végén.

A kozáktiszt Lajost majd átszúrta szemeivel, a meg csak jámborul
belenézett a tányérjába s fújta erősen a kanálba vett levest, mintha
semmi a világon nem érdekelné más, mint az, hogy meg ne égesse a száját.

Kondor uram vevé észre, hogy milyen vasvilla szemeket vet a vendég úr az
ő legényére s odasúgott Sárikának, mikor az ételt felhozta, hogy üljön
le a vendég mellé, hol üresen állt a helye, és beszéljen vele németül, ő
legjobban tud, az majd félrevonja a figyelmét Lajosról. Azt már a
konyhában tudatta Sárikával, hogy Kondor uram saját maga megfogta az
ördögöt s ide hozta a házhoz azt, a ki Lajossal csak az imént verekedett
odakinn a gyepen. Annak nem szabad Lajosra ráismerni.

Sárika szót fogadott, s szerényen elfoglalta helyét a tiszt mellett, s
mit tehetett volna okosabbat a beszélgetés megkezdésére, mint hogy
megkinálta a párolgó gulyáshúsos tállal: «tessék!»

– Hát az mind az enyim, a mivel kinálnak? kérdé a tiszt, mosolygásra
fordítva mérges ábrázatját.

Sárika biztatta, hogy «igen is, csak tessék».

– Akkor az a kéz is az enyim, a mi a tálat tartja.

Sárika azt válaszolta rá, hogy az nem megenni való.

Mire a tiszt esküvel állítá, hogy a szép kinálkozó maga is egészen
megenni való.

Lajosban forrt a düh e beszéd alatt, több mérgett evett mint paprikát a
gulyáslében.

Kondor uram pedig mellette ülvén, csak nyomogatta a lábát az asztal
alatt, nehogy valami bolondot cselekedjék a fiú; s aztán hogy maga is
segítségére jöjjön a leányának, beleszólt a párbeszédbe.

– Van már annak a kéznek gazdája, óbester uram!

– Megveszem tőle! hogy adja? szólt a tiszt tréfás hetykeséggel.

– Azt nem adják nálunk pénzért, viszonzá Sárika büszke elpirulással.

– Nálunk sem veszik azt pénzért; kezet kézért, szívet szívért. Jöjjön
hozzám lelkemadta galambom, én elveszem magát feleségül.

– Nem megyek én Muszkaországba, mert ott hideg van.

– Hidegebb a víz, mint itten, de melegebb a vér, galambom. Csak a muszka
tud szeretni.

– Ha tud szeretni, szeresse egymást; – magyarnak magyar a párja.

Kondor uram újra megnyomta Lajosnak a lábát, – megfelel ám ez a leány
magáért, nem kell félteni.

Lajos csakugyan szerencsésen kiállotta az első próbát: hogy szeme
láttára, füle hallatára egy idegen férfi, egy ellenség hizelkedjék
eljegyzett menyasszonyának, azt feleségül kérje az ő jelenlétében. Nehéz
kisérlet volt, de csak legyőzte nyugodt hallgatással. Sértett szerelmét
nem hagyta kitörni.

Következett a második kisértet.

A kozák tiszt az első pohár bor után a szerelmest játszotta; a második
fogás, a második pohár bor után elkezdte játszani a hőst. Úgy tett,
mintha folytatná az előbbi tárgyat; egyre Sárikához beszélt.

– Pedig ugyan van is miért hűségesnek lenni ezekhez a debreczeni
suhanczokhoz, szép galambom; a kik itthon ülnek a kályhasutban, mikor
ottkinn a magyar sereg harczol, s az ágy alá bújnak, míg az ágyúzás
tart. Mikor az ilyen tenyeres-talpas ficzkó, mint az ott az asztal
végén! puska helyett csak a hurkatöltőt meri elsütni hazája ellenségei
ellen, s mikor kardot hall csörömpölni, az asszonyok háta mögé bújik.
Konty való az ilyen embernek, nem feleség.

Kondor uramnak ez alatt ugyancsak kellett ám rángatni Lajos dolmányát,
nehogy dühében valamit kitálaljon a muszkának, a mi nem megenni való.

Hanem Lajos úgy viselte magát, mint igazi tüzér. Látta, hogy az ellenség
csak demonstrál, s nem hagyta magát fedett állásából kicsalogatni.

A muszka tisztet ez még nagyobb dühöngésbe hozta. Már most egyenesen
Lajosnak kezdett beszélni.

– Szégyen, gyalázat! hogy ilyen nagy kamasz, ilyen izmos karokkal,
vállakkal, itthon süti a makkot anyámasszony köténye mellett, míg
odakinn a csatatéren olyan fiatal gyerekek pazarolják életüket, hogy az
ember sajnál rájok lőni. Ez meg a zsebbe dugja a két kezét, nem törődik
se hazájával, se nemzetével; nem kell neki se szabadság, se dicsőség,
csak ő sokat zabálhasson s csak ő jól meghizlalhassa magát.

Most már mindenki előtt világos volt, hogy a muszka tiszt nagyon
gyanakszik Lajosra, s csak azért beszél így, hogy kiugrassa rejtekéből.

Kondor uram fogta is erősen a dolmánya szélét; de még jobban fogta őt
Sárika könyörgő tekintete, ki két kezét imára kulcsolva, tekinte
kedvesére, oly ékesen beszélő szemekkel, a mik a szónál is jobban
elmondták neki: «oh, ne halld meg ezeket, hiszen nem igaz, a mit
mondanak, de jobb neked, ha azt hiszik rólad, hogy gyáva vagy!»

Daczosné asszonyom pedig annyira oda volt félelmében, hogy egy német szó
nem jutott eszébe Lajos védelmére. Az mind verítékké vált homlokán
szörnyű szorongattatásában.

Lajos azonban nagyon jól viselte magát; a míg a kozák tiszt szidta, mint
a bokrot, ő szép nyugodtan a fogát piszkálta, s egy vonás nem változott
el az arczán.

– Nem tud ám ez a legény egy kukkot sem németül, óbester uram, szólt
Kondor uram a tiszthez, mikor már látta, hogy Lajos a második nehéz
kisértést is kiállotta.

– Elég hiba, ha nem tud, veté ellene az orosz. A magyar nem akar tanulni
semmit, azért nem tud semmit. Azt hiszi, hogy majd elvégzi azt, a mit ő
nem tud, helyette más. Miért is minduntalan másra szorul. Ebben a
háborúban is, ha franczia tüzéreik nem lettek volna, egy csatán sem
birtak volna helyt állni.

– Ah, uram, azok nem voltak franczia tüzérek! vágott közbe hirtelen
Kondor uram.

– No bizony, magyar tüzérek nem voltak, mert azok oly gyakorlottan, oly
pontosan, oly hidegvérrel lőttek, a hogy magyar nem fog tudni soha. Oh,
uram, tudjuk mi azt jól, hogy titokban a franczia kormány küldött ide
tüzéreket.

– De uram, az nem valóság! bizonyozott Kondor gazda; én jobban tudom, én
ismerek akárhány, azaz, hogy (itt vette észre Kondor uram, hogy most
mindjárt ő fog valamit kitálalni, a mi nem megenni való) azaz, hogy én
olvastam a neveiket a «Közlöny»-ben, mikor kineveződtek.

– Ah, az nem bizonyít semmit. A magyar kormánynak volt annyi esze, hogy
magyar neveket adott nekik, de francziák voltak. Francziák, ha mondom.
Az a ficzkó, a ki velem szemközt az üteget vezényelte, olyan biztosan a
Szen-Klú-i iskolából való, mint a hogy én itt ülök. Egy lövést sem
tettek az ágyúi hiába. Mellén a becsületrend keresztjét láttam
távcsövemen keresztül. Egyszer egy gránát pattant el a feje fölött, ő
lovával együtt lebukott, akkor elvesztette az érdemrendét. Akkor maga
állt az ágyúhoz és czélzott. Mondhatom, hogy az remek lövés volt.
Kuprianoff tábornoknak két lábába került; legderekabb vitéze volt
seregünknek, mondhatom.

Lajos arcza e szavakra sem mutatott semmi változást. Midőn magát
hallotta dicsértetni, s az elejtett ellenfél nevét kimondani, még akkor
sem szökött a vér az arczába; tudott parancsolni magának.

Az orosz folytatá a kisértést.

– S még ezután az én francziám ismét lóra ült, s csaknem a szájunkba
jött az ágyúival, olyan közelről lövöldözött belénk. Ah, azt csak egy
franczia tehette. Végre midőn vissza kellett vonulni, mert a túlsó
szárnyon elveszett az ütközet, az én francziám észrevette, hogy elveszté
az érdemrendét. Mi üldöztük, s ő időt vett magának, hogy leszálljon a
lováról, s ott, a hol a földre bukott, szemünk láttára fölkeresse a
lehullott becsületrendet. Ah, uram! azt csak franczia tehette. Hogy
mutogatta fennen azt a megtalált kis piros szalagot. Egy magyar bizony
nem szállt volna le egy kis darabka veres szalagért olyan veszedelemben,
hanem vágott volna le egy darab szalagot a szeretője hajából.

De már kezdett a Lajos arcza lángvörösre válni.

– Én minden áron el akartam fogni ezt a tisztet, folytatá az orosz.
Szükségem volt élő tanubizonyságra, hogy a magyar hadseregben franczia
tisztek vezérelnek. Üldözőbe vettem jó arab lovamon. A tüzér tiszt alatt
rossz, fáradt tüzér ló volt. Két ló hosszára beértem már, akkor
hidegvérrel visszafordult rám, s egész csapatom szeme láttára úgy lőtte
keresztül jó ezer rubeles arab lovamat, hogy én lovastul együtt
bukfenczet vetettem. Ily vakmerőségre csak franczia képes. Ha magyar
lett volna, szaladt volna előlem, mint a nyúl.

– Elég volt! ordíta az ifju honvéd, s kirugta maga alól a széket és
olyat ütött öklével az asztalra, hogy a hány tányér, a hány pohár volt
azon, mind tánczra kerekedett.

Nem ügyelt már sem Kondor uram rángatására, sem kedvese összekulcsolt
két kezére, sem anyja remegő alakjára, sem saját józan eszére.

Elég volt!

– Elhallgattam, kozák! hogy jegyesemet nyájas szavaiddal beszennyezted;
elhallgattam, hogy gyávának neveztél; de nemzetemet ne gyalázd, mert azt
nem tűröm el! Én voltam az, magyar volt az, ki tábornoktokat tönkre
lőtte, magyar volt az, ki rendet kaszált hadsoraitok közt! (Ezzel
felszakítá a keblén mellényét és véres ingét.) Itt a seb, a mit kaptam,
még be sincsen kötve, még nem is tudom, hogy fáj-e, mert van, a mi
jobban fáj, s itt az a kis veres szalag, a mit a halál lábai alól
szedtem fel, és ez a magyar érdemszalag. Én lőttem ki alólad szép fehér
arab lovadat, piros serénye volt, úgy-e? És most kiáltsd be kozákjaidat,
hogy vágjanak össze, mert élve e szobából engem ki nem visz senki!

A fiatal honvéd e kitörő szavainál a muszka főtiszt haragos arczán
valami szomorú mosolygás kezdett elderengeni; csendesen lecsatolta
kardját oldaláról s székéhez támasztotta.

Mikor aztán fegyvertelen volt, felállt székéről, odament Lajoshoz,
vállára tette kezét s halkhangon így szólt hozzá:

– Ne félj semmit, bajtárs! sem össze nem vágatlak én téged, sem rabságra
nem vitetlek. Lengyel vagyok én: szerencsétlen nemzet fia, mint te. Jól
rád ismertem én, csak azért beszéltem így, hogy igazi alakodban
megjelenni kényszerítselek. Ne utáld kezemet elfogadni, borulj keblemre
és sírd ki magadat velem együtt. Te siratod azt, hogy vesztettél, én
siratom azt, hogy győztünk…

A lengyel híven szavát tartá; a míg az oroszok Debreczenben tanyáztak,
nem bántotta senki Lajost, sem szülői háza táját. Mikor eltávoztak
onnan, ezt a jó tanácsot adta Lajosnak:

– Maradj itt, míg a magyar tábor visszajön helyedbe; ha nem jő vissza,
akkor nem is találsz rá többé soha. Itt, e ruhában, jó helyen vagy.
Tartsd magadat, míg elmulik a vész.

A vész, tudjuk, hogy nem mult el.

Lajos nem látott visszatérő magyar tábort többet, ott maradt az anyai
házban, a hentesi ruhában. Később nehezebb idők jöttek, mindig több
terhet rakott az újév a magyar ember vállaira; ritka, a ki le nem
roskadt a türelem keresztje alatt.

E ritka emberek közé tartozott Lajos. Egy szép napon beletörülte a
henteskést az ügyvédi diplomába.

«A kit a két keze el bir még tartani, az nem térdepel le a hatalmasok
lábaihoz kegyelmi morzsákért. Idegen törvények, bélyeg, alázatos
könyörgés, gyülölt birákkal való komázás nem egészséges gyomornak való.
Leszek iparos, a mi apám volt.»

S az ügyvédből, a vitéz honvédből lett hentes.

Még most is abban van, s igen jól érzi magát benne.

Van szép háza, gazdasága, van jó felesége, egészséges gyermekei, van
becsülete és megelégedése.

És így Kondor uram csakugyan elérte, hogy leánya még sem lett tekintetes
asszony! a mitől úgy borzadt teljes életében.

És erre a történetre nagyon sokan emlékeznek Debreczen városában, s
ismeri mindenki azt a férfit, a ki, ha a világ fel nem fordul, most
talán városbirája lehetne, s ha még egyet nem fordul a világ, talán
tábornok lehetne; de a ki most mégis több mindazoknál: – mert most
boldog ember.




A FEKETE SEREG.

Történeti elbeszélés.

«Meghalt Mátyás király, oda az igazság!» kiálta fel a nép a nagy király
halálával.

S Mátyás király azóta még mindig nem támadt fel.

Hogy is támadna fel, mikor olyan mélyen eltemettük! Egész
Magyarországot, mit ő fölépített, rombadöntve, sírja fölé hordtuk: az
alá temettük; – még most is temetjük.

Beszéljünk el egy történetet azokról a híres sírásókról.


I.

Dombay Ferencz, Mátyás híres fekete hadának fiatal hadnagya, a nagy
király halála után is hű maradt a meghalt királyhoz, annak egyetlen
fiához, Hunyady János királyfihoz, kinek Isten és emberek előtt igaza
volt a trónon ülni dicső atyjának halála után.

Mi volna most ez a Magyarország, ha úgy történt volna? Kinek könyörögne
mostan egy kis szabadságért? Melyik tengerpartnál volna most határa?
Kivel cserélne most széles e világon?

Dombay Ferencz azt hitte, hogy magyar embernek az a kötelessége, hogy a
milyen messze a lélek elrepülhet a jövendőkbe, olyan messze gondolkozzék
hazája boldogságáról. Nem csoda, ha rövid ideig élt; nem hagyta magát
megtanítani arra a bölcseségre, hogy minden embernek a legelső
kötelessége, hogy a hazájától a maga gyomrának mentül többet
elfoglaljon, az unokák hadd sírjanak.

Ott lakott Dombay a királyi palotában, melyet akkor a királyfi tartott
elfoglalva; s bizony szerény kis szállással beérte. Ha elhelyezte
csatlósát, nőcselédjét, úgy jutott, hogy maga egy szobába szorult össze
feleségével, leányával, agarával és sólymával.

De hát mikor a feleség olyan hű volt, a gyermek olyan kedves, az agár
olyan okos s a sólyom olyan kezes, hogyne fért volna meg velük a fiatal
vitéz. Nem is unatkozott; tudott latinul, fölhozta magának Mátyás király
könyvtárából a pompás kapcsos könyveket, a mik most a stambuli szerály
könyvtárában penészednek, s tanult belőlük hagyományos bölcsességet. A
feleség a szövőszéken ült s tarka csinvat mintára abroszt szőtt
maga-fonta fonálból; olyan volt az, mint a selyem: királyok ebédelhettek
volna róla; kivált az, a ki nem sokára következett: az a Dobzse László,
a kinek a mészáros nem adott hitelbe húst.

A kis leány pedig a földön mászkált apja lábainál, s a mi nagy betűket
az apja térdén fekvő nagy könyvből ellesett, azokat krétával a padlón
utána rajzolta, s aztán oktatni kezdte a figyelmes agarat, hogy ez az A,
ez meg az Ú; – az agáron nem igen fogott az; pedig ő már vén bolond
volt, a gyermek még csak három esztendős.

E csendes házi időtöltést a folyosón hangzó sarkantyús lépések zavarták
meg, miket az ajtó felnyilása követett minden koczogtatás nélkül; úgy
hogy a meglepett házaspárnak ideje sem maradt a vendéget illőn
elfogadni; a férj mellényre volt vetkőzve, az asszony pedig mezitláb,
mert szőni nem lehet papucsban. A belépő úr izmos, daliás alak volt,
piros arczáról csakúgy sugárzott a büszkeség; pedig bizony nem volt
valami szép ember. Gyerek korában nagyon megverte arczát a ragya, de azt
hihette, hogy azt már régen elfelejtették, mert igen felcziczomázta
magát; haja mesterséges csimbókokba volt fonva, s bajusza kígyóforma
kacskaringósra kifenve, palástja nehéz volt a láncztól és
aranyhímzéstől, s csak a mellén viselt ezüst halálfőt fekete bársonyra
hímezve, mi mutatá, hogy a fekete sereg egyik vitéze.

A házi gazdának is ilyen fehér halálfő volt dolmányára hímezve, hanem
csak fehér szironyból s a dolmány is egyszerű fekete posztó volt.

– Megbocsáss, hogy ilyen pongyolán fogadunk, szólt a házi úr az érkező
elé sietve. Szegény az ember, egy szobája van élni és aludni.

– Soha se szerszavaskodjál velem; monda az érkezett fényes úr. Dóczy
Sándor bátya nem idegen a háznál; láttuk mi egymást nagyobb pongyolában,
mikor együtt táboroztunk. Hugomasszony sem szégyenkedik miattam. Régi jó
barát vagyok a háznál.

Azzal sorban kezet szorított a gazdával; megcsókolta, magyar szokás
szerint a házi asszony arczáját, még a kis gyereket is felvette, azt is
megcsókolta, az pedig csak azt bámulta, hogy mikor ez a nagy úr azokkal
a fényes csizmákkal az ő betűire rálép a padlón, nem fogják-e azok a
csizmák is utána mondani az A-t meg az Ú-t?

– Bizony szükecskén vagytok itt, kedves bajtársam, szóla Sándor úr,
helyet foglalva a medvebőrös kereveten, melyre az asszony leülteté maga
mellé; – János herczeg nem igen herczegileg látja el a hadnagyait saját
királyi palotájában; pedig bizony nem tudom, hogyan lenne ő e palotában
herczeg, ha mi nem volnánk itten hadnagyok?

Dombaynak nem tetszett ez a békétlen beszéd.

– Én elég jól megférek itten.

– Hiszen megférni megférsz; de csak örökké nem akarsz itt koncsorogni az
urad kedvéért; hiszen csak annyiba vesz, mintha kapusa vagy ajtónállója
volnál, aztán tíz esztendő mulva meglehet, hogy tizedmagaddal fogsz
lenni, s megunod a fejedelmi pompát egy szál bivalybőrből nézni.

A bivalybőrrel a fekete sereg pánczéljára czélzott Dóczy Sándor uram.

– Hát, ha megunom a bivalybőrt, felveszem a császári bőrt, szólt nevetve
Dombay; s hazamegyek az ősi viskómba szántani, vetni; s túrom a földet,
a hogy apám tette.

– Bizony öcsém, az nem nagy becsületére válik az uradnak, hogy olyan hű
szolgája, mint te, csak viskóval bir a Sárréten valahol.

– Már másodszor mondod a királyfiról, hogy az «én uram», hát neked nem
urad? kérdezé Dombay.

– Nekem bizony nem. Kereken kimondom. Én csak azt fogom uramnak nevezni,
a ki királyom lesz. Királyom pedig az lesz, a kit én akarok, hogy
legyen.

– De hát kit akarnál mást? János herczeg Mátyás király fia.

Dóczy felfújta pofáját s nagyot csavarított ostoros bajuszán.

– Én mondhatom, hogy fia vagyok az apámnak, de János herczeg nem
mondhatja azt magáról.

– Ez a tollfaragók dolga, felele Dombay vállvonva. Mit keresem én azt,
jobb kézre, bal kézre esküdtek-e meg? A király elismerte őt fiának, a
rendek elfogadták őt trónörökösnek.

– Még sem fog király lenni soha! szólt Dóczy Sándor, lekönyökölve az
asztalra, s tenyerébe fektetve állát: ha csak bosnyák király nem, annak
szivesen eleresztjük; de magyar király nem lesz soha, soha.

S azzal kétszer is ráütött öklével az asztalra.

– De hát kit akarnál te királynak? kérdezé tőle Dombay.

Dóczy meggondolta magát.

– Hiszen jó barátok előtt beszélek, nem titok. Nem csinálhat belőle
senki felségsértést, mert királynak azt választhatom szabadon, a ki
nekem tetszik. Azt tudod, hogy János herczegen kívül még három kérője
van a koronának. Igazi királyok mind a hárman.

– De az egyik német, a másik lengyel, a harmadik cseh.

– Hát Mátyást nem Csehországból hoztuk-e magunknak?

Dombay nem tudott hová lenni bámulatában.

– Te Ulászlót választod a négy közül? Ulászlót Mátyás fia előtt. De hát
mi neked Ulászló?

– Nekem semmim; de az özvegy királynénak valamije. Ulászló Beatrix
királynő jegyese.

– S mi neked Beatrix?

– Ő az én kegyelmes királyné asszonyom.

Dombay megrázta fejét, mint a ki érthetetlen dolgokat hall most.

– Hát nem te voltál az, a ki a király halálakor legjobban rágalmaztad az
özvegyet? azt mondtad, ő mérgezte meg férjét.

– Az akkor volt. Annak már vége van. Bánom is én, ha Ulászlót is
megmérgezi, meg sorba a többi kettőt; ha hozzájok mehet. Barátom,
mindenikünknek közelebb az ing a subánál. Olyan országos osztozás van, a
miből csak a bolond menekül ki üres kézzel. Zápolyának Ulászló már
elkötötte örökbirtokul a szepesi városokat; püspök bátyám Revistye várát
kapta; a főurak, a püspökök kezében van a hatalom, s azok már mind
meghódoltak – a maguk hasznáért.

– De a mi kezünkben van a kard, és ez fogja megmondani, hogy ki lesz
Magyarországon a király.

– A kard annak a kezében van öcsém, a ki pénzzel győzi; a hadvezérek is
Beatrix zsoldját huzzák már.

– Azt nem hiszem.

– Ha nem hiszed, eredj csak és lovagolj ki arra Örs és Kelenföld
tájékaira, s ha találkozol feles számú lándzsásokkal, a kik tovább nem
eresztenek, kérdezd meg tőlök, mit táboroznak itten?

– Kérdetlenül is tudom. Az erdélyi vajda emberei, a kik a király fiát
őrzik, hogy Budáról el ne fusson, s ha szót nem fogad, és Zápolya
itéletének meg nem hódol, meg is támadják Buda várát. Jőjjenek vagy
maradjanak. Ha jönnek, elvárjuk őket, ha pedig mi akarunk menni, bizony
ott megyünk rajta keresztül, a hol akarunk.

– Ne tüzeskedjél öcsém, csitítá az ifju hadnagyot Dóczy; nem használsz
azzal magadnak, János herczegnek sem. Jobb lesz neki, ha megkoronázzák
Bosznia királyának, s lesz horvát és dalmát király. Szent Zvonimir
koronája is igen szép korona.

– Hát tegyétek azt Ulászló fejére: ő úgy is szivüktől szakadt cseh
ember.

– Ne beszélj így róla, mert megbánod.

– A míg ezt a halálfejet viselem a mellemen, addig nem.

– Hallgass a szóra. Kezdjünk himezés-hámozás nélkül a dologhoz; te a
fekete sereg hűségére számítasz, arról tégy le; tarsolyomban van már a
százezer arany, a mit a királyné küld számukra, hogy hűségüket neki
eladják. Ebből tízezer arany jut nekem, a miért rábeszéltem őket; ötezer
jut neked, ha Corvin hadait hozzánk áthozod. Hej, abból sok szép selyem
viganót vehetsz majd a feleségednek.

Dombay úgy elbámult erre az ajánlatra, hogy elakadt a száján a szó. Nem
volt egy mondásnak ura, úgy megrettent rajta.

De annál készebb volt a válaszra, a ki eddig hallgatott, az asszony.

– Hallod-e, Dóczy, nem illik, hogy asszony beleszóljon férfiak okos
beszédébe; de te az én viganómról szóltál: arra hát én felelek neked és
megmondom szemedbe, hogy én nem engedem férjemnek, hogy nekem viganót
szabjon az ország zászlójából. Tőled pedig azt kérdem, hogy a tízezer
arany, a mit te kapsz, vajjon elég lesz-e misét szolgáltatni a te bűnös
lelkedért? mert ha az ország minden klastromában minden pénteken de
profundist énekelnek is érted, még sem énekelhetik le rólad azt a
hitszegést, a mit Isten előtt elkövetsz most.

– Üm. Hugomasszonynak úgy látom, jól fel van vágva a nyelve. Miféle
hitszegést tetszik emlegetni?

– Miféle hitszegést? Hát nem ott álltál te is a haldokló király ágya
mellett, mikor az országnagyok az ő megdicsőítő orczája előtt esküdtek,
hogy utána királyul fogják választani egyetlen fiát: nem te is ott
rebegted-e összetett kézzel az Ament? Vagy magadban visszafelé mondtad
az esküt, mint a patarényok?

Ez a szemrehányás Dóczynak nem tetszett. Ilyen bolondot felelt rá
hirtelen:

– Azt az esküt levitte magával a király a földbe, a fiának pedig nem
esküdtem semmire.

A fiatal nő megfenyegeté ujjával a gúnyolódó főurat.

– Dóczy, vigyázz! Gondold meg kétszer is, mielőtt kimondanád, hogy az
eskü csak tréfa. Te most nősültél újra, fiatal feleséget vettél, s ha te
nem tartod meg azt a hitet, mit királyod fényes arczának tettél,
kivánhatod-e, hogy egy asszony megtartsa azt, a mit a te ripacsos
pofádnak tett?

No – már ez nagyon érzékeny oldala volt Dóczynak, a mit a szókimondó
asszony megszúrt. Különben is féltékeny volt, s azt meg épen nem
szerette, ha ragyás képét emlegették.

Fel is ugrott mérgesen helyéről, s daczosan, dölyfösen, félvállra
rángatva bársony mentéjét, Dombayhoz intézte a szót.

– Bajtárs! Nálad úgy látom az asszonycseléd viszi elől a keresztet.
Tanítsd meg rá a feleségedet, hogy hogyan szokás bánni úri vendéggel,
mint magam, ha otthon az anyja házánál meg nem tanulta.

– Mindjárt megtanítom rá, szólt Dombay, s azzal fölkelve székéről, az
ajtóhoz ment, kitárta azt egészen s rámutatott a kőműves hagyta
nyilásra. – Az ajtón át rálátsz a nyolczszögletű toronyra. Az óra egy
negyeddel kevesebb ötnél. Mielőtt ez az óra az ötöt el fogja ütni, te
már a vár környékében meg ne találtassál, mert bizony vason hozlak
vissza. Ellenségének, ha vendége volt, a török is enged egérútat; tehát
úgy biztasd a lovadat, hogy egy negyed óra alatt jó messze elvigyen
innen: «mint oroszlánok kezdtétek, mint kóbor kutyák fogjátok végezni».
Minden közösséget megtagadok veletek. És azután vigyázz Dóczy, hogy
össze ne találkozzál velem odakinn a gyepen: atyámfia vagy, régi jó
pajtásom, de bizony megpróbálom rajtad, hogy fogja-e a bársony mentét a
kardom?

Dóczy egy szót sem szólt ezután, hanem a kitárt ajtón keresztül dobogós
léptekkel eltávozott.

Nehány percz mulva lehetett látni, mint vágtat alá sebesen a várhegy
kígyózó útján.

– És most vedd az ollódat feleségem, és fejtsd le mellemről ezt a
halálfőt, monda Dombay feleségének. A szégyen billyoga lesz ez már
ezentúl. Viseljék a rablók.

A nő lefejtette ura öltönyéről az annyi dicsőséggel tetézett jelvényt,
mely egykor Mátyás király diadalait hirdette a félvilágnak, s mely most
a legrútabb árulást hirdette az egész világnak.

– Én csak nem eresztettem volna őt ki ebből a szobából, szólt az asszony
e munka közben; – hanem elfogattam volna és kóstolót adtam volna fejéből
azoknak a hitszegőknek, a kik dicső királyuk fiát ilyen rútul elárulták.

A férj gyöngéden megcsókolta neje homlokát e mondásért.

A kis gyermek pedig elkérte magának játékul azt a lefejtett czifrát, a
miről ő még nem tudta, hogy az halálfő, hogy az czímere a mult dicső
napoknak, czégére a fizetett jövendő szégyennek.

Játszott vele, szalagra fűzte, s felcziczomázta vele a kedvencz agár
nyakát.

– Ne akaszd azt a dolgot e hűséges állat nyakába, gyermekem!

* * *

Még azon éjjel János királyfi szekérre rakatta kincseit, a koronát, s
odahagyta a budai várat: hiveinek seregével menekülve ellenségei közül
Slavonia felé.

Hunyady Mátyás fiának futni kellett saját hazájából. Magyar vette
üldözőbe: magyar seregek száguldtak nyomába.

János királyfi magához vette a koronát, s Buda várát Ráskay Balázs
őrzésére hagyva, hűnek maradt dandáraival levonult Horvátország felé.
Kincseivel terhelt hajói a Dunán úsztak alá.

Talán ha a Drávát elérhette volna, máskép fordul Magyarország sorsa s
nem kapja Dobzse Lászlót a nyakára.

Átkozott legyen Kinizsi Pál lovának a lába, minek sietett oly gyorsan a
királyfi nyomába! Hiszen ha gazdája elfelejthette Mátyást, a király
apját, ki belőle, vadonnat molnárlegényből első zászlós urat csinált,
legalább a lónak kellett volna annyi eszének lenni, hogy ne vigye neki a
szűzmáriás zászlót a hollóczímeres zászlónak, hisz együtt láthatta e
zászlókat minden ütközetben! – De hiába, olyan idő volt, a mikor a lónak
sem volt már józan esze, nemhogy a lovasának.

Tolnában érték utól Kinizsi nehéz lovasai a királyfi táborát, ott a hol
a Csonthegy fensíkját a Sárvíz ingoványai veszik körül.

A királyfi dandárainak jó helyük volt a védelemre; a mocsáron át a
királyné vasas ezredei nehezen gázolhattak volna hozzájok keresztül, ha
ők elállják az ingovány keskeny útjait.

Hanem a királyfi azt hitte, hogy megakadályozhatja a vérontást, s
engedte Kinizsit és Báthoryt a mocsáron keresztül jönni. Nem birta
elhinni, hogy azok őt fegyverrel támadhassák meg.

Mikor a Csonthegy alá értek, a fiatal fejedelemfi kétszáz hű testőrével
Kinizsinek eléje lovagolt; azt hitte, ha őt fogja látni az agg harczos,
szive megfordul és királya gyermekének zászlója előtt meg fog hajolni.
Még azt is megtiltá testőreinek, hogy pánczélt öltsenek, ne legyen semmi
harczias színe jövetelüknek, hiszen magyar áll magyarral szemben.

De szörnyűt csalódott. Alig ért szóbeszédnyi közelségbe Kinizsi
hadsoraihoz, midőn ez megfuvatta a trombitákat s minden szóváltás
helyett hajrát parancsolt a királyfi ellen.

Ekkor látták a királyfi hivei, hogy kemény veszedelembe jutottak, a
miből most már csak a kard segít ki, a hogy segít.

A testőrök hirtelen közrekapták a királyfit, s míg egy részök Kinizsi
lovasai elé veté magát, a többiek János herczeget iparkodtak
kiszabadítani.

Negyven hű testőre a királyfinak esett el ott szemeláttára testvéri
kardcsapásoktól. A királyfi nem nézhette tovább; takarodót fuvatott, ott
hagyta kincseit a királyné hadainak, hadd osztozzanak rajta; maga
elfutott hiveivel a csatatérről.

Más minden ponton is ily könnyű diadaluk volt a királyné vezéreinek, a
királyfi vitézei nem akarták magyar vérrel beszennyezni fegyvereiket,
inkább hagyták magukat ölni.

Az első szomorú összecsapásnál találkozott Dombay Ferencz Dóczy
Sándorral.

Csak egy pár kardcsapásra találkoztak. A harcz olyan bomlott volt, hogy
alig ért rá két ember egymással igazán verekedni. A második
kardcsapásnál, a mint Dombay feje fölé emelte kardját, hogy az áruló
Dóczy Sándorra lecsapjon, ez megelőzte egy döféssel, mely eltalálta
Dombayt, s e döfés után Dombay leereszté kardját, és kezével melléhez
kapott, azután megfordítá lova fejét, s a gomolygó lovas tömegben
eltünt.

Sándor még gúnyosan utána kiáltott: «hát öcsém, fogja-e kardom a
bivalybőrt?»

Az egész ütközet nem tartott félóráig. Azontúl nem harczolt senki. A
királyfi hadai futottak, s a királyné hadainak nem volt kedvök őket
üldözni.

A legutolsó harczos is érezte, hogy ez rossz munka, hogy ez szomorú
győzelem volt.

A vezérek csüggedt fővel kullogtak vissza a csatatérre, a hol a legelső
összecsapás történt, s szedették össze a halottakat és sebesülteket.

Hajh! rosszul eshetett nekik annyi régi jó ismerőst, bajtárst, atyafit,
jó katonát megismerni az elhullottakban. Hiszen egy sem volt ellenség.
Mindenik szivüktől szakadt jó barát volt.

Most bánta már Sándor is azt a döfést, a mit régi jó pajtásának adott.
Bár csak nehéz sebet ne kapott volna! Vajjon mi lett belőle aztán?

Amint félve vizsgálta, lováról leszállva az elestek és sebesültek
arczait, ime egy nádasban nehéz asszonysírást hall s a mint odamegy,
meglátja egy, a nádasba rejtett szekéren Dombay Ferencznét, a mint
haldokló férjének fejét ölében tartja, s annak halványuló arczát
könyeivel füröszti.

Az a döfés mégis jó döfés volt. Épen csak hogy felesége szekeréig el
tudott jönni vele a sebzett lovag: ott hű csatlósa levette lováról s
feltette a szekérre; de már az utolsó órája volt neki.

Sándornak a szive facsarodott el e látványra; odarohant a szekérhez,
megragadta megölt bajtársa kezét; nevén szólítá: «Ferencz, kedves
Ferenczem. Ne halj meg! Hiszen nem akartam én, hogy megöljelek; – élj
meg, gyógyulj meg. Nyisd föl szemeidet, szólj egy szót, bocsáss meg.»

Hanem az ifjú lovag nem nyitá föl sem szemét, sem ajkát. Sándor későn
jött tőle bocsánatot kérni. A megölt bajtárs néma volt örökre.

Hanem itt volt helyette az asszony, a ki megfeleljen azokra, a miket a
halotthoz beszélnek.

Legelébb is elutasítá a férje hült tetemére boruló Sándort.

– Ne érj hozzá, te véres hitszegő!

És aztán, a mint reszketve ott állt előtte, akkor átkot mondott a
fejére.

Rettenetes lesujtó átkot.

– Verjen meg tégedet az Isten, férjemnek gyilkosa, te! Ne legyen neked
nyugodt álmod többet soha; behunyt szemed előtt ez a véres arcz álljon
örökké. Büzhödtté legyen az ital, dögletes az étek, a mi ajkadhoz ér.
Veszszen el becsületed ott, a miben legkevélyebb voltál; – legyen
üldözött és becstelen a neved az országban, és az országon kívül! Legyen
népek lábakapczája az a zászló, a mihez esküdtél! Légy földönfutója
házadnak, hazádnak; idegenek ajtaján kolduló, nevedet eltagadó koldus és
meggyalázott; s a hol legjobban fáj, szived közepébe adja vissza neked
Isten ezt a kínos döfést!

Dóczy Sándor odaborult a szekér saragjára és azt kérte:

– Ne átkozz már jobban.

A nő pedig ekkor megragadta Sándor vállát, s hörgő hangon, minő a
bőszült tigrisé, végzé szavait.

– Megátkozlak. – Neked fiatal feleséged van, neked nagy legény fiad van.
Az Isten verjen meg téged azzal, hogy egyszerre gyalázzon meg mind a
kettő!

Azzal inte a nő csatlósának, az a lovak közé vágott; a szekér
tovarobogott a nádas szélében az oszló tábor után.

Sándor pedig ott maradt egy helyben állva és utána bámult.

Hátha volna az asszonyátokban valami? Hátha több az mint levegőben
eloszló hang?

Minden szava fülében csengett: de a legutolsó, az a legutolsó tövis
egyenesen a szívébe volt ütve.

Nem volt a táborban jó kedv a megnyert diadal után. Érezte azt minden
ember, a közharczos úgy, mint a vezérek, hogy ez rossz győzelem volt.

A csőcselék rávetette magát a királyfi kincseire; elfoglalta a Dunán
leusztatott hajóit, s megrakta magát a zsákmánynyal: az volt a díja, a
haszna.

De elég keservesen megfizettek aztán érte: fizetett az egész ország. Tán
még most is annak a vérdíját fizetjük.

Mikor este a sátorban összegyűltek a vezérek, hogy a közös bográcsból
falatozzanak, azokon is meglátszott, hogy tor ez, nem győzelmi pompa.

Dóczy Sándor alig mártott a tálba, midőn undorodva szólalt meg.

– Hisz ez döghús!

Kinizsinek még rosszabb kedve volt, mint neki.

– Boldog ember vagy Sándor, hogy ilyesmit is megérzesz; én nem érzek itt
más szagot, mint a vért, rokonaink vérét körülöttem. Pedig tudod, hogy
én már ebédeltem olyan asztalon, a mely hullákból volt összerakva; de
azok törökök voltak. Csak egyél bátran. Egyéb hiba nincs.

A többi hadnagyok biztatták Sándort, hogy csak lásson hozzá, nincs annak
a tokánynak semmi baja.

Ő pedig alig tudott egy pár falattal megbirkózni; oly átható bűzt érzett
az ételen, hogy csak az éhség birta rá, hogy valamit lenyeljen belőle.
Attól is megundorodott.

– Adjatok valamit innom; talán az majd lenyomtatja.

Odaadták neki a közös nagy kulacsot, melyből sorba ittak hadnagy társai.
Egyet huzott belőle, akkor boszusan tette azt le maga elé.

– A lélekbe! Hisz ez eczet! Hisz ez olyan, mint a tatár lótej, mikor
megvész.

– Édes öcsém, mordult rá boszúsan Kinizsi, ha máslás kell, csak egy
ugrás ide Tállya; hat nap alatt oda érhetsz; de már addig csak érje be a
finnyás torkod azzal, a mi nekünk jó.

Mindenki bizonyítgatta, hogy a bizony igen tisztességes bakator; a
püspök pinczéjéből való, az pedig nem tart valami rossz borokat.

Sándor nem akart hinni nekik, eltávozott saját sátorába, előhozatta
nyeregkápájából hólyagos ezüst kulacsát, mely kulcsra szokott járni.
Csata előtt abból húzogatott mindig egy-egy korty szíverősítőt. Abban
már igazi essentia volt. Az apród előhozá a kulacsot, de Sándor alig
húzott belőle egyet, úgy vágta az apród hátához, hogy menten behorpadt.

– Beste lélek! Hisz ez méreg! Kiittad belőle a jó bort s seprővel
töltötted tele.

Az apród fogadkozott, hogy ő hozzá sem nyult; hiszen nem is áll nála a
kulcsa: de Sándor egyre kergette maga elől s azt parancsolta neki, hogy
öntse ki a kulacsból azt a moslékot és töltse meg tiszta vizzel. A
borral nincs ma szerencséje.

A vizzel sem lett. Azt meg igen bűzhödtnek találta. No de nem csoda,
csatatéren nem friss a víz.

Azzal ledőlt a leterített medvebőrre; olyan fáradt volt, minden csontja
húzta alá; szemei majd leragadtak.

De bármilyen fáradt volt is, bármilyen álmosak voltak is szemhéjai, álom
nem kereste őt fel.

Csak kínlódott, csak forgolódott fekhelyén és nem tudott elszunnyadni.
Szemei égtek; s ha pilláit lehunyta, vérvilág gomolygott előttük, tele
vérből alkotott rémalakokkal; feje majd széjjelszakadt a kábultságtól;
de ez nem birta az ébrenlétet elnyomni.

Hallott minden neszt kívül a táborban, a mint óránkint az őröket
felváltották, a sátora előtt fel s alá járkáló őr egyhangú lépteit, a
lovak éjjeli kapálását, s a szomszéd sátorok alvóinak horkolását.
Mindenki aludt, a ki lefekhetett, csak ő kínlódott éjfélen túl is ébren.

Akkor végre elnyomta az álom; de csak azért, hogy még nagyobb gyötrelme
legyen. Az sem volt álom, csak folytatása az ébrenlét töprengéseinek.

Ismét ott ült az asztalnál, előtte hólyagos kulacsa. Pokolbeli szomj
tépte beleit, és a bor dohos volt. Kiáltott, hogy hozzanak vizet;
kiáltására belépett a sátorba egy gyászba öltözött asszony: úgy
hasonlított az Dombay Ferencznéhez. Az vette a kulacsot, kiment vele s
ismét visszatért, odanyujtá neki: itt van, igyál.

Ajkához emelte a kulacsot s borzadva mondá:

– Hisz ez meleg vér.

– Az ám. Csak igyad.

Eldobta kezéből a kulacsot.

Akkor odahajolt fölé az az asszony, s olyan suttogással, mely névtelen
borzalommal tölt el minden ideget, rebegé fülébe:

– A mit mondtam, az mondva van. Átkozott az étel és az ital, a mi
ajkadat érinti, átkozott az álom, mely szempilláidra leszáll. Átkozott a
nászágy, melyben hitvesed fekszik, és tulajdon fiad az, ki házadból
elűz. – Következik a többi.

Sándor fel akart szökni helyéből, hogy e káromló ajak torkát
összeszorítsa; hasztalan erőködött, a Mátra súlya feküdt mellén; s midőn
végre szét tudta törni álma bilincseit, bele volt izzadva egészen;
testét kiverte a hideg veríték.

Még mindig azt képzelte, hogy folyvást látja maga előtt azt az asszonyt;
olyan elevenen álmodott, hogy az ébrenléttől nem tudta álmát
különválasztani; olyannyira, hogy kiment sátra elé s azt kérdezte az
őrtől: «Ki eresztette be azt az asszonyt?»

Az őr esküdött, hogy ő semmiféle asszonyt nem látott.

Sándor ekkor kezdett magához térni, s észrejönni, hogy tán mégis álom
volt az, – hanem a mint sátrába tért, mégis megnézte, mivel van tele a
földön heverő kulacs; üres volt az, tartalmát beitta a föld.

Sándor nem feküdt le többé, palástját felölté s kiment a szabadba. Sorra
járta az előőrsöket. Azt hitték, hadnagyi buzgóságból teszi. Odakinn
érte a virradat.

A mint meghajnalodott, fölkereste a fővezért.

– Uram, adj hat napi szabadságot nekem.

– Nehéz dolog. Az ellenség kétfelől betört az országba.

– Hetednapra ismét helyemen leszek.

– Hová igyekezel?

– Haza kell mennem, családomat látni; rossz híreket kaptam hazulról.

– Akkor vissza se térj hozzám, hanem hazulról menj egyenesen fel
Morvába: a fekete sereg vezetőre vár, s a mi kevés belőle itt van, az
előre fog menni Nagy-Szombatig, ott rád várnak. Intézd el velük a
dolgodat.

Sándor kezet szorított a vezérrel s a fekete csapathoz tért. A marczona
zsoldos had már nagyon várt rá. A János herczegtől elvett zsákmány fel
volt garmadolva, s abból legelébb a vezérnek ki kelle venni a maga
részét, mielőtt osztályra bocsáttaték. Ez így volt szokásban.

Sándor nem nyúlt e véres martalékhoz. Azt hagyta, hogy az ő részét adják
a sárközi papoknak, szolgáltassanak miséket az elesettek lelkeiért.

Azzal rövid bucsút vett régi bajtársaitól, s megbiztatva őket, hogy
Nagy-Szombatban ismét találkozni fog velök, egy csatlósa és egy apródja
kiséretében elhagyta a királyné seregeinek táborát.

Sándor különben is babonás volt. Az akkori idők emberei még nagyon
együtt vették a vallást a tévhittel; sőt néha még az utóbbit inkább,
mint az elsőt. Sándor is az e fajta hivők közé tartozott: ha a
szentekkel keveset törődött is, ha a feltámadás reményére kevés
félretenni való jótetteket halmozott is össze, s a másvilági úthoz nem
igen készítette is útitáskáját, de a kisértetekben annál inkább hitt;
félt a hazajáró lelkektől; s ő, ki munkájához nem kezdett Isten
áldásának lehivásával, a bevégzett rossz munka után összeborzadt az
emberi átok miatt.

S annak az asszonynak az átka már annyiszor beteljesült.

Nem volt szájának íze, nem volt szemeinek álma többé.

Mi következik még?

Szégyen és gyalázat kinn a mezőn és benn a házban; gyalázat az udvari
palotában, a csatamezőn és a családi ágyasházban.

Hogy ki tudta választani az átkozódást amaz asszony!

Sándornak fiatal neje volt és nagy legény fia az első asszonytól.

Mikor otthon hagyta őket, azt mondta nekik: szeressétek egymást.

És azok meg is igérték neki, hogy szeretni fogják egymást, mint anya és
fiu. De hát lehetne-e ez máskép?

Gondolhatna-e ki ily iszonyút más, mint egy átkozódó nő, kinek férje
karjai közt haldoklik, a gyilkos megátkozására?

Ámde Sándort mégis üldözte ez az átok.

Két lovat elnyűtt az útban, hogy négy napi járó földet két nap alatt
bejárhasson; mégsem ért czélt. Két éjjel nem aludt, csak lóháton
szunyókált; harmadik alkonyatra eljutott a malomudvarig, mely a birtoka
határát szegélyző patak fölött épült; ott összerogyott a második ló is,
s nem vitte tovább.

Pedig várkastélya olyan közel volt már: alig egy mértföldnyi távolban
feküdt szemei előtt; a nap épen a vár háta mögött szállt alkonyatra, a
hegyes toronycsúcsok feketén rajzolódtak az aranyfényű égre.

Sándor parancsot adott molnárjának, hogy kerítsen számára egy lovat.

A molnár igérte, hogy bizonyosan hozni fog, addig pihenjen meg nála a
lovag. Felteríté előtte az asztalt s tett eléje sültet és bort. Nem
tudta, hogy ma mint borzad ételtől, italtól.

– Mi hírt tudsz a várból? Kérdé Sándor nagy szívdobogás közt.

– Semmi jót, uram, felelt rá a molnár.

– Tehát rosszat.

– Én nem szóltam semmit, menté magát a molnár és sietett lovat keresni a
vitéz úrnak.

Sándor tenyerébe hajtá nehéz homlokát s úgy érzé, mintha egy feneketlen
nagy mélységbe sülyedne folyvást alá, a honnan nincs visszatérés.

Hát valjon az az asszony, a ki ott a lobogó tűznél süt főz, hű-e az
urához? Kivált ha szép és fiatal? Most háttal van neki fordulva.

– Adj bort, gazdasszony!

A nő megfordul a tűztől, s odasiet az asztalhoz egy kancsóval, és a
lovag poharába tölt belőle.

A lovag a halál fagyos ujjait érzé végigfutni idegein. Ez az átkozódó nő
maga. A megölt jóbarát özvegye.

– Nos uram, igyál! Szól a nő, szemeivel megverve a ránézőt. Ne félj
tőle. Hideg ez már. – Igyál a hűséges asszonyokért.

A lovag a borzalom dühével csapta el maga elől a kupát és arra
fölébredt.

Nem volt a malomteremben sem asszony, sem lobogó tűz, csak a messze
elcsapott kupa hömpölygött a földön, szétöntve piros nedvét.

Aludni nem tud, a hogy más Isten teremtése, de a mint szemei leragadnak,
mindjárt előtte áll megtestesülve a könnyű alak, kivel tele van minden
gondolatja.

– Hozzák-e már azt a paripát?

A molnár futva ment az akolig, futva jött vissza, még sem ért elég
gyorsan ura elé, hogy szidást ne kapjon tőle késedelmes jártáért.

Sándor alig várta, hogy a mén föl legyen nyergelve, hogy a kengyelbe
tehesse lábát, hogy sarkantyúit a ló véknyába vághassa. Nyargalt vára
felé.

Csatlósa, apródja még a mult éjjel elmaradtak mögötte az ádáz
nyargalásban; most már csak egyedül jár.

A mint az erdőből kijutott ismét a tisztásra, a honnan várát újra
megláthatá, már sötét volt. Meglepetve látta, hogy várának négy ablaka
fényesen ki van világítva. Felesége szobájának ablakai azok. Jól ki
tudta venni. A többi várablakok közül is derengett egy-kettőben valami
fény, a minőt a szokott mécsvilágítás terjeszt; de ez a négy ragyog,
mint ünnepélyesen kivilágított termek ablakai szoktak.

Itt ma nagy dáridó van!

Pedig ma nincs senkinek sem névnapja, sem születésnapja.

Talán nem is a férj hazaérkeztének örömére világítanak ma!

Sándor még jobban sarkantyúzta lovát; vágtatva haladt fel a várhegy
kígyó-útján; sietsége nagy volt. Minden kanyarulásnál egyszer eltűnt
előle, s másszor ismét eléje jött a nagy sötét kastély kivilágított négy
ablakával.

A düh, a féltés ostorozta keblét a várkapuig. Az már fel volt húzva, s
az ingerült lovag, mert kürtjét apródjánál felejtette, kövekkel hajigált
a sánczárkon keresztül a felvont kapura, hogy ereszszék be.

A kapus megismerte hangját és lebocsátá a hidat. Sándor azzal üdvözölte,
hogy torkon ragadta a jámbort, és odaverte fejét a falhoz.

– Miért késedelmeztél? Miért bocsátottál be oly sokára? Ficzkó! Jelt
adtál ugy-e odafenn azoknak, hogy jövök?

A nyomorult nem tudta, mit feleljen a dühödt lovagnak; még ha a torkát
nem szorította volna is markával, nem volt készen ilyen kérdésre
semmiféle válaszszal.

Sándor sietve haladt végig a folyosókon. Lépteinek hangjára megnyílt egy
földszinti ajtó, s azon öreg kulcsárja lépett elő, kezében mécset
tartva.

– Oh, én uram, Istenem! Kiáltá az öreg s ijedtében elejté a mécset.

– Miért ijedtél meg öcsém? rivallt rá a lovag.

– Oh, mi szörnyű véletlen ez uram! rebegé az öreg; miért volt most
megjönnöd?

– Nem vártatok úgy-e? Hát micsoda ünnepély van ma itt?

– Oh, bár soha meg ne tudnád. Ne menj fel, ne menj fel. Az öreg
átkarolta ura térdeit, hogy visszatartsa; de az nem hallgatott semmi
szóra, elrugta őt magától s rohant fel a lépcsőkön neje szobái felé.

Az előterem ajtaját felszakítva, ott találta egy mécs előtt térdepelve
felesége öreg dajkáját: egy nagy könyvből olvasott; talán imádságos
könyv volt.

– Jézusom, szent szűz! rebegé az öreg nő, midőn Sándor dúlt arcza előtte
termett. Hisz oly ijesztő volt alakja.

– Hát te miért ijedsz meg tőlem, vén boszorka? Lassan beszélj, mert
összezúzom fejedet. Hol van nőm?

– Szobájában fekszik.

– Hát fiam?

– Mellette van.

– Hát te mért vagy itt?

– Az úrfi nem bocsát asszonyunkhoz senkit.

– Átkozott kerítőné! ordítá magán kívül Sándor, s még itt imádkozik és
Istent csal! s azzal hozzá vágta a felkapott nehéz imakönyvet, hogy az
agg nő földre roskadt tőle.

Aztán sietett a kivilágított terem ajtaja felé.

Jobb keze kis ujján volt egy nagy arany gyűrű, nehéz pecsétnyomós
fejjel, azt ütésre igazította ökle végén: jaj annak, a kit megtalál
vele.

Léptei zajára és kiáltására feltárult az ajtó, s nejének szobájából
eléje lépett – fia.

Sándor egy perczig sem kért józan eszétől tanácsot, hanem a mint a szép,
ifjú deli legény eléje lépett, úgy sujtotta őt főbe gyürűs öklével, hogy
az ifju összeroskadt szótlanul.

Azzal rohant Sándor a kivilágított terembe.

Ott találta nejét, szép ifjú nejét az ágyon fekve; igen is: a halotti
ágyon; arcza ismerhetlen volt a himlőtől; huszonnégy viaszgyertya égett
kétfelől a ravatal mellett.

Az átok nem csapott le, a hol várták: hanem annál súlyosabban csapott
le.

Sándor saját öklével segített neki.

Amaz átkozódó asszony szavai úgy elvették eszét, hogy se látott, se
hallott, se kérdezősködött, tört mindenen keresztül, mint a sebzett
vadkan.

Akkor látta aztán, hogy mit cselekedett, mikor túl volt rajta.

Fia valóban úgy szerette ifju mostoháját, mint édes anyját, s midőn a
veszedelmes ragályos himlőnyavalyában kimult, senkit sem engedett a
halott mellett virrasztani, egyedül ő volt mellette.

Ezért volt a nagy teremben a fényes kivilágítás, ezért ijedt vissza
minden a haza érkező férj tekintetétől; ezért volt mindenki magaviselete
oly különös, a ki vele összetalálkozott. Ezért volt neje egyedül. Mert
halott volt.

És ő ezt másra, gonoszra magyarázta mind.

És azután csinált még egy másik halottat is hozzá.

Nem kételkedhetett felőle, hogy az, a kit gyűrűs jobbjával úgy
lesujtott, már nem mozdul meg többé.

Elrohant ki az erdőbe, az éjszakába. Ott hagyta kastélyát, cselédeit,
halottait.

Meg sem állt, a míg hadseregéhez nem érkezett. Csak ott pihent meg, a
midőn fegyverek között érezte magát megint. Kardok és lándzsák kerítése:
ez volt most az ő lelkének való. Azok közé vette be magát.

Pedig nem üldözte senki, saját lelkén kivül. Még a rossz hír sem.

Ő azt hitte, hogy üldözni fogja a törvényszék, mint fiugyilkost; attól
ugyan nem félhetett az akkori sok gazdáju világban. Olyan hatalmas
embert, mint ő, ki mert volna perbe idézni, és ki elébe? De még jobban
rettegett a rossz hír üldözésétől. Híre fog futamodni, hogy Dóczy Sándor
agyonütötte a fiát szerelemféltésből. Ki lesz kürtölve az egész
világnak, és a világ mindig a csúfságot hiszi el inkább, mint a
mentséget.

Csak a csatában kereshetett menekülést.

Az a boszus nő ugyan azt is megmondta neki, hogy ha van Isten az égben,
még a fegyvertéren, a harczmezőn is szégyen fogja őt érni, és gyalázattá
válik dicsősége.

Jó szerencse, hogy a kard becsülete attól függ, a kinek a kezében van a
markolatja.

A harczmezőn szemközt mert nézni Sándor minden átkozódással: vitéz férfi
volt, azt el kell róla ismerni. Csodákat mívelt, ha egyszer paripán
ülve, egész csapat ellenség között kellett egymagának harczolnia, s a
dandár, melyet vezetett, a kerek föld legvitézebb katonáiból állt, a
fekete seregből; mind régi harczedzett vitézek, s mind igaz hívei,
megvásárolva Beatrix királyné százezer aranyával.

De ez a százezer arany volt a legnagyobb átok, mely Sándort és a
hitszegőket megverte.

A megvesztegetett harczosok azt hitték, hogy ennek már most mindig így
kell lenni. Lengyel Albert ellen vitték őket, csalogatta reményüket a
sok zsákmány: Lengyelország jó kövér koncz, a lengyelek gazdagok, nem
járta őket még a török; a világ zsidósága mind ott talált menedéket. Oda
lesz majd betörni jó a fekete seregnek; a hol a pénzt nem is számlálják,
hanem azt mondják, «egy véka lengyel garas.»

Volt is dinom-dánom a táborban; volt kelete a jó bornak, a czifra
asszonycselédnek; annál nagyobb fogyatéka a pénznek. Hadd folyjon, hadd
fogyjon! Lengyelország majd ád újat.

Lengyel Albert azonban nem adott újat, hanem a mint vette észre, hogy
nem tréfa a dolog, s most mindjárt a saját rovására megy a háború: nem
várta meg, míg a fekete sereg lándzsái nógatják az odábbállásra, hanem
sietett békét ajánlani az új királynak, Ulászlónak.

A békekötésben minden jót ajánlott a lengyel, elismerést, jogokat, jó
szomszédságot, békés várakozást Hunyady János halálára az oppelni
herczegségeért; de pénzt: egy árva lengyel garast sem.

Még inkább ő követelt magának háromezer aranyat évenkint Ulászlótól
azért, hogy nem bántja, s másik nagy sommát a testvérének azért, hogy az
se bántsa.

Ulászló azt mondá rá, hogy «dobzse».

S azzal a fekete sereg pecsenyéje szépen a porba esett.

A pénz pedig régen oda volt már. Azon iparkodott túladni minden ember,
nehogy az új is ott találja.

Ekkor visszaparancsolták őket a Hernád mellől le Fehérvárnak.

Mert hogy azon idő szerint olyan kapós volt e mi szép Magyarországunk,
hogy négy király is vállalkozott az eltartására.

Az egyik a lengyel volt: az tatár és lengyel feles hadakat hozott be a
felvidékre s végigpusztította vele Kassa és Eperjes környékét. Így
kedveltette meg magát.

A második volt az osztrák Miksa, az német zsoldosokkal tört be az
országba, Sopron és Vas felől. Ez is igen nyomatékosan bizonyítá be
Magyarországhoz való jogát. Feldulatta hadaival Szombathelyt, Kőszeget,
Kismártont, elfoglalta Veszprémet, s Székes-Fehérvárt rohammal bevette,
levágatva a védelmező ifjuságot, kirabolva a polgárokat. A vitéz zsoldos
hadak még királyaink sírjait is feltörék, s kihányva kőkoporsóikból a
szent hamvakat, zsákmányt ütöttek a halotti pompa ezüstjén, aranyán.

Olyan nagyon bizonyították, hogy szeretnek bennünket.

No ezeknek meg kellett mutatni, hogy mink is szeretjük őket.

A mint a lengyelekkel megtörtént a békekötés, Szapolyay rögtön lefelé
indítá a fekete sereget a Fehérvárban dőzsölő németek ellen.

Hejh, jó dolguk volt azoknak! Fehérben, Tolnában, Somogyban, ugyancsak
hirdették a közös ügyet, s hogy Budát el nem foglalták, épen csak annak
köszönhető, hogy akkor a magyarok és szerbek jó egyetértésben voltak, s
Kérey Bálint és Belmus Milos vezetése alatt véres fejekkel utasíták őket
a határból vissza.

Becsületében állt az országnak, hogy Fehérvárt visszavegye. Volt is rá
ereje elég.

Csak egy nem volt. Pénze nem volt, a nélkül pedig nincs háború.

A fekete sereg már Egerre érve, éhezett.

Vége volt a lakmározásnak, a csapra ütött hordónak. Jó lett volna már a
száraz kenyér is.

A zsoldot sem fizették már; denár, garas is kifogyott a tarsolyból.
Dóczy Sándor a maga pénzét is rég kiosztotta már közöttük, hogy bedugja
vele a szájukat. Mert az éhes száj nagyon fenhangon beszél. Végre ő is
kifogyott, s a rendet nem birta többé hadai közt fentartani.

Ugyanaz a sereg, mely Mátyás király kezében az ellenség félelme volt,
most az ország rémülete lett. Ha zsoldot nem kapott, rabolt: Vácztól le
Egerig a hány klastrom volt, mind kiitta a barátok pinczéjéből a bort, s
kiürítette a nemes urak hombárjait. Nem birt velök sem szép szó, sem
fenyíték; templomrabló haramia lett egyenkint, ki az előtt Mária
katonájának, halálfejes hősnek nevezte magát.

Nem is lett vége elébb a dúlásnak, míg Osváth püspök, a kincstárnok,
nagy hirtelen zálogba nem vetette a kormányjószágokat, vámokat,
sóbányákat, s így nagy nehezen összecsinált negyvenhétezer aranyat.

Még akkor nem voltak olyan okosak a kincstárnokok, hogy papirpénzt
nyomattak volna, s kifizették volna a katonáikat válogatott szép
bankókkal: csak aranynyal tudtak még háborút viselni.

Valahára hát ki lett elégítve a fekete sereg, s indult Báthory István
hadaival Fehérvár elé.

Ott bajor és sváb hadsereg garázdálkodott javában, s már régóta rabolta
a környéket, kifosztva urat és szegényt, a ki keze ügyébe akadt.

– Hej, jó pecsenye lesz nekünk ez a német, biztatá Sándor kapitányt öreg
hadnagya, Bági János. Ez most összerabolta a félvilágot; beszedte
magának a sok aranyat, ezüstöt hetedhét országból; most mi egy csomóban
kapjuk nála, a mit nekünk rabolt, s senki sem vitatja el tőlünk, hogy a
mit elvettünk tőle, nem tisztességesen kerestük.

Bizony gondolkodott így más is. S a bajornak és svábnak nem csak az volt
a veszedelme, hogy ide bejött, hanem az is, hogy ide benn meghízott.

Az ostrom neheze leginkább a fekete seregen feküdt; legnagyobb részt
gyalogságból állt a sereg, őket küldték a falakra: a lovasság csak
messziről nézi az ostromot, onnan irigykedik a mulatságra, s maga csak
arra vigyázz, hogy az ellenséges felmentő seregtől meg ne hagyja lepni
az ágyútelepeket.

A király is eljött nézni az ostromot; vele voltak a palotásai, meg a
lovas udvari kiséret.

Hanem a harcz csak akkor kezdődött meg Isten igazában, mikor Kinizsi is
megérkezett a törökverésből, ötezer java vitézzel, s hozzálátott az
ostromhoz.

Julius 23-án minden fal be volt már lyukgatva, az ostromréseket nem
győzte védni a németség, pedig makacsul védte a bőrét. A fekete sereg
egy éjszakai ádáz roham közepett elfoglalta a bakonyi kaput, s onnan
kezdte lövetni az ellenség torlaszait.

A bajorság átlátta, hogy itt már nincsen menekülés, s nagy szűkültében
felrántotta a fehér zászlót ugyanazon templom tornyára, melynek
kriptájából még a magyar királyok csontjait is kihányta.

– Semmi fehér zászló! ordítottak a feketék. Gyepre legény! Egyikünknek
meg kell itt enni a másikat!

Hanem a király, ki mint tudjuk, igen békeszerető volt, s szörnyen nem
kivánta a vérontást, azt mondá, hogy meg kell őket hallgatni, ha meg
akarják magukat adni; hátha kellemetes föltételeket szabnak, a miket
becsülettel meg lehet nekik adni.

– Vasat nekik a torkukra! Ez az egyetlen föltétel! Dörgött maga Kinizsi
is, ki nagyon orrolt rájok a vásonkeői rablás miatt, de a király csak
gyenge szívű maradt: hátha jó föltételek alatt meg lehet tőlök kapni
Fehérvárt. Hallgassuk meg föltételeiket.

A szabadkozó várőrség, a mint a király elé ereszték alkudozni, gondolta
magában, hogy a ki alkudozni akar, annak a legnagyobb áron kell kezdeni,
hogy aztán legyen miből leengedni; s annálfogva nem is kértek
kevesebbet, mint azt, hogy engedtessék meg nekik síppal, dobbal,
trombitaszóval elvonulni szabadon, fegyveresen; magukkal vihessék
lovaikat, igavonó marháikat, társzekereiket, minden azokon lévő
jószágaikkal egyben; és aztán az ország határaig a király költségén
élelmeztessenek, elláttatván mindenféle jóval.

Gondolhatni, hogy megelégedtek volna vele, ha utoljára fegyver nélkül,
szekér nélkül, még a trombitát is itt hagyva, magát a puszta irhát
elvihetik szárazon a maguk országába.

Hanem a királynak gyönge szíve volt; azt mondta mindjárt az első
felajánlásra, hogy «dobzse.»

A bajorok, a svábok síp, dob, trombitaszó mellett vonultak el a feladott
Fehérvárból, minden butyrostól, társzekerestől, s a fekete sereg szeme
közé nevetve álltak odább a sok összehordott prédával, a mit hét
vármegyéből betakarítottak.

Nem is szeretném, ha azt a káromkodást le kellene irnom!

Ekkor az egyszer juthatott volna a fekete sereg busásan pénzhez, az is a
porba esett a szájából. Nem is látott aztán többet pénzt soha.

Pedig az a sereg ahoz volt szokva.

Mátyás király idejében fizették rendesen; s ha csatába vezették,
ellenség földére jutott át rendesen; ki is tartotta ott magát rendesen.

Most pedig hazajött koplalni.

S még ha haza lett volna, a hová jött!

De a fekete sereg legnagyobb részt cseh zsoldosokból volt toborozva, kik
jó katonái annak, a ki őket jól tudta tartani.

A mi magyar volt közöttük, arra is elragadt a sereg szelleme. Zúgolodó,
követelő banda lett belőlük; a minek legrosszabbul esett az, hogy nem
olyan földön jár, a hol szabad volna magát ellenségképen viselni.

De legzúgolódóbb volt valamennyi katonája közt maga Sándor lovag. Minden
pénzét kiosztotta már emberei között, abban a reményben, hogy a
legközelebbi zsákmányból kárpótolja magát, s nem kerül visszaszerzésre a
sor.

Olyan világ volt, mikor a királynak sem volt soha pénze.

Sándor minden idejét tábori fáradalmak közt töltötte; és a milyen
gyanakodé természetűvé lett: látta, mint hervad el eddig szerzett
babérkoszoruja levelenkint, hogy fog még ez örök zöldnek hitt leveleken
is amaz asszony átka.

Csak három éve mult még Mátyás király halálának, s a győzelem koszoruzta
hadsereg, mely egykor az osztrák hadakat összetörte, mely zászlóit a
meghódolt Bécs ormára tűzte ki, a világ csúfsága, az ország átka lett.

A gyönge király lágy kezei nem birták emelni a rámaradt fegyvert, a
fekete sereg nem vívott már diadalokat az ellenségen, csak békés
földmívelők tanyáit pusztitotta. Elkésett a harczból; rest volt a
viadalhoz; kifogott vezérén és beszennyezte régi szép hírét.

Dóczy Sándor napról-napra érezte amaz asszony átkának teljesülését. Mind
az ő jó híre, mind seregének dicsősége enyészetnek indult.

Egyszer ismét kinálkozott számukra az alkalom a régi becsületet
visszavívhatni.

Ali bég, szendrői basa, betört Erdélybe s végigpusztítá Olt kies
vidékét. A fekete sereget küldték Erdélybe, hogy verje ki onnan a
törököt.

Erdélyben is nagy volt a viszálkodás, egyik főur a másikat szorította ki
a vajdai székből, a melyik belejutott, az meg nem sietett oda, mikor
szűk volt az állapot. A török rabolhatta az utasokat kényelmesen.

A szegény szászok, székelyek ugyan imádkoztak mindennap háromszor is,
hogy hozná az Isten már azt a fekete sereget az ő megszabadításukra.

A fekete seregnek azonban még egy kis dolga volt útközben. Szeged alatt
tanyáztak már: Szeged akkor leggazdagabb város volt az országban,
semmiféle ellenség sem járta még. A feketék gondolták, hogy hadd
ismerjenek meg a szegediek legalább egyet, pihenést tartottak Szeged
alatt, megmarasztalva magukat kelletlen vendégeknek.

Az erdélyiek, a hazai vezérek egyre izengettek nekik, hogy jöjjenek már,
menjenek már, de ők csak nem mozdultak, még egy kis dolguk volt, a
szegedi polgárok elásott fazék pénzeit felkutatni; néhol nehéz is volt a
munka, mert a gazda sok torturát kiállt, mig kivallotta, hogy hova dugta
el a pénzét, néhol meg az egész tanyát le kellett rombolniok, hogy a
befalazott kincsekre rátaláljanak s aztán verekedés nélkül sem ment
mindig a dolog; a szegedi nép nem érti a tréfát, ha fejszére kaphat, nem
nézi, ki visel uniformist, tehát azokkal is kellett valamit eligazítani.
Fel is kellett mindennap gyujtani a várost, hogy a népet megijeszszék, s
aztán megint el kellett oltani a tüzet, nehogy az egész város leégjen.
És ez mind sok dolgot adott.

A szegény székelyek és szászok egyik követet a másik után küldözték
Dóczy Sándorhoz, hogy jöjjön már, mert megeszi őket Ali bég.

Sándor lovag ment volna is szívesen, de nem tudta megmozdítani a sergét
helyéből. Mind csak a holnappal biztatták egymást.

Végre aztán a szegény székelyek, szászok azt mondták: «segíts úram
Isten, segíts te jó öklöm!» s kardra, kopjára kaptak, Telegdy István
alvajda vezetése mellett útját állták Ali bégnek, s csak amúgy
parasztosan, minden tudomány nélkül úgy elverték, hogy Vörös-Toronyig
meg sem állt, kezükben hagyott minden zsákmányt, két ezer foglyot, két
ezer agyonvert törököt, számba sem véve, a kiket a vizbe őltek.

Ők tehát elvégeztek a fekete sereg nélkül mindent maguk, még lábnyomát
sem hagyták a törököknek Erdélyben, a mit bottal üthessenek a feketék.

De már ez szégyen, gyalázat volt.

Kinizsi nem tűrhette tovább. Alá volt írva az ítélet, hogy a fekete
seregnek le kell törültetni Magyarország földéről.

Ugyanaz a vezér, ki őket annyi diadalra vezette, lőn megbízva, hogy
temettesse el őket.

Még javában ott dőzsöltek Szegeden, midőn a király lovassága
megérkezett, s minden izenetadás nélkül riadót fúvatva, rájok támadt.

Hanem a feketék régi tapasztalt legények voltak. Akármilyen nagyon
nekiadták is magukat a dőzsölésnek, arról az egyről soha sem feledkeztek
el, hogy táboruk közepében szekérvárat állítsanak fel.

Ezúttal nagyon is erős váruk volt. Ezer szekeret adtak alájuk, hogy
gyorsan érkezzenek Erdélybe, azokat a szekereket ők úgy állították
körbe, hogy rúdjaikkal mind kifelé álltak, a hátulsó tengelyeikkel pedig
összeértek, és saraglyalánczaikkal össze voltak kötve; úgy, hogy ha a
lovakat a szekerek elé fogták s a lánczot megoldták, egy pillanat alatt
fel volt bontva és útnak eredt az egész szekérsáncz, ha pedig kívülről
akart betörni az ellenfél, az semmiképen sem birta a szekérkört
megkezdeni.

Az első meglepetés után rögtön minden oldalról e szekérvárhoz futottak a
feketék. Nem volt annak nyílása sehol, mert mindenünnen fel lehetett rá
kapaszkodni, s ha egyszer a szekéren fenn voltak, a leghatalmasabb
csatahomlokot képezték, a honnan egyenlő magasságról verekedhettek a
lovagokkal.

A királyi lovasság ugyan, a kit a sánczon kívül kapott, azt társai
szemeláttára lekaszabolta, hanem azután, hogy magát a szekérsánczot
támadta meg, abba sehogy sem bírt betörni, különösen lóháton,
gyalogságot pedig nem hoztak magukkal.

Háromszor is megkisérté a lovasság a rohamot, de soha sem tudott
dárdahegyig jutni, a kiálló rudak még kaszákkal is el voltak látva.

Dóczy Sándor az ismételt rohamok alatt megismerte a lovasság vezérét,
Bakács Simont, s a vezérek átkiabáltak egymáshoz.

– Mit jöttök ránk?

– Megfenyítünk rablástokért.

– Ti nagyobb rablók!

– Mi erősebbek!

– No az majd elválik! kiáltá Dóczy Sándor, kiben a dölyf volt már
megsértve. Azt vélte, ez csak valami vezéri versengés ő ellene. Bakács
mindig ellensége volt: nem ritka dolog, hogy egyik magyar vezér a
másikat megtámadja; hisz János herczegnél adták a példát.

Azért is, a mint a királyi lovasság a harmadik rohamot is hasztalan
kisérté meg, s felhagyva a további ostrommal, az elfogott feketéket,
kiket a városban kapott, a szekérsáncztól két nyíllövésnyire sorba
felakasztatta, s aztán kezdett Halas felé vett irányban lassan
eltávozni: Dóczy összehívta hadnagyait s felszólítá őket, hogy ne
engedjék ezt a gyalázatot magukon száradni; álljanak boszút a kivégzett
bajtársakért. Azok ugyan lovon vannak, de ők meg szekéren, s ha egérutat
kapnak is egy ideig, majd következik az áldott halasi homok, a hol
könnyebben haladhatni gyalog, mint lovon; utól fogják őket érni és véres
boszút vesznek rajtuk.

A tervet hangos ordítás helyeslé. A szekérvárat szétbonták, az egész
sereg tengelyre űlt, s kezdték üldözni az előre haladt lovasokat.

A hogy Dóczy Sándor megjövendölé, a halasi homokpusztánál már utólérték
a lovasokat, kik csak léptetve haladhadtak előlük a süppedő fövényben.

Itt ők is leszálltak szekereikről s csatarendben utána eredtek
ellenfelöknek.

A tér kedvezőtlen volt minden lovassági működésre. Az a sivó homokpuszta
tele van buczkákkal, mik a lovasság hadrendjét széttörik, törpe nyírfa-
és boróka-erdők állják mindnütt útját, a ló csülkig dagasztja a homokot,
s nem bírja hátán a lovagot, itt a gyalog katonának van előnye.

A feketék már beérték ellenfeleiket, csak egy buczkás jegenyeerdő
választá el még őket, melyet a lovasok nagy sietve igyekeztek elérni.

Ha az erdőben megrekednek előttük, ugyan tizedelve fognak belőle
kiszabadúlni.

Hanem a mint az erdőhöz értek a feketék, egyszerre csak nyílzápor
fogadja őket az alacsony bokrok közül.

És akkor egy trombita szóra egyszerre megelevenül az egész puszta,
minden bokor, minden buczka rejtett vitézeket ád elő, kik íjjal,
lándzsával, oldalt és hátba fogják a feketéket; szemközt pedig, az
erdőben eltűnt lovasság helyett előnyomúltak Kinizsi rendes
gyalogezredei; míg hátuk mögött a szegedi népfölkelés kaszaerdeje
csillámlik föl.

A lovasság csak kelepczébe csalni volt ellenük küldve, s ők okvetlenűl
belemennek a csaptatóba.

Mikor Sándor lovag Kinizsi seregeit megismerte, vissza akart fordúlni,
hogy szekereit elérhesse, de már későn volt, azokat elfoglalták a
szegedi kaszások s háta mögött épen olyan szekérsánczot húztak ellene, a
milyennel ő szokta az ellenséget feltartóztatni.

«Meg kell nekünk ma halnunk itten!» kiálta Dóczy kétségbeesve, s azzal
ismét visszafordult, hogy ha már el kell vesznie, legalább vitéz
karoktól érje a csapás; ne kaszakapa verje agyon, mint a kutyát.

Ott pedig bizonyos halálba rohant a fekete sereg.

A halmok, a buczkák, mind el voltak állva lövészekkel, kik a feketéknek
lehetetlenné tették a szétszórva elmenekülést. Neki kellett vágniok
Kinizsi derékhadának.

Az ádáz viadalnak csak a késő este vetett véget. Maguk az elemek is a
feketék ellen támadtak fel; olyan szél kerekedett, mely a puszták
homokját épen arczaikba fútta, megvakítva a csatába rohanókat, kik
tizével-huszával szétverve dulakodtak ellenfeleikkel, s nem kértek, de
nem is kaptak kegyelmet, mert a ki megadta magát, azt rögtön felkötötték
a legközelebbi fára. A ki elesett, azt legalább azonnal befútta a szél
sivó homokkal, nem kellett neki sírásó, reggelre temetve volt szépen.

Így temették el egy nap alatt a hírdetett fekete sereg javát. Négyszázan
estek el karddal kezükben; számtalanból lett erdők fájának átkozott
gyümölcse.

Csupán egy három ezernyi csapatnak sikerült magát eltorlaszolni az erdő
sürűjében, hirtelen levágott fákkal; kiket onnan nem birtak kiszorítani
késő estig. Ennek a csapatnak vezetői voltak Sándor lovag és Haugwitz
hadnagy.

Kinizsi előbb rájok akarta gyujtani ez erdőt, hanem reggelig lehült
boszúja, s szabad elvonúlást ajánlotta körülfogott maradványnak oly
föltétel alatt, ha megesküsznek rá, hogy soha többet Magyarország
földére be nem teszik lábukat.

És Dóczynak meg kellett esküdnie, hogy soha Magyarországot többé ne
lássa. Oh! amaz átok nemcsak a földre verte őt le, még e földről is
kiverte.

Pedig olyan igaza volt a betölt átoknak.

Hisz onnan származott e végzet, hogy ily dicső hősök eladták
dicsőségüket nyomorult aranyért! Megkóstolták az árulás kenyerét: akkor
ízlett az nekik, most aztán haláluk lett, a mivel torkig laktak.

Nem kellett volna Mátyás király fiát eladni százezer aranyért!

Most aztán se haza, se dicsőség.

Magyarország határán túl Haugwitz hadnagy vette át a vezérséget.
Átmentek Ausztriába. A morva határszéleken kész rablóvárak voltak akkor,
csak azoknak az uraival kellett összebarátkozniok, s aztán folyhatott a
mesterség.

Miféle mesterség? Hát a rablás. Űzték ezt akkor elegen. Olyan tudomány
volt, mint ma a börze-üzlet. Volt is miből gazdálkodni: Morva, Ausztria
előttük állt; a mi szemüknek megtetszett, azt kezük ott nem hagyta.

Nem volt már dicsőség; de volt még dorbézoló élet.

Annak is vége lett aztán egyszer.

Az ausztriai rendek megsokalták a rablást saját határaikon belől, s
körülfogták a fekete sereg rablóvárait és megostromolták őket.

A hadszerencse sem volt már velök. Ők, kik néhány év előtt Bécs falait
rombolták, s diadallal vonultak be Bécs főpiaczára, elbuktak a harczban,
s ugyanazon Bécs piaczán háromszázat végeztek ki közülök szégyenletes
halállal.

És ez mind büntetés volt az árulásért, mit Mátyás fián elkövettek.

Más ötszáz fogoly, köztök Dóczy Sándor is, Eyzinger kezébe esett.

Eyzinger válogatott kegyetlenségeket gondolt ki a kezébe jutott foglyok
elemésztésére.

Németújvár új erődeit épen akkor építették, s roppant mészkemenczék
voltak a földbe ásva, mikben a várépítéshez való mészkővet égették.

Eyzinger azt itélte, hogy a fogoly feketéket e mészkatlanokba hányják,
mikor legjobban robog bennök a tűz; hadd vegyüljenek azon vakolat közé,
melylyel ama várat újra fogják építeni, a mit annyiszor vívtak ők maguk,
diadalmas zászlóikat kitűzve lerombolt falaira.

Dóczy Sándor arra volt itélve, hogy végignézze társai kínhalálát és maga
következzék legutoljára.

Látta, a mint belehányták bajtársait egyenkint a füstölgő katlanokba. A
mészkemencze kürtője, mely addig fehér füstöt gomolygott ki lomha
foszlányokban, egyszerre feketére változtatta füstjét s azt megint
lövelte fel, sűrű sziporkával vegyítve s pokoli üvöltést hallatott
tűzokádó torkából.

Dóczy Sándor azt képzelé, hogy az örök tűzre jutott bajtársainak
kínordítása az ott lenn. Pedig csak a kürtő búgása volt, melyben odalenn
tánczolt a tűz az új tápláléktól.

Íme tehát, itt van amaz asszony átkának a vége!

Meggyalázva, számkivetve, rablóvá sülyedve, a hír legalsó fokán, a
gonosztevő rossz hírében, úgy kell elveszni, mint dögvészes állatnak.

És hajdani ellenségeinek hahotája közepett.

Hanem hát még nem volt itt az átok vége.

Még sok volt abból hátra!

A sors is beleszólt abba, a mit Eyzinger végzett.

Azok a sziporkák, miket a mészkatlanok az égnek löveltek, tovább égtek,
mint máskor, s a szél elhordta azokat negyedórányira is. Több közülök a
lőporos körönd tetejére talált, s mikor legjobban kaczagták a mulatságot
a bömbölő mészkatlanok s a boszuló német urak, egyszerre egy földingató
robbanás némítá el a kaczajt és halálkiáltást: a lőporkörönd fölrobbant,
ledöntötte egy óranegyednyi körületben maga körül a gyönge épületeket,
lefordítá a sánczot, mely előtte állt, az árokba, s gerenda- és
téglatöredékkel hinté be a pusztulás szérüjét.

Összedült a börtön is, melybe a feketék voltak zárva, őröket, foglyokat
maga alá temetve. S a fatetőzet a mészkatlanokra zuhanva, rettentő
máglyát gyujtott a közös autodaféhoz; abban a máglyában aztán győztesek
és győzők éghettek egyformán. Hanem boldog volt, a ki a rombolás
helyéről menekülhetett.

Össze-vissza, egymás hegyén-hátán futott, bukdácsolt úr és közkatona,
ingre vetkőztetett fogoly és perzselt ruhás főtiszt; egyik sem ügyelve a
másikra, csak a rémséges veszélyre, mely eszétől fosztott meg mindenkit.

Igy menekült meg Sándor lovag is. Mire futtában valahol leroskadt, s ott
megpihenve, eszméletéhez tért, egy erdő közepén vette észre magát,
öltözetétől megfosztva, mezitláb, hajadon fővel.

A mit megmentett, az volt a puszta élet.

Egy erdei csősz lakáig vánszorgott; annak azt mondta, hogy rablók
fosztották ki az erdőben; az adott neki irgalomból egy rossz szürt, meg
egy pár rossz papucsot, a mit már ő sem viselhetett, meg egy tarisznyát,
hogy mehessen koldulni.

Tehát még hátra volt amaz asszony átkának a vége.

Még hátra voltak a koldusbottal vezetett évek, a miket végig kellett
járni az egykor oly büszke lovagnak, a fekete sereg kapitányának, Mátyás
király kedvenczének, a királyfi hűtlen elárulójának.

Hosszú, hosszú ideig tartottak a vezeklés napjai a megmenekültekre
nézve. A gyász, a szégyen és bánat napjai voltak azok. Kiket a
németujvári mészkemenczék mellől a szó teljes értelmében világba sodrott
a sors, azontul mint koldusok voltak kénytelenek tengetni nyomorult
életöket, vagy pedig keserves munkával, miket erdők, bányák adnak. Nekik
a napvilágot s a városok zaját kerülniök kellett. És mindennél jobban
kerülniök kellett a haza földjét, dicsőségük szentelt földjét,
Magyarországot.

Elkövetkeztek végre a magyar nemzet legsúlyosabb napjai. A török császár
megindult a keresztyén hit védbástyáját, Magyarországot összezúzni.

A haza hívei, édes gyermekei siettek a király zászlói alá. Oh, be
kevesen voltak ez édes gyermekek! Annál nagyobb áldás az ő emlékükre!

Azon seregek között, melyek Mohácsnál elég jókor érkeztek meg, hogy a
haza vértanúinak sorába beiktassák neveiket, voltak fényes, voltak
rongyos hadcsapatok, de egy sem volt köztük rongyosabb, rozsdásabb, mint
az, mely Ausztria határszéléről gyalogolva jött idáig. Csupa ősz, tépett
férfiak; arczaikon régi csaták sebhelyeivel s a későbbi nyomor
barázdáival. Fegyverzetök is olyan rozsdás, mintha eldugva hevert volna
évek hosszú során át barlangokban, faodukban; s a zászlónak csak rongy
már a lobogója, de még kivehető rajta egyik felén a halálfő, másik felén
az országczimer.

A kis csapat vezetője, hosszú, őszszakállú agg, odavezetteté magát a
legelső nemesi hadnagyhoz, a kit a tábor szélén talált s fölajánlá neki
csapatát.

– A kiket látsz, vitéz hadnagy: a fekete sereg rongyai. Nevünk nincsen,
mert száműzöttek voltunk eddig. Most összeszedtük elszórt társainkat,
hallottuk, hogy Magyarország nagy veszedelemben van. Itt akarjuk megérni
a mi halálunkat.

– Légy üdvöz, öreg bajtárs, szólt a hadnagy s kezét nyujtá az öregnek;
szívesen veszlek csapatoddal együtt dandáromba. Haj, az én apám is a
fekete sereg kapitánya volt egykor, a derék vitéz Dóczy Sándor.

– Te Dóczy Sándor fia vagy? szólt az öreg s nem ereszté el a neki
nyújtott kezet. Hajdan azt beszélték, hogy Dóczy Sándor egyetlen fiát
agyonütötte, őrült észszel.

– Megütötte, ma sem tudja senki, miért? de hogy nem halt meg, annyi
bizonyos, mert különben nem beszélne itt most veled.

– Van nőd, gyermeked?

– Van, öreg. Van jó hű feleségem; leánya annak a Dombay Ferencznek, kit
apám szerencsétlenül megölt egy ütközetben.

– Él-e még özvegye Dombay Ferencznek?

– Az is ott lakik velünk s apró unokáiban egészen boldog.

Az öreg hadfi nem szólt többet, hanem félre ment, a hol nem látta senki,
és sírt.

Jött nemsokára az átkos augusztus 29-ike, János fővételének napja, mely
hazánknak is fejét vette. Hogy soha ne virradt volna e nap!

Alkonyatra járt az idő, midőn megkezdődött az ütközet. Mire éjszaka
lett, már akkorra minekünk is éjszaka lett.

Dóczy Gerő és csapata a Bali béget visszatartó Ráskayhoz csatlakoztak, s
így maradtak ki a derék sereg romlásából, melyet a szultán négyszáz
ágyuja halomra ontott.

De annál dicsőségesebb volt viadaluk.

Mikor a ruméliai lovasság egész erejével ráveté magát Ráskay gyengébb
hadára, akkor a fekete sereg rongyos vitézei előre nyomultak.

– Ki a napfényre, rozsdás pallosok! itt az idő lekoptatni a foltot!

És bizony lekoptatták.

Ők csak gyalog, az ellenség lóháton, mégis ők álltak magasabban, mert
dombot vertek maguk alá levágott ellenségekből.

Az ősz vezér úgy küzdött, mint a ki meg akar halni. Még fövegét is
eldobta, hogy annál könnyebben érje a halál.

Hasztalan! Kikerülte őt nyíl és kopja, mintha csak azzal volna
megátkozva, hogy ne birjon meghalni, hogy ne fogjon rajta a fegyver.

Pedig alig tizedmagával küzdött már, két kézre fogva pallosát. Fehér
haja repkedett körülötte a szélben. Bőszülten ordít a tenger ellenségre,
hogy miért nem jönnek többen?

Míg egyszer azon vette észre, hogy a puszta levegőben süvölt már minden
csapása.

Szétnézett; hová lett a barát, hová lett az ellen?

A fegyvertársak ott feküdtek már sorban, s az ellenfél csapatja más
irányban száguldott el.

Sötét volt már.

A zápor zuhatagban omlott s csak olyankor, midőn a villám egy perczre
megvilágítá a tájat, az esősugárokat, mint millió ezüst hárfa húrját
ragyogtatva, a fényözönben egy rémjelenet tárult az agg küzdő elé.

A török lovasság a magyar lovasságot közre szorítva, elgázolni
igyekezett; azért hagyta el a tért, s ott a vívók közepette meglátta a
vén hadastyán a csapat hadnagya kezében a fennen lobogtatott zászlót. Az
a hadnagy Dóczy Sándor fia volt.

A vén harczos felordított, mint sebzett oroszlán, s egy gazdát vesztett
paripa nyergébe felkapva, odavágtatott a küzdők közé, ádáz csapásokat
osztva jobbra-balra. Vasból látszott lenni az egész ember, nem fáradt
ki, nem sebesült meg; keresztülment a merre akart az ellenségen, nyilt
előtte az út, mint a kaszás előtt.

– Ide, Dóczy! kiáltá, midőn a zászlós hadnagyhoz ért. Te előre, én majd
hátul maradok.

Azzal a hadnagyot eresztve előre, maga födözetére maradt, tíz ellennel
is harczolva egyszerre; az a rozsdás szablya szörnyű zenét zengett a
fényes kardok, kelevészek között; a haldoklók énekeltek hozzá.

– Ne félj, Dóczy! csak előre!

És már kivágták magukat a körülfogó csapatból; akkor az öreg vitéz alatt
összeroskadt a ló a kapott sebektől.

– Menekülj! kiáltá a hadnagynak, én beszámoltam már!

De az ifju lovag nemes vitéz volt; mikor azt látta, hogy hős megmentője
alatt összeroskad a ló, visszaugratott hozzá s szétverve róla
megtámadóit, kényszeríté, hogy üljön föl mögéje a nyeregbe.

Az öreg először azt mondta: nem, azután meggondolta magát, s fölkapott a
hadnagy mögé a paripára.

Azzal menekültek futvást.

Sötét volt már, ellenfeleik nem igen üldözhették őket bátran, hanem
utánok nyilaztak sokáig; végre eltakarta a futókat az éj, a zápor és a
nádas.

Mikor végre megállapodhattak egy tócsa partján, melyen kettős terhe
alatt alig mehetett volna a paripa, a hadnagy azt kérdé öreg
bajtársától:

– Hogy vagy öreg?

– Már most nagyon jól. Két nyíl talált az oldalamba.

A hadnagy akkor vette észre, hogy az öreg halálosan meg van sebesítve.

– Te testeddel felfogtad a nyilakat, a mik nekem voltak szánva.

– Ne bándd. Az esik nekem igen jól. Eddig nem fogott engem a fegyver.
Most már fektess le a földre és engedj meghalnom.

– Azt nem teszem, öreg bajtárs. Itt vannak nem messze nőm, gyermekeim,
anyósom; szekérre raktam őket, hogy ha menekülni kell, futhassunk
Zápolya táborába, ki még kész hadsereggel áll Szeged alatt. Bár ide
várták volna. Elviszlek magammal, ki életemet megmentéd, vitéz bajtárs;
asszonyaim majd ápolni fognak.

A sebesült hadastyán halkan azt nyögé rá: így is jól lesz.

– Nem szomjazol-e? kérdé a hadnagy.

A sebesült azt nyögte, hogy igen.

A hadnagy telemeríté kürtjét a tócsából, és odatartá a sebesült
ajkaihoz.

– Iszapos biz ez; a zápor felkavarta; talán véres is, de nincs más.

Az öreg pedig nagyot ivott a kürtből, utolsó cseppig kiürítette
tartalmát s aztán felsóhajtott:

– Huszonnégy év óta első ital ez, a mi jól esik.

– Nincs rossz bűze a víznek?

– Mintha kristályforrásból merítetted volna.

Azzal a hadnagy maga gyalog ballagva a ló mellett, sebesült bajtársát
odakötözé a nyereghez, nehogy leessék róla, s egész éjjel bujdokolt a
réteken, mocsárokon keresztül, míg végre egy kompra akadt, mely az
ütközetből menekülteket a tulsó partra átszállítá.

Ott vártak reá neje, anyósa és gyermekei.

Azok már hallották az elébb menekültektől az elvesztett csata hírét, s
kétségbeesve várták a parton, nem érkezik-e az, a ki mindnyájuknak
egyetlene?

Mint örültek, midőn ölelhették!

Nem történt semmi baja, nem érte ártó aczél.

– Ez a hős társam fogta fel rólam a nyíl hegyét; ápoljátok őt helyettem,
mert az ő vére most az enyim helyett folyik.

A nők bevitték a sebesültet a halászkunyhóba, a melyben megtelepültek;
elővették a készen tartott balzsamot és kenőcsöket, hogy sebeit
bekötözzék.

Az agg kezével inte, hogy mind hasztalan az.

Az egyik nyíl nagyon jó helyre talált.

Az özvegy Dombay Ferenczné megfogta az agg harczos kezét, s azt kérdé
tőle: fáj-e?

Mert ha még fáj, akkor van reménység, de ha nem fáj, akkor már közel a
halál.

A sebesült azt mondá: nem nagyon.

Dombayné nem szólt többet, csak letérdelt mellé és halkan rebegett egy
imádságot:

– Amen, Amen!

A sebesült csendesen figyelt rá.

– Érettem imádkoztál-e?

– Éretted és mindazokért, kik a hazáért meghaltak.

– Halálos ez a seb, úgy-e?

– Bizony halálos. Légy készen rá öreg keresztyén. Egykor szegény férjem
is e helyen kapott sebet oldalába, és ő is karjaim közt halt meg. Isten
legyen megbocsátó bírája annak, a ki megölte.

– Hát te megbocsátottál-e neki?

– Járjon békével, ha égben, ha földön van.

– Úgy készen vagyok az útra! hörgé a sebesült s kiszakítá kezével a
testébe lőtt nyilat; ez a kéz ölte meg férjedet! Isten kegyelmezzen
nekünk, szegény árva hazánknak…

Azzal megcsókolta előtte térdelő kis unokája arczát Sándor lovag s
lehajtá fejét és meghalt.

* * *

A fekete sereg utolsó harczosai mind ott hullottak el a mohácsi
csatatéren, sebeikben feküdtek szerte a vérmező körül.

A ki rájok gondol, csak dicső kezdetökre és végökre gondoljon, a szomorú
gyász emlékét ne akaszsza sírjok fölé.




HOL LESZÜNK KÉT ÉV MULVA?[1]

vagy

HÁROM EXCOLLEGA SZIBÉRIÁBAN.

Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg
fakunyhóban.

Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr
födi testét.

A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki, minden reggel kapával
ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér.

Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik
éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyilásán, s nem hagyják aludni.

A mennyiben éjjelnek lehet nevezni az olyan időjárást, mikor hat hónapig
egymásután nem jő fel a nap. Szibériában ez a divat.

A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti szinekben,
délfelé fekete az ég, mint a pinczeablak.

Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza
kéményén beordítanak.

S íme, a mint ekkép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli,
egyszer a láthatáron egy magas alak tünik fel, mintha fenyőszál vagy
kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszonytató szál ember és karcsú,
mint a gyertyatartó.

Lábán csónakalakú korcsolyák vannak, nadrágja iramszarvasbőrből, fejében
bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú
dárdát, hátán nagy ménkű jegesmedvét czipel, mely keze-lába lógatva veri
a nagy termet inát.

A termet hármat lép a láthatárról s a negyedik lépéssel Imre előtt
terem.

– Ki vagy? megállj! kiált, puskáját nekifogva Imre.

– Polgártárs, Pálfi Albert! felelt kinyujtva fejét a rókaprémből készült
fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.

– Ah, hozott Isten! jó sikerrel jártál, a mint látom.

– Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mértföldet
jártam ezután a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét
medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.

– De már úgy én jobban gazdálkodtam, szólt Imre; nekem kilenczven
farkast, nyolcz rókát és harmincz nyusztot kell adóznom, s már ezt mind
összeszereztem; tudni kell a módját, csaptatókat kell állítani.

– Könnyű neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.

– Még azonfölül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek
főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.

– Hanem szegény G.....i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat
kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket
ír a jégsziklákra.

– Egyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?

– Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél
eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg
ismét lefujja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.

– Szívesen látlak. Egy iramtehenem tegnap múlt ki a világból, annak a
helyén el lehetsz.

– Van sok iramszarvasod?

– No, nem sok, hanem elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van
harminczöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az
iramszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának
enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és
pálinkát, fölségeset!

– Jó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.

– Lesz minden, ne búsulj; a feleségem áldott jó lélek, soha sem
zugolódik, pedig ugyan sok dolga van, most épen kozáklevest főz, pompás
comedentia. Kamcsatkában tanulta; iramtej, halzsír, rákikra, földi moha,
aszalt kökény és érett túró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali
eledel; rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.

– Pompás! Hisz még így vendégeskedünk is.

A mint ők ekképen készülének a vendégeskedéshez, íme a távolban
ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngés-böngés hallik, s rövid idő
alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, tizenkét kutyától
röpítve, melyek a megállapodás után menten lefeküdtek a hóba, s el
kezdtek hengergőzni.

A szánból ezalatt egy kis apró ember pattant elő, a sipkája épen a
csipejéig volt nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért.
Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni.

De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához hasonló női alakot
kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke túszli
által.

– Isten jó nap, polgártársak, szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén
magát kiküzdeni medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem
eget, sem földet.

Vahot és Pálfi látva a törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt
a felemelt süvegből, bámulva kiáltának föl:

– Ah! ön itt Nádaskay!

– Itt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.

– Hozta isten, hozta isten!

– De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.

– Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem unják magukat,
szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja, honnét jön?

– Oroszország tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből,
hol ez ideig fogva voltam.

– Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debreczen, az
erdélyiek?

– Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de előbb vigyetek melegre, mert
megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s
azt a kétujjú keztyűt, mit egy nagy tenyerű kozákhetmán Pétervárott
ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, az óta gfrorneszül hoztam
volna ide.

– Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet,
mert a tűzhely s a 35 szarvas miatt úgy is nagy füst van.

Ez a ház fenyőfa-tuskókból volt felépítve, a hasadékok kitömve erdei
mohával, a belseje csapó földdel és medvefaggyuval szépen kitapasztva.

Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött, főzött bő
ujjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki
csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csipkefőkötők a pesti
szinházban.

A másik szögletben egy széles nyugágy: diván, asztal, fekhely és
sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből építve,
melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt.

A háttérben 35 iramszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba
fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos
illat, daczára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves
szarvastehenek terjesztenek magok körül.

A falakról sok mindenféle túrózsacskó lóggott alá, s köztük egy boldog
emlékű operngucker.

A három collegának meglehetősen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem
gátlá őket abban, hogy a róka-pamlagra leheveredjenek, s egy jó darab
szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés, villa nélkül be ne
vágjanak.

Ez alatt Vahotné és Nádaskayné Samojed divat szerint egymást
fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony
halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének
azon fontos thema feletti értekezésbe, vajjon a lapponiai asszonyok
kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyuból készül, vagy a finn
dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ága-bogát hordják?

Egyik kuczkóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy
ábéczéből egymást muszkaábéczére taníták.

Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako.
Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert.
Chrics. Zuh. Tserv.

Ezek az orosz alphabet betűi.

Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek az istentagadó
pronunciatiókon keresztül botorkálni s úgy megsírtak az ártatlanok
bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezitláb sétálniok.

Hát még mikor a samojed ábéczére került a sor!

Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud.
Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemecath. Eec. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme.
Thauj.

Irásjegyek: Petocho. Revoczo. Chevoczo. Selofo. Eczoczo. Gyiczoczo.

Hogy a kakas csipje meg, de szép!

De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok közt
lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.

– Hát édes collega uram, mondja el csak, mik történtek az elmult időkben
a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan
beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang s ha
meghallja valaki, hogy magyarul discurálunk, még beljebb küldenek
bennünket a jeges tengerbe.

– Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utolsó hírt Illyriából?

– Honnét?

– Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát
jelenleg Illyriának hijják.

– Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból
ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.

– Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul. Nyitra
vármegye határa egész a solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkunság
is «nyitránszke stoliczi» név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel
kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az Zvatopluk puskaportartója volt.

A czigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a
Rákóczymarsot húzni, helyette a «nyeksze hrusti saka mala»t kell
fujniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a «Nyitra, ti viszoka
Nyitra!» helyett a «hej huj nem bánom»-ot találta rákezdeni, kétszáz
kancsukára itélte el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade,
s a többi százat a bőgőjén verték el.

– De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az
eldöntő csatát? hol van a magyar nemzet utolsó sírja?

– Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az
országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra,
ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták neki, hogy ég a
ház, azt felelte, hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták
neki, hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt
mondta, hogy megeszi ő azt, de arról nem gondolkozott, hogy kanala is
legyen, a mivel megegye. Azt az egy pár fiatal embert, ki szüntelen a
fülébe kiabált, hogy keljen fel és készüljön hadakozni, egy szép reggel
fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S
hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt börtönbe
csukatott. Mikor aztán ekkép minden elhallgatott, egy szép tavaszi
reggel váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba iszonyú
bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőr csákókkal és iszonyú
dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kértek
sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi
tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó turós haluskát,
kiitták poharából a jó magyarádit, összeölelték feleségét, napát, hugát,
menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul, bundástul a szép
vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha
fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett
nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak
nézte, hogy mi lesz már ebből? Azok pedig naponként mind szélesebb tért
kezdtek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre
kicsukták az ajtón. S ezzel konyecz a magyar dicsőség.

– De hát senki sem gondolkozott ellentállásról?

– Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelenséggel elkezdték a
nemzetőrséget organisálni. Két hétbe került bele, míg a nemzetőrségi
qualificatiót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon
czivakodtak: hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója vagy piros.
Utoljára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú.
Nehány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az
országban: a legelső faluban elcsipte őket a szolgabiró, mint lázítókat
s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: menjen a paraszt
védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabíróság azt mondta: hogy no
most tűzlelkű fiatalság, állj elő, hadd lássuk: mit tudsz? majd mi
nézünk. A spiszburgeráj azt mondta: hogy ő csak István-napkor köteles
kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek;
utoljára is senki sem ment a muszka ellen, egy pár crucifixus verset
kivéve, melyet ismeretlen szerzők irtak; s nehány hét mulva muszka
ministerium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18,000
aláirással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai
teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt: hogy magyarok alatt
legyenek e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a
muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végét. Rögtön minden
frakkot és attiladolmányt, s egyéb civilizált öltönyt eltörült, prémes
kaftánban kell járni ifjúnak és öregnek. Nyár, nem nyár, azoknak
déczbundában kell járni; mert odahaza Pétervárott ez a nemzeti viselet.
Minden utczában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul
vagy németül gondolkozni, combinálni, vagy plane beszélni mer, rögtön
agyba-főbe kancsukáznak. A vendéglőbe azt a divatot hozták be: hogy a
muszka nem fizet; a német czímerek helyébe muszka betüket kelle festeni
egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság
izmosabbjait elvitték katonának Ucraniába, feleségeiket pedig
megtartották muszkánéknak, a melyik t. i. szép volt: a többit kiküldték
Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is 4 láb magas, ott ezek is
elkelnek.

– Hát a földmívelők mivé lettek?

– Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell
robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekre, most azok esznek
ott zabkenyeret, s készítenek főzőkanalakat, a zsiros alföldet pedig
beültették gyönyörű szép muszkanemzetséggel. Poszlovenszki járja
mindenfelé a Hortobágyon is.

– Megvan még Kecskemét?

– A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték
Árvavármegyébe, ott fürészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a
szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokróczot árulnak és
fenyőmadarakat. Azokat a jó debreczeni czipókat, fonott kalácsokat,
fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket,
borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereczeket, kulcsosokat, kakastejjel,
varjúvajjal sütött kenyereket csak hiriből ismeri a világ. Ez a helyökbe
költözött muszkaivadék, a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni,
mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása.
Debreczen neve most Sziberszkograd, Budapesté pedig Czarograd.

– Ejnye, be hamis nevek.

– Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a
nevében már benne van a «grad.»

– Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?

– Utója felé csakugyan kezdték elhinni, hogy a 1-æ 9-us nem szentirás, s
hogy a muszka a repræsentiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly
országban élni, hol a nemesi szűz hátakat is kancsukázzák, s egy szép
reggel táblabíró B.... Ágoston vezérlete alatt felkerekedtek vagy
harminczezeren, mind megannyi szolgabiró, táblabiró és legale
testimonium, hónuk alá csapták a Corpus urist, meg a pragmatica
sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti
azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily
kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek.
Fogták tehát: odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol
senki sem lakott. Azt gondolták, hogy Kis-Kun-Halas városa határába
jutottak. Pedig ez volt a Sahara. Itt azután leütötték a sátort,
felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak
magoknak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen
ki felett regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a beduinoknak, s
gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában
országgyülési dictiókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt még is
nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a
kigyótánczoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet
oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely félnapig el tud
beszélni, a nélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit.
Mint tudva van, a muzulman napjában sem szól három igét.

– Hát a radicálok élnek-e még?

– Élnek valahol Amerikában. Ott czirkalmazzák most az Orinoco vizén
Icaria határát, hol a communismust fogják megalapítani, ha t. i. a vizet
lecsapolhatják róla.

– Hát * úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?

– Meghalt. Egy reggel az inasa rosszul kefélte ki a kabátját, melyen a
jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig
epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba
jutott.

– Mondj valamit Petőfiről is.

– Nem tudni róla bizonyosat. Némelyek szerint a hajdúböszörményiek
megégették, mások azt mondják, hogy keresztre feszíttetett, s ily
situatióban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a motyó fiának: látod,
kis fiam, ez volt az az ember, a ki a királyokhoz verset mert irni, a
miért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s
vigyázz magadra, hogy verset ne írj a királyokhoz, kis fiam.

– Hát Lauka Guszti?

– De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendőről, a mult
tavaszszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek
lett, s Guszti legalább protopopa fog lenni. Már is togában jár és
szörnyen megspanyoltalanodott.

– Hát Horváth Laczi él-e még?

– Elfutott Konstantinápolyba. Lett belőle kajmakán basa a portánál.

– Hát vajjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsirozott a muszka alatt?

– Nagy ember lett ő, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás czár nevenapjára
irt egyszer egy köszöntő verset diákul, melytől a czár úgy megszeppent,
hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai conversatió után annyira
beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költőjének harminczezer
rubel és tíz kopek évi fizetéssel. Most talpig vörös posztóban jár, s
minden nap dictiókat tart a Pilvaxban a muszka juratusoknak. Mikor a
czárral contraktust kötött az udvari poetai állomás iránt, ezeket
kötötte ki magának: 1. Mindennap reggeli 9-től 10-ig szabad idő: hogy
Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse, s szobáját kitakaríthassa. 2. A
Festetics-ház vallattassék be örökös és elidegeníthetlen tulajdonául
Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábas kontesz,
kit ő számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában
járjon. Azon kéményben, hol ő télen át lakik, rajta kívül, semmi másnak
disznólábat füstölni ne legyen szabad. A czár mindezen kivánalmait
haladék nélkül aláirta. Sőt egyszer arra is rávette a czárt borozás
közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a statusadósságok közé. Ez
fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós czár csak akkor hült el, mikor
liquidátióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát.
Kétheti prolongatió és kamat maga felemésztette az urálhegyi
platinabányákat.

– Már azt elhiszem, különben hogy éli világát a mi kedves Gáspárunk?

– Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel,
Paskievicscsel a «grober Sepl»-hez gabelfrüstückre, a kinek akkora
szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja előtt, hanem, ha sáros a
csizmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka
generalisnénak ád rendesen serenadot egy simpla tamburán, délután két
órakor elmegy vacsorálni «a vitéz kozákhoz», hová az orosz hautevoléei
elite szokott összeseregleni, ott egy portió aszalt jeget vagy egy
tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután
négy órakor a színházba, hol déczbundában adják Romeo és Juliát, hol
Idali Laura talpig asztrakánba varrva tánczolja a kakukát. Rendesen a
czár páholyába szokott járni, kinek mind a kilencz leánya fülig
szerelmes bele, s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára,
a Ráczvárosba csájára és ráczürmösre.

– Színházat emlegettél. Miféle színház az?

– Természetesen, hogy a nemzeti, a kerepesi-uton. Szinészeink
megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem tánczolni,
sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai szinészeink közül
egy-kettő van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A
legelső alkalommal, midőn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly
darabot adtak elő, melyben utoljára mind mérget vesznek be. A darab
veszettül tragicus. Az egész előadás alatt a baromállás majd megőrült
röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy
æstheticaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kaczagás miatt,
kivált mikor az ötödik felvonás végén mind valamennyi meghal s ki
jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a sugólyuk előtt. Taps, tombolás
volt akármennyi «Udri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Seczki pogyszem!!!
Zatráczeni! (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy «bravó!») hangzék minden
felől. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak
a színpadra. Azonban a lehullott szereplők nem keltek fel többet. Az
utolsó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg
egytül-egyig szépen kifestve a szép festett erdők árnyékában. Fejenként
egy hordó caviar, egy hordó ráczürmös, egy hordó szárazhal, meg harmincz
kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy, mint a másiknak,
személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három
operát; a ki megbetegszik vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, a ki
ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy oly saját universalremedium
minden előfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.

– Bíz ezek szomorú dolgok, édes excollega, és csaknem hihetetlen, hogy
mint volt képes százhatvanezer orosz hat millió magyart semmivé tenni.

– A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne
idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligentia meg
volt hasonolva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát,
a népnek csak azt kelle hirdetni: hogy azért akarnak fegyvert adni a
kezébe, hogy az országból kivigyék katonának; mikor benn volt az ellen,
ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a
szegény embert, ez csak arra tör, a ki ellentáll neki; szaladjunk a
kukoriczába, ha leégeti a falut, otthagyja a földet, azt sem el nem
veszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak
ez volt az argumentuma, a kik vitézebbek voltak, azokat felheczczelték a
kaputosok ellen, igértek nekik adóelengedést, sóárleszállítást, földek
felosztását, tíz huszast minden nyirott főért, s kis idő mulva várat
lehetett építeni az úri koponyákból. A nép izenként szedte szét
legnépszerübb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor
neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul.
Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt
csinálhatták, a mit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő
században a széperős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok:
hogy a tót ragad, mint a kulláncs!

– Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?

– Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar
academiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik, hogy az
academia hatáskörébe az ilyen statustani kérdések nem vágnak. Jövő évre
ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: «van-e hajadoni joga
annak, kinek haja nincsen?» A nyelvészeti ez: «micsoda nyelvtani
hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatár szó
között: dzsinmu? és továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e
felkiáltás: biafor!?» Az orvostani ez: «miért van az embernek a szája az
orra alatt és nem a háta közepén?» (Valóban szép figura volna egy tudós,
a kinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: «fejtessék meg,
hogy a cserebogár miért nem szereti az eczetes salátát?» A históriai ez:
«vajjon Tamerlan piszkálta-e fogát ebéd után, vagy sem?» A philosophiai
elvégre ez: «mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak
lehetősége: hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy
halhat meg, mint tudós?» A pesti vagyis czarogradi kozák hetmant
kinevezték academiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s
hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja,
hogy senkinek sem ártanak vele.

– Persze: a sajtószabadságnak vége van?

– Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-iki országgyüles elkészíté,
továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit sem kellett
változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután
litteraturájával 900 esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres
kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni;
sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek
helyett, ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint
ezen törvények szerint a rágalmazási per-alapok. Irni csak azt szabad, a
mi igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha irja valaki,
hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja
bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha
szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt,
sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az
erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz
érzelmes verset irni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez
szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: «Don Hernando Hernandez, i
Bachamode i pena fulgida, ön semmirekellő!» rögtön lekapják érte az
embert, s még be sem szabad bizonyítani: hogy az a novellai személy
csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem
mesterség kipusztulni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a
czár évenkint százezereket ad ki. Most azonban önök feleljenek nekem
egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Sibériába?

– Hát Pálfi collegát azért küldte ki az országból a kormány, mert
gáncsolta a kormányt.

– Vahot collegát pedig azért, mert elkezdte dicsérni.

– Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?…

… Itt azonban a harminczöt iramszarvas elkezde irtózatosan bőgni,
ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallani tőlök, mindig
jobban ordítottak, mindig jobban, erre fölébredtem.

… Ablakomon besütött a nap, arczomon az izzadság folyott végig. Künn
ujjongató nép vonult végig az utczákon. Az önkénytesek csapatja
toborzott, dalolva, tánczolva s éltette az uniót, melynek friss híre egy
percz alatt felvillanyozta a várost.

Hála istennek, tehát nem vagyunk Siberiában!

Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk
szarvastejet.

Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk
tengerikutya-fogakat.

Nem tanulunk muszka és samojed ábéczét, nem köszönünk egymásnak dobre
zdrawit.

Hungariát nem hívjuk Illyriának, Debreczen még mindig Debreczen és nem
Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztoliczi még mindig ott fenn van a
hegyek között.

A Rákóczi-induló helyett nem huzzák a Nyekszehruszi saka malat, s a
boltfelirások hála Istennek még mind németül vannak.

Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok
dinnyét s a táblabirák nem hordják Mesopotamiából, Afghanistanból a
municipiumokat és pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Innsbruckba a hónuk
alatt.

Petőfit még mindig nem égették meg, sőt a «két ország egyesülése» verse
óta a Pesti Hirlapban a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek
iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen
Lauka Gusztiból superintendens.

A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, a nélkül,
hogy kancsukát kapna, s a magyar academia nemcsak hogy ott nincs, a hol
ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, a hol ez előtt
tizenkét esztendővel volt.

Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a
sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindig magam körül látom a
végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges éjszakfényével, s
szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek.

No de Pálfi még mindig szabadon critizálja a ministeriumot, s Vahot még
mindig szabadon védelmezi. A ministerium egyiken sem állt érte boszút, s
ez arra mutat: hogy csakugyan nem vagyunk Sziberiában, s ha Isten úgy
akarja, nem is leszünk.

Amen…




EMLÉKBESZÉD BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS FELETT.

Másfél százada mult, hogy Erdély utolsó önálló fejedelme, mint a
krónikairó mondja, egy szívszerinti házasság estéjén az erdélyi
fejedelmi süveget a násznyoszolya alá vágta – örökre: hogy senki se
vegye azt fel onnan többé – s midőn két évtizeddel később Rodostó
partján az utolsó, történelmileg nagy szellemű magyar is megszünt hazája
nagyságáról álmodni, nagyobb hazát és nagyobb álmokat keresve: akkor
kivette Clio történetiró tollát az utolsó magyar krónikás kezéből, s
nehogy a mult ábrándjait tán a fuvolás Euterpe folytathassa, a bölcs
Lobkovitz összetöreté a tárogatókat is, mik a régi dal szövegére
emlékeztetnének. Maguk az istenek és a miniszterek is azt hitték, hogy
Magyarország története ezentúl csak a régen multé, azzal be van számolva
a fatumnak.

És úgy látszik, hogy igazuk is volt; mert a mik azután maradtak ránk
apáink viselt dolgaiból, azok nem egy nemzet történetének érczlapjai,
hanem csak egy hűséges jobbágy szolgálati bizonyítványainak gyüjteménye,
sürűn tarkítva kiadatni elfelejtett szegődési bérek hátralékaival.

A nemzet megvolt, a nemzetre szükség volt, a nemzet élt, a nemzet tett,
küzdött még azután is; de történelmi alakjai nem voltak többé, kik a
tömegből kiemelkedve, a népsors alakulását erős kezekkel intézik. Az
óriási fejedelmi alakok helyébe, kik zászlókkal jártak Bécs körül, a hon
igazait védve, hajlongni tanult udvaronczok léptek, jól formulázott
óhajtásokkal, sokkal szerencsésebbek amazoknál, mert ők már be is
jutottak Bécsbe, – ott is maradtak – el is feledték hazájuk szent
fájdalmait nemzetük megvetett nyelvével együtt. A történelmi
országgyülések helyébe beültek a csendes törvényhozók, kik nem
tanácskoztak nemzetük nyelvén, mintha két idegen jött volna össze,
egymással megértendő, hogy egy harmadik idegentől mit kellene kérni? S
ha néha megnyilt is az a mező, hol a harczi kedv, az ősi szíverő
dicsvágya czélját kitűzve találta, s ha ott is hévvel, önáldozatra
készen jelent meg a magyar nemzet, ott sem folytatta hazája történetét;
vívott, vérzett, elesett vagy hazatért: egy koszorú nem jutott számára,
egy fényes nevet nem igtatott a világtörténelembe, csupán egy óriási
erőfeszítés emlékét, melyről mindössze annyi lőn följegyezve, hogy akkor
ez által fentartá Európa symmetriáját, és önmagát elfogyasztá; mert az
erőfeszített harcz után a népszámlálás csak két millió s néhány százezer
magyart mutatott fel. És e megfogyása is nem érdemei magasztalására, de
fogyatkozásai szemrehányásául szokott fölemlegettetni.

Hogy lett volna történetirója a történettelen kornak?!

A közelmult századból alig maradt egyéb emlékirata a magyar nemzetnek az
országgyülések naplóinál: az akkori társaséletet nehány tört tükördarab
mutatja Gvadányitól, keserű gunyoros élethűséggel.

A magyar őstörténelem kútforrásai ritkaságuknál fogva kevesekre nézve
voltak hozzájárulhatók; a tanodákban gondoskodva volt róla, hogy az
ifjuság a hazai történelemből hosszasan tanulmányozza az ős- és
középkort, s mentűl kevesebb ideje maradjon a legújabb korszakon
keresztülfutni; egész nemzedékek nőttek fel, melyek minden folyamot
bevégezve, az utolsó századok nemzetünket érdeklett eseményeinek
előadásáig el nem jutottak. Nem maradt már arra idő. Elég volt azokból
rövidségnek okáért a fejezetek czíme, a bevégzett tények, időszámlálási
adataikkal, a harczokból a békekötések s aztán a fejedelmek trónralépte
és halála. De honnan is merítették volna a meghamisítatlan történetet; a
szigorú czenzurának gondja volt rá, hogy Castalia forrásának ne minden
pontján ihassék a halandó; a nyomtatványokat Argus szemei őrzék; a
legtöbb tanodában irott kézi könyvek szolgáltak a magyar történelem
tanulmányakép; jó szerencse, ha egy-egy lelkesebb tanár azt a fáradságot
vette magának, hogy azokat magyarázataival kibővítse. Történelmi
olvasókönyv a közönség kezén Magyarországról is édes kevés, Erdély
története pedig alig említtetett a magyar nemzeté mellett.

A költészet panaszkodott, hogy nincs elég lelkesülés a honfiakban a
nemzeti mult iránt, a honleányok nem gondolnak arra, hogy az ő
gyermekeiknek összessége egy nemzet. Szürke, egykedvű szinezete volt ez
a kornak, hasonló azon ködös napokhoz, miken nem lehet kiismerni, hogy
virradatra jár-e az idő, vagy alkonyodik? Kötött és kötetlen beszédben
mind a közönség részvétlensége volt felpanaszolva.

Ekkor támadt Jósika Miklós.

Tünemény volt, rögtöni és meglepő. Meglepő azokra nézve, kik épen nem
ismerték, még inkább meglepő azok előtt, a kik már ismerték, s azon
kezdő fellobbanásokat, miket Jósika szelleme korábban tett, indokolt
kicsinyléssel fogadták.

«Abafi» volt az első regényének czíme, melyet világ elé bocsátott.

Jól emlékszem most is a hatásra, melyet e mű gyakorolt reám.

Én is poéta voltam akkor; nem poéta a szó olympi értelmében, hanem csak
poétadiák, a humaniorumban használt technicus terminus szerint, kinek
keserves kötelessége a Pieridák berkeit mívelni.

Egy egész új világ tárult Jósika műveiben elém. Nemzeti alakok, a hogy
valóban élniök, szólniok, tenniök kellett; ős typusai a régi magyar
sajátságoknak, úgy odaállítva nemcsak viseletükben, alakjaikban,
arczvonásaikban, de lelkük következetes eszmejáratában, tetteik
indokaiban, végzetük teljesülésében, hogy mindenkinek azt kellett
mondani: ezek valóban a mieink; látjuk, értjük őket, velük érzünk,
magukkal ragadnak – és az idők, és a helyek, hová magukkal ragadtak, a
mi saját történetünk kora valóban, a mi saját hazánknak arczulatja.

S minő ragyogó ecsettel volt rajzolva ez arczulat! A méltóságos bérczek
classicus hazája, tiszta látkörével, andalító távolával, mosolygó
völgyeivel, megszólaló erdőivel: a pazarló természet tündér szeszélyei,
s köztük a még épen álló ősi várlakok, a boldogabb kor mesemondata
bőségével, a nemzetiesen jellemző ősi pompával csarnokaikban, lakályos
otthoniasságukkal minden szögletükben; mind ez oly megkapón, elevenen,
oly tárgyhíven volt elénk rajzolva, hogy az olvasó egy másik otthonára
vélt találni, s ez otthonban megszerette Erdélyt, s azon alakokban, mik
e szép táj történetét szerelmükkel, haragjukkal egybefűzték, szivéhez
csatolta egy külön választott testvérhaza sorsát.

Mind az új volt, mondhatni: ismeretlen, a mit Jósika elénk tárt
történelmi regényeiben.

Újak a tájak, mikbe elvezetett, s ha a költő néha hosszasabban elandalog
egy néma táj lerajzolásánál, ne itéljük meg érte: a történet szelleméhez
tartozik az, a kedély külső alakját adják e tárgyak vissza, s a köztük
megjelenendő alakok nászhozománya az mind; újak voltak az alakok, mik
regényeiben egy híven rajzolt korszak szellemét tünteték fel, új volt a
költői alkotás neme, mely egyfelől a mindennapin, másfelől az érzelgőn
túllépve, a legmagasabb eszményítés mellett, mindig élő alakot
teremtett; ha hőse óriás volt is köztünk, de ember volt és ismerősünk;
az érdeket legjobban feszítő mesében mindig valószinűt, igazat nyujtott,
s midőn alakjait a megszokott regényhősöknél egy fejjel magasabbra
idomítá, egyúttal arról is gondoskodott, hogy lábaik mindig a biztos
földön járjanak.

Első regényét, Abafit, követte az «Utolsó Báthory», a «Csehek
Magyarországon» s az előttem legbecsesebb, mert legtöbb teremtő erővel
és legnagyobb költészettel alkotott «Zrinyi a költő» regénye. Apróbb
közbe eső műveit nem számítom elő, miután nem feladatom e helyen összes
irodalmi működésének rajzát adni, de egy költő hatását írni le, melyet
korára gyakorolt.

Minden egymás után következő műve fokozta előrebocsátott társai hatását,
s e hatás egyetemes volt; kiterjedt ez az olvasó közönség minden
osztályára, utat tört a honi irodalomnak az eddig elzárkozott főrangú
sphaerákba is, miknek eszmekörét, életbölcsészetét ismernie elég
szerencsés helyzete volt, miután maga is ezekben növekedett föl, azzal a
külömbséggel, hogy mig a magyarországi főrend, ez időben, mint a
korszellem újabb lendületét, új vívmányképen kezdé fogadni a nemzeti
nyelv cultusát, addig ez az erdélyi főranguaknál, mint örök traditió,
mint mindennapi légkör foglalá el a czímeres termeket: innét az erdélyi
kifejezésekben az elegáns, válogató s kimélyes modor, mely utoljára az
embert magát is jellemzi. Legtöbb erdélyi irón meglátszik az ma is, hogy
Erdélyben a diplomatia nyelve is magyar volt.

De félreismerhetlen hatásuk volt a hazai irodalomra is Jósika legelső
műveinek: nem az utánzó epigonokat tekintve, kik finom lábnyomait
szélesre taposni indultak, de a valódi tehetségeket, kik a nélkül, hogy
őt utánoznák, mint a gyémántot csak a gyémánt köszörüli, saját
adományaikat az ő előnyein nemesíték. Irók, kiknek lángelméje előbb
dagályos érzelgésben kereste virtuozitását, Jósika megjelenése után
láthatólag megtértek az élet valódi költészetének tanulmányozásához;
mások, kik mély lélektani buvárlatokban, csak az érzelmek és reflexiók
aknászatát vették költészetnek, Jósika után az alakító jellemfestésben
is versenyezni kezdtek vele; új maradandó tehetségek ébredtek utána, kik
az általa kezdett korrajzolást, a mult egyénítését a classicitásig
tökélyesíték. Így Jósika Miklós minden újabb regényének megjelenése
egy-egy ünnep volt az olvasó közönségre, egy-egy diadal az irodalomra
nézve.

S valamint Scott Walterről elismerik azt, hogy regényeivel útba
igazította a komoly történetirodalmat, mely utána kezdett jellemző
korrajzokat Anglia történelméből, mint a normann és szász népfajok közti
társalmi villongásokat, buvárlataira méltatni, s későbbi történetirók ő
utána találták helyesnek regényirói részletességgel alkotni a történelmi
főbb eseményekből egészszé kidomboruló képleteket; épen úgy ki lehet
mutatni, hogy Jósika Miklós, a regényiró, egész phalanxát sorakoztatá
maga után a korrajzok figyelmes összeállítóinak, az emlékiratok
buvárlóinak, kik az általa bemutatott kort még bővebben ismertetni
törekedtek, s kiket a közönség most már érdekeltséggel fogadott, nem
úgy, mint pár évtizeddel elébb az e téren megindult száraz tudományos
kisérleteket.

Az irodalom és tudományok körei nem kevesebb elismeréssel voltak Jósika
iránt, mint maga a közönség. A tudományos akadémia igazgató tagjául
választotta; «Utolsó Báthory»-ját az első díjjal, a kétszáz aranyos
jutalommal koszorúzta meg, és a Kisfaludy-társaság elnöki székébe
ülteté.

Idáig tart az első korszak Jósika Miklós költői életéből. Ez a delelő
pontja csillagzatának.

De már ő ekkor nem is volt fiatal. Öt évvel megelőzve a századot, annak
közepe felé férfi kora már követelheté az égen zenitjét.

És későn is lépett frigyre muzsájával.

Hogyan történhetett ez? Hogy lett Jósika Miklós költővé? Némely
életirója így adja elő: Egykor Jósika Miklós előtt rokona Petrichewich
Horváth Lázár egy regényét olvasta fel, mely gyarló volt; Jósikának
ekkor jött eszébe, hogy annál ő jobbat tudna irni, s igy jutott Abafi
alkotásához.

Én e véletlenben nem hihetek, s ha a költő maga beszélte így, maga is
csalódott, vagy mesét mondott, hogy költészete genesisét föl ne tárja
profán kérdezősködőknek.

Lehetetlen az, hogy megvetésből támadjon szerelem; hogy valakinek ferde,
biczegő s még hozzá szenvelgő muzsáját más valaki elszeresse a kezéből.
Egy idétlen költői szülemény olvasása inkább lever, csüggeszt, boszant,
mintsem lelkesít, bizony inkább kritikussá nyomorítja, hogysem költővé
avatná fel az embert. Ellenkezőleg, a művészi tökélynek látása az, mely
mások műveiben az igaz tehetséget versenyre ösztönzi; mások nagyságának
ránehezülése az, mely a költői erély ruganyosságát tettre kényszeríti. A
költőnek, mikor teremteni indul, irigynek kell lenni mindazokra, kiket
maga fölött lát s át kell hevülnie azon gondolattól, hogy alkotása végén
maga alatt lássa mesterét, a kit imád.

Nem ez volt Jósika költővé lételének oka, hanem más.

Hogy megértessem, kissé messze kell visszatekintenem Jósika Miklós
életébe, az ifjukor kezdetéig, nehány szóval időzve gyermekkora
emlékeinél.

Jósika Miklós ősei közt atyai ágról egy hatalmas országlárt számított,
Jósika Istvánt, anyai ágról pedig még az államférfinál is magasabb őst,
egy költőt: Gyalakuti gróf Lázár Jánost. A költő és az országlár vére
folyt ereiben. Olcsó vér, ha nincs más hivatása, mint kiontatni durva
csatározásban, ki tudja, mi érdekért? hol a pór csatár karja annyit ér,
mint a czímerek uráé, s hol az új kor találmányai mellett egy ólompénz a
díja úgy Achilles, mint Thersites életének. Jósika Miklóst pedig e térre
vitte az ifjukori tettvágy. Korán árvaságra jutva, elébb végezte a
tanulmányi pályát, mely nálunk azon időben a hazai jogtan folyamával
szokott bekoszorúzva lenni; s aztán, mint jogvégzett ifju főurnak nem
maradt más mező a cselekvésre, mint az, melyen a fegyverjog parancsol.
Európa épen akkor háborús éveit élte, s Jósika már tizenhét éves korában
a lovasságnál szolgált. Mint jó katona, harczolt az olasz hadjáratban,
részt vett a napoleoni világdöntő csatákban; együtt vonult be az
egyesültek seregeivel Párisba; vitézségével századosi fokot, kamarási
rangot vívott ki magának; hogy midőn vége lett a diadalmámornak, a
politikai kiábrándulással mindazt szegre akaszsza, a mit kardjával
szerzett: rangot, harczi hírt és babérokat.

Hazatérve ősei lakába az ifju hős megházasodott.

E házassága meg volt áldva gyermekekkel; de nem családi boldogsággal.
Mily bálványozásig szerette gyermekeit s azok őt viszont, azt ismerői
bizonyítani fogják. Tudva van, hogy felnőtt fiainak minden vagyonát
átengedte, magának csak hatszáz forintnyi évdíjat tartva meg; azt is
mindenki tudja, hogy fiai mily kegyelettel viseltettek atyjuk iránt, s
mily féltékenységgel védték annak fényes hírnevét.

De első nejével nem volt boldog. A családélet gyötrelmes titkai nem
tartoznak a közönség elé, s emlékiró nem avatkozhat azoknak
felderítésébe; de nem hallgatja el azt, a mit maga a költő
emlékirataiban világosan kimond, s mely vallomás ott a szó egész
borzalmában van kifejezve: «meggyűlölte nejét».

A nőt a világ örömeinek hagyva, maga elvonult ősei lakába, Szurdokra, a
szép, regényes Erdélybe, melyet neje tudott nem szeretni!

Jósika nagyon sokat tanult, még többet látott és tapasztalt;
tanulmányait elősegíté számos nyelvismerete; minden európai mívelt
nyelven olvasott, s tapasztalatait gazdagíták európai utazásai.
Mindehhez még saját élete regényét is átérezte.

Tehát tanulmány, tapasztalás es érzelem volt nála annyi, mint ritka
férfinál; a mellett hajlam a regényeshez, és mély elmélkedés. Mi kell
még ezekhez, hogy egy költő álljon elő? Csak egy kell: az ihlet.

Sok ember születik költői phantasiával, bir a költő adományaival: de
soha sem találja meg ihletét s lesz más mesterember. Mást fölken a múzsa
avatottjává, felmutatja egy időre, mint választottját: azután az élet
egyszerre letörli homlokáról az ihlet szentelt chrismáját – s a költőt
nem találja meg benne senki: önmaga legkevésbbé.

Jósika költői hajlama előbb is csapongott ihlettelenül a vágyott
téreken, a nélkül, hogy igazi igéret-földét feltalálta volna. Még a
katonai pályától megválta éveiben irt, mint maga fejezi ki, három
«keserves» drámát, de azokat maga megégette Szurdokon. Azok még jól
jártak, mert megégtek, szép haláluk volt; de későbbi töredékes társalmi
és politikai munkáit, az «Irány»-t és a «Vázolatok»-at a kritika
fojtogatta vizbe. Ő maga ugyancsak műkedvelőnek vallotta magát, de a
kiméletlenséget már akkor sem tudta könnyen szívelni.

Ekkor történt, hogy szurdoki remeteségéből feljőve Pestre, itt
megismerkedett azon hölgygyel, kinek hivatása volt, hogy egész életére
oly vezérlő befolyással legyen.

Báró Podmaniczky Julia akkor viruló, ifju, szeretetre méltó hajadon
volt, hasonmása azon szellemeknek, kiket a költő álma maga gyönyörére
teremt, s földi mennyországa, ha élve is föltalál.

Jósika érzé, hogy meglelte azt, kit álmai alkottak, kit teremteni vágyó
lelke előidézni kivánt s e kortól kezdődik el, hogy Jósika Miklós költő
lett.

A szerelem egész világosságával tölté be szivét, s e szerelem tiszta,
magasztos lehetett csupán, minő két fenkölt lélek érintkezése.

Jósika Miklós azonnal válópert kezdett első, meggyülölt neje ellen, s
eljegyzé lelkének eszményalakját jövendő hitveséül.

És a válóper tizenegy évig tartott, és tizenegy évig tartott a tiszta
égi szerelem, távol minden gyönyörétől a földi szenvedélynek két
egymáshoz hű, rajongó szellem között! Tizenegy évig járt jegyben Jósika
Miklós második nejével s csak 1847-ben vezetheté őt oltárhoz s mindenki
tudja, hogy holta napjáig boldog volt vele.

És e tizenegy év volt az iskola, mely Jósikát költővé teremté: ez volt a
mester.

Ez idő látta legkitünőbb remek műveit megjelenni, s mindazon
dicskör-övezte nemes nőalakok, miknek alkotásában Jósika minden magyar
regényirót túlhalad, nem arról tesznek-e tanubizonyságot, mily
szentségnek, mily áhitattal szemlélendő tüneménynek tartotta Jósika a
női eszményképet, mennyi szivárványszint tudott fölfedezni e földi
tündérek égbevivő szárnyában, a női erényben? Minden női alakján
meglátszik, hogy az a költő szivét betöltötte, s a mi azt életre költé,
az a költőnek saját szellemcsókja volt.

Mert a költőnek szeretnie kell az eszményített alakot, a kit teremt arra
a czélra, hogy egy boldog ábrándot teljesedésbe hozzon általa. A
figyelemnek, mely szükséges egy jellem felfogásához, a kiváló alakoknál
a rokonszenvig kell emelkednie. Csak e benső rokonszenv mellett
alakíthat a költő egyént, jellemet; e nélkül, ha idealizál, csak szép
modellek alkotásáig mehet, vagy ellenkezőleg az életet nagyon is híven
kereső skepsisével összhangrontó gyarlóságokat is ad menyasszonyainak
hozományul.

S kinek lehetett ily rokonszenv-alkotáshoz több ihletése, mint Jósika
Miklósnak? ki előtt annyi hosszú éven át egy folyvást közel talált és
folyvást el nem érhetett eszménykép vezérjelensége járt, mint Mózes
előtt az Isten tűzoszlopa a sivatag éjben.

Egy magyar költő sem gazdagítá az eszményi nővilágot annyi fényes
alakkal, s különösen annyi kiválóan magyar nőalakkal, mint Jósika.

Hölgyalakjainak ily megdicsőítése mindmegannyi hű vallomás öneszményképe
iránt; valamint a gyönyörű tájleirások, mikben Jósika fölülmulhatlan
volt, mindmegannyi szerelmi vallomás a hölgyek legszebbikéhez, az
édesanyához, az édes szülötte hazához.

Hanem azt kevesen tudták, hogy a csigának legszebb gyöngyeit a fájdalom
nemzi.

Végre a szabadulás napja is eljött. A hölgy, ki hivatva volt, hogy
tizenegy évig múzsája legyen a költőnek, új küldetést nyert a sorstól:
hogy nemtője legyen azontúl. Mert a költőnek őrangyalra volt szüksége,
hogy utat találjon azon a háborgó tengeren, a mi akkor eléje áradt.

Következett «1848.»

Nem az a dátum, melytől boldog éveit számíthatja valaki, a kit magyar
anyától honfinak és költőnek hagyott születni a végzet.

De ne háborítsa e kép összhangzatát a vihar leirása, mely a költőt is
messze elhajítá, mint a nemzet május-fájáról letépett zöld ágat.

Ne növelje a napok izgalmát e helyütt hangzó keserű szó a multak
emlékéről. Nem szellőztetem a fátyolt, mit a hazai bölcseség a multakra
vetett, csak a szemfödelet, mely nagy halottaink arczát takarja, kiket
tisztelnünk kötelesség.

Jósika Miklós, mint tagja a nemzeti kormánynak, külföldre menekült, egy
ideig Drezdában tartózkodott, s midőn ott nem látta menhelyét biztosnak,
a szabad Belgiumban vonult meg, Brüsselben települve le, nejével együtt.

Ma is elvezeti minden míveltebb ember az átutazó magyart a kis csinos
emeletes házhoz, melyet csinos kis kert tesz lakályossá, a hol Jósika
Miklós oly hosszú ideig élvezte a derék belga nemzet biztos
vendégszeretetét.

Imerte őt ott minden mívelt ember, s mindenki tisztelé benne a magyart,
a költőt, a nemes férfit.

Jósika nem úgy lépett az idegen földre, hogy befogadóinak únott és
úntalan panaszával terhére legyen, hogy lelke sebeinek felmutogatásával
kolduljon rokonszenvet. Ő e rokonszenvet nem esdekelte, de kiérdemelte.

«A munka nemesít.» A magyar tudós visszaemlékezett szellemősének
mondatára: «omnia mea mecum porto!» S a hol partra vetette a vihar,
munkáját folytatta ott.

A költő, kinél szellem és ismeret párosul, sehol a polgárosult világban
nem vesz el éhen s nem szorul irgalomra. Ő mondhatja el magáról valóban,
hogy «kebelében kenyere.»

Azután más munka sem szégyen.

Hiszen ketten voltak már: férj és nő. S ha Jósika István utódjának
helyes volt tollával keresni tisztességes életfentartását, úgy egy
urhölgynek a Podmaniczkyak családjából sem vált a szégyenére, hogy a
számüzetés hazájában üzletet kezdett, gyöngédet és eszményit, minő maga
a költészet: csipke-kereskedést.

Hiszen a brüsseli csipke sem egyéb, mint egy szép költemény, selyemből
bonyolítva, szögei a rímek, virágai az eszmék, maga oly örökbecsű, mint
amaz.

Jósika így élt kedélyes, boldog, elégült éveket, miknek nem volt más
árnya, csak a hontalanság s ezt enyhíté a nő hű szerelme.

S valóban nagy szüksége volt Jósikának neje hű nemtői kezére.

Ő a külbenyomások iránt nagyon érzékeny tudott lenni. Fájt neki, ha
költői egyéniségét igazságtalanul megtámadták, s ez távolléte alatt
többször megtörtént vele.

Aztán meg, hogy a pénzzel bánni nem tudott. Ebben is valódi költő volt.

Egyszer a Karthausi szellemdus szerzőjétől hallám, s magam is kész
vagyok aláírni, mikép nekünk minden financiális tudományunk odáig
terjed, hogy a mi pénzt kiszámítunk, hogy ennek a hónap végeig el kell
tartani, az, tudja Isten hogyan? a hónap közepéig mindig elfogy.

Így volt Jósika is, bár élte legfényesebb szakában sem volt soha semmi
tekintetben tékozló, a pénz nála nem melegedhetett meg. Azért második
neje rendesen csak pár francot szokott nála hagyni, mert ha több pénzzel
ereszté ki, bizonyos lehetett a felől, hogy pénz helyett ajándékot hoz
haza, nem gondolva a háztartás gondjaival, csupán azzal, hogy azoknak,
kiket szeret, örömet s meglepetést szerezzen.

Külömben magánéletében igen rendes, csaknem pedans volt. Naponkint korán
kelt, mosakodott, s még reggeli előtt dolgozott másfél órát, reggeli
után rendesen három órát, mely idő alatt egyre-másra egy nyomtatott ivet
írt, s csupán ily rendszer mellett irhatott annyit, s aránylag annyi
jót; mert elméjét nem engedé a nap első benyomásai nyomán szórakoztatni.

Külsejére mindvégig sokat tartott, de életmódjára a lehető legegyszerübb
volt; mindenben meglátszott rajta a hajdani katona, s mint ilyen a külső
csint egyszerüséggel tudta párosítani. Szerette, ha benne a régi
katonára ismertek, s ez egy esetben szívesen eltűrte, ha életkorára
vonatkoztak helyesen.

Politicai nézeteire nézve mindvégig vaskövetkezetességű maradt; egyetlen
egyszer, midőn 1862-ben később halálossá vált betegsége először meglepé,
engedett egy pillantást vetni szívébe egyik rokonának, ezt mondva
előtte: «mégis szeretnék, mint pipás nemes ember meghalni, valami
zúgában a hazának».

A haladás bármely ágát mindig örömmel szemlélte, s mindannak, mit másutt
tapasztalt, imádott hazájára s annak fővárosára alkalmazásáról
álmodozott.

És a mellett folytatta költői küldetését nemzete irodalma irányában.

A nemzet május-fájáról letört ág az idegen földön sem szünt meg letörten
is nemzetének virágot hozni; regényeinek kötetszáma a másfél százat
meghaladja, s azoknak kétharmadát számkivetése földén irta.

Élete ez új stadiumában irt regényeit eleinte nem lehetett saját neve
alatt az országban közlenie. A hatalom emberei kimondták Jósika Miklósra
az itéletet, hogy «meghalt!»

Halottá akarták tenni azt, a ki már akkor halhatatlan volt!

Hanem azért a névtelenben is megismerte a közönség kedvenczét, s tudta
mindenki, hogy «Eszter szerzője» kit rejt gyászfátyola alatt? Ezután is
legtöbb kedvvel a hazai mult emlékeit örökíté regényeiben, s e második
korszakban fogamzott művei közt legkiválóbb helyet foglal el «II-ik
Rákóczy Ferencz» czímű regénye, melyet még 1852-ben irt, de a mely a
viszonyok miatt csak kilencz év mulva láthatott napvilágot, ez időn át
kinyomatva hevervén a kiadó papirraktárában.

E művei is sok élvezetet nyujtottak, s lankadatlan költői észről tesznek
tanuságot; de mégis hiányzott belőlük valami: hiányzott a hazai föld a
költő lába alatt. Ovid sem az a Geták földén, a ki az örök városban
volt; ki a Metamorphoseos könyvében istenekkel társalog, s az Amorum
könyveiben lángjaival gyujt, a Tristum könyveiben már csak keservei
nedvével tud ellágyítani.

A hazája földéből kitépett virágot semmi sem képviseli úgy, mint egy
száműzött költő. Nem csak a kedély van ott megháborítva, hanem a
mindennapi ismeret tápláléka is el van véve szellemétől.

Egy nemzet bármily elnyomás alatt is folyton él; bármennyire hallgat is,
de érez, eszmél, gondolkozik s élte minden szakának megfelelő
koreszméket alkot. A költőnek ott kell közötte járni, hogy tudja,
ismerje nemzete minden legtitkosabb szívdobbanását, minden sóhajtását,
mert azt csak neki súgja meg az. Ez együttes szívdobbanás nélkül nem
értenek meg minket. Azért elhervadás a sorsa egy költői kedélynek, mely
népe kedélyével sokáig nem érintkezhetik.

Míg a hazájában élő költőnek minden találkozó alak, minden emlék, minden
ujítás, a köz- és magánéletnek minden bánata, öröme, reménye, aggodalma
új eszméket súg meg, addig a távollévő nem lát s nem hall minket úgy, a
hogy élünk és érzünk, s phantasiájának tündére, ki őt idehozza, csak
álomtündér, a ki nem mutogatja a valót.

A tőlünk távol lévő honfi sokat nem ért meg, sokat félreért: a bölcs
tartózkodást nevezi csüggeteg lemondásnak; férfiás hallgatásunk csendjét
a halál szünetének véli; míg apró erőfellobbanásokat hajlandó ébredésnek
vélni; vádol ott, hol nem érdemeljük, s magasztal, mikor pirulunk értte,
és tanítgat valamire, a mit rég jobban megtanultunk; míg viszont
elkerüli látkörét az, a mit mindnyájunk szeme kisér.

Ez az átka, ez a veszte a száműzött költőnek, ki haza nem jöhet s csak
hazaálmodja magát.

De azért Jósika nem szünt meg költői missióját teljesíteni.

Érzé, hogy költői erélye hanyatlik, hogy praestigiuma vész; kiméletlen
bírálók gyöngéiből tréfát űztek; szeretett nyelvészi újító lenni, hajdan
nagy szerencsével, de az idegen földön, hol csak nejével és tollával
beszélhetett még hazája nyelvén, szóújításaiban nem találkozott a
távoleső hon nyelvfejlődési fogalmaival, s mindez visszahatott a
közönségre is, úgy, hogy utolsó évében régi kiadója is felmondá neki
szerződését.

De azért Jósika nem szünt meg költői missióját teljesíteni.

Az ős alakok, mik első műveiben oly ragyogó elevenséggel jelentek meg a
küzdfövényen, évről-évre halaványultak; de azért, mint a Hunregék
monda-körének hősei, holtan is visszatérnek, vérehagyott arczczal újra
kezdeni a harczot, s utoljára, mint önnön régi alakjaik árnyai maradnak
már csak fenn, de mégis visszatérnek és nem hagyják abba a küzdést, mig
láthatatlan táboruk fényes patkónyomait csak a «hadak útja» mutatja már
az égen.

Így láttuk Jósikát, mint lassan aláhanyatló napot a tenger sima
látkörén, vonalonkint alább hanyatlani; de a mint alább száll a tengerre
a nap, aként vonul hosszabbra tűzárnyéka a habtükör felett; így a
mennyivel hanyatlott előttünk Jósika, a hetven éves veterán, mint költő,
annyit emelkedett mint ember, mint hazafi; úgy hogy midőn végkép
elmerült, akkor volt legnagyobb.

Kevés idővel halála előtt írt hozzám néhány sort: «ne csüggedjetek;
hazánk ügyének győznie kell».

… Ő nem érhette azt meg; de fel kell síremlékére írnom, hogy a hontalan,
a száműzött, ki hazájában legtöbbet vesztett, adott kölcsön buzdító szót
nekünk, – a csüggedőknek, – kik itthon valánk.

Vajha megérhette volna azt, a minek reményével szép lelke e földet
elhagyá! Vajha meghallaná a szót, melyet e földről utána küldünk, ő, a
catoi jellemek legtisztábbika, és igazítaná ki az isteneket vádló keserű
mondást, ezt irva helyébe:

«Sed victa causa Diis placuit!»




EGY SZÓNOK, A KI «EL NEM ÁLL!»

Ötödik napján a hosszú vitának (melyben a perlekedő felek «lányomnak
beszélnek, hogy a menyem értsen belőle»), ki nem aludt hangulattal
ballag a «mégnembeszélt» honatya az országház felé. Lakásától a
sándor-utczai ci-devant lovas kaszárnyáig minden ismerőse azzal kiván
neki jó reggelt, hogy «úgy-e bár, nem szónokoltok többet?»

Pedig az ő zsebében még ott dohog az elmondatlan orátio, a mit, ha tüzes
programmeső esik is, el kell mondani, mert már odahaza a választók mind
azt kérdezték tőle a szünet alatt, hogy hát már az ő képviselőjük
megnémult? Mert hiszen nem azért választott az ország 400 képviselőt,
hogy azok mind sorban, élőszóval el ne mondják, hogy bizony ő nálok is
exequálják az adót. Bezzeg, ha azt a másikat választották volna, a ki ő
miatta megbukott, beszélt volna az már azóta hatvanhatszor, nem engedett
volna az egy napot is elmulni, hogy a neve ott ne álljon az
országgyülési naplóban; szólt volna a házszabályok értelmében,
indítványozott volna napi rendet, beadott volna petitiókat,
megjegyzéseket tett volna a költségvetésre, beszélt volna a
verificatiókban, kapczáskodott volna a jegyzőkönyvbe, s felvilágosította
volna az országot sokféle olyan dologról, a mit minden ember tud, s
ekként becsületet hozott volna választó-kerületére, melyet mint
praedicatumot hangoztatnának a neve előtt! – Ez meg csak hallgat?

Tehát beszélni nehéz, de nem beszélni lehetetlen.

A gyülésterembe belépve, szorongó kedélylyel veszi észre, hogy a ködös
naphoz még a függönyöket is mind leeresztette a háznagy, hogy ha már nem
hallhatják egymást, legalább ne is láthassák a beszélők, s ez opticai
morajban még a képeik is elmosódjanak.

A bűntudat nyomasztó érzetével sompolyodik a jegyzői székhez, tudakozni,
hogy hányan vannak még felirva? A jegyző enormis summákról beszél, s
panaszkodni kezd, hogy már a dereka fáj a sok egy-helyben való üléstől.

Azután helyét keresni indul, a mit sokáig nem talál meg, mert valaki más
ült oda. Átalában kezdi észrevenni, hogy senki sem ül a saját helyén, a
mi nagyszerű kilátást nyujt arra, hogy mikor az elnök csengetyűje
megszólal, általános Mihály-napi költözködés támadjon a képviselői
padokon.

Beszélnek hozzá innen, onnan, tegnapelőtt ótai ismerősök, s kérdezik
tőle, hogy aludt? tudja is ő, hogy mit kérdeznek tőle, mikor fejében
mind csak a mondandó szónoklat kezdő szavai donganak: «Nem czélom,
tisztelt képviselő ház!» – «Meg vagyok felőle győződve, tisztelt
képviselő ház!» – «Kötelességemnek érzem, tisztelt képviselő ház!» s a
t.

Végre leülhet helyére, oly elmélázó arczczal, mint a ki az éjjel
elhatározta magában, hogy ma bejelenti a cridát s közben salmiak czukrot
eszik, hogy hangjának kellő lágyságot szerezzen.

E közben megtelik a terem, s támad lassankint az a félálomszerű
zengés-bengés, mely az emberi méhkasnak a hangja, s legalkalmasabb arra,
hogy az elkészült szónok fejéből minden gondolatot kikavargasson. Itt
anecdotákat mondanak, amott a «Hon» és «Pesti napló» vitáiban keresik a
kiderült igazságot, háta mögött két képviselő románul discurál, ki tudja
miről? előtte fiatalabb collegák beszélnek szép asszonyokról, ki tudja
miket?

Végre megkondul az elnöki csengetyű, igazi «szegény bűnösök harangja»
ezuttal. A fényes homlokú elnök felszólítja a fekete szakállu jegyzőt,
hogy menjen a credencbe, s servirozzon valami tudósítást a tisztelt
háznak – s míg a lesben álló szónok rájuk mereszti öntudatlan szemeit,
egyszer csak azon veszi észre, hogy a fényes homlokú elnökből
gesztenyeszín fürtű elnök lett, s a fekete szakállu jegyző átváltozott
arany színűvé. Hogyan ment végbe a metamorphosis, az örökké titok marad
előtte. Míg azok ott kicserélték magukat, ő beszéde kezdő pontjait
recapitulálta magában.

A méhkas még mindig zúg, dong, zsibong; az elnök újra csenget, s a rövid
szélcsend alatt olyasmi üti meg a szónok füleit, mintha az elnök arra
kérné a tisztelt table d’haut-t, egy elkeseredett atya bánatos hangján,
kinek szófogadatlan gyermekei vannak, hogy miután az eddigiek már minden
húst kiszedtek a tálból, s nem maradt benne egyéb a híg lénél, ne
méltóztatnának tovább kanalazni benne, hanem érnék be vele, hogy más jól
lakott, azaz, hogy állanának el a további szótól.

A szónok halálítéletét hallja a ház örömzajában felzendülni. A vérszomjú
mohikánok riadala ez, kik a skalpot akarják lehúzni körülfogott
martalékuk fejéről. Itt nem a skalpot, de a mi alatta van.

Elébb azonban a jegyzők felolvassák a tovább szónoklásra feljegyzettek
neveit, mindegyik felszólítottat a közvélemény mellre szegzett
pisztolyával kérdezve meg, hogy «ha az élete kedves?»

És a maidenspechet tartandó szónok látja egyenként felállani a
vádlottakat, bűntársait; a közvélemény proscribáltjait. Látja az agoniát
sápadt arczaikon; látja mint tétováznak a lemondás és a supplicium
között; némelyiknek tán jövő követségébe kerül az áldozat, mindegy!
megteszi a hazáért; van közöttük tán kit gyöngén szerető hitves,
ártatlan hajadon leány néz a karzatról, s várja, hogy tündököljék, de a
közvélemény erősebb, mint az atyai szív, s lemondat vele; van, ki egy
Cassius keserű világnézeteivel dől a lemondás karjaiba s tizenhét évi
szenvedéseink koronájául teszi fel, hogy nem beszél róluk; van, a ki
föl- s leáll helyéről, csak a kezével int timoni embergyülölettel, hogy
eláll; pedig meglehet, hogy ez az egy beszéd fordította volna meg Európa
sorsát, de már ám legyen, az utókor lássa, ha ki nem akarták hallgatni.
Van, a ki küzd az áradat ellen, s két ököllel mutogatja, hogy: de bizony
beszélni akar, míg végre látva, hogy az «eláll» hullámai átcsapnak a
fején, abban hagyja az uszást, leszáll a fenékre; és mindannyi, a ki
eláll a szótól, kap egy igen őszintén szívből jövő, s soha jobban meg
nem érdemlett általános «éljen» kiáltást.

Végre hangzik a minden áron szónoklandó neve.

Levegőt! Most már nemcsak a moraj, és a homály, hanem még a levegő is
sürű kezd lenni.

Ha rögtön hozzá kellene kezdenie a beszédhez, nem jutna eszébe semmi.
Szerencsére ez nem megy olyan hamar.

A mint felállni látják, rögtön minden szegletéből a háznak kiáltják
helyette: «eláll!» «eláll!» Az indulatok és szenvedélyek minden
hanglajtorjáján végig: «eláll!» Vannak már oly begyakorlott virtuozok, a
kik ezt az egyetlen szót: «eláll», annyiféle modulatióval tudják
előadni, hogy productiót tarthatnának vele, mint hajdan a «jer ide»
variatióval; majd őszintén biztatva: «eláll», majd követelő kihívással:
«eláll», majd a boszús unalom fanyalgásával: «eláll!» majd szelíden
lázító könyörgéssel: «eláll!»

De a szónok áll rendületlenül, mint a szikla. Pedig rángatják
legközelebbi szíves jóakarói áttilája szárnyainál fogva, hogy üljön le.
Van egy percz, melyben ingadozik; de hirtelen észreveszi, hogy a
karzaton most furakodott be egy roppant gombakalapú polgártárs s ki is
könyökölt már a mellvédre a bundájával. Ez a gombakalap egy a választók
közül! Ez döntött! A tisztelt ház ám vélekedjék, a hogy akar, ennek az
egy gombakalapnak el kell mondani az egész dictiót!

Tehát «tisztelt ház!»

Nincs irgalom. A szónok el nem áll.

A mint az elhatározás kétségtelen, bomlik a ház, menekülnek távol és
közel a buffet ajtaja felé; szomszédjai keresztül-kasul lépkednek rajta,
valaki a háta mögött kérezkedik, hogy bocsássa az odacsukott kaputja
szárnyát, azután mindjárt rágyujthat, csak őt engedje menekülni.

S még azok a legjobb akarói, a kik odahagyjak. De a kik ott maradtak! Az
egyik glossákat csinál fenhangon a mondataira magyarul, tótul, diákul; a
másik a szeme közé ásit; a harmadik jószivűleg segíteni akar rajta,
tologatja, ha akadozik, s felfordított frasisokat told a beszédébe, a
mik nem oda valók; a negyedik csak azért tubákol, hogy az orrát fúhassa
beszéde közben; minden padban előveszik a félbeszakított discursust, s
con amore conversatiót kezdenek; egy átelleni padban valaki karrikaturát
rajzol róla, s ketten-hárman nézik és hasonlítgatják hozzá; vannak, a
kik minden tételére azt mondják: «ez nem áll!»

A szónok ezek közt mind rendületlenül folytatja mondatait. Vannak
criticus pillanatok az ember életében, mikor a külvilág minden hatását
elveszti reá nézve.

Kölcsönbe esik. A ház sem hallgatja a mit ő beszél, de ő sem hallgatja a
mit a ház beszél.

Egyszer egy furfangosnak, ki már nagyon únja a dolgot, az a hadi
fortélya támad, hogy «éljent» kiáltson a beszéde közé. A padokon azt
gondolják, hogy már vége van, s azért általános éljent kap minden
oldalról.

Ez kiveszi sodrából. Erre nem itt számított. Később jön az majd, a hova
az «éljen» dukál. Most nehány perczig általános csend támad, s e csend
jobban megzavarja, mint az elébbeni zaj. Érzi, hogy minden szem
egyszerre az ő arczát választotta tűzpontjának. Ez a rögtöni visszafelé
fordulása a keréknek elszakítja beszéde rokkáján a fonalat. Nem jut
eszébe, mi következik!

Most aztán gúnyos biztatások hangzanak: «halljuk hát!» «no halljuk!»
«hát hiszen hallgatnánk!»

Szónok kapkod a zsebébe, megkap valami irást. Keresi az elszakasztott
fonalat: «három ing, négy zsebkendő, egy lábravaló.» Ez mosási jegyzék!
A közben magától eszébe jut az elvesztett összekötő kapocs, s most már
fölemelt homlokkal gyakorolja közfigyelem közt a szófolytonosság jogát.
Kezd némi sikerre vergődni. A ház azon meggyőződésre jut, hogy ez ugyan
unalmas szónok, de ha nem hibáztatják, hamarább véget ér.

Egyszer aztán, mikor a legszebb frasis kikanyarításába verte bele magát,
valaki az első padokban óriási nagyot trüsszent, s erre az egész ház
homeri hahotában tör ki. Szónok erre kijön a mérsékletéből s
expectorálni kezd. Megfeszíti tüdejének erejét, hogy mondandóinak
érvényt szerezzen. A mi nem sikerült indokainak, megkisérti hangjával: a
közfigyelmet meghódítani. Nincs többé rossz acustica! Beszél
össze-vissza, a mi eszébe jut; egyszer aztán a nagy hevélyben valami
szót, vagy valami nevet elvétve mással talál felcserélni. Azt pedig
mindenki észre veszi s mindenki siet jóakaratulag helyreigazítani.
Szónok látja, hallja, hogy százan, hogy kétszázan, majd háromszázan
mondanak feléje valamit, de ő sem a száz, sem a kétszáz, sem a
háromszázból sem ért semmit, el nem képzelheti, mit vétett egyszerre?
nem, tudja mi történt? csak azt tudja, hogy valahol valami nagy hordónak
a feneke kilyukadt, s annak a tartalma mind az ő nyaka közé omlik.

Még egyszer óriási erőfeszítést tesz, hogy roncsolt hajójával
befuthasson valami kikötőbe, de már nincs menekvés. A vihar végkép
kitört; az emberi erőt leküzdik az elementumok: el kell sülyedni itt!

Végre szerencsésen megfeneklik azon a zátonyon, a hol azzal végzik a
szónokok: «itt állok, nem mehetek tovább, Isten engem úgy segéljen.»

Mikor aztán leül, minden szomszédja gratulál neki, de nem mondja meg:
mihez?

Ő pedig zsebkendővel letörülve izzadt homlokát, siet legelébb is a
gyorsirót felkeresni, hogy netalántán nem jegyzette-e fel hibásan a
szónoklatát?

Az pedig ismert tájszólása hangján azzal vigasztalja őt meg, hogy:

«Bizony Iszten tekintetesz úr, annyit sze hallottunk mi, hogy a
miatyánkot tetszett-e elmondani, vagy a czikóbőrösz kulaczot szavalta-e
el ebben a nagy hiányoszszágában a czendeszszégnek.»

No de se baj! Meg van a zsebben, letisztázva szépen. Még több is, mind a
mennyi mondva volt, onnan leirhatják a gyorsirók; s harmadnap a
választók láthatják az újságban, hogy a képviselőjük kitett magáért, s a
hazatérő gombakalap is élőszóval fog tanuskodni, hogy a bizony egészen
megadta neki a módját.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ezen munka iródott az 1848-ik év első felében s kiadódott
másodszor az 1867-ik év elején, annak tanulságára, hogy a költőknek néha
furcsa álmaik vannak.]




TARTALOM.

  Chinchilla herczeg  1
  Kerüld a szépet  29
  Baróthy Ilona  57
  A rútak rútja  80
  Két menyegző  119
  A vérontás angyala  158
  Petőfi???  189
  A magyar úr Amerikában  193
  A hosszú haju hölgy  203
  A fránya hadnagy  238
  Még sem lesz belőle tekintetes asszony  270
  A fekete sereg  316
  Hol leszünk két év mulva  356
  Báró Jósika Miklós  372
  Egy szónok a ki el nem áll  388

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19 |Es azontúl |És azontúl

70 |eza tüzes |ez a tüzes

93 |itt. a messze |itt, a messze

108 |masikkal a másikét |másikkal a másikét

110 |alló küldöttség |álló küldöttség

150 |fejéről a endőt |fejéről a kendőt

180 |O halálhirnök |Ő halálhirnök

210 |«séance«-nak |«séance»-nak

232 |Yucata-Dracoena-gyár pompás |Yucatan-Dracoena-gyár pompás

260 |bogy minden |hogy minden

284 |nagy ílluminácziót |nagy illuminácziót

287 |szép lehet bban |szép lehet abban

290 |abban a pillanatbn |abban a pillanatba

309 |vlami abolondot |valami bolondot

310 |nem feleség, |nem feleség.

342 |rámaradt tegyvert |rámaradt fegyvert

348 |legalsó fokan |legalsó fokán

352 |Dóczy! káltá |Dóczy! kiáltá

395 |mulva 357 |mulva 356

395 |Józsika Miklós |Jósika Miklós]







End of the Project Gutenberg EBook of Virradóra, by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 56755 ***