1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
3255
3256
3257
3258
3259
3260
3261
3262
3263
3264
3265
3266
3267
3268
3269
3270
3271
3272
3273
3274
3275
3276
3277
3278
3279
3280
3281
3282
3283
3284
3285
3286
3287
3288
3289
3290
3291
3292
3293
3294
3295
3296
3297
3298
3299
3300
3301
3302
3303
3304
3305
3306
3307
3308
3309
3310
3311
3312
3313
3314
3315
3316
3317
3318
3319
3320
3321
3322
3323
3324
3325
3326
3327
3328
3329
3330
3331
3332
3333
3334
3335
3336
3337
3338
3339
3340
3341
3342
3343
3344
3345
3346
3347
3348
3349
3350
3351
3352
3353
3354
3355
3356
3357
3358
3359
3360
3361
3362
3363
3364
3365
3366
3367
3368
3369
3370
3371
3372
3373
3374
3375
3376
3377
3378
3379
3380
3381
3382
3383
3384
3385
3386
3387
3388
3389
3390
3391
3392
3393
3394
3395
3396
3397
3398
3399
3400
3401
3402
3403
3404
3405
3406
3407
3408
3409
3410
3411
3412
3413
3414
3415
3416
3417
3418
3419
3420
3421
3422
3423
3424
3425
3426
3427
3428
3429
3430
3431
3432
3433
3434
3435
3436
3437
3438
3439
3440
3441
3442
3443
3444
3445
3446
3447
3448
3449
3450
3451
3452
3453
3454
3455
3456
3457
3458
3459
3460
3461
3462
3463
3464
3465
3466
3467
3468
3469
3470
3471
3472
3473
3474
3475
3476
3477
3478
3479
3480
3481
3482
3483
3484
3485
3486
3487
3488
3489
3490
3491
3492
3493
3494
3495
3496
3497
3498
3499
3500
3501
3502
3503
3504
3505
3506
3507
3508
3509
3510
3511
3512
3513
3514
3515
3516
3517
3518
3519
3520
3521
3522
3523
3524
3525
3526
3527
3528
3529
3530
3531
3532
3533
3534
3535
3536
3537
3538
3539
3540
3541
3542
3543
3544
3545
3546
3547
3548
3549
3550
3551
3552
3553
3554
3555
3556
3557
3558
3559
3560
3561
3562
3563
3564
3565
3566
3567
3568
3569
3570
3571
3572
3573
3574
3575
3576
3577
3578
3579
3580
3581
3582
3583
3584
3585
3586
3587
3588
3589
3590
3591
3592
3593
3594
3595
3596
3597
3598
3599
3600
3601
3602
3603
3604
3605
3606
3607
3608
3609
3610
3611
3612
3613
3614
3615
3616
3617
3618
3619
3620
3621
3622
3623
3624
3625
3626
3627
3628
3629
3630
3631
3632
3633
3634
3635
3636
3637
3638
3639
3640
3641
3642
3643
3644
3645
3646
3647
3648
3649
3650
3651
3652
3653
3654
3655
3656
3657
3658
3659
3660
3661
3662
3663
3664
3665
3666
3667
3668
3669
3670
3671
3672
3673
3674
3675
3676
3677
3678
3679
3680
3681
3682
3683
3684
3685
3686
3687
3688
3689
3690
3691
3692
3693
3694
3695
3696
3697
3698
3699
3700
3701
3702
3703
3704
3705
3706
3707
3708
3709
3710
3711
3712
3713
3714
3715
3716
3717
3718
3719
3720
3721
3722
3723
3724
3725
3726
3727
3728
3729
3730
3731
3732
3733
3734
3735
3736
3737
3738
3739
3740
3741
3742
3743
3744
3745
3746
3747
3748
3749
3750
3751
3752
3753
3754
3755
3756
3757
3758
3759
3760
3761
3762
3763
3764
3765
3766
3767
3768
3769
3770
3771
3772
3773
3774
3775
3776
3777
3778
3779
3780
3781
3782
3783
3784
3785
3786
3787
3788
3789
3790
3791
3792
3793
3794
3795
3796
3797
3798
3799
3800
3801
3802
3803
3804
3805
3806
3807
3808
3809
3810
3811
3812
3813
3814
3815
3816
3817
3818
3819
3820
3821
3822
3823
3824
3825
3826
3827
3828
3829
3830
3831
3832
3833
3834
3835
3836
3837
3838
3839
3840
3841
3842
3843
3844
3845
3846
3847
3848
3849
3850
3851
3852
3853
3854
3855
3856
3857
3858
3859
3860
3861
3862
3863
3864
3865
3866
3867
3868
3869
3870
3871
3872
3873
3874
3875
3876
3877
3878
3879
3880
3881
3882
3883
3884
3885
3886
3887
3888
3889
3890
3891
3892
3893
3894
3895
3896
3897
3898
3899
3900
3901
3902
3903
3904
3905
3906
3907
3908
3909
3910
3911
3912
3913
3914
3915
3916
3917
3918
3919
3920
3921
3922
3923
3924
3925
3926
3927
3928
3929
3930
3931
3932
3933
3934
3935
3936
3937
3938
3939
3940
3941
3942
3943
3944
3945
3946
3947
3948
3949
3950
3951
3952
3953
3954
3955
3956
3957
3958
3959
3960
3961
3962
3963
3964
3965
3966
3967
3968
3969
3970
3971
3972
3973
3974
3975
3976
3977
3978
3979
3980
3981
3982
3983
3984
3985
3986
3987
3988
3989
3990
3991
3992
3993
3994
3995
3996
3997
3998
3999
4000
4001
4002
4003
4004
4005
4006
4007
4008
4009
4010
4011
4012
4013
4014
4015
4016
4017
4018
4019
4020
4021
4022
4023
4024
4025
4026
4027
4028
4029
4030
4031
4032
4033
4034
4035
4036
4037
4038
4039
4040
4041
4042
4043
4044
4045
4046
4047
4048
4049
4050
4051
4052
4053
4054
4055
4056
4057
4058
4059
4060
4061
4062
4063
4064
4065
4066
4067
4068
4069
4070
4071
4072
4073
4074
4075
4076
4077
4078
4079
4080
4081
4082
4083
4084
4085
4086
4087
4088
4089
4090
4091
4092
4093
4094
4095
4096
4097
4098
4099
4100
4101
4102
4103
4104
4105
4106
4107
4108
4109
4110
4111
4112
4113
4114
4115
4116
4117
4118
4119
4120
4121
4122
4123
4124
4125
4126
4127
4128
4129
4130
4131
4132
4133
4134
4135
4136
4137
4138
4139
4140
4141
4142
4143
4144
4145
4146
4147
4148
4149
4150
4151
4152
4153
4154
4155
4156
4157
4158
4159
4160
4161
4162
4163
4164
4165
4166
4167
4168
4169
4170
4171
4172
4173
4174
4175
4176
4177
4178
4179
4180
4181
4182
4183
4184
4185
4186
4187
4188
4189
4190
4191
4192
4193
4194
4195
4196
4197
4198
4199
4200
4201
4202
4203
4204
4205
4206
4207
4208
4209
4210
4211
4212
4213
4214
4215
4216
4217
4218
4219
4220
4221
4222
4223
4224
4225
4226
4227
4228
4229
4230
4231
4232
4233
4234
4235
4236
4237
4238
4239
4240
4241
4242
4243
4244
4245
4246
4247
4248
4249
4250
4251
4252
4253
4254
4255
4256
4257
4258
4259
4260
4261
4262
4263
4264
4265
4266
4267
4268
4269
4270
4271
4272
4273
4274
4275
4276
4277
4278
4279
4280
4281
4282
4283
4284
4285
4286
4287
4288
4289
4290
4291
4292
4293
4294
4295
4296
4297
4298
4299
4300
4301
4302
4303
4304
4305
4306
4307
4308
4309
4310
4311
4312
4313
4314
4315
4316
4317
4318
4319
4320
4321
4322
4323
4324
4325
4326
4327
4328
4329
4330
4331
4332
4333
4334
4335
4336
4337
4338
4339
4340
4341
4342
4343
4344
4345
4346
4347
4348
4349
4350
4351
4352
4353
4354
4355
4356
4357
4358
4359
4360
4361
4362
4363
4364
4365
4366
4367
4368
4369
4370
4371
4372
4373
4374
4375
4376
4377
4378
4379
4380
4381
4382
4383
4384
4385
4386
4387
4388
4389
4390
4391
4392
4393
4394
4395
4396
4397
4398
4399
4400
4401
4402
4403
4404
4405
4406
4407
4408
4409
4410
4411
4412
4413
4414
4415
4416
4417
4418
4419
4420
4421
4422
4423
4424
4425
4426
4427
4428
4429
4430
4431
4432
4433
4434
4435
4436
4437
4438
4439
4440
4441
4442
4443
4444
4445
4446
4447
4448
4449
4450
4451
4452
4453
4454
4455
4456
4457
4458
4459
4460
4461
4462
4463
4464
4465
4466
4467
4468
4469
4470
4471
4472
4473
4474
4475
4476
4477
4478
4479
4480
4481
4482
4483
4484
4485
4486
4487
4488
4489
4490
4491
4492
4493
4494
4495
4496
4497
4498
4499
4500
4501
4502
4503
4504
4505
4506
4507
4508
4509
4510
4511
4512
4513
4514
4515
4516
4517
4518
4519
4520
4521
4522
4523
4524
4525
4526
4527
4528
4529
4530
4531
4532
4533
4534
4535
4536
4537
4538
4539
4540
4541
4542
4543
4544
4545
4546
4547
4548
4549
4550
4551
4552
4553
4554
4555
4556
4557
4558
4559
4560
4561
4562
4563
4564
4565
4566
4567
4568
4569
4570
4571
4572
4573
4574
4575
4576
4577
4578
4579
4580
4581
4582
4583
4584
4585
4586
4587
4588
4589
4590
4591
4592
4593
4594
4595
4596
4597
4598
4599
4600
4601
4602
4603
4604
4605
4606
4607
4608
4609
4610
4611
4612
4613
4614
4615
4616
4617
4618
4619
4620
4621
4622
4623
4624
4625
4626
4627
4628
4629
4630
4631
4632
4633
4634
4635
4636
4637
4638
4639
4640
4641
4642
4643
4644
4645
4646
4647
4648
4649
4650
4651
4652
4653
4654
4655
4656
4657
4658
4659
4660
4661
4662
4663
4664
4665
4666
4667
4668
4669
4670
4671
4672
4673
4674
4675
4676
4677
4678
4679
4680
4681
4682
4683
4684
4685
4686
4687
4688
4689
4690
4691
4692
4693
4694
4695
4696
4697
4698
4699
4700
4701
4702
4703
4704
4705
4706
4707
4708
4709
4710
4711
4712
4713
4714
4715
4716
4717
4718
4719
4720
4721
4722
4723
4724
4725
4726
4727
4728
4729
4730
4731
4732
4733
4734
4735
4736
4737
4738
4739
4740
4741
4742
4743
4744
4745
4746
4747
4748
4749
4750
4751
4752
4753
4754
4755
4756
4757
4758
4759
4760
4761
4762
4763
4764
4765
4766
4767
4768
4769
4770
4771
4772
4773
4774
4775
4776
4777
4778
4779
4780
4781
4782
4783
4784
4785
4786
4787
4788
4789
4790
4791
4792
4793
4794
4795
4796
4797
4798
4799
4800
4801
4802
4803
4804
4805
4806
4807
4808
4809
4810
4811
4812
4813
4814
4815
4816
4817
4818
4819
4820
4821
4822
4823
4824
4825
4826
4827
4828
4829
4830
4831
4832
4833
4834
4835
4836
4837
4838
4839
4840
4841
4842
4843
4844
4845
4846
4847
4848
4849
4850
4851
4852
4853
4854
4855
4856
4857
4858
4859
4860
4861
4862
4863
4864
4865
4866
4867
4868
4869
4870
4871
4872
4873
4874
4875
4876
4877
4878
4879
4880
4881
4882
4883
4884
4885
4886
4887
4888
4889
4890
4891
4892
4893
4894
4895
4896
4897
4898
4899
4900
4901
4902
4903
4904
4905
4906
4907
4908
4909
4910
4911
4912
4913
4914
4915
4916
4917
4918
4919
4920
4921
4922
4923
4924
4925
4926
4927
4928
4929
4930
4931
4932
4933
4934
4935
4936
4937
4938
4939
4940
4941
4942
4943
4944
4945
4946
4947
4948
4949
4950
4951
4952
4953
4954
4955
4956
4957
4958
4959
4960
4961
4962
4963
4964
4965
4966
4967
4968
4969
4970
4971
4972
4973
4974
4975
4976
4977
4978
4979
4980
4981
4982
4983
4984
4985
4986
4987
4988
4989
4990
4991
4992
4993
4994
4995
4996
4997
4998
4999
5000
5001
5002
5003
5004
5005
5006
5007
5008
5009
5010
5011
5012
5013
5014
5015
5016
5017
5018
5019
5020
5021
5022
5023
5024
5025
5026
5027
5028
5029
5030
5031
5032
5033
5034
5035
5036
5037
5038
5039
5040
5041
5042
5043
5044
5045
5046
5047
5048
5049
5050
5051
5052
5053
5054
5055
5056
5057
5058
5059
5060
5061
5062
5063
5064
5065
5066
5067
5068
5069
5070
5071
5072
5073
5074
5075
5076
5077
5078
5079
5080
5081
5082
5083
5084
5085
5086
5087
5088
5089
5090
5091
5092
5093
5094
5095
5096
5097
5098
5099
5100
5101
5102
5103
5104
5105
5106
5107
5108
5109
5110
5111
5112
5113
5114
5115
5116
5117
5118
5119
5120
5121
5122
5123
5124
5125
5126
5127
5128
5129
5130
5131
5132
5133
5134
5135
5136
5137
5138
5139
5140
5141
5142
5143
5144
5145
5146
5147
5148
5149
5150
5151
5152
5153
5154
5155
5156
5157
5158
5159
5160
5161
5162
5163
5164
5165
5166
5167
5168
5169
5170
5171
5172
5173
5174
5175
5176
5177
5178
5179
5180
5181
5182
5183
5184
5185
5186
5187
5188
5189
5190
5191
5192
5193
5194
5195
5196
5197
5198
5199
5200
5201
5202
5203
5204
5205
5206
5207
5208
5209
5210
5211
5212
5213
5214
5215
5216
5217
5218
5219
5220
5221
5222
5223
5224
5225
5226
5227
5228
5229
5230
5231
5232
5233
5234
5235
5236
5237
5238
5239
5240
5241
5242
5243
5244
5245
5246
5247
5248
5249
5250
5251
5252
5253
5254
5255
5256
5257
5258
5259
5260
5261
5262
5263
5264
5265
5266
5267
5268
5269
5270
5271
5272
5273
5274
5275
5276
5277
5278
5279
5280
5281
5282
5283
5284
5285
5286
5287
5288
5289
5290
5291
5292
5293
5294
5295
5296
5297
5298
5299
5300
5301
5302
5303
5304
5305
5306
5307
5308
5309
5310
5311
5312
5313
5314
5315
5316
5317
5318
5319
5320
5321
5322
5323
5324
5325
5326
5327
5328
5329
5330
5331
5332
5333
5334
5335
5336
5337
5338
5339
5340
5341
5342
5343
5344
5345
5346
5347
5348
5349
5350
5351
5352
5353
5354
5355
5356
5357
5358
5359
5360
5361
5362
5363
5364
5365
5366
5367
5368
5369
5370
5371
5372
5373
5374
5375
5376
5377
5378
5379
5380
5381
5382
5383
5384
5385
5386
5387
5388
5389
5390
5391
5392
5393
5394
5395
5396
5397
5398
5399
5400
5401
5402
5403
5404
5405
5406
5407
5408
5409
5410
5411
5412
5413
5414
5415
5416
5417
5418
5419
5420
5421
5422
5423
5424
5425
5426
5427
5428
5429
5430
5431
5432
5433
5434
5435
5436
5437
5438
5439
5440
5441
5442
5443
5444
5445
5446
5447
5448
5449
5450
5451
5452
5453
5454
5455
5456
5457
5458
5459
5460
5461
5462
5463
5464
5465
5466
5467
5468
5469
5470
5471
5472
5473
5474
5475
5476
5477
5478
5479
5480
5481
5482
5483
5484
5485
5486
5487
5488
5489
5490
5491
5492
5493
5494
5495
5496
5497
5498
5499
5500
5501
5502
5503
5504
5505
5506
5507
5508
5509
5510
5511
5512
5513
5514
5515
5516
5517
5518
5519
5520
5521
5522
5523
5524
5525
5526
5527
5528
5529
5530
5531
5532
5533
5534
5535
5536
5537
5538
5539
5540
5541
5542
5543
5544
5545
5546
5547
5548
5549
5550
5551
5552
5553
5554
5555
5556
5557
5558
5559
5560
5561
5562
5563
5564
5565
5566
5567
5568
5569
5570
5571
5572
5573
5574
5575
5576
5577
5578
5579
5580
5581
5582
5583
5584
5585
5586
5587
5588
5589
5590
5591
5592
5593
5594
5595
5596
5597
5598
5599
5600
5601
5602
5603
5604
5605
5606
5607
5608
5609
5610
5611
5612
5613
5614
5615
5616
5617
5618
5619
5620
5621
5622
5623
5624
5625
5626
5627
5628
5629
5630
5631
5632
5633
5634
5635
5636
5637
5638
5639
5640
5641
5642
5643
5644
5645
5646
5647
5648
5649
5650
5651
5652
5653
5654
5655
5656
5657
5658
5659
5660
5661
5662
5663
5664
5665
5666
5667
5668
5669
5670
5671
5672
5673
5674
5675
5676
5677
5678
5679
5680
5681
5682
5683
5684
5685
5686
5687
5688
5689
5690
5691
5692
5693
5694
5695
5696
5697
5698
5699
5700
5701
5702
5703
5704
5705
5706
5707
5708
5709
5710
5711
5712
5713
5714
5715
5716
5717
5718
5719
5720
5721
5722
5723
5724
5725
5726
5727
5728
5729
5730
5731
5732
5733
5734
5735
5736
5737
5738
5739
5740
5741
5742
5743
5744
5745
5746
5747
5748
5749
5750
5751
5752
5753
5754
5755
5756
5757
5758
5759
5760
5761
5762
5763
5764
5765
5766
5767
5768
5769
5770
5771
5772
5773
5774
5775
5776
5777
5778
5779
5780
5781
5782
5783
5784
5785
5786
5787
5788
5789
5790
5791
5792
5793
5794
5795
5796
5797
5798
5799
5800
5801
5802
5803
5804
5805
5806
5807
5808
5809
5810
5811
5812
5813
5814
5815
5816
5817
5818
5819
5820
5821
5822
5823
5824
5825
5826
5827
5828
5829
5830
5831
5832
5833
5834
5835
5836
5837
5838
5839
5840
5841
5842
5843
5844
5845
5846
5847
5848
5849
5850
5851
5852
5853
5854
5855
5856
5857
5858
5859
5860
5861
5862
5863
5864
5865
5866
5867
5868
5869
5870
5871
5872
5873
5874
5875
5876
5877
5878
5879
5880
5881
5882
5883
5884
5885
5886
5887
5888
5889
5890
5891
5892
5893
5894
5895
5896
5897
5898
5899
5900
5901
5902
5903
5904
5905
5906
5907
5908
5909
5910
5911
5912
5913
5914
5915
5916
5917
5918
5919
5920
5921
5922
5923
5924
5925
5926
5927
5928
5929
5930
5931
5932
5933
5934
5935
5936
5937
5938
5939
5940
5941
5942
5943
5944
5945
5946
5947
5948
5949
5950
5951
5952
5953
5954
5955
5956
5957
5958
5959
5960
5961
5962
5963
5964
5965
5966
5967
5968
5969
5970
5971
5972
5973
5974
5975
5976
5977
5978
5979
5980
5981
5982
5983
5984
5985
5986
5987
5988
5989
5990
5991
5992
5993
5994
5995
5996
5997
5998
5999
6000
6001
6002
6003
6004
6005
6006
6007
6008
6009
6010
6011
6012
6013
6014
6015
6016
6017
6018
6019
6020
6021
6022
6023
6024
6025
6026
6027
6028
6029
6030
6031
6032
6033
6034
6035
6036
6037
6038
6039
6040
6041
6042
6043
6044
6045
6046
6047
6048
6049
6050
6051
6052
6053
6054
6055
6056
6057
6058
6059
6060
6061
6062
6063
6064
6065
6066
6067
6068
6069
6070
6071
6072
6073
6074
6075
6076
6077
6078
6079
6080
6081
6082
6083
6084
6085
6086
6087
6088
6089
6090
6091
6092
6093
6094
6095
6096
6097
6098
6099
6100
6101
6102
6103
6104
6105
6106
6107
6108
6109
6110
6111
6112
6113
6114
6115
6116
6117
6118
6119
6120
6121
6122
6123
6124
6125
6126
6127
6128
6129
6130
6131
6132
6133
6134
6135
6136
6137
6138
6139
6140
6141
6142
6143
6144
6145
6146
6147
6148
6149
6150
6151
6152
6153
6154
6155
6156
6157
6158
6159
6160
6161
6162
6163
6164
6165
6166
6167
6168
6169
6170
6171
6172
6173
6174
6175
6176
6177
6178
6179
6180
6181
6182
6183
6184
6185
6186
6187
6188
6189
6190
6191
6192
6193
6194
6195
6196
6197
6198
6199
6200
6201
6202
6203
6204
6205
6206
6207
6208
6209
6210
6211
6212
6213
6214
6215
6216
6217
6218
6219
6220
6221
6222
6223
6224
6225
6226
6227
6228
6229
6230
6231
6232
6233
6234
6235
6236
6237
6238
6239
6240
6241
6242
6243
6244
6245
6246
6247
6248
6249
6250
6251
6252
6253
6254
6255
6256
6257
6258
6259
6260
6261
6262
6263
6264
6265
6266
6267
6268
6269
6270
6271
6272
6273
6274
6275
6276
6277
6278
6279
6280
6281
6282
6283
6284
6285
6286
6287
6288
6289
6290
6291
6292
6293
6294
6295
6296
6297
6298
6299
6300
6301
6302
6303
6304
6305
6306
6307
6308
6309
6310
6311
6312
6313
6314
6315
6316
6317
6318
6319
6320
6321
6322
6323
6324
6325
6326
6327
6328
6329
6330
6331
6332
6333
6334
6335
6336
6337
6338
6339
6340
6341
6342
6343
6344
6345
6346
6347
6348
6349
6350
6351
6352
6353
6354
6355
6356
6357
6358
6359
6360
6361
6362
6363
6364
6365
6366
6367
6368
6369
6370
6371
6372
6373
6374
6375
6376
6377
6378
6379
6380
6381
6382
6383
6384
6385
6386
6387
6388
6389
6390
6391
6392
6393
6394
6395
6396
6397
6398
6399
6400
6401
6402
6403
6404
6405
6406
6407
6408
6409
6410
6411
6412
6413
6414
6415
6416
6417
6418
6419
6420
6421
6422
6423
6424
6425
6426
6427
6428
6429
6430
6431
6432
6433
6434
6435
6436
6437
6438
6439
6440
6441
6442
6443
6444
6445
6446
6447
6448
6449
6450
6451
6452
6453
6454
6455
6456
6457
6458
6459
6460
6461
6462
6463
6464
6465
6466
6467
6468
6469
6470
6471
6472
6473
6474
6475
6476
6477
6478
6479
6480
6481
6482
6483
6484
6485
6486
6487
6488
6489
6490
6491
6492
6493
6494
6495
6496
6497
6498
6499
6500
6501
6502
6503
6504
6505
6506
6507
6508
6509
6510
6511
6512
6513
6514
6515
6516
6517
6518
6519
6520
6521
6522
6523
6524
6525
6526
6527
6528
6529
6530
6531
6532
6533
6534
6535
6536
6537
6538
6539
6540
6541
6542
6543
6544
6545
6546
6547
6548
6549
6550
6551
6552
6553
6554
6555
6556
6557
6558
6559
6560
6561
6562
6563
6564
6565
6566
6567
6568
6569
6570
6571
6572
6573
6574
6575
6576
6577
6578
6579
6580
6581
6582
6583
6584
6585
6586
6587
6588
6589
6590
6591
6592
6593
6594
6595
6596
6597
6598
6599
6600
6601
6602
6603
6604
6605
6606
6607
6608
6609
6610
6611
6612
6613
6614
6615
6616
6617
6618
6619
6620
6621
6622
6623
6624
6625
6626
6627
6628
6629
6630
6631
6632
6633
6634
6635
6636
6637
6638
6639
6640
6641
6642
6643
6644
6645
6646
6647
6648
6649
6650
6651
6652
6653
6654
6655
6656
6657
6658
6659
6660
6661
6662
6663
6664
6665
6666
6667
6668
6669
6670
6671
6672
6673
6674
6675
6676
6677
6678
6679
6680
6681
6682
6683
6684
6685
6686
6687
6688
6689
6690
6691
6692
6693
6694
6695
6696
6697
6698
6699
6700
6701
6702
6703
6704
6705
6706
6707
6708
6709
6710
6711
6712
6713
6714
6715
6716
6717
6718
6719
6720
6721
6722
6723
6724
6725
6726
6727
6728
6729
6730
6731
6732
6733
6734
6735
6736
6737
6738
6739
6740
6741
6742
6743
6744
6745
6746
6747
6748
6749
6750
6751
6752
6753
6754
6755
6756
6757
6758
6759
6760
6761
6762
6763
6764
6765
6766
6767
6768
6769
6770
6771
6772
6773
6774
6775
6776
6777
6778
6779
6780
6781
6782
6783
6784
6785
6786
6787
6788
6789
6790
6791
6792
6793
6794
6795
6796
6797
6798
6799
6800
6801
6802
6803
6804
6805
6806
6807
6808
6809
6810
6811
6812
6813
6814
6815
6816
6817
6818
6819
6820
6821
6822
6823
6824
6825
6826
6827
6828
6829
6830
6831
6832
6833
6834
6835
6836
6837
6838
6839
6840
6841
6842
6843
6844
6845
6846
6847
6848
6849
6850
6851
6852
6853
6854
6855
6856
6857
6858
6859
6860
6861
6862
6863
6864
6865
6866
6867
6868
6869
6870
6871
6872
6873
6874
6875
6876
6877
6878
6879
6880
6881
6882
6883
6884
6885
6886
6887
6888
6889
6890
6891
6892
6893
6894
6895
6896
6897
6898
6899
6900
6901
6902
6903
6904
6905
6906
6907
6908
6909
6910
6911
6912
6913
6914
6915
6916
6917
6918
6919
6920
6921
6922
6923
6924
6925
6926
6927
6928
6929
6930
6931
6932
6933
6934
6935
6936
6937
6938
6939
6940
6941
6942
6943
6944
6945
6946
6947
6948
6949
6950
6951
6952
6953
6954
6955
6956
6957
6958
6959
6960
6961
6962
6963
6964
6965
6966
6967
6968
6969
6970
6971
6972
6973
6974
6975
6976
6977
6978
6979
6980
6981
6982
6983
6984
6985
6986
6987
6988
6989
6990
6991
6992
6993
6994
6995
6996
6997
6998
6999
7000
7001
7002
7003
7004
7005
7006
7007
7008
7009
7010
7011
7012
7013
7014
7015
7016
7017
7018
7019
7020
7021
7022
7023
7024
7025
7026
7027
7028
7029
7030
7031
7032
7033
7034
7035
7036
7037
7038
7039
7040
7041
7042
7043
7044
7045
7046
7047
7048
7049
7050
7051
7052
7053
7054
7055
7056
7057
7058
7059
7060
7061
7062
7063
7064
7065
7066
7067
7068
7069
7070
7071
7072
7073
7074
7075
7076
7077
7078
7079
7080
7081
7082
7083
7084
7085
7086
7087
7088
7089
7090
7091
7092
7093
7094
7095
7096
7097
7098
7099
7100
7101
7102
7103
7104
7105
7106
7107
7108
7109
7110
7111
7112
7113
7114
7115
7116
7117
7118
7119
7120
7121
7122
7123
7124
7125
7126
7127
7128
7129
7130
7131
7132
7133
7134
7135
7136
7137
7138
7139
7140
7141
7142
7143
7144
7145
7146
7147
7148
7149
7150
7151
7152
7153
7154
7155
7156
7157
7158
7159
7160
7161
7162
7163
7164
7165
7166
7167
7168
7169
7170
7171
7172
7173
7174
7175
7176
7177
7178
7179
7180
7181
7182
7183
7184
7185
7186
7187
7188
7189
7190
7191
7192
7193
7194
7195
7196
7197
7198
7199
7200
7201
7202
7203
7204
7205
7206
7207
7208
7209
7210
7211
7212
7213
7214
7215
7216
7217
7218
7219
7220
7221
7222
7223
7224
7225
7226
7227
7228
7229
7230
7231
7232
7233
7234
7235
7236
7237
7238
7239
7240
7241
7242
7243
7244
7245
7246
7247
7248
7249
7250
7251
7252
7253
7254
7255
7256
7257
7258
7259
7260
7261
7262
7263
7264
7265
7266
7267
7268
7269
7270
7271
7272
7273
7274
7275
7276
7277
7278
7279
7280
7281
7282
7283
7284
7285
7286
7287
7288
7289
7290
7291
7292
7293
7294
7295
7296
7297
7298
7299
7300
7301
7302
7303
7304
7305
7306
7307
7308
7309
7310
7311
7312
7313
7314
7315
7316
7317
7318
7319
7320
7321
7322
7323
7324
7325
7326
7327
7328
7329
7330
7331
7332
7333
7334
7335
7336
7337
7338
7339
7340
7341
7342
7343
7344
7345
7346
7347
7348
7349
7350
7351
7352
7353
7354
7355
7356
7357
7358
7359
7360
7361
7362
7363
7364
7365
7366
7367
7368
7369
7370
7371
7372
7373
7374
7375
7376
7377
7378
7379
7380
7381
7382
7383
7384
7385
7386
7387
7388
7389
7390
7391
7392
7393
7394
7395
7396
7397
7398
7399
7400
7401
7402
7403
7404
7405
7406
7407
7408
7409
7410
7411
7412
7413
7414
7415
7416
7417
7418
7419
7420
7421
7422
7423
7424
7425
7426
7427
7428
7429
7430
7431
7432
7433
7434
7435
7436
7437
7438
7439
7440
7441
7442
7443
7444
7445
7446
7447
7448
7449
7450
7451
7452
7453
7454
7455
7456
7457
7458
7459
7460
7461
7462
7463
7464
7465
7466
7467
7468
7469
7470
7471
7472
7473
7474
7475
7476
7477
7478
7479
7480
7481
7482
7483
7484
7485
7486
7487
7488
7489
7490
7491
7492
7493
7494
7495
7496
7497
7498
7499
7500
7501
7502
7503
7504
7505
7506
7507
7508
7509
7510
7511
7512
7513
7514
7515
7516
7517
7518
7519
7520
7521
7522
7523
7524
7525
7526
7527
7528
7529
7530
7531
7532
7533
7534
7535
7536
7537
7538
7539
7540
7541
7542
7543
7544
7545
7546
7547
7548
7549
7550
7551
7552
7553
7554
7555
7556
7557
7558
7559
7560
7561
7562
7563
7564
7565
7566
7567
7568
7569
7570
7571
7572
7573
7574
7575
7576
7577
7578
7579
7580
7581
7582
7583
7584
7585
7586
7587
7588
7589
7590
7591
7592
7593
7594
7595
7596
7597
7598
7599
7600
7601
7602
7603
7604
7605
7606
7607
7608
7609
7610
7611
7612
7613
7614
7615
7616
7617
7618
7619
7620
7621
7622
7623
7624
7625
7626
7627
7628
7629
7630
7631
7632
7633
7634
7635
7636
7637
7638
7639
7640
7641
7642
7643
7644
7645
7646
7647
7648
7649
7650
7651
7652
7653
7654
7655
7656
7657
7658
7659
7660
7661
7662
7663
7664
7665
7666
7667
7668
7669
7670
7671
7672
7673
7674
7675
7676
7677
7678
7679
7680
7681
7682
7683
7684
7685
7686
7687
7688
7689
7690
7691
7692
7693
7694
7695
7696
7697
7698
7699
7700
7701
7702
7703
7704
7705
7706
7707
7708
7709
7710
7711
7712
7713
7714
7715
7716
7717
7718
7719
7720
7721
7722
7723
7724
7725
7726
7727
7728
7729
7730
7731
7732
7733
7734
7735
7736
7737
7738
7739
7740
7741
7742
7743
7744
7745
7746
7747
7748
7749
7750
7751
7752
7753
7754
7755
7756
7757
7758
7759
7760
7761
7762
7763
7764
7765
7766
7767
7768
7769
7770
7771
7772
7773
7774
7775
7776
7777
7778
7779
7780
7781
7782
7783
7784
7785
7786
7787
7788
7789
7790
7791
7792
7793
7794
7795
7796
7797
7798
7799
7800
7801
7802
7803
7804
7805
7806
7807
7808
7809
7810
7811
7812
7813
7814
7815
7816
7817
7818
7819
7820
7821
7822
7823
7824
7825
7826
7827
7828
7829
7830
7831
7832
7833
7834
7835
7836
7837
7838
7839
7840
7841
7842
7843
7844
7845
7846
7847
7848
7849
7850
7851
7852
7853
7854
7855
7856
7857
7858
7859
7860
7861
7862
7863
7864
7865
7866
7867
7868
7869
7870
7871
7872
7873
7874
7875
7876
7877
7878
7879
7880
7881
7882
7883
7884
7885
7886
7887
7888
7889
7890
7891
7892
7893
7894
7895
7896
7897
7898
7899
7900
7901
7902
7903
7904
7905
7906
7907
7908
7909
7910
7911
7912
7913
7914
7915
7916
7917
7918
7919
7920
7921
7922
7923
7924
7925
7926
7927
7928
7929
7930
7931
7932
7933
7934
7935
7936
7937
7938
7939
7940
7941
7942
7943
7944
7945
7946
7947
7948
7949
7950
7951
7952
7953
7954
7955
7956
7957
7958
7959
7960
7961
7962
7963
7964
7965
7966
7967
7968
7969
7970
7971
7972
7973
7974
7975
7976
7977
7978
7979
7980
7981
7982
7983
7984
7985
7986
7987
7988
7989
7990
7991
7992
7993
7994
7995
7996
7997
7998
7999
8000
8001
8002
8003
8004
8005
8006
8007
8008
8009
8010
8011
8012
8013
8014
8015
8016
8017
8018
8019
8020
8021
8022
8023
8024
8025
8026
8027
8028
8029
8030
8031
8032
8033
8034
8035
8036
8037
8038
8039
8040
8041
8042
8043
8044
8045
8046
8047
8048
8049
8050
8051
8052
8053
8054
8055
8056
8057
8058
8059
8060
8061
8062
8063
8064
8065
8066
8067
8068
8069
8070
8071
8072
8073
8074
8075
8076
8077
8078
8079
8080
8081
8082
8083
8084
8085
8086
8087
8088
8089
8090
8091
8092
8093
8094
8095
8096
8097
8098
8099
8100
8101
8102
8103
8104
8105
8106
8107
8108
8109
8110
8111
8112
8113
8114
8115
8116
8117
8118
8119
8120
8121
8122
8123
8124
8125
8126
8127
8128
8129
8130
8131
8132
8133
8134
8135
8136
8137
8138
8139
8140
8141
8142
8143
8144
8145
8146
8147
8148
8149
8150
8151
8152
8153
8154
8155
8156
8157
8158
8159
8160
8161
8162
8163
8164
8165
8166
8167
8168
8169
8170
8171
8172
8173
8174
8175
8176
8177
8178
8179
8180
8181
8182
8183
8184
8185
8186
8187
8188
8189
8190
8191
8192
8193
8194
8195
8196
8197
8198
8199
8200
8201
8202
8203
8204
8205
8206
8207
8208
8209
8210
8211
8212
8213
8214
8215
8216
8217
8218
8219
8220
8221
8222
8223
8224
8225
8226
8227
8228
8229
8230
8231
8232
8233
8234
8235
8236
8237
8238
8239
8240
8241
8242
8243
8244
8245
8246
8247
8248
8249
8250
8251
8252
8253
8254
8255
8256
8257
8258
8259
8260
8261
8262
8263
8264
8265
8266
8267
8268
8269
8270
8271
8272
8273
8274
8275
8276
8277
8278
8279
8280
8281
8282
8283
8284
8285
8286
8287
8288
8289
8290
8291
8292
8293
8294
8295
8296
8297
8298
8299
8300
8301
8302
8303
8304
8305
8306
8307
8308
8309
8310
8311
8312
8313
8314
8315
8316
8317
8318
8319
8320
8321
8322
8323
8324
8325
8326
8327
8328
8329
8330
8331
8332
8333
8334
8335
8336
8337
8338
8339
8340
8341
8342
8343
8344
8345
8346
8347
8348
8349
8350
8351
8352
8353
8354
8355
8356
8357
8358
8359
8360
8361
8362
8363
8364
8365
8366
8367
8368
8369
8370
8371
8372
8373
8374
8375
8376
8377
8378
8379
8380
8381
8382
8383
8384
8385
8386
8387
8388
8389
8390
8391
8392
8393
8394
8395
8396
8397
8398
8399
8400
8401
8402
8403
8404
8405
8406
8407
8408
8409
8410
8411
8412
8413
8414
8415
8416
8417
8418
8419
8420
8421
8422
8423
8424
8425
8426
8427
8428
8429
8430
8431
8432
8433
8434
8435
8436
8437
8438
8439
8440
8441
8442
8443
8444
8445
8446
8447
8448
8449
8450
8451
8452
8453
8454
8455
8456
8457
8458
8459
8460
8461
8462
8463
8464
8465
8466
8467
8468
8469
8470
8471
8472
8473
8474
8475
8476
8477
8478
8479
8480
8481
8482
8483
8484
8485
8486
8487
8488
8489
8490
8491
8492
8493
8494
8495
8496
8497
8498
8499
8500
8501
8502
8503
8504
8505
8506
8507
8508
8509
8510
8511
8512
8513
8514
8515
8516
8517
8518
8519
8520
8521
8522
8523
8524
8525
8526
8527
8528
8529
8530
8531
8532
8533
8534
8535
8536
8537
8538
8539
8540
8541
8542
8543
8544
8545
8546
8547
8548
8549
8550
8551
8552
8553
8554
8555
8556
8557
8558
8559
8560
8561
8562
8563
8564
8565
8566
8567
8568
8569
8570
8571
8572
8573
8574
8575
8576
8577
8578
8579
8580
8581
8582
8583
8584
8585
8586
8587
8588
8589
8590
8591
8592
8593
8594
8595
8596
8597
8598
8599
8600
8601
8602
8603
8604
8605
8606
8607
8608
8609
8610
8611
8612
8613
8614
8615
8616
8617
8618
8619
8620
8621
8622
8623
8624
8625
8626
8627
8628
8629
8630
8631
8632
8633
8634
8635
8636
8637
8638
8639
8640
8641
8642
8643
8644
8645
8646
8647
8648
8649
8650
8651
8652
8653
8654
8655
8656
8657
8658
8659
8660
8661
8662
8663
8664
8665
8666
8667
8668
8669
8670
8671
8672
8673
8674
8675
8676
8677
8678
8679
8680
8681
8682
8683
8684
8685
8686
8687
8688
8689
8690
8691
8692
8693
8694
8695
8696
8697
8698
8699
8700
8701
8702
8703
8704
8705
8706
8707
8708
8709
8710
8711
8712
8713
8714
8715
8716
8717
8718
8719
8720
8721
8722
8723
8724
8725
8726
8727
8728
8729
8730
8731
8732
8733
8734
8735
8736
8737
8738
8739
8740
8741
8742
8743
8744
8745
8746
8747
8748
8749
8750
8751
8752
8753
8754
8755
8756
8757
8758
8759
8760
8761
8762
8763
8764
8765
8766
8767
8768
8769
8770
8771
8772
8773
8774
8775
8776
8777
8778
8779
8780
8781
8782
8783
8784
8785
8786
8787
8788
8789
8790
8791
8792
8793
8794
8795
8796
8797
8798
8799
8800
8801
8802
8803
8804
8805
8806
8807
8808
8809
8810
8811
8812
8813
8814
8815
8816
8817
8818
8819
8820
8821
8822
8823
8824
8825
8826
8827
8828
8829
8830
8831
8832
8833
8834
8835
8836
8837
8838
8839
8840
8841
8842
8843
8844
8845
8846
8847
8848
8849
8850
8851
8852
8853
8854
8855
8856
8857
8858
8859
8860
8861
8862
8863
8864
8865
8866
8867
8868
8869
8870
8871
8872
8873
8874
8875
8876
8877
8878
8879
8880
8881
8882
8883
8884
8885
8886
8887
8888
8889
8890
8891
8892
8893
8894
8895
8896
8897
8898
8899
8900
8901
8902
8903
8904
8905
8906
8907
8908
8909
8910
8911
8912
8913
8914
8915
8916
8917
8918
8919
8920
8921
8922
8923
8924
8925
8926
8927
8928
8929
8930
8931
8932
8933
8934
8935
8936
8937
8938
8939
8940
8941
8942
8943
8944
8945
8946
8947
8948
8949
8950
8951
8952
8953
8954
8955
8956
8957
8958
8959
8960
8961
8962
8963
8964
8965
8966
8967
8968
8969
8970
8971
8972
8973
8974
8975
8976
8977
8978
8979
8980
8981
8982
8983
8984
8985
8986
8987
8988
8989
8990
8991
8992
8993
8994
8995
8996
8997
8998
8999
9000
9001
9002
9003
9004
9005
9006
9007
9008
9009
9010
9011
9012
9013
9014
9015
9016
9017
9018
9019
9020
9021
9022
9023
9024
9025
9026
9027
9028
9029
9030
9031
9032
9033
9034
9035
9036
9037
9038
9039
9040
9041
9042
9043
9044
9045
9046
9047
9048
9049
9050
9051
9052
9053
9054
9055
9056
9057
9058
9059
9060
9061
9062
9063
9064
9065
9066
9067
9068
9069
9070
9071
9072
9073
9074
9075
9076
9077
9078
9079
9080
9081
9082
9083
9084
9085
9086
9087
9088
9089
9090
9091
9092
9093
9094
9095
9096
9097
9098
9099
9100
9101
9102
9103
9104
9105
9106
9107
9108
9109
9110
9111
9112
9113
9114
9115
9116
9117
9118
9119
9120
9121
9122
9123
9124
9125
9126
9127
9128
9129
9130
9131
9132
9133
9134
9135
9136
9137
9138
9139
9140
9141
9142
9143
9144
9145
9146
9147
9148
9149
9150
9151
9152
9153
9154
9155
9156
9157
9158
9159
9160
9161
9162
9163
9164
9165
9166
9167
9168
9169
9170
9171
9172
9173
9174
9175
9176
9177
9178
9179
9180
9181
9182
9183
9184
9185
9186
9187
9188
9189
9190
9191
9192
9193
9194
9195
9196
9197
9198
9199
9200
9201
9202
9203
9204
9205
9206
9207
9208
9209
9210
9211
9212
9213
9214
9215
9216
9217
9218
9219
9220
9221
9222
9223
9224
9225
9226
9227
9228
9229
9230
9231
9232
9233
9234
9235
9236
9237
9238
9239
9240
|
<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
"http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for Linux/x86 (vers 25 March 2009), see www.w3.org" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=UTF-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>The Project Gutenberg eBook of Elbeszélések by Gergely
Csiky</title>
<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
margin-left: 10%;
margin-right: 10%;
}
h1,h2,h3,h4,h5,h6 {
text-align: center;
clear: both;
}
p {
margin-top: 0.75em;
margin-bottom: 0.75em;
}
body > p {
text-align: justify;
text-indent: 1.5em;
}
hr {
width: 33%;
margin-top: 2em;
margin-bottom: 2em;
margin-left: auto;
margin-right: auto;
clear: both;
}
hr.chap {width: 65%}
hr.tb {width: 25%;}
table {
margin-left: auto;
margin-right: auto;
}
td {
padding-left: 1em;
padding-right: 1em;
}
.pagenum { /* uncomment the next line for invisible page numbers */
/* visibility: hidden; */
position: absolute;
right: 2%;
color: gray;
font-size: smaller;
text-align: right;
text-indent:0;
} /* page numbers */
.tdr {text-align: right;}
.center {
text-align: center;
text-indent: 0;
}
.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
.caption {font-weight: bold;}
.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
.transnote {
background-color: #E6E6FA;
color: black;
padding: 0.5em;
font-family: sans-serif, serif;
font-size: 0.9em;
}
.transnote p {
text-align: center;
text-indent: 1.5em;
}
ul.TOC {
list-style-type: none;
padding-left: 10%;
text-indent: -5%;
width: 70%;
text-align: justify;
}
span.ralign {
position: absolute;
text-align: right;
right: 15%;
top: auto;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43443 ***</div>
<div class="transnote">
<h3>Megjegyzések:</h3>
<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_403">403</a>. oldalon
található.</p>
<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href=
"http://books.google.com/books?id=gohJAAAAYAAJ">http://books.google.com/books?id=gohJAAAAYAAJ</a>.</p>
<p>Facebook oldalunk: <a href=
"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p>
</div>
<hr class="chap" />
<p class="center"><span class=
"caption-large">ELBESZÉLÉSEK.</span></p>
<hr class="tb" />
<h1>ELBESZÉLÉSEK.</h1>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-150">CSIKY
GERGELY.</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST.</span></p>
<p class="center"><span class=
"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET
ÉS KÖNYVNYOMDA.</span></p>
<p class="center"><span class="caption">1880.</span></p>
<hr class="tb" />
<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT
NYOMDÁJA.</span></p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=
"Page_1">-1-</a></span></p>
<h2>GOMBOS UR VÁLÓPÖRE.</h2>
<h3>I.</h3>
<p>A nagy útcza sarkán vegyes kereskedése volt, fényes aranybetüs
feliratokkal ajtaja mindkét szárnyán, s ablakában oly ízlésesen
rendezett kirakattal, hogy az iskolás gyerekek óra hosszat
elandalogtak előtte. Nem is volt hazug szemfényvesztés, mit a
kirakat bájai hirdettek a benn található gyönyörüségek felől. A ki
oda belépett, bizonyára nem jött ki üresen; mert nem volt a
városban az a finnyás vén kisasszony, sem az a kritikus
gazdasszony, ki ellene tudott volna állani az erős bűbájnak, melyet
a véghetetlen változatosságban kínálkozó jó és olcsó portéka
gyakorolt, rang és ízlés különbsége nélkül, mindenkire.</p>
<p>Virágzott is Gombos Bálint úr vegyes kereskedése, és a bejárás
fölé festett egyszarvú, – mely merész leleményességgel, de kissé
hiányos természetrajzi ismerettel görbenyakú paripából és ennek
homlokán diszlő szarvas-agancsból volt furfangosan összealkotva,
Gombos úr személyes <span class="pagenum"><a name="Page_2" id=
"Page_2">-2-</a></span> utasításai nyomán – mondom, eme mesebeli
egyszarvú symboluma lett a kalmári jólétnek még a hetedik útczában
is. Sőt a szomszédos úri házak szakácsnői is tudomást vettek a
szerény vegyes kereskedésről, és sokszor megesett, hogy sürgős
szükség esetén ott vásárolták be a sáfrányt, gyömbért és czitromot,
az útczabeli büszke fűszerkereskedő nagy megbotránkozására és
méltatlankodására.</p>
<p>És mindeme nagy forgalom és előkelő protekczió daczára Gombos úr
még sem tudott boldogulni. Az a csatorna, melyen a pénz házába
folydogált, bizony szűk egy csatornácska volt ahhoz a másikhoz
képest, melyen valódi tavaszi áradásként kifelé zuhogott. A bevétel
sehogy sem akart a kiadás magaslatára emelkedni, és mivel Gombos úr
oly áldott természetű volt, hogy mindenkinek, de legkivált a
feleségének elfogadta tanácsát, azt is könnyű szerével elhitte,
hogy e különbséget legjobb kölcsön-pénzzel kiegyenlíteni, és a mint
elhitte, úgy meg is tette. Az adósság csodálatos módon gyarapodott,
mely rossz szokásban különben minden adósság osztozik; de a szép
menyecske minden vágya ki volt elégítve, és Gombos úr e fölött való
örömében rendesen elfelejtette hitelezőit, legfölebb azzal csitítva
le meg-megmorduló lelkiismeretét, hogy a nagy lutri minden huzására
egy-egy promesset vásárolt, <span class="pagenum"><a name="Page_3"
id="Page_3">-3-</a></span> minden ízben ama szent meggyőződéssel,
hogy bizonyosan elüti a főnyereményt.</p>
<p>– Rossz vége lesz ennek, Bálint – szokta volt mondogatni Gombos
Menyhért úr, a jubiláris városi irnok, midőn néha napján, boltzárás
után együtt pipázott öcscsével a hátulsó szobában, míg a szép
menyecske új ruháját mutogatta az előkelő világ esti sétáló helyén,
melyet a környékén szomorkodó néhány köszvényes fa kedveért az
újítók parknak, a konzervativ-hajlamúak azonban promenádénak
neveztek.</p>
<p>Gombos úr bátyját is fölötte szerette, s mint tudományos
foglalkozású férfiúnak, nagy tisztelője volt. Az ilyes megjegyzések
tehát szeget ütöttek fejébe; de a szeg csak addig maradt benne, míg
a fiatal asszonyka haza nem jött sétájáról, s ragyogó szemmel el
nem beszélte az álmélkodó testvérpárnak, mennyien csodálták ma is
szépségét, hányan jöttek utána, s mennyire irigylik mindnyájan az
ifjabb Gombos urat, ennyi szépség és jó ízlés egyedüli urát és
parancsolóját.</p>
<p>– Az irigység beszél belőlük, – gondolá magában Gombos úr, ha
ilyenkor egybeveté a világ beszédét és jóakaratú tanácsait – mikben
a világ igen bőkezű – felesége ragyogó szemével és kipirult
orczájával. – Szegény bátyám sem ment ettől az emberi gyöngeségtől.
De nem veszem tőle rossz neven; nem én. Inkább sajnálom
<span class="pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span>
árva fejét. A ki szomorú legénységében megszürkűl, megvénűl,
akármilyen tudományos férfiú legyen, mégis csak megsinli, ha
fárasztó napi munkája után otthon két ilyen fényes szem helyett vén
nagynénje ránczos ábrázatja köszönti. Szegény bátyám, nem csoda, ha
megirigyli az én boldogságomat.</p>
<p>Gombos úrnak tökéletes igaza volt ebben, mint minden öreg
férjnek, kinek fiatal és szép felesége van. Csakugyan irigyelték
tőle a szép asszonyt sokan, és ha épen Menyhért urat igazságtalanúl
is gyanusította e fekete érzelemről, akadtak elegen, finom öreg
urak és kecses úrfiak, kik méltán magukra vonták Gombos úr
szánalmát. Csupán az volt a különbség Gombos úr felfogása és a
valóság között, hogy Gombosné asszonyság szintén meg volt győződve
a pusztító hatásról, melyet bájai műveltek, és mint jó asszonyhoz
illik, tökéletesen osztozott férjével a szerencsétlenek fölött való
szánakozásban. A szánalom igen szép erény, gyöngéden enyhíti a
szenvedők fájdalmát s könnyíti a boldogtalanok súlyos terheit;
Gombos úr azonban csak közvetve vett részt eme nemes erény
gyakorlatában, a mennyiben hűségesen fizette a szabók és
divatárusok véghetetlen számláit s csinálta egyre-másra az
adósságot.</p>
<p>Végre egy fényes mosolygó tavaszi reggelen Gombos úr egyszerre,
minden hosszas fejtörés <span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
"Page_5">-5-</a></span> nélkül megtanulta az erkölcstanárok ama
tudományos tételét, hogy az erény, tulságosan gyakorolva, megszünik
erény lenni. Legalább azt még sem tarthatta erénynek, minden
jóakarata mellett sem, mikor felesége oly nagy mértékben átengedte
magát a szánalom gyakorlatának, hogy e nemes indulattól lelkesülve,
az említett mosolygó reggelen eltűnt egy középkorú vaskos úrral,
kinek a város szomszédságában nagy mezei birtoka, tengernyi pénze,
arany ékszere és négylovas hintaja volt, – csupán amaz igen
méltányos okból – a mint ily jószivű asszonyságról föl kell tenni,
nehogy a középkorú vaskos úr szíve meg találjon repedni; mert ez
öngyilkos hajlamát szóval és irásban ismételve kijelenté.</p>
<p>Nem lehet mondani, hogy Gombos úr kellemesen lett volna
meglepetve, a mint a bevégzett tények teljes
megmásíthatatlanságukban tudomására jutottak. Pesszimisztikus
hajlamai egyátalában nem voltak, de legkivált nejének alakja oly
verőfényes magaslaton állt szegény öreg szívében, hogy még átsuhanó
felhők sem vetettek oda árnyat soha. Hiszen maga nevelte fel őt, s
már amaz időtől fogva, midőn még első felesége életében mint
szegény hontalan árvát örökbe fogadta, egész ama napig, melyen
szívének és az egyszarvúnak úrnőjévé tette, szeme előtt nőtt fel
viruló hajadonná; saját szemével látta napról-napra fejledezni
ritka szépségét, saját fülével <span class="pagenum"><a name=
"Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> hallotta mindenfelől jóságának,
szelídségének, okosságának magasztalását. Még tisztán látta – s oh!
hányszor idézte maga elé örömkönyes szemmel rövid boldogsága minden
napján – a szép jelenetet, midőn a piruló lány sirva és nevetve
borult keblére s halkan rebegé fülébe, hogy hálás, szerető neje,
gyermekének jó anyja lesz. Az a jelenet sem mosódott még el
emlékéből, midőn egyik karjával szép menyasszonyát, a másikkal első
házasságából maradt leányát ölelve, mindkettőt keblére szorítá, s
mindketten hol egymást, hol őt csókolva, sirva esküdöztek, hogy őt
örökre szeretni, tisztelni és boldogítni fogják. Leánya meg is
tartá esküjét, – – de a másik, a másik!</p>
<p>Nem – az is megtartotta, az is boldogította őt. A rövid pár év
alatt, míg neje volt, a mai szomorú napig, soha sem adott okot
panaszra, mindent férje boldogságára tett. Legalább ő boldog volt s
örömét találta benne, akármit tett neje. Könnyelmüségét,
kaczérságát, fényüzését nem látta, a mit látott, az saját
szerelmének visszaverődő fénye volt, és a káprázat, mely
elváltoztatá a valóságban hiúvá, romlottá fajuló alakot, boldoggá
tette őt. Mélyen aludott, szépet álmodott, rázták, költögették
néha, a kik megsokalták álmát; de nem ébredt föl; hanem most
önmagától enyészett el a szép álom – oh, miért enyészett el?
<span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
"Page_7">-7-</a></span></p>
<p>Miért ám? Nem volt talán önmaga az oka? Nem gondolhatta meg vén
fejével, hogy a kényeztetésnek egyformán rossz vége van
kicsinyénél, nagyjánál? Hiszen lelke jó volt, legalább épen annyira
hajlott a jó, mint a rossz felé. Bölcs vezetés mellett, igazi okos
szeretettel mért ne lehetett volna az ellenkező irányba terelni? De
neki nem volt annyi esze, hogy a gyönge virágot széltől, záportól
megóvja; azt gondolta, elég ha gyönyörködik színében, illatában s
így is örökké csak számára fog virulni.</p>
<p>Nehéz könyek csordultak ki Gombos úr szeméből, a mint e keserű
szemrehányásokat tette magának, és búsan a boltasztalra hajtá
szegény szerelmes szürke fejét. Hosszan lelógó szalámirudak
ingerkedtek fésületlen hajával, pirosra paprikázott oldalszalonna
zsírozá be arczát, a mint öntudatlanúl ráhajtá kábult fejét; egyik
kihúzott s hirtelenében félrefordúlt fiókból lassan, búskomolyan
hulldogált hátára, karjára a finom kalácsliszt, lassankint
kisérteties fehérséggel vonva be egész alakját. Nem látott, nem
érzett ő semmit. Egy kis mezitlábos leányka félóráig állt asztala
előtt, vékony hangon kérve egy krajczár ára medveczukrot, s
lábujjhegyre ágaskodva nyujtogatá fel csábítólag a fényes
pénzdarabot, de utoljára ez is megsokalta a boltos hallgatását s
máshová tért nyalánk vágyait kielégíteni. Gombos úr nem tudott ez
üzleti kudarczról semmit. Csak ült asztala <span class=
"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> előtt,
mereven bámulva kitárt főkönyve lapjaira, s igyekezve a sűrű
könyfátyolon keresztűl megkülönböztetni az idomtalan betűket, majd
meg újra lehajtva fejét, a midőn az összetorlódó gondolatok nagyon
nehézzé kezdték tenni.</p>
<p>Pedig bizony nem ártott volna, ha kitörli szeméből a könyeket,
kiűzi fejéből a nehéz gondolatokat s tiszta szemmel, könnyű fővel
veszi elő ama számokat, melyek most összevissza tánczoltak előtte a
könyv lapjain. Ama naptól fogva, melyen felesége elhagyta,
egymásután zúdultak rá mindenfelől a csapások, oly rohamos
sorozatban, hogy egyiktől a másikig lélekzetet is alig tudott
venni. Hitelezői mind abban a meggyőződésben látszottak élni, hogy
eltűnvén a legtöbb beruházást igénylő czikk az üzletből, Gombos
úrnak egyátalában nincs többé pénzre szüksége, egymásután álltak
elő követeléseikkel, s Gombos úr megrendült hitele, hanyagsága és
szórakozottsága – az első csapás következménye – nem volt képes
sokáig ellenállni az áradatnak. A bolt előtt megütötték a dobot,
portékáit széthordták, ajtaját bezárták, és az a csodálatos
szörnyeteg, a délczeg egyszarvú, leszállt az ajtó fölötti fényes
polczáról, hol annyi éven át volt tárgya a kis gyermekek
rettegésének és a természetbúvárok töprenkedésének. <span class=
"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span></p>
<h3>II.</h3>
<p>Gombos úr bukása oly dicséretes gyorsasággal pergett le az
emberi igazságszolgáltatásnak különben meglehetős kényelmesen forgó
orsóján, hogy ő maga jóformán még magához sem tért a neje okozta
meglepetéséből, midőn leányával együtt már az útczán találta magát,
semmi egyéb vagyonnal, mint néhány száz forintnyi még ki nem
fizetett adóssággal. Ebben foglaltatott Menyhért bátyjának
megtakargatott pénze, s mindkettejük nagynénjének, Debora
asszonyságnak, kétszáz forintnyi összes vagyona, melyet temetési
költségül tett félre húsz év előtt, midőn szomorú özvegységre
jutott, s azóta őrizett makacs szivóssággal, minden újévkor
kijelentvén gratuláló unokaöcscseinek, hogy az esztendő folytán
bizonyosan értékesítni fogják a kétszáz forintot.</p>
<p>Midőn tehát az élemedett kora daczára is hirtelen mérgű
asszonyság meghallá a szomorú igazságot s meggyőződék, hogy le kell
mondania a fényes temetés nagyravágyó ábrándjáról, rettenetes
haragra lobbant, s kereken kijelenté, hogy Bálint öcscse vagy
kötöznivaló őrült, vagy czégéres gonosztevő, és így egyik esetben
sem alkalmas arra, hogy vele egy házban lakjék. A kérlelhetetlen
asszonyság e zord itélet kimondása után komor hallgatásba merűlt, s
két hétig egy árva <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
"Page_10">-10-</a></span> szót sem szólt senkihez. Két hét mulva
ismét megszólalt s megengedé, hogy Márthát a házba vegyék; de
apjáról, a főbűnösről, hallani sem akart. Gombos úr megnyugodott ez
itéletben, leányát elhelyezte Menyhért bátyja házában, maga pedig
igyekezett élni, a mint ment.</p>
<p>Ez pedig csak ment valahogy, de hogy miképen? azt se Gombos úr,
se senki e világon, kivéve a mindentudó úristent, meg nem tudta
volna mondani. Elég az hozzá, hogy Gombos úr nem pusztúlt el, s egy
évvel az egyszarvú siralmas bukása után, ugyanabban a bőrben járt a
világban, mint régi nagysága idejében, csak egy kissé meggörnyedve
és tetemesen megszürkűlve. A lefolyt évet tökéletesen betöltötte
folytonos szaladgálása valami kenyérkereset után és házassági
katasztrófájának utóhatása. Nem volt az emberi megélésnek az a
módja, melyet Gombos meg ne kisérlett volna; nem volt a kis
városban az a megüresűlt hivatal, melyre nem aspirált és
folyamodott, mindenkor ama biztos hittel, hogy ezt az egyet
okvetlenűl el kell ütnie. Állandóan réme lett a hatalmasoknak és
befolyásos egyéniségeknek, s csaknem közveszélyes hírbe jött ama
megátalkodott rögeszméje folytán, hogy minden embernek kell
tisztességes munkához jutni, melyből megélhessen. Házassági
balesete, bukása és ez állandó hivatalkeresése, a kis városban
bizonyos tekintetben nyilvános személyiséggé tették, <span class=
"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> kit
mindenki ismer, bámul vagy sajnál a körülmények szerint, de a ki,
mint a kiváló szellemek rendesen, csupán ez erkölcsi hódolatban
részesül kortársai részéről, azon kívül pedig éhen halhat, ha nem
tud egyebet tenni.</p>
<p>De Gombos urat eme nyilvános szereplésén kívül még inkább
elfoglalták saját privát szívbeli ügyei, melyeket a középkorú
vaskos úr föllépése a lehető legtragikusabb bonyodalomba kevert. Az
első csapás kábitó hatása alatt s utána mindjárt a bukás és
dobrajutás viharai közt nem volt ugyan sok ideje felesége hogyléte
felől tudakozódni, de mihelyt lecsendesűlt kissé az első
megrázkódás, azonnal kérdezősködni kezdett, és az első szóra
hallott aztán többet is, mint a mire kíváncsi volt. Úgy látszott,
mintha minden ember többet tudott volna felesége mult és jelen
sorsáról, mint ő maga; legalább akármerre fordult, bőséges adatokat
hallott mind elmult csínyeiről s kalandjairól, mind mostani viselt
dolgairól, úgyannyira, hogy ha Gombos úr az irás mesterségére
akarta volna magát adni, három nap alatt elég anyagot szedhetett
volna össze tizenkét kötetes regényre. Így azonban csak maga
számára értékesíté tanulmányait, s beérte ama tanulsággal, hogy a
világ legnagyobb része őt magát, az ő vakságát s kényeztetését
okolja a megtörtént balesetért, s nevet vagy legfölebb
kétértelmüleg szánakozik rajta, és hogy feleségének sokkal
<span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
"Page_12">-12-</a></span> jobb dolga van most, mint nála bármikor
lehetett volna.</p>
<p>Mert a középkorú vaskos úr, – a kinek különben volt
tisztességes, sőt előkelő úri neve is, nagyságos Bialréthy Péter
úr, – annyira bele bolondúlt a megszöktetett szép asszonyba, hogy
nemcsak elhalmozta minden világi jóval és dicsőséggel, hanem egész
komolyan nőűl is készűlt venni. A középkorú vaskos egyéniségek sem
mentek efféle emberi gyarlóságoktól, sőt talán nagyobb
hajlandóságuk van ilyesmire, mint más halandóknak. Hogy pedig a hír
nem volt üres mendemonda, és hogy Gombos Bálintné asszonyság a
legjobb úton járt a nagyságos asszony fényes rangja felé, Gombos úr
maga is belátta, midőn nemsokára idézést kapott a törvényszék elé,
melynél neje válópert indított ellene, mint könnyelmű, pazarló és
kicsapongó férfiú ellen.</p>
<p>Gombos úr elképedve olvasá az idéző levélben e szörnyű bűneinek
lajstromát, s nehogy kellő védelem hiányában még börtönbe vagy
vérpadra jusson – a mint hogy az ilyen nagy gonosztevőt méltán
megilleti, – menten sietett az ügyvédhez, – kit bukása idejéből
ismert, s ki akkoriban oly ügyesen el tudta tüntetni egész
vagyonát, hogy tökéletesen meg lehetett győződve tudományáról. Az
ügyvéd úr gyanús mosolylyal fogadta az ismerős nevetséges alakot, s
szóhoz sem engedte jutni. <span class="pagenum"><a name="Page_13"
id="Page_13">-13-</a></span></p>
<p>– A válóper ügyében jő, úgy-e Gombos úr? – e szavakkal fogadá,
mielőtt még egészen a szobába lépett volna, s egyik kezével még a
kilincset tartá.</p>
<p>– Hjah! ebbe bele kell nyugodni, – folytatá az ügyvéd úr. – Az
asszonyságnak hatalmas érvei vannak, sok tanú áll rendelkezésére,
és Bialréthy úr minden áldozatra kész. Azt tanácslom, nyugodjék
bele mindenbe s makacs perlekedés által ne verje magát költségekbe;
mert veszteni fog, veszteni, azt én mondom.</p>
<p>Gombos úr még mindig a kilincset tartá egyik kezével, a másikkal
meg kopott kalapját forgatá, s oly megátalkodottan nézett ennek
foszlányos belsejébe, mintha onnan akarná kiolvasni mondókáját. De
úgy látszott, még nem találta meg benne az illő exordiumot, mert
egyre hallgatott s nézte a kalap fenekét.</p>
<p>– Ez eset nagy feltűnést okoz szakértő körökben, – folytatá az
ügyvéd vigasztaló hangon. – Ön érdekes ember, Gombos úr, fölötte
érdekes ember. Valódi tanulmány egy szenvedélyes jogász számára. Ha
csupán passziómat követném, azt mondanám, elvállalom ügyét; de nem
teszem, mert a sok költséget nem tudná kifizetni, s perét elveszti,
bizonyosan elveszti. Az asszonyság mindent be fog bizonyítani.</p>
<p>– Azt is, hogy én könnyelmű és pazarló vagyok? – olvasá Gombos
úr a kalap fenekéről. <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
"Page_14">-14-</a></span></p>
<p>– Tanú rá legujabb bukása.</p>
<p>– De mindent ráköltöttem.</p>
<p>– Annál menthetetlenebb a könnyelműség, – mondá az ügyvéd
szigorúan.</p>
<p>Gombos ur erre nem talált feleletet kalapjában, azért ismét
elhallgatott s nagyot sohajtott, valószinűleg súlyos bűnei
öntudatában.</p>
<p>– Kicsapongásokat is követtem el? – olvasá ismét a kalapból.</p>
<p>– Fájdalom ezt is be fogják bizonyítani, – viszonzá az ügyvéd. –
Kollégámtól hallottam, ki ez ügyet viszi, hogy tengernyi tanút
állíthat. Ön iszákos volt, Gombos úr, sőt többször meg is csalta
nejét. Azt mondják, még titkos viszonya is volt egy mosónővel, ki
eltünt e vidékről. Szégyelje magát, Gombos úr, hogy ily bűnök
tudatával még hozzám mert fordulni segélyért, – mondá az ügyvéd úr
fölébredő erkölcsi tisztaságának büszke méltóságával.</p>
<p>– Ezt is be fogják bizonyítani? – hebegé Gombos úr nagy
álmélkodással. – De hiszen ez nem igaz.</p>
<p>– A mit a törvényszék igaznak itél, az igaz, – felelt az ügyvéd
szigorú homlokránczolással. – Épen önhöz illik a törvény szentségét
megtámadni. Szégyelje magát, Gombos úr!</p>
<p>Gombos úr e másodszori felszólításra csakugyan nagyon
megszégyelte magát, s belátván, hogy ily bűnös embernek semmi
keresnivalója <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
"Page_15">-15-</a></span> sem lehet az igazság tiszta templomában,
kihátrált az ajtón, melynek kilincsét egy pillanatra sem eresztette
volt el a lefolyt jogi konzultáczió alatt, azután pedig
letámolygott a lépcsőn s az útczára lépett.</p>
<p>Épen akkor robogott el a kapu előtt egy elegáns phaëton. A tüzes
paripákat fényes amazonöltözetű hölgy hajtá biztos kézzel, a
hátulsó bakon libériás inas ült óriási magas-tetejű kalappal. A
kocsi oly villámgyorsan száguldott el a kapu előtt, hogy Gombos úr
majd a kerekek alá kerűlt, a mit különben cseppet sem bánt volna,
midőn a lovakat kormányzó előkelő hölgyben saját feleségére ismert.
Az útczán néhány járó-kelő ácsorgott. Gombos úr egyet sem ismert
közülök; de ezek, úgy látszott, mindnyájan ismerték őt is, nejét
is. Elébb vele együtt bámultak az elrobogó kocsi után, s midőn ez
az útczasarkon befordult, oly bizalmas és boszantóan részvevő
arczczal néztek Gombos úrra, mely világosan mutatta, hogy az ő
siralmas sorsát mindnyájuk közkincsének tekintik.</p>
<p>Egy alacsony, vörösképű öreg úr meg épen annyira vitte a
részvétet, hogy Gombos úrhoz csatlakozva, bőséges
felvilágosításokat adott neki neje felől. Hogy nehány hét óta
visszatért Bialréthy úrral külföldi útjáról; hogy most a város
szomszédságában lakik a nevezett középkorú vaskos úr jószágán; hogy
mindennap be szokott kocsikázni <span class="pagenum"><a name=
"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> a városba; hogy Bialréthy úr
azonnal nőűl fogja venni, mihelyt vége lesz a válópernek; hogy a
fiatal asszony már úgy beletalálja magát fényes sorsába, mintha
bölcsejétől fogva nagyságos asszonynak nevelték volna; hogy a
városban minden nő irigyli szerencséjét – s több efféle érdekes
leleplezéseket, melyeket Gombos úr kábultan hallgatott végig, s
annyira megfeledkezett a közönséges illendőségről, hogy a városház
kapuja elé érve, szó nélkűl a faképnél hagyta bőbeszédű útitársát,
meg sem köszönve eddig tanusított fáradságát, mit a vörösképű öreg
úr keserű gúnynyal említe fel aznap a kávéházban, hol Gombos úr
válópere képezte az állandó beszédtárgyat, s hol a vörösképű öreg
úr, mint a ki e nevezetes személyiséggel három útczán keresztűl
meghitten társalgott, átalános figyelem és kíváncsiság központja
lett.</p>
<p>Gombos úr ezalatt a városház hátulsó folyosóján sötét, alacsony
barlangba nyitott, hol Gombos Menyhért úr hatodmagával másolt a
közjó érdekében. Tőle, mint elismert tudományos férfiútól, akart
tanácsot kérni válságos helyzetében. Menyhért úr meglátva öcscsét,
letette orráról pápaszemét; gondosan fiókjába zárta iratait s szó
nélkűl lement vele a hátulsó udvarra, hol nehány sütkérező hajdún
kívül senki sem szokott megfordulni a nap ez órájában. Gombos úr
átadta neki az idézőlevelet s röviden elmondá az <span class=
"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> ügyvéddel
folytatott jogtanácskozmányának eredményét.</p>
<p>Gombos Menyhért úr igen tudományos ember lehetett s öcscse
bizonyára őszinte hittel annak is tartotta; de ez esetben igen
messzire vitte a tudós férfiak legdíszesebb erényét, a
szerénységet. Akármennyi tudomány rejtezett agyában, azt ugyan soha
sem fitogtatta, sőt a lehető legkevesebb beszédű volt, és
legfontosabb életkörűlményeiben is csak egyes, orákulumszerű
szavakban nyilvánítá véleményét. Most is komolyan és ismételten
átolvasta a kezébe nyomott iratot, éles bíráló szemmel mérlegelte a
szabályosan egymás mellé állított betűket s hamarjában megbecsülte
a törvényszéki irnok szakbeli értékét, majd mély figyelemmel
hallgatá öcscse elbeszélését, s végre hosszas megfontolás után
kimondá a kívánt jogvéleményt.</p>
<p>– Bajos dolog, – mondá Gombos Menyhért úr, fejét bólongatva s
komolyan nézve a kezében tartott írásra.</p>
<p>Eme két szóban roppant tudomány és éles jogbölcsészet
rejtőzhetett ugyan, de Gombos úr, mint kevésbbé iskolázott fő, nem
volt képes mélyére hatolni, azért csak hallgatva nézett bátyja
komoly arczára, mintha várná a bővebb magyarázatot.</p>
<p>Gombos Menyhért úr azonban, úgylátszik, nem szándékozott
jogvéleményét kommentárokkal <span class="pagenum"><a name=
"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> kísérni, mert öcscse kérdő
tekintetére még komolyabb arczczal ismét csak ezt felelé:</p>
<p>– Bajos dolog.</p>
<p>– Mit tegyek? – kérdé Gombos úr eme másodszori orákulum
után.</p>
<p>Gombos Menyhért úr azt vélé, legjobb lesz Debora nénitől kérni
tanácsot, ki okos és tapasztalt asszony s fiatal korában jó
barátságban élt egy nyelves asszonysággal, kinek hét és fél évig
tartó válópöre volt férjével. Igen; de még mindig nem bocsát színe
elé, – veté ellen az ifjabb Gombos. – Egy esztendő alatt még az
öreg asszonyok haragja is lecsillapúl, – viszonzá erre az idősebb
Gombos, mely nagy mondás tudományos színezete által annyira
meglepte Gombos urat, hogy nyomban útnak indúlt, bebocsátást kérni
a félelmes asszonyság színe elé.</p>
<p>Debora néni Menyhért úr házában lakott, melynek egyedüli és
absolut hatalmú uralkodója volt, Menyhért úr, mint a nagytudományú
férfiak rendesen, nem kerülhetvén ki házi körében az asszonyi iga
édes terhét.</p>
<p>Ugyanitt lakott az egyszarvú bukása óta Mártha, Gombos úr leánya
is, ki csakhamar Debora néni kedvenczévé lett, a mennyiben ily
zordon asszonyság udvaránál valaki egyátalában kegyencz lehet.
Annyi bizonyos, hogy a félelmes agg hölgy kegyelméhez a
legbiztosabb kulcs a szép kis Mártha félénk szószólása volt, és
Gombos <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
"Page_19">-19-</a></span> úr, ki leányával titokban mindennap
találkozott a szinben s jól ismerte a megközelíthetetlen erősség
belviszonyait, most egyenesen Mártha után kérdezősködött, midőn
Menyhért úr konyhájába félénken bepillantott.</p>
<p>– A kisasszony az öreg asszonyságnál van, – felelte a ház
egyetlen szolgálója.</p>
<p>Gombos úrnak tehát nem maradt egyéb tennivalója, mint minden
salvus conductus nélkűl egyenesen a rettenetes szoba ajtaján
kopogtatni. Az ajtó megnyilt. Gombos úr nagyot lélekzett és
belépett. Az öreg asszonyság az ablak mellett ült s midőn
megismerte vendégét, harcziasan megrázta fejét s fölemelkedett
székéről.</p>
<p>– Miben lehetek uraságod szolgálatára? – kérdé félelmes
udvariassággal, mely Gombos urat jobban megijeszté, mintha féktelen
haragjában ajtót mutatott volna.</p>
<p>– Csókolom kezét kedves néném, – mondá Gombos úr alázatosan.</p>
<p>A rendületlen asszonyság azonban nem látszott hallani az
udvarias és hódoló köszöntést, hanem Mártha felé fordúlt s röviden
kiparancsolta a szobából, mert – a mint metsző gúnynyal megjegyzé,
mihelyt a leány betette maga után az ajtót, – ily fiatal leány
bizonyosan nem hallgathatja meg veszedelem nélkűl egy botrányos
hírű ember beszédét.</p>
<p>– Kihez legyen szerencsém? – kérdé aztán <span class=
"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> Gombos
úrtól nagy udvariassággal, de nem csekélyebb következetlenséggel, a
mennyiben előbbi gúnyos megjegyzése eléggé sejteté, hogy jól ismeri
a jelenlevő bűnöst.</p>
<p>Az öreg hölgy azonban harczi kedvében nem sokat törődött a
következetességgel, s mivel Gombos úr e kérdésre hirtelen
meglepetésében semmit sem felelt, újra kérdezé engesztelhetetlen
udvariassággal:</p>
<p>– Kihez legyen szerencsém?</p>
<p>– Nem ismer kedves néném? – kérdé Gombos úr ártatlanúl.</p>
<p>– Ismerlek, jó madár, – tört ki az öreg asszonyság, egyszerre
kiesve udvarias szerepéből, s ama meglepő gyorsasággal, mely öreg
és ifjú hölgyeknek közös sajátja, szökve át egyik végletről a
másikra. Ismerlek, jó madár; bár soha se ismertelek volna. Mit
akarsz itt? Ki hívott? Vigyen el az ördög.</p>
<p>– Kérem, édes néném, csak egy perczre hallgasson meg, – esengett
Gombos úr, Debora asszonyság felé nyujtogatva a kezében tartott
hívatalos iratot.</p>
<p>– Vigyen el az ördög, – ismétlé az erélyes asszonyság.</p>
<p>De mivel az ekképen utasított titkos fekete hatalmasság e
másodszori konjuráczióra sem jelent meg, hogy Gombos urat elvigye,
az ingerlékeny agg hölgy felhagyott ez irányban minden <span class=
"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> további
kísérlettel, és székére roskadva, heves könyekre fakadt.</p>
<p>– Megöl ez az ember, meggyilkol, – zokogá panaszos hangon. –
Pedig még el sem temethetnek; elverte a temetési költségeket is. A
temető árkában fognak elásni.</p>
<p>E borzasztó gondolat ismét visszaadni látszott előbbi harczi
kedvét, mert felugorva székéről, újra szembeszállt sírontúli
nyugalmának bűnös megrontójával.</p>
<p>– Mit akarsz? – kérdezé lángoló haraggal.</p>
<p>– Csak ezt az írást méltóztassék elolvasni s némi tanácsot adni,
– mondá Gombos úr, ismét feléje nyujtva idézőlevelét.</p>
<p>– Nem tudok olvasni, – mondá fagyos ironiával a kérlelhetetlen
agg hölgy.</p>
<p>Gombos úr nem merészelt nagynénje tudományos képességeinek
diskussziójába bocsátkozni, hanem minden további vitatás nélkűl,
kiindulási pontúl véve a fennebbi önmegalázó nyilatkozatot, kitárta
a többször említett okiratot, és mély, ámbár jelentékenyen reszkető
hangon elejétől végig fölolvasá, mialatt az engesztelhetetlen
asszonyság mindkét fülét erősen befogta kezével. Hogy azonban e
hadi csel daczára is jól megértett mindent, elárulá ama rövid, de
lesujtó nyilatkozata, melyet amen fejében a felolvasáshoz csatolt s
mely állt e két szóból:</p>
<p>– Úgy kell! <span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
"Page_22">-22-</a></span></p>
<p>Gombos úr alázatosan kérdé, – mit legjobb ily esetben tenni?</p>
<p>– Úgy kell, megérdemled, mondá Debora néni minden felelet
helyett. – Te voltál az oka, te hoztad magadra és mindnyájunk
fejére ezt a szégyent. Fiatal leányt kellett elvenned vén ember
létedre, mikor volt saját felnőtt leányod, ki elbírta volna
háztartásodat? Most edd meg, a mit főztél. Te cziczomáztad, te
czifráztad azt a drágalátos menyecskét. Más vén ember, ha már
elköveti ezt a bolondságot, legalább kordában tartja feleségét; de
te vak voltál, vagy tán, uram bocsá’! magad tanítottad a hiúság
tudományára. Gyönyörködtél benne, gyönyörködjél most is. Hiszen
azért költötted rá mindenedet, azért juttattad tönkre egyetlen
gyermekedet és hoztál szégyent az ő nevére is, azért fosztottál meg
másokat még a tisztességes temetéstől is, hogy örömet csinálj neki.
Most meg van az öröme. Gazdag, előkelő asszonyság lesz. Érd be
vele.</p>
<p>Gombos úr vígasztalanúl mellére hajtá fejét s megtört hangon
mormogá, hogy ő mindig jót akart.</p>
<p>– A mit akartál, az bekövetkezett, – mondá az öreg asszonyság
szigorúan. – És most elég a jóból; nekem ezzel ne alkalmatlankodjál
többet. Te vagy az oka mindennek, viseld békességes türéssel, és ha
elválasztanak a feleségedtől, adj hálát az istennek, mert ez a
legkisebb baj, mit <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
"Page_23">-23-</a></span> esztelen fejed megérdemel. Hanem ebbe a
házba többé ne tedd a lábadat. Eleget vétkeztél eddig is leányod
ellen, legalább ne öld meg egészen szerencséjét. Egyik derék fiatal
kereskedő tisztességes szándékkal jár a házhoz, de ha itt gyakran
találkoznék veled, attól félek, nem merné ily rosszhírű ember
leányát elvenni. A legjobb, a mit leányoddal tehetsz, az, ha minél
inkább elfelejteted a világgal, hogy apja vagy. Ha már rád ujjal
mutogatnak az emberek, legalább lányodra ne mutassanak. És most
isten hírével!</p>
<p>S ezzel a keményszívü asszonyság visszaereszkedett székére és
buzgón hozzáfogott félbenhagyott kötéséhez, ez által kijelentve,
hogy vége van az audiencziának. Gombos úr megfordúlt és
kitántorgott az ajtón. A kegyetlen szavak még egyre zúgtak fülében,
mintha tenger fenekén járna és a torlódó hullámok szakadatlan
moraját hallaná. Lábait egymás után rakta a földre, közönséges
emberi szokás szerint, de mégis úgy érzé, mintha a szoba padozatja
vinné őt kifelé, mintha a föld is megindúlt volna, hogy őt messzire
feldobja a légbe. Kábúltságában fölfelé tekintett, a mint a
boltozatos tornáczon végigment és csodálkozott, hogy még mindig nem
ütötte fejét a boltozatba. Hanem azért valami mégis nagyon súlyosan
nyomta fejét. Levette kalapját, de a teher egyre nehezebb lett s
attól félt, hogy szétnyomja agyát. A tornácz túlsó végén mintha
leánya alakját <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
"Page_24">-24-</a></span> látta volna, mintha feléje sietne, mintha
csókot hintene felé ujjával – Gombos úr félénken a tornácz falához
lapúlt s leosont a lépcsőn, nehogy megmételyezze közellétével az
ártatlan gyermeket. A kapu alól ismét visszatekintett – hátha csak
káprázatot látott, mert érzé, hogy fejében, szemében valami idegen
elem van, melyről nem tudta, hogy mi; de annyit tudott, hogy
elszédíti agyát, nem létező dolgokat láttat szemével. Mire
visszafordúlt, már elfeledte, mit akart látni: de látott
csodálatos, ismeretlen színeket tánczolni a légben és a ház falán,
és hallotta fülében azt a zsibbasztó zúgást, minőt gyermekkorában
sokszor hallott, ha üres kagylót tartott füléhez. Gombos úr
visszaemlékezett erre, s csodálkozott, ki ismétli most vele e
gyermekkori kedvtelését? De ezen sem töprenkedett sokáig, egyszerre
eszébe jutottak nénje kegyetlen szavai s félénken körűltekintve,
lassan, óvatosan, tolvajmódra kiosont a kapun.</p>
<h3>III.</h3>
<p>És ment tovább, tovább, merre ingatag lába vitte. Nem tudta
merre megy, azt sem tudta, ha egyátalában megy-e; csak annyit
sejtett homályosan, hogy a házak falai két oldalt el-eltünedeznek
mellőle és hogy valami titkos erő feltarthatatlanúl ragadja tovább
ismeretlen irányban. <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
"Page_25">-25-</a></span> Agyát egyetlen kínzó, nehéz gondolat
tölté be, mely mint a lázbeteg álma, újra meg újra elülről
kezdődött és soha sem tudott befejezést érni. Homloka tűzben égett,
mintha gyors időközökben izzó vassal sütögetné valaki; többször
hozzá is kapott, hogy elhárítsa a gyötrő fájdalmat; de csak a nehéz
verítéket törölhette le róla. Majd meg azt sejté, hogy a gyalázó
bélyeget ütik homlokára, mely nénje szava szerint őt teljes joggal
megilleti. Körűlnézett, ha nem veszi-e észre a járó-kelők arczán,
hogy valami feltűnőt, valami visszariasztót látnak homlokán? Épen
egy hangos beszédű társaság haladt el mellette s homályosan nevét
is hallá a sok szószaporítás közt. A mint megállt, az emberek is
észrevették, egy-kettő mosolygott, más elfordítá fejét, de
mindnyájan elhallgattak és tovább mentek; nehány percz mulva
azonban Gombos úr hangos kaczagást hallott amaz irányban.
Bizonyosan rajta nevettek, róla beszéltek. Ki is lehetne más a
világ nevetségének, a jók megbotránkozásának tárgya? Gombos úr most
már nem mert az útcza közepén haladni, félt az emberek itéletét ily
vakmerőség által kihívni; a házak falához lapúlt s így osont
tovább, tovább, czéltalan útján, lelkében ama szorongással,
szemében azzal a félénk riadozással, melyet a páriák érezhetnek,
midőn véletlenűl egy buzgó brahmin város útczáin kell végig
lopózniok. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
"Page_26">-26-</a></span></p>
<p>De hát miért? – kiáltott ekkor egy elkeseredett hang lelkében, a
mint reszkető lábbal egy ház csukott kapujához dőlt s rongyos
kendőjével letörlé a verítéket arczáról. – Mit vétett ő, hogy
veszett vadállatként kell az emberek elől menekülnie? Mi ütötte
homlokára azt a csúfos bélyeget, melyre ujjal mutogatnak az
emberek? Körűlnézett nehezülő szemével, mintha választ keresne
kérdésére. Az útcza néptelen volt, a ritkuló házak azt mutatták,
hogy már közel jár a város végéhez. Csodálkozott, hogy ide jutott s
nem foghatta fel, mi hozta erre? Az égre nézett; a nap már
leáldozóban volt. Gombos úr bámulva kezdé sejteni, hogy több óra
óta van útban s el nem képzelheté, hol járt, mit mívelt annyi idő
óta. Hiszen alig volt dél, midőn bátyja házát elhagyta. Bátyja
házát! Ott mondták szemébe a kegyetlen igazságot, hogy ő rosszhírű
ember, kinek saját leányát kerűlnie kell, nehogy megrontsa jó nevét
és szerencséjét. S ő ezt eddig nem tudta. Azt hivé, a világ
szerencsétlen embernek tartja, ki felett szánakozni kell; s ime,
most hallja, hogy az emberek őt okolják mindenért, őt tartják
felesége megrontójának, ő rá mutatnak ujjal, mint a város
botránykövére. Feje elszédűlt e gyötrő visszaemlékezésre, ébredni
kezdő eszmélete elaludt, mint a gyönge láng – és ismét megindúltak
lábai, függetlenűl akaratától s vitték tovább, tovább. <span class=
"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p>
<p>De a lázadó hang ismét felsikoltott lelkében. Miért? Mit vétett
ő? Szeretett, nagyon szeretett – egyebet semmit sem követett el.
Oly nagy bűn a szerelem? Ismét eszébe jutottak nénje szavai. Vén
ember volt, – hogy mert szeretni, hogy merte a természet rendjét
felbontani? Az ő szerelme bűn is volt, őrültség is volt. Magához
kötött egy fiatal bájoló leányt, kinek nem tudta szívét betölteni,
kit mintegy erővel ráhajtott a romlás ösvényére, míg ő azt hitte
őrültségében, kielégítheti tökéletesen, ha cziczomázza, dédelgeti,
mint a gyermek a bábut, és ezalatt tönkre tette önmagát, megrabolta
leányát, szégyent, nyomorúságot hozott családjára, nevetséget és
átkot saját bolond fejére. Miért szeretett, oh miért szeretett, ha
az ő szerelme bűn volt és őrültség?</p>
<p>Egészen beesteledett már, midőn Gombos úr hosszas öntudatlan
vándorlása után megállapodott s a fennebbi nehéz kérdést tevé fel
magának, melyre a világ nagy bölcsei sem tudtak megfelelni. Világos
tehát, hogy ily szegény, tanulatlan, öreg bukott szatócs hasztalan
kereste volna rá az illő választ. Gombos úr is megelégedett azzal,
hogy nehányszor keményen mellbe és főbe ütötte magát s szigorúan
megtépte rendetlen szürke haját. Miután így illendőképen megbünteté
magát elkövetett bűneiért, annyira magához tért, hogy a külvilágra
is némi figyelmet kezdett fordítani. Kinn volt az országúton; a
város végső <span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
"Page_28">-28-</a></span> házait jó messzire elhagyta már. Az éj
ugyan leszállt, de a tele holdvilág mellett elég tisztán lehetett
látni a vidéket. Szemben ama fával, melyhez Gombos úr támaszkodott,
magas úri lak emelkedett, mindkét oldalán erős kőfallal, mely mögűl
a kert koronái kandikáltak ki az országútra. Gombos úr tompa
érzéketlenséggel bámult a díszes úri lakra, szórakozottan
megolvasta kivilágított ablakait s csodálkozott, mért nem
világítják meg valamennyit. Valami megfoghatatlan érdeklődés nem
engedé szemét a házról elfordítni; úgy sejté, hogy sokszor látta,
jól ismeri – s aztán egy hirtelen nyilalás szívében –
megmagyarázta, micsoda ház előtt áll.</p>
<p>És mintha e belső sugalatot külső jel is akarná erősíteni, a
kertből vídám, ezüstcsengésű nevetés hangzott ki a néma országútra.
Gombos úr nagyon jól ismerte e kedves kaczagást, hajh! sokszor
gyönyörködött valaha benne, talán épen ezen a helyen is, midőn
hajdanában szép vasárnap délutánokon erre sétáltak s együtt
tréfáltak, együtt nevettek a köpczös Bialréthy úr kurta lélekzete
fölött. Gombos úr figyelmesen előre nyujtá nyakát, ha vajjon nem
kaphatna-e el megint egy pár hangot abból az ezüstcsengésű
nevetésből? Legalább még egyszer szeretné hallani. Leült a nedves
fűre és a fa törzséhez támasztotta fejét. És a törzsben lakó erdei
szellemek suttogni kezdtek fülébe. Gombos úr álmélkodva hallgatott
<span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
"Page_29">-29-</a></span> rájuk; az soha sem ötlött volt eddig
eszébe, a mit most a szellemektől hallott. Hogy ez a szívtelen hiú
asszony nem azért hagyta őt el, mert nem volt képes szívét
betölteni, hanem azért, mert a fény, a kincs csábította, mért
pénzen adta el lelkét, önmagát; hogy ez a teremtés épen úgy nem
szereti mostani kedvesét, mint nem szerette őt, kit tönkre tett,
meggyilkolt, és épen úgy elhagyná azt, mint elhagyta őt, ha nagyobb
árat kinálnának értte. Gombos úr csak hallgatta, hallgatta a
szellemek lázító suttogását, és úgy érezte, hogy gyűlölni kezdi ezt
az asszonyt, és feszülten figyelt, ha nem hallaná-e legalább még
egyszer nevető hangját, s halkan felelt a szellemeknek, hogy
gyűlöli, meg tudná ölni ezt a szívtelen asszonyt.</p>
<p>Hazudtál, szegény öreg csalódott szerelmes! Nem gyűlölted te őt;
szeretted, akkor is őrülten szeretted.</p>
<h3>IV.</h3>
<p>Gombos úr egész éjjel ott ült a fa tövében, beszélgetett a
szellemekkel és leste hiába felesége hangját. A mythologikus
őskorban reggelig bizonyára örökkön könyező forrássá változott
volna; de mivel Gombos úr a jelen józanirányú korszak fia volt,
melyben a megcsalt férjek nem változnak kővé, forrássá vagy
panaszos dalú fülemilévé, <span class="pagenum"><a name="Page_30"
id="Page_30">-30-</a></span> hanem törvényes úton bíró által
döntetik el szívbeli pöreiket, – a fakadó hajnallal ő is
fölemelkedett éjjeli őrtanyájáról, s tökéletesen elcsigázva, a
hűlés következtében szerzett erős náthával haza vánszorgott
nyomorúlt pinczelakásába.</p>
<p>A válópör pedig belépett a maga törvényes folyamába. Gombos
úrnak, mint minden ingó és ingatlan vagyon hiányában szűkölködő
embernek, a törvényszék hívatalból rendelt ki ügyvédet. Az ügyvéd
úr nevetve fogadta el a sok tréfával kínálkozó ügyet s kollégáival
azon melegében számos talpra esett élczet közölt a komikus kliens
rovására. Gombos úr maga is szerencsés volt e kitünő élczek
néhányát szerző saját ajkáról élvezhetni, midőn irodájában
megjelent. Legjobb volt ezek között a szerelmes vén bak regéje,
melynek finom czélzásai fölött az ügyvéd úr torkaszakadtából
nevetett, s igen rossz néven vette, hogy Gombos úr, kinek
kizárólagos mulattatására beszélte el a humoros regét, még el sem
mosolyogta magát. E fölötti haragjában kissé kurtán bánt el vele, s
miután tudtára adá, hogy ügyét bizonyosan el fogja veszteni,
megvígasztalá ama biztató igérettel, hogy a pert minél továbbra
húzza. Ez által – mondá – legalább megszekirozzák a szerelmes párt
s présbe szorítják Bialréthy urat.</p>
<p>Gombos úr nem fogta fel ugyan e mysztikus szavak értelmét, de
nem is kereste sokáig. Annyit látott, hogy ügyvéde is neveti őt,
mint nevette <span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
"Page_31">-31-</a></span> mindenki, a ki nem fordúlt el tőle
megvetéssel. Midőn a törvényszék elé lépett, a bíró urak is
összemosolyogtak, sőt a fiatal jegyző azonnal sikerült torzképet is
rajzolt róla, mely kézről kézre járt mindenkinek nagy
gyönyörűségére, míg Gombos úr félszemmel folytonosan kísérte a
torzkép vándorlását s a megfelelő vidám arczkifejezéseket.
Hozzászokott már mindenhez s nem is hihette, hogy máskép is
lehessen. A mint az indus pária tökéletesen meg van győződve arról,
hogy megvetett állapota a természet rendjének szükségszerű
következménye, s távolról sem vonja kétségbe a jámbor brahmin
jogát, midőn az őt kedélyesen leszúrja: azonképen Gombos úr is
egészen rendén levő dolognak vette azt, a mi vele történik. Ha az
útczán járt s túlsó végén hangos kaczagást hallott, bizonyosra
vette, hogy rajta nevetnek s szépen kitért más útczába; ha pedig
valaki feje fölött hangosan becsapott egy ablakot, szentűl meg volt
győződve, hogy ez az ő megjelenése fölött való méltatlankodásból
történik s a falhoz lapúlva csöndesen tovább lopózott, nehogy
jelenléte által még jobban felingerelje a haragos egyéniséget.</p>
<p>Bátyja házához sem mert többé menni, nehogy rossz hírbe hozza
ártatlan leányát. Szegény Mártha nem tudta mire vélni apja
elmaradását, és sokszor fölkereste őt pinczelakásában. De Gombos úr
ilyenkor bezárta ajtaját, s midőn a <span class="pagenum"><a name=
"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> leány az ajtón keresztűl
sirva kérlelte és hizelgő szavakkal esengett, hogy bocsássa
legalább egy pillanatra maga elé, Gombos úr megkeményíté szívét s
haza küldé. Legalább azt a terhet ne viselje lelkén, hogy
megrontotta leánya szerencséjét. Azzal kárpótolta magát, hogy
éjjelenkint bátyja háza elé lopózott s órákig elnézte az ablakot,
mely mögött leánya aludt. Különben is többnyire csak éjjel járt ki,
a napokat pedig nedves földalatti lakásában tölté.</p>
<p>Ide kopogtatott be egy nap Gombos Menyhért úr. A válópör
mozgásban volt egy pár hónap óta már s az egész város róla beszélt.
Sok tanú lépett föl Gombos úr ellen, nehéz bűnöket bizonyítottak
rá, de vagy a bűnök nem voltak elég súlyosak, vagy a tanúk elég
kifogástalanok, elég az hozzá, hogy Gombos úr ügyvéde derekasan
húzta-halasztotta az ügyet s többször mondá kliensének leereszkedő
vállveregetéssel, hogy Bialréthy úr nemsokára présbe kerűl.</p>
<p>Mindennek különben semmi köze Menyhért úr látogatásához. A
tudományos úr ugyan szintén bőségesen hallotta úton-útfélen öcscse
viselt dolgait, hanem egyes tagolatlan morgásokon kívül eddigelé
még senki előtt sem nyilvánítá magánvéleményét. Sőt mostani
látogatása által fényesen megmutatta, hogy a testvéri szeretet
magasan felűl áll a világi szerencsétlenségeken.</p>
<p>– Hogy vagy? – kérdé a tudós férfiú, <span class=
"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> miután
komolyan kezet fogott öcscsével s tudományos szórakozottságában egy
fölfordított dézsára ült.</p>
<p>– Köszönöm, jól, – viszonzá Gombos úr gépileg.</p>
<p>Menyhért úr erre mély hallgatásba merűlt s álló egy óráig tudós
problemák megoldásán látszott fejét törni. Egy óra mulva ismét a
földi dolgokra irányzá szemét, melyet az utolsó negyedben mereven a
szoba szegletét bevonó pókhálóra szegzett volt; fölemelkedett a
dézsáról, megrázta öcscse kezét jóakaró komolysággal, és a
következő meglepő szavakban adta elő bölcsészi elmélkedésének
rezultátumát:</p>
<p>– Hogy vagy?</p>
<p>S miután pár perczig hiába várt feleletre, megfordult, fölvette
kalapját s lassan kiment a szobából. De azonnal ismét visszatért s
minden magyarázat nélkül a felfordult dézsára ült.</p>
<p>– Igaz, majd elfeledtem, – mondá a tudós férfiú. – Márthát
megkérte egy fiatal ember.</p>
<p>Gombos úr nagyot sóhajtott. Tehát mégis használt leányának az ő
visszavonulása. Hála istennek, legalább őt nem tette
boldogtalanná.</p>
<p>– Neve Deszkási Imre, – folytatá Menyhért úr nagy
megfontolással. – Szép név és jól hangzik.</p>
<p>Gombos urnák nem volt semmi kifogása a név hangzása ellen.
<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
"Page_34">-34-</a></span></p>
<p>– De a fiú apja – folytatá Menyhért úr még nagyobb
megfontolással, – nem akar a házasságba egyezni – mert – mert –</p>
<p>– Mert az én leányom, – egészíté ki Gombos úr keserű
sohajjal.</p>
<p>A tudós férfiú meglepetve nézett öcscsére, kiről soha sem tett
volna föl ennyi találékonyságot.</p>
<p>– Nemcsak ez a baj, – mondá aztán vígasztalólag. – Ezt még
elnézné, ha a leánynak legalább pár ezer forintja volna.</p>
<p>– Pár ezer forintja! – sóhajtott Gombos úr, s körülnézett
nyomorult odujában.</p>
<p>Menyhért úr óriási tudománya nélkűl is könnyen ki lehetett
találni, hogy e tekintet azt akarja mondani: ebből nehéz volna pár
ezer forintot összehozni. A tudományos úr jó sokáig gondolkozott e
tétel fölött, s végre hosszas számítás és szemlélődés után e
következtetésre jutott:</p>
<p>– Nekem sincs.</p>
<p>S mivel Gombos úr ez orákulumra csak szomorú fejbólintással
felelt, a tudós férfiú ismét felállt a dézsáról, komolyan kezet
fogott öcscsével s most az egyszer valósággal eltávozott.</p>
<p>Alig telt el azonban egy negyedóra, ismét látogató lépett Gombos
úr földalatti barlangjába, nem oly nagy philosoph, mint az előbbi,
de sokkal előkelőbb és finomabb. Az ügyvéd úr volt. <span class=
"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p>
<p>Az ügyvéd úr rendkívül vidámnak látszott. Kedélyesen
megveregette Gombos úr vállát s pálczájával tréfásan lelökte az
asztalról azt a penészes kenyérdarabot, mely Gombos úr mai ebédjét
képezte.</p>
<p>– Jó hírt hozok, – kiáltott jókedvűen. – A mit előre jósoltam,
beteljesedett. Bialréthy urat már szorítja a prés, erősen
szorítja.</p>
<p>Gombos úr nem látszott ezzel törődni.</p>
<p>– Sőt többet mondok, – folytatá az ügyvéd lassúbb hangon. – Már
ki is sajtoltuk belőle, a mit lehetett. Bankót sajtoltunk ki.
Hahaha! Mindenre kész. Hahaha! A szerelmes öreg urak mindenre
készek.</p>
<p>E kettős vágású finom czélzás annyira megnyerte a humorisztikus
ügyvéd tetszését, hogy Gombos urra tekintve, hangos kaczagásba tört
ki. Azután lecsendesülve, folytatá előbbi bizalmas hangján:</p>
<p>– Bialréthy úr ajánlatot tesz önnek, Gombos úr. Ha elismeri ama
vádakat, melyeket neje ön ellen fölhozott s így azonnal véget vet a
hosszadalmas válópörnek, fizet önnek készpénzben négyezer forintot.
Szép ajánlat. Készpénzben azonnal négyezer forint, s nem kell érte
egyebet tenni, mint irásban elismernie, hogy ön könnyelmű, pazarló
és kicsapongó. Csak a nevét kell aláírnia. Szép honorárium, hahaha!
ennyiért még apagyilkosságot is vállalna magára, úgy-e.
<span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
"Page_36">-36-</a></span></p>
<p>És mindezt oly kedélyes meggyőződéssel mondá az öreg ember
szemébe, mintha teljes lehetetlennek tartaná, hogy ez ajánlatot még
vissza is utasíthatná. Gombos úr érzé jól e nagy megalázást. Neki
lehet bátran ily ajánlatot tenni. Mit is várhatna egyebet? Talán
azt, hogy önérzetet, becsületérzést tegyenek föl róla?
Nevetség!</p>
<p>– No hát, mikor jő hozzám, fölvenni pénzét? – sürgeté az ügyvéd
türelmetlenűl.</p>
<p>De hátha megmutatná, hogy még sem oly komisz ember, a milyennek
tartják? Volt idő, midőn ismerős szerény körében mindenki tisztelte
őt s becsületes embernek tudta. Sokan emeltek előtte kalapot az
útczán s előkelő nagy kereskedők nyilvánosan kezet fogtak vele. Mit
tett azóta, hogy ennyire sülyedt mindenki szemében? Hátha
fölemelkednék régi nemes önérzetében, s úgy dobná ki ajtaján e
szemtelen embert, hogy megtanulná, mi az, becsületes embernek ily
ajánlatot tenni?</p>
<p>– Megnémult, Gombos úr? – nógatá az ügyvéd, nem is sejtve, mily
nyájas szándékkal gondolkozik felőle e pillanatban a hallgató
ember. – Vagy tán kevesli az összeget? – Gondolja meg – négyezer
teljes jó forint – minden levonás nélkül, még én is lemondok az
engem illető honoráriumról, – a mi igen nagylelkű tett volt az
ügyvéd úr részéről, tekintve, hogy Bialréthy <span class=
"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> úrtól ő
sem kapott többet négyezer forintnál.</p>
<p>Ah! nem, nem. Neki nincs már joga ily nemes felbuzdulásra. Vele
tehetnek már akármit, nem alázhatják le. Négyezer forint nagy pénz;
épen elég volna leányának. Boldoggá lehetne általa, akármily módon
jutott hozzá apja. Egyforma a pénz értéke, akár tiszta akár
piszkos, és a mi szégyen belőle származik, csak az ő fejét érheti,
a kit már semmi sem szégyeníthet meg.</p>
<p>– Szóljon már, atyafi! – kiáltott az ügyvéd haragosan. – Mikor
akarja fölvenni pénzét?</p>
<p>– Mentől elébb, – mondá Gombos úr.</p>
<p>– Jőjjön hát azonnal hozzám, – viszonzá az ügyvéd. – De az
utczán három lépésre mögöttem maradjon. Menjünk.</p>
<p>El is mentek. Gombos úr aláirta bűneinek bevallását, el sem
olvasva mit ír alá, aztán zsebre rakta kialkudott bérét, vette
kalapját s alázatosan ajánlotta magát. Az ügyvéd úr hátat fordított
s kinézett az ablakon, mintha nem hallaná Gombos úr búcsúzását. Az
öreg bűnös ezt is egészen rendén valónak találta, szép csendesen
kicsúszott az ajtón, halkan betette maga után s leosont a
lépcsőn.</p>
<p>És ugyane tolvajlépésekkel, a házak falaihoz lapúlva,
mellékutczákon sietett bátyja lakása felé. Érezte, most már
ellenmondás nélkűl érezte, hogy nincs joga fejét fölemelni, a
becsületes <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
"Page_38">-38-</a></span> emberek szeme közé nézni. Megtapogatta
zsebében a pénzcsomagot – ott volt – nem égette meg ujját, be sem
piszkolta, de azért nem mert föltekinteni. Tudta, hogy homlokára
van ütve visszavonhatatlan gyalázata; nem merte a tisztességes
emberek méltó boszúját arczátlanúl kihívni. Sietett, sietett, a
mennyire lába bírta, megmegriadva, ha egyes szavakat vagy lépteket
hallott maga mögött. Egészen elfuladt lélekzete, midőn a Menyhért
úr kapuján belépett s az udvaron ténfergő szolgálótól leánya után
kérdezősködött.</p>
<p>– A kisasszony a szobájában van, – mondá a szurtos konyhahölgy,
bámulva meredvén a lihegő öreg ember verítékes arczára. Gombos úr
megriadva fordult el a bámész tekintettől, mintha ez is gyalázatát
vetné szemére. Megkeményíté szívét, vidám, nyugodt kifejezést
erőltetett vonásaira és gyorsan benyitott Mártha szobájába.</p>
<p>A leány örvendező sikoltással ugrott apja nyakába. – Csakhogy
itt vagy, csakhogy újra láthatlak! Miért taszítál el oly sokáig
magadtól? Hisz én mindig szerettelek, tiszteltelek. Oh mily jó
vagy, hogy ismét fölkerestél, édes, drága, szegény atyám!</p>
<p>– Leányom, – mondá Gombos úr gyorsan, mint az iskolás fiú, ha
leczkéjét mondja föl, – leányom, Menyhért bátyám ma nálam volt és
tudtomra adta, hogy egy derék fiatal ember megkérte <span class=
"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> kezedet.
Nincs ellene kifogásom, és fogadd apai szerencsekívánatomat… Áldást
akart mondani, de akkor jutott eszébe, hogy az áldás gúnynyá vagy
épen átokká válhat az ő ajkán.</p>
<p>Mártha szólni akart, de Gombos úr gyorsan folytatá:</p>
<p>– Tudom, hogy a fiú apja pár ezer forintot kíván. Azért jöttem;
elhoztam. – Itt van, négyezer forint.</p>
<p>Mártha némán tekintett nagy meglepetésében a kezébe nyomott
pénzcsomagra. De nem szólhatott, mert Gombos úr lélekzetvétel
nélkül beszélt tovább.</p>
<p>– Ebből fizesd ki fönmaradt tartozásaimat. Nehány száz forintot
tesz az egész. A többi legyen hozományod; azt hiszem, elég lesz.
Isten áldjon meg, gyermekem.</p>
<p>– Atyám, – mondá a leány, megfogva Gombos úr kezét, a mint ki
akart suhanni az ajtón. – Atyám, micsoda pénz ez?</p>
<p>– Jó pénz, – felelt Gombos úr sietve. – Én szereztem, – jó úton
szereztem. Legyen a tiéd, számodra szereztem.</p>
<p>A leány kimondhatatlan fájdalommal és szeretettel nézett atyja
szegény gyötrelmes arczába s csöndesen visszatette kezébe a
csomagot.</p>
<p>– Mi az? – Miért vonakodol elfogadni? – kiáltott Gombos úr
réműlten. – Ha mondom, <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
"Page_40">-40-</a></span> hogy jó pénz, számodra szereztem. Vedd el
gyermekem, a tiéd.</p>
<p>Mártha szomorúan rázta fejét s apja vállára borult.</p>
<p>– Haha! – kaczagott Gombos úr kínosan. – Talán attól félsz, hogy
lopott pénz? – Ne félj, gyermekem, senkit sem öltem meg értte.</p>
<p>Mártha egyre hallgatott és szorosabban simult apja kebléhez.</p>
<p>– Vedd el, gyermekem, ne félj, – sürgeté Gombos úr nagy
aggódással. – Elveheted, semmi rosszat sem tettem érte. Csupán a
nevemet írtam alá. Csupán elismertem valamit, a mi úgyis igaz.</p>
<p>– Mi az? suttogá a leány.</p>
<p>– Csekélység, – mondá Gombos úr, enyelgő hangot erőtetve végső
agoniájában. – Ha épen oly kíváncsi vagy, hogy máskép nem akarod
elfogadni, megmondhatom. Csak – csak – azt írtam alá, a mivel az az
– asszony vádol. Úgyis igaz, és legalább vége lesz a válópörnek.
Meguntam már; így lerázom a nyakamról.</p>
<p>A leány kivette apja kezéből a pénzcsomagot és földre dobta. De
ismét lehajolt értte, fölvette és visszatette Gombos úr kezébe.</p>
<p>– Add vissza neki ezt a pénzt, atyám, – mondá reszketve. Többet
nem szólhatott, hangja elfuladt és heves sirással az asztalra
hajtotta fejét. <span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
"Page_41">-41-</a></span></p>
<p>Gombos úr vígasztalanúl tekintett majd rá, majd a pénzcsomagra.
Többé nem merte szóval kínálni, csak némán s félénken nyujtogatá
leánya felé.</p>
<p>– Szegény, – szegény drága atyám, – zokogott Mártha, elhárítva
kezével a feléje nyujtott csomagot. – Vidd vissza, dobd lába elé.
Oh, mint gondolhattad, hogy engem boldoggá tehet az a pénz, melyet
te tiszta jó neved megtagadásával szereztél? Ily rossznak tartottál
engem, atyám? – Oh, ezerszer drágább nekem a te mocsoktalan híred a
világ minden kincsénél. Nem fogadom el ez áldozatot soha, soha.
Vidd vissza, dobd arczába ezt a gyalázatos pénzt!</p>
<p>Nehány perczig csendesen zokogott a leány, azután fölemelé
fejét, hogy még egyszer szegény szenvedő apja keblére boruljon. A
szoba üres volt. Gombos úr már az útczán futott.</p>
<h3>V.</h3>
<p>Futott föltarthatatlanúl, de már nem félénken, nem czéltalanúl.
Egyetlen egy gondolat űzte, melynek lázító mámorában elfeledett
minden egyebet. Azt az asszonyt látni, szemébe dobni a bűndíjat.
Hogyan jut elébe, mit fog mondani, mit fog azután tenni – nem
tudta, nem is gondolt rá. Csak az az egy gondolat foglalta el
agyát, hogy látni fogja őt, szemébe fogja dobni szégyene bérét.
<span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
"Page_42">-42-</a></span></p>
<p>Megállapodás nélkűl rohant tovább; a város házai ritkúltak,
lassankint elmaradoztak, míg végre a jól ismert fa alá érkezett,
hol egykor egy egy egész éjszakát virasztott át. Szemben vele
büszkén emelkedett az úri lak, a fák koronái előkelő megvetéssel
néztek rá a kert falán keresztűl. Még világos volt; Gombos úr nem
tudta, hogyan jusson a házba. Bensejét nem ismerte, attól
tarthatott, ha így vaktában bebotlik, a milyen rongyos, kopott
ember, vagy az ebek fogják le, vagy a cselédek dobják ki a kapun.
Meg kell elébb ismerkednie a helyiséggel. A fa tetejéről be lehet
látni a kertbe s a nyitott ablakokon keresztűl a szobákba. Gombos
úr gondolkozás nélkűl felkúszott a fára. Nehéz, vén ember létére
máskor lehetetlennek tartotta volna e munkát, de most valami
emberfölötti láz adott könnyűséget tagjainak. A fa sűrű lombjai
eltakarták; leült egy vastag ágra és figyelmesen vizsgálódni
kezdett.</p>
<p>Eleinte semmit sem látott, de a mint a nap nyugvó ágya felé
közeledett s a hűs esti szellő megborzongatá a fák leveleit, a
kertben két mozgó alakot vett észre. Megismerte mind a kettőt s
erős reszketése úgy megrázta ülőhelye lombjait, mintha orkán
ingatta volna meg a fát. Figyelmesen kísérte szemével a mozgó
alakokat, a mint közelebb jöttek a kerítéshez, majd meg eltávoztak;
el-eltűntek az árnyas fasorokban, majd ismét tisztás helyre léptek.
Sokáig beszéltek, <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
"Page_43">-43-</a></span> nagyon jól mulathattak, de végre mégis
elváltak. Az egyik, az alacsonyabb és köpczösebb, a ház felé
indult, a másik egy gyeppamlagra dőlt. Gombos úr szívdobogása
csaknem elállt. Neje egyedűl maradt a kertben.</p>
<p>Gyorsan lecsúszott a fáról, de tövénél összeroskadt. Lába
reszketett. Lélekzete elállt. Épen az az elfogultság vett rajta
erőt, melyet akkor érzett, midőn először lépett eléje ama
szándékkal, hogy nőűl kérje. Mi ez? Még most is szereti őt? Az a
gondolat, hogy nehány percz mulva szemtől szembe fog vele állni,
még most is megakasztja szívdobogását? Nem szerelem ez, hanem
gyűlölet – erősíté Gombos úr – s összeszedve minden erejét, a
falkerítéshez sietett.</p>
<p>Előbbi őrhelyéről kikémlelte volt, mint juthat legkönnyebben a
kertbe. Közvetlenűl a falon kívül fa állt, melyre fölmászva a
kerítés tetejére, onnan egy ugrással a kertbe juthat. Gombos úr
könnyen megtette ez útat; ugortában meg sem ütötte magát. A bokrok
közé kúszott s néhány percz mulva a gyeppamlag előtt állt.</p>
<p>A hölgy ijedt sikoltással ugrott föl helyéből, midőn a poros,
megtépett, dúlt arczú alakot észrevette. Az alkony leszállt ugyan,
de jól megismeré hajdani férjét. Szava elállt, nem kiálthatott
segítségért. Mozdulatot tett, mintha el akarna futni.</p>
<p>– Ne félj, ne fuss el, nem bántalak, – suttogá <span class=
"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> Gombos úr
fuladozva. – Csak azért jöttem, hogy ezt a pénzt visszaadjam.</p>
<p>S ezzel lába elé dobta a sokszor említett csomagot.</p>
<p>– Bocsásson el, vagy segítségért kiáltok, – hebegé az asszony
reszketve, és ismét mozdulatot tett, hogy elfusson.</p>
<p>– Maradj itt, – mondá Gombos úr és megfogta kezét. – Vedd föl
azt a pénzt és vidd vissza. Nem fogadom el, semmi vallomást sem
teszek, nem akarok elválni.</p>
<p>– Hordja el magát, szemtelen ember, vagy cselédeimmel dobatom
ki, – kiáltott az asszony, a mint látta, hogy nincs oka erőszakos
támadástól félnie, s hangjával együtt visszatért bátorsága is.</p>
<p>Gombos úr erősen tartá neje kezét, maga felé vonta és merően
arczába nézett. Eszébe jutott, mennyire szerette ő ez asszonyt,
mint nevelte, ápolta, kényeztette, mint áldozta föl érte mindenét,
és mivel fizetett ez vissza, mint dúlta föl életét, becsületét,
földi és mennyei üdvösségét, mint bélyegezte meg a világ előtt s
gyalázta meg saját gyermeke szemében; eszébe jutottak a gyötrelmek,
melyeket miatta szenvedett és az örömek, melyeket mellette
élvezett… egy rövid pillanat alatt a gondolatok, a
visszaemlékezések ezrei torlódtak össze agyában; szerelem s
gyűlölet korbácsolta vérét… feje szédűlt és szeme vérbe
<span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
"Page_45">-45-</a></span> borúlt, s mindig erősebben vonta maga
felé az ismét remegni kezdő asszonyt.</p>
<p>– Róza, – hörgé rekedt hangon – Róza, emlékkezzél, mid voltam én
neked és mit tettél velem. – Gondold meg, még most sem késő. Jőjj
vissza és én mindent megbocsátok, mindent elfelejtek.</p>
<p>– Segítség! – sikoltott a megréműlt asszony, hasztalanúl
vergődve az őrjöngő öreg ember karjaiban.</p>
<p>– Még egyszer kérlek, jőjj vissza, s én jobban foglak szeretni,
mint valaha, jobban mint bárki e világon, – hörgé Gombos úr, s
ekkor már egészen magához szorítá a vergődő asszonyt.</p>
<p>– Segítség! – sikoltott ez, elfuló lélekzettel. A két kar
vasfogóként szorítá nyakát, arcza erősen az öreg ember melléhez
tapadt, és ez mindig keményebben, mindig őrültebben szorítá
magához.</p>
<p>A kettős sikoltásra mozogni kezdtek a házban. Lámpafény
közelgett, léptek zaja hallatszott. – Gombos úr nagy figyelemmel
kísérte a hangok közelgését s látta, hogy már kevés ideje van.
Sietnie kell.</p>
<p>– Jer velem, – hörgé ismét, – s magával kezdte vonni a vonagló
alakot. Őrjöngésében nem vette észre, hogy már csaknem egészen
megfojtotta. Még erősebben szorítá nyakát. Az <span class=
"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> asszony
szeme kidüledt, arcza szederjes lett, ajka csak gyengén mozgott, de
mintha fuldokolva ezt suttogta volna.</p>
<p>– Gyűlöllek, utállak…</p>
<p>A közeli bokrok már mozogtak a siető emberek lépteitől. Gombos
úr látta, hogy pillanatig sem várhat. Elereszté a mozdulatlan
alakot. Az összeesett minden hang nélkűl; a bokrokból emberek
rohantak ki. Gombos úr nehány ugrással a falnál termett, hihetetlen
erővel fölmászott, s épen midőn tetejére ért, hallá háta mögött az
elszörnyedő kiáltást:</p>
<p>– Gyilkos! gyilkos!</p>
<p>Leugrott a túlsó oldalon s tovább futott. A szörnyű kiáltás
folyton-folyton sarkában járt. Gyilkos! gyilkos! Többen a házbeliek
közűl üldözésére eredtek, – talán ezek kiabálták utána a rettenetes
nevet? De mégsem! – Gombos úr gyors rohantában egy árokra akadt s
legjobbnak vélte, ha elrejtezik mélyében. A víz ugyan derekáig ért,
de észre sem vette. Üldözői elhaladtak fölötte az árok pallóján,
lépteik rég elhangzottak a sötét éjszakában, de valaki mégis
szakadatlanúl kiáltotta az iszonyú szót. Gyilkos! gyilkos! Ki
kiálthat? – Ki a gyilkos? Zavart fejével sokáig kereste a választ e
kérdésre, míg végre eszmélni kezdett. – Tehát megölte őt, – nem
fogja többé üldözni. Nem akarta, de nem bánja, hogy így történt.
Kiterítik… s hosszan elgondolkozott, <span class="pagenum"><a name=
"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> milyen fog lenni a
ravatalon… Szép halott lesz, oh! hiszen életében is oly szép volt!
Mégis kegyetlenség volt, ezt a fiatal szép életet kioltani… –
Gombos úr borzongani kezdett, észrevette, hogy csipőig vízben áll.
Még meghűtheti magát s megbetegszik, pedig szeretné a halottat még
egyszer látni.</p>
<p>E gondolatra gyorsan kimászott az árokból s lucskosan a magányos
úri lak elé vánszorgott. A ház ablakai mind ki voltak világítva,
belűl erős sürgés-forgásban látszott lenni minden. Bizonyosan most
terítik ravatalra a halottat, – gondolá Gombos úr, s
elgondolkozott, hogyan láthatná meg. Legalább még egyszer, legalább
utójára. Eszébe jutott az útszéli fa, melynek lombjai közt ma
egyszer már jó őrhelyet talált. Ismét fölkúszott s eközben még el
is mosolyodott ama gondolatra, hogy a mai napot csupa fáramászással
tölté el. A lombok közt elhelyezkedve, megelégedéssel vette észre,
hogy minden szobába kényelmesen beláthat. Csakhamar ráismert a
halottas teremre. Legalább annak mutatta az a mozdulatlan alak,
mely fehér lepellel betakarva az ágyon feküdt, míg mellette nyolcz
viasz gyertya égett. Gombos úr figyelmesen megolvasta a gyertyákat
s boszankodott a házi úrra, hogy nem tudott legalább tizenkettőt
gyújtatni. Ily szép halott bizony megérdemelte volna. De az arczát
nem láthatja, a fehér lepel egészen elfödi. Nem fogja többé látni
<span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
"Page_48">-48-</a></span> soha, soha. Sem ő, sem más; a férgek
fognak rajta lakmározni.</p>
<p>Hangos beszéddel haladt el a fa alatt nehány ember. Üldözői
voltak, kik eredménytelen útjokról fáradtan tértek vissza a
kastélyba s természetesen a gyilkosságról és a gyilkosról
beszéltek.</p>
<p>– Elszalasztottuk, – mondá az egyik.</p>
<p>– Se baj, majd ráakadunk holnap, – mondá a második.</p>
<p>– Úgy is tudjuk, ki volt, – mondá a harmadik.</p>
<p>– De vajjon az a vén gazember volt bizonyosan? – kérdé a
negyedik.</p>
<p>– Ráismertünk, – feleltek mindnyájan egyhangulag.</p>
<p>– De hová tünhetett? – kérdé az első.</p>
<p>– Talán az árokba esett s a pocsolyába fúlt, – találgatá a
második.</p>
<p>– Ne félj, a ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe, –
röhögött a harmadik.</p>
<p>Gombos úr feszűlt figyelemmel hallgatott a lassankint elhaló
beszédre, s halkan, öntudatlan ismétlé az utóljára hallott
szavakat: «A ki akasztófára van szánva, nem ful az a vízbe».</p>
<p>De majd elfeledkezett tulajdonképeni czéljáról. Még nem láthatta
a halott arczát. Gyorsan ismét az ablakra fordítá tekintetét.
Minden a régiben volt, a fehér lepel még mindig elfedte a
mozdulatlan alakot. Gombos úrnak eszébe jutott, <span class=
"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> hogy látta
ő máskor is tetőtől talpig fehérben ezt az alakot, csakhogy akkor
narancsvirág-koszorú volt fején, élet ragyogott szemében, öröm
mosolygott ajkán. De most, most…</p>
<p>Fölfelé nyujtá jobbját s egy kinyuló ágra akadt. Megpróbálta;
elég erős volt. Az utoljára fülében maradt szavak nem akartak
kimenni fejéből, szederjes ajka öntudatlanúl mormolá: «A ki
akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe».</p>
<p>Kalandozó képzelete új alakokat hajtott szeme elé. Látta leánya
siró, szégyenpírtól égő arczát, tudós bátyja komolyan hallgató
ajkát s nagynénje félelmes alakját. Még az ügyvéd úr is előkerűl, a
mint az útczán három lépésre maga mögé küldi s alázatos
köszöntésére az ablak felé fordúl. Eszébe jut a négyezer forint
viszontagságos története, s gondolkozik, vajjon megtalálták-e a
kertben, és eközben leoldja nyakkendőjét, egyik végét a kiálló
ághoz erősíti, a másikból hurkot fon.</p>
<p>De a halott arczát még most sem láthatja… Valahára! Valaki a
szobába lép, köpczös alakjáról könnyen ráismer. Lassú léptekkel az
ágyhoz megy, fölemeli a leplet. Gombos úr előre nyujtja nyakát,
nehogy elszalaszsza a kedvező pillanatot. A köpczös alak lehajol s
megcsókolja a halott homlokát.</p>
<p>– Megállj, – sikolt a leskelődő ember, – ne <span class=
"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> nyulj
hozzá, csak nekem van hozzá jogom! – És óriási erővel a légbe
lódítja magát, az ág megrecscsen, de erősen áll. Üveges szemmel
halott nézi a halott arczát.</p>
<p class="center">*</p>
<p>A válópernek pedig, fölperes és alperes hiányában, itélet nélkül
vége lett.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
"Page_51">-51-</a></span></p>
<h2>A VÉGREHAJTÓ.</h2>
<p>Barkó Kelemen úr nagyravágyó ember volt. Ha ezen emberi
gyarlóság alól semmi halandó sincs kivéve, s egyiknél a hatalom
után való törekvésben, másnál kincsek gyüjtésében vagy gyöngéd
hódításokban nyilatkozik, Barkó úrtól sem vehette rossz néven
senki, hogy nem tudott jobb lenni embertársainál, és szabómester
létére azon nagyravágyó ábránd fészkelte magát szívébe, hogy
polgártársai felett hatalommal és tekintélylyel uralkodjék. Sőt még
önzőnek sem mondhatjuk nagyravágyását, mert egyedűl azon nemes
szándék lelkesíté, hogy tehetségét és hatalmát polgártársai javára
érvényesítse. A hatalom istentől van – okoskodék Barkó úr – s a
hatalmasok nem magukért nyerték azt, hanem embertársaik javára, és
csak akkor sáfárkodnak vele helyesen, ha egyedűl ezen czélt tartják
szemük előtt.</p>
<p>A hatalomnak ily nagylelkű és nemes felfogása mellett valódi
veszteség volt az emberiségre, hogy Barkó úr évek hosszú során
keresztűl csupán <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
"Page_52">-52-</a></span> a szabó-műhely szűk határai közt vihette
át elméletét a gyakorlatba. Nem csoda, ha nem volt vele
megelégedve. Izlése, hajlama és – merjük mondani – tehetsége
egészen más irányt jelölt ki számára. A polgári társadalom élén
állani, az ellenkező érdekeket kiegyeztetni, a rendet és nyugalmat
fentartani és mindenkit – akár akar, akár nem – boldoggá tenni: ez
volt a nagy hivatás, melyre a szükséges tehetségeket keblébe ülteté
a bőkezű természet. Ámde a végzet mostohasága és egy világgyűlölő
nagybátya kérlelhetetlensége már zsenge ifjúságában leterelte
természetes ösvényéről, és ugyanazon világgyűlölő nagybátya
műhelyébe kényszerítette. A sík földbe tévedt fenyő lehet, hogy
eltengődik, de soha sem fogja feledni, hogy valódi helye ott fenn
van a büszke bérczek oldalán: Barkó úr is beletörődött a
szabó-mesterségbe, de soha sem feledte magasabb hivatását s
jelenlegi állapotát nem szűnt meg ideiglenesnek tartani.</p>
<p>Az ideiglenesség azonban kissé sokáig tartott. Barkó úr ritkúlni
kezdő fürtjeit már az ötvenedik tél dere csípte, de nagyravágyó
ábrándja még mindig az ábrándok ködös országába tartozott. A
lefolyt hosszú évek alatt Barkó úron nem történt semmi említésre
való dolog, mi ily rendkívüli szellemet bizonyára megilletett
volna. Csak olyan közönségesen haladt át a szabó-mesterség
fejlődési fokain, mint akármilyen köznapi ember. <span class=
"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> Hogy
inasból legény lett, hogy egynéhány országot bevándorolt, hogy
remekelt és czéhbelivé lett, hogy világgyűlölő nagybátyja egyetlen
leányát feleségűl s általa a műhelyt birtokba vette, hogy
gyermekeket nemzett és temetett, hogy utoljára feleségét is
eltemette s egyetlen leánynyal özvegyen maradt: ezek mind oly
jelentéktelen dolgok, melyekre akármily közönséges szabó képes, s
bizony kár volt Barkó úr magasabb rendű tehetségét rájuk pazarolni.
Barkó úr várakozó állást foglalt, s fel-felpezsdülő geniusát azon
vígasztalással csititgatá, hogy az ő ideje még nem jött meg.</p>
<p>De egészen ellenkező nézetnek hódolt idősb Barkó úr, a
világgyűlölö nagybátya, ki átadván vejének a műhely dicsőségét és
gondjait, a város végén komor külsejű házban vonta meg magát, hol
kis megtakarított pénzéből élt s kedvére gyűlölte a világot. A
sötét philosophia, melynek idősb Barkó úr hódolt, természetes
következménye volt mesterségének, melyhez épen oly szenvedélyes
bálványozással ragaszkodott, a mily megvetéssel viseltetett iránta
az ifjabb Barkó. Ha pedig e sorok olvasója megdöbbenve keresné az
összefüggést a világgyűlölet és a szabómesterség közt, idősb Barkó
úr példájára hivatkozhatunk, ki hosszú pályája tapasztalásából
megtanúlta, hogy az ember semmi, a ruha minden, s hogy az ember
csak annyit ér, a mennyi értéket <span class="pagenum"><a name=
"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> ruhája ad neki; és annyi
emberi tökéletlenséget ismert meg, melyet a ruhának kell jóvá
tenni, hogy utoljára, mint minden szenvedélyes szabó, tökéletesen
lenézte és megvetette az embereket s csupán hivatalos minőségben
érintkezett velök. Megszünvén e hivatalos összeköttetés, a komor
lelkületű öreg úr egész napokat töltött el sötét barlangjában, a
nélkűl, hogy vején és unokáján kívül egyéb emberi arczot lásson, s
ezeket is sokszor csak nagy kérlelésre engedé maga elé.</p>
<p>Mert az öreg úr soha sem tartá igazi szabónak nagyravágyó
rokonát, kit a vérség és házasság kettős köteléke fűzött
családfájához, s azért mint félig-meddig laikus embert őt is
meglehetősen lenézte és megvetette. Barkó úr tudta ezt jól s
fájlalta régóta. De nem segíthetett rajta, bármint iparkodott is
minden adott alkalommal meggyőzni mogorva nagybátyját hivatásának
magasztosságáról s azon sok áldásról, melyet a közpályán
áraszthatna az emberiségre. Az öreg úr nagy aristokrata volt; nála
az ember nemcsak a szabónál kezdődött, hanem ott is végződött, s
Barkó urat sajátságos philosophiája műnyelvén «ütött suhancznak»
nevezte, mely homályos kifejezés, legbizalmasabb ismerőseinek
magyarázata szerint, nem épen a leghizelgőbb bók volt Barkó Kelemen
úr elmebeli állapotára.</p>
<p>Ezen névvel tisztelte meg az idősebb Barkó ambitiosus rokonát
már harmincz év előtt; s <span class="pagenum"><a name="Page_55"
id="Page_55">-55-</a></span> mint minden nagy bölcsész,
meglehetősen fukar lévén a szavakban, most harmincz év után is csak
ezen kabalistikus szóval nyilatkoztatá ki változatlan meggyőződését
az ötven éves suhancz felől, ki ezen szempontból az örök ifjúság
adományával látszék bírni.</p>
<p>– Ütött suhancz! ismétlé idősb Barkó úr ezen napon már
hetedszer, mialatt az ekképen megtisztelt férfiú a keskeny ablak
mellett ülve, azon töprenkedett, kihúzza e zsebéből azt, a mi benne
van, vagy ott hagyja?</p>
<p>A hetven éve daczára s a szakmájával járó véznasága mellett is
még mindig erős és szenvedélyes öreg úr nagy keserűséggel ismétlé
öcscsének fennebbi qualificatióját, cseppet sem törődve azzal, hogy
ily bókok által lábbal tiporja a vendégszeretet törvényeit. Barkó
úr nagy fontosságú ügyben látogatta meg ma sardonikus nagybátyját,
a mi abból is látszott, mert nem távozott el, mint máskor, első
kopogásának sikertelensége után, hanem az ajtóról az ablakra
kerűlt, s onnan addig kérlelte a kályha mellett komoran és
hallgatva bölcselkedő öreg misantropot, hogy végre beeresztette
ajtaján, miután előbb egy párszor már onnan belülről megtisztelé
rendes czímével.</p>
<p>Ezen kívül nem is váltottak egyéb szót eddig bár a látogatás már
jó ideje tartott. Az ifjabb Barkó úr elfogúltnak látszott, s azon
érdekes foglalkozásba volt elmerűlve, hogy negyedóránként
<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
"Page_56">-56-</a></span> hősi elhatározással zsebébe dugta kezét s
félénk csüggedéssel ismét kihúzta; az idősebb úr pedig komor és
feszűlt figyelemmel leste öcscse rejtélyes mozdulatait, szokott
jelszavának ismétlése által tudatván, hogy résen áll s harczra
készen várja az ellenségeskedések megindítását.</p>
<p>Végre megemberelte magát Barkó Kelemen úr, s több meghiúsúlt
kísérlet után kivonta zsebéből a hivatalos lap egy régibb
számát.</p>
<p>– Mi az? kérdé a misantrop, vészjósló köhintéssel.</p>
<p>– A hivatalos újság, viszonzá Barkó úr vegyes érzésektől remegő
hangon, a mennyiben büszke is volt, hogy ily közhitelességű okmányt
hord zsebében, de egy kissé borzadott is a bekövetkezendő
magyarázattól.</p>
<p>– Úgy? Tán csődöt mondtál? kérdé az öreg úr hideg gúnynyal.</p>
<p>Barkó úr érzé, hogy mennél hosszabb bevezetést bocsát előre,
annál jobban ki fogja venni sodrából a mogorva philosoph
kérlelhetetlen ironiája; azért összeszedte minden önérzetét, nagyot
fohászkodott, s kiterítve maga előtt a derekasan meggyűrődött
újságot, csengő hangon, de lélekzetvétel nélkül felolvasta egyik
pályázati hirdetését. A hazának adó-végrehajtókra van szüksége, s
felszólítja polgárait ezen méltóság elfoglalására.</p>
<p>– Hát aztán? kérdé az öreg úr kétségbeejtő <span class=
"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span>
nyugalommal, midőn Barkó úr befejezte olvasását, s ismét a
büszkeség és rettegés vegyes érzetével tekintett nagybátyja
kifürkészhetetlen arczába.</p>
<p>– Pályázni szeretnék, mondá Barkó úr szilárd elhatározással, de
reszkető hangon.</p>
<p>– Tessék? kérdé az öreg úr keserű gúnynyal.</p>
<p>– Pályázni szeretnék, ismétlé Barkó úr.</p>
<p>– Bolond, mondá az öreg úr.</p>
<p>Ezen kéttagú szó rendesen nem foglal ugyan magában valami
megtisztelő vagy buzdító jelentést, de Barkó úr ez utóbbi
értelemben látszék felfogni, mert előbbi nyilatkozatát ezzel toldá
meg:</p>
<p>– Már be is adtam a folyamodást.</p>
<p>– Bolond, mondá ismét az öreg úr.</p>
<p>E második buzdításra Barkó úr hősi elszántsággal ismét zsebébe
nyúlt, valami összehajtott írást vett ki belőle, büszkén fölemelte
a légben s azután újra zsebébe sülyesztve, a hivatalos méltóság
önérzetével s némi titkos remegéssel egészen felhajtá a valót
takaró leplet.</p>
<p>Már meg is kaptam a kinevezésemet, mondá a régi vegyes
érzelemmel.</p>
<p>A világgyűlölő philosoph némán fölkelt e rettentő szavak
hallatára, az ajtóhoz ment, kinyitotta s oly mozdulattal nyujtotta
kezét kifelé, hogy a legnehezebb felfogású ember is könnyen
megérthette jelentését. Barkó úr is megértette s <span class=
"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> szívesen
követte volna a kijelölt irányt, de itt kellett maradnia, mert
jöttének tulajdonképeni tárgyát még nem is érintette. A szabóűzlet
forgott kérdésben, melyet új méltóságában természetesen nem
tarthatott meg. De el sem adhatta csak úgy könnyedén, mert még
mindig az idősebb Barkó tulajdona volt. Ennek megegyezését kellett
tehát előbb kicsikarni, s ezen kétségbeesett vállalathoz fogott
most Barkó Kelemen úr, nagy tapintattal és ékesszólással.</p>
<p>Hajh! De érzéketlen kősziklára pazarolta el minden ékesszólását.
Hiába festé megragadó színekkel a dicsőséget, melyet hivatalos
rangja a Barkó család társadalmi állására fog árasztani; hiába
hangsúlyozá a hazafiúi kötelességet, melynél fogva minden polgár
köteles tehetségét a hon boldogítására értékesíteni; hiába
hivatkozott megindúlt hangon egyetlen gyermeke jövőjére, mely
bizonyára fényes és boldog lesz, ha apja mint királyi tisztviselő
vezeti be őt a magasabb körökbe: sem a dicsőség, sem a hazafiasság,
sem a szeretet nyilai nem tudtak áttörni a kemény pánczélon, mely
az öreg úr keblét borítá engesztelhetetlenül; ott állt a nyitott
ajtó mellett, kezével kifelé mutatva, mint valami mogorva útmutató,
melytől csak annyiban különbözött, hogy néha-néha keserűen
mosolygott, a mit az útmutatók nem szoktak tenni.</p>
<p>– Királyi tisztviselő – gondolja meg azt apám <span class=
"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> uram –
fejezé be Barkó úr hosszas megindító szónoklatát, s látható
tetszelgéssel hangsúlyozva e nagy méltóság minden egyes szótagját –
királyi tisztviselő…</p>
<p>– Királyi bolond, morgott az öreg úr; aztán újra az ajtóra
mutatott, a következő udvarias búcsuzzással:</p>
<p>– Ajánlom magamat, nagyságos úr, méltóztassék kieblábolni.</p>
<p>– Tehát eladhatom az űzletet? Kérdé Barkó úr, boldog
tudatlanságot tettetve.</p>
<p>– Nem adhatja el a nagyságos úr, felelt az öreg úr,
megátalkodott ironiával e magas czímet adva Barkó úrnak, mely talán
még sem illette meg hivatalos rangját, a mint Barkó úr sietett is
szerényen tiltakozni, ámbár minden valamire való eredmény nélkűl. –
Nem adhatja el a nagyságos úr. Magam fogom átvenni, elég erős
vagyok még hozzá. Az űzlet a családban marad; nem azért alapította
a nagyapám, hogy holmi nagyságos urak elkótyavetyéljék.
Alázszolgája nagyságos úr; reménylem, többet nem lesz
szerencsém.</p>
<p>És folytonosan bókolva kituszkolta vejét az útczára s úgy
bezárta utána az ajtót, hogy később alig tudta kinyitni.</p>
<p>Barkó úr hazafelé indúlt; sikertelen útja nem verte le,
kitagadtatása nem vette el kedvét; sőt némi bánatos örömet érzett,
meggondolván, hogy hivatalos állásának már meghozta az első
áldozatot, <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
"Page_60">-60-</a></span> midőn szakított családja hagyományaival.
Az áldozattal, bármily nagy legyen, mindig együtt jár valami
fájdalmas elégtétel, mely megnyugtat és kárpótlást ad az
elveszettért. Barkó úr érzé, hogy most lett tulajdonképen felavatva
a közügy apostolává, midőn hazafiúi kötelességének feláldozta
családi összeköttetéseit; s ez öntudat boldogsággal és büszkeséggel
tölté el keblét. Körűlnézett az útczán, ha vajjon az emberek arczán
nem vesz-e valamit észre azon köztiszteletből, mely kiválóbb
egyéniségek önfeláldozásának egyetlen jutalma polgártársaik
részéről. Az emberek közömbösen haladtak el mellette, s egyik sem
látszott róla tudomást venni, kivéve egy haragos öreg urat, kinek
lábára hágott. Barkó úr fájdalmas megdöbbenéssel vette észre
polgártársai közömbösségét, nem is ügyelve a haragos öreg úr
dörmögésére; de csakhamar megnyugodott azon gondolatra, hogy a
hivatalos újság még nem közölte az új kinevezéseket s az emberek
nem tudhatják felmagasztaltatását.</p>
<p>Másnap megtörtént ez is. A hivatalos újság első lapján ott
ragyogott Barkó Kelemen úr neve, nyomtatásban; senki sem tagadhatta
el. A kitüntetett férfiú le nem tudta kezéből tenni az újságot, a
mint a kávéház ablakában ült, s szemét majd az útczán jártatá, majd
a kávéház nyüzsgő népsége felé fordítá, majd ismét megújuló
gyönyörrel a bűverejü nyomtatott sorokra <span class=
"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> szegzé,
elringatózva a hatalom megittasító érzetében. Szemben vele egy
sovány epés tekintetü úr ült, félóra óta lesve a hivatalos lapot, s
öt perczenkint metsző hangon kérdezve az átfutó pinczértől, hogy
valaki talán könyv nélkül akarja megtanúlni a kérdéses újságot?
Barkó úr nem hallotta a gúnyos czélzásokat, s ha hallja, sem veszi
magára, mert nem tartotta volna lehetségesnek a közhatalomnak ily
egyenes megsértését nyilvános helyen. Az epés arczú sovány úr végre
kimondhatatlan haraggal távozott a kávéházból, s úgy becsapta maga
után ajtaját, hogy még Barkó úr is felriadt boldog merengéséből.
Letette a hirlapot s egy félreeső szögletbe vonúlva leste a hatást,
melyet a nevezetés újság gerjeszteni fog. Egy kövér öreg úr
fölvette a lapot, rápillantott s néhány percz múlva megvető
mozdulattal a tekéző asztalra dobta. Bizonyosan bukott pályázó,
gondolá magában Barkó úr, s megjegyzé magának a forradalmi hajlamú
kövér öreg urat. Jöttek, mentek mások, fölvették a lapot,
elolvasták meg letették: Barkó úr szakadatlan figyelemmel kísért
minden mozdulatot s az arczok kifejezéséből fürkészte a hatást.
Egyszerre beszélgető csoport közé kerűlt az újság; egyik olvasni
kezdte, a többi föléje hajtott fővel hallgatta. Bizonyosan a
kinevezésről beszélgetnek, gondolá Barkó úr, s igen meg volt
elégedve, midőn látta, hogy az egyik hirtelen kiveszi a lapot a
másik <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
"Page_62">-62-</a></span> kezéből s egy ideig nagy érdekkel olvas
valamit. A kinevezés megtette hatását, mondá magában Barkó úr,
előjött szegletéből, s közönyös arczczal négyszer végig sétált a
beszélgető társaság előtt, elfordítva szemét, nehogy elárulja,
mintha sejtené a társalgás tárgyát. Azután elégedetten és
méltóságos tartással eltávozott a kávéházból, előbb fényes
borravaló igérete mellett meghagyva a pinczérnek, hogy a hivatalos
lap mai számát gondosan tegye el részére, ha mind kiolvasták.</p>
<p>Barkó úr új lakása felé indúlt, mert kérlelhetetlen nagybátyja
még a múlt este beköltözött a szabó-műhelybe, gúnyosan fölkérve a
nagyságos urat, hogy abban a nyomban méltóztassék kihurczolkodni.
Barkó úr szerencsére már gondoskodott új lakásról, s így könnyen
meghozhatta hivatásának ezen második áldozatot. Most tehát haza
felé indúlt, szerényen a mellék útczákat választva, nehogy az
emberek arról gyanúsítsák, mintha dicsősége első napján mutogatni
akarná magát. De arról nem tehetett, hogy így is közfigyelmet
gerjesztett, s közeledtére több ablak nyílt ki, mely körülmény
egyedűl megjelenésének volt tulajdonítható, nem pedig annak, hogy
épen most volt a takarítás ideje. Barkó úr leereszkedőleg veregette
meg egy borzas kis fiú fejét, ki titokban nyelvét öltögetve haladt
el mellette; s miután tévedésből magára vette és udvariasan
viszonozta egy ábrándos tekintetű fiatal úr mély <span class=
"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span>
köszöntését, mely valóságban az ablakon kinéző fürtös kisasszonynak
szólt: tökéletesen meg volt elégedve a hatással, melyet új rangja
polgártársaira gyakorolt. Nem is fognak bennem csalódni, – gondolá
magában Barkó úr, meghatottságtól dagadó kebellel – az ő javukra
lesz irányozva minden működésem, övék lesz éjjelem és nappalom, s
nem kell más jutalom, mint szeretet és bizalom polgártársaim
részéről.</p>
<p>Haza érve tovább fűzte polgártársai javával foglalkozó
gondolatait, s meleg szavakba önté jóakaró szándékait és a jövőt
illető fényes terveit. A közjó lesz minden törekvésének végczélja,
tisztelet és szeretet legnemesebb jutalma, elismerés, közbecsülés
mindennapi kenyere. De a rangnak megvannak a maga kötelességei is;
hallott vagy olvasott is erről valaha valami franczia közmondást,
de nem jutott eszébe; mellesleg mondva, ha eszébe is jutott volna,
nem mondhatta volna el, nem lévén beavatva az említett világnyelv
titkaiba. A ranggal járó kötelességeket azonban szigorúan
teljesíteni kell, nemcsak a hivatali működésben, hanem a
magánéletben is. A társaságot ezentúl meg kell válogatni, a
méltóságot fenn kell tartani. A jó előljáró kegyes és elnéző
alattvalói iránt, de nem keveredik közéjök, nem teszi magát
mindennapivá, ha tekintélyét, a társadalom ezen alapját,
sértetlenűl meg akarja óvni. Mindenki maradjon a maga körében, – ez
<span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
"Page_64">-64-</a></span> az ő véleménye. Hivatalában éljen
embertársainak, legyen a közönség szolgája, de a magán életben
maradjon a maga körében.</p>
<p>Egyetlen egy hallgatója volt Barkó úr ezen programmbeszédjének,
s ez egy hallgató nem volt senki más, mint leánya. Hanem ez
legalább mély figyelemmel ügyelt rá, mely szerencsében nem minden
nyilvános szónoklat szokott részesülni. A hatás sem maradt el,
csakhogy Barkó úr kimondhatatlan bámulatára, a lehető
legkeservesebb zokogásban nyilatkozott.</p>
<p>– Julcsa, leány, mit jelent ez? Kiáltott Barkó úr, hirtelen
megállapodva programmja kellő közepén, s nagy aggodalommal tekintve
a zokogó leányra.</p>
<p>Julcsa felelni akart, de a könnyek nem engedték szóhoz
jutni.</p>
<p>– Mi bajod van, miért sirsz kis leányom? Kérdé ismét Barkó úr,
apai felindulásában elfeledve egy pillanatra hivatalos
méltóságát.</p>
<p>A kis leány végre nagy nehezen elnyelte könnyeit, s nagy
pisszegések közt megvallotta keserves zokogásának okát. A programm
azon pontja volt ez, mely a távolság megválogatásáról szólt s
mindenkit a maga körébe útasított. Sejté, hogy az ő körük ezentúl
magasabb lesz a réginél, pedig ebben a régiben sokan vannak, kiktől
ha el kellene válnia, megszakadna a szíve, például a Csordásék
Marcsája, a Benkőék Lottija s számos <span class="pagenum"><a name=
"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> más barátnéja… és… akart még
valamit mondani, de veszedelmesen elpirúlt, s pisszegése és
csuklása ismét heves zokogásban olvadt fel.</p>
<p>Barkó úr csendesen és jóakarólag mosolygott. Tudta ő ezt a
titkot régen, nem volt szüksége bővebb magyarázatra. Igaz, hogy
régi kollégája, Hörcsök Dániel szabómester maradt, s Károly fiával
együtt, ki apja mesterségét követte, mély örvény által választatott
el egy királyi tisztviselőtől, de ha már a fiatalok szeretik
egymást, Barkó úr nem volt az az ember, ki társadalmi formáknak
feláldozza egyetlen gyermeke boldogságát. Meg fogja ugyan kissé
ijesztgetni a szerelmes fiatal embert, de csak azért, hogy annál
nagyobb legyen a gyerekek boldogsága. A magasabb rangúak mindig
emelhetnek magukhoz egyeseket az alsóbb rétegekből, s utoljára
sehol sincs megírva, hogy Károly örökre szabó maradjon, és
szerencsés házassági s családi összeköttetése által ne juthasson
magasabbra.</p>
<p>Ilyenformán meg is vígasztalta kesergő leányát, s félig érthető
czélzásokkal és jóakaró biztatásokkal annyira megkérlelte, hogy
végre teljesen magához tért s osztatlan figyelemmel szentelhette
magát fontos gazdasszonyi feladatának.</p>
<p>Mert Barkó úr nagy ünnepélyre készűlt. Másnap volt elfoglalandó
hivatalát vele együtt kinevezett kollégáival, s e nagyfontosságú
cselekmény reggeli kilencz órára volt kitüzve, a mint az inspector
<span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
"Page_66">-66-</a></span> úr tegnapi köszönő és tisztelgő
látogatása alkalmával tudtára adta. Barkó úr kellő díszszel
szándékozott megünnepelni ez emlékezetes napot; estére nagy
vacsorát rendezett, s hosszas fejtörés után akként intézte el
meghívásait, hogy általuk némi hídat építsen, mely jelenlegi
rangját összekösse multja hagyományaival. A meghívottak zömét
természetesen rangbeli társai képezték; ezekhez csatolta még
Hörcsök Dániel urat fiával, s végre világgyülölő nagybátyját. Nem
fog ugyan eljönni – magyarázá leányának – de hadd lássa, hogy nem
neheztelek rá, s mostani állásomban sem tagadom meg rokonaimat.</p>
<p>A hivatali beiktatás másnap reggel szerencsésen megtörtént. Az
inspector maga elé rendelte az új végrehajtókat s hivatalos
rövidséggel tudtokra adta, hogy pontosan végezzék dolgaikat,
különben irgalom nélkül el fognak csapatni. Barkó úr valamivel több
formalitást s némi ünnepélyesebb színezetet várt ugyan, de
megnyugodott azon gondolatban, hogy a hivatalos eljárás fő
feltétele a rövidség, s elhatározá, hogy működésében ő is az
inspector úr határozott modorát fogja utánozni. Meg is kisérlette
még az nap; mert az installatió után egy irnok-féle fiatal ember
azonnal kezébe nyomott egy csomó adóintést, hogy illető helyeiken
kézbesítse. Barkó úr oly természetes hűséggel utánozta az inspector
úr rövid parancsoló modorát, hogy az első nap <span class=
"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> folyamán
már két öreg úr s három özvegy asszonyság tett ellene panaszt az
adóhivatalnál.</p>
<p>Barkó úr azonban mit sem tudott egyelőre hivatalos föllépésének
ez első eredményéről, hanem befejezve körútját, meglehetős
fáradtan, porosan és éhesen haza tért. Alkonyodni kezdett már s
közelgett a díszlakoma ideje. Juliska nagy munkában volt, egész nap
sütött, főzött, s oly díszesen terítette föl a vacsorázó asztalt,
mintha valakinek a vendégek közűl nagyon ki akarná érdemelni
tetszését. Hanem ha e szándékával a fiatal szabóra, s nem mint
illett volna, az előbbkelő vendégekre czélzott, akkor bizony kárba
veszett a szép terítés, meg az asztal közepén díszlő nagy
virágbokréta, mert este felé azon izenettel köszöntött be a
konyhába egy szurtos szolgáló, hogy tiszteli Hörcsök Dániel úr, meg
Károly úrfi, de nem jöhetnek el vacsorára.</p>
<p>Eljöttek azonban a végrehajtók teljes számmal. Barkó úr arcza
ragyogott a büszkeségtől, midőn végig tekintett a csupa királyi
tisztviselőkből álló fényes társaságon. Volt köztük egy
tönkrejutott földesúr, két bukott kereskedő, két kiszolgált
őrmester, egy felfüggesztett tanító s négy más úr, ki azelőtt semmi
határozott állást nem foglalt el a társadalomban, hanem azon nagy
kiterjedésű osztályhoz tartozott, melynek tagjait magánzóknak
szokták nevezni a fogadók vendéglajstromában. A társaság tehát
díszes volt, <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
"Page_68">-68-</a></span> csak egy kissé zajos. Juliska főzte nagy
becsületet vallott, s a tönkrejutott földesúr, mint a társaság
legelőbbkelő tagja, válogatott szavakkal föl is köszönté a bájos
házi tündért, míg a fölfüggesztett tanító menten beleszeretett s
utána ment a konyhába, honnan megkarmolt ábrázattal tért vissza. A
mulatság tehát egészen a fínomabb körök módjára folyt le, s midőn a
lakoma végén az úri vendégek kissé tántorogva léptek az útczára, a
négy magánzó úr közűl kettőt határozottan a földön kellett húzni;
ezen körűlmény sem szolgált a hivatalos tekintély csorbítására,
mert éjfél után két órakor senki sem jár az útczán, s így nem is
vehet tudomást a felsőség emberi gyarlóságáról.</p>
<p>Barkó úr későn feküdt le, következőleg kissé későn is kelt föl,
úgy annyira, hogy reggelizésre való ideje sem maradt, s mégis fél
órával később jelent meg hivatalos helyiségében, mint kellett
volna.</p>
<p>– Maga már a negyedik végrehajtó, ki ma későn jön, mondá
vigyorogva a hivatalszolga. Menjen csak be az inspector úrhoz,
régen várja.</p>
<p>Barkó úr megdöbbenve nézett végig a vigyorgó hivatalszolgán.
Igaz, hogy az is hivatalos személy, sőt egyenruhát is visel, de
mégis vakmerőség tőle így szólni egy királyi tisztviselőhez.
Röviden kikérte az ily bizalmaskodásokat, mire <span class=
"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> a vigyorgó
hivatalszolga még impertinensebb vigyorgással felelt, egyszersmind
kitárva az inspector úr írószobájába vezető ajtót.</p>
<p>– No ugyan szépen kezdi a dolgát! kiáltott rá az inspector úr,
figyelmen kívül hagyva illedelmes köszöntését. – Mindjárt első nap
elkésik! Ez nem megy, hallja, ez nem megy.</p>
<p>Barkó úr töredelmesen fogadá, hogy ezentúl pontos lesz.</p>
<p>– Akkor beszéljen, ha kérdezem, mondá az inspector úr. Nem elég,
hogy maga késik el, még másokat is hanyagságra csábít. Hallom az
este is valami dáridót csapott, az egész végrehajtó sereg ott
dorbézolt reggelig. Hogy merte ezt tenni, hallja?</p>
<p>Barkó úr megemlékezvén, hogy a kérdésre felelnie kell, nemes
önérzettel viszonzá, hogy nem dorbézolás volt nála, hanem csak új
hivatalát akarta szerény vacsorával megünnepelni.</p>
<p>– Micsoda! még ezt is hivatalnak nevezi, kiáltott az ideges
inspector úr epés kaczagással. Szép hivatal! Hogy meri ezt
hivatalnak mondani, hallja?</p>
<p>Erre a kérdésre már nem tudott Barkó úr felelni. Elszörnyedt és
elnémúlt. Az inspector úr, saját hivatalbeli főnöke mondja ezt
szemébe. Az ő állása nem hivatal, ő nem királyi tisztviselő! Hát
micsoda? Talán hajdú vagy szolga? Ha ezt világgyűlölő nagybátyja
hallotta volna! De nem, <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
"Page_70">-70-</a></span> az inspector úrból csak a harag beszél, s
az igazságtalanná teszi az embereket.</p>
<p>Barkó úr kínos elmélkedését ismét félbeszakítá a haragos
inspector úr hangja.</p>
<p>– Más panaszok is jöttek az úr ellen. Első nap már öt panasz.
Szépen kezdi; gorombáskodik a publikummal. Hogy mer gorombáskodni,
hallja?</p>
<p>Barkó úr alázatosan kérdé a panaszlók kilétét s az inspector
mérgesen felnyitva egy tintafoltos könyvet, megnevezé a két öreg
urat és három özvegy asszonyságot.</p>
<p>– Én nem gorombáskodtam velök, mondá Barkó úr nemes öntudattal.
Ellenkezőleg, mindent az ő javukra óhajtottam elintézni; azért
szólítottam föl erős szavakkal, hogy siessenek adójukat kifizetni.
Kifejezéseim hivatalos színezetüek voltak; bátorkodtam az inspector
urat, mint főnökömet utánozni.</p>
<p>– Micsoda! Hogy mer engem utánozni? Kicsoda az úr? kiáltott az
inspector úr nagy méltatlankodással. Ha nem tekinteném ősz haját,
tüstént elcsapnám. Engem utánozni, hallatlan!</p>
<p>Ezen vakmerő mímelési kísérlet annyira fölbosszantá az inspector
urat, hogy jó ideig szóhoz sem tudott jutni. Végre oda állt Barkó
úr kifent szürke bajusza alá, s ezen rövid és érthető szavakkal
adta tudtára ultimátumát:</p>
<p>– A maga dolga, elvégezni azt, a mit rá bíztak, <span class=
"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> hallja!
Udvariasnak lenni, de mentől több adót behajtani, hallja! Nem
utánozni előljáróit, hanem tisztelni, hallja! És ha még egy panaszt
hallok ellene, elcsapom, hallja! Mehet dolgára, hallja!</p>
<p>Barkó úr hallotta, de nem értette. Így lehordani őt iskolás
gyerek módjára, a ki becsületben megőszűlt, tisztességes családapa
volt mindig s becsülésben állt mindenki előtt. És miért? Mert
hivatalos kötelességét teljesítette úgy, a mint legjobbnak vélte.
Keserüséggel telt el szíve, de nem szólt egy szót sem, hanem
megfogadva a mérges inspector úr végső útasítását, megfordult és
ment dolgára.</p>
<p>De a mint tovább haladt az útczán, hóna alatt hosszú vékony
nyomtatott jegyzőkönyvekkel, zsebében tintatartóval és mellényébe
dugott irótollal, lassankint ismét fölébredt hivatalos minőségének
öntudata s megvígasztalá előbbi keserűségét. Megesik ez másutt is,
másokon is; alsóbb rangú tisztviselők akárhányszor kapnak orrot
fölebbvalóiktól, de ez hivatalos titok marad s nem kerűl ki a
közönség közé, tehát nem is járhat a tekintély kárával. Rajta sem
látja most senki, hogy az inspector úr nem épen a legnagyobb
tisztelet kifejezésével szólt hozzá. Csak polgártársai tiszteljék
és szeressék, a színfalak közt előforduló kellemetlenségeket el
fogja viselni; s ha polgártársai elismerik hivatalos <span class=
"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span>
tekintélyét, nem bánja, ha négy szem közt még hivatalos minőségét
is kétségbe vonja szeszélyes főnöke.</p>
<p>Ezen vígasztaló gondolatok teljesen visszaadták megrendűlt
önérzetét. Kellő méltósággal és tekintélylyel járta be kijelölt
házait, jól figyelve mindenütt, nehogy ismét utánozni találja az
inspector úr hivatalos modorát. Komoly volt, de udvarias;
méltóságos, de gyöngéd. Udvariassága azonban nem talált mindenütt
megfelelő viszonzásra. Egy helyen azt kérdezték tőle, az ajtón
akar-e kimenni vagy az ablakon? Másutt lába elé dobták a nyájasan
átnyujtolt adóintést, üléssel pedig egyáltalában nem kinálták meg
sehol. A külvárosban egy indulatos csizmadia kutyáját uszította rá,
a mint az udvarra lépett, s e forradalmi hajlamú állat menten
elhasította Barkó úr szép új kabátját. Ugyanazon útcza másik
házában, hova lefoglalni ment, a középkorú háziasszony két kis
mosdatlan visító gyereket helyezett Barkó úr karjai közé,
kijelentvén, hogy egyéb vagyona nincs, hanem ezt csak vigye el
bátran executio nélkül. Barkó úr jóakaró méltósággal jobb anyai
érzelmekre intette a középkorú asszonyságot, s jegyzőkönyvére azon
hátíratot vezette, hogy két serdűletlen magzaton kívül egyéb
ingóság nem találtatott; az inspector úr írnoka azonban széttépte a
jegyzőkönyvet s kikérte máskorra az ily ostoba tréfákat.
<span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
"Page_73">-73-</a></span></p>
<p>Mindezen és számos egyéb tapasztalatait nem egy napon tette
Barkó úr. Mintegy két hét mult már el hivatalos működése óta,
alakja lassankint ismerős lett az adónemfizető honpolgárok
köreiben. Méltóságos komolysága és udvariassága sok jó tréfára
adott alkalmat, s egyik a másikat igyekezett fölülmúlni a
tekintélyes tartású öreg végrehajtó kijátszásában. Barkó úr
fájdalmasan kezdett meggyőződni polgártársainak forradalmi
irányáról, s esténként gyakran kijelenté leánya előtt, hogy ez
állapot nem tarthat sokáig, s a tekintélynek ezen általános
megvetése okvetlenűl borzasztó társadalmi fölfordulásra fog
vezetni.</p>
<p>Csak leányával közölhette ezen vészjósló előérzetét, mert más
emberi lénynyel nem igen érintkezhetett bizalmasan. Azelőtt, míg az
alsóbb osztályokhoz tartozott, esténként eljárt a kávéházba, volt
társasága, hozzá hasonló mesteremberek, kikkel néha éjfélig
elpolitizált, s kik előtt meglehetős tekintélyben állott. Most
azonban társadalmi állása nem engedte, hogy régi körét fölkeresse,
de ha meg is engedte volna, nem volt arra való pénze, hogy
kávéházra, korcsmára jusson. Mint szabómester, hol többet, hol
kevesebbet keresett, de meglehetős jó móddal élt mindig, most
azonban napi díján kívül semmi egyebe nem volt, s ez bizony nagyon
szűken fedezte a háztartás költségeit. A kis Juliska keményen
<span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
"Page_74">-74-</a></span> dolgozott és cselédet sem tartott, mert
arra nehezen jutott volna. Barkó úr néha-néha maga is érezte, hogy
egyben-másban mintha hiányt szenvedne, kis leányát pedig igazán
sajnálta, de nem segíthetett egyébbel, mint azon vígasztalással,
hogy a rang áldozatokat kiván.</p>
<p>Juliska tehát nagyon sokat dolgozott és semmit sem mulatott.
Lehet hogy ez volt oka folytonos szomorúságának, mert a fiatal
leány bizony megkíván néha egy kis szórakozást is; de lehet, hogy
talán egyéb okból is szomorkodott. Barkó úrnak sokszor szívébe
nyilallott leánykájának bánatos tekintete, sokszor föl is tette
magában, hogy alaposan ki fogja vallatni; de sohasem jutott rá elég
ideje, mert reggeltől estig szakadatlanúl dolgában járt s este oly
elcsigázottan vánszorgott haza, hogy rendesen a vacsoránál ülő
helyében elaludt, s Juliskának úgy kellett őt levetkőztetni.</p>
<p>És daczára e szakadatlan munkának, fáradságnak, Barkó úrral még
sem volt megelégedve a haragos inspector úr. Legalább ilyen formát
kellett tapasztalnia a hónap vége felé, midőn egy reggel az
inspector úr írnoka kiosztá a rendes napi munkát, s a többi
végrehajtó jelenlétében szigorúan megfeddé Barkó urat.</p>
<p>– A hova az úr megy – mondá az inspector úr írnoka – onnan senki
sem jő adót fizetni. Nem tud az emberekkel beszélni? Úgy látszik,
<span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
"Page_75">-75-</a></span> csak tréfára veszik figyelmeztetését.
Mért nem ijeszt rájuk?</p>
<p>– Az inspector úr udvariasságot parancsolt, mondá Barkó úr
méltósággal.</p>
<p>– Tudja is maga, mi az az udvariasság, mondá az inspector úr
írnoka megvetőleg. Nem gavallérnak tartjuk az urat, hanem
végrehajtónak, s a hova küldjük, onnan pénzt kell behajtani jó vagy
rossz szerével, érti? Ne legyen gyáva, érti?</p>
<p>– Ez már mégis sok, mondá Barkó úr méltatlankodva, míg kollégái
hallhatólag vihogtak körülötte. Ha szigorú vagyok, gorombának
mondanak; ha udvarias vagyok, gyávaságról vádolnak. Mit tegyek
hát?</p>
<p>– Fogja be a száját, mondá az inspector úr irnoka, ki igen
díszes fiatal ember volt, haját felsütve viselte és zsebkendőjét
erős illatszerekkel szokta meghinteni. Jeles ifjú volt, szép
előmenetelre számíthatott s a leányos polgári házaknál nagy becsben
állott.</p>
<p>Barkó úr megfogadta a díszes ifjú úr hivatalos utasítását,
befogta száját s kollégáinak vihogásától kísérve dolgára ment. El
volt keseredve az emberiség iránt, melynél legjobb igyekezete
mellett sem tud méltánylást találni. Hivatali főnökei üldözik és
igazságtalanok iránta, alattvalói nem ismerik tekintélyét, sőt
sokszor kézzelfoghatólag csúfot űznek vele. Bármint palástolta
<span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
"Page_76">-76-</a></span> ez utóbbi körülményt Barkó úr, kénytelen
volt titokban bevallani önmagának a rettentő igazságot.
Polgártársai sem tiszteletet, sem szeretetet nem mutatnak iránta,
hanem vagy megvetést vagy határozott gyűlöletet. Miért? Hiszen ő
javokat akarja, egyedűl a közjó érdekében működik fáradhatatlanul s
bizony nem valami nagy anyagi jutalomért, a mint foltos topánkája s
feselni kezdő kabátja mutatja. Barkó úr nagyot sóhajtott, midőn
műértő szemmel végignézett említett ruhadarabjain s elgondolá, hogy
azelőtt nem kellett ily öltözetben mutatnia magát. Igaz, nem a ruha
teszi az embert, s a királyi tisztviselő kopott külsőben sem veszti
el benső méltóságát, de mikor ezt sem akarják az emberek elismerni,
sőt előljárói valódi szolgaként bánnak vele! De jól van, legyen! –
gondolá Barkó úr – ha jó akaratom nem kellett az embereknek,
érezzék hatalmam teljes súlyát. Azon keserűség kezdett most Barkó
úr keblében tanyát ütni, melylyel az alattvalók hálátlansága tölti
el az uralkodók szívét, s mely a zsarnokokat teremti.</p>
<p>Ezen keserű érzelmek és zsarnoki elhatározások közt végezte be
Barkó úr napi körútját. Fellázadt indulatai még akkor sem
csillapúltak le, midőn este nagy fáradtan haza érkezett, s
leánykája rendes szokása szerint kezébe adta töltött pipáját. Barkó
úr szórakozottan tartá kezében a füstölgő instrumentumot, a
helyett, hogy közönségesen <span class="pagenum"><a name="Page_77"
id="Page_77">-77-</a></span> elfogadott szokás szerint szájába
dugná. Tekintete leányának halvány arczára, kisírt szemeire tévedt.
Egy ideig kábúltan küzdött saját keserűségével, öntudatlan
bámulattal meredve a leány szomorú arczára; de lassanként
belopózott lelkébe e bús tekintet, kezdett határozottabb alakot
ölteni, s végre megragadta szórakozott figyelmét a gondolat, hogy a
gyermeknek valami nagy bánata van.</p>
<p>– Mi bajod van kis leánykám? kérdé Barkó úr nagy részvéttel.</p>
<p>– Semmi, mondá Juliska elfordított arczczal.</p>
<p>– Hogy ne volna? Hiszen most is sírsz, kiáltott Barkó úr, most
már egészen megfeledkezve saját hivatalos bajairól. Megfogta két
tenyerével a síró leány fejét, maga felé fordítá arczát és
fájdalmas aggódással nézett mélyen szeme közé.</p>
<p>– Így, most már beszéljünk, mondá Barkó úr vigasztaló hangon. Ki
bántott? senki…? Igen, értem, mindig a régi baj. De hiszen mondtam
már, hogy semmi kifogásom ellene. Megmondhatod Károlynak, hogy ne
féljen, jőjjön el és kérjen meg bátran. Én nem akadályozom
gyermekem szerencséjét. Nem mondtad ezt neki?</p>
<p>– Hiszen megmondtam, viszonzá Juliska sóhajtva, de nem ez a baj.
Az ő apja nem akarja megengedni, hogy… hogy…</p>
<p>Micsoda? kiáltott Barkó úr kimondhatatlan meglepetéssel. Az ő
apja? Hörcsök Dániel? Hiszen <span class="pagenum"><a name=
"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> hajdanában többször
beszélgettünk erről a dologról, s nagyon kedvére volt neki.</p>
<p>– Igen, de azóta… hebegé Juliska újra fenyegetőző sírással.</p>
<p>– Úgy? Most már értem, mondá Barkó úr homlokára ütve. Fél a
szegény ember, s azt hiszi, mostani állásomban nem lehet hozzám
közelednie. De ne félj gyermekem, fölvilágosítom, még ma este
fölvilágosítom. Ilyenkor a Három Tulipánnál szokott néhány régi –
hm – ismerősömmel mulatni. Oda megyek, beszélek még ma este.</p>
<p>Juliska csendesen rázta fejét s valamit akart mondani, de Barkó
úr nagy sietségében semmit sem vett észre. Gyorsan előkereste
kalapját, fölhúzta rongyos keztyűit, s miután félre fordúlva
titokban meggyőződött, hogy van még költség tárczájában a
rendkívüli kocsmai költekezésre, megcsókolta leányát s méltóságos
tartással a Három Tulipán felé indult.</p>
<p>A három Tulipán, a szomszéd útczában, kedvencz estéli tanyája
volt a szabóművészet előbbkelő képviselőinek. Barkó úr hajdanában
sokszor járt ide, útját jól ismerte. Ajtaja elé jutva, óvatosan
körültekintett, ha vajjon nem veszi-e észre a közönség, hogy ily
rangján alul álló helyiségbe téved. Szerencsére senki sem járt az
útczán, Barkó úr hivatalos tekintélyének minden csorbítása nélkűl
beléphetett a Három Tulipánba. <span class="pagenum"><a name=
"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p>
<p>Valóban ott ült a szögletasztal mellett Hörcsök Dániel úr, régi
helyén, több kollégájával, tisztes szabómesterekkel. Barkó úr,
előre mosolyogva a kellemes meglepetés fölött, melyet hirtelen
megjelenése lesz okozandó, az asztalhoz lépett, s barátságos csengő
hangon jó estét kívánt a társaságnak.</p>
<p>A mester urak csakugyan nagy meglepetéssel ütötték föl fejüket a
köszöntésre s némi bámulattal meredtek egy ideig Barkó úrnak
jóakaró leereszkedéstől ragyogó arczára. Egyikök immel-ámmal
viszonozta a jó estét, a többiek, miután eléggé kibámulták magukat,
tovább kezdtek beszélgetni, nem véve több tudomást Barkó úr
jelenlétéről.</p>
<p>– El vannak fogúlva, gondolá Barkó úr, csendesen mosolyogva. Nem
tudják, hogyan szóljanak hozzám, vagy talán büszkeségemtől félnek.
Bátorítsuk föl őket.</p>
<p>E dícséretes határozattal Barkó úr az asztalhoz ült, épen
Hörcsök úr mellé, s az ekképen kitüntetett férfiút még azon újabb
kitüntetéssel is elhalmozá, hogy barátságosan kezet nyújtott neki.
Mindnyájan elhallgattak s széküket kezdték tova tolni az asztaltól.
Hörcsök úr sem vette észre a barátságos leereszkedéssel feléje
nyújtott jobb kezet, s nagy igyekezettel és minden látható ok
nélkül kereste zsebében kendőjét. Barkó úr már sokallni kezdte a
félénk elfogúltságot, mely <span class="pagenum"><a name="Page_80"
id="Page_80">-80-</a></span> hajdani társain erőt vesz; föltevé,
hogy még nyájasabb lesz s egészen az ő modoruk szerint viseli
magát, hogy teljesen elfeledtesse velök a köztük tátongó társadalmi
mélységet. Hangosan megzörgette az asztalt s egy félmeszely bort
rendelt; ezalatt kedélyes beszélgetést kezdve az időről, piaczi
árakról, régi egyszerű módja szerint. Ez sem használt semmit. A
mester urak egymás után keltek föl az asztaltól, mindenkinek akadt
valami dolga, mi csodálatos módon eddig egyiknek sem jutott eszébe.
Az egyiknek még ma éjszakára sürgős munkája volt, a másiknak kis
fia feküdt betegen, a harmadik otthon felejtette a kapu kulcsát.
Lassanként megürűlt az asztal, még csak Hörcsök úr maradt ott s ez
is épen készűlt haza, azon hívságos ürügy alatt, hogy álmos. Barkó
úr megfogta a távozni akaró kabátját s ismét székére erőltette.</p>
<p>– Ne siessen Hörcsök úr, mondá nagy nyájassággal. Beszélgessünk
egy kissé; régi jó – hm – ismerősök vagyunk, akad elég mondani
valónk annyi idő után.</p>
<p>Hörcsök Dániel úr kevés beszédű ember volt, de a szavakban nem
igen válogatós. Ülve maradt tehát Barkó úr kényszerítő
nyájasságára, de válaszúl csak ennyit mondott.</p>
<p>– No hát mit akar?</p>
<p>– Legyen nyugodt Hörcsök úr, mondá Barkó úr biztató hangon. Ne
féljen és ne gondolja, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_81"
id="Page_81">-81-</a></span> az új rang elfelejteti a régi
érzelmeket. Csak ennyit akartam mondani.</p>
<p>– Nem értem, mondá Hörcsök úr.</p>
<p>– Ha már egész tisztán kell szólnom, kimondom, hogy Károly és
Juliska szeretik egymást. No csak ne hökkenjen meg Hörcsök úr; ne
féljen, nincs kifogásom ellene.</p>
<p>– De van nekem, mondá Hörcsök úr mogorván.</p>
<p>– Micsoda? mondá Barkó úr álmélkodva. Még most is fél? De ha
mondom, hogy nincs oka rá. Én soha sem fogom Károlynak szemére
vetni társadalmi állásunk különbségét.</p>
<p>– Ejnye, még az úr mer így hetvenkedni? kiáltott Hörcsök úr.
Értsen meg hát világosan: én soha sem engedem meg fiamnak, hogy egy
végrehajtó leányához aljasítsa le magát. Értette?</p>
<p>– Mi az…? hebegett Barkó úr – lealjasítsa magát…</p>
<p>– Igen is, mondá a szenvedélyes Hörcsök úr, azt mondtam és azt
gondoltam.</p>
<p>– Tudja meg Hörcsök úr, mondá Barkó úr méltósággal, hogy egy
királyi tisztviselő leányát nőűl venni senkire sem lealjasítás,
legkevésbbé egy szabólegényre.</p>
<p>– Az ám, királyi tisztviselő! kiáltott Hörcsök úr maró gúnynyal.
Embernyúzó, házfölverő, bútorbehordó! Nem szégyenli magát az úr,
hogy még tisztességes emberek közé mer ülni, pedig <span class=
"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> látja,
hogy az érintését is kerülik? Volt becsületes mestersége, de azt
ott hagyta és beállt azok közé, kik a szegény ember
tönkrejuttatásából élnek, s még az én fiam nyakába akarná kötni a
leányát! Csak azt várja!</p>
<p>Hörcsök úr nagy indulattal mondá végig e forradalmi hangzású
nyilatkozatot, azután fölkelt és távozni készűlt. Megfordultában
még egy pillantást vetett ellenfelére. Barkó úr meredten ült
székén, arczán megkövűlt a bámulat kifejezése, szeme kidűledt
rettentő meglepetésében. Ha a villám ütött volna le közvetlen
közelében, nem nyújthatta volna hivebb képét az ijedt
megdermedésnek. Hörcsök úr némi lelkiismereti furdalásokat érzett;
fölvett egy lapot a szomszéd asztalról s Barkó úr elé dobta.</p>
<p>– Ne gondolja, hogy csak én beszélek így, mondá mogorva
mentegetőzés hangján. Itt az újság, olvassa el, mit mondanak az
országgyűlésen a végrehajtókról. Jó éjszakát! S ezzel a
szenvedélyes Hörcsök úr kiment az ajtón s Barkó úr egyedűl maradt a
Három Tulipánban.</p>
<p>Ott ült az asztalnál, dermedten az előbbi villámcsapástól.
Előtte érintetlenűl állt megrendelt félmeszely bora, pedig bizony
jót tett volna gyomrának a régóta nélkülözött ital. Szeme még
mindig meredten az átellenes falszegletre volt szegezve, mintha
tanúlmányozni akarná a hosszan lelógó pókháló művészi szövését. A
pók <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
"Page_83">-83-</a></span> undok állat, az emberek ösztönszerűleg
húzódnak tőle – ő is pókká változott? A pók lassankint
visszavezette kábúlt eszméletét a hallott szavakra, megrázkódott s
nehezen felsóhajtott, mint a ki hirtelen mély álomból ébred föl;
keze gépileg játszadozni kezdett az elébe dobott hírlappal,
feltárta, elsimította s mintegy félálomban olvasni kezdte tánczoló
betűit. Az olajlámpa lángja szeszélyesen lobogott jobbfelé,
balfelé, a nyomtatott sorok fölemelkedtek, majd leereszkedtek, mint
a a tenger hullámai, de a mozgó sorok között rendületlenűl álltak s
tisztán olvashatók voltak e szavak: az adóvégrehajtók a társadalom
salakját képezik. Itt állt nyomtatásban, az országgyűlésen mondta
egy nagy tekintélyű férfiú, az egész nemzet hallatára. Akármerre
fordítá a lapot reszkető keze, az a nehány betű izzó parázs módjára
világított előtte, s babonás erővel vonta magára szemét, csábította
olvasásra. Barkó úr nem állhatott ellen a bűvös erőnek, tovább
olvasott, volt ott még több is. Hogy a végrehajtókat mindenféle
társadalmi osztályok söpredékéből szerzik össze, bukott
földesurakból – Barkó úr elgondolkozott… igen, ez van kollégái
közt… tönkrement kereskedőkből… ismét elgondolkozott… ilyenek is
szolgálnak vele… dologkerülő mesteremberekből… Barkó úr
megállapodott e szónál… gondolkozott… ez csak ő lehet, ezt
rámondták. Tehát dologkerülő mesterember… <span class=
"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> most már
valódi gyönyörrel olvasott tovább, mint a megátalkodott elitélt, ki
legnagyobb kínjai közt újabb kínzásokra biztatja hóhérát… Barkó úr
figyelmesen elolvasta az egész beszédet, megszámlálta, hány helyest
kiáltottak, s kereste a további beszédek közt, ha vajjon nem akadt
más valaki, ki a megsértett hivatalos tekintély védelmére kelt
volna? Ilyesmit nem talált, hanem akadt újabb helyekre, hol nagyobb
urakkal, sőt még a miniszterekkel is hasonló kemény módon bánnak
el. Ez megvígasztalá Barkó urat s némi keserű elégtétellel tölté el
szívét. Mohón kikereste mindazon helyeket, hol a minisztereket
mosták irgalom nélkül s figyelmesen elolvasta valamennyit, az
erősebbet kétszer is. A hivatalos méltóság senki személyében sem
szent, gondolá keserű örömmel; mentől magasabban áll valaki, annál
több sarat dobnak rá. A sárról ismét a salak jutott eszébe; újra
kikeresett minden helyet, ha nem találná a lealázó elnevezést
másokra is alkalmazva? Nem, ezt csak róla mondták, minden mást
tisztelnek, bár megtámadják, őt megvetik, elrúgják… Büszke
elégtétele, mely sorsát a miniszterekkel hasonlítá össze, ismét
elenyészett, feje újra kábulni kezdett, szeme újra a parázstüzű
betűket keresé…</p>
<p>– Éjfél már rég elmúlt, igya ki borát és menjen haza, mondá
mogorván az álmos pinczér, s menten oltani kezdé a lámpákat. Barkó
úr bámúltan <span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
"Page_85">-85-</a></span> nézett szét, azután föltápászkodott
székéről, kifizette érintetlenűl hagyott borát, s kitántorgott az
ajtón. Kalapját is benn feledte, a mogorva pinczér úgy dobta ki
utána az útczára.</p>
<p>De a kalap ott maradt, a hová esett. Barkó úrnak eszébe sem
jutott, hogy fölvegye. Az idő egészen megváltozott, nehéz ólmos eső
esett, metsző hideg szél sikoltott végig az útczákon. Barkó úr
égető homlokára üdítően hatott a hideg szél és eső, odatámaszkodott
az átelleni ház falához, s igyekezett rendbehozni gondolatait. Hogy
miért jött a kocsmába, már elfeledte; hogy haza kellene mennie, nem
jutott eszébe. Állásával akart tisztába jönni, mint a lázas beteg,
mindig ugyanazon egy szó vagy gondolat körűl forogva. Gondolkozott,
sokáig és mélyen, de gondolatainak nem volt határozott alakjok;
csak valami homályos sejtelem sugta folytonosan fülébe, hogy ő az
emberek legutolsója, a kit megvetni joga van mindenkinek. A hideg
eső keményen csapkodta arczát, a szél összezilálta nedves ősz
haját; Barkó úr nem érezte ezt, vagy inkább olyan formát érzett,
mintha arczúl vernék, haját tépnék haragos polgártársai. Hát hiszen
ezt is megtehetik… Valaki megragadja karját, valami hang sírva
könyörög, hívja haza… mintha leánya arcza volna, mintha az ő
hangját hallaná… Lába megmozdúl, megy valamerre, de nem
<span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
"Page_86">-86-</a></span> tudja, hová. Elég ha az tudja, a ki
vezeti… Beszélni is kezd, ő jól tudja mit; de a mellette haladó
alak, úgy látszik, nem érti, mert sírva kérleli, biztatja, hogy
csak siessenek, mindjárt otthon lesznek a jó meleg szobában… Barkó
úr nem erről beszélt; boszankodik, mért nem felelnek neki
kérdéseire? Nem akar tovább menni, míg nem tudja ki vezeti, hova
viszi – hátha vesztőhelyre viszi…? Haragosan megáll… s egy pillanat
múlva aléltan összerogy épen lakása előtt.</p>
<p>Leánya, ki hosszas kimaradása fölötti aggodalmában utána ment s
a kocsma elől haza vezette, nagy nehezen a szobáig vonszolta most
az alélt öreg embert s levetkőztetve ágyba fekteté. Barkó úr keble
nehéz hörgő lélekzettel emelkedett, homlokára hideg verejték ült, s
midőn leánya sírva megfogta kezét, érzé, hogy az izzóan meleg és
száraz. Ajkai kicserepesedtek s félig nyitva álltak, közben-közben
szakadozott s érthetetlen kiáltásoknak engedve útat. Annyit tisztán
látott a leány, hogy atyja a nagy hűlés következtében erős lázt
kapott és félrebeszél. Gyorsan vette nagykendőjét, s atyjára zárva
a szoba ajtaját, felfutott a ház első emeletére, hol tudtára orvos
lakott.</p>
<p>Már reggel volt és az orvos úr legédesebb álmában szendergett.
Ajtaja zörgetésére mérgesen kiáltott, hogy mi baj? <span class=
"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span></p>
<p>– Beteg van a házban, kiáltott Juliska dideregve, a kulcslyukon
keresztűl.</p>
<p>– Kicsoda? kiáltott vissza az orvos úr.</p>
<p>– Barkó Kelemen végrehajtó, mondá Juliska.</p>
<p>– Várjon! kiáltott az orvos úr boszankodva. Van ideje, a
végrehajtók nem pusztúlnak el olyan könnyen.</p>
<p>És ezzel másik oldalára fordult s boldog lelkiismerettel tovább
aludta az igazak álmát. Juliska lefutott a lépcsőn, hogy más orvost
keressen, de előbb meg akarta atyját nézni egy pillanatra.
Benyitott a szobaajtón. Barkó úr már fönn volt és öltözni
kezdett.</p>
<p>A leány sikoltva rohant apjára, s kérte, erőltette, feküdjék
ismét ágyába. Barkó úr hallani sem akart róla. Félig öntudatosan,
félig lázban, reszkető kézzel kereste elő ruhadarabjait, s
leányával folytonosan viaskodva, nagy nehezen felöltözött.</p>
<p>– Hány óra? kérdezé.</p>
<p>– Hét lesz, mondá Juliska, kezét tördelve.</p>
<p>– Ideje a hivatalba menni, mondá Barkó úr reszkető ajakkal.</p>
<p>Első a hivatalos kötelesség.</p>
<p>Leánya ismét kérte, maradjon itthon, hiszen nagy beteg, alig tud
lábán állni. Barkó úr szigorúan megfeddé leányát s megtiltá, hogy
elállja útját. Vette kalapját s eltávozott.</p>
<p>– Itt maradj a szobában, mondá leányának. <span class=
"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> Ne félj,
nincs semmi bajom; nézd, mily egyenesen járok. Első a hivatalos
kötelesség.</p>
<p>A láz némi erőt adott tagjainak egy időre. Minden nagyobb
veszedelem nélkűl elért a hivatalig, átvette az inspector úr
írnokától napi munkáját s még mindig megállt lábán. Igaz, hogy egy
kissé ingadozott s arcza feltünőleg sápadt volt, mire az inspector
úr írnoka nem is mulasztá el megjegyezni, hogy úgy látszik az éjjel
megint korhelykedett valahol; s megvígasztalá, hogy csak viselje
így magát, majd elcsapják nemsokára.</p>
<p>Barkó úr talán nem is hallotta a díszes ifjú úr megjegyzését;
hóna alá csapta iratait, s kitámolygott a szobából, halkan
mormogva:</p>
<p>– Első a hivatalos kötelesség.</p>
<p>Az éjjeli rossz idő még folyvást tartott. Eső esett, szél
sivított. Barkó úr fázni kezdett, pedig feje és arcza lánggal égett
és teste erősen izzadott. De nem törődve semmivel, megindult
hivatalos körútjára s az első útczában ájultan összerogyott.</p>
<p>Midőn magához tért, már késő este volt. A napot szakadatlan
lázálomban tölté el lakásán, hova szánakozó emberek vitték az
útczáról. A szoba sötét volt, a kis faggyúgyertya csak az ágy
tájékát világítá meg. Barkó úr körűlhordá nehéz tekintetét a
szobában. Leánya az ágy fejénél ült, lábánál két alak állt, egy
harmadik a szoba szögletében ült. <span class="pagenum"><a name=
"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p>
<p>– Nagyon szomjas vagyok, mondá Barkó úr gyenge hangon. Leánya
szájához tartá a vizes poharat, a beteg hosszan ivott s tisztább
öntudattal ismét körűlnézett a szobában.</p>
<p>– Kik vannak itt? kérdé leányától.</p>
<p>– Hörcsök úr és Károly, felelt Juliska. A megnevezett két egyén
kilépett az árnyékból, Barkó úr feléjök nyujtá reszkető kezét.</p>
<p>– Köszönöm, hogy meglátogattak, mondá halkan. Hát még ki van
itt?</p>
<p>– Én vagyok, mondá a világgyűlölő idősb Barkó úr, szintén
előkerűlve szegletéből. A mint a világosságba lépett, Barkó úr reá
tekintett s komor arczán a szánalom némi kifejezését vélte
észrevenni.</p>
<p>– Úgy látszik, meg fogok halni, mondá gyenge mosolylyal s
reszkető kezét síró leánya fejére tevé. Apám uram, ha meghalok, ne
feledkezzék meg Juliskámról.</p>
<p>Az öreg úr semmit sem szólt, csak némán megfogta a beteg kezét.
Barkó úr köszönő pillantást vetett rá. Azután Hörcsök úr felé
fordult.</p>
<p>– Hörcsök úr, mondá mindinkább elmaradozó lélekzettel, ha
meghalok…</p>
<p>– Nem, ne szóljon így Barkó úr, mondá Hörcsök úr nagyon
megindulva. Ki nem mondhatom, mennyire sajnálom, a mi tegnap
történt. Bocsásson meg, lássa, most magam kérem meg Juliskát fiam
számára. <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
"Page_90">-90-</a></span></p>
<p>– Így, jól van, mondá Barkó úr boldog mosolylyal. Jer gyermekem,
hadd áldjalak meg.</p>
<p>Juliska kitörő zokogással veté magát apja párnájára, Barkó úr
keblére vonta fejét s nehezülő szemével még egyszer utoljára
igyekezett vonásait kivenni. Ajka még mozgott, de szavát nem
lehetett hallani; a leány látta, hogy még valamit akar mondani,
ajkához hajlott, s Barkó úr elhaló hangon, mely a pelyhet alig
ingatta volna meg, sugá fülébe:</p>
<p>– Rangomhoz méltóan temessetek el…</p>
<p>A zúgó szél megrázta az ablakot, a faggyúgyertya lángja riadtan
lobogott, a leány fájdalmas sikoltással esett térdre az ágy
mellett. Az ágyon hátrahanyatlott fővel, nyitott merev szemmel
feküdt a szegény öreg végrehajtó.</p>
<p>Nem, már nem végrehajtó többé… Az állomás megürűlt…</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
"Page_91">-91-</a></span></p>
<h2>A FÉLELMES SZOMSZÉD.</h2>
<p>Csombók úr ellen igen nagy méltatlanságot követett el az
iroda-igazgató, midőn régi hű bajtársát és husz év óta
elválhatatlan szoba-társát, Darnai urat más hivatalos helyiségbe
tette át. Ha már egyáltalában is nehéz elválni a megszokott
foglalkozástól és környezettől, mennyivel nehezebben eshetett
Csombók úrnak elválni régi kollegájától, kit nemcsak a megszokás,
hanem hajlamaik és eszmekörük egyformasága is nélkülözhetetlenné
tett számára. Husz év óta ültek egymással szemben egy füstös, szűk
hivatalos szoba két vénhedett asztalánál, és végezték egyenlő
nyugalommal, egyenlő gépiességgel az írnoki hivatás ezerágú
műveleteit. Kevés szavú volt mindakettő; nem pazarolták a drága
időt haszontalan szószátyárkodással; megkívánták egymásnak a jó
reggelt, jó étvágyat és jó éjszakát; kevesebb munka idején nehány
rövid megjegyzést váltottak az időjárásról, vásárkor a kereskedelem
és ipar forgalmáról; egyszerre jöttek, egyszerre mentek, minden
ajtónál makacs udvariassággal viaskodtak <span class=
"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> a másik
előre bocsátása felett; Jakab napján Csombók úr meghívta ebédre
Darnai urat, Mihály napján Darnai úr meghívta ebédre Csombók urat;
tökéletesen összeillettek, s a mennyiben husz éves városi írnok
kebelében közönséges emberi érzelem számára hely lehet, meleg
barátsággal viseltettek egymás iránt.</p>
<p>És az iroda-igazgató, lábbal tiporva a husz éves elévülés
jogczímét, egyszerre minden alapos indokolás nélkül áthelyezte
Darnai urat a kiadóosztályba, s Csombók úr egyedül maradt a maga
szobájában, szemközt az elárvult vén asztallal, honnan nem
viszhangzott többé saját tollperczegésére a jól ismert szuszogás és
vakarás.</p>
<p>Egyedül maradt, de nem sokáig. Már-már kezdett hozzá szokni az
irodai magány-rendszerhez, és csak néha-néha zavarták buzgó
munkáját a szomszéd asztalon felhangzó kísértetes tollperczegések:
midőn egy ködös borongós őszi reggelen belépve az irodába és a
fogasra akasztva párolgó felső kabátját, nagy meglepetéssel vette
észre, hogy a szomszéd asztal többé nem árva. Csombók úr udvarias
és leereszkedő ember létére nyájasan és biztató hangon üdvözölte az
új szobatársat, nem akarva mindjárt az első napon felsőségét
éreztetni az újonczczal. Emlékezett, mennyire rosszúl esett neki
húsz év előtt, midőn mint kezdő írnokot vénebb tisztviselőtársai
csaknem elnyomták felsőbbségük és hideg lenézésük súlyával.
<span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
"Page_93">-93-</a></span> Meg akarta kímélni a bátortalan kezdőt e
kínos érzéstől, és nyájas leereszkedéssel jó reggelt kívánt
neki.</p>
<p>Megdöbbenve tapasztalá azonban, hogy leereszkedése nem talál
megfelelő hálás elragadtatásra. Az új írnok fejét sem bólintotta
meg a nyájas üdvözlésre, hanem mozdulatlan előbbi helyzetében
maradt, könyökét az asztalra támasztva, ujjaival haját borzolva és
halkan valami gyászindulót fütyörészve.</p>
<p>– Jó reggelt kívántam, mondá Csombók úr hangosabban és fagyos
méltósággal.</p>
<p>– Servus, mondá az új írnok.</p>
<p>Csombók úr megkövült tekintettel nézett körűl a szobában, azt
vélve, hogy talán háta mögött a hivatalszolga vagy a pereczes
gyerek is belépett. Senki sem jött be, a hetyke üdvözlés egyedűl
neki szólhatott. Lelke még küzdött e rémes meggyőződés ellen, de
érzékeinek épségét nem vonhatta kétségbe. Ott ült az idegen alak
Darnai asztala mellett, haját borzolta és fütyörészett; a szörnyű
szó még egyre rezgett a levegőben, visszaverődött a nedves falakról
s beüvöltött a rozzant ablak hasadékán. Csombók úr egy szót sem
szólt többé, leült asztalához, elővette tollát, papirosát és
munkájához kezdett. De a toll nem fogott, hol valami hajszál akadt
bele, hol keresztbe ugrott a hegye; a papiron görcsök, göröngyök
támadtak, a tinta elcseppent, és Csombók úr húsz <span class=
"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> év óta
először volt kénytelen az írnoki műveletek egyik legkezdetlegesebb
ágát a vakarást alkalmazni. Íróasztala megelevenedett, a tintatartó
beszédes ajkat nyert, a toll perczegése emberi hangokat adott; még
a szoba szegletének őslakója, az irodai egér is előjött sötét
rejtekéből, és a megelevenűlt bútorok kísértetes chorusába
vegyülve, érthető hangon czinczogá Csombók úr fülébe: Servus,
servus!</p>
<p>Csombók úr fájdalmas sóhajtással eltaszítá maga elől a papirost.
Érzé, hogy képtelenné vált a munkára, nem akart küzdeni a
lehetetlenség ellen. Ő is az asztalra támasztá könyökét, tenyerébe
hajtá fejét, és félszemmel vizsgálat alá vette ellenségét. Mert
hogy az első pillanattól fogva ellenségek lettek, arról Csombók úr
fájdalmas kényszerüséggel győződött meg. Az ellenség ott ült még
mindig asztalánál, előbbi helyzetén csak annyit változtatva, hogy
most mindkét kezével borzolta haját. Vézna, halvány, hegyes orrú,
savó szemű, bozontos hajú fiatal ember volt, a megátalkodott
gonoszság és a hideg kegyetlenség valódi typusa, mint Csombók úr az
első pillanatra észrevevé. Kifejezésében volt valami démoni,
mozdulataiban valami fenyegető, és a mint vékony ajkait halk
fütyölésre dudorítá, olyan igazi banditának látszott, hogy Csombók
úr ösztönszerüleg megragadta a papirosnyíró ollót s védelmi
állapotba <span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
"Page_95">-95-</a></span> helyezte magát minden lehető orvtámadás
ellen.</p>
<p>Az új írnok végre megelégedett fürtjeinek borzolásával,
megváltoztatta baljóslatú helyzetét s szemközt fordult Csombók úr
asztalának. Csombók úr hirtelen lekapta róla félszemét, asztala
fölé hajolt s mohó buzgósággal írni kezdett, nem véve észre
siettében, hogy tollát elfeledte a tintába mártani. Nemsokára
viszhangot hallott a szomszéd asztal felől, tollperczegés hangzott
fel, de nem az írnoki rendes, szabályos, higgadt, kimért,
illedelmes tollperczegés, mely dallamos zeneként hat a szakértő
fülekre, s gömbölyű, egyforma, szabályos betűk bűvös képét
varázsolja a lélek elé; hanem rendetlen, szökdelő, majd lázasan
rohanó, majd baljóslatúan szünetelő tollperczegés, mintha meghalt
írnokok lelkei járnának kísértetes tánczot a göröngyös papiron.
Csombók úr lassan, óvatosan fölemelte fejét, s félszemmel ismét az
ellenséges tábor felé pillantott. A vézna fiatal ember minden
írnoki törvény és hagyomány megvetésével, egész testével nekifeküdt
az íróasztalnak, és fejét féloldalt, csaknem egészen a papirosra
hajtva, lázasan, rángatózó vonásokkal írt valamit, közben-közben
haját borzolva, szünetelve, és halk elfojtott hangon oly ördögi
gonoszsággal kaczagva, hogy Csombók úr közelebb vonta magához a
papirosnyíró ollót.</p>
<p>A vézna fiatal ember azonban, a megátalkodott <span class=
"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> gonoszok
vakságával, nem vette észre, hogy minden mozdulatát őrködő szem
kíséri a szomszéd íróasztal felől. Tovább írt, azon megfoghatatlan
módon, mely határozottan ellenkezik mind a fogalmazás, mind a
másolás örök törvényeivel. Csombók úr el nem képzelhette, a
hivatalos irományok melyik fajával foglalkozik kísértetes
szomszédja? Végig futott gondolatával a beadványok,
fölterjesztések, jelentések, határozatok, kimutatások, idézvények,
végzések, lajstromozások, jegyzőkönyvek egész sorozatán, és mikor
már az egyik vagy másik mellett elegendő jelet vélt észrevenni, egy
hirtelen zökkentés ismét összezavarta minden számítását és csúffá
tette kombináczióit! Az őrjöngő tollperczegés egészen megbűvölte,
szemét le nem tudta venni a vézna fiatal ember alakjáról, s
arczából csaknem kikelve, meredt tekintettel, elmaradó lélekzettel
tapadt a rejtelmes irományokra.</p>
<p>– Borzasztó állapot, gondolá magában Csombók úr; rettentő
szomszédságba jutottam. Ez bizonyosan valami kétségbeesett
gonosztevő; arczából, viseletéből látom, hogy képes a legszörnyűbb
merényletre. Ellensége minden tekintélynek, forradalmár, sőt talán
az Internationale tagja. Nem maradok vele egy szobában. Ki tudja,
mit ír most is? Talán lázító plakátokat vagy valami új ördögi
gonosztett tervezetét. Még ma beszélek az iroda-igazgatóval és
megkérem, hogy vagy engem helyezzen <span class="pagenum"><a name=
"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> át más szobába, vagy ezt a
szörnyeteget távolítsa el.</p>
<p>A vézna fiatal ember e pillanatban ellökte maga elől a beírt
papirlapot, s miután a kielégített gonoszság hideg kéjelgésével
hosszasan megszemlélte, hirtelen, mintegy benső gonosz sugallattól
űzetve, földhöz vágta tollát és fölemelte fejét.</p>
<p>Ugyanazon pillanatban mesés gyorsasággal eltünt Csombók úr feje
a másik íróasztal felől s a nevezett élemedett tisztviselő ismét
írni kezdett nagy buzgósággal, és ismét nem vette észre, hogy
tollát nem mártotta a tintába. De azért csak írt tovább, oly hévvel
és mohósággal, mely az iroda-igazgatót bizonyára Csombók úr
fizetésének javítására bírta volna, ha lelkes szorgalmát észre
veszi. Így azonban nem volt más tanúja ez önfeláldozó szorgalomnak,
mint a vézna fiatal ember, ki egy pár pillanat óta mereven és
mozdulatlanúl szomszédjára szegzé tekintetét. Csombók úr nem látta,
de érezte, hogy a baljóslatú savó színü szemek a túlsó asztal felől
szakadatlanúl reá lövelik fenyegető villámaikat és feszűlt
figyelemmel kísérik minden mozdulatát. Fejét nem merte fölemelni,
csak írt tovább, s félszemmel a papirosvágó olló felé pillantott,
és a mennyire lehetett, összehúzta magát, de akármit tett, a savó
színü szemek merev tekintetét folytonosan érezte, ideges rángás
vett erőt egész testén és már közel <span class="pagenum"><a name=
"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> volt hozzá, hogy megigézett
madárként, mely önkényt rohan a csörgő kígyó torkába, – fölkeljen
és kitárja mellét a vézna fiatal ember gyilkos tőrének.</p>
<p>Senki sem tudná megmondani, meddig írt volna még Csombók úr
láthatatlan betűket a savó színü szemek delejező hatása alatt, ha a
vézna fiatal ember viseletében egyszerre változás nem áll be, oly
változás azonban, melyhez képest előbbi viselete kardinális
erénynek volt nevezhető.</p>
<p>– Uram, szólalt meg a vézna fiatal ember, vékony hangon, de
fenyegető hanglejtéssel. Uram, gyilkolt-e már ön valaha?</p>
<p>– Micsoda! kiáltott Csombók úr rémülten és felugrott
székéről.</p>
<p>– Azt kérdeztem, gyilkolt-e már? ismétlé a vézna fiatal ember
hideg kegyetlenséggel.</p>
<p>– Én? Mit? nyögé Csombók úr, és oly mozdulattal nyult a
papirosnyíró olló felé, mintha csakugyan el akarná követni ez
égbekiáltó bűnt a vézna fiatal emberen.</p>
<p>– Embert, mondá a vézna fiatal ember. Akárhogy, az mindegy.
Tőrrel, méreggel, pisztolylyal vagy ökleinek egy lázas
szorításával. Ontott-e vért, gyönyörködött-e az áldozat hörgésében?
Szóval, gyilkolt-e már? ismétlé a vézna fiatal ember, oly higgadt
tetszelgéssel sorolva <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
"Page_99">-99-</a></span> elő e vérengző műveleteket, mintha
csirke-ölésről beszélne.</p>
<p>– Nem, nem gyilkoltam, mondá Csombók úr, haragtól és félelemtől
reszketve.</p>
<p>– Kár, mondá a vézna fiatal ember, hegyes orrát vakarva és savó
színü szemével oly pillantást vetve Csombók úrra, mely világosan
mutatta, hogy csalódott várakozásában.</p>
<p>Csombók úr kimondhatatlan borzadálylyal és undorral tekintett a
vézna fiatal emberre, de hirtelen lekapta róla tekintetét és újra
asztala mellé ült, azon erős elhatározással, hogy az első gyanús
mozdulatra segítségért kiált, és a hivatalos órák eltelte után
tüstént jelentést tesz az iroda-igazgatónál.</p>
<p>– Uram, szólalt meg újra a vézna fiatal ember vékony hangja,
miután egy ideig hallgatva galvanizálta savó színü szemével a
verejtékező tisztviselőt. Uram – hogy is hívják önt…?</p>
<p>Csombók úrnak azt sugta egy pillanatra a hivatali felsőség és
megsértett büszkeség érzete, hogy felelet nélkül hagyja ez illetlen
kérdést; de egy pillantás a vézna fiatal ember vésztjósló arczára,
elfojtá keblében az önérzetes felbuzdulást, és fojtott haraggal s
nem minden titkos rettegés nélkül megvallá, hogy Csombók Jakabnak
hívják.</p>
<p>A vézna fiatal ember komoran csóválta fejét, s Csombók úr
ijedten vevé észre, hogy neve nem nyerte meg a félelmes szomszéd
tetszését. <span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
"Page_100">-100-</a></span></p>
<p>– Rossz név, mondá a vézna fiatal ember. Hogy lehet valaki
Csombók, s hozzá még Jakab? Használhatatlan név.</p>
<p>– Én becsülettel használtam ötven év óta, mondá Csombók úr
titkos boszúsággal. A vézna fiatal ember nem reflektált az emberi
hiúság ez önkénytelen kitörésére, hanem ismét Csombók úrra szegezve
csörgőkígyó-szerű tekintetét, tovább folytatá a vallatást.</p>
<p>– Csombók Jakab uram – ha már ez a neve – tehát Csombók Jakab
uram, volt-e már ön szerelmes?</p>
<p>– Tizennyolcz éves házas vagyok, felelt Csombók úr, meglepetve a
rémes kezdetű párbeszédnek e lyrai fordulata által.</p>
<p>– Úgy? mondá a vézna fiatal ember, sötéten és vontatva. És
érezte már a féltékenység gyötrelmeit?</p>
<p>– Csombók Jakabné született Hankó Juliánna soha sem adott okot
és alkalmat ez érzésre, sem most, sem leánykorában, felelt Csombók
úr fölmelegedve.</p>
<p>– Nem-e? Azt hiszi? Hahaha! Kaczagott démoni gúnynyal a vézna
fiatal ember.</p>
<p>Csombók úr elképedve ugrott fel asztala mellől e lovagiatlan
kaczagás hallatára. Férji önérzetének és násza szentségének e
vakmerő lábbal tiprása csordultig tölté a mértéket. Reszketett a
haragtól és felindulástól, keze ismét a papirosvágó <span class=
"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> olló
felé nyult, ajkán borzasztó kihívás lebegett, midőn a vézna fiatal
ember lassan, nyugodtan fölemelkedett székéről s néhány lépést tett
Csombók úr felé, kit az ellenség támadó mozdulata egyszerre ismét
figyelmessé tett veszélyes helyzetére. Elfojtotta tehát lázongó
indulatát, összeszorította ajkait, s azon mértékben, a mint a vézna
fiatal ember feléje közeledett, hátrált Csombók úr a maga széke
felé, míg végre csüggedten reá ereszkedett s titkos remegéssel
tekintett a vézna fiatal emberre, ki közvetlenűl előtte állt
összefont karokkal és vésztjósló tekintettel.</p>
<p>– Az én nevem Zalabéri Zoltán, – mondá a vézna fiatal ember.</p>
<p>– Örvendek, hebegett Csombók úr kénytelen udvariassággal.
Szeretett volna már menekülni a szobából, de a vézna fiatal ember
fenyegető alakja elállta útját. Szent isten, gondolá magában
Csombók úr, mi lesz belőlem? Ez az ember vagy őrült vagy valami
kétségbeesett gonosztevő. Mindkét esetben el vagyok veszve. –
Csombók úr istennek ajánlotta lelkét, még egy búcsugondolatot
szentelt a tiszta hírében megsértett Csombók Juliannának, s
elhatározván, hogy lehető szelid és alázatos viselettel igyekszik
megengesztelni veszedelmes szomszédját, a kétségbeesés tompa
érzéketlenségével várta a bekövetkezendő eseményeket. <span class=
"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>
<p>– Tehát nem érezte a féltékenység gyötrelmeit? mondá a vézna
fiatal ember maró gúnynyal. Szegény ember, hahaha! Soha sem
lihegett száraz ajka nehány enyhítő vércsepp után, soha sem vágyott
körmeit szívébe vágni, a hűtelennek, soha sem fordította
halántékának a pisztoly tátongó üregét, soha sem marczangolta
véresre önnön kebelét? Feleljen!</p>
<p>– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr alázatos
udvariassággal.</p>
<p>– Kár! mondá a vézna fiatal ember, s egy pillanatig komoran
elmerengett, mialatt Csombók úr nesztelenűl, de siker nélkül a
papirosnyíró olló közelébe iparkodott jutni.</p>
<p>– Elmondok egy történetet, mondá a vézna fiatal ember, ismét
Csombók úrra szegezve átható élű szemét, s oly közel lépve hozzá,
hogy a boldogtalan tisztviselő és családapa kénytelen volt
lemondani a menekülés legkisebb reményéről is. Elbeszélek egy
történetet, jól figyeljen rá, véleményt kell róla mondania.</p>
<p>– Saját történetét akarja elmondani. Szent isten, micsoda
szörnyű bűnlajstromot fogok hallani, gondolá magában a verejtékező
Csombók úr, a borzadály és kíváncsiság vegyes érzésével.</p>
<p>– Volt egyszer egy ifjú ember – kezdé komoran elbeszélését a
vézna fiatal ember – hogy hol? nem tartozik a dologra. Szegény volt
és lángszellemű, megvetette a közönséges munkát <span class=
"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> és
éhezett, szívében vad lánggal égett a szerelmi vágy és nem volt
lény, a ki megértse. Az ifju – nevezzük Zenőnek – tehát Zenő végre
arra szánta magát, hogy éjjelenkint a temetőbe járjon, s midőn a
bagoly huhogása az éjfélt hirdeti a kísérteteknek, felássa az új
sírokat s a halottak gyűrűit és ruháit leszedje…</p>
<p>– Nagy ég! nyögött rémülten Csombók úr.</p>
<p>– Tetszik önnek? kérdé a vézna fiatal ember kegyetlen
örömmel.</p>
<p>– Borzong a hátam, rebegett Csombók úr.</p>
<p>– Annál jobb, mondá a vézna fiatal ember oly sötét
megelégedéssel, hogy Csombók úr haja szálai az ég felé
meredtek.</p>
<p>– Zivataros éjszaka volt – folytatá a vézna fiatal ember
kísértetes elbeszélését, – harsogott az ég dörgő haragja, czikáztak
a sustorgó villámok, huhogott a bagoly, suhogtak a temető
szellemlakói, midőn Zenő a sírkertbe lépett ásójával. Nem messze a
kalváriától állt egy frissen hantolt sírdomb, tegnap temettek bele
egy büszke, ragyogó fiatal leányt. Zenő felásta a sírt, kiemelte és
kinyitotta a koporsót, felhajtotta a szűzi fátyolt, mely a halál
arájának merev arczát fedé, és őrjöngő sikoltással reá borult… Ő
volt…</p>
<p>– Kicsoda? kérdé Csombók úr, elfeledve a pillanat izgalmában
rémes helyzetét.</p>
<p>– Ő – szívének imádottja, a büszke úrhölgy, az elérhetetlen
csillag. Itt feküdt, hidegen, megtörve, <span class=
"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span>
elhamvadva. Zenő ráborult és izzó csókokkal borította fagyos
ajkait. Az eső zuhogott, hideg szél süvöltött a sírdombok közt, a
koporsó tele lett esővízzel, s a forró csókok és a hideg esővíz
vegyes hatása alatt egyszerre megborzongott a holt leány teste.</p>
<p>– Uram ne hagyj el! mondá Csombók úr.</p>
<p>– Igen, megborzongott, mondá a vézna fiatal ember, vad
megelégedéssel pillantva izgatott hallgatójára – és Zenő rémülettel
s őrjöngő örömmel felsikoltott. A leány élt, neki köszönte életét,
övé lett, a sírtól váltotta vissza, senkinek sem tartozott vele.
Karjaiba ragadta az éledő leányt, s miután lábával visszarugta a
sírba az üres koporsót s hamarjába behantolta, drága zsákmányával
elrohant a temetőből. – Hogy tetszik?</p>
<p>Csombók úr kimondhatatlan irtózattal tekintett a vézna fiatal
emberre, de félelmes helyzetében nem mervén nyiltan kifejezni
érzelmeit, csupán tompa nyögéssel felelt.</p>
<p>– Meg van rendülve, örülök rajta, mondá a vézna fiatal ember
hideg kegyetlenséggel. Hallja tovább. – Zenő haza vitte rablott
kincsét, és miután folytatólagos csókjaival és több kancsó hideg
vízzel tökéletesen életre hozta, lábai elé borult s felajánlotta
neki életét. A leány – nevezzük Csillának – tehát Csilla kezét
nyujtá és mosolygott. Oh! így mosolyog az ördög, ha angyalmezt
<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
"Page_105">-105-</a></span> ölt magára. Látott ön már ördögöt
mosolyogni?</p>
<p>– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr borzongva.</p>
<p>– Zenő látott, mondá a vézna fiatal ember sötéten. És az ördög
mosolya megejté szívét. Imádta Csillát, egész nap lába előtt
feküdt, zsámolya volt és szőnyege. Csilla nem emlékezett vissza
elmult életére, a sír álma sötéten állt multja és jelene közt.
Szerette Zenőt, legalább tette magát, hogy szereti és az együgyü
ifju hitt a leány szerelmében. Hahaha! Nevessen hát ön is! Itt
nevetni kell.</p>
<p>Csombók úr kénytelen volt kínos erölködéssel kaczagni, mialatt
fogai összeverődtek a borzalomtól.</p>
<p>– Egy éjjel – folytatá a vézna fiatal ember ismét elkomorodva, –
midőn Zenő visszatért a temetőből, nehány gyűrűvel és két selyem
szemfedővel – mert régi keresetét ezután is folytatta – Csilla
meglátta az egyik gyűrűt, felsikoltott és elájult. Zenő a végzetes
gyürűre pillantott és megfagyott a vére. A gyűrű kövére Csilla
arczképe volt festve, oly élethíven, hogy azonnal rá lehetett
ismerni. Mit jelenthet ez? Zenő szívében felébredt a féltékenység
szörnye. Leöntötte az ájult hölgyet egy korsó hideg vízzel,
megragadta kezét és fogcsikorgatva kérdezé sikoltásának és
ájulásának okát. Tudja, mi volt az? <span class="pagenum"><a name=
"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
<p>– Nem, mondá Csombók úr, lihegve az izgatottságtól.</p>
<p>– Nem is gyanítja? kérdé a vézna fiatal ember szigorúan.</p>
<p>– Nem, felelt Csombók úr remegve.</p>
<p>– Annál jobb, annál meglepőbb, mondá a vézna fiatal ember. Tudja
meg tehát, hogy a gyűrű megrázó hatása egy pillanat alatt
visszahozta Csilla emlékébe a multat. Visszaemlékezett mindenre, mi
halála előtt történt vele. Halálnak nevezem a költői kifejezés
kedveért, ámbár csak úgynevezett tetszhalál volt. Ezt a gyűrűt
Csilla adta hajdani vőlegényének, most visszaemlékezett rá,
megvallotta és azt is kimondta, hogy még mindig szereti. Zenőről
többé tudni sem akart. Büszkén kiegyenesedett előtte, s tudni
kívánta, honnan szerezte ezt a gyűrűt? Ujra felébredt főúri
gőgjében még azon sértő gyanúnak is kifejezést adott, hogy talán
lopta. Zenő kínos gyötrelemmel hallgatott, majd őrülten
felkaczagott. A féltékenység rémei mardosták szívét. A hálátlan nő,
kit ő váltott vissza a haláltól, mindent elfeledett s kapva
kalapját, nagy kendőjét, határozottan kijelenté, hogy azonnal
visszatér fényes úri palotájába, hajdani jegyese karjai közé. Zenő
elállta útját, esengett, fenyegetőzött, őrjöngött, mind hiában.
«Visszatérek jegyesemhez, visszamegyek kedvesemhez!» sikoltott
görcsösen a hálátlan Csilla. Zenő végre megunta a dolgot.
<span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
"Page_107">-107-</a></span> «Vissza akarsz térni jegyesedhez?»
mondá ördögi kaczajjal. «Jól van, visszaviszlek!» És megragadta
Csillát és… tudja, mit tett vele?</p>
<p>– Meg tetszett ölni, hebegett Csombók úr fulladozva.</p>
<p>– Én? kérdé a vézna fiatal ember, végig tekintve remegő
hallgatóján. Úgy? Tehát engem tart Zenőnek? Eltalálta! Hahaha!</p>
<p>És a vézna fiatal ember sátáni megelégedéssel kaczagott. Azután
folytatá:</p>
<p>– Nem erről van most szó, hanem kitalálja-e, hol jutott Zenő a
gyűrűhöz s hová vitte Csillát?</p>
<p>– A halott vőlegény ujjáról tetszett lehúzni, találgatá Csombók
úr.</p>
<p>– Eltalálta, mondá a vézna fiatal ember. Uram, ön mégsem oly
ostoba, mint gondoltam volna.</p>
<p>– Térjünk át most a harmadik képre, folytatá a vézna fiatal
ember, mielőtt Csombók úr megköszönhette volna a fönnebbi kétes
értékű bókot. Ismét temető, zivatar, mennydörgés, villám. Tátongó
sír, nyitott koporsóval. A sír szélén Zenő és Csilla. Hosszas
viharos párbeszéd. Zenő részéről szerelem, féltékenység, gyűlölet.
Csilla részéről hálátlanság, hidegség, megvetés. «Tehát régi
kedvesedhez akarsz visszatérni?» sikolt Zenő őrjöngve. «Igen!»
felelt Csilla megátalkodottan. «Légy hát övé örökre – a sírban!»
ordít <span class="pagenum"><a name="Page_108" id=
"Page_108">-108-</a></span> Zenő. Egy tőrszúrás, egy sikoltás, egy
zuhanás. A sír újra be van temetve, de egy helyett két halottat
takar.</p>
<p>– Szörnyűség! sóhajtott Csombók úr a verejtéket törölve
homlokáról.</p>
<p>– Várjon, még nincs vége, mondá a vézna fiatal ember, kegyetlen
kéjjel élvezve elbeszélése hatását. Zenő ott áll a sír szélén.
Lelkében megölt szerelmének emlékével s a gyilkosság mardosó
öntudatával. Mit tegyen most? Élete megsemmisűlt, számára nincs már
semmi e világon. Megölje magát? Hogyan? Tőrrel, pisztolylyal,
méreggel? Vagy eltemesse magát elevenen a sírba a másik két halott
mellé? Vagy tegyen eleget a törvény szentségének, s jelentse föl
magát a biróságnál? Mit gondol?</p>
<p>– Nem tudom, mire tetszett magát határozni, mondá Csombók úr
halálos aggodalmak közt és nagy alázattal.</p>
<p>– Azt hiszem, legeredetibb, de legnehezebben kivihető lesz az
elevenen való eltemetés, mondá a vézna fiatal ember oly higgadtan,
mintha csak arról volna szó, hol töltse el a mai délutánt? Mit
tenne ön hasonló helyzetben?</p>
<p>– Nem gondolkoztam még ilyesmiről, mondá Csombók úr.</p>
<p>– Tehát gondolkozzék most és tudassa velem véleményét, mondá a
vézna fiatal ember, és visszatérve íróasztalához, leült és ismét
írni kezdett, <span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
"Page_109">-109-</a></span> oly pokoli nyugalommal, hogy Csombók
urat véglegesen kivette sodrából.</p>
<p>Csombók úr egy ideig kábultan űlt székén. A szörnyű bűnvallomás
egészen lesujtotta, alig tudott gondolkozni. Mit tegyen szemben e
borzasztó gonosztevővel, e halottrablóval, e gyilkossal? Jelentse
föl a törvényszéknek s tegye ki őt a nyilvános kivégeztetés
gyalázatának? Oly ifjú s már is ily gonosztevő! De talán
megjavulhat. Hallgassa hát el bűnét, legyen bűntársává s tegye ki
magát annak, hogy fölfedeztetés esetében vele együtt bűnhödjék?
Csombók úr lázas lelke már a börtön és vérpad rémes képeit látta
maga előtt, s egész teste megborzadt… De ha nem fedezik föl? Ha
együtt maradnak tovább is? Ha kénytelen lesz minden nap érintkezni
e kétségbeesett gonosztevővel, kiről tudja, hogy a legvégsőre is
képes? Mily iszonyú veszélynek lesz kitéve minden nap? Nem, én
családapa vagyok, kötelességeim vannak, nem dobhatom koczkára
életemet, gondolá magában Csombók úr; kileste a pillanatot, midőn a
vézna fiatal ember nem tekintett rá, fölemelkedett székéről,
óvatosan az ajtóhoz lopózott s villámgyorsasággal kirohant.</p>
<p>Futott egyenesen az iroda-igazgatóhoz. Érezte, hogy szörnyű
titkát nem tarthatja magában, mert szétfeszítené agyát. Főnökével
kell tudatnia, s ha a felelősség terhét reá hárította, nyugodtabban
nézhet a jövő eshetőségek elé. <span class="pagenum"><a name=
"Page_110" id="Page_110">-110-</a></span></p>
<p>Az iroda-igazgató bámulva hallgatta végig a lihegő Csombók úr
szaggatott elbeszélését.</p>
<p>– Halottrablás, gyilkosság! Kiről beszél ön? kérdé gyanús
tekintetet vetve izgatott alárendeltjére.</p>
<p>– Az új írnokról, Zalabéri Zoltánról, mondá Csombók úr félelmes
suttogással.</p>
<p>– Unokaöcsémről! kiáltott az iroda-igazgató úr. A legszelídebb,
legjámborabb fiú! Megőrült-e ön, vagy neki ment el az esze?
Menjünk, azonnal kérdőre vonom őt magát.</p>
<p>Az irodába siettek. A vézna fiatal ember asztalánál ült s oly
nyugodtan írt, mintha a legmagasztosabb erények dicsfénye övezné
fejét. Meglátva belépő nagybátyját, fölállt székéről s egyetértő
pillantást váltott az óvatosan hátul maradó Csombók úrral.</p>
<p>– Zoltán, mondá az iroda-igazgató szigorúan, mit beszéltél az
előbb Csombók úrnak?</p>
<p>– Legujabb drámám meséjét mondtam el neki s véleményét kértem a
befejezésre nézve, felelt a vézna fiatal ember s egy csomag
összevissza firkált kézíratra mutatott, mely költői rendetlenségben
hevert az íróasztalon.</p>
<p>– Máskor foglalkozzál okosabb dolgokkal, mondá az iroda-igazgató
haragosan. Nem azért neveztelek ki írnokká, hogy drámákat firkálj.
Az úrnak pedig – folytatá Csombók úrhoz fordulva <span class=
"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> –
lehetett volna annyi belátása, hogy ne vegyen komolyan minden
éretlen fecsegést.</p>
<p>Csombók úr kimondhatatlan megvetéssel nézett végig a vézna,
fiatal emberen s még aznap folyamodott, hogy más szobába helyezzék
át. Örökös ellensége maradt a vézna fiatal embernek, kiben – mint
többször mondá keserű gúnynyal Darnai barátjának – tigrist sejtett
és hitvány macskát talált.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
"Page_112">-112-</a></span></p>
<h2>A 233-DIK SZÁM.</h2>
<p>A régi ház fala, melyhez komoly nyugalommal támaszkodni szokott,
úgy magába fogadta alakját, mint a szerető szív jó barátja
vonásait. Ha távol is járt, a barnás foltok, a ledörzsölt mész, a
plasztikai körvonalok folytonosan róla beszéltek, és erős vállait,
széles hátát, ábrándosan hátratámasztott fejét nem engedték
kiveszni a vén ház emlékezetéből. Itt állt, ide dőlt hosszú évek
során keresztűl változatlan tartással, mozdulatlan nyugalommal, és
az a foltszerű hátkép sokkal erősebben bizonyította jogát ez
ingatlanhoz, mint akármilyen telekkönyvi kivonat. Nem is jutott
senkinek eszébe, hogy birtokpert indítson ellene; kollegái, kik a
szomszéd útczák szögletein, vagy a kapubálvány alatt, vagy a boltok
lépcsőin tartották hivatalos óráikat, teljes tisztelettel
viseltettek a tulajdonjog szentsége iránt; és ámbár maguk közt
sokszor tréfáltak, sőt gúnyolódtak a 233-ik szám önérzetes
büszkesége, kimért udvariassága fölött; de azért nem volt az a
hordár, lett légyen akár hetyke újoncz, akár a <span class=
"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span>
szakmában megőszűlt tekintély, kinek háta valaha a 233-ik szám
freskójával mert volna érintkezni.</p>
<p>Mint valamennyi ház falát e szeszélyes ég alatt, ezt is
megpörkölte a napsugár, megkopogtatta a jégeső, körűlsivította a
szélvész; de napsugár, jégeső, szélvész egyaránt változatlan
helyzetében találta a 233-ik számot, s szinte régi ismerős gyanánt
üdvözölte. A 233-ik szám épen úgy nem törődött ez ismeretséggel,
mint azokéval, kiket dolguk naponkint az utczán vezetett végig, s
kiknek szeme öntudatlanúl úgy hozzá szokott a vén ház falát
támogató komoly alakhoz, hogy ha egyszer-másszor hívatalos
minőségében távol volt, mikor az utczán áthaladtak, egész nap
valami megfoghatatlan hiányt éreztek, melynek nem tudták
magyarázatát adni.</p>
<p>A 233-ik szám nem kapkod a közönség kegye után, nem tolja föl
szolgálatát, nem fürkész szemével föl s alá az utczán, nem emeli
meg távolról vörös sipkáját, ha valaki megáll s vizsgálódva néz
körűl. Ez apró fogásokat élelmesebb kollégáira hagyja; ő elfogadja
a megbízásokat, melyek hozzá jönnek, elvégzi lelkiismeretes
komolysággal, a tiszteletdíj fölött soha sem veszekszik, a
borravalót meg épen el sem fogadja. Meglehet ugyan, hogy arra
született, de nem arra nevelték, és a nevelés teszi igazán az
embert. Vidám tanulócsoportok haladnak előtte az útczán; a kisebbek
<span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
"Page_114">-114-</a></span> szíjra fűzött könyveiket hetykén
himbálják a légben, a nagyobbak zsebeikbe rejtik a könyvet, s azzal
a boldog önáltatással néznek végig a a 233-ik számon, hogy ez nem
tartja őket diákoknak. De a 233-ik számot nem lehet oly könnyen
elámítani; ő is járt iskolába, ő is himbálta szíjra fűzött könyveit
az útczán, és soha sem dugta szégyenkezve zsebébe, pedig már
derekasan kihajtott a szakála, mikor még mindig könyvvel járt az
útczán. Meglehet, hogy most sem az elhaladó alakokat látja, hanem
egy másikat, egyetlen egyet, egy szürke ruhás kis fiút, nagy csomó
könyvvel hóna alatt, aggodalmas kifejezéssel arczán, a mint
menetközben is a leczkét mormolják csendesen mozgó ajkai, és minden
tizedik lépés után megáll, hogy egy kétségbeesett pillantást vessen
könyvébe. Nehéz dolog a görög nyelv rejtelmeibe hatolni, és a
mathematika igen fáradságos tudomány. Az a jó öreg asszony odahaza
oly büszke örömmel hallgatta, midőn tudós fia erős hangon kiabálta
magába a vonakodó tudományokat, és oly boldog megnyugvással ment
rendes munkájához, a mosó-teknő mellé, mikor fia izzadt homlokát
törölve kijelenté, hogy tudja már a leczkét. Tudta is, föl is
mondta dicsőséggel, és mikor az esztendő végén nyilvánosan
fölolvasták az érdemsorozatot, az ünneplő-ruhás öreg mosónő ott a
fényes úri vendégek mögött, kötényével törölte könyes szemeit s nem
merte a <span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
"Page_115">-115-</a></span> körűlállóknak elárulni, hogy az a jeles
ifju, kinek most adják át jutalmúl az aranyos kötésű könyvet, az ő
fia.</p>
<p>– Vigye ezt a csomagot a nyúl-útczába, a 16-dik szám alá, Vörös
úrnak. Ott fogják kifizetni.</p>
<p>A fiatal ember kezébe adja a csomagot s visszamegy a házba,
honnan jött. A 233-ik szám szó nélkűl megindul a nyúl-útcza felé,
hóna alá szorítva a rábízott holmit. Vajjon mi lehet benne?
Fogásáról úgy érzik, mintha ruha volna, szép barna kabát, a milyent
ő is viselt valaha. Meg is becsülte, négy esztendeig viselte; sokba
kerűlt, az öreg mosónő kezét sokszor fölette a lúg, szemét sokszor
megríkatta a forró gőz, míg árát összedolgozta. De megillette derék
fiát; jogot tanult, tudósok közt forgolódott, urakkal érintkezett;
nem járhatott abban a szürke zubbonyban, melyet boldogult apja
viselt, a ki csak ácslegény volt, és ott a másvilágon bizonyosan
nagyon boldog annak láttára, mily jeles tudós urat nevel fiából a
szegény özvegy. Meg is lesz érte jutalma. Fia maholnap elvégez
minden létező iskolát, megtanul minden tanulható tudományt,
diplomát kap, hívatalba jut, nagy úrrá lesz, és szegény öreg anyját
magához veszi; mert jó és hálás fiú, s uraságában sem fogja
szégyelni a szegény mosónőt. Akkor aztán elfelejtik a nélkülözések
hosszú éveit, kényelmes szép szobában <span class=
"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> fognak
lakni, tisztelettel lesz irántuk minden ember s megbecsüli őket;
fiának kalapot emelnek az útczán s dícsérve emlegetik nevét, hírét
és anyjának nagy lesz az öröme, nagy lesz a büszkesége.</p>
<p>– Ez már mégis szemtelenség! – kiált mérgesen Vörös úr, mikor a
233-ik szám kezébe nyomja a csomagot, s felbontva, egy
összerongyolt, bepiszkolt kabátot talál benne.</p>
<p>Vörös úrnak vörös arczán rémes lobot vet a harag lángja ez
elnyomorított kabát láttára, de mindez még csak szelid mécspislogás
ahhoz képest, mikor elolvassa unokaöcscse levelét, melyet e
könnyelmű fiatal ember gombostűvel a volt-kabát gallérjára tűzött
volt.</p>
<p>– Semmirekellő léhűtő! – mondá Vörös úr szenvedélyes haraggal; –
nem elég, hogy kölcsön kéri ünneplő kabátomat egy napra, s hat
hónap múlva ily állapotban küldi vissza, hanem még pénzt is mer
kérni apró adósságai fedezésére.</p>
<p>És Vörös úr annyira megfeledkezett haragjában a családi titkok
sérthetetlenségéről, hogy fönhangon még egyszer végig olvasá
unokaöcscse levelét, melyben valóban szóról-szóra előfordult az
apró adósságok fedezésének kérdése.</p>
<p>– Hát maga mit vár? – mordult az ajtóban álló 233-ik számra.
<span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
"Page_117">-117-</a></span></p>
<p>– Fáradságom díját, – mondá komolyan a 233-ik szám.</p>
<p>– Micsoda! Még ezt is én fizessem! – kiáltott a szenvedélyes
Vörös úr kimondhatatlan elkeseredéssel. – Nem elég a kár, meg rá is
fizessek? Semmit sem adok. Menjen, keresse föl azt a derék ifjú
urat s vegye meg rajta fáradsága díját; és ha nem fizet, csukassa
be. Érti?</p>
<p>A 233-dik szám szó nélkűl megfordúl, és e kétes értékű
utalványnyal lehalad a lépcsőn. Megszokta már, nem először esik meg
rajta, hogy csalódott reményekkel megy le a lépcsőn, melyen biztató
bizalommal haladt fölfelé. Nagyobb uraknál, mint a haragos Vörös
úr, ki utoljára sem volt egyéb, mint egy közönséges városi írnok.
Híres ügyvédek, elnökök, polgármesterek, főispánok, tanácsosok,
miniszterek ajtaján fordúlt ki félénk alázattal és csalódott
reménynyel, a nélkűl, hogy csak egy vonása is mutatta volna a
lelkében háborgó keserűséget. Hosszú ideig nem állt élete egyébből,
mint folyamodványok készítéséből, tisztelgő látogatásokból,
bizonyítványai mellékléséből s más efféle műveletekből, melyek
biztos symptomái az eredménytelen hívatalkeresésnek. Folyamodott,
pályázott, látogatott mindenfelé, de vagy a tudománya nem felelt
meg az élet valódi követeléseinek, vagy a modora nem volt elég
hajlékony és kellemes, vagy az ábrázata nem volt szemre való: elég
az hozzá, hogy lassan-lassan <span class="pagenum"><a name=
"Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> félelmesen ismert alak
lett a hívatalosztó körök előszobáiban, a kiket az inas urak minden
különös utasítás nélkűl azzal az üdvözlettel szoktak fogadni, hogy:
nincsenek itthon. Most sem jön ő Vörös úr szobájából, a mint
lehajtott fővel, szomorú tekintettel lehalad a lépcsőn s kilép az
útczára; azt a régi szomorúan nevetséges alakot látja, sötétkék
ujjasa, piros sapkája helyett elvásott fekete kabátban,
szőrehagyott kürtő-kalapban, a mint megint, talán századszor fordúl
ki egy előkelő egyéniség ajtaján üres biztatással, szívében
keserűséggel, szemében elfojtott könyekkel, gyomrában rikoltó
ürességgel, és megy haza, megírni az öreg mosónőnek, hogy ügyei
nagyon jól állanak, nemsokára szép hívatala lesz. És az öreg mosónő
a házbeli úrfi által ezer meg ezer áldást írat vissza fiának, és
ismerőseinek boldogan dicsekszik a jeles tudós ifju nagy jövőjével.
S az évek elmúlnak, az éhség megaszalja az arczot, a töprengés
dérrel hinti meg a főt, az akarat ellankad az eredménytelen
küzdésben, a mindennapi szükség oda hajtja, a hol pártfogás nélkűl
is lehet egy kis kenyeret keresni; hosszú fárasztó látogatások után
végre megpihen és oda támaszkodik a régi ház falához.</p>
<p>Szemére húzza piros sipkáját és szomorú tekintettel bámul az
átelleni ház egyik ablakára. Az ablak függönye le van eresztve,
semmit sem <span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
"Page_119">-119-</a></span> lehet látni, de azért le nem veszi róla
szemét. Egyebütt úgy sincs néznivalója, a közönség kegyét nem
keresi, kollégáival szóba állni pedig nem engedi önérzete. Ha a
sors mostohasága ez állomásra kényszerítette, azért soha sem
felejti el, mivel tartozik nevelésének. Nem nézi ugyan le társait,
hanem szóba sem áll velök a hívatalos érintkezéseken kívül. Csak
egyiköket, a 154-ik számot méltatja némi bizalomra, a ki írástudó
ember s üres óráiban újságot olvas a boltajtók lépcsőjén. Ezt is
csak annyiban tiszteli meg bizalmával, hogy minden este, a
hívatalos foglalatosság végével, lakására megy, ott leveti kék
ujjasát, piros sipkáját s a régi időkből ismert fekete kabáttal és
meztelen kürtőkalappal cseréli ki. E polgári öltözetben megy haza,
de hogy hol lakik, azt sem megbízói, sem kollégái nem tudják, még a
154-ik szám sem. Nem is szükséges senkinek tudnia; kora reggel ott
van megint a 154-ik szám lakásán, felölti hívatalos egyenruháját, s
a rendes időben pontosan oda támaszkodik a régi ház falához.</p>
<p>Szemét még mindig az átellenes ház ablakára függeszti, de a
függöny nem akar megmozdulni. Vagy talán lát is valamit a fehér
függönyön, a mi az avatatlan szemlélők elől sűrű felhőbe rejtezik.
Talán a mult idők ködképei jelennek meg ott s a régi emlékeket
idézik vissza lelkébe. Talán magát látja, fáradtan, elcsigázva,
nyomorultan, tehetetlenűl, <span class="pagenum"><a name="Page_120"
id="Page_120">-120-</a></span> s szemben egy másik alakot, egy
összetöpörödött öreg asszonyt, a mint kimondhatatlan büszkeségtől
csillogó szemét rajta legelteti és áldva simogatja fejét. A kép
olyan élénk, hogy még a szavakat is hallja, tisztán érthetőleg
hallja.</p>
<p>– Tudtam én, hogy nem hagy el az isten, és akkor segít meg,
mikor legnagyobb szükségünk lesz rá, – mondja az öreg asszony. –
Látod, édes fiam, már nem dolgozhatom, gyengék a lábaim, a szemem
sem állja már ki a meleg gőzt. Mi lenne most belőlem, ha az isten
meg nem segített volna téged?</p>
<p>– Igen, megsegített az isten, – felel a fáradt alak, s igyekszik
elégedettnek, büszkének látszani.</p>
<p>– No, az isten segítsége mellett a magad érdemének is
köszönhetünk valamit, – mondja az öreg asszony, kimondhatatlan
anyai büszkeséggel szemlélve egy pár tintafoltot, mely valami levél
írása után fia ujjain maradt. – Olyan tudományra, mint a tied, el
nem maradhatott a jó hívatal.</p>
<p>– Nem is maradt el, – viszhangozza a fáradt alak, és valóban
egészen boldognak látszik.</p>
<p>– Hát aztán micsoda hívatalod is van, hogy nevezik azt
tudományos nyelven? – kérdi az öreg asszony lelkesülten.
<span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
"Page_121">-121-</a></span></p>
<p>– Miniszteri fogalmazó, – felel a fáradt alak merészen és minden
habozás nélkűl.</p>
<p>– Milyen szépen hangzik, – mondja az öreg asszony, mennyei
kéjjel ismételve e magas rangfokozat tudományos nevét. Hála
istennek, nem veszett kárba sok esztendei fáradságom, nagy ember
lett belőled. De hát milyen czímed van? Ha úgy valaki levelet
küldene neked, hogy írná kívülről a nevedet? – teszi hozzá titkos
remény és aggódás közt ingadozva.</p>
<p>– Tekintetes Zsombék Mihály miniszteri fogalmazó úrnak, – felel
a fáradt alak biztató mosolylyal.</p>
<p>– Tekintetes úr! – mondja az öreg asszony; reszketve örömében,
és ajkai ismételve halkan mormolják ez előkelő megszólítást. –
Szegény apád, ha élne, milyen büszke lenne rád. Áldjon meg az
isten, édes fiam, hogy ilyen boldogsággal jutalmaztad meg szegény
anyádat. Most már megmondhatom, hogy mennyit fájt eddig a szívem
miattad. Mikor láttam, hogy annyi fáradság után, annyi tudománynyal
nem tudsz boldogulni. Megrepedt volna a szívem, ha a sok rossz
ember tönkre tette volna előmeneteledet, nem magamért, édes fiam,
hanem miattad. De most már nincs okom búsulni; a világ látom,
megbecsüli érdemedet; szép hívatalod van, úgy-e fiam?</p>
<p>– Nagyon szép, – felel a fáradt alak, s megcsókolja <span class=
"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> anyja
kezét, a kit könyekre indít e nagy megtiszteltetés.</p>
<p>– Milyen jó fiú vagy te, – mondja az öreg asszony zokogva;
mennyire megbecsülöd szegény anyádat fényes rangodban is. És az a
rosszlelkű, irigy Csordásné – tudod, a kövér mosónő szomszédunkban
– mégis azzal keserített, hogy nagyúrrá lettél, szégyelni fogod
anyádat és köszönjem meg, ha majd egy pár forint alamizsnát fogsz
nekem küldeni. De én tudtam, hogy csak a rosszaság beszél belőle,
úgy-e fiam?</p>
<p>– Fölmegyünk Pestre, anyám, nálam fogsz lakni, nyugalomban
töltheted öreg napjaidat, – felel a fáradt alak biztató
mosolylyal.</p>
<p>– Igen, de nem leszek-e terhedre? Fizetésed is olyan nagy, a
milyen fényes a rangod? kérdi az öreg asszony aggódva.</p>
<p>– Olyan fizetésem van, hogy úri módon elélhetünk belőle
mindketten s még félre is tehetünk, – felel a fáradt alak
vidáman.</p>
<p class="center">*</p>
<p>– Hej! hordár! jőjjön föl! – kiált egy visító hang a szomszéd
ház harmadik emeleti ablakából.</p>
<p>A 233-ik szám kábultan föltekint, s a harmadik emeleti ablakban
egy hegyes orrú, hegyes állú, középkorú hölgyet vesz észre, míg egy
vékony, csontos kar merész hajlongásokat tesz a <span class=
"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span>
levegőben s kifejező mozdulatokkal kiséri a sivító hangot.</p>
<p>– Hordár! jőjjön fel! Nem hallja?</p>
<p>A 233-ik szám körűlnéz az utczán; kollégái mind távol vannak, a
visító fölhívás csak neki szólhat. Felsiet a harmadik emeletre és
sipkáját a folyosó párkányán hagyva, belép a szobába.</p>
<p>– Itt van valahára? – kérdi epésen a középkorú vézna hölgy. – No
jó, vigyázzon arra, a mit mondok. Azort megnyírattam és most félek,
hogy ebben a csúf esőben megfázik. Jól vigyázzon hát, nehogy
megbetegedjék, mert magával fizettetem ki az orvost. Adja ide
czéduláját. 233-ik szám? Furcsa, már miért nem 333? No de mindegy,
hanem azt mondom, Azort jól betakarja ebbe a meleg nagy kendőbe és
nehogy meg találja szorítani, mert akkor vonít… Csókollak, édes
Karolinám; holnap délután látogass meg, mert én nem merek ilyen
időben Azorral kijönni, arra meg nincs pénzem, hogy hordárt
fogadjak mellé dajkának… No, hordár, megtalálta már Azort? Ott lesz
az ágy alatt. Hívja ki, de szépen; nehogy a füléhez nyuljon, mert
harap.</p>
<p>A 233-ik szám négykézlábra ereszkedik s igyekszik kicsalni az
ágy alól az oda menekűlt kis fenevadat. Sok biztatás és czukorral
való csábítás után végre kisompolyog rejtekhelyéből, épen úgy
szégyenkezve meztelensége miatt, mint hajdan <span class=
"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> Ádám a
paradicsomban. A sivító hangú, középkorú vézna hölgy meleg nagy
kendőbe takarja a természetes mezétől megfosztott Azort, s a 233-ik
szám karjaiba fekteti, lelkére kötve, hogy gyöngéden tartsa és
nehogy megszorítsa, mert akkor valamennyi útczán végig fog vonítni.
Azután összecsókolózik egy másik középkorú vézna hölgygyel, ki az
asztalon a kiürűlt kávés findzsákat rendezgeti, s végre útjára
indul, minden hatodik lépés után visszafordulva s megintve a
nyomában haladó 233-ik számot, hogy Azort meg ne találja
szorítani.</p>
<p>A 233-ik szám talán nem is hallja a középkorú vézna hölgy visító
figyelmeztetéseit. Szeme az előbbi ködképek folytatását látja, s
míg az utczák tolongásában nyomról-nyomra követi a fürgén tipegő
vézna hölgyet, s óvatos gondossággal tartja karjában a finynyás kis
vadat, mely meleg nagy kendőjében elaludt és mélyen szuszog:
azalatt a csendes kis házra gondol, kinn a nagy város
legeslegvégén, és a boldog öreg asszonyra, a ki sürögve-forogva jár
a konyhában, szobában, belepillant a sustorgó lábasba, megteríti
tiszta abroszszal az asztalt, hogy kész ebéddel várja fiát, mikor a
hívatalból haza tér. Hosszú ideig tartanak a miniszteri hívatalos
órák, a fogalmazó urak csak késő este juthatnak ebédhez; de az öreg
asszonyság nagy gyönyörűséggel szokott hozzá ez új életmódhoz, jól
tudván, <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
"Page_125">-125-</a></span> hogy mentől nagyobb úr valaki, annál
későbben ebédel. A családnak nincs más ismerőse, mint egy reszketős
fejű öreg asszony, ki a tőszomszédos kis házban lakik, s minden
este ellátogat a fogalmazó úr édes anyjához, segít egyet-mást a
konyhában és megeszi az ebéd maradékát. A két öreg asszonyság
sokáig elbeszélget a konyhában, mikor az asztal már meg van
terítve, és a fogalmazó úr még mindig késik. A reszketős fejű öreg
hölgy rendesen valami rejtélyes folyamodvány homályos sorsáról
beszél, melyet ősidők előtt nyujtott be valami igen magas úrhoz, és
ha valaha elintéztetnék, csaknem száz forintot kapna egyszerre,
valami bonyolódott jogczímnél fogva. Zsombékné asszonyság biztatja,
hogy forduljon fiához, a kinek nagy tekintélye bizonyosan rövid idő
alatt el fogja intézni ügyét. A reszketős fejű öreg asszony nem
meri ezzel terhelni a tekintetes fogalmazó urat; hanem azért egy
este mégis csak elbeszéli Zsombék úrnak az egész rejtelmes dolgot,
s pártfogását kéri, és a jó Zsombékné asszonyság szeme az öröm és
büszkeség könyétől csillog, mikor fia kegyesen végig hallgatja a
folyamodót, s megigéri, hogy utána fog járni dolgának. Áldva
simogatja fia fejét s hálát mond az égnek, hogy ily boldoggá tette
őt fiában.</p>
<p>Nehéz sohaj tört ki a 233-ik szám kebléből, s kezét
önkénytelenűl szeméhez emeli, mintha valamit el akarna távolítani
belőle. A szendergő kis <span class="pagenum"><a name="Page_126"
id="Page_126">-126-</a></span> vadállat fölébred e mozdulatra és
boszankodva elvakkantja magát; a vézna hölgy visszafordul és éles
hangon figyelmezteti a 233-ik számot, hogy jobban vigyázzon
Azorra.</p>
<p>Ott a kis házban, a város legeslegvégén, semmit sem tudnak a
233-ik számról, ott csak Zsombék Mihály fogalmazó urat ismerik. Az
öreg asszonyság mióta fia a fővárosba hozta, ki nem mozdult a
házból, s gyenge lábai nem is igen vitték volna a kapun túl. Az az
egynehány cserépfedelű ház és toronymagasságú vörös kémény, melyet
ablakából látott, tökéletesen megfelelt a főváros nagyszerüségéről
alkotott fogalmának; mikor pedig egy ízben épen lakása előtt
megjelent egy csengős süvegű, hegyes szakállú furcsa ember, a ki
piros ruhás majmot tánczoltatott és tudós kutyákkal valóságos
színdarabot játszatott, az öreg asszonyság könyezésig nevetett az
ablakban, és erősen meg volt győződve, hogy a nagyvárosi élvezetek
kelyhét fenékig kiürítette. Nem volt más ismerőse, mint a reszketős
fejü öreg asszonyság, s különben sem vetődött e tájékról soha senki
abba az útczába, hol a 233-ik szám a régi ház falát támogatta.
Piros sipka, kék ujjas soha sem került a kis házikóba, ott maradt
ez a 154-ik szám lakásán, és a fogalmazó úr mindig fekete kabátban,
magas kürtőkalapban jelent meg otthon, melyeket az öreg asszonyság
nem győzött <span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
"Page_127">-127-</a></span> eléggé kefélni és bámulni, mint az
előkelő férfidivat valódi mintaképeit.</p>
<p>Nem volt ugyan valami tenger pénzük, és az öreg asszony titokban
néha arra is gondolt, hogy a miniszteri fogalmazóknak annyi
tudományért nagyobb fizetésük is lehetne; de azért mégis elég volt
arra, hogy az úri kényelemről alkotott eszményét megvalósítsa s még
valamit meg is takarítson. A 233-ik szám minden este beadta napi
keresményét irodájában, s a meggyűlt összeget a hónap elsején
átadta anyjának. Ez volt a fogalmazói havi fizetés, melynek változó
nagyságát igen szépen és hívatalos módon megmagyarázta az a
körülmény, hogy a fogalmazóknak mellékjövedelmük is van, s ez egy
hónapban több, a másikban kevesebb.</p>
<p>Bizony hazugság és csalás a 233-ik számnak egész élete, minden
tette, és nagy megbántást követne el valaki a kényelmes erények
díszes serege ellen, ha ezt a hazugságot és csalást szentnek
nevezné.</p>
<p>– Tegye le Azort a pamlagra. Tessék, úgy oda vágta, hogy a
kedves jószág most egész estig vonítni fog. Itt van bére, harmincz
krajczár, ennyit sem érdemelne. No, ne haragudjál, drága kis
Azorkám, kiment már az a csúnya ember.</p>
<p>A vézna hölgy sivító hangon kérleli a vonító kis fenevadat, a
233-ik szám zsebébe ereszti meg nem szolgált bérét, s a kettős
sivalkodástól kísértetve, <span class="pagenum"><a name="Page_128"
id="Page_128">-128-</a></span> eltávozik a szobából. Siet vissza
rendes állomására, mert az este közel van ugyan, de valami még
hiányzik napjából, a mi nélkül nagyon nehéz szívvel menne haza. Oda
támaszkodik ismét a régi ház falához, s szomorú szemét az átellenes
ablakra függeszti. De az ablak függönye csak nem akar meglebbenni,
a 233-ik szám hiába lesi, hiába olvassa meg redőit. Lassankint
fölebb-fölebb emelkedik a ház falán az éj lopódzó árnyéka, most a
rejtelmes ablakhoz ér, a függönyön belül lámpavilág, ingó árnyak
látszanak egy pillanatra, azután bezárulnak a nagy fatáblák, és a
233-ik szám csak a sötét ablakot látja szemével, csak a sötét
kétségbeesést viszi magával lelkében.</p>
<p>De hát mi baja van? Míg a 154-ik szám lakásán leveti nappali
egyenruháját s fogalmazói jelmezét ölti magára, lelkében
folytonosan azzal a gondolattal tépelődik, hogy jobb volna
meghalni. Efféle fekete gondolatok csak a boldogtalan szerelmesek
lelkében szoktak kísérteni; de a 233-ik szám csak nem szerelmes?
Hogy is volna az? Soha távolról sem jutott eszébe ez a nevetséges
gondolat. Mikor hátát először támasztotta a régi ház falához és
életét a mindennapi csalás és hazugság szövevényévé tette: már
akkor tisztában volt magával, hogy szerelemről, házasságról örökre
le kell mondania. Föl is tette magában, hogy nem lesz szerelmes,
meg is tartotta föltételét <span class="pagenum"><a name="Page_129"
id="Page_129">-129-</a></span> emberűl. És mégis – mégis – csak egy
napja mult el a nélkül, hogy nem látta meglebbenni az átellenes
ablak függönyét, s már is az jut eszébe, hogy jobb volna
meghalni.</p>
<p>Abban az átellenes házban gazdag vaskereskedő lakott; a
földszinti boltban sokszor akadt dolga a 233-ik számnak is, mikor
nehéz vasrudakat kellett szekérre rakni. A vasáros úr kövér volt és
büszke, s mindkét tulajdonsága egyesült arra, hogy nyakát keményen
hátra szegezze s minden embert lenézessen vele. Ennek azonban semmi
köze sincs a 233-ik szám halálvágyához; hanem a vasáros úrnak volt
egy leánya is; mivel pedig az nem természeti törvény, hogy a
vasárosok lányai mindenben papáikhoz hasonlítsanak; ez sem volt
köpczös, nyakát sem szegezte hátra, hanem olyan szőke fürtű, epedő
szemű szép leányka volt, a milyenhez fogható nem minden elsőemeleti
ablakon néz ki. Abban az ablakban virágok is voltak, és a szép
szőke lány nagyon szerette a virágokat öntözni; kalitka is függött
kis madárral és a szép kisasszony maga étette czukorral a tollas
állatok legboldogabbikát.</p>
<p>A 233-ik szám a maga állomásáról napról-napra szemlélte e
virágöntöző, madáretető jeleneteket, és lassankint úgy tekintette
magát, mint a család régi ismerősét. Képzeletében látogatásokat
tett a vasáros úri termeiben, s azzal az érzéssel támasztotta hátát
a régi ház falához, mintha <span class="pagenum"><a name="Page_130"
id="Page_130">-130-</a></span> odabenn ülne a selyem pamlagon,
szemben a szép szőke leánykával, s enyelegve évődnék vele, s
beszélgetne virágairól, madaráról. Nevet is adott neki, elnevezte
Mathildnak, a mi nagyon szép név, s így hívták hősnőjét annak a
regénynek is, melyet odahaza esténkint fel szokott olvasni
anyjának, az öreg asszonyság nem csekély elragadtatására. Egyszer
Mathild le akarta emelni a kalitkát, s a nyitott ablakon át az
útczára ejtette; de még el sem hangzott ijedt sikoltása, midőn a
233-ik szám oda rohant, fölemelte, fölsietett vele az emeletre, s a
megmentett madarat kalitkástól a kisasszony saját kezébe adta át.
Mathild még az ijedtségtől pirosan, egy ezüst forintost nyomott a
233-ik szám tenyerébe, s azt mondta: «Köszönöm». Ezt az ezüst
forintost a 233-ik szám nem csatolta fogalmazói fizetéséhez, és ezt
a szót soha sem felejtette el.</p>
<p>De hát miért? Szerelmes volt talán Mathildba? Ez az őrült
gondolat soha sem jutott eszébe; hanem azért naponkint megtette
képzeleti látogatásait, s ha Mathild ablakánál állott, akkor a régi
ház fala selyem pamlag támlája lett a 233-ik szám hátának. De ha
nem gondolt szerelemre, annál inkább érezte a féltékenység
gyötrelmeit. Egy deli fiatal úr, kit a 233-ik szám nem habozott
Gontrannak nevezni el, naponkint számtalanszor tett lassú sétákat a
vasáros háza előtt, s mindig olykor, mikor az ablak nyitva volt.
Mathild <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
"Page_131">-131-</a></span> ilyenkor elpirult, mosolygott, s a
féltékeny leskelődő még a titkos jeleket is látta, melyeket
egymással váltottak. Mint gyűlölte ezt a Gontrant, mint szerette
volna megfojtani, mily mogorván útasította vissza egyszer
kísérletét, mikor virágbokrétát akart általa a házba küldeni. Csak
az a vígasztalása volt, hogy Gontran sem járatos a házhoz, s még
azokat a képzeleti látogatásokat sem teheti, melyekben ő annyiszor
enyeleg a szép leánynyal.</p>
<p>De ma egyszer sem nyilt fel az ablak, még ettől a látogatástól
is elesett. Szomorúan öltötte magára kopott fekete kabátját, s
mikor a kürtő-kalapot fejébe nyomta, újra eszébe jutott, hogy jobb
volna meghalni. De hát miért akar meghalni? Egész teste
megborzongott a feleletre, melyet valami gonosz szellem gúnyos
hangon fülébe sugott: «Szerelmes vagy, Zsombék Mihály! Szerelmes
vagy 233-ik szám!» – Kisietett az útczára, nem is viszonozva a
154-ik szám barátságos üdvözlését. A gúnyolódó szellem vele rohant,
sőt úgy látszott, többeket is hívott magával; mert mindkét fülében
hallatszott a csúfolódó suttogás és kaczagás. Ilyen nehéz még soha
sem volt ez az ősi kürtő-kalap; levette fejéről, hogy megnézze, nem
rejtettek-e valami mázsás követ belé, mely összenyomja agyvelejét?
A nedves szél belekapott szürkülő hajába, s a csúfolódó
szellemekkel versenyt sivított fülébe: «Szerelmes vagy,
<span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
"Page_132">-132-</a></span> Zsombék Mihály! szerelmes vagy 233-ik
szám!» – No igen, szerelmes vagyok, hát aztán? – felelt daczosan, a
mint siető lépésekkel belemélyedt a külváros tekervényes szűk
útczáiba, s egyik pocsolyából a másikba botlott, sárral csapkodva
be fogalmazói fekete kabátját. Hát aztán? – mondá ismét daczosan, s
összeszorítá ökleit. – «Aztán őrűlt vagy! aztán őrűlt vagy!» –
feleseltek az üldöző szellemek, és kaczagtak, ugráltak körűlötte és
kergették tovább, tovább, a sötét, esős éjszakában, a feneketlen
pocsolyákban.</p>
<p>– Szent isten! mi lelt édes fiam? – kiáltott réműlten Zsombékné
asszonyság, mikor a fogalmazó lucskosan, sárosan, hajadon fővel,
kezében a kürtőkalappal, a konyhába támolygott.</p>
<p>– Semmi, anyám, csak eltévedtem és a pocsolyába estem, – felelt
Zsombék úr és bágyadtan a tűzhely mellé ereszkedett.</p>
<p>– Már azt gondoltam, hogy összevesztél a miniszterrel és
elvesztetted hívatalodat, – mondá aggodalmasan az öreg asszonyság,
ki előtt ez volt a földi veszedelmek legszörnyűbbike.</p>
<p>Azután sürgölődve száraz ruhát adott fiának, gyöngéden
megtörölte nedves haját, homlokát és feltálalta az ebédet.</p>
<p>A fogalmazó úr szórakozottan ült az asztal mellé, s csaknem
erőszakkal kellett kezébe nyomni a kanalat.</p>
<p>– Édes fiam, neked valami bajod van, – <span class=
"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> mondá
aggódva az öreg asszonyság, látva hogy konyhai művészetének
dicsősége, a paprikás csirke, érintetlenűl hidegűl meg a fogalmazó
úr tányérán.</p>
<p>– Nem, nincs semmi bajom, – mondá Zsombék úr.</p>
<p>– Jobban látom én azt, – mondá az öreg asszonyság növekedő
aggodalommal. – Ha nem hívatalodban, akkor másutt ért valami
veszedelem; de annyi bizonyos, hogy gondtól nehéz a szíved. Add a
felét nekem, édes fiam. Ki vehetné el rólad bánatod terhét, ha nem
anyád?</p>
<p>– Igazad van, – mondá Zsombék úr, megcsókolva anyja kezét. Kivel
oszthatnám meg lelkem bánatát, ha nem anyámmal?</p>
<p>– Tehát mégis van valami nagy bajod? – kérdé az öreg asszonyság
reszketve.</p>
<p>– Szerelmes vagyok, – mondá Zsombék úr sugva és mélyen
elvörösödve.</p>
<p>– Ennyi az egész! – kiáltott az öreg asszonyság megkönnyűlt
lélekzettel. – Hiszen ezen nem nehéz segítni. Vedd el
feleségűl.</p>
<p>– Feleségűl! – mondá Zsombék úr megborzadva.</p>
<p>– Miattam ne töprengj, – vágott közbe mohón az öreg asszonyság.
– Régóta kívánom én ezt titokban, és igazat mondva, az volt az
egyetlen szomorúságom, hogy nem gondoltál a házasságra. Miért ne
vennéd hát el? Szép fizetésed <span class="pagenum"><a name=
"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> van, eltarthatsz egy
asszonyt; ha ketten megéltünk belőle, háromnak is elég lesz.</p>
<p>– Oh anyám, az a kit én szeretek, gazdag, előkelő kisasszony, –
mondá Zsombék úr sohajtva.</p>
<p>– Hát aztán? – mondá büszkén az öreg asszonyság. – Nincs-e neked
szép állásod? Nem kérhet meg akármilyen leányt egy miniszteri
fogalmazó?</p>
<p>– Ezt nem, – mondá Zsombék úr szomorúan. – Magasan, sokkal
magasabban áll felettem, hogysem odáig merném emelni szememet.</p>
<p>– Magasabban, – mondá az öreg asszonyság megréműlve. – Csak –
csak, az istenért, csak nem a miniszter leánya?</p>
<p>– De igen, a miniszter leánya, – mondá Zsombék úr fájdalmas
mosolylyal.</p>
<p>– Szegény fiam, – mondá könyezve az öreg asszonyság, s
megcsókolta fia redős homlokát.</p>
<p>És belátva, hogy ha valaki reménytelenűl szereti a miniszter
leányát, csakugyan nem lehet nagy kedve paprikás csirkét enni,
sóhajtva az asztal elszedéséhez fogott.</p>
<p>De munkája közben valami jó gondolata jöhetett, mert hirtelen
ismét leült az asztal mellé, s megfogta és megsimogatta fia
kezét.</p>
<p>– Nagy különbség van a fogalmazó és miniszter közt? – kérdé
aggodalmasan. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
"Page_135">-135-</a></span></p>
<p>– Véghetetlen, – mondá Zsombék úr.</p>
<p>– De hát mégis – folytatá az öreg asszonyság gondolkozva – hány
állomás esik közbe, azaz, hogy hányféle hívatal van még a kettő
között?</p>
<p>– Nagyon sok, – felelt Zsombék úr szórakozottan.</p>
<p>– És ezek közűl melyik van olyan közel a miniszterhez, hogy
elvehetné a leányát? – folytatá vallatását az öreg asszonyság.</p>
<p>– Példáúl a tanácsos, – mondá Zsombék úr.</p>
<p>– Lehet-e a fogalmazóból tanácsos? – kérdé az öreg asszonyság
feszűlten.</p>
<p>– Úgy gondolom, – felelt Zsombék úr.</p>
<p>– Imádkozni fogok az istenhez, hogy mentől elébb tanácsossá
légy, – mondá az öreg asszonyság, és tovább folytatta az asztal
elszedését. – Ne búsulj, fiam, akkor is meghallgatta imádságomat az
isten, mikor fogalmazóvá lettél, most is meg fogja hallgatni. Elég
tudományod van, hogy akárkinek tanácsot adhass.</p>
<p>Zsombék úr e vigasztalással aludni ment. Aludni? Nem épen a szó
legszorosabb értelmében. Ősi, elévűlhetetlen joga a szerelemnek,
hogy rabszolgáit megfoszthatja az álomtól. Zsombék úr sem állt oly
magasan, hogy e közös adófizetés alól kivonhatta volna magát. Nem
aludott; hanem azért álmodott, szép és őrült álmokat, a minő már
minden álom szokott lenni. A hazugság <span class=
"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> valóság
lett az álom képeiben, és a nyugtalanul hánykolódó ember gyönyörrel
festette lelke elé a jövő boldogság mosolygó színeit. Pontosan
felosztotta idejét, a hívatal kötelességeinek, és a jól teljesített
munkának nyugodt érzésével sietett haza az édes, boldog otthonba,
hol a virágos ablakban rég lesik érkezését az epedő szemek. A régi
ágy fájdalmasan elcsikorogta magát, a mint nyugtalanul másik
oldalára fordult, és égő homlokát a hideg falhoz szorította. Az
öreg asszony halkan lecsúszott ágyáról s lábújjhegyen fia mellé
lopózott, és megállva az ágy lábánál, hosszú ideig szemlélte, leste
aggodalmas tekintettel minden mozdulatát. Zsombék úr behunyta
szemét, s egyenlő mély lélekzetvétellel igyekezett megcsalni az
öreg asszony nyugtalanságát. Sikerűlt is neki, hiszen egész élete
nem volt egyéb, mint gyakorlat a folytonos csalásban. Az öreg
asszony visszalopódzott ágyába, lefeküdt, de ő sem aludt.
Összetette paplanja alatt kezeit s csendesen imádkozott az
istenhez, hogy tegye fiát minél előbb tanácsossá; mialatt a
tanácsosság jelöltje, párnájába temetve fejét és erőszakosan
mozdulatlanságra kényszerítve lázas nyugtalanságát, tovább
álmodott, álmodott, megvalósult hazugságról, lehetetlen
boldogságról.</p>
<p>Ezeket a bohó álmakat folytatta, szőtte tovább a 233-ik szám, a
mint másnap korán reggel ismét oda dőlt a régi ház falához. Ha
meséje, melylyel <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
"Page_137">-137-</a></span> öreg anyját boldoggá tette, valóság
lett volna, hogy őt is boldogíthassa. Ha úri rangja, tisztes
hívatala jogot adott volna neki, hogy belépjen abba a házba s
szíves fogadtatásra találjon, hová most a szolgák is csak
füttyentve hívják be, mint a kutyát. Ha leülhetett volna arra a
pamlagra, melyet képzelete annyiszor helyettesített a régi ház
falával, ha megfoghatná a szép kisasszony fehér kezét, epedő
szemébe tekinthetne és megsughatná, hogy szereti…</p>
<p>– Vigye ezt a levelet a postára és adja föl azonnal. Itt van a
bére is, – szólal meg mellette egy harsányhangú öreg úr, – és
levelet nyom kezébe.</p>
<p>A 233-ik szám siet dolgára, még egy búcsúpillantást vetve a
bűvös ablak zárt táblái felé. A postán nagy a tolongás, mindenki
először akarja föladni levelét, a pápaszemes haragos úr ott az
ablakban alig győzi dologgal és gorombasággal. Ide-oda taszigálják
a 233-ik számot, lábára hágnak, rámordulnak, élelmes héber ifjak
négyszer elkapják előle a jó alkalmat, mikor már rákerűlt volna a
sor s az ablak felé nyujtotta levelét. Végre ezzel is elkészűl, és
siet vissza állomására, útközben fogadásokat ajánlva Zsombék Mihály
úrnak, hogy az ablak még most sincs nyitva.</p>
<p>Megnyerte volna fogadását. Sőt nemcsak az ablak volt zárva,
hanem a boltajtó is, a mely <span class="pagenum"><a name=
"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> pedig ilyenkor már
rendesen tárva szokott állni, s alkalmat adni a hetyke
vasáros-legényeknek, hogy az ajtó előtt elhaladó szobalányokkal
úriasan enyelegjenek. A 233-ik szám megdöbbent, s mint a család
barátja, azon kezdett aggódni, hogy a merevnyakú vasáros úr talán
csődöt mondott. De nem, még sem ez a katasztrófa tarthatja zárva a
bolt ajtaját; mert ime a ház ablakait egymás után nyitogatják, s
odabenn oly élénk sürgés-forgás mutatkozik, mely inkább vidám
mulatságra való készülődéshez, mint árveréshez hasonlít. A ház
kapuján is egymás után lépnek be különböző korú urak és hölgyek, de
valamennyien díszes öltözetben, fölkeztyűzve, fölbokrétázva, mely
kellékek tudvalevőleg nem okvetetlenűl szükségesek az árveréshez. A
ház előtt lassankint úri hintók, bérkocsik gyülekeznek; az ácsorgók
tetemesen megszaporodnak és kétfelől hullámzó sorfalat képeznek. A
233-ik szám közéjük elegyűl, és nem hal szörnyet, csak az arcza
sápad el mód fölött, a mint hallja, hogy esküvőről, menyasszonyról
beszélnek minden oldalról.</p>
<p>Menyasszony? Ki a menyasszony? Kinek a menyasszonya? Lelke
riadva felesel érzékeivel, hevesen szemökre hányva, hogy meg
akarják csalni, hogy hazugság az, a mit látás, hallás által el
akarnak vele hitetni. De a szem, a fül még hevesebben felesel
vissza és bizonyolja igazmondását. Újabb meg újabb vendégek mennek
be a <span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
"Page_139">-139-</a></span> kapun, még jobban összetorlódnak a
kocsik, egyre többet beszélnek körülötte az emberek. Itt szépségét
emlegetik, amott ruhája valószinű szabását találgatják, emitt két
öreg hölgy azon tanácskozik, hogy a mátkák évszámait talán hálásabb
volna lutriba tenni, mint a holtakéit. Az úri hintók kocsisai
leszállnak bakjaikról s előkelő nyujtózkodások közt kiabálnak
egymáshoz fínom megjegyzéseket. Az egyik egyenruhás úrnak fontos
beszélnivalója van hátrább álló kollégájával; oda füttyenti hát a
233-ik számot, s kezébe adja a gyeplőt, míg maga dolgát végzi.</p>
<p>– Jönnek már, jönnek már, – morajlik a 233-ik szám füle körűl a
tengerhullámok zúgása. Kíváncsi megtudni, igazuk van-e a haboknak,
s erősen tartva a gyeplőt kezében, a kapu felé fordítja tekintetét.
Milyen szép menyasszony! Igaz, halavány egy kissé, de így annál
jobban illik rá a fehér fátyol, fehér csipke, fehér koszorú.
Reszketve halad hintója felé egy sajtszínű fiatal úr karján, és a
233-ik szám a tüszkölő lovak fején keresztül feszült figyelemmel
lesi szemét, hogy egy utolsó sugárt fogjon fel belőle. De a
menyasszony hosszú szempillája csak egy pillanatra lebben meg, s a
selyemszálak mögűl kivillanó sugár a 233-ik szám feje fölött
elhaladva, az átellenes ház ablakában törik meg. A 233-ik szám
tekintete mohón követi az átvillanó sugárt, s észre veszi az
ablakban, sápadtan, <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
"Page_140">-140-</a></span> a függönyök közé rejtőzve, régi
vetélytársát, Gontrant.</p>
<p>Tehát nem ő a vőlegény! Ez a gondolat fájó örömmel tölti el
lelkét, s nyugodtabban tartja a kezére bízott gyeplőt. Nem Gontran
a vőlegény. Nem bizony, hanem az a szigorú tekintetű, nyírott
bajszú úr, ki épen most ül a második hintóba s igen rosszúl látszik
magát érezni a fecsegő nyoszolyólány mellett. A 233-ik szám nagyot
sóhajt, és szomorú elégtétellel vet egy félig szánakozó, félig
diadalmas pillantást a rejtező Gontran felé.</p>
<p>– Adja ide a gyeplőt, atyafi. – Itt van egy hatos fáradságáért;
igya meg a szép menyasszony egészségére.</p>
<p>Az egyenruhás kocsis úr előkelő könnyedséggel bakjára pattan, és
a többi hintóval együtt elrobog. Az ácsorgók is sietnek, hogy a
templomban még egyszer lássák a menyasszonyt, s hallják, mily
fönhangon mondja az esküt. A 233-ik szám nem megy velök. Minek is?
Felébredt már álmából, és az álmaknak nincs több folytatásuk.
Visszatér helyére, és azon gondolkozik, megtartsa-e ezt az
állomást, vagy mással cserélje föl? Igen, elhagyja, elhagyja
azonnal, még ma, mert érzi, hogy a menyegzői víg zenétől
megőrülne.</p>
<p>Elég volt, a mit eddig látott; neki szüksége van két kezére, ép
eszére, mert a hónap elsejére össze kell szerezni a fogalmazói
fizetést. <span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
"Page_141">-141-</a></span></p>
<p>De hol keressen új állomást? Mindegy, akárhol, csak messze
innen, olyan messze, hová el nem kísérik az észvesztő szellemek. A
vasárosbolt öreg szolgájától, ki ünneplő kabátjában a kapu alatt
állt és várta a lakodalmas nép visszatértét, valami megbízás ürügye
alatt megtudakolta a nyírott bajszú, vastag vőlegény nevét és
lakását. Poroszlai Szilárdnak hívták és a Dunaparton lakott. Ezt
meg kellett tudnia, nehogy tévedésből Mathild új lakása előtt
foglaljon állomást. Nem szabad többé látnia, véget kell vetni a
képzeleti látogatásoknak, enyelgéseknek; míg leány volt, tehette;
de most már másé, törvény szerint másé, és az ő vágyó
pillantásainak nincs többé semmi keresnivalójuk az új lakás
ablakában.</p>
<p>Hosszú két esztendő múlt el e nevezetes menyegző óta, és a
233-ik szám új állomásán már észrevehetőleg kezdtek kidomborodni
alakjának plasztikai vonásai, és az öreg asszonyság odakinn a város
végén még mindig buzgón imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát
minél előbb tanácsossá. A miniszter lányáról többé nem esett szó
köztük; hallgatag megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy e kérdés
tárgyalását elhalasztják a tanácsosi kinevezésig. A 233-ik szám
végezte rendesen mindennapi dolgát, és ha szívében tövis maradt,
azt ott hagyta és nem mutogatta senkinek; és ha néha, mint hajdan
azon a sötét esős <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
"Page_142">-142-</a></span> estén, eszébe is jutott, hogy jobb
volna meghalni: odahaza a szegény öreg asszony boldogsága minden
este megtanította arra az igazságra, hogy még az olyan elveszett
életnek is, mint az övé, nagy haszna lehet ezen a világon.</p>
<p>Rút esős, szeles, hideg este volt megint, mint akkor, midőn a
233-ik szám hiába leste a virágos ablak nyilását. Most is volt
előtte elég ablak, ki világos, ki sötét; de az ő szeme nem törődött
többé velök. Mélyen homlokára húzta piros sipkáját, s elmélyedve
kísérte szemével az útczai gázlángok ingó viszfényét a meggyűlt
esővíz tűkrében. Az útczán csak nagyritkán futott végig egy-egy
didergő alak, de a 233-ik szám nem sokat törődött velük. Azt a női
alakot sem vette észre, ki már kétszer végig ment az útczán, s
tétovázva nézett mindenfelé, mintha keresne valakit. Hosszú,
sötétszínű felöltőbe volt burkolva, fátyola arczára volt eresztve;
egész viseletéből látszott, hogy nem igen szokott ily késő este
egyedűl járni az útczán.</p>
<p>– Hordár úr, kérem hordár úr, – mondá félénken a rejtélyes nő, –
és megállt a 233-ik szám előtt.</p>
<p>A 233-ik szám felkapta fejét, mintha ágyút sütöttek volna el
mellette, pedig ez a félénk hang oly csendes, szelid volt, a minő
csak egy van a világon. Egyetlen egy szót hallott valaha e hangon,
de zenéjét soha el nem felejtette; sűrű fátyol <span class=
"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span>
borította a halvány arczot, de egy pillanattal megismerte.
Reszketve állott előtte, és vonagló kezével leemelte a sipkát
fejéről.</p>
<p>– Kérem, tegye fel sipkáját, – mondá félénken Mathild. – Egy
levelet szeretnék valahová küldeni; szíves lesz elvinni?</p>
<p>Egész tengere az érzelmeknek tódult csapongó hullámokban a
233-ik szám ajakára, de kínosan összeszorult fogai közűl csak egy
szó tudott levegőre jutni.</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– Itt van a levél, – folytatá suttogva Mathild s félénken
körültekintve. – A czím rá van írva. Tud olvasni?</p>
<p>– Tudok, – mondá rekedten a 233-ik szám.</p>
<p>– Vigye el, kérem, azonnal; én ez útczában fogok várni a
válaszra, – mondá Mathild, s izgatottan egy pénzdarabot nyomott a
233-ik szám markába.</p>
<p>Újabb ár tódult a 233-ik szám ajkára; szólni, kiáltani, zokogni
akart, de nem volt képes egyébre, mint megemelni sipkáját és
elsietni.</p>
<p>A legelső lámpa alatt megállt és elolvasta a levél czímét.
Azután megnézte a pénzdarabot, melyet még mindig ujjai közé
szorítva tartott. Arany volt; meg akarta csókolni, már ajka felé
emelte, de előbb visszanézett, s úgy vélte észrevenni, hogy Mathild
még mindig előbbi helyén áll s aggodalmasan tekint utána.
<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
"Page_144">-144-</a></span></p>
<p>Szégyenkezve visszavette fele-útjáról az aranyat és zsebébe
rejtette. Majd máskor, majd ha egészen egyedűl lesz.</p>
<p>Most sietnie kell útjára. Vajjon kinek szólhat a levél. Mi lehet
benne, hogy egy aranyat adtak elviteléért? Vére megfagyott a
gondolatra, hogy e levél Gontrannak szólhat. Mentől inkább kergette
magától a gondolatot, annál makacsabb kegyetlenséggel tért vissza
kínzására. Hátha eldobná a levelet, s ma vissza sem térne
állomására? Mathild úgy sem tudja számát. Hátha úgy venné, hogy
neki szól ez a levél, keblére tenné s belefeküdnék vele a Duna
hideg ágyába? És míg e gondolatok tépték, égették agyát, sietett,
rohant előre és belépett a kijelölt ajtón.</p>
<p>Csakugyan Gontran volt. Szeretett volna visszarohanni és
felgyujtani a házat, hanem azért átadta a levelet és levett
sipkával állva maradt az ajtóban.</p>
<p>Gontran felbontotta a levelet, s egy önkénytelen mozdulatot
tett, melyben annyi öröm és boldogság volt kifejezve, hogy a 233-ik
szám szeretett volna rárohanni és ízekre tépni. A fiatal úr
különben nem árult el többé semmi felindulást, s nyugodtan
kérdé:</p>
<p>– Maga viszi a választ?</p>
<p>– Igen, – felelt a 233-ik szám.</p>
<p>Ha Gontran tudta volna, hogy míg asztalánál ülve sietős sorokat
vet a papirra, mily gondolatokkal <span class="pagenum"><a name=
"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> kíséri mozdulatait az
ajtó mellett álló hordár, bizony felugrott volna az asztal mellől s
mindenféle lövő és vágó fegyverekkel torlaszolta volna el magát. De
sietve írt, nem volt ideje a hordár lelki állapotát vizsgálni. A
233-ik szám ezalatt azon töprenkedett, megölje-e ezt az embert,
vagy kikémlelje, mit ír Mathildnak? Az utóbbit helyesebbnek és
hívatalos minőségével megegyezőbbnek tartván, lábújjhegyen az
íróasztalig lopódzott, s a leborított lámpa fölött egy rabló
pillantást vetett a papirra.</p>
<p>– Mi az? Mit akar? – kiáltott Gontran felriadva.</p>
<p>– Azt gondoltam, hogy már készen van a levél, – mondá a 233-ik
szám.</p>
<p>– Takarodjék az ajtó mellé, – s várjon, míg előhívom, – mondá
Gontran boszúsan és tovább írt.</p>
<p>A 233-ik szám visszament az ajtó mellé. Csak egy pár szót rabolt
el a levélből, de meg volt elégedve zsákmányával. Éjfél után ő is
ott lesz, ne féljenek, és meg fogja menteni a nőt, a kit…</p>
<p>– Itt a válasz, siessen vele, – mondá Gontran, s kezébe adta a
lepecsételt levelet.</p>
<p>Nem kellett a 233-ik számot sietésre nógatni, eléggé űzte őt
előre az az égő izgatottság, mely testét-lelkét tűzfolyamként
száguldta át. Még akkor sem volt elfogult, mikor a levelet átadta
Mathildnak <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
"Page_146">-146-</a></span> s másodszor hallotta köszönő szavát.
Utána sem ment, mikor gyorsan elsietett az útczából s a túlsó
szögleten álló bérkocsiba ült. Egészen más gondolat tartotta most
lefoglalva minden érzékét. Sietett egyenesen a 154-ik szám
lakására, s a rendes időnél korábban magára öltötte fogalmazói
jelmezét, s azután még rohamosabb sietséggel felkereste a házat,
hová kevés idő előtt levelet vitt, és a kapu mögé rejtőzött.</p>
<p>Messze volt még az éjfél, de soha az idő oly gyorsan nem
haladott, mint ma éjjel, mintha azzal a tüzes korbácscsal verték
volna ezt is sietős haladásra, a mely az ő agyát, vérét csapkodta.
A toronyórák kongásai oly gyorsan követték egymást, mintha
ércznyelvű óriás asszonyok feleselnének, s egyik sem akarná a
másiknak engedni az utolsó szót. Nagy perlekedéssel kongták el az
éjféli tizenkettőt is, mikor a ház kapuja csendesen kinyilt s a
fiatal ember az útczára lépett.</p>
<p>– Mi ez? Mit akar? – kiáltott meglepetve, midőn egy kopott
fekete-kabátos, kürtőkalapos furcsa alak hirtelen elébe lépett és
mellen ragadta.</p>
<p>– Ne kiáltson, ha kedves élete, – hörgött a kopott alak. –
Menjen vissza lakására, s ma éjjel ne tegye többé lábát az
útczára.</p>
<p>– Megőrült ön? – kérdé Gontran susogva, kinek szintén nem volt
érdekében zajt ütni.</p>
<p>– Nem őrültem meg, hanem meg akarom menteni a nőt, kit ön el
akar veszteni, – mondá <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
"Page_147">-147-</a></span> a kopott alak s görcsösen megszorította
a meglepett ifju karját.</p>
<p>– Mi köze hozzá? – kiáltott Gontran egészen megfeledkezve
helyzetéről.</p>
<p>– Mert azt a nőt én szeretem, – mondá a kopott alak fuldokolva.
Testével egészen a kapuhoz szorította a megréműlt ifjut, s forró
leheletével csaknem megperzselte arczát. – Azt a nőt én szeretem,
és meg akarom menteni becsületét.</p>
<p>Mindig erősebben, erősebben szorította a kapuhoz a megrémült
Gontrant, hogy a nehéz tölgyszárnyak megrecscsentek és a rozsdás
sarkak csikorogni kezdtek. Megöllek, megöllek, – lihegett őrült
lázzal a 233-ik szám, s míg mellével és egyik karjával a kapuhoz
szorította ellenfelét, a másik kezével torkát kereste. De a fiatal
ember fürge volt és ügyes birkozó; míg esetlenebb ellensége egész
testével ránehezedett, hirtelen szökéssel hóna alá csúszott,
felütötte karját, s felhasználva pillanatnyi meglepetését, derékon
ragadta s erősen a kapu sarkához vágta.</p>
<p>Azután többé hátra sem tekintve, elrohant, és a 233-ik szám ott
maradt a kapu előtt elterülve. Betört fejéből vastagon szivárgott a
fekete vér s összekeverte rendetlen szürke haját. Ajkai félig
nyitva voltak, mintha a bősz kiáltás, melyet aléltsága mellébe
fojtott, erővel útat akarna törni magának. Nyugodtan feküdhetett
ott, senki sem <span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
"Page_148">-148-</a></span> jött pihenését zavarni. Különben nagy
szerencse volt fogalmazói rangjára nézve, hogy a rendőrség
dícséretes szokása szerint, óvatosan elkerűlt minden helyet, a hol
kénytelen lett volna veszekedő honfiak polgári szabadságának gátot
vetni; így csak reggel felé akadt rá nehány szállingózó munkás.</p>
<p>A sok locsolásra, sopánkodásra magához tért s kinyitotta szemét
egy pillanatra. Önkénytelenűl megtapogatta ruháját, s látva, hogy
fogalmazói jelmezében van, gyönge hangon megnevezte lakását s kérte
ápolóit, vigyék haza. A hely ugyan csúfosan messze van, mint az
egyik munkás költőileg megjegyzé, hanem azért mégis akadtak négyen,
kik vállalkoztak, hogy elviszik odáig; útközben a 233-ik szám ismét
elájult, s midőn újra magához tért és bámész szemmel
körűltekintett, saját ágyában feküdt, körűlrakva orvosságos
üvegekkel, mellette anyja ült, az ágy lábánál pedig a reszketős
fejű öreg asszonyság.</p>
<p>– Hála legyen az istennek, – kiáltott a jó Zsombékné asszonyság,
örömében nevetve és sirva, mikor fia gyöngéden megfogta kezét s
anyjának szólította. – Hála istennek, ez az első józan szó, melyet
két hét óta tőled hallok. Most már meg vagy mentve, édes fiam, azt
mondta a doktor úr.</p>
<p>– A doktor úr? – kérdé csodálkozva Zsombék úr. <span class=
"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p>
<p>– Doktor járt a házhoz, kétszer napjában, – szólt közbe a
reszketős fejű öreg asszony nagy büszkeséggel.</p>
<p>– Volt rá pénzünk, meg az orvosságra is, – sietett megjegyezni
Zsombékné asszonyság. – Eleget tettem félre egészséges korodban,
még maradt is belőle. Csakhogy meggyógyultál, édes fiam. Oh,
mennyit sirtam, mikor ott feküdtél hánykolódva, és félrebeszélve
Mathildról, Gontranról.</p>
<p>– És a 233-ik számról, – tevé hozzá a reszketős fejű asszonyság.
– Kár, hogy nem lehet a lutriba tenni.</p>
<p>Még egynehány hétbe került, míg Zsombék úr annyira megerősödött,
hogy ismét 233-ik szám lehetett belőle. Hanem most már sietnie
kellett a munkára, mert a megtakarított pénz nagyon fogytán volt, s
a miniszteriumnál az a rossz szokás uralkodik, hogy a fogalmazók
nem kapnak fizetést betegsegök alatt.</p>
<p>De nem tért vissza előbbi állomására. Új helyet választott, a
Dunaparton, szemben azzal a házzal, hol a nyírott bajszú, szigorú
tekintetű Poroszlai úr lakott. Nem ugyan azért, mintha tovább
akarná folytatni a női becsület védelmének lovagias feladatát.
Elmult már ez, gyilkosságra sincs többé kedve; őrült láza, mely
azon a borzasztó éjszakán megfosztotta eszétől, elmult betegsége
alatt, és a szegény öreg asszony látása <span class=
"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span>
bűnbánatos szégyennel töltötte el keblét. De azért látni akarta
Mathildot; tudni akarta, fenn hordja-e még fejét, mosolyog-e még
ajka? Hiszen már nem félhetett attól, hogy vágyó tekintete,
képzeleti látogatásai meg fogják rontani a nő tisztaságát.</p>
<p>Várt napról napra a ház előtt, leste az ablakokat, várta a
gyűlölt, az imádott alak feltűnését, de hiába várta. Sok fő nézett
ki az ablakokon, de egyik sem hozta gyorsabb dobogásba a szívét;
sokan jártak ki és be a kapun, de egynek láttára sem állt el
lélekzete. Az idő mult, hetek hetek után futottak el, de a 233-ik
szám nem látott más ismerőst, mint a nyírott bajszú, szigorú
tekintetű Poroszlai urat, és egy gagyogó kis leányt, kit pesztrája
naponkint járni tanított a ház előtt, a verőfényes útczán. Ezt a
kis leányt megismerte a 233-ik szám, és valódi apai gyöngédséggel
kísérte ődöngő mozdulatait; s ha egy-egy vídám kiáltását
elkaphatta, csaknem boldogan ment a 154-ik szám lakására ruhát
változtatni.</p>
<p>Végre nem állhatta tovább a bizonytalanság kínjait, és annyira
erőt vett büszkeségén, hogy udvarolni kezdett a kis lány
pesztrájának. Megemelte sipkáját előtte, kisasszonynak szólította,
beszélt vele az időről és dícsérte a kis lány ügyes járását. A
fitos-orrú, fonatos hajú ifjú hölgy, ki nem rég kerűlt fel
valahonnan Kecskemét tájékáról, nagyra volt a piros sipkás fővárosi
úr ismeretségével, <span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
"Page_151">-151-</a></span> és szívesen elbeszélgetett vele
egyről-másról, a rangjabeli hölgyek szokása szerint, legszívesebben
a ház beldolgairól. Hogy bánik vele a nagyságos asszony? Bizony jól
bánt vele az áldott lélek, hanem magával nem bántak ám legjobban.
Hogyhogy? Jaj, az a nagyságos úr kiállhatatlan egy ember, igazán
jól tette a nagyságos asszony… Mit tett? Hát elszökött a
szeretőjével. Elszökött! Külső országba akartak menni, hanem a
nagyságos úr utolérte őket, és agyonlőtte a fiatal urat. Úgy kell
neki! De bizony a szegény asszonyság rosszúl járt, mert a nagyságos
úr bepanaszolta a törvénynél, elválasztották, nem szabad többé
férje nevét viselni, még gyermekét sem szabad többé látnia. Hová
lett? Isten tudja, erre a tájékra soha sem jő, a házban pedig soha
sem emlegetik a nevét. Hanem a nagyságos urat, a mint hallja, be
fogják csukni. Úgy kell neki.</p>
<p>Olyan nyugodt volt a 233-ik szám arcza, mintha valami idegen
ember közömbös történetét hallaná; pedig minden szó egy-egy tövist
ütött szívébe. De nem árulta el fájdalmát, jól értett a
tettetéshez, hiszen egész élete nem volt egyéb, mint csalás és
tettetés. Csupán annyi nyilatkozást engedett meg érzelmeinek, hogy
gyöngéden megsímogatta a gagyogó kis lány fejét; de azt a
könycseppet, mely erőszakosan szemébe tolakodott, nagy
képmutatással visszafojtotta. <span class="pagenum"><a name=
"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p>
<p>De a kis leány fejét ezután sokszor símogatta, s mikor lehetett,
mindig szóba állt pesztrájával; miáltal a fitos orrú, fonatos hajú
ifjú hölgyet meglehetősen kompromittálta ugyan a szomszédok előtt,
de legalább mindennap megsímogathatta Mathild gyermekét. Mathild
gyermekét! Az ő szőke haját, epedő szemét, gyöngéd arczát látta
újra. Erre jobban fog vigyázni, ezt jobban meg fogja őrizni; ő
legalább boldog legyen, ha szegény anyja nem lehetett.</p>
<p>Mult az idő, nap és éj egyhangúlag váltogatta egymást a
természet rendje szerint. Abban az esti homályban sem volt semmi
rendkívüli, mely nehézkesen ereszkedett le a Dunára; és a 233-ik
szám, ki elgondolkozva támaszkodott egy lámpaoszlophoz, mégis úgy
megrázkódott egyszerre, mintha a világ végét hirdető trombiták
szólaltak volna meg füle mellett.</p>
<p>Pedig csak egy szelíd, gyönge hang félénk suttogását
hallotta.</p>
<p>– Hordár úr, kérem az istenre, úgy-e ön beszélget mindennap
Poroszlai úr szolgálójával?</p>
<p>– Én, – felelt a 233-ik szám reszketve.</p>
<p>– Egy kis gyermek van vele, egy szép kis leány, – hallatszott
újra a félénk suttogás.</p>
<p>A 233-ik szám csak most mert megszólítója felé tekinteni.
Egészen be volt burkolva nagykendőjébe, és sűrű fátyol fedte
arczát. Reszkető <span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
"Page_153">-153-</a></span> kezében egy kis pénzes tárczát tartott,
melyet félénken a 233-ik szám felé nyujtott.</p>
<p>– Oh ha lehívhatná őt az útczára, s vele a kis leányt, csak egy
pillanatra – örök hálára kötelezne, – suttogott tovább s esdekelve
nyujtotta tárczáját a 233-ik szám felé.</p>
<p>– Köszönöm, – mondá rekedten a 233-ik szám, elhárítva kezével a
tárczát. – Mindjárt kihívom őket.</p>
<p>És ingadozó léptekkel a házba sietett. Jesszus! kiáltott a fitos
orrú ifjú hölgy, midőn plátói széptevőjét meglátta a tornáczon,
hová eddig soha sem tette lábát. Hátha meglátná a szakácsné, meg a
szobalány? Nem férnék a nyelvöktől. Menjünk hát a ház elé sétálni
egy kissé, szép este van, nem fog megártani a kis lánynak. Aztán
nagy mondanivalóm van; furcsa dolgokat hallottam a szobalányról. Ne
mondja! nézze meg az ember! és hogy fennhordja az orrát. Menjünk
gyorsan, alig várhatom már a nagy újságot.</p>
<p>A 233-ik szám valami furfangos történetet beszél a szörnyűködő
fitos orrú ifjú hölgynek, erősen a Gellérthegyre irányozván
figyelmét, mint az elbeszélt események szinhelyére. Egyik sem
látja, mi történik hátuk mögött; de a 233-ik szám tudja, hogy a
reszkető női alak oda rohan a kis lányhoz, átkarolja, és zokogva
ezer meg ezer csókkal borítja. És mire a szobalány történetének
vége van s mindketten elfordulnak a Gellérthegytől, <span class=
"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> a kis
leányt már egyedűl találják, csak a távol homályban látszik valami
futó árnyék.</p>
<p>– Megállj! – ordít eszeveszetten a 233-ik szám, és utána fut,
maga sem tudja miért. De az éjszakában kísértő árnyakat nem lehet
utólérni, nem lehet megfogni. Ez is eltünik a 233-ik szám szeme
elől, hiába keresi, hiába kérdezősködik utána egész éjszaka.</p>
<p>És azóta a 233-ik szám minden este izgatottan várja állomásán,
mikor szólal meg újra mellette a félénk, suttogó hang; és
valahányszor megbízásait végzi, mindenütt figyelmesen néz és kutat,
vajjon nem látja-e meg újra a futó árnyékot?</p>
<p>És az nagy szerencse, hogy soha sem jut eszébe a Duna
hullámaitól kérdezősködni felőle; mert talán még utána menne, és
akkor künn a város végén a szegény öreg asszony kiért imádkoznék
istenhez, hogy engedje mennél elébb tanácsossá lenni?</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
"Page_155">-155-</a></span></p>
<h2>A KIS VIOLA.</h2>
<p>Vári Oszkár ingerülten rontott be lakására, és becsengette
legényét.</p>
<p>– Hallod-e Bálint? kiáltott rá haragosan. Mennyit fizet neked
havonként Bereginé azért, hogy minden tettemről számot adj
neki?</p>
<p>– Mi tetszik? kérdé meglepetve a kenetes arczú szolgálattevő
szellem.</p>
<p>– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől kémkedésedért? mondá
Oszkár, s a szegletből egy igen tiszteletreméltó tekintetü
nádpálczát vett elő.</p>
<p>– Oh uram! mit gondol? sóhajtott Bálint, kegyesen felforgatott
szeméből gyanakodó oldalpillantást vetve a tiszteletreméltó
nádpálcza felé.</p>
<p>– Látod ezt a nádpálczát?</p>
<p>– Látom.</p>
<p>– Tudod, mire való?</p>
<p>– A nagyságos úrfi ruháját porolni.</p>
<p>– És a tiedet, mikor a hátadon van. Kezdjem meg?</p>
<p>– Oh kérem, nem vagyok én arra méltó, hogy <span class=
"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> a
nagyságos úrfi szolgáljon nekem. Nem érdemlem én ezt a
tisztességet.</p>
<p>– Már pedig ebben a nyomban részesítlek a tisztességben, ha meg
nem vallod az igazat.</p>
<p>– De hát mit valljak, mikor semmi sincs?</p>
<p>– Tartsd a hátadat! mondá Oszkár, fölemelve a tiszteletreméltó
nádpálczát.</p>
<p>– Mit is tetszett kérdeni? mondá Bálint, óvatos taktikával az
ajtónak támasztva fenyegetett testrészét.</p>
<p>– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől?</p>
<p>– Tíz forint, mondá töredelmesen Bálint.</p>
<p>– Csak? – mondá magában keserű mosolylyal az úrfi. Azt hittem,
többre becsüli hűségemet havonkint.</p>
<p>– Kimehetek már? Parancsol még valamit az úrfi?</p>
<p>– Nesze itt van husz forint.</p>
<p>– Értem, mondá a gyakorlati szellemű Bálint, egyetértő
kacsintással zsebébe mélyesztve a két darab tízest. Legyen nyugodt
az úrfi, néma leszek, mint a sír.</p>
<p>– Csalódol gazember, nem azért adtam e pénzt.</p>
<p>– Hát miért?</p>
<p>– Ügyelj rám. Nem sokára látogatót várok, egy szép kis leányt.
Mihelyt csenget, bebocsátod, és –</p>
<p>– És elmegyek sétálni. Értem. <span class="pagenum"><a name=
"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span></p>
<p>– Fogd be a szádat gazember, és ne kacsingass. Mihelyt
bebocsátottad, Bereginéhez sietsz, és tudtára adod, micsoda
látogató van nálam.</p>
<p>– Hogyan úrfi? Azt parancsolja?</p>
<p>– Csak kötelességedet teszed, és kétszeresen fizetnek meg értte?
Vagy még ez sem elég?</p>
<p>– Oh ha az úrfi parancsolja!</p>
<p>– Hord el hát magad, és tégy mindent rendeletem szerint.</p>
<p>Bálint óvatosan kisompolygott a szobából, bölcs gondossággal úgy
fordúlva, nehogy hátát véletlenűl megmutassa úrfijának, mert
tapasztalatból tudta, hogy kissé hirtelen keze van. Különben
felesleges volt aggodalmas óvatossága; Oszkár visszatette
szögletébe a tiszteletreméltó nádpálczát, s nem törődve többé
legénye hátával, nagy lépésekkel járt föl s alá a szobában.</p>
<p>– Ah! hát szakítni akarunk! mondá ingerülten, miután Bálint
szerencsésen elérte visszavonulási vonalát s eltűnt az ajtóban. Ah!
hát kimondtad, hogy nem bocsátasz többé színed elé? Majd meglátjuk,
drága Olgám, majd meglátjuk! Megmutatom, hogy magad jösz hozzám,
saját lakásomon fogsz fölkeresni!</p>
<p>Az ingerűlt ifju hevesen pamlagára vetette magát, azután
felugrott, ismét nagy léptekkel kezdett föl s alá járni, azután
leült, sorra próbálta és rugta el maga alól a székeket, megint
felugrott, az ablakhoz ment, kitekintett rajta, <span class=
"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span>
kinézett az ajtón s boszúsan becsapta, midőn nem látott egyebet,
mint Bálint egyetértőleg mosolygó ábrázatát: és miután keresztűl
ment e különféle műveleteken, ujra kezdte valamennyit, a nagy
léptektől az ajtó-becsapásig.</p>
<p>– Nem akarsz többé látni, szakítani fogsz velem? mormogá ezalatt
ismételten. Majd meglátjuk! Magad fogsz hozzám jönni, magad fogod
még e lakást fölkeresni, hová eddig a világért sem tetted volna
lábadat. Majd meglátjuk! Elég féltékeny vagy hozzá, nem hiában
fizettél havi díjat hűségem őrizetéért! Most legalább nem vész
kárba kiadásod!</p>
<p>Újra a pamlagra vetette magát, s erősen föltevé, hogy nem mozdul
innen, míg vendége meg nem érkezik. Természetesen a következő
perczben már felugrott, kinézett az ablakon, elrugdosta a székeket
és becsapta az ajtót.</p>
<p>– Ah hát féltékeny vagy! Irigyled mástól egy pillantásomat, egy
szavamat, és te ajtót zársz előttem? Bálványimádást kívánsz tőlem,
és becsukod előlem a templom ajtaját? És miért? Mert kívüled más
istenséget is megláttam? Ezt is hűtlenségnek nevezed? Jól van,
legyen a te akaratod szerint, de előbb megmutatom, hogy mégis
szeretsz, hogy magad fogod fölkeresni az elcsapott szeretőt.</p>
<p>Régi, únott viszony volt az, mely Oszkárt Olgához kötötte.
Sokszor föltette magában, hogy <span class="pagenum"><a name=
"Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> végét szakítja; arczát
mindig sötét szégyen lángja égette, ha kezet szorított kedvese
férjével, barátjának nevezte és hallgatta baráti szavait. Érezte e
helyzet lealacsonyító voltát, s nem volt annyira romlott, még
annyira könnyelmű sem, hogy ne igyekezett volna szabadulni a
viszonytól, melybe egy szerencsétlen pillanat ragadta, s melynek
lánczait unatkozottan, szégyennel, szabadulás vágyával hurczolták
mindketten.</p>
<p>Bizony láncz volt az, sokkal súlyosabb láncz, mint a melyet a
törvény keze kovácsol, és sokkal nehezebben felbontható. Pedig mind
a ketten szét akarták törni, és egyiknek sem volt hozzá ereje. Az
édes perczek, melyeknek emlékét is megkeserítette a szégyen és a
bűnbánat, rég elfutottak; az az észvesztő láz, melyet első
őrültségökben szerelemnek tartottak, rég lecsillapult; nem maradt
meg egyéb, mint a régi házasok unatkozása, szeszélyei, boszantásai,
féltékenykedései, a tiszta hitvesi viszony nemes barátsága, jótevő
gyöngédsége nélkül. Helyette jött a megbánás, a fölfedezés félelme,
a szégyen a megcsalt férj, az elárult barát őszinte, gyanútlan
tekintete előtt.</p>
<p>És mégis a nő féltette megunt kedvesét, s halálra gyötörte
féltékenységével, szemrehányásaival; és végre, midőn egy ingerűlt
pillanatában eltiltotta maga elől s kijelenté, hogy szakítni akar
vele: Oszkár, ki hosszú idő óta azon törte fejét, hogyan törhesse
szét e megúnt viszony lánczait, <span class="pagenum"><a name=
"Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> most felindult,
elkeseredett, boszúra gondolt, cselt koholt, melylyel kedvesét újra
magához csalja s a régi viszonyt megújítsa.</p>
<p>Pedig nem volt rosszlelkű, eszeveszettnek sem lehetett mondani;
csak gyenge és hiu volt. Hanem ez a két szeretetreméltó hiba talán
több bajt hozott már a világra, mint a legfeketébb bűnök és
gonoszságok.</p>
<p>Arra meg épen nem gondolt, hogy az a leány, kit most lakására
várt, s kit eszközűl akart használni szerelmére, vagy boszújára,
vagy maga sem tudta mire – hogy az a leány e játékban elvesztheti
nyugalmát, vagy jó hírét, hogy boldogtalanná lehet csupa tréfából.
Hogy is jutott volna eszébe? hiszen csak egy szegény kis
virágárusleány volt.</p>
<p>Violának hívták. Az egész városban ismerték, mindenütt
megfordult, mindenki szívesen vett tőle egy-egy kis csokort, és sok
daliás öreg úr sugott fülébe oly ajánlatokat, melyeket a kis leány
alig értett meg. Bizony szép kis leány is volt, és a kocsmák,
kávéházak költői hangulatú vendégei gyakran hasonlították össze
ibolyáit, rózsáit, liliomjait szemével, arczával, karjával.
Különben nincs szükségünk a merész és mindenek fölött új költői
képek segítségére, hogy fogalmat nyerjünk a kis Viola szépségéről,
mert ime már csengetett az ajtón, melyet Bálint készségesen
megnyított előtte, s most itt áll a szobában, legszebb ruhájába
öltözve, kezében kis virágos kaskával, <span class=
"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span>
szemében az ártatlanság elfogulatlanságával és egy kis bámulattal,
melyre a szoba díszes és kényelmes butorzata ragadta.</p>
<p>Oszkár eléje sietett, s aztán meglehetős buta és zavart
kifejezéssel állt meg előtte. Nem tudta hirtelenében, hogyan
fogadja, mit mondjon neki. Zavarából azonban hamar kisegítette a
kis Viola üzleti szelleme.</p>
<p>– Itt vagyok, mondá bókolva és feltartva virágos kaskáját;
elhoztam a virágokat. A legszebbeket válogattam ki.</p>
<p>– Igazán? mondán Oszkár, még mindig nem tudva, minő hangot és
tartást vegyen föl ellenében.</p>
<p>– Hogy ne, mikor tegnap azt tetszett rendelni, hogy a legszebb
virágaimat hozzam el, mert maga akar egy szép bokrétát
összeállítani?</p>
<p>– Igen, azt rendeltem. Nem akar leülni, kis Viola?</p>
<p>– Szívesen, felelt Viola s leült az egyik székre, ölébe helyezve
a virágos kaskát. Úgyis elfáradtam a lépcsőn, és most délelőtt
nincs sok dolgom, könnyen elvesztegethetek egy kis időt.</p>
<p>– Nagyon helyesen, kiáltott Oszkár, megörülve, hogy addig
húzhatja a látogatást, míg Bálint elvégzi megbízását.</p>
<p>– De hát nézze meg a virágokat, sürgeté Viola valódi üzleti
hangon és komolysággal. <span class="pagenum"><a name="Page_162"
id="Page_162">-162-</a></span></p>
<p>– Gyönyörűek, mondá Oszkár s Viola mellé ült; szemeinek
irányából azonban úgy látszott, hogy felkiáltása nem annyira a
virágoknak szól.</p>
<p>– Meg akarja mindjárt kötni a bokrétát? Ne segítsek?</p>
<p>– Van még arra időnk, inkább beszélgessünk.</p>
<p>– De hát nézze meg legalább a virágokat, s mondja meg, nem
sokallja érettök az öt forintot? mondá Viola aggodalmasan.</p>
<p>- Oh a vílágért sem!</p>
<p>– No ennek örülök, mert igazán féltem, hogy sokalni fogja. Pedig
higyje el, alig van rajta valami nyereségem. Nem is képzeli, milyen
rátartósak így télen át azok a kertészek. De hát ne babráljon a
virágok közt, még elnyomorítja valamennyit, aztán kárba vesz a
pénze.</p>
<p>– Az már nem veszett kárba, mondá Oszkár elragadtatva.</p>
<p>– No várjon, majd kirakom szépen az asztalra a virágokat, mondá
Viola; fölkelt székéről s gondos figyelemmel szedte ki kosarából és
helyezte el az asztalon virágait.</p>
<p>Oszkár szeme egyre növekedő elragadtatással követte a szép
gyermek könnyű mozdulatait. Úgy látszott, mintha már elfeledte
volna, miért hívatta ide s micsoda látogatót vár.</p>
<p>– Tudja-e azt, kis Viola, mondá lassan, bámuló <span class=
"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> hangon,
hogy virágai közt maga a legszebb virág?</p>
<p>– Tudom, felelt Viola nyugodtan, s tovább rakosgatta
virágait.</p>
<p>– Igazán? mondá Oszkár kissé meglepetve az önérzetnek e váratlan
nyilvánulása fölött. És honnan tudja?</p>
<p>– Az urak mindennap mondanak ilyesmit a kávéházban, és sok más
efféle bolondságot.</p>
<p>– És mit szokott maga efféle bolondságokra felelni?</p>
<p>– Semmit, azt hiszem, ez már a hívatallal jár, felelt Viola
üzleti komolysággal.</p>
<p>– De hát úgy néha-néha nem mozdul meg a szíve ezekre a szép
szavakra?</p>
<p>– Oh nem! Mi köze a szívnek a kereskedéshez?</p>
<p>– Hát maga kereskedő?</p>
<p>– Igenis, szolgálatára, virágkereskedő; Oszkár úr is vevőim közé
tartozik. És ha a vevők szép dolgokat mondanak, és dícsérik a
portékámat s ráadásul engem is, ezt úgy veszem, mintha a
kereskedéshez tartoznék, s mindenesetre jobb, mintha alkudoznának;
de nem tudom, micsoda köze legyen hozzá a szívemnek?</p>
<p>– Hallja Violácska, maga valódi kis kalmárlélek.</p>
<p>– Hiszen mondtam, hogy kereskedő vagyok, nyereségre dolgozom,
abból élek. <span class="pagenum"><a name="Page_164" id=
"Page_164">-164-</a></span></p>
<p>– És igazán nincs a maga szívecskéjének más kívánsága, mint a
nyereség?</p>
<p>– Dehogy nincs!</p>
<p>– Úgy-e hogy van? Nem is lehet az, hogy ilyen kedves szép kis
lány szíve az egyszer-egyre dobogjon. Vannak ugy-e vágyai,
ábrándjai?</p>
<p>– Oh vannak!</p>
<p>– Lát ugy-e néha szeme előtt olyan képeket, melyekről azt hiszi,
hogy álomban látja, pedig ébren van? Szívecskéje dobog, mintha
megijesztették, megkergették volna; pedig senki sem bántja,
legfölebb a kezét fogják meg, úgy mint most én. Mondja, szokott-e
ilyen álomképeket látni ébren?</p>
<p>– Nagyon sokszor.</p>
<p>– És vannak ugy-e olyan vágyai, melyek túlmennek a mindennapi
nyereségen, még egy szép ruhán is? Olyan vágyak, melyekre mindig
örömmel gondol, s azt hiszi, boldog lenne, ha egyszer
beteljesülnének.</p>
<p>– Oh igen!</p>
<p>– Nem mondaná meg nekem? Hát ha én megérteném? Mert lássa kis
Viola, az afféle ábrándokat nem minden ember érti meg; születni
kell arra is, ezer közül alig akad kettő, a ki így meg tudja
egymást érteni. Ki tudja, hátha mi is ez a kettő vagyunk az ezer
közűl? Hát ha mi is megérthetnők egymás titkos álmait?</p>
<p>– Oh van nekem egy nagy titkos vágyam, <span class=
"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> mondá
Viola, izgatottan rendezve a virágokat; de szégyenlem
megmondani.</p>
<p>– Nekem! kiáltott Oszkár elragadtatva, s tökéletesen
megfeledkezve a várt látogatásról.</p>
<p>– Hát igazán mondjam meg?</p>
<p>– Boldoggá tesz vele.</p>
<p>– De nem fog kinevetni?</p>
<p>– Oh Viola!</p>
<p>– Hát – hát – de ne nevessen ki – hát szeretnék egyszer
életemben jóllakni.</p>
<p>– Micsoda! kiáltott Oszkár rendkívüli meglepetéssel.</p>
<p>– Oh ne gondolja, hogy én valami falánk leány vagyok, a kinek
mindig csak az evésen jár az esze, mondá Viola, és szégyenkezve
babrált a virágok közt.</p>
<p>– Hát maga éhezni szokott, szegény gyermek? kérdé Oszkár
szánakozva.</p>
<p>– Oh nem! ne tessék gondolni, hogy koldus vagyok, felelt a kis
lány, míg arczát a megszégyenült büszkeség sötét pírja fedte el.
Meg tudom én még szerezni a mindennapi kenyeret magamnak is, másnak
is. Nem is úgy értettem azt a jóllakást, hogy szeretném a gyomromat
megtömni akármivel, csak ennivaló legyen, hiszen ennyire csak
viszem a kereskedésemmel.</p>
<p>– Hát hogy értette, kis Viola?</p>
<p>– Úgy értettem, hogy szeretnék azokkal a <span class=
"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> fínom
holmikkal jóllakni, melyeket csak látásból ismerek.</p>
<p>– Honnan ismeri?</p>
<p>– Hát a vendéglőkből. Hiszen mindennap ott járok délben, este,
mikor az urak enni szoktak, ott járok virágaimmal az asztalok közt
és hallom, mikor az urak nagy hangon ezt vagy azt az ételt rendelik
meg. Tudom már könyv nélkűl az egész étlapot. Mondjam el?</p>
<p>– Elhiszem kis Viola, csak folytassa tovább.</p>
<p>– Aztán látom, mikor a pinczérek berohannak a magasra tartott
tányérokkal, leteszik a szép fehér abroszra, és az urak neki látnak
a czifránál-czifrább süteményeknek, a szép fehér húsu madaraknak, a
fínom halaknak. Némelyik olyan immel-ámmal eszik, hogy igazán
megérdemelné, hogy elkapják előle a tányért. Tudom, megkívánná
azután.</p>
<p>– És maga mit szokott ilyenkor gondolni?</p>
<p>– Semmit. Járok az asztalok között és kínálom a virágaimat.
Legfölebb, mikor egyik-másik úr, a helyett, hogy megvegye a
virágomat, mindenféle bolondságokat suttog a fülembe és meg akarja
szorítni a kezemet, legfölebb akkor gondolom magamban: bizony
okosabban tennéd, ha a szép szavak helyett avval a fogoly-czombbal
kínálnál meg.</p>
<p>– Szereti a fogoly-czombot?</p>
<p>– Oh az nagyon jó lehet, legalább nagyon <span class=
"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> drága,
és akkor bizonyosan jó is. Oh én tudom valamennyi ételnek az árát;
hallom mikor fizetni szoktak, s együtt számolok a fizető
pinczérrel. Azután haza megyek és én is úgy teszek. A burgonyát
elnevezem fogasnak, a pirított kenyeret pedig szalonkának vagy más
drága ételnek, s ebéd végén olyan nagy számlát csinálok magamnak,
hogy néha tíz forintot is fizetek – gondolatban.</p>
<p>– Hiszen maga valódi kis ínyencz.</p>
<p>– Oh nagyon! Hát még az italban milyen válogatós vagyok. Minden
délben pezsgőt iszom, már a mennyiben pezsgőnek nevezem el azt az
unalmas Duna-vizet. De ha ráfogom, hogy pezsgő, igazán sokkal
jobban esik.</p>
<p>– Szeretne egyszer igazi pezsgőt inni?</p>
<p>– Hogy is kérdhet ilyet, Oszkár úr? Oh az isteni ital lehet,
igazi király az italok közt. Azért durran olyan nagyot a dugója,
mintha ágyudörgés hirdetné, hogy most érkezett meg ő felsége, a
pezsgő király. Aztán koronája is van, valódi gyöngykorona, mikor a
pohárba töltik. Nem hiába, még a pohara is egészen más fajta, mint
a többi boré.</p>
<p>– Magát egész kis költővé teszi a pezsgő szerelme,
Violácska!</p>
<p>– Hát nincs igazam? Oszkár úr jobban tudhatja, mert ivott már
pezsgőt. Ugy-e ivott?</p>
<p>– Meglehetősen. <span class="pagenum"><a name="Page_168" id=
"Page_168">-168-</a></span></p>
<p>– Milyen boldog! kiáltott a kis Viola, bámulattal szemlélve a
csodálatos halandót, ki már részesült e mennyei élvezetben.</p>
<p>– És maga boldog lenne, ha pezsgőt innék?</p>
<p>– Hogy ne!</p>
<p>– S tudná azt szeretni, a ki ilyen boldoggá tenné?</p>
<p>– Oh nagyon!</p>
<p>– Teringettét! gondolá magában Oszkár, tökéletesen megfeledkezve
várt vendégéről, s elragadtatott tekintettel kísérve a kis Viola
alakját, a mint ismét az asztalra hajlott s babrálni kezdett a
virágok közt. Ez az inyencz kis lány valóban eredeti. Meg lehetne
hódítani egy fogoly-czombbal, meg egy pohár pezsgővel. Szerelmi
vallomás helyett tányér, eskü helyett tele pohár – igazán eredeti.
Ily eszközökkel sem hódítottam még életemben.</p>
<p>– Tudja mit, kis Viola, tevé hozzá fennhangon; valami ajánlatot
teszek.</p>
<p>– Tessék.</p>
<p>– Szekrényemben találnék még egy kis hideg fogolyt, van
egynehány üveg pezsgőm is. Mit gondol, ha megkínálnám
reggelivel?</p>
<p>– Fogoly és pezsgő! Oh istenem! nem tréfál? De hiszen az nagyon
sokba kerűl.</p>
<p>– Ne gondoljon vele. Tegyük fel, hogy ez a szoba itt vendéglő,
maga a vendég, én pedig a pinczér. Most belép a terembe, leül az
asztalhoz, <span class="pagenum"><a name="Page_169" id=
"Page_169">-169-</a></span> és kopogtat a pinczér után. No hát
rajta, hiszen tudja, hogyan megy?</p>
<p>– Oh mily dicső! kiáltott Viola kaczagva és tapsolva. Valódi
színdarab! De hát igazán kapok azokból a bizonyosakból, vagy az is
csak játék lesz?</p>
<p>– Próbálja meg és üljön le.</p>
<p>– Így ni, mondá Viola, leülve egy kis kerek asztal mellé és
megkopogtatva. – Pinczér!</p>
<p>– Parancs! kiáltott Oszkár, valódi pinczér módon az asztalhoz
rohanva.</p>
<p>– Hahaha! nevetett Viola és újra tapsolt.</p>
<p>– Ne nevessen Violácska, hanem viselje magát egészen komolyan,
mint a vendégekhez illik. Mit parancsol nagyságod?</p>
<p>– Pinczér, mondá Viola ünnepélyes komolysággal, hozzon fogolyt
és pezsgőt.</p>
<p>– Tüstént, kérem, azonnal, felelt a pinczér, és a szekrény felé
rohant.</p>
<p>– Micsoda rendetlen pinczér maga, hogy még az asztalt se teríti
meg? Kiáltott Viola, és újra kaczagásban tört ki.</p>
<p>– Bocsánat, tüstént meglesz, elfeledtem, kiáltott Oszkár, és
sebtében előszedve asztalkendőt, tányért, poharakat, megterítette a
kis kerek asztalt.</p>
<p>– Máskor ez meg ne történjék, mondá Viola nagy komolysággal;
mert nem kap borravalót.</p>
<p>– Elragadó, angyali! kiáltott a pinczér s <span class=
"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span>
bámulatában leejtette az asztalkendőt, melylyel épen a poharat
akarta kitörülni.</p>
<p>– Pinczér! végezze dolgát, és ne beszéljen másról.</p>
<p>– Bocsánat!</p>
<p>– Lássuk már azt a fogolyt!</p>
<p>– Méltóztassék! mondá a pinczér, s újra a szekrényhez rohant, és
Viola elé helyezve a tele tányért, az asztalkendőt karjára vetette,
s a szék mögé állt.</p>
<p>A kis Viola egy ideig ünnepélyes komolysággal szemlélte az
előtte álló tányért, aztán egyszerre kiesett szerepéből, s
visszafordult a háta mögött álló Oszkár felé.</p>
<p>– Nem tréfál? Igazán egyem meg? kérdé félénken.</p>
<p>– Méltóztassék! felelt a pinczér szakjabeli hangon és
tartással.</p>
<p>Viola tehát kivett egy darabkát, fölvágta s valódi szakértő
lassúsággal megette, azután kivette a másik darabot, a harmadikat,
és hosszan felsóhajtott:</p>
<p>– Oh milyen jó! kiáltott csillogó szemekkel. Soha sem hittem
volna, hogy ilyen jó legyen!</p>
<p>– Vigyázzon Violácska, hallatszott háta mögött a suttogó hang;
el ne árulja, hogy először eszik ilyesmit, máskép megcsalja a
pinczér.</p>
<p>A kis Viola újra kaczagott, tapsolt, s apró <span class=
"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> fehér
fogacskáival hatalmasan nekiesett a fogoly-czombnak.</p>
<p>– Meg van elégedve, nagyságod? kérdé háta mögött a pinczér.</p>
<p>– Megjárja, felelt előkelő blazirtsággal Viola és zsíros
ujjacskáit módosan megtörülte az asztalkendőben. Pinczér, lássuk
most azt a pezsgőt!</p>
<p>– Tüstént szolgálok nagyságodnak, kiáltott a pinczér, s újra a
szekrényhez rohant.</p>
<p>– Jaj, megálljon Oszkár úr! kiáltott Viola, egyszerre kiesve
előkelő szerepéből. Ne nyissa még ki a palaczkot, hadd fogjam előbb
be a fülemet, nagyon félek a durranástól.</p>
<p>– Nos, nyithatom már?</p>
<p>– Mindjárt, mindjárt, csak megtörlöm az ujjamat; egészen
bezsíroztam a fülemet.</p>
<p>– Egy – kettő – mondhatok hármat?</p>
<p>– Rajta! kiáltott a kis Viola, befogva mindkét fülét és az
abrosz alá rejtve fejét. De ez óvatos elővigyázat daczára mégis
nagyot sikoltott, mikor a dugó hangos durranással kipattant, s
visszaütődve a falról, épen mellette esett a földre.</p>
<p>– Majd megijedtem, mondá aztán nagy lélekzettel, mialatt Oszkár
teleöntötte poharát a gyöngyöző itallal.</p>
<p>– Tessék felhajtani a poharat.</p>
<p>– Jaj, de nem árt meg?</p>
<p>– Hamar, mert kifut az abroszra. <span class="pagenum"><a name=
"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span></p>
<p>– Oh az nagy kár lenne!</p>
<p>Hogy tehát ez a szörnyű kár be ne következzék, a kis Viola
behunyta szemét s bátran felhajtotta a poharat.</p>
<p>– Hogy ízlett? kérdé a pinczér.</p>
<p>– Oh!</p>
<p>A kis Viola csak ez egy felkiáltással tudott felelni, a mint
lassan kinyitotta a szemét, s a hála és boldogság csillogásával
fordította Oszkár felé.</p>
<p>– Töltsek újra?</p>
<p>– Oh nem! egy kissé pihenni akarok.</p>
<p>– Az alatt lásson újra a fogolyhoz, hogy meg ne únja magát.</p>
<p>– Oh milyen jó ön, Oszkár úr! kiáltott hálásan a kis Viola, újra
maga elé vonva a tányért.</p>
<p>– Boldog most Violácska? kérdé egy kis szünet mulva Oszkár.</p>
<p>– Oh nagyon!</p>
<p>– S mit mond a szívecskéje?</p>
<p>– A szívem? Semmit sem mond. Hanem a gyomrom, oh! az nagyon meg
van elégedve.</p>
<p>– Határozottan, ennek a kis lánynak gyomor van a szíve helyén
is, gondolá elfojtott boszúsággal Oszkár.</p>
<p>– De nem, mondá Viola rövid, komoly gondolkozás után. A szívem
is mond valamit.</p>
<p>– Igazán? Hála istennek! És mit mond? <span class=
"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p>
<p>– Azt mondja, hogy mégis boldogabb volnék, ha nem egyedűl ülnék
és enném itt.</p>
<p>– No valahára, gondolá Oszkár, elégedetten egyengetve magát. És
kit óhajtana maga mellett látni az asztalnál, Violácska? tevé hozzá
fenhangon.</p>
<p>– A nagymamát.</p>
<p>– Igen? mondá a meglepett fiatal úr, könnyedén elfintorítva
arczát.</p>
<p>– Oh Oszkár úr, nem ismeri a nagymamát! Olyan derék jó asszony
az, és senkije sincs a világon kívülem. Nekem sincs senkim, és
nagyon szeretjük egymást. Én tartom el szegényt, mert már nagyon
öreg; de, persze, nem ilyen fínom ételekkel. Milyen kár, hogy nem
hoztam őt magammal!</p>
<p>– Biz az nagy kár! mondá az úrfi, meglehetős savanyú ábrázattal.
De se baj, tevé hozzá gondolatban; majd meglátjuk, kis liba, hogy
fogsz beszélni a második pohár után? Szolgálhatok még egy pohár
pezsgővel? Kérdé fenhangon.</p>
<p>– Vajjon nem árt meg?</p>
<p>– Hogy ártana meg? hisz ezt a nők borának hívják.</p>
<p>– No akkor kérek még egy pohárral, Oszkár úr; de jó magasra
tartsa az üveget, hogy nagyon gyöngyözzön. Így ni! Oh be jó
volt!</p>
<p>– Hogy érzi magát Violácska? <span class="pagenum"><a name=
"Page_174" id="Page_174">-174-</a></span></p>
<p>– Oh nagyon jól! Szeretném megcsókolni az egész világot.</p>
<p>– Én is a világból való vagyok.</p>
<p>– Oh nem! Oszkár úr valódi mennyei angyal, hogy ily jól tartott
engem.</p>
<p>– Hát a szívecskéje még most sem szólalt meg?</p>
<p>– Várjon csak, mindjárt megkérdezem, mondá a kis Viola, kipirult
arczczal; csillogó szemekkel, és kezét hevesen lüktető szívére
szorította. Nagyon hangosan beszél, nem értem mit mond.</p>
<p>E pillanatban felpattant az ajtó, s Bálint minden bevezetés
nélkűl a szobába rohant.</p>
<p>– Nagyságos úrfi, nagyságos úrfi! kiáltott lihegve. Itt van!</p>
<p>– Ki van itt, te barom? kiáltott haragosan az úrfi.</p>
<p>– A kihez küldeni méltóztatott, tetszik tudni, felelt Bálint,
egyetértőleg kacsintva a kis Viola felé, a ki szédűlt fejét ezalatt
az asztalra hajtotta.</p>
<p>– Teringettét! erről egészen megfeledkeztem, kiáltott Oszkár,
homlokára ütve.</p>
<p>– Pedig már itt van, mondá Bálint; csodálkozom, hogy még nem
csengetett.</p>
<p>E pillanatban erős, ideges, hosszas csengetyüzúgás hangzott föl,
mintha meg akarná kímélni Bálint urat a további csodálkozás
fáradságától.</p>
<p>– Tessék! nem mondtam? <span class="pagenum"><a name="Page_175"
id="Page_175">-175-</a></span></p>
<p>– Hova tegyem ezt a szegény leányt? kiáltott Oszkár, fejét
veszítve. Nem engedhetem, hogy itt találja. Ki tudja, mit tenne
vele első felindulásában? Szegény gyermek!</p>
<p>– Elmehetne a hátulsó lépcsőn, mondá Bálint.</p>
<p>– Igaz, ezen az oldal-szobán keresztül… Violácska! kiáltott
Oszkár, a kis leány karját megragadva, ki ez alatt nyugodtan
pihenteté az asztalon kábult fejét. Violácska! legyen olyan jó,
menjen most el innen!</p>
<p>– Miért? kérdé a kis Viola, fölkelve az asztaltól, s mosolygó
arczczal körülnézve a szobában.</p>
<p>– Valaki jön ide, a kivel nem szabad találkoznia, mert az nagy
bajt hozna magára, nagy bajt hozna rám.</p>
<p>– Oh akkor sietek! kiáltott Viola, egyszerre visszatért
eszmélettel. Én nem akarok bajt hozni Oszkár úrra, a ki olyan jó
volt hozzám. Merre menjek?</p>
<p>– Csak erre, kedves Violám, ebbe a szobába; a túlsó oldalán ajtó
van, mely a hátulsó lépcsőre nyílik. Onnan egyenesen az udvarra
jut. Így ni. Szegény leányka! No Bálint, most kinyithatod az
ajtót.</p>
<p>Ideje is volt már, mert a heves, ideges csengetés ezalatt egy
pillanatra sem szűnt meg. Oszkárnak arra sem volt ideje, hogy a
lakoma <span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
"Page_176">-176-</a></span> maradványait eltakarítsa az asztalról,
midőn felpattant az ajtó, s Olga a szobába lépett.</p>
<p>A felindulás, harag, sietség, vagy a meglepetés, a félénkség,
midőn először lépett egyedűl kedvese szobájába – ez vagy az
tette-e? annyi bizonyos, hogy mindez érzések felváltva tűkröződtek
kipirult arczán, csillogó szemében, reszkető ajkán, és oly szépnek
tüntették föl, hogy a könnyűvérű Oszkár el nem tudta képzelni,
miként feledhette el csak egy pillanatra is e királynői szépséget a
mellett az éhes kis leány mellett?</p>
<p>Olga nagy felindulással rohant a szobába; látszott rajta, hogy a
féltékenység vagy a harag, vagy a sértett hiúság hajtotta lépteit,
s nem engedte gondolkozni a felől, a mit tesz. De mihelyt a szobába
lépett, mintha egyszerre visszatért volna a meggondolás fölhevűlt
agyába, megzavarodott, megszégyenült, s mintegy saját tettétől
megrémülve, tétován megállt a szoba közepén.</p>
<p>– Örülök, kedves Olgám, hogy elfeledte haragját, s megtette az
első lépést a kiengesztelődésre, mondá Oszkár udvariasan, s meg
akarta fogni a kezét.</p>
<p>– Hagyja el! kiáltott Olga, visszarántva kezét. Ki volt itt?</p>
<p>– Senki.</p>
<p>– Senki? Azt hiszi, máskép eljöttem volna? <span class=
"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p>
<p>– Csak azért jött, mert mást remélt itt találni?</p>
<p>– Mit tudom én, mért jöttem el? Őrült voltam, eszemet
vesztettem. Megesküdtem, hogy többé nem fogom önt látni –</p>
<p>– És maga keresett föl saját lakásomon. Tudtam.</p>
<p>– Mit tudott ön?</p>
<p>– Tudtam, hogy hiába tilt el magától, hiába beszél szakításról;
azért mégis szeret, mégis félt – és csak ezt akartam
megmutatni.</p>
<p>– Mit beszél? Kiszámított csel lett volna ez? Hol van az a nő?
Ki volt?</p>
<p>– Ne nézzen szét oly villogó szemekkel, kedves Olgám, nincs már
itt. Elfutott haragja elől; ámbár nem tudom, méltó lett volna-e
haragjára? Csak a kis Viola volt, a virágárus leány.</p>
<p>– Viola?</p>
<p>– De nincs oka rá féltékenykedni, biztosíthatom.
Megreggeliztettem – ez az egész; ott láthatja még most is a reggeli
romjait. Megvallom bűnömet, azért hívattam ide – s láthatja,
sikerűlt is – hogy kegyednek megmutassam –</p>
<p>– Ön nyomorult!</p>
<p>– Kedves Olgám…!</p>
<p>– Hagyjon el, ne nyúljon kezemhez! Ha már eddig is rég meg nem
bántam volna, hogy valaha meghallgattam önt; ha eddig meg nem
esküdtem volna, hogy többé nem fogjuk egymást <span class=
"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> látni:
ez az egy lovagiatlan tette elég, hogy kiöljön szívemből minden
érzést ön iránt.</p>
<p>– Olga, hallgasson meg!</p>
<p>– Hagyjon el, egy perczig sem maradok többé itt! Megmondtam
önnek, többé nem akarom önt látni, s most újra ismétlem. Hogy
esztelen fölindulásomban megfeledkeztem egy pillanatra eskümről,
hogy sikerűlt önnek lovagiatlan fogása által meglepni gyöngeségemet
s a tőrbe csalni: ezt köszönöm önnek, ez által sokkal könnyebbé
tette esküm beváltását. A mit a szégyen, a bűnbánat talán nehezen
tehetett volna, azt sokkal könnyebbé fogja most tenni a megvetés.
Bocsásson, több szavunk nincs egymáshoz az életben.</p>
<p>A felindult nő az ajtó felé fordúlt, de nem volt szükséges
kinyitnia; előbb felpattant, mintsem odáig ért volna, s Bálint,
most már valóban rémült ábrázattal, a szobába rohant.</p>
<p>– Épen most csengetett. Bebocsássam? kérdé lihegve.</p>
<p>– Ki csengetett? kiáltott Oszkár.</p>
<p>– Beregi úr.</p>
<p>– Nagy ég! férjem! sikoltott Olga.</p>
<p>– Épen jókor, dörmögött kétségbeesetten Oszkár. Bocsásson meg
asszonyom, tevé hozzá fenhangon, erre nem mehet ki. Minden
megvetése daczára, melyet most irántam nyilvánított, kérnem kell,
hogy legyen szíves e mellék-szobát <span class="pagenum"><a name=
"Page_179" id="Page_179">-179-</a></span> választani. Túlsó ajtaja
a hátulsó lépcsőre vezet, honnan észrevétlenül az udvarra juthat.
Erre kérem.</p>
<p>– Megérdemlettem e büntetést! sóhajtá a megrémült Olga, s
gyorsan az oldalszobába rohant. Oszkár becsapta utána az ajtót, s
úgy vélte, mintha valami halk sikoltást hallana mögötte. De nem
volt ideje fejét törni fölötte; Bálint ezalatt kinyitotta az ajtót,
s Beregi úr nagy zajjal e szobába rontott.</p>
<p>– Reménylem, nem háborgattalak valami édes kalandban! kiáltott
hangos nevetéssel e jól táplált, piros arczú, kedélyes úr.</p>
<p>– Oh nem – épen nem –</p>
<p>– Hahaha! kaczagott Beregi úr, még nála is szokatlan
kedélyességgel. Meg van zavarodva – a hős Oszkár meg van zavarodva
– ejnye! ha tudtam volna –</p>
<p>– Nincs semmi tudni valód.</p>
<p>– Nincs-e? Ugyan ne képmutatóskodjál. Hát itt az asztalon a
lakoma maradványai – he? Egyedűl pezsgőztél, he?</p>
<p>– Egyedűl.</p>
<p>– Nem hiszem. Egyedűl csak a német iszik. Csak társaságban lehet
jól inni – tudom – magam is épen egy kedélyes pezsgős reggeliről
jövök. Nem látszik meg rajtam?</p>
<p>– Nagyon!</p>
<p>– Egy kissé keresztben áll a szemem – he? <span class=
"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> Se baj!
azért nem vagyok ittas. De ne gondold ám, hogy én is nőkkel
pezsgőztem, mint te – te írigylendő kópé!</p>
<p>– Hát bánom is én! Miért nem pezsgőztél te is nőkkel?</p>
<p>– Mit gondolsz? Nekem feleségem van otthon; jó, hű kis feleségem
–</p>
<p>– Ne kiálts úgy! mondá ijedten Oszkár, mert az ajtó mögött
mozgást és elfojtott sikoltást vélt hallani.</p>
<p>De Beregi is meghallotta.</p>
<p>– Ahá! megriadt a kis madár! kiáltott ittas örömmel. No csak ne
féljen kis galamb, folytatá az ajtónak fordúlva; nem fogom sokáig
zavarni turbékolását. Mindjárt elhordom magamat, látom, alkalmatlan
időben jöttem.</p>
<p>– Te Oszkár, folytatá sugva, nagy szívességet tehetnél
velem.</p>
<p>– Mi az?</p>
<p>– Mutass be Dulcineádnak. Szeretnék veletek mulatni.</p>
<p>– Mit gondolsz?</p>
<p>– Vagy talán tisztességes nő?</p>
<p>– Ugyan mit beszélsz – azaz hogy – senki sincs itt.</p>
<p>– Senki? Majd mindjárt meglátjuk. Benézhetek az
oldalszobába?</p>
<p>– Megállj szerencsétlen!</p>
<p>– Hiszen senki sincs ott. <span class="pagenum"><a name=
"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span></p>
<p>– Beregi!</p>
<p>– Most már azért is látni akarom, kiáltott Beregi, az ittasok
makacsságával. Ez a zavarod gyanússá tesz. Talán ismerős alak?</p>
<p>– Megállj, az égre!</p>
<p>– Egyre gyanúsabb! Bocsáss! Látnom kell a bezárt madarat.</p>
<p>E pillanatban megnyílt az oldalszoba ajtaja s küszöbén
halványan, nyugodtan ott állt a kis Viola.</p>
<p>– Viola! kiáltott Oszkár nagy meglepetéssel.</p>
<p>– Mit akar velem uram? kérdé a kis Viola, Beregihez fordúlva, s
betéve maga után az ajtót.</p>
<p>– Bocsánat, mondá ez hebegve és megszégyenülten. Mámoros
izgatottsága elrepült a fiatal leány megjelenésére. Bocsánat, mondá
zavartan; illetlenül viseltem magamat. – Oszkár barátom majd
megmagyarázza – a pezsgő – ne vegye rossz néven, kisasszony – meg
ne mondja a feleségemnek – ajánlom magamat.</p>
<p>– Hát maga itt volt Violácska? Kérdé bámulva Oszkár, miután a
megzavarodott Beregi sok keresés után megtalálta kalapját, s
ismételt bocsánat-kérések közt elhagyta a szobát.</p>
<p>– A túlsó ajtó be volt zárva, nem mehettem el, felelt a kis
Viola. A másik is itt van.</p>
<p>– Hol? kérdé zavartan Oszkár.</p>
<p>– Hát itt az oldalszobában. Mindent hallottunk, <span class=
"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> a mit
beszéltek. Én is hallottam. Bizony Oszkár úr, nem szépen viselte
magát.</p>
<p>– Csak leczkézzen kis Viola, megérdemlem.</p>
<p>– Elment már az az úr?</p>
<p>– Igen, ott fordúl be a sarkon, mondá Oszkár, kinézve az
ablakon.</p>
<p>A kis Viola az oldalszobához sietett és kinyitotta ajtaját,
melyen Olga sápadtan kilépett.</p>
<p>– Köszönöm! suttogá halkan, gyorsan, keblére szorítva a kis
Violát; aztán egy oly lesujtó pillantást vetve az ablak mellett
gunyasztó fiatal úr felé, melynek jelentését lehetetlen volt
félreérteni, – gyorsan, minden szó nélkűl elhagyta a szobát.</p>
<p>Oszkár egy ideig bamba tekintettel bámult utána; aztán
lassankint magához tért kábultságából, arczára visszatért rendes
könnyelmű kifejezése, s végre nevetve vállat vont.</p>
<p>– Annál jobb, úgyis régóta óhajtottuk e szakítást mind a
ketten.</p>
<p>Szeme a kis Violára esett, a ki ezalatt vállára vetette
szegényes nagykendőjét, s üres kosárkájával készült elhagyni a
szobát. És amint nehány percz előtt el nem tudta képzelni, miként
feledhette el Olga királynői szépségét e mellett az éhes kis leány
mellett, most viszont csodálkozva kérdezte magától, hogyan tudott
ez üde, kedves gyermek mellett csak egy pillanatig is a megunt nő
hervadt bájaira gondolni? <span class="pagenum"><a name="Page_183"
id="Page_183">-183-</a></span></p>
<p>– E kalandnak sokkal édesebb vége lehet, mint előre terveltem,
gondolá elégedetten. Violácska, fordult aztán a távozni készülő
leányhoz, nézze csak, a fogoly és a pezsgő jó része még az asztalon
van. Nem volna kedve folytatni a reggelit?</p>
<p>– Köszönöm, már jóllaktam, felelt mosolyogva a kis Viola, és
módos bók után a faképnél hagyta az elámult fiatal urat.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
"Page_184">-184-</a></span></p>
<h2>HERVADT KOSZORÚK.</h2>
<h3>I.</h3>
<p>Ha végig ment az útczán, viseltes ruhájában és télen-nyáron
egyaránt vállára vetett koczkás nagykendővel, melynek foszlányos
széleit merész önámítással csipkés szegélynek szerette tekinteni:
senki sem mondta volna róla, a ki nem ismeri különben, hogy évek
előtt ez a szegény kopott alak fényesen világított termekben
ragadott lelkesűlésre ezreket meg ezreket és villanyozott őrjöngő
tapsra ezer meg ezer tenyeret. De szerencsére a kis városban,
melynek útczáin most e sokkal szerényebb alakban és csipkés
szegélyű nagykendőjében szokott feltűnni, minden ember ismeri
múltját s múltja kedveért becsűli jelenét. Ha emelt fővel, kimért
léptekkel elhalad a kávéház előtt, az ablakban ülő törzsvendég
leteszi újságát, félre tolja kávés findzsáját, s oldalba lökve a
tekéző asztal szemlélésébe merűlt szomszédját, egy szemvágással
jelentősen figyelmezteti az elhaladó alakra; a pinczér kiáll a
kávéház <span class="pagenum"><a name="Page_185" id=
"Page_185">-185-</a></span> ajtajába, s asztalkendőjével porolva
csizmáit, elmondja a mellette állóknak rövid és merész
körvonalokban a nyugalomba vonúlt nagy művész biographiáját. Nem
messze innen, a szomszéd útczában borbély-műhely előtt halad el; az
öreg mester az ajtóból köhögéssel figyelmezteti benn dolgozó
segédjeit s megdolgozott vendégeit, egyszersmind kissé félre állva
a világosságból, hogy senkit se foszszon meg az érdekes látványtól;
a vendégek előre nyújtják a törűlköző és szappan hullámaiból
fejeiket, Aesculap czéhen kívüli tanítványai feltartják borotváikat
– – minden hallgat és szünetel, míg az elhaladó nevezetes alak
árnya végig nem suhan a bolt üvegajtaján – – aztán újra megered a
fenés, kenés, vakarás, fecsegés – – mindenki elmondja századszor és
ugyanannak, kinek százszor elmondta, a nagy művészt jellemző
érdekesebb adatokat, s ha véletlenűl akad egy-egy vidéki ember, ki
vigyázatlanúl elárulja tudatlanságát, vendég, borbély neki esik,
egy lélekzet alatt elmondva Lombi Loránt, a nagy hegedűművész
kimerítő életrajzát, úgy hogy füle zúg a sok beszédtől s szeme
elkáprázik a szappanhabtól, melylyel a fontos kérdésben egészen
elmerülő borbély túlságos bőven ellátja, míg nyakát veszedelmesen
csiklandozza szórakozott borotvájával.</p>
<p>Lombi Loránt látja, érzi, tudja a közfigyelem nyilvánulásait, s
a nagy embereket rendesen <span class="pagenum"><a name="Page_186"
id="Page_186">-186-</a></span> jellemző szerény öntudattal fogadja.
– Nem teszi magát, mintha semmit sem látna: ez álszemérem volna és
sértő a közönségre, melynek kegyét pedig Lombi Loránt, mint minden
művész, nem kevésre becsűli. De nem is mutat valami nagy örömet,
gyermekes elragadtatást: ezt tegyék a kisebb tehetségek, melyek
ritkán jutnak egy kis ünnepeltetéshez; nem csoda, ha aztán nem
tudnak hova lenni örömükben. A ki megszokta a dicsőséget, annak
szeme nem káprázik el sugarától. Lombi Loránt nyugodt mérséklettel
és kellő elismeréssel fogadja a nevezetes emberek törvényes adóját,
a közfigyelem nyilvánulását, s épen úgy nem teszi ez őt elbizottá s
nem hozza zavarba, mint az uralkodót alattvalói hódolata.</p>
<p>Hozzá szokhatott már az ünnepeltetés minden fajához, kezdve a
viharos tapsoktól és repülő koszorúktól egész a pinczéri és
borbélyi panegyrisekig. Ha azok nem vették ki sodrából, hogyan
hoznák zavarba most ez utóbbiak, a suttogások, az ajtókon és
ablakokon utána kandikáló kíváncsi arczok? Jól tudja ő azt, hogy az
útczán nem mehet végig a nélkűl, hogy meg ne bámulják, nevét
suttogva utána ne mondják, útjában az ablakokat ki ne nyitogassák.
Úgy hozzá szokott már, hogy lépteit is ez állandóan kísérő moraj
hullámzásához alkalmazza, mint katona a dobpergéshez, s talán meg
kellene állnia, ha egyszerre minden elcsendesűlne körűlötte. Nem
csak itt, e <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
"Page_187">-187-</a></span> félreeső kis város egyhangú útczáin
tapasztalja ezt, hol különben egy sárba rekedt szekér is
népcsődületet okoz s nevezetes mozzanatot képez az útcza
krónikájában; hanem volt idő, hogy világvárosok útczáin, a
hömpölygő néptengerben, a robogó kocsik és kiáltozó emberek zajában
varázsvesszőként hatott megjelenése, melyre a tenger torlódó
hullámai lecsillapodtak s kétfelé válva útat nyitottak a
mindenkitől ismert, ünnepelt művésznek. Ah! szép idők voltak azok!
Miért is nem tartottak örökké? Ah! miért van múltja az időnek?</p>
<p>Hej! ha az az idő helyesebben volna berendezve s hajtogatásából
kitörölnék a múltat: Lombi Loránt most nem e kis város útczáin
járna tétlen nagyságában. Ha múlt idő nem volna, most is
diadalmenetben járná be a haza és a külföld városait, jöttét előre
jelentenék az újságok s érdekes anekdotákat közölnének felőle,
hangversenyeit óriási falragaszok hirdetnék, tömegesen tódulna a
közönség meghallgatására, tapsokkal fogadnák, koszorúkkal
üdvözölnék, virágokkal halmoznák, lelkesűlt hölgyek kendőiket
lobogtatnák, elragadtatott urak botjaikkal vernék a padlatot,
költők dicsőítő verseket írnának hozzá, fiatal leányok
ábrándoznának utána, érettebb hölgyek estélyekre hívnák, előkelő
urak barátkoznának vele, a dicsőség napja sugározná körűl fejét,
aranyozná meg erszényét… <span class="pagenum"><a name="Page_188"
id="Page_188">-188-</a></span></p>
<p>Hajh! de az idő elmúlt, a jelen nem a múlt. A tapsok
elhangzottak, a koszorúk elhervadtak, az ábrándok szétfoszlottak.
Az ifjú művész hullámzó fürtjei hol kihulltak, hol megőszűltek,
ruganyos ujjai meglazúltak, daliás termete összehajlott, villogó
szeme fényét hagyta. A dicsőség napja távolról, a múlt idők sűrű
ködén keresztűl küldi már csak sugárait… hajh! nem melegítenek már
azok, halavány a dicskör, melyet bágyadtan feje körűl vonnak,
aranyozó erejüket pedig tökéletesen elvesztették.</p>
<p>Ha múlt idő nem volna, Lombi Loránt most sem kényszerűlne ez
egyhangú kis városban vonni meg magát, hova tíz év előtt költözött
dicsősége emlékével, hegedűjével és hervadt koszorúival. Egyebe nem
volt. A hírlapokat, melyek hajdanában dicsőítésével voltak tele,
gondosan eltette, de a bankjegyeket, melyeknek nagy tömege még
ékesebben hirdette dicsőségét, nem őrizé meg oly lelkiismeretesen.
A rég elhangzott tapsok még egyre csengtek fülében, de a csengő
aranyokon régen túladott. Új lakhelyére nem hozott egyebet elmúlt
hódításaiból, mint neve dicsőségét, s ezt kellett most úgy
tőkésítenie, hogy kamataiból megélhessen.</p>
<p>A név dicsősége igen szép dolog és a halhatatlanság reménye
nagyratörő lélekre igen vigasztaló, de nem elég substantiális arra,
hogy belőle ruhát, csizmát lehessen készíteni, s a gyomor
<span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
"Page_189">-189-</a></span> kíméletlen követetéseit kielégíteni.
Lombi Loránt csodálkozva tapasztalta, mennyi mindenre van szüksége
az embernek, ha élni akar. Ezelőtt ilyesmit, nem vett észre.
Dicsősége mámorában elszokott a számítástól, nem vette észre, hogy
valamire szüksége lehet, mert soha sem érezte a szükséget. Vágyak
nem gyötörték, mert támadásuk első pillanatában kielégítést
nyertek, kívánságai nem voltak, mert bőségében nem maradt kivánni
valója. Annál több lett most. Az élet sok apró szüksége egészen
megzavarta. Azt sem tudta, melyiknek tegyen előbb eleget, s ha itt
egy hiányt nagy nehezen betakart, amott egy fordulóra tízet is
talált, mely még hangosabban kiáltott takaró után. S mindezen apró
szükségnek az a megfoghatatlan sajátsága volt, hogy pénz nélkűl nem
lehetett elcsitítani. Pénz, pénz és pénz kellett valamennyinek. Ha
ezt tudta volna akkoriban, mikor még tele marokkal szórta pénzét a
szélbe! Ha visszabűvölhetné legalább egy parányi részecskéjét!</p>
<p>Eleinte sopánkodott e fölött, de jó korán belátta, hogy ezzel
ugyan vissza nem szerez semmit. Akár pelyhet ereszszen neki a forgó
szélnek s azt akarja aztán elfogni! Lombi Loránt nem akart a szél
szárnyain repűlő pehely után futni, hanem megpróbálta, ismét új
pénzt szerezni. Hiszen oly könnyen ment az valaha.</p>
<p>Most azonban kissé nehezebben ment. Vagy <span class=
"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> az
ízlés változott, vagy a pénz fogyott: elég az hozzá, az emberek
sokkal rosszabbúl fizették a művészetet, mint azelőtt, ezerszer
rosszabbúl. Megkísérlé órákat adni a zongora- és hegedűjáték
művészetéből. Kapott is elég tanítványt, már a mennyi a városkától
kitelt; mert a polgárok nagyra voltak vele, hogy magzatjaik ily
nagy hírü művész vezetése mellett lépnek a zene múzsájának
templomába. Hanem bizony nem fizették fényesen; a mennyi összegért
most egy órát adott, azért hajdanában hangversenyeire még karzati
jegyet sem kaphattak volna. Lombi Loránt e mellett nagyon komolyan
vette feladatát s kemény összeütközésekbe jött részint
növendékeinek merev ujjaival és makacs füleivel, részint a
nagyralátó papák és mamák hiúságával. Valamennyi tanítványát
tökéletes művészszé akarta képezni, a miben ugyan találkozott a
gyöngéd szülők kívánságával, de rögtön el is tért tőle; a mennyiben
ezek valósággal teljesülve is látták a mester óhajtását s kedves
csemetéikben bevégzett művészeket szemléltek, míg Lombi Loránt
kereken és zordonan kijelenté ellenkező véleményét, sőt a szülők
kimondhatatlan irtózatára legtöbbször azon állat nevével jellemzé
az apró művészek tehetségét, mely állat a természetrajzban inkább
türelménél, mint művészeti énekénél fogva érdemel megemlítést.</p>
<p>– Ha ilyennek tartja fiamat – mondá az <span class=
"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span>
elkeseredett mama ilyenkor s borzongva ejté ki az említett türelmes
állat harmoniátlan nevét – ha ilyennek tartja fiamat, úgy kár lesz
tovább is rá pazarolni nagy művészetét.</p>
<p>– Magam is épen ez ajánlatot akartam tenni – felelt Lombi
Loránt. – Valóban kár érte fizetni, ámbár elég keveset
fizetnek.</p>
<p>– Elég ez egy – szamárért, – viszonzá a sértett szülő keserű
gúnynyal, s némi titkos elégtétellel, hogy e kétértelmű kifejezés
által fínoman Lombi Loránt fejéhez vághatta a botrányos állat
nevét.</p>
<p>És így történt, hogy a növendékek rohamos gyorsasággal
megfogytak, s Lombi Loránt hírneve épen nem emelkedett. «Lehetett
valaha jó előadó művész – mondák a megbántott szülők, – de rossz
mester, mert nem képes kiismerni a növendékek képességét; pedig ez
a fő.» A kevés tanítványnyal, ki megmaradt vezetése alatt s
valamire mégis tudott menni, Lombi Loránt nehány hangversenyt
próbált rendezni, melyeken maga is fellépett, gondolván, hogy így
is könnyít valamit nehéz helyzetén. A hangversenyek fényesen
sikerűltek, minden számot ismételni kellett, Lombi Loránt koszorút
kapott, két kisasszonyt bokrétákkal tűntettek ki, a helybeli újság
hosszú műismertetést közölt a fényes zene-estélyről – és Lombi
Loránt régi dicsőségének emlékei közt elfelejtette, hogy a
hangversenyző úrfiak és <span class="pagenum"><a name="Page_192"
id="Page_192">-192-</a></span> kisasszonyok összes rokonsága ingyen
részesűlt a műélvezetben és a valósággal fizető közönségből oly
kevesen fértek be, hogy a befolyt összegből a jegyszedő öreg
asszonyok díját sem lehetett kifizetni, mi ezen öreg hölgyek
részéről több látogatást, nehány viharos jelenetet s több nem igen
megtisztelő czímet vont Lombi Loránt fejére.</p>
<p>Ezek daczára azonban Lombi Loránt hírneve tíz év múlva is azon
teljes fénynyel ragyogott a városban, mely beköltözése első napján
kápráztatá el szemeit. Ismerte mindenki, az útczán megnézte
mindenki, büszke volt rá mindenki; s ha egyik-másik polgárnak
idegen földről látogatója jött, ki a város nevezetességeit látni
óhajtotta, házi gazdája karon fogva a térre vezette, hol Lombi
Loránt szokott csipkés szegélyű nagykendőjében sétálni, s
megmutatta személyében a város legnagyobb nevezetességét. Lombi
Loránt e köztisztelet viszonzásaúl néha-néha leereszkedőleg
részesítette a közönséget művészete élvezésében s minden sátoros
ünnepen egy solo-t játszott a templomi zenekarban, mely alkalomkor
a helybeli újság zene-referense sohasem mulasztá el megjegyezni,
hogy Lombi Loránt, a nagy hegedű-művész, ki fényes diadalmi pályája
után kies városunkat választá aggkora hajlékáúl, tegnapi solója
által egy új fényes levelet csatolt halhatatlan babérjaihoz.
<span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
"Page_193">-193-</a></span></p>
<p>A babérok halhatatlanok lehettek, hanem Lombi Loránt sokszor
szomorúan volt kénytelen tapasztalni, hogy az ember nagyon is
halandó, és sok mindenfélére van szüksége, ha mégis élni akar.
Művészi büszkeségét azonban csorba nélkűl fentartotta és soha,
legnagyobb nyomorúságában sem tett semmit, mi a művészi név tiszta
tűkrére csak egy lehelletnyi árnyat is vonhatott volna. Hej pedig
sok nyomorúságot látott az a kis hátulsó udvari szoba; és a szoba
falán szép sorban függő szalagos koszorúk sokszor adhattak hálát az
istennek, hogy koszorúknak születtek és nem embernek, ki koszorút
kap. Hanem ezt nem tudta más, csak ők maguk. A csipkés szegélyű
nagy kendő mindennap megjelent az útczán, és senki sem tudta,
micsoda keserűséget föd el a szívben. Az igaz, hogy nem is kérdezte
senki. A polgártársak büszkék szoktak lenni a nevezetességre, mely
körükben él, s a nevezetességre hagyják, a megélés módját
keresni.</p>
<p>Lombi Loránt élt – ezt senki sem tagadhatta; hogyan élt – ezzel
meg senki sem törődött, a mit különben nem is vett volna jó néven.
Büszke volt, nem kért semmit; méltóságát megőrizte, a közönség
tiszteletét megkívánta, de nyájassággal, leereszkedéssel
viszonozta. Sőt annyira ment leereszkedése, hogy még Csicsa Miskát
is, a czigány banda primását, kifogástalan udvariassággal fogadta
szobájában <span class="pagenum"><a name="Page_194" id=
"Page_194">-194-</a></span> s egyetlen székére ültette, míg maga az
ágyra telepedett.</p>
<p>– Mi jót hozott, Csicsa? kérdé leereszkedő nyájassággal,
jobbjának könnyed legyintésével jelentve, hogy csak maradjon
székén, mert ez a vendéget illeti, akárki az a vendég.</p>
<p>Derék, jól táplált barna úr volt Csicsa, elegáns fekete ruha
feszűlt meg izmos tagjain, arany gyűrűk villogtak ujjain, vastag
arany láncz himbálódzott kerek hasa fölött, fínom tajték szopókát
tartott ujjai közt, de a szivart világért sem merte volna szájába
fegni ez éhes tekintetű szegény öreg ember előtt, ki kopott
ruháiban oly méltósággal ült ágyán, mint a király trónusán.</p>
<p>– Szóljon bátran Csicsa, ne legyen elfogúlt, biztatá jóakarólag
Lombi Loránt a lelkendező barna urat. Mi jóval jött? Miben lehetek
szolgálatára?</p>
<p>Végre megemberelte magát Csicsa úr és hosszas gondolkozás után
meghúzogatva ujjain a gyűrűket, megránczigálva mellényét, s minden
ok nélkűl háromszor megnézve óráját, lábait díszesen, de igen
kényelmetlenűl megfeszítette s a következő szavakkal vezeté be
mondandóját:</p>
<p>– Szép idő van.</p>
<p>E furfangos bevezetés után, mely tág értelménél fogva igen
alkalmas volt, hogy bárminő tárgy előbeszédeűl szolgáljon, s a
hallgató érdekeltségét felköltve, figyelmét a sejtelmek
beláthatatlan <span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
"Page_195">-195-</a></span> tengerére csábítsa: Csicsa úr nagyot
lélekzett, s szónoki fogással élve, rövid szünetet tartott.</p>
<p>– Nagyon szép idő, mondá Lombi Loránt leereszkedő jóakarattal,
világosan mutatva, hogy a szép időt oly közös jótéteménynek
tekinti, melyet egyaránt élvezhet művész és czigány muzsikus.</p>
<p>– Jó idő lesz a temetésre, folytatá Csicsa úr.</p>
<p>– A temetésre? kérdé Lombi Loránt, kissé meglepetve e váratlan
szónoki fordulat által.</p>
<p>– Ma temetjük szegény Peták Danit, a banda első hegedűsét. Nem
tetszett hallani, hogy meghalt szegény Peták Dani?</p>
<p>– Nem, nem hallottam, mondá Lombi Loránt hidegen és
tartózkodólag. Kissé merész dolog is volt, föltenni róla, hogy egy
czigány muzsikus haláláról tudomása legyen. Tartózkodóbb lett
nyájasságában, de nem haragudott; hiszen ez egyszerű embertől, a
szegény Csicsától nem vehette rossz néven, ha saját bajáról azt
hiszi, hogy a magasabb regiókban is megérzik.</p>
<p>– Igenis, meghalt – folytatá Csicsa úr búskomolyan – nincs már
első hegedűsünk, nagy híja lesz a bandának. Pedig oly jó keresetünk
volt. Baj, baj, nagy baj.</p>
<p>– Sajnálom, mondá Lombi Loránt ismét visszatérő jóakarattal.
Nagyon sajnálom, és szívesen segítnék, ha tehetném. <span class=
"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span></p>
<p>– Igazán? kérdé hirtelen a barna úr oly nagy örömmel ugorva föl
székéről, mely tekintve Peták Dani szomorú halálát, határozottan
ellenkezett egy temetési nap gyászával.</p>
<p>– Valóban segítnék, ha módomban állna, mondá Lombi Loránt
vontatva, mert barna vendégének megfoghatatlan öröme és hirtelen
felugrása épen nem volt ínyére.</p>
<p>– Módjában áll, nagyon is módjában áll, kiáltott Csicsa úr,
heves taglejtései által még inkább fölgerjesztve Lombi Loránt
titkos méltatlankodását. Nagyon jó keresetünk van – minden este el
vagyunk foglalva – megduplázom Peták Dani fizetését – az úr
hegedű-művész –</p>
<p>– Annak mondtak, vágott közbe Lombi Loránt fagyosan, sejtve, de
magának sem merve megvallani az összefüggést Csicsa úr szakadozott
fölkiáltásai között.</p>
<p>– Elfogadja hát? Kezet rá! kiáltott az elragadtatott barna úr,
örömében annyira megfeledkezve minden világi tekintetről, hogy
valósággal Lombi Loránt felé nyújtá kesztyűtlen kezét.</p>
<p>– Mit? kérdé Lombi Loránt mereven és mozdulatlanúl.</p>
<p>– Hát – az első hegedűs helyét bandámban, felelt Csicsa úr,
fokozatosan leeresztve fölemelt hangját és kinyújtott kezét, a mint
az elszörnyedt öreg ember szótalanúl fölemelkedett ágyáról.</p>
<p>Hosszas szünet következett. Lombi Loránt <span class=
"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> némán
állt az ágy előtt, egyedűl rövid szaggatott lélekzete által
tudatva, hogy a szörnyű villámcsapás még hagyott benne valami
életet. A barna úr ez alatt igen kényelmetlenűl kezdte magát
érezni; gyűrűit össze-vissza cserélte ujjain, s szórakozottságában
vagy zavarában kivonta mellényzsebéből vaskos arany óráját és úgy
fölhúzta, hogy minden lánczát, kerekét összetörte s örökre
használhatatlanná tette.</p>
<p>– Fényes kereset – megduplázom a fizetést, mormogott Csicsa úr
biztató és mentegető hangon.</p>
<p>– Ennyire sülyedtem! kiáltott végre Lombi Loránt oly fájdalommal
és keserűséggel, hogy Csicsa úr most már valósággal nem tudta,
melyik lábára álljon?</p>
<p>– Engedelmet kérek, nem akartam megbántani, dupla fizetést
ígértem, mondá aztán bűnbánó meghunyászkodással.</p>
<p>– Peták Dani utódja! kiáltott Lombi Loránt.</p>
<p>– Dupla fizetéssel, tevé hozzá a sötét barna kísértő, az
alkudozás megkezdésének vevén Lombi Loránt keserű fölkiáltását.</p>
<p>Lombi Loránt körűlnézett a szobában, fegyvert keresve, melylyel
szörnyű bántalmáért méltó megtorlást vegyen. Fegyver nem ötlött
szemébe, de látta Csicsa úr jó akaratú biztatástól sugárzó
ábrázatát, melyen az ijedtség, alázatosság, pártfogás, tisztelet és
jóakarat oly kellemes kifejezésben <span class="pagenum"><a name=
"Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> egyesűlt, hogy minden
vonása ezt látszott kiáltani: Dupla fizetés! – Nem, ez nem lehetett
szándékos sértés, nem kiszámított megalázás, gondolá Lombi Loránt.
Keserűsége és haragja lassankint elsímúlt, helyét a leereszkedő
szánakozás foglalta el, a mint a czigány furcsa vegyületben
mosolygó és ijedező arczára tekintett. Mit tudja ő szegény, mit
tett? Képes-e ő fölfogni, mi a művész? Szemében csupán hegedűsök
vannak; az ő baja, de nem hibája, hogy nem tud különbséget tenni
Peták Dani és Lombi Loránt közt.</p>
<p>Lassankint kialudt Lombi Loránt szemében a harag tüze s helyében
a fájó szánakozás szelid világa csillogott. Sőt előbb elkékűlt
ajkai körűl gyenge mosoly is játszadozott, midőn megfogta a még
mindig riadtan mosolygó és dupla fizetésről mormogó Csicsa kezét,
és a szoba túlsó végére, a falhoz vezette.</p>
<p>A falon díszes sorban függtek a kisebb-nagyobb koszorúk, hosszú,
széles selyemszalagokkal, arany betűs feliratokkal. Lombi Loránt
megállt előttük, s baljával Csicsa kezét fogva, jobbjával az első
koszorúra mutatott.</p>
<p>– Ez volt első koszorúm, gyermekkoromban kaptam, midőn első
hangversenyemet adtam, mondá ünnepélyes hangon. A város hölgyei
nyújtották át bársony párnán, zöld szalagjára arany betűkkel van a
nevem írva, s azon remény, hogy e név valaha be fogja tölteni a
világot. <span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
"Page_199">-199-</a></span></p>
<p>A barna férfiú álmélkodva nézett a zörgő levelű koszorúra;
kezébe fogta a lelóggó selyem szalagot, s míg ezt műértőleg
morzsolá ujjai közt, a rajta levő feliratot iparkodott elolvasni,
elfeledve a jelenet ünnepélyes hatása alatt, hogy az írástudományba
csak igen tökéletlenűl van beavatva.</p>
<p>– Az első koszorú reménye beteljesedett, folytatá Lombi Loránt
még ünnepélyesebben, tovább vonva barna vendégét s a második
koszorúra mutatva. Ezt a koszorút a hildenhausen-sonderburgi
uralkodó herczeg sajátkezűleg dobta nekem, midőn
Hilden-Hausen-Sonderburgban léptem föl az udvari színházban.</p>
<p>Csicsa a második koszorú széles selyem szalagját is megmorzsolá
ujjai közt, mi alatt kábúltan nézett a sárga poros levelekre, s
öntudatlanúl, de siker nélkűl iparkodott elméjébe vésni az épen
most hallott kimondhatatlan idegen nevet.</p>
<p>– A harmadik koszorút – folytatá Lombi Loránt, tovább vezetve az
álmélkodó barna férfiút – egy főrangó hölgy-intézet növendékei
nyújtották át testületileg. – A negyediket – ötödiket – és így
tovább-tovább – a mint Don Ruy körűlvezette Carlos királyt őseinek
képei előtt, akként mutatta be Lombi Loránt megilletődött
vendégének koszorúit, mindegyiknek elmondva történetét s Csicsa
kezébe adva a szalagokat. A megbolygatott koszorúk száraz levelei
zörögtek, mintha a feltámasztott emlékek szél <span class=
"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> gyanánt
rezegtetnék a hosszas álom, pihenés után; egy-két levél a földre
hullt; Lombi Loránt kegyelettel fölemelte onnan s gondosan az
asztalfiókba zárta, sárguló írások és hírlapok közé. Csicsa néma
álmélkodással hallgatta végig a koszorúk történetét, megfogta
szalagjaikat, ujjai közt morzsolta, megkísérlé elolvasni
felírataikat, míg lelkében azon homályos sejtés kezdett
határozottabb alakot ölteni, hogy ennyi koszorúval szemben nem
ártana újra és erősebben hangsúlyozni a dupla fizetést, a mit
halkan és félénken azonnal meg is tett.</p>
<p>– És most – fejezé be Lombi Loránt, a mint az utolsó koszorú
száraz leveleinek zörgése elhallatszott – és most Csicsa,
megbocsátom vakmerőségét. Bizonynyal nem tudja kivel beszél, azért
merte ajánlatát tenni. Most azonban láthatja, hogy a művész, kinek
ily koszorúi vannak, nem állhat be egy czigány bandába
hegedűsnek.</p>
<p>A meglepett barna férfiú akart még valamit hebegni dupla
fizetésről, de Lombi Loránt határozott, bár kegyes kézlegyintéssel
jelenté, hogy a kihallgatásnak vége van. Csicsa úr óriási
erőfeszítések után felhúzta keztyűit, kivette óráját, füléhez
tartotta s fejcsóválva győződött meg, hogy nem jár; de azért mégis
figyelmesen megnézte, s miután háromszor sikertelenűl belekezdett
valami búcsúzó szónoklatba, a harmadik kísérlet után lassan
kihátrált az ajtón. <span class="pagenum"><a name="Page_201" id=
"Page_201">-201-</a></span></p>
<p>A mint Csicsa úr kilépett a ház kapuján, s megigazgatva ujjain a
gyűrűket és zsebébe rejtve ismét lehúzott keztyűit, épen tovább
akart indulni, nagy zörgéssel fordult be az útczába egy ekhós
szekér és közvetlenűl ama kapu előtt állapodott meg, hol Csicsa úr
végezte úti előkészületeit.</p>
<p>– Ez a bárány-útcza tizenötödik száma? kiáltott az ekhó alól egy
éles nőnemű hang.</p>
<p>– Ez hát, mordult vissza üléséről a subás kocsis. Csak van
szemem.</p>
<p>– Kend nem ismeri a számokat, visított ismét a nőnemű hang.
Kérdezze meg azt az urat a kapu előtt.</p>
<p>– Azt mondja az asszonyság, kérdezzem meg az urat, mondá a subás
kocsis mogorván, Csicsa úr felé fordulva.</p>
<p>Csicsa úr, kinek igen hízelgett, hogy valóságos úrnak tekintik s
vitatás nélkül fölteszik róla az arab számok ismeretét, e
felszólításra a kapu felé fordúlt s tudományos arczkifejezéssel
kezdte tanulmányozni a ház falára mázolt számokat.</p>
<p>– Kérdezze meg az úrtól, itt lakik-e Lombi Loránt? sivalkodott
ismét türelmetlenűl a nőnemű hang.</p>
<p>– Igenis itt lakik, épen tőle jövök, kiáltott Csicsa úr,
örvendve, hogy ilyen könnyen átesett a nehéz számtani
feladaton.</p>
<p>– Hajtson be az udvarra, sivított a nőnemű <span class=
"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> hang. A
kocsi megfordult s a nyitott kapun keresztűl, visító tartalmával
együtt, az udvarra döczögött.</p>
<p>Csicsa úr most már tovább mehetett volna ugyan, de zenészi
kíváncsiságát nagyon felgerjesztvén a sivító hang, megállt a kapu
előtt s várta a szekér rejtelmeinek kitárulását. Ha azonban valami
vonó vagy fuvó hangszert gyanított a szekérben, úgy nagyon
csalódott várakozásában, mert nem jött belőle napfényre egyéb, mint
egy igen öreg és igen vézna asszonyság, félúrias ruhában és
kőkorbeli főkötővel, azután két kis láda, egynehány kosár, egy
csomag ágynemü s végre egy szegényes öltözetű kis leány, kit Csicsa
úr hirtelenében tizenkét-tizenhárom évesre becsűlt.</p>
<p>Ennyit látott Csicsa úr és nem többet. Láthatta Lombi Lorántot
is, a mint szobája ajtajába lépett, összecsapta kezeit s
vendégeihez sietett. Még azt is láthatta, hogy hirtelenében pár
szót váltott a kőkorbeli főkötős vézna asszonysággal, mialatt
jobbra-balra kapkodta kezeit, melyeket a kis leány erővel meg akart
csókolni. Erre mindnyájan ládástúl, kosarastúl, ágyneműstől a
szobába mentek, és Csicsa úrnak nem maradt egyéb látnivalója, mint
a subás kocsis, a mint mogorva arczczal jártatta az udvaron
lovait.</p>
<p>Lombi Loránt ezalatt vígasztalan arczkifejezéssel iparkodott
szűk szobájában elhelyezni a <span class="pagenum"><a name=
"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> megérkezett holmit, míg a
vézna asszonyság, elfoglalva az egyetlen széket, lélekzetvétel
nélkül igyekezett egy drámai szerkezetű monologban minden lehető
kérdésre megelőzőleg felelni.</p>
<p>– Hogy ki vagyok? Hát özvegy Harcsa Mihályné asszonyság vagyok,
a férjem asztalosmester volt, húsz év előtt halt meg
vízibetegségben. Hogy micsoda módon ismerkedtem meg az úr
unokahugával? Hát csak úgy, hogy anyja özvegysége óta a házamban
lakott, ott betegeskedett, ott is halt meg. Hogy hagyott-e valamit
hátra? Hát bizony csak azt a kis holmit, a mi itt van ni; elhoztam
mind, egy darabját se tartottam vissza, pedig adósom volt az utolsó
hónapi házbérrel. Hogy miért hoztam az úrhoz ezt a kis árvát? Hát
csak azért, mert nincs ezen a világon senkije, és semmije az úron
kívül. Hogy honnan tudom én ezt? Hát a boldogult édes anyjától, a
ki sokszor eldicsekedett vele, hogy van neki egy Lombi Loránt nevű
rokona, nagy művész, híres muzsikus, gazdag ember, itt meg itt
lakik, és bizonyára nem fogja elhagyni kis leányát, ha nem lesz
többé édes anyja. Hogy hát ez nem egészen igaz, mert lakásából
ítélve, az úr nem látszik valami gazdag embernek. A bizony
meglehet, de azért ezt a szegény kis lányt nem fogja az útczára
tenni? Hogy miért nem tartom én el magam? Mert nekem nincs miből,
szegény vagyok, sok gyerekem van, azt se tudom, hogy éljek el
napról-napra? <span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
"Page_204">-204-</a></span> Hogy mit tegyen az úr evvel a szegény
kis féreggel? Hát bizony csak nevelje fel, ha van lelke az úrnak,
mert különben megveri az isten. Mariska, csókolj kezet a bácsinak,
és jól viseld magadat, ha azt akarod, hogy szeressen.</p>
<p>A kis leány elfogta Lombi Loránt vonakodó kezét és megcsókolta.
Lombi Loránt szólni akart, de maga sem tudta, mit mondjon; hosszú
ideje pedig nem maradt a gondolkodásra, mert a vézna asszonyság,
megelégedéssel tapasztalván a rokoni jó egyetértést, melyet a
kézcsók által teljesen biztosítottnak látott, újra fölvette a
drámai monolog fonalát.</p>
<p>– Hogy meddig maradok itt? Bizony még ma este szeretnék haza
menni; kocsimat csak egy napra fogadtam fel, a kocsisom pedig
nagyon goromba ember, nem férnék meg a szájától, ha éjszakára is
itt tartanám. Ne tessék tartóztatni, semmi esetre sem maradhatok.
Hogy tartozik-e valamivel a kis Mariskáért? Bizony tartozik; én
tartom anyja halála óta, az útiköltség is csak miatta van, mert
bizony a nélkül soha sem jöttem volna ebbe a városba. Hogy most nem
tudja megadni? Nem is azért kérdeztem, mintha meg akarnám venni az
úron. Elvárok vele akár meddig, sőt azt se bánom, ha örökre adósom
marad. Hogy jó apja akar lenni a kis Mariskának? Azt el is várom.
Hogy meg fogom-e valamikor látogatni? Hát biz azt nem tudom, majd
megválik <span class="pagenum"><a name="Page_205" id=
"Page_205">-205-</a></span> idővel; egyszer csak, meglehet,
betoppanok ide s megnézem, mivé nevelte ezt a kis leányt? Hogy
szívesen fog látni? Reménylem is, különben most ne tessék
tartóztatni, mert csak etetünk és mindjárt haza felé indulunk.
Mariska, csókold meg a bácsi kezét és köszönd meg a hozzád való jó
akaratát.</p>
<p>A kis leány ismételte előbbi támadását Lombi Loránt keze ellen,
és Lombi Loránt belátta, hogy a végzet rendelései ellen hiában küzd
a gyönge ember. A minek meg kell történnie, az megtörténik; ha meg
kellett történni, hogy most egyszerre egy tizenkét éves leány
nevelőapjává legyen, bele kell nyugodnia a kikerülhetetlenbe. A
kőkorbeli főkötős asszonyság oly szépen megtett helyette minden
kérdést és minden lehető ellenvetést, és oly kimerítőleg és
megczáfolhatlanúl megfelelt valamennyire, hogy neki szólnia sem
kellett, s az ellenmondás legtávolabbi reménye nélkül fogadta az
égnek e váratlan ajándokát. Nem is azon gondolkozott, elfogadja-e
vagy nem, ehhez többé szó sem fért, hanem csupán az iránt kellett
még tisztába jönnie magával, hogyan oldhassa meg a nehéz számtani
feladványt, hogy a mi eddig egynek sem volt elég, ezután elég
legyen kettőnek?</p>
<p>E nehéz problema fölött töprenkedett, mialatt a visító hangú
beszédes asszonyság kirakta a ládákból, kosarakból Mariska
holmiját, folytonosan oktatva a kis leányt jó erkölcsökre s
istennek és <span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
"Page_206">-206-</a></span> embernek tetsző viseletre,
közben-közben pedig felszólítva, hogy csókolja meg a bácsi kezét. E
fölött töprenkedett akkor is, midőn Harcsa Mihály özvegye elvégezve
minden dolgát s elköltve tisztességes ebédjét, melyet Lombi Loránt
a szomszéd fogadóból hozatott hitelben, még egyszer előadta szokott
drámai modorában saját élettörténetét, kapcsolatban Mariska
anyjának viselt dolgaival, s újra szívére kötötte Lombi Lorántnak a
kis leány sorsát. E nehéz problemán törte fejét akkor is, midőn a
mogorva kocsis bemordúlt az ajtón, hogy fogva vannak a lovak s ő
nem akar az úton hálni, mire a vézna asszonyság föltette fejére
kőkorbeli főkötőjét, megcsókolta a kis leányt, megölelte Lombi
Lorántot és a kocsiba ült, onnan sivítva még egyszer a kis leányra,
hogy csókoljon kezet a bácsinak, míg sivítása és az ekhós szekér
zörgése egészen elhangzott, és a nevezetes látogatásból semmi egyéb
nem maradt hátra Lombi Loránt szobájában, mint a szegletben ülő és
csendesen sirdogáló kis leány.</p>
<p>E nehéz problemán törte fejét Lombi Loránt akkor is, midőn az éj
leszállt s a kis leány csendesen pihegve aludt a földön rögtönzött
ágyában, míg Lombi Loránt pislogó olajlámpája álmos világánál
hangjegyeket másolt egyik növendéke számára. Halkan dudolta magában
a vídám dallamot, a mint a fekete pontokat egymás után <span class=
"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> rakta
alúl-felűl a vonalakra s a mellett számolta minden képzelhető
jövedelmét, melyet a legnagyobb munka mellett képes lesz szerezni.
Kevés, nagyon kevés, maga is alig tud megélni belőle. A dallam
rendkívül vidor fordulatba ment át. Lombi Loránt halkan verte hozzá
lábával a szökdelő kíséretet, szeme lassankint elfordúlt a papirról
s az alvó kis leány arczára tévedt. Mint hasonlít anyjára! Lombi
Loránt tisztán visszaemlékezett a szőke hajú, kék szemű, vídám
piros arczú leánykára, kivel gyermekkorában annyit játszott és
veszekedett. Az az idő rég elmúlt, azóta nem látta őt, pedig
szerették egymást; a mint most maga előtt újra látta gyermekében,
fölébredtek rég szunnyadó emlékei és ismét visszaképzelte magát a
gyermekkorba, s fejét a félig beírt papirra hajtva, hosszan
elmerengett a lelke előtt elvonuló képeken. Az a boldog család,
melynek gyermekei ott játszottak a kavicsos udvaron, hová lett,
merre hullt szét azóta? Mind meghaltak, senki sem maradt belőle,
csak ez a szegény öreg ember, rövid dicsősége romjaival s tört
reményeivel, és ez az alvó gyermek, kinek senkije sincs a világon
kívüle, tehetetlen, élhetetlen kolduson kívül. Szegény fakadó
bimbó, mely düledező rom tövében akar megvonulni. Mi lesz ott
belőle, fog-e menedéket találni, fog-e virúlni?</p>
<p>Fog. Lombi Loránt hirtelen fölemeli fejét, eltaszítja maga elől
a papirost s felugrik székéről. <span class="pagenum"><a name=
"Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> A gondolat, mely agyába
szökött, megremegtet egész valóját. El akarja hárítani magától, de
makacsul újra meg újra visszatér. Behunyja szemét, de annál
világosabban látja Csicsa czigány mosolygó orczáját; befogja fülét,
de annál érthetőbben hallja a dupla fizetés biztató ajánlatát.
Kétségbeesetten küzd e rémképek ellen – hiába! Mind jobban, jobban
körülfogják, elkábítják, magukkal ragadják. Hasztalan igyekszik
kiszabadulni a polyp karjai közűl, annál inkább beléjök bonyolódik;
hiába erőlködik kiemelkedni a dagadó hullámokból, annál mélyebbre
vonja a láthatatlan erő. Sülyed, egyre sülyed, ellenállása mindig
gyengébb, erőtlenebb, már alig küzd, a hullámok már vállát, ajkát,
szemét érintik – tekintete a falra esik, a koszorúk némán, fájó
szemrehányással intenek felé – megragadja e szalmaszálat s végső
erőlködéssel még egyszer kirántja magát a polyp karjaiból, a
hullámok öléből.</p>
<p>De a polyp nem ereszti martalékát, a hullámok nem adják vissza,
mit egyszer megragadtak. Lombi Loránt nehéz vergődésében elfordul a
koszorúktól s az alvó gyermekre esik szeme. A polyp karjai újra
tagjaihoz tapadnak, újra vonják, ragadják a mélységbe. Nincs
ellenállás, nincs menekvés. A hullámok összecsapnak feje fölött –
határozott.</p>
<p>Leszedi a falról koszorúit, egymásután, gyöngéden <span class=
"pagenum"><a name="Page_209" id="Page_209">-209-</a></span>
összehajtja szalagjaikat, még egyszer elolvassa felírataikat, még
egyszer, utoljára. Többé nem látják egymást. Azon a pályán, melyre
most fog lépni, nincs joga hajdani koszorúihoz. Nagy faláda áll a
szoba legvégső szegletében. Lombi Loránt egyenkint bele rakja
koszorúit, gyöngéden s figyelmesen, nehogy kár essék a száraz
levelekben. Az utolsót is elhelyezi, jobbjával már a láda födelét
tartja – – nem, nem zárhatja el örökre szeme elől dicsősége
emlékeit – – sem az isten, sem az emberek nem kívánhatják tőle ez
áldozatot… Az alvó gyermek hosszan sóhajt álmában – Lombi Loránt
becsapja a láda födelét s bezárja lakatját.</p>
<h3>II.</h3>
<p>Tiszta fehér falak, zöldre festett rácsajtó, virágágyas udvar,
folyondáros tornácz, két egyszerű csinos szoba mindenesetre
kellemesebb lakás, mint egy sötét, nedves, rendetlen, szennyes
barlang valami szűk udvar legbenső zugában, és az udvaron,
tornáczon, szobákban sürgölődő, szorgoskodó, mosolygó, csevegő,
tizennyolcz éves szép leány valószínüleg nincs hátrányára semmiféle
lakás díszének. Lombi Loránt kénytelen ezt titokban bevallani,
midőn hegedűjével hóna alatt belép a zöld rácsajtón, körűlnéz a
virágos udvaron, <span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
"Page_210">-210-</a></span> keblére szorítja az eléje futó,
sürgölődő, mosolygó, piruló leánykát.</p>
<p>Öt év mult el már azon nehéz éjszaka óta, melyen Lombi Loránt
sírboltjukba temette hervadt koszorúit s reájok csapta a koporsó
fedelét. Öt hosszú év, váltakozó küzdéseivel, bajaival, örömeivel,
bánatával, vígaszával, könnyeivel, mosolyaival. Lombi Loránt
feláldozta új feladatának a legnagyobbat, mije volt, feláldozta
művészi büszkeségét, önérzetét, önbecsülését s az áldozat
következményeit viselte hősi lélekkel, bölcs megadással. Lemondott
igényéről az emberek bámulatára, a köztisztelet adójára, lemondott
méltóságáról, a művészi név varázsáról; szerényen meghúzódva járt
az útczán s csupán akkor, midőn dolga kívánta; visszavonult
közelebbi ismerőitől s ha véletlenűl találkozott velök, szégyenkező
alázattal emelt kalapot előttük. Nem volt meg azon vígasztalása,
mint a leköszönt királyoknak, kiket a magánéletben is átövez a régi
fény varázsa, ő nemcsak lemondott régi dicsőségéről, hanem meg is
tagadta multját, önmagát; a régi nagy művészt bele temette oda a
nagy ládába, a hervadt koszorúk közé, itt a földön már csak a
Csicsa Miska bandájának első hegedűse járt és muzsikált.</p>
<p>Nehéz volt a lemondás, kínos volt az áldozat, de lassankint
megjött a kárpótlás. A kis Mariska jó gyermek volt, jó gyermekből
szép leány lett, szép leányból ki tudja még mivé lehet? Lombi
<span class="pagenum"><a name="Page_211" id=
"Page_211">-211-</a></span> Lorántnak ő hozta meg a nap melegét, a
virág illatát, mindent a mi fényes, mosolygó, kedves. A mint a
gyermek növekedett éveiben, fejlett szépségében, jóságában,
kedvességében, úgy fiatalodott Lombi Loránt korban, erőben,
kedvben, fürgeségben. Mintha különböző pontokról egymás felé
közelednének, hogy végre egy mosolygó, virágos, verőfényes ponton
egymásra leljenek… Mi lehet az a mosolygó, virágos, verőfényes
hely…? Lombi Loránt nem kérdezte, nem is gondolt rá, de
ösztönszerűleg, öntudatlanul folyton-folyton haladt feléje… A
hervadt koszorúk pedig feledve pihentek elzárt sírboltjukban.</p>
<p>Mióta Lombi Loránt közönséges emberré lett s mindennapi
kenyérkereset után járt, azóta kezdett valamit adni a jólétre és
kényelemre is, melyekkel hajdani olympusi fenségében nem sokat
törődött. Most már szeretett jól ebédelni, ebéd után kényelmesen
elpihenni, nyáron a virágos udvar lugasában, télen a jó fűtött
szobában. Mindezen prózai kedvtelésekre a kis Mariska szoktatta,
eleinte hízelgő kérlelésekkel biztatva, hogy tegye meg ezt vagy
azt, az ő kedvéért, ha nem másért. Lombi Loránt tehát megtette
először Mariska kedvéért, aztán a maga kedvéért – szóval lassankint
oly prózai köznapi emberré vált, hogy lehetőleg jól és kényelemben
akart élni, és rendes munka által megszerezni azt, a mi erre a jó
és kényelmes életre szükséges. <span class="pagenum"><a name=
"Page_212" id="Page_212">-212-</a></span></p>
<p>– Mennyi változás! gondolá magába Lombi Loránt, elhelyezve a
szobába hegedűjét s az ajtóból szemével kísérve az esteli
készítésében szorgoskodó leány sürgő-forgó alakját. Mily varázs
lehet az, melylyel e leány úgy átalakított engem? Mily erő az, mely
úgy ragad feléje s mégis oly titokszerűen elriaszt sokszor mellőle?
Úgy szeretném az apa gyöngédségét, párfogását tanúsítani iránta –
és nem tudom. Elfogult vagyok mellette, zavarba jövök, mint a
gyermek… Mi ez? Mit jelenthet ez?</p>
<p>Még többször is feltette volna magának e kérdést, hanem Mariska,
kit elmélkedése alatt folytonos figyelemmel kísért, e pillanatban
erősen elpirúlt s nagy buzgósággal kezdte fújni a konyha tüzét,
hogy legyen mire fognia pirulását. Lombi Loránt észrevette a
pirulást, s ugyanazon pillanatban szemébe tünt a tornáczon, épen
Mariska lesütött szemének irányában, egy fiatal ember alakja. Ha a
leány elpirul és közelében fiatal ember áll, nem lehetetlen, hogy a
kettő közt okozatos összefüggés van. Lombi Loránt erős nyilalást
érzett szívében és e pillanat gyors feleletet adott fennebi
kérdésére, melyet annyiszor hasztalanúl tett föl magának.</p>
<p>Nem, nem, esztelenség! A mily villámmódra ötlött agyába e
felelet, oly megdöbbentő sietséggel igyekezett azt onnan ismét
elriasztani. Őrültség még a gondolat is. Nem akar vele foglalkozni,
<span class="pagenum"><a name="Page_213" id=
"Page_213">-213-</a></span> ideje sincs rá, ez a fiatal ember az ő
vendége, legjobb legkedvesebb tanítványa, kiből még valódi művészt
fog nevelni. Elébe siet, mohó szorgoskodással bevonja a szobába,
beszél, enyeleg vele, s talán észre sem veszi, hogy azalatt folyton
tekintetét lesi, folyton azon töprenkedik, vajjon ő volt-e oka a
pirulásnak.</p>
<p>A vacsoránál lázas jó kedve van, nevetgél, tréfál, beszél, egyre
beszél, mintha valami alkalmatlan gondolatot akarna agyon beszélni.
De ez alkalmatlan gondolat mindegyre visszatér, akárhogy kergeti,
nem szabadúl meg tőle. Beszél közömbös dolgokról, a napi
eseményekről, növendékeiről, Csicsa Miskáról – – s mikor már azt
hiszi, tökéletesen megszabadult üldöző kísértetétől, akkor kapja
rajta magát, hogy lopva, mohón lesi a fiatalok szemét, ajkát,
kezét, nem intenek, nem sugnak, nem adnak-e valamit egymásnak…?</p>
<p>Őrültség, őrültség… Majd ha egyedűl lesz, ha elég ideje lesz,
szemébe néz ennek a bolondos kísértetnek, s higgadt megfontolással,
józan okoskodással adja ki neki az útat. A vacsorának vége van, a
vendég eltávozik, Lombi Loránt forróan megszorítja kezét, aztán
hátra dűl székében s könnyed hangon mondja Mariskának, kísérje ki ő
a vendéget. Egyszerre csak megint rajta kapja magát, hogy a szoba
ablakánál van s a félig félre <span class="pagenum"><a name=
"Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> vont függöny megől
leskelődik… Mire leskelődik, miért leskelődik…?</p>
<p>Egyedűl vagyunk, gondolkozzunk most higgadtan, megfontolva, te
szerencsétlen őrjöngő! Mi az, szerelmes vagy? Nem vagyok, nem
vagyok, nem akarok lenni… Mért leskelődöl hát…? Mert féltem őt…
Félted? Kitől félted…? Nem az-e rendeltetése, hogy szeressen, nővé
legyen?… Nem engedem, nem élhetek nélküle… Vedd el hát te őt…
Őrültség… Miért volna ez oly nagy őrültség? Nem történik-e
mindennap száz meg száz ilyen házasság…? Hány éves vagy?… Ötvenöt…
És ő…? Tizennyolcz… Őrültség, őrültség! Nem akarok többé rá
gondolni.</p>
<p>Igen ám, ha az akarattól függne ez. Ha ez a kínzó vendég előbb
megkérdezné, szívesen látják-e? Nem vár ez hívást, nem szorúlt
kínálásra, épen nem szemérmes vendég. Bemegy a zárt ajtón,
belopózik a csukott ablakon, s a hová egyszer befészkelődött,
pusztít, rombol, emészt ott; ha elküldöd, ha kidobod, visszamegy.
Nem bánja ő, akármilyen a szállás: új-e vagy ócska, tiszta-e vagy
ronda, világos-e vagy sötét, mindegy az neki, helyén van akárhol,
talál pusztítni, gyötörni valót mindenütt. És még ha egyedűl járna!
De nem, másokat is hoz magával, hadd segítsenek neki romboló
munkájában. Az az ismert zöld szemű szörnyeteg sarkában van
mindenütt, vele <span class="pagenum"><a name="Page_215" id=
"Page_215">-215-</a></span> megy mindenhová, tanyát üt vele minden
hajlékban. Lombi Loránt is megismerte mind a kettőt; hiába
okoskodott, hiába fontolgatott, mondhatta magát őrültnek,
kereshetett akárhol józan érveket: a kínzó vendégek szállást vettek
nála s nem hagyták el többé.</p>
<p>Ott voltak vele nappal, a mint sorra járta házait s leczkéket
adott növendékeinek. Akárhogy magyarázta a zene titkait, akárhogy
verte kézzel-lábbal a taktust; minden accordban az egyik csalogató
hangját hallotta, minden hamis trillával a másik rikácsoló hangja
kiáltott fülébe. Egy–kettő, hátha mégis szeretne – egy–kettő –
őrült gondolat; egy–kettő, gyorsabb ütemben – hozzám vonhatná a
hála is – egy–kettő forte, fortissimo – ne olyan hamisan – vajjon
kire gondol most – egy–kettő – piano – szegény öreg, ne álmodjál
szerelemről… Ott voltak vele elmaradhatatlan vendégei esténként,
midőn a város nyilvános kertjében Csicsa Miska bandájában húzta a
keringőket, csárdásokat a tánczra vágyó fiatalság talpa alá… Hogy
összeillenek a tánczoló párok, fiatal fiatallal, tánczos tánczosné
közt alig van egy pár évnyi különbség… a mint el-elsuhantak előtte
a lihegő, kipirúlt, mosolygó alakok, feszült figyelemmel leste
valamennyinek arczát, tartását, mozdulatait, s számította
mindegyiknek életkorát… hahaha! rikoltott fülébe gyötrő vendége,
nézd ezeket, kik <span class="pagenum"><a name="Page_216" id=
"Page_216">-216-</a></span> oly édes mámorral simulnak egymás
keblére, mind ifjak, mind az élet virágjában vannak – virág virágra
hajlik – száraz kóró vagy te, nem a virágok közt van a te helyed…
és húzta, húzta lázasan a vidám, csapongó, szökellő tánczzenét,
hogy az egész bandát magával ragadta és Csicsa Miska kénytelen volt
nagy megelégedéssel bevallani, hogy ilyen első hegedűsnek a dupla
fizetés se sok.</p>
<p>Több héten át tartott ez a gyötrelmes állapot, Lombi Loránt
érezte, hogy ereje napról-napra fogy a küzdelemben. Növendékeit
egészen kétségbeejtette a gyors tactus-veréssel, a nyilvános
kertben pedig minden este valóságos őrjöngő tánczokat járatott a
város tisztességes fiatalságával, úgy hogy végre Csicsa úr is
megsokalta első hegedűsének ifjui hevét. Ha Csicsa úr megsokalta,
Lombi Loránt valósággal roskadozni kezdett alatta. Amaz est
rettentő felfedezése óta nem ismerte többé a nyugalmat. Kínzó
vendégei éjjel-nappal lelkén ültek, csábítgatták, ijesztgették,
hevítették, lehűtötték, biztatták, leverték. Nyugodt, türelmes
modora, mely hajdani művészi méltósága helyét pótolta, most eltünt;
izgatott, kapkodó, tűrelmetlen lett; maga sem tudta tisztán, mire,
miért? Napról-napra mélyebben elmerült a vén szerelmesek
boldogtalan állapotába, mely minden boldogtalanság között a
legszomorúbb, mert mindenki előtt nevetséges s csak annak
<span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
"Page_217">-217-</a></span> szomorú, ki benne van. Segítni kell e
kínos helyzeten, véget kell vetni a szakadatlan gyötrelmeknek –
Lombi Loránt érezte ezt s elhatározta, hogy minél előbb meg fogja
tenni.</p>
<p>A kis Mariska, a milyen gondtalan, könnyű kedvű, vidám leányka
volt, semmit vagy igen keveset vett észre gyámatyja szenvedéseiből.
Legfölebb annyit sejtett, hogy kellemetlenségei voltak
növendékeivel, vagy elbágyadt a hosszas éjjeli muzsikálásban. Aztán
neki is voltak gondjai, apró, könnyű gondocskák ugyan, de egy
tizennyolcz éves leányka még nagyra, sokra tartja az ilyesmiket. Az
a fiatal ember, ki ama nevezetes estén oly áruló és nagy
következményű pírt idézett arczára, azután is sokszor gyakorolta e
festési tehetségét, s Mariska el nem tudta gondolni, hogy gyámapja
ilyenkor miért lesz sokkal izgatottabb és miért oly szeszélyes
szegény Beregi Lőrincz iránt, a ki pedig a zongora-művészetben a
legkedvesebb tanítványa volt s igen derék tisztességes fiatal
ember?</p>
<p>Megtudhatta nemsokára azt is, midőn gyámapja mintegy négy héttel
a sokszor emlegetett nevezetes est után, délután, épen mikor valami
lakodalomba készült muzsikálni, úgy meghúzta hegedűje húrjait, hogy
valamennyi elpattant, és Mariska a nagy pattogtatásra ijedten
rohant az udvarról a szobába. <span class="pagenum"><a name=
"Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p>
<p>– Megyek, hozok friss húrokat, mondá Mariska készségesen.</p>
<p>– Nem kell, ne hozz, felelt Lombi Loránt, ágyra dobva hegedűjét.
Nem megyek el a lakodalomba.</p>
<p>– Nem? álmélkodék Mariska. De hogy fognak tánczolni első hegedűs
nélkül?</p>
<p>– A hogy tudnak, mondá Lombi Loránt mogorván. Ki nem állhatom a
lakodalmakat.</p>
<p>Mariska néma bámulattal nézett gyámapja boszús arczára. Nem mert
szólni, csak úgy magában gondolá, hogy a lakodalmak iránti
gyűlöletben nem osztozik vele. Különben ebbeli véleményének
nemsokára kifejezést is adhatott, még pedig sokkal meglepőbb módon,
mintsem előre gondolta volna.</p>
<p>– Hát te szereted a lakodalmakat? kérdé Lombi Loránt vontatva.
Látszott arczán, mily hosszas benső küzdés előzte meg az egyszerű
kérdést.</p>
<p>– Igen, felelt Mariska félénken.</p>
<p>– Szeretnél tánczolni valami lakodalmon? kérdé Lombi Loránt
perczenként növekedő izgatottságtól reszketve.</p>
<p>– Igen, felelt Mariska, csodálkozva e váratlan kérdés s gyámapja
rendkívüli zavara fölött.</p>
<p>– Szeretnél tánczolni a te lakodalmadon? kérdé Lombi Loránt,
tökéletesen elvesztve józan eszét. <span class="pagenum"><a name=
"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p>
<p>Nincs az a tizennyolcz éves leány a világon, a ki ne óhajtana
minél előbb tánczolni saját lakodalmán, és mivel Mariska sem volt
valami különös teremtmény, hanem csak olyan leány, mint a többi,
feltehetjük róla, hogy semmi kifogása sem lett volna efféle
mulatság ellen. Szólni azonban nem szólt semmit, csak fülig
elvörösödve és kötényén keresve valami igazítni valót, sütötte
szemét a földre.</p>
<p>– Szeretnél férjhez menni? kérdé Lombi Loránt.</p>
<p>Mariskának most már halántéka is piros színben égett s szemét a
világ minden vőlegényeért sem emelte volna fel a földről. Épen ezt
kérdezte tőle tegnap négyszem közt a tornáczon Beregi Lőrincz is,
míg gyámapja a nyilvános kertben tánczoltatta a város mulató
ifjúságát. Tegnap is így pironkodott és sütötte le szemét a földre,
s akárhogy esengett szegény Lőrincz, mégsem felelt egy árva szóval
sem. Ki tudja, hátha most ezen az úton akar választ nyerni
kérdésére? Most már talán mégis felelhetne, gyámapjától csak nem
fogja szégyelni magát.</p>
<p>Midőn tehát Lombi Loránt még egyszer s nyomatékosabban ismétlé
előbbi kérdését, Mariska kissé oldalt arczába pillantott, s aztán
hirtelen újra lesütve szemét s még jobban elpirulva, gyorsan igent
bólintott fejével.</p>
<p>– Mariska – mondá Lombi Loránt megragadva <span class=
"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> a
piruló leány kezét – emlékszel-e még a napra, melyen hozzám jöttél?
Tudod-e, hogy azon az éjjelen, melyen először aludtál födelem
alatt, megfogadtam, hogy neked, boldogságodnak szentelem életemet,
és megtettem éretted a legnagyobb áldozatot, melyet a világon
senkiért és semmi másért meg nem tettem volna? Mondd Mariska,
adtam-e okot, hogy fogadásom szegéséről vádoljanak? Megtettem-e
mindent, kész voltam-e minden áldozatra, hogy téged boldoggá
tehesselek?</p>
<p>Mariska felelet helyett némán meghajolt s hálásan megcsókolta
kezét. Az öreg szerelmes későn kapta el kezét a szeretetnek ezen
gyermeki nyilvánulása elől, kárpótlásúl azonban közelebb vonta
magához a még mindig piruló leánykát.</p>
<p>– Szeretsz-e engem Mariska? kérdé Lombi Loránt a delirium
legnagyobb fokán.</p>
<p>– Igen, tiszta szívemből, felelt Mariska ártatlanúl.</p>
<p>– Akarsz-e boldoggá tenni? kérdé tovább az eszeveszett
ember.</p>
<p>– Legforróbb óhajtásom ez, volt a gyanútlan felelet.</p>
<p>– Akarsz-e nőm lenni?</p>
<p>Igen, kimondta e szavakat, tisztán, érthetően kiejtette; Mariska
jól hallotta, de nem akart fülének hinni. Azt hitte, gyámapja
nyelve botlott meg vagy az ő érzékei kápráztak el. Ijedten,
csodálkozva <span class="pagenum"><a name="Page_221" id=
"Page_221">-221-</a></span> nézett Lombi Loránt arczára. Ez a
színéből kikelt, sápadó és piruló arcz, ezek a remegő ajkak, ez a
félő, reménylő tekintet – ezek mindent megmagyaráztak, egy pillanat
alatt mindent világossá tettek. Igen, ez szerelem, őrjöngő szerelem
volt – a nő szeme megismerte, megértette azt.</p>
<p>– Akarsz-e nőm lenni? kérdé Lombi Loránt másodszor.</p>
<p>Az első kérdés a gyermeket ijesztette meg, a másodikat a nő
hálája és szánakozása hallotta. Egy pillanat munkája volt az
átalakulás, egy pillanat alatt rohantak el a leány szeme előtt
gyámapja jóságának, áldozatainak, szeretetének képei, egy pillanat
elég volt, hogy szenvedő arczán keresztűl szívébe lásson s
elolvassa benne a kínok könyvét, és egy pillanat elég volt arra,
hogy megfeleljen a kérdésre.</p>
<p>– Igen.</p>
<p>Mennyi lemondás, mennyi önfeláldozás, mennyi hála és mennyi
keserűség volt ez egy szóban, azt nem árulta el sem hangjának
reszketése, sem halvány ajkának vonaglása.</p>
<p>De félénken elvonúlt az öreg ember mellől. Gyámapja keblére
gyanútlan bizalommal simúlt, a vőlegénytől riadtan húzódott.
Parancsolhatott eszének, parancsolhatott szívének, szemének,
arczának, hangjának; de nem uralkodhatott az <span class=
"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span>
önkénytelen irtózáson, mely megragadá és megreszketteté egész
valóját.</p>
<p>Lombi Loránt mindezt nem látta. A hosszú láz, mely hetek óta
gyötörte, tetőpontját érte el, deliriumában nem látta a valót,
egyedűl csak a lázálom képeit, és ezek a képek mosolygó
boldogságot, tiszta kék eget, verőfényes pázsitot mutattak lelki
szemének. E hangulatban tölté el a napot, e hangulatban búcsúzott
el éjszakára menyasszonyától… Menyasszonyától… szinte megrezzent,
midőn kiejté e szót; vajjon a boldogságtól vagy gonosz előérzettől
rezzent meg? Ezen töprenkedett egész este, mióta elvált Mariskától
s boldog jó éjszakát kívánt neki… A szerelmi vallomás első láza
elmúlt már, higgadtan, nyugodt megfontolással akart elmélkedni
jövendő terveiről. Egyedűl volt, gondolkozhatott… Egyedűl? Nem, nem
egyedűl, megfeledkezett régi vendégéről, de ez nem feledkezett meg
róla. Az éj csendjében ismét beszélni kezdett, eleinte halkan
suttogva, aztán mindig hangosabban, hangosabban kiáltva és
kaczagva. El akart merülni édes gondolataiba, a jövő szép terveibe,
de a kiállhatatlan kiabálás, kaczagás nem hagyott neki békét,
szétkergette legédesebb gondolatait, kényszerítette, követelte,
hogy rá hallgasson. Utoljára is kénytelen volt vele. És mentől
feszűltebben figyelt rá, annál inkább elszörnyedt a nagy
őrültségen, melyet ma oly könnyelműen <span class=
"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span>
elkövetett. Hisz ez a leány nem szereti, nem szeretheti őt; csak a
hála kényszerítette arra, hogy kérését meg ne tagadja. Szíve másé,
mást szeret, azon ifjut, ki lángoló pírt tudott varázsolni arczára,
s talán most is, álmában ennek nevét rebegik vágyó ajkai.</p>
<p>A féltékenység kínzó réme nem engedte nyugodni. Meg kell
győződnie, még ez éjjel mindenről bizonyossá kell lennie. Meg fogja
lesni álmát, ki fogja kutatni rejtekeit. Halkan, tolvajléptekkel, a
szoba felé lopózott, hol Mariska aludt. A lakás két szobából állt,
közben volt a konyha. Ezen kellett áthaladnia, a sötétben csak
tapogatózva mehetett, itt is – ott is megbotlott valamiben,
utoljára valami széles kemény bútor állotta el útját, nem tudta
merre van az ajtó, meg akart fordulni, elcsúszott és homlokát
erősen oda ütötte a kemény bútor éles szögletébe.</p>
<p>Sokáig feküdt aléltan a földön. Mire magához tért s tévedező
szemével zavartan nézett körűl szokatlan környezetében, már
hajnalodott s a konyhaajtó fölött levő ablakon vidám kelő nap küldé
be sugarait. Lombi Loránt nehezen feltápászkodott fekvéséből,
sokáig kellett gondolkoznia, míg tisztán megismerte, hol van,
hogyan jutott ide. Megnézte a kemény bútordarabot, melynek éles
szögletétől még most is sajgott homloka. Ráismert; rég el volt
rejtve, rég el volt feledve, de azonnal ráismert. Ebben a nagy
faládában <span class="pagenum"><a name="Page_224" id=
"Page_224">-224-</a></span> rakta el egykor, egy gonddal terhes
éjszakán, hajdan legdrágább kincseit. Hogy elfeledkezett róluk,
milyen hálátlan volt hozzájok! Vajjon mi lett azóta belőlük?</p>
<p>A megrozsdásodott kulcs még mindig a lakatban volt. Kinyitotta a
láda födelét s bele nyúlt. A száraz levelek zörögtek érintésére,
sűrű porfelleg emelkedett ki belőlük. Kivette a legfelső koszorút;
alig maradt még egy-két levele, de megismerte; szalagja megsárgúlt,
megzöldűlt, de elolvasta. És így kiszedte valamennyit egymás után,
s míg ezt tevé, visszaemlékezett az éjszakára, melyen nehéz
küzdelmek után megvált dicsősége emlékeitől s elzárta szemei elől.
Mennyi minden történt azóta, mennyire megváltozott azóta minden,
megváltozott ő maga is. Vissza gondolt azon éjszakára és az elmúlt
estére… s a kezében tartott koszorú reszketni kezdett és a nehány
megmaradt levél zörögve hullt a földre. Mit mondtak a hulló, zörgő
levelek? Lombi Loránt jól értette és pirulva sütötte földre szemét.
Azon éjjelen, midőn e koszorúkat a ládába rakta, azt vélte, a
legnagyobb áldozatot hozza, lemondva művészi önérzetéről, hogy a
véletlenűl hozzá kerűlt gyermek sorsáról gondoskodjék – – – most
azt zörögték a száraz levelek: mondj le nagyobbról is, mondj le
őrült szerelmedről is, ha nem akarod, hogy első áldozatod hiába
való legyen, hogy az a leány, a kinek kedvéért váltál <span class=
"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> meg
tőlünk, most boldogtalanná legyen… Azt mondták a zörgő levelek:
hervadt koszorú hervadt főhöz illik, maradjon a virág az
ifjúságnak…</p>
<p>Egészen megreggeledett már, mire Lombi Loránt valamennyi
koszorúját kiszedte s mindnyájától meghallgatta a viszontlátás
üdvözletét. – Mennyire szégyelte magát a szemrehányásokra, melyeket
régi hű barátaitól hallott. Hová jutott, milyen nevetségessé lett,
mily boldogtalanná tett volna egy szegény gyermeket nevetséges
szenvedélyével. Mióta ismét koszorúi közt volt, tökéletesen
visszanyerte régi méltóságát, mint azon időkben, mikor még csipkés
szegélyű kendőjében fogadta leereszkedőleg a köztisztelet
nyilvánulását. Egyszerre felszökött ismét azon olympusi magaslatra,
hova nem érnek el az apró emberi szenvedélyek. Művész lett újra,
régi büszkeségével és önérzetével, s igen könnyűnek tartá most,
feláldozni szerelmét azon gyermek boldogságáért, a kiért valaha
nagyobbat is fel tudott áldozni: büszkeségét és koszorúit.</p>
<p>Felnyalábolta a koszorúkat s szobájába vitte; apró szegeket
ütött a falba s rendben egymásután felaggatta koszorúit, úgy mint
valaha voltak. Tisztában volt egészen magával, tudta mit fog tenni
és nem fájt a szíve. Nem fájt a szíve, midőn a felébredő és
félénken közeledő leánykának tudtára adta, hogy tegnapi szavait
tulajdonképen nem magáról, hanem Beregi Lőrinczről értette, és a
<span class="pagenum"><a name="Page_226" id=
"Page_226">-226-</a></span> meglepetés, ijedtség és öröm közepette
sírva fakadó Mariskát kézen fogva a nevezett fiatal ember karjaiba
vezeté. Nem fájt a szíve, midőn tudtára adá Csicsa úrnak, hogy
megszűnik a banda első hegedűse lenni, s az álmélkodó s már-már
tripla fizetést igérő barna férfiúnak minden kérlelésére csak azzal
felelt, hogy visszalép s utoljára saját gyámleánya lakodalmán fog
szerepelni, nehogy az ünnepélyes napon hiányos legyen a banda
működése. Nem fájt a szíve, midőn megjött a boldog menyegző napja,
vidám vendégsereg forgolódott a sátorrá alakított udvaron s Harcsa
Mihály özvegye is megjelent kőkorbeli főkötőjével; midőn megkezdték
a menyasszony-tánczot, és ő ott húzta a bandában s szemével kísérte
a szép menyasszony boldogan lejtő alakját; nem fájt a szíve, midőn
az ifjú pár elbucsúzása előtt még egyszer letérdelt előtte, áldását
kérve s a vendégsereg nagy riadozásai közt haza tért, ő meg
visszavonúlt most már megint magányos szobájába, hervadt koszorúi
közé… Nem fájt a szíve, vagy ha fájt is, nem tudta meg azt senki… A
ki ezentúl a nyilvánosság előtt megjelent, az ismét Lombi Loránt
volt, a büszke önérzetes művész, csipkés szegélyű nagykendőjében és
méltóságos kopottságával, a ki megkívánja, hogy menetközben az
emberek utána tekintsenek és nevezetesség gyanánt mutogassák az
idegeneknek, elfeledve azt, hogy valaha Csicsa Miska bandájában
muzsikált.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_227" id=
"Page_227">-227-</a></span></p>
<h2>MALÁTA ÚR KARÁCSONYFÁJA.</h2>
<p>Hogy a legjobb akarat sem talál mindig kellő meltánylásra, és az
emberek irígysége, mondhatni gonoszsága félre magyarázza a
legtisztább szándokot is: olyan igazság, melyet Maláta úr napjában
többször szokott nagy keserűséggel és búskomoly sóhajtással
ismételni. Van oka rá, önmagán tapasztalja mindennap. Ha nem
tartoznék nagyszámú erényeinek díszes seregébe az emberiség nagy
hőseit formáló legfőbb erény, a szívósság: az üldözött Maláta úr
már régóta magányba vonúlt volna a nyilvánosság színpadáról, melyen
évek óta szerepelt zsíros bevételek és állandó piszszegés mellett.
De mivel Maláta úrban tetemes mértékben burjánzott a hősalkotó
szívósság plántája, megmaradt működése színpadján, szánakozó
sóhajjal zsebre rakta a zsíros bevételeket és nagylelküleg
ignorálta az elégedetlen fizető közönség füttyeit.</p>
<p>Megszokta már, hogy balra magyarázzák minden tettét; annyira
megszokta, hogy már nem is iparkodott ellenségeit – és ezekhez
tartozott az <span class="pagenum"><a name="Page_228" id=
"Page_228">-228-</a></span> egész világ – szándékainak
kristály-tisztaságáról meggyőzni. Megelégedett azzal, ha öntudata
nyugodt volt és a kamatokat pontosan fizették adósai. Egyébbel nem
törődött, mint nem törődik a ragyogó nap azzal, ha némely finnyás
arczbőrü és gyönge idegzetü ember kiállhatatlannak tartja éltető és
melegítő sugarát.</p>
<p>Ilyen jótékony és melegítő nap gyanánt ragyogott Maláta úr azon
égbolton, melynek széles láthatára magába zárja az emberiség sokkal
nagyobb részét, azt a részt, mely pénz dolgában meg szokott
szorulni. Ennek az égboltozatnak csillagrendszerében tündökölt
Maláta úr napja központ gyanánt; az apróbb bolygók és álló
csillagok, melyek körülötte csoportosultak, tőle nyerték a fényt,
vele egyetértve ragyogtak és melegítettek a hálátlan földlakók
számára. Nagy volt az áldás, melyet az emberiségre árasztottak,
gazdag volt a tenyészet, melynek jótékony befolyásuk életet adott.
Dúsan hajtott az inség gabonája, gyönyörűen fejlett a kétségbeesés
virága, gazdag szüretet adott a tönkrejutás, nyomorúság,
földönfutás szőlőtője, pazarul hullatta gyümölcsét a becstelenség,
öngyilkosság gyümölcsfája. És mind ennek daczára akadt elég
hálátlan ember, ki panaszkodni mert a nap melege miatt, és ernyőt
feszített ki feje fölé sugarai ellen.</p>
<p>Ez elégedetlen és hálátlan emberek közt bizonyára a
legelégedetlenebb és leghálátlanabb volt <span class=
"pagenum"><a name="Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> valami
Bokros nevű ember. Soha sem tudta annyira vinni, hogy a
határozatlan «valamik» csoportjából kiemelkedjek s «valaki» legyen
belőle. Teljes életében megmaradt abban a jelentéktelen osztályban,
hol az együgyüség kopott köntösét a becsületesség foltjaival
szeretik tarkázni. Természetes ellenségei ezek mindenkinek, a ki a
többiek közül kiemelkedik, a kit érdemei miatt gyűlölnek,
rágalmaznak, üldöznek.</p>
<p>Maláta úrnak is természetes ellensége volt ez a valami Bokros
nevű ember. Rágalmazta életében, boszantotta halálával.
Kizsákmányolta jóságát, elköltötte pénzét, visszaélt
nagylelkűségével, szidta, üldözte, uzsorásnak káromolta. Pedig mit
tett vele Maláta úr? Semmit, épen semmit, a mi a törvény legkisebb
betűjét is kilódíthatná helyéből. Sokszor mondta nyájas mosolylyal
a dühtől tajtékzó Bokros nevű ember szemébe: tessék, vigye a
törvényszék elé; bizonyítson rá törvénytelenséget, ha tud, ha mer.
A Bokros nevű ember csak panaszkodott, átkozódott, de annyira nem
vitte a vakmerőséget, hogy hálátlanságára a törvény szentesítését
merje arczátlanúl követelni. Nem is lett volna tanácsos. Maláta úr
tudta jól, hogy a jog az ő részén van, nem hiába tanulta négy éven
át a törvényt kitartó szorgalommal, nem hiába állta ki belőle a
vizsgálatot kitünő kalkulussal.</p>
<p>Mikor a végzet együvé hozta e két embert, <span class=
"pagenum"><a name="Page_230" id="Page_230">-230-</a></span>
bizonyára azon szeszélyes ötlete volt, hogy a két legnagyobb
ellentétet szembe állítsa egymással, és így mutassa meg élő
példával a nagy különbséget érdem és érdemetlenség, tehetség és
tehetetlenség, nagylelküség és hálátlanság között.</p>
<p>Maláta úr saját erejéből indult neki a világnak, nem volt
senkije, a ki segítse, támogassa. A maga lábán járt kezdettől fogva
és azért talpát úgy hozzá idomította mindenféle ösvényhez, hogy a
leggöröngyösebb, legtekervényesebb, legkeskenyebb, legsikamlósabb
helyeken sem botlott, bukott, csúszott el soha.</p>
<p>A Bokros nevű ember szüleitől kapott nevelést, tőlük örökölt
nevet, vagyont, elavult fogalmakat és szokásokat és minden út közül
csak egyetlen egyet ismert, az egyenes útat, melyet az együgyüek
hiú önámítással szeretnek a becsületesség útjának nevezni.</p>
<p>Maláta úr tudományt szerzett, tudományát az emberiség javára
használta, viszálkodásaikban tanácsadójuk volt, pöreiket elintézte,
pénzeiket fölszedte és megtartotta, nehogy a könnyelmű emberek
elpazarolják vagy rosszra használják. Eszével, ügyességével szép
vagyont szerzett, de pénzét nagylelküleg embertársai javára
használta. Kileste, hol van pénzben hiány, hol van szükség
kölcsönre, és ott azonnal megjelent jótékony geniusként, s önzetlen
segélyeért nem kívánt egyéb jutalmat, mint egy meleg kézszorítást
és <span class="pagenum"><a name="Page_231" id=
"Page_231">-231-</a></span> százhusz perczentet. Sőt az emberiség
iránt lángoló szeretete annyira vitte, hogy nem elégedett meg a
maga nyújtotta segélylyel, hanem másokat is hasonló magasztos
jótékonyságra buzdított: összeköttetésbe lépett, szövetségget
kötött velök; egyesült erővel kutatták ki szükségben szenvedő
embertársaikat, hogy a meleg kézszorítás és százhusz perczent
jutalma mellett segélyt vigyenek számukra. Valódi jótékonyczélú
titkos társaságot szervezett; minden osztályban, minden társaságban
állított föl kegyes szívű védangyalokat, mindenfelé küldött
jótékony portyázókat… és így gyakorolták egyesült erővel a
jótékonyság, jótállás, emberszeretet, óvatolás, irgalmasság,
végrehajtás nemes erényeit.</p>
<p>A Bokros nevű ember ódivatú modorban akart gazdálkodni, vetni és
aratni; botorul kitette magát a felhők szeszélyeinek, a nap
makacsságának, a fagy, jég, zápor véletlen ötleteinek, a hörcsök,
egér s egyéb mezei és házi állatok oktalan vágyainak. Nem tudott
eszével uralkodni sem az élő, sem az élettelen természeten; azt
hitte, elég a munka és szorgalom… és egyre vesztett, pusztult,
bukott; mentől inkább igyekezett kimenekülni, annál mélyebben bele
bódult a zavarba, segélytelenségbe, tehetetlenségbe és a jótékony
emberbarátok karjaiba, melyeket vastag hálátlansággal uzsorának
káromolt.</p>
<p>Maláta úr becsülettel és önfeláldozással szerzett <span class=
"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span> pénzét,
a társadalomban kivívott tisztelt és előkelő állását szokott
önzetlenségével csupa nagy és nemes czélra használta. Fényt űzött,
hogy elősegítse az ipart és kereskedést; arany karpereczeket vett a
tánczosnőknek, hogy lendítsen a művészeten; futtatott a
lóversenyeken, hogy előmozdítsa a hazai lótenyésztést. Sebesültek,
árvízkárosultak, rabok, árvák számára hangversenyeket, bálokat
rendezett; minden gyűjtésben, minden bizottságban, minden politikai
és társadalmi mozzanatban tevékeny részt vett; és ha egyik-másik
adósa kétségbeesésből öngyilkossá lett, árvái részére jótékony
gyűjtést rendezett s az aláírást megnyitotta öt forinttal.</p>
<p>A Bokros nevű ember botorúl megházasodott, gyermekeit hiú
nagyravágyásában neveltette, kitanította, s a mi vagyonát a fagy,
jég, zápor s elemi csapások, a hörcsök, egér, uzsorás és egyéb
mezei és házi állatok meghagyták, reájuk költötte, egyiket
eltemette, a másikat kiházasította, a harmadikat megutaztatta, és
bárgyú fejével azt hitte, polgári kötelességet teljesít, ha
családot alapít, gyermekeket nevel, maga pedig koplal, izzad, fárad
és semmiben sem vesz részt, a miről a hírlapok tudósítói meg
szoktak emlékezni.</p>
<p>Maláta úr nagylelkű szánakozással és nemes lemondással fogadta
az emberek irígységét, bántalmait, gúnyjait. Vérzett szíve, ha
látnia kellett, mint ferdítik el legmagasztosabb tetteit a gonosz
<span class="pagenum"><a name="Page_233" id=
"Page_233">-233-</a></span> nyelvek, mint szidalmazzák uzsorának
jótékony segélyeit: de a nagy lelkek legszebb vonását, a
megbocsátást, soha sem homályosíthatta el lelkében az irígység
fekete fellege. Kész volt bármely pillanatban segélyére sietni
leghalálosabb ellenségének is, százhusz perczent és két biztos
jótálló mellett. Sőt még azt sem várta be, hogy őt keresse föl;
nemes lelke nem akarta ellenségét maga előtt megalázva látni. Maga
kinálta a segélyt, hol szükséget és biztos jótállót látott, s ha
adósainak bútorait árvereltette, őszintén szíve mélyéből meleg
könnyet hullatott a könnyelmű ember szerencsétlensége fölött.</p>
<p>A Bokros nevű ember elégedetlen volt magával, az éggel, az
emberekkel; panaszkodott mindegyik ellen, de a mi legfőbb, valódi
bősz dühvel kelt ki legnagyobb jótevője, Maláta úr ellen. Pedig
ennek köszönhette, hogy obscurus ember létére igen díszes
ismeretségi körre tett szert, mely törvényszéki bírákat,
képviselőket, tanárokat, fínom és tudományos férfiakat foglalt
magában. De a Bokros nevű ember hálátlan szíve csak gyűlöletet,
átkot és rágalmat szórt e tiszteletre méltó előkelő urak ellen, s
mégis megfoghatatlan módon egyre társaságukat kereste.</p>
<p>Ezt a két nagy ellentétet hozta egymással össze a végzet
szeszélyes ötlete. Egyrészről a tehetség, másrészről a
gyámoltalanság, egyfelől a jóakarat, másfelől a hálátlanság,
egyfelől a lelki <span class="pagenum"><a name="Page_234" id=
"Page_234">-234-</a></span> fenség, másfelől az aljasság állt
egymással szemben, nemcsak képletileg, hanem valósággal, tettel és
szóval, Maláta úr fényes, kényelmes lakában.</p>
<p>Kívül csikorgó hideg volt, a sivító szél megbolygatta a háztetők
hóparókáját, a fagyott útczán egyre-másra siklottak és buktak el
emberek és lovak. Benn a szobában pattogva sziporkázott a kandalló
vidám tüze, Maláta úr fenséges öntudattal melengette hátát és
szerencsésen meghiusította az előtte álló kopott, kétségbeesett
alak rosszlelkű törekvését, hogy a hideg borzongatás kellemetlen
érzését ízleltesse meg vele.</p>
<p>Pedig ez a kopott, kétségbeesett alak, a Bokros nevű ember
minden lehető módot megkísért, hogy Maláta úr tiszteletre méltó
hátán hideg borzongást szalaszszon végig. Beszél égről, pokolról,
átokról, nyomorról, vérről, gyilokról s több efféle kellemetlen
dolgokról, de a kandalló tüze vidáman pattog, biztos meleget
ad.</p>
<p>Karácsony estéje van, az esztendő legszebb, legvidámabb ünnepe,
melyen mindenki örül, mindenki ajándékot ad, ajándékot kap. Ezen a
napon született a világ megváltója, az üdvözlő angyalok örömdala
viszhangzik ezredévek múlva az örvendező emberek, kicsinyek és
nagyok ajkain. Maláta úr fínom, nagylelkű gavallér ember. Kis
asztalkán állnak mellette, ízlésesen rendezve, a mai estére szánt
ajándékok. Gyémánt függő ennek, bonbonnière annak, selyem szövet
ide, díszalbum oda – <span class="pagenum"><a name="Page_235" id=
"Page_235">-235-</a></span> rang és nemkülönbség szerint – fényes
és gazdag mindegyik, a mint ily fényes, kitünő úrtól telik. A
Bokros nevű ember éhes szeme majd felfalja a csillogó, suhogó,
csalogató ingerlő kincseket; akár melyik elég volna neki,
megmentené a nyomortól, megmentené a kétségbeeséstől, a
becstelenségtől.</p>
<p>– Ön vitt rá, ön az oka mindennek, nyög és sóhajt a Bokros nevű
ember, a kétségbeesés daczával és a nyomorúság alázatával pillantva
a fínom, jól táplált mosolygó úrra.</p>
<p>– Ha nem fizeti ki az utolsó fillérig, holnapután a fenyítő
törvényszék elé kerűl, felel Maláta úr és gyöngéden megsimogatja a
gyémánt függőket.</p>
<p>– Legyen irgalommal, nőm van, gyermekeim vannak, elég hogy
éheznek, ne hozzon rájuk gyalázatot is, könyörög a Bokros nevű
ember.</p>
<p>– Kimondtam az utolsó szót, felel Maláta úr szendén.</p>
<p>– De miből vegyem? Mindenem az öné már, ezek a gyémántok is az
én vagyonomból vannak, kiált a Bokros nevű ember, és sápadt arczán
átfut egy pillanatra a kétségbeesett elszántság vad villáma.</p>
<p>– Mi ez? kiált Maláta úr kiegyenesedve a megbántott erény
méltóságával.</p>
<p>A Bokros nevű ember meggörnyed, összeesik, szemét alázattal
földre szegzi, bocsánatkérést hebeg. <span class="pagenum"><a name=
"Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> Megtöri ez ember hangja,
ki behálózta, tönkre tette, hamisításra kényszerítette, bűne
bizonyítékát kezében tartja. Meggörnyed előtte, mint a bűnös bírája
előtt. Tudja, hogy nem várhat szánalmat, de érzi, hogy a szánalom
egyetlen mentsége és kétségbeesetten könyörög érte.</p>
<p>Maláta úr unja a dolgot. Látogatást vár, az ajándékokat is szét
kell küldeni, egyik mellé gyöngéd, másik mellé szellemes levélkét
írni, sok a dolga, nincs ideje ez elveszett emberrel vesződni.
Csenget, és belépő inasát ajtót nyitni küldi.</p>
<p>– Irgalom! akar kiáltani még egyszer a Bokros nevű ember. Az
ajtó kinyílt, az inas vigyorogva kituszkolja, az éles szél hajába
markol, ajkán megfagy a szó, az irgalom neve. A vágtató hópelyhek
arczába csapnak, elvakítják szemét; az útcza tolongó, kiabáló,
kaczagó vidám karácsonyesti árja magával ragadja.</p>
<p>Magával ragadja az ár, kergetik az ijesztő rémek. Emberek
beszélnek az útczán, megállnak, üdvözlik egymást, társaságokba
sietnek: az ő fülében más hangok zsibongnak. Vidám fény tör ki az
ablakokból, csillog a hó a lámpák visszaverő fényétől: az ő szemét
más vakítja, vörös lobogó láng kápráztatja. Nem tudja, hol jár, mit
akar. Haza nem mehet; térde megtörik, a jégcsapos házfalhoz
támaszkodik. Gondolkozik. Hova? Haza? ki van ott? Mi vár ott?
Ablakán ül a gyalázat hollója, csapkodja üvegét szárnyával, integet
<span class="pagenum"><a name="Page_237" id=
"Page_237">-237-</a></span> a sápadt, beteg alakoknak, melyek oda
benn melegre, ételre, karácsonyfára várnak. Ah! karácsonyfára!
Szegény gyermekek, a ti karácsonyfátokon apátok gyalázata, nevetek
szégyene csügg…</p>
<p>Tovább fut, akármerre, csak minél messzebbre a háztól, melynek
pinczeszobájában rongyos gyermekek beszélnek kis testvéreiknek
csodálatos regéket hajdani szép idők csillogó aranyos
karácsonyfáiról… Tovább… tovább! Czéltalan útja ismét a ház elé
viszi, melyben megrontója lakik. Az ablakok fényesen meg vannak
világítva, zongorahangok szöknek ki vidáman a hideg, sötét
éjszakába… Az útczán, a ház előtt, Maláta úr ablaka alatt hársfa
áll, olyan mint egy karácsonyfa. Vastagon fedi ágait a fehér hó,
mintha czukorral volnának behintve; hosszú jégcsapok csüngnek rajta
és csillognak a holdfényben, mintha égő gyertyák világítanák meg a
rajta függő csecsebecséket… Szép karácsonyfa… Hátha még valami
lógna rajta…?</p>
<p>A későn járó emberek összecsoportosulnak a fa alatt, lármát
ütnek; rendőrök jönnek, kórházba viszik a holttestet, konstatálják
a halál nemét s elrendelik a temetést… Maláta úr ajándokai illető
helyeiken nagy örömet okoznak, szép viszonzással biztatnak. A
fínom, kedves, gazdag úr igen jól mulat, vidáman tölti a
karácsonyestét, szép hölgyek, jó barátok társaságában; az is
mosolyog <span class="pagenum"><a name="Page_238" id=
"Page_238">-238-</a></span> rá, a ki megveti; az is köszönti, a ki
gyűlöli. Boldogan fekszik le puha meleg ágyába, s álmodik édes
álmakat kétszáz perczentről.</p>
<p>A tornyokban pedig megkondulnak az éjféli harangok, és hirdetik,
hogy ezelőtt ezernyolczszáz egynehány esztendővel született az
emberek megváltója.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_239" id=
"Page_239">-239-</a></span></p>
<h2>VASÚTI TÖRTÉNETEK.</h2>
<h3>I.<br />
<i>Az alkalmatlan útitárs.</i></h3>
<p>Tüszkölve, fújva, füstölögve, tüzes sziporkát hányva mozog fel s
alá a vontató gép, haragos lihegéssel jelentve, hogy megunta már a
pályaudvar szűk határai közt szedegetni össze egymásután a henye
kocsikat, és szeretne nekivágtatni a messze pusztaságnak. Egy-egy
visító füttyöt szalaszt néha a levegőbe, mintha az udvaron
jártatott tüzes paripa nyerítne türelmetlenségében, midőn látja,
hogy a kaput még sem akarják kinyitni és az útat szabaddá tenni. A
sziporkázó, füstöt fuvó vasparipa lovászai, zsinóros
egyenruhájukban és paszomántos sipkájukban fel s alá futkosnak az
udvaron, kocsikat tolva, kiakasztva, beakasztva, nyitogatva, ajtót
csapva, kiabálva, káromkodva, türelmetlen útasokra mordulva;
termetes férfiak nagy málhákat emelnek, taszítnak, gurítnak a
rakodó kocsik felé; mások a bejáró ajtónál lesik a jó szerencsét,
egymás kezéből <span class="pagenum"><a name="Page_240" id=
"Page_240">-240-</a></span> kapkodva a megérkező útasok holmiját,
versenyt futva a megálló kocsik ajtajához s gúnyos megvetéssel
fordítva hátat a kiszálló útasnak, ha kis kézi táskánál nem hoz
egyebet s ezt is maga viszi a váróterembe. A pénztárnál egymás
hátán tolongnak az emberek, egymás vállán keresztűl nyujtogatják az
ablak felé bankóikat, harsányan kiabálva az állomások neveit és
misanthropiáig keserítve az ablaktábla mögött ülő ideges német
urat. A vendéglőben hajszolt vad gyanánt rohannak fel s alá a
pinczérek, s vad mohósággal falják fel az útasok az eléjük tálalt
ételeket, a jóllakottak meg kétségbeesetten zörgetik poharaikat s
oly hévvel kiabálnak a fizető pinczér után, mintha e tekintélyes
férfiú tartaná kezében földi és mennyei üdvösségüket. A távíró
csengője megszólal, hosszas ideges zörgésébe belemordul az öreg
csengetyű harsány kongása, a gép visít, fütyöl, a megmozdúlt kocsik
kerekei élesen csikorognak, az útasok tolongnak, kiabálnak, az
ajtók becsapódnak, bucsuzó kiáltások keresztezik egymást, az öreg
csengetyű újra megkondul, a gép visít, fütyöl és tüsszögve
nekiszáguld a világnak, erős zökkentéssel maga után rántva az
összekapcsolt kocsikat és akaratlan érintkezésbe hozva az ablakokon
kidugott fejeket.</p>
<p>A középkorú kopasz úr, ki a legelsők között foglalta volt el egy
második osztályú kocsi kényelmes szegletülését a túlsó ablak
mellett, és <span class="pagenum"><a name="Page_241" id=
"Page_241">-241-</a></span> aggódó szorgossággal rakatta el a
hordár által számtalan nagyobb és apróbb csomagját fenn a hálóban s
lenn az üléseken és az ülések alatt – ez a számtalan csomaggal
útazó középkorú kopasz úr nem részesűlt az említett kellemetlen
fejbeli érintkezésben, nem dugván ki henye kíváncsisággal fejét az
ablakon, midőn a nekiszabadult tüsszögő szörnyeteg maga után
ragadta az összekapcsolt kocsikat.</p>
<p>Egyéb dolga volt, mint minden valamirevaló czél és haszon nélkül
kidugni fejét egy második osztályú vasúti kocsi ablakán. Hátradőlt
kényelmes szegletülésén, óvatosan felhúzta az ablakot, még
óvatosabban maga mellé helyezte újdonatúj kürtő-kalapját, hímzett
házi sipkával takarva el tar fejének fénylő hegyeit-völgyeit,
mialatt tapogatódzó lábaival meggyőződést szerzett, hogy az ülés
alatt rendben vannak csomagjai, ugyanezen megnyugtató meggyőződésre
jutván kezeinek és szemeinek közvetítése által a hálóban és
üléseken elhelyezett csomagok sorsát illetőleg.</p>
<p>E nagyfontosságú műveletek maguk is annyira igénybe vették a
középkorú kopasz úr összes szerveit, hogy nem igen jutott eszébe a
külső világgal foglalkozni; mindez azonban még nem akadályozta
volna meg, hogy legalább egy pillantást ne vessen az ablak mellett
rohamosan tünedező és érdekesen váltakozó távírdai czölöpökre
<span class="pagenum"><a name="Page_242" id=
"Page_242">-242-</a></span> és kavicshalmokra – mondom jutott volna
egy pár pillantása a magyar alföld nevezett tájképi szépségeire is,
ha minden szemlélő és gondolkozó képességét bűvös erővel le nem
bilincseli egyetlen útitársa, ki a kocsi másik szegletében ült s
oly módon viselte magát, mintha a csörgőkígyó szerepét akarná
eljátszani, a középkorú kopasz urat szemelvén ki a megbűvölendő
madárkának.</p>
<p>A csörgőkígyó szerepére vállalkozó útitárs különben épen nem
hasonlított a csörgőkígyóhoz, sőt valóságos emberi formája volt,
még pedig a legközönségesebb fajtából, a mennyiben vörös orr, apró
szemek, fésületlen haj, mosdatlan arcz, alacsony homlok és hosszú
sárga fogak nem tartoznak az emberi külső legritkább jelenségei
közé. Öltözete sem volt valami szokatlan szabású, sem dísze által
feltünő; a mennyiben kalapjától csizmájáig minden szürke és gyűrött
volt rajta, annyiféle változatban, a mennyit a szürke szín és a
gyűröttség fogalma megenged. Egészben véve tehát épen nem felelt
meg azon képnek, melyet a középkorú kopasz úr természetrajzi
ismeretei a csörgőkígyóról alkottak maguknak; és mégis a nevezett
hajtalan úr tökéletesen azt az ideges izgatottságot kezdé érezni,
mely az ártatlan madárkát lepi meg szemben ama csúszómászó
fenevaddal.</p>
<p>Mert a szürke és gyűrött útitárs szakadatlanul <span class=
"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span> reá
szegezte apró szemeit s oly megátalkodott figyelemmel leste minden
mozdulatát, mintha a legbehatóbb plasztikai tanulmányokat tenné
rajta. Meglehet ugyan, hogy figyelmét csakugyan a középkorú kopasz
úr arányos idomai és kecses mozdulatai bilincselték le; de az is
meglehet, hogy gonosz szándéka, veszedelmes czélja volt vele. Kétes
esetekben mindig jobb óvatosnak lenni, és a középkorú kopasz úr,
mint igen óvatos ember, épen nem találta hízelgőnek szürke útitársa
állhatatos figyelmét, annál kevésbbé, mert természetes óvatosságán
kívül pozitív adatok is álltak rendelkezésére, melyek igen gyanús
színben tüntették fel a szürke urat.</p>
<p>Vagy nem volt-e az legfőbb mértékben gyanús, hogy e szürke
gyűrött egyéniség már a vasúti ebédlőben folytonosan körülötte
ólálkodott, s az első csengetésnél szorosan mellé furakodott és el
nem maradt oldala mellől, míg mindketten a kocsiba nem szálltak? És
ha e feltünő ragaszkodásban még egyensúlyt tartottak a megtisztelő
és gyanús vonások: a mérő serpenyőt határozottan a gyanús oldalra
billentette az az ötforintos bankó, melyet a szürke úr tőle épen
nem várt bőkezűséggel a vasúti konduktor markába nyomott, bizalmas
suttogással kérve e komor tisztviselőt, hogy több útast semmi
esetre se bocsásson kocsijukba. E hallatlan pazarlás fölötte gyanús
volt, mert a középkorú kopasz úr tapasztalásból <span class=
"pagenum"><a name="Page_244" id="Page_244">-244-</a></span> tudta,
hogy e szerény igényű vasúti tisztviselők sokkal csekélyebb
tiszteletdíjjal is megelégesznek. A szürke úrnak tehát fölöttébb
nagy érdekében állhat, hogy az egész útazás alatt senki se
háborgassa kettejüket. Minő érdek lehet az? A középkorú kopasz úr
vére fagyni kezdett a válaszra, s csak a természeti lehetetlenség
akadályozta, hogy hajszálai ég felé nem meredtek. Eszébe jutott
valamennyi rémtörténet, melynek színhelye vasúti kocsi volt, és
erősen elhatározta magában, hogy a legelső állomáson más kocsiba
fog szállni.</p>
<p>De az állomások az áldott alföldön nagyon messzire vannak
egymástól, és a középkorú kopasz úr hiába leste a visító fütty
vígasztaló hangját. E helyett újabb emlékek jelentek meg aggódó
lelke előtt és a bizonyosság rémes fényével világították meg
szörnyű helyzetét. Tisztán emlékezett, hogy a vasúti ebédlőben,
mialatt nyugodtan ült az asztalnál egy másik középkorú kopasz úr
mellett, szürke útitársát rendkívül gyanús körülmények közt látta.
A bejáró ajtóban állt és erős taglejtések közt suttogott egy
alattomos tekintetű egyéniséggel, ki két ízben mutatott határozott
mozdulattal az asztal felé, hol ő ült és czitromot facsart
borjúszeletére. A szürke úr baljóslatúan bólintott fejével, s úgy
látszott, még többet akart kérdezni felőle az alattomos tekintetű
egyéniségtől, midőn a középkorú kopasz úr <span class=
"pagenum"><a name="Page_245" id="Page_245">-245-</a></span> mereven
feléjük pillantott, mire mindketten eltüntek az ajtóból. Akkor azt
hitte, hogy illetlen bámészkodásukért kellően megszégyenítette őket
s nem lesz velük több baja; nem is gondolt hát többé rájuk, s
nyugodtan fölemésztette borjúszeletét, miután udvarias kísérlete,
társalgást kezdeni a mellette ülő másik kopasz úrral, ennek mogorva
egytagú válaszain hajótörést szenvedett.</p>
<p>Most azonban, a mint szemben ült a szürke úrral s érezte apró
szemeinek szúró tekintetét, visszaemlékezett az ajtó melletti
gyanús jelenetre, melynek baljóslatú összefüggését az ötforintos
vesztegetéssel és csörgőkígyói vállalkozással lehetetlen volt be
nem látnia. Hát még ha azt a rövid, de rejtélyes párbeszédet
hallotta volna, mely suttogó hangon és lázas izgatottsággal folyt
le a szürke és az alattomos úr között, midőn merev tekintetére
eltüntek az ajtóból és valódi banditai óvatossággal a csarnok
legsötétebb szögletébe huzódtak.</p>
<p>– Láttad? mondá az alattomos tekintetű egyéniség.</p>
<p>– Láttam, mondá a szürke és gyűrött úr.</p>
<p>– Gyomára váltott jegyet, mondá az alattomos tekintetű
egyéniség.</p>
<p>– Hah! mondá a szürke úr.</p>
<p>– Ha ma oda érkezik, veszve vagyok, mondá sötéten az alattomos
úr. <span class="pagenum"><a name="Page_246" id=
"Page_246">-246-</a></span></p>
<p>– Valóban! mondá a szürke úr.</p>
<p>– Nagybátyám rendelte magához; végrendeletet akar készíteni s
neki hagyja mindenét, mert az én korhelységem, mint írja, egészen
elkeserítette ellenem, mondá az alattomos úr bűnbánatos
arczczal.</p>
<p>– Vén bolond, mondá a szürke úr.</p>
<p>– Épen bolondságában van még némi reményem; mert ha ma, a
kitűzött napon, meg nem érkezik sógora, képes lesz haragjában
mindenéből kitagadni, s engem újra kegyelmébe fogad, mondá az
alattomos úr.</p>
<p>– A bolond is tesz néha okosat, veté közbe epigrammszerűleg a
szürke úr.</p>
<p>– Minden módon meg kell tehát gátolnod, hogy ma Gyomán
kiszállhasson, mondá az alattomos úr.</p>
<p>– Bízd rám, mondá a szürke úr.</p>
<p>– Siess mellé, hogy el ne téveszd, mondá az alattomos úr.</p>
<p>– Most láttam először, de száz év mulva is rá ismernék kopasz
fejére, mondá a szürke úr.</p>
<p>– Úgy hát rajta! mondá az alattomos úr.</p>
<p>– Ne félj, mondá a szürke úr.</p>
<p>– Szerencsés útat, mondá az alattomos úr.</p>
<p>– Ötszáz forint, mondá a szürke úr.</p>
<p>– Itt van; a másik ötszázat akkor kapod meg, mikor az öreg
végrendeletét kihirdetik, mondá az alattomos úr. <span class=
"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span></p>
<p>– Átalános örökös, mondá a szürke úr.</p>
<p>– Rajtad áll, mondá az alattomos úr.</p>
<p>– Bízzál bennem, mondá a szürke úr.</p>
<p>Ennyi volt az egész rejtélyes dialog, mely után az alattomos
tekintetű egyéniség kocsira ült és visszahajtott a városba, míg a
szürke gyűrött úr kiszemelt áldozata mellé furakodott.</p>
<p>A középkorú kopasz úr nem hallotta a titkos beszédet, de látta a
kézzelfogható jelenségeket; s most, a mint szemközt ült kocsijában
a baljóslatú egyéniséggel, érezte, hogy valami rettenetes van
ellene készülőben.</p>
<p>És a sivító fütty még mindig nem akart felhangzani. A vonat
haragos zakatolással vágtatott tovább, erős rázkódásával a lebukás
folytonos veszedelmének téve ki a hálóba rakott kényes tartalmú
csomagokat. A szerencsétlen középkorú kopasz úr alig tudta
zaklatott figyelmét kellően megosztani csomagjai és gyanús útitársa
közt. Nehéz sóhajjal dőlt hátra ülésében, kézzel, lábbal, szemmel
folytonosan résen állva a csomagok veszedelme és a szürke útitárs
orvtámadása ellen.</p>
<p>– Hová tetszik útazni? kérdé a szürke úr.</p>
<p>– Kezdődik már, gondolá magában rémülten a középkorú kopasz úr;
s nem tudván hirtelenében elhatározni, hogy igazat mondjon-e, vagy
eltagadja útazása czélját, azon furfangos fogáshoz folyamodott,
hogy süketnek tetesse magát. <span class="pagenum"><a name=
"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span></p>
<p>– Úgy vagyok szokva, hogy kérdéseimre választ kapjak, mondá a
szürke úr fenyegető hangon. A kinek nem tetszik e szokásom, kérjen
tőlem lovagias elégtételt.</p>
<p>A középkorú kopasz úr reszkető kezével megtapogatta fülét s
vígasztalan arczczal rázta fejét.</p>
<p>– Süket az úr? ordított a szürke úr, és szorosan útitársa mellé
ülve, úgy ráhágott tyúkszemére, hogy a középkorú kopasz úr éles
kiáltással adott kifejezést fájdalmának.</p>
<p>– Ha megsértettem önt, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre,
bömbölt a szürke úr.</p>
<p>– Oh kérem, köszönöm, semmi baj, hebegett a középkorú kopasz
úr.</p>
<p>– Azért mondom! felelt a szürke úr, két tenyerét szája elé
tartva s úgy beleordítva a középkorú kopasz úr fülébe, hogy a szeme
tüzes karikát hányt tőle.</p>
<p>– Még megsüketülök ez ember ordításától, aggódék magában a
zaklatott férfiú. Szerencsétlen gondolat volt süketnek tettetni
magamat; de most már e mellett kell maradnom, különben még képes
volna párbajra hívni.</p>
<p>– Nagyon fú a szél, tegyük be mind a két ablakot, ordított a
szürke úr.</p>
<p>– Tessék, felelt reszketve a középkorú kopasz úr. Pedig a
falevél se mozog, gondolá magában. Most már nem is kiálthatok
segítségért, ha torkon ragad. <span class="pagenum"><a name=
"Page_249" id="Page_249">-249-</a></span></p>
<p>A szürke úr ezalatt felhúzta az ablakot s minden függönyt
lebocsátott.</p>
<p>– Nagyon süt a nap, bőgött útitársa fülébe.</p>
<p>– Pedig olyan felhős az ég, hogy színét sem látni a napnak,
gondolá kétségbeesetten a középkorú kopasz úr. Most már egészen
hatalmában vagyok. Tehet velem, a mit akar. Se nem látnak, se nem
hallanak.</p>
<p>Rejtélyes félhomály terült el a kocsi bensejében; a zöld
függönyökön keresztűl bágyadtan hatott át a külső világosság, úgy
hogy egy kis szánt-szándékkal bátran össze lehetett téveszteni a
kocsiban levő személyeket és tárgyakat. Legalább a szürke úr rögtön
áldozatúl esett a félhomálynak, midőn rendes ülése helyett teljes
súlyával a középkorú kopasz úr ölébe telepedett.</p>
<p>– Jaj! mondá a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Mi baj? ordított a szürke úr meg nem mozdúlva helyéből.</p>
<p>– Rajtam méltóztatik ülni, nyögött elfuladó hangon a középkorú
kopasz úr.</p>
<p>– Hát mért nem szól? ordított a szürke úr, lassan fölemelkedve.
Különben ha megsértettem, kész vagyok bárminő lovagias
elégtételre.</p>
<p>– Oh kérem, semmit sem tesz, szerencsémnek tartom, mondá
udvariasan a középkorú kopasz úr. Talán többet is mondott volna
szürke útitársa teljes megnyugtatására, ha egy gyanús recscsenés
újabb rémülettel nem tölti el lelkét. <span class=
"pagenum"><a name="Page_250" id="Page_250">-250-</a></span></p>
<p>– Mi ez! harsogott a szürke úr, felugorva helyéről, melyet
azután választott, hogy utitársa öléből fölemelkedett. – Mi ez?
Mire ültem?</p>
<p>És hátra nyulva fölemelte az újdonatúj fényes kürtőkalapot,
melyet a középkorú kopasz úr az útazás elején óvatos gondossággal
maga mellé helyezett vala. A félhomály daczára tisztán lehetett
látni az iszonyú rombolást, melyet a szürke úr súlya e divatos és
drága fövegen művelt.</p>
<p>– Mi ez? Kinek a kalapja ez? bömbölt a szürke úr.</p>
<p>– Az enyém, mondá a középkorú kopasz úr elfojtott nyögéssel.</p>
<p>– Hogy meri ön ülésemre tenni kalapját? ordított a szürke úr,
haragosan rázva kezében a megnyomorított újdonatúj föveget.</p>
<p>– Nem az ön ülésére tettem; miért nem vigyáz jobban? mondá a
középkorú kopasz úr, megfeledkezve bosszúságában csiklandós
helyzetéről.</p>
<p>– Oda ülök, a hova tetszik, harsogott vissza a szürke úr. Ha
valami kifogása van ellene, tessék lovagias elégtételt
követelni.</p>
<p>E szavakkal két termetes pisztolyt vett ki zsebéből, és oda
tartotta a középkorú kopasz úr orra elé.</p>
<p>– Látja? ordított fülébe.</p>
<p>– Látom, mondá tompa hangon a középkorú kopasz úr. <span class=
"pagenum"><a name="Page_251" id="Page_251">-251-</a></span></p>
<p>– Tessék választani, kiáltott a szürke úr.</p>
<p>– Miért? mondá reszketve a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Ha kalapja miatt elégtételt kíván tőlem, rikoltott a szürke
úr.</p>
<p>– Van még elég kalap a világon, ne tessék ez egy miatt aggódni,
mondá nagylelkűen a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, kiáltott a szürke úr, s
haragosan egy másik ülésre vetette magát, épen szemben a középkorú
kopasz úrral.</p>
<p>– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, ismétlé még egyszer nagy
mogorvasággal, és maga mellé helyezte a termetes pisztolyokat.</p>
<p>– Szépen vagyunk, aggódék magában a középkorú kopasz úr,
lehetőleg összehúzva magát szögletében s ijedt szemét a félelmes
tűzi fegyverekre szegezve. Szépen vagyunk! Itt ülök tehetetlenűl,
fegyver és védelem nélkül, szemben ez emberrel, a ki vagy
rablógyilkos vagy őrült; s minden perczben készen lehetek arra,
hogy egy lövéssel véget vet életemnek. Oh hát soha sem érünk már
állomást ezzel a czammogó vonattal?</p>
<p>Mintha válaszolni akart volna ez önérzetét provokáló kétségre, a
gép e pillanatban élesen sivított, s nyomban rá felhangzott az
állomási harang vígasztaló csengése és a vezető harsány hangja, az
állomás nevét hirdetve és egy egész <span class="pagenum"><a name=
"Page_252" id="Page_252">-252-</a></span> percznyi idővel biztatva
a kiszállni akarókat. A középkorú úr az ajtónak ugrott, dörömbözve,
kiabálva, mialatt mohó sietéssel igyekezett a függönyt felhúzni és
az ablakot leereszteni.</p>
<p>– Hova megy? kérdé halkan a szürke úr.</p>
<p>– Kiszállok, felelt mohón a középkorú kopasz úr, s a nyitott
ablakon keresztűl iparkodott az ajtót kinyitni, egyre kiabálva a
konduktor után.</p>
<p>– Hát az úr nem süket? kiáltott dühösen háta mögött úti társa.
Meghallotta kérdésemet? Hogy mert engem bolonddá tenni?</p>
<p>– Hagyjon nekem békét, feleselt elkeseredve a középkorú kopasz
úr. Konduktor! konduktor!</p>
<p>– Mi tetszik? kérdé e hívatalos személyiség, lassú méltósággal a
kiabáló útas felé fordúlva.</p>
<p>– Nyissa ki az ajtót, kiszállok, üvöltött kétségbeesetten a
középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Nem ide szól a jegye, felelt nyugodtan a hatalmas
tisztviselő.</p>
<p>– Hogy mert engem bolonddá tenni! ordított belűl a kocsiban a
szürke úr, s megragadva útitársa karját, iparkodott elrántani az
ablaktól.</p>
<p>– Ki akarok szállani! ki kell szállnom! kiáltott a meggyötrött
férfiú.</p>
<p>– Tetszett volna előbb kinyitni a száját, most már késő,
kiáltott vissza a konduktor úr hívatalos gorombasággal.</p>
<p>A csengetyű megszólalt, mint a halálharang vészjósló kongása, a
gép sivított, a kerekek csikorogtak, <span class="pagenum"><a name=
"Page_253" id="Page_253">-253-</a></span> a kocsik megzökkentek és
a vonat ismét tovább száguldott a végetlen rónán.</p>
<p>– Hahaha! kaczagott ördögi gúnynyal a szürke úr, a mint
boldogtalan útitársa kimerülten ülésére roskadott.</p>
<p>Azután fölkelt, hidegvérrel felvonta az ablakot, lebocsátotta a
függönyt, s a helyett, hogy tisztességes útazó módjára helyére ült
volna, tántorogva járni kezdett a rázkodó kocsiban.</p>
<p>– Most rajtunk a sor, mondá fenyegető hangon. Hogy mert az úr
engem bolonddá tenni? Hogy merte azt mondani, hogy süket?</p>
<p>– Hagyjon nekem békét, mondá elkeseredve a középkorú kopasz
úr.</p>
<p>– De nem addig van az! kiáltott a szürke úr. Ön engem elámított,
csúffá tett, engedte, hogy gégeszakadásig ordítsak, s most azt
mondja, hagyjak önnek békét. Azt hiszi, eleget tett ezzel a
megsértett becsületnek?</p>
<p>– Tessék beperelni, mondá a középkorú kopasz úr tompa
önmegadással.</p>
<p>– A megsértett becsület vért kíván, nem pert, mondá vérszomjasan
a szürke úr, s újra útitársa orra elé tartotta a két termetes
pisztolyt. Tessék választani.</p>
<p>– Bocsánatot kérek, ha megsértettem, mondá a középkorú kopasz
úr, belátva, hogy ez embert, akár őrült, akár gonosztevő, csak
alázatos szelidség által lehet megkérlelnie. <span class=
"pagenum"><a name="Page_254" id="Page_254">-254-</a></span></p>
<p>– Máskor jobban vigyázzon magára, mondá a szürke úr. Nem
szeretem, ha játékot űznek velem.</p>
<p>Ez ismételt önérzetes nyilatkozat után újra leült, szemben a
középkorú kopasz úrral, s kis makrapipát vevén ki zsebéből,
megtömte valami fekete dohánynyal és erősen pöfékelni kezdett.</p>
<p>– Reménylem, nem vagyok alkalmatlan, mondá váratlan
udvariassággal, útitársa szeme közé fúva a gyilkos füstöt.</p>
<p>– Világért sem, mondá a középkorú kopasz úr köhögve.</p>
<p>– Nagyon jó dohány, mondá a szürke úr.</p>
<p>– Pompás, mondá a középkorú kopasz úr fuldokolva.</p>
<p>A zárt kocsi csakhamar egészen megtelt a vastag, fekete füsttel,
és a középkorú kopasz úr újra aggódni kezdett, hogy a tűztől
megmenekülve ime füst által kell meghalnia.</p>
<p>– Szolgálhatok? mondá a szürke úr, előkelő udvariassággal
útitársa felé nyújtva egy hosszú fekete szivart, melynek ismertető
jele, hogy szalmaszálat húznak rajta keresztűl s leginkább a
hadsereg vitéz harczosai szájában szokott füstölögni.</p>
<p>– Köszönöm, nem vagyok dohányos, mondá borzongva a középkorú
kopasz úr.</p>
<p>– De az én kedvemért, mondá behízelgő rábeszéléssel a szürke úr.
<span class="pagenum"><a name="Page_255" id=
"Page_255">-255-</a></span></p>
<p>A középkorú kopasz úr kénytelen volt a jó egyesség kedvéért
szájába fogni a füstölgő, fekete nedvet izzadó mérges növényt.
Szeme elhomályosult, füle zúgott, nyelvéről lement a bőr, s
lassankint úgy kezdé észrevenni, hogy a vonat már nem előre halad,
hanem fölfelé a levegőben.</p>
<p>– Hogy ízlik? kérdé a szürke úr.</p>
<p>– Kitünő, mondá a középkorú kopasz úr, letörölve homlokáról a
hideg verejtéket.</p>
<p>– Nincs nagyobb élvezet a dohányzásnál, mondá a szürke úr. Én
akár soha se vegyem ki a pipát számból. Mentől többet szívok, annál
többet kívánok. Ha egy pipával kiszívtam, kiverem, s azon melegében
újra megtömöm.</p>
<p>A szürke úr tettekkel kísérte és bizonyította szavainak
igazságát, a mennyiben makrapipájából minden habozás nélkül
útitársa lába elé verte a tüzes pernyét, s aztán újra rágyújtott
fekete dohányából. Nehány pillanatig hallgatva élvezte a frissen
töltött pipa mennyei füstjét, mialatt a középkorú kopasz úr
szivarjával bejárta a csillagos égboltot és a zúgó tenger fenekét.
A sűrű fekete füst mindegyre vastagabban terjengett s a darázsirtó
dohányillat mindegyre maróbb támadásokat intézett a szagló szervek
ellen, de a szürke úr gyakorlott orra csakhamar új füstöt, idegen
illatot fedezett föl, mely sok tekintetben különbözött a
dohányétól.</p>
<p>– Mi füstöl itt az ülés alatt? kiáltott hirtelen <span class=
"pagenum"><a name="Page_256" id="Page_256">-256-</a></span>
felugorva, mialatt a középkorú kopasz úr felhasználva az alkalmat,
a hamutartóba dobta gyilkoló szivarját. – Mi füstöl itt? Álljon
csak félre, épen az ön lába mellett. Úgy, meg ne mozdúljon, most
már látom. Valami csomag gyúladt meg a tüzes pernyétől. Ne féljen,
mindjárt eloltom, csak meg ne mukkanjon.</p>
<p>És kirántva az ülés alól a meggyúladt csomagot, addig taposta
szeges talpú csizmáival, míg a legutolsó szikrát ki nem taposta
belőle. Azután lehajolt, fölemelte, szétnyitotta füstös, kormos
maradványait, és a középkorú kopasz úr, alig menekűlve a megégés
veszélyétől, közel volt hozzá, hogy ijedtében haljon szörnyet,
midőn a a megégett, kilyukadt, megtépett, összetaposott, besározott
holmiban legféltettebb csomagjára, egy drága selyemruhára
ismert.</p>
<p>– Jaj nekem! nyögött a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Se baj! mondá vígasztalólag a szürke úr. Még lehet belőle
valamit csinálni; bélésnek mindenesetre jó lesz.</p>
<p>– Tönkre vagyok téve, mondá a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Ha megsértettem, kész vagyok lovagias elégtételt adni, mondá a
szürke úr.</p>
<p>– Menyasszonyom ruhája, sóhajtott megtörve a középkorú úr.
<span class="pagenum"><a name="Page_257" id=
"Page_257">-257-</a></span></p>
<p>– Menyasszonyáé? mondá gúnyosan a szürke úr.</p>
<p>– A menyegzői ajándék! nyögött a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Igazán? mondá még gúnyosabban a szürke úr. Nem a bácsi vén
gazdasszonyának volt szánva? Elégett a csalétek? Hahaha!</p>
<p>– Hogy jelenjek most meg előtte? jajveszékelt a középkorú kopasz
úr.</p>
<p>– Még a vagyonból is kicsöppenhetünk ugy-e? gúnyolódék a szürke
úr.</p>
<p>– Mit nekem a vagyon! De az ő fájdalma, az ő fájdalma!
siránkozék a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Persze a fájdalom! Szennyes önérdekről szó sincs a dologban!
csúfolódék a szürke úr.</p>
<p>– Nem önérdek vezet engem, egyedűl a tiszta szerelem, keserge a
középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Igen, a pénz szerelme, ingerkedék a szürke úr.</p>
<p>– Ne sértegessen, nyomorúlt ember! fakadt ki elkeseredetten a
középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Ez vért kíván! üvöltött a szürke úr.</p>
<p>És felugorva helyéről, harmadszor a középkorú kopasz úr orra alá
tartotta a termetes pisztolyokat.</p>
<p>– E sértést csak vér moshatja le! mondá fogcsikorgatva a szürke
úr. Ön el mer engem ámítani, s mivel nem hiszem el hazugságait,
nyomorúlt <span class="pagenum"><a name="Page_258" id=
"Page_258">-258-</a></span> embernek nevez! Hogy mer velem így
paczkázni? Őrültnek tart engem?</p>
<p>– Igen, mondá daczosan a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Újabb sértés! hörgött a szürke úr. És neki csak egy élete van,
csak egyszer ölhetem meg őt!</p>
<p>– Majd meglátjuk! mondá kihívóan a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Válaszszon pisztolyt, azonnal, e pillanatban, vagy irgalom
nélkül lelövöm, üvöltött a szürke úr.</p>
<p>Az emberi tűrelem nem tenger, hogy kimeríthetetlen legyen. A
középkorú kopasz úr kezében még soha sem fordúlt meg vágó vagy lövő
fegyver, s bár életében mindenféle szomjúság gyötörte már, de azt
soha sem hitte, hogy valaha embervérre szomjúhozzék; hanem most az
ő szemét is elfutotta a vér, az ő feje is megbódúlt a düh
mámorától. Itt állt előtte ez a vörös orrú, mosdatlan, fésületlen,
szürke ruhás ember, kinek ő soha sem vétett, és a ki tyúkszemére
hágott, fülébe ordított, kalapjára ült, megszivaroztatta,
meglökdöste, kigúnyolta, drága selyemruháját tönkre tette, s
ráadásúl most lelövéssel fenyegeti, mint a kutyát; őt, kire szép
menyasszony és egy hosszú élet boldogsága vár, mert utoljára is még
közelebb van a negyvenhez, mint az ötvenhez. Az elkeseredés, a
félelem, a bosszúvágy, a rettegés <span class="pagenum"><a name=
"Page_259" id="Page_259">-259-</a></span> erős láz gyanánt ragadta
meg tagjait, szeme elhomályosúlt, fogai összeverődtek, ujjai
görcsösen megrándultak; fölkapta az egyik pisztolyt, ellenségére
szegezte és elsütötte.</p>
<p>A pisztoly hatalmasat dördűlt, de még hatalmasabbat kaczagott a
szürke úr, a mint a lövés daczára sértetlenűl megállta helyét,
pedig a pisztoly alig két lépésre sült el mellétől. Most ő fogta
föl a pisztolyát, lassan czélba vette ellenfelét és tanakodni
látszék, vajjon agyába vagy szívébe lőjjön-e? A középkorú kopasz úr
istennek ajánlotta lelkét és behunyta szemét, midőn újra
felhangzott a gép sivító füttye és megkondúlt az állomás
csengetyűje.</p>
<p>A szürke urat e hang, úgy látszik, megzavarta gyilkos
szándékában, mert a levegőbe sütötte töltetlen pisztolyát, aztán
kinyitva az ablakot, mellen ragadta a középkorú kopasz urat, és
torka szakadtából kiabálni kezdett:</p>
<p>– Gyilkos! gyilkos!</p>
<p>A vonat megállt, mindenki a kocsi ajtajához tolongott, honnan a
baljóslatú kiáltás hangzott. A vezető kinyitotta az ajtót, többen
oda rohantak, kivonták és elválasztották egymástól a
dulakodókat.</p>
<p>– Gyilkos! gyilkos! kiabált a szürke úr.</p>
<p>– Nem igaz, ő a gyilkos! kiabált a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Ő sütötte rám a pisztolyt! kiáltott a szürke úr. <span class=
"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span></p>
<p>– Ő is rám sütötte! kiáltott a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Majd a szolgabiró mondja meg, ki a gyilkos, mordult közbe egy
pandur, kellő gorombasággal nyakon ragadva a kiabáló ellenségeket.
Kötelet ide, emberek!</p>
<p>Akadt azonnal egy pár kötőfék, s a szürke és a kopasz úr
csakhamar hátrakötött kezekkel állt az udvaron, a szörnyűködő
néptömeg közt.</p>
<p>– Előre gazemberek! mondá a pandur hívatalosan hátba lökve a
középkorú kopasz urat s megrugva a szűrke urat.</p>
<p>– A csomagjaim! kiáltott kétségbeesetten a középkorú kopasz úr,
a mint látta, hogy féltett csomagjait egymásután hányják ki a
kocsiból s a tolongó tömeg keresztűl-kasúl jár rajtuk.</p>
<p>– Azokat majd zár alá teszszük jó madár, mondá a pandur. Sok
szép lopott holmi lehet bennük. Előre!</p>
<p>A vonat ezalatt elkészűlt, az útasok beszálltak, az ajtókat
becsapdosták, a csengetyű hármat kongott, a gép sivított és tovább
száguldott.</p>
<p>– Nem érkezünk ma Gyomára! kiáltott gúnyosan a szűrke úr
fogolytársára, a mint hátrakötött kezekkel a falu felé
haladtak.</p>
<p>A szolgabíró úr épen nekivetkőzve ebédelt, azért meglehetős
mérgesen fogadta a kellemes hírt, hogy két gazembert hoztak a
vasútról. Be kell csukni, majd holnap kihallgatja, csak nem
<span class="pagenum"><a name="Page_261" id=
"Page_261">-261-</a></span> fogja emésztését megzavarni két jó
madár miatt! Másnap reggel aztán maga elé vitette a vádlottakat s
megkezdte a kihallgatást.</p>
<p>– Mi a neve? kérdé a középkorú kopasz urat, kit külseje után
ítélve tekintélyesebb gonosztevőnek tartott.</p>
<p>– Gálicz Rezső, mondá a középkorú kopasz úr.</p>
<p>– Nem igaz, hazudik, még a nevét is eltagadja, kiáltott közbe a
szürke úr.</p>
<p>– Mit jelent ez? kérdé a szolgabíró.</p>
<p>– Azt, hogy ez az úr nem Gálicz Rezső, hanem Czompó Barnabás,
mondá a szürke úr.</p>
<p>– Tessék kikutatni zsebeimet, ott van a keresztlevelem, mert
épen esküvőmre útaztam, mondá reszketve a középkorú kopasz úr.</p>
<p>Csakugyan zsebében volt a keresztlevél és egyéb íratok,
melyekből czáfolhatatlanúl kitűnt teljes joga a Gálicz Rezső
hangzatos nevéhez. Czompó Barnabásról szó sem volt bennük.</p>
<p>– Eltévesztettem emberemet! kiáltott a szürke úr homlokára ütve.
Hogy mert ön engem bolonddá tenni? fordúlt haragosan Gálicz úr
felé. Ötszáz forintot lopott ki zsebemből.</p>
<p>– Hol a lopott pénz? kérdé a szolgabíró a középkorú kopasz
urat.</p>
<p>A szürke úr rejtélyes felkiáltása még jobban összezavarta a
kérdést, melyet későbbi terjedelmes vallomása sem volt képes
tisztába hozni. <span class="pagenum"><a name="Page_262" id=
"Page_262">-262-</a></span> A szolgabíró igen gyanúsnak találta a
dolgot, s hosszú két hétbe kerűlt, míg végre teljesen kiderűlt a
középkorú kopasz úr ártatlansága, és szürke útitársával együtt
visszanyerte szabadságát.</p>
<p>Sietett a vasúthoz, aggodalmasan töprenkedve, hogyan engesztelje
ki a hosszas várakozásért menyasszonyát? Az állomáson leendő
apósával találkozott.</p>
<p>– Csakhogy megtaláltam! kiáltott rá a leendő após. Hogy mert
elmaradni az esküvőről és cserben hagyni leányomat?</p>
<p>– Be voltam zárva, mondá Gálicz úr. De most jóváteszem
mulasztásomat. Minél előbb megtartjuk az esküvőt.</p>
<p>– Meg ám! mondá keserűen a leendő após. Ha volna kivel.</p>
<p>– Az istenért, hova lett menyasszonyom? kérdé rémülten Gálicz
úr.</p>
<p>– Miután önt hiában várta az esküvőre, másnap megszökött
írnokommal; most is őket keresem, mondá a leendő após. És mind
ennek ön az oka. Ha el nem késik, leányom most az ön felesége
volna.</p>
<p>– Köszönöm, jobban szeretem így, mondá a középkorú kopasz úr.
<span class="pagenum"><a name="Page_263" id=
"Page_263">-263-</a></span></p>
<h3>II.<br />
<i>A pénzes tüsző.</i></h3>
<p>A vonat csengetyűzúgás, fütyülés, kiabálás, sípszó mellett
czammogott be ünnepélyesen a fedett pályaudvarba. Az ajtókat
kinyitották, az útasok egymásután ugráltak ki, csak Csató úr nem
szállt ki kocsijából, hiába ajánlotta ablaka alatt csábító hangon
egy hordár szolgálatát. Kétségbeesve nézett ki ablakán, szemeit,
melyekből még alig törűlte ki jóformán az álmot, réműlt
bámészkodással jártatva a nyüzsgő embertömegen. Nyakkendője ki volt
oldva, kabátja, mellénye föl volt gombolva, szája tátva-nyitva
állt, mintha az ijedt sikoltás után, mely nehány percz előtt kitört
rajta, többé nem tudta volna becsukni. Végre eloszlott némileg a
tolakodó embertömeg, a kocsik ajtaját kezdték újra becsapkodni,
midőn Csató úr annyira magához tért tompa ámulatából, hogy az
állomási főnököt magához kérette.</p>
<p>A kívánt tisztviselő nemsokára megérkezett s nem a legnyájasabb
tekintetet veté az ablakon kinéző köpczös, szürke hajú útazóra.</p>
<p>– Tessék kiszállni, – mondá mogorván. A vonat nem megy
tovább.</p>
<p>– Addig nem szállok ki, – mondá kétségbeesetten <span class=
"pagenum"><a name="Page_264" id="Page_264">-264-</a></span> Csató
úr, – míg hívatalosan és tanúk előtt nem konstatáltuk a
tényeket.</p>
<p>– Micsoda tényeket? – mondá haragos bámulattal az állomási
főnök.</p>
<p>– Megraboltak, – mondá Csató úr.</p>
<p>– Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök.</p>
<p>– Fájdalom, nagyon is lehetséges, – mondá Csató úr, vígasztalan
arczczal tapogatva széles derekát. – Nincs itt!</p>
<p>– Mi nincs ott? – kérdé az állomási főnök.</p>
<p>– A pénzes tüsző, – mondá nyögve Csató úr. – Tízezer forint volt
benne. Eltűnt.</p>
<p>– Hová? – kérdé haragosan az állomási főnök.</p>
<p>- Ha én azt tudnám! – sóhajtott a kifosztott férfiú. – Főnök úr,
ez a pénz nem volt az enyém, földesuramnak hoztam föl, és azért
szeplőtlen becsületem érdekében addig ki nem szállok a kocsiból,
míg hívatalosan és tanúk előtt jegyzőkönyvet nem vesznek föl a
megtörtént rablásról. Tessék egy rendőrbiztost és két tanút
hívatni.</p>
<p>– Jól van – mondá az állomási főnök, fölébredt kíváncsisággal. –
Az egyik tanú én leszek, a másik az ellenőr. Itt van a biztos úr
is, tessék elmondani esetét.</p>
<p>Csató úr kinyitotta a kocsi ajtaját.</p>
<p>– Tessék besétálni, – mondá udvariasan. <span class=
"pagenum"><a name="Page_265" id="Page_265">-265-</a></span></p>
<p>– Hát a kocsiban vegyük föl a jegyzőkönyvet? – mondá mogorván a
biztos úr.</p>
<p>– Tessék kívül maradni, de én szeplőtlen becsületem érdekében
addig innen ki nem szállok, míg hívatalosan és tanúk előtt nem
konstatáltuk a rablás tényét, – mondá izgatottan Csató úr.</p>
<p>– Rajta hát, – mondá haragosan a biztos úr, kit épen egy pohár
sör és pörkölt mellől hívtak el. Régi törvény, hogy a felsőség
mindig a publikum rabszolgája legyen. A pörkölt ugyan semmit sem ér
fölmelegítve, az állott sör sem kitünő ital, de a rendőrnek az is
jó. Csak rajta!</p>
<p>E hívatalos fölhatalmazás után, Csató úr, kihajolva a kocsi
ablakán, megkezdte fontos vallomását, mialatt a törvényes bizottság
az ajtón kívül foglalt helyet a kocsi lépcsőjén.</p>
<p>– Mi a neve? – kérdé mogorván a biztos úr.</p>
<p>– Csató Bernát, – mondá reszketve Csató úr. – Tiszttartó vagyok
Saraglyai Dénes ő nagysága ligeti uradalmában és tegnap este –</p>
<p>– Hány éves? – kiáltott a biztos úr.</p>
<p>– Ötvenhat multam szent György napján, – felelt Csató úr, – és
tegnap este –</p>
<p>– Micsoda vallású? – folytatá a biztos úr, ki nem zökkenve a
hívatalos formalitásból.</p>
<p>– Római katholikus, – mondá Csató úr, – de Ligeten nincs
templomunk, azért néhanapján a kálvinista paphoz járok tarokkozni –
<span class="pagenum"><a name="Page_266" id=
"Page_266">-266-</a></span></p>
<p>– Nős vagy nőtlen? – szakítá félbe a biztos Csató úr
hitvallását.</p>
<p>– Tavaly ültem meg ezüstmenyegzőmet, – mondá Csató úr, – és
tegnap este –</p>
<p>– Vannak gyermekei?</p>
<p>– Az ég nem áldotta meg házasságunkat magzatokkal, – felelt
sóhajtva Csató úr.</p>
<p>– Gyanús, mondá komoran a biztos úr, a két törvényes bizonyságra
tekintve, kik helybenhagyólag köhögtek.</p>
<p>– Miért gyanús? – kérdé rémülten Csató úr.</p>
<p>– Jó, csak folytassa, – mondá szigorún a biztos úr. – Mi baja
van? Miért kell most itt ülnünk a kocsi garádicsán?</p>
<p>– Tegnap este, – mondá Csató úr reszketve, – sürgönyt kaptam a
földesúr ő nagyságától, hogy haladék nélkül tízezer forintra van
szüksége az uradalmi pénztárból. Épen vacsoránál ültem
vendégeimmel, mert feleségem névnapját tartottuk, a kit Juliannának
hívnak. Van még több keresztneve is, de ezt szoktuk megtartani,
mert nyárra esik és a vendégek könnyebben megjöhetnek
vacsorára.</p>
<p>– Ugyan végezze be már vacsoráját és menjen tovább, – kiáltott
türelmetlenűl a biztos úr.</p>
<p>– Nem lehet, kérem alássan, mert a vacsora alatt történt, –
mondá izgatottan Csató úr. – A harmadik tál ételnél érkezett a
sürgöny és még három tál volt hátra. El lehet mondani, <span class=
"pagenum"><a name="Page_267" id="Page_267">-267-</a></span> hogy
épen a vacsora közepén voltunk. A helybeli jegyző negyedszer emelt
poharat feleségem egészségére, koczintottunk, ittunk és nagyon jó
kedvünk volt. Megjön a sürgöny, elolvasom. A tízezer forintot magam
viszem föl – mondom feleségemnek – ugyis személyes dolgom van ő
nagyságával. Jól van – mondá feleségem – csak vigyázz egészségedre
és el ne veszítsd a pénzt. Ne féljen tensasszony – mondja az
uradalmi pénztárnok – erős bőrtüszőbe teszszük az ezres bankókat és
Bernát barátom derekára fogja csatolni. Csak ne csatolja szorosra –
mondja feleségem – mert nagyon sokat evett, s a milyen kövér ember,
megüthetné a guta. Ezzel fölkerekedtünk, én a pénztárnok és az
ellenőr, s a kis irodába mentünk. Itt állt az erős Wertheim-kassza;
az iroda ajtaja vaspántokkal van ellátva, az ablakon keresztvasak
állnak. Az ajtó mindig dupla zár alatt van; a pénztárnok is csak
akkor lép be, ha nagy summa pénzt kell kiadni vagy bevenni,
különben a nagy irodában dolgozik.</p>
<p>– Jőjjön már ki az irodából és menjen tovább! kiáltott bosszúsan
a biztos úr.</p>
<p>– Nem lehet kérem alássan, mert itt történt, – mondá lázasan
Csató úr.</p>
<p>– A nagy irodában vagy a kicsiben? – kérdé az állomási
főnök.</p>
<p>– A kicsiben, – mondá izgatottan Csató úr. – A pénztárnok
kiolvasott tíz darab ezrest; <span class="pagenum"><a name=
"Page_268" id="Page_268">-268-</a></span> mind a tízet összehajtva
a tüsző négy zsebébe raktuk; azután – követem alássan –
levetkőztem, a tüszőt csupasz derekamra csatoltam, felöltöztem,
begombolkoztam, és mind a hárman visszamentünk az ebédlőbe. Csak
tessék tovább mulatni – mondom vendégeimnek – de nekem mennem kell,
mert a vonat félóra múlva indúl. Még egy pohár bort a szerencsés
megérkezésre, mondja a jegyző, ki soha sem mulasztja el az
alkalmat, ha toasztot lehet inni. Megtöltöttük tehát a
poharakat.</p>
<p>– Igya már ki poharát és menjen tovább, kiáltott haragosan a
biztos úr, félbenhagyott pohár sörére gondolva.</p>
<p>– Kiittuk a bucsúpoharat – folytatá Csató Bernát úr részletes
vallomását – megcsókoltam feleségemet, kezet fogtam a vendégekkel,
befogattam és kihajtattam a vasúthoz. Velem jött a kasznár és két
uradalmi írnok, kik az egész úton énekeltek, hogy távol tartsák a
rablókat. Az állomáson a kasznár azt tanácsolta, hogy külön alvó
kocsit vegyek, mert úgyis egész éjszaka útban leszek, s legalább
nem kell félnem, hogy tolvajokkal kerülök össze. Az egyik uradalmi
írnok tüstént a pénztárhoz ment jegyet váltani, a másik a kocsiba
vitte táskámat, aztán mindketten fölsegítettek, szerencsés útat
kívántak, a kasznár még egyszer utánam kiáltott, hogy vigyázzak
«ama bizonyosra» – nem mervén a tüszőt fönhangon <span class=
"pagenum"><a name="Page_269" id="Page_269">-269-</a></span> említni
ennyi ember hallatára – a konduktor becsapta az ajtót, harmadikat
csengettek és elindúltunk –</p>
<p>– Hála istennek, csakhogy elindúltak már, – mondá türelmetlenűl
a biztos úr.</p>
<p>– Én is azt mondtam – folytatá búskomoran Csató úr – és ledőlve
szundikálni kezdtem. Hanem ma reggel, midőn ideérve fölébredtem, és
első gondolatra tüstént tüszőmhöz kapva észrevettem, hogy nincs
többé derekamon, akkor már nem mondtam azt, hogy hála istennek.</p>
<p>– Mikor aludt el? kérdé az állomási főnök.</p>
<p>– Azt hiszem, mindjárt útam kezdetén, – mondá Csató úr.</p>
<p>– Miért hiszi? mondá szigorúan a biztos úr.</p>
<p>– Mert egy állomás nevét sem hallottam, – mondá Csató úr.</p>
<p>– Egyszer sem ébredt föl útközben? – kérdé az állomási
főnök.</p>
<p>– Nem emlékszem, – felelt Csató úr.</p>
<p>– Nem vette észre, hogy álmában háborgatta volna valami? – kérdé
az állomási főnök.</p>
<p>– Nem – semmi – mondá Csató úr elgondolkozva. De igen – mégis –
egyszer úgy éreztem, hogy erős léghúzam jő rám.</p>
<p>– Honnan jött a léghúzam? – kérdé szigorúan a biztos úr.</p>
<p>– Azt hiszem, a nyitott ablakokból, – mondá Csató úr.
<span class="pagenum"><a name="Page_270" id=
"Page_270">-270-</a></span></p>
<p>– Mért nem csukta be az ablakokat, ha nem szereti a léghuzamot?
– mondá bosszúsan a biztos úr.</p>
<p>– Tisztán emlékszem, s a kasznár és a két uradalmi írnok is
látta, hogy Ligeten mind a két ablakot fölhúztam és a függönyöket
lebocsátottam, – mondá izgatottan Csató úr. – S midőn ide érkeztem,
a két ablak még mindig föl volt húzva s a függönyök le voltak
bocsátva.</p>
<p>– Honnan jött hát a léghuzam? – kérdé gyanakodó fejrázással a
biztos úr.</p>
<p>– Bizonyosan, mikor a rabló kinyitotta az ajtót, – mondá az
állomási főnök.</p>
<p>A rendőrbiztos igen tudományos bámészkodással nézett a levegőbe,
mintha onnan olvasná ki a rejtély megoldását. A betűk azonban
nagyon olvashatatlanok lehettek, mert a biztos úr bámészkodása
egyre tudományosabb alakot öltött ugyan, de semmi megnevezni való
eredményre nem vezetett. Csató úr ezalatt a két törvényes bizonyság
segélyével kiforgatta táskáját, zsebeit, levetkezett, felöltözött,
megmozgatta a párnákat és az ülések alá bújt. Sok szemetet talált,
de mindez nem ért tízezer forintot s nem is volt a tüszőben. Végre
a biztos úr kibetűzte a levegőbe írt hieroglypheket, mert újra
Csató úrra függesztette szemét s szigorúan e nagy fontosságú
kérdést intézte hozzá:</p>
<p>– Kire gyanakszik? <span class="pagenum"><a name="Page_271" id=
"Page_271">-271-</a></span></p>
<p>– Uram istenem – mondá kezeit tördelve a szerencsétlen Csató úr
– én senkire sem gyanakszom. Az ablakok sértetlenek, a kocsiba
senkit sem eresztett be a vezető –</p>
<p>– Megvan! – mondá ünnepélyesen a biztos úr. – A konduktor a
tolvaj.</p>
<p>– Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök.</p>
<p>– A hol lopott pénzről van szó, ott semmi sem lehetetlen, –
mondá szakértő tekintélylyel a rendőrbiztos. – Hozzák elő ez
embert!</p>
<p>Nem kellett messzire menni, a gyanúba vett egyenruhás férfiú ott
állt a második kocsi mellett; és íjedten kimeredt szeme, halálos
sápadtsága, midőn nevét hallotta a törvény képviselőjének ajkáról,
ékesszólóan bizonyította bűnösségét, vagy legalább is
rémületét.</p>
<p>– Hol a lopott tízezer forint? – mondá a biztos úr, mellen
ragadva a vádlottat.</p>
<p>– Nem tudok róla semmit, – mondá a rémült ember, vaczogó
fogakkal és összeverődő térdekkel. – Ártatlan vagyok.</p>
<p>– Ezt minden gazember mondhatja magáról, – jegyzé meg keserű
philosophiával a biztos úr. – Előre a börtönbe, a többit majd
kideríti a vizsgáló bíró.</p>
<p>– De kérem biztos úr, – szólt közbe az állomási főnök, – ez az
ember mindig kifogástalan becsületü volt –</p>
<p>– A hol pénzről van szó, ott nincs kifogástalan <span class=
"pagenum"><a name="Page_272" id="Page_272">-272-</a></span>
becsület, – mondá hívatalos felsőséggel a biztos úr. – Előre!</p>
<p>– Előbb tessék a jegyzőkönyvet aláírni, mert addig nem szállok
ki a kocsiból, – szólalt meg Csató úr az ablakból.</p>
<p>A biztos úr ismét a légi hieroglyphek tudományos elemzésébe
merűlt, s úgy látszott, fontos fölfedezést tett a láthatatlan betűk
közt, mert egyik kezével a vezető gallérát tartva, a másikkal
minden udvarias bevezetés nélkül kirántotta Csató urat a kocsiból,
úgy hogy e termetes férfiú majdnem pórúl járt a nagy és váratlan
ugrás következtében; s aztán őt is galléron ragadta.</p>
<p>– Az úr is velem jön, – mondá a biztos úr.</p>
<p>– Jó, de azért nem kell a galléromat fognia, – mondá Csató úr
bosszús meglepetéssel.</p>
<p>– A tolvajt gallérnál tartják, – mondá szentencziaképen a biztos
úr.</p>
<p>– Én nem vagyok tolvaj! – kiáltott elsápadva Csató úr.</p>
<p>– Azt majd a vizsgáló bíró úr deríti ki, – felelt a biztos
úr.</p>
<p>– Hiszen engem loptak meg! – mondá kétségbeesetten Csató úr.</p>
<p>– Az úr pénze volt az, vagy másé? – kérdé hívatalos sarkazmussal
a biztos úr.</p>
<p>– Földesuramé volt, – mondá tompán Csató úr.</p>
<p>– A hol más ember pénzéről van szó, ott <span class=
"pagenum"><a name="Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> minden
ember tolvaj, a ki hozzá férhet, – mondá rendőri axioma gyanánt a
biztos úr. – Előre, jó madarak, a vizsgáló bíróhoz!</p>
<p>Heveder Máté vizsgáló bíró úr igen éleselméjű kriminalista volt
s egészen az új jogászi iskola híve. Európai színvonalon állt s
mindenben megállapított elvek szerint járt el. Mint nagy
eklektikus, fölhasználta az összes külföldi elméletek és
gyakorlatok tudományos vívmányait, mindegyikből a legjobbat és
leghasználhatóbbat szedve ki, fürge méh gyanánt, mely szorgalmas
repülő állathoz még abban is hasonlított, hogy hatalmas fulánkkal
volt ellátva. A vallatott gonosztevők sokkal jobban rettegtek maró
sarkazmusától, mint a kilátásba helyezett büntetéstől, és sokszor
csak azért is vallottak, hogy gúnyja csipős ostorától minél előbb
megszabadúljanak.</p>
<p>Egyik legnagyobb dicsősége volt Heveder Máté úrnak, hogy a
művelt külföld színvonalán áll, és hogy legjelesebb jogászait,
legfurfangosabb rendőreit saját fegyvereikkel győzte le, mint
elégülten szokta mondani írnokának. A francziák csak annyira vitték
– szokta mondani önérzetes mosolylyal – hogy minden rejtélyes
bűnesetnél ez elvből indúlnak ki: Keresd a nőt. Én tovább megyek, s
azt mondom: Találd meg a nőt…! és megis találom, – fejezé be
diadalmasan – megtalálom, uram, eddig még mindig megtaláltam.</p>
<p>A Csató-ügy igen fölvillanyozta Heveder urat <span class=
"pagenum"><a name="Page_274" id="Page_274">-274-</a></span> és
mozgásba hozta összes jogtudományi készletét. Az eltűnt tízezer
forintos tüsző rejtélye alkalmasnak látszék, hogy a hazai és
külföldi sajtó és szakértő közönség figyelmét teljes mértékben
fölgerjeszsze s megoldása által dicsőséget hozzon a magyar
törvénykezési gyakorlatra. Meg fogjuk mutatni – mondá egy hegyes
szakállú és hajlott orrú héber ifjunak, ki a legtekintélyesebb
hazai német lapokkal összeköttetésben állt s bűnügyi újdonságokkal
látta el hasábjaikat – meg fogjuk mutatni a külföldnek, hogy mi sem
állunk hátrább, s Gaboriau uram rendőri regényeire sokkal
érdekesebb tárgyakat találhatna a mi praxisunkban, mint az ő híres
Jeruzsálem-útczájában.</p>
<p>A Csató-ügy épen ilyen alkalmas regénytárgynak látszék, azért
Heveder úr a legnagyobb óvatossággal és furfanggal látott hozzá, s
ügyessége által megszégyeníté a külföld leghíresebb kriminálistáit,
mint a hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifju meg is jegyzé a
legtekintélyesebb hazai német lapok hasábjain.</p>
<p>Első dolga volt a két gyanús egyéniséget, Csató urat és a
konduktort jól elzáratni, hogy se egymással, se a külvilággal ne
érintkezhessenek. Csató úr ugyan összetett kezekkel kérte a bíró
urat, hogy legalább földesurát tudósítsák ez esetről, mert ő
nagysága bizonyosan türelmetlenűl várja a tízezer forintot s
rosszat fog gondolni róla, ha sem neki, sem a pénznek nem hallja
<span class="pagenum"><a name="Page_275" id=
"Page_275">-275-</a></span> hírét; Heveder úr azonban szokott maró
sarkazmusával megjegyzé, hogy Csató úr semmit sem veszít azzal, ha
földesura rosszat gondol róla, s hogy az efféle látszólag ártatlan
izeneteknek tolvajnyelven mély jelentésük lehet, azért Csató úr
sokszor lophat még tízezer forintot, míg őt rá fogja szedni.</p>
<p>A hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifju torka szakadtáig
kaczagott e sarkasztikus élczeken s még azon nap ki is nyomatta a
legolvasottabb hazai német lapban.</p>
<p>– E rejtélyes bűnesetet csak úgy deríthetjük föl – mondá Heveder
úr – ha lehető legnagyobb óvatossággal járunk el, s igyekszünk
minél előbb megtalálni az asszonyt. A francziák keresik a nőt, én
megtalálom. Igen, uraim, megtalálom, mert kétségtelen, hogy asszony
van a dologban. A két gyanús egyén közül az az igazi bűnös, ki
asszonynyal van összeköttetésben. Intézkedtem már, hogy Ligettől
idáig minden állomás tisztviselőit és az egész vonal vasúti őreit
kihallgassák a múlt éjszaka eseményei felől. Sőt többet tettem. Az
egyik vádlottnak, Csató Bernátnak, mint vallomásából kitünik,
felesége van; távirati úton rendelést adtam tehát, hogy föltünés
nélkül és a legnagyobb kímélettel azonnal fogják el s biztos
kíséret mellett hozzák ide. Holnap már itt lesz. A vasúti vezetőnek
nincs neje; arra kell hát rájönnünk, van-e szeretője? És ha mind a
két <span class="pagenum"><a name="Page_276" id=
"Page_276">-276-</a></span> asszonyt megtaláltuk, akkor a rejtély
kulcsát is megtaláltuk; az asszonyt pedig megtalálom, igen uraim,
megtalálom.</p>
<p>Heveder úr nagy szellemi fensőséggel nézett végig írnokán s a
hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifjun, kiket ekként beavatott
vala furfangos programmjába; s a legmélyebb titoktartást kötvén
lelkökre, teljes erejével hozzálátott a rejtélyes bűneset
lebonyolításához.</p>
<p>Először tanúlmányozni kezdte a sürgönyöket, melyek a vonal
összes állomásairól érkeztek s a megtörtént kihallgatásokról
tudósították. Legtöbbjében semmit sem talált, de két sürgöny teljes
figyelmét költé fel. Az egyik szerint a 27-dik számú őr a múlt
éjjel, épen midőn a vonat elrobogott állomása előtt, egyik második
osztályú kocsi ablakán egy női kart látott kinyúlni, mely valamit a
földre ejtett. A vonat távozása után az őr kíváncsiságból meg
akarta nézni a földre ejtett valamit, de kutyája megelőzte, mert
oda rohant, fölkapta az említett valamit s elfutott vele az éj
homályában, és csak másnap reggel kerűlt vissza, igen megtörve és
fáradtan, de természetesen semmit sem lehetett tőle megtudni. A
másik sürgöny a 76-dik számú őrtől volt s még gyanúsabban hangzott.
Ez a múlt éjjel tisztán látta, hogy midőn a vonat a legnagyobb
gyorsasággal robogott el előtte, a vezető a lépcsőn állt s egy
harmadik osztályú kocsi ablakán kihajló <span class=
"pagenum"><a name="Page_277" id="Page_277">-277-</a></span> nővel
beszélt; sőt kézmozgást is látott, de nem vehette ki tisztán,
vajjon a vezető adott-e be valamit, vagy a nő adott ki valamit?</p>
<p>– Itt van az asszony, sőt mondhatnám, itt vannak az asszonyok, –
mondá Heveder úr fejét vakarva, mert e túlságos sok a jóból kissé
megzavarta. Legfölebb két asszonyra gondolt, s most a vasúti két
nőalakhoz számítva Csató úr feleségét, ime három asszonynyal lesz
dolga. Több világosság, mint kellene.</p>
<p>De a déli nap fénye is csak pillanatra vakítja el annak szemét,
ki sötét pinczéből lép a verőfényre, pár pillanat múlva azonban
annál ragyogóbb világításban tünteti eléje a tárgyakat; Heveder úr
gyakorlott szemét is csak egy pillanatra kápráztatá el a
bizonyítékok túlságos fénye; a következő perczben már tisztán látta
maga előtt az egész rejtélyes bűneset szövevényét.</p>
<p>A dolog világos. Vagy a vezető a bűnös, vagy Csató Bernát. Ha az
első lopta el a pénzt, úgy bűntársa az a rejtélyes nőszemély, kivel
a harmadik osztályú kocsi ablakánál beszélgetett. Titokzatos
mozdulata, melyet a 76-dik szám nem vehetett ki tisztán, bizonyosan
abból állt, hogy a lopott pénzt akkor adta át kedvesének. E nőnek
kell tehát nyomára jönnie s akkor megtalálta az asszonyt.</p>
<p>Vagy Csató Bernát a bűnös. És ebben Heveder úr a legmélyebb
lélektani ismeretnek adta fényes bizonyságát. Éles szeme azonnal
belátta, <span class="pagenum"><a name="Page_278" id=
"Page_278">-278-</a></span> hogy Csató Bernát nem szökhetett el
egyszerűen a tízezer forinttal, mert tudhatta, hogy utolérik és
becsukják. Úgy főzte ki tehát a dolgot, hogy a pénzt kedvesének
adja át, s magát megrablottnak mondván, még a gyanú árnyékát is
elhárítja fejéről, s biztosságban költi el kedvesével az
elsikkasztott összeget. Ez esetben a bűntárs az a nő, ki a 27-dik
szám szeme láttára kinyújtá karját a második osztályú kocsi ablakán
s a földre ejtett valamit. Ez a valami bizonyára a kiürített tüsző
volt, melyet meg is találtak volna, ha a törvénytipró kutya el nem
rohan vele az éj homályában. De ez oktalan állat beavatkozása
daczára is, ha kézre kerűl ama nő, úgy megtalálták az asszonyt s
vele a rejtély kulcsát.</p>
<p>Végre a harmadik lehetőség szerint Csató Bernátné asszonyság a
főczinkos, és ez esetben a másik két nőnek vagy semmi, vagy valami
szerepe van a bűnesetben. Így is, úgy is azonban nemsokára
mindhárom asszony kezében lesz, egyik közülök bizonyosan az igazi
asszony – és ha az asszonyt megtalálta, mindent megtalált.</p>
<p>Heveder úr nagy lelki gyönyörűséggel dörzsölte kezét, a mint e
mélyre ható kombinácziók végére ért, s türelmetlenségében azonnal
hozzá fogott a további eljáráshoz.</p>
<p>Először a vezetőt vitette maga elé.</p>
<p>– Hol lakik a szeretője? – kérdé tőle minden előleges kérdés
nélkül, jól tudván hosszas <span class="pagenum"><a name="Page_279"
id="Page_279">-279-</a></span> gyakorlatából, hogy a makacs
bűnösöket legkönnyebben ily hirtelen oldaltámadással lehet zavarba
hozni. Sikerült is e cselfogása, mert a megzavarodott gonosztevő
szégyenkezve azonnal megvallotta imádottjának nemcsak lakását,
hanem nevét és társadalmi állását is. Selymes Lottinak hívták, és
benső szobalány volt Rosenstock Adolf úrnál a három
dob-útczában.</p>
<p>– Eleget tudok, visszamehet börtönébe, – mondá diadalmas
mosolylyal a vizsgáló bíró, – s azonnal rendelést adott, hogy
Selymes Lotti leányzót haladék nélkűl kísérjék be s kutassák ki
minden holmiját.</p>
<p>Nemsokára eléje vezette egy rendőr a megréműlt leányt,
egyszersmind jelentvén, hogy minden holmiját kikutatták s ládájában
több rendbeli ruházaton kívül hét forint huszonöt krajczárt
találtak, melyeket a törvényszéki épületbe szállítottak.</p>
<p>– Jól van, – mondá Heveder úr, – elmehet. – Aztán a reszkető
leányhoz fordúlt s szigorúan szemébe tekintve folytatá:</p>
<p>– Hol van a többi?</p>
<p>– Micsoda többi, csókolom kezét? – mondá sirva Lotti
kisasszony.</p>
<p>– A kilenczezerkilenczszázkilenczvenkét forint hetvenöt
krajczár, – mondá szigorúan a vizsgáló bíró. <span class=
"pagenum"><a name="Page_280" id="Page_280">-280-</a></span></p>
<p>– Nem tudom, csókolom kezét, – mondá még nagyobb sirással Lotti
kisasszony.</p>
<p>– Nem? Majd mindjárt segítek emlékező tehetségén, – mondá
szokott sarkasztikus modorával Heveder úr. – Honnan érkezett meg ma
reggel?</p>
<p>– Hazulról, Gyarmatról, otthon voltam édes apámnál, – felelt
Lotti kisasszony.</p>
<p>– És miről beszélt az éjjel a konduktorral? – kérdé a vizsgáló
bíró.</p>
<p>– Jaj istenem! – mondá Lotti kisasszony, eltakarva
ábrázatát.</p>
<p>– Mindent tudok! – mondá kérlelhetetlen arczczal Heveder úr.</p>
<p>– Én nem vagyok hibás, csókolom kezét, – mondá hangos zokogással
Lotti kisasszony. – Ő járt mindig utánam s azt igérte, hogy
feleségül vesz.</p>
<p>– És hova tette a pénzt? – kérdé a vizsgáló bíró.</p>
<p>– Micsoda pénzt? – mondá bámulva Lotti kisasszony.</p>
<p>– A lopott pénzt! – dörgött a vizsgáló bíró.</p>
<p>– Hát lopott is! – sikoltott Lotti kisasszony. Nekem azt mondá,
hogy borravalókból gyűjtötte, s mihelyt fölmegy száz forintra,
mindjárt megtartjuk az esküvőt.</p>
<p>– Nem arról van most szó, engem el nem ámít, – mondá Heveder úr.
– Hol a tízezer forint? <span class="pagenum"><a name="Page_281"
id="Page_281">-281-</a></span></p>
<p>– Tízezer forint! – álmélkodék Lotti kisasszony.</p>
<p>– Mennyi álnokság és tettetés ily fiatal személyben! mondá
méltatlankodva a vizsgáló bíró. – De bennem emberére talált. Egy
éjszaka a börtönben majd nagyobb őszinteségre tanítja! Vezessék
most el és zárják be, míg újra hívatom!</p>
<p>– Én ártatlan vagyok! – sikoltott kezeit tördelve Lotti
kisasszony. – Csak az ablakon keresztűl beszéltem a
konduktorral.</p>
<p>– És mit adott kezébe? – kérdé Heveder úr.</p>
<p>– Meggyet, – mondá Lotti kisasszony.</p>
<p>– Majd meglátjuk, holnap is meggy lesz-e? – mondá sarkasztikus
mosolylyal Heveder úr. – Addig vezessék börtönbe!</p>
<p>– Határozottan gyanús, – mondá magában Heveder úr, miután a
sikoltozó és zokogó leányt elvezették. – De most lássuk a másik
asszonyt. Hozzák elő Csató Bernátot.</p>
<p>Csató úr tökéletesen meg volt törve, midőn a vizsgáló bíró elé
vezették. Heveder úr tisztán láthatta beesett szemében, reszkető
ajkán és borzas haján a tetten ért bűnös gyáva csüggedését. Nem is
kerülgette tehát sokáig a kérdést, hanem hirtelen megrohanta
szokott oldalvágásával:</p>
<p>– Kivel van viszonya? <span class="pagenum"><a name="Page_282"
id="Page_282">-282-</a></span></p>
<p>– Viszonyom? – mondá elbámulva Csató úr. – Micsoda
viszonyom?</p>
<p>– Szerelmi viszonya, – mondá Heveder úr.</p>
<p>– Szerelmi viszonyom! – kiáltott elszörnyedve Csató úr. – Ha ezt
feleségem hallaná!</p>
<p>– Meg fogja hallani, – mondá gúnyosan Heveder úr.</p>
<p>– Még csak az kellene, – mondá ijedten Csató úr.</p>
<p>– De ha nekem megvallja nevét, igérem, hogy neje előtt örökre
titok marad, – mondá csábos biztatás hangján a vizsgáló bíró.</p>
<p>– Kinek a nevét? – mondá hüledezve Csató úr.</p>
<p>– Kedvese nevét, – mondá szigorúan Heveder úr.</p>
<p>– Kedvesemét? – kiáltott rémülten Csató úr.</p>
<p>– A ki az éjjeli vonattal jött föl, – mondá jelentősen a
vizsgáló bíró.</p>
<p>– Az éjjeli vonattal, – mondá hüledezve Csató úr.</p>
<p>– És karját kinyújtotta az ablakon, – mondá nyomatékosan Heveder
úr.</p>
<p>– Kinyújtotta az ablakon, – kiáltott álmélkodva Csató úr.</p>
<p>– És a földre ejtett valamit, – mondá rettentő hangon Heveder
úr.</p>
<p>– A földre ejtett valamit, – kiáltott hüledezve Csató úr.
<span class="pagenum"><a name="Page_283" id=
"Page_283">-283-</a></span></p>
<p>– Ez a valami kezem között van, – mondá rémes arczczal Heveder
úr, bírói buzgalmában eltérve némileg az igazságtól.</p>
<p>– Valóban? – mondá bámészan Csató úr.</p>
<p>– Hol lakik hát az a nő? kérdé új oldaltámadással a vizsgáló
bíró.</p>
<p>– Micsoda nő! – kiáltott elképedve Csató úr, csaknem eszét
vesztve e gyorsan váltakozó kérdések rémítő kereszttüze alatt.</p>
<p>– Résen áll a megátalkodott gonosztevő, – gondolá magában
Heveder úr. – E kitanúlt tolvajjal nem oly könnyű elbánnom, mint a
tapasztalatlan konduktorral.</p>
<p>Heveder úr valami új, meglepő oldaltámadásra készült, midőn az
ajtó kinyílt s a hívatali szolga egy sürgönyt adott kezébe. A
ligeti szolgabírótól jött és így szólt: Csató Bernátnét csendben és
feltünés nélkül elfogattam s a vasútra tettem. Holnap
megérkezik.</p>
<p>– Jól van, – mondá halk elégedett hangon a vizsgáló bíró. –
Megvan a második asszony; ennek segítségével majd rájövünk a
harmadikra is. Addig vezessék vissza börtönébe a vádlottat.</p>
<p>Csató Bernátné asszonyságnak hatalmas tenyere volt, csipője sem
volt a vékonyak közül, hangja gyöngesége ellen sem panaszkodott
soha senki, a kinek alkalma volt e tisztes asszonysággal valaha
szóba állni. E hatalmas öklöket szorította hatalmas csipőire, midőn
másnap reggel <span class="pagenum"><a name="Page_284" id=
"Page_284">-284-</a></span> két rendőr Heveder úr irodájába
vezette, és e hatalmas hang legmagasabb létráján kérdezte meg e
nagytekintélyü jogtudóst, hogy micsoda dolog az, hogy minden ok
nélkül, szabad országban, saját házában így megrohannak egy
tisztességes tiszttartónét a hajdúk, vasútra pakolják és idegen
városba viszik, törvény elé állítják, a nélkül, hogy megmondanák,
miért? Muszkaországban élünk-e vagy mi, hogy így mernek bánni egy
tisztességes nemes asszonysággal, azt szeretné tudni!</p>
<p>– A nemesség kiváltságai eltöröltettek, mindnyájan egyenlőek
vagyunk a törvény előtt, – mondá ünnepélyesen Heveder úr, és élesen
szemügyre vette a «második asszonyt».</p>
<p>Csató Bernátné asszonyság igen tekintélyes és tisztességes hölgy
volt s a legjobb konyhát tartotta három vármegyében, de arczán az
ötven tavasz rózsái némileg elhervadtak, s több volt rajta a
gödröcske, hogysem határozottan szépnek lehetett volna mondani.
Heveder úr éles szeme és merész kombináló szelleme egy pillantással
látta, hogy ily asszonyért senki sem fog tízezer forintot lopni, s
benne csak áldozatot láthat, de nem bűntársat. Ehhez képest tehát
szánakozó tekintetet vetett a termetes asszonyságra, s búskomoly
hangon mondá: Tessék helyet foglalni.</p>
<p>– Azért hozatott-e pandurok közt idáig, hogy leültessen? – mondá
Csatóné asszonyság székre <span class="pagenum"><a name="Page_285"
id="Page_285">-285-</a></span> ülve s harcziasan körűlnézve az
igazság templomában.</p>
<p>– Asszonyom, – mondá részvéttel Heveder úr, – legyen készen a
legrosszabbra. Meg van csalva.</p>
<p>– Micsoda? – kiáltott Csatóné asszonyság fölugorva székéről. –
Meg vagyok csalva?</p>
<p>– Gyalázatosan, – mondá Heveder úr gyászos fejrázással.</p>
<p>Heveder úr taktikája furfangos volt és nagy lélektani ismereten
alapúlt. Föl fogja használni e terjedelmes hölgy féltékenységét s
ez által jő a «harmadik asszony» nyomára. E tervéhez képest még
gyászosabb arczczal nézett Csatóné asszonyságra s búsan rázta
fejét.</p>
<p>– Igen, meg van csalva gyalázatosan, – mondá Heveder úr, – és
pedig férje által, kinek titkos szerelmi viszonya van egy rosszhírű
nővel.</p>
<p>– Csató Bernátnak? – kiáltott a termetes asszonyság.</p>
<p>– Igen, – mondá a vizsgáló bíró.</p>
<p>– A ligeti tiszttartónak? – kiáltott a meglepett hölgy.</p>
<p>– Igen, – mondá vészjósló hangon Heveder úr.</p>
<p>– Lehetetlen, – mondá megvető fejrázással az ötven éves
asszonyság; tavaly ültük ezüstmenyegzőnket. Lehetetlen!</p>
<p>– Fájdalom, annyira lehetséges, hogy férje <span class=
"pagenum"><a name="Page_286" id="Page_286">-286-</a></span> tegnap
külföldre szökött kedvesével, magával vivén a tízezer forintot,
melyet földesura számára hozott föl, – mondá nyomatékosan Heveder
úr.</p>
<p>– A tízezer forintot! – mondá nagy meglepetéssel Csatóné
asszonyság. – Hiszen azt nem is hozta magával.</p>
<p>– Micsoda? – kiáltott elbámulva Heveder úr.</p>
<p>– Ott felejtette a kis irodában, – mondá Csatóné asszonyság. –
Kicsit sokat ivott és siettében elfelejtette felcsatolni a tüszőt,
azt hivén, hogy már derekán van. A pénztárnok másnap reggel vette
észre és azonnal sürgönyzött a földesúrnak.</p>
<p>Lehetetlen! – kiáltott haragosan Heveder úr.</p>
<p>– Tessék megkérdezni Saraglyai Dénes ő nagyságát, – mondá
Csatóné asszonyság.</p>
<p>Heveder úr a nagy szellemek találékonyságánál fogva tüstént
belátta, hogy a két vádlottat asszonyaikkal együtt alaptalanúl
vette gyanúba. De nagyobb óvatosság kedvéért azonnal személyesen
sietett Saraglyai úrhoz, s meggyőződvén a termetes asszonyság
szavainak igazságáról, egy pillanatig sem habozott tényálladék
hiányánál fogva szabad lábra bocsátni a vádlottakat, névszerint
Csató Bernát urat, a vasúti vezetőt és Selymes Lotti
kisasszonyt.</p>
<p>– Rendszerem fényesen igazolta önmagát, <span class=
"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span> – mondá
Heveder úr, szellemi fensőséggel tekintve végig írnokán és a hegyes
szakállú, hajlott orrú héber ifjun. – Keresd az asszonyt, mondják a
francziák; találd meg az asszonyt, mondom én. Megtaláltuk az
asszonyt, s ime azonnal megtaláltuk az egész rejtélyes bűneset
kulcsát is.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_288" id=
"Page_288">-288-</a></span></p>
<h2>A BETEGÁPOLÓ.</h2>
<p>Kerekesné özvegy asszonyság hatalmasan megtermett,
tenyeres-talpas hölgy volt, kinek idegrendszerét egy kis
sirás-rívás meg nem bolygatta. Sőt közelebbi ismerősei, kiknek
többször volt alkalmuk a tenyeres-talpas hölgyet emberbaráti
foglalkozásában látni, esküvel bizonyozták azon meggyőződésüket,
hogy a nevezett asszonyságnak egyátalában nincsenek idegei; vagy ha
vannak, úgy bizonyára oly erős vitorla-kötelekből készültek, hogy
azokat nem egy kis pityergés szellője, de az emberi szenvedések
leghevesebb viharja sem képes rezgésbe hozni. E természeti ritkaság
mindenesetre érdemes volt a természetbúvárok mélyebb
tanulmányozására; s meglehet, hogy Kerekesné asszonyság épen ez
érdekes physiologiai tulajdonságánál fogva állt annyira az orvos
urak kegyelmében. Annyi bizonyos, hogy ha valami nagy beteghez
ápoló kellett, az első kérdő szóra az orvos úr ekként kiáltott fel:
«Legjobb lesz Kerekesné asszonyság. Kitünő gyakorlata <span class=
"pagenum"><a name="Page_289" id="Page_289">-289-</a></span> van a
betegápolásban és képes egymás után három éjszakát
átvírrasztani.»</p>
<p>Kerekesné asszonyság öntudatával bírt kiváló tehetségeinek, s
mint minden nagy talentum, megkövetelte a megfelelő szellemi és
anyagi elismerést. Nála is, mint egyáltalában a felkapott
tehetségeknél, nemcsak a szolgálatot kellett megfizetni, hanem a
reputatiót is. Pedig ő nem igért eget-földet, sőt épen nem igért
semmit. Kevés beszédű volt és mogorva; megmondta ridegen
föltételeit, tudniillik, mit kíván pénzben, élelemben, italban,
kényelemben, tiszteletben, elismerésben; s viszont egy szóval sem
érintette, mit fog mind e földi jók fejében tenni, hogyan fog a
beteggel bánni? Ezekre nézve hagyta beszélni reputatióját. Azt sem
tette, mi csekélyebb jelentőségű kollégáinál a behízelgés első
lépése szokott lenni, hogy gyöngéden megsímogassa a beteg fejét,
megigazgassa párnáját, paplanját, s nehány kedveskedő szóval
illesse, midőn a beteg hozzátartozói először vezetik a kórágyhoz s
úgyszólván installálják hivatalában. Kerekesné asszonyság
megvetette a tehetetlen középszerűség kicsinyes cselfogásait.
Zordon és komor volt az alkudozások alatt, zordon és komor volt a
szerződés megkötésénél, zordon és komor volt a betegszoba birtokba
vételénél. Nem szorúlt önmagának ajálgatására, eléggé ajánlotta
hírneve, s ha néha-néha egyik-másik aggódó anya vagy feleség
remegve <span class="pagenum"><a name="Page_290" id=
"Page_290">-290-</a></span> merte őt erre is, arra is
figyelmeztetni, mit a szegény beteg körül akkor meg ekkor tenni
kellene, Kerekesné asszonyság mogorván mondá: «Kerekesné vagyok» –
és ezzel úgy vége szakadt minden további okoskodásnak, mintha a
csipkebokor lángja közűl szólalt volna meg a hang: «Én vagyok, a ki
vagyok».</p>
<p>– Tessék az éj bármelyik órájában utánam nézni, s ha nem talál
ébren és helyemen, vonja le fizetésem felét.</p>
<p>Legfölebb ennyit toldott még Kerekesné asszonyság előbbi rövid
nyilatkozatához, s ezt is csak akkor, ha a hely olyan jónak
látszott, hogy érdemesnek tartá érte nehány felesleges szó
fényűzésébe bocsátkozni.</p>
<p>És a legfeketébb rágalom sem mondhatta volna Kerekesné
asszonyság merész kihívását üres dicsekvésnek. Pedig irigye és
rágalmazója volt feles számmal, a mit nem lehet csodálni; úgy lévén
ez az életben mindenütt s az emberi hívatások mindenikében, hogy a
kiváló s magasabbra emelkedő szellemek uszályát az alant maradó
kartársak írigysége és rágalma képezi. Sovány, gyönge mellű
betegápolók, kik magukba szívták a kóros szoba veszélyes levegőjét,
álmos, beesett szemű betegápolók, kiknek szeme körűl fekete karikát
vont az éjjeli vírrasztás; nyájas, tipegő betegápolók, kik kellemes
kövérségre gyarapították testüket az édes karszékbeli szunnyadás
által: <span class="pagenum"><a name="Page_291" id=
"Page_291">-291-</a></span> valamennyien keserű mosolylyal és
kétértelmű fejrázással beszéltek Kerekesné asszonyság tagbaszakadt
termetéről, egészséges rézszínű arczáról, soha sem hunyorító
szürkés zöld szeméről, és erős csontos kezeiről, melyekkel képes
volt a legnehezebb csúzos öreg urat könnyedén megfordítni ágyában.
De minden agyarkodásuknak sem sikerűlt Kerekesné asszonyságot rajta
kapni, hogy a betegágy mellett csak egyetlen egyszer is
elszundított volna.</p>
<p>– Soha sem szokott aludni Kerekesné asszonyság? kérdé
egyszer-másszor egy-egy kíváncsiabb nő, ha reggel a betegszobába
lépett, s a nevezett tenyeres-talpas hölgyet gigási fürgeséggel
kávét főzve vagy kiürített findsáját öblögetve találta.</p>
<p>– Soha, felelt a tenyeres-talpas asszonyság mogorván, s nem
hunyorító szürkés-zöld szemével úgy nézett, mintha soha életében le
nem hunyta volna.</p>
<p>Meglehet, hogy Kerekesné asszonyság költői értelemben használta
ez időhatározó szócskát, meglehet, hogy kevés beszédű hölgy létére
válaszolt e kéttagú szóval, mely ha nem is illett egészen a
valósághoz, de tökéletesen megfelelt a tenyeres-talpas asszonyság
lapidáris stylusának: annyi bizonyos, hogy Kerekesné asszonyságnak
volt elég módja leszokni az alvásról, s azért ha fennebbi merész
állítását nem is fogadhatjuk el <span class="pagenum"><a name=
"Page_292" id="Page_292">-292-</a></span> a szó nyelvtani
értelmében, mint költői képletet épen nem mondhatjuk vakmerő
túlzásnak.</p>
<p>Voltak éjszakák, mikor sikoltó szél rázta az ablakot s
besüvöltött a kilyukadt papiros-ragasztékon; a patkán aléltan
pislogott a hamvadó tűz s a dideregve tapogató kéz nem talált a
sötétben egy kis fát vagy legalább forgácsot; sápadt, éhes
tekintetű asszony guggolt a patka mellett, és hiába iparkodott
fagyos lehelletével új életre gyujtani a hamvadó parazsat; hiába
hajtotta fejét a nedves téglára, hogy álmában találja meg legalább
egy pillanatra, miről ébren álmodozni sem mert: a meleget, a fényt,
az örömet, a nyugalmat. A szemek nem akartak lecsukódni, e szegény
hajlékban még az álom is fényűzési czikk volt. – A sápadt asszony
vírrasztott, nem hunyorító szemével mereven nézve maga elé, s
elmerengve, ábrándozva – miről? Talán semmiről. A miről ábrándozni,
kellemes képeket alkotni lehet, azoknak fogalma sem volt meg benne,
sohasem hallott róluk, senki sem beszélt felőlük, nem ismert, nem
látott ő soha mást, mint a hideget, az éhséget, a szennyet és azt a
durva részeges férjet, ki most is a kocsmában dorbézol és
bizonyosan meg fogja verni, ha reggel felé haza tántorog.</p>
<p>A sápadt asszony vírraszt és mereven néz maga elé a semmibe,
épen úgy mint Kerekesné asszonyság ül abban a karszékben, üres
tekintetét <span class="pagenum"><a name="Page_293" id=
"Page_293">-293-</a></span> az eltakart virrasztó ámpára szegezve,
és elmerengve, gondolkozva – miről? Talán régmúlt idők
szenvedéseiről, talán semmiről… A beteg nyögve megfordul kórágyán,
ledobja magáról takaróját, lázas szavakat mormol, körmével vakarja
a falat, forró tűz égeti agyát, hideg borzongatja testét, didereg,
foga vaczog, takarója földre hullt… Csak fázzál, csak dideregj, én
is fáztam, én is dideregtem, még sem haltam belé… Kerekesné
asszonyság nyugodtan ül karszékében, szemét sem fordítja a kínosan
vergődő beteg felé, sokkal jobban el van foglalva a vírrasztó
lámpával vagy talán emlékeivel.</p>
<p>Emlékeivel? Vannak-e, lehetnek-e neki emlékei? A ki felnőtt,
mint az állat, dolgozott, mint az állat, szenvedett, mint az állat,
van-e annak múltja, van-e jövője, tud-e emlékezni, tud-e
remélni?</p>
<p>Kerekesné asszonyság nem sokat törődik azzal, ha tud-e
emlékezni, tud-e remélni, elég büszkesége neki az, hogy tud
vírrasztani. – Ezt jól megtanulta, most szépen megélhet
tudományából.</p>
<p>Megtanulhatott vírasztani az elmúlt hosszú éjszakákon, mikor
estétől reggelig ült a hideg földön, a szalmazsák mellett, melyen a
szélütött ember feküdt, és átkozódott, és bort kért, és épen maradt
kezével a vírrasztó nő hajába, szemébe kapott, ha feléje nyújtotta
a vizes csuprot. <span class="pagenum"><a name="Page_294" id=
"Page_294">-294-</a></span> Megtanulhatott vírrasztani a hosszú
éjszakán, midőn a beteg gyermek ágya mellett ült, s tehetetlen
kétségbeeséssel hallgatta fájdalmas nyögését, és imádkozni akart s
nem tudott, mert senki sem tanította rá; segítni akart s nem
tudott, mert nem volt pénze orvosra, orvosságra, fára, levesre,
takaróra, melegítőre, s minden egyébre, mi a beteg fájdalmát
enyhíti, egészségét visszaadja, és a mivel most napról-napra
foglalkozik úri betegeinél, és a minek akkor hírét sem hallotta.
Nem hallotta, nem tudta, mivel segítsen, csak nézte néma,
mozdulatlan kétségbeeséssel, gyermekének rángatózó ajkát,
görcsösülő kezét, megtörő szemét, és nem tudta, hogy ez a halál,
csak ült mereven, tompa tekintettel, épen úgy, mint most Kerekesné
asszonyság ül karszékében.</p>
<p>A beteg fölemelkedik ágyában, ledobja párnáit, falhoz nyomja
izzó homlokát, nyög és sóhajt, iszonyú forróságról panaszkodik.
Kerekesné asszonyság nem hallja, vagy ha tán hallja is, nem törődik
vele. Hallotta ezt a nyögést akkor is, azokon a hosszú éjszakákon,
megszokta már. A beteg vizet kér, reszkető kézzel tapogatózva nyúl
ki ágyából s leüti az orvosságos poharat. A pohár csörömpölve gurul
az ágy alá, a beteg bágyadtan visszahanyatlik ágyába, sóhajtása
lázas érthetetlen suttogásba megy át… Csak nyögj, csak sóhajts, az
én gyermekem is <span class="pagenum"><a name="Page_295" id=
"Page_295">-295-</a></span> így nyögött, így sóhajtott, és nem volt
számára orvosságom… Kerekesné asszonyság nyugodtan ül székén, s
nézi mereven a lámpa csendes lángját…</p>
<p>Megszokta a vírrasztást, megszokta a szenvedést, megszokta a
mások szenvedésének látását… Idegei megerősödtek, nyugodtan tudja
hallgatni a lázbeteg őrjöngését, a jajgatást, sirást, átkozódást
egyformán. Nem hatja meg a betegnek sem könyörgése, sem
fenyegetése. Megszokta már mindegyiket; épen e kitünő tulajdonságai
tették oly ajánlatossá az orvos urak előtt. Fényes bizonyítványai
vannak minden kórháztól és a legelőbbkelő családoktól. Pontos,
lelkiismeretes szolgálatában; el nem mozdul a beteg ágya mellől,
nem reszket a keze a legkegyetlenebb műtételeknél sem, s arról szó
sincs, hogy elszédülne vagy elájulna, a mi különben kedvencz
foglalkozása az asszonyi nemnek. Kerekesné asszonyság izmos,
tenyeres-talpas hölgy, erős idegekkel, álmatlan szemekkel, s az az
iskola, melyen keresztűl ment, épen arra való volt, hogy kitünő
betegápolóvá tegye.</p>
<p>Az a sápadt, éhes, szenvedő asszony, ki hajdan nehéz éjszakákat
vírrasztott át részeges férjét várva a kocsmából, vagy hosszú
betegségében ápolva, vagy gyermeke halálos ágya mellett, buta
kétségbeeséssel lesve a halál lépteinek kopogását; az az erős
idegzetű, éber asszony, ki mesterség <span class="pagenum"><a name=
"Page_296" id="Page_296">-296-</a></span> gyanánt űzi most a női
erények legszebbikét, s pénzért pótolja az anyát, hitvest vagy
testvért: maga sem tudja, hogy szívtelen közömbössége folytonos
boszúállás az emberiség ellen a társadalom igazságtalanságáért.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_297" id=
"Page_297">-297-</a></span></p>
<h2>ZAVAROS TÖRTÉNET.</h2>
<p>Bocsásson ki engem innen, orvos úr, nem vagyok én őrült. Hiába
rázza fejét, hiába erőlteti arczára ezt a semmit sem tudó
kifejezést: engem el nem ámít. Nem aludtam ám, mikor ide hoztak,
szememet hunyva tartottam ugyan és hosszú lélekzetet vettem, de
csak azért, hogy nyugodtan kilessem, mit akarnak velem tenni. Hogy
kaczagtam magamban, hogy dörzsöltem a kezemet, mikor szemem félig
nyitott szegletéből láttam a sürgő-forgó alakokat, és hallottam
suttogó beszédöket, mikor vigyorogva mondogatták egymásnak: hála
istennek, hogy nem ébredt föl; csak még addig maradjon így, míg a
nagy folyosón végig viszszük, nehogy észrevegye a pántos ajtókat,
rácsozott ablakokat. Hahaha! észrevettem, mindent láttam és kezemet
dörzsöltem és kaczagtam teljes erőmből, és szerettem volna
fölugrani s megfojtani a nyomorultakat, ha nem tartozott volna
tervemhez, hogy nyugodtan maradjak s nyomára jőjjek az egész
ármánynak, melyet ellenem koholtak. <span class="pagenum"><a name=
"Page_298" id="Page_298">-298-</a></span></p>
<p>Látja, tudom, hogy az őrültek házában vagyok, tudom, hogy ön az
orvos, kinek föladata engem kigyógyítani. Nevetnem kell. Jogom
volna ugyan haragudni, törni, tépni, fojtani, de lássa, én csak
nevetek. Orvos létére így elámíttatni magát! Menjen, tépje szét a
diplomáját, ha még azok a tudatlan nyomorultak is annyira rá tudták
szedni. Ugyan szedje hát össze minden tudományát, s álljon vitába
velem és mutassa ki tudományos érvekkel, hogy őrült vagyok. Nem
mer, ugy-e? Fél a vitatkozástól, ugy-e? Nem is tanácsolnám, hogy
velem kössön ki. Nagyobb bölcsek tették le előttem fegyveröket s
vallották be vereségöket. Ind bölcsek, perzsa máguszok, egyiptomi
hierofanták, filozófok és irástudók viaskodtak már velem és
suttogtak fülembe hosszú álmatlan éjszakákon, és akarták erővel rám
bizonyítni, hogy megőrülök – megőrülök – és csúfolódtak,
ingerkedtek, kaczagtak, s hosszúszakálas fejüket gúnyosan rázva,
mondogatták: úgy kell a vakmerőnek, a ki közénk akar tolakodni. De
én kihívtam valamennyit, szembe szálltam valamennyivel, és
megmutattam, hogy azért sem őrülök meg, azért sem, akárhogy
szédítik fejemet és sütögetik izzó vastollal homlokomat… azért sem
őrülök meg, hanem legyőzöm valamennyiöket, és ők meghunyászkodva
húzódtak be redős palástjaikba; enyésztek, enyésztek… és egyszerre
nagy megszégyenüléssel <span class="pagenum"><a name="Page_299" id=
"Page_299">-299-</a></span> borjúbőr-kötésű, kirágott levelű nagy
könyvekké változtak, és akkor én kaczagtam, hogy a könnyem
kicsordúlt, épen úgy, mint most…</p>
<p>Ugyan kérem, törülje ki szememet, a nagy nevetéstől egészen
elöntötte a köny, alig látok tőle… törülje már ki, látja, hogy én
nem tehetem, ez a különös hálókabát, melyet rám adtak, egészen
leszorítja a kezemet. Micsoda őrült szabónak jutott eszébe ilyen
kabátot készíteni, melyben az ember karját sem mozdíthatja?
Elcsapom a gazembert, megfojtom, megnyúzom, bőrébe köttetem
könyveimet. Ez lesz ám a szép kötés… Törülje meg, kérem, az
arczomat is, valami nagyon áztatja, olyan, mintha veríték volna,
hagyja rá, hogy az; de önnek bizalmasan megsúgom, hogy vér… vér…
azért olyan nyúlós, olyan csípős; de ne mondja meg senkinek, a buta
emberek még megijednének; csak mi tudósok értjük, hogy az asszonyi
vér vasrészei biztos gyógyszert tartalmaznak az őrülés ellen…
törülje már le… úgy, köszönöm… No csak ne kapja el a kezét, nem
akarom megharapni, nem azért nyitottam ki a számat, nem azért
csattogtattam meg a fogamat. Csak meg akartam mutatni, hogy
megharaphatnám, ha őrült volnék… de ne féljen, nem vagyok az.</p>
<p>Nem vagyok őrült, ne nézze óráját, ne tapogassa üteremet, jobban
értek én hozzá. Megvallom, valaha féltem attól, hogy megőrülök, de
az <span class="pagenum"><a name="Page_300" id=
"Page_300">-300-</a></span> már rég elmúlt, most már biztos vagyok,
föltaláltam a csalhatatlan gyógyszert, be is vettem. Sok
fejtörésbe, sok kínba, sok fáradságba került, de mégis föltaláltam
végre, és most nyugodt vagyok. Megérdemlem ezt a nyugodalmat,
eleget szenvedtem. Tudja ön, mit tesz az, szakadatlanul a világ
legnagyobb bölcseinek társaságában lenni, velök vitatkozni,
veszekedni és valamennyit legyőzni? Az önhöz hasonló apró
embereket, ugy-e, a hideg rázza, mikor egy kis rigorózumra mennek?
Gyerekjáték! Én minden este Plato, Libánius, Zoroaster, Ammonius
előtt tettem rigorózumot. Mit is nevezzem a többit? Minek
szégyenítsem meg őket? Legyen nagylelkű a győztes, levert
ellenségeivel szemben. Elég az hozzá, hogy a büszke Philot
megaláztam, a bőbeszédű aquinoi barátot elnémítottam. Az ifjukor
fecsegő filozófjairól nem is szólok. Az volt a dicsekvésük, hogy
senki sem érti őket, az volt az erejök is; én megmutattam, hogy
megértettem őket és összedöntöttem hipothéziseiket. Hahaha! Hogy
tépték a szakálukat, hogy csikorgatták a fogaikat! Oh, nincs a
világon gőgösebb, bosszúállóbb faj a tudósoknál! Hogy akartak
rajtam is bosszút állni! De nem sikerült, kijátszottam őket, mert
valamennyinél nagyobb bölcs, nagyobb tudós vagyok…</p>
<p>Ugyan kérem, kergesse el az ablaktól azt a leskelődő alakot. Nem
látja? Ott, a másik ablaknál, <span class="pagenum"><a name=
"Page_301" id="Page_301">-301-</a></span> a vasrács közt dugja be
fejét és olyan borzasztó fájdalommal néz rám, hogy kivenne
türelmemből, ha a tudós nyugalmát egyáltalán meg lehetne zavarni.
Mondja neki, menjen el, nem akarom ismerni. Ott van, nem látja? Ősz
haja rendetlenül hull le vállára, itt-ott meg is van tépve, azt
mondja, én téptem meg. Nem lehetetlen… de küldje már el, látása
bosszant. Ha még szemrehányásokat tenne, nem bánnám; de az a fájó
szeretet, melylyel könnyes szemét rám szegzi, az végre is
fölingerel. Azt mondja, hogy az anyám… hallja, mily szomorúan
szólít fiának, édes fiának? Ne higyjen neki, ámítás az egész, csak
azért néz rám, csak azért suttog, csak azért üldöz szeretetével,
csak azért üldöz fájdalmával, hogy őrültté tegyen, mert ő is a
bosszúálló tudósok bérében áll, ő is az összeesküvők közé tartozik,
kik erővel őrülésbe akarnak hajtani… Kergesse el, kergesse el!</p>
<p>Vagy legalább takarja el a szememet, látja, hogy én nem
mozdíthatom kezemet. Jól van, köszönöm, most már nyugodt vagyok…
Ott van még az ablaknál?… Ne csaljon meg, ne mondja, hogy nincs
ott; csendes zokogást, halk fuldoklást hallok… oh jól ismerem e
szörnyű hangot, ez is az átkos tervbe tartozik, melyet a bosszúálló
tudósok főztek ki. Mondja neki, hallgasson el… Nem hallgat?… Hadd
nézzek szemébe, majd elnémítom én! Vegye el kezét szememről
<span class="pagenum"><a name="Page_302" id=
"Page_302">-302-</a></span> vagy megharapom… Úgy, most látom…
látlak… ne integess, ne hívogass, ne csábíts, nem ismerlek, nem
követlek, nem, azért sem őrülök meg!… Ah!…</p>
<p>… Szeretném tudni, orvos úr, mikor lesz vége ennek az
ízetlenkedésnek? Magam sem tudom, mióta ülök itt; azt hiszem,
aludtam is… ön is aludt? Nem csodálnám, oly társaságban, mint az
öné, bátran elalhatunk mindaketten. Nem akarok személyeskedni, de
sértés nélkül kimondhatom, hogy az ön társasága mélyen alul áll
színvonalomon. Bocsásson hát haza, láthatja, nincs semmi bajom. Úgy
néz rám, olyan kérdéseket tesz, hogy valóban méltóságomon alul
volna, ilyesmire felelni. Hogy mit álmodtam? Mikor? Most? Hát
valóban aludtam? Jól aludtam-e? Nem fáj-e fejem? Mit kérdezi ezt
tőlem? Mit szorgoskodik körülöttem e nevetséges gondossággal? Nem
vagyok én gyermek, sem őrült!</p>
<p>Őrült… őrült!… Mit hajtogatják szüntelen, mit súgják, sikoltják,
kiáltják, ordítják mindig fülembe ezt a kiállhatatlan szót? Hát az
egész világ összeesküdött már ellenem? Nem elég, hogy a holt
tudósok szellemei bosszantottak vele szüntelen, most már az élő
bolondok is azzal állanak elő? Nem akarok személyeskedni, orvos úr,
de utoljára is, a mi sok, az sok.</p>
<p>Nézzen csak az ablak felé, nincs-e még ott valami öreg asszony?
Nincs?… Kár, ha ott volna, <span class="pagenum"><a name="Page_303"
id="Page_303">-303-</a></span> megkérdezhetné tőle, s ő megmondaná,
hogy teljes életemben üldöztek, boszantottak, kínoztak ezzel a
nevetséges szóval… Őrült!… Tudna ő is valamit regélni róla; mert
valaha, mikor már nagyon elfáradtam magányos küzdéseim alatt, hozzá
mentem panaszkodni, neki mondtam el nehéz gyötrelmeimet. Igen,
neki! Akkor még nem nyilt meg a szemem, még azt hittem, anyám…
Hiszen úgy tudta tettetni magát, és én nem emelkedtem még a
bölcseség színvonalára, melyen most állok… Azt mondta, tudóst akar
belőlem neveltetni, mert én vagyok az ő büszkesége, szívének
egyetlen öröme!… Hahaha! Nevessen hát, látja én majd megfulok a
kaczagástól… Hamar egy pohár vizet! De bele ne tegyen abból a fehér
porból, mert a szeme közé szórom.</p>
<p>Igyék előbb ön a pohárból, máskép nem iszom. Ne gondolja, hogy
engem rászedhet. Így már jó, most már én is innám, de már nem kell.
Tegye csak félre a poharat és hallgasson rám… Hol is maradtunk?
Segítsen már!… Nem akarok személyeskedni, de önnek igen lassú
észjárása van… Hogy anyám tudóst akar belőlem neveltetni? Hogy meri
ezt az asszonyt anyámnak nevezni? Ha akkor tudtam volna azt, a mit
most tudok, kezébe haraptam volna és letéptem volna ruháját, mikor
kezemnél fogva első tanítómhoz vezetett. Hogy sírt, midőn
elbucsúztunk, hogy csókolt, hogy biztatott! És én bolond, hogy
csókoltam <span class="pagenum"><a name="Page_304" id=
"Page_304">-304-</a></span> vissza, hogy fogadkoztam, hogy
esküdöztem! Azt mondta, hogy szegény özvegy létére éjjel-nappal fog
dolgozni, koplalni, csakhogy én tanuljak, tudós legyek, nagy ember
legyek, és ez lesz az ő boldogsága… És én nem sikoltottam fel:
«Őrültté akarsz tenni, meg akarsz ölni!» Nem! Nem kapaszkodtam
hajába, nem kaczagtam szemébe, nem ordítottam fülébe. Ezt kellett
volna tennem. Később megtettem…</p>
<p>Mit kopognak az ajtón? Micsoda illetlenség ez, megháborítni az
embert, ha orvosával konzultál? Ha már rám fogták, hogy beteg
vagyok, hallgasson ki, tegye meg kötelességét, aztán bocsásson
útamra. Rendelhet is valamit, az illendőség kedveért be is vehetem,
se nem árt, se nem használ. Nem akarok személyeskedni, de az egész
orvosi tudomány nem ér egy hajító-fát. De ha már itt vagyok,
szolgálja meg bérét, s hallgasson ki. Hanem akkor ne kopogtassák az
ajtót; az ember alig hallja saját szavát is. Ugyan kergesse már el
az alkalmatlant! Senki sincs az ajtónál? Nyissa ki végig, hadd
lássam; engem meg nem csal senki! De hát akkor hol kopognak?
Hallom, jól hallom, nem vagyok őrült, hogy nem szóló hangokat
halljak! Nézze csak a fejemet, nem ezt kopogtatja valaki nehéz
kalapácscsal? Senkit sem lát? Micsoda beszéd ez! Mintha nem
érezném, élesen, súlyosan, fájdalmasan! Kop – kop – kop – oh, mily
nehéz ütések! <span class="pagenum"><a name="Page_305" id=
"Page_305">-305-</a></span></p>
<p>És nekem tűrnöm kell, tűrnöm… Emlékszem rá, ismerem izzó, metsző
vasát… ez a kalapács sokszor verte már össze agyvelőmet… Oh mint
fáj! Mit tett rá?… Kissé enyhűlt a fájdalom, de emlékét el nem
mossa hidegvizes rongyával. Ez a pőröly kopogott agyamon, mikor
gyermekkoromban, álmatlan éjszakáimon egymásután vettem sorra
könyveimet és tanultam, jajgattam, sóhajtottam, imádkoztam, hogy
tudós legyek, nagy ember legyek, ne veszszen kárba anyám véres
verítéken szerzett pénze. Féltem, hogy elalszom: a kályha mellé
álltam, s ha elbódított a kerülgető álom, a kályha éles vasába
vertem bólongató fejemet, és a kalapács ütni kezdett – kop – kop –
és én tanultam, tanultam – a fagygyú-gyertya lángja körül vörös
karika képződött – egyre nagyobb lett, nagyobb, emberi formát
öltött, vigyorgott, hívogatott – és én tanultam; a kalapács ütött –
és a vigyorgó rém suttogni kezdett: meg ne őrülj! meg ne őrülj!</p>
<p>Először hallottam e szót… Föl sem vettem, tanultam tovább, oh!
mert nehezen ment, nagyon nehezen! Tanítóim azt mondták: gyönge
fejem van, nagyon megerőltetem magamat, tehetségem nem áll egyenlő
fokon nagyravágyásommal. – Bolondok – nem bolondok, gonoszak!
Tudták ők, miért beszélnek így… Féltek tőlem, féltették
bálványozott bölcseiket, kiknek eldobott csontjain rágódtak… A
megrémült szellemek <span class="pagenum"><a name="Page_306" id=
"Page_306">-306-</a></span> fölkeresték őket éjjelenkint s ellenem
uszították irígységöket. Ki akartak marni… azért sem engedtem
magamat… tanultam – tanultam – akárhogy ütött a kalapács – kop –
kop – tudtam jól, kinek karja vezeti, nem féltem tőle, megvetettem
– hiába tánczolta körben körűl szobámat tüzes karika alakjában –
tanultam és győztem, tudtam és kaczagtam a tehetetlen
erőlködéseken.</p>
<p>Ismerte azt a tanáromat… hogy is hívják?… nem jut eszembe; pedig
hányszor emlegettem nevét küzdéseimben, átkaimban!… Segítsen már
kitalálnom; itt kóvályog most is tüzes lidércz alakjában – ott
száll föl s alá – nem látja? Sovány, mint az éhség, sápadt, mint az
irígység, szeme olyan, mint a pápaszemes kígyóé… Ott sziszeg az ön
feje fölött; vigyázzon, agyvelejébe ne ereszsze fulánkját… Velem
megtette, tüzes volt és mérges, csak úgy sustorogtam tőle, alig
tudtam a kékes sárga lángot eloltani… Vigyázzon, az ön gyenge feje
ki nem állaná, és én is csak nagynehezen hevertem ki… Kergesse,
kergesse ki gyorsan a szobából, úgy, nyissa ki az ablakot, hajtsa
kendőjével… úgy, úgy, már kiosont, tegye be hamar az ablakot,
nehogy visszajőjjön. Kitelhetik tőle, mindig nagy kedve telt benne,
ha kínozhatott.</p>
<p>Beszélt önnel valamit? Ne tagadja, láttam, hogy suttogtak. Rólam
beszélt, rágalmazott. Ne <span class="pagenum"><a name="Page_307"
id="Page_307">-307-</a></span> higyjen neki. Azt mondta, ugy-e,
hogy kaptafa, rőf való nekem, nem a könyv? Mindig ezt mondta, és én
megmutattam, hogy hazudik a lelke, hazudik a szája. Azért is
fényesen kiálltam minden vizsgálatot, és magasan föléje emelkedtem.
Ott ültem vele szemben, gyönyörködtem sápadozó, pironkodó arczában,
kaczagtam tettetett szánakozásán. A kalapács egyre verte agyamat, a
tüzes karikák egyre lejtettek előttem… mit bánom én, elértem
czélomat, álmatlan éjszakáim enyhe hajnalát…</p>
<p>Álmatlan éjszakák? Oh, csak mi nagy bölcsek tudjuk, mi az
álmatlan éjszaka! Mikor minden élő állat pihen, csak a csillagok
kaczérkodnak képmásaikkal a tavak tűkrében, és a szél rázza
kívülről az ablakot. De milyen szél az? Sírból kelt, dohos szagú,
halálos leheletű; éget is, fagyaszt is: körmével kaparja az
üvegtáblát s besikolt az ablakrepedésen: meg ne őrülj! meg ne
őrülj! Aztán az ajtónak kerül, bemászik a kulcslyukon, körűllebegi
a gyertya lángját, lecsap a nyitott könyv lapjára, összekuszálja
betűit; és a nehezülő szem riadtan olvassa: meg ne őrülj! meg ne
őrülj!</p>
<p>Mennyiszer hallottam, mennyiszer olvastam ezt. A világ, az
emberek, az elemek összeesküdtek ellenem, és ezt rikoltották
fülembe szüntelen. Félni kezdtem. Ha a kalapács ütései már nagyon
erősek voltak, kezemre hajtottam összezúzott, <span class=
"pagenum"><a name="Page_308" id="Page_308">-308-</a></span>
összeégetett szegény fejemet és elgondolkoztam. Vajjon csakugyan
meg kell nekem őrülnöm? Ha az egész világ úgy akarja, engednem
kell-e parancsának? Sikoltottam, hajamat téptem, körmömet haraptam,
fogamat csikorgattam. Nem akarok, nem fogok megőrülni. A tüzes
karikák nagyot ugrottak a légben, a szellemek gúnyosan kaczagták
fülembe azért is: jer velünk, mienk vagy! Felkaptam az asztalról
papirvágó késemet, hogy kivájjam szememet… de mit ér az? Ha többé
nem látok, oda van tudományom, diadalt ülnek az irígy szellemek.
Látni akarok, és szemébe nézek minden rémnek, akármit mutasson,
akármivel ijeszszen.</p>
<p>Hiábavaló hetvenkedés! Most, hogy a veszélyen túl vagyok,
megvallhatom, hogy akkoriban nagyon féltem a megőrüléstől. Láttam,
hogy az egész világ ellenségem, irígyem; az emberek mohón
megragadták volna a legkisebb alkalmat, hogy elnémítsanak,
befalazzanak, lánczra verjenek, mint a vad állatot. Hah! még most
is borzongat a hideg, ha eszembe jut, mily jeleneteket láttam az
őrültek házában. Igen, oda mentem, meglátogattam, kíváncsi voltam
rá. Valami különös vágy egyre oda csalogatott. Sokáig küzdöttem
ellene. Ha az útczán elmentem mellette, behunytam szememet, s csak
tapogatózva haladtam tovább, befogtam fülemet, nehogy valami
sikoltást halljak, melyben a magam hangjára ismerjek. Haszontalan
<span class="pagenum"><a name="Page_309" id=
"Page_309">-309-</a></span> erőlködés! Engednem kellett a vágynak.
Szépen feketébe öltöztem, rojtos nyakkendőt kötöttem, úgy
kopogtattam be az igazgatóhoz. Nagy tisztelettel fogadott. Ismertek
a városban, tudományomnak híre ment, szép állásom is volt… ugyan
micsoda is voltam?… Segítsen már kitalálnom, oly szórakozott
vagyok. Tanító? Igen, igen… de nem egészen helyesen tetszett
mondani… okleveles tanító voltam. Nem akarok személyeskedni, de egy
tudós tanító mindig felér tíz tudatlan doktorral…</p>
<p>Mit zavarja mindig össze eszméimet? Nem tudja, hogy a rendszeres
gondolkozás alapja minden tudománynak?… Hol is maradtam? Nézzen
csak rám, olyan ismerős arcza van, mintha épen önről beszéltem
volna… Mit mond? Ön is emlékszik rám, mikor meglátogattam?…
Emlékszik?… Ugyan mire emlékszik, mit látott? Látta a külsőt,
egyebet semmit… Látta azt, mint kaczagott lelkem, mikor ön – ha
ugyan ön volt – tisztelettel kezet fogott velem, s komolyan
kérdezte, miben lehet szolgálatomra? Látta azt a hosszú szakálú
sovány rémet, a ki bal vállamon ült, s nyakamat átkarolva, folyton
suttogott jobb fülembe? Hallotta, mit sugdosott? «Mondd, hogy
zárjon a többi közé! Mondd, hogy te is őrült vagy!» Ezt sugta
vigyorogva, és vékony lábaival rugdalózott a levegőben, és hegyes
sarkával verdeste mellemet. Szerettem <span class=
"pagenum"><a name="Page_310" id="Page_310">-310-</a></span> volna
fölsikoltani, szerettem volna földhöz vágni magamat, hogy agyon
nyomjam az undok rémet, de vigyáznom kellett, nehogy észrevegyen ön
valamit, mert tudtam, hogy szintén ellenségeim közé tartozik. Ugy-e
komolyan, illendően viseltem magamat, míg végig vezetett a betegek
szobáin, s megmutatta őrültjeit? Hahaha! Szépen kijátszottam önt.
Pedig ha tudta volna, mennyit szenvedtem az alatt, mennyit
viaskodtam láthatatlan kísérőimmel? Most már megvallhatom, vége
minden veszélynek, nincs már mit félnem az őrültségtől.</p>
<p>De akkor féltem, nagyon féltem. Ha eszembe jutottak azok a
sápadt, meredt tekintetű alakok, kiket ön nekem oly naiv
jóhiszeműséggel mutogatott és elgondoltam, hogy ha csak egy
pillanatra elvesztem lélekjelenlétemet, én is közéjük kerűlhetek,
elfutotta a vér fejemet, és minden módon halni akartam. Oh, sokszor
gondoltam erre! Ha fölmentem a toronyba vagy magános sétáimon magas
hegyoromra jutottam, lenéztem a mélységbe, és valami ismerős hang
úgy hívogatott, úgy biztatott: jer ide, jó itt nálunk, elmúlik itt
minden szenvedés. Ha fa alatt állottam vagy szöget láttam a falon,
ha nyakkendőmet megkötöttem vagy föloldottam, mindig azt sugta
valami nyájas biztató hang fülembe: egy kevéssel szorosabban, egy
kevéssel magasabban, egy kis vonaglás és minden szenvedésnek örökre
<span class="pagenum"><a name="Page_311" id=
"Page_311">-311-</a></span> vége lesz. Ha kenyeret szeltem késemmel
vagy az iskolában tanítványaim tollait igazítottam, az éles kés
csak általam értett hangon egyre azt sivalkodta: egy kis szúrás,
egy-két vércsepp, s minden gyötrelemnek vége. Olyan jót kaczagtam
néha magamban, ha eszembe jutott, mily visítást mívelnének a kis
pofók gyerkőczök, ha a lúdtollról egyszerre szívembe szaladna
késem… De erőt vettem jó kedvemen, megtartottam komolyságomat s
megóvtam tekintélyemet.</p>
<p>No, mit bámul rám oly hitetlen kifejezéssel? Ugy-e sajnálja,
hogy nem hallgattam a csábító suttogásokra, nem ugrottam le a
toronyból, nem akasztottam föl magamat, nem ütöttem oldalbordámba
késemet? Tetszett volna ugy-e önnek is, többi ellenségemnek is, az
embereknek is, a szellemeknek is? Oh, mert nekem vesztemre tör az
egész látható és láthatatlan világ, s szeretne megszabadúlni tőlem!
Épen ezért nem tettem. Nem akartam ezt az örömet megszerezni
ellenségeimnek. Hadd agyarkodjanak, hadd csikorgassák fogaikat,
hadd üldözzenek, hajszoljanak, azért is daczolok velök, nem veszek
el, nem őrülök meg. Tudományom utoljára is fog oly biztos
gyógyszert fölfedezni, mely örökre megment a megőrüléstől.</p>
<p>Föl is fedeztem. Nem hiába tanultam, éjszakáztam, szenvedtem én
annyit. Kíváncsi ugy-e? Szeretné megismerni e csalhatatlan
gyógyszert, <span class="pagenum"><a name="Page_312" id=
"Page_312">-312-</a></span> hogy hírre kapjon, meggazdagodjék
általa? Nem mondom meg. Szenvedjen ön is annyit, mint én, ha meg
akarja tudni. Oh, mert én nagyon sokat szenvedtem, míg végre
tökéletes biztosságba jutottam. Óvatosnak kellett lennem, nehogy
eláruljam benső kínjaimat, s ellenségeimnek alkalmat adjak
megbuktatásomra. Harczban, háborúban állottam éjjel nappal, ébren,
alva, emberekkel, szellemekkel, beszéltem, vitatkoztam,
szabadkoztam, gúnyolódtam, könyörögtem, sikoltottam, imádkoztam,
kaczagtam, átkozódtam… de ellenségeim, kik lesve lesték minden
áruló mozdulatomat, nem vettek észre semmit. Kijátszottam őket, és
ez volt egyetlen örömem, büszkeségem. Boruljon előttem a porba és
bámulja bennem a megtartóztatás, a tettetés valódi hősét. Látott
engem az iskolában, tanítás közben? Hogyne látott volna? Hiszen
azok közt a vigyorgó ábrázatok közt, melyek folytonosan rám
bámészkodtak az iskola ablakán keresztűl, s hunyorogtak, mutogattak
felém, ott láttam gyakran az ön tisztességes ábrázatát is. No, csak
ne szabadkozzék, nem akarok szemrehányásokat tenni. Csak azért
kérdem, hogy látott-e már engem az iskolában, magyarázat közben?
Mit látott? Azt látta, hogy komolyan, okosan beszélek, higgadtan
kérdezek, oktatok, nagy tekintélyt tartok. De azt nem látta, mily
nagy erővel kapaszkodom az asztalba, mily görcsösen fonom lábamat a
szék lába körűl, nehogy <span class="pagenum"><a name="Page_313"
id="Page_313">-313-</a></span> a gyerekek közé rohanjak, s a
legvastagabbikat lábánál megragadva, úgy paskoljam vele össze a
többieket, azután a szellemeket, azután az ablakon bámészkodó
czudarokat. Dicső mulatság lett volna, csak úgy dagadt keblem a
kéjes élvezettől, ha rá gondoltam. De erősen az asztalba, széklábba
kapaszkodtam, mert tudtam magamon uralkodni, mert nem akartam
megőrülni. Hát azt látta, milyent rugtam néha-néha az asztal alatt?
Hogy látta volna? Hiszen az ott gunnyasztó rémet sem látta, kihez
oda-oda rugtam, ha suttogása már zavarni kezdte nyugodt
előadásomat. Bizony hiába leskelődtek, hiába bámészkodtak rám, nem
kaptak rajta semmin. Félszemmel mindig önökre vigyáztam, és
uralkodtam magamon. Láttam, mily mohón lesik mozdulatomat, midőn
fölemeltem a nehéz vasléniát, hogy a táblán valamit mutassak
egyik-másik buta gyereknek. Tudom, azt várták, mikor ütök már vele
a gyerek fejére? De az én arczom nyugodt volt, kezem nem
reszketett, pedig azalatt egyre azt számítottam magamban, hány
vonalnyira kellene a léniának keresztűlhatni a koponya csontján,
hogy a velőből kiugraszszon minden idegen elemet? Örökre éleseszűvé
tettem volna ezzel a buta parasztfiút, de tartózkodnom kellett a
szokatlan experimentumtól, mert önök ott az ablakban félreértettek
volna, s rám fogják, hogy megőrültem. <span class=
"pagenum"><a name="Page_314" id="Page_314">-314-</a></span></p>
<p>Mit mosolyog ön? Azt hiszi, nem veszem észre? Engem el nem ámít,
keresztűllátok szívükön, agyvelejükön. Jól ismerem ezt a
mosolygást, sokszor láttam átsuhanni azok arczán, kikkel dolgom
akadt. Azt gondolták, nem veszem észre, és igyekeztek komoly,
udvarias arczot vágni, de én mindent láttam, s kaczagtam lelkemben
gyáva képmutatásukon és megvetettem a nyomorúltakat. Azt hitték,
félénk, ügyetlen, tartózkodó vagyok, és előzékenyen iparkodtak
képzelt zavaromból kisegíteni, pedig én csak óvatos voltam és akkor
is kijátszottam őket. Szavaim lassan, nehezen, botorkálva jöttek ki
számon… a nyomorúltak mosolyogtak, épen úgy, mint ön mosolyog most,
s azt gondolták, nem tudok beszélni. Pedig csak hallottak volna,
mikor a szellemekkel vitatkoztam! De rájuk hagytam, gondoljanak, a
mit akarnak. Ez épen tervembe vágott, senki sem gyanította, hogy
ezalatt az őrültség kísértetével birkózom életre, halálra.</p>
<p>Senki sem gyanította, még ön sem, akármilyen tudós orvosnak
képzeli magát. Úgy ám, hiába mosolyog, hiába ránczigálja ingerkedve
karomat. Mit ránczigálja a karomat? Kijelentem, hogy ily gyermekes
tréfát komoly férfiútól nem vártam volna! Hogy ön mozdulatlanúl ül
székén s hozzám sem nyult? De hát akkor ki ránczigál? Egyre
erősebben… hevesebben… Nézzen oda, én nem merem arra fordítni
arczomat… Talán ő, megint ő! <span class="pagenum"><a name=
"Page_315" id="Page_315">-315-</a></span> Most már a szobába jött.
Hogy merte bebocsátni? Mondtam már, nem akarom ismerni, hiába sir,
hiába símogat, hiába hízeleg. Kergesse el, nem látja, hogy egyre
erősebben rázza karomat, hogy már vállamra hajlik? Forró lehellete
kiégeti szememet, tüzes könnyei megperzselik arczomat. Szürke haja
hozzám súrolódik és lehorzsolja bőrömet. Vigye már el; hogy
engedheti orvos létére, hogy így kínozzon? Vagy legalább szabadítsa
ki karjaimat ez őrült-kabátból, hadd űzzem el magam őt!</p>
<p>Hallja, hallja, már beszél is! Ne higyjen neki, fogja be fülét,
tömje be az én fülemet is… Hallja, milyen ámítólag tud beszélni?
Nem csoda, az ős bölcsek szellemei tanították rá. Te voltál
egyetlen boldogságom, édes drága fiam! Benned volt minden reményem,
szegény elhagyott özvegynek… Körmeimmel ástam, vájtam össze a
pénzt, hogy fölneveljelek… Nem igaz! nem igaz! Fogja be a fülét…
Hosszú éjjeleken vakká dolgoztam magamat… éretted, fiam, éretted…
Nem igaz! nem igaz! Tömje be a száját…! Ne űzd el magadtól anyádat,
tűrj meg házadban, tűrj meg a legutólsó zugban. Szolgálója leszek
nődnek, engedelmes rabotok leszek, csak tűrd el, hogy láthassalak,
csak engedd meg, hogy szolgáljalak, hogy szeresselek… Hazudsz!
hazudsz! Gyűlöltél, eszemet akartad venni… Fiam, ne higyj az oly nő
szerelmében, ki anyádat ki akarja szívedből <span class=
"pagenum"><a name="Page_316" id="Page_316">-316-</a></span>
üldözni… önző, rágalmazó! Irígyled boldogságomat… Ne higyj a nőnek,
ki szerelme föltételéül azt köti ki, hogy anyádat elűzd magadtól…
Nem vagy anyám! Ne hallgasson rá!… Fiam, fiam, ne emeld anyádra
kezedet… fiam, fiam, inkább ölj meg! Hallgass, ne sikolts, ne
csúszszál a földön, ne fogd át a térdemet, nem hiszek neked, ne
üldözz, nem vagy anyám, rossz szellem vagy, ki őrültté akar tenni.
El, el! Vigye már el innen, vagy igazán megőrülök…</p>
<p>Oh! mily jól esett e hűs ital! Kérek még egy pohárral… Egészen
megkönnyebbűlt utána fejem, mellem. Nézze csak, itt van még az az
öreg asszony! Nincs? Hála istennek! Őrült szegény, rögeszméi
vannak, ne higyje egy szavát se. Azt mondta ugy-e, hogy az anyám?
Boszankodnám, ha nem kellene inkább nevetnem. Mintha nem tudná az
egész világ, hogy az én anyám a szép és bölcs Hypatia volt. Tisztán
emlékszem még, mikor Alexandriában megkövezte a csőcselék; ott
álltam mellette, ruhájába kapaszkodtam, s hirtelenében
fölszürcsöltem kiömlő vérét, hogy minden bölcseségét magamba
szívjam. Egy kő engem is homlokon talált, elszédűltem, ellenségeink
akkor megragadtak és ennek a vén asszonynak adtak át nevelésre.
Meghagyták neki, hogy mindenképen őrültté tegyen, mert féltek
tőlem. Sikerűlt volna bizonynyal gonosz tervük, ha anyám vére meg
nem óv rendszeres gazságuk ellen. <span class="pagenum"><a name=
"Page_317" id="Page_317">-317-</a></span> De ez még nem volt elég,
másra is szükségem volt, és ebben akart az öreg asszony álnoksága
meggátolni. Be ne ereszsze többé, mert nem állok jót magamról.</p>
<p>Olvasta Buddhas híres könyvét, a Thesaurust, melyet a ravasz
Mani álnokúl magának tulajdonított? Hogy olvasta volna? Nem akarok
személyeskedni, de az a felséges könyv nem való minden féltudósnak.
Én olvastam és megtaláltam benne a mit éveken át nehéz gyötrelmek
közt kutattam. De nem beszélek róla, úgy sem értene meg… Miről is
volt szó? Hogy lehet oly szórakozott, hogy minduntalan elszalasztja
a beszéd fonalát? Ez az öreg asszony egészen kivett sodrunkból…
Hallja, megint kopog az ajtón? Menjen, mondja neki, hogy már
elmentem innen, máskép meg nem szabadulunk tőle. Mit felelt?
Megnyugodott és haza ment? Hahaha! Ezt szerencsésen leráztuk
nyakunkról. Higyje el, nagyon unalmas volt örökös pityergésével.
Bizonyosan megint szerelmemről akart beszélni. Természetesen, ettől
féltek legjobban ellenségeim, ezt kellett minden áron
megakadályozni.</p>
<p>De nem sikerült. Átláttam terveiken és kijátszottam. Szerettem,
azért is szerettem! Hah! az ön arcza is elborúl, önnek is ellenére
van, mint az egész világnak? Tudják is önök, mi a szerelem? Senki
sem tudja azt, csak én. Bölcseségem vitt rá. Lementem a Vezuv
torkába, összehalmoztam <span class="pagenum"><a name="Page_318"
id="Page_318">-318-</a></span> mind azt a lávát, mely századok óta
egybetorlódott benne; aztán betömtem a hegy tölcsérét és égő
kanóczot dobtam a láva közé. Nagy pukkanással szétrobbant a hegy,
darabjait ezerfelé hajította az óriási lökés; ömlött, zuhogott a
lobogó láva, lángja felcsapott az égig és megperzselte a
csillagokat, végig rohant a földön és kiszárította a tengereket,
tavakat, tüzes nyelve végig nyalta a sziklákat és megolvasztotta. A
röpködő sziporkákból elkaptam egyet, lelkembe oltottam és ott
egyszerre nőni, dagadni kezdett, végig szaladgált ereimen, szemembe
szökött és onnan világított olthatatlan lánggal, ajkamig csapott és
parázsként izzóvá szította. Kezem tapintása égetett, szemem
villanása gyujtott, ajkam érintése perzselt… és a szőke leány
reszketett, megijedt a lángtól, megriadt a hévtől, szeme vakult,
lélekzete fuladt; sirva kérdezte: mi ez? Kigyuladt a pokol kéménye,
vagy olvadva hull le az égről a nap? És én azt sugtam neki: ez a
szerelem!</p>
<p>Hallotta ezt a sikoltást? Nézze meg, valaki hallgatózik az
ablaknál. Olyan ismerős e sikoltás, de még sem merem ráfogni, hogy
az övé, ő nem lehet itt, azt én tudom. Nézzen ki az ablakon, ki van
ott? Senki? Ne ámítson, mert dühbe jövök és fejére döntöm ezt a
házat. Volt valaki, de már távozik? Ez már más, nézzen utána,
milyen formája van? Nem tudja jól kivenni a távolból? De
<span class="pagenum"><a name="Page_319" id=
"Page_319">-319-</a></span> azt csak kiveheti, férfi-e vagy nő?
Mondja hamar, ne tegyen türelmetlenné! Férfi…? Úgy már más.
Mindjárt gondoltam, hogy nem lehetett az ő sikoltása, pedig
hasonlított hozzá…</p>
<p>Ismerem jól ezt a bizonyos sikoltást, egyszer hallottam,
többször nem fogom hallani. Tettem róla. Szeretné tudni, hogyan?
Nem mondom meg. Ez az én titkom, összefüggésben áll Buddhas
könyvével és csalhatatlan gyógyszeremmel az őrültség ellen. Hiába
mesterkedik, nem csalja ki tőlem titkomat. Egyátalában nem tudom,
micsoda jogon avatkozik ön szívem benső ügyeibe? Semmit sem szólt,
azt mondja? De látom szeméből, mit gondol, és én megtiltom e bántó
gondolatokat. Nem elég, hogy az az öreg asszony is szakadatlanúl
ezzel boszantott, hogy a kínzó szellemek is folyton ezt sugták,
rikoltották fülembe: ön is azt meri már mondani, a mivel
úgynevezett jó barátaim üldöztek úton-útfélen? Nem szeret ez a
lány, hátam megett kicsúfolja esetlen mozdulataimat, hóbortos
beszédeimet, gúnyt űz belőlem, szerelmemből, csak azért jő utánam,
mert azt hiszi, nemcsak hiszi, mondja is, hogy férjnek épen elég
bolond vagyok…? Vakok, őrültek, nyomorúltak! Jobban olvasok én az ő
szívében, mint ti ábéczés könyveitekben.</p>
<p>A míg némán ülök vele szemben, s ti azt vélitek, a félénkségtől
nem tudok szólni, én azalatt tanulmányozom őt, egybevetem szemével,
színével, <span class="pagenum"><a name="Page_320" id=
"Page_320">-320-</a></span> ajka reszketésével, keble hullámzásával
Buddhas könyvének adatait és mindent rendén találok. A kínzó
szellemek vállamon, hátamon ülnek, sarkantyúzzák oldalamat, székem
alá bújnak és föl-fölemelgetik, de engem nem hoznak zavarba. Fogaik
csikorgatásából, dühös rugdalódzásaikból látom kétségbeesésöket,
mert ők is érzik már, kezdek kisiklani körmeik közűl, ütött a
szabadulás órája, nem kínoznak többé, megtaláltam gyógyszeremet,
nem őrülök meg, nem őrülök meg! Most már föl sem vettem apró
boszantásaikat, biztos voltam magamról, tanulmányoztam és olvastam
a lány szívében.</p>
<p>Nem csodálom, hogy üldözőim megijedtek és minden áron igyekeztek
visszariasztani a leánytól. Azért fogtak rá minden rosszat, azért
rágalmazták. Még az ő lelkét is megejtették, s rá birták, hogy egy
időre zsoldjukba álljon. Mintha én nem tudnám a csukott táblán
keresztül is elolvasni, mi van a könyvben. Mintha nem látnám, hogy
mikor megvetőleg elfordítja fejét, visszarántja tőlem kezét, arczát
fintorgatja látásomra és szemembe kaczag szerelmes szavaimra: akkor
az az elfordított fej kopaszhomlokú, nagyszakálú, az elrántott kéz
csontos és szőrös, a fintorgatott arcz ránczos és pergament-bőrű,
az a kaczagás rekedt torokból, fogatlan szájból kihangzó röhögés;
mintha nem látnám, hogy az üldöző rémek foglalják el helyét és
saját csúf alakjukat mutatják <span class="pagenum"><a name=
"Page_321" id="Page_321">-321-</a></span> helyette elkápráztatott
szememnek! De nem káprázott ám el! Bölcseségem kifogott a rémek
együgyű cselén. Hiába borítottak rá szürke felhőt, azon is
keresztűlláttam én, láttam mosolygó szemét, feslő ajkát, piruló
arczát, éreztem puha keze meleg szorítását, hallottam vágyó
lihegését, és boldog voltam, és kaczagtam üldözőim meghiúsult
ármánya felett.</p>
<p>Mit mond ön? Hogy meri ezt mondani? Ki ne ejtse többé, mert
megfojtom, kiharapom gégéjét, mint kiharaptam az övét, a kit
emlegetett! No csak ne mentegetőzzék, látom, hogy nem bűnös,
félrevezették a rémek, mint félre akartak vezetni engem. Nekem is
ezt suttogták fülembe untalan, nappal utánam kiabálták az
útczasarkokról, háztetőkről, éjjel kiránczigáltak vele ágyamból.
Hogy ez a mosoly nem nekem szól, ez ajak nem számomra feslik, a
puha kéz nem érettem melegszik! Hányszor röhögték ezt fülembe és
mutogattak gúnyos orrfintorgatással arra a tejfeles ifjonczra, a
kire ön is czélzott. Mit kérdi tőlem a nevét? Mintha nem tudná…
Valóban nem ismeri? No, nem sokat vesztett. Tudatlan, együgyű
írnokocska volt, iskolákat sem végzett, akárhogy sütögette a haját,
akárhogy rugta tánczával a levegőt… Szeretné látni…? Nem fogja
látni! Nem fogja többé senki sem látni…! Tettem róla…!</p>
<p>Látom, hogy örül neki. Ön jó ember, ha nincs <span class=
"pagenum"><a name="Page_322" id="Page_322">-322-</a></span> is épen
valami sok esze. De jó ember, és azért jutalmúl adok önnek egy jó
tanácsot. Soha se törődjék a testi szépséggel. Higyje el, nem ér
semmit a fényes szem, síma arcz, bodros haj, fehér fog. Egy
szorítás az én kezemtől, egy harapás az én fogaimtól, és a fényes
szem sötét üregébe pondró rakja petéit, göröngy töri fel az arcz
símaságát, gyíkok fonnak kötelet a bodros haj szálaiból… Értem a
férfiakat, mert a nőknek nem árt a szépség, úgyis ez az ő egyetlen
tőkéjük… De a férfiúnak van esze, bölcsesége, nem szorúlt a
szépségre… Mit használt neki az ő szépsége? Legyőztem őt, enyém
lett az arany alma, és mikor ő bele akart harapni, én haraptam az ő
torkába… Hahaha! Ne kérdje nevét, vagy ha épen tudni akarja,
kérdezze meg a gyíkoktól, pondróktól, százlábúaktól… azokkal van
most, azokkal ölelkezik, azokkal csókolózik…</p>
<p>Soha sem szenvedhettem, bántott hetyke viselete, boszantott
haszontalan ugrifüleskedése. S még engem mert ő lenézni, velem mert
félvállról beszélni! Tudták jól a gonosz rémek, hogy a világon
legkevésbbé állhatom ki, azért mindig vele boszantottak, az ő
alakját mutogatták… Ha menyasszonyom házába léptem, a túlsó ajtón
bizonyára az ő alakja suhant ki; ha a szőke lány hirtelen elugrott
keblemről, és az ablakhoz futott, az útczán bizonyára az ő árnyéka
suhant át. Pedig csalódás volt az egész, a rémek űztek velem
<span class="pagenum"><a name="Page_323" id=
"Page_323">-323-</a></span> játékot, szemeimet kápráztatták,
csakhogy mindenütt őt lássam. De nem szedtek rá. Felismertem
terveiket s kaczagtam rajtuk. Még arra is vetemedett egyikök, hogy
a kert lugasában alvó menyasszonyomnak félig nyilt ajkai közé
rejtőzött, s mikor én a lugasba léptem, annak a másiknak nevét
sugta halk, epedő sóhajtással. De hangjára ismertem a nyomorúltnak
s kinevettem. Azt gondolta, elámít, féltékenynyé tesz, az alvó
leányra rohanok, megfojtom, és vége lesz szerelmemnek, vége lesz
házasságomnak. Átláttam ármányán s azért sem tettem meg. Nem volt
még itt az ideje.</p>
<p>Mit mondtam? Csitt! Ne mondja utánam e szót, véletlenűl szaladt
ki ajkamon. Nem értettem alatta semmit, ne ügyeljen rá. Hallgasson
meg helyette egy tanulságos mesét s okuljon belőle, ha van hozzá
való esze. Volt egyszer, hol nem volt, nem mondom meg, hol volt,
egy nagy bölcs, a ki tudott mindent a világon, csak egyet nem
tudott. Ismerte a csillagokat és összeköttetésben állt a hold
lakóival, lejárt a föld gyomrába és kileste a tűz születését,
beszélt a szellemek nyelvén, megértette az oroszlán ordítását, az
egér czinczogását, a falevél susogását, az egész természet örökös
moraját tagolt hangokra szedte, énekelt mint a madár, zúgott mint a
tenger, sivított mint a vércse. Elolvasta a hyeroglipheket, csak
egy írást nem tudott elolvasni; ismert minden <span class=
"pagenum"><a name="Page_324" id="Page_324">-324-</a></span> titkot,
csak egynek nem tudott nyomára jönni… Untatja mesém? Ha untatja,
nem mondom tovább. Nagyon érdekesnek találja? Az már más. Hol is
maradtunk? A nagy bölcsről volt szó? Micsoda bölcsről? Ah! igaz,
értem már, mire czéloz. Csakhogy nem bölcs volt az, hanem
bolond.</p>
<p>Különben nincs nagy különbség e kettő között. Szomszédok; csak
egy vékony mesgye választja el őket egymástól. Tudja, mi ez a
mesgye? Az asszony. Ha a bölcs átugorja a sövényt, bolond lesz, ha
a bolond visszaugrik, bölcs lesz. Tudja, mi ugratja át a bölcset?
Úgy hívják, hogy szerelem. Tudja, mi ugratja vissza a bolondot? Nem
mondom meg, hiába kérdi, hiába kémkedik. Csak titkomat akarja
kicsalni, hogy eláruljon. De nem csal meg. Hallom a láncz
csörgését, érzem a börtön dohos szagát, látom a bárd villanását…
ni, hogy csikorog a torony kakasa… akasztott emberek lelkei
tánczolnak rajta… Nem mondom meg, nem mondom meg, nem árulom el
magamat!</p>
<p>Oh! nagy bölcs volt az én bölcsem, és nagy bolond lett belőle.
Mindent ismert ezen a világon, csak az asszonyi szívet nem ismerte.
Bántotta büszkeségét ez a hiány, meg akarta tanulni ezt is, tanulta
– tanulta – és megbolondúlt. Szégyelte bolondságát, ellenségei
egyre boszantották vele, zsebébe bujtak, párnája alá rejtőztek, és
nappal-éjjel szüntelen kaczagták és csúfolták. <span class=
"pagenum"><a name="Page_325" id="Page_325">-325-</a></span> Úgy
kell neked – nem volt elég a tudomány, – megvetetted a bölcseséget
– asszonyt akartál ismerni, – szeresd hát – légy bolond, mint a
többi bolond, – mi elhagyunk, – tudományod elhagy, – bölcseség és
szerelem, tűz és víz… Egyre ezt morogták fülébe, és a szegény bölcs
megijedt… Megbánta, hogy az asszonyba kötött, belátta, hogy nő és
szerelem, szerelem és nyugtalanság, nyugtalanság és őrültség
elválhatatlan szemei egy erős vasláncznak… le akarta rázni magáról
a lánczot, szeges volt és megvérezte, tüzes volt és megégette…
mennél jobban rázta, annál inkább körűlfogta, karjaira, lábaira
fonódott, mellét nyomta, agyát szorította… érezte, hogy kiéget
belőle minden tudományt… esze tűnik, agyveleje fogy… nem akart
tudatlanná lenni, sikoltott és rázta, taposta a lánczot, addig
ütötte, míg végre összetörte… Hogyan törte össze? Szeretné tudni,
ugy-e? De nem mondom meg, olvassa el Buddhas könyvében, ott meg van
írva, ő is onnan tanulta.</p>
<p>Ne gondolja, hogy velem történt ez. Hogy gondolhat ilyet?
Bizonyosan megint az a vén asszony hazudott. Elment már a házból?
Nézze, most fordúl ki a kapun, szemére szorítja kötőjét, kis
ládában viszik utána holmiját. Hová megy lakni? Bánom is én,
akárhová. Minek állt meg az útcza közepén, mért fordúl vissza?
Talán meg akar átkozni? Tessék, nem fog rajtam. Fölemel
<span class="pagenum"><a name="Page_326" id=
"Page_326">-326-</a></span> kezét, mintha áldást mondana rám; kell
is nekem az ő áldása! Ne áldj meg, ne sirj, ne imádkozzál, inkább
átkozz meg, csak ne mutasd, hogy szeretsz, hogy megbocsátsz… nem
kell, nem kell… nem akarom… Oh! vigyék már el, kergessék el. Tilos
a koldulás…</p>
<p>Látott ön már menyegzőt? Hát tulkot látott, midőn nagy ünnepen
koszorús fővel vezetik a vágóhídra? Hát macskát látott egérrel
játszani? Hát azt látta, hogy sétál be a czinege a madárfogóba? Hát
legyet látott mézes lépveszszőn vergődni? Miért kérdem ezeket
összevissza? Csak úgy jutottak eszembe, minden czélzás nélkül.</p>
<p>Nézze csak azt a szűz virágkoszorút. Ugy-e szép? Hát az a fehér
fátyol, az a lesütött szem, az az apró lépés? Vigyázzon, csalánból
van a koszorú, az a fehérség rajta nem virág, hanem kígyó-tajték,
azok a zöld pontok pedig bazsiliskus szemek. Nézze, nézze, hogy
villognak, hogy hunyorognak, hogy szórják a sárga szikrát, hogy
lesik a martalékot! Félre ne hajtsa a fátyolt, rút csontváz bújt
alája, azért lépdel oly aprókat, nehogy elárulja zörgése, azért
süti le szemét, nehogy koponyája közepébe lássanak rajta. Szép
dolog a menyegző, szól a muzsika, peng a sarkantyú, huhog a bagoly,
pirul a menyasszony, int és mosolyog, hívogat a szeme, hullámzik a
keble, csattog a csókja… a bolond bölcs ül a <span class=
"pagenum"><a name="Page_327" id="Page_327">-327-</a></span> könyve
mellett, s töri fejét a nagy problemán: van-e hű asszony a
világon?</p>
<p>Van bizony, hogyne volna, az enyém hű. Oh mint szeret, oh mily
boldog vagyok! Hiába beszéltek, irígy szellemek, hiába kaczagtok,
hiába húzogatjátok félre az ablak függönyeit. Tudom jól, mi van
ott, a ti gonoszságtok űz ott kápráztató játékot. Érzem én karja
ölelését, ajka mézes melegét, engem illet az, én vagyok az, a kit
ölel, a kit csókol, hiába toljátok közénk ezt a gyűlölt alakot,
hiába változtattok engem át! Én vagyok az, két alakom van, az
egyiket öleli, a másik meglesi, az egyiket csókolja, a másik
hallgatja, az egyiket símogatja, a másik az ajtót nyitja… Én vagyok
ez is, amaz is…</p>
<p>Engem szeret, engem egyedűl; hiába kápráztatjátok szememet,
gonosz rémek, hiába mutattok karjai közt arra a másik alakra. Csak
ujongjatok, csak kaczagjatok, csak ugráljatok: most őrülsz meg!
most őrülsz meg! Nem igaz, épen most gyógyulok meg örökre…</p>
<p>Légy áldott, Buddhas aranykönyve. Te tanítottál meg a legnagyobb
bölcseségre. Megtaláltam a biztos gyógyszert, nem őrülök meg.
Egyetlen egy nő van a világon, a ki igazán hű… Járd be utána a
mindenséget, és ha ráakadtál, igyál szíve kelyhéből három
vércseppet, és örökre bölcs maradsz, és soha meg nem őrülsz… Soha,
soha!… Drága, hű nőm, édes gyógyítóm, isteni orvosságom!
<span class="pagenum"><a name="Page_328" id=
"Page_328">-328-</a></span> Oh, mint lüktet a szíved… Ne sikolts,
ne sikolts, ne vergődjél, csak három csepp, csak három csepp!
Nyugodtan, mindjárt megvan és akkor karjaimba szorítlak, és
nyugodtak, boldogok leszünk mindörökre… Ne lökd félre kezemet – nem
fáj a szúrás – csak a szíved közepébe – vékony, mint a tű – meg sem
érzed… Ne kapaszkodjál belém – lásd, a képmásom mily nyugodt, meg
sem mozdúl, leereszti karját, lehunyja szemét… Oh! mily édes, oh,
mily forró!… Édes, drága, hű nőm. Köszönöm, köszönöm, ide karjaimba
– meggyógyultam örökre, – boldog vagyok… Ah! segítség! meghalok a
nagy boldogságtól!…</p>
<p class="center">*</p>
<p>Isten hozta, tisztelt asszonyság, tessék helyet foglalni. Megint
kérdezősködni jött szegény betegünk felől? Jól van, nagyon jól van,
négy nap óta nyugodt. Keveset beszél, nem dühöng, csak aludni nem
tud. Négy nap előtt volt utolsó rohama, azóta csendes; de akkor sok
bajunk volt vele. Az egyik ápoló kezét meg is harapta. De négy nap
óta egészen elcsendesűlt; tapasztalásom azt mondja, hogy most
valami nagy terven töri fejét…</p>
<p>Nem, fájdalom, nem, e reménynyel nem biztathatom. Nem fog
kigyógyúlni soha. Minek áltassam hiú biztatásokkal? Az elmekór,
mely ily <span class="pagenum"><a name="Page_329" id=
"Page_329">-329-</a></span> alakban lép föl, gyógyíthatatlan.
Észleléseim után s azok szerint, miket kegyed mondott felőle, az a
meggyőződésem van, hogy betegsége már ifjú korában kezdődött.
Nagyon megerőltette agyát a túlságos tanulással – mert – hogy is
mondjam – kissé gyöngefejű volt. Akkor kezdődtek már hallucinatiói
– bocsánat e diák szóért – rájár a nyelvem – idegrendszere
meggyöngült, a folytonos izgatás lassankint egészen feldúlta.
Betegsége sokáig lappangott s csak némi különösségeiben
nyilatkozott, míg végre neje hűtlensége annyira megrázkódtatta
agyát, hogy egy pillanat alatt teljes erővel tört ki a rettenetes
betegség…</p>
<p>Nem lehet, nem bocsáthatom hozzá. E találkozás újra fölizgatná.
Tetszik tudni, egyik rögeszméje az, hogy kegyed nem anyja neki, sőt
legnagyobb ellensége. Azt hiszem, lelkiismerete furdalásai, melyek
ön iránti rossz bánásmódját szakadatlanúl szemére vetik, nagyban
hozzájárultak e szörnyű kitöréshez. Kérem, szüntesse könnyeit,
tisztelt asszonyság. Nem akartam fájdalmas emléket költeni, hiszen
tetszik tudni, ő szegény nem hibás, nem volt már beszámítható
állapotban, mikor azt tette…</p>
<p>Természetes, hogy e részről nem lesz semmi baja. A
törvényszékhez már benyujtottam szakértő véleményemet, s
kimutattam, mit épen most volt szerencsém említeni, hogy szegény
fia régóta <span class="pagenum"><a name="Page_330" id=
"Page_330">-330-</a></span> nem volt beszámítható állapotban,
legkevésbbé akkor, midőn hűtlen nejét s ennek kedvesét megölte.
Nem, nem, legyen nyugodt, e részben nem lesz semmi baja, még akkor
sem, ha meggyógyulna, a mivel, fájdalom! nem merem biztatni…</p>
<p>Ki kopogtat az ajtón? Bocsánat, annyi itt a dolog, hogy alig van
egy percznyi időnk, tisztelt látogatóink elfogadására. Bizonyosan
ismét valamelyik betegünkhöz hívnak… Szabad…! No mi baj? Beszéljen
halkan…? No, ez csakugyan váratlan… Jól van, elmehet…</p>
<p>Erősítse meg szívét, tisztelt asszonyság s nyugodjék meg isten
akaratában… Igen, úgy van, kérem, csak bátorság! Gondolja meg, hogy
szegény fiára ez valódi jótétemény, bármily fájdalmas reánk nézve s
megalázó intézetünkre. Szegény fia felhasználva a perczet, melyben
ápolója magára hagyta, kiugrott az ablakon és… Nagy ég, elájul!
Ovatosabban kellett volna tudtára adnom… Térjen magához, tisztelt
asszonyság… Rá nézve valódi szabadulás volt ez… Igaz, nem csodálom,
hogy az anya szíve mégis… Kérem, szüntesse zokogását… Legyen
nyugodt, a hanyag ápolót azonnal elcsapom szolgálatából…</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_331" id=
"Page_331">-331-</a></span></p>
<h2>AZ ÚJ LAKÓ TITKA.</h2>
<p>A kapuról eltünt a czédula, mely ember-emlékezetet haladó idők
óta hirdeté, hogy «ezen házban két szobából álló lakás konyhával és
pinczével kiadandó». Évek előtt, mikor e czédula még nem képezte a
ház homlokzatának lényeges alkatrészét, újdonsága által
egyszer-másszor magára vonta az átmenők figyelmét, többen
megállottak, elolvasták, s nehányan be is mentek megnézni a
kínálkozó lakást. De valamennyien fejcsóválva jöttek ki, és a
rejtélyes czédula helyén maradt, míg az esztendők folytán végre
egészen elmosta betüit az esővíz, s a ráülepedett por komor
egyiptomias színezettel ruházta fel. Nem volt az a halandó szem,
mely képes lett volna betűit elolvasni, de erre nem is volt
szükség. A ki megszámlálhatatlan évek óta keresztűl ment az útczán
s elhaladt e ház előtt (pedig középszámítással tíz év alatt a város
minden lakója végig ment rajta legalább egyszer), tehát a ki
megfordult e tájékon, az mind könyv nélkül tudta az ódon czédula
szövegét, s annyira hozzá <span class="pagenum"><a name="Page_332"
id="Page_332">-332-</a></span> szokott, hogy bizonyára rendkívül
meg lett volna lepetve, ha egyszer csak nélküle látja a rozzant
kormos ház homlokzatát, melynek egyedüli díszét képezte. Ebben a
meglepetésben részesült mindenki, a ki egy esős novemberi reggelen
megfordult a szerecsen-útczában, és a keblét egyszerre elfogó kínos
szorongás okát kutatva, észrevevé, hogy valamije hiányzik, s e
valami nem egyéb, mint a 13-ik szám kapuján díszlett czédula svéd
runái.</p>
<p>De valamennyinél jobban meg volt lepetve Laska Fábián úr, midőn
kilépve a 13-ik szám kapuján, gyanútlan nyugalommal égre emelé
szemét, hogy a lucskos felhők állását komolyan megvizsgálja. Szeme
azonban nem jutott a felhőkig, útközben megállapodott s hosszú
ideig mozdulatlan bámulattal meredt egy négyszögletű foltra,
melynek körvonalai az eltünt czédula jól ismert alakjára
emlékeztették. Laska úr lelkét nemcsak a meglepetés, bámulat és
hitetlenség érzelmei hozták hullámzásba. Aggodalom és rettegés
szállta meg keblét; a kiadott lakás épen az ő szomszédjában volt, s
ismerve annak sivár zordonságát, hihetetlennek tartá, hogy
tisztességes ember képes legyen bele költözni. Mily szomszédot
kaphatott? Laska Fábián úr békeszerető, nyugalmas polgár volt,
egész életében nagy óvatossággal ügyelt arra, nehogy érintkezésbe
jőjjön a törvény őreivel és a törvény megszegőivel <span class=
"pagenum"><a name="Page_333" id="Page_333">-333-</a></span> és
mostani lakását is épen azért tartá meg kiváló előszeretettel, mert
az egész második emeleten még csak ez egy üres lakás állt kívüle,
melyről emberileg lehetetlennek látszott, hogy valaha lakót
kapjon.</p>
<p>Laska úr visszarohant a házba és a házmester szobájába
nyitott.</p>
<p>– Kicsoda vette ki mellettem az üres lakást? kérdé Laska úr
dobogó szívvel és izgatottságtól reszkető hangon.</p>
<p>– Nagy János úr, mondá a házmester.</p>
<p>Laska úrnak úgy rémlett, mintha már hallotta volna e nevet, de
nem emlékezett tisztán, hol és mily körűlmények közt. Az is
meglehet, hogy az újságban olvasta, összeköttetésben valami
útonállással vagy rablógyilkossággal; az is meglehet, hogy a
hívatalos újságban olvasta, a vaskorona-rend lovagjai közt. A név
mindenesetre nem látszott ismeretlennek, s ez csak növelte
aggodalmát.</p>
<p>Szeretett volna tovább kérdezősködni a házmestertől, de ezen
hivatalos személyiséggel némi kapunyitási és borravalói
differencziák miatt feszűlt lábon állván, jobbnak tartá, ismét
visszatérni emeletére és személyesen rekognoszczirozni az ellenség
haderejét.</p>
<p>A falépcső baljóslatúan csikorgott léptei alatt, a mint
lélekzetvétel nélkül, gyorsan, de óvatosan felosont lakásába. A
tornáczra érve, megállt egy <span class="pagenum"><a name=
"Page_334" id="Page_334">-334-</a></span> pillanatra a rejtélyes
lakás előtt s hallgatózott ajtaján. Rémes csend és némaság
uralkodott az ajtón belül, mely épen nem volt arra való, hogy Laska
úr gonosz sejtelmeit eloszlassa. Erősen föltevé tehát magában, hogy
azonnal megkezdi vizsgálódásait s addig nem nyugszik, míg meg nem
tudja egész bizonyossággal, minő ember az a gyanús Nagy János, és
lehet-e veszély nélkül egyedűl lakni mellette egy ócska ház második
emeletén?</p>
<p>Hosszú ideje múlt, hogy Laska úr ennyire kijött rendes
kerékvágásából. Nyugalom volt jelszava, nyugalom az egyedűli
boldogsága. Azért nem házasodott meg, mert sejté, hogy nincs az a
nő a világon, ki mellett nyugodtan lehetne élni. Ha tehát a házas
élet gyönyöreiért sem szándékozott oda adni negyven éves
agglegénysége nyugalmát; nem lehet csodálni, hogy egy betolakodó
rejtélyes idegen kedvéért sem akarta feláldozni. Sötét gyűlölettel
tölt el keble ez ismeretlen ellenség iránt, s szobájába érve újra
föltevé magában, hogy addig nem nyugszik, míg minden gazságának
nyomára nem jött.</p>
<p>Azon hangok, melyeket a túlsó lakásból a vékony közfalon
keresztűl hallott, épen nem voltak arra valók, hogy megnyugtassák
és jobb véleményt gerjeszszenek benne Nagy János úr iránt.
Csodálatos, rejtelmes, ijesztő hangok voltak azok. Majd mintha
sivító kis gyermeket szorítanának <span class="pagenum"><a name=
"Page_335" id="Page_335">-335-</a></span> a dunyha alá, majd mintha
egy igen magas hangú macska farkán végeznének chirurgiai műtéteket.
Egyszer úgy vélte Laska úr, mintha valami fojtogatott élőlény
rekedt hörgését hallaná, máskor ismét, mintha egy torokgyíkban
szenvedő papagály gyakorolná hangját a legmagasabb futamokban. Egy
ízben megesküdött volna rá, hogy jajveszéklést hall, de még ideje
sem volt kellően megdöbbenni, midőn vidám fütyölés hangzott a
tornáczon, s nyomban rá csengetyűhang, miből Laska úr meglepő
logikai következtetési erővel azon meggyőződésre jutott, hogy
valami látogató csenget Nagy János úr ajtaján.</p>
<p>Laska úr gyorsabban, mint a czikázó villám, saját ajtajához
futott, s félrevonva a tolvaj-ablak tábláját, óvatosan kitekintett
a tornáczra. A másik ajtó előtt nyolcz éves fiú állt, még mindig
éles hangon fütyölve egy illetlen tartalmú népdalt s közben-közben
felágaskodva és megrántva a csengetyűhúzót. Laska úr rejtekéből
éles vizsgálat alá vette a fütyülő ifjú urat, s úgy vélte észre
venni, hogy merész vonásain valami cynismus ül, melyet az emberi
fajnak ily zsenge sarjadékainál nem igen lehet látni. Öltözete
hanyag volt, tartása kihívó, fütyölése hamis. Zsebei duzzadtak
voltak s szürke köpönyege alatt valami terjedelmesebb tárgyat
látszott rejtegetni.</p>
<p>– Ez a kölyök bizonyosan valami tolvajbanda tagja, gondolá
magában Laska úr. Most <span class="pagenum"><a name="Page_336" id=
"Page_336">-336-</a></span> hozza a lopott jószágot az órgazdához.
Szépen vagyunk.</p>
<p>Nem folytathatta komor elmélkedését, mert a másik ajtó hirtelen
kinyílt, s egy vörösképű zömök öreg úr baljóslatú alakját mutatta
Laska úr megkövülő szemének. A vörösképű zömök öreg úr első
üdvözletűl keményen pofon vágta az ajtaja előtt álló ifjú urat, s
miután üstökét nehányszor megrázta, berántotta magához minden szó
nélkül, ismét bezárta az ajtót és Laska úr csak az ajtón keresztűl
hallá a dulakodás tompa moraját, melyet egy-egy hangosabb csattanás
élénkebb zenei festéssel illusztrált. Mindez szó nélkül s oly
meglepő gyakorlottsággal történt, mintha a vörösképű zömök öreg úr
és a fütyülő ifjú úr jól kipróbált szerepeiket játszották volna el
Laska úr külön mulatságára.</p>
<p>Laska Fábián úr leshelyén maradt, erősen el lévén határozva,
hogy most már nyomára kell jönnie a titoknak. A dulakodás moraja
lassanként elnémúlt, de a közfalon keresztűl ismét felhangzottak a
kísérteties vastag és vékony hangok. – Laska úr képtelen volt
magának megmagyarázni e vadregényes hangok eredetét, de annyit
érzett, hogy valami vérfagyasztó van bennük, a minthogy az ő vére
valósággal fagyni is kezdett és haja szálai az ég felé meredtek.
Hogy emberi hangok, arról meg volt győződve; de hogy a gyötrelmek,
s a testi és lelki kínok micsoda irtózatos nemei által <span class=
"pagenum"><a name="Page_337" id="Page_337">-337-</a></span>
idéztetnek elő, arra csekély tapasztalása a kínzó szerek
alkalmazásának bakói tudományában, nem volt képes feleletet
adni.</p>
<p>– Nem tudok mást képzelni, gondolá magában Laska úr, mialatt
szemével folytonosan kifelé leskelődött, füle pedig borzongva fogta
fel a nem szűnő kísérteties hangokat, – nem tudok mást képzelni,
mint hogy ez a vén vörös órgazda, kis gyermekekből szervezett
tolvajbandát, s azok zsákmányait tartja itt. De mit jelent e
jajgatás? Talán ártatlan gyermekeket csal ide, s kínvallatás útján
veszi ki belőlük az úri házak benső titkait? Vagy tán a kis
zsebmetszőket bünteti, hogy nem jártak el ügyesen alávaló
mesterségükben? szörnyűség!</p>
<p>Laska urat ép oly mértékben kínozta a kíváncsiság, mint a
borzalom. E kettős indulat ellentétes lökései oda lapíták az
ajtóhoz s nem engedék szemét elfordítni a tolvajablaktól. Határzata
szilárdan állt: nyomára jönni a rémes titoknak s aztán kiköltözni a
házból. A rendőrséghez nem akart fordulni, sem a titok fölfedezése
előtt segélyért, sem a titok fölfedezése után boszúért, mert
mondtuk már, hogy a törvény őreitől nem kevésbbé irtózott, mint
megszegőitől. Azon téves rögeszmében szenvedett, hogy a kettő közt
nincs semmi különbség, s mindkettő csak arra való, hogy a békés
ember nyugalmát megzavarja.</p>
<p>A kísérteties hangok lassanként elenyésztek, <span class=
"pagenum"><a name="Page_338" id="Page_338">-338-</a></span> s egy
kimondhatatlanúl hamis és éles nyikkantás után egészen megszűntek.
Az ajtó ismét kinyílt, s vihogva, ugrálva, fütyülve kiszökött rajta
az előbbi nyolcz éves ifjú úr, egy másik hasonló korú, hasonló
viseletű fiatal gonosztevő társaságában. A megnyilt ajtón keresztűl
egy pillanatra felvillant a haragos öreg úr vörös képe is, mint
felhők közűl az alkonyodó nap; de a felhők ismét összecsapódtak, az
ajtó bezárult és a két ifjú úr merész tartással a lépcső felé
indult. Most már egyik sem vitt köpönyege alatt valami terjedelmes
tárgyat, egyiknek zsebei sem voltak duzzadtak, mi véglegesen
megerősíté Laska urat azon meggyőződésében, hogy a fiatal tolvajok
a vörösképű öreg órgazdánál hagyták zsákmányaikat. Laska úr
hirtelen kinyitá ajtaját s hősi elhatározással a fütyülő ifjak elé
lépett.</p>
<p>– Hová mentek? kérdé Laska úr fenyegető hangon.</p>
<p>A két fiatal gonosztevő megállt s oly higgadt elszántsággal
nézett fel Laska úr szemébe, hogy akármely világfinak becsületére
vált volna. Feleletük azonban egyszerű pantomimikából állt. Az
egyik Laska úr felé ölté nyelvét, a másik pedig orrához illeszté
hüvelykét, mialatt többi ujját kecsesen mozgatá a levegőben. Laska
úr nem ismervén a tolvajnyelvet, nem érté meg e gyanús jeleket, s
azért újra, még nagyobb szigorúsággal kérdé: <span class=
"pagenum"><a name="Page_339" id="Page_339">-339-</a></span></p>
<p>– Hová mentek?</p>
<p>– Kopasz, kopasz! kiáltott a két fiatal gonosztevő, s Laska úr
jobb és baloldala mellett lesurrant a lépcsőn. Az első emeleti
tornáczra érve, ismét visszakiálták a jelszót: Kopasz! kopasz! – s
azzal rohantak le az udvarra, és Laska úr onnan is hallani vélte,
mint a szélben elenyésző hangot: Kopasz! kopasz!</p>
<p>Lehet, hogy e szó valami tolvaj jelige volt, melylyel a fiatal
gonosztevők egymást közös akczióra figyelmeztették; lehet, hogy
illetlen czélzás akart lenni Laska úrnak tarkóig érő tisztes síma
homlokára: elég az hozzá, hogy az ifjú tolvajok eltüntek, és Laska
úr kénytelen volt egyenesen az öreg órgazda barlangjába hatolni, ha
borzongó kíváncsiságát ki akarta elégíteni.</p>
<p>Hősi lélekkel és vértanúi elszánással lépett tehát a rémes
ajtóhoz és meghúzta a csengetyűt. Az ajtó kinyílt s a vörösképű
öreg úr fölemelt ököllel rohant ki rajta, egyenesen Laska úrnak
tartva. De meglátva a nevezett férfiú alakját s elszánt arczát,
hirtelen leereszté öklét, alázatosan mormogva:</p>
<p>– Azt gondoltam, a gyerekek jöttek vissza.</p>
<p>– Beszélni szeretnék uraságoddal, mondá Laska úr szigorúan.</p>
<p>– Tessék besétálni, mondá a vörösképű öreg úr.</p>
<p>Laska úr nem minden titkos félelem nélkül <span class=
"pagenum"><a name="Page_340" id="Page_340">-340-</a></span> lépett
be a rémes bűnbarlang ajtaján, bár arczán egyedűl szigorúság és
hősi elszántság látszott. Kíváncsi pillantást vetett szét a
konyhában, melyen keresztűl mentek, de itt semmi gyanúsat nem
látott, mint a tűzhelyen két igen csorba lábast. Az első szobába
érve, a vörösképű öreg úr leülteté Laska urat egy aszkóros székre s
alázatosan várta nyilatkozatát.</p>
<p>– Két gyermeket láttam innen távozni, kezdé Laska úr a
vallatást, miután kíváncsi tekintettel körűlnézve az órgazda
barlangjában, csupa oly tárgyakat látott, melyeket a
legkétségbeesettebb tolvaj sem tartana érdemesnek ellopni.</p>
<p>– Igen, tanítványaim – nagy zsiványok – mondá a vörösképű öreg
úr.</p>
<p>– Az arczátlan, még nyiltan be meri vallani, gondolá magában
Laska úr, s erősen megmarkolá zsebében a pisztoly agyát, melylyel
óvatosságból ellátta magát.</p>
<p>– Én Laska Fábián magánzó vagyok, folytatá szigorúan Laska úr.
Szomszédságában lakom.</p>
<p>– Örvendek, mondá a vörösképű öreg úr.</p>
<p>– A falak igen vékonyak e házban, minden hang áthallatszik
rajtuk, mondá Laska úr metsző gúnynyal.</p>
<p>– Valóban? Tetszett hallani? Talán… mondá a vörösképű öreg úr;
szemében a remény szikrája csillámlott fel, s megragadva Laska úr
<span class="pagenum"><a name="Page_341" id=
"Page_341">-341-</a></span> kezét, egymás után kezdte ujjai
hajlékonyságát próbálni.</p>
<p>– Mittesz az úr! kiáltott Laska úr megrettenve.</p>
<p>– Jó ujjak, hajlékonyak, nagyon hajlékonyak, megpróbálhatjuk,
mondá mohón a vörösképű öreg úr.</p>
<p>– Az én ujjaim hajlékonyak! mondá Laska úr nagy
méltatlankodással.</p>
<p>– Nagyon hajlékonyak, használhatók, – mondá biztatólag a
vörösképű öreg úr.</p>
<p>– Használhatók! kiáltott Laska úr még nagyobb
méltatlankodással.</p>
<p>– Kitünően, mondá a vörösképű öreg úr.</p>
<p>– Talán engem is tanítványának fogadna, mint azt a két kis
zsiványt, mondá Laska úr lesujtó iróniával.</p>
<p>– A legnagyobb örömmel, mondá a vörösképű öreg úr.</p>
<p>– Igazán? mondá Laska úr.</p>
<p>– Azonnal megpróbálhatjuk, mondá a vörösképű öreg úr; a másik
szobába futott s csakhamar egy hegedűvel tért vissza, melyet az
elszörnyedő Laska úr kezébe nyomott.</p>
<p>– Mi ez? mondá Laska úr.</p>
<p>– Hegedű, mondá a vörösképű öreg úr.</p>
<p>– Mit akar vele? mondá Laska úr.</p>
<p>– Uraságod mondá, hogy tanítványom kíván lenni, mint az a két
kis zsivány, kiknek épen most adtam órát, mondá a vörösképű öreg
úr. <span class="pagenum"><a name="Page_342" id=
"Page_342">-342-</a></span></p>
<p>– Igaz, mondá Laska úr nagy lélekjelenléttel, s elereszté
zsebében a pisztoly agyát. Majd később megbeszéljük a dolgot.</p>
<p>Laska úr büszkesége nem engedvén, hogy elárulja csalódását,
megtanult hegedűlni.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_343" id=
"Page_343">-343-</a></span></p>
<h2>AZ ARANYHAJ.</h2>
<p>Senkinek sem volt több oka a sors igazságtalansága ellen
panaszkodni, mint Berkes Dániel úrnak. Ez a megfoghatatlan és
kérdőre nem vonható titkos hatalmasság születésétől fogva üldözte,
és olyan csínyeket követett el ellene, melyekre csakis efféle
homályos jellemű, pogány származású lény vetemedhetik, a kit már a
régi bölcsek is vaknak neveztek. Ez a vak végzet, mely hajdanában
csupa szeszélyből sziklává és ökörré változtatta a tisztességes
embereket, legújabban Berkes urat szemelte ki áldozatúl; s ámbár
nem vitte rajta véghez a föntebbi természetrajzi műveleteket, de
talált ki ellene oly boszantásokat, melyek sokkal jobban
megfeleltek az előhaladott jelenkor jellegének, s talán még
gonoszabbak voltak, mint a hajdani klasszikus zamatú csínyek. Már
születése órájában azzal fogott ki rajta, hogy meg sem kérdezte
szándékát; és így történt, hogy Berkes úr egy szegény csizmadia
udvari lakásának hátulsó szobájában látta meg a napvilágot, s ezt
is olyan pislogó <span class="pagenum"><a name="Page_344" id=
"Page_344">-344-</a></span> minőségben, a milyen az udvart
körűlálló magas tűzfalaktól csak kitelhetett; holott ha rajta állt
volna, s ha megkérdik szándékát, legalább is egy dúsgazdag herczegi
törzset választott volna családfául. Ez első megbántást azután
egyre-másra követték az újabb csínyek, melyeknek kitalálásában
valóban bámulatos leleményességet mutatott a fáradhatatlan
szeszélyű végzet. Beoltotta szívébe a nagyratörő vágyakat, és nem
adott hozzájok elegendő tehetséget; megtömte fejét tudománynyal, s
aztán úgy összezavarta valamennyit, hogy egyiknek sem tudta
jóravaló hasznát venni; fölruházta nemes büszkeséggel, de a világot
nem görnyesztette alázatosan lábához, hogy meglegyen kettejök közt
a helyes arány; és így történt, hogy Berkes úr mindenbe belefogott
és mindennel fölsült, meg akarta hódítani a világot és nem tudta a
jóllakásig vinni, meghasonlott a világgal, és megátkozta a
végzetet.</p>
<p>Legalább ez az elégtétele megvolt; mint minden élhetetlen
embernek, a kinek olyan jól esik, hogy van valaki, a kit vádolhat,
szidhat, átkozhat, ha nem tud boldogulni. Széles háta van a
végzetnek, eltűrheti az ütéseket, melyekkel a henyék, tehetetlenek,
elégedetlenek, magok vígasztalására bőségesen ellátják. Berkes úr
is a végzetet szidta, mikor egymásután kellett változtatnia a
hivatalokat, mert mindenütt azt akarták, hogy alul kezdje, és senki
sem tudta megérteni, <span class="pagenum"><a name="Page_345" id=
"Page_345">-345-</a></span> hogy egy olyan embert, mint Berkes
Dániel, azonnal a legmagasabb polczra kellene ültetni. Akkor is a
végzetet vádolta, mikor a helyett, hogy egy milliomos bankár
egyetlen örökösét vegye nőül, beleszeretett egy kilenczedik
osztályú számtiszt hét leánya közűl a hetedikbe, a kiből igen
derék, szorgalmas és hű feleség lett ugyan, de a számtiszti
tradicziókat átvitte Berkes úr családjába is, szintén hét gyermek
apjává tévén ez elkeseredett urat. Akkor is a végzetet átkozta,
mikor sok hányatás és csalódás után végre megfeneklett egy rongyos
kis falu jegyzői irodájában, és egy pár évi zúgolódás, álmadozás,
elégedetlenség és hanyagság után ezt a hivatalát is elvesztette, s
hét gyermekével együtt kenyér nélkül maradt.</p>
<p>– Elmegyek a fővárosba, mondá Berkes úr, miután szíve szerint
lehordta ősi ellenségét, a vak végzetet. Ott a nagy világban
bőséges alkalom nyílik tehetségeim érvényesítésére.</p>
<p>Nem nyílt azonban egyébre bőséges alkalma a nagy világban, mint
hogy újra és egyre hevesebben átkozza a végzetet, mely itt sem
szűnt meg üldözni. Kezdve attól, hogy csak a legutolsó külváros
egyik legpiszkosabb útczájában volt képes szállást venni, egész
addig, hogy álló két esztendei várakozás után sem tudott
tehetségeinek más elismerést szerezni, mint csak olyant, mely
szégyennel tölté el büszke szívét, s nem is <span class=
"pagenum"><a name="Page_346" id="Page_346">-346-</a></span>
lehetett egyéb, mint a gonosz végzet legármányosabb szeszélye.</p>
<p>Mert hogy két esztendeig egyre-másra folyamodott minden állásra,
mely csak valamennyire előkelőnek volt nevezhető; hogy minden
kikutatható befolyásos úrnál tisztelgő látogatásokat tett és
nagylelkűleg fölajánlotta szolgálatát a köz- és
magán-hívataloskodás minden elképzelhető ágában, mely nagy
tehetségeinek csak némileg is megfelelő volt; hogy minden nap
hosszú sétákat tett mindazon helyeken, hol az előkelő világ
megfordult, s látásból valamennyi nagy emberét ismerte a
fővárosnak; és hogy mind ennek daczára nem tudott egyébhez jutni,
mint néhány udvarias és sok goromba elutasításhoz: ez még nem
keserítette volna el annyira, mert, mint búskomor mosolylyal
mondani szokta, ilyesmiben már régi ismerősök az átkos végzettel;
de azt még ettől a sokszor megátkozott régi ismerősétől se várta
volna, hogy Bobiczky Jónást is ellene uszítsa s általa mérje
büszkeségére a leghalálosabb csapást.</p>
<p>Bobiczky Jónás úrnak nagy szállítóüzlete volt, s raktára épen
abban az útczában állt, hol Berkes úr volt kénytelen a hozzá
méltatlan egyszobás udvari lakással megelégedni. Mikor sétáiról
hazatért, sokszor látta a köpczös szállítót, a mint nagy
társzekereket rakatott meg s parancsokat osztogatott egy egész
munkásseregnek. <span class="pagenum"><a name="Page_347" id=
"Page_347">-347-</a></span> Sokszor tett keserű összehasonlítást
saját sorsa és e köpczös, meredt szemű, buta arczkifejezésű úr
jóléte közt; de azt sohasem merte volna lehetőnek képzelni, hogy e
tudatlan ember egyszer csak megállítsa az útczán, vállára
veregessen és felügyelői állással kínálja a rakodó munkások
mellett.</p>
<p>Pedig megtette, vastag arany lánczát morzsolva ujjaival, és a
legszemtelenebb pártfogói tekintettel; és nem sűlyedt el, sőt el
sem sápadt a lesujtó pillantásra, melylyel Berkes úr a megalázó
ajánlatot viszonozta.</p>
<p>– Szomszédjától tudom, mondá oly nyugodtan, mintha egy hozzá
hasonló emberrel beszélne, – szomszédjától tudom, a borbélytól,
hogy nincs semmi állása, s hogy írni és olvasni tud. Igaz-e? Tud
jól írni és olvasni?</p>
<p>– Talán, felelt sötét gúnynyal Berkes úr.</p>
<p>– Akkor felfogadom. Tízenkét forint fizetés hetenként. Újévkor
és nevemnapján öt forint ajándék. Munka nyolcz óra naponként. Többi
óráért felűlfizetés.</p>
<p>Nem folytathatta azonban e csábító programmot, mert Berkes úr
néma megvetéssel elfordult és szó nélkül ott hagyta Bobiczky urat
társzekerei és nagy ládái közt. Előbb le akarta ütni
vakmerőségeért; de meggondolva, hogy átkos végzete ezért még a
rendőrséget is nyakára zúdíthatná, <span class="pagenum"><a name=
"Page_348" id="Page_348">-348-</a></span> elégnek tartá a néma
megvetést. Egy Bobiczkyval csak nem fog verekedni!</p>
<p>Hanem a borbélynak, ki hívatlan pártfogásával ily szégyent
hozott rá, kereken kijelenté, hogy kikéri magának kelletlen
jóakaratát, és máskor ne merjen vele ilyent tenni, mert megbánja.
Egy házban laknak ugyan, a borbély az útczai, ő az udvari lakásban,
de ha már a sors azt a csapást mérte rá, hogy egy borbélynak jobb
lakása legyen, mint neki, azért semmi esetre sem fogja eltűrni,
hogy egy borbély pártfogói szerepet játszék irányában.</p>
<p>– Nincs más baja? kérdé Cziróka úr, a hegyes orrú borbély,
miután szakmaszerű gúnyos nyugalommal végig hallgatta Berkes úr
heves szemrehányásait.</p>
<p>– Nincs, felelt komoran Berkes úr. Kimondtam akaratomat, s
elvárom, hogy tiszteletben fogja tartani. Nincs szükségem
pártfogására.</p>
<p>– Inkább köszönje meg, hogy kenyeret akartam szerezni az úrnak
és éhező családjának, feleselt Cziróka úr. Bobiczky úr igen derék
ember, és pontosan fizet, az állomás pedig tisztességes. Tizenkét
forint hetenként nagy pénz, kivált mikor hét gyermek kér enni és
csak egy tud szerezni. Ne féljen, nem az urat értem. Hanem ha olyan
büszke, ugyan mondja meg, a büszkeségével fog ezen a kemény télen
fűteni, a büszkeségét fogja szegény gyermekeinek föltálalni?
<span class="pagenum"><a name="Page_349" id=
"Page_349">-349-</a></span></p>
<p>Berkes úr nem felelt a nyelves borbély tolakodó kérdésére, talán
nem is hallotta. Ettől is néma megvetéssel fordúlt el, mint
Bobiczky úrtól. Ily emberek számára nem lehet más válasza, a mi
pedig a fűtésre és a tálalásra vonatkozó kérdést illeti, ehhez
senkinek semmi köze. Még neki sincs. Nem is jut eszébe rá gondolni,
sokkal inkább elfoglalják nagyratörő tervei, látogatásai a
befolyásos nagy uraknál és mindennapi sétái az előkelő világban,
hogysem ily apró gondokra ráérhetne. Azt látja, hogy gyermekei
élnek és nőnek, és neki minden nap meg van a maga ebédje és
vacsorája. Igaz, hogy többnyire igen sovány és nem a
legválogatottabb ételekből áll, a mit nem is mulaszt el mogorván
szemére hányni legnagyobb leányának, a ki a háziasszonyi tisztet
viseli.</p>
<p>Mert Berkes úr felesége, mihelyt megszülte a hetedik leányt, s
ezáltal eleget tett családi hagyományainak, sietett itt hagyni ezt
a siralmas világot, hol már nem volt semmi föladata. A háziasszonyi
gondok a legnagyobb leányra maradtak, a ki már szépen fölserdűlt
hajadon volt, mikor apja a fővárosba kerűlt. Tudott is egyet-mást;
sütni, főzni még odahaza megtanult boldogult anyjától, holmi
kézimunkához is értett, és szeme nemcsak a legszebb égszín volt,
hanem elég erős is arra, hogy egy rossz fagygyúgyertya mellett akár
éjfélig se fáradjon el az öltésekben, tűzögetésekben <span class=
"pagenum"><a name="Page_350" id="Page_350">-350-</a></span> s más
efféle szemrontó munkában. Szüksége is volt rá, mert kis testvérei
akármilyen vékony, szűk gyomrú, apró teremtések voltak, egyszer
napjában mégis csak megéheztek, Berkes úr előkelő sétáiról pedig
rendesen hatalmas étvágygyal tért haza, s nagyon rosszkedvű volt,
hogy mindig a legolcsóbb ételekkel kell táplálkoznia.</p>
<p>– Klára, mondá Berkes úr kedvetlenűl, a mint az ebéd végén
leánya gyöngéden vállára hajolt, s félénken kedves egészségére
kívánta az ebédet, – Klára, attól félek, hogy az ebéd nem válik
egészségemre. Minden nap főzelék, egyre-másra csak főzelék – hisz
ez paraszt gyomornak való. Rosszul gazdálkodol, nem tudsz a pénzzel
bánni.</p>
<p>– Majd jobban vigyázok, atyám, felelt a leány szelíden.</p>
<p>– Hiszen nem kívánok sokat, folytatá az önző ember, de legalább
olyan gazdaasszony lehetnél, mint boldogult anyád volt. Az nem
tömött agyon csupa kolompérral, meg paszulylyal. Olyan ember, mint
én, néha napján pecsenyét is ehetnék.</p>
<p>– Majd jobban fogok gazdálkodni, atyám, felelt Klára félénken,
és elfordult, nehogy apja észrevegye a könyet, mely lassan
végigpergett arczán.</p>
<p>És a szép égszín szemek még tovább virasztottak <span class=
"pagenum"><a name="Page_351" id="Page_351">-351-</a></span> a rossz
faggyúgyertya mellett, és még többet fáradtak az öltésekben,
tűzögetésekben, és a kis testvérek szűk gyomrocskái egyre szűkebbre
szorultak, és az apró éhes teremtések egyre mohóbb szemekkel nézték
apjokat, ha napi sétája után jó étvágygyal a párolgó tál elé
ült.</p>
<p>– Mi már jól laktunk, szokta mondani Klára, ha Berkes úrnak nagy
ritkán eszébe jutott megkérdezni, hogy nem éhesek-e?</p>
<p>– Majd megjön az idő, mondá a derék férfiú és megvetőleg
eltaszítá maga elől a kiürült tálat; majd megjön az idő, mikor nem
ilyen komisz ételekkel fogjuk gyomrunkat rontani. Ne féljetek
gyermekek, a világ utoljára is belátja, mennyit érek, s hozzám
méltó állásra fog emelni. Akkor majd más ebédetek lesz, mint ez a
silány borsó.</p>
<p>És Berkes úr ilyenkor fényes színekkel festé gyermekei elé a
szép jövőt. Milyen nagy házban fognak lakni, milyen szép szobáik
lesznek, fényes bársony butorokkal és földig érő tűkrökkel; az
asztal egész nap terítve lesz a legfínomabb holmikkal, sültekkel,
tortákkal, édes borokkal. Az apró éhes teremtések köréje gyűltek, s
nyitott szájjal hallgatták az elragadó festéseket, közben-közben
fölszedegetve az asztalról, földről a morzsákat, melyek apjok
ebédjéből oda hulltak; és Klára hallgatva, szomorúan kefélte az
ajtónál apja kopott felső kabátját, mert ebéd után ismét
<span class="pagenum"><a name="Page_352" id=
"Page_352">-352-</a></span> sétálni megy, s több látogatást is fog
tenni befolyásos nagy uraknál.</p>
<p>– Klára, mondá Berkes úr, a mint leánya rásegítette a felső
kabátot, s kalapját kezébe adta; a múlt éjjel majd megfagytam. Nem
tudsz jobban befűteni?</p>
<p>– Majd veszek ma egy mázsa fát, felelt a leány halkan.</p>
<p>– Mázsát, mázsát! mondá nagy lenézéssel Berkes úr. Látszik, hogy
rossz gazdasszony vagy. Mért nem veszed ölszámra a fát? akkor
sokkal kevesebbe kerűlne.</p>
<p>– Nincs annyi pénzünk, mondá Klára félénken.</p>
<p>– Mert rosszul gazdálkodol, felelt Berkes úr szigorúan.</p>
<p>– Majd igyekezni fogok, atyám.</p>
<p>– Jobb is lesz, ha több gondot fordítsz a háztartásra és nem
sétálsz annyit az udvaron. Már többször vettem észre, mikor haza
jöttem, hogy avval a haszontalan borbélylyal súgtál-búgtál. Mi
dolgod van vele? Miről beszéltetek?</p>
<p>– Semmiről, felelt a leány nagyon elpirulva.</p>
<p>Berkes úr atyai szeme nem vette észre gyermeke arczán az éhség
halványságát, de ezt az égő pírt meglátta.</p>
<p>– Reménylem, mondá komoran, nem fogsz szégyent hozni fejemre.
Még csak az kellene, ennyi sorscsapás közt, hogy leányom –
<span class="pagenum"><a name="Page_353" id=
"Page_353">-353-</a></span></p>
<p>– Atyám, ne szóljon így! kiáltott Klára, és égő arczát az önző
ember vállára hajtá.</p>
<p>– Mi az? Mért ijedtél meg? mondá Berkes úr, magához vonva leánya
arczát, hogy szemébe nézzen. Mért pirulsz, mért sírsz?</p>
<p>– Oh atyám! még kérdheti? Az a gyanú –</p>
<p>– Gyanú, gyanú! mondá bosszúsan Berkes úr. Én nem gyanúsítlak,
de mint szerető, jó, gondos atyád köteles vagyok reád, jövődre
gondot viselni. És azért nem tűröm, hogy avval a borbélylyal, avval
a Czirókával szóba állj. Még rossz hírbe hozhat; arra pedig csak
nem mer gondolni, hogy téged, egy Berkes-leányt nőül vegyen?</p>
<p>– Oh atyám! erről sohasem volt szó.</p>
<p>– Reménylem is, mondá a gondos apa, és elvárom, sőt parancsolom,
hogy ezután még szóba se állj vele. Értetted?</p>
<p>És miután ily szeretően eleget tett apai kötelességének, Berkes
úr sétálni ment rendes útczáiba, az előkelő világ helyére, s néhány
látogatást tett befolyásos nagy uraknál. De senkit sem talált
otthon, sőt az egyik palotában az egyenruhás portás gorombán
rárivalt, hogy a cselédlépcsőn járjon, a mi Berkes urat újabb
átkokra ragadta a végzet ellen. Rossz kedvét épen nem enyhítette
Cziróka úr látása, ki megint az udvaron ténfergett, mikor Berkes úr
estefelé fáradtan és átfázva haza ért.</p>
<p>– Fogadni mernék, hogy ez a szőrpusztító <span class=
"pagenum"><a name="Page_354" id="Page_354">-354-</a></span> megint
Klárával mert beszélni, gondolá magában nagy haraggal és
elkeseredéssel. Reménylem, a leány nem hágta át tilalmamat, s nem
állt szóba ez emberrel. De a dolog gyanús, nagyon gyanús. Majd
résen leszek, és jaj neki, ha rajta kapom!</p>
<p>Ez apai szándékkal megállt az ajtó előtt s figyelmesen
hallgatózni kezdett a kihangzó gyermekzsivajra.</p>
<p>– Oh Klára! kiáltott a legkisebb leány; milyen jó ez a meleg
szoba. Azelőtt csak akkor fűtöttél be, mikor apa itthon volt,
máskor majd megfagytunk. Milyen vígan ég most ez a tűz!</p>
<p>– Igen ám, mert azelőtt garasszámra vettük a fát, hogy apának
meleg szobája legyen, szólt Mariska, Klára után a legnagyobb lány,
a kinek már elég esze volt, hogy be legyen avatva a Berkes-család
háztartási titkaiba.</p>
<p>– Miért? kérdék az apróbbak.</p>
<p>– Mert nem volt több pénzünk, felelt a bölcs Mariska.</p>
<p>– Hát most van? kérdé a kiváncsi Ilonka.</p>
<p>– Van bizony, felelt büszkén Mariska.</p>
<p>– Úgy hát mi is jól fogunk ma lakni? kérdé a naiv Margitka.</p>
<p>– Holnap estére olyan vacsorát kaptok, mint a király gyerekei,
mondá Mariska.</p>
<p>– Mért holnap? kérdé kedvetlenűl az ínyencz Juliska.
<span class="pagenum"><a name="Page_355" id=
"Page_355">-355-</a></span></p>
<p>– Mert holnap lesz karácsony estéje, mikor a kis Jézus
született, és akkor minden jó gyermek mulat és jóllakik, mondá
oktató hangon Mariska.</p>
<p>– Karácsony! karácsony! kiálták az apró teremtések, és körbe
fogózva körűltánczolták az asztalt. Jó kis Jézus! jól fogunk lakni!
jól fogunk lakni!</p>
<p>– Csendesen gyerekek! szólt közbe Klára, ki eddig hallgatva
dolgozott a gyertya mellett.</p>
<p>– Aztán igazán olyan sok pénzed van Klára? kérdi a kíváncsi
Ilonka.</p>
<p>– Húsz forint, mondá büszkén Mariska. Két darab újdonatúj
tízes.</p>
<p>– Oh mutasd meg, mutasd meg! kiáltozák az apróságok, körűlfogva
Klára székét. Sohasem láttunk tíz forintost, nagyon szép lehet.</p>
<p>Berkes úr az ajtó előtt állt és hallgatózott. Sötét volt, tűkör
sem állt előtte, nem láthatta, mily izzó szégyen ég arczán; csak
azt érezte, mintha valami nagyon forrón sütögetné. Minden szó az
éhes, sovány, szegény gyermekek ajkáról mintha egy-egy erős
kézszorítás volna, mely torkát fojtogatja. Miért? Tehet ő róla? Nem
a végzet átkos műve ez is? Nem tesz ő meg mindent, a mi a gondos
apától várható? Nem fárad, jár minden nap fényes hívatal után, hogy
gyermekeinek mentől dicsőbb jövőt biztosítson? Tehet ő róla, hogy a
végzet oly kérlelhetetlenűl <span class="pagenum"><a name=
"Page_356" id="Page_356">-356-</a></span> üldözi? Mit fojtogatja
torkát ez a láthatatlan kéz?</p>
<p>A gyermekek ujjongása oda benn tetőpontot ért. Klára megmutatta
nekik a két darab újdonatúj tízest.</p>
<p>– Milyen szép!</p>
<p>– Milyen síma!</p>
<p>– Milyen képek!</p>
<p>– Mennyiszer lehet ezért jól lakni!</p>
<p>A kalapácsütések, melyek eddig apránként hulltak Berkes úr
fejére, most egy nagy csapássá egyesűlnek, és olyant sújtanak rá,
hogy csaknem elszédűl belé; a fojtogató, láthatatlan kéz olyant
szorít torkán, hogy ijedten kap levegőért és szívdobogása eláll.
Egy szörnyű gondolat rohan rá, s hiába kergeti, a mint ott áll az
ajtó előtt, és hallgatja a gyermekek ujjongó fölkiáltásait,
melyekkel a két darab tízest dicsőítik. Honnan szerezte Klára
ezeket? Tőle nem kapta – sohasem adott neki pénzt, mióta a
fővárosban laknak. Mástól kapta – kitől, mily áron? Mit áldozott
föl érte, az önző, hideg, szívtelen, eszeveszett apáért? Ifjúságát,
örömeit, éjeit, napjait – vagy még mást is?</p>
<p>– Csendesen gyermekek! hallatszott belűlről Klára szelíd,
nyugodt hangja. Adjátok vissza a pénzt; még szétszakítjátok, aztán
vége a holnapi jóllakásnak.</p>
<p>Meddig hajtotta önző ridegsége e szegény <span class=
"pagenum"><a name="Page_357" id="Page_357">-357-</a></span> gyermek
önfeláldozását? Az ő gyenge válla viselte egyedűl a súlyos élet
terhét, vajjon nem tört meg alatta? Vajjon a munka, mely feltörte
kezét, elhomályosította szemét, elég volt-e? Nem kellett mást is
oda adnia érette, az önző, élhetetlen, álmadozó, dologtalan
apáért?</p>
<p>Nem tudta, mennyi ideig állt az ajtó előtt. A gyermekek zsivaja
elcsillapult, mind szépen letelepedtek a tűz mellé, és halkan
suttogva, nevetgélve melengették kezeiket. Berkes úr jól látta a
kulcslyukon keresztűl. Látta Klárát is, a mint félreteszi munkáját
s megteríti az asztalt, számára, az élhetetlen vak ember számára.
Belépjen-e, leüljön-e asztalához? Egye meg azt az ételt, melyet
leánya az ő számára szerzett, ki tudja mily áron? Látta, mint mozog
a szobában föl s alá kedves, könnyű alakja, és úgy vélte
észrevenni, mintha mozdulataiban valami bágyadtság látszanék,
mintha halvány arczából, fáradt szeméből valami nem gyermekes
fájdalom szólna… Az ő szégyene az, a rossz apáé – de milyen
szégyen? Hátha mindkettőjöké?…</p>
<p>Többé nem bírja; kinyitja az ajtót s belép a szobába. Nem veszi
észre gyermekeit, a mint eléje tódulnak, s szokás szerint
kézcsókkal fogadják; nem hallja leányát, a mint kéri, hogy űljön
asztalhoz, nagyon jó vacsorával várta. Csak azon a gyötrő kérdésen
gondolkozik folytonosan, arra keres választ leánya arczán,
<span class="pagenum"><a name="Page_358" id=
"Page_358">-358-</a></span> mozdulataiban, a szoba melegében, a
párolgó ételben.</p>
<p>– Nem vagyok éhes, vess ágyat, tüstént lefekszem, mondja
szórakozottan.</p>
<p>– Az istenért! rosszúl van? kérdi ijedten Klára.</p>
<p>– Nem vagyok; vess ágyat, le akarok feküdni.</p>
<p>A gyermekek elcsendesűlnek, összehúzódnak, moczczanni sem
mernek, nehogy megzavarják apjokat. Berkes úr a párnára teszi
fáradt fejét s behúnyja szemét. Még mindig arról a szörnyű
kérdésről gondolkodik. A gyermekek azt hiszik, elaludt; szép
csendesen lefekszenek, Klára elszedi az asztalt, megigazítja a
tüzet, aztán ő is vetkezni kezd. A gyertyát szegényes papírrámás
kis tűkre mellé állítja, aztán hirtelen leveti ruháját, óvatosan
körűlnéz, látja, hogy apja szeme húnyva van; visszafordul a tűkör
felé s leereszti haját. Gyönyörű szép aranyszőke haja van, csaknem
a földig ér; s a mint két vállán lehull és befödi termetét, olyan,
mintha arany palástot vett volna magára. Így áll a kis tűkör előtt,
hosszan, szomorúan nézve benne lehulló haját, kezével símogatva,
illesztgetve, befonva, kifonva. Berkes úr félig nyitott szemmel
nézi leányát, és azt hiszi, remegve hiszi, hogy kínzó gondolatára
most látja a választ. Hiszen ha csak kaczérságból gyönyörködnék
szép hajában, mért volna olyan szomorú, <span class=
"pagenum"><a name="Page_359" id="Page_359">-359-</a></span> mért
homályosítná el szemeit az a két nehéz könycsepp, mikor sóhajtva
ajkához viszi s megcsókolja az arany fürtöket és elfordul a
tűkörtől?</p>
<p>– Meg kell tudnom mindent, gondolja magában Berkes úr, a mint
leánya elfújja a gyertyát s halkan ágyába lopózik. Meg fogok tudni
mindent, ismétli századszor, nyugtalanúl hánykolódva ágyán s
hallgatózva, alszik-e a leány, nem árul el álmában valamit? Meg
kell tudnom mindent, ismétli reggel, midőn a hosszú álmatlan
éjszaka után felöltözködik s reggeli nélkül elhagyja lakását. Ma
nem jön haza ebédre, meg van híva, mondja leányának. Így majd
kevésbbé lesz óvatos, bizonyosan elárulja magát, nem is sejtve,
hogy apja a szomszéd útcza kávéházából lesi minden lépését.</p>
<p>Berkes úr nem csalódott. Alig néhány órai várakozás után,
mialatt a mogorva pinczér ismételt rohamokat intézett ellene a
reggelik különféle nemeivel, észrevette, hogy leánya szegényes
kopott nagy kendőbe burkolva, kilép a ház ajtaján s gyors léptekkel
a belváros felé indúl.</p>
<p>Apja utána sietett, óvatosan, a házak mellé lapulva,
szegleteknél vigyázva, de nem volt szüksége a nagy óvatosságra,
Klára egyszer sem tekintett hátra. Biztosan, határozott lépésekkel
sietett előre, mint a ki egészen tisztában van útja czéljával. Nem
látszott rajta semmi habozás, félénkség, tétovázás, s Berkes úr
elszoruló szívvel <span class="pagenum"><a name="Page_360" id=
"Page_360">-360-</a></span> gondolá, hogy nem először teszi meg ezt
az útat, melynek végét nem merte sejteni.</p>
<p>Egészen bejutottak már a belváros nyüzsgő embertömegébe; ma
különösen sokan jártak az útczákon, boltokban; mindenkinek vidám
volt az arcza, mosolygott a szeme. Berkes úr a tolongásban közelebb
férkőzhetett leányához, s alig pár lépéssel volt mögötte, midőn egy
üveges boltajtón hirtelen belépett.</p>
<p>Berkes úr a mint meglepetésében gyorsan vissza akart ugrani,
nehogy a bolt felé forduló leány észrevegye, elsiklott a fagyos
kövezeten. A járókelőknek sokkal több dolguk volt, hogysem
észrevegyék, csak egy pár útczai gyerkőcz üdvözölte hangos
ujjongással elbukását. De míg kínosan föltápászkodott a földről,
azalatt is epesztő gondolatával gyötrődött, s mohón kereste
szemével az ajtót, melyen leánya belépett. Könnyű volt megismerni,
réztányér lógott fölötte, táblájára pedig egy dupla orrú úri ember
volt ülő helyzetben festve, a mint egy görbe nyakú másik úr
csodálatos fürtökbe bodorítja haját. E művészi kép alá aranyos
betűkkel volt írva: Cziróka Márton, fodrász és borbély műterme. –
Szomszédjának, a hegyes orrú borbélynak hívatalos helyisége előtt
állott.</p>
<p>– Még ez a szégyen is! gondolá elszorúlt szívvel, reszkető
ajakkal a szerencsétlen apa. Azért suttogtak annyiszor, azért
pirúlt el leányom, <span class="pagenum"><a name="Page_361" id=
"Page_361">-361-</a></span> midőn tegnap a gaz csábítót említém
előtte. Meghalok szégyenemben.</p>
<p>A szerető apára mindenesetre nagy szomorúság, ha leánya rossz
útra téved; de ha e rossz útra egy borbély vezeti, úgy a szégyen
bizonyára kétszer akkora. E kettős szégyen terhe alatt görnyedve és
estében megmarjult lábát vonszolva, Berkes úr a fodrászi és
borbélyi műterem ajtajához lopózott, és egy kis rést keresve a sűrű
jégvirágok közt, bepillantott az üvegtáblán.</p>
<p>Leányán kívül csak a terem művészi tulajdonosa volt a boltban.
Klára mellette állt, aranyhaja le volt eresztve, s palástként
borúlt rá, épen mint tegnap este. De most nem nézett a tűkörbe,
pedig a nagy tűkörben sokkal jobban megláthatta volna magát, mint
abban a kis, repedéses, papírrámás üvegdarabban. Cziróka úr
mellette állt, s nagy bámulattal, sőt mint Berkes úr az ablakon
keresztűl észrevette, sovár tekintettel szemlélte a gazdag
aranyfürtöket.</p>
<p>– Nem nézi meg magát a tűkörben? kérdé a csábos kísértő.</p>
<p>– Nem, tegnap már elbúcsúztam tőle, felelt szomorú mosolylyal a
leány. Vágja!</p>
<p>Cziróka úr fölvette nagy ollóját, s másik kezével belenyúlt a
hullámzó aranyszálak közé.</p>
<p>– Nincs vesztegetni való időm, mondá türelmetlenűl Klára, még
sokat kell bevásárolnom a mai karácsonyfára. Vágja! <span class=
"pagenum"><a name="Page_362" id="Page_362">-362-</a></span></p>
<p>De a művész nem tehetett eleget a parancsnak, ollója a földre
hullt, az üvegtábla csörömpölve a műterembe zuhant és utána földúlt
arczczal berohant Berkes úr.</p>
<p>– Hogy meri levágni a leányom haját? ordított dühösen a nevezett
úr.</p>
<p>– Hogy merte betörni az üvegtáblámat! ordított még dühösebben
Cziróka úr, és lehajolt a földre ollójáért, míg Klára sikoltva a
szoba szögletébe menekült, s mintegy védelműl leomló hajába
takarózott.</p>
<p>– Hogy meri levágni leányom haját? ismétlé toporzékolva Berkes
úr.</p>
<p>– Mert az enyém! kiáltott Cziróka úr, harcziasan csattogtatva
nagy ollóját. Megvettem húsz forintért, ki is fizettem az árát. Úgy
bizony, drágalátos Berkes uram, csak mereszsze a szemét; az úr
kényszerítette erre szegény leányát. Szereztem volna tisztességes
keresetet, Bobiczky Jónás tizenkét forintot fizetett volna
hetenként, de nem tetszett a nagyságos úrnak. Persze, úriasabb
dolog volt egész nap sétálni és élni ennek a szegény gyermeknek
kínos keresményéből. Szégyelje magát! Én tudom, mennyit szenvedett,
dolgozott ez a szegény leány, mennyit éhezett, didergett, járt
rongyosan kis testvéreivel, csakhogy az úr jóllakjék és sétáljon.
Szégyelje magát! Más apa oda adja a lelkét gyermekeiért, és az úr a
szájoktól vette el a falatot, melyet véres verejtékkel <span class=
"pagenum"><a name="Page_363" id="Page_363">-363-</a></span>
magoknak szolgáltak meg. Szégyelje magát! Hogy mer az úr számon
kérni valamit leányától, micsoda joga van hozzá? Hiszen azt a
rongyos életet, melyet az úr adott neki, már százszor megfizette
szenvedéssel, keserűséggel. És most, mikor az Úr szent ünnepén kis
testvéreinek örömet akar szerezni, hogy legalább egyszer egy évben
meleg szobájok legyen, jóllakjanak, mikor épen azon töri áldott
fejét, hogy egy új meleg sipkát vegyen hálátlan apjának, és kész
elválni egyetlen ékességétől, szép aranyhajától, a melyet én csak
azért vettem meg, mert más gazember kollégám bizonyosan felényit
sem adott volna érte, – az úr ide jön lármázni és betöri az
üvegtáblámat? Szégyelje magát!</p>
<p>A harczias borbély újra vérszomjasan megcsattogtatta ollóját, s
olyan pillantást vetett a sokszorosan megszégyenített férfiúra,
mintha minden borbélyi törvény ellenére a fülét akarná levágni haj
helyett. De csaknem ismét kiejtette az ollót kezéből; Berkes úr
meggörnyedve, lassú léptekkel leányához ment, ki még mindig
félénken állt a szögletben; melléje ment, szólni akart és keserű
zokogással térdre esett előtte.</p>
<p>– Atyám, édes atyám, az istenért keljen föl, ne térdeljen
előttem! kiáltott Klára, s igyekezett apját fölemelni a
földről.</p>
<p>– Hagyj itt, hagyj itt! mondá fuldokolva a megtört ember. Nem
lehet azért szóval, sem könyhullatással <span class=
"pagenum"><a name="Page_364" id="Page_364">-364-</a></span>
bocsánatot kérni, a mit én ellened vétettem. Engedd, hogy itt
térdeljek előtted, ez a hely illet meg engem egyedűl… Cziróka úr,
mondá hirtelen az elámuló művész felé fordítva könnyes arczát, mely
alig látszott ki a föléje hajló Klára leomló fürtjeiből, – Cziróka
úr, meg tudná még számomra szerezni azt az állást Bobiczky Jónás
úrnál?</p>
<p>– Hogyne tudnám! kiáltott diadalmasan Cziróka úr. Az ünnepek
után azonnal elfoglalhatja.</p>
<p>– Köszönöm, mondá Berkes úr. Igyekezni fogok, hogy becsületére
váljak szíves pártfogásának.</p>
<p>– Éljen! kiáltott a lelkesűlt hajművész. Legalább nem kell
levágni ezt a szép aranyhajat. Pedig köztünk mondva, már volt rá
egy grófné vevőm. Fonja be a haját, kisasszony, kár vele ezt a
havas pallót seperni.</p>
<p>– Igen – de – mondá Klára félénken nézve apjára; a pénzből már
sokat kiadtam, a gyermekek is várják estére a karácsonyfát.</p>
<p>– Azt meg is kell venni, a húsz forintot pedig –</p>
<p>– Köszönettel visszafizetem első hónapi béremből, mondá Berkes
úr, és csak ekkor mert fölemelkedni a földről.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_365" id=
"Page_365">-365-</a></span></p>
<h2>A „BÁRÓ ÉS BANKÁR“ PALOTÁN.</h2>
<p class="center">(Egy színész elbeszélése után.)</p>
<p>Bájligeti Zalán, a duna-pentelei színház első hősszerelmese, a
hatvanas évek elején, elvált a nevezett műintézettől, és ekképen
nyert szabadság-idejét arra használta, hogy ismereteinek és
tapasztalatainak öregbítése végett meglátogatta a fővárost.
Ugyanekkor vonúlt be Palotára az öreg Keszege társasága, és a nagy
kocsmában megnyitotta Thalia templomát.</p>
<p>Pesttől Palota akkor sem volt oly messze, hogy kényelmesen be ne
lehetett volna rándulni egy pár órára. Keszege úr sem akarta
elmulasztani, hogy be ne tekintsen a nemzeti színházba, melynek
hatalmas konkurrencziát nyitott a palotai kocsmában. Nagylelkű
vetélytárs létére nyugodtan s a legkisebb tüntetés nélkül végig
nézte egy pár előadását, s csak úgy magában tanúlmányozta a
fővárosi közönség ízlését és irányát, hogy a palotai színház
művezetésében tudja magát mihez tartani.</p>
<p>Egy ily alkalommal találkozott Bájligeti Zalánnal. <span class=
"pagenum"><a name="Page_366" id="Page_366">-366-</a></span> Régi
ismerősök voltak, nagyon örültek a viszontlátásnak. Elmondták
egymásnak nézeteiket az előadott darab és a játék felől, s ámbár a
jóakarat és elnézés nem hiányzott nyilatkozataikból, szakértő
pillantásuk több oly hiányt fedezett föl, melyet csupa kollegiális
érzelemből nem hallgathattak el. Észrevételeik bámulatosan
megegyeztek egymással, és Keszege úr abban a nyomban meghívta
Bájligeti Zalánt vendégszereplési cyklusra a palotai
színházhoz.</p>
<p>– Jőjjön ki öcsém uram, mondá Keszege úr; nem fogja megbánni.
Nagyon szép publikumunk van, a fővárosból is gyakran jönnek
vendégeink. Ez lesz a legegyenesebb út, hogy feltünjék a fővárosi
közönség előtt, és jövője meg lesz alapítva.</p>
<p>Bájligeti Zalán örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy régi
vágyát betöltse és feltünjék a fővárosi közönség előtt, mely
Keszege úr biztatása szerint, kirándulásai alkalmával tömegesen és
nagy megelégedéssel szokta végig nézni a palotai előadásokat. A
föltételekben azonnal megegyeztek és másnapra, első előadásúl a
«Báró és bankár»-t tűzték ki.</p>
<p>Bájligeti Zalán koczkáztatott ugyan nehány kérdést a társaság
többi tagjai s különösen a másnapi darabban föllépendő művész és
művésznő iránt, hanem Keszege úr csak azon sokat mondó, de kissé
határozatlan fölvilágosítást adta, <span class="pagenum"><a name=
"Page_367" id="Page_367">-367-</a></span> hogy társasága a vidék
legjobb erőit foglalja magában. Meg kellett tehát elégednie ez
önérzetes felelettel, és másnap szép reményekkel, nagyra törő
vágyakkal megjelent a palotai színház foyerjében.</p>
<p>A színházi foyert palotai provinczialismussal a nagy kocsma
tornáczának nevezték. Ennek a végén állt boldog nyugalommal az
igazgató úr, erősen pöfékelve hatalmas gipsz pipájából s elmélyedve
a távoli láthatár vizsgálatába. Bájligeti Zalán jelentkezett az
igazgató előtt, s mohó türelmetlenséggel azonnal színpad, rendező,
szereplő személyek, próba után kezdett tudakozódni.</p>
<p>Keszege úr kiverte a tornácz párkányára gipsz pipáját és művészi
nyugalommal felelt a tapasztalatlan kezdő naiv kérdéseire.</p>
<p>– Öcsém uram adja Mirmont bárót. Tudja ezt a szerepet?</p>
<p>– Játszottam, – felelt Bájligeti Zalán kitérőleg.</p>
<p>– Annál jobb, mondá az igazgató úr. Én adom a bankárt, Adélt
pedig a társaság primadonnája.</p>
<p>– Hogy hívják? kérdé Bájligeti Zalán türelmetlenűl.</p>
<p>– A név nem sokat tesz, első a művészet, felelt Keszege úr. Majd
meglátja, hogy első rangú művésznő, ha nevét nem is kürtölik az
újságok. Épen most várom a vonattal. <span class="pagenum"><a name=
"Page_368" id="Page_368">-368-</a></span></p>
<p>– Hol van?</p>
<p>– Dunakeszibe ment tegnap bálozni, de ma visszajön, érte küldtem
a sugót. Hallotta hírét Ugocsai Taksonynak? Darabokat is írt,
melyeket az ármány visszaútasított. Nevezetes ember, kalendáriumot
is adott ki. Ő a társaság sugója, mondá Keszege úr
ünnepélyesen.</p>
<p>– De hát a próba? sürgeté Bájligeti Zalán aggodalmasan.</p>
<p>– Minek a próba? Olyan sugó mellett, mint Ugocsai Taksony, nem
szükséges semmi próba, mondá Keszege úr nagy büszkeséggel.</p>
<p>Bájligeti Zalán, daczára a kitünő sugóra szóló édes biztatásnak,
mégis némi szívszorulással gondolt a nevezetes estére, melyen
először lesz alkalma fellépni a fővárosi közönség előtt: fogta
tehát szerepét, kiballagott vele a mezőre, a vasúti állomás
irányában, s a fűbe heveredve, kemény igyekezettel szavalt és
tanúlt, hogy a falombok közt csicsergő madarak ijedten elnémúltak
és a vakandturás álmos lakója bámulva nyitotta ki szemét a soha nem
hallott hangok harsogására.</p>
<p>Szerencsésen és nagy dicsőséggel végére ért szerepének, és épen
fájdalmas hörgéssel készűlt a vakandturás fölött elterűlve
meghalni, midőn megtört «Isten veled»-jére éles fütty visított
végig a levegőn válaszúl. Bájligeti Zalán riadtan ugrott föl a
fűből ez ominózus hang hallatára; de körűlnézve, édes megnyugvással
tapasztalá, <span class="pagenum"><a name="Page_369" id=
"Page_369">-369-</a></span> hogy a veszedelmes hang nem a közönség
köréből, hanem az épen megérkező vasúti mozdonytól származik.</p>
<p>– Gyerünk öcsém uram, mondá Keszege úr, ki ezalatt szintén
előkerűlt a faluból. Gyerünk a pályaudvarba és fogadjuk illendően a
primadonnát.</p>
<p>A vonat szikrázva, tüszkölve, lihegve czammogott be az udvarra.
Egymás után nyíltak ki a kocsi-ajtók és ugrottak le az útasok. Csak
egy negyedik osztályú kocsi maradt bajlóslatúan zárva, mintha maga
is félne szörnyű titkát az emberek közé, a napvilágra bocsátani.
Végre ez is megnyílt, és lassan, vészterhesen kilépett belőle egy
dúlt arczú férfiú, reszkető ajakkal és villogó szemmel.</p>
<p>– Hol a primadonna? kiáltott rá messziről Keszege úr.</p>
<p>– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, felelt sötéten a
dúlt arczú férfiú.</p>
<p>– Egy svalizsér káplárral! mondá Keszege úr elképedve. Hát a mai
előadás?</p>
<p>– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, mondá a dult
arczú férfiú még sötétebben. Egyebet nem szólt. Kábult agyában nem
volt hely más fogalom számára az iváson és a svalizsér kápláron
kívül. Minden további felvilágosítás nélkül megfordúlt és sötét
merengések közt a falu felé indúlt. <span class="pagenum"><a name=
"Page_370" id="Page_370">-370-</a></span></p>
<p>Keszege úr az első meglepetés elpárolgása után nagy művészi
nyugalommal fogadta a gyászhírt. Megigazította orrán pápaszemét,
mely a svalizsér inváziónak első hatása alatt egész orra hegyéig
lecsúszott vala; megtömte gipsz pipáját, karon fogta Bájligeti
Zalánt, és szintén a falu felé irányozta lépteit, a dult arczú
férfiú nyomában.</p>
<p>Útközben, rejtelmes suttogással, beavatta Bájligeti Zalánt a
palotai kulisszák titkaiba.</p>
<p>– Ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony – mondá rejtélyesen és
hüvelykujja bütykével az előttük haladó dúlt arczú férfiúra
mutatott – ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony imádója a
primadonnának. Hozzá féltékeny, borzasztó féltékeny, valódi
Othello. El is játszta egyszer Othellot és annyira elragadta
szerepe, hogy a nagy zsebkendő jelenetben pofon vágta a
primadonnát, mert észre vette, hogy nagyon néz a publikum felé. Nem
csodálom, ha ez a hitszegés annyira leverte. De minek is kellett
annak a primadonnának Dunakeszibe menni a bálba? Ha tudtam volna,
hogy svalizsérok fekszenek ott, bizony el nem engedtem volna.
Szegény Ugocsay Taksony! Mit érünk most egy megtört szívü
sugóval?</p>
<p>– Sugóval? kérdé Bájligeti Zalán. Hát játszani fogunk?</p>
<p>– Minden esetre, felelt az igazgató. Már elvittek két
zártszéket, nagy bevételünk lesz, el nem engedhetjük. <span class=
"pagenum"><a name="Page_371" id="Page_371">-371-</a></span></p>
<p>– De mit adunk?</p>
<p>– Hát a «Báró és bankárt».</p>
<p>– Van még a társaságban más alkalmas egyén Adél szerepére? Kérdé
Bájligeti Zalán naivul.</p>
<p>– A társaságban nincs rá más alkalmas egyén, mert az egész
társaság belőlem, a primadonnából és Ugocsay Taksonyból áll, felelt
Keszege úr művészi nyugalommal.</p>
<p>– Hát akkor ki adja Adél szerepét? kérdé Bájligeti Zalán
hüledezve.</p>
<p>– Öcsém uram, felelt Keszege úr higgadtan.</p>
<p>– Lehetetlen! kiáltott az elszörnyedt hősszerelmes.</p>
<p>– Művész előtt nincs lehetetlenség, mondá Keszege úr fenséggel.
A kocsmáros leánya olyan fél kisasszony, vasárnap úri ruhában
szokott járni. Ettől kérjük a kosztümöt, a többi aztán magától
jön.</p>
<p>– De kérem… akart remonstrálni a szerencsétlen Bájligeti
Zalán.</p>
<p>– Semmi kérem, felelt az igazgató szigorúan. Két zártszéket már
elvittek, a jegyzőné és sógornéja számára. Ezek a mi legfőbb
mæcenásaink. Mit mondanának, ha ma nem lenne előadás? Tönkre akar
tenni, öcsém uram? Mondja, hogy akar.</p>
<p>Mivel pedig Bájligeti Zalán semmi efféle kegyetlen indulatot nem
táplált Keszege úr ellen, <span class="pagenum"><a name="Page_372"
id="Page_372">-372-</a></span> nem volt egyéb tennivalója, mint
elvállalni a neki osztott szerepet. Ez alatt beérkeztek a faluba.
Keszege úr azonnal körűlfogta a kocsmáros kisasszonyt és
megszerezte Adél kosztümjét, melyet a kocsmában azonnal föl is
próbált Bájligeti Zalánra. A ruha kissé rövid volt ugyan és Keszege
úr s a kocsmáros kisasszony egyesűlt erőlködéseinek sem sikerűlt
összefűzni, hanem ezen könnyen segítettek egy nagy kendővel;
Keszege úr pedig kitette a színlapra, hogy Adél személyesítője a
marseillei tengerésznők legújabb divata szerint lesz öltözve.</p>
<p>A színlap összeállítása különben némi fejtörésbe kerűlt. Végre
Keszege úr számtalan pápaszemtörlés és tintaelcseppentés után
összeállítá a hazai színlapirás valódi remekét.</p>
<p>«A nagyhírü művészpár Bájligeti Zalán és neje Zelma első
vendégföllépte.»</p>
<p>– De hogy fogok én saját magammal beszélni? – kérdé Bájligeti
Zalán kétségbeesetten.</p>
<p>– Azokat a jeleneteket kihagyjuk, felelt Keszege úr, vagy pedig,
a mit Arthurnak kell mondani, elmondom én, a bankár. Ne féljen
öcsémuram, bátorság! A művész előtt semmi sem lehetetlen.</p>
<p>A színlapokat Keszege úr személyesen hordta ki, s egy óra múlva
diadaltól ragyogó arczczal jelenté a kamarában tanuló és ruháit
próbáló <span class="pagenum"><a name="Page_373" id=
"Page_373">-373-</a></span> Zelmának, hogy nagyon szép közönségre
számíthatnak, pesti vendégek is lesznek.</p>
<p>De ekkor új felleg tornyosúlt a művészet egén s elborítással
fenyegette a mai előadás fényes csillagát. Ugocsai Taksony, a
szerelmében csalódott sugó, határozottan kijelenté, hogy az
istennek se fog sugni. Egyszersmind a kocsma asztalához csapta
sugókönyvét, s az őrjöngő féltékenység rémeitől üldöztetve,
kirohant a mezőre. Ott is maradt egész éjjel, a zúgó szélbe kiáltva
bánatát és átkait a hűtlen primadonna ellen, s merész kihívásokat
intézve a csábitó svalizsér káplárhoz, ki Dunakesziben ivott és
mulatott a hitszegő Desdemonával.</p>
<p>Keszege urat a sugó rémes állapota sem vette ki művészi
nyugalmából. Miután kétszer utána ment a mezőre, s mindannyiszor
meghiúsult reményekkel tért vissza: lemondott minden további
kísérletről, hogy a svalizsér stratagema áldozatát kötelességének
öntudatára ébreszsze. Visszament a kamarába, hol Zelma épen a női
toilette titkai fölött törte fejét, s bejelenté a szomorú hírt,
hogy nincs sugó.</p>
<p>– Hála istennek! kiáltott Zelma, s kezdte gyorsan levetni
rokolyáját.</p>
<p>– Csak maradjon a kosztümben öcsém uram, mondá Keszege úr. Két
zártszéket elvittek, játszani fogunk, ha ég és pokol összeesküszik
ellenünk. <span class="pagenum"><a name="Page_374" id=
"Page_374">-374-</a></span></p>
<p>– De a sugó… veté ellen a szerencsétlen vendégművészpár.</p>
<p>– Itt van az öreg Hamvas. Régi czimborám, minden előadásra
kilátogat Pestről, hol tagja a szegények házának. Rendesen a
bilét-kontrolt szoktam rábízni, de ma elvállalja a sugást is, mondá
az igazgató.</p>
<p>– Tehát nincs mentség, játszanom kell? sóhajtott Bájligeti Zalán
és neje Zelma.</p>
<p>– Menthetetlenűl, felelt Keszege úr.</p>
<p>Zelma megtapogatta ábrázatját s ijedten vette észre a négy napos
szakál erős tüskéit. Borotválkozni akart előbb, de Keszege úr nem
engedte, mert a közönség már gyülekezni kezd s a színpadot is föl
kell állítani. És midőn Zelma vígasztalan arczkifejezéssel húzta
végig kezét tüskés szakálán, megnyugtatá azon anthropologiai
fölfedezéssel, hogy a marseillei nőknek bizonyosan ilyen arczbőrük
van…</p>
<p>– Bátorság, öcsém uram, nagyon jól fog menni.</p>
<p>Az első jelenetet kihagyjuk, csak a másodikkal kezdjük, mikor a
bankár belép. A többi aztán magától jön, mondá Keszege úr
vígasztalólag.</p>
<p>– De a harmadik felvonást még el sem olvastam, szabadkozék
Zelma.</p>
<p>– Odáig el sem jutunk, mondá az igazgató. Mihelyt a jegyzőné
ásítni kezd, azonnal megcsináljuk <span class="pagenum"><a name=
"Page_375" id="Page_375">-375-</a></span> a katasztrófát, én
megölöm öcsém uramat, azután magamat; és a függönyt leeresztjük.
Ennek hatása lesz, nagy hatása.</p>
<p>Keszege úr nem hallgatott többé semmi ellenvetésre, karon
ragadta a vonakodó Zelmát és a nagy ivószobába vitte, hol épen a
színpadot állították föl.</p>
<p>A színpad, mint a lángész minden találmánya, igen egyszerű volt,
de annál czélszerűbb. A szoba felső végén egymás mellé állítottak
három kerek kocsmai asztalt, ez volt a színpad. Előtte a falba
kétfelől szöget vertek, ezt zsineggel összekötötték, a zsinegről
lepedő lógott le s eltakarta a három asztalt a szoba többi
részétől, ez volt a függöny. A gömbölyű asztalok természetesen úgy
érintkeztek egymással, hogy közöttük hézag maradt, egy ilyen
hézagban széket tettek a földre, rá ültették az öreg Hamvast a
könyvvel, ez volt a sugólyuk és a sugó. Keszege úr fölmászott az
asztalra, leeresztette a függönyt, lelkére kötötte az öreg
Hamvasnak, hogy jól vigyázzon és el ne aludjék, meggyujtatott négy
faggyúgyertyát, kettőt a nézőtéren, egyet a színpadon, egyet a
sugólyuk mellett, és jelt adott, hogy nyissák ki az ajtót s kezdjék
meg az ouverturet.</p>
<p>Az ablak alatt megszólalt egy kintorna dallamos hangja s a
helyzethez illő búskomor nótát játszott. Az ajtó megnyílt s a
közönség tódulni kezdett a színházba. Keszege úr félrevonta a
<span class="pagenum"><a name="Page_376" id=
"Page_376">-376-</a></span> lepedőt, s megigazítva orrán
pápaszemét, figyelmesen és nagy érdeklődéssel kitekintett.</p>
<p>– Szép közönség lesz, mondá aztán Bájligeti Zelmához fordúlva,
ki rövid rokolyában és nagy kendővel az egyik asztal végén állt a
falhoz lapulva.</p>
<p>A vendégművész előre lépett, óvatosan, nehogy a sugólyukba essék
az öreg Hamvas nyaka közé. Előre lépett s kíváncsi érdeklődéssel
tudakozódott, hol vannak a fővárosi vendégek?</p>
<p>– Ott ni, mondá Keszege úr, kinyújtva kezét a félrevont lepedő
mellett.</p>
<p>Bájligeti Zelma szívdobogva követte a kinyújtott kéz irányát.
Egészen hátul, a szoba legtúlsó végén, hosszú falóczán állt egymás
mellett hét vagy nyolcz gyanús egyéniség. Egyik almát evett és
héját a földre dobta, nehányan szivaroztak, nehányan vakaróztak és
ásitottak. Valamennyien azon előkelő hanyagsággal viselték magukat,
melyet a nagyvárosiak szoktak magukra venni a vidéki közönséggel
szemben.</p>
<p>– Ezek a fővárosi vendégek? mondá Zelma a csalódás
keserűségével. Hisz ezek csirkefogók.</p>
<p>Keszege úrnak nem volt ideje megtorolni közönségének e sértő
qualificatióját, mert a kintorna-nyitány elhallgatott, a közönség
türelmetlen lábdobogással jelenté, hogy már részesülni akar a
műélvezetben. A jegyzőné is megérkezett <span class=
"pagenum"><a name="Page_377" id="Page_377">-377-</a></span> és
sógornéjával az első rangú két zárszékre telepedett.</p>
<p>Keszege úr ismét a falhoz állította a remegő vendégművészt,
lemordúlt az öreg Hamvashoz, hogy vigyázzon; aztán elővette
pálczáját s egy üres poharat háromszor megkongatott vele. A
harmadik csengetés után belebökte pálczáját a lepedőbe s földobta a
zsinegre. A függöny fölemelkedett.</p>
<p>A közönség, meglátván a falhoz lapuló Adélt, tengerésznői
kosztümjében és marseillei arczbőrével, óriási kaczagásban és
tapsviharban tört ki, s a vendégművészt, mielőtt szerepéhez fogott
volna, hétszer kitapsolta. Zelma zavartan és szégyenlősen
hajtogatta magát, egyik kezével rokolyáját fogva, mert rémülten
vette észre, hogy a kapocs lepattant róla.</p>
<p>– Van hatás öcsém uram, dörmögött Keszege úr, megigazítva orrán
pápaszemét, a mint Zelma kezét fogva közösen hajtogatták magukat a
tomboló közönség előtt. – Jőjjön előbbre, hadd lássák jobban!</p>
<p>– Nem mehetek, leesik a rokolyám, felelt Zelma a kétségbeesés
lázas suttogásával és erősen a falhoz lapúlt.</p>
<p>– Sugj, mordúlt le Keszege úr a sugóbarlangba.</p>
<p>Hamvas bácsi tehát magasan föltartotta könyvét <span class=
"pagenum"><a name="Page_378" id="Page_378">-378-</a></span> és
ünnepélyes lassúsággal súgni kezdett, s a nagyszerű előadás
kezdetét vette.</p>
<p>Egy darabig csak ment valahogy, Keszege úr nem sokat törődött,
minő nyelvtani alakban adja vissza az alulról felhangzó szavakat;
azt sem bánta, ha az öreg Hamvas közben-közben tubákolt s nagy
ünnepélyességgel kifujta orrát. A bankár ezalatt oda fönn művészi
pauzákat tartott, beárnyalta szemét kezével, végig nézett a
közönségen s barátságosan integetett egyik-másik ismerősének.</p>
<p>Adél megható alakítás volt. Nem sokat hallott ugyan az öreg
Hamvas földalatti dörmögéséből, de a falhoz lapuló helyzete s
aggodalmasan rokolyáját fogó taglejtése, egyesülve ijedt
hebegésével, oly művészi egészet nyújtott, hogy a tapsvihar újra
meg újra kitört, s még a fővárosi vendégek, ott a lócza tetején is
hangos rikoltásokkal jelenték megelégedésüket a műélvezet
fölött.</p>
<p>A faggyúgyertyák ezalatt tragikus hangulatban lobogtak és valódi
görög kalapot formáltak koppantatlan hamvaikkal.</p>
<p>Közeledett az első felvonás leghatásosabb jelenete. Keszege úr
dúlt arczczal, de egyszersmind örvendező lihegéssel rohan a
színpadra azaz a szélső asztalról a középső asztalra, és
felkiált:</p>
<p>– Ő az! érzem, hogy ő! Mikép is lehete… <span class=
"pagenum"><a name="Page_379" id="Page_379">-379-</a></span> (mi az?
mordult le a sugóhoz) kérkednem (mi az? nem hallom –) lehete
kétkednem? Örülj Adél! De mi bajod van? Olyan (mi az? nem
hallom.)</p>
<p>– Ha nem látok, süsd meg! dörmög Hamvas bácsi a sugólyukban. –
Koppantsd meg a gyertyát.</p>
<p>Keszege úr koppantót keres, de nem talál; utoljára azzal segít a
dolgon, hogy megnyálazza két ujját s úgy veszi el a gyertya hamvát.
A fővárosi vendégek tapsolnak s «ujrát» kiáltanak. Keszege úr
felbátorítva az első siker által, megkoppantja a másik gyertyát
is.</p>
<p>E művészi pauza alatt Zelma aggodalmasan iparkodik bekapcsolni
rokolyáját, de csak azt nyeri vele, hogy még jobban megbomlik az
egész kosztüm. A szerencsétlen vendégművész hideg verejtéket izzad
s halálos gyötrelmek közt lesi a jegyzőné ásitását.</p>
<p>– Na most látsz már, súgj tovább, mordul le Keszege úr a
sugólyukba. (Hamvas bácsi súg. Olyan halvány vagy és remegsz.)
Olyan hablány vagy és mekegsz. (Mi az? Hangosabban!) És mekegsz!
(Nyisd ki már a szádat.)</p>
<p>– Tintafolt van a könyvben, süsd meg, dörmög bosszúsan az öreg
Hamvas, hasztalan nézve jobbról-balról a hyerogliph-szerű
betűket.</p>
<p>– Fordítsd a végire, csak a végire, morog a bankár és új művészi
pauzát tart. <span class="pagenum"><a name="Page_380" id=
"Page_380">-380-</a></span></p>
<p>Hamvas bácsi jó vastagon ujja közé fogja a lapokat, és a könyv
legvégére fordít.</p>
<p>– Na súgj már, mordul rá a bankár… oh vaj… (Mi az? micsoda vaj?)
(Hamvas bácsi súg: vajha gyermekem maradtál volna.) Oh gyermekem
vajt haraptál volna! (Mi az? nem hallom.)</p>
<p>– Ásított a jegyzőné, sugja mohón Adél a tépelődő Granville
bankár fülébe. Keszege úr ez örömhírre felsikolt és a kétségbeesett
őrjöngés legmagasabb fokára jutva, mardosó szemrehányásokat tesz
hűtlen nejének.</p>
<p>– Meghalunk mindketten, üvölt Keszege úr, és kirántva zsebéből
drót pipaszurkálóját, meggyilkolja nejét, azután pedig saját
szívébe mártja tőrét. Halálos vergődése közt észreveszi, hogy nincs
szék a színpadon, lenyúl tehát a nézőtérre, fölemel egy üres
széket, s reá ülve fájdalmas sóhajtással lehunyja szemét és
meghal.</p>
<p>Zelma végjelenését hatásosabbá akarja tenni s nagyobb
művészettel hal meg, csakhogy leroskadásában eltéveszti a középső
asztalt és keményen főbe rugja az öreg Hamvast, ki a darab végét
látva, épen ki akar emelkedni barlangjából. A tompa nyögés és az
elfojtott káromkodás, mely a sugólyukból felhangzik, misztikus
színt ad a tragédia befejezésének és viharos tapsokra ragadja a
közönséget.</p>
<p>Keszege úr fellelkesülve az előadás sikere által, fölemelkedik
székéről, az asztal szélére lép, <span class="pagenum"><a name=
"Page_381" id="Page_381">-381-</a></span> meghajtja magát s a
következő jelentéssel fejezi be a mai estét:</p>
<p>– Nagyérdemű-közönség! Köszönjük a szíves látogatást és további
becses pártfogásába ajánljuk magunkat. Jövő vasárnap adatni fog egy
híres franczia vígjáték, czíme: «A dijoni őrültek háza Párisban»,
dráma négy felvonásban!</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_382" id=
"Page_382">-382-</a></span></p>
<h2>KISVÁROSI PLETYKA.</h2>
<p>Tornyai úr és neje haza érkeztek külföldi útjokból. Sokáig
voltak oda, csaknem félévig; bejártak minden országot, melynek járt
útjai vannak, megnéztek minden megnézhetőt, miről világot látott
embernek beszélni kell és illik. Sokat fáradtak, még többet
költöttek. Tehetik, van miből. Fiatalok még, elbírják a fáradságot;
gazdagok, elbírják a költséget.</p>
<p>Rokonok, ismerősök alig győzik hazaérkezésüket várni. Két hét
óta, mióta tudniillik Tornyai úr házmestere levelet kapott
valóságos párisi póstabélyeggel és Tornyai úr lakásán megindúlt az
ablaknyitogatás, padlósurolás és szőnyegkopogtatás, nem múlt el
egyetlen egy nap sem, hogy egyik-másik tagja a nagyterjedelmű
atyafiságnak és baráti körnek be ne szólott volna a hirtelen nagy
nevezetességre emelkedett házmester füstös szobájába. «Megjöttek
már?» volt a rendes reggeli és esti köszöntés. «Még nem» volt a
rövid, de napról-napra bővebb kommentárokkal kísért válasz, és a
házmester ünnepélyesen <span class="pagenum"><a name="Page_383" id=
"Page_383">-383-</a></span> kinyította fényes almáriomának legfelső
rejtett fiókját, s kegyeletes büszkeséggel hívatkozott Tornyai úr
levelére a hiteles párisi póstabélyeggel, melynek csudájára
bejártak még azok is, kik semmi összeköttetésben sem álltak a
Tornyai családdal.</p>
<p>– Hétfőn reggel – volt a házmester állandó felelete az utolsó
napokban egyre gyarapodó kérdésekre. Megjött a hétfő reggel,
vidáman mosolygott a fölkelő nap széles piros ábrázata, de annál
zordonabb volt a házmester álmos arcza, midőn az éjjeli virasztás,
kirakodás, rendezkedés után egy kis órai édes szendergésre akart
kényelmes karszékébe ereszkedni, de az első bólintás után
felriasztá onnan a házmesterek kérlelhetetlen végzete, a csengetyű.
«Még korán van kaput nyitni» dörmögött a nyugalmában háborgatott
férfiú, de a csengetyű nem látszott nézetében osztozni, s mindegyre
erősebben figyelmezteté, hogy a házmesteri méltóságnak is meg
vannak a maga rossz oldalai.</p>
<p>A kinyílt kapun öreg asszonyság suhan be. «Tudom, haza jöttek
már, egész éjjel lestem kocsijukat», mondja a házmesternek, és a
lépcső felé siet. «Még nem keltek föl», akar tiltakozni a ház álmos
őre; de az öreg asszonyság már a felső lépcső karfáján kihajolva
kiált vissza, hogy «nem tesz semmit, a házi úr nagynénjének szabad
bejárása lehet akármikor.» <span class="pagenum"><a name="Page_384"
id="Page_384">-384-</a></span></p>
<p>– A háziúr nagynénjének – valóban sok kiváltsága van, a mivel
nem minden halandó dicsekedhetik. Kiváltsága van arra, hogy
fölverje az álmos szobalányt, kinyittassa vele a terem ajtaját s
ismét aludni küldje. Kiváltsága van arra, hogy össze-vissza
turkálja a terem székein, pamlagain, asztalain festői
rendetlenségben heverő érdekes külföldi ritkaságokat, s míg azon
töri fejét, melyiket kinek szánták – kiválaszsza a legszebbiket,
mely bizonyosan az övé lesz. Kiváltsága van arra, hogy a
mellékszoba ajtajához közeledjék s figyelemmel kísérje az onnan
kihangzó beszédet: nem mintha hallgatózni akarna, hanem csak azért,
nehogy a nem-használat által elévüljön kiváltsága – unokaöcscse és
unokahuga titkaival megismerkedni.</p>
<p>A nagynéni hegyes orrú, hegyes állú, hamis fogú, hamis fürtü,
hatvan éves ifjú hölgy. Füle nem hegyes, de jól tudja hegyezni, ha
beszédet hall az ajtón keresztül; nyelve sem hamis, de azért elég
hamisan tudja forgatni, ha füle hozzá juttatja valami forgatni
valóhoz. Ez a két legkitünőbb érzéke; valódi művészettel használja
mindkettőt. Most a fül foglalkozik; a nyelv sorát várja.</p>
<p>A másik szobában férfi és női hang váltakozik gyors menetű,
szaggatott, drámai dialógban.</p>
<p>– Bécstől egész hazáig, ez mégis sok, – mondja a férfihang.
<span class="pagenum"><a name="Page_385" id=
"Page_385">-385-</a></span></p>
<p>– Tehetek én róla? – válaszol a női hang.</p>
<p>– Te csaltad magaddal, – vádol a férfihang.</p>
<p>– Nem igaz, – védekezik a női hang.</p>
<p>– De mégis szereted, – hörög a férfihang.</p>
<p>– Mért ne szeretném? – daczol a női hang.</p>
<p>– Én nem tűröm, – zsarnokoskodik a férfihang.</p>
<p>– Én meg el nem hagyom, – lázong a női hang.</p>
<p>– El kell tőle válnod, – parancsol a férfihang.</p>
<p>– Inkább életemtől, – engedetlenkedik a női hang.</p>
<p>– Nem vagyok már férjed? – gúnyolódik a férfihang.</p>
<p>– Nagyon is érezteted, – panaszkodik a női hang.</p>
<p>– Vagy ő, vagy én, – kegyetlenkedik a férfihang.</p>
<p>– Önző, – zokog a női hang.</p>
<p>– Szörnyűség! – sopánkodik magában a nagynéni. Kétségbe van esve
a hallottak felett, de a lelke örül, hogy valami titok nyomára
jött, melyet mindenki csak az ő kezéből kaphat hamisítatlan,
hiteles minőségben. Nyugtalankodni kezd, hangyák zsibongnak
lábaiban, mozogni kell. Lelkét megkapja a nagy föltalálók láza, nem
maradhat magában, nem tarthatja magának titkát, emberek közé hajtja
a láz, közölnie kell <span class="pagenum"><a name="Page_386" id=
"Page_386">-386-</a></span> azt, mit nem magáért, hanem az
emberiség üdvére fedezett föl, talált föl.</p>
<p>Halkan az ajtó felé vonúl, de a másik ajtó megnyílik, s belép az
ifjú házaspár. A néni nem mehet, rajta kapták, keresztűl kell esnie
az első találkozás csókjain, ölelésein, kérdezősködésein. Szeretne
már menni, de nem akarja rokonait megsérteni a hirtelen távozással;
amazok sem bánnák, ha már elmenne, de azért tartóztatják. Egymás
kedvéért vannak egymásnak s önmaguknak terhére. De a néni hangyái
mindegyre tűrhetetlenebbűl zsibongnak. Mennie kell, csak egy
pillanatra akarta kedves rokonait ölelni. – De miért oly gyorsan?
Hisz alig beszéltek még valamit, pedig annyi mondani valójuk van.
No de semmi; ma estére ugyis meghívják az egész rokonságot, akkor
majd kibeszélhetik magukat.</p>
<p>A néni fényes példáját adja a hatvan éves üdeségnek, midőn az
útczán végig siet. Nem is siet, hanem lebeg; nem is lebeg, hanem
csak úgy elpárolog. Valami benső kényszerűség sarkalja, űzi, hogy
mielőbb fogékony lélekre találjon, melylyel eszméit közölje. Ez a
benső kényszerűség teremti az emberi szellem nagy műveit, ennek
kérlelhetetlen sarkantyúját érzi most oldalában az alkotó szellemű
öreg hölgy. Mily kár, hogy ily kora reggel még senkit sem talál az
útczán. Már közel van lakásához, s nagy fölfedezése még mindig holt
tőke az emberiségre nézve. Töprenkedik: <span class=
"pagenum"><a name="Page_387" id="Page_387">-387-</a></span> kinél
tehetne ily kora reggel látogatást legillendőbben; midőn a szomszéd
útczából terjedelmes asszonyság alakja merűl föl, háta mögött
kosarat vivő szolgálóval. A néni meg van mentve.</p>
<p>Kimondhatatlan nyájasan üdvözli a terjedelmes asszonyságot, mit
ez elég balgán saját érdemének tulajdonit. Az idő, álom és piaczi
árak másodrangú kérdésein hamar átesnek, a néni lázas sietséggel,
de művészi beosztással törtet czélja felé. «Megjöttek már, épen
tőlük jövök.» A terjedelmes asszonyság magánkívül van örömében.
«Oh, az én kedves kis Tornyainém! Csakhogy újra látom! Mily színben
van? Javára volt az útazás?» A néni baljóslatúan köhög. «Neki semmi
baja, de a férje, szegény öcsém! Ki hitte volna?» A terjedelmes
asszonyság fülét hegyezi, vadat szimatol. «Szent isten, mi baja
van? Csak nem beteg?» A néni rémes nyugalommal rázza fejét; a
terjedelmes asszonyság ujjongó kétségbeeséssel találgat tovább.
«Nem beteg? Akkor tán neje, az én kedves, egyetlen kis barátném…?
Nem, ez gondolatnak is borzasztó!» «Úgy van», felel a néni síri
hangon. – «Ki hitte volna ezt az én kedves barátnémról!» sóhajt a
terjedelmes asszonyság örvendező bánatában. – «Kegyednek elmondom,
kedves Manduláné asszonyság, úgyis köztünk marad. Az asszonyka
Bécstől idáig udvaroltatott magának egy fiatal emberrel.»
«Szörnyűség!» «Férje szemeláttára!» <span class="pagenum"><a name=
"Page_388" id="Page_388">-388-</a></span> «Mily elvetemült!» «És
még szemébe mondja férjének, hogy nem hagyja el kedvesét.»
«Hallatlan!»</p>
<p>– Hallatlan! – ismétlé magában a terjedelmes Manduláné
asszonyság, a mint tovább gördűl a zöldséges piacz felé; míg a néni
már a túlsó útczasarkon beszélget egy furfangos tekintetű sovány
öreg úrral. «Hallatlan!» mondja századszor a terjedelmes
asszonyság. «Összeadni magát egy huszárhadnagygyal, s hozzá még
egész nyiltan, férje tudtával. Szegény kis barátném, mennyire
sajnálom!»</p>
<p>Manduláné asszonyság a sajnálkozás legmagasabb fokát elég
sajátságosan elégedett mosolylyal, kézdörzsöléssel és vidor
kacsintással fejezi ki. A bánkódás ugyanezen symptomái jelentkeznek
a kosarat vivő boglyas szolgálón is, ki nem csekély
megbotránkozással hallotta az előbbi szóváltást. Nem is mulasztja
el, a piaczon több, osztályához tartozó kosaras hölgynek titok
pecsétje alatt elmondani, hogy Tornyainé asszonyság Bécsben
megszökött férjétől egy katonatiszttel, de Tornyai úr elfogta és
erővel haza hozta; míg a nem csekély térfogatú Manduláné asszonyság
Gerezdiné és Csontosné asszonyságokkal közli titok pecsétje alatt,
hogy Tornyainét férje titkos találkozáson kapta egy
huszárkapitánynyal, és a dologból valószínűleg válóper lesz.
Mindhárman benső meghitt barátnői a kedves kis Tornyainénak,
<span class="pagenum"><a name="Page_389" id=
"Page_389">-389-</a></span> s nem tudnak hova lenni örömükben és
sajnálkozásukban.</p>
<p>A furfangos tekintetű sovány öreg úr, kit mély beszélgetésben
láttunk egy útczasarkon a nénivel, fejcsóválva és a helyzetnek
megfelelő drámai tartással vesz búcsút a hegyes tulajdonságokkal
ellátott koros hölgytől. Gyömbéri urnak különben a furfangos
tekinteten és soványságon kívül még más ismertető jelei is vannak.
Charakter nélkül nyugalmazott főhadnagy és hősi tradiczióinál fogva
természetes lovagja minden üldözött és rágalmazott női erénynek.
Meghallgatta ugyan a néni fölfedezését, el is hitte a mint illik;
de erős szándéka, védelmére kelni az elnyomott nőnek s oda dobni
kesztyűjét bárkinek, ki ellene mer szólani. E dícséretes
határozattal bejárja ismerős házait a délelőtt folyamában, lesve
valami czélzást vagy elburkolt sértést, melyet lovagi módon
megtorolhasson. Nem lelvén sehol kellő provokáczióra, hősi lélekkel
önmaga hívja fejére a küzdelmet és veszélyt – elbeszélve mindenütt,
hogy Tornyaiék el fognak válni és boszújával fenyegetve mindenkit,
ki a nőt mondaná e szomorú katasztrófa okáúl.</p>
<p>A patika előtt nagy csoport úri ember áll. Beszélgetnek,
szivaroznak, megjegyzéseket tesznek az átmenőkre. Ez a rendes napi
foglalkozásuk; mely magában véve igen érdekes ugyan és magas
szellemi élvekkel kínálkozik; de gyakori <span class=
"pagenum"><a name="Page_390" id="Page_390">-390-</a></span>
ismétlődése folytán kissé vesztett eredeti varázsából. Ma azonban
élénk szavak kereszttüze váltakozik szakadatlanúl; találgatások,
tréfák, czélzások, fogadások váltják föl egymást. Van a ki látásból
ismeri Tornyainé kedvesét s esküt merne tenni rá, hogy a viszony
régibb keletü. Néhány ügyvéd, tagja e díszes társaságnak, komoly
elmélkedésbe merűl a kérdés fölött: ki nyeri el közülök e zsíros
válópert. Egy merész tartású, kissé álmos tekintetü fiatal úr,
pelyhedző állát símogatva sajnálkozik, hogy nem ismeri személyesen
Tornyaiékat; akkor nem kellett volna a menyecskének Bécsből
importálni oly czikket, mely nálunk is kapható. A fínoman elburkolt
tréfa hangos kaczajt támaszt; az álmos tekintetü úr egyszerre nagy
kópé hírére emelkedik, s több öreg úr komolyan fölteszi magában,
hogy ezentúl óvatosabb figyelemmel kíséri az álmos fiatal urat, ha
meglátja háza tájékán.</p>
<p>A borbélyműhelyben fürge hajművészek a legújabb botránynyal
mulattatják vendégeiket. Az egyik azt is tudja, hogy Tornyai úr
első kétségbeesésében borotvával akarta elmetszeni nyakát – oly
élethíven mutatva saját borotvájával ez öngyilkos merénylet
megfelelő taglejtéseit, hogy a beszappanyozott öreg úr, kinek épen
orrát fogja és torkát vakarja, egy pillanatig halottnak véli
magát.</p>
<p>Családapák délben erkölcsi tanításokat adnak <span class=
"pagenum"><a name="Page_391" id="Page_391">-391-</a></span> felnőtt
leányaiknak, összetett kezekkel kérve őket, őrizkedjenek minden
rossz példától. Felnőtt leányok összesugnak, nevetnek,
szörnyűködnek s nagyon szeretnék látni azt a veszedelmes hódítót.
Öreg asszonyságok baljóslatúan csóválják fejöket s emlékeznek rá,
hogy ezt mind előre megmondták. Féltékeny hajlamú férjek scénákat
csinálnak otthon és sötét tekintettel kísérik feleségeik
mozdulatait; sőt egy különösen gyanakodó természetű szatócs a
pinczébe zárja nejét, mert rajta kapta, hogy az érdekes huszártiszt
után leskelődött a boltajtóban.</p>
<p>A rokonok, ismerősök, kik a nap folytán látogatást tesznek a
hazatért párnál, részvevő, szánakozó arczczal lépnek be, mint a
halottas házba. Beszédökben óvatosak, kíméletesek, nehogy valami
fájdalmas húrt érintsenek; hangjuk tompa, kimért, szomorú;
tekintetök csak lopva keresi az ifjú pár arczán a szörnyű viharok
nyomait. A nők feltünően hidegek a házi asszony iránt, a férfiak
ellenben sokkal nagyobb figyelemben részesítik, mint eddigelé; sőt
több középkorú és ifjú úr azon titkos reményben fog vele kezet,
hogy a rejtélyes huszártisztet ki is lehetne ütni a nyeregből.</p>
<p>Este az ifjú házaspár fényes lakomával ünnepli meg hazatérését.
Jelen vannak a rokonok, a jó barátok, teljes számmal és megfelelő
gyászos tartással. Nem is lakoma ez, hanem tor, még pedig valami
igen gazdag amerikai nagybácsi tora, <span class="pagenum"><a name=
"Page_392" id="Page_392">-392-</a></span> ki után nagyon sokat
örökölnek. Azért űl sötét gyász az arczokon, s rugdalózik csapongó
öröm a szívekben. A társaságnak nincs központja, nincs
vezéregyénisége, kire a többiek hallgatnának; Tornyai úr tett ugyan
több hiábavaló kísérletet, hogy érdekes úti tapasztalásaival
mulattassa a társaságot, de mindannyiszor siralmas hajótörést
szenvedett. – Tornyainé is próbált kedves barátnéinak a legújabb
párisi divatról eredeti tudósítással szolgálni; de nehány elfojtott
s inkább Bécsre, mint Párisra vonatkozó czélzáson kívül nem
mutathatott föl egyéb eredményt. A társalgás általában halk hangon
s apróbb csoportok közt történik, s nincs mód, mely kizökkentse
szigorú temetési hangulatából. Tornyainé mindent megtesz
élénkítésére, és nem képes felfogni: miért lábatlankodik
folytonosan körülötte egy furfangos tekintetű sovány öreg úr, s
miért ajánlja fel már századszor lovagi szolgálatait, bármi
vészben, bárki ellen?</p>
<p>A furfangos arczú sovány öreg úr lovagias nyilatkozatait
fájdalmas, hosszú sikoltás szakítja félbe. A társaság baljóslatú
tekintettel néz össze, kölcsönösen tudatva, hogy ily helyen egy
fájdalmas sikoltásban nincs semmi váratlan. Gyömbéri úr udvariasan
mentegetőzni akar, midőn nagy meglepetésére a fájdalmas sikoltást
oly hangok követik, melyek a csalódásig hasonlítnak az ugatáshoz.
<span class="pagenum"><a name="Page_393" id=
"Page_393">-393-</a></span></p>
<p>A háziasszony lehajlik és csitítólag símogatja a kis öleb hosszú
fehér sörényét. A sivalkodó kis vadállat elcsendesűl s két lábra
állva megcsókolja úrnője kezét; azután ismét visszaereszkedik
természetes négylábú állapotába s apró fehér fogait megmutatja a
furfangos tekintetű sovány öreg úrnak, ki lovagias buzgalmában
kegyetlenűl rátaposott lompos uszályára.</p>
<p>Tornyainé nevetve fordúl a társasághoz. «Szegény kis kutyám, már
az első nap megtámadják legérzékenyebb oldalán. Ha ezt sejti,
bizonynyal nem jő erővel utánam. Képzeljék, ez a kis oroszlánfejű
állatka a bécsi pályaudvarban erőnek erejével hozzánk csatlakozott
s mivel gazdáját hiába kerestük, kénytelen voltam magammal hozni.
Sajnáltam volna szegénykét a kocsikerekek közt hagyni. Olyan szép,
hosszú sörényű, okos szemű, bolondos állatka. Volt is miatta elég
bajom férjemmel, még a kocsi-ablakon is ki akarta dobni; azóta még
mindig zsörtölődik. Pedig ugy-e, kedves kis bohó?»</p>
<p>Senki sem tartja méltónak, e hiábavaló szavakról tudomást venni.
Legfölebb összemosolyognak, s magukban gondolják, hogy szegény
Tornyai más valami bécsi találkozás miatt is zsörtölődhetik. A
költői hajlamúak képletesen magyarázzák a hallott szavakat –
jóllehet nem tartozik az elfogadott költői képek közé, egy
huszártisztet kis fehér hosszúsörényű öleb alakjában festeni;
<span class="pagenum"><a name="Page_394" id=
"Page_394">-394-</a></span> sőt vannak, kik merészebb kombináló
tehetséggel a többször említett kis négylábú állatot a rejtélyes
huszártiszt tulajdonának tartják – köztudomású dolog lévén, hogy az
ármádia legtöbb tagja el van látva efféle házi állatokkal.</p>
<p>Tornyai úr nem volt tanúja a kis epizódnak, azért nem is
czáfolhatja meg neje állításait. A szomszéd szobában ül, mély
beszélgetésbe merűlve Csuka úrral, a város legfogasabb
prókátorával. Figyelmesen hallgat rá, mint udvarias házigazdához
illik, de el nem képzelheti, miért kérte őt Csuka úr fontos
arczczal pár szóra a mellékszobába, s miért beszél neki már egy óra
óta különféle válópöreiről, melyeket mind a legfényesebb sikerrel
fejezett be? Végre megsokalja Csuka úr replikáit és duplikáit, s
épen midőn a harmadik fórumhoz akar fölebbezni, kisiet a szobából,
azon kénytelen mentséggel, hogy vendégei után kell néznie. Csuka úr
bosszús arczczal követi, s a terembe lép, hol mindenfelől feszűlt
arczok, kérdő szemek fogadják. Mindenki észrevette, hogy Tornyai úr
hosszú ideje van már titkos beszédben az ügyvéddel; bizonyosan a
válóper megindításáról értekeznek. Csuka úr komoly fejrázással s
megvető vállvonítással felel a kérdő szemeknek, s mindenki bámul az
ügyvéd diskréczióján, sóhajt a világ romlottságán, s magánkívül van
örömében a bekövetkezendő botrányok fölött. <span class=
"pagenum"><a name="Page_395" id="Page_395">-395-</a></span></p>
<p>A nevezetes lakomát követő reggelen nehéz útazó kocsi gördül be
a Tornyai-ház udvarára. A házban még mindenki alszik, az
ablakfüggönyök le vannak eresztve; az éltes asszonyság, ki a
hintóból kiszáll, aggodalmasan kérdezősködik az ásító házmestertől
a történt események felől. A házmester haragos, mert egész éjjel
fönn volt, s csak most kezdett kissé szundikálni; de nem meri
haragját kimutatni úrnőjének anyja előtt, azért házmestertől
kitelhető illendőséggel felel, hogy semmi egyéb baj nem történt,
mint hogy a tegnapi lakoma nagyon sokáig tartott, s az utolsó
vendégnek éjfél után két órakor kellett kaput nyitni. «Lakoma volt
tegnap?» «Szolgálatjára». «Hála istennek!» sóhajt az ijedt arczú
öreg asszonyság, és fölviteti holmiját a házmesterrel, ki el nem
tudja gondolni, mit hálálkodik az éltes hölgy egy lakoma miatt,
melynek egyéb czélja sincs, mint a tisztességes embereket
megfosztani az álom jótéteményétől?</p>
<p>A megriadt öreg asszonyság alig győzi várni, hogy gyermekei
fölébredjenek. De fölkeltetni nem engedi őket, mert az olyan ember
rossz kedvű, ki nem aluszsza ki magát; pedig rá nézve most igen
fontos, mily hangulatban találja az ifjú párt. Engesztelni,
javítani, bocsánatot szerezni jött; azért útazott egész éjjel, s
jóformán holmival sem látta el magát, mert mihelyt megkapta a
végzetes táviratot, azonnal fogatott és kocsira ült. <span class=
"pagenum"><a name="Page_396" id="Page_396">-396-</a></span> Nem is
csoda, ha egy anyát megrémít, útra riaszt az ilyen üzenet. A hegyes
orrú nagynéninek hegyes a tolla is, írásmodora pedig rövid, de
sokatmondó; és mikor arra is kell ügyelni, hogy a húsz szón túl ne
terjeszkedjék, nem igen használhat enyhítő körülírásokat.</p>
<p>– Isten hozta kedves mama! Be jól tette, hogy meglátogatott! –
kiált az ajtóból a fiatal asszony, s örvendve rohan anyja karjai
közé. – Gábor, jer sietve, nézd, mily kedves vendég érkezett! –</p>
<p>Tornyai úr nyomban követi nejét, s oly örömmel üdvözli az éltes
asszonyságot, milyennel kevés anyóst szoktak üdvözölni.</p>
<p>– No ez csakugyan szép! Ugy-e hosszú időre jött, kedves
mama?</p>
<p>Az öreg hölgy kisírt szemeket, dúlt arczokat várt; az, a mit
lát, egészen kiveszi sodrából. Alig tud felelni gyermekei ezernyi
kérdésére, csevegésére, hízelkedésére; csak nagy hosszú időre hebeg
valamit a fölötti öröméről, hogy már <i>kibékültek</i>.</p>
<p>– Kibékültünk! – kiáltanak mindketten bámulva.</p>
<p>– Igen, hála istennek! – felel mohó örömmel a jó asszonyság. –
Hála istennek, mert a válóper megölt volna. –</p>
<p>– Válóper! – kiáltott még nagyobb meglepetéssel a viszálkodás
gyanújával terhelt házaspár. <span class="pagenum"><a name=
"Page_397" id="Page_397">-397-</a></span></p>
<p>– Mindig is féltem én attól a Bécstől, – folytatja panaszos
hálálkodását az öreg asszonyság; – de azért egy perczig sem hittem
én bűnösnek az én Jankámat. Tudtam, hogy félreértés, rágalom volt
az egész. Csakhogy te sem vetted komolyan, édes fiam! –</p>
<p>– Bécs! – kiált nevetve Tornyai úr. – Most értem már. Hát ezt is
hallotta már mama? – De hogy tudott megijedni? Csak nem félt, hogy
elválunk egy kis öleb miatt?</p>
<p>A mama mindegyre jobban és jobban álmélkodik, és egyre-másra oly
kérdéseket tesz, oly feleleteket ad, hogy az ifjú pár is egyre
mélyebben belekeveredik a zavart bámulat polypkarjaiba. Utoljára a
csupa meglepetéstől és álmélkodástól mindhárman annyira
összezavarodnak, hogy a mama ismét reszketni kezd és
mystifikácziótól tart; gyermekei pedig komolyan összenéznek, s
aggódó tekintettel tudatják félelmöket a mama egészségi állapotát
illetőleg. Végre előkerűl az öreg asszonyság zsebéből egy
összegyűrt és könnyek foltjait viselő távirat, s egyszerre
világosság lesz a konfuziók éjszakájában.</p>
<p>Világosság – már tudniillik olyan, a milyen. Tornyaiék most már
értik, miért emlegetett szegény anyjuk egyre-másra huszártisztet,
Bécset, elválást; mindezen titokszerű szavak bennfoglaltatnak a
telegrammban, s a nagynéni lapidáris stylusában a főmozzanatokat
képezik; de hogy <span class="pagenum"><a name="Page_398" id=
"Page_398">-398-</a></span> micsoda rémes titok lappanghat e
rejtélyes izenet fátyla alatt, azt képtelenek megérteni; s a
zűrzavar valószínüleg még nagyobb lenne, ha szerencsére be nem
lépne épen e pillanatban a megoldhatatlan rejtett szó szerzője,
saját hegyes és hamis mivoltában.</p>
<p>A merész szellemű agg hölgy kész első irodalmi kísérletének
következményeivel szembeszállni. Igenis, ő küldte a távíratot, mert
azt hitte, ily botrányban csak a nő anyjának lehet sikerrel
közbelépni. Reményli, senkisem vonja kétségbe ehhez való jogát;
mert unokaöcscse jó nevéért, boldogságáért, szerény meggyőződése
szerint, ő is érdeklődhetik. Azt is bátor föltenni mindenkiről,
hogy jó szándékát nem fogják gyanúsítani. Hogy honnan jöhetett ily
gondolatra? Az egész város beszéli; vannak, a kik ismerik is a
huszártisztet. Ő egy perczig sem hitte, a világért sem; de annyian
emlegették előtte, hogy rokoni kötelességének tartotta a
gyanúsított nő anyját tudósítani. Reményli… és a többi.</p>
<p>– De hiszen ez képtelenség! – kiált a fiatal Tornyainé, és
bámulva néz férjére, férjéről a nagynéni hegyes orrára, mely
kérlelhetetlen vádló gyanánt mered feléje mozdulatlanúl.</p>
<p>A férj egy pillanatra elgondolkozik. A képtelen vád keresztűl
suhanó felleget hajt homlokára. A nagynéni hegyes szeme látja a
felhőt s vihart jósol; de csalódik, mert Tornyai úr épen oly
álmélkodó <span class="pagenum"><a name="Page_399" id=
"Page_399">-399-</a></span> meggyőződéssel ismétli neje
fölkiáltását. «Képtelenség!»</p>
<p>A nagynéni köhög, homlokát ránczolja, s örömét fejezi ki, hogy
ily hamar földeríté a rágalom alaptalanságát. De az egész város
beszéli. Ő nem hitte, mindenkinek mondta, hogy ez lehetetlen; de az
emberek oly gonoszak, oly kárörvendők… és a többi.</p>
<p>– De ez így nem maradhat, – mondja a mama. – Föl kell
világosítani az embereket, el kell némítani a rágalmat. –</p>
<p>– Természetesen, – válaszol a nagynéni, s szánakozó pillantást
vet a szegény Tornyaira. Ugyan jól ránczba szedhette ez a vén
asszony, gondolja magában. Hogy teszik magukat, mintha valóban
semmi sem történt volna! Talán el is hamarkodtam a sürgönyözést.
Akkor kellett volna csak, mikor már megkezdte a válópert. Szegény
öcsém, most már újra behálózták!</p>
<p>– De az lehetetlen, hogy e képtelenséget az egész város higyje
és beszélje.</p>
<p>– Az egész város, – mondja a nagynéni ünnepélyes hangsúlylyal. –
Kívülem mindenki a legtisztább igazságnak tartja s esküszik rá.
–</p>
<p>– Borzasztó! Hogy némítsuk ezt most el? – Tornyaiék még nagyon
fiatalok, a mama pedig egész életét falun töltötte; elég naivak
tehát azt hinni, hogy legjobb lesz a pletykával egyenesen
szembeszállni, torkon ragadni, s úgy dobni szemébe <span class=
"pagenum"><a name="Page_400" id="Page_400">-400-</a></span>
hazugságát. Még ma látogatást tesznek ismerőseiknél, a mama is
sorra járja régi barátjait, előhozzák a képtelen rágalmat, s
megczáfolják diadalmasan. A néni erősen helyesli a tervet, s a maga
részéről szintén ajánlkozik segédcsapatnak ez igazoló pletyka-irtó
hadjáratban.</p>
<p>A vállalkozás fényesen sikerül. Mindenki hallott ugyan a
képtelen rágalomról, de nem akarta elhinni. Hívatkozik többekre,
kiknek tisztán mondta, hogy ez lehetetlen. Hogy is hitte volna? oh
kérem, a legnagyobb méltatlankodással utasította el a rágalmazót.
De hogy is tehették volna föl róla, hogy ily képtelen pletykát el
tudjon hinni?</p>
<p>Tornyaiék tökéletesen meg vannak elégedve az eredménynyel. A
rágalom kígyójának diadalmasan fejére taposták képtelen voltát,
senkisem hiszi, nem is hitte, s a legnagyobb méltatlankodással
kárhoztatja el az ismeretlen gonosztevőt, ki először koholta ki e
nevetséges rágalmat. Tornyai odahaza elégedetten öleli keblére
könnyező, mosolygó kis feleségét, a mama boldogan haza útazik,
gyermekének jó híre helyre van állítva.</p>
<p>A városban pedig két kombináczió kereng. Az egyik szerint az
öreg asszony hírét vevén leánya botlásának, ide sietett, s addig
beszélt szívére, míg lemondott bűnös szerelméről, s kiadta
huszárjának az útat; Tornyai pedig elég gyönge volt anyósa
befolyásának engedni, s kibékült nejével. <span class=
"pagenum"><a name="Page_401" id="Page_401">-401-</a></span> A másik
sokkal regényesebb verzió szerint Tornyai párbajra hívta a
huszártisztet, s bal vállán veszélyesen megsebesítette; anyósa
pedig megigérte, hogy kifizeti minden adósságát, ha kibékül
nejével. Mindkét verziónak nagy pártja van, s a nagynéni rejtélyes
fejcsóválásai és baljóslatú köhögései nem döntik el, melyik igaz a
kettő közűl.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_402" id=
"Page_402">-402-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_403" id="Page_403"><br />
-403-</a></span></p>
<h2>TARTALOM.</h2>
<ul class="TOC">
<li>Gombos úr válópöre <span class="ralign"><a href=
"#Page_1">1</a></span></li>
<li>A végrehajtó <span class="ralign"><a href=
"#Page_51">51</a></span></li>
<li>A félelmes szomszéd <span class="ralign"><a href=
"#Page_91">91</a></span></li>
<li>A 233-dik szám <span class="ralign"><a href=
"#Page_112">112</a></span></li>
<li>A kis Viola <span class="ralign"><a href=
"#Page_155">155</a></span></li>
<li>Hervadt koszorúk <span class="ralign"><a href=
"#Page_184">184</a></span></li>
<li>Maláta úr karácsonyfája <span class="ralign"><a href=
"#Page_227">227</a></span></li>
<li>Vasúti történetek <span class="ralign"><a href=
"#Page_239">239</a></span></li>
<li>A betegápoló <span class="ralign"><a href=
"#Page_288">288</a></span></li>
<li>Zavaros történet <span class="ralign"><a href=
"#Page_297">297</a></span></li>
<li>Az új lakó titka <span class="ralign"><a href=
"#Page_331">331</a></span></li>
<li>Az aranyhaj <span class="ralign"><a href=
"#Page_343">343</a></span></li>
<li>A «báró és bankár» Palotán <span class="ralign"><a href=
"#Page_365">365</a></span></li>
<li>Kisvárosi pletyka <span class="ralign"><a href=
"#Page_382">382</a></span></li>
</ul>
<hr class="chap" />
<div class="transnote">
<h3>Javítások.</h3>
<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
<table>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_5">5</a></td>
<td>öreg szívét ben</td>
<td>öreg szívében</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_10">10</a></td>
<td>városhan bizonyos</td>
<td>városban bizonyos</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_25">25</a></td>
<td>jók megbotránkozázának</td>
<td>jók megbotránkozásának</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_37">37</a></td>
<td>lakása félé</td>
<td>lakása felé</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_55">55</a></td>
<td>zsebéhől azt</td>
<td>zsebéből azt</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_61">61</a></td>
<td>pogy még</td>
<td>hogy még</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_64">64</a></td>
<td>megválogatásárói szólt</td>
<td>megválogatásáról szólt</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_75">75</a></td>
<td>erős illlatszerekkel</td>
<td>erős illatszerekkel</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_76">76</a></td>
<td>elhatározásek közt</td>
<td>elhatározások közt</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_133">133</a></td>
<td>volt az egyetlet</td>
<td>volt az egyetlen</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_141">141</a></td>
<td>minj hajdan</td>
<td>mint hajdan</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_148">148</a></td>
<td>gyöngédén megfogta</td>
<td>gyöngéden megfogta</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_169">169</a></td>
<td>viselja magát</td>
<td>viselje magát</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_171">171</a></td>
<td>mellett esette</td>
<td>mellette esett</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_201">201</a></td>
<td>tudomáuyos arczkifejezéssel</td>
<td>tudományos arczkifejezéssel</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_236">236</a></td>
<td>unja a dclgot</td>
<td>unja a dolgot</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_249">249</a></td>
<td>felhős az ép</td>
<td>felhős az ég</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_326">326</a></td>
<td>int és mosojyog</td>
<td>int és mosolyog</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_346">346</a></td>
<td>se várna volna</td>
<td>se várta volna</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_390">390</a></td>
<td>kissé veszteti</td>
<td>kissé vesztett</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_393">393</a></td>
<td>feher sörényét</td>
<td>fehér sörényét</td>
</tr>
</table>
</div>
<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43443 ***</div>
</body>
</html>
|
