path: root/56189-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 56189 ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

I. KÖTET

ERDÉLY ARANYKORA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

ERDÉLY ARANYKORA

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894




I. EGY VADÁSZAT 1666-BAN.

Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel
Magyarországtól.

Egy jelenetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig
mysterium, – félig vigalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s
mégis egy-egy század fordulópontja.

Lelkemet nyomja a fölidézett események súlya, a megjelenő elmult idők
alakjai elvakítják szemeimet. Vajha kezeim elég erősek legyenek
visszaadni azt, a mit a lélek a bűvtükörben látott!

* * *

A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben
a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, százados ihar- és égerfák, és az
erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vizi virágok és sás helyett
óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló galyairól gyökereket húz az
élő víz szine. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás
gém, a vak varju, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vizi
vadaknak, miknek alig téved ritkaságul egy-egy példánya a lakottabb
vidékekre. Néhol egy-egy dombosabb helyen, honnan késő nyáron a víz
aláapad, virágok nőnek fel, minőket tán csak az özönvíz után mutatott
fel a föld, oly buják, oly ismeretlenek, minden fű, rekettye óriásira nő
az iszapos földben, a tölcséres folyondár, a télizöld repkény oly vastag
indákat hajtanak, mint a szőlő venyigéje, mik, egyik fáról a másikra
kapaszkodva, összefonják azoknak derekait, lecsüggenek virágos
sarjaikkal a sötétkomoly iharfákról, mintha valamely hamadryad
koszorúzta volna fel a neki szentelt berket.

S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész
falkái a vízlakó madaraknak szállanak fel a légbe, s az ungok egyhangú
rekegési közől kiszólal a vízi bika szomorú kürthangja, s a zöld
teknősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét,
melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel,
e hely még az Istené!

Akadnak ugyan néha merészebb vadászok, kik messze be mernek hatolni ez
uttalan, fűzfa- és nyárbokrokkal ellepett tömkelegbe, néhol csónakon
kell a fák között bujkálniok, melyet minden pillanatban felfordítnak a
víz alatt messze elnyulongó szakálas gyökerek; pedig ott alant több
ölnyi víz a mélysége, s a sötétzöld hinár és a sárga mocsárvirágok, és a
kis feketepiros gyíkok, mik köztük futkározva oly közel látszanak,
mintha kézzel le lehetne értük nyulni, mind oly magas víz alatt vannak,
mely a legszálasabb férfit is elnyeli. Másutt a sűrű rengeteg állja
útját a naszádnak, a fák, miket ember soha sem irtott, ezredek óta
halomra düledezve, ott rothadtak; a lehullott törzsököt kővé változtatta
a víz, a hinár gyökerei, a fűnyüg fonalai, az iszalag indái össze-vissza
nőttek, erős szivós bürűt képezve a víz szine fölött, mely hajlik,
ingadoz, de le nem szakad a léptek alatt. A tórongy fodros szövevénye
azután folytatni látszik a bürűt, tovább futva a víz szinén, de már az
nem tartja fel a rá lépőt; még egy lépés, és ott a halál. Ez ismeretlen,
szokatlan vidéket nem látogatja jótét-lélek.

Délfelé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin levő
fák bele düledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt
folyam, a hajósok veszedelmére.

Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s a hol megszünik a
mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk diszlenek, oly magasak, oly
egyenesek, minőket Magyarországon alig látni másutt. A széles rengeteg
tele mindig a vadak minden nemeivel, legnagyobbak a vadkanok benne, mik
nappal a mocsárban henteregnek; a szarvas sem ritkaság, s a mit találni,
az nagy, erős és bátor; sőt akkoriban még bölényt is láttak e tájon, a
mint esténkint a közelben fekvő totoveczi kölesvetésekre ellátogatott,
hanem az a legkisebb üldözésre a mocsár belsejébe vette magát, a hova
azt követni nem lehetett.

Az erdő szélében állt akkoriban egy vadásztanya, melynek több rendbeli
épületei tanusítani látszának azt, hogy e vidék régóta kedvencz helye
lehet valamely magyar vagy horvát főurnak. Némely épület egy századdal
látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból
jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait
befutotta a repkény, egészen be volt huzva élőzölddel, ajtaja fölé egy
nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégyágú fejdiszével. Az a
körülmény, hogy a kis kalyibát a későbbi építkezők nem pusztíttatták el,
némi kegyeletet enged gyanítani annak első alkotója iránt; beljebb az
erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek
egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába
fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas
közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. Egy vén, terebélyes tölgyfa
oldalához volt köröskörül építve egy csodás remetelak, úgy, hogy a
középre maradt tölgy látszott egyetlen oszlopzata lenni. Az egész lak
csupa vadkan-koponyákból épült, melyeket egyetlen vadászaton ejtettek
el.

Végül egy emeltebb dombon, hol a kiirtott fák egy mosolygó tisztás tért
engedének látni, tünt fel a legújabb épület. Egy kisded izléses
mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkélylyel,
kiülő rondellákkal, szines ablakokkal s a középkori építészet egyéb
sajátságaival. A közelében fölhányt és félbenhagyott bástyák, egy-egy
nagy rakás négyszögű kőhalmaz, a mély sánczárkok s magának a mulató
kastélynak szertelen széles falai arra látszanak mutatni, hogy a ki
építéséhez kezdett, várat akart itt alkotni, tán a török ellen? két
hosszú sugárágyú s egy nagy vastaraczk, miknek eredetét bizonyítja a
török fölirat, most is ott hevernek a ház hátuljában; hanem azután
változtak az idők és kedélyek, s a későbbi utód tusculanumot épített a
várnak szánt alapra.

Azon évnek egyik legderültebb napján, melyben eseményeink fonala
kezdődik, számos vadásznép sürgött, forgott a vadásztanyán.

A nap alig veté szét első sugarait a sűrű fák között, a csatlósok,
peczérek elővezeték aklaikból a paripákat, s a pórázra fűzött kopókat,
melyek jókedvük előérzetében vihogva ugráltak vezetőik vállaira.

A hosszú társzekerek, mikbe bivalyok voltak fogva hatával, tizével,
előre megindultak a kitüzött helyekre, hová az elejtendő vadakat fogják
majd összehordani; a hajtásra kirendelt falusi nép baltával, villával,
itt-ott puskával is fegyverkezve, csoportonkint elosztatott a vadászok
által, az erdő hosszában ketten-hárman egy-egy faderékból vájt csónakot
is vittek vállaikon, kiknek rendeltetésük volt az űzött vadat a mocsár
felől visszariasztani, ha arra találna menekülni.

Minden emberen, minden állaton látszott az a vágy, az a sietség, maradni
nem tudás, mely a vadászok előtt oly igen ismeretes, csak néhány vénebb
vadász ért rá egykedvüen leülni a tűz mellé, szalonnáját pirítva.

Végre hallatszott a vadászkürt jeladása a mulatóház tornáczáról, a
kisérők örömujongva ugráltak tüsszögő lovaikra, a peczéreket egyszerre
jobbra-balra húzták a csaholó, ficzánkodó kopók, a vadászok föltekerték
nehéz, kulcsrajáró puskáikat s várta mindenki készen az érkező úri
népet.

Nemsokára egy csapat lovas szállt alá a mulatókastély dombjáról, néhány
apródtól kisérve. Legelől jött egy magas, izmos termetű férfi, a vidék
földesura, a többiek mintegy önkénytelenül maradtak hátra mögötte.
Széles vállai, nagy domború melle herkulesi erőre látszottak mutatni,
arcza naptól barnult, s oly csodálatosan ép, hogy semmi korosság nyoma
sem látszik rajta; rövidre vágott szakálla, s erős bajusza, mely fölfelé
van fésülve szálasan, martialis tekintetet adnak arczulatának, az erős
hajlású sasorr, s a bokros, sűrű, szénfekete szemöld, büszke, parancsoló
vonásokat rajzolnak arra, míg az ábrándos metszésű ajkak, a hosszúkás
szelid kék szemek, s a tiszta, redőtlen magas homlok, valami költői
fényt és árnyéklatot vonnak a különben oly daliás arczra. Rövidre vágott
üstökét gömbölyű prémtelen süveg fedi, melynek tetejéből egy sasszárny
mered föl; egyszerű zöld szőr-zeke van fölöltőül rajta, melynek
zsinórjai össze sincsenek gombolva, láttatni engedve az alsó öltözetet,
mely fehér szarvasbőr dolmány, szélein vékonyan sujtásozva ezüst
zsinórzattal, oldaláról széles elefántcsont hüvelyű görbe kard lóg alá,
s tenyérnyi vörös bogláros övéből egy görbe török kés gyöngyházas
markolatja látszik elő.

A legelső pár, ki hozzá legközelebb van, egy ifju lovag s egy ifju
amazon.

A lovag alig lehet huszonkétéves, a hölgy még fiatalabb.

Soha összeillőbb párt nem lehetne találni.

A férfi mosolygó, szelid, halavány arcz, dúsgazdag gesztenyebarna
hajfürtei körülomlanak vállaira, kis bajusza alig árnyékozza még be
felső ajkát, kék szemeiben örök mosolygás, gondtalanság, könnyelműség
tündököl, s ha izmos karjai, termete, melynek idegei minden mozdulatnál
keresztüllátszanak a feszes dolmányon, el nem árulnák benne a férfit,
ábrándos gyermeknek lehetne őt tekinteni. Fejét kócsagtollas
nyusztkalpag fedi, öltözete nehéz, sodrott selyemszövet, vállairól
pompás tigrisbőr csüng alá, mely körmeivel átkarolva az ifju nyakát, egy
nagyszerű zafiros csattal van összekapcsolva. Paripája bogárfekete török
mén, skófiummal és pillangókkal kivarrott csótárján gyöngéd hölgykezek
himzései látszanak.

Az amazon kihez az ifju olykor áthajolva édes szavakat látszik sugdosni,
épen ellentéte ennek s épen azért illik úgy hozzá.

Komoly, bátor, életszinű arcz, szemei ragyogóbbak a gránátnál, gyakori
szokása ajkait kissé fölvetni s szemöldeit, mik vékonyak, de sürűek,
levonni szemeire, mi arczának némi büszke, megvető tekintetet ad, s ha
azután ismét fölvillannak szemei, s ajkai, a korallnál pirosabbak, a
lelkesülés egy saját mosolyától nyilnak meg, egy hősnő áll előttetek,
kinél kar, szív és fő oly erős, mint bármely férfiunál. Jaspisfeketeségű
hajkötegei félig lebocsátva vállaira, végeiknél fogva fel vannak
szorítva hermelin kalpagja alá, melyről pompás paradicsommadár
tollbokrétája hajlik féloldalra. Magas, délczeg termetét lilaszín
világos bársony amazon-öltöny fedi, feszesen simulva karcsú derekához, s
hosszasan folyva alá nehéz redőivel a rózsafehér arab mén oldalán. Elől
ki van gombolva s kétfelé hajtva az amazon-öltöny, szabad tért engedve a
lihegő kebelnek, mely egész nyakáig van fedve csipkefodraival. Az öltöny
rövid ujjai szintén patyolatra himzett habzó csipkéken végződnek,
melyeket sokszorosan tartanak fenn a kapcsoló aranyzsinórok. Bal lába
fölött, mely a kengyelben nyugszik, fel van csiptetve a hosszú öltöny,
háromszoros redőt képezve felakasztott rubin gombjaival s a fehér habzó
selyem alsóöltönyt engedve láttatni, és a piros szattyán sarukba fűzött
kicsiny kis lábacskák egyikét. Mezetlen hófehér karjai félig selyemmel
himzett szarvasbőr keztyűkkel vannak védve, nem takarva el egészen annak
hamvas bársonyát, melynek gömbölyű idomain keresztül látszanak olykor
rándulni az idegek mozdulatai.

Az egész alak és arcz inkább hódolatra hí, mint szerelemre. E vonások
nem mosolyognak soha. Nagy, sötét, tengermély szemei olykor a felé
hajladozó ifjura vetődnek, és akkor annyi bűbáj, annyi szerelem sugárzik
azokból, de az arcz még akkor sem mosolyog. Valami magasabb, nemesebb
vágy látszik még akkor is arczán, mely több a szerelemnél, több a
dicsvágynál, azon nagy lelkek önérzete talán, a kik előre sejtik, hogy
neveik örökké emlegetve fognak lenni?

E szép pár háta mögött két, öltözetéről főnemesnek látszó férfi lovagol.
Egyik mintegy harminczéves férfi, hosszú, fényes fekete szakállal,
csillagos homlokú erdélyi telivér paripán, a másik egy sáppadt, hajlott
korú ember, kinek hosszú szőke bajusza őszbe látszik már csavarodni,
nagy, kopasz, redős homlokát asztrakán süveg fedi, szakálla szorgalmasan
van borotválva; öltözete a keresettségig egyszerű, ruháján, csizmáin
semmi paszománt, lován semmi czafrang, nyakravalója, mely dolmányára
kilóg, ócskának is beillik.

A környezők e legutóbbi férfit nem látszanak valami különös tiszteletben
tartani, mely azáltal lesz még felötlőbb, hogy okos, úgy szólván ravasz
arcza észrevehetőleg viseli magán a neheztelés nyomait az érzett
mellőztetés miatt. E férfi arczát jól megjegyezzük, mert sokszor fogunk
vele találkozni. Hideg, száraz vonások; – ritka haj és bajusz, szőke,
őszszel vegyülve; – hegyes, kettészelt áll; – gúnyos, halavány ajkak; –
veressel körzött élénk tengervízszín szemek; – messze kiülő szemöldök; –
magas, kopasz, fényes homlok, mely az indulatváltozatok alatt
keresztülkasul van szeldelve redőkkel. El ne felejtsük ez arczot; a
többiek: a herkulesi dalia, a mosolygó ifju, a délczeg amazon csak futó
képek leendnek előttünk, melyek jöttek, hogy elenyészszenek; csak ez
utóbbi fog bennünket végig kisérni a történetek folyamán, rontva és
teremtve mindenütt, a hol megjelenik, s kezében forgatva nagy emberek és
országok sorsát!

A kopasz férfi közelebb húzódik mellette lovagló társához, ki a kezében
levő kopjákat látszik hajtásra próbálgatni, s mintha régibb párbeszédet
folytatna, dörmögve szól hozzá:

– Ti erdélyiek tehát nem avatjátok magatokat ez ügybe.

– Hagyjon kegyelmed ma nekem békét a politikumokkal, szólt ez
türelmetlenül fölpattanva, kegyelmed egy napig sem élhet cselszövény
nélkül, de erre az egy napra kikérem, hogy hagyjon ki belőlök; én ma
vadászni akarok, tudja, hogy milyen szenvedélyem.

Ezzel sarkantyúba kapva lovát, előre nyargalt, a daliás férfihoz
csatlakozandó.

A kissé hevesen visszautasított férfi bosszúsan szorítá össze ajkait, s
azzal egyszerre mosolyogva fordult az előtte haladó ifju leventéhez:

– Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta
volna láthatárunk.

– Valóban. Felelt az ifju, azt sem tudva, hogy mit szóltak hozzá, míg a
delnő közel hajolva hozzá, sötétlő arczczal susogá:

– Nem tudom miért, de nem tudok bízni ez emberben. Mindig kérdez, és ő
maga soha sem felel.

E perczben a daliás férfi a vadászcsoporthoz ért, s hangos üdvözléseiket
nemesen viszonozva, megállt közöttük.

– Dávid! kiálta egy vén ősz bajuszu vadászra; az levett süveggel oda
lépett hozzá.

– Tedd fel süvegedet. A hajtók helyeiken vannak-e már?

– Mindenki, kegyelmes uram. Csónakokat is küldtem a mocsár felől, hogy a
vadat visszariaszszák.

– Ember vagy, Dávid. Most tehát indulj meg a vadászokkal és peczérekkel
magad s kerülj el azon az uton, a melyen rendesen szokás járni, mi
magunk úgyis elegen leszünk arra, a mit akarok. Mi egyenesen fogunk
keresztülvágtatni az erdőn.

A vadászok közt a csodálkozás és hitetlenség zúgása kezde terjedezni.

– De, kegyelmes uram, szólt ellenkezőleg a vén vadász, ismét levéve
sipkáját fejéről, – én ismerem azt az utat, az nem istenfélő embereknek
való. Az áttörhetlen bozót; a feneketlen vizek, a süppedő dágvány ezer
életveszélyt mutatnak, végre a széles ördögárok, mely keresztben vonul
át az erdőn, azon még senki sem ugratott át paripával.

– Mi átmegyünk rajta, jó öreg, jártunk mi már gonoszabb helyen is. A ki
velem jő, semmi baj sem éri, hisz tudjátok, hogy engem pártfogol a sors.

A vadász föltette tollas fövegét s indulni készült a többiekkel.

A kopasz ember oda lovagolt a dalia mellé.

– Kegyelmes uram, szólt nyugodtan, csaknem sarcasmussal, én ugyan nagy
balságnak tartom, hogy az ember semmiért veszélyeztesse az életét,
kivált mikor arra nagyobb szükség van, hanem ezt már egyszer kimondta
kegyelmed, tehát jól tudom, hogy meg fog történni; de tessék egy kissé
széttekinteni és észrevenni, miszerint mi nem mindnyájan vagyunk itt
férfiak, hanem oly nemből is van közöttünk valaki, a kit kalandjainkkal
életveszélybe vinni gyöngédtelenség.

A dalia e beszéd alatt nem a szólóra, hanem folyvást az amazonra nézett,
s nőttön nőtt és gyuladt a büszkeség lángja arczán, a mint észrevevé,
hogy a délczeg hölgy mily nyugodtan néz végig kéretlen szószólóján, s
azután mily önérzettel nyul azon strucztollakkal ékesített kopják után,
melyeket apródja vitt utána, s azok közől egyet kiválasztván, nyeleit
nyeregkápájába támasztva, valódi matadori állásban támaszkodik reá.

– Oda nézzen kegyelmed! kiálta föl a lelkesülés villámaival szemeiben a
dalia. Ezt a leányt félti? Az én unokahugomat?

A dalia exaltált szavai, mint a harangszó zengtek vissza az erdőben. Nem
hallatszott azon időben az övéhez hasonló hang; oly dörgő, oly mély, és
mégis annyira csengő és átható.

Az amazon átengedé ölelni karcsu derekát a daliától, ki őt unokahugának
nevezte, meg hagyta csókolni rózsapiros arczát, mert a magyar hölgy még
akkor is el szokott pirulni, ha rokon csók éri.

– Hát hiába volna ő az én vérem, ha oly bátor nem tudna lenni, mint a
legjobb férfi? Ne féltsétek ti őt, nagyobb veszélyben is fog ő még
lenni, mint most – és ott is helyt fog állni.

E jóslatterhes szavak után sarkantyúba kapta paripáját a dalia; a
megbántott paripa toporzékolt, ágaskodott, de a vaskemény férfi
térdeinek egy szorítása ismét megalázta. «Utánam!» kiálta az, s a
tüneményes csoport eltünt nyomában az erdők sürűjébe.

* * *

Előzzük meg őket. Kerüljünk oda, hol a szarvasok delelnek az árnyékos
ligetben, hol a tekenősbéka sütkérez a napon, s a kócsagok fürdenek.

Micsoda hajlékok ezek itt? ötével, hatával egy rakáson, itt a víz és
pusztaság közepett, e leásott czölöpökből készült gunyhók, gömbölyű,
agyaggal tapasztott, vesszőkkel befont tetővel; ki építette ide ezt a
gátat? hogy a víz soha el ne fogyhasson a házikók küszöbétől. Ah, itt a
kedves, szorgalmas hódok laknak, kiket a természet megtanított házat
építeni, ez itt az ő telepük; e vastag gerendákat ők rágták le
fogaikkal, ők hozták ide, ők ásták földbe gátnak, s évről-évre vigyáznak
rá, hogy el ne romoljék. Ime, épen egy most búvik elő gömbölyű hajléka
legelső emeletéből, mely a víz alatt van. Oly szeliden tekintget szét,
soha sem látott még embert.

Jerünk odább. Vén odvas fa tövében egy szarvascsalád pihen. Egy
szarvasbika és egy szarvastehén két kis ünőjével.

A hímszarvas kiállt a napfényre, délczeg alakja tetszeni látszik
önmagának, meg-megnyalja sima, fényes szőrét, ágasbogas szarvával
megvakargatja hátát, s büszke rátartó járással lépked körül, kényesen
szedegetve vékony lábait, karcsu alakjának izmai hullámzanak mozdulatai
közben.

A nőstényszarvas nagy lustán fekszik a süppedező fűben, olykor fölemeli
szép fejét s oly okosan, oly érzően tekint társára nagy fekete
szemeivel, vagy játszódó ünői után, s ha látja, hogy azok messze
találtak távozni, valami nyugtalan, nyihogó, szűkölő sirást hallat,
melynek hallatára aztán előfutnak az egymást kergető kis eleven állatok,
körültánczolják, átszökdelik anyjokat, lehenteregnek körüle, s annyi
bohó, szeszélyes ficzánkodást követnek el, egy perczig sem tudnak
nyugton maradni, minden tagjok mozog, és minden mozdulatok oly kedves,
oly eleven, oly szeretetreméltó.

Egyszerre megáll merően a hím s elröffenti magát. Veszélyt érez, orrát
feltartja magasra, orrlyukai széttágulva szaglálnak szét a levegőben,
lábaival nyugtalanúl kapar, fejét leszegezve körülnyargalja a kis tért,
s ágasbogas szarvait rázza fenekedve. Ismét megáll. Tágan kinyilt szemei
mutatják az ijedelmet, mely ösztönében támadt. Egyszerre odafut
nőstényéhez; valami mondhatlanúl gyöngéd nyihogással értetik össze
orraikat; nekik is megvan a saját beszédjük, melyen egymást megértik. A
kis ünő rögtön félve oda bujik anyja mellé, szüntelen reszketnek gyönge
kis tagjai. A hímszarvas erre lassú, óvatos lépéssel eltávozik az
erdőbe, alig hallik lépteinek ropogása. A nőstény pedig ott helyben
marad, reszkető ünőit olykor meg-megnyalva, melyek visszacsókolgatják
piros nyelvecskéikkel, s hirtelen fölkapva fejét s füleit hegyezve, ha
valami zajt vél hallani.

Egyszerre fölugrik. Valamit hallott, a mit emberi fül még alig volt
képes meghallani. Messze, igen messze elkezd az erdő zengeni. A vadászok
előtt ismeretes ez a hang. A szarvastehén nyugtalanúl tekint szét,
azután visszafekszik helyére s ott marad. Társát tudja, hogy visszajő,
azt meg kell várnia.

A hajtás mindig közelebb-közelebb érkezik, s nemsokára csörtetve jő
vissza a hímszarvas, szokatlan makogást hallatva fordúl társához, s ez
arra hirtelen felszökik, s rézsút véve az utat a hajtás vonala előtt,
két kis ünőjével együtt elszalad; a hím még néhány perczig ott marad s
szarvaival fölhányja a földet, tán dühből, vagy elővigyázatból, hogy
társa fektének nyomát eltörölje. Akkor fölnyújtja nyakát, s mint ezt
ravaszabb szarvasoknál többször tapasztalják a vadászok, elkezd hangosan
ugatni, utánozva a kopók csaholását, hogy ez által azokat tévútra
csalja. Azután hirtelen megugrik, s szarvát hátára kapva, eltünt
nősténye után iramodik.

A hajtás hangjai mindig közelebb érkeznek. Az ebek csaholása vegyül az
ütött bokrok zörejével, s a puskások kiáltozásaival; az erdő megnépesül,
a fölriasztott nyulak, rókák sűrűen futkároznak a fák között,
mindenünnen üldöző hangoktól riogatva; néhol egy nyilt oduba siet
menekülni a lihegő róka s ismét visszaszökik onnan, visszariasztva a
bennlakó borz tűzszemei által. A futó nyulak közt őgyeleg itt-ott egy
ordas farkas, vérszomjat felejtve, néha megáll, farkát hasa alá csapva,
szétnézve, hogy nincs-e valamerre menekülés, s üvöltve nyargal ismét
tovább, kergetve az üldöző hangoktól.

Pedig mindez állatokra senki sem vadász, nagyobb, nemesebb vad van a
hajtásban, egy czímeres szarvas. A hajtás csomózata mindig összébb
hurkolódik, a kopók már nyomon vannak, egyszerre azon oldalról, merre a
szarvas elfutott, megzendül a riadó kürtszó, jeléül annak, hogy a
szarvas üldözőbe került!

Hajrá! hajrá! hangzik messzünnen; a szemközt jövő hajtók megállnak
helyeiken, elállva az utat. Az üldöző zaj sebesen közelít.

Nemsokára hanyatthomlok rohanó csörtetés hallatszik, s a cserjéken
keresztül vágtatva, eltünik az elfutott két szarvas, két kis ünőjével.
Egy nagy, széles árok fekszik közöttük s a hajtók között; a két nemes
vad villámsebesen szökell keresztül az összedőlt faderekakon s nemsoká
az árokhoz ér. Elől is üldözik, hátul is, de hátul félelmesebb, a daliás
férfi, a merész amazon s a szenvedélyes erdélyi vadász. A hím legkisebb
erőfeszítés nélkül ugrik keresztül a széles árkon, lábait egyszerre
kapva föl s fejét hátravágva, a nőstény is hozzákészül az ugráshoz, de
ünői visszaijednek s elfutnak a parttól. Ekkor a nőstény szarvas
összerogy, térdei megtörnek, s fejét hátrahajtva, ott marad ünői
mellett. Egy kopja, melyet az erdélyi vadász hajított rá, oldalába
furódik. A megsebesült vad oly fájdalmas sirást hallat ekkor, mely az
emberjajgatáshoz hasonló, még annál is szörnyebb, megölője sem mer
hozzányulni sajnálkozásában, míg végig ki nem szenvedett, a kis ünők
nagy szomorúan ott maradtak holt anyjuk mellett, elevenen hagyva magokat
megfogdosni.

A keresztülszökelt hímszarvas azonban vérben forgó szemekkel nyargalt a
szemközt jövő hajtókra, kik útját elállták, mérgesen, dühösen rázva
nehéz szarvát. A hajtók ismerve a kétségbeesés által szerzett bátorságát
e különben félénk állatnak, egyszerre arczra veték magokat előtte,
szabad tért engedve neki, néhány kopó nyargal csupán elébe, azokat a
dühös vad föltaszítá szarvaival, hogy véresen terültek el a földön, s
azzal vágtatott a mocsár felé.

– Utána! ordítá mennydörgő hangon a dalia, s nekiugratott lovával az
ároknak, melyen a szarvas átmenekült.

– Jézus segíts! Kiáltának az innenállók elszörnyedve, de a következő
perczben örömujjongásra vált ijedelmök, a paripa átszökelt az árkon a
merész lovaggal.

Az egész kiséretből csak ketten merték őt követni. A délczeg amazon és a
szelided ifju. Mindkettőnek paripája egy perczben repült át az örvényen,
a hölgy bársony ruhája, mint egy zászló lobogott röptében, mikor
átszökelt, még visszatekinte büszkén, mintha kérdte volna, hogy lesz-e
férfi elég merész, a ki utána rohanjon?

A kisérők jónak látták nem koczkáztatni e merényt, csupán az erdélyi
ifju vágtatott neki, bár paripája az erdőben hátulsó lábát megsértette,
s bizonyosan tudhatá, hogy az ugrást meg nem győzi; szerencséjére a
szökés előtt egyszerre ketté szakadt nyeregszorítója, s ő épen a parton
esett le lováról, mely csak első lábaival érhetve a túlpartot,
végerejével egyet vágva magán, hanyatt zuhant a szakadékba.

A három lovas egyedül űzte tovább a kimenekült szarvast, mely egyszer
kiszabadulva, vitte üldözőit magával a lápos ingovány közé. A dalia
legközelebb érte, az amazon és lovagja oldalvást futtattak, a sűrű fák
miatt nem törhetve az egyenes irányba. A szarvas végre belevágta magát a
sűrű náddal benőtt ingoványba, s uszott benne odább, a dalia mindenütt
nyomában. A mint azonban a két ifju lovas szintén a sűrű nád közé
vágtatott, egyszerre vad horkanással röffen föl előttük két undok
vadállat. Egy vadkan fészkire bukkantak; a két szurtos vadállat ott
hevert nagy süketen a nádból és sárból lehevert alomban, s csak akkor
vette észre a közeledőket, midőn az ifju paripája épen rajtuk hajtva,
egy párt az anyjukat döfölő koczák közül agyongázolt, a többi kis csíkos
állatocska sikoltozva futott szerte a nádasban, míg a két vén fenyegető
röfögéssel rohant megtámadóira. Az emse egyszerre felugrott s vaktában
egyenesen neki vágtatott az ifjunak, a kan még egy perczig ülve maradt,
sertéi szélylyel borzadtak, füleit fölhegyezé, agyarait összecsapkodva,
s azzal hirtelen felszökve, vérben forgó szemekkel rohant az amazon
felé, tompa röfögés közt.

Az ifju messziről, biztos kézzel hajítá el kopjáját az emsére, a süvöltő
dárda megrendülve állt meg a futó vad koponyájában, hegyével agyvelejeig
hatolva. A vad még futott odább, a fejébe vágott gerelylyel, mint egy
monstrosus egyszarvú, szemeivel nem látott már, elfutott a lovag
mellett, s nyögés nélkül bukott el távolabb.

A hölgy nyugodtan várta be a tajtékzó vadkant. Kopjáját visszakézre
fogva, hegyével aláfelé irányzá, s lova kantárát rövidre szedte. A nemes
paripa mozdulatlanul várta be veszett ellenfelét, füleit hegyezve,
nyakát kissé félrehajtva nézett alá a vadkanra, s azon pillanatban,
midőn az épen hasa alá ért s egy dühös vágással felcsapott hasához fehér
agyarával, egyszerre felszökött a betanított mén, keresztül ugrott
megtámadóján, mialatt az amazon ügyesen meghajolva a vadkan bal
lapoczkája fölött mélyen döfte kopjáját.

A halálra sebzett vadkan ordítva dült el a fűben. Még egyszer neki akart
rohanni a hölgynek, de az ifju lovag leszökött paripájáról s egy
karddöféssel megadta neki a kegyelemszurást.

E perczben hallatszott távolabb a kürtriadó. A dalia elejté a szarvast.
A többi lovagok, kik nagy kerülő után csak most érkeztek a vadászat
hőseinek nyomába, kitörő éljenzéssel fogadák a nap hőseit, a daliát, az
amazont és az ifju lovagot.

A herkulesi férfi nyakig volt sárral befecskendezve, a többiek is mind,
csupán az amazon öltözete volt tiszta és szakadástalan. A hölgy még
ilyenkor is tud vigyázni ruhájára.

A dalia meglátva az unokaleánya által elejtett vadat, mely holtan
elterülve még nagyobbnak látszék, az első tekintetre megdöbbent, mintha
a veszélyre gondolna, melynek kedvenczét kitette s ijedten kiáltá el
magát: «Ilonkám!» azután mosolyogva nyujtá neki kezét s diadalmas
arczczal tekinte szét a körülállókon.

– Úgy-e mondám, hogy az én vérem ő.

Mindenki sietett valami bókot mondani a bátor delnőnek, ki ezuttal azon
szokatlan megelégülést látszék érezni, mely a szerencsés vadász
tulajdona.

A dalia büszkén látszék szemeivel keresni az erdélyi ifjut, ki ismét uj
paripára ült s kérkedve szólt hozzá, az elejtett vadkanra mutatva:

– Miklós öcsém, teremnek-e ily derék vadkanok Erdélyországban?

Az erdélyi vadász, némileg ingerült lévén előbbeni balesete miatt, de
meg, mint erdélyi ember, nem hagyhatva szó nélkül, hogy valami különbnek
tartassék Magyarországon, mint Erdélyben, – daczosan viszonza:

– Vannak biz ott, még különbek is.

A kérdezőt e perczben semmi sem haragíthatta volna jobban ily
feleletnél. A szenvedélyes vadásznak azt mondani, hogy szebb vad terem
másutt, mint a mivel ő dicsekszik, kivált mikor azt kedvencze ejté el!

– Jól van, jól van öcsém, dörmöge mogorván a dalia. Hiszen majd
meglássuk.

Ezzel elfordult tőle a neheztelés nyilvános jeleivel arczán s parancsot
adva, hogy az elejtett vadakkal térjenek vissza a tanyára, egész odáig
senkihez sem szólt egy szót sem, csupán kedvenczével beszélt, annak
hizelkedett, azt magasztalá.

* * *

Késő délután volt, mire a vadászok lakomához ültek; egy nagy sík
pázsitos téren volt számukra fölterítve az erdő közepében az egyszerű,
izletes ebéd; a bor és a víg szó helyrehozá a kedélyeket, beszéltek
egyről-másról, háboruról, vadászatról, szép asszonyokról, költészetről
(akkor ez divat volt a magasabb körökben, nem úgy mint most) és udvari
intriguekről, össze-vissza; de a sok víg beszéd után sem felejtheté el a
dalia, hogy neheztelőleg el ne mondja: «hát csak különb vadak teremnek
Erdélyben!»

Az erdélyi ifjut nyügözni kezdé a tárgy, nem oly komolyan mondá ő azt; –
a kopasz férfi észrevéve a feszültséget s más irányt adandó a beszédnek,
fölvevé kupáját és elköszönté:

– Adjon Isten jó kedvet a töröknek!

A dalia boszusan dönté fel poharát.

– De biz annak ne adjon, a bancsokos fejének, kiálta fel duzzogva, ha
megvénültem úgy, hogy mindig verekedtem vele, csak nem fogok most
imádkozni érte. Bolond az, a ki csak azért fárad, hogy gazdát cseréljen.

– Nekünk kegyelmes urunk a török, szólt közbe kétes mosolylyal az
erdélyi ifju.

– Nem mondtam? nálatok még a török is szebb és jobb mint minálunk. Hisz
úgy van! Erdélyben minden különb terem, mint Magyarországon; a
vaddisznók nagyobbak, a törökök kisebbek, mint itt.

E pillanatban odalépett a daliához Dávid, a vén vadász, ragyogó
szemekkel sugva valamit fülébe. A dalia arcza egyszerre kiderült e
szóra. Hirtelen felszökött helyéről: «adjatok egy puskát!» kiáltá s
hosszú ezüst-veretes lőfegyverét kezébe kapva, ragyogó arczczal fordult
vendégeihez: «Csak maradjatok csendesen, egy roppant óriási vadkan van a
közelben. Meg fogod látni öcsém, szólt Miklós vállára verve. Kétszer
űztem már ezt a vadat, most el fogom hozni. Valóságos utóda az aper
caledoniusnak!»

S azzal ment szenvedélyes önfeledséggel az erdőrész felé, melyet a vén
vadász mutatott neki. Azt is visszaparancsolta, senkit sem engedett
magával menni.

– Én nem tudom mit érzek? szólt Ilonka suttogva a mellette ülő ifjuhoz,
mintha attól félnék, hogy valami veszély éri nagybátyámat. Úgy
szeretném, ha te ott volnál mellette.

Az ifju szótlanul fölkelt helyéről s puskája után nyúlt.

– Nehogy utána menj, – szólt az erdélyi ifju, észrevevén annak
készülését, dühbe hoznád azáltal, elvégzi ő azt maga is; a ki egész
tatárhadakat emésztett föl, csak el tud bánni egy oktalan barommal.

A menni készülőt ott marasztották. A férfiak tovább ittak, a hölgy
magábavonulva ábrándozott, minden perczben nyugtalanul tekintgetve az
erdőszél felé.

Egyszerre lövés hallatszék az erdőben.

Mindnyájan letették poharaikat s szótlanul, szívdobogva tekintének arra.

Néhány percz mulva hallatszék a vadkan veszett ordítása, de nem azon
ismeretes ordítás, mely a halálra sebzett vadkané, inkább valami
sajátszerű meg-megszaggatott küzdés hörgő hangja. Mi ez? kérdezék
egymástól. Tán csak kiáltana, ha valami veszélyben forogna? Erre ismét
egy lövés hallatszott. Hát ez mi volt? kiáltának fölugrálva.

– Menjünk, menjünk oda, rebegé minden tagjaiban reszketve a leány, az
egész társaság útnak indult a hallott lövések tája felé.

* * *

Alig haladt a dalia mintegy négy-ötszáz lépésnyire a berekben, midőn
megpillantá egy nagy cserfa tövében a keresett vadállatot. Roppant
túlizmos kan volt az, hátán és homlokán arasznyi magasan állt a fekete
sörte, vastag nyakán ránczot vetett a pánczélkemény bőr, lábai hosszúk
voltak és izmosak, nagy röfögő orrával fekvet turt magának a cserje
között, s abba nagy idomtalanul végig hevert, a mint roppant fejét
elhelyezte, agyarainak egy-egy ütésével karvastagságú csemetéket törve
ki gyökereikből.

A mint a közelgő férfi lépteit meghallá a fenevad, boszusan emelé föl
fejét s haragos agyarkodással tátotta el száját, féloldalt nézve
megtámadójára.

A férfi féltérdre hajolt, hogy jobban czélozhasson, s hosszú fegyverét a
vadnak irányozva, azon perczben lőtt rá, midőn az fejét egyszerre
fölkapta. A golyó a vad koponyája helyett annak nyakába furódott, csak
sebet ejtve rajta, a helyett, hogy megölte volna.

A megsebesített vad egyszerre dühösen ugrott fel fektéből, görbe agyarai
szikrázva csattogtak össze, a mint egyenesen ellenfelére rohant; az ily
dühös roham elől félre lehet ugrani, de a dalia nem volt az az ember, a
ki ellenségét ki szokta kerülni. Elvetve puskáját, kardját rántotta ki,
s szembe rohant a vaddal s egy irtóztató csapást intézett annak fejére,
mely képes leendett azt állkapczáig ketté hasítani.

A veszélyes csapás a vadkan agyarát érte, e kőkeménységű csontot, s a
kard markolatban törött ketté.

A csapás megszédíté a vadkant, s a mint agyarával felcsapott a férfihoz,
csak könnyű sebet ütött annak czombján, mire ez két kézzel megragadva
annak füleit, bősz dulakodásba eredt vele. Fegyvertelenül küzdött a
fenevaddal; az hörögve, röfögve csavargatta fejét, de a férfi aczélöklei
legyőzhetlen erővel fogták széles füleit, s midőn egyszer a fenevad két
hátulsó lábára ágaskodott, hogy ellenfelét feltaszítsa, ez egyszerre
óriás erővel egyet csavarított rajta s a vadkant hanyatt vágta, maga is
rá esett s akkor felkerekedve, lenyomta a hatalmasabb erő ellen
hasztalan küzdő vadállatot s hasára ült nagy diadalmasan.

A vadkan egészen meg látszott magát adni, hályogosodó szemei
elfordultak, orrán, száján folyott a vér, megszünt ordítani, csak
hörgött, lábai begörbültek, orrát hanyatt szegte, néhány percz mulva
bizonyosan el kellett volna vesznie.

A daliának csak kiáltani kellett volna nem messze levő társai után,
hanem ezt szégyenlé, – vagy elvárni, míg a vadkan vérvesztés miatt
magától kimúlik, ezt meg unni kezdé; ekkor hirtelen észrevevé, hogy
török kése övébe van dugva s egyszerre véget vetendő a további tusának,
fél térdével lenyomta a vadkan fejét, hogy azalatt, míg kését kiveszi,
félre ugorhassék, s egyik kezével övébe nyult.

E pillanatban valahol az erdőben egy lövés roppanása hallatszék. A
legázolt vadkan érezni kezdé, hogy ellenfele kezeinek s térdének nyomása
gyengül, s azzal végső erejével egyszerre lehányva magáról a férfit, még
egyszer hozzácsapott agyarával, és e csapás halálos volt: a férfi torkát
hasítá fel.

Az odaérkező rokonok és vendégek a megölt vadkan mellett haldokolva
találták a daliát. Jajgatva futottak hozzá, torkát kendővel kötözve be.

– Semmi, semmi baj, gyermekeim, hörgé a férfi, és meghalt.

– Szegény bajnok, sóhajták a körülállók.

– Szegény hazám! rebegé keservesen Ilona, könnyes szemeit az égre
emelve.

A vigalom gyászra vált, a vadászat torrá.

A vendégek búsan kisérék legjobb barátjuk holttestét Csáktornyára.

Csak a kopasz férfi vette más felé az útját: «mondtam, hogy másra is
kell az élet, dörmögé magában. Ejh! másutt is él még férfi! Egy
országgal megyünk odább».

* * *

Ez volt halála az ifjabb _Zrínyi Miklós_-nak, hazája legnagyobb
költőjének s legvitézebb fiának.

Így halt meg a férfi, kit a sors mindig tenyerén hordozott, – honának
szerelme, véde, dicsősége.

A vadásztanyát, a mulatókastélyt, hiába keresnétek ott. Elenyészett
minden, a hős neve, családja, emléke.

A hadvezért, a státusférfit elfeledték, csak egy maradt fenn belőle, de
él örökké: a költő.




II. AZ EBESFALVI HÁZ.

Most egy országgal odább.

Lépjünk előbbre egy országgal és hátrább négy esztendővel.

Erdélyben vagyunk. 1662-dik az év.

Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó
ház a helységben.

Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van
építve, minden czélra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Két
oldalt ólak, aklok, kocsiszinek, kőből, vályogból, vagy
keményfa-deszkákból, ketreczek, szárnyas állatok számára külön csűrök,
zsuppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből
egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre
meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek
alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakó-udvar
kőkerítéssel van elválasztva a szérüskerttől, melyben hegyesre rakott
boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók,
miknek bubjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölreppent páva.

Este van, a béresek haza takarodtak, az ökröket kifogták a széles
társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a
juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az
uton, vágtatnak be a nyitott kapun egyenesen futva vályuikhoz, a kakasok
czivakodnak a nagy diófákon, hova már naplementkor elültek; a távolban
hallik az estharangszó, még távolabb a kútrajáró falusi lányok éneke, a
béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart
hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt habzó, illatozó sárgafehér
bivaltejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre piros-pozsgás
leány tart egy nagy serpenyőt, a jó rántás-illat messzire elérzik. –
Majd hozzák az ételt nagy zöldmázos tálban, a cselédség a malomkőasztal
körül telepedik s eszik jó étvágygyal, a fehér kuvaszok áhitattal néznek
fel a falatozókra. Aztán elhordják az edényt, leszórják a tengerit a
szekerekről az ereszek alá. Innen-onnan a szomszédból átjönnek a
leányok, a tengeri-fosztásban segíteni. Ráülnek az illatozó halmazra,
mely átfülik a nyers melegségtől, valami pajkos fiú érett tököt vájt ki,
annak szemet, szájat vágott, s gyertyát gyujtva bele, kitette lámpásnak,
a leányok úgy szeretnének tőle félni. A hozzáértő legények hosszú
füzéreket fonnak a megfosztott tengeriből, megfordított szakajtóra ülve,
és e csöndes munka közben foly a víg dal, folynak a tündéres mesék
aranyhajú királylányról, s árva gyermekekről. Itt-ott csók nélkül nem is
esik meg a tréfa, a mit hangos sikoltozás kiván tudtul adni; a kis
gyermeknépek örülnek, ha tarka vagy piros csövet találtak a sok közt. S
addig ülnek ott és mesélnek és dalolnak és nevetnek a legcsekélyebb
semmiségek fölött, míg semmi sem marad alattuk, akkor jójczakát kivánnak
egymásnak és csevegve, sikongva elbúcsuznak hosszan, a távozók végig
dalolnak az utczán – féltökben vagy jókedvükben.

Azután letakarodnak mindannyian, becsukják az ajtókat, eloltják a tüzet,
a komondorok felelgetnek egymásnak a faluban, a félhold feljön, az éji
őr elkezd kiáltozni vontatott rithmusokat, a többiek alszanak és nem
hallják az abban foglaltatott aranymondatokat. Csupán egy ablakában a
faluvégi nemes háznak látszik még valami világ, ott nem feküdtek le.

Egy vén, tisztességesen megaggott cseléd s egy ifjabb szolgáló a
virrasztók. A vén asszony valami zsoltárból olvas keservesen, melynek
minden sorát könyv nélkül tudja már; a szolgáló pedig, mintha nem
dolgozott volna naphosszant eleget, guzsalynak ült s hosszú szálakat
ereszget a selyemsima lenből, melyet tegnap tilózott, s ma gerebenezett
el.

Eredj fekünni, Klári, szólt jó szívvel a vén asszony, elég lesz, ha én
fenn vagyok. Holnap úgy is majd korán kelsz.

– Úgy sem tudnék addig elalunni, míg nagyasszonyom haza nem jő, szólt
munkáját folytatva a leány, ha minden férfi itthon van is, úgy félek,
mig ő meg nem jött, s ha pedig nagyasszonyom itthon van, olyan bizton
érzem magamat, mintha kerített várban volnék.

– Biz’ leányom, sok férfinál többet ér ő. Hogyne, szegény? Annyi
esztendő óta minden gond az ő vállán van, a mi csak egy férfit illet. Az
egész nagy gazdaságot neki kell folytatni, s mintha nem lett volna a
magáé elég, testvérei Bánfiné és Telekiné nagyasszonyomék itt lévő
jószágait is hozzá vette bérbe. Mennyi processusa van majd ezzel, majd
amazzal, szomszédokkal, atyafiakkal; de bezzeg emberükre találnak ő
benne; maga megy a birákhoz, a törvényszékre, s olyan okosan beszél,
hogy tanulhatna tőle akármicsoda prókátor; hát mikor Bánfi János uram
eljött ide legyeskedni, azt gondolva, hogy asszonyom is csak olyan fajta
szalmaözvegy, hogy kiadta neki az utat! A jó ur azt sem tudta, melyik
lábával lépjen ki? pedig királybiró volna. S aztán boszujában
sarczoltató hadnagyot küldött ellenünk egy csoport lándzsás
gyülevészszel. Ott voltál, úgy-e, mikor azokat kiverette asszonyom a
faluból? Hogy elfutottak szegények, mikor meglátták, hogy asszonyom maga
is puskát ragadott ellenük.

– Hiszen csak ne futottak volna! beszélt közbe kérkedőleg a tűzről
pattant leány, tudom istenem, hogy majd én is végig huztam volna egynek
a hátán a pemetefával.

– Látod Klári, hát mikor az asszonyember annyi ideig kénytelen magára
hagyatva a házat vezérelni, magát és családját maga erejével védelmezni,
utóbb maga is hozzászokik ahhoz, hogy magát egészen férfinak tekintse.
Azért van asszonyunknak olyan kemény tekintete, mintha soha sem
született volna leánynak.

– De hát mondja meg kend nékem, Magda néni, szólt a leány közelebb húzva
székét az asszonyhoz, sohasem fogjuk mi már látni nagyurunkat?

– Hjah, annak az Isten a tudója! sóhajta föl a vén dajka. Mikor szabadul
ki, szegény, fogságából? Hej, de jól éreztem én a dolgot előre, de meg
is mondtam, de nem is hallgatott rám senki. Mikoriban az Istenben
boldogult fejedelem, György úr, nem érve be a maga országával, kiment
lengyel királyságot keresni a szép feles magyar nemességgel, akkor ment
el Mihály úr is vele. Hogy elmarasztottam, a nagyasszonyom is, mert csak
fiatal házasok voltak még, magának sem nagy kedve volt hozzá a jó úrnak,
mert inkább szeretett itthon ülni, könyveket olvasni, malmokat építeni,
fákat oltogatni, de a becsület kivánta, hogy elmenjen. Én csak arra
kértem, hogy legalább Bandi fiamat is vigye el magával. Jól is adta az
Isten, hogy az is vele ment, mert a nélkül tán soha hirét sem hallottuk
volna nagy uramnak. Mert a fejedelem úr, a holott meglátta, hogy a nagy
marhasokaságú tatárt ellene hozzák, ő maga elszaladt haza, s a szép
vitézlő rendeket mind ott rabolta el a pogány tatár, s elvitte keserves
rabságba Tatárországba. A fiamat Bandit aztán, hogy hasznát nem
vehették, mert a dereka megroppant, nagy kértére hazabocsátották, ő
hozta hírét, hogy Mihály úr ott sínlődik a szomorú fogságban, s minthogy
a tatárok észrevették, hogy a többi fogoly által milyen nagy becsületben
tartatik, azt hitték valami herczeg, s oly iszonytató váltságdijat
szabtak érte, a mennyit minden jószága, ha pénzzé törődnék, sem ér.
Nagyasszonyom mindamellett nagyon megörült, azt hallva, hogy férje él, s
mindjárt futott fáradott, hogy a váltságdíjt kiteremtse. De bizony sem
atyafi, sem jóbarát nem adott ő néki semmit, még csak zálogra sem, mert
háborús időben fekvőre nem örömest adnak kölcsön. Ő tehát eladta minden
drágaságait, a mit anyja házától elhozott, a szép ezüst tányérokat,
drágaköves kösöntyűit, metszett arany serlegeit, mik mind őseiről
maradtak volt még reá, meg a nagy, selyemmel hímzett, skófiummal
kivarrott palástokat, filigrámos mentéket, gyűrűit, boglárait, rezgőit,
hajszorítóját, karbunkulusos csatjait, igazgyöngyét, briliánt
fülönfüggőit, egy szóval de mindenét, a miből pénzt csinálhatott. Úgyde
mindez még fele sem volt annak, a mit a tatár kivánt. Ő tehát rögtön
kivette bérbe testvére jószágait, törette, szántatta az elparlagult
földeket, erdőket irtatott ki, hogy helyökbe gabonát vettessen,
éjszakából csinált nappalt, hogy ideje teljék minden munkára; semmi
nemét a gazdálkodásnak ki nem felejtette, a miből valami pénzt
teremthetett, majd vályogot vettetett, s kőbányát fejtetett, a miért
pénzt adtak a környékben, majd göbölyöket hízlaltatott, a mit örmény
hajtsárok vettek meg tőle; maga járt vásárra mindenüvé, borát elvitte
Lengyelországig, gabonáját Szebenig, mézét, viaszát, aszalt gyümölcseit
Brassóig, sőt a gyapjuval Debreczenbe járt el, hogy jobb áron adhassa. S
maga e mellett mily szigorúan élt. A cselédtől ugyan nem húzta el a
magáét, de saját szájától mennyire megvonta a falatot; takarítás idején,
hogy a mezőn egész nap künn volt, hetekig sem főzetett magának ebédet,
egy kis kenyér, a mennyit egy gyermek is keveselne, volt minden étele, s
rá egy pohár tiszta víz; elhiszed, hogy sohasem látta őt azért
rosszkedvűnek senki, soha egy keserű könycsepp nem esett száraz
kenyerére, melyre férje iránti hűsége miatt szorult.

– Hogy érti ezt kegyelmed?

– Úgy, fiam: hogy a mi pénzt ily fáradsággal, szűkölködéssel
megtakargatott évről évre, épen ilyen időtájon mindig elhordta Bandi
fiam Tatárországba, hogy Mihály úr váltsága leteljék. A szegény
nagyasszony ez alatt saját szájától vonta meg a falatot.

A dajka könnyezni kezdő szemeit törülgeté.

– S mennyit kíván a tatár váltságdíjul?

– Nem tudom biz én azt, fiam. Bandi mindig elhozta a kutyabőrt, melyre a
tatár fölírta, a mit kapott, s a mit még kiván; asszonyomnál megvan, én
bizony nem kérdezősködtem utána.

A leány elhallgatott, magában látszék gondolkozni, az orsó kétszerte
sebesebben pörgött kezében, szíve gyorsabban dobogott.

– Most is oda van Bandi fiam, szólt az öreg asszony, unva a hallgatást;
minden órán várom vissza, majd csak megtudunk már tőle valami bizonyost.

E perczben künn nyikorog a kapu, csörömpölő szekérke hajtatott be az
udvarra, s a víg kutyaugatás tanusítá, hogy ismerős érkezett.

– Asszonyunk jő, szól a két cseléd, s mire fölkeltek helyükből, már
nyilt az ajtó s belépett rajta Bornemissza Anna, Apafi Mihály felesége.

Délczeg, csaknem férfimagasságú asszony, izmos termetének karcsú, de
erőteljes körrajzait az egyszerű, szürke lenszövetű ruha engedi
láttatni. Mintegy 36 éves lehet, de arcza egyike azoknak, melyeken a
késő vénségig meg nem látszik a kor. A szünteleni naponjárástól
elbarnult, de a megtartott ifjúság bársonysíma hamva s az egészség
természetes pirja annál sajátságosabb szépséget kölcsönöznek e
rendkívüli arcznak. Tekintete meglepő, uralkodó, leigéző, de a varázs,
mely benne rejlik, nem a vonásokban tűnik föl, hanem a bennök
visszatükröző lélek kinyomatában. Magukban a vonásokban nincsen semmi
kemény, semmi durva, éles, vagy férfias, a homlok domború, síma,
egyetlen ráncz sem komorítja el, s mégis oly fönséggel tele; a
szemöldökök gyöngéden rajzolvák, a szemek metszése bájoló, hosszú pillái
félig árnyékban tartják a nagy, de nem vadfekete, hanem inkább
mélyvilágú dióbarna szemeket, és e szemekben mégis annyi tűz, annyi
villám látszik, és annyi hidegség: az orr, az arcz oválja, mind oly
nőiesen szabályos alkotásuak, maga az ajk, ha csukva van, oly szelid,
oly édes, a többi vonások erőszakot látszanak rajta tenni, hogy mosolyát
nem osztják, és ha megnyilik, mégis parancsoló, oly büszke!

– Mégis ébren vagytok? kérdé cselédeitől. Szava kellemesen csengő volt,
bár alhangjai élét kissé tompává verte a bánat.

– Meg akartuk várni kegyelmedet, hogy miattunk ne várjon odakin,
viszonzá a vén dajka, tipegve úrnője körül, s annak palástját véve le
vállairól.

– Nem jött még vissza Bandi? kérdé Apafiné szinte az elfogódásig mély
hangon.

– Még nem, de minden órán várom.

Apafiné hosszan felsóhajtott. Mennyi elfojtott bánat, mennyi messzetünő
remény, mennyi lemondás rejlett e sóhajban! A nő erős lelke előtt végig
futottak az örömfosztott élet annyi szenvedési, az erős küzdelem
sorssal, emberekkel s tulajdon szívével: a fájdalomba oltott szerelem,
mely csak vágyakat tudott termeni, élveket nem. Ismét egy küzdelmes éve
mult el életének, melynek hangyaszorgalma egyetlen czélra gyűjté
áldozatmorzsáit, s ki tudja, mennyi év kelle még, hogy azt elérhesse. És
addig mindig fáradni, tűrni és szeretni örömtelenül.

Apafiné visszakényszeríté arczára szokott hidegségét s cselédjeinek jó
éjt kivánva, szobájába készült távozni; Klári megcsókolá úrnője kezét, s
a nő csodálkozva tekinte rá. Érzé, hogy kezére forró köny hull, s a
leány nem akarja azt elereszteni, hanem arczához szorítja.

– Mi lelt? kérdé Apafiné megütközve.

– Engem semmi sem, zokogá a leány. Hanem úgy megsajnáltam
nagyasszonyomat. Már régen gondolkoztam valamiről, de sohasem mertem
megmondani. Sokszor beszéltünk róla, hogy urunk fogva van, s
váltságdíját nehéz lefizetni; – nekünk a faluban leánytársaimmal
mindegyikünknek van nyakbavaló láncza, a mire annyi hiábavaló arany- és
ezüstpénz van felfűzve, a minek senki sem veszi hasznát. Mi tehát
leányok összebeszéltünk egymással, hogy ezt a pénzt, melyre nekünk úgy
sincsen szükségünk, összerakjuk, s odaadjuk nagyasszonyomnak, hogy
küldje el nagyuram váltságdíjába. Ha nem lesz is elegendő, de annyival
is több lesz.

Apafiné önkéntelen könynyel ragyogó szemében szorítá meg a parasztleány
reszkető kezét.

– Köszönöm leányom, szólt megilletődve. Többre becsülöm ajánlatodat,
mintha Bánfiné húgom tizezer aranyos nyakkötőjével kinált volna meg. De
hisz az Isten majd így is megsegít.

E pillanatban lódobogás hallék künn az udvaron, s az ebek ordítva
kezdtek el üvölteni.

– Ki az? – Talán zsiványok? A vörösüngösök, hebegé a vén dajka, s egyik
cseléd sem mert az ajtóhoz közeledni.

Apafiné erre fölvevé a gyertyát s bátran az ajtóhoz lépve, felnyitá azt,
kivilágítva az udvarra.

– Ki jár itt? kiáltá ki erős, reszketéstelen hangon.

– Mink, akarám mondani – én: viszonza egy tétova hang, melyben mind a
hárman Bandi hangjára ismertek.

– Ah te vagy az? siess, siess! kiálta örvendve Apafiné s betuszkolta az
ajtón a nyilvános zavarban levő cselédet, ki kalapját forgatva kezében,
nem látszott tudni, hogy min kezdje a beszédet.

– Láttad őt? beszéltél vele? Egészséges-e? kérdé hevesen Apafiné.

– Egészséges, felele a szolga, örülve, hogy van mihez kötnie a szót,
tiszteli, csókolja nagyasszonyomat. Azt izente, hogy – majd jó az Isten.

– De hát mit tekintgetsz félre? kit ugatnak ottkünn a kutyák?

– Tán a Rárónak örülnek, hogy rég nem látták.

– Átadtad a murzának az erszényt?

Bandi felelet helyett ködmöne zsebében kezde keresgélni, s minthogy
annak nyilása igen magasan, feneke pedig igen mélyen esett, volt kínja
az ábrázatjának, míg a kutyabőrt előkereshette s szinte reszketett, a
mint átadta asszonyának.

– Sok van-e még hátra? mit mondott a murza? kérdé Apafiné reszketésre
hajló hangon.

– Nem igen sok van már. Mondhatni, hogy kevés, szólt lesütött szemmel
Bandi s kalapja szélét kezdé rágicsálni kínjában.

– Mennyi? mennyi? kiáltának rá minden oldalról.

Bandi elvörösödött. – Hát, – hát, – semmi sincs hátra! Kiáltá kitörő
hangon s azzal véghetetlenül elneveté magát s rögtön utána sírva fakadt.

Apafiné lelke egyszerre megkapta az igazi eszmét.

– Te ember! kiáltá indulathevesen megragadva a szolga vállát. Te
elhoztad férjemet!

Bandi öklével mutatott hátra s fejével némán billentett, egyszerre sírt
és kaczagott, szó sem jött ajkára.

Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már
félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatódzott régen és az – Apafi
Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott.

– Mihály! férjem! sikoltá az indulattól reszkető nő s magánkívül rogyott
férje nyakába, érthetlen szavakat, gyöngédség, öröm és szerelem hangjait
suttogva félig aléltan.

Apafi keblére ölelte a nőt, ki görcsösen látszott karjaival körüle
fonódni, nem hallatszott más hang, mint a néma zokogás.

– Enyim vagy, – enyim vagy, hebegé suttogó szóval nagysokára az indulat
rohamából magához térő hölgy.

– Tiéd vagyok, szólt Apafi, és esküszöm, hogy sem ország, sem világ
tőled többé el nem szakaszt.

– Oh Istenem, mennyi boldogság az! kiálta fel Anna örömkönnyes arczát az
égre emelve. Mennyi örömet hoztál nekem vissza! rebegé ismét férjére
borulva, s arczát annak keblére temetve.

– És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem lennék elég gazdag
arra, hogy visszafizessem neked hozzámvaló hűségedet. Isten engem! ha
egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldus-jutalom lenne…

Az örvendő, a szerető, a túlboldog pár egyedül maradt örömeivel,
boldogságával. Késő éjszakáig égett ablakukban a gyertya. Mennyi, mennyi
mondani valójuk lehetett egymásnak.




III. KÉNYSZERÍTETT FEJEDELEM.

Egy év folyott le Apafi Mihály hazaérkezte óta. Az ebesfalvi háznál nagy
lótás-futás volt. Egyik kocsi fogatai alig pihenték ki magukat, már a
másik indult útnak, a cselédeket küldözték ide-oda; látszott, hogy
valami nagy baj van a háznál, de azért még nem tetszett senki
szomorúnak.

A bizalmasabb kérdezősködőnek aztán megsugták, hogy Apafi Mihályné
asszonyom minden órán várandós.

A jó Mihály úr egy perczre sem hagyta el szenvedő neje szobáját; mint
mondják, az érzékeny asszonyságnak nagy vigasztalására szolgált férjét
láthatni, ki nem szűnt meg őt édes, hizelgő szavakkal biztatni.

Egyszerre vad robogás hallatszik az udvaron s az őgyelgő cselédek nagy
rémülésére mintegy huszonnégy arnót lovas vágtat be a ház elé, kiket egy
nagyfejű török aga vezetett. A törökök mind szörnyen föl voltak
dárdázva, késezve.

– Itthon urad? kiáltá le az aga az ijedtében sem jobbra, sem balra
mozdulni nem tudó Andrásra. No, ha itthon van, folytatá, be sem várva a
feleletet, hát mondd meg neki, hogy jőjjön ide, hadd beszélek vele!
András még mindig nem tudott szóhoz jutni; a török újra rá nyomta: vagy
ha ő nem jön ide ki, hát majd bemegyek én.

S azzal leugrott lováról s benyitott a pitvarajtón. András egy rövid
szót bátorkodott hozzá szólni: «de nemzetes uram…»

A török rámordult.

– Jobb szeretném, öcsém, ha nem papolnál olyan sokat; s azzal belépett a
pitvarba.

Apafi épen ekkor lépett ki neje szobájából, meghallva a kardcsörgést s
szinte visszahökkent, a mint a nem várt vendéggel szembe találkozott.

– Kegyelmed Apafi Mihály? kérdezé emez haragosan.

– Én vagyok szolgálatodra, kegyelmes úr, felelt Apafi jámborul.

– Jól van. Azt izeni kegyelmednek az én uram, a hires Ali basa ő
nagysága, hogy menten minden időhaladék nélkül üljön kegyelmed szekerére
és jőjjön ki az én uram táborába, Kis-Selyk alá, senkit sem hozván
magával.

– No szépen vagyunk, dörmögé magában Apafi. Megbocsásson kegyelmed derék
aga, az most épen lehetetlen, a feleségem betegágyban fekszik, egy
pillanaton függ, hogy él-e vagy hal, nem hagyhatom most el.

– Hívasson kegyelmed orvost, ha felesége beteg, és gondolja meg, hogy
azzal úgy sem fogja meggyógyítani, ha a hatalmas basa haragját magára
gerjeszti.

– De csak egy napot engedjen kegyelmed, aztán nem bánom, ha fejem elütik
is.

– Semmiképen sem ütik el a kend fejét, ha engedelmeskedik, ha pedig szót
nem fogad, akkor hamarább baja lesz. Azért legyen kendnek esze.

Anna meghallá ott benn a szobában a kívül folyó vitát s aggodalmasan
kiáltozá férje nevét. Apafi sietett hozzá, ott hagyva az agát a
faképnél.

– Mi baj? kérdé szorongva a nő. Oly halvány volt e pillanatban.

– Semmi, semmi, szívem, valahová hívnak, de nem megyek.

Apafiné azonban meglátta a függönynyilásokon fölül a törökök
dárdahegyeit s kétségbeesve sikoltá el magát: «Mihály! téged el akarnak
vinni!» s görcsösen szorítá férjét keblére. Nem bocsátlak, inkább
öljenek meg engem, mielőtt téged rabságra hurczolnának, hogy ismét
elveszítselek!

– Csendesülj, édesem, biztatá Apafi, hisz én magam sem tudom, hogy mit
akarnak velem? hisz nem vétettem a jámboroknak. Legfelebb is sarcz kell
nekik, azt meg majd előteremtem.

– Oh én rosszat sejtek, szívem szorul, téged valami baj fog érni, rebegé
a beteg nő, s azzal heves zokogásba törve ki, férje nyakába vetette
magát: Mihály! én soha sem látlak téged többet.

Az aga ezalatt megunta magát odakünn s dörömbözni kezde az ajtón és
kiáltozott:

– Apafi! Héj Apafi? Gyere ki, mert én be nem lépek a feleséged
szobájába, mivel ez illetlen dolog volna tőlem; hanem azt megteszem,
hogy fejedre gyujtom a házat, ha ki nem jösz.

– Már csak elmegyek, mondá Apafi, csókjaival csillapítva feleségét, ha
ellenkezem, még nagyobb baj lesz belőle, de visszajövök, amint
eresztenek.

– Sohasem látlak többet, rebegé Anna s közel volt az ájuláshoz.

Apafi használva e pillanatnyi elszédülés időközét, erőt vett magán s
elhagyva feleségét, könnyes szemekkel lépett ki az agához.

– No uram mehetünk, mondá neki.

– Hát csak nem fog kend kard nélkül jönni talán, mint egy paraszt ember,
szólítá meg a török, menjen kend vissza és kössön kardot, s mondja meg a
feleségének, hogy semmitől se féljen.

Apafi visszalépett szobájába, s a mint ágya felül leakasztá nagy ezüstös
kardját, vigasztalólag mondá feleségének: lásd, aligha lesz bajom, mert
akkor nem mondanák, hogy kardot kössek; bízzál az Istenben!

– Bízom, bízom, rebegé a nő, férje kezét csókolva hevesen, s szorongatva
lihegő kebléhez, s aztán ismét elkeserülve sírva fakadt. Apafi, ha
meghalok, ne felejts el!

– Ah! kiálta fel Apafi, keserűen bontakozva ki neje ölelő karjaiból, s
hirtelen kirohant a szobából, s a tenger mélységes fenekére kivánt
valamennyi törököt, a ki született és születni fog.

Akkor aztán nagy búsan szekerébe vetette magát, s nem nézett sem égre,
sem földre, hanem az egész úton azon eszmével küzködött, hogy ha
felesége most meg találna halni, még csak el sem hagyták tőle búcsuzni.
Ezzel aztán egész lánczolata a legbúsítóbb eszméknek volt összekötve.

Alig haladott Ebesfalvától egy órányira kiséretével, midőn a törökök egy
vágtató lovagot vettek észre, a ki nyilván utól akarta őket érni.
Figyelmeztették rá Apafit.

Eleinte hallani sem akarta, hogy mit beszélnek, hanem azután, hogy azt
mondták neki, hogy a lovag Ebesfalva felől jő, megállíttatá szekerét s
bevárta a hirnököt.

Bandi volt az, ki kendőjét lobogtatva nyargalt nagy lóhalálában.

– Mi baj, András? kiálta dobogó szívvel Apafi a szolgára még messziről.

– Jó hír, uram! kiálta Bandi, asszonyunknak fia lett, ő maga, hála
Istennek, túl van minden veszedelmen.

– Áldassék az Úr neve, sóhajtá megkönnyebbült szívvel Apafi, s
visszabocsátva a hirnököt, a mint bánatának alapeszméje elröppent
agyából, elmultak a többi aggodalmak is egyszerre, fiára gondolt és e
gondolat mellett a kisérő törököket mind oly derék, becsületes,
civilizált embereknek kezdte nézni, a milyet csak látott valaha a
világon.

Késő éjjelre értek Ali basa táborába. Az őrök aludtak, mint a tök, az
egész tábort el lehetett volna miattuk lopni. Apafit ott várakoztatták a
basa sátora előtt, míg ő maga felöltözött, s midőn félrehúzták a sátor
függönyeit, unszolva Apafit a belépésre, Ali ott ült a sátor hátuljában
leterített szőnyegen, keresztbevetett lábakkal, háta mögött két czifra
öltönyű szerecsen, kivont handzsárokkal. A sátor másik rekeszének
szőnyegén egy pár hátul álló arcz kiütő lenyomata látszék. Tán a basa
hölgyei lehettek ott, kik fölkeltek hallgatózni.

– Kegyelmed azon Apafi Mihály, kérdé a basa az illő üdvözlések megtétele
után, a ki több esztendeig volt a tatár murza fogságában?

– Igen is, kegyelmes basa, s a ki énnekem irgalomból elengedé
váltságdíjam hátralevő részét.

– Igazítsa meg magát, kegyelmed. A murza elengedé a hátralevő váltságot,
mert az én uram, a felséges szultán parancsolá azt ő neki; és még többet
is fog kegyelmedért tenni a felséges nagyúr.

– Álmélkodva hallom és köszönöm, nem tudva, hogy mivel érdemlettem e
kegyelmet; viszonzá Apafi.

– Hallotta a felséges szultán, hogy kegyelmed szomorú fogságában mily
becsülettel, okossággal és emberiséggel viselte magát és hogy annyira
meg tudta nyerni a többi foglyok szivét, mikép ámbátor a rabok között
nem lehet rang, mert azok mindnyájan egyenlők, mégis a többi fogoly
magyarok úgy tekintették kegyelmedet, mint a kire legtöbbet hallgattak.
Ezt tekintve, de meg másrészről figyelembe véve azt, hogy a mostani
fejedelem, Kemény János uram ő kegyelme, a magas portától nyilván el
akar szakadni, elhatározta a felséges nagyúr, miképen kegyelmedet minden
időhaladék nélkül Erdély fejedelmi trónjára emelje és abban megerősítse.

– Engemet? tréfálni méltóztatol, kegyelmes úr, hebegé Apafi, káprázván
szemei előtt a világ.

– Igen, tégedet magadat, és azon nincs mit csodálkoznod. Ha a felséges
úr akarja, basák, fejedelmek lesznek egy intésére rabok, koldusok, vagy
halottak, és másik intésére közkatonák, nemesek, vagy rabok lépnek
amazok helyébe. Te szerencsés lettél kegyét megnyerhetni. Élj vele és
vissza ne élj.

– De kegyelmes uram! Miképen gondolod te, hogy én fejedelem lehessek?

– Az az én gondom. Majd azzá teszlek én.

– De Erdélynek más fejedelme is van: Kemény János.

– Az is az én gondom. Majd elbánok vele én.

Apafi vállat vont. Érzé, hogy még ilyen bajban nem volt. «Csakugyan
megérezte előre a feleségem, hogy valami nagy veszedelem fog ma érni,»
gondolá magában.

A basa újra szólt:

– Azért minden tétovázás nélkül siessen kegyelmed menten országgyűlést
hirdetni, hogy a beiktatás czeremoniái mentülelébb végbemehessenek.

– Én! De hát ki fog az én szóltomra megjelenni? Uram, én legkisebb
vagyok az ország nemesei között, kinevetnek vele s azt mondják, hogy
bolond vagyok.

– Majd átlátják, hogy ők voltak azok.

– Aztán nem is küldhetnők sehova a leveleket, mert a székelységet
kivéve, mindent kezében tart Kemény.

– Tehát elküldjük a székelységre, majd eljönnek onnan.

– Azok között sem ismerem én a nevezetesebb embereket, mert nem vagyok
közőlük való. Legfölebb oly embereket ismerek közőlük, mint Kun István,
meg Daczó János, meg Naláczi István uraimék.

– Hát hívja meg kend Kun István, meg Daczó János, meg Naláczi uramékat,
ha becsületes embereknek tartja.

Apafi a fejét kezdte vakarni.

– De hátha, fölteszem, hogy eljönnének, hát hol tartanók meg velök az
országgyűlést? helyünk sincsen. Kolozsvárott Bánfi Dénes a sógorom,
esküdt ellenségem, és ő a kapitány; Szebenben maga ül Kemény János.

– Hát itt van Kis-Selyk. Gyűljenek kegyelmetek ide.

Apafi kínjában elnevette magát. – Hisz nincs itt olyan ház, a hol csak
harmincz ember is elférjen együtt! szólt újabb elevenséggel.

– Ott a templom! riadt rá a basa. Megtarthatják benne kendtek az
országgyűlést: ha Istent tisztelni eléggé szép a ház, azt hiszem, egy
embert megtisztelni is az lehet.

Apafi nem látott többé menekülést.

– Tud kegyelmed írni? kérdé tőle a basa.

– Tudok, szólt Apafi nagyot sóhajtva.

– No mert én nem tudok. Tehát üljön neki kegyelmed és írja meg a
rendeknek a levelet.

Egy csausz rögtön asztalt, pergament és veres tintát hozott. Apafi
leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt
kanyarított a pergamentre, hogy a török fölugrott ijedtében s azt
kérdte, hogy mi az?

– Ez egy M betű, válaszolt Apafi.

– De hát a többinek is hagyjon kend helyet.

– Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz.

– No hát mondja kegyelmed fenhangon, hogy mit ír?

Apafi reszketve írt és mondá: Minekutána…

A basa elkapta előle dühösen a pergament s ráordított:

– Mit «minekutána» és «annakutána»! Mit czikornyázza kegyelmed. Írja
kegyelmed úgy a hogy szokás: «Mi Apafi Mihály, Erdély fejedelme,
parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy a mint e levelet veszed
legottan mi előttünk Kis-Selyk helységében megjelenni, fejed vesztésének
büntetése alatt – el ne mulaszd.» Punctum.

Apafinak nagy bajába került capacitálhatni a basát arról, miszerint
magyar nemesekkel nem szokás ilyen stylusban correspondeálni: végre is
annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, a hogy neki
jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.

Apafi megirta a körlevelet. Ali basa rögtön lóra ültetett egy csauszt s
elküldte vele lóhalálában azokhoz, a kiknek szólt.

Apafi kiverte pennáját és fölsóhajtott, mondván magában: Azt az embert
szeretném most látni, a ki megmondaná, hogy mi lesz mind ebből?

– Addig pedig, a míg az országgyűlés összejön, itt marad kegyelmed
táboromban.

– Hát nem mehetek haza a feleségemhez és fiamhoz? kérdé Apafi
szívdobogva.

– Mehet kegyelmed a ménkőbe! majd hogy elszökjék előlünk! Ezek a magyar
urak mind így vannak a fejedelemséggel, a ki nekünk nem kell, az mindig
a nyakunkon van a fejedelemkéréssel, a kit meg oda akarnánk tenni,
erővel szökik előlünk.

S ezzel kimutatva leendő sátorát Apafinak, elbocsátá őt a basa, de a
tiszteletére állított őrnek egyuttal az is utasításul volt adva, hogy el
ne hagyja őt szökni.

– Ebben ugyan szépen benne vagyunk, sóhajta magában Apafi nagy
resignatióval. Csak az az egy reménye volt még, hogy az urak, a kikhez a
körlevél szólt, nem fognak eljőni az általa hirdetett országgyűlésre.

* * *

Pár nap mulva, midőn Apafi Mihály uram, reggel levén az idő, még tábori
ágyán heverészne, ime betoppannak hozzá Kun István, Daczó János és
Naláczi István uraimék, a többi székely nemesekkel egyben, a kikhez a
körlevél szólt.

– Ugyan az Istenért, kiálta föl Apafi Mihály, hová jönnek ide
kegyelmetek?

– Hiszen nagyságod parancsolta, hogy ide jőjünk, felelt Naláczi.

– Igen, de kegyelmeteknek lehetett volna annyi eszök, hogy ne jöttek
volna el. Most mitevők lehetünk?

– Hát azt teszszük, hogy nagyságodat inauguráljuk ünnepélyesen, s ha
kelleni fog, meg is védelmezzük székelyesen! felelt erre Kun István.

– Kevesen vagytok ahhoz, atyámfiai, veté ellen Apafi.

– Tessék kinézni a sátorból, szólt Naláczi, félretolva a szőnyeget, s
egy csoport karddal és lándzsával fegyverkezett székelyt mutatván be,
kik a sátoron kívül maradtak. Cum gentibus jöttünk mi, hogy ha
fejedelmünknek elfogadtuk kegyelmedet, megmutathassuk, hogy nem
tréfálunk.

Apafi Mihály uram vállat vont, s elkezdte csizmáit fölhuzni, de folyvást
oly gondolkozó, mélázó volt, hogy beletelt egy órába, míg
felöltözködött, mert minden ruháját félszeg vette magára, elébb a
dolmányt, utoljára a mellényt.

Körlevelére több száz nemes csoportosult össze Selyk alatt, a mit ő nem
is gyanított, de nem is óhajtott.

Ali basa, kijövén sátorából, a vitézlő rendek közé lépett, s Apafi
Mihály uramat kézen fogva előttük, egy ujdonatuj zöld bársony mentét
adott reá s egy hermelinprémes süveget nyomva fejébe, tudtul adá az
összegyűlt rendeknek, hogy tekintsék őt ezentul valóságos és igazi
fejedelmüknek. A székelység éljent ordított rá, s Apafi Mihály uramat
fölemelék vállaikra, úgy ültették fel a bársonynyal bevont emelvényre,
melyet Ali basa készíttetett számára.

– Már most menjenek kegyelmetek a templomba, s esküdtessék meg a
fejedelmet a maguk szokása szerint, præstálják a homágiumot egymásnak,
már én beharangoztattam, kegyelmetek szolgáltassanak misét, a hogy
illik.

– Megkövetem, én református vagyok, szabódék Apafi.

– Azt még jobb szeretem. A dolog annál rövidebb bajjal történik meg. Itt
van tisztelendő Magyari Ferencz uram, ő mondhat prédikácziót.

Apafi Mihály uram hagyott magával történni mindent, nem tett egyebet,
mint hosszú bajuszát simogatta erre arra, s vállat vont, ha valamit
kérdeztek tőle.

Naláczi s a többi székelyek jónak látták oly tisztelettel bánni vele a
templomban, mely egy fejedelmet illet; Magyari Ferencz uram hatalmas
prédikácziót improvisalt ex tempore, dörgő szózattal bizonyítgatva, hogy
az Izrael Istene, ki Dávidot a juhok őrzésétől hivta el a királyi
székre, s hatalmassá tette minden ellenei fölött, bizonyára tetszése
szerint megtartandja most is, a kit kiválasztott, bárha ellenségeinek
száma annyi lenne is, mint a mezőkön a fű.

E kis egyszerű templom sem gondolta volna, hogy valaha országgyűlés és
fejedelemválasztás szinhelyévé legyen; de még Apafi sem, hogy mindez
rajta essék meg.

Nem látott, nem hallott ő sem fölszentelést, sem prédikácziót, mert neki
folyvást azon járt az esze, hogy már most ha Kemény el találja őt fogni,
feleségét, gyermekét kizavarják jószágából, hová lesznek azok szegények?
hol huzhatják meg magukat? Utóbb eszébe jutott, hogy él még a
Székelyföldön valahol István testvére, a kivel mindig föntartotta az
atyafiságot, az majd csak pártjokat fogja, ha látja, hogy elpusztulnak.

E gondolatok annyira elfelejtettek vele mindent, a mi körüle történik,
hogy a mint szónoklat végeztével a gyülekezet fölállott, hangosan
rákezdve a «Téged Isten dicsérünk» hymnuszát, ő is felállt, elfeledve,
hogy e szertartás most az ő tiszteletére történik.

Ekkor valaki hátulról két kezét vállaira téve, visszanyomta őt székébe,
s egy ismerős hang dörmögé:

– Maradjon kegyelmed ülve.

Apafi odatekintett, s megdöbbenve esett hátra székében. Testvére István
állt a háta mögött.

– Kegyelmed is itt van? szólt hozzá Apafi nagy busan.

– Kissé elkéstem, szólt István, hanem azért elég jókor jöttem s a meddig
kegyelmed parancsolja, itt fogok maradni.

– De hát te is vesztedre törsz?[1]

– Már bátya, sorsunk Isten kezében van, de a mi kezünkben is van valami,
a mi bele szólhat: mondá ez, kardmarkolatára téve a kezét. – Kemény
Jánosból az ország nagy része kiszeretett, nem kell magyaráznom, hogy
miért? Kegyelmednek oka is, módja is van diadalmaskodni.

– De hát ha nem? mi lesz feleségemből? Nem látta őt kegyelmed?

– Épen onnan jövök, ott késtem el.

– Beszélt vele? Mit mondott esetemhez? Búsul nagyon?

– Korántsem. Sőt nagyon örült neki, azt mondta, hogy Erdélynek nem is
adhattak volna jobb fejedelmet kegyelmednél, mert kegyelmed azt
megérdemli, jobban mint akármelyik főrendi úr, a ki csak zsaroláshoz és
tivornyázáshoz ért; s hogy nagyon sajnálja, mikép betegsége miatt nem
jöhet kegyelmedhez, hogy biztatná és erősítené kegyelmedet.

– No akkor hát jobb szeretném, ha őtet választották volna meg
fejedelemnek, mondá Apafi Mihály fél tréfásan, fél boszusan.

– Bizony vigyázzon kegyelmed, incselkedék István, mert a menyecske
nagyon megszokta már otthon viselni a süveget, megérjük, hogy az ország
süvegét is felteszi a fejére ha kegyelmed jól le nem szorítja a maga
homlokára. Hanem ez csak tréfából van mondva…

(A közmondás szerint azonban minden tréfában szokott lenni valami
valóság.)




IV. EGY LAKOMA A MAGYAR FEJEDELEMNÉL.

Kemény János uram ő méltósága e közben vigan ült és mulatott
Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország
minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől s
valamennyi tanácsosai közt legfontosabb ember volt mindig a szakács.

Épen ebédnél fogjuk őt találni. A község háza egészen rendelkezésére
lévén bízva, azt udvari kisérete végkép elfoglalá; az udvaron
sarkantyus, vasas katonák incselkednek a szolgálattevő szász
menyecskékkel; az őrségre rendelt egy pár német muskatéros a
kapufélfának támasztotta puskáját, s ismeretséget kötve az ételt
visszahordó kuktákkal, nagy jucunditással dalol hirtelenében tanult
magyar nótákat a kezével magasra tartott pohár bornak, s tánczol valami
nagyon ártatlan tánczot, egyik térdét a levegőbe emelve, míg a magyar
testőrhajduk, sárga dolmányban, zöld zsinórral nagy hallgatva ülnek
itt-amott a fal mellett, meg sem nézve a kezükbe nyomott kupa bort,
hanem csak nagy komolyan beöntve az illető helyre egy hajtókával s
visszaadva az üres kupát a barátságos kulcsárnak, a ki maga is alig áll
a lábán, s nevetve kinálgat boldogot, boldogtalant s mintha könnyebben
esnék neki hátrafelé menni, mint előre, neki-neki farol az ételvivő
szakácsnak, ki magasra tartva kezeivel egy-egy ezüst tálon majd egy
Bábeltornya mintájára épült, fölczukrozott, virágozott mandulatortát,
majd egy nagy virágos porczelláncsebret, a melyben forró punchnemű ital
fűszeres illata gőzölög szerte, majd egy nagy fatálat, melyen egy egész
sült páva fekszik, pompás fejtollai s hosszú farka azon módon rajta
hagyva, – bámult terheivel alig tudott végig futni az udvaron a nagy
néptömegtől, mely ügyes bajok elintézése végett tódult össze s várja,
míg a fejedelem megebédel, kapva azalatt bort, pecsenyét és süteményt,
csak igazságot nem, a miért jött.

Benn az étteremben már vígan vannak az urak és asszonyságok. Az ebéd már
régen tart, és még soká fog végződni. A franczia szakácsművészet minden
tudományát remekbe látszik fölmutatni Kemény lakomáján. A természet
minden országa ide van parancsolva az emberek ínyeit csiklandani. A mit
Lucullustól kezdve a franczia gourmandokig föltalált a nyalánkság,
izletest, szokatlant, rendkivülit, itt össze van hordva. Nagy ezüst
hűtőkben mindennemű hazai és külföldi borok, pompás velenczei metszett
és szinezett kristályüvegekben, az ezüst tálakon a legritkább vadak és
madarak különnemű elkészítéssel; reszkető, átlátszó rózsaszin kocsonyák,
miknek magyar ember a nevét sem tudja; nádmézbe főtt ind gyümölcsök,
kakastaréjból készült ragoutok, ismeretlen csigák, inkább szemnek, mint
szájnak valók; óriás tengeri rákok, ritka tengeri halak, egészen
fölczifrázva, ételek, mikről kényes finyáskodásból hitették el magukkal
az emberek, hogy jóízüek, mikor már a jót megunták; árticsóka, osztriga,
teknősbéka, miket igaz embernek büntetés megenni: rettenetes pástétomok
merő csukamájból készítve; nagy kosarakban rózsaszínű hattyutojások,
miket a vendégek mulatságul maguk főzhetnek meg a mindenki elébe rakott
kis ezüst tojásfőzőben, alágyujtott borszeszlángban, s számtalan csodás
ételnemek, miknek mindennapi ember rendeltetését sem tudja, s mindezek
olyan halmazban, hogy hatannyi vendég is eleget látna belőlük; aztán a
fűszeritalok mindenféle neme, ki milyet kiván, püspökital, barbarász,
királypunch, vagy lengyel pálinka, semmi sincs elfeledve.

Minden vendég háta mögött áll egy apród, nagyhamar elkapva előle a tele
tányérát, mihelyt oda nem néz s tisztával váltva föl; maga a fejedelem
háta mögött Csáky László uram fia áll, ki büszke arra, hogy fia
töltögethet a fejedelem poharába.

S a fejedelemnek sűrűen kelle töltögetni. Az erdélyi lakomák rendesen
azon szoktak végződni, hogy az urak fogadásból neki ültek egymást
leinni. Kemény János helyt szokott állni magáért. Most is fölhivta a
bátrabbakat a szokott versenyre. Az urak nagyobb része nem fogadta el a
kihivást, a Bethlenek, János, Farkas, Elek, ez a mindig józan faj,
megköszönték a tiszteletet, és kihuzták magukat belőle, csak hárman
fogadták el: Wenzinger, a német hadak vezére, egy magas, csontosképű,
kopaszra nyirott férfi, világos kék szemekkel, kissé meghajlott nyakkal
s alig látszó szőke szemöldökkel. A másik volt Béldi Pál, a székelység
generálisa, háromszéki főkirálybiró, szép, kedves arczu férfi, komoly,
magas homloka nyugalomra mutat, szelid szemei kissé ragyognak a bortól,
hallgatag ajkai kissé mosolyognak, egyéb hatását nem venni rajta észre a
bornak. Egyszerű, sárga kamukadolmány van rajta, piros ezüstös
gombkötőmunka-övvel átkötve, fehér inggalléra szélesen kihajtva sötétkék
nyakkendője fölött, sima hajzata középen kétfelé választva, fülei mögé
van simítva s egészen hátrahull, kezei finomak és fehérek. Vele
átellenben ül a másik vetélkedő, Bánfi Dénes, kolozsvári főkapitány, a
vármegyék generálisa. Középtermetű, széles vállu, büszke ember,
aristokrata arczán valami vad negédesség uralkodik; nagy sürű szakálla
köröskörül meg van hagyva, sötét gesztenyebarna fürtei elől rendezett
csigás üstökben feküsznek homlokán, s kétfelől gazdag göndör fürtökben
omlanak vállaira, gömbölyű arcza természettől is piros, most a bor még
elevenebbé tette. Ragyogó szemei villogva tekintenek szét, ha valakihez
szól, tokáját alászorítja, nyakát félreszegzi s éles, bántó hangon
beszél, daczosan vagdalva hátra büszke fejét, vastag, fekete szemöldei
untalan mozganak homlokán, végtelen lenézést tudva kölcsönözni arczának;
öltönye sötétbibor dolmány, nagy zománcz gombokkal, mely fölé nehéz
fehér selyem zeke van felöltve, hattyuval prémezve, kis rubin gombokkal,
a zeke rövid ujjai könyökön felül nyitvák. Az arany vitézkötés úri
hanyagsággal van félvállára vetve.

Maga Kemény János az asztal fején ül, kétfelől mellette Béldi és Bánfi
felesége.

Kemény, miként ez Bethlennénál levő arczképén látható, minden érintkezés
mellett a nyugati viszonyokkal, még folyvást a keleties viselethez
tartotta magát. Nyirott fő, nagy szakáll, komoly, méltóságos arcz és
kevés beszéd jellemzék, arczvonásaiban félreismerhetlenül uralgó volt
valami végzetszerű kicsinylése mindennek, a mi körüle történik, mi rá
nézve később oly veszedelmes catastrophát idézett elő.

A mellette ülő hölgyek egyike Bánfi Dénesné, egy finom, idegzetes gyönge
kis teremtés, alig husz éves, tizenhatodik évétől kezdve heves,
parancsoló férje jellemének befolyása alatt állva, szinte félénk, mint
egy gyermek. Alig meri szemeit felütni, akkor is csak férjére tekint,
kit hódolattal szeret. Nehéz habos selyem ruhája nyakát és vállait
elfedezve, egy sor briliántos gombbal van összegombolva, nyakán egy
széles czikkekből készült aranyláncz, mindegyik czikk közepén egy
nagyszerű smaragd, fején gyöngyökkel szegélyezett selyem főkötő, mely
csaknem homlokáig lejő, irigyen takarva el a szép nő szőke hajfürteit.

Tulnan Béldi Pálné ül, férje és a fejedelem között. Még most vakító
szépség, arcza szine, mint a fehér rózsáé, most át van gyuladva a lakoma
hevétől, az egészséges pir szinte égni látszik rajta. Könnyelmű fekete
szemei ragyogva tétováznak erre-arra, – piros ajka majd megcsattan, –
szemöldeiben annyi beszédes báj rejlik, s ha olykor szempilláit félig
lesülyeszti égő szemeire, tekintete elragadó. Fényes fekete fürteit
főkötő helyett sajátságos művészettel körülfont gyöngysorok tartják
össze; hátul egy kis gyémántos diadémra hajolva fel, melyről hosszú
aranyfátyol csügg le a földig. Öltönye kivágott meggyszin bársony magyar
váll, mely derékban feszesen simul karcsu termetéhez, elől szélesen
szétnyilva s a himzett patyolat felett igazgyöngy zsinórokkal tartva
össze, hófehérségű vállai félig kilátszanak a duzzadó rövid ujjakból,
melyeket középen egy-egy nagy opál tart össze s fedetlenül láttatják a
gömbölyű, tisztán alkotott karokat, melyeket csuklóban egy sor nagyszemű
keleti gyöngy vesz körül. Kebléhez könnyelmüen van odatüzve egy
halvány-piros rózsa.

Az asztal tulsó végin ülő Bethlenek nyilván szólják a tetszelgő
asszonyt, kinek már eladó leánya van s mégis nyitott vállban jelenik
meg, de annál nagyobb kedvét találja benne a fejedelem, és a heves
Bánfi, s maga a szelid férj, ki bálványozza nejét.

A borverseny már meglehetősen felvillanyozta az urakat, úgy hogy közbe
kezdtek dalolni a karzaton levő zenészek nótáiba, melyek egész ebéd
fölött hangzottak, midőn nagy sebtében érkezik Haller Gábor, s egyenesen
a fejedelemhez sietve, komoly képpel valamit sug fülébe. Kemény
ránézett, azután a mint kezében tartá a serleget, azt nagy nyugodtan
kiitta, s akkor erősen felkaczagott.

– Mondja el csak kegyelmed ezt az ujságot az uraknak, ők is hadd
hallják. Kiálta fenhangon Hallerra.

Haller tétovázott.

– No csak mondja el kegyelmed. Ennél mulatságosabb történetet nem
mondhatna. Ti oda fenn hallgassatok el a zenével. Ez gyönyörű tréfa.

Az urak mind ráestek Hallerra, hogy mondja el nekik a tréfát.

– Nem sok az egész, – szólt Haller, vállat vonítva, – csupán annyi, hogy
Ali basa megtette fejedelemnek Apafi Mihály uramat.

– Hahaha! kaczagott fel az egész társaság e szóra. A fejedelem tréfás
negéddel fordult egyikhez is, másikhoz is.

– Ismeri valaki ezt az embert, hallotta valaki hirét?

Bánfiné elsápadva kapaszkodott férje karjába, ki oda könyökölve az
asztalra, némi restelkedéssel mondá:

– Én ismerem szegényt nagy messziről. A feleségemnek valami rokonát
vette el ő is. Sokáig volt tatár rabságban, onnan bizonyosan csak úgy
eresztette ki a török, (haragban levén most velünk) ha meg hagyja magát
fejedelemnek tenni; különben csak nem veszett meg.

Az urak ujra felkaczagtak.

– No majd inauguráljuk, szólt gúnyosan Kemény János, hátravetve fejét.

– De inaugurálták már azt, szólt Haller.

– Hol? kicsoda? kérdé összevont szemölddel a jó kedvű fejedelem.

– Kis-Selyken, az országgyűlés.

Kemény tenyerével és szemöldei felrántásával mutatá, hogy nem érti a
dolgot.

– Ki volt jelen? kik voltak a rendek? hisz a ki csak nevezetes ember az
országban, mind itt van nálunk.

– Ott volt Apafi István, Naláczi, Daczó és többek, a székelység, közel
egy pár száz.

– No majd megszámláljuk őket, ha egyéb dolgainkat elvégeztük, szólt
kicsinylőleg a fejedelem; adjatok széket Haller uramnak!

– De nem várnak azok minket oda, hanem elébünk jönnek, azóta Segesváron
vannak.

– Tán biz el akar bennünket kergetni Apafi Mihály uram a maga kétszáz
székelyével? kaczagott fel Kemény János.

Wenzinger erre felállt székéről s katonás készséggel kérdé:

– Kivánja nagyságod, hogy összedoboltassam a sereget? Nyolczezer
fegyveresünk van, ha nagyságod akarja, úgy szétverjük a gyülevész népet,
hogy kettő sem marad együtt.

– Maradjon kegyelmed nyugton, szólt fitymálva a dolgot Kemény, üljön le
és igyék. Csak hadd jőjenek ők közelébb; mit fáradnánk mi elébük? Akkor
legalább lovastul – macskástul elfoghatjuk őket. – Restellem, hogy
kegyelmednek atyjafia azon ember, Bánfi Dénes uram; annyit azonban a
kegyelmed iránt való deferentiából megteszek, hogy nem töretem kerékbe
az embert, hanem – kitömetem.

Óriási kaczaj fogadta ez ötletét Keménynek.

– Adjatok poharat Haller uramnak! Folytassuk a dolgot. Ti odafenn
húzzátok rá az elébbi nótát.

S újra megszólalt a zene, a czigányok palotást húztak, az urak
összeütötték poharaikat s elkezdtek dalolni. Ott künn a csatlósok
ugyanazt a nótát kezdték rá; a kiivott poharak repültek a falnak. Nem is
volt ember, a ki poharát ezer darabra nem tudta törni, csupán Haller
Gábor uram, minthogy legkésőbb érkezett s még józan volt, szégyenkedék a
drága velenczei kristályban kárt tenni.

– Csapja kend az asztalhoz, hogy összetörjék! kiáltott rá a fejedelem;
Haller Gábor uram aztán, hogy a fejedelemnek kedve teljék, szép
engedelmesen és csinosan odakoczczantotta poharát az asztalhoz, úgy hogy
az nyakban szépen, illedelmesen eltörött, s akkor meghajtá magát a
fejedelemnek, szófogadó alázattal.

Bánfiné reszketve sóhajtott magában, rokonaira gondolva. Bánfi azonban,
nehogy valaki azt gondolja, mintha az eset őt legkevésbé érdekelné,
felugrott székéről s a csárdás hangjai mellett fölkérte a szép Béldinét
egy tánczra.

A menyecske készen volt rá, Bánfi átkarolta a szép nő karcsu derekát, s
hevesen magához szorítva megforgatá őt maga körül, a heves hölgy
tündérkönnyen fordult tánczosa karjain, dereka, csipeje oly érzékien
hajlongott, keble hullámokat hányt a lenge patyolat alatt.

A többi urak is, a példától elragadva, felugráltak helyeikről s tánczba
ragadva szomszédnéikat, szeszélyesen összezavart tömkeleget csináltak a
társaságból, melyben mindenki tapsolt, tánczolt és ujjongott.

Bánfi heves, könnyűvérű ember volt, különben is szerette a szép
asszonyokat, most meg a bor is hevíté; a mint egyszer szép tánczosnéja
ismét karjára kerülve, égő piros arcza oly közel esett hozzá, egyszerre
elfeledkezék magáról s az igéző szép hölgyet hevesen kebléhez szorítva,
annak arczára egy forró csókot nyomott.

Béldiné felsikoltott, s eltaszítá az önfeledt férfit. Bánfi maga is
megdöbbenve tekinte szét; azonban itt minden ember el volt foglalva
saját jókedvével, senki sem látszott észrevenni sem csókot, sem
sikoltást.

Béldiné mindamellett is neheztelve hagyta el a tánczot s az engesztelést
hebegő Bánfinak boszúsan inte, hogy maradjon el tőle.

E csókot egykor drágán fogja megfizetni Bánfi.

Senki sem vette észre, csupán a kit leginkább érdekelt, – a férj. Béldi
szemei meglátták azt. Oh nem kell hinni, hogy a férj, a ki szeret, nem
félt. Bár úgy tesz, mintha nem nézne, nem hallgatna oda, lát és hall és
figyelmez. Ő meglátta, hogy Bánfi megcsókolta nejét, s bár úgy tett,
mintha észre se venné neje megzavarodását, ki egészen felindulva kereste
föl férjét, megfogta annak kezét s kivezette a teremből, ott künn
megparancsolá neki, hogy menjen fel szállására s öltözködjék útnak.

– Hová fogunk menni! kérdé a felindulástól reszkető hölgy.

– Haza Bodolára!

Bánfi Dénesen kívül senki sem vette észre, hogy ők eltüntek a teremből.




V. BODOLA-VÁR.

Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, a mint az ember a
bozai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérczeken keresztülvezető
gyalogösvényeknek megkerüli a mély útat, meglátszik a Tatráng völgye.

Köröskörül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren
tünik elő a Kapri előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett
hótul; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő, fehér
házaival, mik kékes füstöt bocsátnak föl a zöld kerti fák közől; a
Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, a míg
a hegyek közől kijut, zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt
mutatnak a távolból; a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha
majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei
elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalú, messze elnyúlt
utczájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze
elragyog, a hogy a nap rásüt, Tatráng, épen a vízparton, melyre ott
magas fa dobogóhíd van építve, messze, igen messze belátszanak
nagysötéten, ködösen Brassó falai s akkor még jó karban levő
fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt
falu, Bodola. A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a
helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, fekete
bástyákkal, kiülő ormokkal, nyugatfelé eső bástyája egy meredek sziklára
van épülve, honnan épen a házak tetejére eshetik le az ember egy pár
száz ölnyi magasról.

Különben csak messziről látszik oly sötétnek ez a vár, közelbe érve,
meglátja az ember, hogy a távolból sötétzöld bozótnak nézett koszorúja a
bástyáknak mind megannyi virágos kert, – a nagy góth ablakok ékes
czifrázatokkal s színes üvegekkel vannak földíszítve, – a meredek
sziklákra a legjobb karban tartott kigyóút vezet föl, mohos kőpadokkal
minden kanyarodásnál, – a szikla meredekén nagy mellvéd van fölvetve, s
a vár hegyes tornyocskái mind pirosra vannak festve, szeszélyes alakú
szélvitorlákkal.

A bozai szoroson át, Brassó felé vezető út egy pár órányi távolban visz
el e kisded nemesi vár mellett, melyen azalatt, míg Kemény Jánost
Szebenben hagyjuk mulatni, egy hosszú sor lovasságot látunk aláfelé
szállani. Mintegy kétezer török lovas lehet, messziről megismerhetni
őket turbánjaik piros tetejéről, s hófehér kaftánjaikról, köztük néhány
száz havasföldi kurtány, barna szűrökben, hosszú fekete csalmákkal.

Az út szorossága miatt csak párjával haladhatnak a lovagok egymás
mellett, úgy, hogy a csapat vége még most bontakozik ki a fölül csaknem
összehajló hegyek közől, midőn az eleje már Tatránghoz jutott. Egy
középtermetű, napsütötte arczú férfi vezeti a csapatot; szemei merészek,
megtámadók mint a sasé; homlokán nagy sebforradás vonul keresztbe;
szakálla apró fürtökbe van göndörülve állán, bajusza szinte gyors
kunkorodással pördül föl kétfelől, e férfi szertelen heves természetét
gyaníttatva, mit igazolni látszanak rövid, kemény szavai, fejének büszke
emelgetése s heves tagjártatásai.

A falun kívül megállítá a sereget, s bevárta, míg a vége is megérkezik.
Leghátul két podgyászszekér és egy nehéz, dinnyealakú hintó látszott
döczögni. Ez volt minden nehéz teher, mit a török magával hozott. Az
utócsapatot egy fiatal gyermek vezette, kinek telt, gömbölyű arczához
oly különösen illett a komoly parancsoló tekintet s a villogó görbe
kard. Alig lehet tizenkét éves.

Benn a kocsiban, melynek függönyei kétfelől ki vannak tárva, hogy az
esti lég szabadon járhasson keresztül, egy fiatal nő látszik ülni,
mintegy 32 éves, félig törökös, félig keresztyénies öltözetben, a
mennyiben bő selyem bugyogót s nyitott kék kaftánkát visel, de turbánját
leoldta fejéről, s arcza török szokás ellen fátyol nélkül levén, egész
nyugalommal nézeget ki a kocsiablakon, vizsgálva a tájat s a jövő-menő
parasztembereket.

A török vezér rendbe állítja seregét a falu alatt. Úgy látszik nagy
fegyelemhez van az szoktatva. Mindenki vezérére néz és meg sem moczczan.
Balfelől a fiatal gyerkőcz, jobbfelől egy magas, szálas férfi állanak a
csapat szárnyán. Hátul vannak fölállítva a kurtányok.

– Vitézeim! szólt a basa gyors, kemény hangon a csapathoz: – E helyütt
tábort fogtok ütni. Mindenki helyén marad, fölnyergelt lova mellett, s
fegyverét le nem oldja. Ferhád aga tizenketted magával bemegy a faluba,
s megmondja becsületesen a bírónak, hogy küldjön ki negyven mázsa
kenyeret, ugyanannyi húst, kétannyi szénát és zabot, fontját kifizetvén
általjában négy asperével; sem többet, sem kevesebbet.

Azután a kurtányokhoz fordult a basa.

– Ti kutyák! Ne gondoljátok, hogy rabolni jöttünk ide. Helyeitekről meg
ne moczczanjatok, mert ha megtudom, hogy csak egy ludat is elloptatok a
faluból, kujásaitokat fölakasztatom, titeket pedig megtizedeltetlek.

Akkor négy lovast kiválaszta a seregből.

– Ti követni fogtok engem. A többiek addig pihenjenek, mert még az éjjel
folytatjuk az útat. Távollétemben Feriz bég parancsol.

A fiatal gyerkőcz meghajtá magát.

– Ha Feriz bég parancsot fog tőlem kapni eltávozásra, akkor
visszatértemig Ferhád agának engedelmeskedtek.

A basa ezzel kengyelvasát lova oldalába vágva, négy kisérőjével Bodola
felé elvágtatott.

Ekkor a fiatal gyermek, kit a basa Feriz bégnek nevezett, katonás
biztossággal rugtatott elő s csengő erős hangon adott a hadaknak
parancsot a leszállásra; keményszájú arab paripája hányta vetette magát
alatta, szügyébe vagdalta fejét, két lábra ágaskodott; a kis vezér,
mintha észre sem venné paripája ficzánkolásait, biztos öntudattal osztá
tovább parancsait.

… A basa azalatt folytatta tovább útját Bodola-vár felé.

A vár ura, Béldi Pál, csak előtte való nap érkezett haza feleségével
együtt, odahagyva szó nélkül Kemény János udvarát, s épen a tornáczon
állott, midőn a török lovagok bevágtattak udvarára. Azon időben oly
viszonya volt Erdélynek a törökkel, hogy az ilyes látogatás minden
előleges bejelentés nélkül is megtörténhetett.

A basa meglátta Béldit, rögtön leugrott lováról, s a lépcsőkön felsietve
hozzá, rövideden bemutatta magát.

– Én vagyok Kucsuk basa. Erre lévén útam, feljöttem hozzád egy szóra, ha
ráérsz.

– Parancsolj velem, szólt Béldi, s maga előtt bocsátva vendégét,
bevezette őt a várterembe.

Nagy négyszögű szoba volt az, falaira keleti vidékek festve; ablakai
között hosszú, földig érő metszett tükrök, ragyogó aczélrámában. A
márvány padlaton hosszú tarka szőnyegek keresztül vonva; körül a falakon
emlékezetes ősök képei s egy-egy csomó régi fegyver, csodálatos
alakzattal és összerakással; közepén egy nagy zöld márványasztal
girbegurba lábakkal; szerteszét nagy karszékek, maroquinnal borítva,
nehézkes faragványokkal. Egy átelleni ajtó az erkélyre vezetett, honnan
messze a havasokra volt a kilátás; az alkony világa piros és lilaszín
foltokat vetett a színes üvegeken át a belépők arczaira.

– Miben lehetek szolgálatodra? szólt Béldi a basához.

– Jól tudod, szólt Kucsuk, hogy most Erdély fejedelmi széke fölött nagy
viszálkodás van az országban…

– Nem törődöm vele. S nem szándékozom magamat sem egyikért, sem másikért
beleavatni, – felelt Béldi óvakodva.

– Nem azért jöttem hozzád, hogy vagy tanácsodat vagy segítségedet ez
ügyben fölkérjem; azt a kard fogja megoldani. A miért jöttem hozzád,
csupán családi ügy s merőben engemet illet.

Béldi csodálkozva ülteté le vendégét maga mellé. – Beszélj.

– Hallottad talán, hogy egy időben egy Kállay-leány itt Erdélyben egy
fiatal török lovagba beleszeretett és – természetesen rokonai tudta és
akarata nélkül, annak nejévé lett.

– Hallottam. Mondják, hogy a fiatal török ép oly hódító volt az
asszonyokkal szemben, mint vitéz a harczban.

– Meglehet. A harcz hódításai azonban letörülték a szerelem hódításait
az arczról; a mint láthatod, arczom keresztül-kasul van vagdalva
sebhelyekkel; mert azon férfi, ki e nőt elvette, én vagyok.

Béldi a meglepetés kiváncsiságával kezde figyelni a basára.

– Én e nőt mindvégig hódolattal szerettem, folytatá a basa. Ez te
előtted furcsán fog hangzani egy török szájából; hanem úgy van. Sem több
nőt, sem rabszolgálót nem tarték mellette. Egy fiam van tőle, a kire
büszke vagyok. Most oly élin állanak ügyeim, hogy vagy csodákat kell
elkövetnem Isten segélyével, vagy elvesznem a harczban. Azt tudod, hogy
Mahomed vallása nagyon ajánlja a csatatéri halált, arra én nem sokat
gondolok, hanem eszembe jut nőm, ki ha engemet és fiát el találja
veszteni, a legkétségesebb helyzetben maradand. Törökországban üldözni
fogják azért, mert keresztyén maradt, Erdélyben azért, mert törökhöz
ment nőül. Ott az én rokonaim, itt az övéi. E végett jöttem hozzád egy
kéréssel. Téged becsületes embernek hallottalak emlegetni, nődet is
derék asszonynak. Fogadd nőmet családod körébe. Annyi vagyont hagytam
neki, hogy terhedre nem leend; csupán védelmedre lesz szüksége. Ha ezt
megigéred, számolhatsz örök időre barátságomra és hálámra s
parancsolhatsz kardommal, vagyonommal és életemmel, – azon esetben, ha
megmaradok.

Béldi megszorítá a basa kezét.

– Hozd nődet ide, monda biztatóan, én és nőm mint testvérünket fogjuk őt
tekinteni.

– Csak mint testvért ne! tréfálkozék Kucsuk. Nálatok a testvér szó azt
jelenti, a mit nálunk az ellenség. Tehát elhozhatom őt?

– Szívesen látandjuk, szólt Béldi s parancsot adott csatlósainak, hogy a
basa kisérőit vezessék vissza Tatrángig s onnan fáklyavilággal hozzák
föl a basa hintaját.

Kucsuk megizente, hogy Feriz bég is feljőjjön.

Béldi ezalatt bemutatta Kucsuk basát nejének, s nem kis örömére
szolgált, midőn neje a basa feleségéről úgy emlékezék, mint egyikéről
ifjúkori barátnéinak, kit viszontláthatni természetes kiváncsiság és
öröm ösztönzé.

Néhány óra mulva megérkezék a hintó, begördülve nehézkes fogatával a
négyszögkövekkel kirakott várudvarra; Feriz bég lóháton kiséré.

Béldiné a lépcsőkig lefutott a basa neje elé s a mint az kiszállt
hintajából, örömsikoltva fogadta:

– Katalin! Ismersz-e még?

A hölgy szintén ráismert Béldinére s azzal a két barátné egymás karjaiba
rohant, összevissza csókolózva s kölcsönös hizelgésekbe törve ki, «hogy
megszépültél, mily délczeg asszony lett belőled!» stb. stb.

– Nézd, ez itt fiam! szólt Katalin Feriz bégre mutatva, ki lováról
leszállva, gyermekes gyöngédséggel sietett anyjához csatlakozni.

– Oh mily gyönyörű fiú! szólt Béldiné elragadtatva s a szép rózsa-arczú
gyermeket magához szorítá, összevissza csókolá.

Ha tudta volna, hogy az nem gyermek többé, hanem hadvezér!

– Oh de nekem is vannak gyermekeim, szólt Béldiné, édes versenyzésével
az anyai érzetnek. Látni fogod őket. Tud fiad magyarul?

– Magyarul? szólt Katalin, szinte sértett önérzettel. Egy magyar nő
gyermeke, hogy tud-e magyarul? Ilyet csak kérdezhetni is?

– Annál jobb, szólt Béldiné, úgy a gyermekek is hamar meg fognak
ismerkedni egymással. Mert ti a mi családunkhoz fogtok ezentúl tartozni.
Férjeink már elvégezték egymás között s mi annak igen fogunk örülni.

A kedves eleven házi nő azzal átölelte barátnéját és Feriz béget kézen
fogva felvezette családi körébe, folyvást csevegve egymással s ezer
kérdést és feleletet téve egymáshoz.

A kis női teremben vigan lobogott a kandalló tüze; nagy nehéz virágos
selyemfüggönyök sötétíték el a falakat; kis elefántcsont asztalon pompás
álló óra ketyegett, czifrázatai ragyogtak rubintól és chrysoprastól; a
terem hátuljában dagadozó kerevetek kinálkoztak, metszett buzavirágszín
bársonynyal bevonva; a középen levő kerek asztalon, melyről himzett
persa szőnyeg omlott a földig, nehéz massiv ezüst karos gyertyatartó
állott, syrent ábrázolva, ki mindkét kezével egy-egy szál viaszgyertyát
tart magasra.

A csinos fehérmárvány kandalló előtt álltak Béldiné gyermekei, a
nagyobbik Zsófia, egy tizennégy éves felnőtt leányka, finom alakzattal,
szemérmetes arczczal, a tüzet látszott rendezni. Haja még egész
gyermekesen volt két tömött tekercsbe fonva hátul s csaknem sarkig ért
le kétfelől. E leány lett később Wesselényi Pál felesége.

A másik gyermek, – egy négyéves leányka, nénje lábainál térdel s füstölő
virágokat szór a tűzbe. Ezt Arankának híják; nevét hajfürtein viseli,
melyek aranyszőke csigákban hullanak le kis gömbölyű vállaira; eleven
arcza, szemei, kezecskéi szüntelen mozognak, nénjének akadékoskodva, s
fel-felkaczag ártatlan kedélylyel, ha nénje haragudni akar érte, a mi
annak természetesen nem sikerül.

A két gyermek, lépteket és hangokat hallva az ajtóban, fölrezzen, a
nagyobbik látva, hogy idegenek jőnek, ruháját igyekszik helyre
simogatni, míg Aranka lármásan szalad anyja elé, s annak térdeit
átölelve, nevetően néz föl gömbölyű arczával reá.

– Ezek meg az én gyermekeim, monda Béldiné benső gyönyörrel.

Katalin megölelte a nagyobbik leányt, ki félénken hagyta homlokát
megcsókoltatni.

– Hát öcsédet? őt is meg kell csókolnod, a kis Ferizt, szólt Béldiné s
összetuszkolta a két tétovázó gyermeket, kik alig merték ajkaikat
egymáshoz értetni. Zsófia fülig elpirult utána, s kifutott a szobából, s
azon este nem lehetett rávenni többet, hogy mutassa magát.

– Oh te szemérmes nebántsvirág, kiálta utána kaczagva Béldiné; bezzeg
Aranka merészebb náladnál. Ugy-e kis leányom, te meg mered csókolni
Feriz bácsit?

A kis leány feltekinte a gyermekre s anyja köntösébe kapaszkodva,
hátrahuzódott, de nagy sötétkék szemeit azért le nem vette róla. Feriz
bég is, mintha egyszerre eszébe jutott volna, hogy hisz ő katona! bátran
odatérdelt a kis leányhoz s azt magához szorítva, annak gömbölyű fényes
arczára egy határozott csókot nyomott.

Aranka ezen átesve, hamar készen volt az ismeretséggel; leültette egy
zsámolyra a kandalló mellé a török bácsit, s ölébe dülve, elkezdett tőle
mindenfélét kérdezgetni, a mit látott rajta kardmarkolatától turbánja
forgójáig.

– Hagyjuk játszani a gyermekeket, szólt vidám kedélylyel Béldiné s
őszinte nyilt örömmel vitte barátnéját ki az erkélyre, mely a nő
oldalszobájából a tatrángi völgyre mutatott kilátást, melyen végig
ömlött most a hold világa.

Itt a két hölgy, – mialatt a férfiak komoly dolgokról értekeztek s a
gyermekek játszadoztak, bizalmas beszélgetésbe eredt, mi annyi kellemmel
szokott birni a fiatal hölgyek előtt, kik egyedül érzik magukat, s
kivált, a kiknek annyi kérdeni és felelni valójuk van, mint ezeknek.

Kucsuk basa neje, középtermetű izmos, erőteljes nőnek látszék, domború
keblén, széles vállain megfeszült a selyem kaftán, mely karcsú derekán
aranyfonalas sárga övvel átszorítva, kissé hosszabban nyúlt alá a
szokottan viselt török női kabátoknál, alig engedve láttatni a piros
selyem bugyogó ránczait, melyek kisded sárga papucsaira omoltak. A
délczeg nő arcza kissé szokatlanul erős kifejezéssel birt; arczszine a
leghevesebb véralkatra látszott mutatni; sűrű szénfekete szemöldei
középett csaknem össze voltak nőve, s tekintete szinte égetett; a
feltolakodó vér a legkisebb hevületnél kidomborulni kényszeríté ragyogó
arczát, s ilyenkor forró piros ajkai szinte megcsattantak, s finom orra
rózsaszín czimpáin látható volt a lehellet és vér lüktetése.

Béldiné maga mellé ültette őt s kezét megfogva bizalmasan,
félenyelgéssel kérdé tőle:

– Tehát férjednek nincs rajtad kívül több neje?

Katalin felkaczagott, némi futó árnyalatával a neheztelésnek.

– Azt gondolod, hogy egy magyar nő azért megy nőül törökhöz, hogy annak
rabszolgálója legyen? Oh, férjem engem nagyon szeret!

– Elhiszem, Katalin, de ez tinálatok szokás.

– Mi nálunk? Hisz én nem vagyok török.

– Hát micsoda?

– Keresztyén reformata, mint te. Reformatus pap esketett össze férjemmel
is, tisztelendő Biró Márton uram, ki Konstantinápolyban számüzetésben él
s kinek férjem köszönetül Perában parochiát alapított, hová az erdélyi
urak s az ott lakó magyarok isteni tiszteletre járhassanak.

– Ah! Férjed tehát nem üldözi a keresztyéneket?

– Épen nem. A török azt hiszi, hogy minden vallás jó és mind az égbe
vezet, csakhogy a magáét tartja legjobbnak s a legmagasabb égbe
vezetőnek. Férjem pedig kitünően jószívű és felvilágosult a többi
között.

– Hát akkor miért nem vetted őt rá, hogy legyen keresztyénné?

– Minek? Tán azért, mert a költők rendesen azon szokták végezni
regéiket, mikben egy törököt belebolondítanak egy keresztyén leányba,
hogy megkeresztelik s mentét adnak rá kaftán helyett? Hadd lássatok most
már olyan kalandot is, a hol a nő követi férjét s az áldozza fel érte
mindenét.

– Hisz igazad van, Katalin, de mikor ez még is oly különös, hogy
keresztyén, magyar nőnek török legyen a férje.

– És lásd Béldiné: Isten még sem számíthatná nekem oly érdemül, ha
férjemet megtérítettem volna hitünkre, minthogy hagytam annak, a minek
született. Mint keresztyén renegát legfölebb egy széket foglalt volna el
a templomban, míg így, mint egyike a legnagyobb befolyással biró
basáknak, az egész Törökországban levő keresztyének sorsát oly kedvezővé
tette, hogy más országokból, mint az igéret-földére, úgy tódulnak át a
határon a keresztyének; sokszor, midőn a hadi zsákmányból kikapta neki
járó nagyszerű részletét, nekem csak egy hosszú levelet adott át, melyre
azon fogoly hazámfiainak nevei voltak fölírva, kiket a rabságból nagy
pénzen kiváltott. Egész roppant kincsét e czélra költötte. S lásd,
kedvesem, e nevek olvasása kedvesebb volt nekem Kelet legszebb
igazgyöngyeinek látásánál, miket férjem ez összegen bizton megvehetett
volna, s ezen tette magasabbra emelte őt előttem, mintha a zsoltárokat
mind könyvnélkül tudná énekelni. És ő nem is azon ember, a kitől azt
lehet várni, hogy hitét megváltoztathassa: – akár embernek, akár
Istennek adta azt; – ha ő le tudná esküdni vallását, nem tudnék hinni
szerelmének; mert akkor megszünt volna önmaga lenni: a kinek én ismerem,
a kinek én szeretem: férfi, a ki ha egyszer kimondott valamit, a mellett
megáll, hátra nem lép, meg nem indul, – sem a halál iszonyától, – sem az
asszony könnyeitől.

Béldiné átkarolta barátnéját, annak kigyulladt arczát megcsókolva.

– Igazad van, Katalin. Minket előitéleteink gátolnak magasabban
gondolkozni a mindennapinál. Igaz, hogy a szerelemnek is van hite,
vallása; de hát hazád? nem gondoltál hazádra soha?

Katalin büszke önérzettel emelkedett föl helyéről s megszorítá barátnéja
kezét.

– Biztosítson a felől, hogy hazámat szerettem, az: hogy most föláldozom
érte férjem és fiam életét, kiket ez órában tán utoljára látok.

Béldiné arczáról az látszott, hogy nem fogta fel barátnéja szavainak
értelmét, s Katalin már épen hajlandó volt azokat kimagyarázni előtte,
midőn az udvarszolga jelenté, hogy az urak rég az ebédlőben vannak, a
felhordott estebéddel csupán a hölgyekre várnak.

Béldiné ezzel vígan, kellemteljesen karonfogá barátnéját s átvezeté őt a
terembe; a két gyermek is annyira megbarátkozott egymással, hogy Aranka
Feriz bég ölében hagyta magát a terembe átvitetni, gyermekes
negédességgel játszva az izmos fiú turbánjának drágaköves boglárával.

Az asztalnál a háziasszony mutatta ki mindenkinek a maga helyét, az
asztalfőhöz ültette Katalint, jobbjára a basát, balján maga foglalt
helyet, az asztal végén ült a házigazda. Feriz és Aranka egymás mellett,
Ferizzel átellenben egy üres szék maradt, Zsófia helye, ki szüntelen
talált ürügyet az asztaltól távol lehetni. A tizennégy éves leánynak már
megsugták sejtelmei, hogy itt pirulnia illik.

Katalin látva, hogy férje elé nagy ezüst boros kanta van téve, hirtelen
megcserélte azt a maga előtt álló metszett kristály palaczkkal, melyben
tiszta forrásvíz ragyogott. Béldiné észrevette azt s kérdőleg függeszté
a zavarban látszó nőre könnyelmű szemeit.

– Nem szokott bort inni, – mentegetőzék Katalin; – árt neki, különben is
nagyon heves természetű.

Kucsuk elmosolyodva vonta ajkaihoz Katalin kezét.

– Mit szépíted a dolgot? mért nem vallod meg, hogy nem iszom bort, mert
az Alkorán tiltja, mert török vagyok.

Béldi megcsóválva fejét, tekinte feleségére, s hogy más tárgyat adjon a
beszédnek, az egymás mellett ülő gyermekekre mutatott.

– Úgy látszik, Kucsuk basa, fiad már egészen megszokott nálunk. Meglásd,
mire visszajösz, milyen magyar fiút növelünk belőle!

Kucsuk és Feriz egyszerre valami büszke tekintetvillámmal néztek
egymásra s azután mindketten Béldire.

A gyermek arcza egyszerre elváltozott, s e pillanatban apjáéhoz kezde
hasonlítani, ugyanazon kemény szemszögezés, azon merész hátratartás,
azon büszke homlokemelés.

– Beszédedből azt kezdem érteni, szólt Kucsuk kemény hangon: mintha te
azt hinnéd, hogy én fiamat csak azért hoztam magammal, hogy itt hagyjam.

– Hisz tán csak nem viszed e gyermeket magaddal a csatába?

– Gyermeket? Ő négyszáz lovas spahi parancsnoka, már háromszor volt
ütközetben, két lovat lőttek ki alóla, s a legközelebbi harczon seregem
balszárnyát fogja vezényleni!

Béldiék csodálkozva kezdének a gyermekre tekinteni, ki észrevéve a
rászegzett pillantásokat, még egyszer oly büszke kinézést igyekezett
magának adni.

– De kegyelmed legalább fia mellett fog lenni a harczban? kérdezé
Béldiné átható aggodalommal.

– Épen nem. Én a derék-sereget vezénylem. Ő is végzi a maga dolgát. –
Ily idős koromban mint ő, én már sebhelyet hordtam az arczomon. De
reménylem, hogy ezuttal ő sem fog a nélkül visszatérni.

– De ha kardra kerül a sor, s ő a viadalba talál keveredni?
kérdezősködék tovább aggódva Béldiné.

– Akkor harczolni fog, a hogy illik, kiálta Kucsuk végig pödörve
bajuszát, mely ismét egyszerre helyre kunkorodott.

– Ah! gyenge ő még arra, hogy férfiakkal küzdjön; – szólt Béldiné
sajnálkozva.

– Feriz! kiálta fiára Kucsuk, emelj le egy kardot onnan a falról, s
mutasd meg barátinknak, ha meg tudod-e azt forgatni úgy, miként valaki
más?

A fiú fölugrott helyéről, s a falra aggatott fegyverek közől bizakodó
büszkeséggel nem kardot, hanem egy nehéz buzogányt emelt le, s azt
legvégén megmarkolva, kimeresztett karral oly könnyűséggel forgatá meg
maga körül, mely akármi férfinak is becsületére válandott. Az általános
csodálkozás hangjai jutalmazák erőmutatványát.

– Terengette magyarba oltott törökje! kiálta föl meglepetve Béldi; – nem
hiába lopták ennek az anyját. Te Kucsuk, add nekem azt a fiút.

– Szivesen. Add te nekem leányodat.

– Melyiket? Válassz.

– Azt, a melyik mellette ül! épen neki való lesz, mire megnő, s akkor
lesz mindkettőnknek fiunk is, leányunk is.

Béldi jókedvűen fölkaczagott, a két nő egymásra mosolyogva, Kucsuk basa
elégülten tekinte fiára, ez pedig kirántá turbánja mellől kócsagos
forgóját, s leszakítva róla a drágaköves boglárt, mely Arankának
legjobban megtetszett rajta, oda nyujtá azt a leánykának nagylelkű
galanteriával. A gyermek csak félve mert hozzá nyulni a nagybecsű
ajándékhoz, melynek sem anyagi, sem jelképes értékét még akkor sejteni
sem tudta, s azután meg, hogy egyszer elvette, le nem tette volna azt
kezéből.

Szülőik egyszerre úgy elhallgattak. Arczaik mosolyogtak és szemeikben
méla komolyság ült.




VI. A NAGYSZŐLŐSI ÜTKÖZET.

Ezalatt Apafi Mihály Ali basától azon jó reménységben hagyva, hogy
nemsokára segítsége fog érkezni, Segesvárra vette be magát s ott várta a
sors forgandó voltát.

Kemény János nagy hadsereggel jött ellene, magyar és német hadak feles
számmal voltak nála, csupán vállalkozóbb hadvezére hiányzott a
hadseregnek.

Mind ezzel Apafi Mihály nagyon kevés erőt tudott szembe állítani. Néhány
száz makacs, rendezetlen lándzsás székely, – a melléje állt szász
polgárőrsereg, – és a testőrül hátrahagyott kék janicsárok; – mind ez
összesen egy tized részét nem érte föl Kemény János seregének.

Apafi István tanácsára tehát elhatározá a fejedelem, hogy Segesvárott
védelmi állásban tartandja magát mindaddig, míg a török pártfogótól
valahonnan felmentő sereg érkezhetik.

A szász polgároknak tetszett a határozat, kik városaik falain belől
tudtak vitézül küzdeni, de a síkon sohasem érezték magukat jól. Épen
ellenkező hatása volt a székelyekre.

Naláczi uramra levén bízva, hogy őket harczias hangulatban tartsa, az
egy éjjel a bortanyán úgy föl találta őket tüzelni, hogy reggelre
virradva nagy kiáltozással mentek a fejedelem ablakai alá, esküdve
mennyre-földre, hogy nekik nyittassa ki a kaput, mert ők rajta akarnak
hajtani Keményre, s megverekedni vele mind halálig.

A fejedelem és tanácsosai ijedten jöttek le közéjök s minden módon
iparkodtak őket felvilágosítani arról, hogy Keménynek csak az udvari
kísérete is nagyobb számú, mint ők valamennyien, legalább fele seregének
puskás, itt pedig puskával a szász urakon kívül alig tud valaki bánni;
ha ők egyik kapun kirontanak, az ellenség a másik kapun bejön, akkor
aztán sem kint, sem bent, s több efféle.

Szépen csalódik azonban, a ki azt hiszi, hogy a mit egyszer a székely
fejébe vett, azt onnan ki lehessen verni.

– Vagy ereszszenek bennünket az ellenségre, vagy elmegyünk haza:
mondának. Mi bizony nem maradunk itt tíz esztendeig, mint a trójaiak,
mert nekünk otthon is van dolgunk. Vessék ki minden emberre, hogy kire
hány ellenség esik, s aztán vágja le mindenki a maga rátáját, s
ereszszék Isten hírével. Mi ugyan nem hagyjuk itt magunkat bekeríteni,
hogy kiéheztessen, s kutya- és patkányhúsra szoruljunk.

– Ha nem maradtok, édes atyámfiai, hát elmehettek; volt Apafi
végválasza, de csatát bolondjára nem kezdek veletek.

A székelyek egy szót sem szóltak többet, fölvették iszákjaikat, vállukra
vették dárdáikat s úgy elmentek Segesvárról, mintha soha ott sem lettek
volna.

Halála órájáig ellensége volt e percztől fogva a székely nemzet
Apafinak.

A legközelebbi napon már a város alatt voltak Kemény János seregei, hol
Apafinak alig volt annyi fegyveres embere, hogy minden kijárást
elégségesen elállasson velük.

Az ostrom Wenzingerre volt bízva, mint a ki legtöbbet értett a hadi
tudományokhoz.

E hadvezér, azon hadiskola elveihez híven, a melyből kikerült, először
szemle alá véve a terrénumot, a föld helyzetét, óvatosan elfoglalt
minden pontot, mely valami tekintetben fontos lehetett, ügyelt rá, hogy
az ostromló sereg minden oldalról födözve legyen, egy szóval rendszeres
eljárása által oly hosszadalmassá tevé a hozzákészülést, hogy mikor már
épen meg akarta kezdeni az ostromot, akkor vevé hírül, hogy a török
segédcsapatok sietve közelgenek.

Erre ismét rendszeréhez híven, rögtön összevonta széthelyezett seregeit,
s mindenestől elébe készült vonulni a közelgő török hadnak, amire a
magyar urak is mind egyig készen voltak; de Kemény János ellenzé a
szemközt menetelt, attól tartva, hogy ha a török oly haderővel talál
jőni, mely őket megszalasztja, akkor hátukban levén Segesvár, könnyen
két tűz közé szorulnak s inkább óhajtá bevárni, hogy ellenfele támadjon,
s e czélból elvonulva a város alól, helyet foglalt Nagy-Szőlősön, egy
oly állásponton, mely később is igen fontos csatahelyül mutatkozék.

S onnan nézte szép csendesen, mint vonul be nagy trombitaszóval Kucsuk
basa lovassága Segesvárra.

Apafi már három nap óta sem evett, sem ivott bújában és aggodalmaiban,
ily szorongattatott helyzetben, melybe még nem is saját jó szántából
került, midőn hírül hozák neki, hogy a segédsereg megérkezett. Késő este
volt már, midőn Kucsuk basa a városba vergődött, erőltetett, szokatlan
hegyi utakon keresztül tett vonulása után. Apafi elébe lovagolt s
üdvözölte a törököt, kit megmentő angyalának nézett. Nagy volt azonban
megütközése, midőn kétszer, háromszor is végig lovagolva a hadakon s
összeszámlálván azok sorait, alig becsülhette azokat egy ötödrészire
annak, a mi ellenükben állott.

– Mi szándéka kegyelmednek ezzel a kisded csapattal? kérdé fészkelődve a
basától.

– Azt az Isten tudja, a ki az emberi sorsokat olvassa odafenn; felelt a
török végzetlátó hittel s többre nem oktatá a fejedelmet hadi terveiből.

A török hadak azon éjjel a városház piaczán ütöttek tábort, épen a hol a
fejedelem lakott.

Apafi az egyszer nyugodtan tudott aludni annyi álmatlan idők után; oly
jól esik ablakai alatt hallani a csatamének prüszkölését, az őrtjárók
kardjainak csattogását, hogy szinte könnyebbült lélekkel szenderült el e
vigasztaló hangok mellett, arra gondolva, hogy ennyi sereggel legalább
sok ideig védheti magát s addig ismét történhetik valami.

Még hajnal előtti órákban fölverte azonban deszkakalapálás, melylyel az
abrakolás idejét adák tudtára a török lovasságnak. «Ugyan korán
abrakolnak», gondolá magában a fejedelem, s befelé fordult és ismét
elaludt. Félálmában úgy tetszék, mintha a dervisek énekelnének valamit.
Az ő énekük egyébiránt épen alkalmas arra, hogy az is elaludjék alatta,
a ki nem is álmos. Erre ismét rögtön recsegő trombitaszó riasztá fel a
fejedelmet álmából. «Ejnye no, mit csinálhatnak ily sötéttel?» kérdezé
magában boszankodva, s ágyából kikelve, kinézett az ablakon és látá,
hogy a sötétben minden török lovára ült, s egy újabb trombitaszóra indul
az egész csapat odább, a patkók robogása a kövezeten, s a vezérek
jelszava messze hangzik az éjszakában. «Beh nyughatatlan ember ez a
basa», gondolá magában Apafi. «Éjjel sem hagyja aludni embereit olyan
sok fáradság után» s e gondolattal ismét visszafekve ágyába, még egyszer
oly jó izűen elaludt; csak késő reggel ébredt föl.

A nap már magasan járt az égen, midőn Apafi becsöngeté főasztalnokát,
Cserei Jánost, ki akkor szinte mindenese vala.

Első kérdése az volt, hogy «mit csinál a basa?»

– Még az éjjel kiment a városból, s onnan egy követet küldött vissza, a
ki hajnal óta itt ül, nagyságodra várva, valami izenetet hozott.

– Jőjjön be gyorsan, szólt Apafi s elkezde mohón öltözködni.

Kucsuk basa követével egyszerre Apafi István, Naláczi és Daczó uraimék
beléptek a fejedelemhez, kik szintén régóta vártak fölébredtére s
egyuttal kiváncsiak lőnek megérteni a basa izenetét.

– Beszéljen kegyelmed, beszéljen gyorsan, szólt Apafi a követnek.

Az meghajtá magát a földig, keresztbevetett karokkal és szólt:

– Nagyságos fejedelem. Az én uram, Kucsuk basa, e szavakat izeni
tenéked: te maradj veszteg Segesvárott, és légy jó reménységben. A nálad
levő csapatokkal vigyáztass a falakon és a bejárások előtt. Az én uram,
Kucsuk basa, az alatt szemközt megy Kemény Jánosra, és valahol őt
találni fogja, ottan vele megütközik, és ha minden hadaival ottan
kellene is elvesznie, harczot ví vele életre-halálra.

A fejedelem nem tudott szóhoz jőni, a mennyire ez izenet megzavarta.
Kucsuk basának számszerint alig volt ötödrésznyi hadereje, mint
Keménynek, és az is agyonfáradva a terhes utazásban. A ki itt a
győzedelmet remélte, csodákban kelle hinnie.

– Legyünk készen a legrosszabbra, szólt Apafi István, s bizzuk magunkat
Istenre.

Ez a legokosabb szó volt, a mit mondani lehetett ily helyzetben.

Apafi Mihály uram tehát engedte történni a történendőket; vigyázott a
falakon, a ki akart; – a hadnagyok ott hagyták közlegényeiket, a
legények a vártákat; a szó teljes értelmében Isten kezében volt az
ország sorsa, mert az emberek mind levették róla kezeiket.

Csupán azt tevé meg a fejedelem, hogy az öreg Cserei Jánost felküldötte
a toronyba, hogy ott vigyázzon s mihelyt valami csapatok közeledtét
látja, menten tudósítsa felőle az urakat.

* * *

Kemény János ezalatt Nagy-Szőlősön állapodott meg, mely néhány órányi
távolban fekszik Segesvártól. Ott volt főhadiszállása a fejedelemnek a
lelkész egyszerű lakában; maig is mutatják azt a kisded szobát, melyben
utolszor megpihent, s a kerek halmot a kertben, melyen akkor egy czifra
deszka mulatólak állott, a hol a fejedelem ebédelni kezdett és azt be
nem végzé.

A magyar urak Wenzingerrel és a fejedelemmel hosszas ideig tanakodtak a
hadjárat teendői felől. Többen azt tanácslák, hogy rohammal kell bevenni
a várost, mások, hogy ostromzár alá kell venni s éhséggel kényszeríteni
a feladásra.

Wenzinger fejét csóválta.

– Megbocsássatok urak, szólt a tapasztalt német úr, én régi katona
vagyok, sok mindenféle harczban megfordultam, ismerem a hadban a számok
értékeit, és a helyzetekét is: össze tudom mind a kettőt vetni.
Tapasztaltam, hogy néha száz ember kedvező körülmények közt többet nyom
ezernél. Azt is tudom, mennyire bírja sokszorozni vagy devalválni a
számokat a lelkesülés, vagy közönyösség; külön fegyvernemek nyomatékát
is fel tudom számítani, sőt még a nemzetiségek értéke sem ismeretlen
előttem. Velünk ugyan tizezer ember van, s ellenünkben aligha van több
háromezernél. De föl kell számítanunk, hogy a velünk levő magyarságnak
nagyobb része lovas, s lovassal sánczot ostromolni lehetetlen. Még
kevésbbé lehető a magyar lovasokat arra rábírni, hogy lovaikról
leszállva, gyalog harczoljanak. Sőt azt is meg kell mondanom, hogy
bárminő vitéz harczos is a magyar idegen ellenséggel szemben,
valahányszor még saját honfiai ellen láttam harczolni, a mire elég
alkalmam volt, oly lusta, oly közönyös volt mindig, mintha alig várta
volna, hogy valamerre elszabadulhasson a csatatérről. Van még velünk egy
csomó rácz, kiket igen jó lövőknek tartok, s ha ők volnának belül a
sánczon, tíz annyi ellennel fölérnének, de kívül rajta alig számítnak
valamit, bástyát megvédni erősek, bevenni gyöngék, a falakat kellene
tehát legelébb is lerontatnunk, erre azonban ágyuink nincsenek, elébb
Temesvárra kellene küldenünk ostromlövegekért, s míg azok a rossz útakon
megérkeznek, – s még az is nagy kérdés, hogy az ottani parancsnok fog-e
adni kértünkre? – azalatt Ali basa újabb erővel térhet vissza, s mi itt
csak az időt vesztegetjük nagy hiába. Azért én azt hiszem, hogy itt
nekünk nincs mit időznünk tovább. A bennlevő ellenséget ostrommal vagy
ostromzárral legyőzni képtelenek vagyunk, oly eszeveszettnek pedig nem
hihetjük, hogy őt kicsalhassuk a síkra; e szerint a legokosabb, a mit
tehetünk az, hogy minden időhaladék nélkül vonuljunk ki Magyarországba,
s ott új hadakat és ágyúkat véve föl, azon legyünk, hogy az ellenséget
nyilt harczmezőre szállni kényszeríthessük.

Kemény János nem levén ahhoz szokva, hogy huzamos ideig hallgasson ily
bölcs beszédeket, alig várta, hogy Wenzinger megpihenjen s mint ha
kisebb gondja is nagyobb volna a hadjárat így vagy amúgy rendezésénél,
türelmetlen könnyelműséggel szólt bele:

– Hagyjuk ezt délutánra, vezér úr. Ebéd után más színben fogunk látni
mindent.

– De nem délután! pattant föl a német úr, mert itt nincs elveszteni való
idő; hadviselés ez, uram, a hol minden óra drága, s nem országgyűlés, a
hol egyik esztendőről a másikra lehet halogatni az ügyet.

A magyar urak fölkaczagtak ez ötletre s azzal karonfogva Wenzingert,
vitték magukkal nagy tréfálódzva a lakomához; – «ráérünk erre délután!»
– mondának nevetve.

– No hiszen, nekem kellene sok ilyen katona, a kinek parancsolni nem
lehet, monda Wenzinger, félig tréfából, félig boszúsan s egy szót sem
szólt az egész ebéd alatt, csupán ivott kegyetlenül.

Ebéd derekán jön be nagy ijedtséges arczczal Uzdi János uram, a
portyások hadnagya, a fejedelem ebédlő sátorába, alig bírva beszélni a
nagy igyekezet miatt.

– Nagyságos uram! Segesvár felől nagy porfellegeket látok közeledni.

A fejedelem humoristikus phlegmával fordította a hirnök felé fejét.

– Ha mulattatja kegyelmedet azokat a porfellegeket nézni, hát csak nézze
tovább.

De Wenzinger felugrott helyéről.

– Én mégis meg akarom tekinteni, szólt, hirtelen előhozatva nehéz lovát,
hihetőleg kijött az ellenség, hogy bennünket közelebb csaljon.

A többiek tovább vigadtak, nem hagyva magukat megzavarni.

Nehány percz mulva azonban jött visszanyargalva Wenzinger, arczán nem
bírván elrejteni azt a titkos örömet, a mit professionatus katona
szokott érezni, ha terve sikerülni kezd.

– Viktoria! uraim, kiálta belépve; az ellenség mindenestül jön előnkbe.
Ha nem csalogat és ütközetet áll, meg van nyerve minden.

Nehányan az urak közől rögtön felugráltak e hírre helyeikről s
kardjaikat kezdték felcsatolni. Maga a fejedelem ülve maradt.

– Messze vannak még? kérdé indolens képpel Wenzingertől.

– Alig félórányira, válaszolt az, ragyogó szemekkel.

– Hagyja őket kegyelmed még közelebb jőni s üljön addig mellénk.

– Ül a patvar! kiálta bosszusan a vezér, úgyis alig van időm a sereget
mindenfelé elhelyezni.

– Mit helyezgeti kegyelmed? Állítsa egy tömegbe, hadd ijedjen agyon
csupa látására az ellenség.

– Igen, de én nem akarom őket visszariasztani, hanem inkább
körülkeríteni, felét a seregnek szemközt állítom rá, a többit elosztom.
Egy rész a kukoriczaföldek között lappangva elzárja a város felőli
útját, a másik a malom árka felől oldalába kerül, a harmadik megmarad
tartaléknak. Kegyelmed udvarával együtt a tartalékhoz megyen.

– Mit? kiálta föl Kemény sértődötten. Én a tartalékhoz? Legelől szokott
járni a magyar fejedelme a csatában mindig!

– Jó volt az akkor, de combinált ütközetben az olyan becses személy, a
kinek életére mindig vigyázni kell, csak útjában van a vezérnek s mindig
gátolja a sereg mozdulatait. Hanem, ha úgy kivánja nagyságod, én átadom
a vezéri botot s magam a sorba állok; parancsoljon nagyságod. Itt
szükségképen csak egy ember lehet egyszerre fővezér.

– Csak maradjon az kegyelmed és intézkedjék, a hogy tetszik, csupán
engem hagyjon oda állani, a hova akarok s miattam ne korlátolja magát.

S ezzel a fejedelem néhány urral az asztalnál maradt.

… Alig tette meg Wenzinger a szükséges elhelyezéseket, midőn jöttek
jelenteni a fejedelemnek, hogy a sereg csatarendben áll.

Azzal Kemény véghetetlen nyugalommal fölkelt helyéről, fölkötteté
kardját, s a mint pánczélját föl akarták csatolni, nem engedé: «Minek
az? úgymond, bátrabban ver tán pánczél alatt a szív?»

Erre előhozatá legdélczegebb paripáját, melynek hánykodó fejét két
csatlós alig birta tartani kantáránál fogva, a fekete tűzszemű paripa
ágaskodott, orrlyukain fúva a gőzt, s a fehér tajtékot szügyébe szórva;
hosszú hullámzó farka csaknem a földig ért.

Kemény János nyergébe vetette magát s kardját kivonva, vágtatott a
seregek elé. Mindenki bámulta, a milyen jó lovas volt, mintha hozzá lett
volna nőve a ménhez, annak minden szökellésével összehangzottak saját
mozdulatai; midőn a seregek elé ért, délczeg paripája kevélyen kezdte
aprózni lépéseit, sebesen kopogva tánczos lábaival s fejével mintegy
köszöntgetni látszott a seregnek, mely egyszerre hangos éljenzésben tört
ki; – azon pillanatban megbotlott a fejedelem lova, s a mint két első
lábával egyszerre előre bukott, az ezüst zabola ketté tört szájában s a
fejedelmet csak a legnagyobb ügyesség és lélekjelenlét menté meg, hogy
lova fején keresztül nem bukott.

Kisérői rögtön ott termettek mellette.

– Ez baljóslat! nagyságos uram, hebegé Bethlen Elek, üljön nagyságod más
paripára.

– Nem baljóslat, viszonza Kemény, mert lovamon maradtam.

– Azonban jó volna, ha nem maradna nagyságod rajta. Ez a ló már most
mindig botlani fog, mert megijedt.

– Csak azért is rajta maradok, hogy megmutassam, mennyire nem félek az
omenektől; monda daczosan Kemény s levétetve lova fejéről az eltört
zablájú kantárt, másikat tétetett föl rá.

Ezen pillanatban hangzott fel a távolból Kucsuk basa seregeinek
trombita-riadója.

* * *

Egy, végeivel hátra felé fordult félholdat képezett a török lovasság,
melynek közepében Kucsuk basa lovagolt.

A basa szokatlan pompájú öltönyt viselt ez alkalommal, kaftánja arany
virágokkal szőtt nehéz selyemből volt, mely alatt arany fonalakból szőtt
dolmány látszott elő; derekát sokszorosan áttekert drága keleti shawl
övedzé; visszafelé kötött kardja ragyogott a drágakövektől, s turbánja
kontyába egy egész kerecsenszárny volt tűzve gyémántos forgóval.
Paripája tűzvérű berber-fajta mén, száraz fővel, hosszú befont
sörénynyel s repülő fekete farkkal, büszkén hányta fejét, sallangos
csótárját rázva, egész testét valami arany reczés háló ékesíté, s
szironyos sallangjairól nagy arany félholdak csüngtek alá, egymáshoz
verődve.

A hogy Kucsuk basa meglátta Kemény János fölállított hadsorait, leszállt
paripájáról, arczczal a földre borulva, azt háromszor megcsókolá, mind
annyiszor térdre emelkedve s kezeit s áhitatteljes arczát föltartva az
égre, kiáltá Allah nevét.

Azzal ismét felült lovára s fiát maga elé hivatva, egyet a kontyában
levő kerecsentollak közül kiszakasztott s azt a deli ifju kontyába
tűzve, így szólt hozzá:

– Menj a sereg bal szárnyára, és ott úgy cselekedjél, hogy vitézül
harczolj. Mert jobb, hogy ellenség fegyvere emészszen meg, és halva
lássalak, mintsem elszaladván, ez az én kardom (s itt megüté kezével
oldalán függő fegyverét) öljön meg.

Feriz bég hódolatteljesen hajtá meg fejét s megcsókolva apja köntösét,
büszkén nyargalt a kimutatott helyre: szinte tudta, hogy mindenki azon
sastollat nézi most, melyet az apja az ő turbánjába tűzött.

Ezzel végig lovagolt a basa a hadsereg előtt s ily szavakat intéze
lovagjaihoz:

– Jó vitézek! im szemeitekkel látjátok az ellenséget. Nem mondom sok-e
ez, vagy kevés? mert magatok nézhetitek. Sokkal többen vannak ők
minálunk. De bízzatok Allahban, és harczoljatok vitézül, jobb dicsően
itt kezünkben levő karddal halnunk meg, mint gyalázatosan elfutnunk.
Erdély közepében vagyunk; a ki elfut, mire a határokig ér, az üldözők
agyon verik, s a ki megmenekszik, a császár fojtatja meg. Nincs mit
válogatnunk, csak a győzelem és halál között.

Azzal a kurtányokhoz fordulva, rájok riadt kemény, haragos szóval:

– Jól tudom, ti kutyák, hogy az első lövésre készen vagytok megszaladni,
de meghagytam a határokra rendelt seregeknek, hogy ha csak
visszatekintend is valamelyik közületek, ott rögtön fejét vegyék.

Ezzel serege élére állva a basa, kivont kardjával intett, hogy fujják
meg a trombitákat, s a mint széttekinte seregei fölött, meglátta, hogy a
háta mögött levő szarácsiak, féldinnyealakú rézsipkáikkal, elő kezdik
szedni hosszú puskáikat, s lövésre készítik.

– Hát ti mit akartok? riadt rájok a basa. Tegyétek le azt a puskát, több
van amott az ellenségnek. Most csak kardra leszen szükség. Mindenki
lovagoljon bátran az ellenség elé, s mikor én kardommal inteni fogok,
boruljon le a lova nyakára, s nyargaljon minden tétova nélkül előre.

A sereg úgy tett, miként parancsolva lőn. A szarácsiak nyakukba vetették
tölcséres lőfegyvereiket s széles pallosaikat kivonva, ügettek
mindnyájan előre, a basa nyomdokában.

Kemény seregei mint egy érczfal állottak előttük, elől a puskások, hátul
a lándzsás had. Középett Wenzinger, a jobb szárnyon Kemény János. Az
oldalhadak a malomárok, s a málé-ültetvények mögött vonultak lappangva a
török háta mögé.

Midőn a török had szinte lőtávolságra érkezett Kemény hadához, Kucsuk
basa hátra fordulva, jobbra-balra haragos szemmel széttekinte katonái
fölött, mire azok egyszerre lehúzva fejeiket lovaik nyakához, kardjaikat
előre feszíték s kengyelvasaikat lovaik oldalába vágva, sebesen
nyargalva rohantak elleneik sorába.

– Allah! Allah! Allah! hangzék háromszorosan a támadó török kiáltása, s
harmadikra roppant dördülés következett; Kemény János seregei egyszerre
sortüzet adtak a támadó lovasságra, mely egy pillanatban füstfellegbe
borítá soraikat.

A puskatűz rendesen keveset szokott a hadban ártani, s nagyobb a hangja
mint a veszedelme. Itt is alig hullott ki miatta egy-két török a sorból,
bukfenczet vetve lovával. A többi veszett ordítással vágtatott előre.

Wenzinger észrevevé, hogy lövészei nem érnek rá másodszor tölteni,
rögtön a lándzsás csapatokat parancsolá előre. Még azon időkben nem volt
föltalálva a puskára alkalmazott szurony, s külön csapat kezelte a
puskát, ismét másik a dárdát.

Ha a lándzsás csapatok csak annyi ideig ellent birtak volna állani a
lovas rohamnak, míg a puskások ujra megtölthetik fegyvereiket, vagy az
oldalt előrohanó seregek a törököt hátul megszorítják, Kemény
megnyerendé az ütközetet; de a lándzsás had az összeütközés első
pillanatában keresztül lőn törve s kétségbeesett védelem után
nagyobbrészint leaprítva, mire a védtelen puskás had tömegestül
megfutott, a legnagyobb rendetlenséget idézve elő a hadseregben
kétségbeejtő ordításával.

Wenzinger erre rögtön helyre akarva állítani a megbomlott rendet,
parancsot adott az egész csatavonalnak a visszavonulásra, s ha parancsát
végrehajtják, tán megfordítá még az ütközetet, de a lovasság, melyet a
fejedelem vezérlett, ennek büszke ellenparancsára ott maradt elébbi
helyén, midőn a többi csapatok már mind megváltoztaták állásukat,
egyedül küzdve a neki jutott szakaszszal.

Ekkor a basa rögtön fölhagyva a hanyatthomlok rohanó puskások
üldözésével, egész erejével Kemény ellen fordult, a ki egyszerre oldalt
és elől levén megtámadva, elveszté lélekjelenlétét s nem levén többé
helye és ideje nyugodt visszavonulásra, a merre utat lát, vad
futamodással törte magát keresztül, eszeveszett rohantában nem vevén
észre, hogy épen saját visszavonulóban levő gyalogságát gázolja el; a
mint hogy a lovasság bomlott nyargalással rohanva a még rendben levő
sorokra, tulajdon népét kezdte eltipratni, teljesen meggátolva a
tartalék kifejlődhetését s a legbomlottabb zavarba hozta az egész
sereget. A gyalogság fegyvereit elhányva futott szét az egymást üldöző
lovassereg elől; a ki útban maradt, azt a nyargaló tömegek
agyontaposták; sem a vezér talentuma, sem egyes vitézek önfeláldozása
nem volt képes többé a csatát rendbe hozni, az egyik vad futása zavarba
hozta a többit; a csata tökéletesen elveszett.

A bomlott viadalban futott maga a fejedelem is; minthogy a küzdelemben
legelől volt, most leghátul maradva, az előtte futóktól alig birt
üldözői elől menekülni. A törökök mindenütt nyomukban voltak a futóknak,
pusztítva, a kit utólértek; a fejedelem mögé egy fiatal török ifju
férkőzött, lovának sokkal könnyebb terhe lévén, mint a fejedelemének,
hamar utólérte. A kontyába tűzött sastollról rá lehete ismerni Feriz
bégre.

A fiatal levente arcza ifjui hévtől lángolt, a fejedelemé sötét volt düh
és szégyen miatt. Hátra-hátra nézett futtában s fogait csikorgatá, hogy
egy gyermek elől kell futnia. Sokszor meg akart állani, de elvadult lova
magával ragadta.

Az ifjoncz e közben oly közel ért már hozzá, hogy kardjával kezde feléje
csapkodni. A fejedelem eleinte védelemre sem méltatá a suhancz
támadását, csak a midőn az mindig jobban beérve őt, merészebben kezde
hozzá vagdalni, emelé föl kardját, visszasujtva hozzá.

– Elmaradj rólam, fattyú! kiálta dühösen Kemény, vagy ha megfordulok,
úgy pofon váglak, hogy minden csikó-fogad kihull.

Feriz erre egy szökéssel épen mellé rugtatott s fényes, karcsu görbe
damaszk kardját a fejedelem nyakának mérve, villogó szemekkel tekinte le
reá, míg a fejedelem elborult arczczal fogta hátra kardját, egy
visszafelé intézett kegyetlen csapásra, mely arra volt szánva, hogy a
merész ifjút derékban ketté szelje vele. Olyan volt e két alak egymás
mellett, mint egy fiatal sas, mely ujjongva üldöz egy futó párduczot,
vérengző agyarkodással kiáltva le és fel egymásra.

Azon perczben, midőn mind a két kard egyszerre süvöltött, Kemény alatt
újra nagyot botlott a ló, s megtört lábbal bukott térdre. Kemény csapása
az által más irányt véve, Feriz bég helyett, annak lova fejét érte, azt
végig hasítva fölfelé, míg Feriz kardja épen a fejedelem homlokára
villant.

A lováról lebukó fejedelem sötéten tekinte föl ellenére, homlokáról
patakzott alá a vér a fenyegetően összevont ránczok között; még egyszer
sarkantyúba kapta paripáját; az inaszakadt mén felrugta magát hátulsó
lábaival s azzal lehulló lovagját maga alá temetve, a rohanó ellenség
által urastul együtt elgázoltatott.

A vad viadalban senki meg sem jegyzé a helyet, hol a fejedelem
elhullott. Csak napok mulva lelték meg a segesvári piaczon hasgatott
köntösét és tört fegyvereit, miket török martalóczok áruba bocsátának s
miket Apafi Mihály, most már Erdély egyedüli fejedelme, magához váltott
s később fogarasi tárházában őriztetett. Az elesett fejedelem testét is
sokáig keresteté Apafi a csatatéren, hogy tisztességesen eltemettesse; a
megfosztott s eléktelenült hullák között senki sem birt arra ráismerni.

* * *

Kucsuk basa megnyerve a csatát, trombitát fuvatott üldöző hadainak,
visszatérítve őket a vert had kergetésiből. A takarodó hangjaira
visszaszállingóztak a török lovagok, ellenkezőleg azon rendes
szokásukkal, miszerint a török seregek megnyert csata után ép úgy
szélyel szoktak szórva lenni, mint maga a megvert ellen. Kucsuk szoros
fegyelemre szoktatá őket.

A visszatérők füsttel és vérrel voltak lepve, legvéresebb volt mindannyi
között Feriz bég, köntösén itt-amott látszottak a keresztül lőtt golyók
szakadásai, s a harmadik paripán ült a csata kezdete óta, kettőt
megöltek alatta.

Kucsuk szótlanul ölelte fiát keblére s homlokon csókolva, saját arany
lánczát akasztá annak mellére, s kardját megcserélte vele, a mi a
tiszteletadás elképzelhető legnagyobb jelének tartatott.

De Ferhád agát a jobb szárny vezérét halva hozták a vezér elé,
lándzsákra fektetve. Minden nemei voltak rajta a sebeknek, golyó,
kardcsapás és lándzsadöfés.

Kucsuk leugrott lováról, sirva borult a holttestre, s össze-vissza
csókolá azt, Alláhra esküdvén, hogy egész Erdélyországért nem adta volna
ez ember életét.

S addig be nem vonult a városba, míg Ferhádot el nem temetteté. A
dervisek rögtön körülállták a halottat, megmosdaták, betekergeték
illatos patyolatba, maga a basa keresett ki számára egy szép verőfényes
helyet sudaras fák alatt; oda temették el, arczczal napkeletnek
fordulva, s lobogós kopját tűzve behantolt sírja fölé; s három napig
őrzék ott kiküldött őrök, hogy holttestét meg ne csonkíthassák a
boszorkányos dzsínek.




VII. A FEJEDELEMNŐ.

A nagyszőlősi nap után Kemény János hívei kifutottak Magyarországra, az
elhullt fejedelem fia, Kemény Simon pártjára esküdve, ki
Aranyos-Meggyesen maradt; a hanyatló ügynek azonban kevés barátja
szokott lenni; míg Kemény Simon pártja lépésről-lépésre fogyott, Apafié
akként nőtt nyomról-nyomra. A diadalmas siker által az ország színe,
java meg lőn számára nyerve, a városok főbirái, az előkelő nemesség, a
várak kapitányai siettek elő hódolataikkal: az ország minden rendei
elismerék őt fejedelműl.

Csupán néhány vár állott még ellent, a hol Kemény pártja német
helyőrséget hagyott, s ezek között volt Kolozsvár.

Kucsuk basa megerősített hadakkal hozá Apafit Kolozsvár alá s sátort
üttetve számára az Óvár átellenében a Hidelvén, hol még akkor csak
szalmaviskók álltak, az új fejedelem ott fogadá el látogatóit.

Alig virradt meg a nap, már ostromolva volt Apafi sátora látogatók,
hódolók és kérelmezők seregétől.

Az új fejedelem, azon kellemes helyzet ujdonsága által elragadtatva,
mely szerint mindenkinek teljesítheté kivánalmait, alig tagadott meg
valakitől valamit.

A mint észrevették, hogy csizmáit huzza, már jöttek hozzá Naláczi és
Daczó uraimék, mindegyik egy csoport tisztelkedőt jelentve be, a kik
mosolygós ábrázattal vártak ott künn a sátor előtt. Apafi sietett
öltözködni, nehogy valaki elkéssék miatta. Alig várta, hogy eleget
tehessen mindenkinek.

A betolakodók közt első helyen lehete látni Csáky László uramat. A fiát
ajánlotta apródul a fejedelem mellé, ki néhány hét előtt még Kemény
János poharait töltögeté. Apafi nem birta eléggé kifejezni örömét ez
ajánlat fölött.

Jött Haller Gábor uram, magát véghetetlenül hajtogatva s tíz más társai
nevében szép beszédet mondott Apafinak, melyben minden tizedik szó a
megszólítás volt, s Apafi alig birta gyermekes örömét elrejteni arczán,
midőn magát nagyságos uramnak hallá neveztetni, a mi Erdélyben a
nagyfejedelemnek czíme volt. Haller Gábor uramat rögtön meghivá magához
ebédre.

A sátor hátterében egy magasabb szék állott, melyet a szégyenkedő
fejedelem sehogysem akart elfoglalni, míg testvére István erővel le nem
nyomta rá, s minden kérelmező előtt fölkelt s egész az ajtóig kisérte.

Jöttek azután egyenkint, tisztelkedők, instansok és hódolók.

A fejedelem mellett álltak Naláczi, Daczó, Apafi István és Cserey János,
kiket váltig kinált a jó fejedelem, hogy üljenek le.

A hódolatok elfogadása után, miközben a várkapitányok kulcsaikat rakták
le a fejedelem kezeibe, következtek a kérelmezések.

Jött Pók Márton uram, a fogarasi porkoláb, azon alázatos instantiával,
hogy miután a fogarasi kapitány Kemény Simonnal elfutott, annak helyébe
ő mozdíttassék elő.

Apafi megigérte, hogy gondja lesz rá.

Jött Szász János uram, a szebeni főbiró, töredelmes folyamodással
elpanaszolva, hogy őt polgártársai üldözik, s a fejedelem védelmeért
esedezett.

Apafi szárnyai alá fogadta.

Következett Zágoni Mózes uram, ki némi számadások elengedtetését kérte,
mikkel még Kemény Jánosnak tartozott.

Apafi azt is vigasztalva bocsátá el.

Végtére egy zekés, ködmenes lúfő székely állott elébe, köpczös, tömzsi
legény, mint mondá, az oláhfalusi község küldöttje, ki helysége nevében
hódolatát adta át a fejedelemnek s két rendbeli furfangos kéréssel
járult a fejedelem elé, melyek ilyformán hangzottak: pro primo:
engedtessék meg Oláhfalunak az, hogy ezentul Kolozsvártól csak két
mérföldnyire legyen (mint tudjuk, messzebb van tőle husz mérföldnél);
pro secundo: hozassék a felől törvény, hogy a kinek lova nincsen, járjon
gyalog.

A fejedelem nevetve hagyá helybe az agyafurt kivánatokat s rendkivüli jó
szeszélybe látszott ez által jőni, mely állapotot Kelemen diák, egy
pisze hórihorgas egyéniség, álltól térdig rókatorkos mentébe gombolva,
olyformán sietett hasznára forditani, hogy egy kezében régóta
tartogatott összegöngyölt pergament térden állva nyujta át Apafinak, ki
is másodmagával belekapaszkodva a nagy pergamenbe, a mint azt
szélyelhuzá, az Apafi-nemzetség genealogiáját olvashatá róla,
zöldleveles családfára festve, mely által családja a Bethlenekkel és
Báthoriakkal hozatván kapcsolatba, fölvitetett egészen Aba Sámuel
királyig, s ennek a révén a hét vezérek egyike, Hubáig, s itten meg nem
állapodva, elszármazott Attila legkisebb fia, – Csabáig, s onnan
leányágon fölment Porphyrogenita császár leányáig, fiágon pedig egész
Nimródig, a ki legelső király volt a világon.

Apafit némileg boszantani látszék a hizelgés, de nem érze magában elég
elhatározottságot a hizelgőt kidobatni a sátorból, tehát csak
összegöngyölgeté a genealogiát s háta mögé támasztva, elhatározá, hogy
egy pár aranynyal majd kiszurja szemét az impertinens poetának.

Mind a mellett maradhatlan jókedvűnek látszék a fejedelem, úgy látszott
rajta, mintha minden ember iránt különös hálával, lekötelezettséggel
akarna viseltetni, a ki hozzá közeledék, s miután mindenki folyamodásait
kihallgatta, mintha még mind azt kevesellené, oda fordult Naláczi és
Daczó uraimékhoz.

– Hát kegyelmetek kedveért nem tehetek-e semmit? Azon hűségükért, hogy
első percz óta oldalam mellett maradtak, minő jutalmat találjak
kegyelmetek számára?

Naláczi és Daczó uraimék már régóta törték fejeiket ugyanezen kérdés
felett, nem tudva, hogy mit kérjenek a fejedelemtől? nehogy keveset
találjanak kérni.

– Én csekély érdemeim jutalmazását nagyságod nemes lelkére bízom, felele
Naláczi uram, s azt gondolá magában, hogy Béldi helyett aligha új
generálisra nem lesz szükség a székelyekhez.

– Én magam említésre méltónak sem tartom azon csekélységet, a mit
nagyságodért cselekedtem, szólt szerényen Daczó István, magában arra
gondolva, hogy a Bánfi Dénes elfutásával megürült kolozsvári kapitányság
épen alkalmas állomás lenne az ő számára.

Apafi rájok nézve a legjobb kedélyben vala, s tán belső tanácsosaivá
teendé a két jámbor, de különben elég kevéssé alkalmas úri embert;
azonban különös szerencsétlenségükre e pillanatban tolongás kezde
támadni a sátor előtt, s a mint a testőrök félre vonták a függönyöket,
Kucsuk basa lépett be Apafi elé.

A fejedelem székéről felugorva, elébe akart szaladni, azonban Apafi
István megrántá mentéjét, s fülébe dörmögé:

– Tartson kegyelmed tekintélyt a török előtt, ez csak egy alárendelt
basa, kegyelmed pedig Erdély fejedelme.

Mind a mellett Apafi meg nem nyugodott addig, míg Kucsuk basa nem inte
neki, hogy maradjon ülve, s noha a török állva maradt a fejedelem előtt,
mégis az maradt köztük a különbség, hogy Apafi arcza volt a nyájas,
háládatos, Kucsuké a büszke, méltóságteljes.

– Mivel hálálhassam meg irántami fáradságait? kérdé Apafi őszinte
buzgalommal a basától.

– Hálával nem nekem tartozol, hanem császáromnak, viszonza emez
szárazon. Én csak az ő parancsát teljesítém, midőn Erdély trónjára
behelyeztelek. Isten segítségével szétverem ellenségeidet, most még e
néhány vár van hátra, melyeknek elfoglalása után én bevégzem
kötelességemet, a többi azután a te dolgod. Holnap hozzá kezdetek
Kolozsvár ostromához, s bármibe kerüljön, addig meg nem pihenek, míg el
nem foglalom. Ha az elesett, a többi önkényt utána fog esni.

– Nem találja szükségesnek kegyelmed, hogy a vármegyék banderiumait
felültessem? kérdezé Apafi.

– Nincs rájok szükségem, viszonza Kucsuk. Maradjanak ők otthon, s
lássanak dolgaik után. Az én hadaim elvégeznek mindent.

Apafi meg akarta köszönni a basa nagylelküségét, midőn egyszerre
észrevevé, hogy mindenki a sátor egyik mellékajtajára tekint, melyen
valaki minden bejelentés nélkül belépett.

A fejedelem oda fordult, s a mit maga előtt látott, egyszerre
elfeledteté vele fejedelemségét, el Kucsuk basát és Kolozsvárt. Neje
állt előtte, a szép, a méltóságteljes Bornemisza Anna.

Ez már fejedelmi tekintet volt! az övé. E hódolatra gerjesztő, e
parancsoló arcz, mily nyájasan, s mégis milyen büszkén tudott
széttekinteni! viseletében nem volt semmi pompa, de kellett-e oda több
drágakő, a hol e beszédes szemek ragyogtak, kellett-e bársony vagy
hermelin e királyi termetre, hogy annak fönségét mindenki elismerje?

Mióta Mihály elhagyta, most látta őt viszont először.

Betegágyából fölkelve, még egyszer oly szép volt, mint azelőtt; a
boldogsághoz és kényelemhez szokva, arcza valami átlátszó ragyogást
sajátított el, szemei, miket a bánat könye régóta nem látogatott meg,
tisztábban ragyogtak, mint egykor, ajkai, melyek régóta csak örömhöz
voltak szokva, édesebben mosolygtak, termete megtelt, a karcsuság mellé
gömbölydedséget is nyerve, s a bizalmas, öntudatos méltóság, mely minden
vonásán, minden mozdulatán meglátszott, oly jól illett ez alakhoz.

Apafi feledve illemet és méltóságot, a mint feleségét meglátta,
felugrott helyéről, s elébe sietve megragadá kezét s keblére ölelve a
bájoló asszonyt, mint szokta, midőn még csak egyszerű nemes volt, annak
arczát és ajkait az összegyült rendek hallatára elég hangosan
megcsókolgatá.

Anna engedékenyen simult férje keblére, s női gyöngédséggel nyujtá
gyönyörű ajkait annak csókjai elé, de a mellett nagy komoly szemei férje
vállain keresztül a sátorban összegyűltek arczait látszottak vizsgálni,
egyen-egyen hosszabb ideig megakadva.

Az ölelkezésnek nem látszott Apafi részéről vége szakadni, ki feleségét
mégis jobb szerette, mint egész Erdélyországot a partes adnexæ-vel
együtt; míg Anna mosolyogva ki nem bontakozott karjai közől, tréfás
gyöngédséggel mondva:

– Kegyelmed egyedül rám vesztegeti ömlengéseit, pedig még itt más valaki
is van, a ki azokból magának részt követel, – s azzal odainté Sára
asszonyt, ki úrnőjét mosolygástól fényes orczával kísérte a sátorba s
Apafi örömittas szemei előtt egy kis alvó szép gyermeket takart fel, kit
selyem szőnyeggel födve, a vén dajka karjain duczolgatott.

Apafi magán kívül ragadta kezeibe a gyermeket, s összevissza csókolá
annak gömbölyű angyal arczát. A gyermek felébredve, engedé magát ölelni,
csókolni, a nélkül, hogy megnyikkanna s kis kék szalagos kezeivel apja
szakállát tépdesé, minek az még jobban örült.

A körüllevő urak illendőnek tarták a fejedelemnek gratulálni az atyai
örömekhez, ki gyermeke arczát feléjök mutatva, örömtől ittas szemekkel
monda:

– Látjátok, milyen komoly; nem sír, mert férfi.

Bornemisza Anna ezalatt odainté magához Apafi Istvánt s fülébe sugta:

– Nem fognak kegyelmetek neheztelni, ha a fejedelem családörömei és
gondjai nehány pillanatot elrabolnak a közügyektől.

– A nyelvemről vette le nagyságod a szót, monda István, épen szólani
akartam az urakkal! s azzal a jelenlevőkhöz fordulva, felkérte őket,
hogy azon néhány pillanatig, míg a fejedelem e családi jelenettel el
leend foglalva, hagyják őket magukra, s vonuljanak addig a sátor
mellékrekeszébe.

Az urak természetesnek találták e felszólítást s Kucsuk basát elől
bocsátva, kitakarodának.

Anna együtt maradva férjével, kivette annak kezeiből a gyermeket s
átadva Sárának, azt is kiküldé a sátorból.

A hogy egyedül maradtak, Apafi gyöngédsége újabb jeleivel közelíte
nejéhez. Anna megfogta férje kezét, s komoly arczczal tekintve annak
szemeibe, monda:

– Én a fejedelemhez jöttem.

Apafit kissé lehűté e szilárd tekintet, mit Anna észrevéve, nyájasan
simult ismét hozzá.

– Azt kezdém gyanítani, hogy a fejedelemnek több szüksége van rám, mint
a férjnek; – s azután ellenállhatlan bűbájával mosolyának tevé utána:
Remélem, hogy nem fogod jó indulatomat félreérteni.

Apafi átölelve Annát, maga mellé ülteté. A trón elég széles volt arra,
hogy mind a ketten elférjenek rajta. Félig ugyan férje térdén ült a szép
nő, hanem az nem tesz semmit.

– Igazad van, szólt Apafi, neked jó én hozzám közel lenned. Valami úgy
hiányzik mellőlem, ha téged nem látlak. Mindenesetre megérdemled, hogy
legközelebb állj szívemhez, sőt eszedet is latra merem vetni ezen urak
bármelyikével, a kik itt körülem vannak.

– Kik ezen urak mind? kérdé Apafiné.

– Hírükből ismerni fogod őket. Azon nyulánk magas férfi Csáky László
uram, a ki fiát hozta apródul.

– Mi jókor jár! nemrég Kemény János apródja volt e fiú.

Apafi arcza elkomorult.

– Ama nagy bajuszú férfi volt Haller Gábor.

Anna csodálkozva csapta össze kezét: «az is itt van».

– S mi kifogásod ellene?

– Az, hogy mindig ellenségeid kéme volt, ő vitte a legelső hírt
Keménynek beigtatásod felől, ő adta hírül Kucsuk basa jövetelét.

Apafi arcza mindig sötétebb kezde lenni. «Pedig ebédre híttam ő
kegyelmét» dörmögé fogai között.

– Hát Naláczi és Daczó uramék mit akarnak, hogy oly bizalmasan vannak
veled? kérdé Anna.

– Hű párthíveim azok, kik mind elejétől velem voltak.

– De azért nehogy elsőkké tedd őket az országban. Együgyű, tudatlan
emberek nagy hatáskörben rosszabbak az országra nézve az okos
ellenségnél. Adj nekik saját magukhoz mért jutalmat.

– Hiszen azt akarom, szólt a faggatott fejedelem s mindenkép azon volt,
hogy inkább a férj szerepébe vihesse a jelenet folyamát, de Anna nem
tágított e tárgytól.

– Hát Szász János uram mit keres nálad? őt is láttam.

– Üldözik szegényt, felelt Apafi röviden, unni kezdve a mulatságot.

– Azon emberről rossz hírek szárnyalnak. Azt beszélik róla, és pedig
nagyon hangosan, hogy fiatal szász leányokat raboltatott el s miután
azokat nemtelen vágyainak föláldozá, méreggel gyilkolta meg, hogy láb
alól eltehesse. Az elveszett leányok családjai vizsgálat alá vonták az
embert, s most az által hisz megmenekedni, hogy kegyedbe fúrja magát.

Apafi boszúsan mordult fel:

– De ha így van a dolog, akkor bekötöm a koszorúját Szász uramnak, az én
köpenyegem alá ugyan nem veszi magát.

– S vajjon az a becsületes czondrás székely mi jóért jött? – kérdé
tovább Anna, mindent meg akarva tudni, – nagyon furfangosnak látszik
előttem a képe; a székely, mikor legegyügyűbb képet csinál, akkor
legravaszabb.

A fejedelem elnevette magát s alig bírva kaczagás miatt szavait
kiejteni, monda:

– Ez az oláhfalusiak követe.

E szóra Anna sem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék.

– A jó oláhfalusiak, folytatá kaczagva Apafi, a kik lepedővel hordják a
templomba a világot, s agyonverik a zsebórát.

– Ah, sokat ráfognak a szegényekre, mi nem való. Csak az eszük járása
furfangos.

– De az csak igaz, hogy a lajtorját keresztbe vitték át az erdőn.

– Igen, mert a kapitány megtiltá nekik az erdőpusztítást, ellenben
kivetette rájok, hogy varjufejeket szedjenek, ők tehát keresztbe vitték
át az erdőn a hágcsót fészket szedni, s a mi fa közbe esett, azt
levágták előtte.

– Ezt jól kimagyaráztad, de az csak nem tagadható, hogy a hegyen nem
szántják végig a földjeiket, attól tartva, hogy mire a szélére érnek,
fölbillenik velök a föld.

– Ezt azért teszik, mert a föld széle kősziklás, nem fogja a szántóvas.

– Hát még az, hogy követül azt küldik az országgyűlésre, a kire a község
ősi zekéje legjobban ráillik. Én fogadom, hogy már láttam ezt a zekét, a
mi ezen a követen van, ezelőtt tizenkét esztendővel a kolozsvári
országgyűlésen, csakhogy akkor más ember viselte.

– Azt tartják az atyafiak, válaszolt erre Apafiné, hogy úgy sem sok
szólója van ott a követnek, ott ülni pedig kényelmetlen oly öltözetben,
melyet nem ránk szabtak.

– Te mindennek tudod az okát, jer fejtsd meg azt, a mit ez a székely
megigértetett velem. Kettőt kért: az egyik az, hogy hadd legyen Oláhfalu
Kolozsvárhoz két mérföld.

– Oh a ravasz együgyűek! kiálta föl Apafiné. Hisz ezzel oda czéloznak,
hogy szabadalmuk levén deszkáikat két mérföldnyi távolban árulni,
Kolozsvártt is vásárt nyithassanak maguknak.

– Ez ugyan igaz, szólt meggyőződve Apafi; már most a másik kérésük is
gyanús előttem, ámbár ez nincs semmi vonatkozással helységükre. Azt
kívánták, hogy ezentúl legyen törvényben adva az, hogy a kinek lova
nincsen, járjon gyalog.

– Értem! mondá Apafiné rövid gondolkodás után. Újabb időkben a
postajárás falujokon visz keresztül, s e miatt sokszor követelnek tőlük
lovat a futárok. A jó emberek unják a terhet, s kellene nekik törvény,
mely a futárokat gyalog járni parancsolja.

Apafi haragosan dobbantott lábával.

– Lélekadta góbéja! velem ilyen tréfát űzni. No meglásd, mint fogom
visszatréfálni őket. Ideje lesz az urakat beereszteni.

– Még egy szóra Apafi, szólt Anna nyájasan, férje vállára fűzve selyem
karjait. Kucsuk basát is itt láttam a tisztelgők között, hihetőleg
bucsút venni van nálad.

Apafi megütközve kapta hátra fejét.

– Korántsem bucsúzni, hisz tudod, mi czélból állunk itt, hogy Kolozsvárt
bevegyük. Ez a munka Kucsuk basára néz.

– Mihály! szólt Apafiné a könyörgés reszketeg hangján, összekulcsolt
kezeit férje vállára téve. Te a törökkel akarod elfoglaltatni
Kolozsvárt? Nem gondolsz arra, hogy a mely magyar várat valaha török
elfoglalt, azt önkényt vissza nem adta senkinek? Nem gondolsz arra, hogy
ez országod fővárosa, melynek falain belül önnéped, honfitársaid,
hitsorsosid laknak, kiket prédára vetsz az ostromlók dühének? És akármik
legyenek barátaid, pogányok ők és idegenek, kiket nem szabad nemzeted
szívébe markolni engedned. Nem esett meg szíved, midőn megláttad
Kolozsvár falait? Láthattad e tornyokat, e házakat, a nélkül, hogy arra
gondolj, hogy ez néped lakhelye, hogy ezek Istened templomai, melyeknek
az ostromlók üszköt fognak vetni? nézhettél e bástyákra a nélkül, hogy
meg ne lásd rajtok az oda csoportosult anyákat, kik repeső csecsemőiket
tarták karjaikon, tudatva veled, hogy itt belül saját néped lakik,
ártatlan, becsületes nép! s te e nők, e gyermekek felkonczolt
holttestein át akarsz országod fővárosába lépni.

Apafi izzadó homlokkal kelt fel ülhelyéről, zavarodott arczán
önkénytelen megbánás nyomai látszottak.

– Nem akarok, Anna, nem akarok. Ne képzelj engem oly szívtelennek; én, a
ki egy asszony sirását sem bírtam soha kiállani, nem hallgathatnám egy
egész népét; de mit tehetek? Szándékom volt az egész banderiumot
összehívni, hogy a várost körülvéve, az őrséget föladásra kényszerítsem,
de hova tegyem Kucsuk basát? ő ostromolni akarja a várost, s én nem
találok okot neki ellenmondani.

– Légy nyugton. Az Erdélyben levő török hadak parancsnokai mindnyájan
megkapták fermánjaikat, melyben az van nekik parancsolva, miszerint
minél elébb siessenek Érsekújvár alá a fővezér seregéhez csatlakozni, e
fermánt hihetőleg Kucsuk is megkapta.

– Ezt nem tudtam. Azért sietteti hát az ostromot oly nagyon.

– Kegyelmed is fog ily parancsot kapni a divántól, hogy Érsekújvár alá
siessen. Azt mutatva, mintha már e parancs megérkezett volna, könnyű
leend a basát szép szinnel és szóval rávenni, hogy hagyja el Kolozsvárt.

– Megteendem Anna, megteendem. Szólt Apafi, föl s alá járva sátorában.
Azzal tartozom népemnek; inkább ide hagyom bástyáikat, mint hogy tűzzel,
vassal nyissak magamnak rajtok útat.

– Azt ismét nem kell tenned, szólt Apafiné okosan. Van út és mód a vár
birtokába jutni, a nélkül, hogy azt ostrommal bevennők.

Apafi megállt, kiváncsian tekinte feleségére, ki aztán közelebb húzva őt
magához, titkolózva sugá fülébe:

– Mielőtt Kolozsvár alá jöttetek, Káldit, több benszorult híveinkkel
együtt odautasítám, hogy a várőrséget iparkodjanak számunkra megnyerni.
Ma reggel tudósítottak kémeink: hogy a gyalogság fraternisatiók,
igéretek és a körülmények fenyegetése által annyira meg van számunkra
nyerve, hogy a legelső dobszóra, melyet a falakon kívül meghall, kész a
kapukat megnyitni s seregestül hozzád átpártolni. A lovasság aztán
magában nem állhat ellent.

Apafi csodálkozva kiáltá el magát:

– Asszony! hisz te valóban fejedelemnek születtél!

Anna gyöngéden fogá meg férjét karjánál s trónjához vezetve, abba
leülteté.

– A kormánypálcza nem játékszer Apafi, monda komoly hangon a nő, soha se
feledd, hogy az utókor és a túlvilág itéletet mond a fejedelemre; minden
szava, minden tette a fejedelemnek milliók üdve, vagy elpusztulása. Ugy
gondold meg, a mit mondasz és cselekszel. Most Isten veled, légy erős.

Apafiné magasztos arczczal csókolá meg a fejedelem homlokát; e
pillanatban Kelemen diák pergamenjére estek szemei.

– Micsoda haditerv ez? kérdé felfogva a pergament.

Apafi restelkedve akarta kivenni neje kezéből. Már késő volt. Anna
fölgöngyölgette azt, s meglátva a hizelgő családfát, megpiritó
szemrehányással tekinte a szemlesütő fejedelemre.

– Te készíttetted ezt? kérdé halkan.

– Épen nem! siete Apafi válaszolni; valami szemtelen poéta hozta a
nyakamra.

– Vesd a tűzbe, monda Apafiné nyugodtan.

– Úgyis azt akartam; egy pár aranynyal majd lerázom iróját a nyakamról.

– Korbácsot neki, nem aranyat! szólt Anna haragosan, s rögtön újra
megszelidültek arczvonásai; mélyen tekinte férje szemeibe s nyájasan
monda:

– Légy erős; légy fejedelem! Pártfogás a hűnek, – bocsánat a megtérőnek,
– megvetés a hizelgőnek.

S azzal lehajolt, megcsókolva férje kezét, s mielőtt az visszaadhatá
neki a kézcsókot, eltűnt a sátorból.

Apafi hívatá rögtön a belépő Cserey által a várakozó urakat.

A bejövők arczairól világosan lehete olvasni azon gondolatot, miszerint
most a fejedelemtől minden jót lehet kérni és várni, mert az előljáró
családi jelenet boldogsága alig engedheti őt oly helyzetbe jönni,
melyben bárkitől valamit megtagadjon. Csupán Apafi István volt eléggé
józan észrevenni, hogy testvére arczán ezúttal minő változás ment végbe.
Igazi fejedelmi szilárdság, méltóság és erély látszott rajta honolni.

– Híveink, szólt Apafi szilárd kemény hangon, nem várva, hogy valaki
megszólítsa. Tekintve kérelmeiteket, mikkel hozzánk folyamodtatok, méltó
és igazságos választétellel kívánunk benneteket elbocsátani.
Hódolataitokat illő méltánylattal fogadtuk s reméljük, hogy a hűségben
mind végig állhatatosak lenni meg nem szüntök. Kegyelmednek Csáky László
uram, ezennel megengedjük, hogy haza mehessen, házi körének nyugalmát
élvezni, fiát pedig saját költségünkön neveltetni fogjuk a külföldön
addig, míg szolgálatunkra alkalmas leend.

Csáky László uram savanyú képpel köszönte meg a kegyelmet, mely neki
megengedé, hogy eltávozzék, holott ő családostul az udvarnál akart
maradni.

Haller Gábort egészen átugrotta a fejedelem, mintha meg sem látná, s
azzal Naláczi és Daczó uraimékhoz fordult, kik iparkodtak minden áron
alázatosaknak látszani.

– Hívünk, Naláczi István, tekintve kegyelmednek körülünk tett
fáradozásait, ezennel kinevezzük kegyelmedet udvari főkomornyikunknak.
Kegyelmedet pedig, Daczó János uram, ugyancsak csikszeredai hadnagynak.

A két úr oly képet csinált, mint szokott az, a ki nagyon nagy jutalmat
várt s igen keveset kapott. Mosolyog, pedig a méreg eszi belül, szeretne
nyugodt képet mutatni, és fülig vörösödik. Alig bírták megköszönni a
fejedelem kegyelmét, a nagy elfogódás miatt.

Pók Márton uram e közben előre furakodott, nehogy a fejedelem figyelmét
kikerülje, egészen eltakarva alakjával a becsületes Csereyt, ki
szerényen húzta magát a többiek háta mögé.

– Miért húzza kegyelmed magát hátra? szólt felé intve Apafi. Pók Márton
azt vélve, hogy az intés őt illeti, még előbbre lépett. – Kegyelmedhez
intéztük szavunkat, Cserey uram, folytatá a fejedelem. Vagy azt hiszi
kegyelmed, hogy mi nem tudjuk magunknak megjegyezni próbált híveinket?
Kegyelmed hűsége és okossága ismeretes előttünk, mire nézve jónak látjuk
kegyelmedet ezennel fogarasi várunk kapitányává kinevezni.

Pók Márton uram ijedtében a padlásra nézett, azt gondolta, hogy az
szakadt rá.

– Pók Márton uramat pedig, folytatá a fejedelem, megerősítjük előbbeni
hivatalában, ő ugyanazon vár porkolábja marad.

Pók Márton uram nagyot nyelt, Cserey pedig kifogásokat akart tenni. A
fejedelem kezével inte, hogy hallgasson.

Azzal Szász János uramra került a sor.

– Kegyelmed nagy bűnökkel vádoltatott előttünk, mik alól fölmenteni sem
kedvünk, sem hatalmunk nincsen; mire nézve kegyelmed őrizet alatt fog
visszavitetni Nagy-Szebenbe, oda levén utasítva, hogy ott tisztítsa ki
magát, a hogy tudja.

Szász János uram csodálkozva tekintgetett szemre-főre, sehogysem akarva
érteni a dolgot.

– Kegyelmed pedig Zágoni Mózes uram, majd az illető kincstári birák
előtt adja be számadásait.

Zágoni jónak látta Szász Jánost vigasztalni, nehogy saját
megszomorodását észrevegyék.

Ekkor az oláhfalusi követre került a sor. Ideje is volt már, mert a
fejedelem kegyelemosztása alatt lassankint elmult minden mosolygás az
arczokról, miszerint épen csak a góbéra volt szükség, hogy az ő rovására
némileg ismét fölviduljon minden ember.

– Kegyelmeteknek a mit megigértem, szólt a fejedelem, alig bírva
uralkodni belső jókedvén, azt megengedem, ám legyen Oláhfaluhoz
Kolozsvár két mérföld, ha ez kegyelmeteknek könnyebbségére szolgál, s
járjon gyalog, a kinek lova nincsen, ha kegyelmetek úgy kivánják: hanem
azt a záradékot kötöm ki magamnak, hogy a deszkát ezentúl sem árulhatják
kegyelmetek Kolozsvárott, s a futároknak kiszolgáltatandják a kívánt
előfogatokat.

A székely vigyorogva csóvált egyet fején, megvakarva tarkóját s azután
felütötte szemeit a fejedelemre, mintha azt kérdezné, hogy mint
találhatta már ezt is ki?

A fejedelem nem állhatá meg, hogy a góbé zavarba hozott ábrázatján el ne
nevesse magát, mire a jelenlevők egyszerre kitörtek alig fékezhetett
kaczajukkal; a székely azonban, ki egész addig zavarodottan mosolygott,
a kaczajra egyszerre elkomolyodék, fejét daczosan hátra vágta s vad
tekintettel nézve szét az urakon, félvállra veté zekéjét s pattogva
hányta nekik oda a szót.

– Hallják uraimék! – fejedelemtől eltűröm, hogy tréfát űzzön velem, de
kegyelmetek kövessék meg magukat, hogy rovásomra ne kaczagjanak.

A fejedelem inte, hogy csendesüljenek el s más tárgyra viendő a
figyelmet, jelt adott Kelemen diáknak, ki hosszú száraz lábaival, mikkel
úgy lépegetett, mintha mindig térdre akart volna esni, odalippent.

– Meghagytuk kincstárnokunknak, monda a fejedelem, hogy azon munkáért,
melyet kegyelmed átadott, magánpénztárunkból fizessen ki kegyelmednek
három márjást.

– Méltóztatott mondani? – hebegé megütközve a poéta.

– Jól hallotta kegyelmed. Három márjást mondtam. Ennyit megér a papiros
és a tinta, a mit kegyelmed rá vesztegetett, máskor fordítsa idejét
hasznosabb munkára.

Azzal inte a fejedelem az uraknak, hogy eloszolhatnak.

Azok nagy hajlongások közt elhagyák a sátort; egyedül Kucsuk basa maradt
hátra.

Ez egész jelenet alatt meglepetve csóválgatá fejét a basa, mintha
mindazt, mi történt, épen nem várta volna Apafitól. És midőn egyedül
maradt vele, észrevevé, miszerint Apafit nem kell többé arra
figyelmeztetni, hogy fejedelmi tekintélyét mások irányában föntartsa.

Apafi nyájas képet mutatott, de nyájasságán meglátszott, hogy ez
fejedelmi leereszkedés.

– Sajnálkozva értettük meg, szólt a basához, miszerint kegyelmedet,
kinek vitézségét annyira tudtuk bámulni, barátságát tisztelni, rövid
időn el kell veszítenünk.

A basa meglepetve ütötte föl fejét.

– Hogy érti ezt nagyságod?

– Azon fermánok következtében, mik az erdélyi vezéreknek a nagyvezér
táborához gyülekezést parancsolnak, kegyelmedet, oh fájdalom, csak rövid
ideig fogjuk körünkben láthatni.

Kucsuk mérgesen harapott ajkaiba. «Hát ezt már honnan tudja?» kérdé
magában.

– Örömest marasztanók kegyelmedet, mert személye becsesebb előttünk
mindenkinél. De tudjuk, hogy a magas porta parancsai haladéktalan
engedelmeskedést követelnek. Mire nézve nehogy kegyelmed a hozzánk való
túlságos jó akarat miatt oly mulasztást kövessen el, mely a magas porta
rossz kedvét vonhatná kegyelmed fejére, úgy intézkedtünk Kolozsvár
kézrekerítése felől, hogy az minden ostrom nélkül, capitulatió útján
történjék meg, s ez által kegyelmed föl legyen oldva azon terhes állapot
alól, hogy seregeit e helyben időztetni kényszerítse. A mi a
fejedelemségbeni megerősítést illeti, azt majd Budán a nagyvezérrel
elvégezzük, magunk is föl levén rendelve Érsekujvár alá.

Kucsuk basa e beszéd alatt összefont karokkal, kemény tekintettel bámult
fel a fejedelemre. Midőn az beszédét végzé, ugyanazon helyzetben maradt
s ismét egy szót sem válaszolt.

Apafi nyugodtan folytatá hozzá intézett szavait: – Hogy pedig bár csak
kis részben is kifejezhessük azon háladatosságot, melylyel kegyelmed
személyének tartozunk, ime fogadja tőlünk ezen csekély ajándékot, inkább
tisztelet, mint jutalmazásképen.

S azzal levéve nyakából az ott függő pompás drágakövekkel kirakott
aranylánczot, azt a basa nyakába fűzte.

Kucsuk még folyvást elébbi helyzetében állt, szemeivel a fejedelem
arczát vizsgálva, s miután homlokán legmélyebben vonta a ránczokat,
egyszerre elmosolyodék s fejét előre rázogatva, monda:

– Jól van Apafi, mind jól van ez. Hanem a mint látom, te az eszedet a
feleségednél szoktad tartani. Béke veled!

S azzal a basa nagy fejcsóválások közt eltávozott.

Apafi pedig könnyebbült szívvel sietett nejéhez.

Még Haller Gábor uram várt egy ideig az ajtóban, midőn egy étekfogó
kijött hozzá hírül adni, hogy a fejedelem ma családja körében egyedül
fog ebédelni.

Erre aztán ő is elsompolygott.

* * *

Pár nap mulva dob- és zeneszóval tartá Apafi Mihály Kolozsvárra
bemenetelét.




VIII. AZRAËLE.

Ismét Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei közt. Egyikében az ország
azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tíz
mérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegylánczolaton nem
visz keresztül egy járható út! maguk a gyalog-ösvények is rendesen
elvesznek a hegyek kanyarodásai közt, – vagy egy elhagyott szénégető
tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérüjét sokáig nem tudja benőni
a fű.

Már a szélei is laktalanok e vadonnak, az egymásra boltozó tölgyek,
bükkök alatt órákig eljárhat az ember a nélkül, hogy saját léptein kívül
egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol;
az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos
gombák tolják elé minden színű kalapjaikat, csoportosan düledve ki a
mohos fák tövei mellől.

Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam ketté szeli a völgyet, tünik elő
a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vadméhe
köpűt ásott a vízre hajló fa odvában s dongva röpkedi körül a havasi
virágokat, mik a víz fölött inganak.

E folyam a Rima vize.

Messze, vigasztalan távolban látszanak még magasabb hegyek, mikről a
fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös
messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte a távolnak, még
iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte; –
mintha lépcsők akarnának lenni az égbe: oly magasak, oly szakadatlanok.

A Rima mindenütt rovátkokat húz ez ősvilági bérczek között, ő az
egyedüli lény, a ki elég vakmerő utat törni magának e vad sziklák
tömkelege körül. Néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák
fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiben
örökszivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik
bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt
kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vad bokrok hajolnak alá a
szédítő tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló
zuhatagtól. Alább szűk bazalt-sziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú
csörgedezéséből melancholicus zenét sokszoroz a kettős viszhang,
átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge
rózsaszín pisztrángok s fehér vízi kigyók uszkálnak ezüst szalagokként;
innen kiszabadulva ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva
a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan
mérföldnyi távolból hengergetett le idáig s a legközelebbi hóolvadás
vagy felhőszakadás után ismét ezer ölnyire hengerítend alább a
sziklákkal eltorlaszolt völgybe.

Mindig följebb, följebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad,
következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az
átlátszó köd, mely eddig a magasságot födé, most már a mélységet lepi
el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszinén
keresztül s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei
kivehetők, aranynyal vagy lilaszínnel rajzolva a kelő napsugártól.

És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember
ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha
lesz-e hát ezeknek vége? Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen
alattunk látszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek
szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló
fenyők árnya alatt. E tó közepében bukik föl a Rima forrása, öles
magasságra vetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a
tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni
fejével.

Még egy hegyláncz mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét
fenyvesektől, csak a gerinczeinek nem jutott már növény, azokat
hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld sem látszik
alá.

Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre
a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt
hegyjáró szemei előtt messze és magasan, az ezüst havasok ragyogó
csúcsai rémledeznek föl, magas fehér guláikkal képviselve a
lehetlenséget.

Itt állapodjunk meg. A hegygerinczeken végig, kivált a távolban, némi
ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között s más
irányban ismét előtünik, arra mutatva, hogy e vadon közepett valakinek
laknia kell, a mi annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak
mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek.

A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik meg, egymáshoz
mindenben hasonlatosak: a szem elfárad rajtok végig tekinteni s a míg a
nap sugarai rézsút feküsznek a tájon, arany ködfátyolt szőve a vidékre,
alig lehet egyes tárgyakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó
panorámából.

Lassankint azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni,
a bérczek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reá omolni látszanak,
s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva
mindeniktől, mintha az égből szakadt volna ide.

A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de figyelmesebb
vizsgáló előtt egy keskeny fa-híd tünik szembe, mely hosszú fenyőlábakra
verve, e bérczcsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével
látszik összekötni.

S lassankint azt is észreveszszük, hogy e bérczemelvényt nem a természet
alkotá ily magasnak; hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik
köröskörül falakat képezve, a bérczet mintegy folytatni látszanak,
emberi kéz művei, a köröskörül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan
magas, mint a talapjául szolgáló bércz maga. S miután a fal mindenütt a
szikla meredek széleig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból
nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak
arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.

1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien
tarka épületeket láthatott a szem. Corsar bég lakott a várban, a környék
rémura, s parancsára rózsasövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész
ligete a narancs- és granát-almafáknak körzé; azon pompás épületeket,
miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni
mindenütt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről
égszín kékre voltak zománczolva, hogy a nap tündökölt rajtok, a bástyák
tarkára festett tornyai, a mauresque faragványokkal terhelt erkélyek,
porczellán virágcserepeikkel; – a karcsú, hófehér minarék, mikre
fölfutottak a tölcséres virágok indái; a rostélyos kioszkok vékony,
aranyzott oszlopaikkal; mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint
egy papirosvár: csupa aranyozott fa és festett üveg, vagy zománczos
cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek lobogtak a
tarka zászlók, s hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk
hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni
készülő tündértanya.

De a bástyák, melyek e töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatlanok
voltak.

Köröskörül hozzájárulhatlan meredek, hová ha egyszer bevette magát az
üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát.

A comparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóczczal jártak a hosszú ágyúk
előtt, miket Corsar bég ott öntetett, mert ágyúk számára út nem volt a
környékben. Kettő ezek közől a hidnak volt szegezve, azt a megtámadás
perczében az első lövéssel összetörendő.

Corsar bég e helyről kalandozott szét az országban; rabolva, leölve, a
kit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen
megfordítá spáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott
zsákmányával várába menekült, addig a lesbeállított timarioták az
üldözők elől bevagdalák az utakat s kövekkel verték agyon, a ki a
völgyek közé merészkedett utánok eredni; néha pedig egészen vára alá
engedte jönni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odaczepelt
félfontos ágyúikkal lövöldöztek sziklafalaira, s azt hivék, hogy majd
kiéheztetik: megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy földalatti
úton, kiszökve várából, egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni
és gyujtogatni. Minden kisérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni
vagy körülfogni. A közellevő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre
vándorolni félelmetes szomszédsága elől.

A szentgothardi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a
török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húsz évi béke lőn
kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között,
mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt
vagy épített Magyarországon. E várak vezérei azután maguk kezére
folytatták a háborút, raboltak, gyujtogattak, a merre lehetett. A
szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre, mit tehetett
egyebet, mint hogy fölhatalmazza a panaszttevőket, miszerint a hol
tudják fogják el a béke megszegőit, s a mit akarnak, azt tegyék velök.

Ilyenkor tehát öt-hat vármegye, vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak
népe egyesült, maga rovására a magán ellenséggel háborút viselni. Az
országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár
figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velenczések ellen
viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek
birkóztak egymással, a hogy tudtak.

* * *

Egy rekkenő nyári alkony óráiban, midőn a sziklák közt megszorult nap
melege elfojtja a levegőt, hogy a hang is alig hallik, két alakot látunk
ellenkező irányból ugyanazon pont felé sietni: az egyik egy magyarosan
öltözött férfi, alacsony homlokkal, kancsal és éles szemekkel, miknek
keresztbenézése egyenesen arra látszik teremtve lenni, hogy a kire néz,
azt zavarba hozza. A másik egy vén török nő, álla bibircsóiból kondor
serték nőttek elő, hosszú, csíkos dolmányának ujjai loncsosan csüngnek
alá, turbánjának szurtossága nevezetes, mintha hétről-hétre benne hálna.

A közös találkozási pont, melyhez mindkét alak óvatosan széttekintgetve
közelít, egy bokroktól fedett barlang, melynek odvából a várra lelátni.

A két alak egyetértve surran be a barlangba, melynek sötétéből ők
láthatják a várat, de a várból őket senki.

A vén asszony undok mosolygással sug valamit a férfi fülébe.

– Bizonyos vagy erről, banya? kérdi tőle vizsga tekintettel a kancsal.

– Annyira bizonyos vagyok, hogy felét az igért díjnak előre föl merném
venni.

– Azt elhiszem; szólt bántó kaczajjal a férfi, de én meg nem merném
előre odaadni, hanem majd csak szokás szerint apródonkint, minden szóért
külön.

– No hát kérdezz? sürgeté mohón az asszony.

– Tehát mikor jön meg a bég? Ez a kérdés öt arany.

– Ez a felelet tíz arany. Az árát én szabom meg.

– Nesze pénzed, válaszolj.

A nő megszámlálta az aranyakat s kebelébe dugva, válaszolt:

– A bég ma este jő haza.

– Melyik földalatti út bejárásán?

– Ez a kérdés száz arany.

– Fogjad, de ne számláld, hanem felelj.

A nő elvevé a pénzt s a hátuk mögött tátongó üregre mutatva, szólt:

– Benne vagyunk.

A férfi meglepetve tekinte szét s azzal erszényét, melyből a nőnek
koronkint pénzt adott, megcsörtetve mondá:

– Ez mind tiéd, ha tervünk sikerül. Ha elárulsz bennünket, akkor ez a
tőr lesz a tied, mert én életben maradok s föltalállak a pokolban is.

A vén asszony vigyorgott.

– Ne fenyegess. Meg tudnám én tenni, hogy az a pénz, a mit itt
csörgetsz, még e perczben az enyim lenne, s te örömödben, mint egy
bolond, úgy csókolnál össze-vissza. Egy levél van nálam, melyet ha urad
olvasna, tetőtől talpig megaranyoztatna érte.

– Kitől jő?

– Oh ez drága kérdés! Ha tudni akarod, nem marad útravaló pénzed.

– Mondd, kitől van? Zsákban macskát nem veszünk.

– Úgy hát áldjon Isten. – A miért megfizettél, azt tudod; – szólt az
asszony s távozni készült.

– Megállj! A leveled add, vagy megöllek.

– Dehogy ölsz. Egyet kiáltok s véged van.

– Hol a levél?

– Tán bolond vagyok, hogy megmondjam, nálam nincsen, ne is keresd.

A férfi boszúsan veté oda az asszonynak az egész erszényt, mire az a
barlangnyíláshoz tipegve, mankós botját, mit oda támasztott, előhozá s
lecsavarva róla a felső részt, a bot üregéből egy összegöngyölt
selyemtekercset vont elő, melyet a férfi szétterítve, a mint elolvasott,
arcza repesni kezdett öröm, hihetlenség és meglepetés miatt.

– Ha ez mind így leend, úgy, a mit eddig kaptál, csak felpénz ahoz
képest, a mit ezután kapni fogsz.

– Mondtam úgy-e? szólt bizalmas vigyorgással a némber, hogy bátran
kifizetheted előre az alkudíj felét.

– Most csak arra vigyázz, hogy észre ne vegyenek valamit.

– Csitt. Kerülj a víz felé, a szokott úton ma portyások fognak járni.

Ezt mondva a két alak a barlangból hirtelen kisuhant s jobbra-balra az
erdők sűrűjében eltünt.

* * *

Most el szemeink elől zord külvilág! nyomasztó hegypanoráma, kietlen
láthatár!

Tünjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi
másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az
elfojtott csókok, a forró sohajok szentek szentébe; a hol nem lakik
senki, a hol nem él semmi, csak a szerelem, s a mi a szerelemre
emlékeztet.

Egy tágas pompás termet látunk magunk előtt, melynek ragyogványa a mint
egyszerre megrohanja a lelket, egy új, egy szebb világba képzeli az
magát átragadva, míg a tárgyról-tárgyra repkedő gondolat elfárad
átérezni mind azt a szépet, azt az élvadót, a mit a gyönyörvadászat
phantasiája fölkeresve, egy édes költői halmazba összegyűjtött.

A gömbölyű terem falai tükrökkel vannak bevonva, miknek örök sugárverése
oly különös világítást ad a tárgyaknak, nem engedve, hogy azoknak
árnyékuk legyen valahol. A boltozat égszínkék harangját sötétvörös
karcsú porphyroszlopok emelik, miket félig takarva tartanak a keleti
virágok bozótjai, széles rózsás porczellán vedrekben összecsoportozva s
a padlatra hullatva bársonyvirágaik aranyló himporát. És e padlat
selyemszőnyegekkel van bevonva, itt-ott mutatva csak ki márványa
mosaik-kirakatát. A terem közepén rózsaszín márványmedenczében
kristálytiszta víz áll, melynek közepéből magasra szökell föl a
szivárványló vízsugár, gyöngycseppekben hullva vissza. E szökőkút vizét
rejtett csövek vezetik föl a várba a titkos úton keresztül. A falak
mellett köröskörül metszett bársony kerevetek nyúlnak, hengerded virágos
kashmir-párnákkal. És mindenütt, mindenütt tündérek, ifjú nevető
leányok, a szőnyegeken tánczolva, a kereveteken hentergőzve, a szökőkút
vizében locsolódva.

Egy odaliszk csengetyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel
tánczolt a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként
keringnek körüle; három nubiai eunuch énekes melancholicus szerelmes
danákat zeng a tánczhoz egyszerű hangszereivel.

A tündér alakok fátyola leng jobbra-balra, fölfedezve arczaikat, miknek
ifjú bájait most nem érheti férfi tekintete, lábaik dobbanása alig
hallik a puha szőnyegen, mintha repülnének. A vékony mousselin rosszul
rejti termetök bájait, s a turbánok alól kiszabadult hajfodrok mint
szelid kigyók omlanak a hófehér vállakra.

A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az arany halakkal, meg akarva
őket fogni, s nagyokat kaczagva, ha e virgoncz állatocskák kisikamlanak
kezei közől; oly sajátságos alak: fehér himzett köntöse arany ővvel
átszorítva, a mint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s
gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arczán átviláglik az ifjúság
pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor
gyöngyfogat engedik láttatni, a mint gyermekes jókedvvel nevet együgyű
játékának.

Az ovál terem végében néhány lépcsőnyi emelvényen áll egy bíbor ottomán,
a mennyezetet képező rózsaszín damaszt-függönyök karvastagságú
jazminfákra vannak felbogozva nehéz arany bojtjaikkal; a jazmin ezüst
virágain keleti lepék libegnek, ultramarin kék szárnyaikkal; – a zófa
fejénél aranyvesszős kalitkában két kis «elválhatlan» papagály sipog,
smaragd tolla, carmin feje, mindig csókolgatják egymást.

A bíbor ottomán felett hever Corsar bég kedvencz hölgye, Azraële.

Hófehér könyöke alatt, melyről a kaftán bő csipkeujja alátüremlett, egy
eleven párducz fekszik, mint egy tarka könyökvánkos, sima talpát
nyalogatva, s a fejére omló jáspis-feketeségü hajfürtökkel játszva, mint
kis macskakölyök.

A hölgy jól választá társát, maga is oly karcsu, mint az, tagjai oly
simulók, oly hullámzók, mint azé, karcsu dereka úgy hajlik, s bágyadt
szemeiben annyi eltitkolt vad láng ég, mint e szelidített fenevadéban.

A hölgy hosszan elnyúlva fekvék hanyatt a divánon, az illatos nargyleh
borostyánköves szopója illetlen volt kezében, a füszeres sherbeth ott
párolgott aranyozott csészéjében az elefántcsont asztalkán, melyen
széles japáni tálczára halmozott meleg égalji növények kinálkoztak
izletes külsejükkel, aranybibircsós dinnyék, ananászok, piros
pálmaszilvák, szagos fürtű szőlők, egy ezüst tányérkán hófehér lépesméz
teli sejtje, melyet ákászvirágok idején gyűjtöttek a méhek.

Azraëlének egy pillantása sem érinti e zamatos csemegéket. Midőn olykor
fölveti bágyadt szemeit, miket a hosszú selyempillák félig elfedeznek,
szinte megdöbben az ember; – ily égető szemsugár alig születhetik
másutt, mint a délőv napja alatt, melynek nyara is olyan hő, olyan
sovár, olyan szomjú, mint hölgyeinek szemei.

Örök vágy ég e szemekben. Mondhatlan, kielégíthetlen, melyet a gyönyör
csak növel. Ha a világot adnád neki, egy másik világot követelne. Ha
minden érzéke eltelt a kéj-, az élvezettől, a szív mégis üres maradt s
elérhetetlenek után eped. Ha szerettetik gyülöl; ha gyülöltetik, szeret,
ha meghalsz érte, kikaczag; ha megölöd, imád.

Tojásdad arcza olyan halovány, mintha e gyujtó szemsugarak minden rózsát
leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat s keble titkos
gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte
a vér lobogását látni rajta.

S mint remegnek ezen ajkak! magában van, senkivel sem beszél. Körüle
tánczolnak, énekelnek a háremhölgyek, fekete rabgyermek térdel előtte,
ezüst tükröt tartva elé, félmeztelen rableányok hintenek rá
rózsalevél-esőt, s legyezgetik pávatoll-legyezővel.

Azraële nem látja, nem hallja őket. A tükörbe nézve beszél önmagával,
mintha olvasni akarná tulajdon arczáról saját indulatait; ajka reszket,
mosolyg, daczol, szeme csábít, eped, könnyez, vagy eltaszítóan
villámlik, egy pillanatban a hetedik égig emel, a másikban a földre
sujt. Most egyszerre valami gondolata támadt, valami dæmoni eszme: felső
ajakát felvonva, összeszorított fogai látszanak, összevont szemöldei
reszkető barázdát vonnak fehér homlokára, a szemek csillaga alá mélyed,
fölül a szemfehérét láttatva, az ajkszeglettől felvonuló szépségvonalak
meggörbülnek, dæmoni, furiai kifejezést adva a gyönyörű arcznak, s a
göndör fürtök, mint tekergő kigyók omlanak kétfelől alá. A reszkető
ujjak öntudatlanul görcsösen markolnak a párducz sima nyakába; a bántott
fenevad felordít.

A hölgy visszaretten önarczától, s a szerecsen fiút tükröstől együtt
eltaszítva, csillagos fátyolába burkolózik, s vad tekintettel fekszik
karjaira, féloldalra dülve s kisded lábacskáit piros papucsaival maga
alá kapva, hajlékony testével a párducz nyakára dül, s oly fenyegetőleg
néz mindenkire, hogy tekintete előtt összerezzen, a kire esik, még a
vadállat is.

De egy pillanatig sem marad nyugton. A kínzó unalom minden perczben
változtatni készti helyzetét. Most hanyatt fordul s karjait feje fölé
emelve, fejét hátrafeszíti; minden tagja hullámzik, mint a kigyóé, s
szemeiben elfojtott vágyak könyei ragyognak.

Senki sem meri tőle kérdezni, mit kiván; Azraële szeszélyes, meglehet,
hogy megtetszenék neki a kérdező s azt kivánná tőle, hogy szemei láttára
ugorjék le Corsarvár legmagasabb bástyájáról. Azraëlenek nem üdvös
kedvét keresni.

Im azonban egy aranyrostélyos mellékajtó nyílik s Azraële szemeiben
könnyű örömsugár kezd derülni, a mint a belépőt meglátja.

Azon bibircsós állú vénasszony ez, kivel a barlang előtt találkozánk.

Rút, fertelmes arczú duéna; a török nő korán vénül; tíz év előtt Babaye
első kedvencz háremhölgye volt Corsar bégnek, most első kedvencz
rabszolganője Azraëlének.

A nő mosolyogva ül le Azraële lábaihoz. Neki egyedül van kiváltsága
Azraële előtt leülni.

– Unjuk magunkat? kérdezi a nő bizodalmas sipogással a szép odaliszktől,
vigyorgó szájában megfeketültek a fogak a czukorevés s betelrágás miatt.
Nincs kedvünk semmihez, úgy-e? Nem tánczoltak még a bayadérek égő
gyertyák körül? vagy az sem szép többé? Persia selyemszövetei kopottak
már s színtelenek? nincs íze többé a lépes méznek, nincs zamatja az
ananásznak? Ceylon gyöngyei elveszték ragyogásukat? Boszantanak az olasz
eunuch danái? S még a tükör sem mutat többé semmi szépet? Miért oly
haragos, miért oly kedvetlen a napok napja? Mi szükség felhőnek vonulni
Damanhour egére? Mondjak regét az alabástrom homlok földerítésére?
elmondjam a fogoly oroszlán meséjét, melyet Medzsnun, a halhatatlan
költő megirt?

Azraële lankadt szempillái lecsukásával igenlé e kérdést.

– Elfogták az oroszlánt Biledulgherid pálmaerdeiben. Gazdag, hatalmas
dey vette őt meg ezer aranyon. A dey hatalmas ember volt, parancsára
arany kalitka épült az oroszlán számára, egész pálmafák fértek el benne,
s a kalitka boltozata lazúrkővel volt kirakva, messze hegyekről vezettek
bele élő szökőkutat, s biborszőnyeggel volt padlata bevonva. Az oroszlán
bús volt és szomorú. Egész nap mogorván feküdt, csak mikor leszállott a
nap, kelt föl, haragos ordítással rázva kalitkája ajtaját, s ijesztve az
éjszaka csendjét. A dey kérdé az oroszlántól; mid hiányzik, szép
állatom? Aranyból van házad, velem egy ételből eszel s kristályforrás az
italod! mi kell még több? ambraillatban akarsz-e fürödni? s kedvencz
rabnőim szívei kellenek-e csemegéül? Az oroszlán ordítva szólt: A
kalitka, ha aranyból van is, szoros; e pálmafák nem Núbia ligetei, a
medencze itt nem Berzendár puszta forrása. Nem kell nekem füszereid
illata, sem rabnőid vonagló szívei; add vissza nekem a pusztát, szabad
szeleivel, majd megtalálom én ottan jó kedvemet.

Babaye elhallgatott. Az odaliszk reszketeg sóhajjal csüggeszté le fejét
lihegő keblére, s a mint a duéna megszünt beszélni, inte neki, hogy
mondjon más regét.

– Akarod hallani a regét a tündérről és a halandó leányról? – «Egyszer a
szivárvány tündére meglátott egy szép leányt s szép szavakkal
elcsábítva, azon a hétszínű hidon fölvitte magával a harmadik égbe.
Minden szebb ott, mint a földön; a virág hervatag gyémánt, a szellő
susogása zengő dal, a paloták oszlopai kristály és drágakő, s minden
érzék háromszorta többet érez, mint itt alant. A tündér tenyerén hordta
a leányt, a tündérek forróan tudnak szeretni, s a leány mégis bús volt,
unta magát ott az égben, s ha a tündér olykor eltávozott fölszívni a
tengerekből az ég számára a vizet, látta, hogy a leány epedezve néz alá
a felhős földre, a szivárványról kihajolva. Mid hiányzik? kérdé a
leánytól, miért vagy bús, miért nézesz úgy a földre? Szólj, mi kell?
parancsolj és elhozom. Csillagok esnek az égről, szólt a leány, azok
hullanak a földre, szeretném hajamba gyöngyfüzérnek. A tündér ment s
elhozá a csillagokat. A leány újra búsan nézett a földre. A tündér
kérdé: mi bánt? mi van még a földön, a mit szíved megkivánhat? A leány
felelt: karcsu leányok ott alant, nevetve tekintgetnek föl reám. Miért
boldogabbak ők, mint én? szeretnék fejeikkel laptázni.»

A tündér elhozta a leányok fejeit laptának.

Azraële összevont szemölddel tekinte a nőre s félig fölemelkedve, kis
malachitmarkolatú tőrét keresgélé aranyos öve mellett.

– «A leány ismét búsan tekinte alá a földre, folytatá mosolyogva Babaye.
Mi van még ott? mit találsz még, a mit kivánsz? kiáltá kétségbeesve a
tündér. Deli ifjak járnak ottan, válaszolt reá a leány, mindegyik oly
kedves, oly szép. Te tündér vagy, de csak magad vagy az égben. Te nem
adhatsz új szerelmet. Bocsáss engem a földre.»

Azraële égő arczczal ugrott föl ottománjáról, s megragadta a nő vállát.
Keble zihált, égő arczán fenyegető pir lobogott. Hófehér karjaiban
vonaglani látszottak az idegek.

Babaye vigyorogva néze föl rá.

– Jer fürdőszobádba, monda a fölindult odaliszknak. Az achatmedenczében
párolog az ambra és nárdus, míg ott magánosan leendsz, majd én
mulattatni foglak. Tudok sokkal szebb regéket, mikben gyönyörödet leled.

Azraële reszketve vonta nyaka körül fátyolát s ideges izgatottsággal
inte a rabnőknek, hogy távozzanak el. Azok ijedelmes gyorsasággal
futottak szét a mellékajtókon. Félelmük oka nemsokára kitünt, mert a
mint Azraële eltávozott, az ott maradt párducz, megszabadulva úrnője
igéző közellététől, egyszerre fölemelkedék, nagyot nyujtózott s kiöltve
piros nyelvét s szétmeresztve éles körmeit, fenyegető ordítással hajtá
le fejét, s azzal egy hosszú szökéssel a terem közepére ugrott, s
üvöltve szilajon szökelt kétszer háromszor köröskörül a terem falai
mellett, minden ajtó mellett beszaglászva, melyen belől az eltünt
rabnőket érzé, vérszomjú dühvel kaparva azoknak küszöbét, s boszúsan
nyifogva, hogy be nem törhetett rajtok; azután a medenczének állt, két
első lábát föltevé rá, hosszú piros nyelvével sokáig ivott a
kristálytiszta vízből, azzal lehengeredett a puha szőnyegekre s hosszú
csíkos farkát két első lába közé véve játszott, mint egy macska. Akkor
ismét fölkelt, ravasz, alattomos szemmel széttekintett, s meglátva egy
nagy fehér kakadút rézkalitkájában, a földön elnyúlt hassal közelített
felé, s ott egy ideig lehúzott fővel leskelődve, egyszerre kétöles
ugrással neki ugrott, s körmeivel megkapta a kalitka pálczáit. A
fölriadt kakadú vijjongva csapkodott görbe orrával megtámadója felé, a
párducz azonban sem feldönteni, sem szétbontani nem tudva a padozathoz
szegzett kalitkát, mérges ordítással ugrálta azt keresztül s aztán leült
elébe, farkával verve kétfelől a földet, s nyugtalan ásításokkal mutatá
a fenyegetett állatnak ellenséges vérszomját; míg az szárnyrepesve
ordított, füttyöngetett s orrával verte a kalitka pálczáit.

* * *

A mély úton, mely kacskaringós tekergéssel vonul a völgyeken keresztül
Corsarvár felé, lovas csapat ügetése hallik.

Robogásuk hangja előtör az erdőből, mielőtt alakjaikat kivehetnők.
Nemsokára fölérnek a hegytetőre, hol az út a hegygerinczre kapaszkodva
föl, azon fut végig. Corsar bég maga jő rablócsapatjával.

Előcsapatul a zsákmánynyal megrakott öszvérek jőnek, a fölhalmozott
zsákokból kirablott templomok kincsei villognak elő, leghátul a gyalog
timarioták maradtak. Középett jön maga a bég, tarkán rendezett
lovagjaival, kik közt a török lovasság minden osztályából találni:
selyembe öltözött spahik, hosszú dárdáikkal, mezetlen karú bashkirok
puzdrával, kézívvel; beduinok hófehér lepleikben, hosszú rézkarikás
puskáikkal.

Maga a bég egy élte javában levő férfi, barna, csaknem fekete
arczszínéből alig tünik ki a ritka szakáll és bajusz, ajkai és szemei
dagadtnak látszanak, arczának kiülő csontjai, széles álla merész,
kegyetlen tekintetet adnak neki, melylyel széles vállai, s túlizmos
termete összhangzásban látszik lenni. Öltözéke izléstelenül van
túlterhelve ékszerekkel, turbánja gyöngyökkel körülfűzve, füleiben nagy
arany karikák, válldolmánjára drágakövekből vannak virágok himezve, s
paripáján a patkóktól a kengyelig minden vert arany. Gömbölyű paizsa a
legfénylőbb ezüst, s buzogányának feje egyetlen darab carniol.

Csapatja hallgatva jár nyomába. Egynek-egynek háta mögé félig alélt
keresztyén hölgy van felkötve, kire rablója hátra sem néz. Mindegyik
ruhája véres, némely az arczáról is restelte azt letörülni.

Az öszvérek csendesen ügetnek a vár felé, fellah hajcsáraiktól üttetve;
a harczi csoport lépést menve poroszkál utánok a hosszú hegy gerinczein,
a gyalog timarioták szétszórva kullognak leghátul, összevissza veszve a
hátukon czepelt prédán. Senki sem üldözi őket.

* * *

A nagy oválterem üres. A háremhölgyek eltávoztak mellékszobáikba. A
teremben egyedül van Azraële.

A mint ambraillatos fürdőjét elhagyta, egy függő szőnyeget vonatva
keresztül a szökőkút fölött, abban végig feküdt s kedélyesen hintálva
magát benne, a felszökellő vízsugárral locsoltatja forró habfehér
tagjait.

Keblén összetéve kezeit, önelégült mosolygással nézi, mint törik meg a
gyémántos vízsugár márványsima termetén, valahányszor a ringatott
függő-ágy bájló terhével átcsap rajta.

E víz a várőrség kútjára folyik le innen, miután az odaliszk testén
végig permetezett, ki jókedvűen, kaczagva hintálja magát jobbra-balra,
fekete hajtekercseit szélyelbontva s engedve hoszszan végig úszni a víz
szinén.

Az alkonyi napsugár elől le vannak bocsátva a piros függönyök, s ezáltal
rózsaszín világ ömlik át a teremen, tündéries színezetet adva a
tárgyaknak. Az odaliszk úgy tűnik föl, mint egy rózsaszín hableány, ki
tarka lotuslevelén hintálja magát a rubincseppekre változó forrás
fölött.

A terem légköre valami bűbájos, szerelemnövelő illattól van átfülve.
Semmi hang sem hallik körül, csak a medenczébe visszaeső vízcseppek
titkos hullása.

Künn egyszerre ismét kürtrivallás harsog föl. A várudvaron robogó
paripák tombolása veri föl a csendet. A fegyverek csendülése közől egy
ismert hang parancsszava hangzik ki. Azraële mosolyogva ringatja magát
hintajában; szemeiben pusztító csáb ül, – a mint az aranyozott ajtóra
tekint, fejét hátrafelé szegve.

Percz mulva siető lépés közelít. Corsar bég szerelemtől űzetve jő földi
menyországa felé.

Az aranyos ajtóban hallik a kulcs fordulása. Azraële kaczagva himbálja
magát tarka szőnyeghintajában.

* * *

Az éj árnyai leszálltak. Minden élő alszik mélyen, csak a szerelem van
ébren.

– Oh én félek. Szól reszketve az odaliszk s szorosabban simul a vad mór
lovag keblére.

– Mitől remegsz? itt vagyok én. Szól az, átölelve a hölgy karcsú
derekát.

– Hamaliel rossz álmokat hozott. Szólt a hölgy reszkető hangon. Álmodám,
hogy a giaurok éjjel váradra rohantak, téged legyilkolának. Én a
bástyákról akartam magamat hanyatt-homlok alávetni, s nem mehettem,
fogva voltam. Keresztyén férfi tartott karjai közt. Mash-allah! ez
irtózatos!

– Ne félj, dörmögé Corsar. A Korán azt mondja, hogy csak a madár tud
repülni; e várba, a ki repülni nem tud, ellenünk nem jöhet; és ha
megtörténhetnék is, hogy bennünket meglepjenek, ne tarts tőle, hogy a
hitlenek kezére juss, megfertőztetve giaurok érintése által, itt ezen
ottoman alatt, melyen fekszünk, van egy kanócz, mely leszolgál a lőporos
bástyák alá; ha minden el volna veszve, az éji lámpát e kanóczhoz
kellene értetned s az egész vár velünk s elleneinkkel együtt a levegőbe
röpülne.

– Oh mily vigasztaló gondolat, susogá halkan Azraële s ajkát Corsar
arczára tapasztva, ismét elaludni látszék.

Az éji mécs háromlábú állóján halványan lobogott, saját árnyékát
sokszorozva, az ajtók előtt horkoltak az őrök.

Egyszerre sikoltva szökött föl újra fektéből Azraële, magával rántva a
béget.

– La illah, il allah! nem hallod a dzsinek robaját, kérdé reszketve
minden izében.

A bég ijedten tekinte szét. A vihar őrülten tombolt odakünn, a
szélvitorlák csikorogtak, a minarék tetejéről cserepeket hajigált a szél
a kioszkok boltozatára; a villám lobogott s a mennydörgés reszketni
tanítá a kősziklákat.

– Hallod, mint üvöltenek, mint zörgetik erőszakos kézzel a bezárt
ablakot e láthatlan lények!

– Allah árnyékára! igen jól hallom, dörmögé a reszkető férfi,
bámulástól, rémülettől meredő szemekkel.

– Irgalom! irgalom! távozzatok e háztól gonosz szellemek, kiáltoza
Azraële, fölbomlott hajakkal omolva a szőnyegre s mezetlen karjait
kitárva. Legyetek verve a napsugártól, hogy temessen el benneteket a
sötétség. Menjetek a keresztyéneket kínozni s törjétek ki szárnyaitokat
félholdjaink hegyében, midőn seregestül átrepültök rajta. Hah, mint
világítanak szemeik. Allah árnyéka takarjon el bennünket, hogy meg ne
lássanak tűzszemeikkel.

A nagy, erős férfi reszketve feküdt arczra Azraële mellett, annak éji
palástjával s hajfürteivel takarva el magát. Babonás félelme minden
férfierőt kilopott szívéből, reszketett, mint egy gyermek.

– Hallod, hallod: mint mormognak. Mondd el sebesen fönhangon a Naáma
imáját, s takard el füleidet, hogy ne halljad, mit beszélnek.

E perczben a szörnyű vihar kiszakított egy ablaktáblát s a szabadon
berontó szél elkezdé ingatni a függönyöket s lobogtatni a lámpa mécsét.

– Hah! Látod őt? kiálta Azraële. Csitt, ne nézz oda, ne nyisd föl
szemeidet. Takard be képed. Bújj mellém. Takarózzál palástomba. Ez
Asasiel, a halál angyala, a ki megjelent. Nem érzed hideg sóhaját
tagjaidon? Csitt, takard el magadat, tán nem veend észre.

Corsar bég remegve fogózott Azraële öltönyébe s arczára tevé kezeit.

– Mit akarsz? szólt Azraële, mintegy látott lélekhez beszélve. Kiért
jöttél fekete árny, kéktüzű szemeiddel? Itt nincs senki, csak én vagyok.
Corsar nem jött haza. Jőjj később, jőjj egy óra mulva. Távozzál,
távozzál fekete lény, Allah tiporja el fejedet. Jőjj egy óra mulva s
légy átkozott örökké.

Corsar nem merte szemeit fölvetni, Azraële féltestével reá hajolt,
mintegy eltakarva a láthatlan lény szemei elől.

– Távozzál, távozzál!

A villám e perczben valamelyik bástyába csapott le, megrázva a bérczet
fundamentomaiban, s a repedező dörgés, mint pokoli trombitaszó harsogott
föl az egekig.

– Ah, sikolta föl Azraële, Corsarra rogyva s karjaival annak termetét
ölelve át, s azon helyzetben maradt, míg a dörgés hangjai elzengtek, s
utánok a csöndes zápor kezdte el verni az épület rézfödelét, a szél
zúgása messzebb távozott, halkabban dudolva az ablaknyilások közt s
enyészetes búgással üvöltve a távol erdők között.

Azraële csöndesen fölemelkedék.

– Eltávozott! suttogá alig hallhatóan. Azt igérte, hogy egy óra mulva
eljön. Corsar! még egy óra az élet.

– Egy óra? ismétlé Corsar eltompult észszel. Ah Azraële! hová rejtesz el
engem?

– Nem lehet többé! Asasiel könyörtelen. Még egy óra, és ő elvisz téged.

– Alkudjál meg vele. Ha halál kell neki, száz rabszolgának üttetem el
fejét. Igérj neki vért, kincseket, imádságot, égő falvakat; én mind
megadom neki; csak az életet könyörögd vissza.

– Hasztalan. Álmomban kardodat láttam kettétörni. A te napjaid számlálva
vannak. Csak egy mód van még a menekülésre; egyetlen egy mód kijátszani
a vérengző angyalt; ha volna egy a holtak közől, ki nevét megcserélné
veled, s midőn Asasiel téged keres, azt ragadná el helyetted.

– Oh igen, oh igen, hebegé magán kívül rettegése miatt az erős férfi.
Keress nekem egy oly halottat, a ki nevét megcserélje velem. Te ismered
a büvészet szavait, menj, hívj elő valakit a sírból, igérj neki sokat,
mindent; legyen bárki, egy fellah, egy rajah és neki adom nevemet, s
elvállalom az övét. Menj. Siess.

– Magadnak kell oda menned, szólt a hölgy, sebesen öltsd föl kaftánodat.
Fegyvereidet hagyd itthon, a lelkek félnek az éles vastól. Lemegyünk a
temetőbe, a vár bástyája alá; háromlábu serpenyőben ambrát s boraxot
gyujtunk meg, s a bűvös vesszőt leszúrva a legifjabb sírba,
kényszerítendjük annak lakóját előtted megjelenni. Ha megjelent a lélek,
fölállva marad s te hármat lépve feléje, bátran megszólítod, ezt mondva:
«Az én nevem Corsar bég, hát te éji szellem ki vagy?» Ekkor a lélek meg
fogja magát nevezni s te port markolva kezedbe, hátad mögül előszórod,
ezt kiáltva háromszor: «halj meg helyettem». Erre a lélek eltünend s
Asasiel nem jön el éretted többé.

– De te közelemben lész? rebegé félelmesen Corsar s erősen fogta a hölgy
kezét, mintha attól tartana, hogy ha azt elbocsátá, a halál rögtön
elragadja.

– Melletted leszek, de siess. Az óra rövid.

Corsar hirtelen magára szedte öltönyét, valami imádság kezdetét tördelve
fenhangon, melynek végére nem tudott emlékezni.

– Ne költs fel senkit az őrök közül, szólt óvatosan Azraële. Ha valaki
meg talál lesni, a bűbáj hatalma meg lesz törve, mert ellenkező imát
talál mondani a mienkkel. Magunk fölnyergeljük a paripákat, a titkos
úton lemegyünk. Odáig egy szót se szóljunk, se te hozzám, se én hozzád,
se visszafelé ne tekints.

A bég készen volt már; épen prémes kaftánját vevé magára; – úgy fázott.

– Oglán! kiálta a hölgy a szőnyegen nyugvó párducznak, te kisérni fogsz
bennünket s őrt állasz, és ha vadra találunk, védni fogsz bennünket.

A vadállat mintha értené úrnője szavát, nyüzsögve ágaskodott föl annak
karjaira, míg másfelől a reszkető férfi kapaszkodott belé.

Csodálatos csoportozat. Egy halavány nő, egyetlen fehér lepel redőivel
födve, mellette két fejedelmi fenevad: egy daczos, harczedzett férfi, és
egy tarka pettyes párducz, s mindkettő szemei tekintetétől kormányozva,
üldözve az örömtől a kétségbeesésig.

* * *

A török temető a vár alatt cziprusokkal van beültetve. A sötét
gyászbokrok közől kisérteties fehéren tünnek elő a turbános síremlékek,
széles ágyforma kőboritékaikkal.

A közeledő léptek neszére egy ordas farkas száguld el a sírok közől,
különben puszta a tájék. A zápor után fölszakadoztak a felhők, itt-ott
láttatva a sötétkék eget gyémánt csillagzataival, a fák leveleiről
hullanak az esőcseppek.

A vihar zengése fölmordul még olykor a távolból; a néma villám messze
lobog a havasok fölött, egy perczre fehérre festve mindent, a mi fekete.
A villámfény épen úgy csak egy színt tud adni a tájnak, mint az éj: ez
feketét, amaz fehéret.

Az éj alakjai a föld alatti úton a bekerített temetőhöz jutnak, az árkon
belől leszállnak paripáikról. Azraële mindkét paripa kantárát Oglán
szájába adja, s az okos állat ott marad két hátulsó lábára ülve, a két
horkoló paripát minden czöveknél erősebben tartva.

A mór lovag s az odaliszk egy magas sírdombhoz érnek, melynek sírköve a
lehajló szomorú fűz galyaitól alig látszik.

– Ez alatt aligha rabszolga nyugszik, suttogja Azraële a remegő lovagnak
s varázs-serpenyőjét a kőalapra téve, phosphor galacsinnal meggyújtja
benne a porrá tört ambrát és boraxot, mely lobot vetve, fehér füstöt önt
egyszerre szét a sír körül.

A távolban halk zörej hallatszik, Corsar paripája nyugtalanul nyerít.

– Mi az? kérdi a lovag.

– A dzsinek, viszonz Azraële. Ne nézz hátra.

S azzal fölemelve varázsbotját, ismeretlen mondatokkal keverve, elmondá
a boszorkányos idézetet a sír fölött.

– Te kósza lélek, jelenj meg szavamra! Akárhol vagy; a pokol sötét fája
alatt, vagy a húrik kertjeiben; ha alszol tüzes lánczokkal megkötve,
vagy fekszel rózsaágyakon, halld meg szavam: röpülj a levegőn keresztül,
oszd kétfelé a sötétséget, s a mint éltél, tünj elém veszendő alakoddal.
Jelenj meg!

E szavak után pálczájával a sír kőlapjára ütött, mely jelhangra egy
magas fehér alak emelkedett ki a sír mögül, fehér lepellel takarva.

– Most lépj hármat feléje, szólt Azraële, az elkábult lovaghoz s
szólítsd meg őt.

Corsar bég tétovázó léptekkel ment az előtte álló alak felé s rekedt,
remegő hangon szólt hozzá:

– Az én nevem Corsar bég, hát te átkozott szellem ki vagy?

– Én pedig Balassa vagyok! kiáltá hangos szózattal az alak, s a fehér
lepel lehullván róla, egy izmos szőke férfi tünt elé, kezében mezetlen
karddal, – Corsar bég, foglyommá lettél! kiálta a percznyi meglepetéstől
megmerevedett törökre.

A következő pillanatban oldalához kapott a bég, s a mint fegyverét nem
érzé ott, dühös ordítással rohant elhagyott paripájához s
villámsebességgel vetve magát nyergébe, oldalába vágta éles
kengyelvasát.

De Oglán erősen tartá fogaival a paripát kantáránál fogva, s a mint az
rohanni akart, megfeszítette lábait, s visszafelé ránczigálta.

– Vessz pokolra, átkozott fenevad! ordíta tajtékozó dühvel Corsar,
lábaival rúgva a párducz felé, de az, jobbra balra rángatva a kötőféket,
meggátolá a paripát a futásban, s ijesztgetve szökdeléseivel,
kényszeríté ágaskodva keringeni.

– Szólj a vadnak, Azraële! kiálta a bég hátra fordulva, s a mint
szemeivel kedvesét kereste, Balassa keblén látta azt szerelemittasan
függni, a fiatal magyar férfi nyakára füződve fehér karjaival.

E pillanatban köröskörül megnépesült az erdő s az elrejtett magyar
katonaság lerántá lováról a béget, ki még a földön is fölkapott kövekkel
igyekezett magát elszántan védeni.

– Legyetek átkozottak! – hörgé a legyőzött rablóvezér. A támadó csoport
szemeláttára vonult be a fölfedett rejtekúton alvó várába, s egy óra
mulva fölgyujtott palotája lángjainál szemlélheté, mint ül fel Balassa
mögé a lóra kedvencz hölgye, Azraële, őt egy pillantásra sem méltatva
többé.




IX. A FEJEDELEM ÉS MINISZTERE.

Néhány év folyt le már, mióta Apafi fejedelemmé lőn. Azon időben
vagyunk, midőn Zrinyi Miklós véletlen halála után a magyarországi
elégületlen párt széttörve, nagyobbrészint Erdélybe menekült, mely
ország akkor, a római és török császárok kölcsönös vetélkedése mellett,
független önkormányzat alatt állott. Fizetett ugyan adót a magas
portának, de országgyűlésein határozhatott, a mit akart, s ha leégeté is
falvait a tatár, de legalább azzal is elismerte, hogy nem tart jogot az
országhoz. Minden vár a fejedelem kezeiben volt; tarthatott katonát, a
mennyire pénze volt s harczolhatott, a kivel birt; s még azonfelül rá is
szedhette a törököt, ha jó kedvében találta.

Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában,
kiváltságos törvényeiben, patriarchalis aristocratiájában, diák
nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásaiban, sem három
különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is
sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják maguknak az ország
dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját sokkal egyszerűbb
systemájával megismertetni; a mondaszerinti törökként, ki látva, hogy
mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe,
azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, a mint a
falatokat szájához viszi? s mikor látta, hogy nem történt meg, azzal a
hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor.

* * *

Ebesfalván nagy változások történtek ez időre.

Nem az egyszerű nemesi ház többé a fejedelem lakása; távol onnan, egy
emeltebb dombon nagyszerű fejedelmi vár épült számára, egyik oldalán
magas négyszögű toronynyal, melynek mindegyik szögletén ismét kis hegyes
kiülő tornyocskák látszanak. A kapu elejét büszke kőoroszlánok őrzik;
homlokzatára kiülő betűkkel van fölírva e mondat:

«FATA VIAM INVENIUNT.»

A vár elején faragott oszlopokon álló tornácz megy végig, annak egyik
szárnyát a másikkal összekötve, s czifra aranyozott rostélyzattal
borítva.

Az ablakok mind hegyes bolthajtással s ódon czifrázatokkal tünnek elő, s
a vár belső udvarára kapu-idomú átjáráson keresztül jutni, mely az
épület alá van alkotva.

Az ekék, szekerek helyett sánczpuskákat látunk az udvaron és hosszú
csatakígyókat. A béresek helyett sárga dolmányos, piros nadrágos
testőrök szédelegnek a kapuk előtt; s a fejedelem szobájáig csak hosszú
folyosók s hangos termeken keresztül jutni, melyekben apródok, bejáró
cselédek, komornyikok jelentgetik ajtóról ajtóra az érkezőt, ki ha az
elfogadási terembe végre eljutott, maga előtt látja, – még akkor sem a
fejedelmet, – hanem Teleki Mihály uramat, a fejedelem első tanácsosát.

Ugyanazon kopasz homlokú férfit, kivel Csáktornya alatt találkozánk
Zrinyi Miklós emlékezetes halála napján.

Még akkor csak II. Rákóczi Györgynek kegyvesztett kapitánya volt a jó
úr, azóta fölvitte Isten a dolgát, most kővári főkapitány s a fejedelem
nevében mindenható.

Anyja testvére volt a fejedelem nejének; nénje pártfogása után jutott a
fejedelem mellé, ő ugyan mindig hugának szokta a fejedelemnőt nevezni.
Az asszonyok az ilyen tévedésekért nem igen mutatnak haragot.

Egyszer a fejedelem közelébe jutva nem volt Telekinek szüksége
pártfogásra többé.

Azon mindent fölfogó ész, minő az övé volt, terjedt ismeretei,
státusférfiúi ügyessége nélkülözhetlenné tevék őt a fejedelemre nézve,
ki szeretett könyvei és régiségei közt buvárkodni, s terhelve érzé magát
minden által, mi őt családi vagy tudományos világából kizavarta.

Az elfogadási terem ma is tömve van urakkal, kik a fejedelemmel beszélni
akarnak; a magyarországi menekültek azok, kiktől Apafi különösen látszik
iszonyodni. E nyugtalan, harczra ingerlő, sötétképű emberek nem az ő
nyugalmas szemlélődő kedélyéhez valók. Most is elzárkózott előlük s
minden udvarlói közül egyedül tisztelendő tudós Passai János uramat
bocsátá maga elé, ki nagyenyedi professor levén, tudománya miatt kedves
személy vala a fejedelem előtt.

Apafi Mihály magánszobája inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint
uralkodóéhoz. Köröskörül aranyozott kötésű könyvekkel rakott állványok
temették el a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek
álltak halmazonkint. A hol a thecáktól helye maradt egy-egy consolenak,
azokra álló órák voltak elhelyezve, miket a fejedelem rendesen maga
szokott fölhúzni s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett
könyvekkel rakva, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek,
azt sem tudta, hova ültesse le? sőt gyakran maga a padozat is el volt
árasztva szétterített mappákkal, poros monumentumokkal s fölnyitott
foliánsokkal: hogyha Teleki Mihály uram ilyenkor belépett hozzá, úgy
kellett neki ide oda lépegetni, mint a ki nagy sárban keresgeti a jó
utat.

A két úr e pillanatban az asztal előtt áll, melyen különféle régi
pénzeket látunk heverni. Apafi bőujjú szürke zekébe van öltözve, mely
derekán zsinórral van összeszorítva, fején kerek házi sipka. Passai
állig van begombolva sötétzöld, czombig érő prémes mentéjébe. Sűrű fehér
haja nagy görbe fésűvel van hátrasimítva, arcza, minden ránczai daczára,
a legélénkebb pirral bir, s fogai mind épek, akár egy ifjué.

Apafi egyet az aranyak közül figyelmesen vizsgálva, ujjai közt forgat, a
világosságnak fordulva. Passai süvegét kezéből le nem téve áll a
fejedelem előtt, mint a czövek, s fölránczolt homlokkal figyel a
fejedelem arczára.

Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.

– Ezek nem római betűk, mormogá haragosan. Nem is görög jegyek. Sem nem
cyrill betűk. És egyáltalában nem hunn írásjegyek. Sohasem láttam
hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? kérdé Passaihoz fordulva.

– Várhelyen, nagyságos uram. A mint az oláhok a régi templomot
széthányták.

– Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?

– Egy ókori rom volt az, a mit római templomnak neveztek.

– De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.

– Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszoktak már minden romot
Erdélyben római emléknek tartani.

– S minek hányták széjjel?

– A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!

– Szentségtörő nép! kiálta föl Apafi. Muzeumi ritkaságokból meszet
égetni! s nem iparkodott kegyelmed legalább némi emléket megmenteni
belőle?

– Egy faragványos koporsófödelet vettem meg s egy egészen ép sphinxet,
hanem az oláh, a ki meg volt bízva az elszállításával, restelte az
egészet emelni s eltördelte a szobrokat öt-hat darabra, hogy könnyebben
szekérre rakhassa.

– Oh ez az ember megérdemelné, hogy karóba huzassam. Parancsot fogok
kiadni, hogy a régiségekre senki se merje többé kezeit tenni.

– Aligha későn nem leend, nagyságos uram, mert a mint megtudták az
emberek, hogy én pénzt adok köveikért, elhiresztelék, hogy én azokban
gyémántot, meg karbunkulust keresek s ekkor oly apróra törték köveiket,
hogy most porzó gyanánt árulhatják.

– Hát a dévai nemes emberrel beszélt-e kegyelmed a mozaik végett?

– Nem adja semmi áron. Azt felelte, hogy neki semmiféle ivadéka sem
bocsátá áruba, a mi már egyszer övé volt. Csak legalább kiemeltetné
onnan, a hol találta, de nem cselekszi, most is a tehénóla van fölötte,
a bivalyok ott hevernek Venus és Cupido kövekből kirakott alakjain.

– Kedvem volna ez embert megnótáztatni, hogy e meg nem becsült kincshez
jussak, monda Apafi tudományos boszankodással s újra az ismeretlen arany
találgatásához fogott.

E perczben fontos s valami nagy dologra elkészült arczczal lépett be
Teleki a fejedelem szobájába s egy selyem zsákba takart iratot kivonva,
azt kitártan nyujtá Apafi kezébe.

A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást s homlokát
összeránczolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:

– Hiszen ezek dák betűk!

– Micsoda? mondá Teleki elcsodálkozva, s tágra nyitott szemekkel: sehogy
sem birva fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást
dák betűknek?

– Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol, folytatá a fejedelem.
Talán Dio Cassiusban, hogy Decebal elveszte után verettek emlékpénzt a
rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán egy lefejezett meglánczolt
férfival. Ime az emblema rajta.

– De nagyságos uram! szólt közbe hevesen Teleki. Azon irat, melyet
kezébe nyujtottam –

Apafi most vette még észre, hogy valami pergamen vár a kezében
elolvasásra s elégületlenül nyujtá azt vissza Telekinek.

– Mondám már, hogy ma nem beszélek senkivel. Egy hónap mulva megnyilik
az országgyűlés, akkor szólhatnak a magyar urak, a mennyit nekik
tetszik, a maguk dolgaikról.

– De könyörgöm, ez nem a magyar uraktól jön, szólt Teleki causticus
hangozattal, hanem a tatár khán ő kegyelmességétől.

– Hát mit akar? szólt Apafi, s bele tekintve az iratba, a mint meglátta
annak hosszúságát, félretevé. Eh! röviden beszélek vele. Ki hozta a
levelet?

– Egy emir.

Apafi rögtön felöltve atilláját s kardot kötve, kilépett az elfogadási
terembe.

– Jó napot! jó napot! Kiálta rögtön az egybegyültekhez, rövideden be
akarva vágni a hosszadalmas üdvözlések útját, s a csoport közé tekinte
fürkésző szemmel. – Hol az emir?

A megszólításra előlépett a tatár küldött. Daczos arczú, fekete képű
legény, apró szemei villogtak. Nagy turbánjában akkora kócsag rezgett,
mint egy árbocz; piros ujjasa ki volt hánytatva sujtással; széles övében
öldöklő eszközök aranynyal kivert nyelei meredeztek. Merészen oda állt a
fejedelem elé s mellét kidüllesztette.

– Salem alek. Mi kell? kérdé röviden Apafi.

Az emir hegyes szemeivel kétszer háromszor végig nézett a fejedelmen, s
azzal állát előre ütve, szólt:

– Az én uram, a kegyelmes Kubán khán, ezt izeni te néked giaurok
fejedelme: te hitszegő, álnok, hitetlen ember vagy. Te hittel esküvéd,
hogy jó szomszédunk fogsz maradni s ime miképen mutatod magadat? Most
egy esztendeje történt, hogy a szász földet megkeresvén, ott azon
városokat, melyeknek neveit igazhivő nyelve nem képes kimondani,
meglátogattuk, s a szokott esztendei sarczot tőlük szépen behajtottuk.
Jó fizetők voltak mindig. De egynehányan közülök nem levén elég serények
a harács kiszolgáltatásában, az én uram, a kegyelmes Kubán khán,
parancsolatjára porrá égettetvén, megfeddetének: hogy máskor megjavítsák
magukat. S tán azt hiszed, hogy megjavultak? Korántsem. Mert midőn ez
idén újra meglátogattuk őket, ime a puszta falakra találtunk, a mint
azokat tavaly leégettük. Ezek a hitetlen kutyák áruló módra megszöktek
előlünk s ott hagyták nekünk a semmit. Azért azt izeni tenéked az én
uram, a hatalmas Kubán khán, hogy micsoda fejedelem vagy te a magad
országában, ha megengeded ezen hitetlen ebeknek, hogy városaikat
elhagyják s minket bolonddá tegyenek? Máskor a széna be volt takarítva,
a gabona kicsépelve, a marhák kihizlalva, midőn megérkeztünk; – most
semmi: csak dudva és benne nyulak, s más tisztátalan állatok, miket ti
hitetlenek szoktatok megenni, s hogy még boszút se állhassunk, a város
sincs fölépítve! Tehát gondold meg jól, ha a hatalmas khán haragját nem
akarod fejedre idézni, hogy parancsold haza ama szökevény népet
elhagyott városába, s addig is, míg velük számolhatnánk, parancsold meg
a többi szász városoknak, melyek házaikat hitetlenül körülkeríték
átmászhatlan falakkal, hogy kapuikat nyissák meg előttünk, különben mi
tégedet magadat keresünk fel tűzzel-vassal Kolozsvárott, s nem hagyunk
benne egy követ a másikon.

Apafi e beszéd alatt többször kapott kardmarkolatához, utóbb azonban
mégis meggondolta magát s egész nyugalommal válaszolt:

– Menj vissza, köszöntsd uradat, majd eleget teszünk neki.

S azzal hátat fordíta a követnek, s indult szobájába. Teleki azonban
útját állta.

– Ez nem elég, nagyságos uram. Egyszer már véget kell vetni annak, hogy
minden kutyafejű tatár ily hangon merjen beszélni az erdélyi fejedelmi
trón előtt.

– No hát beszéljen vele kegyelmed.

Teleki erre komoly, méltóságteljes arczczal lépett az emir elé, szeme
közé nézve jól, szilárd hangon szóla hozzá:

– A te urad nemde nem Tatárország khánja-e? s nem Erdély fejedelme-e az
enyém? S a fölséges szultán nem mindkettőnek védura-e? Tehát tudd meg:
hogy a felséges szultán nem azért tette uradat Tatárország khánjává,
hogy Erdélyben lakjék; sem Apafi Mihály uramat Erdély fejedelmévé, hogy
a te uradat tartsa. Ha nem, tehát menjetek a magatok országába haza, s
ne jőjjetek ide azon bámulni, hogy ha egy várost minden évben leégettek,
az minden évben föl nem épül. Nekünk majd gondunk leend rá, hogy azon
helyek újra felépüljenek, de arra is, hogy bástyáik elég magasak
legyenek reátok nézve. Ha pedig kedve tartja uradnak bennünket
Kolozsvárott meglátogatni, teszünk róla, hogy hiába ne fáradtatok légyen
s becsületes ágyuinkkal jó messziről fogunk benneteket szivesen látni.

Mind ezeket Teleki igen komoly arczczal mondá el az emirnek.

A tatár fújt dühében s szemeit elfutotta a vér. Kezével tőrén
markolászott s elsápadt ajkakkal rebegé:

– Ha az én uram előtt beszélne így valamelyik szolgája, rögtön elüttetné
fejét.

Apafi azonban vállára veregetve Telekinek, bajuszát végig pödörve
mormogá:

– Jól van Teleki Mihály uram, emberül szólt kegyelmed.

Az emir dühösen fordult meg sarkain s ökleivel fenyegetőzve rohant ki a
teremből.

E jelenet különös jó kedvre hangolá Apafit, kivált Teleki irányában,
mely hangulatot észrevéve a miniszter a fejedelem arczán, sietett azt
felhasználni s egyet a körülálló urak közül kézen ragadva, Apafi elé
rántá, e szavakkal mutatva be:

– A leendő vőm, nagyságos uram.

Más bemutatási czím elől aligha meg nem szökött volna Apafi, de ily
formában lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Kénytelen volt tekintetét
az ifjura vetni.

Szép magas sugár ifju volt a bemutatott, eleven piros arczczal,
szakállának legkisebb nyoma sem mutatkozott még rajta, s női szépségű
vonásaiban csak a büszkeség árulá el a férfit.

Az ifju megtetszett Apafinak.

– Hogy hívják vődet? kérdé Telekitől.

Teleki különös mosolylyal monda:

– Tököli István fia, Imre.

Apafi elkomorodva nézett az ifjura.

– Apád jó barátom volt, mondá, a nélkül azonban, hogy kezét nyujtaná
neki.

– Tudom, felelt az ifju, azért jöttem kegyelmedhez.

– De háborgós ember volt az Isten adta. Jó, hogy te nem ütöttél rá.
Szegény megboldogult, ha ráemlékezem, milyen csatákat vívott azzal a
félbolond Zólyomi Dáviddal. Két Bethlen leányt vettek el ketten, kik
örökségbe kapták Vajda-Hunyad várát. Az egyiknek jutott az innenső fele
a várnak, a másiknak a tulsó. Mikor aztán összezördült a két úr,
összeszedett cselédjeikkel egész ütközeteket viseltek tulajdon váruk
udvarán, s egyik ablakból a másikba ágyuztak. Nagyon szerették a
háborút; apád még meghalni sem tudott csata nélkül, neki ágyúdurrogás
kellett és ostromlott vár halála órájára. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Te
oly szelid fiúnak látszol.

– Oh én nem érdemlem e dicséretet, szólt közbe Imre büszkén. Én is ott
voltam az ostromlott várban s védtem azt, míg apám meg nem halt.

Apafi kedvetlenül fogadta a közbeszólást, mégis részvétet akart mutatni.

– S hogy szabadult ki öcsém uram?

Imre elvörösödött s nem akart felelni. Teleki némileg korlátozandó az
ifju tüzét, kimondá az igazat.

– Olyan fiatal még a legény, hogy az ostromlók figyelmét, nőruhába
öltöztetve, könnyen kikerülheté.

Apafit újra jó kedélybe hozta ez ötlet. Tréfásan megveregeté az ifju
vérpiros orczáját, s inte Telekinek, hogy már mostan mutassa be a többi
urakat is neki.

Csupa magyar menekvők voltak. A fejedelem iparkodott nyájasnak látszani
irántuk.

E közben belépett egy udvaroncz, s fönhangon jelenté:

– Reverend uram ő kegyelme, a francziaországi követ, kiván
bebocsáttatást.

Apafi észrevehetőleg zavarba jött. Odahúzá Telekit magához s bosszúsan
sugá fülébe:

– Nem akarom, nem lehet őt elfogadnom, menjen ki kegyelmed hozzá s
beszéljen vele szépen s világosítsa föl.

Azzal Apafi hirtelen megszökött az elfogadási teremből, nagyon örülve
rajta, hogy a bajnak a bunkós végét Telekire háríthatta.

Azonban mégis ajtajánál maradt, figyelve, ha nem fog-e valami váratlan
explosio törni ki háta mögött?

S csakugyan tört ki valami, csakhogy nem épen valami félelemgerjesztő
minőségben.

A fejedelem egy perczre Telekit hallá jovialiter kaczagni, mire
egyhangulag a szobában levő urak mind általános hahotába törtek ki,
mintha mind valamennyien egy közös mulatságos egyéniséghez intéznének
kaczagástól torzított megszólításokat.

«Ez mégis különös tünemény lehet», gondolá magában Apafi, a mi e szomorú
urakat ily elvetemedett kaczajra ingerlé, s félig kinyitá ajtaját; nem
birta azonban egészen kinyitni, mert tudós Passai uram, ki komolyságáról
el volt hiresztelve, elannyira neki adta magát a nevetésnek, hogy hátát
egyenesen a fejedelem ajtajának veté.

– Bocsásson ki kegyelmed, Passai uram, kiálta a kiváncsi fejedelem, s
rövid időn sikerülvén kinyithatni ajtaját, nyilvánvalóvá lőn előtte az
általános jókedv oka.

A becsületes Reverend ott állt a középen magyar ruhába öltözve.

Valóban mulatságosabb alakot nehéz volna képzelni nálánál.

A jó úr, a mellett, hogy igen respectabilis embonpointtal birt, fülig
levén borotválva és szüntelen mosolyogván, oly szeretetreméltó tréfás
alakot kölcsönze magának, a minőről csak magyar embernek van fogalma.
Mint tudva van, a magyar öltöny igen megkritizálja az ember termetét.

E mellett a derék franczia úgy járt a feszes nadrágban és a sarkantyús
csizmákkal, mintha minden perczben az elcsúszástól félne. Az ővet
elfelejtette felkötni derekára, a mi rendkívüli furcsaságot kölcsönze
öltözetének, hosszú allonge-parókájához, melyben úgy nézett ki, mint egy
tökéletes oroszlán, fölnyomta a túri süveget, hosszú kócsagtollal, a mi
gyönyörűen illett oda.

Apafi nem látta át, hogy miért ne nevessen ő is, ha a többiek kaczagnak.

Reverend azon könnyűséggel, melylyel a franczia a nevetségest a
komolylyal birja párosítni, odalejtett hozzá:

– Nagyságos uram. Miután ön több izben elutasított magától, azon
gondolatra jöttem, hogy tán nem jelentem meg ön előtt illedelmes
öltözetben, s ime a siker bebizonyítja ötletem életrevalóságát, mert
hogy magyar ruhában jelentem meg, vagyok szerencsés önnel szemközt
állhatni.

– Parbleu, monsieur Reverend, monda Apafi, alig fojthatva el nevetési
vágyát. Én önt mindenkor szivesen látom, csak azt kötöm ki: hogy a
politikumokról hallgassunk. Hanem ön nem kötött ővet. Ah, ezt föl kell
önnek kötni, e nélkül olyan a magyar öltözet, mintha a franczia a
culotteot elfeledné magáról.

Ezt mondva, előhozott a fejedelem egy bogláros övet, s maga kötötte vele
keresztül monsieur Reverend figyelemre méltó hasát.

– Aztán mi ez itt? Ki mondta azt önnek, hogy a zsebkendőt a hasítékba
kell dugni? azt csak a hajdúk viselik így; a patvarba! nemes ember a
kalapjába teszi a zsebkendőjét. Így ni. – Hm. Milyen szép zsebkendője
van önnek.

– Nemde gyönyörű?

– Valóban az. Selyemmel kivarrott koszorúkkal, szélein arany és ezüst
himvarrással. Ilyesmit csak Párisban készítenek.

– Pedig az Erdélyben készült.

– Ne mondja ön.

– Még pediglen Ebesfalván.

Apafi bámulva tekinte monsieur Reverendre.

– S én ne ismerném azon művészi kezeket, melyek ilyesmivel foglalkoznak?

– Sőt igen. A készítő neve a zsebkendő szögletébe van himezve pompás
góth betűkkel.

Apafi sorba kereste a zsebkendő szegleteit. Mindegyikre más volt
himezve. Ide egy cserkoszorú, amoda egy diadaljegy, a harmadikon egy
török, egy magyar és egy franczia kard, egy szalaggal átkötve, végre
ráakadt a negyedikre, hol egy fejedelmi korona alá e név volt himezve:
«Apafiné».

A fejedelem fönhangon olvasta el a nevet. A körülálló urak félelmes
feszültséggel tekintének arczára, mintha haragja kitörését várnák.
Mindnyájuk meglepetésére azonban elmosolyodék a fejedelem, s a
zsebkendőt Reverend kalpagjába téve, a kalpagot fölnyomta a követ fejébe
s sajátságos bonhomiával mondá neki:

– Tehát a feleségemet már sikerült kegyelmednek elcsábítania.

Reverend elnevette magát az ő egyéniségére nézve nagyon tréfás
kétértelműségen.

– No engemet ön nem fog elcsábítani, veté utána Apafi nevetve.

Reverend mélyen meghajtá magát, e mellett fejét fölemelten tartva s
finomsággal szólt:

– Azt nálamnál hatalmasabb lények fogják megtehetni.

E perczben nyilt az ajtó, s a bejelentő szolga kiáltá:

– Ő nagysága Bornemisza Anna, Apafi Mihályné kiván bebocsáttatást a
fejedelem elé.

Apafi ránézett Telekire.

– Ez a kegyelmed munkája?

Teleki nyugodtan felelt:

– Igenis, nagyságos uram.

– Kegyelmed formalis hadi taktikával ostromol bennünket.

– Nem tagadom, nagyságos uram.

– A követ urat kegyelmed vezeté be a fejedelemnőhöz?

– Úgy van, nagyságos uram.

– S azután kegyelmed tanácslá neki, hogy ily maskarában jőjjön ide, hogy
engem szép szerével kicsalhasson?

– Mind én cselekvém.

– És kegyelmed tudósítá a fejedelemnőt, hogy most van ideje az általános
megtámadásnak?

– Azt is én tevém, nagyságos uram.

– Bolondul cselekvé kegyelmed mindezeket, Teleki Mihály uram.

– Az még nincs bebizonyítva, nagyságos uram. Monda a miniszter lelki
túlsúlyának büszke érzetével.

Erre belépett Apafiné a terembe. Fejedelmi tekintetéhez öltözéke is
fejedelmi volt.

A jelen levő urak vetélkedve siettek üdvözlésére, Apafi elébe futott, s
karját magáéba füzve, magánszobájába iparkodott őt kitünő gyöngédséggel
átvezetni.

– Maradjunk itt, monda a fejedelemnő. Kegyelmed hollandi óráit később is
idő leend megtekinteni. Most sokkal komolyabb teendők ideje van. A
magyarországi urak várnak kihallgattatásra.

Apafi felpattanva szólt:

– Hallottam már, hogy mit mondanak s megmondtam, hogy nem akarom többet
hallani.

– Tehát akkor ki fog kegyelmed hallgatni engem. Igen. Én is
magyarországi vagyok, ki hazája nevében segélyért kiált Erdély
fejedelméhez. Ne mondják azt, hogy titokban én kormányzom a fejedelem
akaratát, ime nyiltan járulok trónja elé, védelmet könyörögve
Magyarország számára, melynek fiait idegeneknek nevezik Erdélyben, de
melynek én is leánya vagyok!

Apafin látszott, hogy már most örömestebb kihallgatná az urakat, mint
feleségét, de fogva volt. Neje, mint folyamodó fél állt előtte, s ő nem
látott többé menekülést.

Teleki Mihály kiszólt az apródoknak, hogy senkit se bocsássanak be a
terembe többé; Apafi nyugtalan izgatottsággal ült le egy karszékbe, s
várta a fejedelemnő szavait.

Anna azonban még el sem kezdheté beszédét, midőn hintózörej hallatszott
az udvaron, s nemsokára szilárd léptek hangjai visszhangzottak a
folyosón, s egy kemény, parancsoló hang, mely mindenki előtt
ismeretesnek látszott lenni, kérdezé: «itthon a fejedelem?» s a mint e
szóra az apród útját állotta, hevesen következett rá egy még hatalmasabb
kiáltás: «pusztulj az útból, ficzkó!» s azzal erőszakosan fölszakítva az
ajtót, berontott a terembe – Bánfi Dénes.

Úgy volt, a mint a kocsiról leszállott. Arcza szokottnál pirosabb,
szemei élénken villogók. Egyenesen a fejedelemnek tartott; s első szava
ez volt minden bevezetés nélkül:

– Ne hallgasson kegyelmed ezekre az urakra, nagyságos uram. Egy szavukat
se hallgassa meg!

A fejedelem mosolyogva szólt Bánfihoz:

– Fogadj Isten, öcsém uram.

– Megbocsásson nagyságod, hogy siettemben elfeledtem üdvözleni; de a
mint meghallám, hogy a magyarországi urak vannak itt kihallgatáson,
egészen magamon kívül jöttem. Mit akarnak kegyelmetek? Folytatá az
urakhoz fordulva. Nem volt elég, hogy fészkelődéseik által elvesztették
saját országukat, hanem még a miénket is utána akarják rántani?

– Kegyelmed épen úgy szól felőlünk, jegyzé meg Teleki nyugodt
sarcasmussal, mintha mi valami idegen tatárfajzat volnánk, s tudja
Isten, mely vad idegen országból származtunk volna ide?

– Sőt ellenkezőleg, úgy szólok kegyelmetekről, magyar urak, mint a kik
kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A
magyarországi emberek mind idioták.

– Kérem észrevétetni, szólt a fejedelemnő, hogy én is közőlök való
vagyok.

– Bizony nagyságod akaratát sem örömest látom én uralkodni.

Apafiné sértett méltósággal fordult sógorához:

– Azért én kegyelmednek nem szűnök meg jóakaró rokona lenni. E szavakkal
elhagyá a teremet.

– Kegyelmed kissé illendőbb hangon szólhatna a fejedelemhez. Monda
Teleki a főurnak élességgel.

– Szóltam én a fejedelemhez egy szót? kérdé Bánfi vállvonítva, hát
hozzáférhetek én a fejedelemhez kegyelmetek miatt, kik előtte állanak?
én csak azok ellen keltem és kelek ki, kiknek semmi joguk sincs a trón
lépcsőin állani. Kegyelmedet is oda értem, Teleki Mihály uram. Oh
ismerem én jól azon okokat, miknél fogva kegyelmed annyira szerelmes a
magyarországi expeditióba. Kegyelmednek nem elég Erdélyben lenni elsőnek
a fejedelem után, hanem nádor szeretne lenni Magyarországon. Oh ti
kölcsönösen bolondítjátok egymást. A franczia segítséget igér a
magyaroknak, a magyarok nádorságot Telekinek, Teleki koronát Apafinak, s
mindnyájan hazudtok és meg fogjátok csalni egymást.

– Uram, szólt Teleki keserűen, lehet-e így szólni vendégekhez, száműzött
szerencsétlen rokonainkhoz?

– Engem ne tanítson senki nagylelkűségre, felelt büszkén Bánfi. Nálam a
vendég, az üldözött mindig menhelyére talált, s ha azt kivánják a
menekvő urak, hogy házunkat és hazánkat megoszszuk velük, itt a kezem,
én osztályosaimmá fogadom; de a milyen józan észszel megtiltanám
vendégemnek, hogy házamat fölgyújtsa, úgy hazám fölgyujtása ellen is
protestálok! s ha kegyelmetek meg nem szünnek az országban fölviruló
békét háborgatni: azon leszek minden erőmből, hogy kegyelmetek innen
kiutasíttassanak!

– Ne ütközzünk meg e hangon atyafiak, szólt Teleki keserű gúnynyal az
urakhoz. A méltóságos úr csak mult években kapott amnestiát a
fejedelemtől, azelőtt ellenünk harczolván.

Apafi parázson látszott ülni.

– Szakítsák kegyelmetek végét az ortályoskodásnak; elbocsátom
kegyelmeteket. Láthatják, hogy a tanácsurak ellenzik a dolgot, náluk
nélkül pedig én semmit sem tehetek.

– Mi appellálunk az országgyűlésre, szólt ünnepélyes hangnyomattal
Teleki.

– Én is ott leszek, felele rá Bánfi.

A fejedelem nagy boszúsan távozott el magánszobájába. Az urak ingerülten
széledeztek ki a másik ajtón, Teleki hátramaradt.

Bánfi magas lenézéssel fordult hozzá, a mint eltávozott, süvege
nyusztprémét rázva helyre.

– Jó hiremet itt hagyom, mondá gúnyosan.

Teleki hideg vérrel tekinte utána.

Miután mindenki eltávozott, Teleki néhány szót sugott egy apród fülébe,
ki nemsokára egy szőke kondorhajú fiatal emberrel tért vissza.

Úgy látszik, hogy a férfit láttuk már valaha, csakhogy sokkal rövidebb
időre, semhogy ráemlékezhetnénk.

A férfi kopottas öltözetén egy nyakába vetett koldustarisznya csüggött
le, kezében görcsös koldusbot.

– Végtére megengedi tehát kegyelmed, hogy a fejedelem elé jussak? monda
némi követeléssel Telekinek.

– Üljön kegyelmed ide az ajtóba, monda neki a miniszter. A fejedelem
nemsokára itt megy keresztül ebédlőjébe, akkor majd beszélhet vele.

A fiatal ember a koldus tarisznyával sokáig ott ült a fejedelem
ajtajában; míg végre Apafi Mihály kijött a terembe, ebédelni menendő. A
koldustarisznyás útját állotta legottan.

– Hát kegyelmed ki fia? kérdé megütközve Apafi.

– Én vagyok azon híres vitéz Balassa Imre, ki egykor az első férfiak
egyike volt Magyarországon, s ki most koldustarisznyával áll nagyságod
előtt.

– Tán kegyelmed is conspiratióba keveredett? kérdé Apafi, kellemetlenül
izgatva.

– Épen nem keveredtem, nagyságos uram. Ha méltóztatnék meghallgatni
esetemet, elmondanám.

– Beszéljen kegyelmed.

– Volt Magyarországon egy híres rabló török vezér, Corsar bég nevezetű,
a ki sok ideig pusztította a felső vidéket s kit az egyesült vármegyék
sem voltak képesek sziklavárából kifogni. Én ez embert csel által kézre
kerítettem; olyanformán, hogy kedvencz rabnőjét igéretek és csábítások
által részemre hódítva, az egy éjjel valami bűbájos boszorkányság ürügye
alatt lecsalta őt a várból egyedül, mely alkalomról engem előre
tudósítva, én az erdőben elrejtett lovagjaimmal rárohantam, s az embert
elfogtam elevenen, rabnőjével együtt, a ki a legszebb és leggonoszabb
leány volt a világ minden asszonynépei között.

– Ezt már hallottam kegyelmed felől, Balassa uram. Ez derék cselekedet
volt.

– Halljad tovább, nagyságos uram. Alig futamodik híre e fogásomnak,
rajtam izen a nádor, nagy potentiával követelve, hogy a foglyokat adjam
át neki. A törökök az elfogott bégért nekem már tizenhatezer arany
váltságot igértek, a leányt pedig nem adtam volna semmi áron. Én tehát
azt izentem vissza a nádornak, hogy ha bég kell neki, bujjék ki a
felesége háta mögül, s fogjon magának egyet, én ugyan a magamét nem az ő
számára fogtam.

Apafi nagyot nevetett.

– Ennek ugyan megfelelt kegyelmed.

– Erre megharagudott a nádor s császári parancscsal katonaságot küldött
ellenem, hogy vegyék el tőlem a foglyokat. Nagyságod sógora, Bánfi
Dénes, ugyanakkor épen menekülőben levén nálam, a fogoly leányt, kibe
egészen bele voltam bolondulva, reá bíztam, hogy szöktesse el magával
ecseghi váramba, s a mint láttam, hogy a nádor minden alkalomtól
megfosztott, melyben a töröknek a kivánt váltságért Corsar béget
átadhatnám, miután ő csupán azon czélból akarta azt kézrekuporítni, hogy
Budán minden martalóczok példájára fejét vétesse, mérget adtam a
töröknek. Az, csakhogy a vesztőhelytől megmeneküljön, köszönettel
fogadta tőlem a mérget; eképen a nádor katonái, midőn odaértek, nem
kaptak nálam egyebet a kivégzett holttestnél, melyet aztán a törökök
megvettek tőlem ezer darab aranyon.

– A nádor természetesen megharagudott? kérdé Apafi.

– Én haragudhattam volna, mert tizenötezer aranyat vesztettem rajta, s
mégis sikerült neki a miniszterektől elfogatási parancsot eszközölni ki
ellenem. Én jól előre megérezvén a bűzit, magamhoz szedtem
drágaságaimat, hogy míg a dolog feledékenységbe menend, átszaladok
Erdélybe. Első dolgom volt ecseghi váramat útba ejtenem, hová a török
leányt küldém Bánfi Dénes uramtól. Még az útban hallám, hogy Bánfi úr
amnestiát kapott nagyságod által s elébbi hivatalába visszahelyeztetett.
Megörülék neki, gondolván, hogy itt majd nagy pártfogómra találok benne.
Ecseghre érve azonban, sem híre, sem hamva nem volt a leánynak,
várnagyom azt mondá, hogy Bánfi uram odább vitte azt magával s számomra
egy levelet hagyott hátra, melybe ezen sorok voltak írva: «Barátom,
tanuld meg, hogy lovadat, órádat és szeretődet sohase bízd másra!»

– Mit! kiálta föl Apafi. Igaz volna ez?

– Ime, nézze nagyságod saját írását, szólt Balassa, bőrtáskájából
elővonva a kérdéses levelet. A leányt, mint mondják, most magánál tartja
valahol bánfi-hunyadi erdejében.

Apafi haragra gyuladva monda:

– Ez szörnyűség. Azon embernek szép, derék felesége van. Az én nőm
testvére s így el tud feledkezni férji kötelességeiről. Ezt nem fogom
elszivelni.

– Engedelmet kérek, nagyságos uram. Bánfival nekem semmi bajom többé.
Panaszomat most Kapi ellen vagyok kénytelen fordítani.

– Hát azzal mi dolga van kegyelmednek? Hallatlan! Oly szép feleség
mellett török rableányt tartani.

– Ez a Kapi volt az, ki erdélyi jószágaimat használatra birta. Én tehát
Bánfiról tudni sem akarva többé, egyenesen hozzá szállottam be aranyosi
várába. Nagyságos uram, azon pompáról, melyet ez ember űz, fogalmam sem
volt ez ideig, pedig én nádori és fejedelmi udvarokat is láttam eleget.
Annak a felesége lépni sem tud maga, még a kapuig is aranyozott
zselyeszékben hordják, s a mi ruhát egyszer magára vett, másodszor föl
nem veszi.

– De hát mi közöm nekem Kapiné viganóihoz?

– De van közöm nekem, mert ilyen fényüzés miatt kénytelen aztán a férj
imposturákra vetemedni, hogy minden úton módon eleget tehessen a
menyecske kivánalmainak. Egyébiránt nagyságodnak lehet köze hozzá, mert
az ilyen túlságos pompa egyébre sem való, mint azon ellentétek felötlővé
tételére, melyeket észrevesz az ember, ha nagyságod fejedelmi udvarának
egyszerűségét összehasonlítja ezeknek a kis királyoknak ragyogó
büszkeségével, a mi a külföldről jöttekre nagy benyomást csinál. A mint
hogy meg is tette a hatását, mert a hogy a minap a bajor követ
Ebesfalváról Aranyosvárra jött, egy ebédnél saját fülem hallatára mondá
hizelegve Kapinénak, hogy ő most a valódi fejedelemasszony
Erdélyországban.

– Azt mondta? kiálta föl Apafi, rendkivül érdekelve. Folytassa csak
kegyelmed tovább. Tehát azt mondta, hogy ő az igazi fejedelemasszony?

– Pedig bizony nyomába sem hághat ő nagyságának, Apafi Mihályné
asszonyomnak, sem szépségre, sem tekintetre nézve, mihelyt leveszszük
róla a sok drága gyöngyöt, miktől a nyakát sem tudja mozdítani.

– Csak folytassa kegyelmed.

– Ez a Kapi tehát egy órában ravaszul elhiteti velem, hogy nagyságod
parancsot kapott a nádortól, hogy engem fogasson meg és szolgáltasson
kezébe.

– Én parancsot? Semmit sem tudok róla.

– Vesztemre elhittem szavait s nem találva a két tűz közől más
menekülést, azt gondoltam ki, hogy erdélyi jószágomat átruházom örök
áron Kapira, nehogy a fiskus elvehesse tőlem, ő pedig nekem
ellennyugtatványokat ad, miknél fogva azokat, a mikor tehetem,
visszakaphatom, s azzal elhatározám, hogy míg a veszedelem tart,
kiszököm Lengyelországba. Ő két kalauzt adott mellém, a kik a havasi
utakon elvezessenek a határszélig, alattomban pedig tudósítá a
határszéli portyásokat, hogy én a római császártól küldött kém vagyok,
ki az erdélyi dolgokat kifürkészve, loppal vissza akarok szökni. Azok a
zsiványok utamat állották, kifosztottak mindenemből, elvették pénzemet,
irományaimat, meghurczoltak gyalog Fehérvárig; ott azután kisült az
ártatlanságom, de sem pénzemet, sem irásaimat nem tudtam visszakapni
többé. S már most Kapi uram azt állítja, hogy én minden jószágomat
eladtam neki s ihon van, most nincs egyebem, mint ez a bőrtarisznya a
nyakamban, mehetek vele koldulni.

– Ne féljen kegyelmed, példás elégtételt fogok szolgáltatni, monda a
fölharagított fejedelem.

– Ezzel nagyságod saját tekintélyének is tartozik. Ösztönzé őt Balassa.
Ezek a főurak oly önkényüleg intézkednek az országban, mintha senki sem
volna már fölöttük.

– Legyen nyugton, kegyelmed. Majd megmutatom én, hogy ki hát az igazi
fejedelem Erdélyországban?

Apafi egészen fölháborodva hagyta el a kihallgatási teremet.

Két hatalmas ember feje fölött, kik Telekinek útjában álltak, már
gyülekezett a zivatar.




X. A CZIRKÁLÓ.

Kelemen diák dugá az ő tollát a füle mellé és olvasá azon szép verseket,
melyeket épen leírt vala, s melyekben kétszáz strófán keresztül minden
sor ezen szón végződik: «vala», nagynéha szakasztva meg egy-egy «volna»
által.

Apafi Mihály uram ő kegyelme rendesen meg szokván bánni, ha valakit
megbántott, ez indulatból nem állhatá, hogy Kelemen diákot a minapi
kudarcz után meg ne engesztelje, melyet is aképen intéze el, hogy a
jámbor poétát kinevezte czirkáló hadnagynak.

Ezen hivatallal sok szép foglalatosság volt azon időben összekötve,
melyet Kelemen diák hagyott történni, a hogy akartak; e helyett írt
verseket és krónikákat nagy bőséggel.

Tehát most is egy hőskölteményen legelteti szemeit, melyben megiratik:
Apafi Mihály uram ő nagysága Érsekujvár ostromához miként indult vala;
oda szép bátorságban miként érkezett vala; az ellenséget meglátván,
kardjához miként kapott vala; s meggondolva a dolgot, vissza miként
fordult vala; vele levők közől egy is ott nem maradott vala.

Kelemen diákot annyira elfoglalá a költői szórakozás, hogy már egy hete,
mióta az inasa megszökött s sarkantyus csizmáit szintén elszökteté, s
még nem tudott hozzá jutni czirkáló hadnagy létére, hogy a szökevényt
fölkerestesse, mindig ebben a circulus vitiosusban tekeregvén, hogy
mikor a csizmáit kereste, eszébe jutott, hogy azokat az inasa ellopta, s
ha az inasa után akart látni, eszébe jutott, hogy csizmái nincsenek, s
ilyenkor mit tehetett egyebet? leült ismét és írt megfoghatatlan
mennyiségű verseket.

Szobája számtalan heteken keresztül nem volt már seperve, minélfogva por
és pókháló látszott benne elég, hanem a padló tele volt fecskendve
tintacseppekkel, az egyetlen asztal körül, melynek két lába téglákkal
vala kiegészítve.

A poéta irt, törült, rágta a tolla szárát; az ablak hidján állt egy
darab kenyér, meg egy darab sajt: a poétának eszébe jutott, hogy azt
neki meg kell enni; de még elébb ki akarta irni a tollába vett tintát, s
míg azt kiirná, megint másik gondolat jött bele, azután meg egy
harmadik, meg egy negyedik; ezalatt előjött három egérke az ablakból:
szőttek, fontak, tánczoltak, neki estek a kenyérnek, sajtnak, azt
megették szépen, azután megint bebujtak lyukaikba; a poéta ezalatt
ütötte az ekébe fogott pegazust, míg el nem bódult bele, mikor aztán
fölocsudott, kereste a kenyeret és sajtot, s a hogy látta, hogy csak a
morzsák maradtak ott belőle az ablakon, azt gondolta, hogy maga ette meg
s elhitte, hogy már jóllakott és ismét leült és irt.

A mint eképen törné magát az utókor javáért, valaki elkezd kaparászni az
ajtaján, elébb az ajtósaroknál keresve a kilincset, s a hogy végtére
ráakadt, jobbra-balra nyomogatva ugyan azt, mint a ki nem tudja a
nyitját; – Kelemen diákot kellemetlenül zavará föl e zakatolás költői
lelkesüléséből, s miután egy párszor hasztalan kiáltá el nagy haraggal:
hogy nincs zárva az ajtó! utóbb is kénytelen volt fölkelni helyéről s
kinyitni az ajtót, nehogy a bejőni akaró letörje a kilincset, vagy
sarkából emelje ki.

Egy tátott szájú oláh állt előtte, pecsétes levéllel kezében, ki
rendkívül meglátszék ijedni, a mint meglátta, hogy kinyilik az ajtó,
pedig maga is azt akarta.

– No mi kell! förmedt rá Kelemen diák, iszonyúan haragudva, hogy miért
nem szól?

Az oláh fölhúzta gömbölyű szemöldökeit, melyek mintha szénből lettek
volna kanyarítva az orrtól a halántékig, mozdulataik által szabadon
tolták előre hátra a homlokra lenyomott báránysüveget, s fejbenézve a
poétát karikára kinyilt szemeivel, ilyen kérdést intéze hozzá:

– Kend az az ember, a ki pénzért szokott hazudni?

Ilyen terminológiával írta körül az oláh Kelemen diák hivatalos
hatáskörét.

Kelemen diák méregbe jött.

– Hát te ki ökre vagy? kiálta az oláhra.

– A dumnye nagyságos úré, a ki ezt a leveledet küldi, felelé az egész
ártatlanul.

– Hogy híják az uradat? kérdé emez boszúsan kapva el a levelet az oláh
kezéből.

– Hát nagyságos úrnak.

Kelemen diák fölszakítá a levelet s ezen szavakat olvasá belőle:

«Jőjjön kegyelmed egy szóra hozzám, a hova ezen ember vezetni fogja.»

Kelemen diák idáig is dühös volt, végre még azon gondolat, hogy őt
valahová hivják, mikor csizmája nincsen, egészen kivette sodrából.

– Eredj! ordítá az oláhra, mondd meg az uradnak, akárki fia legyen, hogy
– eb ura a fakó, – ő is annyira van én hozzám, mint én ő hozzá, ha ő
akar velem beszélni, ő fáradjon ide. Értetted?

– Értettem, dumnye macska; viszonza az oláh; ijedtében azt a czímet
ejtve ki száján, melyen egymás között szokták emlegetni a czirkálót;
hanem azután kotródott is.

Kelemen diák pedig nagy prosopopejával helyzé el magát magashátú
székére, két rettenetes nagy folianst helyezve maga elé a földre, hogy
az érkező észre ne vehesse mezítlábos voltát.

Nemsokára kemény, nyomatékos léptek hangzottak kívül az utczán, s a mint
Kelemen kitekinte az ablakán, nagy megütközéssel vevé észre, hogy a ki
őt látogatni jő, senki más, mint gróf Csáky László uram ő méltósága, két
aranysujtásos hajdú által kisérve.

No Kelemen, gondolá magában a diák, most tarts tekintélyt; ez ugyan gróf
és méltóságos úr, de olyan férfi, ki a fejedelemnél kegyvesztésben áll,
te pedig grátiában vagy és azonfölül hivatalbeli ember. – Tehát eldugá
lábait a könyvek alá s tollát keresztbetéve szájában, engedte Csáky
Lászlót maga elé járulni. Föl sem kelt előtte.

Csáky boszúsnak látszott a fogadtatásért.

– Kegyelmed nagyon fön tudja tartani a hivatali tekintélyt, monda
Kelemennek némi duzzogással.

– A mi vagyok, az a fejedelem ő nagysága kegyelméből vagyok, viszonzá
csinált büszkeséggel Kelemen, s összefonta karjait nagy kevélyen.

– Hisz én is a fejedelem akaratából jöttem kegyelmedhez. Épen egy igen
kényes dologgal bizott meg ő nagysága, melyben kegyelmednek segítségemre
kell lennie, hanem az egész titokban végzendő, s csak azért kivántam
volna, ha kegyelmed jött volna hintómhoz.

Kelemen diák e fölvilágosításra elfeledé tekintélyét.

– Engedelmet instálok, hebegé megzavarodva, s fejét alázatosan nyakába
húzva, nem tudtam, – tessék leülni. Nem levén azonban több szék annál a
szobában, a melyen ő maga ült, fölugrott róla, hogy a grófot leültesse,
s ezáltal kitünteté, hogy lábai a szükséges öltözet híával vannak,
melyre is Csáky rendkívül jóizűen elnevette magát.

– Mi a patvar, hadnagy uram! Kegyelmed a nagy tisztelet miatt csizmáit
veti le, mint a török?

– Instálom, nem vetettem le, hanem az inasom ellopta, mikor aludtam, s
ez volt egyedül az ok, mely miatt kénytelen voltam méltóságodnak ama
goromba feleletet adni, a melyért remélem, hogy régen megbocsátott.

Csáky jó kedve csak növekedett e nyilatkozat által.

– Hiszen hacsak ez a baj, azon mindjárt segíthetünk, mondá Kelemen
úrnak, s kiáltva hajduinak, megparancsolá, hogy a kocsiládában eltett
saját díszcsizmáit hozzák el a hadnagy úr számára.

Kelemen diák szabódni készült, hogy ez rá nagy grátia, hanem azután,
hogy megpillantá az elhozott csizmákat, azok rendkívül megtetszettek
neki, lévén királyzöld szattyánból, és kivarrva skófiummal, kétfelől
széles arany paszománynyal megczifrázva, s fölütve emaillos
sarkantyúval.

– Huzza fel kegyelmed szaporán, mondá Csáky, mert azután rögtön útra
kell indulnia.

Kelemen diák tehát megfogá a csizmát két fülénél fogva, s miután abba
belemosolygott volna, elkezdé fölfelé húzni. Ez persze nem kis munka
volt, mert Csáky uram nagy gavalléros szűk csizmákat viselt, Kelemen
diák pedig jókora lábakkal volt ellátva, úgy hogy háromszor is hozzá
fogott; háromszor kifáradt bele, míg lábát a csizma torkáig birta
sajtolni, s e közben úgy dolgozott szemével, szájával, hogy Csáky László
kidugta a fejét az ablakon, úgy nevetett. Végre, hogy a sarkánál
fönakadt, megfogva a lábtyű két fülét, elkezdé magát bele gázolni,
meggörnyedt positurával kopogva körül a szobát, s nagyot nyögve minden
dobbantásnál, úgy hogy mire az egyik saruba belerugdalta magát,
kidülledtek a szegény poéta szemei, s pofáján csorgott az izzadtság.

Hasonló keserűségbe került a másik sarú felöltése is a jó czirkáló
hadnagynak, ki miután hat lóerővel dolgozott, hogy lábait a nem nekik
való térbe beleszorítsa, neki vörösödött elégültséggel mosolyogta körül
pompás feszes csizmáit, mik gyönyörűen harmoniáztak öltözetének többi
poros, tintás és zsiros alkatrészeivel.

– Figyeljen kegyelmed arra, a mit mondok; szólt Csáky leülve úrias
positurával az egyetlen székre, míg az állva maradt diák hol az egyik
lábát, hol a másikat emelgette sziszegve, s majd kékre, majd zöldre
sáppadva, a mint a csizma kezdte szorítani tyúkszemeit.

– Mikor volt kegyelmed czirkáló körúton? kérdé Csáky.

– Bizony nem tudom azt.

– Kellene kegyelmednek tudnia. Mért nem jegyzi föl magának? A fejedelem
kivánja, hogy menjen kegyelmed tüstént, és tegye meg a czirkálást
haladéktalanul, legszigorúbb szemügyre vevén a Toroczkó, Bánfi-Hunyad és
Bonczida közt eső helységeket. A szokott kérdő-pontokon kívül, melyeket
a nép elé szokás terjeszteni, még e következő kérdést fogja kegyelmed a
kikérdezettekhez intézni: «nem látott-e valaki idegen országi állatokat
a körül fekvő erdőkben?»

– Idegen országi állatokat? ismétlé gépien a fanyalgó hivatalnok.

– És ha valahol azt fogják mondani, hogy láttak, elvezetteti kegyelmed
magát azon környékre, s mindaddig fog fürkészni, míg csak nyomára nem
akad.

– Instálom alássan, miféle állatok lehetnek azok? kérdé szepegve a diák.

– No no, ne féljen kegyelmed, nem hétfejű sárkány az, sem minotaurus,
legfölebb is egy fiatal párducz.

– Párducz? hebegé elszörnyedve Kelemen diák.

– Nem lesz kegyelmedre bízva annak elfogása, vigasztalá őt Csáky, csupán
tartózkodása helyét kellend kikutatnia, s azt énnekem hírül adni.

– S vajjon, ha ama fenevad, melyről pedig nagyon kételkedem, hogy
Erdélyországban tartózkodjék, valahogy Bánfi Dénes uram territoriumába
találna átvetődni? kérdé Kelemen diák, mittevő legyek akkor?

– Utána menend kegyelmed.

– De az ő birtoka, instálom, liberbaronatus: a hol az én hatásköröm
megszünik.

– Kelemen diák, ne legyen kend oly együgyű! kiálta föl Csáky. Hiszen nem
mondtam én, hogy oda brachiummal szükség menni, az egész expeditiónak
titokban kell megtörténnie. A kalauz és kegyelmed fogják egyedül
nyomozni a vadállatot; mely, hogy e környéken van, arról biztos tudomást
szereztünk, kegyelmed ügyességétől függ annak határozottabb fölfedezése.
A többi azután vállalkozóbb emberek dolga lesz.

Kelemen diák nagyon furcsának találta az egész bizományt, de nem mert
szólni, csak meghajtá magát, nagyot sóhajtva.

– Mindenek fölött pedig ügyesség, gyorsaság és titoktartás. E három
dolog, melyet kegyelmed figyelmébe ajánlok.

– Tüstént indulok, méltóságos uram, szólt aláhangoltan Kelemen, csak
elébb lovat kérek valahol kölcsön, nem akarnám ezeket a szép csizmákat
elszaggatni a gyalog utazásban.

– Az egy kissé lassan is fogna menni; hanem azért ne fáradjon kegyelmed
ló után, majd egyik csatlósom leszáll a magáéról, s kegyelmed felülhet
arra, csakhogy aztán el ne feledjen neki abrakot adatni, nehogy a bőrét
hozza vissza.

Kelemen diák magán kívül lőn ennyi grácziára s rögtön sietve köté föl
tarsolyát és rezes kardját oldalára, s miután tarsolyába egy tekercs
pergament, egy szál irónádat s egy srófonjáró fakalamárist elhelyeze,
késznek nyilatkozék a rögtön indulásra.

– Kegyelmed ugyan könnyű készülettel van az útra; mondá Csáky.

– «Integer vitæ, scelerisque purus, non eget Mauri jaculis, neque arcu»,
viszonzá a philosoph, a classikusokat czitálva, s miután kezébe adták a
kantárszárat, azon volt, hogy a lóra felülhessen. Az uri paripa azonban,
a mint észrevette, hogy a diák egyik lábát a kengyelbe tette, elkezde
oldalogni, keringeni, féllábon ugráltatva maga mellett a felülni törekvő
poétát, míg a nevető csatlósok zablájába nem kaptak s föl nem segíték a
jámbor lovagot, kinek minthogy hosszú lábai voltak, s a gonosz hajdúk
igen magasra csatolták fel a kengyelszijat, úgy kellett ülnie a lovon,
mint a hogy a tevén szoktak ülni.

Csáky László még egyszer utána kiálta, hogy el ne felejtse a
mondottakat, mire a poéta akaratja ellen sarkantyúba kapta paripáját, s
eszeveszetten neki rugaszkodék s nyargalt vele árkon bokron keresztül; a
mente, fringia és tarsoly csak úgy lódingolt a szerencsétlen lovas után,
ki elől hátul kapaszkodott a nyereg fájába, Thoroczkó népének nagy
hahotájára, kik sorban ültek künn házaik előtt a szakállszárítón.[2]

Legelőbb is Abrudbánya felé vette útját a czirkáló hadnagy; hajdan, míg
inasa is volt, abból állott egész úti kisérete, ennek híával kénytelen
volt helységenkint a helybeli biróság assistentiájával beérni s
magánosan szállinkózni faluról-falura.

A mint egy szűk útból kiérve, egy hegyi patakon keresztül vezető rozzant
hidon átbaktatna, a sürűségben nagy tűz körül egy csoport szurtos
emberfélét lát guggon ülni. Eleinte czigány családnak nézte őket, míg
közel érve hozzájok, nagy rémültére tapasztalá, hogy azok tatárok, kik
lovaikat széteresztve, egy levágott ökröt sütnek s azt ülték körül.

Visszafordulni már nem volt tanácsos, az út pedig épen a sütkérező
csoport mellett vitt el. Kelemen diák tehát legjobbnak találta olyan
képet csinálni, mintha épen nem félne, s nagy nyugodtan kullogva el a
rábámuló csoport előtt, úgy tett, mintha különösen érdekesnek találná
megszámlálni, hogy hány makk van egy fán? s mintha csak akkor venné
észre őket, mikor melléjök ért, megbillenté előttük süvegét s röviden
eldörmögé a «salem alek»-et s ment tovább, a nélkül, hogy hátra nézne.

Idáig jól ment minden, hanem e perczben a tűz mellől fölugrott két
tatár, s utána kiáltott a lovagnak, hogy álljon meg! Kelemen diák látva,
hogy mindkét ember fegyvertelenül rohan feléje, gondolá, hogy tán nem
valami gyilkos szándék vezérli őket ellene s bevárta magához.

A mint azonban mellé ért a két kutyafejű, egyik jobb, a másik balfelől
kapva a lovagot, megkapák annak lábait s semmitsem akartak kevesebbet,
mint azokról a szép zöld csizmákat lehúzni.

– Ejnye beste lélek fiai! kiálta föl, dühbe hozva, Kelemen diák, s kapá
rezes kardját, hogy majd mindjárt kihuzza s levágja valamelyiknek a
fülét. De a becsületes fringia tíz év óta nem levén kihúzva tokjából,
belerozsdásodék abba úgy, hogy Kelemen diák minden erőködése mellett sem
birta azt kimozdítani, mialatt a két tatár jobbra-balra czibálta a
hánykódó lovagot lábainál fogva, természetesen nem sikerülvén nekik a
szűk sarukat azokról lehúzhatni. A tatárok Kelemen diákot, ez pedig őket
szidta és mocskolta.

E lármára odaérkezék az aga; egy fehér szakállú, feketeképű sovány
orángutáng s rekedt hangon kérdezé, hogy mi baj?

Kelemen diák elővoná mentéje zsebéből az őt hitelesítő pergament s azt
mutatá neki, nem birva beszélni dühében, a két tatár pedig mérges
taglejtéssel magyarázott valamit idegen nyelven, a csizmákra mutogatva.

– Ki vagy, te hórihorgas hitetlen? kérdé tőle az aga; a ki a próféta
szent szinét, a világos zöldet, melyet az igazhivők csak templomaik
boltozatán s a padishah turbánján bírnak megtekinteni, öltözeted legalsó
részén, a csizmákon viseled, mikkel a sárban szokás járni? hogy égj meg
elevenen, istentelen giaur!

– Én Apafi Mihály uram ő nagyságának czirkáló hadnagya vagyok,
szónokolta a diák félelmes páthoszszal. Az én személyem szent és
sérthetetlen. Én rendelem meg a felséges szultán seregei számára az enni
és inni valókat, én szedem be az adót és én hirdetem ki; azért engemet
bocsássatok szabadon, mert én nevezetes személy vagyok.

A plaidirozás tetszett a tatároknak, az aga helybenhagyólag inte
alattvalóinak, mintha épen ez volna az az ember, a kire szükségük van; s
azzal nyájasabb hangon kezde szólni hozzá:

– Te mondád, hogy az adót ki szoktad hirdetni; ime, az én uram, a
nagyváradi Ali basa ő kegyelme, azért küldött engem e helyre, hogy az új
adót adjam tudtára a népnek; de hát te épen jókor jösz előmbe, nincs is
egyéb dolgod, azért okosan fogsz cselekedni, hogyha egyúttal ezt is
kihirdeted.

– Igen szivesen, monda Kelemen diák s szeretett volna már menni.

– Megállj még! szólt az aga visszaintve, azt sem tudod még, mennyi lesz
az új adó? Potomság az egész. Csupán csak annak elismerésére lesz ez
kivetve, hogy mi uraitok vagyunk. Az egész nem több, mint fejenkint
minden embertől egy kis pénz. Ez bizony nem sok.

– Nem biz az, hagyá helybe Kelemen, csakhogy elébb szabadulhasson.

– Csak ne szaladj még! Csitítá az aga. Én nem szeretném, ha e
rendeletemet nem hajtanád végre, de miután tudom, hogy ti a nekünk adott
szó nem teljesítését nem tartjátok esküszegésnek, tehát egy becsületes
szolgámat melléd rendelem, a ki faluról-falura kisérjen, s vigyázzon
rád, hogy az adót mindenütt kihirdesd.

– Jól lesz, kegyelmes uram, biztatá őt Kelemen diák, arra gondolva, hogy
majd elhagyja ő azt a becsületes embert a legelső faluban.

– Ülj föl lovadra, Zülfikár, inte ezzel az aga egy szolgának.

A megszólított gonosz kancsalszemű szikár legény volt; szurtos, mint a
többi, de arczalkotása bizonyítá, hogy nem e fajból való; sőt ha ily
jelentéktelen egyéniségekre gondunk volna, ráemlékezhetnénk, hogy már
láttuk őt valahol.

– Te pedig, szólt az aga a mindenképen szabadulni vágyó Kelemenhez,
levesd azokat a zöld csizmákat a mint haza érsz, mert ha még egyszer
meglátom azokat a lábadon, olyan ötszáz ütleget kapsz a talpadra, hogy
vőlegény korodban is megemlegeted.

Kelemen diák helybenhagyott mindent s örült, hogy végtére
megszabadulhatott, és ügetett tovább Abrudbánya felé. A melléje adott
tatár-kisérő hűségesen lovagolt oldala mellett.

Kelemen diák egyszer-egyszer félretekinte kisérőjére, ismét hirtelen
visszakapva róla szemeit, mert a török kancsal tekintete miatt sohasem
lehetett kivenni, hogy hová néz? E közben elgondolá magában Kelemen
diák, milyen könnyen meg fogja ő ezt a tatárt csalni, s e gondolatra
titkosan mosolygott magában s szemeivel hunyorgatott s fejével
önelégülten biczczente rá.

– De nem fog kend engem rászedni, czirkáló hadnagy uram! Kiálta föl
egyszerre véletlenül tiszta magyarsággal a tatár, mintegy leolvasva a
gondolatot a hadnagy arczáról.

A megszólított csaknem leesett lováról ijedtében, el nem tudva képzelni,
hogy mely ördög ez, a ki leolvassa az ember orráról a gondolatot, s
magyarul szólal meg tatár létére?

– Sohase törje kegyelmed rajtam a fejét, szólt nyugodtan a török; én
magyar renegát vagyok, hajdan Balassa Imre uramat szolgáltam, én
segítettem Corsar béget elfogni és megmérgezni, s hogy e miatt a
magyarok elkezdtek üldözni, fölcsaptam töröknek, s ha a próféta segít,
még valaha kapudán basa is lehet belőlem. Azért ne is fáraszsza
kegyelmed az elméjét azon, hogy engem mint tegyen lóvá? mert láthatja,
hogy vén rókával akadt össze.

Kelemen diák keservesen megvakará tarkóját s faluról-falura kisérve a
renegát által, miután a hivatalos kérdéseket elvégezte, kénytelen
kelletlen kihirdeté az egy kispénz adót is, melyen annyira kapott
mindenfelé a nép, hogy ott helyben rögtön lefizeté azt a tatárkisérő
markába.

Hanem a párduczról senkisem akart tudni semmit. Ha a paszomántos zöld
csizmákat nem respectálják, még tán ki is nevették volna a hadnagyot.

Csupán egy kis oláh falu volt még hátra, messze benn a hegyek között, –
Marisel, – azontúl már Bánfi úr hatósága alatti földek következtek, a
hová a czirkáló hatásköre nem terjedett.

Oda is elkiséré őt a renegát.




XI. SANGE MOARTE.

A czirkáló és kisérője fél napnál tovább haladt már a batriniai
rengetegben Marisel falva felé; Kelemen diák fűtől fától kérdezősködött,
hogy itt lesz-e már a falu? s szüntelen azon választ kapta, hogy még jó
messze van.

Majd egy-egy oláh paraszt jött reájok szembe; hosszú szekerébe bivalok
voltak fogva; az ember szüntelen kiabált a lomha állatokra s ijesztgető
kézmozdulatokkal iparkodott azokat sebesebb menésre serkenteni; majd
egy-egy patakon kellett átgázolniok, hol félmeztelen, de rongyaiban is
tarka czigánynép mosott a fövényből sáraranyat, a kérdezősködő idegenre
bámészkodva vadállat módjára; itt-ott az útfélen mohos fa odvába egy-egy
szent kép volt felállítva, melynek elavult festéséből csak a halvány
aranyozás látszott még meg; a pudvás fülkébe le volt téve a pomana, egy
korsó tiszta forrásvíz, melyet fiatal oláh leány állított oda
hagyományos kegyes szokásból a szomjas utazóknak.

Az út majd a mélybe, majd a magasba vitt, az utazók többet vezették
lovaikat gyalog, mintsem rajtok ültek. Köröskörül változékony rengeteg;
magas egyenes bükkfák, terebélyes tölgyek, néhol sötétzöld fenyves.

Egy helyen kétfelé látszott válni az út; egyik ága ment végig a völgyön,
másik felvonult oldalt a meredeknek, egy kopasz hegy tetejére, melyről
egy kiálló szikla oly meredeken függött alá, mintha minden perczben alá
készülne rohanni.

– No, most merre menjünk? kérdé tétovázva Kelemen, ennyire soha sem
jártam.

– Hát csak menjünk a járt úton, felelt Zülfikár, bolond menne fel ide a
meredekre? ez bizonyosan valami hámorba vezet.

Kelemen diák kételkedve tekinte szélylyel s ime megpillanta egy embert
ott azon sziklán ülni, mely meredeken az út felett függött.

Fiatal oláh legény volt, sápadt arczczal, hosszan lelógó göndör
hajfürtökkel, bőrködmene szét volt nyitva mellén; süvege mellette
hevert; ott ült gunnyasztva a százlábnyi magas szikla szélén, lábait a
mélységbe lógatva, s fagyos arczát két tenyerébe fektetve, mialatt
szemei mereven látszottak a távolba bámulni.

– Hej! hopp, frátye! kiálta fel rá Kelemen diák, keverve magyarral és
latinnal az oláh szót: ungye méra ista via?

Az oláh hallani sem látszott a kiáltást; azon helyzetben maradt, bámulva
és könyökölve.

– Ez süket, vagy meghalt, szólt Zülfikár miután hiába kiabáltak fel rá
mind a ketten. Legjobb lesz, ha megyünk odább a tört úton. S azzal
ügettek előre.

Az oláh utánok sem nézett.

Már az est is elközelgett s a mariseli útnak még mindig nem szakadt
vége, egyik völgyből a másikba ment az át, a nélkül, hogy valahol emberi
hajlék mellett vitt volna el, az útban heverő kövek s a keresztül
szivárgó vadvíz csaknem járhatlanná tevék.

Végre valahol az erdőben tüzet láttak fellobogni maguk előtt, s
énekhangos rikoltozás üté meg füleiket.

Közelebb jutva a helyhez, egész faderekakból rakott máglyát láttak égni
egy fáktól beárnyazott téren, melyeknek lombjait veresre perzselé a
koronájukon túlcsapkodó láng.

A máglyától nem messze egy csoport oláh tánczolt, szilaj
tagjártatásokkal; hosszú botjaikat leütötték a földre, s nagyokat
vetettek magukon vele, lábaik rángatózásai jegyeket látszottak írni a
földre s kezeikkel vadul hadarászva, átkozódó verseket mondtak közbe,
mintha valami boszantó szellemhez beszélnének.

A férfiak körül fiatal lánykoszorú tánczolt, egymás kezét fogva,
amazokat körülvevék, s jobbra-balra körül keringék; szép, fiatal, nyájas
arczaik, gyöngyökkel és szalagokkal átfűzött fekete hajtekercseik,
virágokkal himzett öltözetük, ránczos patyolat-ingeik, széles csíkos
katrinczáik, gömbölyű nyakukon csengő-bongó arany, ezüst pénzfüzéreik,
sarkas piros csizmácskáik oly kellemesen ellentétezve férfiaik vad,
marczona képeivel, a bozontos hajgubanczra felnyomott magas csalmákkal,
a vörösre égett mezetlen nyakkal, a zsiros bőrködmönökkel, a széles
rézcsatos tüszőkkel s a szíjas bocskorokkal. Még a táncz és ének is oly
különböző volt; a hölgyek összefogózva lebegék körül a férfiakat s
valami panaszos andalgó danát énekeltek azalatt, míg a férfiak vad
rugdalózásokkal tapodták a földet, rikoltozó kurjantással szólva közbe.
A mellettük lobogó tűz vörös fényt és sötét árnyat vetett a vad
csoportozatra.

Végül egy fatörzsön ült egy vén dudás, kiáltozó kecskebőrét nyeggetve
hóna alatt, melynek egyforma czifrázatai szilaj disharmoniával
keveredtek az énekbe.

Midőn a máglya már egészen parázszsá égett, hirtelen szétváltak a
tánczolók, s előhozva egy szalmából kitömött s rongyokkal felöltöztetett
nőalakot, fölfekteték két nagy rudra s vadul kiáltozva: «Marcze Záre!
Marcze Záre!» a tűzhöz vivék azt, s ott felkiáltva mindannyian
háromszor: «égj meg, átkozott kedden esti[3] boszorkány!» bele hajíták a
tűzbe s azzal az összefogózott nők körültánczolák örömdanával a máglyát,
míg a báb el nem égett; azután pedig a férfiak ugráltak keresztül a
tűzön vad örömriogással.

– Hát ti kik vagytok s mit csináltok itten? kiálta rájok Kelemen diák,
kit egész odáig senki sem vett észre.

– Mariseli lakosok vagyunk, Marcze Zárét égettük meg; felelék azok
egyhangúan és komoly képpel, mint kik valami bölcs dolgot végeztek.

– No hát csak végezzétek hamar, aztán jertek a faluba, mert törvényt
kérdeni jöttem ide, az én uram, a fejedelem parancsából.

– Én pedig az új adót beszedni, folytatá a szót Zülfikár, az én uram, a
hatalmas nagyváradi Ali basa parancsából.

Az oláhok szótlanul néztek a czirkáló után, míg szemeik elől eltűnt,
akkor ökleikkel fenyegetőzve kiáltának utána:

Vigyen el a Marcze Záre!

Azután előlbocsátva a dudást, s hosszú sorban összekapaszkodva, nagy
énekszóval vonultak be a nem messze eső faluba.

* * *

Hosszadalmas oláh helység volt, melybe a czirkálók jutottak. Egyik ház
olyan, mint a másik, magas tetejű sárkalyibák, kiálló szarufáikkal,
sövénynyel körülfonva, az ajtók alacsonyak, a ki belép rajtok, fejét alá
kell hajtania. A ház egyetlen szobából áll, abban lakik az egész család,
gyermekek, vének, és tyúkok és kecskék. A falu elején áll egy óriási
diadalív, roppant márványdarabokból összehordva, a portale tetején egy
Minerva fő nélkül, a homlokzaton csaták alakjai domborművezetben,
alattuk nagy betükkel, római nyelven: «e várost építteté a győzhetlen
Traján diadalai emlékére». Túl rajta rongyos, sárral tapasztott
kalyibák.

Egy halottas ház előtt ül ledőlt corynthi oszlop capitaléján a legvénebb
vénasszony, a prefika, megfizetett jajgatással siratva a benn holtan
fekvő fiatal hajadont.

Fűvel benőtt domboldalban látszik valami gömbölyű kőépület; hajdan tán
egy római hős emlékére épült fanum lehetett az, most az oláhság
elfoglalta azt templomnak, hegyes tetőt épített rá, s belsejét bemázolta
szörnyű festésekkel.

A czirkáló más nyilvános hely hiányában a templomba gyűjté össze a
népet. A sokaság körül állt, az öregek mankóikra támaszkodva. Az alkony
vereslő sugára keresztül sütött a gömbölyű ablakokon, sajátszerű
világítást adva az ódon épület belsejének, mely földig tele volt festve
idomtalan szentek képeivel, miket paraszt művészek szörnyeteg
phantasiája felöltöztetett piros palástokba, sarkantyús csizmákba. A sok
csodakép közől nem hiányzott azon szokott allegoriai kép, mely a halált
ábrázolja, karjai közt egy királyt, egy koldust és egy papot ragadva
magával, s az ájtatos szent képek között ott terpeszkedtek a
nyelvöltögető ördögök, elkárhozott bűnösök üstökébe kapaszkodva. Egy-egy
alak akkora, mint egy óriás, a másik, mint amannak az ökle.

Az ikonostas mögött állt a pópa és a czirkáló, aranyos képek s szentelt
koszorúk özönében: a midőn a czirkáló fölolvasva a nép előtt szokott
megbízó levelét, a korláthoz szólítja a birót, egy magas, nagyfogú
férfit s e következő kérdéseket intézi hozzá:

– «Vannak-e közöttetek bűbájosak és varázslók, kik az ördögöt segítségül
hívják?»

A sokaság félelmes suttogással fogadta a kérdést s hosszú szünet után a
pópa felelt:

– Egy volt a mult évben, nagy jó uram; egy istentelen gonosz, kinek
májfoltok voltak nyakán és testén, melyek, mint az ördög által az emberi
testbe foltozott darabok, ha tüzes vassal süttetének, sem fájtak neki.
Ezt még tavaly fölküldtük a synedriumnak Fehérvárra, a holott nem állva
ki a vízpróbát, csakugyan meg is égettetett.

– «Vannak-e köztetek boszorkányok, lidérczek, mások gyermekeinek
megrontói, kik az emberek belein csomót kötnek, a levegőben járnak, a
tejet véressé teszik, s kigyótojásokat költenek ki, vagy zárnyitó füvet
keresnek, avagy magukat láthatlanná teszik?»

E kérdésre egyszerre száz felelet szólalt föl, mindenki iparkodott a
kérdezőt saját tudomásával megismertetni, kivált a fiatal menyecskék
dühösen tolongtak a czirkáló körül.

– Csak egy beszéljen egyszerre! parancsolá a hadnagy tekintélylyel.
Szóljon a biró, mit tud.

– Igenis, volt egy vén boszorkány a faluban, nagy jó uram, szólt
sunnyogóan a biró, nálunk Dainicziának hítták. Régen rontotta már az
embereket, mert veresek voltak a szemei. Ha akarta, olyan zivatart
hozott a falura, hogy a házak tetejeit szedte le a szél. Egyszer szintén
oda volt jégesőért s a faluban három helyen ütött le az istennyila. Erre
az asszonyok felbőszültek, megragadták s beleveték a patakba. Az asszony
még ott is azt kiáltotta: megálljatok, visszakérnétek még tőlem azt a
vizet, a mit most megitattok velem. Az asszonyok erre kifogták alább,
hogy a köveknél fenakadt, karót vertek szivén keresztül s elásva a
völgyben, egy nagy követ hengerítettek rá. De az idén csakugyan
beteljesült rajtunk boszorkány-átka. Egész nyáron egy csepp eső nem
esett a határon! elszáradt mindenünk, barmaink vészben hullottak el. «Az
esőt és harmatot mind a Dainiczia itta meg». Erre mi is lementünk
sírjához, nagy lyukat fúrtunk belé mélyen, azon keresztül «addig
töltöttük bele a vizet, míg csak bevette», ezt kiáltozva: igyál, lakjál
jól, átkozott lidércz, ne idd meg tőlünk az esőt és harmatot. Igy
fordult el tőlünk a nagy szárazság végtére.

A pópa bizonyítá, hogy az előadás hiteles, Kelemen diák följegyzé azt
buzgón a pergamenre.

Jött a harmadik kérdés.

– «Van-e közöttetek, a ki dohányt mer színi? levelet pipába vágva, avagy
tűzre téve, s úgy belehelve».

– Nincs, uram, felele a biró, nem ismerjük azt az eledelt.

– Meg se is próbáljátok ismerni, mert a ki rajta kapatik, ország
határozatánál fogva a pipaszár orrán keresztül szuratik s a bűnös úgy
vezettetik végig a vásártéren.

Negyedik kérdés az volt:

– «Nem visel-e a parasztok között valaki posztó ruhát, avagy
nyestkalpagot; vagy pedig szattyáncsizmákat?»

– Dehogy viselünk, uram, tiltakozék a biró, bárcsak ködmenre és
bocskorra telnék szegénységünktől, nem hogy festett posztóra és
szattyánra vágyódjunk.

– Ezt tennetek nem is volna szabad, mert az ország rendei «megtiltották
a parasztoknak úrias ruhába öltözködni».

Ötödik kérdés:

– Kik voltak, a kik ellene szegültek az ország azon határozatának, «hogy
a parasztok irtsák ki a verebeket?» kicsufolván azon embereket, kik a
verébfejek beszedésével valának megbízva?

A biró alázatosan közeledett a czirkálóhoz.

– Higyje meg kegyelmed, nagy jó uram: a szárazság, a rossz esztendő
miatt még a verebek is elpusztultak a határból; – mondja meg kegyelmed a
fejedelemnek, hogy egyet sem foghattunk az egész nyáron.

– De hisz ez hazugság! förmedt föl Kelemen diák.

– Bizony mondom, úgy van, állítá a biró, megfogva Kelemen kezét s nagy
ügyesen két ezüst máriást csúsztatva markába.

– Az bizony nem lehetetlen. Szólt a czirkáló megengesztelődve.

– Végtére, feleljetek azon kérdésre: nem látott-e valaki közületek
külföldi állatokat, avagy idegen fenevadakat itt a környékben kóborolni?

– De biz uram, láttunk mi eleget.

– S mely állatok voltak azok? Kérdé Kelemen diák örvendetes
kiváncsisággal.

– Hát – kutyafejű tatárok.

– Bolond! nem olyat kérdeztem. Valami idegen négylábú vad, holmi
pettyegett bőrű állat nem jött-e szemeitek elé, mikor erre-arra jártatok
az erdőben? hisz ti minden barlangot fölkutattok, mert még most is
keresitek Decebal elrejtett kincseit.

A biró fejét csóválta nagy hitetlenül s szétnézve népein, vállat vonva
viszonzá:

– Mi nem láttunk semmi ilyes csodát, uram, hacsak talán a Sange Moarte
nem látott, mert az szüntelen az erdőket és barlangokat járja
bolondképen.

– Hát hol az a Sange Moarte? ide kell híni.

– Hjaj uram, bajos azt megkapni. Ritkán jön a faluba. De itt lesz tán az
anyja.

– Itt van, itt van! kiáltozák többen, egy vén, beesett képű asszonyt
tuszkolva előre, kinek feje össze-vissza volt burkolva fehér kendőjével.

– Hát kend micsoda bolond nevet adott fiának? riadt rá a czirkáló, ki
hallotta azt: valakit «holt vérnek» nevezni el?

– Nem én adtam neki e nevet, uram, szólt tört hangon az oláhnő, a falu
népe nevezte őt annak, mivelhogy sohasem látta őt nevetni senki, sem
senkihez nem szólt soha, s ha megszólíták, nem felelt rá; apját sem
siratta meg, mikor meghalt, sem a leányokhoz nem járt el a fonóba; csak
az erdőket járta szüntelen.

– Jól van, öreg; erre nekem semmi gondom.

– Tudom, uram, hogy ezzel neked semmi bajod; de mégis kell azt tudnod,
hogy a falu legszebb leánya, a szép Floricza, az én fiamba volt
szerelmes. Nem volt annál szebb hajadon egész Havaselig sehol. Olyan
fekete szemeket, olyan sarkig érő hajtekercset, piros orczát, karcsú
termetet hetedhét országon nem találnál többet. S hozzá milyen
szorgalmas volt és fiamat hogy szerette! Tizenhat hímzett inge volt
festett ládájában, miket maga kezével font és szövött, s nyakában
kétszáz ezüst és húsz arany pénzből viselt füzért. – Sange Moarte soha
rá sem nézett a leányra. Floricza hiába kötött bokrétát, ő nem tűzte azt
süvege mellé, hiába adott neki kendőt, nem kötötte gomblyukába;
énekelhetett a leány a tűzhely mellett, mikor ő azon ment, akármilyen
szép nótákat, Sange Moarte meg sem állott a küszöbnél; pedig úgy
szerette a leány! Sokszor mondta neki, ha az utczán találkoztak: «felém
sem jösz, még tán akkor sem néznél meg, ha meghalnék». – Sange Moarte
azt felelte: «Akkor mégis megnéznélek». – «Meg is halok én hát
nemsokára». – Szólt búsan a leány. – «Akkor majd meglátogatlak». – Szólt
Sange Moarte s odább ment. – Unod magadat, jó uram? A mesének vége van
már. A szép Floricza halva fekszik. Szíve megszakadt bújában. Ott
fekszik a ravatalon, a ház előtt ki van tűzve a gyászfenyős armindenu;
majd ha meglátja Sange Moarte, s megtudja róla, hogy Floricza halva
fekszik, előjön ismét az erdőkből, holt szerelmesét megnézni, a mint
annak megigérte, mert ő megszokta tartani szavát. Akkor beszélhetsz
vele.

– Jól van, öreg, szólt Kelemen diák elkomorodva s mintegy boszankodva
azon, hogy a paraszt embereknek is van költészete, kik Horaczius ars
poetikáját sem olvasták. Rá kell lesni a fiúra, mikor oda jön s hirül
adni.

– Jobb lesz uram, ha magad jösz oda, szólt az öreg, mert másnak alig
hiszem, hogy feleletet adjon akármi kérdésre.

– Legyen hát, vezessetek oda, szólt hivatalos buzgósággal a czirkáló s
az egész összegyűlt csapat megindult a falu túlsó végén levő halottas
ház felé.

A mariseli falu túlsó vége annyira van a templomtól, hogy mire a
gyülekezet odaért, egészen beestveledék.

A hold feljött a hegyek megül; a házak mellé fenyők voltak ültetve,
azoknak sötét lombozatán keresztül sütött halaványan az éjszakai világ;
– a távolban valami pásztorsíp búbánatos dúdolása hallik; – kis fehér
ház előtt sirdogál a fizetett vén asszony; – a szellő lengeti az
armindenu gyászpántlikáit; – a kis házban fekszik holtan a szép fiatal
leány, várva elbujdosott kedvesét; – a holdvilág rásüt halavány arczára.

* * *

A nép körülfogta a halottas házat, tipegve, susogva belopózkodtak az
udvaron, benéztek az ablakon; suttogák: «itt van, itt van!» A czirkáló,
a pópa, a biró és Sange Moarte anyja beléptek a szobába.

A küszöbön keresztül feküdt holtrészegen a leány apja, ki a nagy gyász
miatt még tegnap úgy leitta magát, hogy holnapig föl nem ébred. A szoba
közepén volt a fenyőfakoporsó, tarka rózsákkal bemázolva mezei művészek
ecsetétől; benne feküdt az alig tizenhatéves leány, szép homloka halotti
koszorúval átfonva, egyik kezébe volt adva egy viaszgyertya, a másikba
egy kis pénz; fejtől két czifra viaszgyertya égett mellette, egy-egy
mézes lepénynyel fedett csuporba dugva, lábánál magas hátú festett
széken ült összegörnyedve s merev szemeit le nem véve a leány arczáról –
Sange Moarte.

A pópa és a biró babonás kegyelettel álltak meg az ajtóban; Kelemen
odalépett a legényhez, s a mint rátekinte, megismeré benne ugyanazt, ki
nem akarta neki megmondani az útat.

– Héj fiu, te vagy az, ki nem szoktál az embernek feleletet adni?

A megszólított azzal igazolá e kérdést, hogy nem felelt rá.

– Hallod-e, most ide hallgass és felelj arra, a mit kérdek, én vagyok a
czirkáló hadnagy.

Sange Moarte némán, elmélázva tekinte Floriczára s oly mozdulatlan
maradt, mint maga a halott, még lélekzetvevését sem lehete észrevenni.
Anyja, a jó öregasszony, hizelgőleg fogta meg kezét s igazi nevén
szólongatá:

– Fiam, Jóva! felelj ezen úrnak, nézz reám, én vagyok az édes anyád.

– Az én uram, a fejedelem nevében fölszólítlak téged a feleletadásra!
Kiálta rá mindig növekedő súlylyal a czirkáló.

Az oláh hallgatott.

– Kérdem tőled: vajjon erre-arra az erdőben kóboroltodban, nem láttál-e
külföldi állatokat? nevezetesen egy foltos, sárgapettyes bőrű fenevadat,
melyet párducznak neveznek a tudósok?

Sange Moarte összerezzeni látszott; mintha álmából költötték volna föl:
merev szemei egyszerre ragyogva tekintének a kérdezőre, arczán valami
lázas hevület ütötte ki magát s csaknem reszketve hebegé: «láttam,
láttam, láttam».

S azzal eltakarta szemeit, hogy ne lásson a halottra.

– Hol láttad azt? kérdé a czirkáló.

– Messze, messze! sóhajta az oláh s azzal ismét elnémult, homlokát
tenyerébe temetve.

– Nevezd meg a helyet: hol?

Az oláh félve tekinte szét s mintha hideg borzadály futná át,
összerázkódék s félelmetes szemforgással sugá a czirkálónak:

– A Gregyina Drakuluj[4] mellett.

A pópa és biró háromszor vetett magára keresztet, s ez utóbbi nagy
áhítattal pillanta egy a falon függő szent Péterre, mintha oltalomra
hívná ez alkalommal.

– Te bátor legénynek látszol, hogy az ördög kertjéhez közel mertél
menni, szólt a czirkáló; elvezetnél-e engem oda?

Az oláh örvendő arczkifejezéssel jelenté, hogy elvezeti.

– Szent Miklós és minden arkangyalok nevére kérlek, uram, kiálta közbe a
pópa, ne menj oda. Még a ki csak azon helyre tévedt, sohasem került
többet vissza. Jó lélek sohasem megy annak tájára sem, ezt is csak a
bűne vitte oda.

– Magam sem jókedvemből megyek oda, szólt fejvakarva Kelemen, nem azért,
mintha a táj nevétől félnék, hanem mivel nem szeretek a hegyeken
mászkálni, de hivatalom parancsolja s annak eleget kell tennem.

– Legalább hát tűzzön kegyelmed egy szentelt barkát a süvege mellé,
sürgeté őt a gondoskodó lelkipásztor, vagy vigyen el magával egy Mihály
angyalt, hogy az ördögök közel ne érhessék.

– Köszönöm atyafiak; jobb lesz, ha egy pár bocskorról gondoskodtok, mert
ezekben a sarkantyús csizmákban nem járhatom a hegyeket;
ellenszereiteknek úgy sem vehetném hasznát, mert én unitárius vagyok.

A pópa szinte keresztet vetett magára s fölsóhajtva mondá:

– Azt hivém, igazhitű vagy, hogy oly buzgón kérdezősködtél a
boszorkányok felől.

– Az csak hivatalos dolgom, de nem hitem. Küldjétek be a törököt.

A pópa kifordulva mormogá félhangosan: «összeilletek! két pogány».

– Atyámfia Zülfikár, mondá Kelemen diák a belépő töröknek, mialatt az
átvett bocskorokat kötözé lábaira, most már ám lássad, merre indulsz,
mert nekem egy kis félreugrást kell tennem a hegyek közé.

– Ha te ugrol, én is ugrom, felelt a gyanakodó renegát, megyek a merre
te mégy.

– Jó barátom, nincs ott mit zsebre raknod, a hova én most megyek, hacsak
az ördögöket nem, mert ott ember sohasem jár.

– Mit tudom én, hol lakik itt ember a ti görbe országtokban? nekem az a
rendeletem, hogy veled menjek, mindaddig, míg oda vissza nem érek, a
honnan elindultam.

– Annál jobb, többen leszünk, hanem legalább segítsd kihúzni a kardomat,
ha valami baj talál lenni, legalább védhessem magamat.

– Hát te olyan kardot tartasz, a mit csak két ember húzhat ki a
tokjából? no add ide.

S azzal neki veté egymásnak a lábát a két férfi s két kézzel kapaszkodva
a kardba, egy darabig húzták-vonták egymást annálfogva. Végre kiszaladt
a kard hüvelyéből, Kelemen diák szinte hanyatt esett vele.

Azután pedig fogá Kelemen az egyik mézes ibriket s mézzel végig kenve a
kard rozsdás pengéjét, úgy dugta vissza hüvelyébe.

– Induljunk, öcsém, mondá az oláhnak. Az sebtében fölvevé a földről
süvegét, baltáját s hátra sem nézett a halottra, ment elől.

Anyja megfogta kezét:

– Holt szeretődet nem csókolod-e meg?

Sange Moarte oda sem tekinte, kihúzta kezét anyjáéból s ment a két
idegen férfival az elsötétült erdők felé.

* * *

Egész éjjel haladtak a vállalkozók egy hosszú, mély völgyben, melynek
fenekéből csak a minden oldalról emelkedő óriás bérczeket láthaták,
legfelül csillogott csak egy foltja a csillagzatos égnek.

Reggelre a havasok közepén találták magukat.

Ragyogó látvány! A távolban kristálybérczek gyémántos ormokkal, hóval
borított fehér mezők, mik közt borúsan vonul végig egy-egy sötétzöld
fenyőerdő; oldalt egy bazalt-szikla, toronymagasságú szegletes oszlopok
egymás mellé állítva, mint egy óriási orgona sípjai, tetejükön gömbölyű
fákkal koszorúzva, előtte fehér felhő vonul keresztül, a roppant
bazaltszikla alapja és teteje kilátszik belőle; néha egy-egy villám
lobban ki a felhőből, a visszavert menydörgési viszhangot nagy későre
hallatja omlatag accordokban a felséges sziklaorgona.

Amott egy sziklahasadék tünik föl, két átelleni darabja minden
töréseivel egymásba látszik illeni, több öles nyilásán keresztül a hideg
Szamos egyik eltévedt ága rohan elő, ismét elveszve a partjait ellepő
sűrű tölgyek között.

Egy helyütt lépcsőzetet képeznek a sziklák, de azok nem emberi léptek
számára vannak alkotva, minden fok egy torony magasságával bir; másutt
egymásra vannak döntögetve a bérczek, egyik a másik hátán fekszik, oly
alakban, hogy ha a legalsót megmozdítanák, az egész bércztömeg ismét más
csoportozattá omlanék.

Minden azt hirdeti, hogy itt vége van a földnek, az ember uralmának, a
szédítő magasságból nem látni egy emberi hajlékot, még növényzetnek is
gyéren van adva hely, mezetlen sziklák, tátongó örvények látszanak
mindenütt, mikben tombolva fut végig a hegyi zuhatag; csak a vad zerge
szökell egyik kőszálról a másikra.

– Merre megyünk itt? kérdé Kelemen a vezetőtől, aggodalmas tekintetet
vetve a környékre, melyben legnagyobb lehetőség volt örökre eltévedni.

– Csak bizd magadat reám, viszonzá Sange Moarte s vezette embereit
biztos helyismerettel a laktalan vidéken. A hol alig látszott valami
lehetőség a szakadékos ormokon áthatolhatni, ő ismeré az útat, emlékezék
minden gyökérre, mely a szikláról lemászónak hágcsóul szolgál, az
örvényeken keresztül fekvő faderekakra, a keskeny sziklapárkányokra,
miken csak félrehajolt derékkal s a repedéseken fogózva lehet
körülhaladni, s a legbiztosabb tájékozással látszék magát kiismerni a
tömkelegben.

– Közel vagyunk! szólt egyszerre, a mint egy meredek sziklafalra
fölkapaszkodva, széttekintett s kezét nyujtva az utána kapaszkodóknak,
felsegíté őket maga mellé.

Ismét új látvány mutatkozék.

A sziklahát, melyre fölkapaszkodának, túlsó oldalán fényesre volt
simítva s félkörben körülfutva a vidéket, egy medenczét látszott
képezni, melynek száz ölnél mélyebb fenekén egy gömbölyű tengerszem
sötétlett barnazöld vizével s bár körül csöndes volt a lég, háborogva
hullámzott; tán a tenger dagályát érzé.

A sziklamedencze átelleni oldalát egy óriási havas bércztömeg képezte,
csupán legalól benőve fenyőfákkal, s a mint a két bércz egymáshoz ért, a
völgy-csatornából egy kis patak csergedezett a tengerszem öblébe, a
völgyre omlott jéghegyek kristályboltozatot képeztek fölötte.

– Hová megyünk ide? kérdé elszörnyedve Kelemen.

– Azon csermely forrásáig! mutatá Sange Moarte, az a jég között
barlangot vájt magának s mi e nyomon a keresett helyre jutunk.

– De hogy megyünk odáig? hisz ez a szirtlap olyan mint a tükör, ha az
ember megcsúszik rajta, meg sem áll, míg a tóba nem bukott.

– Vigyáznotok kell: hanyatt fekve oldalvást csuszamlunk. Néhol egy-egy
bokor fülrózsa látszik, ott meg lehet fogózni; egyébiránt mezitláb nem
lehet tartani a sikamlástól; tegyétek azt, a mit én.

Hajborzasztó mulatság. Az emberek csizmáikat levetve, talpaikkal és
tenyereikkel tartózkodának a sima kőlapon, melynek meredek lejtője alatt
a feneketlen tengerszem sötétlett föl reájok.

Már fele útján lehettek a lejtőnek, midőn az átelleni szikláról egy
rejtelmes moraj kezde alázúgni. A szirtet remegni érzék maguk alatt a
rajta fekvők.

– Hah! maradjatok ott, kiálta Sange Moarte az utána jövőkre. Egy
hófuvatag közelít az átelleni hegyről.

S már a másik pillanatban lehete látni a fehér gombolyagot, mely a
véghetlen távol magosságokból meglódulva, veszett sebességgel
hömpölygött a meredeken alá, egész sziklákat és kitördelt fenyőket
szedve föl útjában s minden pillanatban iszonyúbbra nőve s vad
iramodtában megrázva a helyet, melynek lejtőjén ötven öles ugrásokkal
szakadt a völgy felé.

– Jézus! kiálta föl Kelemen, félkezével vezetője után kapva rémültében,
másikkal a sziklába fogózva. Ez eljön idáig és mindnyájunkat itt csap
agyon.

– Maradjatok veszteg! kiálta rájok Sange Moarte, látva, hogy felfelé
akarnak kapaszkodni, az elcsúszás veszélyének téve ki magukat. A lavina
ott ama sziklaköbnek fog menni, mely útjában áll s ott vagy összetöri
magát, vagy fennakad.

És valóban lehete látni, hogy az óriásivá nőtt görgeteg mint vágtat a
völgy homorulatán egy kiálló sziklacsúcs felé, mely oly törpének
látszott hozzá képest. A lavina mennydörgésitől nem lehete többé hallani
semmi hangot.

Most egyszerre az útjában levő szikla mögött megugrik a hógömb s egy
iszonyú szökéssel egyenesen annak élére esik, oly ütést adva az egész
hegynek, hogy megrendült alatta.

Egy perczre az egész vidék egy gőz-sebességgel szétszórt hófelhőtől lőn
ellepve s a végső csattanás után megszünt a dörgés. Arra ismét irtóztató
ropogással újra kezdődék az; a görgeteg letörte súlyával az útjában álló
sziklát, vele együtt iszonyú forgással zúdulva le a meredeken, egyenesen
belezuhant az alatta fekvő tóba.

A felháborított tengerszem szétcsapott két felől, iszonyú hullámával
egész odáig feltorlódva, a hol ötven ölnyi magasban a kalandorok
kapaszkodtak a meztelen sziklába. S azzal ismét visszacsaptak hullámai,
nehány pillanatra középett egy óriási átlátszó zöld szoborrá egyesülve,
azután még egyszer meglódult az s ismét visszahullott, s nagy lassan
végre elcsendesült.

Kelemen diák inkább halott volt, mint élő; míg Sange Moarte első
tekintetével a csermely barlangját kereste, ha nem özönlé-e el a tán
túláradt víz?

De a tengerszem egy lábnyira sem áradt meg a belezuhant hótömegtől.
Elnyelte azt a véghetlen mélység; a tengerszem soha sem nő, sem nem
fogy.

– Most folytassuk az útat, szólt hidegen Sange Moarte, a szikla
megnedvesült, annál könnyebb lesz rajta kapaszkodni.

Fél óra mulva a csermely torkolatánál voltak a kalandorok.

Egy csodálatos folyosó állt előttök.

A csermely egy meleg forrás kifolyásából eredett, mely a völgyek
vágányaiban végig futva, minden évben jéghegyek és hógörgetegek által
szokott eltemettetni. A meleg víz azonban folyosót vájt magának a jég
között s meleg gőzével szüntelen olvasztva a körüle levő jégtömeget,
annak csak külső legmélyebb rétege maradt meg, mely kívülről szüntelen
fagylalva a küllevegőtől, belül szüntelen olvadva a forrás hevétől, mint
egy átlátszó kristály-alagút boltozódik vastagon lefüggő ragyogó
jégcsapjaival a patak fölött.

E jég alatti folyosóba vezette Sange Moarte kisérőit.

Kelemen nem állhatá meg, hogy a mesebeli tündérpalotákra ne emlékezzék
vissza, hol az átlátszó vizeken át látják az elbűvölt halandók a
napvilágot.

Mindenütt a víz folyásán haladva, egy helyen elkezde sötétülni az alagut
világa, az átlátszó boltozatot mindig homályosabb tömegek válták fel, a
vastagabb jég mindig sötétebb kékbe kezde átmenni, végre egészen
elfeketült, csak a csergedező víz mormogása vezeté még a tapogatózó
férfiakat.

Azok térdig felgyürkőzve jártak a meleg patakban, s a sötétebb helyre
jutva, mindig forróbbnak kezdék találni a patakot, míg egyszerre
sziszegő zuhogást hallva, megpillanták ismét a napvilágot azon
sziklahasadékon keresztül, melyen át a patak földalatti barlangjába
lerohant.

Itt néhány lelógó gyökérbe kapaszkodva, kikerülék a forró víz rohamát s
rövid fáradság után a hegy tulsó oldalán találták magukat, egy mély
kútalakú völgyben.

Itt van a Gregyina drakuluj.

Egy kerekded völgy, melyet minden oldalról száz meg száz ölnyi magas,
falmeredek bérczek vesznek körül, mint egy mély kútat. A ki felülről
akar belenézni, hasra fekve közeledik a sziklapárkányhoz s még akkor is
jó feje legyen, ha el nem szédül.

Lenn a völgy fenekén örökké nyilnak a virágok. Mikor köröskörül
legjobban esik a hó, szikrázik a jég, a csikorgó tél derekán lehet látni
itt azon széles csipkés levelű sötétzöld virágokat, azokat az apró
gömbölyű levelű fákat, minőkhöz hasonlót a környéken sehol sem találni,
sőt a bőrlevelű nymphæa sárgafehér tulipánjai épen akkor nyilnak ottan,
s a pázsit télen-nyáron a legbujább zöld, s a vadborostyán
felkapaszkodik magasra a sziklák repedésein, piros bogyóit hullatva a
völgybe, mikor köröskörül holt és hideg az egész természet.

Egész télen tele van a völgy a legritkább virágokkal.

Ezért hivja e helyet az oláh az «ördög kertjének», s fél hozzá
közelíteni.

Pedig az egész csoda igen természetes okból ered.

A völgy mélyén egy barlangban forró érczes patak buzog, mely sehol sem
törve ki a fölszinre, átmelegíti a fölötte levő földréteget s miután a
meleg vizeknek is megvan saját növényzetük, ez ismeretlen bokrok és
virágok örökké ott virulnak éltető elemük közelében. Az egész egy a
szabad ég alatt, viharok, jéghegyek és hófuvatok között díszlő
orangeria!

Sange Moarte némán inté kisérőit maga után, egész lényén valami lázas
nyugtalanság volt észrevehető, a mint néhány lépést téve a barlangban,
reszkető kézzel egy sötét mélyedésre mutatott, melyen egy vasajtó
látszott meg.

– Mi ez! kiálta föl Kelemen, kardjához kapva; itt lakik valaki?

– Igen, monda Sange Moarte, kinek vére e pillanatban lángolni látszott,
erei szinte kiszakíták halántékait. Amott szokott ő fürödni azon
vizmedenczében: naponkint meglestem őt, de nem volt bátorságom hozzá
közelíteni, hebegé alig hallható suttogással, de forróan,
szenvedélyesen.

– Kicsoda az? kérdé idegenül a hadnagy.

– Oh a tündér, rebegé reszkető ajakkal az ifjú oláh s forró fejét kezei
közé szorítá.

– Miféle tündér? kérdé Zülfikárhoz fordulva Kelemen. Én egy párduczot
keresek.

– Csitt, a vasajtóban kulcs nyikorog! kiálta Zülfikár. El a barlang
sötétjébe.

Sange Moartét erővel kellett a két férfinak elragadni az ajtótól.

A vasajtó halkan megnyilt s rajta egy hölgyalak lépett ki, kezével arany
örvénél fogva egy nyulánk párduczot vezetve magával.

Sange Moartenak volt oka őt tündérnek nevezni. Ragyogó szépségű hölgy,
keleties pongyolában: a fürteire szorított piros fez hosszú arany bojtja
fehér turbántekercsén keresztül halvány arczára csüng le, a hölgy
menyétprémes kaftánjából előfehérlenek elefántcsont-sima vállai, szemei
világlani látszanak a sötétben, karcsu termetének mozgása oly
hullámzatos, oly varázsló, oly lélekbuzdító.

A három férfi visszafojtá lélekzetét, míg előttük a nő észrevétlenül
elhaladt.

– Hah! Ez ő! suttogá meglepetten Zülfikár, midőn eltávozott.

– Kicsoda? Te ismered? kérdé Kelemen.

– Ez ő. Azraële; Corsar bég egykori kedvese. Micsoda hely ez itt?

– Csitt, hallgassunk, észre ne vegyen.

A hölgy ez alatt a medenczéhez ért, hova a földalatti víz
összegyülekezett s ott egy kőpadra leülve, elkezdé turbánját leoldani.
Hosszú jaspisfekete hajfürtjei leomlottak vállaira.

Sange Moarte forró lihegése hangzott a sötétben.

A párducz nyugodtan feküdt úrnője lábainál, okos fejét két első lábaira
nyugtatva.

Azraële most tarka perzsa shawlját oldá le karcsú derekáról s ezáltal
szétnyilt kaftánkáját készült levetni. Ezalatt kettőt lépve, egy kiálló
sziklafal elfedé őt a férfiak szemei elől.

Sange Moarte oda akart rohanni.

Alig sikerült a két férfinak vissza tartaniok.

– Megvesztél! dörmögé fülébe Zülfikár. El akarsz árulni bennünket
kiváncsiságoddal?

– Ez a fiú szerelmes azon asszonyba! suttogá Kelemen.

E pillanatban hallatszék a víz locsogása, mintha valaki belépett volna,
s a habokat hányná magára.

Sange Moarte eszeveszetten ragadta ki magát kisérői kezei közől s
őrjöngő ordítással rohant a medencze felé.

Ez ordításra egyszerre kiugrék Azraële a víztükörből, tündéri szépsége
észrontó bűbájában s villámló szemekkel tekintve a vakmerőre, felkiálta
dühös, reszkető szóval:

– Oglán! rajta!

A párducz egész ekkoráig mozdulatlanul feküdt ott; azon pillanatban,
midőn úrnéja csatára kiáltá, ordítva szökött fel s megragadva éles
körmeivel az oláh ifjut, egy rántással leteperte a földre.

Sange Moarte még akkor sem magát védte a fenevad ellen, hanem könyörögve
nyujtá kezeit a bűbájos hölgy felé, szomju szemeivel annak szépségeit
akarva elnyelni s közelebb vonszolva magát hozzá, s nyögve, sírva terült
el annak lábai előtt, míg Azraële vad szemekkel tekintve rá, hirtelen
előkapott leplébe burkoltan nézte, mint tépi szét kedvencz párducza az
ifjut, ki senkit sem szeretett éltében, hogy őt szerethesse halálosan.

– Én segítségére megyek, monda Kelemen diák kihúzva kardját, s az
iszonyat által dühössé téve.

– Csöndesen. Ne tedd azt a bolondot; szólt Zülfikár. Okosabb dolog áll
előttünk. A vasajtó nyitva maradt, míg a nő el van foglalva, suhanjunk
be s tudjuk ki, mi van itt? urainkat nagyon fogja érdekelni. Ha a tiedet
nem, az enyimet bizonyosan.

Ezzel a két férfi észrevétlenül belopózék a vasajtón s végig tapogatózva
a szűk folyosón, mely a sziklába látszott vágva, egy a középen álló
lámpa világánál több apróbb ajtót pillanta meg jobbról-balról. Azokba
benyitva, csupa kijárástalan üres szobákat találtak; végre megpillanták
egy ablakon keresztül a külvilág derüjét. Arra sietve, egy újabb
vasajtóra találtak, melyen kilépve, egy tágas udvaron lelék magukat,
mely magas bástyával volt körítve. A bástyára fölhágva, a hideg Szamos
völgye terült szemeik előtt. Nemsokára egy gyalog ösvényt is
megsejtének, mely a bástyáról az alant terülő erdőbe levezetett. Addig
lélekzetet sem vettek, míg oda le nem jutottak.

A két férfi csak akkor nézett még egymás szemei közé. Kelemen még most
is vélte hallani a dæmoni hölgy vad csengő szavát, a párducz ordítását,
s az oláh ifju halálkiáltozásait.

– Jó volt erre jönnünk, monda Zűlfikár. Mert azon az úton, a merre
jöttünk, vezető nélkül vissza nem találtunk volna; innen legalább
valahogy csak kiigazodnánk.

Csakugyan akadtak is nemsokára egy pár favágóra, kik tutajokat kötöztek
a vízparton.

– Micsoda vár ez itten, atyafiak? kérdé Kelemen tőlök.

Azok bámulva tekintének rá:

– Hol az a vár? kérdezék.

Kelemen hátra nézett, hogy majd megmutatja neki s ime – sehol sem látott
olyasmit, a mi egy várhoz hasonlítana, egyik szikla olyan volt, mint a
másik.

Az oláhok nevetni kezdének.

– Jobb, ha nem szólunk nekik, monda Zülfikár, úgy látszik, maguk sem
tudják, hogy mi van itt közelükben! hanem a helyet jegyezzük meg.
Kívülről csakugyan nem látszik egyébnek egy darab faragatlan sziklánál,
a bokrok eltakarják a nyílást, a melyen kijöttünk.

Azzal útba igazíttatva magukat, a kalandorok szerencsésen visszatértek
Mariselbe, a holott meg sem várva, hogy Sange Moarte hollétét számon
kérjék tőlük, felültek lovaikra és mentek odább.

Zülfikár még azt kivánta volna, hogy Kelemen diák Bánfi-Hunyadra is
elkisérje őt, de megértve, hogy az Bánfi Dénes fenhatósága alatt áll,
egyedül indult meg az adót fölvenni; bár Kelemen diák előre biztatá,
hogy ott az egyszer hamarább kaphat ütleget.

* * *

Kelemen diák elmondván a látottakat Csáky Lászlónak, jutalmul száz
aranyat kapott felfödözéseért, a zöld csizmákat nem is említve.

Sokkal különben járt még Zülfikár. Megérkezve Váradra, ott az adót
átadta Ali basának s egyszersmind elmondá neki, a mit Azraëléről
megtudott.

E hölgyet még tizenhárom éves korában Ali basától szöktette el Corsar
bég. Ali volt az első tulajdonos, ki azóta kétszáz arany jutalmat
hirdete annak, a ki kedvhölgye lakhelyét kitudja.

Zülfikár kétszáz aranynyal terhelt erszényt hozott ki markában, a
basától kilépve. Ezt megtudta az aga, a kinek Zülfikár alattvalója volt,
ürügyet talált beleköthetni a renegátba, s száz botot itélt a talpára,
ha minden ütleget egy aranynyal meg nem akar váltani.

– Azt nem cselekszem, monda Zülfikár, hanem átadom azon ajándékot,
melyet Bánfi Dénes uram küldött Ali basának, midőn nevében fölszólítám,
hogy az adót fizesse le. Adjad ezt át te a basának s fogadom, hogy úgy
megjutalmaz, hogy egész életedre elég lesz.

Az aga kapott az ajánlaton, s átvéve a gondosan lepecsételt szekrénykét,
melyet szintén Zülfikárnak kellett volna a basához vinni, átnyujtá azt
annak, hódolatteljes hangon mondva:

– Ime kegyelmes basa, itt vagyon azon fejedelmi ajándék, melyet Bánfi
Dénes uram adó fejében küld tenéked.

Ali basa átvevé a szekrényt s a mint annak zsinegeit szétmetélve s
pecsétjeit feltördelve, levenné annak tetejét, ime egy rútul
összekunkorodott sertésfark hullott ki belőle kaftánjára. A
legirtózatosabb megbántás és csúfság, a mit török emberen el lehet
követni.

Ali basa csaknem a padlásig ugrott fel dühében s földhöz verve
turbánját, rögtön parancsolá, hogy a bámulatában megmerevült agát, ki a
szekrényt átadta, kapuja előtt vonják karóba.

Zülfikár pedig a kétszáz aranynyal szépen odább sétált.




XII. EGY FŐÚR A XVII. SZÁZADBAN.

A bonczhidai kastélyban nagy sürgés-forgás volt. A ház urát, Bánfi
Dénest várták haza Ebesfalváról.

A vár kapuja, melynek közepén roppant családi czímer ragyogott
aranyozott oroszlánok körmei közt, zöld galyakkal s szines lobogókkal
volt beárnyazva, az utczán hosszú sorban voltak fölállítva az iskolás
gyermekek ünnepi öltözeteikben, tanítóik vezénylete alatt, távolabb
állongott vasárnapi ábrázattal a jobbágyság, s a határdomb előtt
látszott rendezett csapatokban a kolozsmegyei lovas nemesség hada,
mintegy nyolczszáz főre menő lovag, mind derék, harczias alakok,
buzogánynyal s széles kardokkal fegyverkezve, kik főnöküket, a nemesség
generálisát, elfogadni jöttek.

A bástyákon lehete látni Bánfi Dénes saját harczi népét, mintegy hatszáz
pánczélüngös vitézt, hosszú török puskákkal; a Szamos felőli bástyákra
föl volt állítva nyolcz taraczk, néhány ölnyi távolságban parázstűz
égett, melyben a pattantyúsok hosszú vaspálczák végeit tüzesíték, azokat
kanóczok helyett használandók.

Minden kapuban, minden szárnyajtónál két-két apród állott karmazsin
piros dolmányban, buzavirágszín feszes nadrágokban, minden öltözetük
ezüstös zsinórokkal és vitézkötésekkel sujtásozva.

A legmagasabb torony ablakában ült a toronyőr, kürtszóval jelt adandó a
főúr jöveteléről, feje fölött óriási bíbor zászlóval birkózott a szél,
alig birva megemelni a rajta csüngő gazdag aranybojtokat.

Az ablakokon mindenütt kiváncsi udvari nép, hölgyek, lovagok látszottak
bámuló várakozásban, csupán három ablak volt ment az ünnepi
csoportoktól, helyettük hófehér porczellán vázákban illatos jázminok s
reszkető mimosák tekintgettek elő, alig engedve észrevenni egy halvány
szelid női arczot, ki ábrándos mélázással könyökölt a himzett
ablakvánkoskára. Ez volt Bánfi Dénes neje.

Mintegy tíz óra lehetett reggel, midőn az országúton emelkedő
porfellegről észrevevé a toronyőr a főispán közeledtét, s kürtjével jelt
adva, a taraczkdurrogás rögtön helyére riaszta mindenkit, a papok, a
tanítók siettek növendékeikhez, a hadnagyok rendbeállíták dandáraikat, a
bástyákra állított trombitások és tárogatófuvók rákezdték az akkor
legkedveltebb toborzó danákat.

Nemsokára a tisztelgőkhöz ért a főispán, a többi megyék banderiumaitól
kisérve; előtte, utána fegyveres csoportok lovagoltak, miknek viselete,
fegyverzete a legnagyobb tarkaságot mutatta föl.

Lehete látni a paripák mindennemű fajait és színeit, arab mént, erdélyi
telivért, mokány lovat, nyulánk angol paripákat, a tánczoló berber fajt,
testszín sörénynyel, minden szinezetű csójtárokkal, bogláros fékkel,
pillangókkal himzett nyeregtakarókkal.

Lehete látni a hajdani csaták minden műszereit, karcsú damaszk kardot,
gerezdes buzogányt, görbe orrú csákányt, s kigyózó lángpallost, s azokat
a hosszú, remekül kirakott lőfegyvereket, mikkel ritkán lehete lőni
többet egynél; itt-ott láthatók voltak már a divatba jött ölnyi
hosszúságú háromélű tőrök, miknek hegye a földet horkolá.

Mindegyik dandár saját megyéje czimerét viselte tarka lobogóin, miket
délczeg termetű zászlótartók vittek nyeregkápáikban. A harczias csapatok
előtt lovagolt a nemesség főhadnagya, Veér György; izmos, köpczös,
negyven év körüli férfi, szakálla néhol foltonkint megőszült, bajusza
keményen kétfelé pödörve, arcza naptól barna. Nyusztprémes kalpagján
opálos forgó mellett egy csomó koronásgém tolla lengett, fényes
medvebőr-kaczagányát kövekkel kirakott tenyérnyi széles láncz tartotta
elől össze, a vállára fekvő medvefő szemei helyén dió nagyságú
chrysolithok ragyogtak; derekára ezüst pánczéling volt vetve, arany
csillagokkal, mely alól átlátszott a sötétkék bársony dolmány; oly jól
illett kezébe az arany betükkel kivert görbe kard, végén legszélesebb,
míg nyeregkápájából egy pár pisztoly rémületes agya látszott elő,
melynek gépezete semmivel sem volt egyszerűbb egy mai világbeli
gőzhajóénál.

Maga a főkapitány egy nyitott hintóban ült, melybe öt fekete mén volt
fogva, aranyos, rózsás szerszámmal; a hintó mindkét ajtajára pompás
aranyozással volt kifestve a Bánfi-czímer, hátul két huszár kapaszkodott
a bakra ezüstös panyókás mentékben, fehér tollforgókkal.

Büszke méltósággal ült hintaja bársony vánkosai között Bánfi Dénes;
mindazon pompa, fény, mely őt körülvette, úgy illett arczához, csillogó
fürtei szabadon láttaták magas homlokát, mely őszinte szép szemeivel
együtt annyi magas szívjóságot tanusított, míg a bokros szemöldök
hajlása, s az ajkak metszése a szenvedélyesebb indulatok bélyegét
viselék magukon, s az arcz maga is szüntelen ez indulatváltozások
befolyása alatt látszott lenni, majd nyájas, mosolygó, rózsapiros, majd
vad, elboruló sötét bíborvörös; a nemes lelkesülés vonalmai, a féktelen
heveskedésével egymás mellé, egymás fölé rajzolva, épen úgy, mint voltak
a szívben.

A fölállított sorok tisztelkedve hajták meg kardjaikat előtte, a
gyermekcsoport énekszóval fogadta, a jobbágyok kalapjaikat lóbálták
előtte, a bástyafokon harsogott a zene, a tisztelendő urak diktiókat
mondtak, s az ablakokból kendőkkel, kalpagokkal integetett feléje a
vendégsereg; és Bánfi mind e tisztelgést megszokott méltósággal, nemes
leereszkedéssel fogadá, mint ki érzé magában, hogy mindez őt megilleti;
szemei azonban azon három ablakon tévedeztek, mely illatos jázminnal s
reszkető mimosával volt lepve, s arcza egy-egy komolyabb vonást sajátíta
el, a mint azokban nem vett észre senkit.

A teremnek egyik ablakából egy magas vén férfi tekint le, hosszú, apró
gombokkal ellátott reverendaszerű kabátban; fogai kihullván, álla nagyon
közel jött orrához s ez viszont nagyon messze esett szemeitől. Tekintete
nem mutatja, mintha osztoznék a közös tisztelkedésben. Mellette egy
gyászos nő könyököl ugyanazon ablakban, fekete bársony főkötőben, arczán
harag és megvetés eltitkolhatlan jelei láthatók. Mindkettőjök mellett
Naláczy István uram áll összefont karokkal, furcsa gúnymosolylyal
tekintve az egész díszmenetre.

– No nézze kegyelmed, tisztelendő Koncz Márton uram, szól a gyászos
özvegyasszony a vén ősz férfihoz, járt valaha ennyi splendorral egy
fejedelem, mint ez a simplex báró itten? én voltam coronatión, voltam
installatión, inauguratión, triumphalis ovatión, de sohasem láttam, hogy
ennyi hűhót csináltak volna privátus emberrel, mint ezzel itten. Ha
mégis fejedelemmel tennék, az más volna, de hát micsoda Bánfi Dénes
uram? nemes ember, mint akármelyikünk. Csak az, hogy ő arrogálni,
prætendálni tud, de bizony ez a fejedelmi splendor neki de jure nem
competál. Oh tudom én, hogy mi a jus? mert pereltem én már nagyobb
urakkal is, mint ő, eleget!

– Bizony törik magukat a collegák kézcsókolására, dünnyögé magában Koncz
Márton uram; ej, ej, tudós Csefalusi Gábor collega uram mint örül, hogy
ő kegyességét lesegíthette a hintóból; – no de teheti méltán, mert hisz
a kálvinistáknak Bánfi Dénes uram nagy patronusok, az ilyen szegény
elvettetett unitárius papoknak, mint magam, csak az ajtó mögött a
helyök.

– No, nézze kegyelmed, nézzen csak oda; a derék armalisták fölemelik a
levegőbe s úgy viszik a kapuig. Jó, hogy függő hintóba nem tették, mint
a fejedelmet szokás; mintha urok volna nekik azért, hogy ma asztalt
terített számukra.

– Csak hagyja kegyelmed őket tisztelkedni, nemzetes Szentpáliné
asszonyom, szólalt meg erre Naláczy. Majd az én tisztelkedésem adja meg
a mulatságnak savát borsát. Tudom, hogy letörik a jó úr szarva tőle.

Bánfi ezalatt feljött a lépcsőkön, az utána özönlő sokaság egyszerre
tódult be vele az ajtón, vállain emelve a bárót a terem végén
fölállított elnöki székig; a rohanó tömeg között összegyűrve értek a
helyeikre a tisztelendő urak is, kiket a pietástalan sokaság
kiméletlenül megdömöczkölt, míg Veér György uram becsülendő
ökölcsapásokkal fúrt magának utat a főkapitányig. A nemességből betódult
a terembe, a ki beférhetett, a többi a folyosókat foglalta el; a
jobbágyok az udvaron maradtak, nem hallhatva egyebet a nagy zajnál az
ablakon keresztül, de annak is örülve nagyon.

– Nemes atyámfiai, szól Bánfi, némi csendhez jutva, miután szemeit végig
jártatta a sokaságon; nem ok nélkül kivántalak benneteket fegyveresen
összehívni. Szegény hazánk történetéből tudjátok jól, mennyit szenvedett
nemzetünk a miatt, hogy fejedelmeink vagy nem elégedve meg azzal, a mit
birtak, vagy nem tudva azt megőrizni, szüntelen idegen hadakat hívtak az
országba. A históriaírók csak azt jegyezték fel a harczok napjaiból, a
mi a fejedelemnek dicsőségére szolgált, a győzelmeket, a csatákat, a
hódításokat, de elfeledték azt is följegyezni, hogy 1617-ben a
háborúokozta inség következtében egész Erdélyországban egy gyermek sem
született, még anyja méhében elhalva éhség és futások miatt. Mi tudjuk
ezt, mert mi éreztük a néppel együtt. Most, hála az egeknek, egyedül
maradtunk a magunk hazájában; a szentgotthardi békekötés által mind a
római, mind a török császár kölcsönösen megóvák egymást seregeiknek
Erdélybe hozatalától, és egymás által visszatartva, megengedték, hogy
végre kipihenhessük magunkat s ne legyünk kénytelenek sem az egyikért,
sem a másik ellen fegyvert fogni, hanem gyógyítgathassuk a hazánkon
ütött százados sebeket. Arany idők következnek reánk; az egész világ
harczol és vérzik, egyedül mi vagyunk nyugalomban, egyedül a mi
országunkon belől úr és önálló a magyar. Nem nagy ország az igaz, de a
miénk s ha kicsiny emberek vagyunk is benne, de nem ismerünk magunknál
nagyobbakat. – Most ez aranyidőket, vannak, kik meg szeretnék
rövidíteni. Vannak, kik nem törődnek azzal, mibe kerül egy oktalanul
megkezdett harcz az országnak? csak az ő dicsvágyuk, csak az ő
fösvénységük hizzék meg, s ha győzni talál az, a kit megtámadtak, nem
vesznek el együtt a hazával, hanem megfordítják a palástot, a győzteshez
állanak, s osztoznak a közös veszteségen.

– Ez rágalom! kiálta föl egy hang a szegletből, melyben Bánfi Naláczy
István szavára ismert. A tömeg zúgva fordult azon szöglet felé, honnan a
kiáltást hallotta jőni.

– Hagyják abban kegyelmetek, kiálta Bánfi; Teleki Mihály uramnak valami
satellese lehet ott – hadd éljen a szólás szabadságával. – Én azonban
ismerve az ország rendeinek egyenes gondolkozásmódját, nyugodtan
mondhatom kegyelmeteknek, hogy e gondatlan lépés a törvényes úton meg
nem történik soha; s ha alattomos cselszövés, vagy véletlen erőszak
szándékozik azt kivinni, a mi a nyilt föllépésnek nem sikerült, engem
ott is ébren találnak. Én védeni fogom az országot a fejedelem ellen, ha
kell! – Ime halljátok, mit gondolt ki a fondorkodás, hogy bennünket
akaratlanul visszarántson azon hurkokba, mikből egyszer kivontuk
lábainkat. Daczára a békeszövetségnek, majd török, majd tatár üt be
határinkon, sarczot vetni a népre, fölégetni a városokat, egy szóval,
minden kitelhető módon reánk tolni barátságát. A mult héten
elpusztították Segesvárt, azelőtt Csikban kalandoztak; hanem ez mind nem
tartozik reám, ez a szász királybirák s a székely generalis dolga. Az én
territoriumomra is régen fáj a foga Ali basa uram ő kegyelmének, csak a
módját nem találta még ki, mint köthessen belém? E napokban tehát kóbor
tatáraival elfogatva a fejedelem czirkáló hadnagyát, azzal az egész
környékben kihirdetteté, hogy a nép fizesse meg az adót, fejenkint egy
kispénzt. A szegény parasztság örült, hogy ily olcsón szabadulhat tőle s
a nélkül, hogy tőlem kérdezte volna: tartozik-e ez adóval? sietett azt
rögtön lefizetni. A ravasz török két czélt tudott ezáltal elérni: egy
az, hogy elismerteté a néppel az adótartozást, más, hogy e szerint
kitudta, hány adófizető van a környéken? s rögtön utána kivetette rájuk
az iszonyú harácsot, fejenkint minden emberre két magyar forintot.

A sokaság boszúsan felzúgott.

– Én rögtön betiltám az adófizetést mindenkinek. Minket ugyan nem terhel
az, mert mi nemes emberek vagyunk, de épen azért vagyunk urai a
parasztnak, hogy ne engedjük őt utolsó filléreitől megfosztani, és
megvédjük minden ellenségtől. Én minden válasz helyett egy bepakolt
sertésfarkat küldöttem török uram ő kegyelmének, s hogy ha erővel jő
adóját beszedni, fogadom az egy élő Istenre, hogy az orrára ütök úgy,
hogy megemleget a míg él!

– Oda ütünk neki! ordítá fel a tömeg, kardját zörgetve, s buzogányait
rázva a levegőben.

– Most távozzatok sátoraitokba, feleim, inte nekik Bánfi, a mire
szükségtek leend, kulcsáraim gondoskodni fognak róla. Ha harczra leend
szükség, azt majd megmondom én.

Az átmelegült nemesség nagy beszéddel s fegyverzörgetéssel távozott el a
teremből, csupán nehány ügyesbajos maradt hátra elintézendő panaszaival.

A kolozsvári professzorok nyilvános vizsgálataikra hívták meg
patronusokat. Bánfi megigérte, hogy elmenend, s ösztöndíjat adományozott
jobb tanulók számára.

Ezek eltávoztával egyenkint szemelé ki a jelenlevők közül, a kikkel
előbb akart beszélni. Oda inté legelébb Koncz Márton uramat, a
kolozsvári unitárius püspököt.

– Miben lehetek kegyelmednek szolgálatára, nagytiszteletű uram?

– Panaszom van, méltóságos uram, felele Koncz lábával hátrakaparva. A
kolozsvári tanács via facti elfoglalta az unitaria ecclesia vásárbódéit
a piaczon, kérem a repositiót.

– Igen sajnálom, nagytiszteletű uram, hogy ez egyben nem lehetek
szolgálatára, szólt rá Bánfi, fogai közt szíva a levegőt s dolmányát
gombolgatva be; ez fundationalis ügy, s az a fejedelemre tartozik. A
territorium ugyan az enyim, hanem az ügy a fejedelemé.

– A fejedelem ő nagysága épen ezt válaszolta, csakhogy megfordítva;
viszonzá Koncz, az ügy maga ugyan én rám tartozik, hanem a territorium
Bánfi Dénesé, menjen kegyelmed ahhoz.

Bánfi kedélyesen elkaczagta magát.

Koncz azonban nem találta a dolgot épen oly mulatságosnak.

– Tehát már világos igazságommal sincsen a hová forduljak?

Bánfi vállat vont s üstökét borzolgatá:

– Meglehet, hogy igazsága van kegyelmednek, nagytiszteletű uram, hanem
azért mégis aligha fog valamit nyerni.

– Éppen úgy, mint én! kiáltá közbe egy hang s az oda tekintő Bánfi
Szentpálinét látta maga felé jőni. – A főúr úgy tett, mintha észre sem
venné az özvegyet, s egykedvűleg akasztá ujját mentéje gyémántos
nyaklánczába, de az épen az orra elé állt s onnan kezdett el beszélni:
«hiába méltóztatik elnézni fölöttem, méltóságos uram, azért itt vagyok
én, ha nem hivogatnak is!»

Bánfi szótlanul tekinte rá, félig mosolyogva, félig boszankodva.

– Vagy talán már el tetszett feledni a nevemet? kérdé az asszony élesen,
s azzal mellére ütve szólt: az én nevem: nemes nemzetes –

– És vitézlő – egészíté ki Bánfi kaczagva.

– Özvegy Szentpáli Györgyné, folytatá zavarodatlanul a nő; a kinek
minden ivadéka csak olyan czímeres nemes ember volt, mint maga a
fejedelem, a mióta csak az Isten e világot megteremtette! Nem is
felejtettem még el a nevemet soha, ha kérdezték; pedig álltam fejedelmek
és generálisok előtt, nagyobbak előtt, mint kegyelmed.

– Jól van jól, nagyasszony, tudom én azt már mind, mert sokszor
hallottam; mondja el szaporán, mi jóért jött.

– Szaporán? Tán bizony oly röviden el lehet azt mind mondani, a miért
négy esztendő óta foly közöttünk a processus? s hatvanhárom óta a város
és familiám között.

– Rövidségnek okáért majd hamar elmondom én, vágott közbe Bánfi; a
nagyasszony majd csak azt tegye hozzá, a mi utóbb jön. A nagyasszonynak
van egy rozzant viskója a kolozsvári vásártér közepén.

– Kérem! Nemesi curia! csak olyan jó, mint méltóságod kastélya itt.

– Ez a vityilló régóta díszteleníti már a vásártért, s a tanács hiába
alkudozott, perlekedett a kegyelmed családjával a végett, hogy adja el
lerontás végett.

– Nem adtuk! úgy van. Igaz nemes ember nem fogja eladni soha vérrel
szerzett fundusát! Az az enyim, és azon belül nekem sem ország, sem
fejedelem nem parancsol, még generalis uram sem.

– Jó asszony, nem kértem én kegyelmedtől ingyen ezt a tisztes ruinát.
Lám, tizezer forintot kináltam érte, a mennyiért az egész czigány-sort
megvehetné, pedig nem találna benne rosszabb házat a magáénál.

– Tartsa meg az úr a pénzét, én a házamat nem adom! kétszáz esztendővel
ezelőtt építette a hetvenhetedik nagyapám, azért azt ne ócsárolja! abban
születtem én, abban volt apám, anyám kiterítve; ha kegyelmed szemeit
sérti pompás palotájából az én rongyos házam tetejére nézni, nekem meg
jól esik azon szobában élhetnem, melyben szegény lelkem uram
meghalálozott s nekem e helyett cserébe senki palotája sem kell.

Az asszony zokogni kezdett boldogult férje emlegetésére; mi által Bánfi
szóhoz jutva, kemény, heveskedő hangon felelt:

– A mit kimondtam, meglesz; a kőmívesek már ki vannak küldve, hogy a
házat szétverjék: a tízezer forintot fölveheti kegyelmed a tanács
pénztárából.

– Nem kell! Ebnek kell! kiálta fel a nő dühösen. Nem vagyok én paraszt
ember, hogy kibecsültessenek a telkemből. Be se is lépjen az udvaromba
senki, azt tanácslom, mert kiseprűzöm, mint a kurta kuvaszt! Voltam a
fejedelemnél, voltam az országnál, ehen van a pecsétes levél, melyen az
ország megtiltja minden embernek az én fundusomra lépni. Kiszegezem a
kapura; jó olvasható írás; majd meglátom, ki mer akkor benyitni hozzám?

– És én mondom kegyelmednek, hogy holnap szét fogják bontani a házat, ha
csupa armálissal lesz is bekerítve, építtesse föl aztán az ország, ha
neki tetszik.

Ezzel Bánfi bosszúsan távozni akart; Naláczit útjában találta.

A két férfi kényszerített nyájassággal üdvözlé egymást s míg Szentpáliné
átkozódva eltávozott, Naláczi édeskés hangon kezde szóhoz, nagy
lélekzetvétel után.

– A fejedelem ő nagysága kivánta kegyelmedet egy igen kellemetlen ügy
felől értesíteni.

– Halljuk.

– A török már az idén harmadszor zsarol tőlünk ajándékokat, majd egy,
majd más alkalom ürügye alatt.

– Nem kell neki adni.

– Ha nem adunk neki, mindig azzal fenyegetőzik, hogy a portára menekült
Zólyomi Miklóst hozza be fejedelemnek.

– Hát csak hadd hozza be; majd kiverjük innen vele együtt.

– Igen, de a fejedelem restelli a sok utálkodást s némiképpen félve is,
ráhatározá magát, hogy amnestiát ad Zólyominak s vissza engedi jőni,
hogy többet ne ijesztgessék vele.

– Hát csak Isten hirével.

– Jól van, jól, de azt tudja méltóságod, hogy Zólyomi jószágai most
méltóságod birtokában vannak, így a fejedelem kénytelen méltóságodat
fölszólítani, hogy e javadalmakat a visszatérendő Zólyominak
kiszolgáltatni ne terheltessék.

Naláczi nagyon röviden találta előadni a dolgot, bármennyire pótolta is
méltóságos czímmel szavait.

– Mit? kiálta föl Bánfi hátralépve, s azt gondolják kegyelmetek, hogy én
azokat visszaadom? Az ország nekem ezen jószágokat oly terhes
kötelességgel adta át, hogy értük saját költségemen két ezredet
szereljek föl az ország védelmére; én a terhet teljesítem, s most azt
hiszik kegyelmetek, hogy a jószágokról le fogok mondani csak azért, hogy
egy bolonddal több legyen az országban.

– De ha a fejedelem kivánja?

– Akárki kivánja, nem adom!

– Ezt vigyem vissza feleletül?

– Ezt a két félreérthetlen igét; szólt Bánfi apróra rágva a szót: «nem
adom!»

– Alázszolgája! monda Naláczi, gúnyosan meghajtva magát s eltávozott.

– Servus! veté utána megvetőleg Bánfi; s azzal kitekintve a folyosóra, a
mint ott néhány jobbágyot meglátott kalaplevéve várakozni, kiáltott:
jertek be, mit akartok?

A jámbor emberek látva a főúr ingerült kedélyét, átallottak belépni, míg
végre a tiszttartó betuszkolá őket.

– A dézmát kellett volna behoznunk; szólt siralmas hangon a legvénebb
paraszt, lesütve szemeit; de nem lehetett ám.

– Hát miért nem lehetett? kiálta rá Bánfi harsány hangon.

– Nincs miből, méltóságos uram; – nem járt eső, – nem arattuk be a
vetnivaló magot; a faluban gyökeret meg gombát esznek az emberek, míg
benne tart, azután Isten tudja, mi lesz velök?

– Lám, szólt Bánfi, ez is új Isten csapása, s még háborúra vágyunk.
Tiszttartó! meg kell nyitni az uradalmi tárházakat s a jobbágyoknak
vetnivaló gabonát osztani ki, azonfölül a szegénységnek télire való
eleséget, a mennyi elég.

A szegény pór meg akarta csókolni Bánfi kezét; az nem engedé, egy köny
ragyogott szemében.

– Azért vagyok uratok, hogy segítsek sorsotokon, ha inségben látlak. A
kasznárok teljesítsék akaratomat, ha saját tárházaim kifogynak, hozatni
kell gabonát kész pénzért Moldovából.

Ezzel mellékszobájába eltávozott.

* * *

Bánfiné dobogó szívvel hallá az ismert léptek közeledtét.

Ott ült még most is az illatos jazminok, reszkető mimosák között, maga
is oly reszketeg, mint ezek, s oly halovány, mint amannak virágai.

Körüle minden pompától ragyog, a falakon metszett velenczei tükrök
aranyos rámákban; királyok, fejedelmek arczképei, mik között legújabb
Kemény Jánosé, a szerint festve, mikor még a törökhöz hajolt s törökösen
borotválta haját s hosszú szakállt hagyott, a mit egy időben nagyon
felkaptak a magyar urak.[5]

A terem oldalán mesterséges állószekrény, számtalan fiókkal, lazározott
teknősbéka-héjjal s gyöngyházzal kirakva; közepén festményekkel
tarkázott asztal, mely fölött remekművű ezüst kargyertyatartók állanak;
üveges almáriomokban a család drágaságai pompául kirakva: kövektől
szikrázó serlegek, emaillos arany szarvasok, miknek nyakát le lehet
srófolni, a filigran művészet remekei, egy-egy nagy virágkosár ezüstből,
mely alig lehet nehezebb egy tallérnál, a benne levő bokréták
mindenszínű drágakövekből vannak összefoglalva villogó virágcsoporttá,
melynek smaragd levelén egy arany szitakötő lebeg, oly finoman dolgozva,
hogy szárnyain keresztül lehet látni.

A magas ablakról a földig nehéz vörös selyem függönyök lengnek s az
ablakközök el vannak borítva az akkori divatvirágok legpompásabbjaival,
mik közt a bársony tündöklésű taréjos amaranth, a liriodendron csüngő
tulipánaival, s a jégharmattal hintett levelű mesembryanthemum a
legkitünőbbek.

Mindezek közül csak a reszkető mimosa s a halovány jazmin illett az
úrnőhöz, kinek arcza oly búbánatos ellentétet képezett laka fényével. A
kis gyöngéd alak szinte el látszott veszni a magas boltozatos teremben,
melyben alig volt képes egy-egy massiv maroquin karszéket helyéről odább
mozdítani, vagy egy iszonyú nehéz gyertyatartót fölemelni, vagy egy
súlyos atlasz függönyt félrevonni. Úgy látszék, mintha minden tárgy
erőtlen voltát juttatná eszébe.

Minden hang, minden dobbanás idegrázólag hatott reá, midőn az ismert
lépés küszöbét érinté, minden vére arczába futott, fel akart szökni, s
mire ajtaja kinyílt, ismét halovány volt s nem birt székéről
fölemelkedni.

Bánfi nyiltszivű örömmel siete reszkető nejéhez, – ki még folyvást nem
birt az elfogódástól hanghoz jutni – s megfogva annak két harmatgyönge
kezét, nyájas tekintettel néze ábrándos szemeibe.

– Milyen szép és milyen szomorú…

A hölgy mosolyogni próbált.

– E mosoly is oly szomorú… monda Bánfi szelid hangon, felkarolva a
tündérlenge hölgyet.

Bánfiné odatapadva simult férje keblére s nyakát körülfogva karjaival,
arczát odavoná magához és megcsókolá.

– E csók is oly szomorú.

Bánfiné elfordult, hogy könyeit elrejtse.

– Mi lelt? kérdé gyöngéden megsimogatva neje homlokát Bánfi. Mi bánt?
mért vagy oly halvány? Mid hiányzik?

– Mim hiányzik? viszonzá könyes szemeit fölvetve férjére Bánfiné s
nagyot sóhajtva, letörlé könyeit s azzal mintha más tárgyra vinné át a
beszédet, karját férjeébe öltve, oda vezette őt virágaihoz.

– Nézd ezt a szegény passiflorát: miként elhervadt, pedig
porczelláncserépbe van ültetve s átszűrt folyamvízzel öntözém. Elfeledém
a függönyt félre húzni előle, s ime szegényke, mint lefonnyadt. Nem
hiányzik semmije, csak a napvilág.

– Úgy látszik, szólt Bánfi elfojtott hangon, hogy a napkeleti
virágnyelven beszélünk egymással.

– Mim hiányzik? szólt kitörő zokogással Bánfiné, magát férje nyakába
kulcsolva; az én napvilágom, a te szerelmed hiányzik nekem!

Bánfi kellemetlenül érzé magát érintve, s leült neje helyére, őt
szeliden ölébe vonva; s a legnyájasabb, de közbe-közbe felinduló hangon
kérdé tőle:

– Kevésbbé tudom-e ezt irányodban tanusítani, mint egyébkor?

– Oh nem kevésbbé; de oly ritkán látlak. Már hatodik hete, hogy
eltávozál és én nem lehettem veled.

– Asszony! Nagyravágyó vagy-e? Azt akarod, hogy a fejedelem udvarába
vigyelek magammal ragyogni!…

Hidd meg, fényesebb a tiéd, mint az övé és kevésbbé veszélyes.

– Oh te tudod, hogy én nem keresem a fényt s nem félem a veszélyt. Mikor
száműzött voltál, mikor egy egyszerű gunyhóban meghuzódtunk, néha egy
vászonsátorban, melyre kívül hullott a hó; te kebledre tevéd fejemet,
betakartál palástoddal és én akkor olyan boldog voltam… Néha a
harczriadó s az ágyúk dörgése ébreszte fel bennünket és én mégis olyan
boldog voltam… Te lóra ültél, én leborultam imádkozni, s ha olyankor
visszatértél vérrel, porral belepetten, milyen boldog voltam akkor!

– Adná az ég, hogy az lehetnél ezután is. De van boldogság, mely
elébbvaló a családokénál, vannak ügyek, mikben csupa látásod gátolna,
utamban lenne.

– Oh tudom, kedves kalandok, szép hölgyek úgy-e? monda Bánfiné, tréfáló
hangon, de talán érző gondolattal.

– Csalatkozol, kiálta föl Bánfi, hevesen kelve föl székéről; a hazát
értettem.

S azzal haragosan lépdelte végig a terem hosszát.

Ha ily tréfákért a férj megharagszik: az azt jelenti, hogy találva van.

Bánfi, leránczolva sűrű szemöldeit, állt meg remegő neje előtt, ki azon
néhány percz alatt, hogy férje szobájába lépett, az indulatok minden
nemein keresztül vergődött; – öröm és keserv, félelem és harag, szerelem
és szerelemféltés egymással harczoltak izgatott szivében.

– Margit! monda tompa hangon Bánfi, te féltesz; s a féltés első lépés a
gyűlölethez.

– Inkább gyűlölj, mint elfeledj; szólt a nő indulatos kitöréssel, melyet
aztán ismét megbánt.

– De hát mit kivánsz tőlem? Van okod rám gyanakodni? Azt csak nem
kivánod tán tőlem, hogy úgy számot adjak, hogy merre jártam, kivel
beszéltem? mint egy mamlasz Bertai Gida, a ki naplót visz, ha hazulról
elmegy s minden óráról beszámol a feleségének? Lám, én nem tartalak zár
alatt, mint Thoroczkai Ábrahám uram, a ki ha nincs otthon, lakatot vet a
felesége szobájára, s mikor haza megy, az egész falut megesketi, hogy
nem beszélt-e valaki a nejével.

Bánfiné nevetésen kezdte és sohajon végzé.

– Te tréfával hárítod el a kérdést. Hiszen én nem vádollak semmivel! én
nem leskelődöm utánad; ha megcsalnál, sem tudnám meg soha. De lásd: van
valami a női szívben, valami kínos érzés, mely fáj, a nélkül, hogy tudná
miért, mely meg tudja mondani, nőtt-e, fogyott-e annak szerelme
irántunk, a ki életünknek mindene? a nélkül, hogy annak okait sejtené.
Én nem tudom, nem is kivánom tudni, hol jársz? de azt tudom, hogy sokáig
elmaradsz és nem sietsz haza. – Bánfi! én szenvedek, jobban szenvedek,
mint gondolnád…

– Asszonyom, szólt Bánfi hideg arczczal állva nője elé. Ez országban
igen könnyen mennek a válópörök.

Bánfiné lélekzettelen esett vissza székébe, ijedten kapva szivéhez;
ajkai, miken egy reszketeg sikoj tört keresztül, nyitva maradtak e
sikoltás után.

Mintha valaki egy hárfa húrjain karddal vágna végig.

A nő félájultan bámult férjére: mintha kétkednék, ha nem tréfa volt-e e
szó? igen kegyetlen tréfa.

– Te szerencsétlen vagy, folytatá Bánfi, és én nem segíthetek rajtad; te
ábrándozni szeretsz, ahhoz én nem értek. Lehet, hogy az én lelkem sérti
a tiédet s azt én nem akarom, de a tiéd sérti az enyémet bizonynyal s
azt nem tűröm! Zsarnokot nem ismerek fölöttem, még a szerelemben sem,
üldözni nem engedem magam, még könyek által sem. Szakaszszuk ketté
sziveinket. Jobb, hogy most tegyük azt, midőn még vérezni fognak, mint
akkor, midőn önkényt válnak el egymástól. Váljunk. Inkább most, midőn
még szeretjük egymást; mint elvárjuk, a míg meg fogjuk gyűlölni.

Bánfiné az egész kegyetlen beszéd alatt szótlanul lihegett, mintha egy
nehéz álomlátás nyomná szivét s lekötötte volna szavát, míg végre
erőszakosan törve ki szenvedélyének hangja, egy átható sikoltással
kiálta föl: «Bánfi! te megölsz!»

Bánfi maga is visszarettenni látszott e hang, ez arcz kifejezésétől s a
mint hevesen távozni indult, megállt fele útján, nejére hátra tekintve.

E pillanatban nem vevé észre, hogy az ajtó fölnyilt s rajta belépett
valaki; csak azt látta: mint változott el egyszerre nejének
kétségbeesésdúlta arcza egy mondhatlan kínba kerülő mosolygásra. Ez a
fájdalom vonásaira erőszakolt mosoly valami rettenetes volt! Bánfi azt
hivé, hogy neje megőrült.

Ekkor azonban Bánfiné székéről hevesen felszökve, elkiáltá magát: «Anna!
testvérem!» s az ajtó felé rohant.

Bánfi csak akkor fordult hátra, s maga előtt látta Bornemisza Annát,
Apafi Mihálynét…

Az éleslátású nő szemeit nem kerülé ki azon lélekállapot, melyben a
házastársakat meglepé: bármennyire tudtak is azok rögtön indulataikat
hazudtoló arczokat ölteni föl; de úgy tett, mintha nem vett volna észre
semmit.

Margitot keblére ölelve, nyájasan nyujtá Bánfinak kezét, míg keblére
boruló testvére alig birt magához térni.

– Szavaitok hallám kívülről, monda Apafiné, azért tartottam erre minden
bejelentés nélkül.

– Oh igen… Kaczagtunk… monda Bánfiné, sietve könyeit fölszárítani
kendőjével.

– Minek köszönjük e rendkívüli szerencsét? kérdé Bánfi, udvariassággal
palástolva zavarát.

– Minthogy ön felém sem hozza testvéremet, felelt Apafiné mosolygó
szemrehányással, én jövök meglátogatni szegény száműzött magyarhoni
rokonomat.

Bánfi átértette ez utóbbi szavak fulánkját s szakállát végig simítva
dörmögé:

– Itt tehet ön velem, a mit akar, szép rokonom, elménczkedhetik
fölöttem, földre sujthat tréfás czélzataival. A fejedelem trónja előtt,
az ország termében mint ellenségek állunk szemben; itt uralkodhatik ön
rajtam, itt nem vagyok egyéb, mint önnek leghívebb alattvalója, ki ön
bájai előtt meghódol; s magánkívül van örömében, midőn önt vendégül
elfogadhatja.

Ezt mondva, családias bizalmassággal ölelé át Bánfi Apafiné
méltóságteljes termetét, nem minden czélzás nélkül mondva nejének:

– Annától nem fogsz félteni talán?

Margit helyett Apafiné felelt:

– Azt hiszem, ön inkább félti tőlem magát.

– Ha nőm volna ön, aligha nem! Pedig nem messze voltunk tőle. Egy időben
kegyedet akartam elvenni.

– Hanem a leánynézőnél elmaradt a jegyváltás; szólt nevetve Apafiné.

– Hamar ráismertünk egymásra; folytatá Bánfi; két ily fő, mint a miénk,
nagyon sok lett volna egy házhoz, mikor most még egy országban sem
férhetünk egymástól. Mindketten parancsolni szeretünk; – nagyon
megjártuk volna, ha most egymásnak kellene engedelmeskednünk. Jobban
történt így. Ime mind a ketten ráakadtunk a magunk párjára: ön Apafira,
s én – Margitra – és mindketten boldogok vagyunk.

E szavakkal gyöngéden megcsókolá neje kezét, mit az hasonló
gyöngédséggel viszonozva, Bánfi egyedül hagyá a két testvért.

Anna nemes komolysággal nyugtatá kezét testvére kezében, ki szelid
mosolygással tekinte föl reá, mint egy ártatlan gyermek, ki nemtőjével
beszél.

– Te sírtál! monda Apafiné, hiába mutatod jó kedvedet.

– Nem sírtam; szólt Margit, bámulandó lélekerővel mutatva nyugodt
arczot.

– Jól van; szeretem hogy titkolod: ez arra mutat, hogy szereted őt; s ha
valaha, most van szükség rá, hogy férjedet szeresd, őrizd, védd…

– Szavaid megdöbbentenek. Te valami szokatlant látszol mondani.

– Már idejöttöm megdöbbenthetett. Gondolhatod, hogy ok nélkül nem
kerestem föl udvarodat. Nekünk mindkettőnknek egyenlően van félteni
valónk, s ha egymást nem értjük, egyikünk vagy másikunk elvesztheti a
magáét.

– Beszélj, oh beszélj; szólt remegve Bánfiné, maga mellé húzva testvérét
egy a szögletben nyúló kerevetre.

– A mi férjeink eleitől fogva gyűlölik egymást; szüntelen ellenkező
véleményen, ellenkező párton állva, megszokták egymást úgy tekinteni,
mint ellenséget. Jaj nekünk, ha e gyűlölet nyilt harczczá fajul s
azokat, kiket szeretünk, egymás ellen törni látjuk.

– Oh én bizonyosan mondhatom, hogy Bánfi semmi ellenséges szándékot sem
rejteget férjed ellen.

– Én nem Apafit féltem az elbukástól, szólt Anna, hanem férjedet. Apafi
lelkében nagy változást tett a trón, melyre erővel hivatott; megdöbbenve
veszem észre, hogy ő féltékeny kezd lenni hatalmára. Már Érsekujvár
alatt aggodalmasan mondá el a nagyvezérnek, hogy Haller Gábor a
fejedelemségre vágyik, a miért szegény Hallert a nagyvezér férjem tudta
nélkül nagyhirtelen lenyakaztatá: de Apafi még most is emlegeti, a mit
akkor férjed izent neki: hogy nemsokára kirántja nyakából a zöld bársony
mentét.[6]

– Én Istenem. Mitől kell tartanom?

– Míg én el nem vesztem férjem kegyét, addig semmitől. Míg ti nyugodtan
alusztok, én az indulatok támadásit fürkészve virrasztok Apafi mellett,
s erőt adott Istenem oly szörnyek ellen küzdhetnem, mik vérszennyekkel
tetézhetnék uralkodása emlékét. De van egy lélekállapota férjemnek,
melyben minden befolyásom elveszti talizmáni erejét, mikor kikelve saját
természetéből, szelidsége kötekedő durvasággá válik; szemei, mik máskor
egy meghalt cseléd fölött könyeztek, vérben forogva, vért látszanak
szomjuhozni; máskor oly óvatos, ekkor oly hirtelenkedő lesz. És ez
állapota – pirulva kell előtted megvallanom, – az ittasság… Nem panaszul
hoztam föl ellene; annak kit szeretünk, nem rójuk föl hibáit, annak
mindent megbocsátunk.

– Kivéve egyet: ha hűtelen hozzánk; szólt hozzá Margit.

– Még azt is, még azt is! sietett Apafiné mondani. Ha éltét kell
megmentenünk, még azt is meg kell bocsátanunk.

– Oh Anna, szólt Margit nyugtalanul, te titkokat sejtetsz velem, miket
nem akarsz megmondani.

– A mit tudnod kell, megtudandod. Férjed nemrég büszke vakmerőséggel
állt útjába egy pártnak, egy hatalmas pártnak, mely királyokkal és
királyok ellen szövetkezett; mondhatni, a sorsnak állt útjába. Ő elég
büszke számba sem venni a veszélyt, melyet ezáltal magára idézett. Vagy
azt hiszi tán, hogy azok, kik egy trónon ülő király ellen fenik a
fegyvert, kételkedni fognak, ha egy közőlök való nemes fölüti ellenük
fejét? és ezeket Bánfi megbántá, kigúnyolta, fenyegeté, messzeágazó
terveikbe kuszáló kezekkel markolt. Leszidta őket és a fejedelmet egymás
előtt szemtől szemben.

Bánfiné félénken kulcsolá össze kezeit.

– Én látom a vihart, mely Bánfi feje fölött gyülekezik. Mámoros korában
czélzatokat mondott előttem Apafi, melyek megdöbbenték lelkemet, és én
nem akarom, hogy Apafi legyen a kéz, mely őt mások számára elejtse.
Minden oldalról bele fognak kötni, de mi ketten vigyázni fogunk rá. Én
iparkodom feltartóztatni a csapást, s ha mégis megtörtént az, te el
fogod hárítani. Mindkettőnknek teljes mértékben kell birnunk férjünk
szerelmét, hogy a lelki mindenhatóság erejével közéjük vethessük
magunkat, midőn egymásra készülnek rontani. Lásd: az iszonyatos lenne,
ha valamelyik elveszne a másik kezétől s egyikünk oka lenne a másik
gyászának.

Margit félénken szorongatá Anna kezét.

– Mit tegyek? Oh Istenem. Mit tehetek én? Mi az én erőm?

– A te erőd: szerelem, éberség és önfeláldozás; viszonzá Apafiné
magasztos tekintettel iparkodva átönteni saját erős lelkét gyönge
testvérébe.

Két ember sorsa két angyal kezébe volt letéve e pillanatban, s e két
ember sorsa egy volt Erdélyországéval.




XIII. AZ ÉJI HARCZ.

A mint Bánfi Dénes neje szobáját elhagyva, a hátulsó csigalépcsőn a
földszinti tornáczba alászállt, egy fiatal lovagot látott benyargalni az
udvarra.

A lovag porral és tajtékkal volt lepve; a mint leugrott lováról, a mén
fáradtan feküdt le, maga a lovag sietve kérdezősködék Bánfi után, ki
benne Benkő Gáborra ismerve, elébe jött, kérdezve: «mi baj?»

– Uram, szólt lelkendezve a fáradt lovag, Ali basa megtámadta
Bánfi-Hunyadot.

– Épen jókor; monda Bánfi, szinte örülve rajta, hogy izgatott lelke elé
törni, zúzni valót hozott a sors. Hivjátok Veér Györgyöt; monda
tiszttartóinak. Kegyelmed pedig, ha kifújta magát, mondja el a
körülményeket.

– Sietnem kell, méltóságos uram. A baj közepéből jöttem ide. Tegnap egy
csapat kurd portyász megjelent Bánfi-Hunyad előtt. Méltóságod kapitánya,
Sötér Gergely uram, megértve, hogy sarczolni jöttek, utasításához képest
a kastélybeli huszárokkal kivonulván eléjök, velök viadalba ereszkedett
s rövid tusa után elkergette a sánczoktól, ezzel nem érve be, riadót
fuvatott s az elvert csapatot űzőbe véve, utána nyargaltatott Zentelke
felé. Míg a kurdok folyvást futottak előttünk, mi azalatt egyszerre
oldalról látjuk magunkat megtámadva; – egy percz alatt az egész tér tele
volt lovas törökökkel; mint a hangyaboly, úgy jöttek ellenünk. Számukról
biztosan nem szólhatok, hanem azt tudom, hogy három lófarkas póznákat is
lehete látni közöttök. A mi arra mutat, hogy maga a basa is jelen van.
Sötérnek nem maradt ideje többé Hunyadra visszavonulhatni.

– Az ördögbe! kiálta föl Bánfi.

– Két-három emberrel harczolt mindegyikünk, maga Sötér egyik kezébe
buzogányt vett, a másikba kardot, s a mint mellette voltam, e szavakat
kiáltá hozzám: «Szaladj fiam a csatából! vágd ki magad, – fuss
Bonczhidára és adj hirt». A mit azontúl mondott, azt már nem hallottam,
mert a dulakodó tömegek elszakítának bennünket. Én erre a paizsomat
hátamra vetve s fejemet lehúzva lovam nyakára, sarkantyúba kaptam
paripámat s vágtattam ki a csatából. Százan is futottak utánam, hogy
elfogjanak; paizsomon kopogott a nyíl, mint a jégeső, de okos lovam,
érezve a veszélyt, megkettőzteté erejét s üldözőim elmaradtak nyomomból.

– Egyenesen jött kegyelmed Bonczhidára?

– Nem állhattam meg, méltóságos uram, hogy félre ne ugorjak Bánfi-Hunyad
felé, az ott maradt lakosságot értesítendő a veszélyről, hogy idejekorán
menekülhessenek a havasok felé.

– Azt okosan tevé kegyelmed. Tehát a lakosok megmenekültek?

– Korántsem. A vett rémhirt épen Vizaknainé asszonyom portája előtt adám
tudtára a népnek. Az arczok elsápadtak, midőn egyszerre előlépett a ház
asszonya, kivont karddal kezében s mintha száz férfi lelke szállott
volna belé, villogó szemekkel állt meg a nép között, s ezeket mondá
nekik: «férfiak vagytok-e? ha igen, fogjatok fegyvert; álljatok ki
sánczaitokra s tudjátok megvédeni a helyet, hol gyermekeitek élnek s
apáitok eltemetve vannak; vagy ha gyávák vagytok, ám fussatok, a nők itt
maradnak velem, s megmutatják a dühös ellenségnek, hogyha az ősi
tűzhelyért kell küzdeni, akkor senki sem erőtlen!»

Bánfi rekedt hangon kiálta csatlósainak, hogy hozzák elé pánczélját,
kopjáját és sisakját s inte a fuladozó hirnöknek, hogy szóljon tovább.

– E szavakra szörnyű ordítás keletkezett a nép között, az asszonyok,
mint megannyi furiák rohantak fegyverekért, s férjeik oldalán, kiket
nőik elszántsága hősökké avatott, fölmentek a sánczokra: ki mit kapott,
kaszát, ásót, cséphadarót fogva elő. Ezalatt Vizaknainé maga mindenütt
járt, biztatá, rendezte a csoportokat, a templomot eltorlaszoltatá;
olajat, kénkövet forraltatott; a hidakat letöreté; úgy hogy mire én
kijöttem a városból, az már tökéletes védelmi állapotba volt téve. Ezzel
én minden kerülés nélkül átusztattam a Körösön s erdőkön s álutakon
idáig jövék.

Bánfi ez utóbbi beszéd alatt egészen magánkívül látszott lenni. Nem
várta már sem sisakját, sem fegyverzetét, lováért ordított s míg arra
fölkapna, a megérkező Veér Györgynek sietve kiáltá:

– Utánam Bánfi-Hunyadra! – Éjjel-nappal jőjjetek. A gyalogság kerüljön a
gyalui havasok felé. A lovasság utólérhet Kolozsvárig. Ha közel lesztek,
rakjatok tüzeket a hegyeken, hogy az elődandárral egyszerre támadhassam
meg az ellent.

– Talán jobb volna méltóságodnak a derékseregnél maradnia? szólt Veér
György aggodalmas arczczal.

– Tegye kegyelmed a mit parancsoltam! kiálta Bánfi s sarkantyúba kapva
lovát, elszáguldott. Kisérői tízével, huszával nyomakodtak utána.

– Mi lelte ezt? kérdé Veér György, hogy sem minket be nem vár, sem
nejét, vagy a fejedelemasszonyt, mint vendéget, nem tudósítja a
dologról?

– Megütközött, midőn tudósítám, hogy Vizaknainé védi Bánfi-Hunyadot;
magyarázá Benkő, gyermekkori szerelme neki, kit azután később
elfeledett, s most, hogy hősi veszélyéről értesült, megdöbbenni látszott
rajta.

Veér György helybenhagyá a felvilágosítást s rögtön felültetve hadait,
miután Bánfinét néhány szóval tudósítá egy kis félrecsapásukról, a
lovassereggel eltávozott Kolozsvár felé; a gyalogság vezetését Angyal
Mihály kapitányra bízva.

Ezek csak estefelé indultak meg, rövidebb útjuk levén a havasok felé.

Elinduláskor előállt egy czondrás székely fiú, halovány orczával, de
izmos karokkal. A többiek tuszkolták előre.

– Énekeld nekünk azt a nótát!

Ez volt a nép egyszerű költője: Gelenczei Ambrus.

Bibliáját előkeresve zekéje zsebéből, annak pergamen táblájára irogatott
verseket, mikre dalt szerkesztve, csaták előtt el szokta azokat
énekelni; a nemesség utána énekelte az egyszerű harczi danát.

  A nap kerül, hajnal derül,
  Már a szokott óra cseng,
  Már minden sor, minden bokor
  Lassú indulóval zeng.
  Ne késsél hát, talpadra kelj
  Vitéz magyar, lóra székely
  Kabalára szász!
  Rest ember az, a ki nem fut,
  Mikor előtte van az út
  A gavallér, mikor ráér,
  Ha nem mehet, mász.[7]

Az ezer meg ezer férfi által énekelt harczi kardal lassankint
elenyészett a távolban.

* * *

Veér György Kolozsvárra érve, Bánfit már nem találta ott. Kétszáz lovast
véve magához, fél órával elébb eltávozott a generalis.

Veér nem sokat pihentetve embereit, még azon éjjel tovább ment Bánfi
nyomában, kit sehol sem érhetett utol; a vezér mindenütt előtte járt,
néha egy pár óra járással is.

Késő éjszaka volt, midőn Bánfi Dénes kétszáz lovasával oda jutott, a hol
a Kőrös vize végig szelve a tájat, kétfelé választja az erdős völgyet. –
A hidnál, mely a vízen keresztül vezet, tábort ütött a török; egy
csoport beduin ott hasalt a parton, hosszú puskával, fülelve. Meglepni
nem lehete őket.

Bánfi-Hunyad felé majd muló, majd terjedő veresség látszott az égen.

Bánfi a túlparti erdő rejtekében hagyva lovagjait, maga negyedmagával
elindult a víz sekélyesebb részén átjárást keresni. A Kőrös itt néhol
oly sebes, hogy az embert lekapja lováról. Szerencsére a száraz nyár
nagyon kiapasztotta, s Bánfi nemsokára egy helyre akadva, a hol
csendesebben folyik a víz, társaival együtt azon szerencsésen átgázolt.

Ezzel egyet közülök visszaküldött, hogy a többieket is vezesse oda, maga
addig harmadmagával a túlparton maradt, merően bámulva azon táj felé, a
honnan az égés látszott.

Ezalatt egy hat lovagból álló beduin őrcsapat, a folyam partján
czirkálva, észrevevé a három lovagot, s vezetőjük rájok kiálta, hogy
álljanak meg!

Bánfi erre vissza akart húzódni, de három beduin hirtelen elébe került,
s a másik három fölemelt dárdával rohant rá és társaira.

– Hajtsátok le fejeteket a ló nyakára s balkézzel kapjátok le a dárdát;
monda ez társainak s azzal kardot húzva, a szemközt jövőkre rohantak;
szótlanul összecsapva velük az éj árnya alatt.

Bánfi középett állt, a három beduin dárdája egyszerre süvöltött s Bánfi
társai kétfelől egyszerre estek le a lórul átszegezve, míg ő a balkézzel
biztos ügyességgel kapva el az őrjáró kelevézét, jobbjával egy csapást
intéze hozzá, mely annak koponyáját hasítá ketté.

Erre, meglátva, hogy egyedül maradt, egyszerre fordult mindkét ellenének
s egyiket a kopjával, másikat karddal néhány percz alatt leveré.

Dühösen száguldott a part felől kerülő másik három ellene.

– Jertek! Dörmögé Bánfi s azzal az iszonyú humorral, mely némely
harczosnak a halálveszély pillanatában annyira sajátja, mosolyogva
mondá: Majd én tanítalak meg benneteket dárdával bánni! s ezzel lovát
egy facsoportnak faroltatva, kardját tokjába dugá s az elvett dárdát
kétkézre kapa, nem telt bele két percz, midőn mind a hármat leöklelte
lováról.

Ekkor széttekinte, ha nem jön-e több? s örömmel tapasztalá, hogy a
hidnak levők a távol miatt nem vették észre a tusát. Kétszáz lovagja
pedig már a tulsó parton járt s szép nesztelen átkelt az innensőre.

Egy pár a leküzdött beduinok közül még nyavalygott és ordítozott.

– Verjétek ezeket főbe, hogy el ne áruljanak bennünket kiáltozásaikkal.

– Ne várjuk be Veér György csapatait? kérdé egy hadnagy.

– Nem lehet, nincs időnk, szólt Bánfi, a vereslő égen jártatva szemeit s
azzal a kisded csapat nesztelenül haladt a mezőségeken és harasztokon
keresztül.

Nemsokára valami távoli zsibongást kezdének hallani, s a mint egy
dombtetőre értek, föltünt előttük Bánfi-Hunyad.

Bánfi könnyebbülten lélekzett; nem a város égett, csupán a kertekben
levő kazalok, a lakosok előre leverték házaik tetőit, hogy az ellenség
föl ne gyujthassa. A templom és torony is tetőtlenül állott, s lehete
látni, mint hemzsegi azt körül a tűz világánál ostromló török had; míg a
torony ormairól tűzesőként hullott alá égő szurok és kénkő, néha egy-egy
nehéz gerenda is, lesodorva a falakról a fölkapaszkodókat.

Ali basa nem várhatta be ágyuit, mik a rossz utakon elmaradtak s azt
hivé, hogy egy ostommal beveheti a parasztoktól és nőktől védett helyet.
De a kétségbeesés katonává tesz mindenkit, s az elszánt kezében jó
fegyver a fejsze és kasza.

Bánfi arcza kigyulladt e látványra. Egy fehér hölgyalakot vélt látni a
torony ormán, s azzal sarkantyúba kapá lovát, s mint a vihar, nyargalt
előre, lovagjainak kiáltva:

– Ne számlálgassuk az ellenséget most, majd ráérünk, ha leöltük! s egy
óranegyed mulva a város előtti tábor elé ért a kisded csapat.

Itt aludt mindenki. Míg egyik sereg ostromolt, addig a másik ráért
pihenni; még az őrök is nyugalomra hajták fejeiket, a lovasok ott
feküdtek leczövekelt paripáik mellett, s csak akkor riadtak föl
álmaikból, midőn már Bánfi keresztülkasul nyargalt soraikon.

A báró egyedül az ostromlottakhoz akarva sietni, hirtelen keresztül
gázolt az eszeveszett seregen, mely álmából fölijesztve, lóra, dárdára
kapott, s egymást vélve ellenének, összekeveredék, kölcsönösen rontva
tulajdon csoportját, a csauszok hasztalan iparkodtak a bőszülteket
rendbeszedni.

Bánfi azonban véletlenül, vakmerően vágott a török had közé, mely a
templomokat ostromolta. Az első csapatok ijedten futottak meg váratlan
rohama elől, a futókat azonban nemsokára megtorlasztá egy szemközt jövő
dandár, mely Ali basa válogatott mamelukjaiból állott.

Egy óriási szerecsen vezette a csapatot. Lova rendkívüli nagyságú,
tizenhét markos mén; maga hét láb magas idomtalan alak; félig meztelen
kiülő izmai ragyognak, mint az aczél, az égő kazalok pokoli fényében;
széles szája vérzik egy kőhajítástól; fekete arczából rémesen világlanak
elő szeme fehérei.

– Megállj giaur! ordíta a szerecsen a csatazajt felülmuló hangon, s
egyenesen Bánfinak tartott. Iszonyú öklében tenyérnyi széles görbe kard
villogott, melyet még neki is súlyos volt megemelni.

Két huszár, ki Bánfi elé vágtatott, két csapására az iszonyú szörnynek
jobbra-balra hullott le lováról, egyik fejtelenül, másik övig hasítva. A
harmadik csapásra fölállt nyergében a szerecsen, elkiáltva magát dörgő
hangon:

– Én vagyok Kariaszár! a győzhetetlen. Köszönd Istenednek, hogy általam
halsz meg; s ezzel hátrakapva kardját, egy irtóztató csapást mért Bánfi
fejére.

A báró hideg vérrel emelé föl kardját szeme elé, s azon pillanatban,
midőn Kariasszár felé csapott, egy ügyes, semmi erőbe nem kerülő, de a
villámnál gyorsabb mozdulatot tett vele a szerecsen ökle felé, a vívók
belső vágásnak nevezik ezt, s e csapással Kariasszárnak egyszerre négy
ujját leütötte, a nehéz pallos csörömpölve hullott alá az ujjatlan
marokból.

A fekete arczon meglátszott az ijedtség és düh elsápadása. Iszonyú
ordítással veté magát rögtön Bánfira s nem törődve az arczára és vállára
kapott sebekkel, balkezével elkapá Bánfi jobbkarját, s brutális erővel
egyet taszított rajta úgy, hogy ha Bánfi erősen nem ül lován, kiesik
nyergéből.

Ugy látszott, mintha a szerecsen még fél kézzel is képes lenne őt
összemorzsolni.

Bánfi azonban jó lovas levén, keményen megszorítá térdeivel paripáját,
mire a nemes mén fölágaskodott két hátulsó lábára, s a mint az óriás
urával dulakodott, oroszláni erővel tépte annak megmarczangolt karját, –
a harczparipa egyszerre neki fordult a szerecsennek, s patkójával
czombon vágva, tajtékzó szájával dühösen beleharapott annak húsos
mellébe, s a megharapott részen egyet csavarintott fogaival.

Kariasszár elordítá magát bőszült fájdalmában, s hirtelen eleresztve a
bárót, handzsárjához kapott balkezével, s azt jajgatva rántá ki.

Bánfi azon pillanatban nyakához vágva az óriásnak, a roppant fő
egyszerre alágördült, s míg a levágott nyakból háromágú sugárban szökelt
fel a vér, a fejetlen alak neki szabadult lován ülve maradt, s kirántott
handzsárjával fejetlenül vagdalkozott még holta után is jobbra, balra, –
ijesztő tüneményül saját népeinek.

Az óriás elestének láttára szétfutottak a megrémült mamelukok, egymást
taposva s a kerítéseken ugrálva át lovaikról; ugyanekkor a templomot
védő nép, elhányva az útból torlaszait, kirontott ostromlóira, elől
Vizaknainé kivont karddal, utána a papok, mint zászlótartók, a templomi
lobogókkal. A nagy, de két tűz közé szorult ostromló tömeg kétfelé vált,
utat nyitva egyfelől a parasztok kaszáinak, másfelől a huszárok
csákányainak. Ez utóbbi hatalmas fegyver a vele bánni tudók kezében:
ütései csaknem kikerülhetlenek. A csákány hosszú, hegyes orra a
lecsapásnál oly erővel hull alá, hogy nincs paizs vagy sisak, melyet
keresztül ne üssön s kard meg nem véd görbe, hajlott vasa elől. A két
csapat nemsokára összeért, elszórva az útból a janicsárokat, kik még
félholtan is csapkodtak handzsáraikkal a rajtuk átgázoló lovak lábaihoz.

Vizaknainé kipirult arczczal szökött Bánfi Dénes elé s lova kantárát
megragadta.

– A veszély nagy, méltóságos uram, a török husz annyi erővel van, mint
mi együttvéve: jőjjön kegyelmed a templom kerítése mögé.

– Egy lépést sem innen. Mondá Bánfi hideg vérrel. Meneküljenek
kegyelmetek vissza torlaszaikhoz.

– Egy lépést sem innen; viszonzá Vizaknainé.

– Én tudom magamat védni. Monda Bánfi hevesen.

– Én is; viszonzá büszkén az asszony.

E pillanatban, mintha a fellegekből szállnának le, vagy a földből
támadnának elő, minden utczáról új csapatok rajoznak ki, gyalogok,
lovasok, hosszú puskákkal, tegzekkel, szalagos kopjákkal s égbontó
ordítás támad minden oldalról:

– Ali! Ali! Allah akbahr!

A magyarság erre hátát a templomnak vetve, csatasorba állott s várta a
támadást. Az utcza végéről egy fényes lovagcsoport látszott közelíteni,
a spáhik válogatott csapatja volt ez, délczeg arab paripákon, miknek
nyeregtakarója smaragdoktól tündökölt a tűzvilágban. Középett lovagolt
Ali, karcsú, hófehér berber ménen: kezében gyémántos markolatu görbe
kard, fején turbános sisak, nagy szakálla ezüst pánczéljára hullt le. A
mint lőtávolságnyira ért Bánfihoz, megállt s csapatjait körül elrendezé.

Bánfi mindekkorig hozzá sem nyult pisztolyaihoz, miknek gyönyörű
elefántcsontból faragott agyai kilátszottak nyeregkápájából. Most
kivonta azokat s mindkettőt odanyujtá Vizaknainénak.

– Fogja kegyelmed, monda. Legyen mivel védnie magát.

Ali basa erre egy hirnököt küldött előre, ki a magyarok elé érve, ez
izenetet hozá nekik:

– Az én uram, Ali basa, fölszólít titeket, hitetlen giaur nép, nincs
hová futnotok, minek erőlködtök ellene tovább: tegyétek le a fegyvert
lábaihoz s várjátok kegyelmét.

Alig ejté ki utolsó szavát a hirnök, midőn két lövés hallatszott és a
hirnök holtan esett le lováról. Vizaknainé mind a két pisztolyt ő rá
lőtte ki – feleletül.

Erre Ali basa dühösen inte a körülálló csapatoknak s minden oldalról
nyilak és puskák irányoztattak a magyarság felé.

Vizaknainé e perczben fölhágott Bánfi kengyelvasába s egy kézzel annak
vállára kapaszkodva, másikkal megvillantá kardját, kiáltva: «ne
féljetek, barátim!» Szavait ropogó dördülés s süvöltő nyilzápor követte.
Vizaknainé testével fedezte Bánfit, ki a lövés elhangzása után gyengülni
érzé a nő szorítását karján. Egy nyil szive fölött találta a nőt. «E
nyil neked volt szánva». Suttogá Vízaknainé, s holtan omlott le a
földre.

– Szegény asszony, monda Bánfi utána tekintve. Mindig szeretett és
sohasem mutatta.

S azután vér folyt köny helyett.

A magyar csapatot körülözönlé a török raj, de sehol sem birta azt
megbontani; Bánfi már a nyolczadik spahival vívott, kik mind elhulltak
rendkívüli ügyessége miatt. Ali basa magánkívül jött dühében.

– Nem birjátok hát leverni ezt a csufondáros kutyát! ordítá bőszülten, s
szétkardlapozva előtte álló embereit, maga vágtatott Bánfi elé. Én
vagyok előtted, hitvány disznó, ordítá rá fogcsikorítva, te kutyák
ivadéka.

– Tartsd magadnak czímeidet! kiálta Bánfi s elébe vágtatva, olyat húzott
kardjával a basa sisakjára, hogy mind a sisak, mind a kard összetörött.
Erre mindkét lovag egyszerre döbbenten hátrált vissza s Ali egy gömbölyű
paizst kapott el fegyverhordozóitól, míg Bánfinak aczélcsákányt
nyujtottak hirtelenében. Ezzel ismét a két vezér összerontott.

A csákány iszonyú csapással sujtott le a gömbölyű paizsra s lyukat ütött
rajta, mire Ali basa kardjával visszavágott, s Bánfit ezuttal csak ügyes
félrehajlása menté meg a haláltól.

– Fejedet laptának viszem el, szólt gúnyosan Ali.

– Én pedig szakáladat seprűnek, viszonzá Bánfi.

– Nemesi czimeredet lovaim ólára szegzem ki.

– Én pedig bőrödet madárijesztőnek tömetem ki polyvával.

– Te föllázadt rabszolga!

– Te borbélyinasból lett hadvezér.

Minden gúnymondat új dühös csapás által volt kisérve.

– Te becstelen asszonyrabló! kiálta tajtékzó szájjal a basa. Te török
leányt rabolsz tisztátalan ölelésedre? Ezért én elrablom feleségedet! s
hárememben ő lesz legutolsó rabnőm!

– Bánfi előtt felfordult a világ. Három oly sebet kapott lelkén, mely
kivette őt emberi alakjából.

– Átkozott ördög! ordítá fogcsikorgatva, s közepén kapva csákányát,
közelebb rugtatott Alihoz, s villámsebességgel pörgetve meg
harczeszközét, mint a szélmalom szárnya forgott az kezében, majd
fokával, majd gombos végével csapkodva az elébe tartott paizsra, s védve
és támadva egyszerre. Ali basa meglepetve ez új szokatlan modorú roham
által, vissza akart húzódni, de a két harczi mén ezalatt egymás szügyét
és nyakát harapdálva, osztá uraik harczát, s nem lehete őket egymástól
elválasztani.

A spáhik, látva urok hanyatlását, közbevetették magukat, s elverve Bánfi
mellől a védő huszárokat, midőn ez látta, hogy emberei mind a templomba
menekülnek, hirtelen egy utolsó csapást adott Ali paizsára, melynek
súlyától a csákány átfurta azt, s Ali fölordításából gyanítva, épen ott,
a hol az a karhoz volt csatolva. Már a másik csapásra nem ért rá Bánfi,
mert minden oldalról körül volt kerítve.

E pillanatban ismeretes trombitaharsogás riadt meg a küzdők háta mögött,
s egy új, általános, egyszerre megszólaló csatakiáltás vegyült a zajba:

«Isten! Mihály angyal!»

Veér György érkezett meg a banderiumokkal.

– Isten! Mihály angyal! ordíta a magasan kilátszó nemes vezér
lánczüngében, félvállra vetve medvebőr kaczagányát, s gerezdes
buzogányával utat tört magának a meglepett törökök koponyáin keresztül.

A támadás eszesen volt intézve; minden utczáról egyszerre tört be a
lovas nemesség, zavarba hozva a török sereget minden ponton: úgy, hogy
egyik csapat nem jöhetett a másik segélyére, míg a legszélsőt mindig
túlnyomó erő verte tönkre.

Ali basa Bánfi legutolsó csapásától gonosz sebet kapott bal karján,
miáltal leveretve, sarkantyúba kapta paripáját, s jelt adott a
megfutamodásra.

A török sereg hanyatthomlok üzetett ki a városból; vezéreik a gyalui
havasok felé iparkodtak őket terelgetni, melynek utain ismét rendbe
gondolák szedhetni soraikat.

A falun kívül tovább folyt a bomlott csata.

A magyarok széthányva az égő kazlakat, az éj sötétében összekeveredtek
elleneikkel, csak a csatakiáltásról ismerve meg egymást.

Az üldözött török had a sötétben és zavarban majd ellenségeihez
menekülve, majd saját társait öldösve, el akarta tanulni a magyarok
harczkiáltását, de ez még nagyobb vesztére szolgált, mert nem tudva
kimondani «Mihály angyalt», mindig «Mihál andzsalt» kiáltott helyette[8]
s még ismertebbé tette magát a magyarok előtt.

A török sereg tökéletesen meg volt verve, ezernél többen feküdtek halva
az utczákon és a templom körül, s csak a mély utak menték meg őket, a
hova a magyar seregnek nem volt tanácsos őket követni.

Veér György tehát takarodót fuvatott, míg Bánfi nyugtalan dühvel próbált
majd itt, majd amott nyomába törhetni a futó ellenségnek. Hasztalan;
minden út el volt hirtelen levágott fákkal torlaszolva.

– Kénytelenek vagyunk őket menekülni hagyni, mondá Veér György, kardját
hüvelyébe bocsátva.

– Hátha nem? hátha nem? szólt izgatott hangon Bánfi, s egy dombra
fölnyargalva, valamit vizsgálni látszott. Egyszerre örömteljes hangon
kiálta föl: Nézzetek oda! A jeltüzek épen most gyulladnak ki.

És valóban, a gyalui havasok felől lehete látni, mint lobbanak föl
egyenkint a jeltüzek hosszú sorban.

– Azok a mi embereink ott, kiálta föl Bánfi új lelkesüléssel.
Kelepczében van a török. Rajta, előre!

S azzal maga után véve csapatjait, az eltorlaszolt utak felé vágtatott,
nem hajtva a gondosabb Veér György figyelmeztetéseire.

* * *

Ali basa ezalatt martalékul hagyva sátorait, tevéit és zsákmánynyal
terhelt szekereit, előre küldé Dzsem-Hamánt, az arnauták vezérét, hogy a
havasokon átvivő utakat tegye járhatókká.

Dzsem-Hamán az éj sötétében előre haladva, a mint arnautáival az utakat
egyengetné, egyszerre beszédet hall a feje fölött levő meredek sziklákon
s egy csoport fegyveres férfit lát ott megjelenni.

A csapatok egyszerre kiáltának egymásra:

– Kik vagytok? mit csináltok?

– Köveket hordunk; felele Dzsem-Hamán. Hát ti?

– Mi is köveket hordunk. Volt fölülről a felelet.

– Én Dzsem-Hamán vagyok, ki Ali basa lábai alól takarítom a köveket, hát
ti nem Csáky László emberei vagytok?

– Mi pedig Ali basa fejére gyűjtjük a köveket s Angyal Mihály emberei
vagyunk; – kiáltának onnan felülről s egy hatalmas kőzápor gördült
egyszersmind az arnauták fejeire documentum-képen.

– Itt is Mihály andzsal! ordíták megrémülve az arnauták, visszafelé
értve Angyal Mihály nevét s rémülten futottak vissza, elrémítve az
utánok jövőket, hogy körül vannak fogva.

E hirre a török sereg, előlhátul ijesztve, egy rendetlen tömkelegbe
szorult össze, melyre hajnal hasadtával a sziklatetőket ellepő magyar
fölkelő nemesség roppant szirtdarabokat kezde aláhengeríteni.

Ali basa majd egy, majd más uton iparkodott keresztültörni magát, az
alágördült malomkövek és faderekak mindenünnen iszonyú veszteséggel
verték vissza; a legbátrabb csatárok, kik karddal kard ellen csatát
küzdöttek, sápadva futottak vissza e mennydörgő sziklahasábok elől, mik
úgy összezúzták, a ki eléjök állott, hogy nem lehetett rajta megismerni:
melyik volt az ember? melyik volt a ló?

Ali szakállát tépte dühében, azt látva, hogy egész seregével együtt el
van fogva, és egy oly sereg által, melynél az övé még akkor is erősebb
lehete.

– «Nincs védelem és segítség, egyedül a felséges Istennél!»[9] Kiálta
kétségbeesetten törve ketté kardját, s pisztolyát elővonva, azt mellének
szegezte.

E perczben egy kéz félrerántotta fegyverét s Ali basa Zülfikárt látta
maga előtt.

– Mit akarsz esztelen? kiálta rá. Tán nem kivánod, hogy élve jussak a
hitetlenek kezei közé?

– Én meg foglak szabadítni tégedet és hadseregedet. Monda Zülfikár.

– Allah árnyékára! nagy szót mondál, s ha képes volnál azt megtenni,
első vezéremmé tennélek.

– Az nem kell. Igérj ezer aranyat s bocsáss el Bánfi Déneshez követül.

– Hogy eláruld neki állapotomat, úgy-e, kutya?

– Azt nem szükség elárulnom, láthatja a hegytetőről maga, s te
mindenesetre olyan jó helyen vagy, mintha már megvolnál ölve, azért
nincs mit válogatnod benne, ha higyj-e nékem, vagy sem? Két nap alatt
épen úgy elveszhetsz éhen legvitézebb lovagaiddal, mint én; ebben az
egyben most mind egyenlők vagyunk s nincs miért lenéznünk egymást.

– S mit akarsz tenni, te hitvány szolga?

– Rávenni Bánfit, hogy a Kalota felé vezető utakról elvigye seregeit s
nekünk arra utunk nyiljék megmenekülni.

– S te ezt lehetségesnek hiszed?

– Vagy, vagy nem. A hol bizonyos a halál, ott az ember nem koczkáztatja
az életet; ha én estig beszélhetek Bánfival, te éjszakára próbáld meg
arrafelé a kimenekülést. Ha sikerül, jó; ha nem sikerül, ismét
visszajöhetsz.

– E ficzkó merészen beszél. Jó, cselekedjél a hogy gondolod. Rád bízom.
Allah látja a titkokat! Eredj.

Zülfikár letéve fegyvereit, neki indult egyedül a Kalota felé vezető
mély útnak. A magyar előörsökhöz közeledve, az út hosszában sorban a fák
ágaira fölaggatott törökök ötlöttek szemébe. A renegátot nem látszott
megzavarni e látvány: bátran a magyarok közé lépett, s a mint azok
elcsipték, nyugodtan mondá nekik magyarul:

– Vigyetek Bánfi Déneshez, én az ő kéme vagyok.

– Hazudsz! kiáltának rá; ágra vele!

– Be tudom bizonyítani, folytatá szilárdul Zülfikár s egy összehajtott
levelet kivéve turbánjából, a hadnagy kezébe adá.

A levélbe ez volt irva:

«Én, Sötér Gergely, tudósítom a magyar csapatvezéreket, miszerint e
levél előmutatója, Zülfikár, az én hűséges hadi kémen. Bocsássák őt
mindenütt szabadon.»

A hadnagy dörmögve nyújtá neki vissza a levelet s parancsot adott két
legénynek, hogy vezessék őt Bánfihoz s azon esetben, ha Bánfi rá nem
ismerne, üssék főbe.

Bánfi azonban az első tekintetre megismerte benne Pongráczot, Balassa
egykori szolgáját s inte a csatlósoknak, hogy hagyják őt vele egyedül.

– Hát te törökké lettél? kérdé tőle Bánfi.

– Ne kérdezz uram; úgyis sok mondani valóm van. Ha beszélni hagysz,
rövid leszek. Balassa Imre engem elűzött házától, megtudva, hogy
Azraëlét én segítém neked elszöktetni.

– Jól van, monda Bánfi összehúzva szemöldeit. A leány tőlem is
megszökött, s nem tudom, hova lett?

– Tudod biz azt, uram; de nagyobb baj az, hogy mások is tudják. Egy
rejtett szikla-épületed van Gregyina Drakuluj mellett: ő ott lakik.

– Csitt! kiálta fel Bánfi megijedve. Honnan tudod ezt?

– Balassa följelentette a nőrablást a fejedelemnek. A dolog nem oly
tréfa, mint gondolnád, Azraële a zultán leánya, ki Ali basának volt
eljegyezve, Alitól azonban elszökteté őt Corsar bég, s míg Corsart csak
Balassa mérge menté meg a selyemzsinegtől, Balassa lett a leány miatt
földönfutóvá. E leány vészt hozott mindenkire, a ki őt birtokába vevé.
Most rajtad a sor. A fejedelem mindent igérve a kegyvesztett Csáky
Lászlónak, ha kifürkészi azon helyet, hová te azon leányt elrejtetted,
az a czirkálót ravaszul megbízta, hogy tudakozódjék a nép közt, ha nem
láttak-e egy párduczot az erdőben? jól tudva, hogy e szelidített
fenevadnak szokása szanaszét kóborolni. E nyomról ráakadtak
sziklarejtekedre. Látták a leányt. El van árulva minden.

– Ördög és pokol! kiálta Bánfi elsápadtan.

– Még halld a többit. Csáky közlötte tervét Ali basával, ki a dologban
egyik érdekelt fél, s a terv szerint ugyanakkor, midőn Ali
Bánfi-Hunyadra tört, Csákynak mintegy kétezer oláhval vadászat ürügye
alatt a Gregyina Drakuluji sziklát kelle megostromolnia.

– Ez hallatlan ármány! kiálta fel Bánfi, öklével kardjára csapva.

– Meglehet uram, hogy még jókor érkezhetel, folytatá ravaszul a renegát,
ha sokáig nem késel e helyen.

– Rögtön indulunk! szólt Bánfi dühtől sápadtan. Majd megtanítom én e
tányérnyaló népet szabad nemes birtokára törni, mig maga a haza
ellenségeivel harczol. Néhány száz ember elég lesz Ali basát ez oldalról
sakkban tartani. A többivel, fogadom, hogy fülénél fogva hozom el Csáky
László uramat, ha határomon belépett.

Ezzel rögtön parancsot adott saját hadainak Bánfi, hogy a legnagyobb
csendben induljanak Marisel felé. Az ott maradott kis csapatnak pedig
meghagyta, hogy rakjanak sok tüzet az erdőben, hogy az ellenség azt
higyje, mintha az egész hadosztály ott volna, s azonnal sietett a
veszélyben forgó menedék felé, Zülfikárnak ötszáz aranyat fizetve a
hiradásért.

Ali basa pedig az összebeszélés szerint, éjszaka egész seregével a Bánfi
által ott hagyott nehány száz főnyi őrségre támadva, azt rövid
ellenállás után elverte útjából s kétezer halottat és minden hadi
készületét ott hagyva, nagy vereséggel s boszuval haza iramodott
Nagy-Váradra.

Zülfikár tőle is megkapta a szerződött ezer aranyat, ilyenformán
szolgálva egyuttal magyarnak és töröknek s mind a kettőtől fizettetve
magát.




XIV. TÖRVÉNYSZÉK LAKOMA MELLETT.

A vadászkürt rivallása visszahangzott a batrini hegyek között; a hajtás
zaja mindig közeleb érkezett; egy csoport uriasan öltözött lovag
nyargalt a hajtás csomójában: elől Csáky László uram.

– Utána! utána! hangzott mindenünnen, hihetőleg üldözőben volt már a
vad, midőn a nyargaló csoport egy bokros helyen keresztül törtetve, egy
szembejövő csapattal találkozék, melynek vezérében mindnyájan Bánfi
Dénesre ismerének s megdöbbenve szakíták félbe a hajtást.

Bánfi gúnyos mosolylyal lovagolt hozzájok.

– Hozta Isten kegyelmeteket uraim, az én birtokomban. Nagyon örülök,
hogy van szerencsém. Hihetőleg eltévedtek önök; vagy ha nem, akkor
vendégeim. És így mégis Isten hozta. – De milyen elvadultan néznek önök
rám. Szinte eszembe juttatják a bibliai mondást: «a ki az őzet üldözi a
berekben, az az oroszlán fektére bukkan».

– Mi nem nézzük kegyelmedet sem őznek, sem oroszlánnak, viszonzá Csáky,
zavarában fülig pirulva; hanem azt hivők, hogy jó helyen járunk.

– Bizonyosan, szólt Bánfi bántó nevetéssel, önök az én birtokomon
vannak, s ez elég jó hely, és én nem tudok hová lenni e megtiszteltetés
miatti örömömben. Önök hihetőleg el lesznek fáradva; mire nézve meghivom
önöket magamhoz Bonczhidára egy kis barátságos vendégségre.

– Köszönjük, szólt haragosan Csáky; de most nem fogadhatjuk el.

– Már az az én gondom. Én nem szoktam soha éhen, szomjan elbocsájtani
senkit, a ki hozzám vendégül jött; pedig vadlopóknak csak nem nézhetem
kegyelmeteket, tehát vendégeimnek kell néznem.

– Még van egy harmadik minőség is.

– A melyet én nem ismerek.

– Majd meg fogom kegyelmedet ismertetni vele.

– Az igaz, lesz időnk rá az ebéd fölött. Fordítsuk Bonczhida felé a
kantárszárat, uraim.

– Megmondám, hogy nem fogadjuk el.

– Mit beszél kegyelmed? s oly rosszul ismeri vendégszeretetemet, hogy
azt hiszi, miként én kegyelmeteket erővel is el nem viszem magammal? Ah
meg kell önöknek Bonczhidát emlegetniök; ha már vadaimat ismerik,
ismerjék meg házi állataimat is. Én mindenesetre erővel is elvitetem
önöket.

– Hagyjuk félbe a tréfát, Bánfi. Itt nincs annak helye.

– Én azt hiszem, hogy ti tréfáltok. Legalább én komolyan mondtam, hogy
erőszakkal is elvitetlek benneteket.

– Azt szeretnők látni.

– Tehát ám lássátok. Monda Bánfi és kürtjébe fúva, egyszerre minden
oldalról fegyveres csapatok jöttek elő az erdőből. Csákyék körül voltak
fogva.

– Hah, hisz ez árulás! kiálta föl Csáky.

– Nem, ez csak egy kis farsangi tréfa. Viszonza Bánfi nevetve. Most a
vad fogja el a vadászt. Előre atyámfiai! fogjátok meg ezen urak
kantárszárait s vezessétek őket utánam Bonczhidára. A ki szép szerivel
nem jő, kötözzétek lábait a kengyelhez.

– Én protestálok az erőszakoskodás ellen! kiálta Csáky dühösen. Én
fölhivom önöket tanuknak, hogy a hatalmaskodásnak ellent mondék.

– Én pedig fölhivok mindenkit tanunak, utánzá Bánfi nevetve, hogy én ez
urakat a legbarátságosabb módon invitáltam vendégségre.

– Protestálok! Ez erőszakoskodás!

– Ez tréfás mulatság! Magyar vendégszeretet.

Az urak egy része kaczagott, a másik káromkodott. Utoljára is Bánfi
részén lévén az erő, Csákyék duzzogva, haragosan engedtek a kaczagva
hatalmaskodóknak, s hagyták magukat vitetni Bonczhida felé, mi közben
Csáky, akárkivel találkozott az úton, mindenkire rákiáltott, hogy őt
fölhivja tanunak, miszerint Bánfi őt erőszakkal kényszeríté vele menni;
míg Bánfi viszont nevetve iparkodott azoknak értésül adni: hogy a jó úr
leitta magát s most egy kis nemesi tréfát űznek vele.

– Megbánja még ezt kegyelmed, hörgé Csáky magánkívül dühében.

A mint azonban egy falun keresztülmentek, egyike Csáky kisérőinek, egy
fiatal nemes legény, kit társai Szánthónak neveztek, hirtelen
félreugratott a tömeg közől s mielőtt utána rugaszkodhattak volna,
elnyargalt.

– Vigye ördög, mondá Bánfi. Nála nélkül is vígan fogunk lenni, ugy-e
Csáky László uram?

Csáky lassankint visszanyerte mérsékletét s megszünt dühösködni. Mire
Bonczhidára értek, egészen mosolygó képet mutatott, átlátva, hogy nők
előtt illetlen és nevetséges is volna dühös arczot csinálnia. Ott tehát
minden harag nélkül engedé magát Bánfinénak és Apafinénak mint az uton
fölszedett vendéget bemutatni.

Bánfi még azzal is tetézte a csúfságot, hogy az asztalnál legfölül
ülteté Csákyt Apafiné mellé s magával szemközt, s folyvást a legnagyobb
tisztelgésnek tevé ki őt, melyen keresztül érzett a vérig sértő gúny, s
Csákynak nem lehetett azt mutatni, hogy érzi!

Mentől jobban derültek az ebéd vége felé a kedélyek, Csáky annál
dühösebb lett: parázson ülni s hozzá mosolyognia kellett. Végre még azt
a kínt találta ki számára Bánfi, hogy poharát ráköszöntve, egészségeért
ivott. Csákynak poharat kellett vele koczintania, ki kellett azt innia
az utolsó cseppig, a körömpróbáig, s látnia kellett hozzá Bánfi
nevetését. Minden cseppje a megivott bornak méreggé vált e gúnyos
nevetéstől.

S az egész bosszantási tortura oly finoman volt rejtélyezve, hogy a két
nő semmit sem vett belőle észre.

Midőn már legvigabban voltak a kedélyek, egyszerre megnyilik a közép
szárnyas ajtó, s belép rajta minden jelentés nélkül – Apafi Mihály
fejedelem, kinek az elfutott Szánthó hirül vitte Csáky elfogatását.

A két hölgy öröm és meglepetés kiáltásával futott a nem várt vendég elé,
az urak azonban rögtön észrevették a fejedelem arczán a fenyegető
zivatart s elkomorultak.

Bánfi tudta egyedül szokott nagyúri büszke jó kedvét megtartani, mely
még haragját is kaczajjal szokta kifejezni. Hirtelen fölugrott székéről
s örvendő arczczal járult a fejedelem elé.

– Istenemre, nagyságod épen akkor nyit be hozzám, midőn egészségeért
poharat üríténk, ez már aztán véletlen, de jókori megjelenés.

Apafi néma fejbillentéssel fogadá az üdvözletet s a nőket helyeikre
vezetve, ő maga Bánfi Dénes helyét foglalá el. A vendégek közől többen
rögtön siettek kínálni Bánfit üléseikkel, de a fejedelem inte neki:

– Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos törvényszéket
kivánunk kegyelmed fölött tartani.

– Ha mi leszünk a birák, nagyságos uram, szólt közbe tisztelendő tudós
Csehfalusi Gábor uram, poharára téve tenyerét, mi már eléggé informálva
vagyunk.

– Majd csak magam leszek a biró, monda Apafi, ámbátor nem tudom, hogy
Bonczhidán én vagyok-e az úr, vagy Bánfi Dénes uram?

– Mindkettőnk fölött úr az ország törvénye, nagyságos uram, viszonzá
Bánfi.

– Ez jól van megfelelve. Ez által kegyelmed figyelmeztetni akar
bennünket, hogy magyar nemes nem enged maga fölött saját házánál
törvényt tartani. Hanem hisz ez csak egy farsangi tréfa. Kegyelmed
kezdte és nevezte annak, mi folytatjuk.

A jelenlevők arczain feszült várakozás látszott, nem tudva, ha tréfa
lesz-e ebből, vagy komoly ügy?

– Kegyelmed, szólt Apafi, a mi kiküldöttünket, Csáky László uramat,
erővel elfogá, s elhozá magához.

– Ah, kiálta föl Bánfi csodálkozást szinlelve. Tehát miért nem mondta
nekem ezt a gróf, hogy nagyságod küldé őt jószágaimra vadászni? Aztán
nagyságod is, ha megkívánja a jószágaimon levő vadakat, miért nem izent
inkább nekem? Tudnék én sokkal különb bakokat lövetni nagyságodnak, mint
Csáky László uram.

– Itt nem bakokról van szó, báró úr. Kegyelmed jól érti a dolgot, ne
mondassa el itt velem asszonyok előtt.

Bánfiné föl akart kelni e szóra, Apafiné visszatartá: «itt kell
maradnod», sugá fülébe.

– Én eddig egy szót sem értek a dologból, szólt Bánfi neheztelő hangon.

– Nem? Tehát majd egy pár körülményt eszébe juttatok kegyelmednek. – A
kegyelmed erdejében egy párduczot láttak a parasztok.

– Meglehet, szólt Bánfi nevetve (mert magyar nemes megengedheti magának,
hogy vendégével tréfáljon, de hogy hozzá durva legyen, soha, bár
mennyire bosszantatik is általa); meglehet, tán még az Árpáddal kijöttek
ivadéka lehet, azokat párduczos ősöknek nevezik.

– Nem tréfa ez, uram. Azon fenevad egy oláhot az erdőben mások
szemeláttára összetépett; mire nézve én kiküldém Csáky László uramat,
hogy azon állatot fölkeresse s megölje s Csáky azon állatot csakugyan
meglátta és üldözőbe vevé, midőn kegyelmed útját állta az erdőben.

– Csáky László uram bizonyosan saját kaczagányát nézte párducznak.

– Ne kötekedjék kegyelmed. Azon állat barlangjában föl van fedezve!
Ért-e már kegyelmed bennünket?

– Értem, nagyságos uram. Azért kár volt Csáky uramnak annyit fáradnia. –
Tehát ő fölfedezte ezen sziklatanyát, melyet én ott egy meleg fürdő
kedveért vésettem? – Ezért nem fogják őt Columbus Kristófnak nevezni.

– Még mindig gúnyolódunk? még mindig nem alázza meg kegyelmed büszke
homlokát. S hátha én azon titkot is tudnám, melyért kegyelmed azon
barlangot oly nagy titokban vésette?

Bánfi színét kezdé változtatni; alámélyedt hangon felelt, mint kinek
erejére válik, nem mondani igazat.

– Egyszerű oka van annak, uram. Én fedezém föl Borvölgyét is, s alig
futamodott hire e forrásnak, a publikum elfoglalta azt tőlem. Emitt a
Gregyina Drakuluj alatt ismét egy érczfürdőt fedeztem föl, s nehogy az
közhasználatra jusson, titokban a sziklában egy kis kéjházat vésettem
egyedül nőm számára.

Ez utóbbi szavakkal figyelmeztetni akará Bánfi a fejedelmet, hogy nejét
kímélje; de épen ellenkező hatást ért vele.

– Ah, ez alávaló hypocrisis, uram! kiálta föl Apafi, öklével az asztalra
csapva. Kegyelmed nejével akar takarózni, pedig kegyelmed ott török
leányt tartogat, kiért a zultán hadat készül izenni az országnak!

Bánfiné fölsikoltott, testvére fülébe súgá: «légy erős, most légy
magadnál».

Bánfi dühösen harapott ajkaiba, de egyszerre urává téve magát
indulatainak, nyugodtan viszonzá:

– Az nem igaz, uram. Azt tagadom.

– Mit! nem igaz? vannak, a kik látták.

– Kicsoda látta?

– Látta Kelemen, a czirkáló.

– Kelemen, a poéta? Ah a poétáknak mesterségük a hazudás.

– Jól van, báró uram. Minthogy kegyelmed mindent tagad, én mindenről meg
fogok győződni. Magam fogok a kérdéses helyre menni, s ha valónak
találom, mivel kegyelmed vádolva van, tudja meg kegyelmed, hogy e
tetteért háromszoros jelt fog kapni, egyet a töröknő-rablásért, másikat
a fejedelem küldöttein elkövetett erőszakosságért, harmadikat a
házasságtörésért, s abból pedig egy is elég arra, hogy kegyelmed
megszünjék az lenni, a minek képzeli magát. Csáky László uram! vezessen
bennünket a mondott helyre: Bánfi Dénes uram itt marad.

Bánfi szinét változtatva állt ott, mintha lábai a földbe gyökereztek
volna.

Ezalatt Bánfiné fölkelt székéről, s erőszakosan összeszedve erejét, a
fejedelem elé lépett és szólt:

– Uram! – Bocsánat férjemnek. – Ő semmit sem tud, a vétek az enyim; –
azon nő, kit önök keresnek, üldöztetve hozzám folyamodott, – s én rejtém
el őt azon menedékbe – férjem tudta nélkül.

Minden szó, melyet kimondott, emberfölötti erőbe látszott kerülni a
gyenge, halvány nőnek. Apafiné diadalmas arczczal tekinte testvérére,
megszorítva kezét.

– Jól van, nemesen van. Erős valál.

Apafi észrevevé a nagylelkű ármányt, s hogy általa menekülni ne engedje
Bánfit, haragosan fordult hozzá:

– S kegyelmed megenged feleségének ily merényleteket, melyek veszélybe
dönthetik családját, veszélybe az országot? Ezért meg kell őt
fenyítenie; én kívánom, hogy elégtételül dorgálja őt meg itt vendégei
előtt.

Bánfiné lemondásteljesen rogyott térdére a vendégek előtt, lehajtva
fejét, mint egy bünhödő, ki büntetésre vár…

– Az nekem nem szokásom; hörgé rekedten Bánfi.

– Akkor meg fogom büntetni én! kiálta föl Apafi, s a nő felé lépett. E
tény megérdemli, hogy elkövetője fogságra tétessék.

– Azt pedig nem fogom engedni, uram! dörgé Bánfi, fogai közől. Már akkor
fehér volt mint a fal; minden tűz, minden vér szemeiben látszott égni.
Minden izma reszketett düh és szégyen miatt.

– Uraim! kiálta fel ekkor egy csengő hang, oly jól eső e durva
férfi-vita közepett s Apafiné lépett a nő és férfiak közé. Nemes emberek
tisztelni szokták a nemes hölgyeket!

– Kegyelmed ismét itt van megvédeni azokat, a kiket én megtámadok? mondá
a fejedelem ingerülten.

– Ismét itt vagyok kegyelmedet megőrizni egy igazságtalan tettől; s
nekem jogom van testvéremet védni mindig, és kötelességem védni akkor,
midőn mindenki elhagyá.

E szavakkal felkarolá Apafiné Margitot, ki, a mint az erősebb lény
karjai közt érzé magát, egyszerre elhagyatott erőszakkal gyűjtött lelki
és testi erejétől, s ájultan rogyott testvére ölébe.

Bánfi segélyére akart futni nejének. Apafiné visszatartá.

– Távozzék kegyelmed. Majd gondját viselem én.

– Tehát kegyelmed itt szándékozik maradni? kérdé a fejedelem nejétől,
harag és szánalom közt ingadozó hangon.

– Testvéremnek szüksége van reám, – kegyelmednek úgy látom, hogy
nincsen.

Apafi, mióta nejét szólani hallá, jóval aláhangolódott, s attól tartva,
hogy tökéletesen meg talál általa győzetni, sietett féldiadalával
elhagyni a csatatért.

A kimenetellel nagyon elégületlennek kellett lennie. Érzé, hogy Bánfit
keserves oldalról sebesíté meg, de azt is, hogy nem halálosan; meg volt
gyalázva a főúr, de megalázva nem. Annál rosszabb reá nézve.

A mi hajolni nem akar, annak törnie kell.




XV. A GYULAFEHÉRVÁRI ORSZÁGGYŰLÉS.

Némely városnak, sőt némely háznak fátuma: a halál után újra fölébredni.

Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve
feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít
s új nevet ád a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a
multat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni
tud az ifjú kornak.

Azon halmot, melyen Erdély egyetlen egy vára fekszik, egykor Diurbán
nemzedéke koronázá meg tömör épületeivel. A névre ki emlékeznék? A római
legiók meghódíták a nemzetet, szétszórták az idomtalan bástyákat s a
véristennek emberáldozattal mocskolt oltári helyén Vesta temploma
emelkedék; a dák vezér fapalotája eltünt, s helyét a proprætor
márványlaka foglalta el, corynthi oszlopsoraival, mozaikkal fedett
padlatával s művészi istenszobraival. A helyet nevezték Colonia
Apulensisnek.

A város ismét vénült, hanyatlott, meghalt.

Új, hatalmasb nemzedék jött belé; a paloták, templomok eltemették
lakóiakat, s a proprætor palotája helyén megjelentek Gyula vezér hegyes
kúpfödelű, aranyozott és mázzal festett épületei, mint egy
ezeregyéjszakai tündértanya, s a Vesta-templom romjai fölött a pogány
ősmagyar nép szabad ég alá építé oltárait, miknél napot, csillagokat és
kivont kardot imádott. Ekkor nevezték a várost Gyula-Fehérvárnak.

E század fordult, s a szent király, István, szétszóratta a napimádók
oltárait, s a mely helyen annyi megbukott álisten imádtatta magát,
roppant templomot építtetett. A napimádók elenyésztek s a keresztyén
világ nevezte a templomot Mihály angyalénak.

Milyen volt a templom? senki sem tudja már. Két század mulva jöttek a
tatárok; lerontották a várost és templomot, leölték a népet. Elvonulásuk
után siralmas gúnynévvel nevezék a várost Nigra-Juliának
(Gyula-Feketevár).

Hazánk legnagyobb embere, Hunyady János, építteté azt föl újra. A nagy
góth bolthajtásokból még most is látni valamit. Ide, ennek sírboltja alá
temették el Erdély fejedelmeit mind. Itt feküdtek Hunyady és lefejezett
fia, László is, faragott kőkoporsókban. Csak feküdtek. Rabló hadak
kiszórták a szent maradványokat sírjaikból, elpusztíták a templomot; s a
következő fejedelmek, kik azt a török uralom alatt helyreállíttatták, az
arab építészet sajátságait toldozák a góth alapzathoz, kigyós oszlopokat
s mór faragványokat.

Most mindezekhez az újabb kor javításai is járulnak, négyszögletű,
alacsony alakú tornyok, idomtalan portálék; az arabeszkek be vannak
meszelve, s ha itt-ott lekopik a vakolat a falról, látni lehet az
összehordott köveken, mikből a templom épült, mindenik kor maradványait,
mely e helyről nyomtalanul eltünt. Emitt a régi mythras-tisztelet
faragványai, ott megcsonkított vestáliák, alant régi oltárcsúcs, a nap
összetört képével, fenn virágos arabeszkek.

És ismét elveszté nevét a város. Most neveztetik Károly-Fehérvárnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azon időben, melyben történetünk alapszik, a fejedelmek beavatása s
országgyűlések helye volt e város. A hol most a püspöki lak van, ott a
János Zsigmond által megújított fejedelmi palota állott; termei
márványnyal kirakva, falai csaták képeivel befestve. A nagy terem,
melyben az országgyűlések szoktak tartatni, színes márványból épült
korlátokkal volt körülzárva. Körül a falakon vajdák és fejedelmek
arczképei, trophæumok között; elől a trón, biborral redőzve, háta mögött
zászlók-, paizsok- és buzogányokból összerakott diadalsátor.

A város többi része azonban aligha lehetett összhangzásban a fejedelmi
lak pompájával, mert az 1618-ki országgyűlésnek rá kelle parancsolnia a
lakosokra, hogy szünjenek meg sátorokban lakni, s építsék föl elpusztult
házaikat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ország rendei már felgyülekeztek, kiki a maga helyén van, csak a
fejedelem széke üres még.

Ott ülnek sorban az erdélyi patriciusok; a magyar nemesség színe, java,
ész, birtok és vitézség előkelői; a Bethlenek, Kornisok, Csákyak,
Lázárok, Kemények, Bánfiak, Mikesek. Ezek a középkori clanok, kiknek
akarata képviselé a nemzetet; kiknek tettei alkoták a históriát; kiknek
ősei, apjai, nagyapjai vagy a csatatéren hullottak el, fejedelmeiket
védve, vagy a vérpadon haltak meg ellenük föllázadva, s az utódok még
sem szüntek meg őseik példáját követni. Jött új fejedelem, és ők
felvevék az apáik kezéből kihullott fegyvert, mellette vagy ellene, a
hogy hozta a sors.

A fényes magyar urakkal festői ellentétet képeznek a székely követek és
urak, egyszerűbb öltözeteikben s komoly, makacs arczaikkal, s a szász
rendek, jámbor képeik, az őskorból származott német viseletük mellett.

A karzatokon s a korlátok mögött egybegyűlt sokaság tarka képet mutat, s
ujjakkal mutogat egy-egy ismertebb alakra, néha ököllel is, a kire
haragszik.

Végre trombitaharsogás adja tudtul, hogy a fejedelem megérkezett. A
seneshalok szétnyitják az ajtókat, a sokaság éljent kiált, s belép a
fejedelem, udvari kiséretétől környezve.

Elől jön Bánfi Dénes, mint az ország főmarsallja, jobbjában az ország
zászlóját hozva, mellette Uzoni Béldi Pál, a fejedelmi buzogánynyal
kezében, mint a székelység generálisa. Utánok az első miniszter, Teleki
Mihály, selyem takaróba burkoltan hozva a császári athnámét, mindhárman
pompás díszruhában. Középett jő a fejedelem maga, hosszú zöld bársony
fejedelmi kaftánjában, hermelin süvegével s a fejedelmi bottal kezében.
Körüle és háta mögött a külfejedelmi udvarok követei, kik közt első
helyen állnak a török zultáné, gyémántos öltözetben; XIV. Lajos követei,
Forval, udvarias tekintetű sima férfi, szalagos selyem dolmányában,
aranycsipkés kalappal, himzett kardszalaggal s Reverend abbé, mosolygó
arczával, bibor övével lilaszín talárja fölött; Szobieszky követe,
hasított újjú bekecsben, mely annyira hasonlít a magyar öltözethez.

Mind ez urak, ki jobbra, ki balra helyet foglalnak. A küludvarok követei
a fejedelem háta mögött maradnak, kik közé többen az ismerős magyar urak
közől keverednek, élénken beszélgetve az alatt, míg a mult
országgyűlések unalmas jegyzőkönyvei fölolvastatnak.

Ez utóbbiak között észrevehetjük Bethlen Miklóst, kinek arcza még Zrínyi
vadászatából ismerős előttünk, ez eleven, eszes fiatal embert, ki ifju
korában Európa minden műveltebb országait beutazva, azoknak nevezetesebb
férfiaival, sőt fejedelmeivel is ismeretségben volt, s a mellett, hogy a
korral előhaladt műveltséget elsajátította, nem korcsítá el nemzeti
jellemét; sőt, mint ezt a francziák maguk állítják, a huszáröltönyt ő
ismerteté meg velök, s a rajta megtetszett öltöny mintájára több ezredet
szereltetett föl XIV. Lajos.

Meglátva Forvalt, kivel Francziaországban ismeretséget kötött, oda
futott hozzá, s szivesen üdvözlé.

– Nem veszted-e el a tanácskozás folyamát? kérdé Forval, hallva, hogy
valamit már olvasnak.

– Ez megesik nálam nélkül is; most még csak arra hoznak törvényt, hogy
az inasoknak hány tál ételt kell adni, vagy legfölebb arról, hogy mint
lehetne az elszegényült embereket kényszeríteni a meggazdagulásra, hogy
azután fizethetnék az adót. Majd ha a java jön, akkor helyre megyek.

– Jőjj tehát, mondd el nekem azalatt, kik itt a derék emberek, s kik nem
azok? Hisz Erdélyben minden ember ismeri egymást. (Forval csak most
érkezett Erdélybe.)

– Az osztályozás nem megy olyan könnyen, szólt mosolyogva Bethlen. Míg
Erdélyből el nem mentem s vagy egy, vagy más párt embere valék, addig
tudtam, hogy a ki az én pártomhoz tartozik, az mind becsületes ember, a
ki pedig az ellenpárton van, az mind semmirevaló; hanem a mióta
odajárván, elszoktam a ligák látogatásától, kezdem észrevenni, hogy biz
itt jobbról is, balról is lehet az ember jó hazafi, vitéz ember,
becsületes férfi; valamint mind ennek ellenkezője; csak attól függ, hogy
ki viszi eszesebben a dolgát? Hanem ha kivánod, elmondom pártnézeteiket.
Te azután figyelhetsz rá, hogy melyik viszi keresztül a magáét? – Ez a
büszke férfi itt jobbról a fejedelem mellett Bánfi Dénes, túl rajta amaz
Béldi Pál. Mindkettő az ország legtekintélyesebb férfia, s mindkettő
határozott ellensége az indítandó harcznak; ők egymásnak is ellenségeik,
de ez egy elvben elválhatlanul összetartanak. Az egyik, Bánfi, a római
császárral látszik összeköttetésben lenni, a másik a törökkel. E két
férfi kezében van Erdély békessége. Szerintök Erdély legyen elég erős
visszaverni mindenkit, a ki határain erőszakkal betör; de legyen elég
eszes, nem törni viszont a máséba. Most nézz azon kopaszhomlokú férfiura
a fejedelem balján. Ez Teleki Mihály. Ez embernek esze az, mely ama két
férfi hatalmával egyensúlyt bír tartani. A fejedelemnőnek közel rokona,
miután a magyarországi nemzeti párt leveretett, az elbukott harczot itt
akarja újra kezdeni. Szép leend elnézni az erő és ész küzdelmét e három
férfi közt.

– S ha a békepárt talál győzni?

– Az a nemzet határozata lesz.

És a fejedelem nem mondhat annak ellent?

– Barátom, itt nem versaillesi udvarban vagyunk, a hol ilyesmit szabad
mondani: L’état c’est moi! E férfiak itt mind egyenkint oly hatalmasak,
mint a fejedelem maga; hatalmuk egyesülten áll a fejedelem körül; de
próbáljon az a nemzet akarata ellen cselekedni, meglátandja, hogy
egyedül marad; épen úgy, mint maradnának ez urak egyenkint, ha ők
tennének a nemzet határozatai ellen.

– Légy őszinte. Reméled-e, hogy a harczi párt győzni fog?

– Ezuttal aligha. Még nem látok embert, a kiért ez megtörténhessék. Az
egész magyarországi párt közt nincs alak, a ki a harczvágyó népnek
ideálja lenne; a főnökök elvesztek, Rákóczy convertált. Teleki tud
pártokat megbuktatni, aláásni, de alkotni nem. Ő nem is katona, s oly
helyre harczias ember kell. Ő hideg ész, és ott lángészre van szükség.
Neki nincs missiója Magyarországért harczot kezdeni, neki csak érdekei
vannak. Egyike a magyar főuraknak, ama fiatal bajusztalan ifju amott,
Tököli Imre, Teleki leányát eljegyzé, hogy apját érdekeibe vonhassa.
Meglásd, ő nem fogja ott végezni, a hol kezdte, őt csak egy eszme viszi:
a hatalom, – és a sors forgandó, s az ő eszközei különbözők.

Forvalnak nem tetszett a hideg biztatás. E közben bevégezték az unalmas
fölolvasást, s Bethlen helyére ült.

A fejedelem nagy kedvetlenül előadá az uraknak, hogy a miért
összehivatta őket, azt majd Teleki Mihály uram szóval tudtokra adandja,
s azzal kaftánjába burkolózva, trónja szögletébe húzta magát.

Teleki fölállt, megvárta, míg a népzúgás lassankint elcsendesedik s egy
nyugodt tekintetet vetve Bánfira, szóhoz kezdett.

– Vitézlő karok és rendek! Tudvalevő dolog előttetek, a mik legközelebb
Magyarországon történtek. Ha nem tudnátok, csak szét kellene néznetek
magatok körül, s látnátok e szomorú, kétségbeesés dúlta arczokat, mikkel
gyülekezetünk megszaporodott. Magyarországi rokonaink azok: egykor
nemzetünk virága, most annak hervadt levelei, miket a vihar messze
földre elszórt. Ti nem tagadtátok meg rokonaitokat
szerencsétlenségükben: megosztátok velük hajlékaitok, falataitok felét,
s osztoztatok könyeikben. Oh de nem irgalomkenyér, és nem asszonyköny
az, a miért ők hozzánk folyamodtak! Te Bocskai és te Bethlen! kiknek
arczképeik oly néma szemrehányással tekintenek le reánk, kiknek
diadalmas zászlói portól belepve függnek a fejedelmi trón körül, miért
nem támadhattok fel újra, új alakban, hogy e zászlókat felragadva fülébe
döröghetnétek a tétovázó ivadéknak: a számüzöttek hazát kérnek tőletek!
A hontalanoknak hazájukat vívjátok vissza!…

Teleki itt megállt, mintha közbeszólásokra várna; azonban még mindenki
hallgatott, érezve, hogy ez csak rhetorica. Teleki e hallgatás
emphatikus modorát változtatni kényszeríté…

– Ti hallgatással feleltek szavaimra. Ez alkalommal «qui tacet, negat».
Nem akarom hinni, hogy elhidegülés volna szívetekben, mely azokat nem
engedi lángra gyúlni; ti tétováztok s erőtöket számoljátok. De tudnotok
kell, hogy nem egyedül leszünk, kik a síkon fogunk állani. Az elfoglalt
templomok, a gályarabságra vitt lelkészek sorsa fegyverbe szólítá Európa
minden reformált fejedelmeit. Maga a belga király, kit sorsunk
legkevésbbé érdekelhet, erővel szabadítá ki hitsorsosainak
lelkipásztorait a nápolyi gályákról, s még Gusztáv Adolf kardja sem
rozsdásodott meg hüvelyében. Sőt maguk a legkatholikusabb fejedelmek is,
sőt még a Mahomed követői is ügyünk segítségére állanak készen. Ime a
franczia király, ez idő szerint Európa leghatalmasabb uralkodója,
nemcsak saját országában, sőt Lengyelhonban is seregeket gyűjt
segítségünkre, s ha kelleni fog, bizonyára a zultán sem kételkedendik a
kényszerítve kötött békét kettészakítani, vagy ha azt nem tenné is,
határszéli hadait könnyű lenne zsoldunkba fogadni. És most, midőn
köröskörül hangzik a harczkiáltás, midőn mindenki fegyvert fogott, mi
fogjuk-e azt hüvelyben hagyni, kik leginkább tartozunk ezzel
rokonainknak, tartozunk önmagunknak is. A mi rajtuk megesett tegnap,
megeshetik holnap rajtunk, s akkor mely ország lesz az, mely bennünket
befogadjon? Azért hazámfiai, úgy hallgassátok meg a száműzöttek
könyörgését, mintha helyükön magatok állanátok; mert bizony mondom
nektek, hogy jöhet idő, mikor helyükön fogtok állni, s a milyen birái
lesztek ti ő nekik, oly birátok lesz tinektek a sors!…

Teleki szavait végezve, Bánfi Dénesen feledé szemeit, mintha előre
tudná, hogy az fog neki legelőbb felelni.

Bánfi fölemelkedék. Arczán meglátszott, hogy erőszakot akar tenni
természetén s hideg vérrel fog szólani.

«Vitézlő feleim, mondá szokatlan csendes hangon. A szerencsétlenek
iránti rokonszenv, s a régi ellenek iránti gyűlölet mind férfiakhoz illő
szenvedély. De az országok életében a szenvedélyeknek nincsen játékuk. E
helyen egyikünk sem rokon, sem barát, sem ellenség; egyedül hazafi, ki
hidegen számít, mert a határozat egy ország sorsát fogja eldönteni, nem
kérdezve azt, hogy hányan fognak sírni, hányan örülni felette?… Az a
kérdés, hogy Erdély életét koczkára tegyük-e Magyarországért? hogy a mi
vérünk föltámasztandja-e őt? – Ne hallgassunk szíveinkre, azok csak
érezni tudnak, gondolkozzék a fő. – Most béke van Erdélyországban, a nép
kezd boldog lenni, a városok kiépülnek, a gyászruhák lassankint
eltünedeznek, s a vérmezők felett megérik a kalász. Most úr a magyar
Erdélyországon belől, nem zsarol rajta adót semmi idegen, semmi
ellenség, semmi pártfogó; nem szól tanácskozásainkba senki. A szomszéd
hatalmak csak védelemmel tartoznak nekünk, a nélkül, hogy mi hódolattal
tartoznánk nekik. Gondolkodjatok rajta, midőn mindezt koczkára tennétek.
Ismét csatatérré alakulva akarjátok-e látni Erdélyt, hadsereggé
jobbágyaitokat, s még kérdés: hogy győztes hadsereggé-e? És ha volna is
elég haderőnk, ki lenne vezére? Bethlen és Bocskai szellemét egyikünk
sem öröklé; sem én, sem Teleki Mihály uram. Kiben bizhatunk magunkon
kivül? XIV. Lajos szeszélyében? Az ő politikáját egy pár szép szem is
könnyen megváltoztathatja, s midőn legmélyebben benne leszünk a bajban,
közbejöhet egy kis versaillesi intrigua s mi egyedül maradunk a
csatatéren.»

Forval bosszúsan köhintett közbe.

«Szobieszky pedig, folytatá Bánfi, nem fog a mi szép szemeinkért minden
ok nélkül bele kötni a császárba, mostani szövetségesébe, sem a zultán
nem töri meg oly könnyen esküjét, mint Teleki Mihály uram gondolná. Mi
marad számunkra hátra? A kóbor tatárokat behívni Magyarországba?
Bizonyára megköszönné a szegény magyar nép ezt a segítséget. A vitéz
Zrínyi Miklós, a ki minden magyarnak ideálja lehet, mondott erre egykor
egy mesét, megérdemli, hogy a későkor számára följegyeztessék: – A
székelyt vitte az ördög a hátán; szembejön rá a szomszédja s
megszólítja: hova komé? – visznek a pokolba; felel amaz. Ejnye, az
bizony gonosz állapot; szól erre a másik. – De még gonoszabb is lehetne,
viszonzá a góbé; ha tudniillik ő ülne az én hátamra, s sarkantyút ütne
fel és én vinném őtet. – Értsen belőle a ki akar. Én ugyan nem igen
tudnék válogatni; melyiktől féljek jobban; az egyik ellenségeskedésétől,
vagy a másik barátságától? S mi fog következni e harczból? Ha győzünk a
török által, lesz Erdély török basaság, ha legyőzetünk, leszünk osztrák
provincia, míg most szabad ország vagyunk Isten kegyelméből. – –
Magyarország sorsa azonban minden esetre javításra vár, s ezt én épen
úgy szívemen viselem, mint azok, kik karddal hiszik meggyógyíthatni a
beteget. Ez úton nem boldogulunk. Mennyi vér kifolyt már, és semmi
eredmény! Próbáljunk más útat; hát nem volna a magyarnak annyi szellemi
ereje, hogy ha valakit fegyverével le nem győzhetett, lelke hatalmával
győzze le? Hódítsátok meg meghódítóitokat! Ti, kik ész, tetterő, vagyon
és férfiúi szépség dolgában a birodalom elsői vagytok, mért nem
foglaljátok el azon legmagasabb helyeket, melyek benneteket megilletnek?
Ha ti ott ülnétek, a hol Pázmán és Eszterházy ülnek, nem maradna üres
szék Lobkovicz számára, melyre ő leüljön. Ha ti a helyett, hogy
itt-amott apró eredménytelen csatákat vívtok, észszel és befolyással
harczolnátok, boldoggá tehetnétek az országot, s vérébe sem kerülne.
Rajtatok áll előidézni nagy Lajos korát, midőn az idegen fejedelem
beleszeretett választott népébe, s magyarrá tudott válni s ő a nemzet
által lett nagy és hatalmas. Ha ti előttetek a nemzet boldogsága az
első, cseréljétek meg a szerepeket. Erdély rendei magukra vállalják
kieszközleni a békét a császár és a nemzet között, visszaszerezni
vagyonaitokat, rangjaitokat s én leszek az első, a ki erre segédkezet
nyujtand – és bizonyára Teleki Mihály uram lesz a második. Ha azonban ez
ajánlatunkat el nem fogadjátok, ám lássátok, mit cselekesztek? A mi azon
jóslatot illeti, hogy ma nektek, holnap nekünk: hogy a ki Erdély
határain hódító karddal belép, legyen az akárki, itt megfelelő erőre fog
találni; de azt is fogadom, hogy e haderő senki kérelmére idegen ország
határain botor merészséggel át nem lépend soha.»

– Tehát kegyelmednek Magyarország idegen föld, ugy-e? Kiálta föl egy
gúnyos hang a tömeg közől.

Bánfi e közbeszólásra elveszté mérsékletét. Dühösen fordult azon szeglet
felé, melyből a kérdés jött s ott az összecsoportosult magyarországiak
hidegen megvető tekinteteivel találkozva, elfeledkezék magáról, a világ
elfordult vele s kalpagját lecsapva, fölkiálta:

– Ti mondtátok! Igenis! Idegen ország voltatok ránk nézve mindenha: még
több: mostoha gyermekek! Ti vétkeztetek mindig és mi szenvedtünk miatta!
Mi harczoltunk és küzdelmeink gyümölcsét ti vesztegettétek el! A ti
viszálkodástok háromszor döntötte sirba a hazát, Erdély háromszor
támasztotta azt föl újra. Mi adtuk nektek a hősöket, ti adtátok nekünk
az árulókat!…

Ez utóbbi szavait már ordítva kelle elkiáltania Bánfinak, hogy a nőttön
növő zajból kihallassék.

Nemsokára általános lett a fölkiáltás. A magyar urak fölugráltak
székeikről, dühösen kiáltozva Bánfi ellen; s a komolyabb békepártiak
aggódva csóválták fejeiket, Bánfinak e meggondolatlan kifejezése által a
szenvedélyek terére löketni látva az ügyet.

Béldi fölállt, s többen, kik szerették volna helyreállítva látni a
csendet, kiáltoztak: halljuk Béldit!

Ekkor egy fiatal ember rontott át a korlátokon s merész, neki hevült
arczczal Bánfival szemben megállt, kezével Teleki székére támaszkodva.
Ez volt Tököli Imre.

– Szót kérek én is! kiálta minden zajt túlcsengő hangon. Jog és törvény
szerint nekem is van szavam e sorompókon belől; ha ti Magyarországban
megtagadjátok édes anyátokat, s korlátokat húztok Erdély s ő közötte,
felelek szavaitokra én! ép oly birtokos nemes Erdélyben, mint te büszke
kis Isten itt, kinek apja szintén egyike volt azon hősöknek, kiknek
nevében szidalmaztad az anyanemzetet!…

Béldi oda akart menni Tökölihez, hogy lebeszélje a szólásról, azonban
ekkor valaki hátulról megfogá kezét s ő hátratekintve, megdöbbenéssel
vevé észre vejét, Wesselényi Pált, ki egy szóra a mellékterembe hívta
félre.

Béldi az előcsarnokba kilépett, mialatt Tököli rettentő szavai behangzák
a teremet, túlharsogva a szűnni nem akaró zajt.

Az előcsarnokban lefátyolozott hölgy várt Béldire, ki midőn leleplezte
arczát, Béldi alig ismerte meg benne leányát, Zsófiát, Wesselényi Pál
feleségét, annyira megváltozott, bú és eltörődés miatt. Szép szemei ki
voltak sírva.

– Földönfutók vagyunk, zokogá Zsófia, atyja keblére borulva.
Magyarországi jószágainkat elvevék, férjemet kiűzék várából s halálra
keresik.

Béldi elkomorodott. Lelkének rosszul esett e nem várt balhír. Benn
Tököli lázító hangja dörgött s Béldi már nem sietett vissza azt
elnyomni.

– Maradjatok nálam, szólt elbúsult arczczal. Itt békében ellehettek, míg
az ország sorsa megváltozik.

– Már késő; monda Wesselényi. Én Boham gróf, frank generalis zászlójához
szegődtem közvitéznek.

– Te? Közvitéz! Wesselényi nádor ivadéka! s leányom hová leend?

– Ő nálad marad és özvegy lesz mindaddig, míg Magyarország vissza nem
lesz víva!

Ezt mondva, Zsófiát Béldi keblére fekteté az ifju férj, megcsókolá
homlokát s könytől száraz szemmel eltávozott.

Belül ordított a nép. Béldi zokogni látta leányát s valami keserűt érze
keblén keresztülhevülni; hasonlatost a keletkező boszúhoz. Szinte jól
kezdett neki esni, hogy ott benn harczot ordítanak s azon fokon állott,
hogy kardját kirántva, ő – a békepárt főnöke – az országgyűlésbe
rohanjon és fölordítson: Harcz! harcz! és visszatorlás!

E pillanatban egy öreg, halálsápadt embert vezettek be az előcsarnok
ajtaján az apródok; ki Béldit megismerve, oda futott hozzá s reszketeg
hangon megszólítá:

– Uram! te vagy a székely nemzetnek generalisa, Uzoni Béldi Pál?

– Igen. Mit akarsz tőlem?

– Én vagyok, hebegé el-elhaló szóval a beteg agg, Benfalva utolsó
lakója. A többit mind kiölte a harcz, az éhség, a döghalál. – Én
maradtam utoljára. – Utánam üres maradt a hely. – Érzem én is, hogy
megoszlattatásom közelget. – Elhoztam, hogy kezedbe adjam helységünk
pecsétnyomóját – és harangját; – add át az országnak; – tétesse
archivumába; – s irassa alájuk: «ez volt Benfalva harangja és pecsétje,
mely faluból az utolsó lakó is kihalt».

Béldi csüggedten ejté le kardmarkolatáról kezét. Azután lefejté nyakáról
leánya karjait és monda neki:

– Eredj anyádhoz Bodolára s tanuld sorsodat nemes lélekkel eltűrni.

Azzal elvéve a haldokló öreg kezéből a pecsétnyomót, visszasietett a
terembe, a hol Tököli épen akkor végzé el beszédét, irtóztató hatást
gerjesztve mindenütt. A franczia követek kezeit szorongaták.

Ekkor a tábla végén megállt Béldi s a kezébe adott pecsétnyomót letevé
az asztalra.

Őt mindenki becsülé s látva, hogy szólni akar, elhallgatának.

– Ime, szólt fölindult hangon. Egy kipusztult falu – utolsó haldokló
lakója által – itt küldi az országnak hivatalos pecsétjét… Ily falu van
Erdélyben elég, s időjártával lehet több is. Éhség és háború elpusztíták
országunk legszebb részeit… Urak, e pecsétnyomót ne feledjétek ki
trophæumaitok jelképei közől.

E szavait csaknem suttogóan ejté ki Béldi, s mégis meghallák azt a terem
minden szögleteiben, oly nagy vala a csend. Az emberek arczain borzadás
futott végig.

– Künn az ajtó előtt valakit sírni hallok… Folytatá Béldi reszkető
ajkakkal. Az édes leányom ott, Wesselényi Pálné, kit hazájából elűztek,
s ki zokogva veté magát lábaimhoz, hogy sorsáért engedjem föléledni a
visszatorlást… És én azt mondom tinektek: sírjon leányom! pusztuljon el
ő, pusztuljak el én, ha kell családommal együtt! de Erdélyt ne érje az
átok; Erdélyben kívülem senki szeme se legyen nedves az én bánatom
miatt. Én, ha mindenki beleegyezett is, ellene mondok a harcznak… Urak,
– e pecsétnyomót, – s majd a többit is, – el ne feledjétek diadalaitok
jelei közé tenni.

Ezt mondva, Béldi leült; s már rég elhangzának szavai, a teremben mégis
halotti csend uralkodott.

Teleki ez elhallgatást Béldi iránt támadt ellenszenvnek tulajdonítva,
nagy bíztában fölállott, s a rendeket szavazásra szólítá. Ezúttal
azonban roszul tapinta a közérzület üterére, mert a rendek legnagyobb
része, az utóbbi jelenettől áthatva, a békére szavazott. Ily nagy vala
Béldi és Bánfi befolyása az országra még ekkor.

Teleki zavarodottan tekinte leendő vejére. Az keserű hangon dörmögé,
öklét összeszorítva, könyező szemekkel:

«Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az oszló sokaság között Forval és Bethlen Miklós ismét találkoztak
egymással.

– Tehát vége azon reménynek, hogy Erdély fegyvert fogjon, szólt
lehangoltan a franczia.

– Sőt most kezdődik a remény, viszonza ez, barátja vállára ütve. Láttad
ezt a fiút beszélni?

– Szépen beszélt.

– Nem az, hogy szépen beszélt, hanem ez lesz azon ember, a kit ti
kerestek.

– Magyar fejedelem?!

– Vagy földönfutó; a hogy a sors hozza.




XVI. A LIGA.

Régi jó szokás szerint minden ünnepélyt lakomával kell befejezni; a
zajongó országgyűlést még zajongóbb vendégség követte, melyben szintén
Apafi Mihály uram elnökölt s e helyen méltán, miután a krónika szerint
egy ülőhelyen kevés volt neki elfogyasztani egy veder bort.

A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők
vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szívünkre, de hol csupa férfiak
ülnek együtt, ott fejünk forog veszélyben.

Ebéd után, erdélyi szokásként, állva folytaták az ivást, a beszéd így
könnyebben foly, s a fejedelem sorba járt az urakat unszolni, saját
kezével nyújtva neki a tele serleget s nem szünve a kinálgatással:
«igyék kegyelmetek: az én egészségemért, az ország javáért, s Isten
tudja mi mindenért?»

Az urak jó kedvben voltak, jó kedvükből össze-összekaptak, megint
kibékültek; csak egy ember volt józan, ki soha sem szokott inni, Teleki
Mihály.

Őrizkedjetek attól, a ki józan ott, a hol mindenki mámoros.

Teleki ott járt a versengő és mulatozó urak között s régóta kerülgette
Bánfit.

A mint meglátta őt a főúr maga körül sompolyogni, kötekedve fordult
feléje.

– Be szomorú kegyelmed, szólt bántó kaczagással, mint a kinek porba
esett a palatinussága.

Telekinek csak ez kellett; mosolygással, melyből halálos tőr nyilalt
elő, viszonza:

– Az nem méltóságod érdeme. Ha Béldi Pál nincs, kegyelmed separatum
votummal marad. Hanem hiába, oly tekintélyes ember előtt, mint Béldi
Pál, meg kell hajtanunk fejünket. Az ő szavai ámenek az országban.

Teleki mély áhitatot színlelve hajtá meg fejét, mérges tőrt döfve a
büszke főúr szívébe; kit semmi sem sérthete meg úgy, mintha valakit
magasabbnak hittek, mint ő, és épen azt, a ki azt megérdemelte.

Innen Béldihez fordult Teleki, s azt egy ablakmélyedésbe vonva, nagy
szeliden beszélgetésre hívá föl.

– Én kegyelmedet mindekkorig igen nemeslelkű férfinak tartottam. E mai
naptól fogva kétszerte nemesebbnek tanultam ismerni; bárha saját
káromon. Az országgyűlés csak azt tudja, hogy kegyelmed leánya iránti
szerelmét tagadja meg, midőn a békére szavazott. Én azt is tudom, hogy
kegyelmed megtagadta ugyanakkor Bánfi elleni gyűlöletét.

– Én? Nem gyűlöltem én Bánfit soha.

– Tudom miért titkolja kegyelmed e gyűlöletet, mert azt hiszi, hogy okai
nincsenek tudva mások előtt… Oh barátom, mi, kik férjek vagyunk, jól
tudjuk, hogy egy kardcsapást meg lehet bocsátani, de egy csókot soha!

Béldi összerezzent s nem tudott mit válaszolni ez embernek, ki a féltés
legfájóbb tövisének hegyét törve benn szivében, őt mosolygó arczczal
hagyá magára.

E perczben büszke arczczal jelent meg Béldi háta mögött Bánfi, kiben
forrott a vágy Béldivel éreztethetni büszkeségét s kereste az alkalmat,
mint köthessen bele?

Béldi nem vette őt észre, s a mint a fejedelem épen odavetődék egy
pompás turquoissal kirakott serleget tartva kezében s familiaris
barátsággal kínálva: Igyék kegyelmed, Béldi azt hivé, hogy a kinálás
egyedül őt illeti s nem is sejtve, hogy valaki más is nyúl a serleg
után, elvevé azt a fejedelem kezéből s ráköszöntve fölhajtá, a midőn
épen Bánfi is kinyújtá az után kezét.

Bánfi biborvörös lett mérgében s dölyfösen fordulva Béldinek, sértő
hangon reá rivallt:

– Hátrább az agarakkal székely! Megbecsülhetnél engemet, a ki az ország
generálisa vagyok, s ne vennéd el az orrom elől a serleget. Elhitesd
magaddal, hogyha így haladsz a dölyfben, keresztül esünk egymáson.

Béldi más kedélyállapotban szokott szelíd modorával kimentette volna
tévedését; de most neki is kedve támadt szembeállni. Nyugodt arczczal
végig nézett Bánfin s csendes haraggal viszonza:

– Elhigyjed Dénes: nehéz székely vagyok; ha fölül találok rád esni, úgy
megnyomhatlak, hogy nem emeled föl többet a fejedet.

– Eh! Mit bolondoskodtok! Kiálta a fejedelem közbelépve. Csodálkozom
kegyelmeteken. Igyatok most. Inter pocula non sunt seria tractanda.
(Poharak közt nem kell komoly dolgokat vitatni.)

Ezzel összeerőlteté Apafi a két főurat s kezet fogatott velük egymással
s azután megnyugodva odább ment, azt gondolva, hogy csak ittas koczódás
volt az egész.

Teleki azonban észrevevé, hogy e jelenet után mindkét főúr elhagyá a
termet, s nemsokára megtudá, hogy Fehérvárról is rögtön eltávoztak,
sikerülni hagyva a miniszter további terveit.

Teleki és párthívei egyedül maradtak a mámoros fejedelemmel.

– Igyatok urak! Legyetek vígan! Kiálta Apafi. S ne szökdössetek el
egyenkint. Ki ment el innen ismét?

– Béldi! kiálták többen.

– Na jól van. Szegény régen nem látta már a feleségét, hadd menjen, hát
még ki?

– Bánfi.

– Üm. Az is? Hát az miért?

– Haza ment uralkodni; szólt gúnyosan Székely László, Telekinek egyik
teremtménye.

– Nem nyughatik oly helyen, a hol magánál nagyobb embert érez; toldá
utána Naláczi.

– Bizony pedig őkeme kedveért nem teszem le a fejedelemsüveget.

– Nem is szükséges az neki, szólt közbe Teleki, az athname nélkül is tud
ő uralkodni Erdélyországon. A mit ő parancsol, azt tenni kell az
országnak, a mit az ország parancsol neki, azt ő megvetéssel utasíthatja
vissza.

– Szeretném azt látni! dörmögé Apafi haragosan.

– Pedig úgy van. Mi harczot akarunk. Ő nem akarja, s nekünk hajolnunk
kell. Mi békét akarunk, ő fölkerekedik s maga kezére háborút visel
szövetségeseinkkel. Mienk a trón, övé az ország.

– Azt ne mondja kegyelmed, Teleki Mihály uram.

– Tehát szóljon helyettem Naláczi: mit izent a Zólyomi ügyében?

– Azt izeni, szólt Naláczi nagy készen, hogy ha az ország a gyalui
jószágot visszakéri tőle Zólyomi számára, adja neki cserébe e helyett a
szamosújvárit.

– Mit? Kiálta fel a fejedelem. Azt, mely az én élelmemre van rendelve az
országtól? az én fejedelmi birtokomat? Ez ember megőrült!

– Ezt mondta és nem adja különben, ha mindjárt ma behozza is Zólyomit a
török.

– No majd elvégzem én vele. Ne beszéljünk erről többet, urak.

– Ami a fejedelem sérelme, szólt közbe Teleki, azt elhalaszthatja
nagyságod, a mikorra tetszik; de nem lehet ujjainkon keresztülnéznünk
azt, a mit a néppel, a nemességgel cselekszik. Ime legközelebb nemes
Szentpálinén minő hatalmaskodást követett el; – a szegény özvegynek ősi
háza szúrta a szemét a nagy úrnak, hogy palotája elől elfogta a kilátást
s kapta magát: kibecsülteté belőle a szegény asszonyt. Az országtanács
oltalomlevelet írt számára, s a főkapitány úr széttépte az
oltalomlevelet s a szegény özvegynek egyetlen birtokát, ősi nyugalmas
lakhelyét erőhatalommal szélylyel szóratta, s azt mondá, hogy építse fel
az ország, ha neki tetszik. – Uram, az ilyen tettért rendes időkben a
fejét szokta veszteni az ember!

Apafi hallgatott. Szemei körül véres karika kezdett gyűlni.

– De ez még mind semmi, folytatá Teleki. Egyesek sérelme elenyészik ott,
hol az ország sorsa forog kérdésben. E nagy úr oly szépen tud beszélni a
békesség áldásairól, s íme, nézzük, mint munkálódik ő ennek fentartásán?
kiveszi a mi kezünkből a kardot, befogja szánkat, hogy ne is
szólhassunk, midőn a rácz fölégeti Kecskemétet, leöldösi lakosait, midőn
templomainkat jezsuiták foglalják el – s ő maga hadat gyűjt, s a törököt
ingerli harczra az ország ellen s mi nem győzzük fizetni az ajándékot az
ő versengései miatt. Most egyszerre három levél érkezett hozzánk, egyik
a váradi basától, másik a budai fővezértől, harmadik a szultántól,
melyben mind vagy elégtételt követelnek Bánfi Dénesen a váradi basa
megveretéseért, vagy háromszáz erszény pénzt. Ime arról szó sem
lehetvén, hogy Bánfitól elégtételt adjunk, gondolkozhatik nagyságod,
hogy honnan teremtsen elő ennyi pénzt?

– Sehonnan! Kiálta fel Apafi dühösen, az asztalhoz vágva poharát.
Megmutatom, hogy elégtételt fogok adni akárki felett; habár két akkora
legyen is, mint Bánfi Dénes uram!

– Akkor szeretném, ha megismertetne nagyságod ez elégtételadás módjával,
mert azt tudjuk, hogy Bánfi, ha hivatni fog, meg nem jelenend; ha erővel
akarunk rámenni, megmutatja, hogy erősebb, mint maga az ország:
felülteti a vármegyéket, a végvárak hadait s akkor úgy járhatunk, mint
Csáky László uram, hogy ő fogja el a végrehajtó birákat, s csúffá tesz
bennünket.

– Azért első tanácsosunk kegyelmed, szólt Apafi felboszantva, hogy az
ily esetekben tudjon tanácsot adni.

– Én csak egy orvosságot tudok, mely az országot e bajból kigyógyítja.

– Præscribálja kegyelmed. Mi az?

– A jus ligatum.

Apafi ittassága daczára is visszarettent az eszmétől, s hátravetve magát
karszékében, merően tekinte Teleki Mihályra.

– Nem szégyeli magát kegyelmed; szólt dörmögve, a hogy mámoros emberek
szoktak dörmögni meg-megszakgatva; szabad nemes ember ellen alattomos
összeesküvést indítványozni? Titokban kötni ellene, az ország minden
alaptörvényei ellen?

– A szégyen nem engem illet, válaszolt Teleki állhatatosan. A szégyen
ott van, hogy az ország nem bir elég hatalommal egy lázadót kérdőre
vonni; hogy van ember a hazában, a ki nyiltan daczolhat törvényekkel s
kinevetheti a fejedelem határozatait. Ha ily esetben nincs egyéb eszköz
a jus ligatumnál, az nem nekem szégyen, hanem a fejedelemnek.

Apafi haragosan kelt föl s végig járt a teremben. Az urak mélyen
hallgattak.

Végre megállt Teleki mellett, annak széktámlájára könyökölve kérdé:

– Miként hiszi kegyelmed e ligát létrehozhatónak?

Naláczi és Székely egymás szemébe mosolyogtak. A fejedelem fogva volt ez
eszme által. Teleki inte Székelynek, hogy íróeszközöket és pergament
hozzon s azokat maga elé téve felelt:

– Rögtön felteszszük a vádpontokat, melyek Bánfi ellen szólnak, s ezeket
nagyságod aláírva, titokban az ország urait megnyerjük, hogy Bánfinak
törvénytétel előtti elfogatásában megegyezzenek s a ligát aláírják.

Az urak közől többen e szóra fogaikat színi s húzódni kezdtek.

Teleki észrevevé e mozdulatot s czélozva monda:

– Itt úgy veszem észre, nem bízik senki magához, hogy első legyen, a ki
nevét a kötés alá írja. Nekem azonban megvan arra az emberem, a ki mind
tekintélyre, mind hatalomra egyedül képes Bánfi ellen magát fölemelni, s
a ki ha aláírta magát, a rendek mind követni fogják.

– S ki legyen az? Kérdé Apafi.

– Ez ember Béldi Pál.

A fejedelem tagadólag inte.

– Ez nem fogja tenni. Mert az sokkal becsületesebb ember arra.

Telekit egészen kihozta sodrából e bormondotta szó.

– Hát becstelenségen törjük-e mi a fejünket? kérdé hevesen Apafitól.

– Úgy értettem, hogy ő nem szereti az ujjhúzást senkivel, ő békességes
férfiú.

– De én ismerem az ő fájós oldalát, a melyhez ha kis újjal nyúlnak is,
ököllel fog felelni, s a bárányból oroszlán lesz. Én rá fogom őt venni,
hogy…

E pillanatban megnyílt az ajtó, s mindenki álmélatára a fejedelemasszony
lépett a terembe.

Ezúttal nem volt megjelenése a véletlen játéka; arcza fölindulásán
látható volt, hogy jól tudja, mi folyik itt a teremben. Az urak
megzavarodtak, még Apafi is mámoros ingerültsége daczára annyira
megdöbbent neje halavány arczától, hogy hebegve súgá Telekinek:

– Tegye el kegyelmed azt az írást.

Csupán Teleki maradt magánál, s a helyett, hogy az írást eltenné, még
jobban kiterjeszté.

– Mit csinálnak kegyelmetek? kérdé Apafiné sápadtan, kitörésre hevülő
kebellel.

– Tanácskozunk, felelt Teleki szigorúan.

– Tanácskoznak? kérdé Anna, mindig közelebb lépve az asztalhoz.

– És egyszersmind kérdjük kegyelmedtől, ki adott kegyelmednek jogot
bennünket háborgatni, midőn az ország legfontosabb ügyei fölött
határozunk? folytatá Teleki keményen.

– Kegyelmetek az ország legfontosabb ügyei fölött határoznak, ismétlé
Apafiné lassú hangon, éles szemekkel tekintve Teleki szemeibe; s azzal
egyszerre kitörő, csattogó hangon kiálta föl: és poharak között!
Kegyelmetek tanácsot tartanak az ország fölött, midőn az ország feje
mámoros, hogy azután a jobbkezét összeveszíthessék a balkezével.

Teleki fölugrott székéről, s a fejedelemhez fordult:

– Nagyságos uram, kegyeskedjék bennünket elbocsátani; a mint látjuk, ez
már családi jelenet kezd lenni.

– Anna! kiálta föl Apafi, szégyentül és bortul hevesen, rögtön elhagyd e
termet, mi parancsoljuk, s mától számítandó egy hétig előttünk meg ne
jelenj.

– Jól van Apafi, veled nincs mit szólanom, te nem vagy magadnál; hanem
önhöz van egy szóm, főtanácsos uram, a ki mindig józan. Kegyelmedet én
emeltem ki a porból, én segítém oda, a hol mostan áll. Hálából kegyelmed
ezért közém és a fejedelem szíve közé fúrta magát, hogy valahányszor
férjemhez közelítni akarok, kegyelmedet utamban találjam. Kegyelmed
kivevé a fejedelem kezéből a királyi pálczát, s pallost adott helyébe,
hogy azzal kezdjen uralkodni, de tudja meg kegyelmed, hogy ha a
fejedelem szívéhez nem hagynak férnem, pallosának állok útjába, s
valahányszor le akarnak vele sújtani, a csapás és áldozat között engemet
fognak találni! És te, két, cselédből válogatott – zászlós úr, Székely
és te Naláczi, kik magatok sem tudjátok, hogyan lettetek ily nagy
urakká, jusson eszetekbe, hogy a hányszor fordul a kerék fölfelé,
annyiszor fordul alá, s a mit itéltek ma másra, holnap az fog
végrehajtatni rajtatok! – s ti többiek, mind ármányszövő főurak, kik
reszkető szíveitekbe pohárral töltitek a bátorságot, gondoljatok rá és
borzadjatok el, hogy azon serlegekben, miket kezeitek érintenek, nem
bor, hanem ártatlanok vére habzik! Gyalázat mindnyájatokra, kik bort
adtok a fejedelemnek, hogy vért kérhessetek tőle… És most, nagyságos
uram, tegyen még két hetet száműzetésem idejéhez.

E szavakkal sebesen eltávozott a fejedelemnő. Az urak hallgattak, s nem
mertek egymásra nézni. Teleki fölkelt, bezárta az ajtót, s tollát a
tintába mártva mondá: Folytassuk, a hol elhagytuk.




XVII. EGY CSÓKÉRT EGY HALÁL.

Béldi Pál Fehérvárról egyenesen Bodolára ment vissza. Az egész úton
gyötörte azon eszme, melynek Teleki szavai új életet adtak.

Egy csók magában véve oly ártatlan. De hogyha más is tudja, más is
észrevette? Ez csak a polusa a gyanunak, mely körül a lélek egy egész
pokolvilágot bekereng, találgatva, mi történt előtte, mi történt utána?
– Más is tud róla! A férj azt hivé, hogy egy csók, melyről senki sem tud
semmit, nem ejtett csorbát neje erényén, s ime, mások is beszélnek róla.
Talán többről is? Tán, míg a férj jó helyre hiszi letéve becsületét, a
világ rég a sárban hurczolja azt hahotázva, s e gúnyhahotának csak most
jutott legelső hangja annak fülébe, a ki azáltal halálosan van sértve.
És ez leggyűlöltebb ellensége miatt…

Az éjszaka is beállt. A lovak kifáradtak. Béldi nem engedett pihenni
sehol, új lovakat váltott. Csak tovább, tovább! – Minél hamarább otthon
lehessen. Szeme közé tekinthessen azon nőnek, a ki őt így meggyalázta,
és még ki tudja hogy? – De hát elég-e az: egy asszonyt sírni vagy
meghalni látni, midőn férfi is van, a kin boszút lehet állni? Egy férfi,
a ki mindig ellensége volt, azon időtől kezdve, midőn Bethlen Gábornál
apródok voltak, s ki még e legfájóbb részét is felkereste szívének, hogy
sértő kézzel nyúljon hozzá.

– Fordulj vissza, kiálta a kocsisra. Tarts Kolozsvár felé.

A vén cseléd megcsóválta fejét, egy mellékúton félretért, s az éjszakai
kóborlásban úgy eltévesztette az útat, hogy egyszer kénytelen volt
urának megvallani, miszerint nem tudja, merre jár?

Béldi reszketett nyugtalan érzelmek miatt. Körültekintve, az úttól nem
messze gyertyavilágot látott meg s kedvetlenül parancsolá, hogy arra
tartsanak.

Egy magános mezei lak volt ez, melynek udvarára midőn behajtott Béldi, a
komondorok ugatására megjelenő háziurban az öreg Gyergyai Ádámot ismeré
meg, egyikét legszivesebb ismerőinek, ki a mint meglátta Béldit, sietett
ölelésére s magánkívül volt örömében.

– Hozott Isten édes öcsém, szólt innen is, túl is megcsókolva vendégét a
jó öreg; nem is kérdem, mi jó szerencse vezérlett hozzám?

– Az igazat megvallva: eltévedtem. Kolozsvár felé tarték. Még az éjjel
odább megyek, csak lovaimat pihentetem ki, ha megengeded.

– Mi sürgetős dolgod van ott?

– Egy izenet; szólt Béldi kitérőleg.

– Ha csak izenet, úgy mit sietsz magad? Megírhatod levélben, s egy lovas
legényem menten elviszi, te pedig itt maradsz.

– Igazad van, szólt Béldi, meggondolva magát; jobb is lesz, ha levélben
irom meg. S azzal irószereket kérve, leült és irt Bánfinak. Az irás
higgasztani szokta a gondolatokat, úgy, hogy a levél meglehetős
mérsékelt hangon ütött ki, tudtára adva Bánfinak, hogy őt Béldi bizonyos
férfias ügy elintézése végett kihívja Szamos-Ujvárra. Béldi lepecsételé
a levelet, s átadta Gyergyainak, megkérve, hogy legyen szíves azt
elküldeni.

– Bánfinak irsz, édes öcsém? szólt ez, meglátva a levél czímét, hisz
nemrég beszélhettél vele, mi sürgetős ügyetek van együtt?

– Emlékezel bátya, szólt Béldi, midőn Rákóczy György lovagjátékai
alkalmával engem és Bánfit együtt vívni láttál?…

– Nagyon jól. Minden egyéb bajnokot leküzdtetek, csak egymással nem
birtatok.

– Akkor azt mondád, hogy szeretnéd látni, ha komolyan menne, melyikünk
verné le a másikat?…

– Arra is emlékezem.

– No hát meg fogod látni.

Gyergyai szemébe nézett Béldinek.

– Öcsém, én nem tudom mit tartalmaz e levél? de arczodon látom, hogy mit
gondolsz te? Még az apámtól hallottam, hogy a mely levelet haragunkban
irunk, sohase küldjük el az nap, hanem tegyük vánkosunk alá, s alugyunk
egyet rajta. A tanács nem rossz, fogadd meg és küldd el leveledet
holnap, mert én ma el nem küldöm.

Béldi hajlott az öreg tanácsára: a levelet feje alá tevé, lefeküdt,
elaludt és álmodott. Nejét és gyermekeit látta, közöttük volt, örült
nekik és csak előálló szekerének zörgése költé föl álmából késő reggel.
A legelső a mi kezébe akadt, Bánfihoz irt levele volt. Feltöré és újra
elolvasá – s nagyon elszégyenlé magát, hogy azt ő irta. – Hol van az
eszed, Béldi? kérdé magától mosolyogva: s azzal összetépte a levelet és
tűzbe hajítá. Hogy kinevettek volna miatta, gondolá magában. Egy
szerelemféltő vén bolond, a kinek öregségére jut eszébe gyermekei anyját
félteni egy csók miatt, mely ittasan volt adva, s akaratlanul elfogadva!
Milyen szarvat adott volna Bánfinak maga ellen, ha tudatá vele, hogy
feleségét félti tőle.

– Menjünk csak Bodolára; mondá nagy szeliden belépő csatlósának s azzal
elbucsúzék házi gazdájától.

– Hát elküldendő leveled? kérdé Gyergyai aggódva.

– Már elküldtem – – a kandallóba; viszonzá mosolyogva Béldi s egészen
más érzelmekkel folytatá útját, mint a minőkkel megkezdé.

Lám, az ember bor nélkül is lehet ittas.

Bodolára érve, már messziről észrevevé a várfokon ráleső családját, kik,
a mint hintaját megismerék, lefutottak eléje. Mire a vár alá ért, mind a
parkban találta őket, nejét, gyermekeit, kik örömrepesve kapaszkodtak
föl nyakába, s kiket ő egyenkint össze-vissza csókolt; legforróbban a
kedves, őszintén mosolygó nőt, kinek látásával nem győzött betelni.
Szemeit ragyogóbbaknak, orczáját mosolygóbbnak, ajkait édesebbnek
találta, mint valaha.

– Milyen bolond az ember, gondolá magában Béldi; mikor nem látja nejét,
minden rosszat képes róla föltenni, s ha szemei előtt van, semmi sem jut
róla eszébe.

Ez örömében észre nem vevé, hogy egy idegen is van családja között, de
nagy hamar sietett az figyelmét magára vonni. Egy szép délczeg török
ifju volt az, nyílt, nemes tekintet, magyarhoz hasonló.

– Engem észre sem vesz kegyelmed, vagy tán meg sem ismer? szólt Béldi
Pál elé lépve az ifju.

Béldi rátekinte, s úgy látszott, hogy ismerősöknek találja vonásait, de
nevét nem meri rá fogni, mire kisebbik leánya, Aranka, ki enyelgve
csüggött apja karján, gyermekes nevetéssel mondá:

– Nem ismersz többé Feriz bégre, apám? látod, én mindjárt ráismertem.

Béldi szivesen üdvözölve nyujtá kezét az ifjunak, kinek megférfiasult
vonásain nemes komolyság honolt.

– Apám külde hozzád sürgetős izenettel, monda Béldinek, ha nem jösz,
épen utánad mentem volna. Ha családi örömeid végezted, szólíts, mert
küldetésem sietséges.

Béldit meglepte az ifju komoly hangja, s a mint várába ért, rögtön külön
szobájába hívá, a hol az ifjú bég egy sárga pecséttel leragasztott s
zsinórokkal átkötött tekercset adott át neki, melyet fölszakasztva, e
szavakat olvasá belőle Béldi:

«Üdv és az ég oltalma rád és családodra. – Erdély sorsa veszélyben
forog. A nagyúr föl van háborodva a harcz miatt, melyet Bánfi Dénes a
váradi basával folytat; azt is mondják, hogy e főúr a római császárral
levelez; rajta légy, hogy Bánfit korlátozza az ország; te még hatalommal
bírsz. Ha a fejedelem nem fog vele birni, s parancsolni nem tud, a
szultán megesküvék, hogy mind a kettőt elűzi az országból, s egy basára
fogja Erdély kormányzását bízni.

A váradi és temesvári basák, a határvidéki fejedelmek és a tatár khán
parancsot kaptak készen állani, hogy az első intésre minden oldalról
Erdélyre rontsanak. Vessetek zabolát azon főúr szájába, mert a halál
függ fejetek fölött egy pókfonálnál vékonyabb szálon. Jó barátod: Kucsuk
basa.»

Béldi arcza elsötétült e sorok olvastára. Hiába verte hát ki fejéből
Bánfi Dénes nevét, e levél újra oly gyülöletes alakban tüntette őt föl
lelke előtt.

Összehajtogatá a levelet, s a komoly ifjunak néhány szóval megmondá
válaszát.

– Add tudtul apádnak, hogy az érintett ügyet meg fogjuk előzni, az
intést köszönöm.

Ezzel Feriz bég elhagyá Bodolavárt. Béldi egyedül maradt szobájában,
feszült gondolatokkal járva alá s föl, s lelkében törődve a fölött, mi
módon lehetne e veszélynek elejét venni? Nem talált ki semmit. Bánfi
büszkeségétől nem lehete azt várni, hogy a basa elől hátráljon, kivált
győzelme után és igazságos ügyében. És mégis, a haza javáért el kelle
hallgatni az igazságos ügynek.

E töprenkedése alatt észre sem vevé, hogy valaki kívülről kopogtat
ajtaján, ki is, midőn a harmadik izbeni kopogásra sem kapott választ,
megnyitá az ajtót, s a mint Béldi gondolataiból fölrezzenve odatekinte,
– Teleki Mihályt látta maga előtt.

Béldi annyira megütődött, őt megpillantva, hogy szóhoz sem tudott jőni.

– Kegyelmed csodálkozni látszik jöttömön, szólt Teleki, észrevéve Béldi
megdöbbenését, hogy alig egy napi távollét után ily hosszú utat tevék,
hogy kegyelmeddel viszont találkozhassam. Azóta nagy változások
történtek. Erdélyt veszedelem fenyegeti, melynek sietve kell elejét
venni.

– Tudom, szólt Béldi, s a Kucsuk basa által irt levelet, az aláirást
eltakarva, elolvastatá Telekivel.

– Istenemre, szólt a miniszter, kegyelmed még azt is tudja, a mit én nem
tudok. A mit e tárgyról mondani akarok, az oly titok, melyet még a
falaknak sem szabad hallaniok.

– Értem; szólt Béldi, s azzal csatlósainak meghagyá, hogy még a külső
tornáczra se engedjenek belépni senkit s ablakai alá őröket állított, s
azon fölül függönyeit is leereszté. Csupán egy szőnyeg-ajtó volt még a
háttérben, mely egy magánfolyosón keresztül, minőket több magyar uri
háznál lehete találni azon időben, felesége hálószobájába vezetett.
Béldi elővigyázatból még azon ajtót is bekulcsolá.

– Eléggé biztosítva látja-e magát kegyelmed? kérdé erre Telekitől.

– Még egyet. Fogadja kegyelmed becsületszavára, hogy ha azt, a mit
tudtára adandok, nem helyeslendi, legalább titokban fogja tartani.

– Fogadom, szólt Béldi, feszülten várva a kifejlődést.

Erre Teleki egy sokszorosan összehajtogatott pergament vőn elő, s azt
kibontva, Béldi Pál szemei elé tartá, de úgy, hogy kezeiből ki nem adta.

A Bánfi ellen irott liga volt az, a fejedelem által aláirva és
megpecsételve.

Béldi arcza mind sötétebbre vált, a mint a ligát olvasá, s azzal arczát
félre fordítva, undorodva tolta el magától az iratot.

– Ez rossz munka, uram…

Teleki készülve volt ily feleletre, s elővéve ismeretes sophisticáját
szólt:

– Béldi! Itt a szűkkeblű észleléssel föl kell hagynunk. Itt a czél forog
kérdésben, nem az eszköz, s az eszköz csak azért legrosszabb, mert
legutolsó; de legjobb azért, mert nincs egyéb. Ha valaki oly
törvényellenes hatalmat szerzett magának a hazában, hogy a törvény karja
nem elég erős többé őt itélőszéke elé vonhatni, az magának tulajdonítsa,
ha a státus kénytelen ellene összeesküdni. A kit el nem érhet a bakó
pallosa, annak megjelenik a bravo tőre! Bánfi Dénes a törvényeken kívül
helyezé magát, midőn a fejedelem parancsait megvetette, midőn
önhatalmából harczot kezdett. Ilyen esetben, midőn a nyilvános
törvénynek nincsen tekintélye többé, a következés természetes: hogy
titkos törvényt kényszeríttetünk kötni. Ha engem sért meg valaki, s a
törvény nem tud elégtételt adni fölötte, nekem van fegyverem s ott lövöm
le, a hol kapom. Ha az országot sérti meg valaki, s büntetni nem lehet,
az országnak van jus ligatuma s ott fogatja el, a hol kapja. Ezt kivánja
a közjó, erre kényszerít a közveszély!

– Az Isten keze szabad velünk, viszonzá Béldi; ha el akarja veszíteni
hazánkat, meghajtjuk előtte fejünket s meghalunk nyugodt lélekkel,
meghalunk szabadságunk védelmében. De minmagunk ne emeljük ősjogaink
megrontására kezeinket soha, inkább tűrjük a bajt, mely e szabadságból
ered, mintsem annak gyökerébe vágjuk a fejszét. Inkább hagyjunk jőni az
országra harczot, háborút, mint összeesküvést a törvények ellen. Amaz
csak a nemzet vérét ontja ki, ez megöli annak lelkét. Én ezen kötést
rosszallom és ellene leszek.

Teleki Mihály e szavakra felkelt székéről s térdre esve Béldi Pál előtt
s kezét égre emelve, e szókat mondá:

– Esküszöm az élő mindenható Istenre! a ki lelkem üdvösségét úgy adja
meg, életemet, feleségemet, gyermekeimet úgy boldogítsa, a mint én
kegyelmed igaz, tökéletes barátja vagyok, s hogy tudom Bánfi Dénes
minden törekvését, hogy kegyelmedet egész házával együtt el akarja
veszteni, azért jelentem meg kegyelmednek, hogy ha a maga életét,
feleségének, gyermekeinek megmaradásokat szereti, előzze meg a magára
következő veszedelmet, s irja alá a ligát! Én a mit csak tudtam a
kegyelmed és a haza megmentésére, saját veszedelmemmel sem gondolva,
kimondám: én mentem lelkemet az Isten előtt.

Béldi nyugodt méltósággal fordult a tanácsúrhoz, s szilárd meggyőződés
hangján mondá:

– Fiat justitia, pereat mundus. (Legyen igazság, veszszen a világ.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány pillanattal később, hogy Teleki Bodolavárra érkezék, egy lovas
hajdut látunk a várudvarra ügetni; András volt az, Apafinénak még mindig
leghivebb cselédje, ki Béldiné után tudakozódva, annak egy levelet
kézbesíte a fejedelemasszonytól, szóval is elmondva, hogy az annyival
inkább sürgetős, minthogy Teleki hintaját megismerte az udvaron, melyet
neki meg kellett volna előznie.

Béldiné felszakítva e levelet, e szavakat olvasá benne:

«Barátném! Teleki Mihály férjedhez utazott. Czélja Bánfi Dénest Béldi
kezei által veszteni el titkos szövetség útján. A főurak összeesküdtek,
hogy a törvényeket megcsorbítsák. Szerencsére csaknem mindenkinek van
neje, s a nők szivéből még nem haltak ki a jobb érzések; én mindegyiket
felszólítám, hogy férjeiket őrizzék meg Teleki Mihály ármányaitól.
Óhajtom, hogy kegyelmednél találjak legnagyobb sükerre. Béldi legelső, a
ki ha a ligába beleegyezett, a többi követni fogja: de ő a
legbecsületesebb ember és legjobb férj. Számolok erődre, mindent
elkövess. – Barátnéd Bornemisza Anna.»

Béldiné e levelet olvasva, csaknem összeroskadt. Teleki már szinte
félóra óta beszélt férjével s a cselédek hirül adák, hogy még a
tornáczról is eltávolított mindenkit. A nő lelke megérte mindent.
Megijedt, talán már minden késő? Férjéhez nem lehete férkőznie; mit
tegyen? Ekkor eszébe jutott a magán-folyosó, mely hálószobájából férje
szobájába vezetett, s a nélkül, hogy ijedelmén kívül egyébre hallgatna,
hirtelen átfutott e folyosón s a szőnyegajtóhoz érve, megállt
hallgatózni. Egyedül Teleki szavát hallá, mely mindig indulatosabban,
néha kitörőleg hangzott elő. Átnézett a kulcslyukon s meglátta, mint
térdel Teleki férje előtt s kezét égre emelve, igyekszik őt esküvéseivel
rábeszélni.

Béldiné megrémült e látmányra: miért térdelhet a büszke, hatalmas ember
Béldi előtt? mit esküszik oly szenvedélyesen? Egyszerre megüté füleit
Bánfi neve; erre a nő elszörnyedt, elsápadt, s azon pillanatban, midőn
Béldi azt felelé: legyen igazság és veszszen a világ: a nő nem értve a
latin szavakat, azt hivé, hogy férje beleegyezett, s kétségbeesetten
megragadá az ajtó kilincsét, s a hogy az nem nyilt ki, megrázta azt vad
erővel, indulatosan kiáltva: «Férjem! szerelmes uram! szivem uram! ne
adj hitelt Teleki szavának, mert el akar téged is veszteni!»

A férfiak fölijedtek a sikoltásra, s Béldi fölkelve helyéről, boszusan
ment az ajtóhoz, s azt kinyitva, haragosan kiálta nejére:

– Eredj dolgodra, ha asszony vagy!

Béldiné elveszté lélekjelenlétét, az ijedség nem engedé őt gondolkozni.
Azon eszme, hogy férje bele talál egyezni Teleki czéljaiba, megfosztá őt
helyzetének felfoghatásától.

Nem gondolt arra, hogy a legjobb férj szégyenleni fogná, ha az
nyilvánosan bebizonyulna rá, hogy neje által kényszerítni hagyná magát,
s csakhogy az ellenkezőt bizonyítsa, kész lehet saját meggyőződését
elhagyni, melyet követett volna, ha nem erőszakoltatik rá.

E helyett Béldiné kitörő hevességgel rontott a szobába s férje lábaihoz
rogyva, annak térdeit erőszakos vonaglással karolta át, s szenvedélytől
dúlt hangon kiálta:

– Szivem édes uram! A hatalmas Istenért. Ne higyj ennek az embernek. Ne
hadd magad rávétetni általa, hogy az ártatlan vére a te fejedre
szálljon! Te igaz ember voltál, te nem lehetsz bakó!

– Asszony, őrült dolgokat beszélsz.

– Oh én tudom, mit beszélek. Én láttam őt előtted térdepelni. A ki
Istent hisz, nem térdepel ember előtt. Ő Bánfi Dénest akarja általad
elejteni; jaj nekünk, ha ezt megteszed: mert ha ő lesz az első, te a
második!

Teleki fölfedezve látván titkát, haragba jött s indulatosan kiálta
közbe:

– Ha az én nőm tenné ezt velem, kiverném szemeit agyából! Mikor valaki
az én megmentésemre valami jó dolgot mondana, megköszönném inkább neki,
minthogy a feleségemtől ilyen szégyent hagynék rajta elkövetni.

Béldi bosszúsan kiálta nejére, hogy tüstént távozzék előle.

– Itt vagyok, ha megölsz is, ám lássad, itt életről és halálról van szó,
itt családod nyugalma van koczkára téve s ahhoz nekem is van szavam,
nekem is van jogom, én kérlek, én kényszerítlek! én nem javallom Bánfi
elleni dolgodat.

Béldi szégyenlé e férfiui fensőbbsége elleni megtámadást s alig birta
magát többé mérsékleni; és midőn neje Bánfi nevét kimondá,
összerázkódott, mintha kigyó csipte volna meg.

Teleki észrevette e név hatását s gúnyos czélzással közbeszólt:

– Úgy látszik, hogy a nők könnyebben meg tudnak bocsátani némely
dolgokat, mint a férjek…

Béldi lelkén, mint a villám nyilalt keresztül az éles czélzat. Eszébe
jutott a csók.

Elsápadt arczczal, szótlanul megfogá neje karját, s a nélkül, hogy annak
sirásában egyebet találna a féltése dühét szító leheleténél, kihurczolá
őt a szőnyegajtón, s azon kizárta.

A nő ott maradt a küszöbön, hevesen zokogva s fennhangon átkozva a
tanácsurat, s öklével verve a bezárt ajtót.

Béldi holthalaványan ült le asztalához s fogait összeszorítva, monda
lihegő hangon Telekinek:

– Hol van azon irat?

Teleki elébe tevé a pergament az asztalra.

Béldi szótlanul vevé irótollát s nevét kemény vonásokkal odairta Apafi
Mihályé alá.

Teleki diadalmasan mosolygott.

A mint ez megtörtént, mégis egy vádló döbbenés ütött Béldi lelkébe.
Kezét az irásra téve, komoly arczczal fordult Telekihez.

– Hanem azt kikötöm, szólt rekedt, tompa hangon: hogy ha Bánfi
elfogatik, s magát fegyverrel nem védelmezi, a törvény rendes útján jog
és igazság szolgáltassék neki.

– Úgy lesz minden, úgy lesz; szólt a tanácsúr engedelmesen s nyult az
irás felé.

Béldi kezébe fogta azt, s nem adta oda.

– Uram! Igérd meg azt, hogy Bánfit nem akarjátok alattomban megölni,
hanem ha el leend fogva, rendes törvényszék előtt, szokott alkotmányos
módon le hagyjátok folyni perét. Ha erről nem biztosítasz, akkor ketté
szakítom az irást, s a fejedelem nevével és a magaméval együtt a tűzbe
hajítom.

– Biztosítlak, én szavamra mondom. Igéré a tanácsúr, magában mosolyogva
az emberen, ki gyönge addig, a míg áll, s csak akkor készül erős lenni,
mikor már elesett.

Az aláirt ligával még az nap elment Teleki Csáky Lászlóhoz; onnan
Hallerhez, onnan a Bethlenekhez; Béldi Pál nevét látván, mind aláirták
azt, mert Bánfi Dénest mindnyájan gyülölik vala.

Az asszonyok minden háznál összevesztek férjeikkel és Telekinek
mindenütt spectáculumokat csináltak, hanem azért a liga létrejött.

Így ásta Erdély önmaga alá a sírt.




XVIII. A FELESÉG ÉS AZ ODALISZK.

Bánfiné ama kínos jelenet óta nem találkozott férjével. A sors úgy
hozta, hogy Bánfinak szüntelen távol kellett lennie; alig jött meg a
gyula-fehérvári gyűlésről, már Somlyóra hítták, a hol seregei állottak,
farkasszemet nézve a törökkel. Azon nehány óráig, melyet házában tölte,
neje elzárkózott előle, egyébiránt az udvari cselédség sem látta őt
soha. Ki sem járt szobájából, és senkit sem fogadott el…

Egy napon Koppándon lakó Vitéz Gábor uramnak fia születvén, a nemes úr
nem tudva semmit a Bánfi és neje közti feszültségről, mindkettőt külön
meghívá a keresztelőre komáknak.

Ily meghivást el nem fogadni lehetetlen. A határozott napon Bánfi
Somlyóról, Bánfiné Bonczhidáról Koppándra hajtatva, a keresztelő háznál
találkozának, egészen tudtokon kívül.

Az első látásra visszadöbbentek egymástól. A hajlam rég kereste e
találkozást, de a büszkeség mindig tiltá, s míg egyik érzelem örült,
addig a másik boszankodott a véletlenen.

Egyiket sem lehetett azonban mutatniok.

A baráti kör előtt úgy kellett viselniök magukat, hogy arczaikon senki
észre ne vehesse, miszerint e találkozás náluk nem mindennapi dolog.

Az ünnepély és lakoma végeztével, mely késő éjszakára lőn befejezve,
Vitéz Gábor uramnak gondja volt rá, hogy minden vendégét illő
kényelemmel elhelyeztesse. A nők férjeikkel, fiatal leányok egy külön
terembe, az ifjak a vadászszobába voltak elszállásoltatva. Bánfi Dénesék
számára a külön kertilak készíttetett el, mely elkülönítve az udvari
zajtól, legnyugalmasabbnak igérkezett. A házigazda kitüntető
kedveskedésből szállítá őket ide.

Már ekkor oly régóta nem aludtak egy fedél alatt.

Ennyi ismerős előtt nem lehetett nekik haragot mutatniok, s kénytelenek
voltak elfogadni az ajánlott szállást a sziveskedő házigazdától, ki
saját maga kisérte őket odáig, kedélyesen tréfálkozva velük; s ott
számos jóéjszakakivánás után magukra hagyá.

Két egymásba nyiló csendes kis szoba volt, melybe Bánfiék vezettetének.
Oly nyugalmas, otthonias tekintetű szobácskák. Az egyikben vidor tűz
pattogott magasra fölrakva a kandallóban, s a szögletben hosszú fali óra
ketyegett csendesen. Az ágymenyezet brocatfüggönyei mögött, mik félig
szét voltak vonva, oly nyugalmasan kinálkoztak a hófehér duzzadozó
párnák, melyek fölrakott halmazára két kis piros szalagos vánkoska volt
téve.

A másik szoba, félig a kandalló tüzétől megvilágítva, egy kerevetet
engede látni, medvebőrrel beterítve, egyetlen szarvasbőr-vánkossal.
Hihetőleg arra nem is számítottak, hogy ott is alugyjék valaki.

Bánfi szomoruan tekinté nejére. Most látta még csak, minő kincset birt e
szép és nemes vonásokban, midőn azokhoz nem volt szabad közelítenie.

A nő szeliden, búsan, szemeit lesütve állt Bánfi előtt. Az ő szivében is
annyi áruló indulat szólt férje mellett; a büszkeség, a sértett női
erény, ez a hajlatlan biró, már szinte ingadozni kezdett. A nemes
kebelben nem gyűlölet váltja föl a szerelmet, hanem fájdalom.

Bánfi közelebb lépett hozzá és neje keze után nyulva, azt megszorítá.
Érzé, hogy az reszket, de azt is érzé, hogy az vissza nem szorítja.

Még többet merészelt: magához ölelte gyöngéden, megcsókolá homlokát,
aztán arczát és ajkait. A nő engedte tenni, de nem viszonzá. Pedig ha
föltekintett volna férje szemeibe, a bánat legőszintébb könyét látta
volna azokban ragyogni.

Bánfi szótlanul, sohajtva ült le egy karszékbe, Margit kezét kezében
tartogatva, s csak egy nyájas szó kellett volna nejétől, hogy annak
lábaihoz omoljon s sirjon előtte, mint egy bűnbánó gyermek.

Bánfiné e helyett önmegtagadó szenvelgéssel kérdé férjétől:

– Kiván kegyelmed e szobában maradni, s hogy én menjek át a másikba?

Bánfit fájdalmasan érinté e szavak hidegsége. Nagy melle reszketeg
sohajtól emelkedett, szemei bánatosan tekintének Margit mosolytalan
arczának elzárt paradicsomára. Fölkelt a székből szomorúan, ajkaihoz
voná neje kezét s alig hallhatóan suttogva: «jó éjt», ingadozó léptekkel
a mellékkamarába eltávozott, behúzva maga után a kettőjük szobáit elzáró
ajtót.

Bánfiné vetkőzni készült, s a mint magános fekhelyére tekinte, valami
fájdalmas érzés állta el szivét, zokogva veté magát vánkosára s mintha
nem nyughatna ottan keble háborgásától, fölkelt ismét, egy széket vont a
kandallóhoz s oda leülve, arczát tenyerébe hajtá s e helyzetben maradt,
mélázva, ábrándozva, álmodozva.

Lehet-e annál nagyobb fájdalom, mint mikor a szív küzd önérzelmei ellen?
Mikor a nő meggyőződött arról, hogy szerelme ideálja, kit Istene után
imádott, nem egyéb mindennapi embernél? s annak, ki őt oly nemesen
szerette, csak megvetésére érdemes? És mégsem tudja őt nem szeretni!
Érzi, hogy gyűlölnie kell, s nem tud megválni tőle. Tudja, hogy nem
élhet nála nélkül – és szeretne érte meghalni – és az alkalom nem jő a
meghalásra.

Csak egy be nem zárt ajtó választja el őt tőle. Alig vannak néhány
lépésnyire egymástól. E távolság milyen kevés és mégis milyen sok!
Hallhatja sohajtásait; annak sem jő álom a szemeire, hozzá ily közel,
kit oly keserűen megbántott. Minő boldogság volna e nehány lépésnyi közt
elhárítani, pihenni egymás keblén, felelni egymás sohajára. De a
megbocsátás lehetetlen; a szív ugyanazon pillanatban ohajt és
iszonyodik, szeret és utál!

Miért nem lehet elfeledni azt, a mi már egyszer tudva van?

Miért nem lehet azt tenni, hogy ne fájjon az, a mi fáj?

A nő gondolkozott, álmodozott.

Úgy tetszék, mintha álmában beszélne férjével.

– Te magad mondád, hogy váljunk el, mikor még sziveink vérzeni fognak
egymásról leszakadva. Miért nem teszed tehát? Miért sohajtasz, ha látsz?
miért csókolsz meg? e sohaj, e csók nekem fáj, szívemet bántja. Váljunk
el. Te akarod.

A kandallóban parázszsá égett a tűz, a vereslő zsarátnok fölött alig
tánczolt még egy halavány el-elváló lánglobogvány, mint a kiégett
szenvedély utolsó gondolata. A szoba köröskörül mindjobban elsötétült, a
parázs fényében csak a busongó nő alakja volt megvilágítva, tenyerébe
hajtott fővel, mint egy a sírok fölött gyászoló márványszobor.

Egyszerre az éj és a gondolatok csendjében úgy tetszék, mintha a folyosó
felőli ajtó előtt, melyen bejöttek, halk csoszogás és suttogás hangjai
közelednének.

Bánfiné hallotta azokat, de úgy volt, mint ki előálmát aluszsza; hall,
de nem figyel arra, a mit hallott: tudja, hogy mi történik körüle, de
nem gondolkozik róla.

A suttogás az ablak előtt is kezde ismétlődni, s úgy tetszék, mintha
abba itt-ott halk kardcsörrenés is vegyülne. A nő azt hivé félálmában,
hogy fölkelt és az ajtót bereteszelé. Csak álomképzelődés volt ez; az
ajtó nyitva maradt.

Ekkor valaki a kilincshez ért s a nyikorgás hangjára Bánfiné azt álmodá,
hogy férje lépett ki hozzá s engesztelő hangon beszélve könyörög. Az
álmodó kimondhatlan iszonyatot érze, a mint ez alak mágneses gőzkörébe
lépett. Váljunk el Bánfi! akará a nő mondani, de a szó megfagyott
ajkain. Ekkor az álom-alak suttogva monda: «én nem vagyok Bánfi, hanem a
bakó!» s kezével megfogta a nő kezét.

Bánfiné ijedten sikolta föl e hideg érintésre s fölébredett.

Két férfi állt előtte kivont karddal.

A nő borzadva tekinte szemeik közé.

Mindkettő ismerős volt előtte. Az egyik volt Kornis Gáspár, marosszéki
főkapitány, a másik Daczó János, csiki főkapitány, kik most fenyegető
arczczal álltak előtte, meztelen kardjaik hegyét a nő mellének szegezve.

– Egy hangot se, asszonyom; szólt fenyegetve Daczó. Hol van Bánfi?

Az előálmából fölriadt nő még alig birt különbséget tenni ébrenléte
tárgyai között, s rémületében megbénult lelke nem hagyta szóhoz jutni.

Egyszerre azonban észrevevé az ajtón keresztül a folyósót elállott
fegyveres népet s hirtelen magához látszott térni lélekjelenléte. Eszméi
utolérték a fenyegető percz jelentőségét s a mely pillanatban Daczó újra
fogcsikorgatva kérdé tőle, hol van Bánfi? a nő egyszerre fölugrott
székéből s gyorsabban a kimondott szónál, azon ajtóig futott, mely férje
kamráját elzárta s a kulcsot hirtelen ráfordítva, minden erejéből
kiálta:

– Bánfi! mentsd meg magad. Életedre törnek!

Daczó odarohant, hogy befogja a nő száját, s a kulcsot elragadja tőle.

Bánfiné azonban ritka lélekjelenléttel a kezében levő kulcsot hirtelen a
kandalló tüzébe vetve sikolta:

– Fuss Bánfi! Ellenségeid vannak itt.

Daczó ki akarta kapni a tűzből a kulcsot, s kegyetlenül megégette kezét,
erre sokszoros dühében a kiáltozó asszonyra rohant kivont karddal, hogy
keresztül döfje, azonban Kornis visszatartá kezénél fogva.

– Csendesen, uram. Nekünk a nőt megölni nincs utasításul adva, s az nem
is volna hozzánk illő tett: siessünk inkább az ajtót betörni.

Erre mindketten az ajtónak feszíték vállaikat. Daczó káromolva,
kiáltozva valamennyi ördögöt, míg Bánfiné térden állva imádkozott
Istenhez, hogy férjét engedje megmenekülni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bánfi szinte azon perczben szunnyadt el, melyben felesége. Neki is
gyötrő álma volt. Börtönben hivé magát, s azon pillanatban, midőn Margit
fölsikoltott, ijedten ugrék föl s minden gondolkozás nélkül fölszakítva
a mulatólak ablakát, a kertbe kiszökött.

Hirtelen széttekinte. A ház minden oldalról körül volt véve fegyveres
székelyektől, a kert hátulját egy széles árok zárta el, tele megzöldült
esővízzel. Egy csomóban négy vagy öt csatlós állt gyalog tömegek közt,
fölnyergelt paripákkal, mikről a kapitányok szállottak le.

Nem volt gondolkodásra való idő. Bánfi a sötétben hirtelen oda futott a
csatlósok közé s egyet közülök ököllel főbeütve, hogy orrát, száját
elborította a vér, annak paripájára felszökött s a kengyelvasat a ló
oldalába vágta.

A csatlós ordítására, ki a ló alá esve nem szünt meg annak kötőfékét
kezében tartani, odarohantak a körül lézengő székelyek vad kiáltozással.

Bánfinak hirtelen eszébe jutott a nyeregkápába nyúlni, a honnan sohasem
szoktak hiányzani a pisztolyok, a mint azoknak agyát kezeiben érzé,
hirtelen a kétfelől elébe tolakodó tömegek közé lőtt velök, az erre
támadt zavar, ordítás és sikoltás alatt neki ágaskodtatva a bőszült
paripát, keresztülnyargalt a kerten. A csatlós még mindig nem bocsátá el
kezéből a paripa kötőfékét, hanem hurczoltatta magát a földön általa,
míg végre egy fatörzsbe vágta fejét, s eszméletlenül ott maradt. Erre
Bánfi neki ugratott az ároknak s egy merész szökéssel
keresztülszöktetett rajta. Üldözői nem merték ez ugrást utána csinálni s
elébb a kapura kellett kerülniök, mialatt Bánfi nehány száz lépésnyi
előnyt kapva, neki ereszté az üldözés zajától megbőszült paripát s
engedte azt vágtatni hegyen-völgyön keresztül, a merre neki tetszett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Oh átkozott némber! ordítá Daczó, öklével fenyegetve Bánfinét, midőn
megtudta, hogy férje megmenekült. Te vagy az oka, hogy Bánfi kiszabadult
kezeinkből.

– Hála neked, hatalmas Istenem! rebegé Margit kezeit az égre emelve.

A dühödt székely nép elszalasztva a férjet, villogó fegyverekkel rohant
az asszonynak, őt meggyilkolandó. Halál reá! halál fejére! ordíták
bőszült haraggal.

– Öljetek meg! örülök meghalhatni! szólt Margit magát térdre bocsátva
előttük. Nem volt több óhajtásom, minthogy érte halhassak meg. Isten
velem.

– Takarodjatok innen! kiálta hirtelen közbe Kornis Gáspár s leverte
kardjával a székelyek fegyvereit, hosszú palástjával betakargatá a
térdeplő asszonyt. Nem szégyenlitek magatokat? Egy asszonyt akarni
megölni. Te tatárnál is pogányabb had! Menjetek Bánfi után, ha
elszalasztottátok.

– Megöljük! megöljük! ordítának a góbék, taszigálva Kornist a nő elől.

– Ejnye beste fiai, hát ki parancsol itten? Hát nem kapitánytok vagyok-e
én, mi?

– Nekünk ugyan nem. Szólt visszapattogva egy makacs lúfő székely,
köpczös vállait rángatva; nekünk Bethlen Miklós uram a kapitányunk, az
pedig nincs itt.

– No hát menjetek utána. Most pedig azt mondom, hogy a ki ebből a
szobából ki nem takarodik, azt tüstént kolbásznak aprítom.

A székelyek erre megrőkönyödtek, míg valaki hátul elkiáltá magát:
«jerünk Bonczhidára!»

Erre a többi is utána ordítá: jerünk Bonczhidára; s nagy káromkodás és
rendetlenség között eltávozának.

Kornis Gáspár pedig rögtön kocsira téve Bánfinét, Bethlen várába viteté,
mely akkor Béldi Pál tulajdona volt, remélve, hogy Bánfi is szelidebben
fogja viselni magát, azt tudva, hogy neje fogva van.

* * *

A fejedelem parancsából Bánfi ellen fölültetett székely had azalatt
megérkezék Bonczhida alá. A kastély porkolábjának előmutatva a fejedelmi
parancslevelet, az minden ellentállás nélkül megnyitá előttük a kapukat,
a holott egy csapatot elhagyván Daczó János, meghagyá az ott maradóknak,
hogy ha Bánfi haza találna vetődni, őt rögtön elfogják, maga a többi
hadakkal kiment Örményesre, a hol szintén kastélya volt Bánfinak, őt ott
keresendő.

A Bonczhidán maradt székelyek, a mint megérezék, hogy kapitány nélkül
maradtak, nosza úrrá tették magukat az elfoglalt kastélyban; elébb csak
a tornáczokba tolakodtak be, azután követelni kezdték, hogy a belső
szobákat is nyissák meg előttük.

A kulcsár vonakodott és bebizonyítá, hogy azt neki semmi oka sincsen
tenni, és kérte a nemes urakat, hogy maradjanak az alkotmányosság
korlátai között.

Erre előállt a föntebb tisztelt köpczös lúfő, s kilencz szál szőke
bajuszát végig pödörítve, ragyás képét a kulcsár orrához közel vivé,
mondván:

– Micsoda he? Te összeesküvő vagy. Te itt rablóbandákat rejtegetsz a
bezárt szobákban. Ki vele! vagy felgyujtjuk a házat.

A kulcsár meg is szeppent, meg is haragudott, e kettős indulatban
fölnyitá a székelyek előtt a szobákat, hogy ám nézzék meg, miszerint ott
senki sincsen rejtegetve.

Azok bámulatos lelkiismeretességgel fölkutattak minden zugot, még oly
helyeket is, hová más gondolni sem tudna, ágyak alját, almáriumokat,
bebujtak a kályhákba a lyukon s kijöttek az oldalán; kihányták a
könyvtárból a foliánsokat, mintha azok közé is elbujhatott volna valaki,
s miután ily rendben minden szobán végig mentek, végre benyitottak
Bánfiné hálóteremébe.

– Nené! – ott ül Bánfi! kiálta föl a góbé, elébb visszahőkölve Bánfinak
élethíven talált arczképétől, azután pedig neki rohant s dárdájával
kiszúrta szemét.

– Hát az a szép asszony ott tán a felesége? kérdé a mellette lévő képre
mutatva. Ejnye bizony, majd megtaláltuk ölni, nem tudtuk, hogy ilyen
szép. Gyerünk innen komék, ezt a szobát ne zavarjuk föl, mert ez szép
asszonyé; s azzal kiterelgetve társait a szobából, egy darab szenet vett
elő a kandallóból a góbé s a szép fehér lazúros ajtóra fölirta öreg
betűkkel: «ez a szép asszony szobája».

– Miért cselekszi ezt kegyelmed, kérdé a kulcsár.

– Csak is azért, hogy ha le találunk részegedni, valami otromba ember
részeg fővel be ne lépjen oda.

– Hát hol akarnak kegyelmetek lerészegedni? kérdé amaz álmélkodva.

– Biz öcsém a pinczében is megnézzük mi, nincs-e valaki elrejtve?

– De már oda nem mentek, hacsak petárdát nem hoztatok a zeke alatt.

– Nem-e? Mondd csak még egyszer, hadd halljam. Tudod-e kivel beszélsz
komé? Az én nevem Firtos Firi, s ha még egyet szólsz, úgy áthajítlak
ezen a házon, hogy négy darabban esel le.

– Mit feleselsz annyit vele? kiálta egy hang a tömeg közől; dobjátok le
az ablakon a jó embert.

Kétszer sem kellett azt mondani. A székelyek azonnal megfogadták a
tanácsot s fölkapva a levegőbe a kulcsárt, azt minden rúgkapálózásai
daczára kivetették az ablakon. A kulcsár talpra esvén, odább futott,
mire Firtos Firi megharagudott, valahány kaktuszt és hortensiát kapott
az ablakban, azt száraiknál fogva cserepestől mind utána hajigálta s
azzal vad üvöltés között rohant le a sokaság a pinczébe.

Annak vasajtaját nem birva kinyitni, nagy hordókat hoztak elő s azokat
megrakva kővel, lehengeríték a lépcsőkön, melyek rettentő dördüléssel
szakíták be a vasajtót.

A roppant pincze tele volt mindenféle nagyságú hordókkal, melyeknek a
székelyek neki esve, fenekeiket buzogányokkal beverték, vizsgálva, hogy
mi van benne? A nagybecsű borok kifolytak a pinczében; a székelyek
tudtak inni jól, s a mit meg nem ihattak, kiöntötték.

A tömeg itt megrészegülve, ismét fölrohant, s míg helyette újak jöttek,
betört a fényes teremekbe, vad dalolással vetve magát a fényes
pamlagokra, a keleti szőnyegekre, neki taszigálva egymást tükröknek,
bútoroknak, s keresve, hogy mi tréfát kövessen el?

Firtos Firi fölállt egy gömbölyű ébenfa-asztalra, hogy bajuszt fessen
korommal egy középkori úri asszonyság arczképének; valaki meglökte
alatta az asztalt, a góbé beleesett az üveges almáriomba, melyben a
drágaságok álltak. Erre megdühödve, elkezdett hajigálózni mindennel, a
mi a keze közé akadt; a pompás aranyserlegek, ezüst tányérok, szelenczék
repültek egymás után a székelyek fejeihez, kik azokat ismét
visszahajigálták.

Ez jel volt általános rombolásra. Ez a mania ragadós, csak egynek kell
megkezdeni a pusztítást és a tömeg, mint ha megőrülne e látványtól,
semmire sem kész oly hamar, mint törni, zúzni, szaggatni.

Egy percz alatt össze voltak törve a bútorok, a kelmék lehasogatva, a
székelyek ezer darabra téptek mindent, a pompás öltönyöket, a drága
prémes mentéket, palástokat; fölhasogatták a dunnákat s az ablakon
kieresztve a pelyhet, az alantlevők ordítozták: «hó esik!» s erre azok
is fölrohantak, tépni és törni, a mi még megmaradt.

A szép jasminokat összetépték bokrétának; a szőnyegekből, miket Bánfiné
saját kezeivel hímzett, nyakravalókat szabtak.

Nem kellett a székelynek a rablás, neki csak pusztításban telt gyönyöre,
földhöz csapta a nagybecsű órát, melyet csak egy évben egyszer kell
fölhúzni s kerekeit megosztá kantárcsatnak, az ezüst tálakat megönté
golyóbisnak s kilövöldözte a levegőbe.

Itt is mulatságos volt látni Firtos Firit, mint iparkodott kitudni, hogy
mi mire való? Egy római antik urnát föltett a fejére sisaknak, egy
csengetyűszalagot át kötött a derekán öv gyanánt, s egy nagy
Gutenberg-szobrot czepelt az ölében, azt állítva, hogy az nagyon jó lesz
a somlyai szőlőhegyre Orbánnak.

Az összetört bútorok darabjait fölhalmozták a kandallóba s begyujtottak
az ében-, mahagoni- és palisanderfák aranyértékű darabjaival. Ha egy
falut fölgyujtottak volna, sem leendett drágább a tüzök ennél.

A tűz tetejébe pedig fölhúztak lánczon egy gyönyörűen kivert corynthi
amphorát bográcsnak, azt teleaprították ürühússal s elküldék Firtos
Firit, hogy hozzon nekik hozzá paszulyt, sót és hagymát; az hozott nekik
kávét, czukrot és ezreket érő hollandi tulipán, jáczint és amaryllis
hagymákat; azt mind marokkal hányták a bográcsba, s attól aztán majd
megvesztek; minek az lett a vége, hogy Firit kidobták az udvarra.

A dühöngő székely nem szerezhetve magának más elégtételt, lenyargalt a
pinczébe, hogy majd ott agyon iszsza magát, de ott ugyan már minden
hordó szét volt verve s a bor bokáig ért; megsejt azonban egy
mellék-pinczeajtót, azt egy fejszével beüti s nagy örömére egy egész sor
hordót lát meg a kezébe kapott fáklya világánál. Mindjárt neki rohant az
elsőnek s annak fenekét beütve, oda tartja a fáklyát, hogy mi ömlik ki
belőle? Látja, hogy puskapor. Szerencséje, hogy részeg volt, mert
különben az egész házat minden bennlevőkkel együtt a legrövidebb úton
expediálta volna a mennyországba. Ez nem inni való, gondolja magában s
fölüti a másikat, abban is puskapor volt, a harmadikban is, már
megesküdött, hogy ha a negyedikben is az lesz, beleüti a fáklyát, ebben
tehát méz volt, s akárhányat fölütött azután, nem volt abban egyéb, mint
méz. Végre mégis akadt egy akós átalagra, melynek lyukán beszagolva,
igen erős borszesz illata ütötte meg orrát. Annál dühösebben fogta azt
nyalábra s szájához emelve az egész hordót, nagyokat húzott a kemény
lengyel pálinkából s addig el nem vette azt szájától, míg végkép
lerészegedve, hordóstul hanyatt nem esett.

Ott a kiömlött mézben jól megforgatva magát, nagynehezen föltápászkodott
s néhány lépést botorkázva, megint elesett a puskaporban s abban is
összevissza henteregve, ily furcsán kandirozott külsővel ténfergett föl
az udvarra, a hol még az volt hátra, hogy mézben és lőporban fürösztött
alakjával beledűljön az udvart elárasztó pehelybe, s ott orrahegyétől
csizmája hegyéig betollazva magát, ily rémséges alakkal mászszon föl
négykézláb a dőzsölő atyafiak közé.

Az ember nem hasonlított ily formán semmi ismeretes állatjához az
óvilágnak. A hol fehér nem volt, ottan fekete volt. Leginkább el
lehetett volna őt fogadni jeges medvének szőr helyett pehelylyel
bundázva, s ordítása különb volt a nilusi lóénál; úgy, hogy épen nem
lehet beszámítani a székely atyafiaknak, hogy a mint e négylábon mászó
alak megjelent előttük az ajtóban s ott elordította magát: azok halálra
ijedten hagyák ott a bográcsot, melyet újra telefőztek gulyáshússal és
ugráltak ki eszeveszetten az ablakon, kétségbeesetten ordítva: «a Bánfi
ördöge!» – «Itt jön a Bánfi ördöge!»

A székely észrevéve ordítása sükerét, még egy borzasztóat bömbölt a
futók után, s azzal elfoglalva a tele bográcsot, kiült vele a parquet
közepére s mint egy parlagi manó, belenyúlt marokkal s evett és
ordított.

… Ily jelenetek történtek azon teremben, hol néhány nap előtt Bánfiné
szelid alakja tünedezett a jazminok és mimosák bokrai között, mint egy
busongó tündérvilági árny, ki csak lelkével hall s szemeivel beszél.

Bánfi Dénes ezalatt a Koppándon vetett tőrből kiszabadulva, midőn az
üldözés zaja elmaradt mögötte, tájékozni kezdé magát a csillagos
éjszakában s erdőkön és tarlókon keresztül oly szerencsésen választá
irányát, hogy mire kihajnalodott, Kolozsvár tornyait látta maga előtt.

Az üldöztetés félelmén átesve, a düh és boszú ereje maradt meg szivében.
Első gondolatja az volt, hogy az éji roham egyedül magán ellenségei
merénye, melyet azok a fejedelem tudta nélkül számítottak ki, jól tudva,
hogy a végrehajtott tettre könnyebb megnyerni a jóváhagyást, mint a
végrehajtandóra. De a merénylet nem sikerült s a megszabadult
oroszlánnak ereje is, akarata is maradt elég, üldözőire
visszafordulhatni s őket megtanítani a törvények tiszteletére.

A város alatti mezőn épen hadgyakorlatot tartottak Bánfi seregei a
reggeli órákban, midőn vezérük hozzájok érkezett sápadt arczczal, föveg
és felöltöny nélkül, fegyvertelenül. Hadnagyai ijedten futottak eléje
kérdezősködve.

– Rabló támadás elől jövök, mondá Bánfi rekedt hangon, elfulladt
kebellel; ellenségeim orozva reám ütöttek, magam megmenekvém, de
feleségem ott maradt. Üldözőim szavában Kornis és Daczó hangjára
ismerék.

– Valóban. E paripa nyeregtakaróján Daczó neve van kihímezve; monda az
oda érkező Angyal Mihály.

Bánfi arcza egészen zavarodottnak látszék, mintha nem volna tisztában
sem a multakkal, sem a jövőkkel.

– Én e dolgokat nem értem, monda hadnagyainak; ha e támadás fejedelmi
parancsból történnék, elébb pert, idézést, vagy legalább itéletet
kellene ismernem. Ha pedig magánboszú, akkor félkezemre kevés a két
jámbor székely. Mindenesetre maradjanak kegyelmetek itt a város alatt
indulásra készen, míg én kastélyomba sietek; néhány óra mulva
megtudandom, merre kell fordulnunk?

Ezzel Bánfi belovagolt a városba, Angyal Mihálytól kisérve. A mint
palotája szegletén befordult volna, azon teleknél kellett elvonulnia,
melyen egykor Szentpáliné háza állott. Csak egy szegletkő állt még a
lehordott házból, s a mint Bánfi véletlenül odatekinte, ez egyetlen
kövön a ház egykori asszonyát látta ülni, ki ott várt kárörömtől sugárzó
arczczal a főúrra s a mint az megdöbbenve félrekapta fejét, gúnyosan
üdvözlé:

– Jó reggelt, méltóságos uram!

Bánfi büszkén vágtatott tova. Kastélya kapujában már bonczhidai
kulcsárja várt reá, ki a székelyek erőszakossága után megszökött, s nem
akarva zajt ütni a balhírrel, azt senkinek sem mondta el, s a megérkező
főurnak is csak suttogva adá tudtára, hogy palotája szétdulatott, s
benne a székelyek gazdálkodnak kedvük szerint.

Bánfi egy szót sem válaszolt rá. Fegyverzetét, csataménét parancsolá s
nyugodtan készült.

– Méltóságos uram, jó volna sietni, sürgeté a kulcsár. A székelyek
elfoglalták a szobákat.

– Jól van; monda Bánfi s összefont karokkal járt fel s alá a teremben.

– De nem jól van, méltóságos uram. Ott benn mindent összezúztak, a
szőnyegeket széthasogaták, a drágaságokon megosztoztak, a pinczében a
borokat kiereszték, a lovakat elrablák.

– Nem tesz semmit, viszonzá tompán a főúr. Mit érdekelték őt e
pillanatban drágaságai, borai, paripái?

– Még többet is tettek, uram. Nőd hálószobájába berontottak s a
méltóságos asszony arczképét eléktelenítve czéltáblának tevék ki, s
hahotával rútíták össze.

– Mit! nőm arczképét? kiálta fel kardjához kapva Bánfi. Nőm képét,
mondád? ismétlé újra, villogó szemekkel. Hah! ordíta s kardját kirántva
hüvelyéből, arczát az égnek emelte, oly kifejezéssel, minőt nem látott
azon soha senki. Az erővel lelánczolt boszús tigris képe volt ez, vérben
forgó szemekkel, a homlokon végig dagadó erekkel, s vérszomjtól reszkető
ajkakkal. Isten legyen nekik irgalmas, kegyelmes! hörgé rettenetes
hangon s paripájára vetve magát, nyargalt ki a mezőn hagyott seregéhez.

– Barátaim! kiálta még alig érve a sorok elé. Egy rabló darázsraj
bonczhidai kastélyomra ütött és azt felprédálta. Szobáimat összezúzták,
ólaimat kiüríték, családom kincstárát kirablák. Ezzel én mind nem
törődöm. Lakjanak jól az éhenholtak, legyen nekik, a mi még nem volt.
Hadd lopjanak. Azért én még úr maradok, s e rablás után is ki tudom
fizetni egyik zsebemből valamennyi koldus székely herczeget. De nőm
arczképét elékteleníték! Az én nőmét! Ezért boszút állok rajtok,
rettenetes boszút. Utánam! A bonczhidai kert fái úgy is régóta nem
hoztak gyümölcsöt, most felgyümölcsözzük őket.

A csapatok általános harczordítása bizonyítá, hogy Bánfit kész követni a
sereg. A hadnagyok rendbeszedék hadosztályaikat, s már a másik
trombitaszó hangzott, midőn egy tizenkét főből álló lovas csapat
látszott szemben közelgeni Bánfi seregéhez.

A középső lovagban a fejedelem hirnökét ismerék meg, egy széllesvállú
óriási termetű férfit, ki merész rátartással lovagolt Bánfi és körüle
álló tisztjei elé, s czímeres botját fölemelve, rájuk kiálta:
«megálljatok!»

– Állunk! Látod ha szemed van; kiálta vissza Angyal Mihály.

– A fejedelem Apafi Mihály uram ő nagysága nevében fölhívlak tégedet
Bánfi Dénes, hogy az ellened támadt országos vádak ellen magadat
törvényes úton védelmezendő, az országtanács előtt Gyula-Fehérvárott a
mai naptól számítandó három nap alatt megjelenj; mindaddig nőd kezesül
marad tetteidért.

– Elmegyünk: szólt Angyal Mihály. Láthatja kegyelmed, hogy készülőben
voltunk, csak azt nem tudtuk eddig, hogy hová?

– Csendesen, hadnagy uram! szólt közbe Bánfi. A fejedelem követéből nem
kell csúfot űzni.

A hirnök ekkor a hadnagyokhoz fordult.

– Az idézés nem illeté kegyelmeteket. Hozzátok egészen ellenkező szóm
van a fejedelem nevében.

– Azt pedig elhallgasd, vagy akkor nekem is lesz egy szóm hozzád, a
mitől megsiketülsz, gúnyolódék a hadnagy, pisztolyát a hirnökre emelve.

– Tegye le a fegyvert kegyelmed, kiálta rá Bánfi. Hadd mondja el a
fejedelem izenetét. Adjatok neki tért, hadd szólhasson szabadon.

A hirnök felemelkedék nyergében, s széttekintve a katonákon, messzedörgő
szóval kiálta:

– A fejedelem megtiltja tinektek Bánfi Dénesnek többé
engedelmeskednetek, a ki fegyverét mellette fölemeli, hazaáruló!

– Az vagy magad! ordítá Angyal Mihály s a következő pillanatban minden
oldalról dühösen fordultak a fölbomlott tömegek a hirnök ellen, halált
ordítva fejére. Száz kard villant meg egyszerre feje fölött.

– Megálljatok! kiálta Bánfi harsogó hangon, mialatt testével fedezte a
hirnököt. Ez ember élte szent és sérthetlen! Maradjatok helyeiteken.
Senki fegyverére ne tegye kezét. Én parancsolom tinektek! Én – vezértek!

– Éljen! Éljen! ordíták a dandárok s a parancsszóra helyeikre
takarodának, s álltak, mint a fal.

– Nem fogsz neheztelni érte, mondá Bánfi az elsápadt hirnöknek, hogy
most az egyszer még nekem engedelmeskedtek. Menj vissza a fejedelemhez,
és mondd neki, hogy három nap alatt meg fogok előtte jelenni.

– De mink is ott leszünk, kiálták utána a hadnagyok.

A hirnök és kísérete eltávozott. Bánfi gondolkozva hajtá le fejét.

A harmadik trombitaszó is hangzott, a zászlókat kiereszték. Bánfi még
mindig szótlanul nézett maga elé, mélázva, sötéten.

– Vond ki kardodat uram! szólítá meg Angyal Mihály; állj elénk, és
induljunk. Elébb Bonczhidára, onnan Fehérvárra.

– Mit szólt kegyelmed? mordult rá Bánfi. Mit akartok?

– Eh! azt, hogy ha a kard a törvény, kard a védelem.

– És az ilyen pörnek a neve polgárháború.

– Mi nem gyujtottuk azt.

– És nem fogjuk szítani. Ez nem magán ellenségeim harcza többé ellenem,
hanem a fejedelemé, s ő országunk feje.

– És kegyelmed országunk jobb keze, s ha ők lángba boríták az országot,
mi nem engedjük, hogy azt kegyelmed vérével oltsák el.

– S miért kellene az én véremnek omlani? vétettem én valami főbenjáró
dolgot? vádolhatnak engem valamivel?

– Kegyelmed hatalmas és ez elég ok arra, hogy megölessék.

– Mindegy. Elmegyek én egyedül. Nőm kezeik között van. Módjukban van
legérzékenyebben tölthetni rajtam bosszújokat. Ha egyébért nem kellene
is megjelennem: őt kiváltanom lovagi kötelesség.

– Fegyverrel könnyebben kiválthatod őt is, magadat is.

– Nekem nincs mitől rettegnem. Nem tettem soha semmit, a miért az
igazság színe előtt elpiruljak, s ha ármányt szőnének ellenem, ti itt
maradtok, fölhívjátok somlyai hadaimat is, s csak akkor szóltok közbe,
ha velem jogtalanság talál történni.

– Oh uram, nem sokat ér az a sereg, melynek vezére önkényt megadta
magát. Még ma a tűzbe menne érted, s kész lenne fejedelemmé kikiáltani,
holnap, ha megtudja azt, hogy az idézésre megjelentél, szétfut s
megtagadja, hogy valaha látott.

– Nem kell tudatni senkivel szándékomat. Én rögtön kocsira ülök s megyek
Fehérvárra. Kegyelmed mondja azt a hadaknak, hogy Somlyóra mentem többi
seregeimet is összegyűjtendő s tartsa őket jó rendben addig, míg rólam
hír érkezik.

Ezzel Bánfi visszalovagolt Kolozsvárra, míg Angyal Mihály mogorván
taszítá vissza kardját hüvelyébe, tudtul adva a hadaknak, hogy
leülhetnek pihenni, ha elfáradtak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy óra mulva a Torda felé vivő úton látjuk Bánfit ötlovas hintóban
haladni. Egy csatlós fölnyergelt paripát vezetett utána kantárszíjon.

Minél távolabb haladt a főúr hatalma fészkétől, annál nagyobb szorongást
kezde érezni. Lelke ingadozott s kezde rémeket látni, melyekhez minden
lépés közelebb vitte, csak a büszkeség tartá még, hogy szándékát meg ne
változtassa.

Mindent más színben látott, mint egyébkor. A vele szemközt találkozók
arczaiból, köszönésük modorából maga iránti érzelmeket tudott leolvasni,
ha mosolyogva köszönt valaki, azt hivé, szánalomból teszi, ha mogorván,
gyűlöletből. Azután a kivel csak legtávolabb ismeretségben volt, kiket
máskor meg szokott látni, vagy épen lenézett, most megállítá,
kérdezősködött tőlük. A balsors eszébe juttatja az embereknek az ismerős
arczokat, s ki egykor barátai jobbját is visszautasítá, most még
ellenségének is messziről kezet nyújt.

Egyszer Torda felől egy nyitott szekeret láta szembejőni, melynek ülését
egy szürke porköpenyegbe burkolt férfi foglalá el, kiben Bánfi, midőn
mellette elhajtatott, Koncz Mártont, az unitárius püspököt ismeré föl s
kezével intve kiálta neki, hogy álljon meg egy szóra.

A püspök nem értve a kocsizörgéstől a kiáltást, megemelé kalapját s
tovább hajtatott. Bánfi ezt szándékos kikerülésnek vevé s ebből is
baljóslatot magyaráza ki magának.

A minden veszélyt oly könnyen fitymáló férfi most minden agyrémtől
visszadöbbent. Megállítá hintaját s lovára ülve, meghagyá kocsisának,
hogy csak menjen előre Tordára s ott várja őt be. Azzal utána vágtatott
a püspök kocsijának.

A püspök, a mint meglátta őt utána nyargalni, megállíttatá szekerét s
bevárta a főurat, ki messziről lihegve kiálta felé:

– Kegyelmed nem akar velem szóba állani?

– Parancsolj velem uram. Nem tudtam, hogy szólni kívánsz.

– Kegyelmed tudja már esetemet, úgy-e bár. Mit szól hozzá? mit tegyek?

– Uram, ily esetben tanácsot adni is – elfogadni is egyiránt bajos.

– Én elhatározám magamban, hogy az idézésre megjelenek.

– Ám lássad uram.

– Hiszen nincs mitől tartanom. Én igazságosnak érzem ügyemet.

– Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni: mai
világban minden megtörténhetik.

Bánfi elérté a tromfot. Egykor ő mondá ugyane szavakat a püspöknek, és
most nem volt elég lélekereje, hogy büszkén ott hagyja őt – sőt még
vitatkozék vele.

– Igaz ugyan, hogy a fejedelem ellenségem, de a fejedelemasszony mindig
védelmezni szokott, s az ő jellemében bízhatom.

– Csakhogy a fejedelem most haragban van feleségével. Mint mondják,
megtiltá neki még a szobáiba menetelt is.

E hír megdöbbenteni látszék Bánfit. Még egy utolsó buzdító gondolata
maradt.

– Még sem hiszem, hogy velem jogtalanságot merjenek elkövetni, midőn
tudják, hogy Somlyón és Kolozsvárott kész hadseregeim állanak, melyek
őket számadásra vonhatják.

– Oh uram, börtönből nehéz hadsereget vezényleni s tanuld meg azt, hogy
az élő eb is különb állat a megholt oroszlánnál.

E szavak egészen megfordíták Bánfi határozatát. Egy ideig gondolkozva
lovagolt Koncz szekere mellett, azzal hosszú szünet után tompa hangon
viszonzá:

– Igazat mondott kegyelmed; s sarkantyúba kapva paripáját,
visszanyargalt Kolozsvárra, azon szándékkal, hogy hadai közepéből nem
engedi magát kicsalatni.

Azon térre jutva, hol alig félnap előtt az őt éljenző fölkelt hadakat
rendben hagyá, most nagy bámulatára egy csoport czigányt látott, kik a
földön valamit látszottak keresgélni.

– Hát ti mit csináltok itt? kiálta közéjük érkezve.

A kérdésre előállt a vajda s megismerve Bánfit, süvegét levette
alázatosan.

– Bizony méltóságos uram, a czigányok kijöttek összeszedni a töltéseket,
a miket a vitézlő nemes urak itt elhánytak.

– Hát hol vannak a nemes urak?

– Hjaj! méltóságos uram, ki erre, ki arra!

– Micsoda beszéd ez? Hova mentek?

– Hát a mint észrevették, hogy méltóságod kiment Kolozsvárról, iszkiri!
szaladtak szanaszét, a ki merre látott.

Bánfi elsápadt.

– És Angyal Mihály?

– Legelső volt, a ki elfutott.

Bánfi szédülni érzé agyát. A világ kerengett vele. A köny ellepte
szemeit.

Így elhagyatni mindenkitől; sorstól és emberektől, még önbüszkeségétől
is! Mi maradt hátra minden hatalmából? Merre forduljon most? Hova
gondoljon még? Minden út el van előtte zárva: harczolni, törvénykezni,
vagy megmenekülni.

A ló ment vele, a merre akart. A főúr elsötétült arczczal ült lován,
merőn maga elé a földre, majd az ég fellegeire tekintve. Ég, föld és
szív minden oly sivár volt, sehol sem talált menedéket. Lelkének
egyetlen gondolata volt, mely azt betölté: a büszkeség, most e gondolat
eltünt és belől minden üres maradt. Ment, ment: merre lova vitte. Előtte
nagy erdők terültek; gondolkozék: mi van ez erdőkön túl? magas hegyek;
és azokon túl? még magasabb hegyek; hát azután? a havasok! és sehol
sincs többé egy ház, mely őt elrejtené? Hát az első csapásra mindenki
megszünt őt ismerni, s ki egy nap előtt fél Erdélynek parancsolt s
várakkal rendelkezett, most egy kunyhót sem fog-e találni, hova
éjszakára betérjen? Vagy megadja magát ellenségei gúnyhahotájának, s még
csak azon elégtétele se legyen, hogy ő kaczaghasson halála óráján?
ingyen haljon meg, mint egy halálra kergetett vad? Gondolkozott: ha már
meghalnia kell, mint tehesse azt úgy, hogy legalább ki ne gúnyolják
utána?

Lassankint egy eszme kezdett lelkében meghonosulni. E gondolattól
arczára vissza kezdett térni a pir, lassankint fölemelte fejét s
egyszerre mintha határozattá ért volna benne a végső gondolat, magában
fölkiált: «igen! oda, oda!» szemei villogtak a titkos gondolattól s
azzal paripája kantárát az előtte terülő erdők felé fordítva, azoknak
sötét lombozatán eltünt.

* * *

A vihar tombol, a szélvész tördeli a fákat, a zápor süvölt, a megáradt
patakok zuhognak.

A villámlobbanás meg-megvilágítja olykor a tájat, a havasok hegyei
egyszerre elfeketülnek s az ég lesz fehér, azután ismét az ég feketül el
s a havasok fehérlenek.

A kopár sziklákon alig teng egy-egy bokor s azt a zivatar keze
jobbra-balra tépi; a távol fenyőerdők harsognak, mint az itéletnap
trombitája. Minden állat odujába bújt el s reszketve hallgatja a
zivatart.

Magas, kétségbeejtő meredek bérczek zárják körül a láthatárt, miknek
aljában, az úttalan völgyben, egy lovag botorkál, mint egy sánta hangya.

Isten legyen neki irgalmas e viharban, ez éjszakában, e helyen!

Ez a Gregyina Drakuluj.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pompás keleti terem tárul fel előttünk. A falakon körül száz
viaszgyertya ég, a boltozat oly magas, hogy a fáklyafényben meg nem
látszik. Két sor oszlop tartja a roppant architrabot, nyúlánk,
állatfejekkel diszített oszlopok, minőket persa templomokon látni,
közeik tarka függönyökkel elredőzve. A falakon mór czifrázat ragyog,
aranynyal és malachittal kirakott szemfényvesztő czirádák, kétfelől
ajtómélyedések látszanak, kikanyargatott bolthajtásokkal. A terem
közepén vörös bársony nyugágy, melyet négy amethystszemű arany griff
emel, előtte elefántcsont asztal, ezüst kigyókból font lábbal, mellette
arany füstölő, melynek lyukain ambra és aloefa füstje ömlik elő kékes
hullámokban. A nyugágyon karcsú, tündéri hölgy, epedő arczczal, villogó
szemekkel, nyakáról gyöngyzsinór függ alá, mely könnyű öltönyét keblére
emeli, karcsú derekáról csipejére omlik a tágan kötött shawl-öv, fekete
hajzatát vékony arany szalag tartja homlokon átkötve, melynek csatjában
egy nagy gyémánt játszik millió vakító sugárt a sötét hajzat közt, mint
egy csillaggá tömött szivárvány a sötét éjben.

A leány egyedül van. Semmi sem mozdul körüle; egy elátkozott tündérlak
látszik lenni az egész tünemény. Egy hang, egy szó nem hallik sehol.

Ki gondolná, hogy e bűvterem a föld méhében van, száz ölnyi mélységben
azon sziklák talapjába vésve, miken magányos bokrokat ráz a zivatar?

Ez az ördögkerti rejtekbolt; s azon nő, vagy tündér, vagy dæmon, ki
benne lakik: Azraële.

S tud élni e nő itt, oly egyedül, oly távol mindentől, a mi emberi?

Hisz ő maga magának egy világ, egy pokol! A hárem zengő falai között
egyedül érezte magát, és e magányos földboltozat ürét megnépesíté szilaj
szelleme árnyképeivel. Itt teremti magában a jövőt, alkot végnélküli
terveket, álmodik csatákról, ittas szerelemről, hatalomról, mely minden
embererőn túlnő, új országokról, miknek királynéja ő, új csillagokról,
miknek napja ő.

Egyszerre halk dobogás hallatszik, mintha fenn, a boltozaton is túl,
valaki paripával járna. Azraële fölemelkedik figyelve. A léptek hangja a
folyosóra érkezik. Az ismert hármas-három koczczanás hangzik az ajtón.
Ez ő! suttogja az odaliszk s felszökve helyéről, az ajtóhoz fut,
félretolja annak nehéz keresztzárait s fölszakítva az ajtót hevesen, a
belépő karjaiba omlik.

– Eljöttél valahára! szól rebegve, s karjait a férfi nyaka körül füzve,
annak arczát ajkaihoz szívja.

E férfi Bánfi Dénes.

Szomorú, szótlan és csüggeteg, miként soha. Még csak nem is üdvözli a
leányt, a mint belép. Fázni látszik, minden tagja reszket. Kaczagányát
kívül hagyá, de még azon is keresztül verte a zápor.

– Te át vagy ázva; szól a leány. Jer, jer, melegedjél meg. Messziről
jöttél, pihend ki magadat. – S kerevetéhez vonva Bánfit, leülteté,
dolmányát leölté, s saját nyuszttal béllelt palástjával takargatá be,
lábai alá bársony vánkoskát tett, melyet a füstölő parázs tüzénél
melegíte meg s a férfi elfagyott kezeit dobogó kebléhez szorítva, ottan
melengeté.

Bánfi hideg maradt és szótalan; balesete homlokára látszott írva.
Kevésbé éles szem és sejtő lélek előtt, mint Azraële, sem lehete
rejtély, hogy ez nem az egykori főúr arcza, hanem egy bukott félkirályé,
a ki annál mélyebben esett, mentől magasabban állott, ki nem jött, hogy
elhagyjon mindenkit, a ki őt szereti, hanem jött, mert elhagyatott
mindenkitől: kit nem az élvezet hívott, hanem a kétségbeesés üldözött e
helyre.

– Vártalak; szólt az odaliszk, Bánfi ölébe nyugtatva fejét, ki
öntudatlanul játszott a hölgy gazdag fürteivel. Távolléted egy
örökkévalóság, jelenléted egy rövid percz nekem.

Azraële világért sem mutatta volna, hogy Bánfi arczán észrevevé a
változást. Egy kis kerek zsámolyt húzott a kerevet mellé, mandolinját
kezébe vette s a legforróbb, a legcsengőbb hangon azon improvisált
dalokat kezdé énekelni, miket a keleti hőségű phantasia rögtönözve ad az
ajkra, míg az ujjak ábrándos accordokat vernek hozzá.

«Ha örömöd van, oszd meg kedveseddel s kétannyivá lesz. Ha bánatod van,
oszd meg kedveseddel, s felényivé lesz.»

Bánfi borús homlokkal tekinte az odaliszkra.

Az új accordokat vett ujjai alá s mást énekelt: «Mindenki hűtelen a
világon. A nap mindennap elhagyja az eget. A tenger mindennap elhagyja
partjait, a fecske minden őszszel elhagyja fészkét. De a leány, a ki
szeret, nem hágy el soha».

Bánfi még folyvást szótlanul nézett, könyökére hajtva fejét, égő
szemeivel, mint egy halálos beteg oroszlán.

Az odaliszk újra énekelt:

«Ha választanod kellene, mit választanál? szerelemmel a poklot? vagy a
mennyországot szerelem nélkül?»

Bánfi kezét nyujtá Azraële felé s a mint az odaliszk elvetve mandolinját
a felé nyujtott kézre borult, annálfogva keblére vonta őt. Az odaliszk
Bánfi homlokát simogatva szólt:

– Miért van e ráncz szép homlokodon, mely soha sem volt itt azelőtt;
valahányszor lesimítom, ismét visszajő. Hiába szívom föl csókommal,
ismét újra támad. Várj, el fogom azt takarni; – így: – e diadémmal itt;
– mint illik homlokodra e korona!

– Hah! ordíta föl Bánfi, lekapva fejéről a diadémot s elhajítva magától,
míg másik kezével a hölgyet taszítá le kebléről. Arczának minden vonása
hirdeté fölháborodását. Az eltaszított odaliszk mindent tudott olvasni a
vonásokból.

Bánfit fölrázta csüggedt mélaságából e kizajlás, s fölugorva a
kerevetről, visszavevé büszke, könnyelmű arczkifejezését, melyen az
elébbi indulatokból csak egy gúnyoros keserűség látszott keresztül, s
fölemelve a leányt, délczegen kiálta:

– Hozz bort nekem. Ma örülni akarok, miként soha. Fejünk fölött üvölt a
zivatar. Üvöltsön, mi nevetni fogunk, úgy-e szép leány? Ez a nap a
mienk! E napra halmozzunk össze mindent, a mi gyönyört, a mi mámort
adhat, hogy a holnapra ne maradjon semmi. Bort és csókot és zenét és –
menydörgös menykőt!

A leány futott, mint egy karcsú zerge, s tündéri szökelléssel tért
vissza, egy nagy ezüst tálczát hozva billikomokkal.

– Ne hozd az arany serlegeket, kiálta Bánfi, nem törnek össze, ha a
falhoz vágom; hozd a bort a velenczei kristályban.

A leány előhozá a pompás színezett velenczei poharakat, minők akkor
jöttek legelébb divatba, remek festéssel és aranyozással, s megrakván
velük egy széles alacsonylábú asztalt, azt a kerevethez tolta.

– Jer, ölelj meg; monda Bánfi, a leányt ölébe vonva, s mélyen nézett
annak örvénylő fekete szemébe.

– Az én szerelmem véghetetlen tenger; suttogá a leány, kezét Bánfi
vállára fektetve.

– Az én vágyam maga a pokol, mely azt fenékig kiiszsza: kiálta Bánfi, a
hölgyet keblére vonva, s hosszasan, ittasan csókolva annak ajkát, mintha
lelkét akarná kiszívni.

Azzal fölkapta az első poharat, melyben szikrázott a nedv a fáklyák
fénye mellett.

Szíve még nem édesült meg a csóktól.

Keserű gúnynyal kiüríté:

– E pohár jó barátaimért!

A poharat kiitta, s megvetéssel vágta a falhoz, hogy cseréppé törött.
Azzal másikat kapott föl:

– E másik pohár ellenségeimért!

A kiürített poharat vad hahotával hajítá föl a levegőbe; az csaknem a
boltozatot érte röptében, s a mint vissza hullott, épen egy
oldalkerevetre esett és nem törött össze.

– Nézd! még kigúnyol és épen marad! kiáltá villogó szemekkel Bánfi.

Azraële fölugrott s megkapva a poharat, lábaival gázolta össze.

Bánfi keblében három indulat lángja kezdett összekeveredni: düh, mámor
és vad szerelem.

A harmadik poharat is fölemelte, s míg a hölgy Bánfi derekát mindkét
karjával átfűzve, lángoló arczára föltekinte, Bánfi kitörő hangon kiálta
föl:

– Ez a pohár Erdélyországért!

S fölhajtotta a poharat. De midőn levette azt ajkairól, megfagyott
arczán a mosoly, s a helyett, hogy a poharat a falhoz zúzta volna,
letevé az asztalra. Egész testén hideg borzadály futott végig saját
szavainak értelmétől: «e pohár Erdélyországért».

Le nem vevé kezét azon pohárról, s félelmesen akará félre tenni az
asztalról, midőn a pohár minden látható ok nélkül egyszerre szétpattant,
s a főúr kezében millió darabbá omlott.

A kezén viselt gyémánt-gyűrű karczolá meg az üveget, mely rosszul hűtött
kristályok természete szerint legkisebb karczolásra porrá omlott,
szétrúgva szikrázó morzsáit, mint a bononiai üvegek.

Bánfi összerázkódva rémült vissza e tüneménytől, s mintha baljóslatú
varázslatot látna benne, arczát Azraële keblébe rejté.

A leány hevesen kapta föl erre poharát, s hőségtől reszkető ajkakkal
kiáltá:

– E pohár a szerelemért!

E hang újra mámorba dönté Bánfit józan borzadályából. Átölelte karjaival
az odaliszk karcsú, simulékony derekát, s magához szorítá őt, oly
erővel, mint az óriáskigyó gyűrűje; csaknem megfojtva őt az öleléssel. A
hajlékony delnő villogó szemekkel tekinte le az elkábult férfira, ki
mámoros aléltsággal ejté fejét dobogó keblére.

– Nem tudom, mit adtál innom, hebegé Bánfi, nem birom fejemet. Oda
vagyok szerelmedtől.

– Pedig vigyázz, hogy el ne kábulj. Sokáig hagytál epednem és
megesküvém, hogy ha eljösz, álmodban meggyilkollak, hogy többször el ne
hagyhass.

– Oh tedd azt, tedd azt! suttogá s tőrét kivonva övéből, a kereveten
elnyúlt s félkezével kitárta keblén öltönyét, míg másikkal a tőrt nyujtá
a hölgynek.

Azraële dæmoni szilajsággal kapta el a beryllmarkolatú gyilkot, s
délczeg furiaként rohant Bánfira, ki őrjöngő mosolylyal nézte, mint
közeledik az éles tőr hegye föltárt kebléhez. Ekkor kiesett a tőr az
odaliszk kezéből s a dühre nyilt szemek és ajkak sovárgó mosolyra
vonultak el ismét.

– Ölj meg inkább te engemet, mielőtt elhagynál; rebegé, Bánfit átölelve,
a hölgy.

– Tégedet és magamat együtt? úgy-e bár?

– Igen, igen.

– Ne tréfálj Azraële e szóval. Én hamar készen vagyok rá!

– Készebb vagyok én; szólt a leány. Jer, valamit mutatok neked, s azzal
félrevonva a lábszőnyeget, egy csapó ajtót emelt fel, melyen letekintve,
egy mélyebb alacsony terem tünt elő sötéten, vastag, rövid, bolthajtásos
oszlopokkal, mik mellé nagy kádak voltak elhelyezve.

– Igen, e boltba rejtetém el azon lőport, melyet Kemény János eleste
után megmenték; monda Bánfi.

– Nézd e hosszú salétromos kanóczot, monda Azraële, egy lapos
gyapot-kötelet vonva az üregből elő; ezzel vannak a kádak
összekapcsolva; valahányszor itt időztél nálam, e kanócz vége mindig
kerevetem vánkosa alá volt téve s nem egyszer volt már kezemben a
fáklya, hogy meggyujtsam azt, s midőn fejedet keblemre hajtva alszol,
elvárjam csöndesen, míg az irtóztató lobbanás mindkettőnket az égbe,
vagy a pokolba felhajít.

– S nem voltál bátor?

– Magamért igen. De arra gondolék, hogy te nem csupán enyém vagy, hanem
országodé is.

– Én nem vagyok senkié többé.

– Neked oly magas tervekkel volt teli szíved. Egy ország fejedelme volt
benned a sorstól elválasztva, s talán egy félvilág hőse, ki nevével
betöltendé a történet lapjait.

– Mind ennek vége! kiálta Bánfi, ittas önfeledéssel: nem vagyok senki és
semmi. E földalatti ür minden tér, mely enyim. Ezenkívül földönfutó
vagyok.

– Hah! sikolta föl Azraële. Ellenségeid diadalmaskodtak rajtad?

– Átkom fejükre. Irgalmaztam nekik s én vesztem el.

– Csáky is közöttük van-e, ki minap el akart fogni?

– Igen. Ő üldöz legkeserűbben.

– Hát híveid elhagytak mind?

– A megbukottnak nincsenek hívei.

– Fogadhattál volna zsoldosokat s harczot kezdhetél. Elég gazdag vagy
hozzá.

– Vagyonaim prédára jutottak.

– Kérhettél segélyt idegen országból.

– Az árulás volna hazám ellen. Megbuktam és tudom, mi van hátra, meg
kell halnom. De elleneimnek nem lesz azon diadaluk, hogy ünnepélyt
csinálhassanak halálomból s kaczaghassanak, midőn én sápadtan megyek a
halálra. Egyedül fogok meghalni.

– Allahra mondom, nem halsz meg egyedül. Jer poharainkhoz. Átok a
világra, nem szólunk róla többet. Jer, fojtsd lelkedet öröm mámorába, s
ha majdan álmodó fejed keblemre roskad, e kanócz vége égni fog. Te
kéjről, paradicsomról, vett és adott csókokról fogsz álmodni; a szív
kettős dobogása csendesen fogja ütni a perczeket, ide lenn minden
hallgatni fog, oda fenn hangzik a vihar és ellenségeid ordítása és ekkor
egy földrengető dördülés, mely a sziklákat egymás fejére hányja, adandja
tudtul égnek és pokolnak, hogy Bánfit e földön ne keresse többé senki!

– Azraële, te ördög vagy, én szeretlek, kiálta Bánfi s fölkapta ölébe a
delnőt, mint egy könnyű gyermeket…

Egy óra mulva elsötétült a terem, a fáklyák kialudtak, a nagy boltozatos
teremben nem látszott más világ, mint a füstölő, melynek lyukain
átvereslett a parázs, mint egy tízszemű szörnyeteg, s egy lassan haladó
tűzkigyó, – a kanócz vége, – mely Bánfi által mámora utolsó eszméletével
meggyújtatva, most haladt lassan végig a terem hosszában.

A méla csendben csak a szerelmes sohaj s a kettős szívdobbanás hangzott.

* * *

Bánfi sokáig aludt. Egyszer fölébrede. Sötét volt körüle mindenütt.
Kábult agyának idő kelle rá, míg kitalálta, hogy merre van és hogy miért
van itt?

Valami hideg fuvalmat érze a teremben végig borzongani s csak sok időre
találta ki, hogy tán egy ajtó nyitva maradt s a küllevegő rohan be
rajta.

Lassankint eszébe jutottak a mult éjszaka jelenetei s a halálfogadás, s
érzé, hogy él. Bizonyosan megbánta a leány, hogy meg akart halni:
gondolá magában s keresni kezdé őt. A kerevet üres volt.

– Azraële! Azraële! kiálta többszörösen. Senkisem válaszolt. Végre
föltántorgott, s néhány parazsat kapva a füstölőben, egy viaszgyertyát
meggyujta. Az egyes világ nem engedé őt a terem végéig látni. Azraëlét
nem látta sehol.

Legelső volt, a mit meglátott, az ollóval ketté vágott kanócz.

– Gyáva lélek! dörmögé magában Bánfi s átjárva a hűs szellőtől,
palástját akará fölvenni; erre összegöngyölgetett pergamen hullott
lábaihoz, melyet fölvéve, azon Azraële irását ismeré meg.

Megütközve olvasá benne e szavakat:

«Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat
nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől
elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak a hatalmat
szerettem. Én azé vagyok, a ki ezt öröklé. A ki emelkedik, azt imádom, a
ki sülyed, azt gyűlölöm. Ön példát vehetett volna Corsar bég sorsáról,
hogy ne járt volna épen úgy, mint ő…»

Bánfi nem olvashatá végig. Arcza elborult szégyenében. Igy
meggyaláztatni! «A nyomorult szolgalélek, midőn megölelt, árulásról
gondolkozott. S én e leány karjai közt akarám tölteni utolsó órámat!»
kiálta föl elundorodva önmagától.

«Ez gyávaság és becstelenség! Egy férfitól, a ki úgy élt, miként én, így
akarni meghalni! Ki szemben állott mindig ellenségeivel, utolsó
perczében elbujni előlük s elbujni egy rabnő karjai közé! utálat reá.»

«E tanítás jól esett nekem. Ki el tudtam feledni egy nőt, a ki
önfeláldozással szabadíta meg ellenségeim kezéből; egy kéjhölgy kezébe
kelle jutnom, a ki eláruljon ellenségeimnek.»

«De még nem késő minden. Az életet már nem, de a büszkeséget még meg
lehet menteni.»

«Nem leend azon diadala senkinek, hogy engem elárult, ne mondják
ellenségeim, hogy elbujtam előlük s rám találtak. Szemközt megyek
eléjök, a mint illett volna tennem legelőször.»

E határozattal fölment a rejtett udvarra Bánfi, a hol paripáját elhagyá.
Megütközve látta, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vivé azt is.

Már erre csak mosolyogni tudott.

«Nagyon sajnálnám, ha egyúttal meg is nem lopott volna.»

Azzal visszament a sziklaterembe. A kanócz végét újra meggyújtá s ismét
kijőve, bezárta a vasajtót s a Szamos partján lefelé megindult.

Déltájban leült a part alá pihenni, s alig volt ott egy óranegyedig,
midőn lódobogást hallott közeledni, s föltekintett. A bokrok rejtve
tarták, s im egy csoport fegyveres élén látta fölfelé lovagolni egymás
mellett Csáky Lászlót és Azraëlét. A leány valamit látszott neki mutatni
a sziklák felé. A jó úr csupa elragadtatás volt.

Bánfi gúnyosan mosolygott magában: «szegény tatár».

A hogy a fegyveres csapat elhaladt, Bánfi ismét útnak indult. Nem messze
az erdőben egy szegény parasztra akadt, a ki fát vágott.

– Nem tudod, hová ment ez a fegyveres nép? kérdé tőle.

– De igen, uram. Bánfi Dénest mentek elfogni, a kinek fejére nagy díj
van téve.

– Mennyi?

– Ha nemes fogja el, jószágot kap; ha paraszt, kétszáz aranyat.

– Az nem sok, de neked úgy hiszem elég lesz. Az a Bánfi Dénes én vagyok.

A paraszt lekapta süvegét.

– Kivánod uram, hogy valamerre elvezesselek?

– Vezess oda, a hol a kétszáz aranyadat kifizetik érettem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy óranegyed mulva rettentő csattanás viszhangzott a hegyek között,
mely mérföldnyi kerületben megrázta a földet, a gregyina-drakuluji
tündértanya hozzájárulhatlanul összeomlott.

Csáky szerencséjére elkésett, különben mindenestül ott vész.

Visszatértében már fogva volt Bánfi s ő megfosztatott azon dicsőségtől,
hogy ellenségét ő keríthesse kézre. Rögtön sietett vele találkozhatni, s
mintegy kikeresett boszantásul az odaliszket is magával vitte, ki oly
hidegen nézett Bánfira, mintha sohasem látta volna.

Bánfi azonban, a mióta önkényt kézbe adá magát, ismét egészen
visszanyeré lélekerejét s félvállról lenézve, mondá:

– Tehát ezentúl kegyelmed fogja az én avultjaimat viselni.

Azraële, mint egy kigyó, melynek farkára hágtak, sziszszent föl az éles
gúnyra, míg Csáky mosolygást erőltetett fülig pirult arczára.

– Nem kiván méltóságod valami kegyelmet tőlem? szólt sértő szivességgel
Bánfihoz.

– Az kegyelmednél nincs, nálam pedig nem kell. A mit követelek, az, hogy
miután én megjelentem, és el is fogattam, a nélkül, hogy tudnám miért?
most már a feleségemet bocsássák szabadon.

– Tehát végtére is visszafanyalodunk a feleséghez?

– Épen nem úgy értettem. Én nem feleségemhez akarok jutni, hanem
ellenkezőleg, azt kivánom, hogy a mikor engem börtönbe tesznek, őt
bocsássák ki onnan.

– Úgy lesz, a hogy kegyelmed parancsolja, méltóságos uram; viszonzá
gúnyos kegyességgel Csáky.

Bánfi egy végtelenül megvető tekintetet vetve rá, egyikéhez a bentlevő
csatlósoknak fordult s kezdett el beszélgetni, nem is figyelve többet a
főúrra.

* * *

Teleki meghallá Bánfi elfogatását, rendeletet tőn, hogy rögtön
Bethlen-várba vitessék. Ő maga kikéredzett az udvarból Kővárra, hogy így
azt hihessék, mintha a Bánfi elleni factió nem az ő műve, hanem Béldi
Pálé volna, a kinek várába vitetett Bánfi.

Az elfogott főúr még az útban hallá, hogy a felesége szabadon
bocsáttatni rendeltetett s ez egyben megnyugodva, a többivel nem
törődött.

Bethlen-várba érkezve, Pataky István kolozsvári professor fogadá a
főurat, ki meglátva a professort, tréfálózva kérdezé:

– Hát kegyelmedet gyóntató atyául rendelték ide mellém?

Pataky könyezett, míg Bánfi könnyeden mosolygott.

A porkoláb fölvezeté Bánfit a lépcsőkön, legnagyobb tiszteletet
tanusítva iránta.

– Megengedheti kegyelmed, kérdé Bánfi, hogy tisztelendő Pataky uram
együtt lehessen velem?

Pataky zavarodottan szólt:

– Úgy hiszem, méltóságod nálamnál jobb társaságot fog itt találni.

Bánfi vállat vont, nem értve a viszonzás értelmét, s azzal benyitott az
előtte fölzárt ajtón.

Megdöbbenve állt meg a küszöbön. A szobában egy gyászba öltözött nő
volt, ki a mint meglátta Bánfit, halálsápadtan támaszkodék az asztalra s
nem birt mozdulni.

Bánfi minden vérét szívébe érzé futni. A másik pillanatban
szenvedélyesen rohant a hölgyhöz és kiálta:

– Nőm! Margit!

Bánfiné szótlanul veté magát férje keblére és hevesen zokogott.

– Téged nem bocsátának szabadon? kérdé Bánfi elsápadva.

– Magam nem mentem innen; viszonzá Margit. Börtönödben nem hagyhatálak
el…

Bánfi szemeiből kicsordult a könyű. Szótlan rogyott le neje lábaihoz s
annak kezét égő csókjaival halmozá el.

– Míg boldogok valánk a világ szerint, addig kerülhettük egymást; szólt
Bánfiné haldokló hangon; a szerencsétlenség ismét összehozott bennünket…

És lehajolt férje homlokát megcsókolni.

Az ájultan dőlt el lábainál. Annyi érzelem rohanta meg egyszerre keblét,
hogy még az ő erős szíve sem volt képes azt elviselni.




XVIII. AZ ITÉLET.

A Fehérvárra összehítt országgyűlés ellene mondott a Bánfi elleni titkos
eljárásnak. Maga Béldi Pál volt az első, a ki határozottan kimondá, hogy
ha liga által el lehetett is fogatni Bánfit, itélete az országgyűlésre
és semmi más titkos tanácsra nem tartozik, s követelte, hogy személyes
védelem adassék neki.

A fejedelem haragosan, nehéz fővel, veres szemekkel jött az
országgyűlésre, mi rendesen mámoros állapotát szokta tanusítni.

Teleki nem birva az országgyűléssel, feloszlatá azt a fejedelem által,
kivel elhiteté, hogy ha Bánfit börtönéből az országgyűlés elé hozatja,
az hamar elszökhetik az útban, vagy úgy fordíthatja ezt a kétélű
fegyvert, hogy ő sujtja le általa a fejedelmet.

Az itélő tanácsban hasztalan volt Horváth Kozma ellenzése, a
törvénytelen perfolyam ellen, a liga harminczhét vádpontot írt össze
Bánfi ellen, miként Sárospataky Márton itélőmester előnapolva, azok
értelmében a főúr bepöröltetett.

E pontok nagyobb része oly jelentéktelen volt, hogy felelni nem kelle
rá. A fejedelemkeresést közzé sem merték tenni. Ez csak titkos vád
maradt.

Bánfi minden pontra férfiasan megfelelt.

Hasztalan. Menthette volna ő magát bármivel; azok, a kik őt
megbántották, sokkal jobban tudták, mennyire sértve van ő, mint hogy
élve hagyhatták volna.

Az itélet szavazásra került.

Halált mondtak reá.

A mely napon az történt, a fejedelemhez egész nap nem férhetett senki,
egyedül a titkos kötés tagjai, kik untalan szorgos, sietős arczokkal
jártak ki s be a fejedelem termeiben.

Estefelé sikerült a mámoros Apafit rávenni, hogy az itéletnek aláírja
nevét. Már ekkor rémképekkel elmérgesítve alig ismeré magát a különben
oly szelid, oly jószivű fejedelem, ki legutolsó cselédje sorsát is meg
tudta siratni.

A kapu előtt dél óta álltak hosszú sorban a fölnyergelt paripák s
várakozó hintók.

Hirtelen nagy sietve jött ki a teremből Csáky László, valami iratot
rejtve bekecse zsebébe s paripáját kiáltva, felült s némán intve az
utána kijött uraknak, nagy sebesen elvágtatott.

A többi urak is, mintha valami űzné őket, hirtelen felkaptak a palota
előtt sorban álló hintaikra s rejtelmes suttogással válva el egymástól,
oly hirtelen elhajtattak, hogy a fejedelem néhány percz alatt egyedül
maradt.

Legutoljára vált el tőle Teleki. A fejedelem egészen a tornáczig kisérte
a főurat; arczán sötét aggodalom látszott: alig akarta Telekit
elereszteni.

Teleki hidegen húzta ki kezét a fejedeleméből.

– Erről nincs mit álmodozni, uram. Itt egy országos elvről s nem egy
emberéletről van kérdés. Ha az én nyakam állana útjában, azt mondanám,
üssétek le! A máséra is azt mondom.

Ezzel eltávozott.

Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jőnie a friss levegőre.
Valami agyon akarta fojtani oda benn, oly nyomasztó volt a lég, vagy tán
a lélek? Kijött a tornáczra. Mámoros fejének oly jól esett az éjszakai
hűs lég, elsötétült lelkének a csillagos ég látása. A korlátnak neki
támaszkodva, bámult hallgatva a csendes éjbe, mintha azt várná, hogy egy
mindeniknél nagyobb csillag lefusson az égről, vagy valaki felsikoltson,
a ki mérföldekre van tőle távol.

Egyszerre sikoltás üté meg füleit.

Összerezzenve hátratekinte s rémületében elállt szava.

Neje állt előtte, kit hetek óta távol tartottak tőle tanácsurai,
összevesztve a mámoros férjet nemeslelkű nejével.

A mely perczben az utolsó főúr eltávozott, tudtul adták Apafinénak saját
hívei, hogy a fejedelem aláirta a halálitéletet, s a megrémült nő,
keresztültörve a palota őrein, rohant Apafihoz s épen a tornáczon
találva őt, oda sietett hozzá, s megragadva őt, indulatában sikoltozó
hangon kiálta rá:

– Te átkozott ember! Te átkozott ember! ne ontasd ki azon ártatlan
vérét!

Apafi félve húzódott félre neje elől.

– Mit akarsz tőlem? kérdé tompa hangon. Mit beszélsz?

– Te aláirtad Bánfi halálát!

– Én? kérdé Apafi tompán s neje keze után nyúlt.

– El e kézzel. Rokonom vérétől ragadós az.

– Te nem helyesled úgy-e? Én nem akartam; hebegé Apafi. Az urak vettek
rá.

Apafiné összecsapta kezeit s kétségbeesetten tekinte férjére.

– Te vért hozál családunkra. Te átkot hozál az országra, átkot én reám,
hogy nem hagytalak elveszni tatár rabságában! – Még az erény is bűnné
válik miattad.

Apafi le volt zúzva. Nejével szemben és egyedül, minden lelki erejét
elveszté.

– Én nem akartam őt megöletni, dörmögé; én most sem akarom, s ha
kivánod, én megbocsátok neki. Vedd pecsétnyomógyűrűmet, nyargaltass
Csáky után Bethlenbe s adj kegyelmet bátyádnak s hagyj engem békében.

– Emberek! kiálta Apafiné csengő hangon. Ki van elé!

Az elősiető udvaronczok közől legelőbb érkezék az étekfogó.

– Végy magadnak a fejedelem lovászaitól két paripát; monda Anna, mialatt
saját kezével irta a kegyelemlevelet s aztán aláiratva férjét, annak
gyűrűjével lepecsételé; fogd e levelet és siess vele Bethlen-várba. Ha a
lovak elhullanak alattad, válts másokat. Egy perczet ne mulass sehol.
Egy élet van kezedben.

A lovászok előhozták a paripákat, az étekfogó felült egyikre, a másikat
vezetékre fogva, sietve elvágtatott.

Apafiné nyugtalanul tekinte utána s azzal fölment szobájába. Nem tudott
sokáig ott maradni, ismét lejött, felhívatá régi cselédjét Andrást, s
egy vég bársonyt adva át neki, azzal lóra ültetve, elébbi követe után
küldé.

… Ha a kegyelmi levél elkésik, legyen szemfödél, melybe a megöltet
takarják.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Talán ugyanez órában, talán ugyane perczben kiáltá elé lovászát Béldi
Pál, meghagyva, hogy üljön leggyorsabb paripájára s nyargaljon Bethlenbe
és mondja meg az ottani várnagynak: hogy ha Bánfinak legkisebb baja
történik Bethlen-várban, fejét rögtön elütteti. – Ő sem mert nejével
találkozni ez órában.

És talán ugyanez órában, talán ugyane perczben szorítá meg Teleki leendő
veje, Tököli Imre kezét, fülébe sugva: «egy lépéssel közelebb vagyunk».
És az ifju aczélkezének szorítása alatt ketté pattant a jegygyűrű, mely
őt Teleki leányával eljegyezte, s Teleki érzé, hogy az ifju keze erősebb
az övénél, – mintegy jóslatképen.

Egész Erdély fel volt háborodva ez éjszakán. Bethlen Farkas egész éjjel
nem tudott aludni ágyában, Apor István oly rosszul lett, hogy
meggyóntatták, s Kornis úgy eltévedt a járt országúton hazáig, hogy
szekere alatt kellett hálnia.

Hát még az égben mi történhetett? Éjfél tájon oly zivatar támadt,
melynek mására a legvénebb emberek sem emlékeznek, a villám erdőket és
tornyokat gyújta fel, a felhőszakadások kiáraszták a folyamokat, a
vészharang zúgott mindenfelé, Isten itélete volt ez éjszakán az ország
felett. Tán az egész nép meg volt fosztva álmától.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak ők aludtak nyugodtan, édesen. A kibékült hitvesek.

Egyik karját férje feje alá téve, másikkal őt átölelve, szendergett a
gyöngéd halavány nő; álmában olykor fölsírt, a köny vánkosára hullott;
boldog menyasszony koráról álmodék, vagy azon édes pillanatról, midőn
első egyetlen gyermekét férje karjai közé tette, s erősebben szorítá
magához álmában a férjét, ki oly nyugodt arczczal aluvék ott,
meghasonolva a világgal, de kibékülve önmagával, lelke jobb felével. A
boldogság, mely palotában futott előle, a börtönben kereste őt fel.

Az éji lámpa halvány világot vetett a szendergő alakokra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez irtóztató éjben négy magános lovag vágtat elkülönözve alig ezer
lépésnyi távolban egymástól Bethlen-vár felé.

A villanásoknál néha megpillantják egymást s mindenik erősebben
sarkantyúzza paripáját.

A legelső lovag a várkapuhoz érve, kürtjével jelt ad, a fölvonó híd
csörömpölve hull le, s a lovag bevágtat az udvarra s az elősiető várnagy
kezébe egy iratot ad. Ez Béldi Pál küldötte.

A másik lovag, a ki utána ér a várhoz, a fejedelem nevében nyittatja meg
a kaput s egy másik iratot ad a várnagy kezébe. Ez Csáky László.

A várnagy elsápadt ez irat olvastára.

– Uram; hebegi, épen most vevém Béldi Pál parancsát, ki fejem
vesztésével fenyeget, ha a fogolyt baj éri.

– Válogathatsz, felel Csáky. Ha engedelmeskedel, meglehet, hogy ő
elütteti fejedet holnap; ha ellenszegülsz, én elüttetem fejedet ma.

A várnagy remegve hajtja meg magát.

– Huzasd föl a vonóhidat: parancsolá Csáky. A várba engedelem nélkül
senki be nem jöhet. A ki parancsom ellen cselekszik, meghal.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A férj és feleség nyugodtan alszanak egymás karja közt.

E perczben lassú nyikorgással megnyilik az ajtó s belép lábujjhegyen
Pataky István elrémült arczczal, könyeit alig birva visszafojtani.

Szive elfacsarodik, midőn oly boldogan látja őket egymás kebelén
szenderegni.

Odalép Bánfihoz, hogy őt felköltse. A mint kezéhez ér, Bánfi fölébred s
meglátva Patakyt, ki nem bir fölindulása miatt szóhoz jőni, csöndesen ki
akarja vonni fejét neje karjai közől, hogy föl ne költse. De lehet-e
férjnek fölébredni a nélkül, hogy neje is föl ne ébredjen?

A nő is ugyanazon pillanatban nyitja föl szemeit.

Pataky nem akarva vele is tudatni e rémizenetet, latin nyelven mondá el
azt Bánfinak.

– «Surge domine: sententia lethalis adest.» (Kelj föl uram, itt a
halálitélet.)

Bánfiné megrettenve az idegen nyelvű szavaktól, miknek értelmét Pataky
arcza oly rosszul tudta eltakarni, ijedten kérdezé, hogy mi baj?

– Semmi, semmi; szólt gyöngéd mosolygással Bánfi, átölelve nejét; sürgős
izenet jött, melyre rögtön kell válaszolnom; nemsokára visszajövök,
feküdjél le és alugyál csendesen.

E szókkal nyugodtan fekteté le nejét párnáira s gyöngéd szerelemmel
össze-vissza csókolá az asszonyt, hizelgően szólva minden csók után: én
lelkem! én szerelmem! én menyországom!

A nő nem sejté, hogy e csókok egy halálramenő búcsúcsókjai. Bánfi oly
mosolyogva tekinte rá, örömet hazudva arczára, midőn a halál a küszöbe
előtt állt.

E pillanatban üvöltött a kürt a várkapu előtt. A fejedelemnő küldöttei
érkeztek oda s bebocsátást kértek a fejedelem nevében.

Csáky hevesen rohant föl a lépcsőkön s midőn Bánfi félig megnyugtatá
nejét eltávozása felől, hirtelen fölszakítá az ajtót s bekiálta:

– Mit búcsuzol oly soká? Készülj! Az itélet végrehajtásra vár.

Bánfiné görcsös sikoltással szökött fel e szóra fekhelyéről s mindkét
karját Bánfi elé tárva, szótlanul tekinte egy perczig rá, azzal szivéhez
kapva, halálfehér arczczal, nyitott szemekkel rogyott élettelenül vissza
párnáira.

Bánfi halálos keserűséggel tekinte ellenére: elborult szemei több átkot
látszottak rá szórni, mint mennyit ajka volna képes kimondani.

– Nyomorú nemtelen ember! hörgé indulatosan. Ki mondta, hogy nőmet is
meggyilkold?

Csáky félrefordítá fejét s durván kiálta:

– Siessen kegyelmed, az idő rövid.

– Rövid nekem, de hosszú lesz neked. Mert lesz idő, mikor meg fogod
átkozni az életet s nem fogsz nyugodtan meghalni, miként én. Hagyj
magamra, imádkozni akarok, s nem hívhatok Istent oly szobába, a hol te
jelen vagy.

Csáky önkénytelenül megdöbbenve kilépett. Bánfi homlokára tevé kezét és
imádkozott.

Künn menydörgött az ég.

– «Isten, ki haragodban mennydörögsz oda fenn, fogadd el véremet bűneim
áldozatául; ne szálljon annak egy cseppje se azoknak fejére, kik azt
kiontották. Ne engedd, hogy halálomért hazám bünhödjék valaha. Őrizd meg
a szegény országot minden balesettől, tartsd vissza csapásaidat a nép
fejéről s légy oltalmazója minden viharok közt. Bocsásd meg halálomat
elleneimnek, miként én megbocsátok nekik.»

Az ég rettentőt mennydörgött! Isten haragvó kedvében volt e napon! nem
akarta hallani az ilyen imádságot.

– Készen van-e már kegyelmed? kiálta Csáky nyugtalanul; míg a várkapu
előtt a fejedelemnő küldöttei fenyegetőzve alkudtak a kapuőrökkel
bebocsáttatásért.

Bánfi oda lépett lélektelen nejéhez s utólszor megcsókolva annak hideg
halvány arczát, nyugodtan lépett Csáky elé:

– Készen vagyok…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy óranegyed mulva bebocsáttatá Csáky a küldötteket.

– Mit hoztál? kérdé az étekfogótól.

– A fejedelem kegyelmét a fogoly számára.

– Elkéstél vele. – És te másik?

– Szemfödelet a halottnak.

– Ennek hasznát lehet venni.

Az erdélyi nemesség legmagasabb feje már ekkor a porba hullott.

* * *

A tragœdia be van fejezve a hős halálával.

Más alakok, más vezérek veszik át ezentúl a történetek folyamát. Erdély
sorsa, alakja, története átváltozik. A palloscsapás, mely Bánfit
megölte, egy korszakot vágott ketté, melynek folytatása nem jő. Az
uralkodó alak el van temetve a bethleni kápolna földébe s szellemét nem
öröklé senki.

Csak a midőn Erdélyt veszély fenyegeté, – úgy mond a krónikaíró, – népek
rémültére, világ csodájára fel szokott buzogni a vér az eltemetett honfi
dísztelen sírjából.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Nem kell az olvasónak megütköznie azon, hogy az emberek
egymást hol tegezik, hol kegyelmednek szólítják, mert a szóidomítás
szabályai szerint a kegyelmed, nagyságod szintén második személyű
megszólítás, s épen a tegezés természetéből foly, mely nyelvtani rendre
akkoriban és kivált Erdélyben nagyon ügyeltek.

J. M.]

[Footnote 2: Így hívták akkoriban a házak előtti padokat.

J. M.]

[Footnote 3: Marcze Záre annyit jelent, mint «kedden este»; akkor van a
babonahit szerint a boszorkánynak hatalma.

J. M.]

[Footnote 4: Ördög kertje.

J. M.]

[Footnote 5: A franczia-német divatot Bethlen Miklós hozta be legelébb.

J. M.]

[Footnote 6: Ez volt a fejedelemség jele.

J. M.]

[Footnote 7: Népajkról vett erdélyi csatadal.

J. M.]

[Footnote 8: A török nyelvnek nincs gy betűje.]

[Footnote 9: Egy rendes mondata a mahomedánnak a végveszély perczében.]




TARTALOM.

  I.  Egy vadászat 1666-ban  1
  II.  Az ebesfalvi ház  20
  III.  Kényszerített fejedelem  29
  IV.  Egy lakoma a magyar fejedelemnél  39
  V.  Bodola-vár  47
  VI.  A nagyszőlősi ütközet  59
  VII.  A fejedelemnő  74
  VIII.  Azraële  91
  IX.  A fejedelem és minisztere  113
  X.  A czirkáló  133
  XI.  Sange Moarte  144
  XII.  Egy főúr a XVII. században  166
  XIII.  Az éji harcz  185
  XIV.  Törvényszék lakoma mellett  202
  XV.  A gyula-fehérvári országgyűlés  210
  XVI.  A liga  223
  XVII.  Egy csókért egy halál  231
  XVIII.  A feleség és az odaliszk  242
  XIX.  Az itélet  274

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


113 |hölgye, Azraele |hölgye, Azraële

103 |jó kedvemet.» |jó kedvemet.

215 |«Vitézlő karok |– Vitézlő karok

217 |tinektek a sors!…» |tinektek a sors!…]







End of the Project Gutenberg EBook of Erdély aranykora, by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 56189 ***