path: root/43694-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43694 ***

NYOMOR

IRTA

BRÓDY SÁNDOR

BUDAPEST

KIADJA SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE

VI., Andrássy-út 10. sz.

Szerző éppen tíz évvel ezelőtt jelentette meg e kis
elbeszélés-gyűjteményt, melynek egyes darabjai még régebben készültek.
Ez volt első könyve, ami talán kevésbé érdekli a szives olvasót, mint
az, hogy a _Nyomor_ volt egyszersmind az a munka, amely magyar nyelven
először hirdette a naturalizmus tanait. Amint a dolgozatokból látható,
csak a tanait és szerző inkább elvben hódolt az akkor friss irányzatnak:
a lényegben; hogy mire törekedett, elmondja a régi könyv új kiadása,
amely a _Nyomor_ több darabját foglalja magában. Érdemes volt-e a
nyolczvanháromban igen korlátolt példányszámban kiadott és csakhamar
teljesen elfogyott elbeszélés-kötetet megmenteni a könyvesboltnak: ez
nem nagy probléma és szerző hiszi, hogy a cselekedetét nem fogják tőle
sürgősen és szigorúan számon kérni. Javarészt érzelmi okok indították ez
új kiadás rendezésére: gyengéden tekintvén arra az igen ifjú emberre,
aki ha annyira már is volt, mint amilyen most ő, mégis csak szorosan
hozzája tartozik.

_B. S._




I. Mefisztó barátom.


– Nézze csak… látott-e már rovargyűjteményt: olyan fajta nagy dobozt,
mely apró osztályokkal van ellátva, holott a gombostűre tűzött bogarak
néha még vergődnek…

Alattunk a főváros terült el. Homályos, piszokszínű levegő lepte el az
ifjú metropólist, mely e perczben csakugyan valami óriási rovardoboznak
látszott, melyben a kisebb osztályokat utczák képviselték. Fekete foltok
vergődtek, hullámoztak, részint mozdulatlanul állottak benne.

Emberek voltak.

– Nézze, szegény bogarak…

Hátra néztem a beszélőre, ki Buda egy avúlt építményéhez támaszkodva,
mélán tekintett le a vén feleség ifjú férjére – a balparti fővárosra.

Egy nagy fekete ember volt. Ugyanaz, ki egész délelőtt mellettem ült az
imént félbeszakított bűnügyi tárgyaláson.

Mosolyogtam a sajátságos emberen, ki megszólít, beszél hozzám, anélkül,
hogy ismerne. Ha igazat akarok szólani, azt mondom, hogy tetszett nekem.
Őszbe vegyülő kondor hajával olyan különös ellentét csillogó fekete,
gyermekiesen tiszta szeme, melylyel komolyan, de barátságosan tekintett
reám:

– Kegyetlen, ostoba gyermek ez az élet… élve szúrja fel a kínok
gombostűjére teremtményét, az embert…

Lenn a gyárak kürtői már javában füstölögtek, felhőket alkotva a felhők
alatt.

– És azok ama igazi felhők, melyekből a legádázabb vihar fog
megszületni… Ott fent a hegyek ormán, lankák láthatárán, üres
méltósággal gomolygó égi fellegek, ártatlan párák csak s legfeljebb a
föld nedvét, a folyók s tavakat lopták meg színes czafrangjaikért; de
eme sárgás füstfellegek: a vergődő munkásnép elpárolgó életerejéből
alakultanak!…

A gőzkör ketté szakadt a város felett. Közepén kibukkant a nap s
megtörve az erjedt levegőben, leragyogott a paloták bádog-tetőire.

Az én emberem felém fordulva, kezeivel dühösen intett:

– Állatkínzás, mondom állatkínzás!…


I.

A törvényszék elnöke mély utálat s egészen parlagi gyűlölet
kifejezésével tekintett a vádlottra.

Az ügyész gúnyolta, mókázott vele s kínozta, mint valami részeg kocsis
görhes, rossz lovait.

A közönség kedvtelve röhögött az otromba élczeken; egynémely orczán
olyasfajta kifejezés volt észrevehető, mely igy beszélt: »Ah, az
akasztást szeretném már látni…!«

Délután volt s őszi, verőfényes nap. Szélcsap sugarak mászkáltak,
ugráltak a díszes tárgyalási terem színezett ornamentjein.

A hatalmas alakú, nagy vörös szakállas vádlott súgáresőben fürdve,
valami bősz hitregei istenségnek tűnt fel.

– Ím, a nap gonoszra is süt… súgta fülembe az én borzas szomszédom, ki
most a folytatólagos tárgyaláson is híven megmaradt mellettem.

A tárgyalás – rablógyilkossági bűnügyben – közel volt befejezéséhez. – A
védő kezdett szólani. Minden szaván meglátszott az erőlködés – magát
kitüntetni.

Az én emberem idegesen rázta mellettem kondor fejét:

– Ah, máskép védeném én!

– Mit mondana?

– Mit? Hát legelőször is megkérdeném a tisztelt biróságtól:

Ki adta önöknek a jogot, uraim, hogy megtorolják a bűnt? Talán az
emberiség, a társadalom? De hát ki adta ennek?! Az isten! Na ’iszen, igy
jól vagyunk: az Úr bűnt teremtett, hogy büntethessen! Ki már most itt a
hibás; a ki bűnt hoz létre, vagy maga a születéséről nem tehető bűn
anyaga!?

Önök igazságosak s okosaknak hiszik és nevezik önmagukat és mégis a
gyermeket okolják, vádolják s büntetik születéseért – nem pedig az apát!
Hisz a »zöld« szín nem magától, nem magáért zöld és zöldnek lennie sem
könnyebbségére, sem javára nem esik, de zöld ama részecskék miatt,
melyek alkotják s emezeknek sem »tetszik« szerfelett ez alkotás, de
kénytelenek vele oly okok miatt, melyek benn fekszenek más dolgokban s
mely más dolgok ismét más dolgokban s ez az egész circulus vitiosus
annak a Bizonyos, jobban mondva Bizonytalannak markában, a kit önök
istennek neveznek, ámbátor helyes neve ez: Anyag! Ez lövelte ki magából
Socratest és e – gyilkost. Ez szülte s tette olyanná, a milyen… Hát
kényszerítsék a bogáncsot: rózsát teremj! A szúrós, alkalmatlan növény
nem hallgat önökre! Kitépik? Terem helyette más. S ha kitépnek egy
helyütt százat: ezer terem helyette másutt: – s a bogáncs rózsát sohse
fog teremni! Nem, mert a természet ragaszkodik az ő gyermekeihez…

Remek! önök a természettel akarnak kikötni? Nem volna kedvök törvényt
ülni a XVI. század szokásaként disznók felett, melyek itt-ott
összemarczangolnak egy-egy gyermeket s garázda kutyákat nem volna kedvök
»hivatalvesztésre itélni«?!…

De hát – kérdik drága uraimék – mit tegyenek ez emberrel! Hisz a
társadalom felbomlanék a bűnös megbüntetése nélkül! Hanem ki mondja
önöknek, hogy erőszakos, mesterséges úton, természetellenesen
tartassanak fenn egy ingó, haszontalan épületet, melyet társadalomnak
neveznek… Le vele! Legyen anarchia, zűr…!

Nos, tessék a bogáncsot kényszeríteni: teremj rózsát! Vagy tessék
kitépni: a kifolyt életnedvből száz más terem.

A természet lesz meggyalázva újra az ember életének kioltásával. Akarják
ezt? Megteszik? De hát akkor ki a gyilkos…?

A szónokló szomszéd mind mind hevesebb lőn s utolsó szavai majdnem oly
hangosak voltak mint a védőéi.

Az elnök fürkészőleg nézett szét:

– Csend!

Az én – egy régi Mefisztó-képhez annyira hasonlító – barátom
elhallgatott s elpirult.

Kérdőleg fordult felém:

– Nos…?

– Nos, ha a vádlott maga mondja el e védbeszédet, bizton megmenekül az
akasztófától; egyszerűen azért, mert bolondnak tartják!

A nem hivatalos szónok mosolygott egy kissé, de újra elpirult:

– Nem mondom, hogy a szavakhoz ragaszkodom…

E pillanatban hirdették ki az itéletet:

_»Kötél általi halál!«_

Mefisztó barátom egész testében megremegett s valami kimondhatlanul
fájdalmas vonás vonaglott végig arczán…

Mellettünk egy kövér hölgy ült, kinek szemhéjai egy vékony könyet
morzsoltak szét…

Mefisztó úr felém fordult s éles sarkazmussal szónoklá:

– Mi még mindég szeretjük a »limonádét!«

Én meg mintha könyeket láttam volna felcsillanni a gyermekies szemeiben…


II.

Egy napon vaskos levelet kaptam a helyi postával. Felbontva, egy sűrűn
teleírott ív hullott ki belőle. Megnéztem az aláirást: hát Hajnács
Gáspár – az én Mefisztó barátom neve volt alábiggyesztve.

A kétségkivül hosszú s félig nagyon is okos, de másrészt sült bolond
levél igy kezdődött:

»Valami szépirodalmi lapban véletlenül egy »borzasztóan« szerelmes
versét olvastam. Első látásra némi szimpatia kelt bennem ön iránt: hát
sajnálni vagyok kénytelen most, hogy »Kétely« czímű poémáját olvastam.
Szegény barátom: ön kizárólagosan követeli magának hölgye szivét! Mit:
nem ismeri a nő fiziologiáját, sem anatomikus összetételét? Ön nem
tudja, hogy a nőnek nem lehet egyet szeretnie és lehet százat anélkül,
hogy u. n. szerelmi ereje megcsappannék!? Felteszem, hogy kérdéses
versében igaz érzelmeket fejez ki s nem képzelgés az sem, amire ott
kilyukad, t. i. hogy megtudna halni, ha Adelgunda vagy Teofánia – hogy
is hívják hősnőjét? – igen, – Lukrétia: mást is szeretne! Nos, barátom,
akkor csak csináljon jó előre testamentumot; – mert biztos lehet
feltevésében: Sidonie – vagy hogy is hívják? – mást is fog szeretni!
Hanem üsse kő: mit törődik ön vele; én azt ajánlom: nyugodjék meg a
teremtés rendelésében s vígasztalja magát… Nő –: nő! – Az imént
keresgélve fiókomban, egy régi versemény-töredékemet találtam meg; hja,
én is voltam valaha – gyerek. Az asszonyról szól s önnek nagyon
alkalomszerű. Nézze el a rossz rím s méretet és – okuljon belőle!«

A levélhez egy dialog, vagy helyesebben trialog volt csatolva, mely
annyira sajátságos, hogy kihagyva a kihagyandókat, itt közlöm:


AZ ASSZONY.

Személyek: Az asszony, a szerető, a férj.

I.

Az asszony, a szerető.

  _Szerető._
              Nos, édes angyalom,
              A holnap éjfelén,
              Kertednek déli részletén;
              Titokfödő édes homályban
              Lelket üdítő illatárban…
              Én majd korábban ott leszek
              És készitem az – _enyhelyet_.

  _Asszony._
              (Gondolatokból ébredve.)
              Nem… nem lehet…

  _Szerető._
              És vajh miért?
              Aludni fog a férjurad:
              Használhatod álkulcsodat;
              Okos asszonyt ki rajta ért,
              Vagy ördög volt vagy szinte nő…
              Hű szerelem: az itt a fő,
              A melynek minden semmiség!
              (Félre) – És mindenség a semmiség.

  _Asszony._
              Ó Istenem, hogy nincs erőm,
              Olvadni véled édesem,
              Kinek ha csókját érezem,
              Habzik erem és ég velőm…
              De visszaránt a becsület.

  _Szerető._
              Ez ördögfit ne emlegesd!
              Mely árny ablakban itt kerít;
              S a borba ürömöt vegyít
              Egy »Semmi« ez, mit emberek
              Enszívükbe bevettenek
              És olyan nagynak képzelik,
              Hogy a valónak élveit
              Nem engedik be emmián;
              Gondolván, hogy hely nem telik. –
              Más lesz a baj, (szivére mutat) itt talán,
              Csak baktat benn az érütés…

  _Asszony._
              Ó égi kéj és szenvedés!
              Ha rajtam állna csak,
              Ha őrült, bódúlt szívemen
              Csak lelkem volna hallgatag
              S ne zúgná zajjal száz harang:
              »Ne tedd… ne tedd… ne tedd!«
              Mi ez? A lélekismeret,
              Elhalt anyámnak óvó szózata,
              Mely megrezzenti lelkemet.
              Megrezzentvén,
              Felébreszt ím,
              Lágyan, halkan, csendesen…
              – Könyörülj meg istenem!

  _Szerető._
              Ne kivánd tőle – tehetetlen,
              De tégy magad szelíd galamb
              Ki szörnyű naivul azt hiszed,
              Hogy elhagyván vén férjedet:
              Ezzel szivébe törsz tüzes vasat
              Neki – és egész familiádnak
              S az egész nagy világnak!
              Ó kedves, együgyű virág,
              A ki csak egynek illatoz,
              Egy vén kertésznek nyíladoz:
              Holott felnyitva néki a világ,
              Ó kedves, együgyű virág!
              – Ó kincscsel sűrűn megrakott.
              S ki kincsét egynek osztogatja el,
              Annak, kit jobban másnál nem kegyel
              S tán úgy se, mint egy másikat, –
              Ó kincscsel sűrűn megrakott!

              Ó kedves, együgyű virág:
              Hadd üdülnöm fel kebleden;
              Ó édes, kedves kincsesem:
              No, nékem egy szemert sem ád…?!

  _Asszony._
              Úgy, úgy, kiabáld túl lelkemet,
              Felajzó, kínzó lelkeket!

  _Szerető._
              Hiszen a sors – nyilvánvaló –
              A virágot nem egynek szülte csak
              S ha bája kéjt bár egynek ad:
              Nem lészen lénye még fakó!
              A dús paza’lja vagyonát:
              Kagylóval mernek Oceánt. –
              Nos, édesem?…

  _Asszony._
              Szegény anyám! Ó óvó kéz…!

  _Szerető._
              Mondjátok meg folyó vizének,
              Hogy egynek adjon hűs italt!
              Tiltsátok meg az ég legének:
              Üdítőül csak egynek adj!
              Ó irigy nép, bátor világ,
              »Egyenlőség!« ki ezt kiáltod,
              De nyomban rája úgy kivánod:
              Csak egynek adja egy magát.
              Haha! (gúnyosan nevet.)
              Nos édesem… meg végre oszt’
              Az édes titkot csak mi ketten
              Tudjuk meg és más senki sem…
              (Megöleli s megcsókolja.)

  _Férj._
              (Belép, meglepetve.)
              Nos, Asszonyom?!

  _Asszony._
              (Pillanatnyi zavarral.) _A rokonom_.
              Kiről beszéltem oly sokat:
              Messziről jőve látogat;
              Hogy már megyen, úgy sajnálom. –
              A férjem! (A szeretőnek férjét bemutatja.)

  _Szerető._
              (A férjjel kezet fogva.) Jó uram…! (Az asszonynak kezet csókolva.) Az ég veled!
              Teszem szerencsém röviden!

  _Férj._
              Derék… derék!

  _Szerető._
              (Menés közben súgva az asszonynak.) No hát?

  _Az asszony._
              (Súgva.) _Igen!_

* * *

Eddig tartott a sajátságos poéma. A különös levél pedig így végződött:

»Még sem olyan bolondok azok az eszkimók…! Miért? Kérdje meg ön Hajnács
Gáspárt vagy _feleségét_. – Laknak »itt« és »itt.««


III.

Az Erzsébetváros valamely névtelen kis utczájában, a levegő-fertőztető
aszfaltgép örökös állomáshelyén, lakott Hajnács Gáspár.

Lehet, hogy azért lakott itt a város keleti végén, mert az intézet –
melyben föld- és természetrajzot tanított – ép a város nyugati határán,
az alsó Dunasoron vala elhelyezve. – Körülbelül egy tisztességes
mértföldet kellett bejárnia mindennap vagy négyszer. És így talán azért
nem járt téli kabátban a leghidegebb télben sem, nehogy valami nagyon
kimelegedjék.

S azért volt-e olyan jó étvágya, mert sokat járkált, vagy azért, mert
kevés módja volt az evésben?

Akárhányszor találkoztam véle az utczán, amint kenyérdarabkákat
rágicsálva, lassan bandukolva olvasgatott. Egyszer össze is ütköztem
vele, úgy hogy nem lehetett többé eltűnnöm; menten elfogott:

– Nos, most ha akar, ha nem: jön hozzám!

Az aszfaltgőzös most is ott füstölt a névtelen utczában. Szinte jól
esett bűzös melege a zúzos, dermesztő hidegben.

Mindjárt mellette a sarkon ott fagyoskodott az utcza éléstára: a
laczikonyhás szatócs.

Gáspár sült kolompért vett tőle:

– Nagyon szeretik a gyermekek…

– Ah, hát gyermekei is vannak?

– Fájdalom: éppen három darab! A házas életnek temérdek árnyoldala
mellett a legijesztőbb árnya az: hogy szükségkép gyermekek származnak
belőle… Adta fattyjai: az ember oly szívesen tekerné ki a vézna kis
nyakaikat… A legnagyobbik fiam már 7 éves s annyi kalapot ront, mintha a
fején járna! A legkisebbik alig négy hónapos s már is több esze van,
mint az apjának… Most betegeskedik, talán lesz esze s meghal!…

A lépcsőházban egész raj gyermek támadott meg bennünket.
Belecsimpajkodtak a kóczos, rideg emberbe s »kis czukros papának«
nevezték. Alig tudta őket lerázni magáról s úgy látszott, mintha
szégyelné is előttem a dolgot s igyekezett rideg, méltóságos arczot
vágni, de nekem sikerült észrevennem azt a pillanatnyi, végtelenül
gyöngéd tekintetet, melyet Mefisztó barátom loppal a hanczúzó
gyermekekre vetett.

– Hogy van az Irénke? – kérdezé látszólag a legnagyobb közönynyel.

– A melle lármázik s egész teste kék! – válaszolta a legnagyobbik fiú s
igyekezett szomorú arczot ölteni.

A sarkastikus tanító elsápadt. Pillái megrándúltak, aztán végtelen
közönynyel mondá:

– Hm! Hol veszem a költséget a temetésre?

És nyílsebességgel futott fel a lépcsőn, mint ha engem egészen
elfelejtett volna.

Egyedül léptem be lakásába.

Nem várt rend és tisztaság fogadott.

A konyha oly tiszta volt, mint egy üvegpohár. Nyilván keveset főzhettek
benne!

Egy másik szobán kopogtattam. A szűk, de ragyogó, kellemes odú, úgy
látszik, a Mefisztó barátom szobája volt. A fehér falon polczok, telve,
roskadva könyvek terhétől. Egy fenyőfa-asztalon, Darwin rút, majomarcza
és Schopenhauer eszményi, hatalmas alakjának fotografiája. Az asztal
alatt félig kész gyermekjátékok.

Benyitottam a második szobába.

Az ágy végén egy jól táplált, kellemes arczú asszony-alak ül.

A szoba közepén meglehetősen díszes bölcső, melyet Mefisztó barátom
hosszú karjaival oly ügyetlenül, de olyan buzgalommal ringat.

Mefisztó barátom, amint megpillant, ijedten ugrik fel a beteg gyermek
bölcsőjétől s karonfogva: bemutat feleségének.

Leülünk s hallgatunk. Én nézem az asszonyt. Milyen fiatalnak látszik
férjéhez képest, pedig valójában aligha fiatalabb nála. Most talán
szebb, mint lánykorában lehetett. Telt idomai, kövér nyaka, melyből a
haj fején kontyra van feltűzve: kihívó, de bájos.

A tanitó lopva reá-reá veti szemeit s ismét olyan gyengéden mosolyog:

– Hej, asszony, fedetlen a nyakad, még megfázol!

A szobában nyári meleg volt. Az asszony pirulva födte be nyakát.

– Tetszik látni, ilyen túlzott ez az én férjem. Úgy félti az embert még
a szellő fúvásától is… pedig mennyire jobb lenne reá nézve, ha mi nem
lennénk… A minapában is, midőn a Belluska himlős volt, éjjeleket
virrasztott fenn mellette s bár az orvos saját egészsége érdekében
szigorúan megtiltotta, hozzá is feküdt a kicsikéhez…

Mefisztó barátom ingerülten vágott közbe:

– Egy kis experimentáczió volt az egész… az orvost akartam
megszégyeníteni…

– Hát azért sírt napokon át, mint egy gyermek!

Ismét bennszakadt a szó.

A kínos csendet a tanító pathetikus szavai törték meg:

– Sírás… gyermek: az ember szivesen csavarná ki ezeknek a sokétű
fattyúknak a vézna nyakait… ostobaság: a törvény azt mondja, nem szabad!
Állítsatok fel egy tarpeji szirtet…

A beteg csecsemő felébredt és sírni kezdett. Mefisztó barátom izgatottan
ringatta a bölcsőt: elfelejtett bennünket. A gyermek fájdalmas síráma
mind erőteljesebb lőn; jajja szívig hatott.

A rideg, sarkastikus ember kikapta a bölcsőből s halványan, arczából
kikelve fel s alá szaladgált vele a szobában.

A rosszúl táplált szegény gyermekek divatos betegsége a ráng-görcs
irtózatosan elcsúfitotta az úgyis vézna, még hajnélküli gyermeket.
Szemei felfordúltak, kicsi végtagjai rángatództak, arczocskája olyan
lett, mint valami piszkos fehérnemű, ajka tajtékzott s kínosan nyögött…

Mefisztó barátom szorosan kebléhez ölelte az emberi formáját elhagyott
vézna testet s habzó, kékült ajkait össze-vissza csókolá.

A rángás még egyszer végig rohant a szegény áldozaton s a kis gyermek
nem volt többé.

A rideg ember felordított:

– Meghalt! – s még szorosabban ölelé magához a kis halottat.

Az asszony egy könnyet törült le piros arczáról:

– Tedd le szegényt…

Gáspár nem akarta letenni, egészen elfeledkezett magáról s mindenféle
beczéző szavakat intézett a kis halotthoz s midőn az nem gügyögött
vissza: haját tépve, zokogva rogyott le az asszony mellé. Ráborúlt annak
széles keblére és sírt, mint egy gyermek.

Csakhamar észrevette azonban, hogy nem egyedül van s megtörülve arczát,
közönyt erőltetve, magára szólt:

– Hm. Hol veszek pénzt a temetésre?


IV.

– Áldja meg az isten, hogy eljött; halálra búsúlom, únom magamat. Az
emberem manapság, alig-alig van itthon; szerfelett kesereg az elhalt kis
fiúnk után… Egyre azzal vádolja magát, hogy halálának ő az oka: mert nem
tudta kellő táplálék- s ápolásban részesíteni. – No bizony, mintha
minden gyermek aranybölcsőben élne, mégis megél! Eljött az ideje: azt
mondom, de Gáspárnak mindhiába; folyton-folyvást epeszti magát. Bár nem
szól, de én jól látom, mi bántja; és uram isten, mindegyre az ő
bölcsészeti elveivel okoskodik, melyeket én bár nem tudok megérteni:
mindazonáltal azt hiszem, hogy az egész szamárság. Talán ő maga sem hisz
bennök!

Jaj, szinte azt is bánom már, hogy születtem. A gyerekekkel annyi baj
van, egész nap vesződöm velök. És örökkön-örökké a gyomor gondja kínoz;
délelőtt évődök: mi legyen ebédre, ebéd után a vacsorával s vacsorakor
estve már a másnap reggelivel kell törődnöm… Gáspár pedig, ha perczre
pillanatra hazajő: kétségbeejt levert arcza, s unalmas bölcselkedésével.
Mind a férfiak ilyenek? úgy-e nem!? Aztán erővel el akarja velem
hitetni, hogy ő valami borzasztó rosszlelkű ember. Utóljára annyit
példázódik, hogy meglátom kékült, láztól kipersegett ajkán kicsapni a
kénlángot… Istenem, Istenem, ezért megy férjhez az ember!

Nagyon csinos volt ez a könyező, panaszkodó asszony. Isten tudja, oda
akartam hallgatni, mit beszél s egyre érzéki alakja foglalt el.
Kifejlett felső teste ringott széles csípőjén. Viseltes, egyszerű, de
tiszta kartonruhájában, tündöklő tarkójával, eszembe juttatta azokat a
húsos, németalföldi, teljes korú madonnákat, apró, de csillogó kék
szemeikkel, ölükben a mohón szopó, vörnyeges hajú, erőteljes kis
Jézussal.

Egy több mint esztendősnek látszó, maszatos kis leány ott csüngött a
csinos asszony telt s előttem is födetlenül hagyott kebelén… Hát csak a
Van Dyckék izmos, szőke szent Józsefe hiányzott a háttérből, hogy a
hasonlat, a kép teljes legyen.

És szent József csakhamar jelentkezett. Azaz hogy egy szőke sertehajú,
szerfelett izmos, hatalmas bajuszú úriember nyitott be a szobába.

Úgy látszik, nem számolt idegen ember ittlétére s meglehetősen
feszélyezett módra nézett reám.

Mefisztó barátom főnöke, az intézet igazgatótulajdonosa volt ez élte
javában lévő, piros, duzzadtképű úr.

Émelygős hangon mondá:

– Kívántam ténsasszonykát meglátogatni; hogy van? Hajnács nincs honn?
Ah, igaz, épen most tart előadást; egészen elfeledtem!

E szavak közben pedig folyton s merőn a még mindig szoptató asszonyra
szegezé szemeit, ki – nekem legalább úgy tetszett – nyakáig pirúlt e
tekintet hatása alatt és összevonta ruháját mellén.

Lassan-lassan társalgásba melegedtünk.

Mefisztó barátomról volt szó.

A főnök szörnyen dícsérte nagy tudományát.

Az asszony unatkozottan erősítette szavait.

Én sajátságos filozófiai elveit említém fel.

– Azt érteni kell! – jegyezte meg sarkastikusan a németalföldi modorú
szent József s idegesen izgett-mozgott székén. Olykor mintha valamit
akart volna felvenni a földről – lehajlott.

A tanitóné idomos alsó lábszára – amint lábait egymáson keresztbe
fekteté – kilátszott a rövid ruha alól.

Az igazgató majd elnyelé szemeivel a kövér izmokat. Kis szürke szemei
tágra nyilva csillogtanak. És elkékült pittye mintha összeragadt volna…

Csak szakadozott lélekzetvételünk s a szopós nagy gyerek majszoló
gőgicsélése hallszott.

Az igazgató egyszerre csak megszólalt:

– Hallották már? a kezekből biztosan lehet jósolni.

Régi dolog, gondoltam magamban, de vajjon mit akar vele ez az ember!

– Nem hiszi ténsasszonyka? Adja ide a kezét, mindjárt megmutatom.

Az asszony félig-meddig kelletlenül, kinyújtá vastag karját s húsos
fehér kezét az igazgató tenyerébe tette. Ez erőltetve kaczagott:

– Nos, hát itt ebben a tenyerében, az izom határ-bevágásai egy nagy
_M_-et képeznek; ez azt jelenti, hogy: »Mindnyájan!« A másik tenyerében
– nyújtsa csak kérem ide – ismét feltalálható ugyanazon »_M_«; ez meg
azt teszi, hogy: »Meghalunk.« A jóslat tehát igy hangzik: Mindnyájan
Meghalunk, tehát ön is!

A magyarázat közben az intézettulajdonos meg-megszorongatta a puha,
fehér kezet s perczekig – látszólag öntudatlanul – babrált, játszott
vele.

De midőn váratlanúl Mefisztó barátom lépett be a szobába, hirtelen –
gyorsan elbocsájtá kezeiből.

Gáspár rosszkedvűen, hidegen üdvözölt bennünket; fürkésző tekintetet
vetett az igazgatóra, ki megjelentekor felkelt székéről s feltünő
barátságosan szorított kezet a rideg emberrel.

Ez alig-alig szólt egy szót s mereven feleségére nézett, majd szemével
integetett neki. Az asszony nem értette. Mire Mefisztó barátom
elpalástolhatlan izgatottsággal mondá:

– Nézd csak Terus, nyitva van a nyakad: mondom, még megfázol… gombold
össze mellénykédet!

Majd sarkastikusan hozzátevé:

– Nem azért mondom, mintha ezeket az urakat meg akarnám fosztani a
kétségkivül »_felséges_« látványtól, melyet kebled nyújt; de tudod: a
legkisebb hurut is pénzbe kerül!

Az asszony ajkait harapta. Az igazgató elfojtott dühvel, ideges
mozdúlattal hátraszegé fejét. Mefisztó barátom pedig folytatá:

– Na ugyan! Ez urak kétségkivül láttak már női keblet. Az egyik olyan,
mint a másik. Legfeljebb a kerekség és teltség különbözteti meg őket…
Aztán ki mondja, hogy a kerek és fehér szebb, mint a hosszúkás és barna?
Egynek egy, másnak más! Ben Sidi Hassan Muley, a ki nagyobb úr, mint én,
de tán az igazgató úrnál is nagyobb, – egy rézdenárt sem adna a mi
kerekkeblű hölgyeinkért. Eh, az egész dolog utoljára is arra való, hogy
a kölyköket táplálja…

Az asszony szemei megvillantak. Az igazgató vette esernyőjét s indúlni
készült. A tanító szórakozottan mondott neki »jónapot.«

Hárman maradtunk. Az a fojtó csend, mely vihart foglal magában: kínos
érzést keltett bennem. Nem tudtam eltávozni s kín volt maradnom.

Az asszony kis leánykáját altatá, Gáspár pedig nagy léptekkel, mintha a
kis szobát mérte volna, fejét földre szegezve, mélyen gondolkodni
látszott. Olykor-olykor felveté szemeit s reám nézett.

Talán szerette volna, ha távozom?

De én, mintha le voltam volna kötve arra a székre, nem tudtam felkelni.
Mintha megzsibbadtam volna…

Mefisztó barátom most már folyton s mereven nézett rám. Egyszerre csak
halk, de éles hangon beszélni kezdett:

– Lássa, ez a szőke izmos ember halálig szerelmes a feleségembe; kitöri
a hideg, ha látja s ez az én asszonyom mégis kínlódni hagyja! pedig kár
szegényt, olyan hálás firma! Látta, mily kéjjel fogta kezébe az aszony
kezét? pedig _csak_ a kezét! Majd elnyelte… Teréz, nem is tudom miért
kínozod?!…

Az asszony ujolag elpirúlt. Valamit sziszegett nagy fehér fogai között.
Azt hiszem, ezt mondá: »bolond!«

Mefisztó barátom folytatá:

– Kár ennyire gyötörni ezt a szegény embert, mikor utoljára is… hm! Mit
gondol, talán két vége van ennek a históriának? Dehogy, csak egy! S ez
egy?…

Vigyázz, _addig_ egészen lefogy az igazgató úr s olyan rút, nyurga lesz,
mint én! Annyival sekélyesebb, mint amennyivel külömb most nálam…

Teréz idegesen izgett-mozgott helyén. Elpirúlt, majd elhalványult.
Fejével intett férjének. Nyilván azt akarta mondani hogy: »_ez előtt!?_«

Mefisztó barátom hangja mind keserűbb s hangosabbá lőn:

– Aztán, ha teszed, okosan tedd. Meg ne hagyjad magadat csalni! Az
igazgató úr pénzes, igen pénzes ember, érti hogy kell a publikumot
kisajtolni… Kár volna elszalasztanod a szerencsét! Kitől félhetsz? Én
tőlem?! Nevetség, leélted velem a java időt, itt vannak a porontyok, no
hiszen: ki sajnálna egy elhasznált köpenyeget? Bolond, a ki sajnál.
Adjő, el veled az ócskához! Jó éjszakát!… Kitől félhetnél hát mástól?
Becsület: ostobaság. Agyrém, mely agyrémképen is alig él már!

A kar forró, a kebel meleg: eredj, várnak!

Az asszony levetette az ágyra alvó gyermekét. Felpattant, karjai
remegtek, szeme villogott:

– Miért kínzasz, ember?!

– Én nem kínozlak, te kínzasz mást, mért kínzod, minek a sok teketória!…
Öleld meg, rohanj karjaiba…

– Akarod?

– Nem bánom!

– Nem bánod? Jól van, mért nem mondtad ezt előbb!? Hogy mi vagyok neked:
csak most tudom… Megteszem-e? Nagyon szívesen! Csak hogy még eddig egy
csókomat sem kérte. Sebaj, felfogom neki magam ajánlani. S ha remeg,
megmondom: hisz a férjem »nem bánja!« Mért ne tenném, mért ne szeretném?
Kéjért s jó pénzért! Felezni akarod az árt? Legyen, nem bánom… Csakhogy
mért nem mondtad ezt előbb? Mennyi haszontalan sóhajtól mented meg a
levegőt. Az ő s az én szerelmi sóhajaimtól. Vagy azt hiszed, engem nem
kínzott érte vágy? Csalódol. Szeret engem s én is szeretem; szeretem,
óhajtom!…

A tanító arczát halotthalványság futotta el, a mint a falhoz támaszkodva
hallgatá ennek a lényéből kikelt s a szenvedélyességtől százszor
megszépült asszonynak elfojtott, majd heves, el-elcsukló zokogástól
benn-benn szakadó hangjait. Majd midőn az arczát kezeivel befödve,
zokogva borúlt ágyára: könyes szemmel, ingatag lépésekkel, egész
lényében meghatva, közeledett hozzá és kezére végtelen gyöngédséggel
csókot nyomott:

– Teréz!…

Az asszony ellökte magától.


V.

A kőnyomatú, nedvességtől befuttatott arczképek még megvoltak, – egyéb
azonban alig.

Egy rongyos bőrdivánra – melyet valószínűleg nem lehetett eladni – volt
vetve az ágy –: huzat nélküli, toll-szegény párna s vattáját hullató,
avúlt paplan.

Valami szú-ette faágy nyikkant-pattant a sarokban és ürességével a
legnagyobb nyomorról a leghangosabban beszélt. Roskadozó léczein
gyerekek játszottak, nyiharásztak, majd egyszerre el-elkezdtek picsogni.

A rongyos paplan alól Mefisztó barátom szederjes arcza, bozontos feje
bukkant ki:

– Ide jutottam, a mióta nem látott. Három hónap óta lopom itt az ágyban
a napot.

– Hol fáj?

– Mindenütt, de legjobban itt a szivem táján… Hé, Irmuska, mért sírsz?
Talán éhes vagy, édes lelkem?… Olyan falánkok ezek a gyerekek! Igen,
nincs valami nagy bajom, csak járni, lélekzeni nem tudok. Egy kis
sorvadás az egész; az, meg egy kis lustaság…

– Hát a felesége?

– Valami boltba ment, hímezni szokott éjszaka ingelőkre czakkot – azt
ment eladni. Hiába, tömködni kell engem s a gyerekek se halhatnak éhen!
A mi kis czók-mókunk volt, szépen megettük; a fizetésem meg beszüntette
az igazgató, mit is tehetett volna egyebet? Nem bolond, hogy potyára
hízlaljon egy élhetetlen embert…

Arthurka mért nyöszörögsz? Megint alakoskodol, mintha fáznál, te
haszontalan kölyök! – Ugyan kérem, legyen olyan szives, fektesse ide
hozzám azt a porontyot…

Jaj, milyen sokáig jő az az asszony, még kora reggel elment.
Megveszkődik már éhen ez a csürhe!

A gyerekek összebujtak egy sarokba s a földön feküdve, türelmetlenül
hánykolódtak.

Atyjok szeme folyton reájok volt szögezve. – Köny, vagy betegségtől
nedves az a zavaros szem?

A két éves kis Irmuska hozzám jő és térdemre mászik; keresgél zsebemben
s egy ezüst huszast talál. Az öröm kifejezésével rejti markába.

Mefisztó barátom haragosan néz rája.

– Add vissza, te szemtelen?

– Hadd tartsa meg a kicsike.

– Nem szabad, add vissza mindjárt.

A kis Irmuska sírva nyújtja vissza a pénzt.

A tanitó behúnyja szemeit. Istenem, milyen arcz!

A halált és nyomort, – ezt a két édestestvért – nem váz, de ilyen
alaknak, ilyen elkényszeredett, kiszáradt, az enyészetet s az enyészet
tragikumát magában viselő alaknak fessétek!

A magas homlok sűrű redőzete, a mély és sötét szemgödör felett
összeránczolt, sűrű szemöld: a kínról s a megkékült lehajolt ajak: a kín
öntudatáról beszél.

A mell emelkedése, esése oly zörgő hangot ád, mint mikor a féreg rág,
őröl valamin.

A tanitó, amint meg-megszólal, végigfut rajtam a hideg s őszi időn,
letarolt erdőben, búgó fákra gondolok…

– Mese, mese, kedves barátom, ez az egész élet; a kit meghat, gyermek!
Tested nyomort érez, ne higyj neki: az egész csak mese! Boldog vagy? –
múló mese az egész. A természet álmodik: a vén dada regél s az ember
elszontyolodva hallgatja a dajkamesét, hisz neki… Pedig olyan hazugság a
kín és kéj mely a föld fiában születik, mint a sarkantyún forgó vár
története s a voltaképeni igaznak, a természetnek semmi köze hozzá… Mese
és semmi más az is, hogy pusztúlok itt e korhadt ágyon; vegyem komolyan
elmúlásom, mikor csak mese; hisz ha elenyészek: csak a teremtés egy
hóbortos álma hal meg bennem s a lényeg él tovább. Mese, bolondos mese –
semmi más!…

A kis gyermek apjához símúlt s odadörzsölte síma állát a bozontos,
szúrós állhoz s hagyta magát öntözni a könyektől, melyek sűrűn
patakzottak le a félig nyitott szempillák alól…

– Ki venné komolyan az életét? Éljen, a ki élni tud s pusztuljon a halál
fia! Csak semmi köny, semmi gyerekes érzékenykedés!

Megfogja nézni néha ezeket a gyerekeket, mit csinálnak, élnek-e s hogyan
élnek… Ha majd már én nem leszek!? És az asszonyt.

A beteget belépő felesége szakitotta félbe.

A szép aszony telve volt mindenféle holmival.

Az apróságok ráugrottak s elszedték az élelmiszerekkel telt kosarat s
minden engedelem nélkül habzsoltak tartalmából.

Mefisztó barátom hálásan mosolygott feleségére, majd hirtelen
elkomorúlt:

– Hát honnan vetted ezt a sok drága holmit?

– Pénzért!

– S a pénzt?

– A czak-hímzésekért kaptam.

– Asszony, hazudsz!

Az asszonyon csakugyan meglátszék, hogy hazudott; alig tudta zavarát
elrejteni s félénken nyujtá az általa most hozott üveges orvosságot
férjének.

– Köszönöm, de már egészen jól érzem magam, nincs rá szükségem. –
Gyerekek, ide a ruhámmal, felkelek, el kell néznem az iskolába…

Az asszony hiába tartóztatta, Gáspár felöltözött és elvánszorgott.

Késő délután tért haza. Nem szólt egy szót sem, lefeküdt s ajkait
összeszorítva hallgatott…


VI.

A bútorok visszakerültek. Az erzsébetvárosi kis lakás újra olyan volt,
mint régen.

A szegény beteg azonban nem akarta az ő bőrdivánját elhagyni. Talán nem
is tudta. – Csak feszelgett, vergődött, amint egyenként hozták vissza az
elzálogosított tárgyakat. Beszélni akart volna, de nem tudott.

Az asszony jókodik körülte s ő a fal felé fordúl. Mindig van egy-két
gyerek a paplana alatt, kit hevesen ölel magához.

Alig-alig szól egy szót, sóhaját elfojtva, összeszorított ajkakkal,
némán fekszik.

Reggel óhajtja az éjt s éjjel alig várja a reggelt. – A kielégített
gyomrocskájú aprószentek vígan hanczúznak körülte.

Megjelenik a szőke igazgató úr is betegágyánál. Lehúnyva szemeit,
alakoskodik, mintha aludna.

Az összeszáradt szemhéjak alatt két nagyon is éber szem ég, éget.

Az asszony halványan ül egy széken s int a vendégnek, hogy távozzék.

A beteg felveti szemeit a szép asszonyra s nézi, hosszan, nézi.

Mondhatlan szerelmet súgároznak ki magokból a még mindig gyermekies, de
már homályosodni kezdő szemek.

És megcsillan a kifejezhetetlen emésztő vád is a merev tekintetben.

Az asszony elmerűlve néz a semmiségbe s bár arczán a szánalom látszik,
alakján, érzéki testén tombol az élet.

Szegény beteg szólani akar s ki-kiejt egy tört, értelmetlen hangot.
Végre mégis kimondja:

– Igaz?

– Mi?

– Semmi… semmi!

Behúnyja szemeit s a falhoz fordúl.

Napok mulnak s nem szól egy szót sem. Nincs semmire szüksége s alig
eszik valamit. Orvost nem enged magához. Egy nap azonban odaszólítja
magához az asszonyt, összevissza csókolja kezeit:

– Hát igazán édesanyádéktól kaptad azt a sok pénzt?

– Igen.

– Mióta nem koldúsok?

– Örököltek.

– Igaz?

– Igaz!

– S te nem űzöl el magadtól?

– Ugyan!…

– Ah, mint szeretnék élni, élni…

Nem fejezte be a mondatot; nem akarta, vagy nem tudta?

Voltak azonban napok, midőn ismét szerfelett nyughatatlan lett. Úgy
tetszett neki, mintha az ablakon keresztül a szőke igazgató alakját
pillantotta volna meg.

– Miért jő ide engem kínozni ez az ember!?

– Hisz nem jő!

– Láttam.

– Képzelődöl.

– Tudom, hogy vele tartasz.

– Ugyan!…

– Tudom, bizton…

– Ne kínozz!

– De érzem…

– Nos ha igen, hát igen: a gyermekek csak nem halhatnak éhen s te úgy
sem »bánod!«

Gáspár elhallgatott, de kevés váratva ismét megszólalt:

– Igazad van, a gyermekek nem halhatnak éhen s a beteg dögöt is táplálni
kell… utoljára is nem nagy dolgon áll a vásár…

– Hanem édes, mondd meg, _úgy-e nem igaz!?_

– Nem.

– Esküdj meg.

– Ugyan ne kínozz, mondtam, esküszöm.

– Nem azért… csak kíváncsiságból kérdem.

A betegnek ezután jó napjai következtek. Majdnem víg volt, bár teste
mind jobban-jobban hanyatlott. Egy természettudományi munkáját
emlegette, melyet benyujtott a minisztériumnak s mely talán
mindannyiokat gazdaggá, őt magát pedig neves emberré teszi.

Naphosszant elcsókolgatta felesége kezét s egyszer erővel azt akarta,
hogy a lábát nyujtsa fel ajkához, hogy megcsókolhassa.

Volt azonban arra is idő, midőn idegesen lökte el magától az asszonyt s
erővel a kórházba akart menni. És midőn nem tudott felkelni, dühében
véresre marta ajkait. Ilyenkor – de nagy néha – csakis a gyermekek
tudták felvídámítani. Minduntalan kiküldte az asszonyt szobájából:
hagyják magára.

Jöttek a márcziusi napok, a hó leolvadt a folyosókról s a kis udvarban
víg lett az élet. A lakók estenden ki-kiültek beszélgetni.

A beteg figyelt ágyában minden neszre s mohón hallgatta a terécselést.

Mohón itta a mérget. Feleségéről folyt a beszéd. Szó volt arról, hogy
estve 10 óra után valaki belopódzik a tanítóékhoz…

Gáspár nem húnyta le többé éjjel szemeit. Visszafojtott lélekzettel
hallgatódzott az egész hosszú éjszakákon. Nem vett észre semmi gyanúsat.

Hanem egy éjjel, mintha a szomszéd szobában halk susogást s némi fényt
vett volna észre.

Összeszedte minden erejét s vigyázva, nesztelenül felkelt.

Odavánszorgott a szomszéd szoba ajtajához s az avúlt ajtó egy széles
hasadékához nyomta szemét.

A félhomályban szerfelett megélesült szemeivel egész világosan kivette
felesége s az igazgató alakját. Az asszony a férfi ölében ült… Az ágy
meg volt vetve… Kéjes csókok nyöszörgő, susogó hangja hasított végig
rajta.

Csodálatos – nem rogyott össze. Majdnem szilárd lépésekkel odament
ágyához s leült.

Egész éjjel virrasztott. Alig várta a reggelt.

Hajnalodott. Felköltötte a gyermekeket s felöltöztetve kézen fogá. Mind
a három az ő szobájában hált s nagyon ragaszkodott hozzá.

– Tacscs megyünk, kicsikék… csak csendesen, fel ne költsétek a mamát…

A házban még mindenki aludt s nem látta senki a lépcsőkön, a gyermekeit
kézen fogva vezető s lefelé támolygó beteget.

Az utcza-ajtó már nyitva volt.

Mefisztó barátom még egyszer visszanézett a kis másodemeleti lakásra,
melynek egyik ablaka még be volt függönyözve.

Még egyszer visszanézett s aztán elkábúlt: szédülő fejjel, reszkető
térdekkel kilépett az utczára…


VII.

– Gyerekek, hagyjatok egy kissé aludni, legyetek csendesebben…

A kicsikék meggubbaszkodtak egy sarokban s összeszoríták ajkacskáikat.
Irmuska felemelte picziny mutató-ujját s »csitt«-et intett.

Mefisztó barátom félszemmel nézte a gyermekeket; ajkát a bánat és az
öröm hol sírásra, hol mosolyra vonta.

A pinczeszoba kis ablakai nyitva voltak s igy az utcza pora szabadon
szállhatott le vizitelni kenyeres pajtásához – a pincze-penészhez. Nagy
néha egy-egy elhervadt, eltaposott ibolyaszálat sodort le magával s az
elesett kis virág besúgározta a nagy rideg odú hamvas homályát; az
aprószentek hasra feküdtek körülte s úgy néztek, kaczagtak neki:

– Virág!

– Világ!

– Vilyá!

Kiáltottak fel mind a hárman egyszerre s ragyogó tekintettel néztek
apjokra, ki félig lehúnyt pillák alól leste, mosolyogta és – siratta
őket.

Az asztalon iratcsomók hevertek, a toll még azon tintásan, amint a
tanító letette: ott feküdt mellettük. Mintha az egyetlen ágyon kimerülve
elterültnek intett volna: »Végy fel tovább… tovább…!«

A tanító szomorúan nézett rája. Érezte, hogy aligha veszi fel többé azt
a tollat. Nagyon, nagyon el volt fáradva s úgy tetszett neki, mintha ez
életben soha már ki nem pihenhetné magát…

Egy hónapja folyik az emberfeletti küzdelem a hanyatló, elgyengült test
s az erős akarat között, most ím mindkettő kimerült.

»Vége!« gondolja magában a hipermaterialista s szíve elszorúl – nem
magáért: hanem ezekért a »porontyokért.«

Behúnyja szemeit s úgy érzi, hogy milyen, milyen jó volna elmúlnia,
elfelednie, hogy élt valaha! Majd felvetve elkényszeredett szemhéjait,
egy tekintetet vet a játszó apróságokra s arra gondol: »ha ezek nem
volnának!«

Hanem azok nagyon is »vannak;« élnek, élni akarnak s örülnek az életnek.

– Az élet nyüzsgő bogárkái!…

Alig tudja mozdítni tagjait s mégis mondhatlan dacz fogja el szivét:
élni akar ő is, élni ezekért. Erőt érez magában, mely legyőzi azt a
majdnem ellenállhatlan nehézkedést, melylyel korhadt teste le a sírba
enyészetbe vágyik. Azt a már-már kifogyni vélt erőt érzi magában ismét
felviharzani, mely egy hónappal ezelőtt ama lesújtó éjjelen szétzúzott
szive, kiomló véréből alakúlt.

Szürkül. Ez a homály, mintha az emlékezet szárnya volna, hamvas,
alaktalan ködén kínzó képek jőnek. Ama éj képei. Egy imádott, de hűtelen
asszony.

Szegény Mefisztó nyöszörög, hánykódik szalmazsákján. Majd fogait
összeszorítva mormog:

– Azért se, nem fáj… egy asszonyért: nem!

A képek azonban mindjobban élénkülve, sokasodva zajongnak körülte s
veszett ebekként reá rohannak.

Egy-egy jaj röppen el a megdagadt ajkakon, majd meg ismét az a susogó,
tompa, daczos hang:

– Egy nőstényért? Piha!…

Felkel az ágyról s le-fel járkál a szobában. Nem akar emlékezni. Egy
hónap óta mindennap nem akar emlékezni s mindennap emlékezik.

Szégyenli magát.

Voltak perczei, melyben visszavágyott ahhoz az asszonyhoz; közelében a
bűn, a hűtlenségnek szívesen szolgált volna martyrjául, csak zsarnok
bűnösétől olykor-olykor egy kézszorítást, egy mosolygó tekintetet
kapjon…

Útálnia kellett magát, ha e vágyra gondolt.

És sokat gondolt rája.

Egy kiadónak valami krestomatiát csinált s a másolni való halomszámra
feküdt asztalán. Tolla sebesen perczegett végig a papiron, a gyermekek
játszottak, zajongtak, kiabáltak körülte; a szomszéd lakásban valami
gőztésztagyár kazánja dübörgött, zakatolt, míg a közel és távoli gyárak
zaja egy állandó menydörgésben olvadt fel, mely megrezegteté a kis lakás
ablakait s elnyomta a minden pillanatban felhangzó harang s csengettyű
zúgását. És ő e siketítő zajban, munkában elfoglalva s munkálkodva, csak
egy elfojtott halk hangot hallott: ama útálat hangját, mely önmaga ellen
kelt fel benne.

Olykor-olykor óriási zuhanás zaja remegteté meg a pinczeszoba padmalyát:
az átelleni vasgyárban a gőzkalapács működött.

A tanító roncsolt idegein végig futott a csattanás s arra gondolt:
milyen, milyen jó volna az alá a mázsás kalapács alá tenni égő fejét s
porrá zúzatni általa!

És ez az ennivaló kis lotyó, a szőke Irmus, felmászik ölébe, kövér
karjaival átöleli nyakát s hízeleg:

– Hadd írok én is, apa!…

Milyen kedves, milyen jó, milyen szép gyermekek! A megrögzött
gúnyolódónak álomképek jelennek meg. Élni csendben, mindnyájan együtt,
munkálkodva, boldogan megöregedni s az őszülő elgyengült fejet új,
erőteljes hajtásain pihentetni meg… Álom, álom! Látni az édes portékák
gyarapodását s mosolyogni diadalukon…

A munka még álmodozni se hagyja. Kenyérre van szükség, sietni kell. Ha
kín, ha kéj: el kell nyomnia minden erejével, tiszta főre van szüksége,
hogy dolgozhasson.

»Tiszta fej, tiszta fej!« motyogja magában a szegény ördög s halántékán
majd kipattan az ér, amint vézna kezében a toll perczeg.

»Nyugalom, nyugalom!« ismétli magában a jelszót – s nincs egy percznyi
nyugalma.

Éjjel, midőn füstölgő lámpás mellett dolgozik s a gyermekek szanaszét
hevernek körülte: fel-felkél székéről s mosolygva nézi az alvó
Cherub-fejeket.

»Adta porontyai, én dolgozom, hogy ők aludhassanak!…« így szól s a félig
nyitott ajkakra halk, gyengéd csókot nyom.

S ha ezek nem volnának? Már régen meghalt volna! – s ha majd ő nem lesz:
a kicsikék bizonynyal meghalnak éhen; vagy a mi még rosszabb: anyjok
bűnének árából élnek!

Ez a gondolat nem hagyja nyugodni a gyengülő kezet. Legalább addig akar
élni, mig a legnagyobb fiú kereshet valamit s ha nyomorogva is, de
eltarthatja a kisebbeket.

Nevetség!

Az imént tollat vőn kezébe s az kihullott ujjai közül. A vén stoikus
elsápadt.

Hát már csak egy pár napja van hátra!?

Ijedten hanyatlik hátra ágyához s lerogy!

Avagy talán már csak egy-két óra?!

– Beteg vagy apa? – szólalt meg a legnagyobbik fiú.

– Nem, feküdjetek le s aludjatok…

– De mért tesz oly különösen a melled?

– Tréfál.

– Apa, én félek!

– Vond arczodra a takarót.

A közeledő est elfödi a gyermekek elől atyjok elkékült arczát.

Az utczán meggyújtják a lámpásokat. Dörömbölnek az ablakon: a házmester
teszi be az ablaktáblákat. Lekiált a sötét szobába:

– Pálinkás jó estét, tanító úr, ím itt egy levél; még reggel hozták.

Gáspár felvánszorog az ágyról s meggyújtja a lámpást. Reszkető kézzel
veszi kezébe a levelet és olvas.

A levél a közoktatásügyi minisztériumtól jött s azt tartalmazá, hogy a
tanító természettudományi művét kiadásra elfogadják s a tiszteletdíj
mennyiségének megbeszélése végett a tudós – rövid időn valószínüleg
hirneves – tanító urat örömmel látja magánál a miniszter úr…

Az öröm rég elfeledett érzése nyilalt át a beteg testen, mely e perczben
mintha megújult volna.

A gyerekek felugráltak fekhelyeikről s körülvették egészen átváltozott
apjokat.

Gáspár megölelte, megcsókolta valamennyit s azt gondolta magában:
»milyen jó, már most meghalhatok, a porontyok nem halnak éhen!…« És
némi, talán most először érzett büszkeség csillogott fel megtört
szemeiben.

Fel akarta venni czipőjét, kalapját, de ismét elveszté minden erejét s
az ágyra rogyott. – Jó ideig nem szólt s üvegesedni kezdő szemeivel
mereven a csepegő padmalyra nézett. Majd odahítta magához a legnagyobb
fiút:

– Arthurka, menj el anyátokért.

A kis fiú szinte repült ki az ajtón. A mint bevágódott utána a nehéz
kilincs, Mefisztó barátom rémülten húnyta le szemhéjait s mint ha valami
megszakadt volna benne: irtóztatón összerázkódott…


VII.

Valahonnan egy orvos cseppent ide. Mefisztó mosolyogva adja oda karját:

– Itt a pulzusom, üt-e még? – majd latinul hozzá teszi – disce latine!

Mert hát ha ezek előtt az apróságok előtt sem titok már végzetök s
tudják: mi az a halál?! ha tudják, akkor bizonynyal félnek is tőle – ma
még.

– Illustrissime, beszéljen hát csak latinul, olyan hasznos ez a holt
nyelv – nem érti senki, talán ön sem, – azért csak ha kimondja, – amit
meg kell mondania – szóljon az így: »jam moritur!« – Ez sokkal jobban
illik egy haldokló tudóshoz…

A fiatal doktor szokatlan buzgósággal vizsgálja meg a gúnyolódó beteget.
A mai hirlapokban olvasta nevét s értesült dicsőségéről. »Egy érdekes
beteg, hm – hivatva van híremet megállapítani!« – gondolta magában,
félig-meddig öntudatlanul, mig a csontos, beesett mellet kopogtatta.

– Tehát nem »jam moritur!« Ön még sokáig elélhet ezzel a bajával, ha jól
táplálkozik, szolidul s gondatlanul él. Sőt mi több, idült hurut s
vérszegénységéből ki is lábolhat, családja s a tudomány örömére! (És az
én dicsőségemre – tette hozzá magában.)

– Gondolja? De hát nekem nincs szükségem többé az életre; máig kellett
élnem; most már meghalhatok – és meg is fogok gebbedni… Csak valami
csillapító szert adjon, édes doktor úr, egy kis morfiumot, erre úgy is
nagyon rászoktam s nagy adagot vagyok képes belőle bevenni; boszant ez
az éles fájdalom mellem s gyomromban. Aztán meg, nyugodtan szeretnék
elaludni, minden ostoba teketória, vergődés nélkül; külömben ez a népség
itt körültem még megijedne…

Az orvos önelégülten mosolygott receptje fölött: »Azért sem fogsz
meghalni, az első nevezetes betegem… nem engedlek, élned kell – s nekem
is élnem – általad!«

Az orvosságokat a házmester csakhamar meghozta. Belladonnás kotyvalék s
jó nagy adag morfium volt az üvegekben. A morfiumot az orvos úr maga
akarta beadni, nehogy valami baj történjék, de a beteg kézzel-lábbal
protestált:

– Sohse féljen, doktor úr, nem fogok bevenni, csak a rendelvény szerint
egy cseppet – de majd csak később. Külömben az egészet is bevehetném,
akkor se kottyanna meg; hozzá vagyok szokva… És még várok is valakit…

Ezek az utóbbi szavak úgy ejttettek ki, hogy az orvos »alászolgáját«
érthetett alatta. Csakhamar ajánlotta magát, megnyugtatva a beteget,
hogy reggel ismét eljön. Amint betette maga után az ajtót, a beteg mohón
kapott a morfiumos üveg után.

– Egy egész gramm! – susogta fogai között éles gúnynyal, kitörő örömmel
– hisz ettől két ember is kényelmesen felfordúlhat; ó, az ostoba
kontárja!

Magához hítta a gyermekeket – Arthur kivételével, ki még nem jött meg –
s megcsókolá, megölelé őket; hosszan, hevesen, mintha csak az életet
akarta volna belőlök kiszívni:

– Szeressétek anyátokat, bogaraim… mert külömben levágom a fületeket…
Most pedig mars ki; menjetek ki, édes, egy kicsit az udvarra.

Amint az aprószentek félve engedelmeskedtek, a beteg még egyszer
megvizsgálta a morfiumos üveget. Behúnyta szemeit s kivevé belőle a
dugaszt; átható maró illat szállt mellére. Gondolatai keresztül-kasul
szőtték egymást: feje szédűlt, melle elszorúlt… A kevés vér lázas
testében őrült gyorsasággal kering, az üterek kikékülnek bőrén s majdnem
kipattannak…

Külömben egész lényege mohó örömet fejezett ki. Szemeivel majd elnyelte
a mérges üvegcsét.

– Milyen jó lesz nem tudni, hogy nem érezek többé… Megszabadulni a
kínzó, terhes éntől… egy gondolattól, mely talán omló poromat át fogná
hatni, – ha az öntudat egy cseppje fönmaradna… Asszony!… asszony!…

Az utolsó, hörgő hangon kiáltott szavak viszhangzanak a bolthajtásos,
nedves helyiségben. – Szegény Mefisztó, méla érzéssel, majd bénító
fájdalommal képzel maga elé egy asszonyalakot és –

Ajkához viszi az üvegcsét, – egy pillanat s az utolsó csepp méreg is
eltűnik ajakán. Az üres üveget eldobja magától s kinyitja szemeit…

Az asszony áll előtte. A gyermekek belefogódzanak ruhájába s hozzá
símulnak.

Az asztalon a lámpa halvány fénynyel ég. – A házmester újra dörömböl az
ablakon s kinyitja a táblákat.

Hajnal-zöldes, aranyos színű ég pillant be az ablakon. Halk zummogás
hallik az utczáról, a munka újra megkezdődött…

Az asszony egyenesen az ablakhoz megy s kinyitja szárnyait. Üde, még
fertőzetlen lég csapja meg a beteget… Az utolsó reggeli levegő.

Gáspár körülnéz s úgy találja, hogy mennyire lakályos lett itt minden.
Ilyen jól még nem érezte magát ebben a pinczeszobában. – Az asszony azt
hiszi, hogy alszik s tesz-vesz, rendbe hoz mindent. A lábáról lecsúszott
takarót ujra felteszi.

Titkon egy-egy pillantást vet a hűtelen asszonyra. És szive elszorul,
amint látja, hogy megváltozott, hogy lefogyott az.

A régi szépségből kevés maradt meg. A beesett szemek titkos vád, néma
kínról, könyezve átvirrasztott éjjelekről beszélnek neki. Szíve
meglágyul, kinyújtja kezeit:

– Teréz!…

Az asszony remegve közeledik hozzá s szótalanul – mintha semmi sem
történt volna – megcsókolja már verejtékező homlokát.

Gáspár alig tud szólni:

– Ülj le kérlek, ide az ágyamra… Beszélgessünk egy keveset. – Régen nem
láttalak!…

Az asszony leül s némán int fejével.

– Igen, beszélgessünk egy keveset… Talán egy óra – és én nem vagyok
többé. Ehhez ugyan senkinek semmi köze; megsiratni úgy se fog senki… Ne
is vesztegessünk hát erre szót, nem azért hivattalak, sem azért, hogy
talán látni óhajtottalak volna még egyszer… tisztességes embernek túl
kell magát tenni ilyen kicsinységeken… Az a kérdés: mi lesz a
gyermekekkel? Ezeknek, úgy tetszik, semmi kedvük sincs meghalni, hát
hadd éljenek! – De hogy fognak élni? Rád bíznám őket, ha nem félnék:
rendetlen életet fogsz folytatni és ez nem volna a _gyermekeknek_ – jó…

Legokosabbnak találnám, ha férjhez mész, bár szegény, de erőteljes
emberhez; a gyermekeket magadhoz veszed s kiadásra elfogadott munkám
árából felneveled őket, mig magok is kereshetnek… Nos, mért sírsz, nem
olyan nagy teher az végre s innen-onnan az anyjok is vagy!…

Az asszony elfödte kezével könyező szemeit. A beteg folytatá:

– Pedig lehetett volna ez máskép is, együtt nevelhettük volna fel őket…
de már most vége, te máskép gondoltad jónak; – áldjon meg azért is az
áldó!

Teréz fuldokolva nyögé:

– Esküszöm…

– Asszonyeskü: buborék, semmi! Mire esküdöl?

– Hogy csak téged szerettelek…

– Azért adtad magad másnak?

– Azért! Láttalak nyomorogni, betegen sínylődni, éhen, szomjan; a
gyermekek majd lehúztak egy darab kenyérért s a legkisebbik ing nélkül
didergett… A szivem elvette az eszemet és elestem – de a te beteg s
gyermekeid éhező, didergő teste buktatott el, egyszer, először s
utoljára…

Végtelenül kéjes érzés futotta át a beteget. Minden fájdalma, mintha
egyszerre eloszolt volna. Egészen újra született.

– Milyen boldog vagyok! – gondolta magában s közelebb huzódva
feleségéhez, átölelte derekát. Teréz megölelte s megcsókolá remegő
kezeit:

– Bocsáss meg… maradj életben… élve fogsz maradni; tudom, érzem…

Gáspár egyszerre melléhez kapott, villámszerű nyilalás szögezte testét
keresztül: a méreg kezdett el hatni. A beteg alig hallhatólag nyögé:

– Menjenek ki a gyermekek, megtalálnak íjedni tőlem… Te nem utálsz,
Teréz?…

Az asszony válaszul a mindjobban verejtékező homlokot törölte s öntözte
elfojtani nem tudott könyeivel.

– Mindig téged szerettelek, most is és mindig téged foglak szeretni.

Mintha a szív legtitkosabb mélye nyilatkozott volna meg ez ünnepélyes
perczben. A nő tiszta lényege levetve magáról a körülmények, viszonyok
és a világ sarát, szólalt meg legtisztább, legbensőbb hangján. És a
kínoktól összezsugorított haldokló megdagadt arczán, az eltorzult izmok
fölött, sajátságos torz mosoly alakjában ott ült e szavak hatása: az
üdvözülés. A kidülledt, már-már vérben forgó szemeken, különös méla, de
zavart boldogság fénye vibrál. A tagok már-már kékülnek, a mell kidülled
és hörög, a szervezet és a feloszlás harczának irtózatos tünetei
megjelennek és a lemondó, de boldog mosoly áthatja az egész alakot.

Krisztus a keresztfán!…

Közeledik a végső delirium, perczre-pillanatra visszatér az öntudat az
alaktalan agyba s a haldokló még egyszer megszorítja felesége kezét s
hangtalanul mozgatja hűlő ajkát.

Az asszony megérti s int fejével:

– Szeretlek!…

A materialista agyában zavaros-kínosan felkelnek s elszállnak az utolsó
gondolatok:

– _Ha tudtam volna… mily jó volna élni!…_

Késő!

Mintha óriási robogó mozdony dübörgését hallaná, közel, nagyon közel s ő
bármiként is akarná kikerülni: nem tudja… Egy percz s összezúzva hever a
mázsás kerekek alatt… A hamvas homályú szoba lángba, piros lángba borúl
körülte, a tűznyelvek feléje csapnak, átölelik, égetik leírhatlan mohó
dühvel…

És az üdvözítő mosolya csak nem akar eltűnni a rángó arczról.

Még félig öntudatánál van s még tudja, hogy már csak félig öntudatos s
ez is oly rohamosan, őrült gyorsan fogy… Kicsinyes dolgok jutnak eszébe:
egy diákkorában irott vers, kortesnóta végső melódiája, valamelyik
tanítványának a hangja, a csatt felesége nászéji czipőjén, mely akkor
leszakadt, szinte csörrenését is hallja…

Érzi, hogy ezt a végtelen kínzó világosságot, mely most parazsakat dob
reá, nemsokára felváltja a végtelenebb, örökös sötét.

– _Pedig mily jó volna most élni_… zsong benne egy zavaros, sejtelmes
érzés. De egy másik, igazi lényege hangosabban köszönti a közeledő örök
éjjelt:

– Nem szabad élnem: a gyalázat megvan, így vagy úgy: mindegy! Egyszeri
hűtlensége örökösen kínozna, marna mellette… És lehetne-e nála nélkül
élnem?!…

Összeszedi még egyszer erejét s bár rendetlen, de emelt hangon szól:

– Csókolj meg, aztán menj ki, édes; – jöhetsz vissza mindjárt!…

Maga marad. Értelmére ráborúl az örökös fátyol. Már csak egy-két
érzékében él. Összebeszél mindent, fel-felszökik ágyáról, hogy ismét
visszarogyjék. Váz karjával különös gesztusokat végez…

– Asszonynép… ostobaság… tenyészésre való…

– Hogy a kölykök tápláltassanak…

Az egyik kezében – melyből majd kicsurran a vér, úgy összemarkolja –
mintha valamit szorítana… Egy kis hajfürt…

– Vive l’Anarchie! kiált fel még egyszer mély, dörgő hangon s
térdkalácsa összeütődik, felső teste hátrarogy, megmered…

Fiatal tavaszi legyek zümmögnek, szálldogálnak a homályos ablakon.




II. Egy tragédia.


Garibangyi nagyon vígan söpörte a rá kirótt sarat künn az újpesti úton.

Táti, meg az öreg Virág egyre csak azt nézték, milyen szaporán forog a
Garibangyi kérges kezében a nyírfasöprő nyele s milyen vígan fütyörész
az öreg s hosszú sárgás-őszes szakállába hogy mosolyog egyre…

Virág, a ki nagyon fortélyos ember volt, egy vasárnapi reggelen igy
szólt a Tátihoz, miközben a pálinkás bódéból ki a stácziójukra
utczasöpreni bandukoltak – hogy: »te Táti, az a hunczfut Garibangyi
alighanem megütötte a lutrit!«

»Az ám!« szólt Táti s kalpagját fel a feje búbjára tolva – megállott az
utcza közepén:

– Vigyen el az ördög, ha igazat nem mondasz!… Már az nincsen másképen…
Úgy van, hogy a vén hunczfut megütötte a lutrit…

Az utcza másik szélére, az öreg Garibangyihoz a szél meg a seprőcsapások
alatt felkavargó por odahozott egy-két hangosabb szavat az utczasöprők
suttogásából. És az öreg tovább mosolygott tömött szakállába, olyan
vígan, olyan elbizottan.

Virág átkiáltott hozzá:

– Garibangyi, sohse légy oly büszke…

A vén utczaseprő ravaszon sandalított vissza:

– Hát ha van rá okom…

Erre meg Virág tolta volna fel kalapját feje búbjára, ha kalapja
egyáltalán lett volna:

– Táti, halld csak: ez a vén kötélrevaló aligha nyert a lutrin, de
biztosan elemelt valahol valamit…

– Ejnye, kutya a lelkem, ha igazat nem szóltál! Nyilván valami papi
bugyillárist…

– Vagy valami utas adta oda néki a kufferját, hogy vigye ki a vasuthoz s
az öreg elvasutozta magának…

– Vigyen el az ördög, ha igy nincs! Én is láttam az öreget kinn az
állomáson türüszködni a trágerek között, valami utas holmijáért. Bár a
veressipkások nem egyszer megagyabugyálták, de az öreg nem tágított; ha
ma pofon ütötték, holnap megint ott ácsingózott s majd lehúzta az utas
embert: »Majd beviszem én, majd beviszem én kérem! a holmiját nagyságos
uram…«

– Aztán meg a pálinkás-putyikosnak is kifizette a 7 garasát s azóta nem
néz a boltja felé se, – sutytyomban bort iszik nyilván…

Garibangyi csak loppal nézte, hogy sandalítanak, hogy susognak róla.
Végtére meg nem állhatta szó nélkül:

– Jertek csak, málészájúak!

Táti és Virág egymásra néztek, aztán oda czammogtak a vén Garibangyihoz,
aki akármilyen perfidül viselkedett irányukban egy idő óta – mégis csak
kenyerespajtás és régi kartársuk volt.

A régi kolléga kigombolta felső kabátját – ami rövid ideig tartott, mert
a kabáton csak egy gomb volt, az is csak igy-úgy odaférczelt kapocs
képében – aztán a belső zsebéből egy csomagot vőn elő.

Midőn a csomagot kinyitotta, a Táti meg a Virág menten elejték kezeikből
a seprőt; és szemeik csillogának. Virágnak azonban csak az egyik,
mivelhogy csak egy szeme vala. (»A másikat« – igy adá elé a dolgot ő –
»kiütötte a gyaluforgács, amikor még asztalos voltam s négy segéddel
dolgoztam… Ez volt az oka annak is, hogy felhagyék gyilkos
mesterségemmel…!« Erre az előadásra a mindenben akadékos Ruzsi Pál –
szóda-hordó a pálinka-boltos ténsúrnál – azt veté ellen, hogy: »igen ám,
kiütötte a zsandár, a mikor a tulajdon vörös manipulás-bugyillárisát
akartad elcsízelni…«)

Tehát midőn a csomag kibontatott, a Táti és Virág mind a három szemei
csillogának.

Háromnegyed, fél és egynegyed szivardarabok feketéltek – pettyesen –
barnállottak – csávosan és nagy számmal a papirosban.

Valódi, a szinház előtt keresett, gondosan megmosott havanna, Kuba és
belföldi szivarvégek…

Garibangyi kimarkolt belőlök egy csomót s kartársait megkínálta:

– Nesztek, gyujtsatok rá… aztán… aztán eljöttök hozzám, a _lakásomra_…

A kartársak egyik bámulatból a másikba estek. Virág átható eszét két
csodálatos gondolat csapta meg:

– Garibangyi szivarokkal – nem is »egyekkel« kinálja meg őket; – és hogy
Garibangyinak lakása van! – tört ki ajkán hangosan a kérdés, melyeket
Táti újabban ismételnie, gondolatuk eredetiségénél fogva is – jónak
látta.

A dúsgazdag utczaseprő ismét mosolygott, tenyereit egymáshoz dörzsölé,
sipkáját betyárosan bevágta a szemébe s a leghosszabbik szivarára
gyújtva, azt is papirszipkába téve, megindult lefelé az újpesti uton:

– Gyertek csak… mutatok valamit a lakásomon: egy szoba és konyha; a
konyhában; – Krinolin…

Tátíék némán ballagtak utána. Táti nem gondolkodott semmin, hanem
Virágra nézve, szerette volna megtudni, hogy miről elmélkedik ez; mert
megvolt győződve, hogy ez elmélkedések tárgya és módja okvetlenül
korszerű és éles; Virág arcza azonban nem árult el semmit. Két – még
meglevő – ki nem ütött – foga közé szorítva szivarját, nem annyira a
füstöt, mint a levet szívta abból s időnként némi merengéssel, erősebb
vagy gyengébb taktussal, egyet-egyet pökött.

A cselekmény e momentumai a következő gondolatok drámai – mert csattanós
– befejezéseül szolgáltak:

– Szivarral kinál? Mily szokatlan jele a baráti érzelmeknek! Mire
véljem? Mit jelent?… Garibangyinak lakása van? Hogyan és honnan? Tehát
mióta nem hál a »hajléktalanoknál«, azóta szobát árendált? Rendes
lakást? Mióta változott meg a világ sora? Csakugyan itt volna az
üstökös, hogy egy utczasöprőnek lakása, rendes lakása van?… Egy szoba és
konyha? Konyha és szoba? A szobában tán nyoszolya is? Ez az ember
kétségkivül eltett valakit láb alól!… És a konyhában »Krinolin?« Mit
jelentsen az a »Krinolin?« Garibangyi asszonyt kerített a házához…

Ezenközben egy zsúpos kis házhoz értek.

– Itt a _lakásom_…

Virág a Garibangyi vállára tette a kezét:

– Akaszszanak fel Bangyi, ha egy perczig is nem hittem, hogy te vagy a
világon a legjobb pajtás!…

– Ejnye a szájamból veszed ki a szavakat!… szólt a másik és mindketten
néma áhitattal ballagtak társuk után.

Az utczasöprő büszkén ballagott előttök a nagy kátyús udvarban – mely
Virágot hálátlan szülő-falujára emlékezteté – és alig-alig köszönt az
omnibuszos-kocsisoknak, kik fogatukkal itt szoktak tanyázni. – Egy
földszinti ajtó előt megállt s szivarját kivevé szájából:

– Pajtik, tegyétek le azt a bagót. »Krinolinnak« árt a füstje!

A szobából sajátságos hangok hallszottak ki. Virág alig várta, hogy az
ajtó kinyittassék. A kihalló, sajátságosan mormogó hangokból Törsöly
Klárára – a nyúl-utczai zsemlyés-asszonyra vetett, arra a lényre, kit őt
három izben hítt magához élettársul, de ki ez ajánlatot mindannyiszor
visszautasítá. Sajátságos érzés fogta el szivét s majdnem toporzékolt a
küszöbön.

Az ajtó végre megnyilt s mig Bangyi büszkén nézett szét társai között s
mig mintegy köszöntésképpen magasra emelé seprőjét…: »Krinolin«
láthatóvá lőn.

Krinolin egy körölbelül 2 éves hizott sertvés volt.

Virágék amint megpillantották fényes orrát, tokás és már puffadt képét,
majd térdre rogytak előtte.

Krinolin egykedvűen – mondjuk, egy két mázsás mangaliczához illőleg –
higgadtan – röfögött rájuk.

Egy pár pillanatig mind a hárman némán nézték az ünnepelt állatot. – A
tulajdonos törte meg az áhitat e csendjét:

– Krinolin, Krinolinka… Sose röfögj, nem bántanak, ők Virág meg Táti…
Megetted a kukoriczádat? korpa kéne ugy-e, kutyaházi… He, korpa vizzel
dagasztva, jó puha, ragadós, édes, he…? Mindjárt, mindjárt,… hát várj
egy kicsit, piszkos! Add ide hát, mutasd a farkinczádat…

– Hé pajtik: láttatok-e világéletetekben ennél feinabb disznót…

Virág a meghatottságtól remegő nyelvével alig tudá kinyögni hogy:

– Nem!

Táti pedig éppenséggel nem tudott egy szót sem szólani, csak nagy fekete
bajusza alatt mozgott-izgett hangtalanul, kövér nagy szája…

A házigazda levetette kabátját, hogy szabadabban mozoghasson. Gyengéden
kezébe fogta a Krinolin farkinczáját s a túláradó örömtől egész testében
nevetett:

– Táti, Virág! Ide gyertek. Milyen lábszárai vannak. Ez a lábszár
megdurná magát a polgármesterét… A feje, nézzétek a fejét, olyan hosszú,
mint a tiéd Virág s szélesebb a derekadnál… Az édes… Hát még a hája,
tapintsátok csak meg – de ne szorítsátok szegényt – a szalonnáját; lesz
vagy öt ujjnyi… Eszem a lelkét, milyen kicsiny, hogy benőtt a kövérségbe
a szeme! Pislants hát, bolond…!

Mutassatok nekem akár emberben is olyat, a ki két éves létére, túlnyom a
két mázsán…

Virágék szótlanul »nemet« intettek fejeikkel, Garibangyi pedig majd
kibújt a bőréből. Levetette kötőjét, czizmáját s úgyszólván tánczolt
Krinolin előtt:

– Ez állat. Egészen más állat, mint az ember. Az asszonyt nem is
említem. Csak kukoricza kell neki, még egy kis korpa, aztán úgy
meghízik, hogy kitolja a konyha falát… Milyen sonkája lesz! Füstös és
friss kolbász, hurka májas és véres, – belé két garasért vanilia; –
aztán meg főkép a zsirja, a temérdek sok zsir! – hé, Virág, mit mondasz
hozzá, hm!…

Virág nem szólt egy szót sem, csak nézett, csak bámult. Az az egy szeme
is majd kifutott a folytonos nézéstől. Leült Krinolin elé s meg akarta
fogni.

Krinolin sikoltott. Egyik lábát megütötte a másikban. Garibangyit élénk
részvét fogta el:

– Megütötted magad, Krinolinka, te szegény. Na gyere ide…

Bangyi megcsókolta a sertvés fényes tarkóját, Táti és Virág követték
példáját. És Krinolin büszke méltósággal állott előttök; nyugodtan
hagyta magát megimádatni. Egy nyugalmazott államkanczellár sem
fogadhatta hidegebben a dicsőséget.

A túlboldog utczaseprő pedig a sertvés élettörténetének elbeszéléséhez
kezdett. A kollegák feszült figyelemmel csüggtek ajkán. Az élénk
történet előadása közben egy-egy köny fakadt a vén Garibangyi
összehúzódott véres szemeiben; mikor feltünt, csak olyan »kristály«
tiszta volt ez a vizcsepp, mint az, a mely deli szüzek »éjfekete« vagy
»hajnalkék« szemén felcsillan, de hogy lefelé kezdett gördülni a ránczos
arczon, piszkos szinű lett az odafrecscsent sárfoltoktól…

Garibangyi legelőbb is arról az időröl kezdett beszélni, midőn szivét
először fogta el a vágy: venni – már a hogy, úgy – egy malaczot s
disznót nevelni belőle. Mikor a fővárosba jött – ezelőtt harmincz
esztendővel – azt tapasztalá, hogy alig egy tenyérnyi szalona három
garas. És alig lakik jól vele az ember. Szivét keserűség fogta el. De
csakhamar megvígasztalá egy merész gondolat: egy egész disznóval birni,
mely annyi szalonnát ad, hogy egy embernek két télre is elég, ezenfelül,
meg sok jó – a világon a legjobb – dolgokat; s a mi a fő dolog: sok, sok
– zsirt… És e merész gondolat nem hagyta nyugodni. Mikor még napszámos
volt, hajóvontató, rakodó: jobban esett a munka, mert e gondolattal,
kivitelének tervével foglalkozott, jobban az álom: mert álmában
megjelent vágyainak tetőpontja, betelve, vigan röfögő, rövid sertéjű,
hármas tokájú sertvés képében… egészen olyan volt, mint ez a Krinolin…
Feleséggel birni, gyermeket nevelni: nem jutott eszébe, de ha csak
tehette, kiczammogott Kőbányára és sorra nézte a drága, finom
sertvéseket, ha nem látták, meg is tapogatta hátukat gyengéden,
szeliden. Sőt egynek-egynek az árát is megkérdezte, nem azért, mintha
nyomban meg akarta volna venni; de mert tudni akarta, mennyi pénzt kell
még gyűjtenie? A gyűjtés, az nagyon lassan ment, de mégis már négyizben
volt 6–6 forintja. Majdnem elég egy soványos malaczkára.

De az öreg Garibangyi kövéret akart venni s a 6 forintjához addig-addig
gyűjtött, mig egyszer egy-egy kupicza pálinkára – ha már ezt az ördöngős
italt el nem lehet kerülni – befordult a »két – trágerokhoz«. Az egy-két
kupiczából rendesen lett vagy tiz meszelylyel s a 6 frt újra 6
krajczárra olvadt le a zsebében… Garibangyi mikor ilyes esetek után
magához tért, búvában szaladt volna egyenesen a Dunának, ha a
bágyadtságtól egyáltalán járni is tudott volna…

Hanem egyszer több évi kisérletezés után megkötötte magát s ez azon
nevezetes idő volt, midőn a »két trágerosnak« a 7 garasnyi adósságát
kifizeté, hogy soha többé ne menjen a boltjába. Lakást vállalt,
dolgozott éjjel-nappal, a rendes 2 font kenyér helyett csak egy fontot
evett meg naponként – mig végre egy napon meglátta Krinolint.

Meglátta és megvenni: egy pár óra műve volt. Krinolin akkortájt még
nagyon vézna, beteges kinézésű malacz volt s a vén utczaseprőnek egész
kényelmesen belefért a kabátja belső zsebébe, mely nevezett zseb
külömben is tulajdonosának éléstára vala. Krinolin életéhez kezdetben
édes-kevés remény volt s a tulajdonos gyakorta egész éjjeket töltött
mellette álmatlanúl. (Az nem igaz, hogy úgy vísitott a szobában, hogy az
egész házban nem lehetett miatta aludni.) De a kitartó és szeretetteljes
ápolás győzött…

– Tulajdon véremmel neveltem, pajtik, ezt a pribéket, a tulajdon édes
véremmel. Elvontam számtól a falatot, hogy neki adjam… Mintha csak a
saját gyermekem lett volna!… fejezé be elérzékenyült hangon az öreg
Bangyi a Krinolin élettörténetét.

Virág felállott. Ő csak most fogá fel teljes nyomatékával a helyzetet.
Előtte állt egy hízott disznó. Mondjuk csak egy: »sertvés«. És előtte
állt annak tulajdonosa, egy vén utczaseprő képében.

E helyzet nem volt természetes. Virág az orra előtt motoszkált kezével s
meglehetős súlylyal ugyan, de csak e szavakat mondá:

– Ez valami… ez valami…

Ki csodálkozik azon, ha e szavakat Táti a helyzet méltó s találó
kifejezésének találván, jellemének megfelelő édeskés kifejezéssel
ismétlé:

– Ez valami… ez valami…

– Ez valami nem _természetes!_ szólt Virág.

– Csudálni kell az embernek! viszhangozá Táti.

Bangyi pedig némileg visszanyervén lélekjelenlétét, ugyan nem minden
érzés nélkül, de határozottan mondá:

– Holnap pedig meg fogom ölni.

Csakugyan egy éles kés – fényesre fenve – már ott villogott a lóczán,
mindjárt a dézsa mellett, t. i. azon dézsa mellett, melyet Garibangyinak
a házban lakó verklisné adott kölcsön nagy rimánkodásra eme készülő
ünnepély alkalmából s ama igéretre, hogy a dézsa nem minden hús nélkül
fog tulajdonosnőjének visszaadatni. (Mondám, »_tulajdonosnőjének_«, mert
a verklisnek eme dézsához mi köze sincs; ő már 6 hónapja csatangol
valamerre, anélkül, hogy feleségének egy sor irást is küldött volna; –
ki vagyon az útja adva!…)

A dézsában viz volt. A polczon pedig egy nagy zsíros bödön. És minden
szükséges szerszám a konyhában. De Krinolin még mindig nem sejtette a
közeledő veszélyt. Egykedvűen röfögött s nem gondolt a holnapi reggelre.
Ó, ha látta volna a gyilkos vágyat ezekben a megtörött szemekben! Vajjon
éppen semmi előérzete nem volt volna?!…

Ki tudja… ki tudja?!…

Szürke novemberi nap. Szitál az eső. Honnan hull? hisz az eget nem is
látni! Vagy az a havas esőtől terhes végtelen felhő az ég? Hideg van. A
feneketlen sárban hosszúkás tavakat alkotó piszkos esőviz szinte fényes,
szinte az ember szeme előtt fagy a ködös, rideg időben…

Azt hinné az ember, hogy már estvéli idő van, pedig csak kora délután az
óra…

A három utczaseprő víg kedélylyel lép ki az udvarra. Garibangyi még
onnan is visszakiállt Krinolinnak:

– Aztán jól viseld magad…

Az udvar lázban van. Garibangyi alig tud a sok kérdezősködésre felelni:

– Hát holnap reggel disznóölés lesz?

– Igen, holnap hajnalban; én meg a pajtásaim, Virág meg Táti fogjuk
megölni…

Virág azonban még az utczán is azt hajtja:

– Ez valami, ez nem _természetes!_…

Egyszerre csak a »két trágerek« előtt találják magukat. Ha pedig ilyen
véletlenül ide találtak jutni, hát káromlás volna kijátszani az isteni
végzést; – be kell menni. Garibangyi remegve nyúl az ajtó kilincséhez.
Hanem meggondolja a dolgot. Fogadását, hogy ide »addig« be nem lép, már
meg lehet törni. Krinolin megvan s nincs emberi hatalom, mely őt holnap
reggelig el tudná veszejteni. Megnyomta a kilincset: erős spiritusz-szag
rég nem érzett kedves illata üté meg orrát…

* * *

Garibangyi késő éjjel tért haza. Ezt a körülményt nem lehetett volna ő
tőle megtudni, mert ő egyáltalán azt sem tudá, hogy hazatért-e?

Egész a bocskora szíjjáig be volt nyakalva. A hajnali ünnep áldomását
délutántól fogva késő éjig itták… Midőn sok kaland után – az utcza sara
tudna róla beszélni – hazatért, első dolga volt a szegény Krinolinon
egyet rúgni. Krinolin nem is hederített e nemtelen inzultálásra;
külömben is aludt. Garibangyit e hidegvérűség kihozta türelméből s a
dézsával verte agyba-főbe az állatot. Krinolin még mindég hidegen tűrte
a sértéseket. Garibangyi végre igy szólván hozzá, hogy: »te nyomorult«,
reá boritá bekecsét s reá feküdt aludni…

Másnap délben ébredt fel. Ahogy felébredt, mindjárt irtózatos bűz
csavarta el – különben nem valami kényes – orrát. Immár józan volt s
Krinolint szólítá.

Krinolin pedig ott feküdt a földön s meg volt meredve.

Garibangyi mereven nézett a feketéssé vált roppant tetemre. Irtózatos
gyorsan felfogá a helyzetet. – Krinolin egészen hideg volt. Kimúlt
visszahozhatatlanul.

Vége volt mindennek.

Az öreg utczaseprő leült a disznó mellé s nevén szólítá:

– Krinolin… Krinolinka…!

Az pedig nem röfögött vissza.

És nem fog többé soha visszaröfögni.

Elhúnyt, megdöglött álnok módra.

Az utczaseprő szívét végtelen keserűség fogta el. Minden reménye tönkre
ment. Állhat a polczon az a bádog bödön: ennek a zsírját nem fogják
többé beletenni! A késre nincs szükség, elvihetik a dézsát…

Szegény vén Garibangyi nem akart se szemének, se orrának hinni; egyre
tapogatta Krinolint. De keze belemélyedt tegnap még kemény húsába. Igen,
vége volt mindennek. A sok éven általi koplalás, a számtalan esztendőn
által táplált és már-már bevált remény, élete üdvössége, minden: önként,
álnokul elhalt: halála előtt! s ezen nincs mit változtatni.

A kimondhatlan kínos érzés megrázta az öreg utczaseprőt; fogai
vaczogtak.

Tegnap lelki szemeivel már látta azt a négy tábla szalonnát, amit a
Krinolinból ide a konyhába felaggatott volna… Gyönyörű paprikás
szalonnák… s most az egész csak faggyú… hitvány faggyú az egész…

Szegény vén Bangyi érzi, hogy meg kell zavarodnia e gondolatok súlya
alatt… Végtelenül lesújtva érzé magát… Hát a sonkákból sem lesz semmi?
Lehetetlen…

Pedig úgy van. Krinolin most még egykedvűbb, mint életében volt. De
azért ha hallaná szegény gazdája jajgatását, hát talán felébredne még
egyszer, hogy megölesse magát… De Krinolin többé nem hall semmit.

A vén utczaseprő felsóhajt. Amint sóhajt, hát mintha a tüdeje szakadna
le. Aztán magára csukja az ajtót s leül a tetem mellé… Kezeibe rejti ősz
fejét s zokog, sír keservesen…

Virágék kopogtatnak az ablakon. Ő nem is hallja. – A verklisné is eljő
ajtajához s dörömböl a dézsájáért, de a vén utczaseprő nem is felel,
megsemmisült életczélját siratja…

Órák múlnak. Ismét estve lesz, majd ismét reggel. A szobában az
irtózatos bűz szinte nehézzé teszi a levegőt. A dézsában a víz
megposhadt s ezer új élet, ázalag kél benne…

Aztán úgy délfelé Virág jelenti az illető helyen, hogy: »a 94-es számú
utczaseprő meghalt!«

– Hogy-hogy?

– Disznót hizlalt kérem; egy utczaseprő! ez valami… _nem természetes_…

Táti is ott volt, de igen el volt szontyolodva, a disznóölés is
elmaradt… aztán meg ez a vén bolond Garibangyi éhen veszejté magát… hát
csak magában gondolta:

– Mink mindjárt mondtuk a Virággal: ez valami… nem természetes…




III. Két vén cseléd.



I.

– A betegség… a betegség nagyon gyengén viseli magát, a fiú felkelhet s
járkálhat egy kissé a szobában…

Ni, milyen praktikus gyertyatartó… Igaz az öreg gyógyithatlan, a
gyommorrákkal szemben elismerem gyávaságomat… Legfeljebb három nap még…

– Kérem orvos úr…

– Ah, vagy ön az, pardon, összetévesztettem egy másik – e házbeli
betegemmel… Mit is mondtam? Igen, ma már felkelhet s járhat egy kissé.
Hanem az ablaktól óvakodjék, oda ne menjen a világért!

A mint dr. Krámer úr eltávozott, első dolgom volt az – ablakhoz menni.

Kiváncsi voltam az égre, epedtem rég nem látott színei után.

Tágas, nagyportájú volt a ház, melyet sokadmagammal laktam, hát jó nagy
darabot lehetett belátnom ebből a kedves portékából. Behúnyt szemekkel
mentem egész az ablakig, ott egyszerre csak kinyitom azokat s felfelé
néztem. A szokatlan fénytől szempilláim akaratlanul ismét lecsukódtak,
vonagoltak s én alig láttam valamit a kékfoltos, hófelhős égből…

Már tél derekán voltunk. Hó mindenütt, hó mindenen s élénk színű téli
napsúgár a havon. Az udvarban sürögtek-forogtak. Ismerős arczok tömege
tűnt fel, tűnt el. Máskor nem is köszöntem nagy részüknek, most meg
szerettem volna kezet fogni valamennyivel. Valami befagyott apró tócsán
egy pár nekipirosult gyermek sinkózott; oly kedvesek voltak, úgy
szerettem volna keblemre ölelni a csintalan tacskóit s megcsókolni,
megcsipkedni. Az udvar közepén meg a szállító vén mecklenburgiai,
töméntelen nagy kocsiba fogva, egykedvűen állták a havat, mely fehérre
hullta terítőjüket, a kocsin levő ládákat, folyton mormogó kocsisukat,
ezeknek kutyáját, mindent…

Le valék bilincselve. Teljes érdekkel volt reám a legjelentéktelenebb
tárgy is s igazi gyönyörrel néztem, a mint vöröskezű boltossegédek
dobálták egymásnak az ép’ akkor érkezett czukorsüvegeket.

»Halló!« – »Jöhet!«

Hidegség futott végig hátamon s én még sem tudtam elválni a nagyszerűnek
tetsző képtől. Tenyeremre hajtva fejemet, néztem, néztem…

Az udvar egyik csücskében hatalmas gyapjúzsákokat méregettek s hordtak
le az öblös pinczekamra ajtaján. A gyapjúkereskedő egy vézna, csontos
piperkőcz zsidó, szörnyű fontos képpel állt a mázsáló mellett, mintha
nem is a büzdödt gyapjút, hanem lelki üdvösségét mérné. Két markos,
torzonborz legény ingre vetkőzve, bevágott aczélkampójával egy-egy
zsákba s reá helyezé a mérőre. Télviz idején, hó, zúzmara közepette
fedetlenül hagyott, szőrös mellök gőzölgött s oly szabályszerűen zihált,
mint a mily kimért pontossággal vörösre mart, csupasz karjok kifeszült,
összeroppant. Egész működésük egy sajátságos gép hatásával volt reám. Az
fel sem tűnt, hogy e géprészek vihogtak, káromkodtak s feljajdultak, ha
valamelyik ügyetlen napszámos lábaikra ejté a súlyos zsákot.

Egy nagyszakállú vézna kis zsidó-napszámos erőtlen karjaiból minduntalan
kiejté a terhet. Kétségbeesett arczczal nézett szét s némán maradt a
szitkokra. Rongyos mellénye alól kilógott a lepedőszerű zsidó olvasó,
melynek hosszú gyapjúszálait észrevétlenül, pajkosságból meg-megrángatá
egy-egy csintalan munkás; a szegény ember pedig romlott lábaival
csetlett-botlott s olykor hátraesett. A munkások kaczagtak s a kis zsidó
néma dühvel nézett szét közöttük, mig kipersegett ajka hangtalanul
mozgott.

Üde arczú tót leányok a pinczetorokban, életkedvtől villogó barna
szemeikkel, homályba burkolva néztek ki az udvarra s várták a zsákokat,
hogy legördíthessék. Erőlködésök nyögése felhallatszott hozzám s egy más
képet, a pénzért árult szerelem képét varázsolta lelkem elé.

És forró lehelletemtől homályos lett az ablak, a reám nehezedő láztól
összefolyt a hang. – Délre harangoztak. – A nagy házban még nyüzsgőbb
lett az élet; jöttek-mentek; sebes léptekkel egy hivatalnokot láttam a
lépcsőkön fölszaladni, kis gyermeke elébe futott, felesége főzőkanállal,
kipirulva, a konyhaajtóban várta… Vén sánta iskolaszolga még vénebb
feleségével, úgy látszott, azon vitatkozott vala, hogy elég lesz-e az
ebéd, ha vendég is jő… Vajjon kit vártak? Az a két szurtos rézműves-inas
még a harangszó taktusára falatozta már ebédjét, egy-egy darab kenyeret
és egy kis túrót, oly jól esett nékik…

Aztán jöttek szállingózva, majd csoportosan a munkások is. Halvány, éhes
alakok, mesterségök jelét viselve magukon: a pék úgy lépett, mint a
kacsa, a bádogos hajadonfővel, firniszpirosította hajjal,
szobafestő-legények piros fövegekkel, egy-két asztalos, azzal a nedves
tűzben égő, mélyen fekvő szemekkel, két piros folttal az arczon, vagy
halványan, fáradt, kiaszott, csoszogó mivoltukkal…

Végül jöttek a női munkások. A tű hősnői. A varrólányok, ezek a százszor
megszólt, ledérnek nevezett teremtések, ezek a páriák, kiknek nevét nem
mondhatja ki útálat, megvetés vagy kicsinylés nélkül a szalonjában
heverő dáma.

Szívem megremegett, hónapok óta először láttam idegen nőt. Csak most
tudtam, mi az erős nemnek a másik! Lázasan, mohón legeltettem rajtuk
szemeimet. Mindegyike királynőnek tetszett a betegszoba homályos ablakán
át. Pedig alig-alig volt szép köztük. Legfellebb az a kék ruhás szőke
lány, kin test- és lélekölő mestersége sem tudott kifogni. Telt
idomaiból kisúgárzott az élet és az élni vágy. Büszke dámák,
kárhoztassátok értte…!

A legtöbb igen csinosan volt öltözve, csak kevés akadt közöttük amolyan
beesett arczú, nagykendős, rongyos, hosszú alak, a varróleányok árnyának
e tipikus alakja, kezében az elmaradhatatlan kávéscsészével… Ezek a
szegény otthonnélküli, árva vagy elhagyatott leányok, kiket haza nem vár
senki, semmi, egy rozzant hónapos ágyon kivül. Ezek a szegény rút vagy
elrútult némberek, a munkaadó élczeinek czéltáblái, kik már rég
elfelejtették, hogy ők voltakép húsevő állatok, annyira rászoktak arra a
czikóriás lére, melyet kávénak neveznek, hogy szinte iszonyodnak minden
húsneműtől.

Oh, ez a kávé, ha ez nem volna, megkétszereződnék a főváros nyomora.
Hogy szeretik, mily kéjjel szürcsölik azt a piszkos, de olcsó s
gyomor-töltő folyadékot, mely felizgatja a zsibbadó idegeket, hogy
tönkre tegye, mely könnyűvé teszi a légzést s könnyűvé a tüdővésznek, –
a nyomor ez édes testvérének – munkáját…

Az ijesztő rémalakok mellett egy-egy kaczkiás leány halad. A
»nagykendős« tanácsot ad a »czifra kalaposnak«. Hja volt mit
tapasztalnia! Néha kaczagnak. A czifra kalapos vígan, csengőn,
gondatlanul, a nagykendős rekedt, mély hangon. Talán egy év sem múlik s
az a csinos, eleven leány is felveszi az inség jelvényét, azt a nagy
gyapotplédet!

Megnevezhetlen érzés fogott el: tova innen! s nem tudtam elhagyni a
szomorú képeket, néztem, néztem tovább.

Már úgy látszott, megszakadt a hosszú menet. Még csak egy kicsiny,
sovány leányt láttam. Azt hiszem, már igen vén volt (ennél a
mesterségnél egy évnek különben is öt felel meg!) Igen rendesen volt
öltözködve. Ruhája helyett arczán volt egy-két ráncz, még sem vala rút,
csak nagyon-nagyon komoly… Ami majdnem egyre megy a nőknél.

Nagyon lassan ballagott, az udvar közepén megállt s félrefordítá fejét.
Egy kómikus kis emberke köszönését fogadta:

– Jónapot, Rózi kisasszony!

– Jónapot, Brand úr!

Brand úrnak, úgy látszott, még valami mondanivalója van s egy pár lépést
együtt haladott Rózi kisasszonynyal. Aztán egyszerre csak – mintha
eszébe jutott volna valami – öblös zsebében a bolt kulcsait csörgetve,
sebes léptekkel el távozott…


II.

Nini, egészen magamra hagytak: elfeledkeztek rólam… Mintha álmos volnék;
lankasztó tűz éget…

De mit is akarhatott Brand úr mondani a Rózi kisasszonynak? Sajátságos
emberek!

Ébren vagyok, vagy álmodom? Milyen furán érzem magam, talán a láz fogott
el ismét…

– Igen, a láz!

Feltekintek. Kopott, kicsiny veréb ül a lépcsőerkély vasán, épen velem
szemben helyezkedett el. Ő felelt?

– Igen én válaszoltam – csicsergé kitalálva gondolatomat s szemembe
nevetve a kis kobold.

– Mit akarsz?

– Éhes vagyok, eljöttem mesét mondani, én vagyok a veréb, a ki mindent
tud, mindent lát s mindent kicseveg… Hi! hi! hi! a kis Brand megint csak
nem merte megszólítani Rózi kisasszonyt!

Ismered-e a kis Brandot? A vén dörmögő búzakereskedő segédjét?

Tudod, őt tulajdonképen nem is Brand Pepinek, hanem Brand Flórián H.-nak
hívják. Szegény alighanem morva; nem hiszem, hogy ez valami kellemetes
volna rá nézve. A segédek mindég figurázzák érte s azt mondják, hogy az
apja köszörűs volt.

De azt én nem tudom biztosan; az bizonyos csak, hogy nem volt úrfajta.
Minden emléke egy kis férfi aranyfüggő, melyet balfülében visel, mint a
talián verklisek.

Elég az hozzá, hogy kevés embert ismerek, a ki olyan fura volna, mint
Brand úr. Kis egérfogaival mindég rágicsál valamit; búzaszemeket fal a
zsebéből, mint valami czinege, mintha csak kartársam volna!

A haja már bizony szürkés, de tömött kis kecske-szakálla azonképen
sárga, mint ezelőtt 20 évvel, a mikor beállott ebbe a »pornyelető«
üzletbe magazinőrnek.

Szegény vén fiú, soha se tudta többre vinni ennél, pedig olyan veszettül
becsületes, rendes volt s olyan hű, mint egy kutya! Ki tudja, talán ez
is volt a bibi, ez, meg az, hogy Pepi úr semminemű »kereskedő-genievel«
nem bir. Már a mázsálóhoz sem meri állítani a seff, olyan ügyetlen, hogy
egy negyedmázsa búzát sem mer lopni az eladótól.

Különben mit csiripelek én neked itt mindent össze-vissza! Hisz
ismered?!

Lehetetlen, hogy ne ismerjed! Hisz itt az udvartokon tesz-vesz,
szaladgál hajnaltól-napestig. Hisz gyakran még ebédre is itt marad az
üzletben. Néha mikor elfogy az a papir zsebéből, a mit ti pénznek hívtok
s melyért cserébe odaadnátok lelketeket, ha az úristen puszta
»truczczotokra« olyan erősen nem ragasztja testetekhez.

A kis Brandnak pedig gyakran nincs pénze. Csupa »pech,« csupa »pech«!
szokta az öreg morogni, ha az ingeit ellopták s újat kellett vennie, ha
a mellényzsebéből kivették az aprópénzt s fapitykét tettek helyébe. Ki
tehette volna más, mint az ő utálatos szobaasszonya, ki mindig pénzt kér
tőle kölcsön s a kinek ő még sem tud felmondani. Nagyon jól esik a vén
segédnek, hogy van egy ismerőse ebben a bűzös nagy városban, a kivel
kiülhet estenden a gangra s elpanaszolhatja az ő nagy szomorúságát:
»Meghalt a nagybácsi, szegény igen gazdag úr volt, magánlakást tartott s
meg kellett halnia gyomorhurutban!«

Minden vasárnap s néha csütörtökön este is elbeszéli ezt a kis Brand s
ímmár tíz éve a kövér szatócsné azt feleli rá, hogy: »Hajh, hajh, csak
nem hall az ember jót!«

Nagyon jól is esik az a részvét az ilyen magányos embernek…

Ugy is látszik, hogy Brand Pepi ragaszkodik a kövér szobaaszonyhoz,
pedig bensejében gyűlöli azt s szivesen ott hagyná, ha nem félne a
rosszabb helytől. Igen, gyűlöli, nem azért, mert mindjárt veszekszik, ha
a gyorsfőzőjében egy kis hagymát pirít, (nagyon szereti a pirított
hagymát: húst képzel melléje!), hanem inkább azért, mert olyan
tiszteletlenül beszél a »Rózi« kisasszonyról. Pl. így: »hát a hering mit
csinál?« »Beszélt már a heringgel?« Ez utóbbit különösen akkor
mondogatja, ha a kis Brand megáll a puszta fal előtt, irónnal egy pontot
pingál rá, aztán szemeit behúnyva, mutatóujjával a pontot keresi,
miközben igyen morog: »Ha eltalálom a pontot, megszólítom még máma!« Úgy
tíz éve folytatja immár Brand Pepi ezt a játékot s tíz év óta gyakran el
is találta a fekete pontot, mindazonáltal nincs mersze az a bizonyost
megszólítani…

Pedig majdnem minden éjjel azt álmodja, hogy megszólította, beszélt vele
és ő biztatta… Egyszer azonban – no ez bizonynyal hibás álom volt –
kiforrázta szobájából, mondván neki: »Ó maga élhetetlen nyámnyila, maga
még házasodni akar…!« Ezen az éjjelen úgy vaczogott a vén Pepi még
aránylag erős fogazata, hogy a szobájában lévő hónapos ágy bérlője – egy
különben jószívű »tisztitó-szappankészítő« ex-kellner – ijedve ugrott
fel és segélyére sietett…

Egyáltalában bajos állapot vele egy szobában hálni: tele van hangos
álommal mindig. Úgy megsír néha, mint valami szopós gyerek, olykor meg
kaczagástól reng a kis szoba. Vagy nyöszörög s gügyög, fél.

Ébren azonban olykor szörnyű bátorság szállja meg, felölti attól a
szegény nagybácsitól reámaradt szalonkabátot, melynek ujja térdeig ér,
tiszta zsebbelit vesz ki a siffonérból s azt a hátsó zsebbe csapva,
csücskét amúgy úrias módra kicsüngeti s állásba helyezve magát, beszélni
kezd:

– Rózi kisasszony, Rózi kisasszony, álljon meg, valamit akarok mondani…
Hm, hm… Mi egészen egymáshoz valók vagyunk, árva vagyok én is, árva ön
is… Jó volna, ha mi egybekelnénk. Ön szabász s harmincz forintja van
havonta, én segéd vagyok és egy hónapra negyven forint a bérem… Tegyük
össze… tegyük össze…! Igen jó volna, ha mi egybekelnénk… Vagy ön nem
szeret engem?…

Ezek a magánbeszédek rendszerint akkor szoktak megesni, ha a kis Brand
vacsorája mellé vagy egy-két pohár sört iszik és a szobaasszonya nincs
otthon.

És Rózi kisasszony? Ő is tiz éve várja, hogy a kis Brandnak azt
felelhesse:

– Igen, Brand úr, keljünk mi egybe… Ön segéd és még utazó is lehet,
önnek negyven frtja van havonta, nekem harmincz… Vegyünk egy szobát s
egy konyhát bérbe, én főzök önnek s mosok, vasalok önre… Vagy ön nem
szeret engem?…

… Hi-hi-hi, a kis Brand megint nem merte megszólítani a Rózi
kisasszonyt.

A kopott veréb ezzel egyet csipegett és elszállt.


III.

Úgy látszik, megártott az ablaknál való időzés. Csuda történt, az orvos
igazat mondott!

Ujra az ágyat kell őriznem… Sívár, unalmas órák, milyen jó volna kint,
vagy legalább az ablaknál; talán eljönne megint a mesemondó kopott
veréb?

Csúf kis állatja, mind csak emlékszem rá! Élő volt, vagy a láz álomképe?
Oly gúnyosan csevegte a szomorú dolgokat…

Homály a szobában, sötétség künn. Sötétség és csikorgó hideg. Valaki
nyitva hagyott egy ablakszárnyat, mind beáramlik rajta a fagyasztó szél.
Álmos vagyok és fázom.

– Én is!

Kiáltá – megzörgetve ablakom – a kis kopott állat s egyet rebbenve a
mesemondó veréb állott velem szemben. Ezúttal már be sem mutatá magát,
hanem nyomban elkezdett fecsegni:

A kis Brand végre elhatározta magát! Akár hiszed, akár nem, felvette az
új papir-kézelőket s azt a szép, felálló papir-gallért, a mit még tavaly
vett.

A kövér szobaasszonynak azt mondta, hogy: »megyek a város-erdőbe a
hattyúkat étetni!« Pepi úr hazudott, egyenest a virágárúshoz ment: »Rózi
kisasszonynyal szereti a virágokat…« Onnan egy hatalmas őszi
rózsabokrétával lépett ki.

Vasárnap délután volt. Özönlött a nép az utczán, tarkán, czifrán, vígan…
A kis Brandnak remegett a teménytelen nagy csokor a fázó kezeiben: »Mit
fog mondani a Rózi kisasszony?!«

Még nyitva volt egy-egy bolt, nagy tükörüvegű kirakatával, a vén segéd
megnézte magát mindenikben… Nem tagadhatta: tetszett magának egy kissé.
Jól állt deres arczához a szalonöltözet kopottságtól zöldbe hajló,
fekete színe. S a kipomádézott, peczkesen álló kecskeszakáll – úgy
tetszett néki – mintha növelné tekintélyét… Azonfelül egy igen szép
kékszín nadrágot, melyet az első segédtől vett kölcsön – halmozott el
magában dicséreteivel.

Egészben s általjában a kis Brand meg volt magával elégedve,
mindazonáltal szorongott egy kissé. Egy pillanatban látta, a mint Rózi
kisasszony hadonász kezeivel s megparancsolja a házmesternek: »Vesse ki
a tolakodót!« E rémképekre szinte könyezni kezdett s meggyorsítá
lépteit. A másik pillanatban úgy érezte, hogy egy édes forró valami – a
Rózi kisasszony keze – fogja, öleli át nyakát s füleibe szerelmes
szavakat súg: »Igen, Brand úr, keljünk mi egybe…!«

Meghökkent, a mint észrevette, hogy ott van annak a háznak kapujánál,
hol Rózi kisasszony lakik. Nem mert bemenni s nem akart eltávozni. Csak
most fogta fel egész teljében vállalkozásának merészségét. De hogy is
vetemedhetett reá? kérdezte önmagától! Isten bizony, nem tudta a kis
Brand, csak azt érezte, hogy okvetlenül beszélnie kell a Rózi
kisasszonynyal. Hisz már negyednapja nem látta se menni, se jönni a
varróba s haza. Mit csinálhat otthon? Nincs-e valami baja, vagy… Itt a
szerelemféltéshez hasonló érzés bukkant fel lelkében: »hátha valaki
megelőzte; bizony megérdemelné… tiz éve gyűjti a bátorságot és…!« Ez a
gondolat-menet elhatározásra birta s felszaladt a piszkos lépcsőn;
kopogtatott. Szűk, piszkos konyhába lépett. A falon nagy olajnyomatú
aranyrámás képek, legyek kedvencz tanyája, meg egy rozsdás habverő. A
ronda helyiség nyüzsgött a sok czifraruhás hölgytől, egyik keztyűjét
húzta, másik harisnyáját igazgatá meg. A harmadik meztelen mellét
hajporozta be egy óriási eskátulyából… Valamelyiknek a gavallérja a
vizes ételmaradékos asztalhoz támaszkodva, nézte őket. – Mindnyájan
vihogtak, kaczagtak, fecsegtek. A Reismayer-familia volt, kitől Rózi
kisasszony egy alkovent birt bérbe. Épen sétálni indúltak, a kis Brand
nagyon megijedt tőlük s fogvaczogva kérdé Rózi kisasszony szobáját.

A familia egyik hölgye, miután csak úgy általánosságban – ámbár egy
kissé gúnyosan – megjegyzé, hogy: – »Nini, a Rózi fraila már
férfi-látogatókat is fogad!« – rámutatott egy szintén szűk s bűzös
szobácskára, melyből széles üvegajtó nyílt a «hering» lakosztályába.

A kis Brand nagyon neki volt tüzesedve, úgyszólván öntudatlan állapotban
vala s minden kopogtatás nélkül nyitott be a lefüggönyözött alkovenbe.

Ott künn még világos nappal volt, itt már lámpás égett. Füstjétől nehéz
volt a 4–5 lábnyi lyuk levegője, lobogó halvány lángjától csak némi
világ, sápadt, reszkető fény derengett az ágyon s az abban fekvő alakon.
A falak sötétek voltak s helyenként korom-fekete pontok surrantak rajta
által: svábbogarak indultak éjjeli vadászatukra.

Rózi kisasszony aludott, a mint a kis Brand belépett. Az megállt ágya
fejénél s nézte, nézte. Jól látta, hogy az alvó nem természetes ok,
hanem gyengeség miatt alszik. Betegség volt irva a fáradt kicsiny
arczra, melynek fájdalmas mosoly adott egy kis barátságos kifejezést.

A vén segédet végtelen rokonszenv fogta el, rokonszenv, szánalom s
szerelem egyszerre. A takaró félrecsúszott az alvóról, fogta s
visszaigazítá reája. Erre felébredt az.

Valami nehéz álomból ébredett s most, hogy a vén segédet látta maga
előtt – azt hivé, hogy az álom folytatódik, de szépen, békítőleg.

Megtörlé beesett szemeit s körülnézett a szobában. A szoba a régi volt;
a rideg, kietlen, nedvesség és penésztől büzhödt homályos alkov. De
mintha még sem volna egészen olyan…

A mellbeteg szerfölött éles szaglási képességével megérezte a szobába
hozott virágok gyenge illatát. – Ébredett.

A vén segéd ott állt előtte, mereven, a legnagyobb zavarral,
hangtalanul. A lány rámosolygott, aztán elpirult. De nem volt valami
nagyon meglepődve.

Várta. Tudta biztosan, hogy el fog jönni; habár volt idő, midőn eme
életét fentartó hite gyengült, elpárolgott. Egy órával előbb már nem is
számolt rá többé. Tisztában volt azzal, hogy igy kell megdögölnie!
_igy_… s a nélkül, hogy boldog volt volna!

Nem tudott egy szót sem szólni. Valami megnevezhetlen érzés könyeket
fakasztott szemeiből.

A kis Brand utoljára is oda bátorkodott lépni hozzá.

Nem sikoltá el magát, rá mosolygott a kis Brandra:

– Jó napot Brand úr, rég nem láttam önt!

A kis Brand motyogott valamit s átnyujtá a csokrot. Rózi kisasszony
ismét mosolygott:

– Milyen jó ön, Brand úr!

– Szót sem érdemel, Rózi kisasszony!

Aztán egy darabig némán néztek egymás szemeibe.

A kis ember utoljára is neki tüzesedett; orvosságos üveget vett észre
egy vakablak polczán:

– Beteg ön, Rózi kisasszony?

– Igen, egy kissé; megártott a plissé-munka, no majd kiheverem… Szép idő
van odakint Brand úr?

Ma jól érzem magam, azt hiszem, egy kis séta jót tenne…! Szokott ön
sétálni Brand úr?

– Nem igen, nincs kivel!

– Bizony nekem sincs!

– Brand úr, én sokszor gondoltam önre!

– Én tíz éve mindig!

– Mílyen jó ön…

– És ön milyen szép.

Megint elhallgattak. Brand Pepi közelebb vitte székét a kisasszony
ágyához s kezébe fogta annak hosszú, sárgás kezét. Bizony nem vonta az
el, hanem szorongatta, melengette hosszan.

– Nini, milyen hideg az ön keze!

A vén Pepinek eszébe jutott valami mondóka erre, a mit az üzletben
hallott. Hebegve bátortalanul ejté ki:

– Meleg a szerelmem!

Erre oszt’ mindketten felkaczagtak.

– Csodálatos, mily jól érzem magamat, mióta ön jött! Máskülönben oly
rossz itten! A Reismayerék mindég fenyegetődznek, hogy felmondanak. Nem
szeretik, hogy gyengélkedem; ők oly egészségesek… Különben, ha jobban
leszek, én mondok fel nekik. Magam veszek ki egy kis lakást: egy szoba s
konyhát. – Mit mond ön hozzá, Brand úr?

– Vegyük ki együtt!

Rózi kisasszony ravaszul mosolygott.

– Mit gondol ön, Brand úr?

– Azt, hogy keljünk mi egybe! Én elvenném önt Rózi kisasszony, mert
szeretem… Vagy ön nem szeret engem?

– De igen, én is szeretem önt Brand úr! Igen, igen régen, régen
szeretem… A mikor csak láttam – és mindig láttam, mert mindig lestem –
egyre csak az jutott eszembe: hogy íme, egy teljes korú férfi, ki
boldoggá tehetne engem. Ön mindég oly tiszta s rendesnek tűnt fel nekem,
mintha csak skatulyából vették volna ki… Aztán oly illedelmesen szívesen
köszönt, hogy hangja, alakja elkisért utamon s attól féltem, annak
örültem, hogy követ, jő utánam haza ki a Rákos útra…

A két vén személy arczán egy-egy köny pergett alá.

– Igen, mi össze fogunk kelni:

Meg-meg csend lett a kis alkovenben. Csak a vén segéd ajkczuppanása
hallatszott, a mint csókokba füröszté a hosszú fáradt kezet.

Rózi kisasszony fel akart emelkedni egyik karjával – kiaszott, forró
karjával átfogta a kis ember nyakát – de ismét visszahanyatlott.

– Még gyenge vagyok egy kissé, de érzem, hogy holnap már meggyógyulok…
Olyan jó kedvem van Brand úr, szeretnék tánczolni!

– Nem, nem, megtalálna ártani; izzadja ki előbb magát Rózi kisasszony,
aztán jó lesz minden… Fő, hogy kiizzadja magát, magamról tudom, hogy
csak az használ!

– De mikor oly víg vagyok! Hol veszünk lakást, Brand úr?

– A Ferencz-városban.

– Nekem harmincz forintom van minden hóban.

– Én negyvenet kapok!

– Ujjé, akkor sok pénzünk lesz! – Veszen ön nekem fazekakat, Brand úr, a
miben főzhessek?

– Igen és egy mosóteknőt is.

– Milyen, milyen jó lesz!

– Vannak még szülei, Rózi kisasszony?

– Óh, rég nincsenek, alig ismertem őket!

– Nekem nemrég halt meg egy gazdag nagybácsim, némi bútorneműt hagyott
reám.

– Saját bútoraink lesznek!

– Egy nagy- és egy gyermekágy is!

A két vén cseléd elmosolygott s elpirult. Aztán a kis Brand megcsókolta
Rózi kisasszonyt, az meg visszaadta – bágyadtan, gyengén. Szeme alatt a
két halvány piros folt rózsaszínűvé vált. Erősen követte a vén segéd
utasítását, izzadott ugyancsak. A melle meg oly sajátságosan zsizsikelt.

Mindazonáltal mosolygott és beszélt tovább, ámbár folyton gyengülő
hangon.

– Szeretném, ha nem soká húznók az esküvőt.

– Igen, igen gyorsan meg kell lennie! Jövő vasárnap ki fogom
hirdettetni… Nem akarja, hogy eljegyzési jegyet nyomassak? Negyven
krajczárért százat, így: »Bezeg Róza k. a. s Brand József úr jegyesek!«

– Önnek kell az első helyen állani: »Brand József úr…« De várjon, én
felkelek s elmegyek önnel a nyomdászhoz… Egészen jól érzem magam,
segítsen egy kissé felöltözködnöm.

– Nem, nem, maradjon ön, hisz még oly gyenge.

– De el fogják rontani, ön legyen elől…

Rózi kisasszony újra fel akart emelkedni, de nem sikerült. Behúnyta
szemeit s a kis Brand fejét odavonta tüzes, lázban égő arczához.

– Beszéljen valamit…

A kis Brand elkezdett beszélni:

– Ön bizonynyal tud májas haluskát készíteni, én igen szeretem azt… Este
együtt fogunk sétálni… Délután vajas kenyeret fogok önnek felvinni a
műhelybe, hogy fogják irigyelni önt! Otthonunk lesz, édes, édes
otthonunk… Szeretni fogjuk egymást, úgy, mint most, nagyon, nagyon… És
én még utazó is lehetek! Akkor oszt’ eljön velem útra, erdős hegyek
közé, faluba; vidéken friss tejet iszunk, saját kezeinkkel szakasztjuk a
szőlőt…

Mit szólna ön, ha egyszer csak azt mondanám a vidéken: Rózi írok a
seffnek, nem megyünk fel többé a fővárosba! Tudom, hogy örülne ön neki,
ha itt hagynók, örökre elhagynók ezt a bűzös háztömeget, melyben az
emberek, mint a köbül épült házak s a házak: mint a kőbül levő rossz
emberek, – szűk udvaraikkal, – megfojtják szegény lakójukat…

– Ah a vidék, a vidék! oda vágyom, oda megyünk…

– Boldog lenne-e ön ott Rózi kisasszony?

Rózi kisasszony alig hallhatólag felelt reá:

– Milyen jó lesz! Milyen jó lesz!

Valami azonban mintha közbe kiálltott volna: »nem, nem lesz jó, nekem
nem tetszik!« Talán a sors, ez a szörnyű, törvény nélküli törvény, mely
a boldogság nyomán baktat s reá sandalit: »nem, nekem nem tetszik!« A
véres nyomú fátum mely vadállat talpaként nehezedik az emberiségre!?…

Ki tudja ki volt, a rövid eszű veréb nem tudhatja azt…!

Olcsó petróleum égett a csorba lámpában s fekete csíkokat rajzolt a
padmalyra. A lámpa-üveg fölött a fekete kerek folt koromból, körülötte a
sötét sugarakkal, olyan volt, mint egy fekete nap, vagy egy óriási pók,
kötélszerű hálójával áldozatra várva.

Az alkov levegője tömött volt és oly bűzös, mint egy kazamátáé.
Petróleum nehéz fojtó szaga hatott át minden atomot. A nyirkos levegő
izzott a penészes falakon kiszivárgott nedvesség úgy tündökölt, mint
valami ezüst lap.

Rózi kisasszony melle rendellenesen és zajjal zihált.

– Brand úr, oly könnyen érzem magamat, oly jól, mint még soha. A
műhelyeinkben olykor majd megfúltam s kértem a Bettit, ereszszen az
ablakhoz… Tudja, az a molett szöszke… De nem engedett a helyére; egyre
onnan leste a szeretőjét… Brand úr, volt-e már önnek szeretője?

A kis Brand elpirult:

– Nem; soha még! És önnek?

– Nekem sem… de –

A szegény leány hangja bennszakadt, arczára mondhatatlan ijedtség
kifejezése szállott:

– Ne hagyjon ön engem elaludni, Brand úr!

Szempilláit valami láthatatlan erő mintha lefelé tolta volna.

– Nem, nem akarok elaludni… hisz oly szép az ébrenlét s oly sötét az
álom…

A vén segéd úgy vélte, hogy valaki halkan, udvariasan kopog az ajtón;
odament és kinyitotta. Nem volt ott senki, csak egy kóbor súgár suhant
be s csakhamar eltűnt.

A láthatatlan erő vonta, mindjobban vonta lefelé a beteg leány vörös
szemhéjait… Itt volt az agonia.

– Nagyon sokszor éreztem én már az élet könyörtelen súlyát, átkoztam az
életet és… és volt idő, mikor számolni akartam vele… »Hányódva, egyedül,
szerető sziv nélkül, biztam: vártam önre…«

Itt van, nagyon jól tette, hogy eljött, tovább már nem tudtam várni,
pedig oly szép az élet… A szabadban, párosan szeretve… Jőjjön közelébb,
nem látom önt, ne hagyjon el, mig fel nem gyógyulok… félek, hogyha
elhágy, nem jön többé vissza… Itt van? Mily forró az ön keze… Csókoljon
meg, csókoljon meg! _Engem úgy sem csókolt meg még senki…!_

Az udvarra kintornát görditettek. A csonka verklis rákezdte valami
kopott operettből:

»Voltam király Beotiában…«

A kis Brand a beteg leány füléhez tartá ajkait s oda súgta neki:

– No lám, már izzad… minden jól lesz! De milyen hideg az ön homloka…
Vagy ön nem hallgat rám, alszik? Aludni akar? Pszt! Csendesen.

A verklis tovább hajtotta a nótát…

»Meghalni: milyen régi dal…!«

A kis kopott veréb egyet csiripelt s aztán elszállt…




IV. Taragovics Tógyerék.


Ni-ni, hát Tódorék is itt laknak még…?!

Tyuhajj! uj kabátja van Taragovics úrnak! És még milyen szép, hogy
megfeszül a csípőjén!

Vajjon kitől csaklizta?

Hanem a czipője, az még mindig az a foltos, melyet akkor viselt, mikor
utoljára láttam.

És a szivarja most is olyan kicsiny, mint régen, majd megégeti
szegénynek a lányos száját… Vajh nincs-e igaza György úrnak abban, a mit
e szerfelett kicsiny szivarok úgyszólván szivarvégekről állit, t. i.
hogy: Tódor úr estenden a szinház előtt csavarog és – szinte restelli az
ember az ilyesmit kimondani is – nyilván szivarvégeket szedeget fel a
trotoárról; melyeket aztán megmos, kiszárit és elszív… Azt mondják,
nagyon jószagú szivarok vannak benne!

De hát nincs mit adni erre a Györgyre. Megmagyarázhatatlan roszakarattal
van eltelve hű laktársa iránt.

Tavaly is – tudom – egy egész tuczat rózsavér-szappant kapott egy nagy
szappan-gyáros czég segédjétől – kinek némi szerelmeslevelek irásával
szolgálatot tett – és ezt az egész tuczat szappant elzárta s nem engedte
meg, hogy Tódor is használja néha-néha.

Volt idő arra is – ezt szegény Tódortól tudom – hogy még a suvikszot is
elzárta előle, ígen, 2 kr. ára fénymázat is lakat alá tett! Az igaz,
hogy – ezt meg már György úr mesélte nekem – Taragovics úr a világ
fénymázát a czipőjére kente volna!

A háziakkal is mindig azért volt baj, mert Tódor mihelyest észrevette,
hogy a konyhában nincs senki, azonnal ott termett és kivette a
kályhalyukból a czipőfényesítő szerszámokat.

A György szavaira azonban nem sokat lehet adni. Nemzetiségi gyűlölet és
politika nézet-eltérések gyengítik meg laktársáróli állításait.

Tódor nemcsak hogy nem tagadja román eredetét, sőt nyiltan kijelenti,
miként »Nagy Románia« elvitázhatatlanul a legnagyobb országok egyike s a
ki azt mondja, hogy Máramarosmegye nem hozzá tartozik, az szemtelen
gazember!

György urat azonban Kállónak hivják vezeték nevén s Tódornak már nem
egyszer tudtára adta:

– Várjatok, ti henczegő rumunyok, egy szép napon majd titeket is
elfoglalunk, mint Boszniát! Majd »majd lesz oszt – kapsz« a 48-as
dolgokért! Aztán vaskalitkába húzzuk el a rongyos bugyogójú királyotokat
ide Budára…:

– Igen ám, mi a tieteket Bukarestbe!

– Ugyan, nyavalyások, hisz a mienk, ha egyet szól, Bécs várába megy
lábát nyalni a fejedelmecskétek…

– Igen, a tietek hozzánk!

– Taragovics hallgass!!

– Tiétek a hallgass, nagyfejű magyarok!…

Az ilyen irányú beszélgetések két év óta – a mióta ezek a fiúk együtt
laknak – majdnem mindennaposok abban a harmademeleti szobácskában,
melynek ajtajára nagy nyomatott betükkel vagyon egymás alá írva a két
teljes czím:

»Kálló György kir. törvényszéki hivatalnok.«

»Taragovics Tódor díjnok.«

Tavaly, mikor egy pipaszurkálót voltam fent nálatok kérni, nagy volt a
veszedelem e kétségkivül szépen készített czímek miatt. Egy
»tyúkszemtapaszt« készítő úriember, ki abban a szobában szintén egy
hónapos ágyat birt, a két jeles czím felé aggatta az ő czímét.

A mire nyiltan megmondva, joga nem volt s ez a czím közös akarattal le
is tépetett. Sőt Tódor ki is jelentette a háziasszonynak, hogy a
»csodapomádét« készítő úr immár tűrhetetlen; a pomádéjához tartozó velőt
meghagyja büdösödni, hogy az ember majd megfúl.

Másrészről azonban eme szagot György a maga részéről egészen kellemesnek
találta; részéről a csodapomádés úr ellen csak ama ellenvetést teszi,
hogy ez nappal mindég alszik s éjjel egyre babrál, gyúr, hogy nem lehet
tőle aludni!

Eme körülmény miatt viszont Tódornak nincs semmi szava, világos lévén
az, hogy sokkal jobb, ha nappal nem kellemetlenkedik az embernek; éjjel
tőle akár tótágast is állhat!

Kálló úr azt sem szenvedheti benne, hogy zsidó, de Tódor nem tartja azt
oly _nagy_ hibának, hanem igenis azt, hogy ismeretes hamiskártyás és
valószinüleg zsebmetsző is… Neki legalább egy gallérja hiányzik a
ládájából…

Nem tudom, mi lett a vége e barátságos véleménynyilvánitásoknak, anynyit
azonban látok, hogy a csoda-pomádé csináló elhurczolkodott. Azt meg
hallottam, hogy a Tódorék szobájába nyiló kamarát valami puczczos
doboz-csináló kisasszony lakja tegnapelőttől fogva…

Vajjon mit mond hozzá a tömzsi s hölgykedvelő György úr?

Milyen késő ideig marad már ma a hivatalban, hisz egyben hat óra!
Taragovics tán érte ment?

Ah, ott jönnek együtt! Ni, milyen dühös Kálló úr!?

De szeretnék felkiabálni hozzá: »mi a baj!?«

Most hevesen kigombolja a Tódor szép új kabátját… Tódor elsápad s egy
szót sem szól… György káromkodik s kezeivel hadonáz előtte…

Mi ez?!

György kiabál… alig tudom kivenni, mit mond:

– Azt hitted… nem jövök haza… parádézni akartál az én kabátomban… Neked
csináltattam, azt hiszed!… Csináltass magadnak, ha uraskodni akarsz…

És Tódor egy szóval sem igazolja magát?! Hagyja magán száradni ezt a
gyalázatot?!

Hát nem is az övé volt az új kabát?!…


II.

Köd. Alig tudok valamit kivenni az udvaron. Szürke egyhangúság,
hangtalan homály…

Még csak egy lomha árnyék sem czammog a falakon. Ezek a bolondos,
mulattató árnyak is kártyáznak tán most valahol nagy Árnyékországban,
szent karácson napján…

Olyan délután ez, mintha csak a petroleumkereskedők és gyertyamártók
rendelték volna meg! Még estve sincs és már mintha éjjel volna… Hátha
majd éj lesz!

Már csak a zúz, a mindent benövő fehér moha világít; ennek az iromba
fényénél veszem ki magát a lépcsőház lecsavart légszeszlángját is, mely
alig hogy lobog, alig hogy ég…

Odabúvok a kuczkóba és megölelem a kihűlt kályhát, melyben egy tegnapi
üszök emészti még magát; fénye egyszer-egyszer még megcsillan ruhámon,
aztán elhúny.

Hideg légáramlat csavarog a csövekben s nyögve-sírva: a nyomorról, hideg
szobákról meleg szobákban, fagyos szivekről mond nekem mesét…

A kályha vállán csonka pohárra ragasztva vézna faggyúgyertya füstöl, ég
piros fénynyel, mohó sietséggel s kialszik:

Az utolsó gyertyadarab!

Istenem, milyen karácson-est! Nem, nekem nem született meg a mi urunk
Jézus! Nem tudom felfedni tanitásainak beteltét e sötét hideg szobában s
nem érzem annak a szeretetnek jótékony melegét, melyet a keresztfán
kínszenvedett parancsolt vala…

Olyan egyedül állok, olyan egyedül vagyok itt! Sívó gúnyként hat reám a
város víg moraja s bár hallom, Istenember emlegeti nevedet, de e
setétben – bocsáss meg nékem – nem látom utánozni tetteidet s zűrös
homályban keresve-kutatva kérdem enmagamban: hát hol a szeretet?!

A mikor még a konyhai petroleumlámpást is bevitte szobájába, eltávozott
háziasszonyom, nehogy – világító-eszközök hiányában – meggyujtsam s
égessem az ő drága anyagát!

Csak legalább egy kis viaszgyertyám volna. Félek e homálytól, mely
seregszámra tartalmazza a fojtó gondolatokat! Félek e csendtől, mely
csodaszörnynyé táplálja a sötét gilisztanépet; félek magamtól, ki fele
lényegemben ellenállhatatlan vágygyal merülök a sötétbe, mig másik
lényegem, a gyenge, a bágyadt akarat, futna a setéttől, világ után
derűre vágynék! Félek a hideg fagyos ágytól, melynek párnáitól fut az
álom…

És sehol egy élő lény, csak a harmadik emelet ablakán könyököl ki valami
alak… Mintha Taragovics volna!

Itt ülök ismét az ablaknál, telerakva ruhával, rongygyal s nézem Tódort,
a mint bókolva dúdol…

Együtt dudorászom vele azt a szomorú oláh nótát, mely olyan, mint valami
méla bölcsődal…

Az én szempilláim nehezek is már. Alig látom mozdulatait. Ugy sejtem
pedig, hogy felállt s jó éjszakát mond.

Lépteket hallok. Az a tömzsi alak, ki oly szapora kis léptekkel halad a
harmademelet folyosóján, nem Kálló úr-e vajjon? S a kit karonfogva vezet
– valami hölgy, úgy látszik – talán a doboz-csináló kisasszony…?

Szegény Tódor, milyen szomorúan köszönt utánuk:

– Jó éjszakát… jó mulatást!…

Vajjon hova mennek ezek?!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az én kopott kis verebem – szatirikus tudós arczával olyan ösmerős! –
szállt ablakomra, leverte szürke szárnyairól a zúzt s csipegve
köszöntött:

– Jó estvét, huj be hideg van nálad…

Én tudom hová mentek Györgyék a puczczos kisasszonynyal!

Tagarovics is tudja!

György eladta a felöltőjét s most megvacsoráltatja a kisasszonyt. – Ki
tudja, mikor jőnek haza? Mert nem lehetetlen, hogy elmennek a Kék
macskába is énekeslányokat, csudaembereket nézni…

Telik, telik! Györgyöt ösmered s tudhatod, hogy megengedhet magának
ilyesmit. Mégis csak más az, ha valaki törvényszéki irnok évi 500 frt
fizetéssel, mintha díjnok az ember, mint az a szegény mamlasz György s
nincs több fizetése havi 30 frtnál. Azok az akczidencziák, mint például
a mit a felek egy-két krajczárt juttatnak – édes-kevés, semmi…

Nem is tudom, hogy akarhatja Taragovics azt, mikép a skatulás kisasszony
csak egy tekintetét is pazarolja reá?!

»Ilyen embereknek jobb leányokra nem gondolni s tanácsosabb jól
meghúzniok magukat!« Ezt tartja Kálló úr is; és én ezzel a madár
eszemmel azt tartom: helyesen beszél!

S hogy ez Tódornak nem mén a fejébe?! Látszik rajta, hogy csak úgy
vadon, iskola nélkül nőtt fel, akár ott maradt volna a havasok között,
ott még számadó-gazda is lehetett volna belőle, de itt?…

Igaz, hogy szép, szőke bajusza van, ezt a skatulás-kisasszony is
elismeri, de vajjon meglehet-e élni ebből? Hegyes szépsége árán még csak
egy pár harisnyakötőt se adnak…

Kétségkivüli az is, hogy termete jobb, mint a Kállóé; de mennyit tesz
egy olyan újdivatú bő nadrág, mint a milyent Kálló úr vett legutóbb!
Kivánat ránézni is. És aztán azok a hegyesorrú lakktopánok csak fölé
emelkednek a György széttaposott czipellői fölé? Kár ezekre az a sok
suviksz!

Csak fényesítsd György, fényesítheted!

Taragovics nem fényesíti többé! Megadta magát.

Ó, milyen gondolatok viharzanak át lelkén! Homályos szemei immár tisztán
látnak, de a szokatlan fény könyeket sajtol belőlök. Ime e gondolatok:

»Igaz, én csak irnok vagyok. Az igazat megvallva, talán nem is egészen
az, hanem csak díjnok.

Kénytelen vagyok túrót vacsorálni estére; néha kenyér nélkül, néha pedig
kenyeret – túró nélkül…

Harmincz forint fizetésem van s kevés fehérneműm; a mosás sokba kerül,
_bár zsebkendőimet magam mosom_.

Rövid szivart vagyok kénytelen színi s hogy észre ne vegyék a rossz
minőséget, megfordítva gyujtom meg, így négykrajczárosnak látszik…

A négykrajczáros kuba kétségkivül a jobbak közé tartozik, Kálló rendesen
ilyet szív – hanem neki lehet.

Pedig ha úgy veszszük, mivel külömb ember nálam? Semmivel. Sőt talán én…

Ah, dehogy vagyok külömb ember nála. Én kétségkivül mamlasz vagyok. A
lakó-kisasszonyunk alig hogy rám néz, bár azt mondom neki: Karolina
nagysád! Kálló pedig csak azt mondja: Karolka kisasszony!

Hanem neki könnyű, ő törvényszéki irnok s hatszáz forint évi fizetése
van. Ah, ha nekem vóna ennyi, majd megmutatnám én, hogy kell urasan
élnünk. Reggeli, ebéd és vacsora-kosztra abonálnám magamat. Két skatulya
négykrajczáros szivart vennék minden elsején…

És tudom, hogy reám mosolyogna Karolina kisasszony!

Szinházba is elvinném és táncziskolába járnánk együtt. Egy szalonruhát
ez esetben okvetlen kellene csináltatnom… szerfelett jól áll az nekem!

Milyen világ, milyen aranyvilág volna!

A Dorottya-utczában láttam egy gyönyörű formájú szivarszipkát, – ezt
okvetlenül megvenném s két pár czipőt tartanék…

Mit mondana hozzá Karolin kisasszony? Bizonyára visszavenné Györgytől a
neki ajándékozott kefedobozt – melyet tulajdon kezeivel készitett – s
nekem adná:

– Kálló úr, ön, úgy látszik, nem érdemes az ember barátságára, adja csak
vissza kérem!… Taragovics Tódor hivatalnok úr már egészen más embernek
látszik…

»Taragovics Tódor hivatalnok úr!« Az ördögöt hivatalnok; irnok,
helyesebben napidíjas, ki végzéseket másol s a leveleket viszi a
postára!

Hiábavaló, balga álmok!

És vajjon mért? Mért ne lehetnék én törvényszéki irnok? Például éppen a
György helyén? S mért ne lehetne ő díjnok az én helyemen!

Pompás csere, de végrehajthatatlan! Ha végrehajtható volna! bezzeg nem
menne el előttem olyan peczkesen Kálló György úrfi, mint például az
elébb; rám se nézne s ha rám nézne, pöffeszkedve, gúnyosan!

Majd visszaadnám neki a kölcsönt! Édes boszú, elérhetlen boszú!

Mért volna épen elérhetlen! Csak egyet irnék meg a törvényszéki
elnöknek: tudom, esze nélkül sipirczelne ki a hivatalból Kálló!

Csak két hatost kértem tőle az este s annyit sem adott!

Milyen egyszerű volna nekem egy levelet írni; mindössze három krba
kerül… Csak ezt az egy pár sort:

»Nagyságos Elnök Úr! Kálló György törvényszéki irnok lopja az államot:
az iroda milligyertyájából négy fontot s három font spanyolviaszt,
valamint egy doboz ostyát lakásába hazavitt s a már előbb lopott száz ív
papirossal együtt: N. N.-nek (lakik Dob-utcza 7. sz. a.) eladta. A pénzt
a »Perzsa Sahban« elkártyázta… Máskülönben is lányokat tart ki! Honnan?
kérdi

_Egy jó honpolgár_.«

három nap alatt fel volna függesztve és én? Míly könnyen juthatnék be a
helyére! Jelentkeznék azonnal.

Hanem azt nem teszem. Ez félig-meddig árulás volna!

De ily iszonytatóan?! Hát így! Tudom, hogy most is kaczag fölöttem! Vagy
tán épen Karolinnal ölelkezik?!

Mily szép, mily kivánatos e leány! Milyen karcsú s mégis milyen
termetes. Az ember, ha elvenné se bánná meg! Milyen puhák a kis kezei s
hogy énekel…

Ah, Kálló helyében lenni most.

Nem is tudom miért kimélem ez ebet! Veszszen!…

Tudod-e barátom, mit csinál most Tódor!

Megírja a levelet az elnök úrnak! Bepakolja és sebesen leszalad az
utczára. Bedobja a levélszekrénybe s felsompolyog vissza…

Te meg úrfi, mulathatsz már a skatulyás kisasszonynyal…!«


III.

Mit hazudozzam tovább; az az ismerős, kopott veréb, a ki nekem a
Taragovicsék dolgairól el-elbeszélgetett, nem volt valami madár; szállni
se tudott, nem is csicsergett, hanem beszélt, karatyált, mint a többi
ember. De mert mindig kapott, mindég éhes és egyre kóbor volt, mint ez
az útszéli kis állatka: hát elneveztük mi házbeliek »verébnek.«

Veréb úr kórista volt a nemzeti szinházban, hol a hirlapiróknak már
többször feltűnt. (Én nem mondom, hogy hangja kopottsága volt e feltűnés
oka!) Veréb komám különben is nem sokat törődött szinészi hivatásával s
mint ő mondá, inkább csak azért foglalatoskodott a szinpadon, hogy
titkait tanulmányozza s ezen tanulmányai alapján megírja már rég
tervezett tragédiáját: »A magyar Borgiák«-at: Azon magyar Borgiák
történetét, kikről hogy egyszer úgy merék nyilatkozni a Veréb komám
előtt, hogy nincs szerencsém az urak és dámákhoz: hát most mindennap meg
kell hallgatnom az ő siralmas históriájokat.

Hanem egy idő óta nem tudom, mi a »kő« ütött az én drámaírómhoz. Nem jő
le hozzám, bár a dohányos szitát ablakom közé tettem, jelvényeül annak,
hogy igenis, újra van dohány…

A csel hatott, a veréb lépre jött s egy estve ismét megjelent nálam s
miután pipáját – fene öblös pipa volt a gusztusa – megtömte,
egyet-kettőt köszörült torkán s mutatóujjával a harmadik emelet felé
bökdösve, elkezdé a Taragovicsék sorát:

»Ön nem tudja azt, mily egyszerűen ment az egész dolog. Kálló czimborát
kivallatta az elnök s a vallatás után csakhamar kiadta neki az utat; és
még ő hely nélkül kóborgott az utczán, már Taragovics, mint a legöregebb
díjnok, megkapta irnoki kinevezését…

Ezen estvén szólt így bizalmas körben Karolina kisasszony:

– Lássa, Kálló, kár volt hosszúkezüsködni! – és a boldog Tódorra
kacsintott.

Kálló nagyot ütött az asztalra és sóhajtott, mint a bőgő, Tódor pedig
keztyűtől még eddig szűz kezére egy ujdonat-új fehér szarvasbőr-keztyűt
huzott s így szólt a skatulás-kisasszonynak:

– Karolina kisasszony, nem volna kedve vélem szinházba jönni…«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy éjszakán – a hatvanadik éjszakán, melyet Taragovics, mint irnok
töltött el – kijött a benyilóból s miután Karolin kisasszonyt homlokon
csókolá, eltávozott.

A súgár-úton tartott egyenesen lefelé a város ligetnek.

A fák koronája olyan volt, mint egy-egy hatalmas jégvirág a galyakra
csapzott hótól. Tógyer műértőleg nézett szét a növényzeten s egy erős
cser nyújtóként lefelé hajló ága különösen megnyeré figyelme és
tetszését… Egy finom csengetyűhúzó selyemzsinórt vett ki a zsebéből s
nyakára köté.

Mikor reggel a hót krém korcsolyázni kikocsizott a városligeti tóhoz,
kellemetlenül volt meghatva, hogy a hatalmas cserfán egy hótól belepett
emberalakot láttak csüggni. Az alak különben elegáns volt, a legutolsó
divat szerint öltözve s a lábbelije parafa-talpú, hosszúorrú orosz
sagrinbőr… A téli kabátja oldalzsebéből megnedvesedett kuba szivarok
kandikáltak ki s egy gavallérosan kihúzott piros selyem-keszkenő… A
piros selyem-keszkenőben elefántcsont papirra nyomatott látogató jegy:
»Taragovics Tódor törvényszéki _irnok_.« A hátára csak ez volt irva:
»Elárultam a pajtásomat… nem esett jól a szivar… Őszintén vágytam magam
felakasztani…« És alája gyönyörő manuprópriával ismételve a név:
»Taragovics Tógyer törvényszéki _irnok_.« –

Veréb úr elhallgatott. Ujra megtömé pipáját s olyanokat ásított, hogy
majd elnyelte a fejét:

Ááá… nagyon banális história… Hanem hogy nálunk a polgári szomorújátékot
nem tudják megteremteni: az igazán skandalum…!

»A Magyar Borgiák«…

– Szegény Tógyer!… – vágtam közbe én – és nem hagyott egyéb irást hátra?

– De igen, egy másik látogatójegyre azt írta, hogy: »Az anyám tehenesné
Ottlakán, írják meg neki, hogy nem küldhetem a hat rőf vásznat, mert
meghaltam… Taragovics Tógyer kir. törvényszéki – _irnok_.«




V. Mosóné lányai.



I.

– Megölöm! ordítá Béni mester s faragó szekerczéjével olyat ütött a
benyíló ajtajára, hogy az nyomban letört a ragasztójáról s roppant
robajjal a földre hullott.

A mint vérben forgó szemekkel, kezében az ütésre emelt szekerczével
belépett a kamrába: a Lina lány állott elébe s megfogta a gyilkoló
szerszámot:

– Mit akarsz, apám?!

A homályos benyílóban, a földre vetett ágyon egy vézna kis asszony
feküdt s lázas nagy szemeivel kimondhatlan rettegést fejezett ki. –
Hevenyészett zsákvászon-takarója alól újszülött gyermek kékes-veres
hajnélküli feje bukkant elé.

Még nagyon korán volt s a sötét tárgyakat valami serczegő faggyúgyertya
világa választá el egymástól, halvány határozatlan körvonallal.
Mosóteknőben, langyos vízben álló ruhák gőzöltek; a padmalyról
szárítókötél lógott; egy-két kis ing s bábúnak való horgolt fejkötők
voltak reáteregetve.

Béni mestert a hideg rázta és a szekercze is tánczolt kezében, a mint a
Lina leány felgyűrt ujjakkal, a mosástól még gőzölgő karral megfogta a
szerszámot s kituszkolni igyekezett édesapját.

Egy mulyának látszó kis öreg asszony rohant most be a homályos kamrába,
végignézett a jeleneten, míg tekintete a földön nyögő asszonyra s a
sírni kezdő porontyra esett. Egyszerre fakadt sírásra s nevetésre és
kikapta a ficzánkoló újszülöttet anyja mellől:

– Hé, ezt meg kell fürdetni! – szólt és kirohant a konyhába.

A kis vézna, gyermekképű asszony kinyitotta ajkait s beszélni akart, de
nem tudott.

Kezeit felemelve, egy vonagló mozdulattal – kérte vissza gyermekét.

Künn a konyhában vízlocscsanás hallszott: a mosóné unokáját fürdeté s
hangos vídáman karatyált, beszélt a kis portékával:

– Ecsém, mondd csak: ki az apád…

Béni mester leeresztve a szekerczét, fejét kezeibe temetve, elfojtott
hangon ismétlé a kérdést:

– Ki az apja?

Az anya behúnyta szemeit s míg annak pillái alól a könyek egyre
hullottak, alig hallhatólag susogá:

– _Senki!_

Lina tagadólag intve fejével, a túlcsigázott gyűlölet hangján odaszólt
apjának:

– Hát a kedvenczed, Flóris, az ács…

Béni mester szemeit elfutotta a vér s marokra fogva a szekerczét
felordított.

A Lina lány megsímogatá húgának verejtéktől gyöngyöző homlokát:

– Hagyd el, bízzad reám, majd elvégzem én!… szólt elfojtott, de
erőteljes hangon s a szekrényből kiakasztva ünneplő ruháját, öltözködni
kezdett.

Karjai, melyeket csuklóig elsütött a nap, össze-ett, eldurvított a
munka: felül fehérek s gömbölyűek voltak. Csak egy-egy jobban
kifejlődött izom vallott a munkáslányra, ki hajnaltól napestig ott ül az
ólomgőzös, sötét nyomdában s a mennyire szűk, a fáradságtól ziháló
mellétől telik: egy nap úgy, mint másnap, énekel, dudorász s naponta 80
krajczárért vonalozza azokat a vaskos könyveket, melyekben egykor a
bankár milliomos tételei ragyognak…

Még egyszer megigazgatá szőke hajfürteit s az ablakban sínylődő egyetlen
cserép virág bimbaját leszakasztva, telt keblére tűzé. Megcsókolta a
betegágyast s így szólt hozzá:

– Apát hozok gyermekednek, vagy… De lehet, hogy vissza se jövök többé…

A mosóné – félkezével az újszülöttet pólyázva – intett utána:

– Te Lina, valahogy el ne maradj, a doktorék ingét még máma ki kell
öblögetni…

Lina kilépett az utczára. Már reggeli 6 óra volt s a szomszéd hajógyár
munkásai köhécselve, rekedt hangon beszélgetve özönlöttek a munkára.

A mosóné lánya fürkészőleg nézett szét a zajongó tömegben. Egyszerre
elpirult, térdei megrogygyantak s odagyökerezett állóhelyébe.

Flóris az ács hatalmas alakját pillantá meg az úton. Egy épülő kút
faállványa mögött egy leánynyal enyelgett. Csengő kaczagása s a lánytól
kapott csók csattanása idehallatszott hozzá s mint a méreg, marva,
égetve futott végig rajta. Feje szédűlt, szíve elszorult a dühtől s alig
tudta testét tovább vonszolni. De midőn szapora lépésekkel látta
közeledni a legényt: erőt vett magán s mosolyogva, kaczéran, szép testét
riszálva kacsintott feléje.

Flóris már messziről intett neki s átkiáltott az utczán:

– Hová, lelkem!?

– Elmegyek szeretőt keresni!

– Hát itt vagyok én…

– Jőjjön ide, kezet rája! Vagy maradjon ott, ahol van, hanem estve
eljőjjön a táncziskolába…

– Ott leszek.

– Meglássuk! – szólt a leány s a sarki gyógyszertár ajtaját épen e
perczben megnyitó segédre mosolygott…


II.

Báró Trunck már zongorázott. Zöld színbe hajtó szalonkabátján katonai
érdemjelek bronz és ezüstből, hatalmas orrán rezes pír. Egész testével
zenélt; lábai ha kellett, ha nem, rugták a pedált, fején pedig a zsiros
katonasipka taktusra mozgott.

A »Riska-tehén« tánczterem zongoramestere, született északnémet báró –
von Remmingruns – belekiáltott olykor a tánczolók által okozott pokoli
zsivajba:

– Sák elegánt…

A tánczmester – nappal pinczér a Szikszayban – alig tudta az éles,
katonára emlékeztető szavakat ellensúlyozni:

– Csak fesztelen, csak unzsenirt…

Különben senki sem feszélyezte magát. A szakácsné egész testével
ránehezedett a szobafestőlegényre s szerelmes szavakat sugdosott –
hangos szóval – fülébe:

– Ó te piszkos!… Miért nem jöttél el tegnap reggel a piaczra…

Dohánygyári munkásnők – erős szagot terjesztve hajukból –
nagysádoztatták magukat kereskedősegédek által s ki-kiszökve az udvarra,
a sötétség leple alatt, de a hold fényénél csókolóztak fűvel-fával…
Aztán halványan vagy kipirulva tértek vissza és tánczoltak tovább.

Egy svájczi bonne, gazdájának csupaszképű diákfiával dühösen aprózta a
tánczot s a tejképű gyermek minden zsebét kikutatta bonbon után.

Ujság-kihordólányok egy csoportban, férfi nélkül járták a tánczot s
egymásba fogódkozva vihogtak, udvaroltak egymásnak, mint a férfi a
hölgynek:

– Kedves kisasszony, parancsol szinházba mennem?…

– Fájdalom, nem enged a papám!…

Vén lány gubbaszkodott a sarokban s irigyen nézte a tánczolókat.

Egy gépész úgy magához ölelte tánczosnőjét, hogy az felsikoltott.

S a tánczmester – előtánczos – egyre kiabált:

– Csak fesztelen, csak unzsenirt!…

A zongoramester alakja már egészen elveszett a füst és porfelhők
közepette s nem tudni, honnan kerültek az időnként felhangzó rikácsoló
hangok:

– Sák elegánt…

Mint mikor óriási üstben forr, fő, buzog a ruha: úgy forrott, főtt,
izzadott az alacsony, de széles tánczteremben mindmegannyi tánczoló pár.
Befent lányarczokról az izzadsággal együtt folyt lefelé a festék s
különböző színű csíkokat festett arczbőrük, nyakuk s vasárnapi
ruhájukra.

Ruharongyokkal, eltépett csinált virágokkal volt telve a terem alja; a
földreejtett bonbonok ropogtak a tánczolók lábai alatt. – Egy-egy
pattanás s utána nyögve ejtett »jaj« vegyült a lázas zsivajba:
valamelyik leány mellfűzőjének aczéllemeze pattant el s élével az
elevenbe nyomult… A szegény lány minden ütemnél nyögve, de azért
elzöldült arczczal, kisebzett testtel is: tánczolt tovább.

A táncz sajátságos őrülete, mely csak az embernél található meg,
mindegyre fokozódva erőt vett az egész tömegen.

Két lakatos-lány, kik még csak az imént is ajkbiggyesztve nézték le a
hozzájok nem illő csőcseléket, vadul sodrották be magukat a tánczba, s
fejük fölött ujjaikat csattogtatták. – Csak három bársonyruhás,
szabadságolt utcza-hölgy hallgatott a zongoramesterre s elegáns-finoman
szelid mozdulatokkal, szenteskedő arczczal bokázott végig a padlón…

Szombat este volt s a munkások zsebeiben csörgött a pénz. Milyen
lelkesítő zene! A hetibér nyavalygott, türelmetlenkedett az öblös
zsebekben.

Lina leány egy sarokból nézte végig az egész pokoli színjátékot. Most
volt itt előszörre s tudta, hogy nem fog többé ide jönni. Nemes, tiszta
lényege megundorodott e látványtól, melyet a férfi és nő közötti
különbség hozott létre. Feje, szive, mindene fájt s azt se tudta, mitől.
Balról egy korhely jogász, jobbról két mesterember vette körül s
faggatta. Alig felelt nékik. A férfit sohasem látta még így, minden
emberi mezét levetkőzve, mint most. Sohasem akart férjhez menni, de most
többé férfiről sem akart hallani. Utálta őket, izzadt kezeik s baromilag
forró lehelletökkel. Hogy bomlanak minden szoknya után! Ma már fel tudta
fogni huga elbukását. A kis Lizi alig cseperedett fel s máris
el-elszökött ide. Hítta őt is. Milyen kár, hogy nem jött el, legalább
megmagyarázhatta volna testvérének, hogy ezek nem emberek, hanem barmok.
Mohón kapnak minden szál széna után. Mert széna, szalma csak
leánybecsület. És nem tudnak belőle jóllakni, soha sem… Ah, majd
megmutatná ő, hogy a fogára koppintana ezeknek a nyomoraltaknak, kik
kihasználják az asszonynép gyengeségét, ostobaságát.

– Szegény Lizi, szegény Lizi! – susogta magában Lina s a kís anya
kínjaira, szégyenére, apátlan porontyára gondolt. Zsebébe nyulva
megtapogatta azt a papirosba takart valamit – meg van-e még? Az a valami
nagy adag s feltétlenül ölő méreg szerecsika volt.

A táncz folyt tovább. A tánczmester egyre ordítá:

– Csak fesztelen, csak unzsenirt…

És nem volt többé a rendnek legkisebb árnya sem a megvadult tömegben.
Fűző okozta mellziha, mámoros hörgés, csók-csattanás, a megölelt
nyöszörgése, a tyúkszemfájós jajja, az epedés sóhaja, az epedéstől,
vágytól, hideglelősek fogcsattogtatása, túlhangozá a báró
zongorajátékát, rekedtté vált szavait!

– Sák elegánt…

Egyszerre azonban csend lőn. Flóris az ács a zongoramester által
játszott valczert énekelve lépett a tánczolók közé. Uj bársony zeke
feszült széles mellére. Halvány szép fejével kiemelkedett az egész
közönség közül. Szemeit végig ragyogtatá a lánytengeren s egy öt
forintost dobott báró Trunck tányérára:

– Most hallgass! Én fizetem a csendet!

Lányok hagyták el udvarlóikat s körülrajongták a fiatal ácsot. A férfiak
szitkozódva, vagy elfojtott dühvel szállingóztak ki a szomszéd terembe:
inni. Egy kövér szobaleány nehéz karjaival reákapaszkodott a fiatal
óriásra. Flóris kelletlenül rázta le magáról:

– Csihaj te, meg ne egyél!

Valami dohánygyárban dolgozó kis leány mindegyre felnézett reá, bár
szemei már könyeztek, kápráztak a folytonos nézéstől.

Flóris unatkozottan ásított. Egy megvető mozdulattal hárítá el magától a
kérdezősködő, vihogó, hízelgő leánysereget s szétnézett a teremben.
Csakhamar megpillantá a sajátságos látványra ajkait harapdáló Linát s
mosolyogva lépett eléje:

– Látja ezeket, nem birok vélök… Nagyon rám szoktak.

– Hej jó is kis-istennek lenni!

– Dehogy kis-isten, dehogy kis-isten! Aztán könnyű ezek között, de
másutt…

– Mondja csak, nem sajnált meg engem? két évig járok utána s még csak
márma érdemesit először egy jó szóra.

A leány nem felelt s félig behunyva szemeit, hagyta magát tánczra vinni.

Tánczközben nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Lina lopva vetett
egy-egy pillantást tánczosára s arra gondolt, hogy milyen szép, életerős
ez a legény s milyen halvány üszökszín halottá fogja őt tenni nemsokára…
ha… Maga sem tudta különben, mit akar. Csak azt érezte, hogy gyűlöli ezt
az imádott embert, testvére megrontóját, házuk szégyenbehozóját, a ki
fehér fogaival, piros kis szájával olyan átkozottul kedvesen tud
mosolyogni. A legény puha szakálla olykor-olykor födetlen nyakához ért s
ez érintésre tűz lett egész testében.

Csak ők maguk tánczoltak az egész teremben. Őket nézték, róluk suttogott
mindenki. Irigykedve, boszúsan, majd hizelgőleg. Valaki azt mondta: »Ni
milyen szép pár!« Lina érezte, hogy egész hajaszáláig elpirul e
szavakra. Flóris odahajolt piros kis füleihez:

– Hallja!

– Hallom, de beszélni akarok magával.

– Én is, galambom! – szólt a legény s egy pár lépéssel kitánczoltatá a
leányt a szomszéd szobába.

Kaczagás kisérte ki őket, de e hangok benszakadtak, a mint Flóris
visszanézett az otthagyott közönségre.

A szobában nem volt senki. A legény behúzta maga után az ajtót s a
zárban a kulcsot megfordítá.

A kis hálófülkében sötét volt. Az izzó vaskályhától vörös-barnára vált a
homály. Lina didergett s körmeivel markába vájt. Elhatározta, hogy
szemeit fogja kikaparni a szép ácsnak, ha az csak egy ujjal is hozzá
nyúl. – Bana Flóris még csak meg sem érinté; de fekete szeme csillogott
a homályban.

Egy ideig némán álltak egymással szemközt. A legény szólalt meg előbb:

– Ne féljen tőlem, nem vagyok én olyan rossz, mint a hírem. Üljön le ide
a diványra, valamit akarok mondani, hanem elébb meggyujtom a lámpát.

A hogy világos lett a fülkében, Lina borral telt üveget vett észre az
asztalon.

– Épen jó! – gondolta magában – ha nem birok veled, majd a poharadba
töltöm a szerecsikát – a halált.

Flóris bort töltött a poharakba s nem ült a leány mellé, hanem szemben
foglalt vele helyet. Megigazgatá selymes, puha haját, szivarját letette
s hallgatott. Lina szomorúságot olvasott ki szemeiből, abból a
szemekből, melyekbe – maga se tudja, miért – sohase mert merően
belenézni. Talán iránta már rég érzett gyűlölete – mely most fokozódott
– okozta azt a sajátságos zavart is, mely rajta erőt vett mindannyiszor,
midőn Flórissal, – a lányok ez istenével – szemben volt. Sőt ezelőtt, a
nélkül, hogy okát tudná adni – futott előle, menekült, mintha közelében
valami bajtól félt volna. És ez a legény soha, még álmában se hagyta
békén. Soha férfit nem szeretett – sehogysem – de azt a legényt
kénytelen volt gyűlölni mindég. Midőn a kis Lizi elmondta, hogy
házassági igéretek s egyebekkel mikép ejté meg őt is, az jutott eszébe,
hogy: »mily kéj volna megfojtani ez embert!« Mióta húga kínos vajudását,
újszülött gyermekének síró nyöszörgését s apja dühét kitörni hallotta,
azóta mindegyre az zúgott-zakatolt fülében, szívében: mily jó volna
megfojtani ez embert! És midőn a kútnál reggel látta meg-meg egy idegen
lánynyal enyelegni, csókolózni akkor, midőn egy szegény áldozata szörnyű
kínok, örök szégyenérzettől eltelve fekszik beteg, talán halálos ágyán:
megfogamzott keblében a terv: elveszteni e nyomorult embert.

Reggeltől mostan estvélig egy örökkévalóságnak tetszett neki az idő;
maga se tudta, hogy miféle ördög által sugalva, egy vágy kínozta
szüntelenül: halva látni ezt az embert…

Sőt utoljára szinte rosszúl esett néki az a gondolat, hogy hát ha
reáhagyja magát beszéltetni Flóris s jóvátéve hibáját, nőül veszi a
szegény kis Lizit, apja lesz gyermekének?! Szinte biztatta magát, hogy
ebből nem lesz misem s igazi örömmel, vágygyal gondolt egy közeli
gyilkosságra…

Hanem most mintha szive engedett volna. Flóris olyan sajátságos
szomorúan, hallgatagon nézett reája.

– Mit is akar hát maga nekem mondani?

– A Lizinek márma kis fia született.

– Hát férjhez ment?

– Igen.

– Kihez?

– Magához.

– Úgy, ezt nem is tudtam!

– De tudta tőrbe ejteni!

– Az utamban volt, mért nem került ki?

Lina szive őrült sebességgel vert. Zsebébe nyúlt a méreg után:

– Úgy, hát maga, a ki útjába kerül, letöri?

– Ha virág és ha hagyja magát.

– Nem sajnálja őket?

– Nem, az az ő soruk.

– Nem szánja őket kínjaikban, nyomorúságukban?

– Nem, mert keresték.

– Nem fél, hogy megveri az isten?

– Még az emberektől sem félek.

– Hát mí maga?

– Ácslegény; dolgom befedni a házakat s elszeretni a leányt, ahol érem.

– S ha elszerette?

– Akkor: jó napot, aztán befellegzett a barátságunknak, isten hozzád
édes!

– És Lizi?

– Jó fizetése van a dajkáknak…

A leány alig tudta dühét visszatartani. Szemei vadul forogtak. Flóris
szinte megijedt tőle:

– No, no, csak meg ne öljön a szemeivel. Aztán ha csak ezt akarta
mondani, hát ezért kár volt ezeknek a czafráknak magát megmutatnia.

– Nemcsak ezt akartam mondani, hanem azt is, hogy maga ha jó ember
volna, most elvenné a testvéremet.

Flóris felkaczagott. Olyan csengő kaczagása s olyan szép fehér fogai
voltak:

– Elvenni, na már azt a bolondot nem teszem! Ha mindazt a lányt, a kivel
valami bajom volt, elvenném, volna vagy negyven feleségem!

– De én kérem?

– Ha még maga kér sem! Nincs olyan. Nem lesz énbelőlem senki esküdt ura!
Ha csak…

– Ha látná, hogy kínlódott magáért.

– Látom!

– Ha érezné a szégyent, a nyomort, mely egész életén át el fogja kisérni
maga miatt.

– Érzem!

– Szegény apám szégyenét, arczpirulását ha látná; nem mer többé az
emberek közé menni…

– Érzek, látok mindent.

– Nem látja azt a kis ártatlan gyermeket, kit az iskolában sem fognak
másképen hívni, mint: te zabigyerek!

– Én is az vagyok.

– Kőbül van a szíve.

– Épen nem, de hát azért nem vállalok rája olyan terhet. Nem tudnám
szeretni, rá se néznék, hozzá se szólnék, ha otthon volna, kerülném az
otthont… Nem szeretem, nem szeretem, soha se is szerettem.

– Mért bolondította hát el?

– Mért? Magam sem tudom.

– Könyörüljön rajta!

– Könyörültem, ha elfeledtem.

– Hát nem.

– Nem.

A mosónő lánya még akart valamit mondani, de nem tudott. Elfúlt
lélekzete, feje zúgott, szédült. Nem ivott egy gyüszűnyi bort is és úgy
érezte magát, mintha holt részeg volna. Zsebébe nyúlt a méreg után s
hirtelen, észrevétlenül szájába csúsztatá. Aztán a Flóris pohara után
nyúlva egy kevés bort hörpintett s szájából a mérget a borba ejté…

A legény mosolyogva vette fel a poharat:

– Megiszom a szerelmét; – szólott – s kiüríté a pohár tartalmát.

Lina felsikoltott, életét adta volna, ha a mi történt, meg nem történtté
teheti. Szemben véle a büszke legény szomorúan mosolygott!

– Mért sikoltott, odakinn ha meghallják, azt hiszik, hogy bántom; pedig
maga az egyedüli lány, a kihez nem merek nyúlni… Tudja-e mért nem veszem
el Liszkát?

Lina alig hallhatólag susogá:

– Mért?

– Mert magát szeretem, magát is szerettem mindég. Magán kivül soha
senkit. Mikor testvérét öleltem, akkor magára gondoltam, mikor ez, vagy
az a leány körülfogott: csak mindegyre arra gondoltam, édes istenem, ha
ő szeretne így engem! De rám se nézett s ha nem futott előlem, hát úgy
nézett rám, mint valami gazemberre…

Nem voltam én soha duhaj, csak a mióta magát ismerem. El akartam
felejteni, ki akartam verni a fejemből. Arra gondoltam: ni, hisz van itt
lány, aki szeret s a kit szeretni lehet, minden ujjamra akár kettő; az
ujjamra került, de a szivemre nem! A kit az megszeretett, épen az hányt
fitytyet reám, megvetett, kigúnyolt, meg is érdemeltem: mért nem tudtam
elfeledni!

Lássa, most záros szobában ülök véle egyedül; úgy szeretném megölelni, a
vérem mindegyre vonna kis édes ajkához s alig merek rá is nézni! Tudja
az isten, maga nem olyan lány, mint a többi…

Magát szivesen elvenném, nem mára, holnapra, de egy egész életre s
nemcsak férje lennék, de szolgája mindétig, a meddig akarná…!

A lány behúnyta szemeit, úgy hallgatta a szavakat, melyek igazságában
nem kételkedhetett.

Irtózatos dermedtség s forró érzés váltogatta egymást lelkében,
testében. Szeretett volna meghalni e pillanatban, de szeretett volna
élni is, de ennek a legénynek ölében.

Úgy érezte, hogy azok a szavak, melyek itt alig hangzottak el, nagyrészt
az ő szivének szavai. A gyűlölet, amit eziránt az ember iránt érzett,
csak burka volt forró, de elnyomott vágyának. Homályos, de erős sejtelme
volt, hogy ez eddig ismeretlen, soha nem érzett, de végtelen boldogságot
találna fel e legény karjaiban.

Az után, a mik történtek, kénytelen volt megundorodni magától e
mindjobban erősödő érzéseért. Az őrület környékezte s a legény szavai
mégis olyan jól estek neki; szótlanul el-elfúló lélekzettel,
halotthalványan, csak hallgatta hallgatta…

– Isten tudja! magával szemben az én öles termetemmel is gyermeknek
érzem magamat. Ha veszett életem, mulatásaim közepette csak egyszer
emelte fel volna ujját: »Flóris, ezt ne tedd!« – meghunyászkodtam volna,
mint gazdája szavára a feldühödt eb. Mindég olyan vágyam volt, lábai elé
tenni bozontos fejemet, hogy nyakamra lépjen. A mohó vágy, mely a
lánysereget felfalatá velem, mint farkas a bárányt, – magával szemben
olyan szelíd volt mindég. Arról álmodoztam, eszeveszett mulatozásaim
közepette a kéjektől részegen arra gondoltam: ha férje lehetnék,
megcsókolhatnám kezét, élnénk együtt, csendesen… Hogy elfeledném az
utczát verekedéseivel, hogy otthagynám a korcsmát bora- és leányaival,
hogy lábai előtt olvasgassak érzékeny történeteket…

Maga tehet arról, ha rosszá lettem, gonosz vagyok. Magának kellett volna
megváltania s hidegsége, megvetésével, csak könnyelműségem növelte
őrültséggé…

Tudom, hogy nem szeretett, érzem, hogy most sem szeret, soha se is fog
szeretni… Odaenged az ördögnek, hadd marjon meg, hadd faljon fel, mit
bánja maga az én tönkre tett életemet!… De nem azért mondtam én el
ezeket magának, hogy szerelmeért könyörögjek, – úgy is tudom, hogy
hiába! – hanem hadd tudja meg: hogy maga az én elvesztem, halálra vívó
hóhérom, ezzel a gyenge kis képével, ártatlan szemei, szelid jó
lelkével…

A butorok egyre pattogzottak a szobában az irtózatos melegtől. Az a
kevés bor, melyet a legény poharának aljában meghagyott, szinte forrott
s az elolvadt méregtől, szinte sárgára vált.

Lina hevesen, mohón kapott e pohár után s utolsó cseppig kiitta. Aztán
mintha megkönnyebbült volna, felsóhajtott; arczára ismét kiült a
kellemes, üde pir. Szemei újra felcsillantak, mosolygott, egyszerre
nagyon víg lett. – Odafordult a legényhez s vállára tette kezét:

– Flóris, én is szeretem magát!…

A legény a földre rogyott s átölelte a leány térdeit. Nem tudott szólani
s ha tudott volna is, beszédét elnyomta volna egyszerre kitörő hangos
zokogása…

Lina mosolyogva hagyta lábait megölelni. Arra gondolt, hogy milyen édes
meghalnia ezzel a legénynyel, ha már nem élhetnek együtt. E pillanatban
elfelejtett mindent: beteg, szerencsétlen testvérét, atyja szégyenét,
csak azt tudta, hogy ez a legény miatta volt szerencsétlen, gonosz s
hogy szereti, imádja őt s ő is viszont érez iránta, nem ma először,
hanem talán már – ha elfojtva, ha félreismerten is – de régen, nagyon
régen.

Ott térdelt lábai előtt a világon a legszebb, legkedvesebb férfi s az,
ki megvetéssel tiporta leánytársait, most: az ő lábait boritja
csókjaival, kezéért esd…

Lehajolt hozzá, körülölelte fehér, forró nyakát s összevissza csókolta:

– Szeretlek, én is szeretlek, nagyon szeretlek…

Flóris felállt. Megcsókolta a leány kezét s halk, reszketeg hangon így
szólt hozzá:

– Menjünk innen, itt nem tudnék magamnak parancsolni: jerünk az apádhoz,
attól kérlek el s addig se éjem se napom, nem iszom, nem alszom, mig a
pap előtt nem állunk…

– Maradjunk – szólt a lány.

Flóris felveté reá szemeit:

– Istenem, meg akarsz őrjíteni!

– Megmérgeztelek! – suttogá Lina.

A legény szivéhez kapott. Hirtelen pokoli fájdalom áradt szét teste
minden részén.

– Miért?

– Mert megcsaltad a testvéremet, mérget tettem poharadba, reggelre meg
fogsz halni.

Flóris irtózatos erővel szorítá magához a leányt:

– Jól van, a te kezedtől szivesen meghalok!

– S én véled leszek holttá – mert szeretlek s nem lehetek a tied.

Perczekig nyugodtak egymás karjaiban némán, csak szivök hangos verése s
a lány heves lihegése hallszott.

A tánczteremből behangzott az őrületes zsivaj s a zsivajon keresztül
törő víg dallamok s egy rekedt hang:

– Sák elegánt…

S egy másik:

– Csak fesztelen, csak unzsenirt…

Itt benn, a forró kis háló-fülkében az egymás keblén nyugodó szerelmesek
nem hallottak mit sem. A lámpa kialudt, a kályhában a parázsból üszök
lett… s az egymásba forrott, égő ajkak is kezdtek hűlni…


III.

Reggel a »Riska tehén« táncztermében két halott volt kiterítve. Egymásba
fonódott tagjaikat nem lehetett elválasztani. Máskülönben látszott
rajtok, hogy nem birkózásban kerültek így együvé.

Béni mester, a kis mulyának látszó mosónéval csakhamar megjelent a
holttestek előtt. Irtózatos düh fogta el, a mint meglátta a szederjes,
merev alakokat.

Elfordítá tőlük fejét s fuldokló zokogás közt, kezeit ökölre szorítva
kiáltá:

– A nyomorúlt ringyói!…

A mosóné ráborúlt leánya holttestére s zokogva csak annyit szólt:

– Én édes leányom…

És miután a holttesteket beszálliták a Rókusba, hazament: könyes
szemekkel, elkínzott szívvel, de azért gyöngéden megfüröszté az
újszülöttet, aztán hátra nézve a teknőben gőzölgő, az állástól
megsárgúlt fehérneműekre, így szólt:

– Ó istenem! Nem tudom kiöblögetni ezeket a ruhákat, elvesztem a
kuncsaftjaimat mind… mind…




VI. Comtesse Sapho.



I.

Baanföldi Baan Aba gróf tizenegy község örökös ura – ezelőtt 40 évvel –
ott gyunnyasztott a kerevetnek szolgáló ládán s főtt kolompért – már
kihűlt főtt kolompért evett. A burgonya morzsái a kopottságtól fényes
kabátjára hulltak s Baan Aba gróf, Szent-Szajol, Kis-Tarcsa s ezenkivül
még 9 más község »örökös« ura – még csak ezelőtt 40 évvel – apránként,
gondosan szedegette fel az apró hulladékokat s végtelen elegáncziával –
de leplezhetlen mohósággal – költé el.

A szoba közepén elaggott, összetört, kopott fényében, szinte nevetséges
aranyozott facsillár alatt iróasztalnak szolgáló láda előtt ült s írt
egy szőke, súgár leány. Keze járt, világoskék, kedves szemeivel mereven
maga elé nézett.

Valami versen gondolkozott s a készen levő strófákat kellemes, de
sajátságos hangon reczitálta el magának. A legutolsó strófánál letette
tollát s a ruhájáról lakmározó alak felé fordúlt:

– Mikor jön meg az Erard-féle zongora, papa? Ezt az új költeményemet
szeretném zongorakiséret mellett elszavalni néked…

E pillanatban egy egér szaladt végig a szobán s egyenesen az ajtó felé
tartva, rést keresett, hogy a szabadba menekülhessen.

– A nyomorúlt! ez is elhagy; – mormogá Aba gróf s az ajtó közé szorúlt
egérkének kinyitá az ajtót. Majd kondor, de őszült fejét megvakarva,
felelé leányának:

– Erard-féle zongora… igen… fekete ébenből, 3500 frt… rövideden
megérkezik, kis lányom…

És valóban; a zongorához való taburett – kék atlaszszal bevont
reneszánsz-ízlésű kis szék – s aranyozott ébenfa kotta-tartó, bár a
számtalan hurczolkodástól ütött-kopottan, már ott hivalkodott a
gyalulatlan ládákból álló bútorzat között s régi időkről, boldog, vagy
legalább aranytól fényes napokról beszélt.

A szoba hátterében szinehagyott kartonfüggönyök szakadékain által
vetetlen ágy látszott. A rokkant, csonka oroszlánlábak, melyen a
rongyos, rozzant alkotmány nyugodott, csikorogtak, dülöngőztek a
fényezetlen, sőt piszkos fenyő-pallón. Ha tudnám, hogy a fa is eszmél,
szeretném azt mondani, hogy a rokkant oroszlánlábak azokra a perzsa
szőnyegekre gondolnak, melyeken szépen kifaragott körmük puhán nyugodott
egykor.

Comtesse Sapho, az a szép súgár leány, felállt és kopott ruhájában
koldúsnőre, méltóságos, büszke tartása pedig egy grófnőre vallott.
Határozatlan lépésekkel, tapogatózva lépett a függönyhöz, melynek
elrongyolt korczait oly mozdulattal hajtá félre, mintha atlaszból
volnának azok. Leült az ágy szélére s összegubbaszkodva remegett a
hidegtől.

Aba gróf fel s alá járva a szobában, meg-meg állott s gyöngéden nézett
didergő leányára:

– Javul-e a szemed, Ilonka?

– Mondtam papa, hogy ne nevezz engem többé Ilonkának, én Sapho vagyok… A
szemem, a szemem… egy idő óta alig látok vélök… Érzem, hogy a
láthatatlan hályog ereszkedik lejebb, mind lejebb… Az alakok szinét,
szétfolyó körvonalait még látom, de tisztán mit sem tudok már
megkülömböztetni… Aztán ez a maró levegő minduntalan kápráztatja,
gyengiti, könyeket csal belé…

Ó ne hidd papa, hogy ilyenkor szivem sír. Tudom én, hogy ez a mi
nyomorúságunk csak időleges s ha epedő vágygyal gondolok is vissza arra
az időre, midőn saját palotánkban bőségben, királyilag éltünk, azért nem
keserít el az a nyomor, mely most ölel bennünket, az a száraz kenyér,
mely alig akar ajkamban megnedvesülni… Érzem, hogy ez a 3 éves kín nem
tart már sokáig, bízom az istenben, bízom te benned…

Aztán én nem is érzem itt magam rosszúl. Bár itt vagyok veled, még sem
vagyok itt. Ez az aranyos csillár visszavisz régi kis szobámba. Régi kis
szobámban illatos hálófülkébe… A menyezetes ágy előtt látom
könyves-asztalomat, a sarokban virágaimat s a nyitott ablakon beözönlő
fűszeres illatokat, melyekkel a park fenyő-virágai köszöntenek… Ah, én
grófnő vagyok itt is. Tudd meg, hogy én herczegek s herczegnőkkel
beszélek, leülök asztaluknál, mulatok mulatságaikon. Felidézem ezt az
egész világot képzeletemben s míg megírom róluk történeteim, dalaimat:
addig velem vannak; de nem tudnak elhagyni azután sem. A költészet
lebilincseli őket. Boldog vagyok. Van vágyam, van czélom s ezeket oly
világosan látom magam előtt, hogy úgy tetszik, mintha egészen beteltek
volna már is…

Csak egy emlék keserít. Mintha ma is látnám – tudod még akkor épek
voltak szemeim – midőn rádrohantak az uralkodó hatalom emberei,
elkobozták jószágaidat, elvették legutolsó bútorod s kivitettek
palotádból… Azt hiszem, tizenöt éves voltam akkor. Vagy tizenhat?
Egyszerre kinn voltunk az utczán… Szegény mama, ő meghalt bánatában…

Téged sajnállak. Te nem erre a nyomorra vagy teremtve. Hanem, nemsokára
megváltozik az uralkodó hatalom s téged visszahelyeznek birtokaidba,
melytől hazafiságod miatt fosztottak meg… Mikorra várod a
kormányváltozást?

– Mindennap. Hanem ha akarom, még már ma ismét a régi úr leszek. Csak
egy levélkét kell írnom a miniszterelnökhöz, ilyen tartalommal:
»Belátom, hogy vétettem önök ellen; megváltoztak elveim s önök közé
állok!« – Akarod ezt, Sapho?

– Inkább haljunk meg éhen papa, mintsem hogy lemondj elveidről…

Aba gróf hevesen ölelé meg leánya megsoványodott, de még mindég szép
nyakát. A leány atyja keblére rejté szelíd, de mégis büszke szép fejét:

– Hanem éhes vagyok egy kissé papa; nincs egy kis kenyér?

– Nem hozott a kenyeres asszony; _elfeledte_. Pompás burgonyát küldött a
vendéglős »à la anglesse« – eszel?

Comtesse Sapho falatozni kezdett. És midőn elkölté vacsoráját,
megcsókolva atyja homlokát, aludni tért.

Estve 9 óra felé járt az idő. Aba gróf egy lóczára hajtá fejét. Nem
akart aludni, de nem is tudott volna. Egyáltalán pórias szokás éjfél
előtt elaludni s ő nem is tudá grófi hajlamait levetkőzni.

Sylvester estvéje volt. Gróf Baan emlékezett három év előtti
Sylvesterjére. Monakóban a kártyaasztalnál… Ekkor veszté el legutolsó
negyvenezer frankját. A rimánkodásra kapott vissza belőle annyit,
amennyiért haza Magyarországba utazhatott. Még elég korán jött arra,
hogy javainak árverésén jelen lehessen. Az adósságok lassanként
felemészték milliónyi értékű vagyonát. Felesége – egy báró Panáry-leány
– öngyilkossággal menekült a szégyen s a nyomor elől… Szegény kis
Ilonával nem lehetett közölni az igazságot. A gyenge szervezetű leányt
megölte volna a rettenetes való. Aba gróf úgy találta ki a
»jószág-elkobzás« meséjét. S a fájós szemű kis leány képzelgősen
szentimentális lelkülete hajlandó volt elhinni e hazugságokat. Egy
képzelt világban élt s jól esett, ha más e képzelt világot még
bővítette…

Aba gróf csalta leányát, bár ő nagyon is tisztában volt a valósággal;
különösen most, hogy belátta küzdelmeinek haszontalanságát. Akarata,
teste belefáradt a küzdelembe. S mig leánya estvéli imáját imádkozá
rozzant ágyában, egyetlen s utolsó kincsét: megtöltött revolverét mohó,
mégis kínos érzéssel szorítá meg zsebében.

Három évi küzdelem után ma már szilárdul meg volt győződve arról, hogy
elébb-utóbb éhen kell elvesznie, ha csak maga nem veszti el magát előbb.
– Egész életében a pénzköltésben gyakorolta magát s most vénségére nem
tudott megtanulni pénzt szerezni. Semmi néven nevezendő mesterséget nem
tanult, nem tudott; ha csak grófi voltát nem vesszük mesterségnek. Három
nyelvet beszélt ugyan: magyarúl, németül s francziáúl; de jól egyiket
sem tudta. Irása is egészen »grófias« vala, ép úgy, mint gondolkodása;
tehát mind a kettő blazírt, hanyag, szórakozott. – És mégis:
tönkrejutása után kevés időre reménye volt ahhoz, hogy a miniszterium –
tönkrejutott arisztokraták dajkálója – behelyezi valami sinekurába… vagy
valahová jószágigazgatónak nevezi ki. De az ellenzék egyik Kátója –
»egyik«, mert sokan voltak! – neszét vevén a dolognak, dörgő s akkor
nagy zajt csapott, interpellácziót intézett a miniszter úrhoz. A
Baanföldi Baan Aba gróf múltját szellőzteté s oly adatokat hozott
napvilágra, hogy a miniszter Aba gróf alkalmaztatását kénytelen volt
desavuálni. Sőt kijelenté, hogy Aba grófot nemcsak hogy jószágigazgató,
de még írnoknak sem nevezte volna ki. Az ellenzék »egyik« Kátója
köszönettel vevé tudomásul a miniszter válaszát, bár magában
dühösködött, hogy filippikája megtört a miniszter taktikáján. Az egész
dolognak Aba gróf ivá meg a levét. Szellőztetve lőn múltja, mely épen
nem volt tisztességesnek mondható. Nem követett el – nem volt addig
rászorúlva ilyesmit elkövetni, – melyért a btkv. nevében szólíthatták
volna felelősségre, de nagyon is sok olyasmit tett, melyért általános
megvetés szokott az osztályrész lenni, a mi külsőleg olyan moralis
társadalmunkban. Különben, ha 1792-ben s franczia grófnak él, ha száz
élete van is, a lámpavasra kerül…

Aba gróf nem született becsületes embernek. Őse is árúlásért kapta a
grófi koronát; mért lett volna jobb »dicső« ősénél ő? Hanem az szép volt
még tőle, hogy belátta, mikép becsületes embernek nem született. Sőt ezt
a véletlent sajnálta is mostan. Ha becsületes múltja volna, hát most nem
fordúlna el tőle – leányán kivül – mindenki. Az ember végtére nem is
tudja, mire jó a becsület! Az arisztokraták, kik különösen színére oly
sokat adnak e portékának, ajtót mutattak neki. Famíliája kihalt, ő volt
az utolsó Baanföldi Baan. És ha lett volna is rokona? Hisz még
közönséges emberek között is megtagadják a szegénynyé vált rokont, hát
még ott, hol a családiasságnak nyoma sincs: az arisztokratáknál!?

Aba gróf végtére is kénytelen volt felcsapni írnoknak a kataszternál.
Meghamisította okiratait: kitörölte belőlük a grófi jelzőt. Mégis
megkérdezték: nem rokona-e a hirhedt Baan grófnak. »Nem hallotta még
nevét sem említeni!« – felelé Baan gróf. És talán diplomatikusan
cselekedett ez egyszer; de később még sem elég okosan viselkedett s
elébb-utóbb elárulta magát grófi gőgje s ügyetlensége által. Elküldték.
Mit volt mit tennie: folyamodott a legutolsó kenyérhez és ujságíró lett.
Egy hyper-demokratikus zúglap közölte irtózatos nyelven írott nézeteit a
magas és nem magas politikáról. Egy időben azonban egyszerre feltünően
okos czikkeket írt; a dolog feltűnt, a turpisság kisűlt: a gróf egy
általánosan ismert német lapból plagizált. A dolog beszéd tárgya lőn,
sőt egy republikánus – ki vezérczikkeit nem a közeli s banális német, de
a távolabbi s intelligensebb angol sajtóból lopta – nagy zajt csapván
belőle, felhasználta az alkalmat egy nagy szenzácziót keltő czikk
irására! »A sajtó elsekélyesedése« – czím alatt.

És Aba gróf ismét kenyér nélkül maradt. Nem mutogatta többé dörgedelmes
czikkeit szegény comtesse Saphonak, ki szilárdul meg volt győződve édes
atyja lángeszéről…

A »lángész« azonban nem hagyta magát. Ujra kenyér után nézett. Beállt
egyik hordár-egyletbe pátronusnak s bankot alapított nekik: »Munkás
méhek kasa« czím alatt. A bank gyöngyen virágzott – és mint minden virág
– elvirágzott; prózában szólva: megbukott. Aba grófot a némi merész
fináncziális műveletek miatt setétre akarták tenni, de bizonyitékok
elégtelensége miatt végtére is felmentették, de ismét kenyér nélkül
maradt.

Tehát eljött az idő, hogy »feltalálóvá« legyen. Mész-, faggyú- s
viaszkeverékből egy kenőcsöt alkotott s elnevezte szakállhagymának.
»Gróf Baan Aba szakállhagymája«, igy szólt a czím egy rengeteg 9 ágú
korona alatt – az ujságok hirdetési rovataiban. De egy, szintén
szakállhagymát gyártó tanár napnál világosabban megmagyarázta a
közönségnek, hogy a gróf szakállhagymája milyen haszontalan s hozzá mily
ártalmas mixtum és a gróf a világon a legnagyobb csaló. Eme utóbbi
szavak miatt oszt a gróf sajtópert indított a tanár ellen. Egy fiatal,
feltünésre vágyó ügyvéd drágán fizette ugyan meg neki, hogy reá bízta
védelmét, de védőbeszéde elhasalt, a tanárt felmentették, a »csaló« Aba
grófon száradt a temérdek szakállhagymával együtt, melyre többé nem
szállott egy tudatlan csíz sem…

És elkezdődtek a nyomor borzalmas napjai és úgy látszik, nem akartak
véget érni. Az utolsó ép butordarab is a zálogházba vándorolt. A
revolveren kivül nem volt értékesíthető tárgya Aba grófnak.

A tizennégy uradalom gróf ura – ezelőtt negyven évvel – arra gondolt:
hogy e tárgyát is értékesítse. Milyen pompás eszköz: egy csattanás és
vége van miden »Szakállhagymás« históriának. Aba gróf pedig unta már
ezeket a dolgokat. Beléjök fáradt. Vágyott a nyugalom után. Zsebében a
forgó pisztoly egyre ajánlotta magát: »a nyugtalan vérkeringés biztos
arkánuma vagyok én…!«

Már késő éjre járt az idő. Comtesse Sapho nyugtalanúl hánykolódott
ágyában. A szobában nem volt épen meleg a levegő. Az egyetlen pohárban
álló viz az ablak deszkáján tán befagyó félben is vala… Comtesse Sapho
elfojtott zokogása hallatszott fel az álmatlan éjben…

– Mért sírsz kis lányom?…

– Ó nem a szivem sír, papa…

A gróf kivette zsebéből a revolvert s egy ládába tette. Szerette
leányát. Hát tulajdon édes magát se szeretné az ember? Elhatározta, hogy
ennek kedvéért még vár egy kissé az öngyilkossággal. Azonfelül még
bizott valami véletlenben, mely kiemeli a hinárból. Magára fekteté – a
minek alant kellett volna lennie – azt a reves szalmazsákot s igyekezett
elaludni. Nehezen jött az álom szemeire. Hozzászokott volt
kapuczinerezni lefekvés előtt s már 4 hónapja kávét sem látott.
Azonfelül a szegény kis Sapho benn-bennszakadó sírása nagyon
kellemetlenül hatott reá. Sejtette okát; e kínos napon elfeledte
megmondani a kicsikének, hogy találkozott eszményképe, Barna báróval s
hogy ez üdvözli őt… s alig várja, hogy tiszteletét tehesse…

Megmondta hát most ezt a mindennapon elmondott hazugságot.

És szavaira csakhamar végleg benszakadt a szegény kis lány zokogása…

– Óh, ne hidd papa, hogy a szivem is sír, midőn szemeim könyeznek!… –
szólt és elszenderülve, boldog, kéjes álmok tették könnyüvé
fantasztikus, ártatlan lelkét.

Csend lőn a barlang-hideg szobában. A gróf Baan-család bár úgyszólván
dermedt tagokkal, de mélyen aludt…


II.

Aba gróf kiszaladt a vizvezetékhez s megmosakodott, a »kilenczágú
grófi-koronás« szakállhagymával kicsapta már őszülő bajuszát, gondosan
megfésülködött s miután halántékára egy csomó hajat odapomádézott, még
csak a comtesse Sapho keztyűjét kereste meg.

Mert vajjon jónevelésű ember fogadhat-e hölgylátogatót keztyű nélkül?…

A gróf gyomra korgásából gyanitotta, hogy immár bizony délfelé jár az
idő. És a szegény kis grófkisasszony még mindig aludt.

– Szerencsére! – gondolá gróf Baan s összevonta leánya ágyának szegényes
függönyét. Aztán valahonnan egy könyvet vőn elő s olvasni kezdett. De
nem a könyvet, hanem a kezében levő és ép az imént kapott kis
látogatójegyet olvasá: »Wrabély Leontina, a népszinház tagja óhajtja ma
délben tiszteletét tenni«.

A dél itt volt s kopogtak az ajtón. A szinésznő lépett be. Kicsiny,
szűkvállú, satnya barna hölgy. Kihívóan és mégis elegánsan öltözködve.
Az a pikantéria, mely nagyon is tökéletlen szépségét pótolta a férfiak
előtt, még franczia kalapjának szalagcsokrán is elömlött. A mint
belépett, kicsiny, de szúrós fekete szemeivel azonnal kacsintott
egyet-kettőt. És pedig ama ismeretes módszer szerint, melyet egy még
mindig divatban levő szinésznőnk meghonosított a szinfalak között s
azokon kivül.

Aba gróf adta a tudományos búvárlataiba elmerült, szórakozott férfiút…

– Méltóztassék helyet foglalni, ámbátor egy szegény, tönkrejutott –
költséges, tudományos búvárlatai által elszegényült – grófnál bajosan
leli fel azt a kényelmet, mely a társadalom új arisztokratáit, a
művészeket méltán megilleti.

A szinésznő nem óhajtott e kérdés részletes tárgyalásába bocsájtkozni s
azonnal a tárgyra tért:

– Kegyed 2344?

– Igen.

– Tehát gróf Baanföldi Baan Aba; lesz szíves czímére vonatkozólag valami
okiratot előmutatni.

Megtörténik.

– Hajlandó vagyok kegyeddel tárgyalásba bocsátkozni ama hirdetése
fölött, melyet a »Testvériség« legutóbbi számában olvastam. Gróf úr, a
mint írja, hajlandó bármily állású nőt feleségül venni, ha az tizezer
forintnyi hozományt hoz a házhoz?

– Szolgálatára!

– Nos, én kedvezőbb ajánlatot teszek önnek. Nőül vesz engem, együtt
lakunk, ha úgy tetszik együtt étkezünk s én mindaddig, míg élek – s ön
él – ezerkétszáz forintnyi évjáradékot biztosítok önnek.

Aba gróf kezét nyujtá:

– Az alku áll. És mik az ön feltételei?

– Lakásunkat Bécsbe tesszük át, hol az operához szerződtettek
másodosztályú coloratur-énekesnőnek. Gróf úr két szobát kap saját
kényelmére s egyáltalán és sohasem háborít engem. Velem szemben jogai
nincsenek, csak a világ előtt; azontúl a magam ura vagyok. – Megértett?

– Igen. Ön grófnő akar lenni. Férjes nő, hogy fokozza az ingert s
méltóságos asszony, hogy fokozza az árt; magyar mágnásné akar lenni,
hogy keresett hölgy legyen. – Teljesen megértettem önt. Beszélhetünk
egymással egész világosan. Nagysád aranyos ölébe akarja összehordani a
császárváros aranyát s én nem akarok éhen halni. – Az alku áll. Hanem
nekem egy hajadon leányom van. Comtesse Sapho. Neki velem kell maradnia.

– Szép?

– Szent. – A szegény kicsike beteges egy idő óta, hályog képződik
szemén, alig lát… Költeményeket ír s egészen ártatlan. Nem fogja önt
feszélyezni. Képes lesz önt anyjaként szeretni, főkép – és a mi
szükséges – ha a valót elfödjük anélkül is gyenge szemei elől. Ezt bízza
reám…

– Nos jól van, legalább házikisasszony lesz… És mindenekfölött
ártatlanságával nimbus felettünk…

Comtesse Sapho felébredt hideg fekhelyén. Az éjjel meghűlt s rekedt
hangon szólott ki apjának:

– Ki az, papa?

A gróf a szinésznőhöz fordult:

– Bemutathatom önt, mint jegyesemet?

– Igen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy hónap mulva Wrabély Leontine, mint gróf Baanföldi Baan Abáné
szerepelt a bécsi opera színlapján. Mindenesetre többet a színlapján,
mint a színpadán. Nagyon gyakran el volt rekedve.

Comtesse Sapho boldog volt. A szinésznő, kiben – sajátságos bár – nem
veszett ki minden szemérem, alig győzte elvonni kezeit a szegény kis
comtesse csókjai elől.

Viszontszolgálatul azonban Barna báróról beszélt neki, arról a Barna
báróról, ki gyermekkora óta álomvilágának központja volt s kiről atyja
azt hazudta neki, hogy mindennap kérdezősködik róla, szerelmes belé s ha
eddig nem kereste fel – bár ide Bécsbe is utána jött – annak egyedül az
az oka, hogy a báró katona s okvetetlenül börtön volna az osztályrésze,
ha megtudnák, hogy a kormány ellenségével – már mint Aba gróffal – egy
követ fújva, azt lakásán is felkeresi…

»Mivelhogy az Aba gróf jószágait még most sem adták vissza, a kormány
még most sem változott, de talán már holnap… holnapután…

Hanem azért fellelte Aba gróf azt a hölgyet – azt az előkelő hölgyet –
ki őt még fiatal korában szerette s most balszerencsében keze, szive s
vagyonával ajándékozta meg!…«

És szegény kis grófné írta tovább költeményeit. Ábrándozott egy közeli
boldogságról s képzelme által megalkotott hőséhez platonikus dalokat
írt, míg a szomszéd szobában atyja új barátjaival zajongva kártyázott s
míg a másik teremben »édes anyja« a legfényesebben igazolá a művésznő
erejét… s a hol álmainak örökös középpontja a deli Barna báró: a
művészet erejét bámulta s élvezte…

Irta s szavalta tovább – most már zongorakiséret mellett – költeményeit…


III.

Magány. – Comtesse Sapho teljesen boldognak érezte magát, hogy ebben az
egész házban egyes-egyedül lehetett. Az emberek – bár hogy szeressük is
őket – megmaradnak embereknek; testies mivoltukkal megakadályozzák a
szabad repülést…

A kis grófkisasszony légies valója most zavartalan fürödhetett kedvencz
elemében, ama ábrándokban, melyek oly változatosak, mint a nyári
fellegek, de oly távol is vannak a földtől és minden szilárdabb
anyagtól, mint azok a határozatlan gomolygó – foszló, tömörülő –
eloszló, rövidéletű, hamis szinű vízpárák…

Sapho becsukta az ablaktáblákat, bár kellemes őszi est volt, de hát a
nyitott ablakon által a felül már fekete, de alól még rézvörös ég
tolakodott volna hozzá s ő egészen magán akart maradni.

Nem volt hideg s mégis vékony hasábfákat dobott a czifra vaskályhába,
melynek ajtaját nyitva hagyá, hogy fájós szemeivel láthassa a nyelvelő
lángokat, hallhassa a vizes fa sustorékolását… Tudta, hogy a tűz, a
lángok könnyűvé teszik a lelket, mint valami léghajót s szárnyat adnak a
gondolkodásnak.

Leontine mama szobája anélkül is nem annyira szoba, mint kis paradicsom
volt. Egy illatos berek, valamelyik délövi szigeten. Középen a mindig
megvetett, illatokat terjesztő ágy. Függönyének párkányzatán,
Bokacscsióból vett idézettel. Egyik fülkében kánák, fikusok s
kameliabokroktól elrejtett, ott állott valami harmoniumféle önműködő
hangszer, melyet csak fel kellett húzni, hogy órákon által Chopin és
Strausz legdallamosabb valczereit hangozzák. Comtesse Saphot éjjelente
gyakran felkölték e hangok; ilyenkor átszólt a szomszéd szobában alvó
édesatyjának:

– Mama még ébren van?

– Igen, tanul, dolgozik; – felelt a gróf érdes hangján.

Sapho felhúzta a hangszert. Mamája egy órával előbb atyjával estélyre
távozott. – Aba gróf ma lépett be ismét a főrangú társaságba s magával
vitte nejét is. Kora reggel lesz, mikor hazatérnek.

Az estve némasága, a félhomály, a kályhában pattogó tűz, melynek
lángnyelvei mindenféle bohókás árnyakkal termékenyitik meg a hálószoba
vörösbőr-tapettáit, a déli növények közül kihallszó lágy zene –:
mindezek egy óriási szárnyat adnak a kis grófkisasszony gyenge hóna alá
s visszarepitik a multba.

Haza Szent-Szajolba, a hol 15 éves korában elsődszörre ülték meg
tánczczal, vigalommal születése napját… Kinn a vadaskertben, topolya-fák
alatt üritették érte sok és ékes szóval a színbort hölgyek és férfiak…

Hanem az az egypár szó, melyet nem is hangosan, de titkon fülébe súgva
mondott egy férfiú, az _egyedüli_ férfiú többet ért valamennyinél; pedig
milyen egyszerű szavak:

– Legyen mindig ilyen kedves s szeresse mindenki úgy, mint én…

Sapho mint akkor, ma is elpirul, ha e szavak eszébe jutnak. S milyen
gyakran jutnak eszébe! Ezek a határozatlan gyenge szavak talán egy
édeskés bók, – ez az ő »erős vára«, melyre szorgalommal, szeretettel,
szenvedélylyel – mániával épít.

És ha Barna báró nem mondja meg e szavakat, akkor más valamit keresett
és talált volna a kis comtesse, hogy elhitesse magával annak a férfiúnak
szerelmét, ki alig gondolt rája valaha, ma meg tán már azt se tudja,
hogy élt-e s ha igen, él-e még a szentimentális kis leány.

Comtesse Saphonak szüksége volt arra, hogy azt, a kiért egy
határozatlan, de végtelen érzéssel égett: magába szerelmesítse és gazdag
képzelőtehetsége szivesen vállalkozott e feladatra. És Aba gróf látván,
hogy lánya nem annyira élőből, mintsem inkább képzelődéseiből él; élővel
jó időn át különben is vajmi gyengén láthatván el leányát –: hát növelte
képzelődését s telehazudta szavainak hitelt adó leánykája fülét s
utóvégre is elhitette vele, hogy Barna báró határozottan szerelmes belé
s hogy egy napon – talán nem is sokára – megjelen előtte, hogy kezeiért
esdekeljen.

Comtesse Sapho minden napon várta e napot. Örült, ha estve lett, hisz az
éj után egy új nap következik, melyen hőse minden valószinüség szerint
meg fog jelenni. Ezen nap is elmúlt és új éj következett be, és a
szegény grófkisasszony ismét örült a holnapi napnak, mely az ő napja
leszen bizonynyal… És így multak a napok – és így multak az évek, az ő
napja még mindig nem következék el, bár voltak perczei, a mikor
csodálatosan élénk előérzete támadt, hogy im mindjárt belép, a kit
egyre, a kit hiába vár; de az ajtó nyilt s míg a szegény leány idegein
végig rohant a forró láz s míg ő fájós szemeivel már ama daliás alakot
vélte látni: felhangzott valami házaló kereskedő alázatos hangja: »nem
tetszik strimpflit, zsebkendőt, téli nadrágot venni?!« Vagy legjobb
esetben a milimári hadonászott előtte: »Hát a tejpénz? lelkem, magok nem
grófok, hanem csalók…!«

Comtesse Sapho nem volt ama költők közül való, kik mindjárt
elcsüggednek, szídják a teremtést, megutálják az életet, ha vágyaik
tárgya menten, a mikor kivánják, nem hull az ölükbe. Ő bár mind
izgatottabban, mind roncsoltabb idegekkel, de várt, remélt, bizott
egyre.

Nem érintkezve sem férfiak, sem nőkkel, a mindennapi élettől már-már
egészen elhomályosuló szemei miatt elzáratva: egy sajátságos s túlzott
képet alkotott magának a szerelemről. A lelki és testi egyesülést
valóban oly teljes tökéletesnek gondolta, mint azt egynémely regényben
hazudja a költő. S magáról a nemi élet mysteriumairól – melyekkel sokat
és szivesen foglalkozott – oly képzetei voltak, mint a 6–7 éves
gyermeknek a születésről. Valóban e kis mazna leány újra teremté magának
a világot s ebben élt, ebben uralkodott s ettől várta boldogságát. –
Alkotott magának egy új paradicsomot – persze sátán nélkül – s ebbe
belehelyezé magát Évának, Dömény Barna bárót pedig Ádámnak. De Ádám a
dsidások tisztí ruháját viselte s öve körül kard, – nem fügefalevelek
valának felkötve…

A grófkisasszony – Éva, minden perczben e kard csörrenését vélte
hallani. Olykor tán hallott is ilyesfélét, de a kardcsörrenés a Leontine
mama szobájában halt el…

Most is úgy rémlik neki, mintha hallaná… Visszafojtja lélekzetét. – A
kardcsörgés, léptek zaja csakugyan mind közelebb-közelebb hallszik…
Kopogtatnak szobája ajtaján, az ajtó megnyilik s Barna báró áll a leány
előtt…

És ez nem folytatása az iménti álmok, ábrándoknak, ez maga a valóra vált
álom. A szobában sötétség, csak ott egy darabka tér a kályha előtt van
megvilágítva. Barna katonás-vidoran ott áll meg. Comtesse Sapho azonnal
megismeri, bár csak halvány körvonalait látja a magas, erős alaknak.
Csak megférfiasodott, a mióta nem látta.

A látogató katonásan köszön. Még sapkáját sem veszi le. – Sajátságos?
Hanem talán ezt így szokták a katonatisztek?!…

Sapho nem volt valami nagyon meglepetve; évek óta várta ezt a
látogatást. Százezerszer maga elé képzelte, egészen így, a hogy most
történik. Csak arra nem gondolt, hogy képtelen lesz majd egy szóval is
köszönteni a régen várt kedvest… Ó, pedig mennyi mindent összegondolt,
hogy mit fog annak legelőszörre is mondani.

Barna félrecsapta fején a kalapot s megállt a szoba közepén, _kissé
keresztben álló_ szemeivel a sarokba tekintve, hol egy mereven ülő női
alakot – Saphot – látta –:

– Jó estvét viola… úgy-e nem is vártál ma estvére? Hej, régen nem
láttalak, de nem lehetett eljönnöm, most is a fiúktól szöktem ide
hozzád… Észrevették, hogy szököm, tele pezsgős palaczkot dobtak utánam,
a lábamat érte épen, azért nem tudok valami _nagyon egyenesen állani_…

Comtesse Sapho válaszolni akart, de nem tudott. A hozzá intézett szavak
egészen elfoglalták. Fel sem tűntek neki a kétségkivül mámoros – de nem
szerelmi mámoros – hangon elmondott szavak sajátosságai. Úgy tetszett
neki, mintha az a 4 év előtti idő, midőn Barnával legutoljára beszélt,
csak az imént lett volna s most társalgásuk folytatódnék…

– Ah, hát magácska meg se szólal, talán nem várt? pedig én úgy
gondoltam, hogy most teljesen magában, elfoglalatlanul lesz… Vagy mást
várt? Mondja, hadd távozom.

Szegény kis grófkisasszony még mindig a hozzá intézett kedves szavakkal
volt elfoglalva s ismétlé azokat magában: »jó estvét _viola_,… régen nem
láttalak, nem lehetett eljönnöm… _talán mást várt_…?«

Comtesse Sapho alig tudta kinyögni:

– Nem!…

Barna elkaczagta magát. Nagyon sajátságosan kaczagott, majdnem úgy, mint
a ki több pezsgőt iszik, mint a mennyit a józanság elbír, de kevesebbet,
mint a mennyitől megrészegszik az ember…

– Hát szeret-e még?

– Igen!… volt a halk válasz.

– Akar-e enyém lenni?

A leány válasza zokogásban fúlt el. Minden úgy ment, a mint elképzelte,
mégis a világossághoz nem szokott szemei elkápráztak, a mint ily közel
látták előttök a mindenható fényességet… Ó, mily kedves volt előtte ez a
férfi, mily lebilincselő hatalmas alakja, mily bájos, könnyed behizelgő
gondtalan beszéde… Óh, ha most tudná neki mondani a szegény kis
grófkisasszony azt a költeményt, mely arról szól, hogy tán már
bölcsőjében rinogva, mint gyermek is szerette őt és hogy várta egyre,
mind várta, mindig várta…

De nem tud szólni, csak zokog, csak zokog.

A báró ismét elneveti magát –:

– Ah, tán fáj valamije, kicsikém… nem is tudtam, hogy ilyen érzékeny,
különben régebben eljöttem volna megvígasztalni… Hisz én úgy szeretem…
akar? – legyen az enyém… ma és mindig…

Sapho nem tudta magát tovább türtőztetni: oda vetette magát a hozzá
közeledő férfi keblére; az pedig magához szorítá olyan hevesen, olyan
_sajátságosan_ –:

– Gyujtsunk lámpást violám, szeretném látni azt a rég nem látott édes
kis képét… Aztán bajos is sötétben csókolózni… a ruhára téved s a száj
haragszik meg érte…

Barna gyufát vett ki zsebéből s meggyujtá a lámpást. Egy pillanatra
behúnyta a fény elől szemeit s a aztán kinyitá.

Csodálkozva, merően nézett a kis sáppadt Saphora, aztán elpirult s
zavarában hebegni kezdett…

– Hát nem Leontin…? hol van Leontine… _Ki ön, drága nassám_…?!

A szegény leány alig tudta mi történt, alig tudta mit felel –:

– Sapho vagyok… az ön Saphoja…

– A görög költőnő…? Nem emlékszem, régen lehetett szerencsém… a lesposi
Sapho… az eryngium hires gyökere…

_Te kis frajla, nem a Leontine szobalánya vagy te_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És azután a hályog mind lejebb-lejebb ereszkedett a comtesse Sapho
világoskék, kedves szemein. Még alig volt husz éves s már virágok
helyett csak egy óriási határnélküli sötétséget látott… Hanem hallása
mind-mind éberebb, élesebb lőn. A legkisebb neszre összerezzent s
bezárta szobáját s még atyját se ereszté be magához.

Különben Aba gróf is sajátságos változást vett észre leányán: az néha
napokig nem szólt hozzá s a szinésznőt sem nevezé többé anyjának. Sőt ha
olykor-olykor kénytelen volt ezzel találkozni: nagyon vigyázott, hogy
még ruhája se érjen hozzá.

Szegény comtesse Sapho hanyatlott erősen; huszonhárom éves korában már
vén kisasszony volt: beszélgetett enmagával s szerette a rikító ruhákat…
Gazdag, hosszú szőke haja növekedett csak s ifjonti üdeségével a száraz
kocsányon tüneményszerüleg kihajtott virágra emlékeztetett…

– Mid fáj, kis leányom? – kérdé olykor Aba gróf s megsímogatá puha,
fényes hajzatát –:

A leány nem felelt s kibontakozott atyja karjai közül.

– Talán a szemed… nem látsz jól…

A kis grófkisasszony azt gondolta magában: »ó, bár ne látnék!« De
hallgatott, mindig hallgatott s mig atyja a semmittevésben – melyet
jólétnek nevezett – mind jobban neki tellett: az ő büszke alakja, egyre
száradt, esett összébb-összébb: de elhervadva, összetörve: irta s
szavalta tovább költeményeit…




TARTALOM

  Előszó  3
  I.  Mefisztó barátom  5
  II.  Egy tragédia  51
  III.  Két vén cseléd  69
  IV.  Taragovics Tógyerék  93
  V.  A mosóné leányai  109
  VI.  Comtesse Sapho  131

Singer és Wolfner kiadása Budapesten.

Negyvenezer mértföld vitorlával és gőzzel

Irta: dr. Gáspár Ferencz.

Második bővitett kiadás. 130–140 eredeti képpel.

Dr. Gáspár könyve úgyszólván az egyedüli nagyobbszabású magyar útleirás.
Egy új világ, egészen új oldalról, sajátságos vonzó leirásokban tárúl
elénk. Ott képzeljük magunkat a hol csöndesen nyugodt, hol fönségesen
háborgó tenger végtelennek látszó síkján; föltárúlnak a mélységeknek
csodái, szépségei, látjuk azt a világot, mely nyugodtságában áhitatos
bámulatra, vívódásában gyönyörrel teli félelemre késztet. Megismerjük a
hajó életét, a matrózélet örömeit és keserveit, melynek ridegségökben is
fölemelő jeleneteit a szerző érdekesen, vonzóan írja meg. Leírja azoknak
az országoknak, melyekben megfordúlt, népét, életmódját, nem a dilettáns
szemlélő fölületességével, hanem a tudós alaposságával, az életet ismerő
orvos sokoldalú tapasztalatával. És azok a pompás leirások a tengerész
életéből, a kikötői életnek a leirása. Az ember azt hiszi, hogy nem is
útleirást, hanem érdekes bonyodalmú regényt olvas, oly feszült
kiváncsisággal kiséri a leirás egymásután következő részleteit.

Gáspár könyvét élvezettel, gyönyörűséggel olvassa nemcsak a
szépirodalomnak, a szellemes útleírásoknak minden barátja, de a
komolyabb, tanúlságosabb olvasmányoknak minden kedvelője is.

Ára fűzve 5 frt. – Díszkötésben 6 frt 50 kr.

SINGER és WOLFNER könyvkiadóhivatala Budapest, Andrássy-út 10.

Singer és Wolfner kiadása Budapesten.

UJ IDŐK

Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap

SZERKESZTI

HERCZEG FERENCZ.

FŐMUNKATÁRSAK

MIKSZÁTH KÁLMÁN és BRÓDY SÁNDOR.

*

Munkatársai különben a lapnak a legkiválóbb magyar irók és művészek.

_Előfizetési ár:_

_Egész évre 8 frt._ _Fél évre 4 frt_ _Negyedévre 2 frt._

Mutatványszámot ingyen küld

az „UJ IDŐK“ kiadóhivatala

Budapest, Andrássy-út 10.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


15 |sem ád..?! |sem ád…?!

15 |óvó kéz..! |óvó kéz…!

16 |Az asszonynak |(Az asszonynak

16 |kezet fogva |kezet fogva.

16 |(Súgva) |(Súgva.)

16 |és »itt.« |és »itt.««

20 |volt többé |volt többé.

23 |megszólalt. |megszólalt:

42 |milyen jó |»milyen jó

47 |betek folytatá |beteg folytatá

56 |gondolkogott semmin |gondolkodott semmin

58 |Gyendéden kezébe |Gyengéden kezébe

63 |volna?!.. |volna?!…

72 |hófelhős égből.. |hófelhős égből…

72 |fogni. valamennyivel |fogni valamennyivel

73 |mellenye alól |mellénye alól

75 |piszkos, de olscó |piszkos, de olcsó

76 |el távozott.. |el távozott…

79 |ember jót! |ember jót!«

80 |egybekelnénk.. |egybekelnénk…

82 |egybe…! |egybe…!«

84 |kisassony aludott |kisasszony aludott

91 |akartam vele.. |akartam vele…

98 |csináló elhurczolkodoti |csináló elhurczolkodott

105 |énekel.,. |énekel…

105 |Veszszen!…« |Veszszen!…

107 |irnoki kinevezésgt |irnoki kinevezését

107 |jönni… |jönni…«

108 |felakasztani… »És |felakasztani…« És

108 |irnok. |irnok.«

111 |bukkant ele |bukkant elé

112 |esett. egyszerre |esett. Egyszerre

115 |testével ránehezeeett |testével ránehezedett

122 |reáhagyja magat |reáhagyja magát

122 |Szinte biztalta |Szinte biztatta

124 |otthont..: |otthont…

127 |magát!.. |magát!…

130 |ringyói!.. |ringyói!…

142 |én…! |én…!«

152 |alaknak, Csak |alaknak. Csak

153 |mást várt…? |mást várt…?«

153 |az ember..: |az ember…

153 |fényességet.., |fényességet…

154 |költőnő..? |költőnő…?

157 |Egy tragédia 53 |Egy tragédia 51

157 |Két vén cseléd 71 |Két vén cseléd 69

157 |Taragovics Tógyerék 95 |Taragovics Tógyerék 93

157 |A mosóné leányai 111 |A mosóné leányai 109

157 |Comtesse Sapho 137 |Comtesse Sapho 131]





End of the Project Gutenberg EBook of Nyomor, by Bródy Sándor

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43694 ***