path: root/41683-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 41683 ***

FIGURÁK.

(FURCSA EMBEREKRŐL FURCSA HISTÓRIÁK.)

IRTA

GÁRDONYI GÉZA.

BUDAPEST. 1890.

SINGER ÉS WOLFNER

BIZOMÁNYA.

Nyomatott Endrényi testvéreknél Szegeden.




ELŐSZÓ.

IRTA

MIKSZÁTH KÁLMÁN.

A törvényszéki vádlottaknál csak az általános kérdések között szerepel,
hogy az illető hova való; a lényegre mindegy. A könyvnél fájdalom
majdnem az a főkérdés, hogy «hol látott napvilágot?» Egy szegedi
illetőségű könyv már előre fitymáló mosolyt csal a kritikusi ajkakra, s
e mosoly alatt lappangva szinte ott lebeg már a sententia: «Bűnös és
büntetendő!»

Nekem magamnak is vannak Szegeden született szellemi gyermekeim, a
kiknek sokkal több küzdelmet kellett kiállaniok, mint a budapesti
kölykeimnek, pedig talán erőteljesebbek, életrevalóbbak ezeknél.

Nagy primitivitás ez s nincs is meg egyebütt, csak az irodalomban, mert
a fülemilének ha dalol, nem kételkednek azért a nótájában, hogy nem a
városligeti fasorban teszi, hanem valahol a szatymazi bokrok között.

Nekem egyrészt örömet okoz, hogy ez a könyv épen Szegedről jön, az én
_fogadott_ szülőföldemről. Mert az édes-vizű városnak, mely hadi
vitézségével, kereskedelmi életrevalóságával, magyar hűségével,
megszerezte czímerébe egy ezredév alatt a pelikánt, aztán a bárányt,
majd a phőnixet (ez került a legtöbbe), még szüksége volt egy állatra: a
bagolyra. Arra a bagolyra, mely a szép homlokú Minerva istenasszony
lábainál gubbaszkodik.

A paloták kupoláin csillámló napsugár nem veri ragyogását oly messzire,
mint a nyomdák fekete betűiből kilövellő fény.

Egy városnak nem elég, hogy csak paprikája legyen: jobban mutatja, hogy
igazi város, ha egy kis attikai só is terem benne.

Szeged egy rövid évtized óta magasan emelkedik ki az alföldi városok
közt mint könyvpiacz. Tiz-tizenöt figyelemre méltó mű jelenik ott meg
évenkint: s ha egyszer az a kérdés támadna, miért követel magának a
többi alföldi városoknál nagyobb rangot, nem a nagy házait kellene
fölemlítenie, hanem e köteteket.

Mert vegyük föl azt a képzelt esetet – a mi különben világ végeiglen
soha se teljesedjék, – hogy Szeged elenyészik e föld szinéről és három
adat marad fel róla.

Az egyik adat azt hirdetné, hogy _hetvenezer lakosa_ volt.

– Épen kétszerannyi mint Orosházának – mondaná a nyomozó történész.

A másik adat arról szólna, hogy nagy forgalma, élénk kereskedelme volt.

– Kedvező helyen feküdt – okoskodnék a történész – éppen a Tisza
mellett.

De amint rábukkan a harmadik adatra, hogy tizenöt könyv jelent meg
évenkint a nyomdáiban, a historikus élénken vetné papirra: «Itt egy
jelentékeny művelt város volt valamikor.»

Ám sok év sok tizenöt kötetjét lapoztam már át, de egyet sem találtam
köztük feltünőbbet, mint fiatal irótársamnak ezt a könyvét, a
«_Figurák_»-at. Tiszta kék ég alatt derült napsugár mosolyog, – a
frisseség harmatja reszket az alakjain. Sok szín, sok szellem s még több
elmésség. Csak még az izlésének kell egy kicsit tisztulnia.

Szinte érzem, mikor őt e néhány sorral bemutatom a közönségnek: «No most
ugyan erős ellenfelet veszek magamnak!»

De ugy gondolom, nem volt az becsületes s igazi kertész sohasem, aki
azért tapos el üde, illatos virágokat, mert nem ő termesztette.

_Mikszáth Kálmán._




A gizehi pergamen-lapok.

Van nekem egy franczia archeologus barátom, a ki már tíz év óta kotor
Egyiptomban és hieroglyphok fejtegetésével foglalkozik.

Ma kaptam tőle éppen levelet, a melyben a legújabb fölfedezéséről
értesít.

Azt mondja:

«Kedves Pajtás!

Alleluja! Heuréka!

Bukfenczet hány a lelkem örömében! Mert olyan régiségre bukkantam ám, a
melynek láttára a nap megáll az égen, a tudomány pedig ámulva tát
szájat!

Halld és ugorj:

_Megtaláltam Ádám apánknak a naplóját!_

Hiszed, nem hiszed, – az nekem mindegy: a drága lapok itt vannak a
kezemben, valamennyi vékony majombőr-darabokra írva.

Ott találtam a Loophog-piramis omladékai között egy tökkobakban.

Eleinte nem is sejtettem, hogy micsoda végtelen nagybecsű dolgok ezek,
de azután, mikor átolvastam az első sorokat, azt hittem, hogy leszédülök
a székemről.

Három napig se nem ittam, se nem ettem, se nem aludtam; folytonosan a
pergamen előtt ültem és olvastam lázasan.

Most már készen vagyok vele. Holnap reggel utazom egyenesen Párisba,
hogy bemutassam a tudós világnak.

Neked addig is itt küldöm a hevenyében írt fordítást, a melyet én már
letisztáztam.

A lapok útján értesülni fogsz a pergamen sorsáról.

Szervusz!

_A. Gardy._»

*

A levél mellett csakugyan megtaláltam a naplót.

Tessék, itt van:

_Paradicsom 1-ső év, 1-ső nap._

Ma kezdődött az életem.

Mikor a szemeimet fölnyitottam, körülöttem agyagdarabok hevertek,
előttem pedig egy fényes alak állott.

A fényes alak azt mondta:

– «Lészen a te neved Ádám!»

– Kihez legyen szerencsém? – kérdeztem tőle udvariasan.

– Én vagyok a te teremtőd, az Isten, – szólt és eltünt, mielőtt bővebb
ismeretséget köthettem volna vele.

Mindenek előtt letisztogattam magamról a sarat, azután körülnéztem.

Különféle fák, virágok, bogarak, agarak, madarak és szamarak voltak
körülöttem. A nap sütött és jószagú szellő sétálgatott az orrom alatt.

Nem messze tőlem egy forrás volt, melyből négyfelé folyt a víz.

Azonnal észrevettem, hogy ez az a forrás, a melyet a Genezis a
paradicsom közepén levőnek mond, miértis rögtön tudtam magamat
tájékozni.

_Paradicsom, 1-ső év, 3-ik nap._

Kezdem unni az életet!

Itt még csak egy tisztességes korcsma sincsen, a hova elmehetne az ember
egy kvaterkára.

Csak ezek az ostoba majmok, zsákszájú mammutok, örökké ordító oroszlánok
vannak itt körülöttem.

Meguntam az eget, mert kék, meguntam a fákat, mert zöldek, meguntam a
napot, mert nem tudok belenézni, meguntam a csillagokat, mert nincs
teleszkópom.

Mit ér az ilyen élet!

Csak legalább egy pipa dohányom volna, hogy rágyujthatnék, hiszen
finánczokat csak ezután teremt az Isten!

No ha ez sokáig így tart, hát fogok egy revolvert és agyonpuffantom
magamat.

Ilyenféle szomorú tünődések között feküdtem egy pálmafa árnyékában,
midőn egyszerre bódító szél érintette meg az arczomat, s a következő
pillanatban már úgy aludtam mint a juhászbunda.

Mikor fölébredtem, első dolgom volt az órámat megnézni.

3 óra mult 5 perczczel ebéd után.

Amint föltekintek, hát legnagyobb meglepetésemre egy csinos hölgyet
látok magam előtt, még pedig igen pikáns nyári ruhában, állván az a ruha
mindössze egy kis fügefalevélből.

– Alásszolgája nagysád! – szóltam örömmel hozzája és bemutattam az
idegen hölgynek magamat.

– Én Ádám vagyok.

– Én meg Éva, – válaszolt szemérmesen és rózsás kis mutatóujját elragadó
naiv mozdulattal emelte ajkaihoz, miközben a fejét kissé féloldalt
fordította és lopva egy hamiskás pillantást vetett reám.

– Minek köszönhetem a szerencsét, hogy nagysáddal találkozhatom?

– Én idevaló vagyok.

– Ja? Az nagyon pompás! E szerint landsmannok vagyunk?

– Igen, azok.

– De mondja csak nagysád, ha szabad kérdeznem: hogyan van, hogy mi előbb
nem találkoztunk?

– Ma születtem, – felelte szemérmesen.

– Úgy? Azt igen helyesen tette! Fogadja őszinte szerencsekívánatomat!

– Köszönöm.

A szép hölgy egy tulipánvirágot tűzött a hajába, én pedig a bajuszomat
pödrögettem.

– Hogy tetszik nagysádnak ez a tájék?

– Nagyon kedves.

– Persze, még nem tetszett erre járni.

– Hiszen mondtam, hogy ma születtem.

– Ja, igaz.

– És így nem is beszélhetek másról.

– Természetesen.

– Geografiát nem tanultam, – folytatta neki bátorodva.

– A mai világban nem is érdemes, kérem.

– Ön talán foglalkozott vele?

– Tagja vagyok a párisi földrajzi társaságnak.

– Az nagyon szép, de unalmas.

– A társaság?

– Nem: a földrajz és minden tudomány.

– Tehát beszéljünk másról.

– Majd én kezdem.

– Az nagyon érdekes lesz, – szóltam és a monoklimat a szememre
csíptettem.

– Hogy tetszem én önnek? – kérdezte a szép hölgy és megingatván karcsú
derekát, rám kacsintott.

– Nagysád elbűvölő!

– Ön hízeleg!

– Esküszöm!

– A férfiak könnyen esküsznek.

– Nagysád, én még soha sem esküdtem!

– Az meglehet.

– Szerelmes sem voltam soha.

– Ugyan?

– De most az vagyok!

– És kibe?

– Kegyedbe, bájos angyal!

E szavakat mondva térdre hullottam előtte.

Éva mosolygott.

– De hiszen ez fölösleges nyilatkozat uram!

– Miért? – kérdeztem csudálkozva.

– Mert én önnek a felesége vagyok.

– Kegyed? Az én feleségem?

– Igen, igen!

– Nem emlékszem az esküvőnkre, – dadogtam zavartan.

– Nem esküdtünk meg.

– Tehát vadházasság vagy polgári házasság?

– Nem.

– Hát kérek bővebb magyarázatot.

– Én önnek az oldalcsontja vagyok.

– Az lehetetlen.

– És mégis úgy van.

– De hisz’ nekem nincs akkora oldalcsontom, mint kegyed!

– Az igaz, de az is igaz, hogy önnek egy csontja hiányzik.

– Zsebmetszés! – kiáltottam haraggal, a mint az oldalamhoz kapva Éva
állításáról meggyőződtem.

Azonban Éva egyszerre eltüntette a haragomat: odasímult hozzám, aztán
megcsókolta a hiányos helyet; átölelt és így suttogott:

– Ádám! Kis uram!

Én is megcsókoltam őt, és meghatottan szóltam:

– Nagysád! Azaz, hogy Éva! kis feleségem!

.........

Így történt, hogy nem maradtam agglegény.

_Paradicsom, 1-év, 13-ik nap._

A hogy ma délután sétálunk a feleségemmel, hát egy almafa derekán
papirost látok.

Közelebb megyek és ezeket olvasom rajta:

«_Ezen fának gyümölcséből való evés tíz forint büntetés és a
paradicsomból való kikergetés terhe alatt tilos._»

– Nézd már kis csibém, – mondom a feleségemnek – milyen korlátozást
kezdenek itten.

– Pedig én éppen most akartam szakítani az almák közül, – úgy
megkívántam.

– Szakíts, lelkem, hiszen úgy sem lát senki.

Éva körülnézett, azután lekapott egy almát és beleharapott.

– Hogy ízlik? – kérdeztem tőle.

– Nagyon jó pogácsaalma. Kóstold csak.

Még le sem nyeltem a falatot, már is zörgést hallok a bokrok között.

– Bújjunk el! – szóltam a feleségemnek s egy ribizli-bokor aljába vontam
őt.

– Hol vagy Ádám? – kiáltott haragosan a közeledő.

– Pszt! Ne szólj! – suttogott Éva. – Az Úr!

Ő volt.

Közelebb jött a bokorhoz, aztán ismét kérdezte:

– Itt vagy, Ádám?

– Nem én, nem vagyok itt, – feleltem gyorsan.

– Hát miért bujtál el?

– Mezítelen vagyok, kérem alássan.

– Hogy tudod, hogy mezítelen vagy?

– Nincs rajtam a hózentráger.

– És te, Éva, miért bujtál el?

– Elvesztettem a turnűrömet.

– Gyertek elő!

Mit volt mit tenni, előbujtunk.

Remegve álltunk meg az Úr haragos színe előtt.

– Ki evett az almából? – kérdezte szörnyű hangon.

– Én nem! – szólt a feleségem.

– Én csak hozzá szagoltam, – feleltem röstelkedve.

– Nem láttátok a plakátot?

– Elromlott a monoklim, – feleltem dadogva.

– Én meg nem tudok olvasni, – mondá Éva.

– Hát miért szakítottál mégis az almából? – kérdezte a feleségemtől.

– Mert nagyon szép volt, csábított.

– És te, Ádám, miért ettél?

– Nem akartam kosarat adni a feleségemnek.

– Ez nem mentség. Ti tulajdon elleni kihágást követtetek el. Bűnötöket
meg fogják örökíteni a piktorok és a versírók.

– Kegyelem! – kiáltottunk mindketten.

Az Úr folytatá:

– Halljátok büntetésteket: Az 1879. XL. t.-cz. 126. §-a alapján te Ádám
azt a csutkát, a mely a torkodon akadt, örökké ott fogod viselni.

Ijedten kaptam a gégémhez, már ott volt a csutka.

– Te Éva két almát fogsz a melleden hordani, a melyek kívánatos
voltukban a férfiakat bűnre fogják csábítani és veszedelembe ejteni.

Évának valóban két gyönyörű alma domborodott a mellén. – (Engem azonnal
elcsábított, elkábított vele.)

Ezek után azt mondta az Úr:

– Ott künn tágasabb!

És kifelé mutatott.

Szótalanul mentünk ki a paradicsomból.

Nekem azonnal eszembe jutott, hogy ennek így kellett megtörténnie, mert
a genezis első fejezeteiben így van megirva.

* * *

Eddig terjednek a pergamen-lapok. A. G. barátom útban van most Páris
felé, a hol be akarja mutatni a világnak.

Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol tartja meg a fölolvasását:
az akadémiában-e, vagy pedig a bolondok-házában?




A nagyapó.

Fehérhajú, pirospozsgás arczú, 70 esztendős gyerek a nagyapó.

Az unokái számára született, a halála is nagyrészt azok érdekében
történik.

Innen van az, hogy a hol unokák nincsenek, onnan a nagyapó is
rendszerint hiányzik.

A nagyapó az unokával ugyanegy időben jelentkezik a világ előtt; csak az
a különbség van kettőjük között, hogy az unoka csupán egy chinai
esztendőt ért a születése előtt, a nagyapó pedig derék o. é. 70
esztendőket, s mielőtt nagyapóvá lett volna, annyi fázison ment át, mint
valami lepke. Igy először ő is unoka volt, azután a papájának a fia
lett, később a fiának a papájává változott s csak így nyerhette el
legvégül a boldog nagyapai állapotot.

Ebből látható, hogy nagyapóvá lenni nem könnyű dolog.

De nagy méltóság is ám ez: sem a miniszter, sem a pápa, sem ő felsége
nem nevezhet ki senkit erre a méltóságra.

Az ember nem is a maga erejéből lesz nagyapóvá, hanem a fiáéból.

Korunk fiaiban kétségtelenül meg van az igyekezet, hogy apáikat erre a
tisztségre juttassák, és ezért az utókor viszontszolgálattal tartozik.

Aki már nagyapóvá lett, az rendesen haláláig viseli ezt a tisztséget s
nincs eset arra, hogy valaki a nagyapóságról lemondott volna.

A nagyapónak vannak elvitázhatlan fontos jogai, amik a következők:

1. §.

Reggel mikor kinyitja a szemét, jogában áll az unokát berendelni, ágyába
tétetni és beszélni tanítani.

2. §.

Jogában áll, az unokáját járásra begyakorolni; ha köhög, czukrot venni
neki, nemkülönben akkor is, ha nem köhög.

3. §.

Jogában áll, unokáját a hátára ültetni és négykézláb sétálni vele a
szobában, s ha az unoka fejtetőre bukik, jogában áll vele együtt
potyogtatni a könyeket a sajnos esemény fölött.

4. §.

Jogában áll, mindenkinek dicsekedni, hogy ő az unokájának a nagypapája.

5. §.

Ha az unokát nála nélkül viszik sétára, jogában áll, odahaza
töprenkedni, hogy az ő unokájának nem esik-e valami baja, és gyanakodni
a cselédre, hogy katona-szeretője van.

6. §.

Valahányszor az unokája nevet, neki mindannyiszor jogában áll
visszanevetni, és valahányszor az unokája sír, joga van ugyanannyiszor
kétségbeesni.

7. §.

Ha az unoka új ruhát kap, joga van, mód fölött örülni és tetszését
számtalan „csecse“ szó által nyilvánítani.

8. §.

Joga van beirni a kalendáriumba az unokája születése napját, továbbá azt
a napot, a melyen először mosolygott, először fogott a kezével és a
lábával; először szólt, először lépett, nemkülönben a fogak jövetelének
aggodalommal teljes napjait is és ugyanezek nem csekély fontosságú
sorrendjét.

9. §.

Jogában áll a bábát minden alkalommal kifizetni, ha pedig nincs pénze,
tiszteletre méltó, jeles személynek tekinteni.

10. §.

Jogában áll, minden ingóbingó és nem ingóbingó vagyonát az unokájára
átiratni.

       *       *       *       *       *

Természetes, hogy ennyi joggal szemben az unokának is van joga elég.

Így:

1. §.

Az unokának jogában áll, a nagyapó karjai közé kívánkozni és czibálgatni
a haját, szakállát és bajuszát.

2. §.

Jogában áll, billegetni a nagyapó füleit.

3. §.

Jogában áll, a nagyapóval egy csészéből kávézni és levesébe a kanállal
belepaskolni.

4. §.

Jogában áll, a nagyapót a szónak négykézlábú értelmében lóvá tenni.

5. §.

Lábaira húzhatja a nagyapó mansettáit.

6. §.

Mikor a nagyapó azzal dicsekszik, hogy ő a világ legokosabb teremtése,
jogában áll ezt elhinni.

7. §.

Jogában áll, a nagyapóval brudersaftot inni, a mi nem kis dolog.

       *       *       *       *       *

Természetes, hogy ilyen egymásba ágazó jogok nagyon összetartják a
nagyapót az unokával és az unokát a nagyapóval.

Jogsértés nem is fordul közöttük elő; rendesen megvannak nagy
békességben, legföljebb akkor van köztük egy kis összekülönbözés, ha a
nagyapó nem enged babot dugni a füleibe és tollat az orrába.

No de aztán a nagyapó elégtétellel szokott szolgálni: előveszi az óráját
és odaadja az unokájának, akit a csodálatos ketyegő jószág teljesen
lebilincsel; vagy pedig vídám ludakat, bús szamarakat és szakállas
zsidókat varázsol neki a falra, a mik után hiába kapdos az unoka, –
fölfoghatatlan lévén előtte a megfoghatatlan.

Oh! a nagyapó az ilyen mulatságos dolgok kitalálásában valóságos zsení!

De nincs is ám az unoka előtt okosabb ember a világon, mint ő.

Innen van az, hogy sokszor is folyamodik a tudományához: ha szálka megy
a talpacskájába vagy a kis tenyerébe, azt csak a nagyapó tudja kivenni;
ha szája szakadt a gumilabdának, azt csak a nagyapó tudja
összeforrasztani; ha könyékig lekváros állapotban találják, csupán a
nagyapó tudja bebizonyítani, hogy nem ő kotorászott a fazékban.

Az unoka aztán ezekért a szolgálatokért különféle előnyökben részesíti a
nagyapót: így megengedi neki, hogy a vajaskenyeréből haraphasson;
megteszi a kedveért, hogy a dada megmosdathassa, s ha gyöngélkedik, a
nagyapó kedvéért néha kész lenyelni az orvosságot is, – ha édes.

A nagyapó élete egészen összeforr az unokáéval. Mikor az öreg egy
vezérdudához méltó nagy fújással fölnyitja a szemeit, első dolga
megkérdezni, hogy az unokája hogy aludt; viszont az unoka is, mikor a
reggeli sírást befejezte, egyszerre így gügyög:

– «Nadapóhoz!»

Ekkor a kis öreget átszállítják a nagy öreghez és megkezdődik a reggeli
parlírozás.

Mikor aztán az unoka a dadónak nevezett tudományos intézetbe kezd járni,
a nagyapó az, a ki rendesen érte megy és a legnagyobb érdeklődéssel
hallgatja, hogy az unokája mit tanult.

Persze, ebben egy kis önzés is van: a nagyapó t. i. röstelli, hogy a
dadóbeli verseket már elfelejtette és így tudatlannak tűnik föl az
unokája előtt. Miértis nagy hévvel igyekszik ő is megtanulni:
  Ticsi vadot én
  Majd mednövöt én
  Ha medéret, mint a pipa
  Bajuszt tapot én –
és más efféle versekbe szedett axiomákat.

A nagyapó különben az unokák szaporodásával mindinkább visszafiatalodik.

Utoljára már annyira megy, hogy velük eszi a pempőt és a pozsonyi
kétszersültet, sőt talán titokban a czuczlit is megszopja.

Egy napon aztán a nagyapónak is készítenek bölcsőt:

Hosszú fekete bölcső ez.

Tesznek alája jó puha forgácsot és magas fehér vánkost; a szemeit pedig
letakarják átlátszó szép fehér fátyollal, hogy a legyek ne háborgassák
az alvásában.

Az unoka furcsának találja ezt a magaviseletet a nagyapótól, de nem mer
szólni, mert apa is, anya is szomorú; sírnak mindaketten; olyan fényes
vizet sírnak, mint ő szokott.

Azután odavezetik őt a nagyapóhoz és fölemelik, hogy csókolja meg a
nagyapó kezét. Megszokta ő ezt tenni máskor is, de most nem mozdul meg
az a kéz, hogy megsímogassa a fejét.

A kis unoka gondokba esik; szeretne kérdéseket tenni, hogy miért
fektették abba a fekete bölcsőbe a nagyapót, mikor kel föl a nagyapó? –
és más ilyeneket, a miket a kis feje kigondol; de mégsem mer szólni,
mert olyan különös az neki, hogy a nagyok is tudnak sírni!

Másnap aztán a nagyapó bölcsőjére födelet szögeznek és csunya,
barátságtalan emberek fölfogják a bölcsővel együtt és kiviszik egy
fekete kocsiba, a melyben más nem ül: ők pedig egy másik kocsiba ülnek
és megy velük sok bácsi, sok néni!

Elérnek egy olyan földhöz, a melyen csupa fakeresztek nőttek: ott van
egy nagy gödör, abba beleeresztik a nagyapót a fekete bölcsővel és
énekelnek fölötte mindenféle szomorú nótákat.

Mikor aztán földet kezdenek hányni a nagyapó fölé, az unoka is elkezd
sírni, – sajnálja a nagyapót, hogy beföldelik…

* * *

… Csöndes, nyugalmas éjszakákon, mikor az unoka fölsír álomközben,
micsoda titkos, láthatatlan kéz az, a mely halkan megrengeti a bölcsőt?…




Lapszerkesztők párbaja.

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Alacsony, barnaszakálú ember volt az első szerkesztőm.

A «_Füllentő_» czímű élczlapot csinálta.

Én akkor 17 éves lehettem és még a padok közé jártam.

Mikor bemutattam neki magamat, azt kérdezte tőlem, hogy dolgoztam-e már
lapokba?

Azt feleltem, hogy az Üstökösnek többször küldtem be humoreszkeket.

Ez imponált neki.

Persze, azt nem kérdezte tőlem, hogy megjelentek-e azok a humoreszkek,
nekem pedig volt annyi eszem, hogy erről nem szóltam semmit.

_Glódy_ «eleinte» nem adott fizetést – az igaz, hogy később sem – de már
ő akkor így fejezte ki magát.

Az első közleményt, a mely tőlem megjelent, a «Komáromi kis naptár»-ból
írtam ki.

Adomák voltak.

Glódy kijelentette, hogy zsení vagyok, s honoráriumképen adott egy rövid
szivart.

Ettől az időtől fogva sohasem nézte át a közleményeimet, beadta a
kézirataimat a nyomdába olvasatlanul.

Dícséretemre mondhatom, hogy az élczeim nem voltak sokkal roszabbak,
mint az övéi, bár az ő vicczeinél roszabbakat soha sem olvastam.

Mikor egy-egy számunk megjelent, hatalmas botokkal fölfegyverkezve
indultunk sétálni a főutczára. Glódy azt mondta, hogy az
élczlapszerkesztők nagy bot nélkül nem is képzelhetők. Én eleinte abban
a reményben, hogy lapunkat úgy sem olvassa senki, nem nagy sulyt
fektettem a nagy botra, de később azután okultam az ő példáján.

Mikor ott sétáltam a szerkesztőmmel a város legnépesebb utczáján, azt
hittem, hogy az egész világ minket bámul. Szinte ragyogni éreztem
körülöttünk a levegőt!

Pedig az ördög sem vett bennünket észre.

Ha azonban Glódy valamelyik ismerősével találkozott, engem azonnal
bemutatott annak – mint _segédszerkesztőt_.

Én ilyenkor mindig egyenesre húztam a derekamat s azt hittem, hogy
hozzám képest az ameríkai köztársaság elnöke csak kötelesinas.

Szilveszter napján, a mint szokott ebédutáni látogatásomat teszem a
_főszerkesztőnél_, ezt igen komor orczaállapotban találtam.

Szótlanul nyujtotta felém egyetlenegy örökfuldoklásban szenvedő
csibukját, s midőn elhelyezkedtem a karosszékben, így szólt:

– Látta?

– Mit?

– Az új lapot.

– Nem.

– Új lap indult, barátom!

– Miféle?

– Egy rémlap.

– Rémlap?

– Rémes dolgokkal foglalkozik, – bűnügyekkel.

– Mi a czíme?

– «_Regélő Themis._»

Ezt mondva, kihúzta a fiókját és elém tett egy zöldborítékú lapot.

Átleveleztem.

Zöld volt az belől is!

– Mit szól hozzá? kérdezte a főszerkesztő.

– Ostobaság! Nem árthat ez nekünk.

– Ha csak egy előfizetőnk marad is el e miatt, az is két pengő, hátha
még vagy öt marad el!

Beláttam, hogy ígaza van.

Mindössze 40 «előfizetőnk» volt, azokból 12 tiszteletpéldányt járatott,
8 hozomra járatta a lapot, 6 helyre köteles példányt küldöttünk, négyen
pedig valósággal beküldték a prenumerácziópénzt. E szerint, ha ebből a
valóban előfizető négy prenumeránsból maradna el öt, akkor igazán nem
tudom, miből kaptam volna én a rövid szivarokat!

Képzelhető tehát, mennyire meg voltunk esve.

Glódy különösen dühös volt. Kijelentette előttem, hogy _Friczkyt_, azt a
vörös akasztófáravalót, föl fogja pofozni!

Én kértem, hogy ne legyen ennyire szigorú, de ő nem tágított. A Regélő
Themist a tisztességes sajtó ellen való merényletnek nevezte, Firiczkyt,
pedig haszontalan firkásznak, a ki még azt sem tudja, hova kell
pontosvessző.

Mikor aztán én is belenyugodtam a fölpofozásba, a főszerkesztőm
meggondolta a dolgot és figyelembe vette az előbbi kérésemet.

Ennek következtében arra a megállapodásra jutottunk, hogy Firiczky
haszontalan tollbitorló ugyan, de nem érdemli meg, hogy a kezünket vele
beszennyezzük. E helyett üzenni fogunk neki a lapban, de olyan pokoli
furfanggal, hogy egyszerre tönkremegy tőle.

A főszerkesztőm egészen nekividult.

Ujra megtömette velem a csibukját, a felesége őnagyságával kávét
főzetett, s így fölpuskaporozva a következő izenetet sütöttük ki:

    =Szerkesztői üzenet.=

    _Nyekergő Themisztoklásznak._ _Helyben._ Augiász istállójának
    förtelmeiben fagygyúra hizott baromeunuch szellemességével
    papirosra tálalt szellemi ökröndözéseivel telt sajtómonstrumát,
    ezen egyéni idült bárgyúságnak sajnos és kívül-belül zöld
    kinyomatát, bevetette kellően kifejezett megvetésével együtt
    hozzánk a leveleknek önnél intelligensebb hordozója. Ha azt
    hiszi ön szerencsétlen szellemi nyomoroncz, hogy városunk művelt
    közönsége ezen irodalmi szemétkorcsikertorzszörnyszülöttet
    pártolni fogja, akkor viszont mi elhiszszük, hogy a
    Gönczölszekere leszáll az égről és beáll önhöz equipage-nak.
    Sapienti, sat.

Ez a latin szó szükségtelen volt ugyan ide, de mert egyikünk sem
értette, mit jelent, hát igen jónak és odaillőnek találtuk.

Másnap megjelent az izenet a Füllentőben, szép apró betűkkel, és mi vad
gyönyörrel vártuk Firiczky segédjeit.

Meg voltunk győződve, hogy a nyekergő Themisztoklász nem fog több
számban megjelenni.

Mikor a párbajkihívás 24 órája letelt, Glódy egy üveg 25 kros bort
hozatott az asztalára, s úgy vígadtunk, hogy még brúdert is ittunk
volna, ha ez a fő- és segédszerkesztő között lehetetlenség nem volna.

A következő szombaton azonban megjelent a Regélő Themis 2-ik száma s a
következő üzenetet hozta:

    _Füllebbentő élczlapnak Helyben._ Ha a butaság fájdalmat okozna
    az embernek, önök folyton ordítanának, minthogy pedig amúgy is
    ordítanak, önkénytelenül is azon állatra kell gondolnunk, a mely
    hasonló hangon és értelemmel szokott ordítani eső előtt.

Ezen a napon nem mertem meglátogatni a szerkesztőmet, de még az utczára
sem mentem ki, annyira szégyeltem _magunkat_.

Leeresztettem a szobám függönyeit, lámpát és pipát gyujtottam, s föl-alá
járva foglalkoztam a szégyenkezéssel.

Hogy a szerkesztőm mit csinált ezen idő alatt, rá sem mertem gondolni.

Este felé járt már az idő, mikor az ajtómon kopogtattak.

Nem szóltam, csak magamban sajnálkoztam, hogy nem zártam be az ajtót.

Glódy lépett be egy ismeretlen úriemberrel.

– _Kávé_ Péter! – szólt az urat bemutatva, azután hozzám fordult: –
Vártam önt. Bizonyosan olvasta az üzenetet. Kérem, legyen segédem.

– Kihívjuk?

– Meg fogom ölni!

– Nagyon helyes!

– Hát kérem, menjenek el hozzá rögtön, én itt megvárom önöket.

Átküldöttem a gazdasszonyomat a szomszédba, hogy kérjen kölcsön egy
fekete kabátot.

Az asszony visszajött, hogy egyik szomszédban sincs fekete kabát s a
mint tudja, az egész utczában nincs több fekete kabát egynél, de most az
zálogban van.

Glódy levetette a saját fekete kabátját s azt mondta, hogy ő úgyis itt
marad, hát addig ingújjban is meglehet.

Mikor Firiczky házához értünk, észrevettem hogy a kapu alatt beszaladt
egy fiú; azután, hogy az udvarra léptünk, láttam egy létrát fölhúzódni a
szénapadlás ajtaján.

– Nézze csak, – szóltam Kávéhoz, – amott mászik egy létra.

– Firiczky barátunk, úgylátszik, oda menekült.

Mindazonáltal bementünk a Regélő Themis szerkesztőségébe, a melyet még
mosókonyha-korából ismertem.

Egy öreg szakácsné volt ott. Azt mondta, hogy A Firiczky úr nincs
otthon, elútazott még tegnap Tátrafüredre.

Otthagytuk a névjegyeinket és mentünk kifelé.

A kapu alatt az a gondolatom támadt, hogy mászszunk föl Firiczky után a
padlásra.

Társam helyeselte ezt az eszmét.

Én tehát körülnéztem az udvaron, de létrát nem találtam.

Egy ott ácsorgó suhancznak szóltam, hogy hozzon egy létrát, kap érte két
hatost.

Két percz mulva volt létránk.

Neki támasztottuk a padlásajtónak.

– Tessék előre menni! – bíztatott Kávé Péter.

– Kérem, ön idősebb.

Nem igen hatotta meg az udvariasságom, attól tartott, hogy a melyikünk
először földugja a fejét, azt Firiczky valami léczczel agyonkoppantja;
de azért csak ment előre.

Mikor a padlásajtóhoz ért, óvatosan lesett föl a szemével és bekiáltott:

– Alásszolgája, Firiczky úr!

Semmi felelet.

– Önt keressük, Firiczky úr!

Semmi hang.

Vissza akart térni.

– Kérem, csak tessék bemenni, én is megyek.

Ott álltam a lábai alatt; láttam, hogy szeretne fejbe rugni, de nem
tágítottam.

Bemászott hát a padlásajtón, én meg utána.

– Nincs itt, – mondá körülnézve.

Én azonban elindultam, hogy bejárom a padlást.

Megnéztem minden sarkot, de Firiczkynek nyoma sem volt.

A kémény mellett találtam egy mély üreget, oda is beszúrtam egy
léczczel.

Ordítás hangzott föl az üregből.

– Ki az? – kiáltottam le.

Firiczky úr mászott elő négykézláb, azután, hogy fölegyenesedett,
tenyereit a gyomrára szorította.

– Mit akarnak velem? – nyögte szomorúan.

– Uram! ön Glódy urat megsértette!

– Ő is megsértett engem!

– Glódy úr elégtételt kér!

– Én is!

– Szíveskedjék segédeit a továbbiakra nézve hozzánk küldeni. Lakásom
fazekas-utcza 13.

Ezek után udvariasan meghajtottuk magunkat és lementünk vissza a létrán.

Az utczán a nyitott ablakon át hallottuk, mikor Firiczky siralmas hangon
kiáltotta a szakácsnéjának:

– Néni! Melegítsen tányérokat! Az a gazember megölte a gyomromat!

Másnap eljött a két segéd.

Kardpárbajt akartak, de mi kijelentettük, hogy megbízónk, mint sértett
fél, pisztolyt kíván, mert valahányszor kardot fog a kezébe, mindig
izomgörcsöt kap.

Megegyeztünk tehát abban, hogy pisztolypárbaj lesz vaddisznógolyóra.

Találkozási helyül kitűztük a Szépasszonyvölgyet.

Glódy halálra sápadt, mikor megmondtuk, hogy vaddisznógolyóra fog menni
a párbaj.

Azt mondta, hogy ő ezt ki nem állja, inkább megszökik, vagy visszavonja
a kihívást.

Miután azonban én lapunk becsületére, a férfias bátorságra és a
Komjáti-féle életbiztonsági pisztolyokra hivatkoztam, – gondolom, ez
utóbbi érv hatása alatt – megnyugodott a dologban.

Másnap hajnalra volt kitűzve a meghalás. Glódy éjfélkor fölvert az
álmomból, azt mondta, hogy nem tud aludni.

Én sajnálkoztam rajra, de egyúttal azt is megkérdeztem, hogy mi az
ördögért keltett föl engem, mikor én aludni pompásan tudok.

– Könnyű magának! – mondta elkeseredve – de ha az én bőrömben lenne…

– Álljon háttal a pisztoly felé.

– Egykutya!

Jó gondolatom támadt.

– Tudja mit: az ellenfél segédei önt megtapogatják, hogy nincs-e a
mellén valami bádog, de hátul nem fogják megtapogatni. Öné az első
lövés. Amint kisütötte a pisztolyát, forduljon meg azonnal.

– Hátul tömjem ki magamat?

– Természetesen!

– De hátha a fejemet találja?

– Hajtsa le a fejét.

Glódy kérdőjel alakra görbült, hogy jó lesz-e így?

– Nagyon jó.

Elmentünk az Erzsébet kávéházba és ittunk minden italból, a mit csak
mértek, úgy, hogy én már valóságos likőrkereskedésnek éreztem magamat.

Hajnali öt órakor mentünk Glódy lakására.

Átöltözött szépen fekete ruhába és a bajuszát is kipödörte.

Én azután kitapaczíroztam hátulról becsületesen. A kabátja alá tettem
egy vastag franczia szótárt, egy bibliát, egy szakácskönyvet meg egypár
csizmaszárat. Arra a testrészére pedig, amelyen ülni szokott, egy nagy
pléhfödőt.

Mire elkészültünk, odarobogott a fiakker a másik segéddel s mi
beleültünk.

Megható pillanat volt az, midőn Glódy elbúcsúzott a feleségétől.

Még most is meg kell törülni a szememet a zsebkendővel, ha rágondolok.

Glódy a fiakkerban le akart ülni, de a födő miatt nem tudott. Kávé
barátunk egyre kínálta helylyel, de Glódy azt felelte, hogy állva kíván
menni a halál elé.

Az úton nem szóltunk semmit.

Ünnepélyes komoly utazás volt ez.

Én ugyan nem féltettem Glódyt, de ő valószínűleg féltette magát, mert
nagyon halavány volt és többször megtapogatta magán a borítékot.

A Szépasszonyvölgyben már akkor ott állt a másik kocsi.

A felek hidegen üdvözölték egymást s az idő is igen hideg volt.

Megtöltöttük a pisztolyokat, azután Kávé, mint legidősebb segéd,
kibékülésre szólította föl a feleket.

Pillanatnyi hallgatás következett erre a fölszólításra. Úgy látszott,
hogy mind a kettő szeretett volna kibékülni, csak első nem akart lenni a
kéznyújtásban.

Kávé ismételte a kérdést.

Mind a ketten tagadólag intettek.

Erre letakartuk a pisztolyokat kendővel. Glódy választott először,
azután Firiczky.

Fölállítottuk őket harmincz lépésnyi távolságra.

Az adott jelre Glódynak volt joga először lőni.

Reszketve emelte föl a pisztolyát és lőtt.

Ugyanebben a pillanatban hirtelen megfordult és négykézlábra állt.

A pléhfödő körvonalai tisztán látszottak.

Valamennyien kaczagtunk.

Firiczky lőtt.

Glódy hasra esett.

A golyó a födő gombjáról pattant vissza!




Hogyan jutott Matongó a bájos Kanyerának, Mpvapva leányának, kezéhez?

– Szerecsen novella. –

Haj-haj!

Abban a boldog országban, a hol örökös kánikula forralja a vizeket és a
pizangfák árnyéka alatt ingyen lehet hűsölni, kevés olyan szép leány
volt, mint Kanyera, a fehérhajú Mpvapva leánya.

Fehérhajú Mpvapva leánya fekete volt, mint a korom, azaz olyan fekete,
mintha bizonyos kormokat szétkeféltek volna az egész testén. Különben
egyenes volt, mint a pálma; ajkainak csókját tenyérnyi széles helyen
lehetett érezni, kövér kezei akkorák voltak, mint egy-egy jól kifejlett
czukordinnye, s ha a lábait ültében a sarkára támasztotta, nem volt
olyan szerecsenszív, a melyet szép talpaival egyszerre el nem bűvölt
volna.

Két afrikai gavallér kurizált titokban a bájos Kanyerának: _Matongó_ és
_Suna_.

Hogy Kanyera melyiket szerette, azt tőle sohasem kérdezték, s így az
szűzi szívének örök titka maradt.

Szép, deli ifjú volt mind a kettő; puha fekete gyapjút viseltek a
fejükön, és Matongó ruházatul egy tarka nyakkendőt is, a mit egy
utazótól csent el.

Matongó büszkén hordta ezt a nyakkendőt a térde kalácsa fölé kötve s
lenézte Sunát, a ki ruházatul csupán három honi kakastollat viselt a
hajába tűzve. Viszont Suna is lenézte Matongót, mert az ő orrában
nagyobb volt a rézkarika, a hátára meg rinocerosz volt festve.

Egy napon megkérdezte a két gavallér Mpvapvát, hogy mi a leány ára?

– Hat fehér ökör, – felelte Mpvapva büszkén.

A két gavallér szomorúan sompolygott odább.

Kanyera a kapu mellett levő banánfa levelei között hallotta ezt a
szóváltást és egy fél kókuszdió héjat telecsöpögtetett a könnyeivel.

Háromszor újult meg a hold ez után a szóváltás után.

Ez idő alatt az öreg Mpvapva huszonháromszor kergette meg a ház körül
ólálkodó fiatalokat, sőt Matongónak egyszer úgy az inához vágott egy
kiszáradt agyagdarabot, hogy Matongó hét nap, hét éjjel nyögött belé.

Egy holdvilágtalan csöndes éjen, midőn csupán a fehér csillagok bújtak
ki az égnek fekete paplana alól, hogy az öreg Mpvapva kunyhóját
bámulják, Matongó négykézláb odacsúszott a kerítés mellett levő
banánhoz.

Az volt a szándéka, hogy az éjmadár énekét utánozva kicsalja Kanyerát a
nádnyoszolyából és elmondja neki, hogy az ökröket nem képes
előteremteni, azután pedig rábeszéli, hogy szökjenek el és építsenek
kunyhót maguknak a kék hegyek tulsó oldalán.

Azonban mikor fölért a banánfa derekára, valami sötét alak ijedt
mozdulatot tett fölötte.

Matongó azt hitte, hogy valami tolvajmajom lopódzott a fára, miért is
óvatosan egy félre eső ágra húzódott és egy jól irányzott banánnal
oldalba vágta a sötét alakot.

Egy nagy nyekkenés volt a felelet.

Hanem aztán csakhamar őfelé is szállt egy emberfej nagyságú banán és úgy
találta a háta közepén, hogy csaknem lefordult a fáról.

Matongó egyszerre tisztában volt, hogy nem majommal van dolga.

– Te vagy, Suna? – kérdezte halkan.

– Én vagyok, Matongó, – szállott alá a felelet.

Egy perczre mind a ketten elhallgattak.

Ez alatt a percz alatt Matongónak furfangos terv játszotta át az
agyavelejét.

– Valamit mondanék neked, – szólt hízelgő hangon Sunához.

– Fülem nyitva van, – felelt Suna.

Matongó fölkúszott hozzá a banánfa tetejére.

Suna rosszat gyanítva mászott odább az ágak között.

– Meg akarlak ajándékozni a térdem díszével, – szólt Matongó és levette
a térdéről a nyakkendőt.

Suna kinyújtotta a kezét.

Ebben a pillanatban Matongó szemefehére megvillant: elkapta a Suna
kezét, azután a derekát és nagyot ordítva rántotta le Sunát az ágról.

Mind a ketten lezuhantak a banánlevelekkel borított földre.

Itt aztán Matongó segítségért ordított és a Suna gégéjét szorongatta.

A kunyhóból csakhamar kirohant az öreg Mpvapva és a családja.

– Tolvajt fogtam, Mpvapva! – kiáltotta Matongó. – El akarta lopni a
banánaidat és mérget akart önteni a kutadba!

Az öreg Mpvapva csöpp híjja, hogy el nem sápadt a haragtól.

– Gazember! – Kiáltotta dühtől vaczogó fogakkal.

Suna mentegetni akarta magát, de az öreg megfogta és kitaszította az
udvarból.

Azután a Matongó nyakába borult és így szólt:

– Derék Matongó, fiammá fogadlak! – És odalökte az örömtől mosolygó
Kanyera karjaiba.

Suna látta ezt a nádkerítés mögül és a szíve elszorult. Keserű hangon
kiáltotta be Mpvapvának:

– Minek is volna neked az ökör, Mpvapva? – Elég hatökör vagy te magad
is!




A fekete kutya.

A vasúti harang élesen kongott.

A vonat kerekei csikorogva indultak el.

Körülnéztem. A kupéban egy vöröses szőke úri ember ült, mellette a
díványon egy nagy bozontos fekete kutya, szemben velük egy szerecsen.

A vöröses szőke úri emberen első pillanatra meglátszott, hogy angol, a
fekete kutyán, hogy új foundlandi, a szerecsenen, hogy inas.

Szivart vettem elő, levágtam a végét, azután megfordítottam és
belefújtam, hogy kimenjen belőle a dohánypor.

Az angol udvariasan szólított meg:

– Bocsánat, ha meg nem sértem önt, talán a legközelebbi állomásig szíves
lehetne a füstölésről lemondani, akkor majd átülünk.

– Talán árt önnek? Igen szívesen.

Ezeket mondva, visszatettem a szivaromat a zsebembe.

– Nem nekem, hanem Nero úrnak, – felelte az angol.

Ránéztem a szerecsenre és a fejemmel bólintottam.

– Csalódik ön, – szólt az angol, – ez Thomas, ennek nem árt a füst,
hanem igenis ennek.

Ezeket mondva, a nagy fekete kutyára mutatott.

A kutya a gazdája mozdulatára rámnézett.

Elkeseredetten komoly tekintete volt, nem szerettem volna összeveszni
vele, s különben sem szoktam terhére lenni az utazótársaimnak.

Mindazonáltal nem tudtam visszatartani egy megjegyzést:

– Őnagysága – szóltam a kutyára mutatva – talán tüdőbajos?

– Óh éppen nem, – felelt az angol, – csakhogy nagyon tüszszög a
dohányfüsttől.

Jó lenne, ha megtanítaná uraságod pipázni, akkor ilyen kellemetlenségek
nem érnék ő kutyaságát.

Az angol megvető pillantással felelt, aztán intett a szolgájának, a ki
fölbontotta az egyik paktáskát és pecsenyét, kenyeret vett elő.

A nagy fekete kutya olyan komoly arczczal ült ott a pamlagon, mintha
valami londoni akademia elnöke lett volna. A legnagyobb flegmával nézett
ki az ablakon és meg-megingott, mikor a vonat a bakterházak előtt a
sín-váltókon átugrott.

Az angol szeleteket vágott a kenyérből és a húsból, azután a kettős
szeleteket odatartotta Nero orra alá.

Nero be-bekapta a szeleteket, azután ismét az előbbi hidegvérűséggel
nézett ki az ablakon.

Most az inas egy palaczk bort vett elő, csészébe öntötte és megkínálta
vele Nero urat.

Nero úr hamar belafatyolta a bort is.

Azt hittem, most egy szalvéta következik, a mivel megtörlik Nero úr
száját, de csalódtam: az inas csak meghajolt és kedves egészségére
kívánta neki az ebédet.

Az angol levette a fogasról a plédjét és ráterítette a kutyára.

Most már nem állhattam meg szó nélkül:

– Ugy-e bár uraságod hisz a _lélekvándorlásban_?

Az angol felelet helyett intett az inasának, a ki belenyúlt a belső
zsebébe és egy nyomtatványt adott nekem.

Olvastam:

    «_Minthogy legkedvesebb barátom Nero, annyiszor kelt feltünést
    és szolgáltat okot a kérdezősködésekre, hogy ugyanazon
    feleleteket többször kellene ismételnem, – jónak láttam
    kinyomatni a kutyám, barátom iránt érzett szeretetem és
    tanúsított figyelmem okát:_

    _Ezelőtt öt esztendővel Ceylon szigete mellett egy öbölben
    fürödtem._

    _Valami örvény vagy vízár elkapott._

    _Oda vesztem volna, de ez a kutya beleugrott a vízbe és a
    nyakamnál fogva kimentett._

    _Azt hiszem, egy nemeslelkű életmentő megérdemli, hogy az
    életéről mi is gondoskodjunk._

    _=Lord Ebbolon D.=_»

– Nagyon helyes, – szólok a nyomtatvány átolvasása után, de egy szó
ellen kifogásom van.

– És az?

– Ezek a kutyák nem nemeslelkűségből halásznak, vagy mentenek, mert
ilyesmit föltenni róluk nem is lehet.

Az angol kimeresztett szemekkel nézett reám.

– Azt hiszi?

Persze hogy azt. Csak nem gondolja ön, hogy mikor ez a kutya önt kihúzta
a vízből, tudta azt, hogy emberéletet ment? Hiszen ha ezt tudja, akkor
nem a nyakát fogja meg önnek, hanem a karját, mert akkor azt is tudja,
hogy a gégéjét elharaphatja.

Az angol még meredtebben nézett reám.

– Ön filozófus?

– Nem.

– Természetvizsgáló?

Ráhagytam, hogy az vagyok.

– Tehát az ebekről tudományosan nyilatkozik.

– Amint veszszük.

– És teljesen meg van győződve arról, hogy ez a kutya ösztönből mentett
meg?

– Úgy van, uram.

Az angol fölállott, kinyitotta a kupé ajtaját, Nero urat pedig megfogta
a nyakánál és kidobta.

Azután az inasát is megkapta.

Ez egy pillanatig ellenkezett.

Hiába rohantam közéjük, mielőtt segíthettem volna, az inas kirepült és
az ajtó becsapódott.

– Szerencsétlen! – kiáltottam – mit tett ön?

– Mit? Hát kidobtam őket. Köszönöm, hogy fölvilágosított.

– De az inast? Miért dobta ki?

– Hozzá tartozott a kutyához.

– De mégis…

– A kutya az övé volt akkor is, _ő küldötte utánam a vízbe_.

Összecsaptam a kezeimet.

– Ön barom!

– Uram!!!

– A ki az életmentőjével így bánik, az rászolgált erre a titulusra.

– Hiszen ön mondta…

– Hogy dobja ki ezt a nemeslelkű embert, a ki megmentette önt?

– De hisz a kutya mentett meg!

– Értsen meg kérem: ez az ember mentette meg az ön életét, a kutya
által.

Az angol leült és rám nézett.

– Az igaz! – felelte nyugodtan.

E pillanatban a vonat megállott, az angol pedig összeszedte a táskáit és
kiszállt.

– Hova megy? – kérdeztem.

Vállat vont:

– Megyek és fölkeresem a szerecsenemet!




Az álló csillag.

Nem tudom, hány óra volt, mikor B. kapitány névestéjéről hazaértem.

Az ibolyaszínű égen teljes pompában ragyogtak a csillagok. A kövezeten
ropogott a hó. Az utcza néptelen volt. Csak az én nyomaim látszottak a
fehér hórétegen.

Mikor az ablakom függönyét lebocsátottam, szemembe ötlött, hogy a
Jupiter szinte vakító ezüstszínben ragyog. Gondoltam magamban, talán
azért látom ilyennek, mert jégkéreg van az ablakomon, azután hirtelen
elfelejtettem az egész csillagvilágot és mély álomba merültem.

Nem tudom, meddig aludtam, de mikor fölnyitottam a szemeimet, némi
kábultságot éreztem.

Fölugrottam, hogy el ne késsem a napi munkától. Az órám állt. Odamentem
hát az ablakomhoz és fölhúztam a függönyt, hogy az idő felől tájékozzam
magamat.

Az égen nem volt még napvilág. A Jupiter még mindig ott ragyogott az
ablakommal szemben. Kívül az utczán csöndes volt minden.

Visszafeküdtem az ágyamba és ismét aludtam egy verset.

Emlékszem rá, hogy nagyon jól esett ez a második alvás. Olyan üdén
ébredtem föl belőle, mintha akkor születtem volna.

Siettem is otthagyni az ágyat. Véleményem szerint délelőtti 10 óra
lehetett és én már is elkéstem a munkámból.

Milyen nagy volt azonban a csudálkozásom, midőn az ablak függönyét
fölhúzva, az eget az előbbi pompájában, a Jupiter csillagot az előbbi
fehér izzásban pillantottam meg.

Hogy még egyszer neki dőljek az alvásnak, ahhoz nem éreztem kedvet.
Eszembe jutott, hogy kitünő konstantinápolyi dohányom van és hogy tegnap
friss theát vettem.

Meggyujtottam hát a spirituszt és theát forraltam. Illatos és zamatos
thea volt. Megtöltöttem utána a csibukomat és mert czudar hidegnek
éreztem a levegőt, visszabujtam az ágyamba.

Gondoltam, olvasok valamit, míg a nap fölkel, de az ágyamhoz nem volt
más könyv közel, mint Kantnak a filozófiája.

Három éve halogatom már ennek a könyvnek az elolvasását, most éreztem
hozzá először hajlamot.

Azonban alig olvastam a könyvből 3 oldalt, az erős török dohánytól-e,
vagy Kantnak a filozófiájától szédülni éreztem a fejemet.

Letettem hát a csibukomat, és ismét elaludtam.

A szél ordítva futkosott a kályhámban, mikor fölébredtem; az ablakok
zörögtek és az esőcsatornáról pilingelve hullottak alá a jégcsapok.

Csaknem hanyatt estem ijedtemben, mikor az égen ismét a csillagokat
pillantottam meg.

Kétségtelen volt előttem, hogy a föld megállott s hogy én már 3–4
nappalt nézek éjszakának.

Bizonyos, – gondoltam magamban, – hogy a földnek a tengelye az erős
hideg következtében megfagyott és így a föld megszünt forogni.

Tömérdek aggodalmam támadt egyszerre:

ha minket ért az a malőr, hogy a hemisféránk nem a nap felől állott meg,
ki fog bennünket győzni petroleummal? hová lesz a naptár, napló, napóra,
nappal, napos, napszámos, napfogyatkozás, reggeli, vacsora, délharangszó
s más eféle napvilágos ízék;

ha örökös lesz az éj, arra leszünk-e kárhoztatva, hogy örökké aludjunk?

fognak-e az éjbe borult országok indítani expedícziót a polusokhoz, hogy
a befagyott tengelyeket kiolvaszszák?

divatban marad-e az a köszöntés, hogy: jónapot?

a föld túlsó feléről nem özönlenek-e ide a baglyok, denevérek, lumpok és
az éjjeli bakterok?

micsoda óriási scandalum ez a világegyetemben, hogy egy kóborgó csillag
állást foglal el?

hova lesz a tavasz, nyár és ősz, hova a saisonszerű kedves dolgok?

minek fogják nevezni a Pesti Naplót és felhős időben miképen csinálunk
nappali világosságot?

melyik fele lehet most a földnek lefelé s miután a föld megállott, nem
zuhan-e le azon az oldalon a tenger és nem potyognak-e alá az emberek?

       *       *       *       *       *

Ilyenféle gyötrődések között jártam a szobában körülbelül 1 óra
hosszáig. Akkor aztán elbágyadva a kínos gondolatoktól, ismét elaludtam.

Arra ébredtem föl, hogy az ajtóm nyikorog.

Rablók, – gondoltam magamban és a revolveremhez nyúltam.

Ugyanebben a pillanatban kinyílott az ajtó és odaugrott hozzám a
rendőrbiztos.

Kicsavarta kezemből a revolvert.

A szobám egyszerre tele lett emberekkel és asszonyokkal.

– Mit akarnak? – kérdeztem csudálkozva.

A rendőrbiztos odafordult a szerkesztőmhöz és így szólt:

– Éppen jókor érkeztünk; ha még egy perczig késünk, hát a munkatársa
agyonlövi magát!




Öngyilkosság öngyilkos nélkül.

– Egy hirlapiró emlékirataiból. –

– A verse az rossz, hanem a neve jól hangzik, hát beállhat hozzám
munkatársnak! – mondta _Párducz_ József, a «Bárkonyosi Hirlap» felelős
szerkesztője.

Alacsony, köpczös ember volt. Fekete szemöldökeit olyan méltósággal
mozgatta, mint egy római hadvezér, s nekem úgy tetszett, mintha beszélni
is csak «_ciceró_»-ban szokott volna.

Ah! én nyomorult «_petit_»-nek éreztem magamat e nagy zseni mellett!

– Hírt és mindig csak hírt! – szokta mondani. – A közönség egy része nem
olvas vezérczikket, más része nem olvas tárczát, hanem a híreket
mindenki olvassa.

Elindultam hát a rendőri hivatalhoz és bemutattam magamat a bárkonyosi
főkapitánynak:

– _Zelenváry_ Balambér vagyok, a «Hirlap» munkatársa.

A főkapitány szemüvege megcsillant, a mint föltekintett.

– I-vel vagy ypszilonnal?

– Ypszilonnal! – feleltem büszkén. Pedig hát 50 krajczárért vettem a
nevemet; hanem úgy gondolkoztam, hogy a személyem által meg van ez a név
nemesítve! Különben azelőtt _Buxbaum_ Alfréd volt a nevem, a nélkül,
hogy zsidó voltam volna.

Dehát én istenem, ki olvasna el olyan tárczát, a mely alá _Buxbaum
Alfréd_ van jegyezve!

A főkapitány nagyon meg volt elégedve a formámmal, csupán a füleim nem
tetszettek neki; de biztosítottam, hogy ilyen fülek vannak most divatban
Párisban, s ő megnyugodott benne.

Azt mondta, hogy nincs semmi hír.

Kétségbe voltam esve.

Nagy szomorúan állítottam be a szerkesztőségbe, a hol a szerkesztőm
négyszögletű lyukakat vágott egy újságba s e mellett szidta a
finánczokat, a kik a dohányát megtalálták.

Milyen szidalom volt az! Milyen költői! Mily magvas és ékes!
Demoszthenesz sem tudott volna szebben káromkodni.

– Azt a jeges zivatarba forgatott hétfájdalmú perecesrúdját ezeknek a
nemzetsorvasztó kormányinasoknak! Képzelje, öcsém, megtalálták a
dohányomat!

– Az baj!

– Dehogy baj, az még nem baj, hogy vitriolból vegyenek kádfürdőt azok a
himpellérek! Hanem az a baj, hogy megbüntetnek legalább is száz
forintra!

Ezeket mondva, úgy odacsapta az ollóját a sarokba, hogy csaknem szikrát
vetett.

– No, van-e hír?

Alig mertem kinyögni, hogy nincs.

– Az nem baj, irjon, a mit akar.

– De kérem, mit irjak, ha semmi sincsen?

Sohasem felejtem el azt a kővé változtató tekintetet, a mivel végig
mért.

– Hát azt hiszi, hogy adhatunk ki lapot hír nélkül?

– De kérem, ha nem történt semmi!

Látta, hogy újoncz vagyok, miért is enyhébb arczot vágott. Azt mondta,
üljek le s irjam, a mit diktál.

Irtam:

    =Léghajó városunk fölött.= Ma hajnalban a koránkelők egy óriási
    léghajót pillantottak meg városunk fölött, mintegy nyolcz
    kilométernyi magasságban.

Bátorkodtam megjegyezni, hogy ma hajnalban irtózatos sötét volt s még
most is olyan köd ül az utczán, hogy az ember nem lát két lépésnyire.

– Hát irja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, a mikor nem volt köd.

Azután folytatta:

    A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, a melyben két férfi
    és egy nő ült. Hatalmas széláramlat vitte őket kelet felé.
    Városunkat egy nagy teleszkóppal vizsgálták s homokot szórtak
    ki, mire néhány pillanat alatt oly magasra emelkedtek, hogy csak
    borsónagyságú fekete pont gyanánt látszottak az égen. Kik
    lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ez idő szerint sehol
    sem eresztettek föl léghajót.

Ismét bátorkodtam megjegyezni, hogy ha sehol sem eresztettek föl
léghajót, hát ez sem lehet igaz; mire ő azt felelte, hogy csakugyan nem
igaz egy szó sem belőle, de hát hír kell, és a nélkül, hogy észrevette
volna a furcsa befejezést, diktált tovább:

    =Vakmerő rablótámadás.= Az éjjel a gyöngytyúk-utczában egy
    helybeli úri embert ismeretlen tettesek megtámadtak és elvették
    tőle az óráját, tárczáját és gyűrűit. A túlnyomó erő ellen nem
    védhette magát. Persze, _rendőr_ megint nem volt sem közelben,
    sem távolban, s ez szerencse is, mert talán a rendőrt is
    kirabolták volna.

Ennél a hírnél azt kérdeztem a szerkesztőmtől, hogy ez is költött hír-e?

– Persze, hogy az!

– De kérem, akkor miért méltóztatik szidni a rendőrséget?

Kicsinylő pillantást vetett rám.

– Látszik, hogy kezdő! Hát nem tudja, hogy a rendőrség tisztán arra
való, hogy szidjuk. Hát kit szidjunk? A római pápát? – Akkor nem
fizetnek elő a papok. A kormányt? – Akkor nem fizetnek elő a megyei
hivatalnokok. A függetlenséget? Akkor nem fizet elő a polgárság. A
városban nem szidhatunk senkit, mert mindenkinek van pártja s köztük
előfizető, hát így nem marad más hátra, mint a rendőrség, a melynek
tiszteletpéldánya van.

S diktált tovább:

    =Talált erszény.= Ma délután egy tömött bőrerszényt hoztak
    szerkesztőségünkbe. Van benne 16 zálogczédula, 30 kifizetetlen
    számla, egy bábaoklevél és egy operaária a «Kunok»-ból. A ki
    elvesztette, kellő igazolás mellett átveheti.

– Ez sem igaz?

– Persze, hogy nem!

– Hátha valaki kéri?

– Nem igazolhat olyant, a mi nem igaz.

Beláttam, hogy igaza van.

– No hát, most próbáljon magátul irni.

Rágyujtottam egy szivarra s azután kisütöttem a következő hírt:

    =Botrányos verekedés.= A szobában ketten voltak: a főispán és a
    polgármester. A főispán mindig füstöl, a polgármester mindíg
    köhög. Ez utóbbi arra kérte az előbbit, hogy kímélje meg a
    füsttől; de az előbbi rá sem hederített az utóbbi szavára. Ezen
    azután összekaptak és kidobálták egymást a szobából. A melyik
    kiesett, az mindig visszatért és kidobta a másikat, nem csekély
    épülésére a hivatalnokoknak.

Szerkesztőm igen jónák találta ezt a hírt, csupán annyit változtatott
rajta, hogy a «=Botrányos verekedés=»-ből «=Kedélyes mulatozás=»-t
csinált, a polgármester és főispán helyett «Pál és János» testvéreket
irt, a füstöt és köhögést kitörülte és azt írta, hogy a két testvér
tréfából dobálta ki egymást az ajtón, s a megbotránykozó hivatalnokok
helyett «kedélyesen vihogó csőcseléket» irt, s legvégül odatette:
«_Rendőr persze itt volt, mert nevetni lehetett._»

Ezt a kifejezést «Rendőr sehol» és «A rendőrség távolléte által
tündöklött» – a szedők soha sem osztották széjjel, mert csaknem minden
rendőri hírnek ez volt a vége.

Mikor aztán a lap megjelent, 16 ilyen hír volt benne. Úgy olvasták, mint
a szentirást.

Hát még, mikor igazán volt hírünk! Öngyilkossági esetet kihúztunk két
hasábra, sokszor egy oldalra is.

Például egyszer a rendőrségnél ezt a hírt kaptam:

    «_Bodza András 35 éves zsákolót ma reggel a diófán találták
    fölakasztva. Felesége és két gyermeke maradt._»

Én meg is irtam hírnek ezen módon, de a szerkesztőm egészen máskép
dolgozta át. Ezt irta ebből a két sorból:

    =Szörnyű öngyilkosság.=

    _Mi történt ma a város végén?_

    A társadalom rákfenéje, az öngyilkosság, ijesztő mértékben
    terjed a legalsóbb néprétegekig.

    Ma reggel ismét egy polgártársunk dőlt önkényt a hideg halál
    jégkarjaiba.

    Egy fiatal élet, _Bodza András_ zsákoló, a diófa lombtalan ágára
    hurkolta önnyakát.

    _Az öngyilkosság előzményei._

    Miként saját kiküldött tudósítónk irja: az öngyilkos Bodza
    Andráson bizonyos melancholia volt észrevehető a zsákolások
    alatt, csupán akkor aranyozta meg a jókedv az orczáját, ha
    _Finkelstein_ Salamon, a gazdája, bagót adott neki. Az
    öngyilkosság napján korán kelt s midőn fölült az ágyban és
    kezébe vette a csizmáját, feleségéhez így szólt:

    – _Lyukas a csizmám!_

    A felesége nem is sejtette, milyen mély értelme volt ennek az
    egyszerű megjegyzésnek!

    Azután szalonnát evett kenyérrel és a szalonnát erősen
    megpaprikázta.

    Mikor ezt elvégezte, kiállott az utczaajtóba és így szólt:

    – Komisz idő lesz!

    Felesége ezeknek a szavaknak sem tulajdonított mélyebb értelmet.

    Mikor az utczaajtóból befordult és a kertbe ment, a felesége még
    látta, hogy vakaródzott.

    _Az öngyilkosság._

    Bodza András kivitte a köpülőt. Odaállította a diófa alá, azután
    egy sóhajjal a szájában és egy madzaggal a kezében fölállott a
    köpülőre, átvetette a madzagot a diófa keleti oldalán levő
    vastag ágon, azután hurkot kötött rája, ezt a fején át a nyakába
    húzta és így szólt:

    – Isten veled világ!

    A következő perczben összeszedte lelkének és lábainak minden
    erejét és elrugta maga alól a köpülőt. Szemei kimeredtek,
    nyelvét kiöltötte és lábaival olyanféle mozdulatokat tett a
    levegőben, mintha káposztát taposott volna.

    _A hulla felfödözése._

    Bodza Andrásné azt hitte, hogy a férje már elment dolgozni; át
    akart futni a kerten át a szomszédba, a hol a komaasszonyával
    egy garasára törkölypálinkát szoktak hozatni en moitié, vagy a
    mint ők fejezik ki magukat: «mutyiba».

    A mint át akar osonni a kerten, látja, hogy valami függ a
    diófán.

    – «Ez nem dió, – úgymond – hanem ember.»

    Közelebb menve, egy 15 másodperczig tartó éles sikojt hallatott
    s így kiáltott föl:

    – «_András! Mért akasztotta föl kend magát?_»

    András nem felelt, csak a szomszéd kutyája válaszolt egy
    végnélkül tartó fájdalmas vonítással.

    _A hulla levevése._

    Bodzáné sikojtására és az eb vonítására összefutottak a
    szomszédból és _Bugyogó Kelemenné_ szül. _Lekvár Juliánna_
    elkérte kölcsön a _Szűk Ferencz_ ködmönszabó 16 krajczáros
    fekete csontnyelű bicskáját, melyet _Szűk Ferencz_ a túri
    vásáron vett egy Feigelstock Izsák nevű czeglédi kereskedőtől és
    ezzel a bicskával elmetszette a madzagot.

    A hulla nagy súlylyal esett alá és ökle úgy rázuhant _Bibircsók
    János_ favágó arczára, hogy ennek orra azonnal földagadt és a
    pipa kiesett a szájából.

    A köpülő a tett színhelyétől 3 méternyire és 96 czentiméternyire
    feküdt.

    Tetején egy láb rugásának nyomai láthatók; az egyik abroncsa nem
    rozsdás.

És így ment ez tovább a következő czímek alatt: _A hulla bejelentése. A
hulla elszállítása. A bonczolás. Kapotnyak Zsófia véleménye. Az özvegy
könnyei. A temetés. A városban uralkodó hangulat. Az öngyilkosság mint
társadalmi kór. A zsákolók magatartása._ Stb.

Ezt lapunk főszerkesztője mind ama két sornyi hír után csinálta. Úgy nem
látta Bodza Andrást, mint a hogy én nem láttam, s mikor ezt az eseményt
irta, akkor még sem a bonczolás, sem a temetés nem történt meg.

A lap másnap megjelent. 500 példányt vettek meg belőle külön s még az
utczasarkokon is olvasták.

Ugyanazon napon arról értesített a rendőrség, hogy az egész akasztási
történet csak tréfa volt, valami névtelen polgártárs tréfálta meg vele a
rendőrséget.

Másnap azután kénytelenek voltunk azt irni, hogy «A lapunk mult számában
megirt akasztás nem történt meg, hanem lapunkat a _fejetlen, mihaszna
rendőrség_ vezette félre, miért is az egészet visszavonjuk».

Denique, itt is a rendőrség húzta a rövidebbet!




Klein és Ábelesz.

(A gizehi pergamenlapokból.)

Vala pedig Ádámnak két fia: _Klein_ és _Ábelesz_.

Klein gabonaszenzál volt. Ábelesz pedig juhszőrkereskedő.

Daczára annak, hogy testvérek valának, nem éltek együtt békességben.

Onnan támada pediglen közöttük az ellenségeskedés, hogy Ábelesz a
juhszőrrel együtt gabonát is vásárolt egy közalapítvány-uradalmi
bérlőtől, a mi által jelentékeny rebachtól ütötte el Klein urat.

Ezen ok miatt először csak maguk között zsörtölődének, később azonban a
hírlapi nyiltterekben folytatták a személyeskedést.

Az egykori tőrténetírók följegyzéseiből kiderül, hogy az ekkori
hírlapoknak sok jövedelmet hajtott ez a nyiltterezés.

Az egymásra szórt vádak és gorombaságok mindig vastagabbak lettek, s ki
tudja mi lett volna a vége, ha egy sajtóhiba más fordulatot nem ád a
dolognak.

Ábelesz ugyanis ezt irta a nyilatkozatába: «_Klein te nem vagy igaz
ember!_» – a «Paradicsomi Hiradó» pedig így hozta ezt a kifejezést:
«_Klein te vagy gazember!_»

A sértett gabonaszenzál a magtár padlásáig ugrált mérgében.

Alig várta, hogy személyesen találkozzanak.

Ez meg is történt másnap az utczán.

A szemtanúk hiteles följegyzései szerint a következő párbeszéd folyt le
közöttük:

– Na csakhogy megfogtalak te gyapjúharisnya! – kiáltott Klein.

– Nem félek tőled korpás zsák! – felelt vissza Ábelesz.

– Hát, hogy mertél te engem gazembernek nevezni, te becsületrágó? –
ordítá Klein és mellen ragadta Ábeleszt.

Ez férfias bátorsággal ugrott hátra, azután orrára csapván a czvikkerét,
így szólt:

– Uram, ha ön dsentlmen, és kifogása van személyem ellen, akkor
cselekedjék úgy, mint dsentlmenhez illik; ha pedig ön párisi gamin vagy
bécsi hendelfanger, akkor legfeljebb a policzáj közvetítésével
társaloghatunk.

Klein meghökkent, a hóna alá nyúlt, kivette onnan a hőmérőt s kezében
tartá addig, míg csak le nem higgadt a nyugodt állapot fokaira, azután
elővett egy névjegyet és e szavakkal nyujtá át:

– Segédeink elvégzik a többit.

Ábelesz fejet bólintott rá, és nyugodt, hideg arczczal sétált tovább.

Másnap a városon kívül hat ember szállott le az _omnibuszról_.

Klein volt és Ábelesz, meg a szekundánsok.

A legidősebb segéd elővette a _Bolgár_-féle párbajszabályokat és azokra
hivatkozván, szavukat vette, hogy egymást nem lövik agyon, sem a
segédeket oldalba.

A felek két darab sápadt igent bocsátának a ködös levegőbe.

Ekkor Klein és Ábelesz kétszáz lépésnyire mentek egymástól, a segédek
pedig az omnibusz alá bujtak.

Onnan kiáltott a vezénylő segéd:

– _Fáj!_

Klein behunyta a szemeit, Ábelesz bedugta a füleit; a kakasok hideg
csikorgása hangzott a levegőben és ezután két iszonyú durranás.

E pillanatban az omnibuszos lovai megijedtek és elragadták az omnibuszt.
A segédek közül, kinek a fülén, kinek a lábán, kinek a gyomrán ment át a
kerék.

Irtózatos ordításukba belevegyült a Klein üvöltése:

– Wáj mir!

– Mi baj? kérdezte a vezérszekundáns, a kinek csak a nyakán ment át az
omnibusz.

– Agyonlűtt az Ábeles.

– Már hogy lőtt volna agyon?

– Csak vizsgáljanak meg kérem, érzem, hogy golyó van bennem.

Nézegetik, tapogatják, levetkőztetik, összeforgatják, debizony nem
találtak rajta olyan lyukat, a mi golyótól származott légyen.

– Hát az Ábelesz? kiáltott fől az egyik segéd.

Csak most jutott eszükbe, hogy Ábelesz is van a világon.

Ott feküdt az árokban, összeguborodva, mint a sündisznó.

Kiemelik onnan, hát meg van halva, annyira meg van halva, hogy soha
ember úgy még meg nem volt halva.

Klein göndör haja egyszerre kiegyenesedett: a rossz lelkiismeret
belevágta oldalaiba a sarkantyúját: elrohant onnan és meg sem állott
Hamburgig, a hol mint a későbbi histórikusok kiderítették, jegyet
váltott Amerikába és Panama-hózentráger-gyárossá lőn.

Ábeleszt pedig fölbonczolta a rendőrorvos és konstatálta, hogy a
«nagymérvű drukk és a pisztoly pukkanása következtében előállott,
kívülről előzetesen befelé és belülről oldalt tekervényesen ki – lefelé
ható szívszélgörcshűdetiütetimeneti ijedelvény» okozta halálát.




A hétfejű sárkány és a műkedvelők.

– Mese. –

Hol volt, hol nem volt, nem bizonyos, hogy volt, az sem bizonyos, hogy
nem volt, de az bizonyos, hogy még az Operenciás tengeren is túl volt…

Én ugyan azt sem tudom, hol volt az Operenciás tenger, sőt a
mappacsinálók sem tudják, de a kik szeretik a meséket, azok már kétségen
kívül ismerik ezt a tengert, a melyet bizonyosan valami h..... német
födözött föl, s titokban is tartotta örökre, hogy hol fekszik.

A geografiára kétségen kívül sajnálatos ennek a tengernek a titokban
maradása, de a mesekomponálókra nézve nagyon is örvendetes, mert senki
sem járhat utána, hogy igaz-e, a mit elbeszéltek.

Tehát, hogy a mesémet folytassam:

Ezen a nagyszerű Operenciás tengeren túl volt egy aranyerdő, ebben az
aranyerdőben egy ezüstkastély, ebben az ezüstkastélyban egy
tündérszépségű királyleány.

Ha már most az Operenciás tengeren is volna zónatarifa, kétségen kívül
rögtön utaznátok álmos hallgatóim, hogy nehány □-méter fát szállítsatok
haza abból az aranyerdőből és legalább egy küszöböt elemeljetek az
ezüstkastélyból; dehát mit tehetek én arról, hogy az Operenciás tengeren
_Baross Gábor_ nem uralkodik!

Persze, így a tündérszépségű királyleány iránt nagyobb lesz a figyelem.

A mesecsináló nem is foglalkozik Jutkával, Böskével, hanem mindíg csak
királykisasszonyokkal, a kik, mintha mind egy anya szülte volna, mind
tündérszépségűek.

Ez a tündérszépségű királykisasszony lakott ott az aranyerdő közepén
levő ezüstkastélyban.

Hogy miért lakott ott a tündérszép királykisasszony, azt is elmondom.

Hát bizony nem a maga jószántából: egy sárkány vitte oda.

Abban az időben nagyban grasszáltak a sárkányok; minden városnak megvolt
a saját külön hétfejű sárkánya, a mely rettenetesen ordított, rugott,
kapált és évenkint néhány szűz leányt megevett.

Az én sárkányom azonban minden sárkányokat fölülmúlt: igazi telivér
sárkány volt, oldalági rokonságban állt a híres Behemothtal, azonban a
sárkánypasszusa elveszett és így a tulajdonképeni származásáról mit sem
tudok.

Csupán egy hű kabinet-fénykép után írhatom le ezt a szörnyű fenevadat.

E szerint ez is hétfejű volt. Minden fején tüzes tarajt viselt és
monoklit, de borotválkozni nem borotválkozott, mert nem akadt olyan
borbély, a ki meg merte volna borotválni. A lábai tele voltak köszörült
nagy körmökkel, a háta közepén pedig árboczszerűen fölálló hegyes sörték
voltak. A szeme akkora volt, mint egy tésztástál, a nyakát olyan
hosszúra föl tudta nyujtani, hogy esténkint nyalogathatta a
gönczölszekér kerekéről az olajat s a fiastyúk egy-egy csirkéjét
elkaphatta.

Nagyon természetes, hogy egy ilyen kolosszális barom nem volt képes
becsületesen megélni: legelni méltóságán alulinak tartotta, pecsenyéhez
pedig nem juthatott mindíg, mert minden jóravaló ember féltette tőle a
veséjét, velőjét.

De nem hiába volt ám hét feje az én sárkányomnak, ki is eszelte nagy
furfanggal, hogyan juthasson ő fáradság nélkül emberpecsenyéhez;
belopódzott ugyanis egy király udvarába, kiemelte a királykisasszonyt az
ágyából és elvitte abba a bizonyos aranyerdőbe, ezüstkastélyba, a
nélkül, hogy valaki észrevette volna.

A király persze nagyon megijedt, mikor meghallotta, hogy a leánya
eltünt; azonnal elküldötte az inasát a rendőrségre, a mely rögtön
intézkedett, hogy a lapok napi ujdonságok között hozzák a következő
sorokat:

    =Körözés.=

    Közhírül adatik, hogy ő felsége 77-ik Torontárius király kárára
    egy leányt elloptak, minek okáért elrendeltetett ennek országos
    körözése.

    _Személyleirása:_

    _Neve:_ Lybamilla;

    _születéshelye:_ Pinkócz;

    _kora:_ 17 éves és 6 napos;

    _vallása:_ délnyugati g. kath.;

    _állapota:_ nős;

    _foglalkozása:_ királykisasszony;

    _nagysága:_ 160 cm.;

    _testalkata:_ takaros;

    _arcza:_ gö-gö-gö-gö-gömbölyű;

    _arczszine:_ mikor puderos, fehér, mikor nem puderos, akkor
    rózsaszinü;

    _halya:_ szőke, föl van sütve;

    _szemei:_ hamisak;

    _orra:_ divatos;

    _bajusza:_ nincs;

    _ajkai:_ csókratermettek;

    _beszél:_ virágnyelven, legyezőnyelven, zsebkendőnyelven és
    bélyegnyelven;

    _ruházata:_ egy fehér úszónadrág, ibolyaszinű harisnya és
    ribizliszinü harisnyakötő.

    _Különös ismertető-jele:_ mikor hátat fordít, arczát nem lehet
    látni.

    Nevezett személyre ezen körözőlevél kiadatván, fölhivatnak az
    ország összes rendőrhatóságai, hogy területeiken nyomozzák, s
    föltalálás esetén hazaszállítsák.

    Kelt Pinkóczon. Krisztus előtt 10 ezer esztendővel, Szent
    Genovéva napján, éjjel 12 órakor.

    A főkapitány fürdőnlétében:

    _=Báró Kendermagvölgyhasadéki Kendermagvölgyhasadékky Pukk,=_

    kir. rendőr-középkapitány, mint h. főkapitány.

Daczára annak, hogy ez a körözés minden lapban megjelent, s hogy a
rendőrök tömérdek szőke kofát és egyéb hölgyeket összefogdostak a
királykisasszony helyett, úgy eltünt ez, mintha csak a föld nyelte volna
el.

Végre félév mulva a _Hölgyek Lapjának_ rózsaszínű borítékja vezette
nyomra a keresőket.

A borítékon ugyanis a következő szellemes kérdések jelentek meg a
«_Társalgó_» rovatnak «_Kérdések_» című csoportjában:

    _6778872-ik kérdés._

    Ki tudna nekem fölvilágosítást adni a következő kérdésekre:

    1. Illik-e egy hölgynek piros pecsétet használni levélre?

    2. Ki irta a «Boci-boci tarka» kezdetű dalt és hogyan van ez a
    dal tovább?

    3. Tojnak-e a kappanok, és ha tojnak, miért tojnak titkon?

    4. Miről tudhatja meg egy hölgy azt, hogy migrainje van?

    5. Miként lehet a baraczklekvárt megóvni a penésztől, és
    Beethoven irta-e a «Nyomorultak» című regényt?

    6. Kell-e pirulni a szűz leánynak, ha egyedül van?

    _=Lybamilla.=_

Mikor ezt a néhány sort elolvasta a király, akkorát ugrott örömében,
hogy a koronája csücske letörött a mestergerendában.

Azonnal elküldöttek a _Hölgyek Lapja_ szerkesztőségébe és ott, miután 19
papirkosárnak a tartalmát vasvillával széthányták, rá is akadtak arra a
borítékra, a melyen rajta volt a keresett postabélyeg.

Túl az Operencián. SÁRKÁNYVÁR Kre. 1592673. év ápr. 1.

Ebből azután megtudták, hogy sárkány ragadta el a királykisasszonyt és
hogy a sárkányvár az országon kívül, az Operenciás tengeren túl van.

A király gyászruhát szabatott magának és újra beletétette a lapokba a
leánya személyleirását és azt is hozzácsatolta a közleményhez, hogy azé
lesz a tündérszép _Lybamilla_, a ki haza birja hozni.

Persze, nagy lett a riadalom az ország vitézei között. Különféle ifjak:
katholikus ifjak, pereces ifjak, jogász ifjak, kefekötő ifjak és minden
rendű-rangú ifjak siettek az Operenciás tengerre. Tutajok, ladikok,
szandolinok, bárkák, úszóhólyagok és más egyéb vízi tárgyak segélyével
igyekeztek áthatolni a tengeren s fölkeresni a sárkányvárat.

Természetesen a sárkánynak éppen csak ez kellett, hogy ne ő neki kelljen
az emberek után járni, hanem ezek menjenek őhozzá.

A csalétek a királykisasszony volt.

Ettől a naptól fogva a sárkány úgy nyeldeste az ifjúságot, mint a ludak
a cserebogarakat.

Megette őket bugyogóstul, frakkostul, legföljebb azt köpte vissza, a
melyik olyan sovány volt, mint én.

A tündérszép királykisasszony egyedül bolyongott ezalatt a kastélyban;
néha strimpfliket stoppolt, néha szonátákat játszott, néha pedig a
Hölgyek Lapját olvasta és lekvárt főzött, mint ezt a kérdéseiből már
előbb is kivehettük.

Sok vitéz és deli ifjú elvérzett ezen idő alatt a kapu előtt.

Hiába próbálták a sárkányt karddal megölni, megette a lovagokat
kardostul, sarkantyústul, lovastul együtt; hiába próbálták Ucháciussal
lelőni: azt hitte svájci labdacsokat lődöznek feléje s lenyeldeste az
ágyúgolyókat is; hiába raktak alá dinamitokat: egyet ugrott s csak
ennyit szólt a robbantásra:

– _Ejnye teremtette!_

Elgondolhatja akárki is, hogy az összes ifjúság kétségbe volt már esve,
s utolsó kísérletül fogadta el egy zenetanárnak azt az ajánlatát, hogy
próbáljanak kiváló műkedvelők egy hangversenyt adni a sárkánynak. Talán
így megjuhodik és el engedi vinni a tündérszép királykisasszonyt.

Tömérdek műkedvelő ajánlotta föl erre a tehetségét: üsttel, dobbal,
citerával, hegedűvel, gitárral, dudával, cimbalommal, furulyával,
zongorával és okarinával rohantak mind a zenetanárhoz, hogy
szerepeljenek a hangversenyen, de a zenetanár csak 24-et fogadott el
közülök; ezek között volt egy kisbőgőművész, egy nagybőgőművész, egy
dorombművész, egy pikulaművész, két baritonista, egy tenorista és egy
szóló-bassista. A többiek hegedűn és zongorán játszottak.

Mielőtt azonban elindultak volna, illendőség szerint egy nagy programmot
nyomattak és elküldték azt a sárkánynak.

A sárkány meg volt hatva. Különösen meghatotta pedig az a figyelem, hogy
a helyárakról szó sem volt a programmon, s így nem kellett neki
átrepülni az Operenciást, hogy zálogba tegye az ezüstkastélynak
valamelyik kilincsét.

A hangversenyzők megérkeztek hozzá és kört foglaltak előtte.

Legelőször a dorombművész játszotta el a «_Tévedt nő_» nyitányát.

A sárkány nyugodtan hallgatta, mert valószínűleg semmit sem hallott
belőle.

Azután egy hegedűművész játszott Paganinitől valami ábrándot.

A sárkány nyugtalankodni kezdett.

Következett egy duett nagybőgőre és okarinára: előadták Wagner
Lohengrinjét.

A sárkány az egyik fülét betapasztotta sárral.

Azután egy vonónégyes játszott Bachtól.

A sárkány kijelentette, hogy nem hallgatja végig.

Ebből aztán már látszik, milyen nagy barom volt: nem tudta, hogy a
műkedvelő-hangversenyt _muszáj_ meghallgatni.

A vonónégyes olyan hosszan muzsikált, hogy a többi műkedvelők sem birták
bevárni a végét; kiki a maga szerszámán hozzálátott a kontrához,
primhez, szekundhoz és basszushoz és forte-fortissime egyik előbb, másik
hátrább egy taktussal, húzták a szonátákat.

A sárkány ordított.

A műkedvelők nem hallgattak.

A sárkány ugrált dühében és a fogait csattogtatta.

A műkedvelők helyükön maradtak és bőszülten játszottak.

A sárkány közéjük ugrott és szétvágta őket a farkával.

A műkedvelők széthemperedtek a gyöpön és fekve játszottak tovább.

A sárkány őrülten forgott, ordított ekkor; a földet hányta, kávéházi
habot fujt és rakétákat eregetett az orrából, végre neki ugrott a
bandának és enni kezdte őket.

A műkedvelőket még ez sem zavarta meg: tovább játszottak a szájában, a
pikulás benn a sárkány gyomrában pikulázta a primet, a cimbalmos a
sárkány hátán cimbalmozott, a violinista a szájában hegedült, a
nagybőgős félig lenyelve, félig kihajolva a sárkány szájából húzta a
bassust.

Végre a sárkány egy óriási, föllegeket érő ugrással beleöngyilkolta
magát az Operenciás tengerbe.

A műkedvelők közül néhány életben maradt. Ezek őrülten húzták még azután
is.

Csupán egy süket kisbőgőművésznek jutott eszébe, hogy kivezesse a
királykisasszonyt a kastélyból és haza vigye.

A király neki adta az országát és tündérszép leányát, a műkedvelő
kisbőgős pedig nászajándékul lemondott a kisbőgőn való művészkedésről.

Az életben maradt műkedvelőket az «_Fátum_» nevű teherhajón
hazaszállították, de a józan észt soha sem tudták nekik visszaadni. Még
most is élnek, ha meg nem haltak és hangversenyeznek veszettül.




A jövő évezredből.


I. Öngyilkolás.

Minthogy az orvosok már a jövő évezredben mindenféle betegség ellen
tudnak szert adni, nagyon természetes, hogy az emberiség elszaporodik és
így érdekében fog állani az államoknak, hogy az öngyilkosságok elé
akadályt ne gördítsenek.

Ez okból kimennek divatból a nadrágszíjra való önakasztások, a
borotvával való gégeszelések, a vízbeugrás, gyújtóevés, revolver,
érfölvágás és a széngőzgázhalál.

Ezek helyett az orvosok villámszülő masinákat fognak tartani, s ha
öngyilkossági hajlammal kopogtat be hozzájuk valaki, azt nyakoncsapatják
egy darab jól elkészített villámmal.

Nagyon természetes, hogy ez némi szabályok szerint fog történni, a minek
illusztrálásául elmondok egy ilyen jövő évezredbeli jelenetet.

*

_Hangszini_ Kelemennek a menyasszonya megszökött a «_Sárkány_» nevű
gőzléggépen egy gyémántcsinálóval.

Hangszini Kelemen elkeseredett.

Volt is rá oka, mert annyi bankót kapott volna hozományul a
menyasszonynyal, a mennyivel egy réceszaporító gazdasági gépgyárat
tudott volna fölállítani.

Nagyon természetes, hogy Hangszini Kelemen nem kívánt tovább élni.

Rágyujtott hát egy önmagától égő illatos Teuvigside szivarra és a városi
központi fonografnál meghallgatta az _államilag engedélyezett gyilkoló
intézetek_ hirdetéseit.

Ezek közül egy így hangzott:

_=Életet elhagyó hölgyek és urak becses figyelmébe.=_

_Van szerencsém ajánlani nehány nappal ezelőtt fölállított «=Excelsior=»
=gyorsgyilkoló villámgépemet=, a mely 3/100-adrész pillanat alatt
nemcsak hogy fájdalom nélkül, de kellemes gyönyörérzéssel ereszti a
másvilágra az igen tisztelt halni vágyó hölgyeket és urakat.
Utókövetkezmények nincsenek. Biztos hatásért kezesség vállaltatik._

_Utolsó-utcza 7. sz._ _=Dr. Sypirz,=_ _szab. villameregető és
patkányűző._

_Ugyanott =koporsók= a kivánt nagyságban és minőségben kaphatók és a
=halotthamvasztás= csekély díjért történik. Azok számára, a kik az
utolsó pillanatban visszalépnek, ajánljuk legújabb =férfi és női
divat=-raktárunkat._

Hangszini Kelemen megjegyezte magának azt az utczát és számot, azután
egyenesen arra fordította a teste elejét.

Léggel töltött gummisarkainak segítségével gyorsan ott termett.

A mint a küszöbre lépett, a kaput egy rejtett rugó nyitotta föl előtte.

Az előszobában egy inas állott, a ki így szólt Hangszini Kelemenhez:

– Szíveskedjék egy pillanatig türelemmel lenni, a doktor úr éppen egy
hölgyet expediál az angyalok közé.

Ezeket mondva, félrevont az inas egy kis függönyt a falon és így szólt:

– Ha úgy tetszik, tanúja lehet a gyors és biztos kivégzésnek.

Hangszini Kelemen odaállt a kis kerek ablak elé és benézett.

A sárgarezes fényes villamgép előtt egy szép halavány hölgy ült.
Eligazította a homlokán a fürtöket, azután az orvosnak 10 drb aranyat
nyujtott és így szólt:

– Tehát kérem!

– Isten önnel asszonyom! – szólt udvarias meghajlással az orvos és
megnyomta a villamgép rugóját.

A következő pillanatban a szép halavány hölgy lezárta a szemeit és
mosolygott.

Az orvos intésére két díszesen öltözött inas lépett elő a szoba
hátteréből. Ezek gyöngéden megfogták a hölgyet és kivitték.

Hangszíni Kelemen tudta azt, hogy ez is reklámkomédia. A hölgy
viaszarczú automat s úgy az aranyok, mint a mosolygás neki szólnak.

Mindazonáltal nem mondott le a szándékáról. Intett az inasnak és a
kitárt ajtón belépett.

Dr. Sypirz, egy vörösszakállú szemüveges csontos ember, hajlongva
sietett eléje.

– Ne komédiázzunk, – szólt komolyan Hangszini Kelemen, – itt van a
tárczám, van benne egy forint és 3 zálogczédula egy óráról és két
gyűrűről. A rajtam levő ruhát ezelőtt 3 nappal vettem 38 forintért. A
csontjaimért a spodiumgyárban, egyéb testrészeimért a szappanfőzőnél kap
5–6 forintot.

– Kérem, ön egy kissé sovány, – jegyezte meg az orvos.

– A fogaim egészen épek, 10–15 forintot kap értök, én 40 forintért
rakattam a mult télen. De elvégre is nincs mit beszélnünk, ön tudja, mit
érek, kérek egy adag villámot.

– Előbb tessék aláirni ezt a nyilatkozatot, – szólt az orvos és a
következő sorokat nyujtotta egy papiroson Hangszini elé:

_=Nyilatkozat.=_

_Alul nevezett kijelentem, hogy a saját akaratomból végeztetem ki
magamat =dr. Sypirz= jóhírű villámos által, a kit egyúttal =gyors=,
=kellemes= és =biztos= eljárásáért a desperált közönségnek a más
világról is ajánlok._

Hangszini Kelemen minden ellenvetés nélkül jegyezte alá a nevét, a
melyhez a háttérből előlépő két díszesen öltözött inas is odajegyezte a
nevét tanuképen.

Az orvos egy udvarias kézintéssel helyet kínált a vendégének.

Hangszini beleült az üveglábú karosszékbe.

Az orvos odaállt a géphez.

Megnyomta a villámszabadító gombot.

Hangszini egyet rugott.

Meghalt.

*

Öngyilkos hajlamú urak és hölgyek, inasok és borbélylegények!

Beláthatják önök, hogy a mostani gyarló eszközeinkkel nem érdemes
magunkat meggyilkolni.

Várjuk meg tehát, míg a fönt leirt módon vethetünk véget az életünknek –
a jövő évezredben.


II. A jövő évezred marhái.

Jönni fog (mert jönni kell) egy jobb kor, a megregényezett jövő évezred,
a midőn a marhák egészségi állapotára a kifejlett marhatenyésztés
nagyobb gondot fog fordítani.

Akkorra a csordások akadémiájából művelt _csordászok, marhászok,
ökrészek, borjászok és tehenészek_ fognak előkerülni.

Ezek diplomás emberek lesznek. Czvikkert, cilindert és frakkot fognak
viselni és így őrzik a jelenleg marháknak nevezett hasznos négylábú
urakat és asszonyságokat.

A marhák istállói akkor a következő neveken lesznek ismeretesek:

_Tehénlakosztály._

_Ökörkör._

_Bikamagánlak._

_Borjúnevelőintézet._

_Tinóképezde._

_Üszőzárda._

Az ökrök szabadon fognak járni, mint most, azonban a bikák a tehenektől
erkölcsi szempontból el lesznek különítve.

Minden lakosztály szalma helyett bársonykanapékkal lesz aljazva. A
marhák még csecsemőkorukban megtanulják, hogy a lábaikat ezekre a
kanapékra fölrakni nem illik.

A tehenek étkező jászola fölött velencei tükrök fognak állani és pedig
nem azért, mintha a gazdának a szépnem iránt való gyöngéd figyelmét
jeleznék, hanem azért, hogy a fejés nagyobb eredménynyel történjék.
Fejés alatt t. i. ezeket a tükröket leleplezik s a tejelő jószág ismert
hiuságánál fogva könnyebben leadja a tejet.

A fejés egyébiránt szintén udvariasabb módon fog történni. Most ugyanis
úgy fejnek, hogy durva barbársággal megfogják hol az egyik, hol a másik
bájnyulványát a tehéni _kebelnek_, kihúzzák félméternyire is, mint a
gummielásztikumot, s így erőszakolják ki azt az egészséges folyadékot, a
melynek tej a neve. A finomérzésű állat fájdalommal veszi ezt tudomásul
s néha minden türelmét elvesztve fölrugja a fejődézsát a szénapadlásig.

A jövő században ez nem így lesz: mindenekelőtt megkérdik a
borjúnöveldében a kiképzett tehéntől, hogy nincs-e kifogása a
tejcsordítás ellen? Ha a tehén bőg és a fejét csóválja, akkor nem
bántják, mert akkor tudvalevő lesz, hogy rossz hangulatban van és a teje
egészségtelenné válik: de ha kedélyesen mosolyogva bólint a fejével,
akkor kaucsukcsapokat alkalmaznak a tejtömlőjéhez és egy
segédbojtárokból összeállított férfinégyes előadása mellett végzik az u.
n. _eltejeltetést_.

Mindez annyi gyöngédséggel és oly udvariassággal történik, a minő csak a
jövő század fejlettebb ízlésű és finomabb érzésű nemzedékeitől várható.

A borjúnevelő-intézetben, mondanunk sem kell, kiváló gond lesz fordítva
a különböző tantárgyak között a _borjúnyelvre_. Az intézet udvarán tágas
hely lesz a borjútermészet ficzánkolásaira, a mely szintén a műveltebb
viszonyoknak megfelelőleg, szabályok szerint fog történni.

A ficzánkolások ugyanis ¾-es zenei ütemben fognak történni s akkorra már
egészen új zeneirodalmi ág fog virágzani «_Borjúkeringők_» címen.

Hogy ez a táncz illemesen történjék, a borjúk farkára súlyt kötnek.

Mellőzve a többi osztályokat, szólunk még az ökörkörről.

Az ökröket a jövő században egész’ más célokra fogják használni, mint
most. Akkor az ökrök a teheneket fogják őrizni és a borjúkat fogják
nevelni.

Tekintve azt, hogy az úgynevezett _ökörbőgés_ a kellő zenei művelés után
szép baritonelőadásokban fog nyilatkozhatni, minden dalárda fog a saját
céljaira kiképezni néhány kiváló hangú ökröt.

Az ilyen kiváló hangú ökrök minden évben országos bőgőversenyt tartanak
s ilyenkor egy-kettő bekerül az operaházba is.

Egyébiránt az ökrök komolyságuknál fogva különösen alkalmasak lesznek a
marhaifjúság nevelésére és a közerkölcsiség előmozdítására.

Már, hogy akkor több ökör lesz-e a világon, mint most van, azt
voltaképen senki sem tudhatja előre, de tekintve azt, hogy a civilizáció
történelmében az ökrök mindíg szerepeltek, nincs okunk kételkedni azon,
hogy a míg a civilizáció emelkedik, addig az ökrök is szaporodnak.




Én is mulattam Szent István napján!

Reggel éppen a török szultán háremének küszöbéig jutottam álmomban s a
kulcslyukon át a leggyönyörűbb és leggömbölyűbb hófehér lábacskákban
gyönyörködtem, midőn egyszerre olyan dübörgés riasztott föl a prózai
valóságra, mintha tizenhat sörös szekeret hajtottak volna végig a fülem
dobhártyáján.

Az ajtómon dörömbözött valaki.

– Ki az? – ordítok feléje, mint egy álmában megzavart oroszlán.

– Én vagyok! – felel egy ismeretlen hang.

– Ki az az én?

– Hát a Pista!

– Micsoda Pista?

– _Korsó_ Pista, a te régi pajtásod.

– Nem ismerem az urat.

Az idegen egy perczre elhallgatott, én pedig ezen idő alatt azon
gondolkoztam, hogy azt mondjam-e neki: «vigye már el az ördög innen!»
vagy azt, hogy: «uram! az ön becses személyének kedves jelenléte
fölösleges lévén, méltóztassék tisztelt énjét odábbítani!» – Hiába, az
ember nem tudja, kivel beszél: az egyik iránt gorombának kell lenni, a
másik iránt pedig udvariasnak.

Egyszer csak beordít az idegen:

– Hallod-e te Géza pajtás! Most jut eszembe, hogy engem nem is Korsó
Pistának hívnak.

– Hát mi a szösznek?

– _Krammer_ Istvánnak.

Hm! Hogy őt nem annak hívják, a minek mondta, hanem annak, a minek
mondja. Ez nagyon gyanús. Fölültem az ágyamban, azután szigorú hangon
ordítottam vissza:

– Hallja-e az úr? Én sem Krammer Istvánt, sem Korsó Pistát nem ismerem,
hát be sem eresztem az urat. Alászolgája!

Ezzel újra lefeküdtem és a fülemre rántottam a takarómat.

De az idegen nem tágított.

– Te Géza! – kiáltott erősen; – ha be nem bocsátasz, hát betöröm az
ajtódat.

Nohát erre már muszáj volt _kizárkózni_.

Egy vöröshajú, potrohos, alacsony ember ugrott a nyakam közé és miután
három szilvoriumos ízű csókot nyomott a képemre, megkapta a két vállamat
és rám kiáltott:

– Hát nem ismersz, te?!

– Bizony nem emlékszem, – szóltam zavartan és a háta mögött álló
asszonyra és a körülötte levő nagy rakás gyerekre néztem.

– Ejnye ördögadtát, hiszen együtt jártunk az elemibe.

– Az elemibe?

– Igen, igen, ezelőtt harmincz esztendővel. No csak nézz meg jobban: én
vagyok az a _vörös_ Pista, a kinek a fejét egyszer betörted.

Ránéztem. Az előbb _Korsó_ Pista, aztán _Krammer_ Pista, most meg
_Vörös_ Pista, aztán meg hogy én a fejét betörtem és hogy együtt jártunk
az elemibe, – mindez olyan furcsa volt nekem!

Hiszen igaz, hogy én jártam valamikor elemi iskolába, meg az is igaz,
hogy betörtem egynehány jóbarátomnak a fejét, de erre az arczra, ezekre
a nevekre nem emlékeztem.

– Hát tessék besétálni, – szóltam a váratlan vendégsereglethez.

– Megállj, előbb bemutatom a feleségemet: _Kitlikotly_ Juliánna, az apja
szinészdirektor volt; ezek meg az én sarjadékaim: mind fiú, barátom. Ez
a Karcsi, ez a Lajcsi, e meg a Palcsi, Jancsi, Jenő, Benő, Nándor,
Sándor, ez a legkisebb: Frici.

– Szép gyerekek, szép nevek, – tessék besétálni.

Bejött az egész állatsereglet. A három legkisebb fiút ráültették az
ágyamra, a többi bujósdit kezdett játszani az ágyam alatt. Az anyjuk
folyton kiabált rájuk, de a fiúk föl se vették, olyan iszonyú lármát
csaptak, csaknem megsiketültem.

– Öltözzél pajtás! – ordított föl a családfő.

Rávetettem magamat a székre, a mely alól irtózatos sikoltás hangzott:
odanyomtam egy gyereket.

– Jézus Mária! a Jenőm! – visított az anya s kihúzta a gyereket a
széklábak közül, azután odavonszolta a lavóromhoz és megmosdatta a
vértől.

Széjjel nyomtam a fülét.

– Katona dolog, – ordította a barátom, én pedig nekitámaszkodtam a
falnak és úgy öltözködtem állva.

– Miért jöttetek föl? kérdeztem a barátomat.

– Megnézzük a szent jobb-kezet, meg a népünnepélyt. Téged kérünk föl
vezetőnek.

No iszen ez szép mulatság lesz, gondoltam magamban és siettem
visszaszerezni a ruháimat, a melyek az ágy alól kerültek elő. Mosdani
már nem tudtam, a Jenő gyerek bepirosította a vizemet.

– Gyerünk! – ordítottam, miután felöltöztem és két gyereket kézenfogva
elindultam előre: Barátom és a felesége szintén két-két gyereket
vezettek, a többi három hol előttünk, hol utánunk szaladgált.

Miután az utczára értünk, a beszélgetésnek nem kellett olyan nagy hangon
folynia. Barátom elmondta az egész élete történetét, meg a feleségeét,
meg ennek apjáét. Nagyon érdekes volt, kivált ha úgy téli estén pipaszó
mellett, minden más mulatság hiányában hallgatta volna az ember.

Éppen tízet ütött az óra, mikor a várba értünk. Roppant nagy néptömeg
állta el az utat. A gyerekek szűntelen elmaradoztak vagy elkeveredtek,
minélfogva már a Pali barátom felesége nagyapjának érdekes történetét
nem hallhattam. Szüntelen a gyerekek neveit kellett hangoztatni.

– Barátom, – szóltam Palihoz – ha beljebb megyünk, a népár mind a
kilencz gyerekedet elragadja.

– Mit tegyünk hát? – kérdezte kétségbeesetten.

– Menjünk vissza!

– Az nem lehet! Nem azért fizettem hatvankilencz forint hetvenhárom
krajczárt a vonaton, hogy semmit se lássunk! Meg kell biz ezt néznünk
akárhogy is.

– Igen, ha hármunknak kilencz kezünk volna, de így nem tudom, hogyan
tartsuk össze a három gyereket, a kinek kéz nem jutott.

E pillanatban egy úri ember ment el mellettünk; a vadászkutyáját szíjjon
vezette.

Pali barátom a homlokára ütött, azután összehívta a gyerekeit.

– Fogd meg mind a hetet a gallérjánál fogva, mindjárt jövök, – szólt és
beszaladt egy boltba.

Kis idő mulva visszatért. A kezében egy gombolyag vastag spagétot
tartott.

– Gyertek ide gyerekek! szólt a fiaihoz és hurkot vetett mindegyik
nyakába.

A gyerekeknek először nagyon tetszett a mulatság, azt gondolták, hogy
lovasdit fog az apjuk játszani, de azután kényelmetlenül kezdték érezni
magukat; ki akartak szabadulni a rabságból. Azonban a találékony eszű
apa erős kézzel tartotta őket.

E közben mindíg beljebb haladtunk, végre átkönyökölhetetlen embertömeg
közé értünk.

– No ugy-e hogy nem látunk semmit? kérdeztem az apától.

– Dehogy nem pajtás, – fölemeljük a gyerekeket.

Jönnek, jönnek! – hangzott ekkor a csoportban és a hátunk mögött
egyszerre elzáródott az út.

A gyerekek kötelékébe belekeveredett egy svábasszony és rángatta
jobbra-balra a vastag spagétot, de hasztalan, annál inkább
belebonyolódott. A kilencz gyerek egyszerre kitátotta a torkát és
sikoltozott, bukdácsolt a svábasszony körül.

Pali barátom pofon ütötte a svábasszonyt, Pali barátomat pofon ütötte a
svábasszony ura. Az én kalapomat összetörték; a Nándor gyereknek
beütötték az orrát; a feleségéről lehasadt az új szoknya, – olyan lárma,
olyan bábeli zűrzavar támadt ott egyszerre, hogy alig birtam a kilencz
gyereket kihúzni a tömeg közül.

Pali barátom káromkodott; a felesége síránkozott; a gyerekek ordítottak;
én pedig a Jancsit locsoltam, mert úgy torkonszorította a spagét, hogy
elájult.

Miután úgy a hogy összeszedtük magunkat, azt tanácsoltam, hogy menjünk
át Pestre és ebédeljünk meg valahol. Beleegyeztek.

Csakhogy nem volt az olyan könnyü dolog, mint gondoltuk. Fölfelé még
egyre tódult a nép és az ilyen falusiak sehogy sem tudnak kitérni. A
kilencz gyereket folyton visszalökték, minduntalan neki mentek a
jövőknek és visszaestek a mi lábainkra.

Végre tudtam szerezni egy fiakkert.

Fölültettük a két nagyobb gyereket a kocsis mellé, mi pedig bepréseltük
magunkat a fiakker belsejébe. Nincs az a finoman összepréselt
szardellacsomó, a melyik olyan szorosan lenne együtt, mint mi voltunk.
Pali barátomról ömlött a veríték, a felesége ájuldozott, én pedig a
lábaimnak tönkretevésén keseregtem.

Mikor leszálltunk a «Hársfához» czímzett vendéglő előtt, csaknem
térdreborulva adtam hálát a jóságos Istennek, hogy véget értek a
szenvedéseim. El is határoztam, hogy az ebédet a lehető leghosszabb
időre nyujtom.

Tizenegy óra volt ekkor és a vendéglőben kívülünk senki. Helyet
foglaltunk a legnagyobb asztalnál és sört rendeltünk. A gyerekek
kettenkint kaptak egy pohárral. Persze azonnal összevesztek rajta; az
itta meg a sört, a melyik előbb hozzájutott.

– Mit csinálsz barátom? – szóltam Palihoz – hiszen gyereknek nem való a
sör. Ezek úgy berúgnak, hogy nem birsz velük.

Belátta, hogy igazam van. Rendelt nekik vizet, a miből aztán «folydogáló
patakocskát» rendeztek az asztalon és «zuhatagocskát» az asztal szélén.

Persze a gyerektermészet nyugtalan. Egy ideig megültek az asztal
mellett, de csakhamar más mulatságot találtak. Az egyik sétálni kezdett
a nagy teremben, utána fölugrott a többi is. Az apa hasztalan kiabált
rájuk, úgy látszik eljátszotta régen a tekintélyét. A gyerekek
befutkozták a termet. Összeforgattak mindent. Keresztül néztek a nagy
üvegpoharakon, fölálltak a székekre, kibontották a szalvétákat,
belenyomkodták az ujjaikat a sóba és a paprikába. A Nándor gyerek a
szemébe nyúlt a paprikás újjával, azután ordítani kezdett. A Jancsi a
Palcsival megevett egy csésze mustárt. A Sándor megivott egy üveg
táblaolajat. A Lajcsi ellopott három üvegraszlit. – Volt ott fölfordulás
olyan, hogy festeni sem lehet különbet. Végre a vendéglős és a kellnerek
helyre tudták terelni a gyerekeket. Az apa erősen hangsúlyozta, hogy
megfizet minden kárt.

Nagysokára megfőtt a leves. Azt gondoltam, hogy az evés elfoglalja majd
őket, de milyen hiába való volt minden reménykedésem! A mint a levest
eléjök adták, mindegyik cserét akart, később belekanalaztak egymás
levesébe, kivették ujjal a gombóczot egymás tányérából és ordítottak,
hogy forró a leves. A pecsenyével sem volt különben. Bezsírozták
egymást, marokra fogták a pecsenyét és sétálva ettek. A legnagyobbik fiú
hátrafeszelgett a széken, aztán hanyattestében lerántotta az egész
terítéket ételestől, mindenestől.

Ez volt a befejezés.

Pali barátom fizetett harmincz forintot az ebédért, azután mentünk ki a
városligetbe.

Úgy örültem, mikor kiértünk, mintha mázsányi kő esett volna le a
szívemről. Gondoltam, hogy odakünn a gyepen rosszalkodhatnak kártevés
nélkül.

Elvezettem őket a népünnepély terére.

Már akkor sokan voltak ott.

Azonban egyedüli látványosság az árboczmászás volt, a mely igen
mulatságos nézni való.

Letelepedtünk jó távol a gyepre és néztük a vakmerő vállalkozókat, a kik
neki merészkedtek a síkos árbocznak, melynek tetejéről szalámirudak,
pezsgős üvegek, tarka kendők, kalapok, pipák, narancsok és más efélék,
lógtak alá.

Egyszerre csak fölkiált az asszony:

– Jézus Mária, hol a Karcsi?

A Karcsi nincs, a Karcsi eltűnt.

– Talán félre nézett, majd visszajön, – szóltam vígasztalva őket, mire
meg is nyugodtak.

– Jobb is ha itt maradunk, – jegyzé meg az apa, – ha elmennénk innen,
akkor éppen nem találnánk meg.

Egyszer csak föltűnik a Karcsi gyerek a tömeg fölött az árboczon.

Úgy mászott a hunczut, mint egy majom. A fején nem volt kalap, a lábain
nem volt czipő. Köpködte a tenyerét erősen.

Az anyát csaknem a szél ütötte meg ijedtében. A gyerekek mind arra
akartak rohanni, hogy ők is másznak, de én visszatereltem őket. Pali
barátom pedig büszkén mutatott oda:

– Látod barátom! ez aztán a gyerek!

A derék gyerek csak mászott fölfelé. Az árbocz közepén megpihent és
felénk vigyorgott. Az anya integetni akart, hogy jőjjön le, de Pali
barátom megfogta a kezét.

– Ne integess, mert megijed és leesik.

A Karcsi gyerek tovább haladt, de már igen fáradtan. Már csak egy öl
választotta el a céltól midőn megállapodott. Tantalusi kínok között
nézett a feje fölött fityegő kolbászokra és narancsokra; még néhány
erőfeszítést tett fölfelé, azután zsupsz, lezuhant.

Ordítva vált ki a tömeg közül. Sem a kalapját, sem a cipőjét nem hozta
vissza. – Ellopták. A nadrágján pedig újjnyi vastagon volt a csiríz, a
mit az előtte menő suszterinasok az árboczon hagytak. A kabátja újja
végig volt hasadva.

Alig hogy ezt kibékítjük a sorsával, ismét egy gyerek tűnik el: a
Sándor. Futok az árboczhoz, hogy még idejekorán megakadályozzam a
fölmenetelben, de nem volt ott. Félóra mulva tért vissza, sápadtan,
bágyadtan. Azt mondta, hogy sohasem iszik többé olajat.

Pali barátom sétát indítványozott a város felé, hogy a Karcsi gyereknek
cipőt és kalapot vegyünk, de én megmondtam, hogy nincsenek nyitva a
boltok. Így hát a gyerek mezítláb, hajadonfővel jött velünk, és
mindúntalan szedette az apjával a tüskéket a talpából.

Elvezettem őket olyan helyre, a hol a gyerekek nem csinálhatnak galibát.
Útközben megnéztük a tűzijátékhoz való előkészületeket a vízesés
mellett. A gyerekeknek megmagyaráztam, mi az a rakéta, hogyan gyujtják
meg és hogyan sistereg, meg aztán milyen szép, mikor este sötétben
látszik.

Egy néptelen térségen töltöttük a délutánt. Engem meg Pali barátomat
befogtak lónak. Úgy futottam a fájós lábaimmal, mint egy igazi csikó. A
kis Frici fölkívánkozott a Pali barátom hátára, a Nándor gyerek pedig az
én hátamra. Hasztalan volt minden protestálás, az ember az udvariasság
határán nem akar túlmenni. Előbb csak egyszerű lovak voltunk, most már
paripák lettünk. Úgy megfuttattak bennünket, hogy rólam folyt az
izzadtság, Pali barátom pedig kieresztette a nyelvét és úgy lihegett,
mint egy komondor.

Talán egész estig hajszoltak volna, ha a kis Frici le nem esik az apja
hátáról. Fejtetőre pottyant, megharapta a nyelvét. Úgy visított, mint
egy kis malacz.

Visszamentünk a tóhoz és csónakot béreltünk, hogy majd arról nézzük a
tűzijátékot. Elővigyázatból mind a kilencz gyereket a csónak aljára
ültettük.

A tóparton nagy néptömeg várta a tűzijáték megkezdését. A gyerekek is
nagyon türelmetlenkedtek. Egyszerre valaki bengáli gyújtót gyújtott. A
Karcsi gyerek azt kérdezte tőlem, hogy mi az? Azt feleltem, hogy _kis
rakéta_, csupán azért, hogy a tűzijátékot megkezdettnek higyjék és ne
türelmetlenkedjenek. A Karcsi gyerek gyújtót kért az apjától, hogy ő is
hadd játszék _kis rakétát_. Az apja adott neki. A Karcsi gyerek
meggyújtogatta egyenkint és beledobálta a vízbe. Egyszer a mint rája
pillantok, észreveszem, hogy egy igazi rakéta végéhez tartja a gyújtót.
Úgy lopta a gazficzkó, mikor a tűzijátékosok előkészületeit néztük.
Fölugrottam, hogy kiüssem a kezéből, de későn: a rakéta meggyulladt és
elsodorva a Pali barátom kalapját, magas tűzsugárt csinált a levegőben.

Az asszony hanyatt esett ijedtében. A csónak fölfordult. Mindnyájan a
vízbe estünk.

Szerencsére csekély volt a víz. A drága csemetéket ki tudtuk fogdosni.
Mindjárt kocsira ültünk és behajtottunk a Pannoniába.

Elképzelhető, hogy milyen bőgés és síránkozás között történt mindez.

A gyerekeket kimosdatta az asszony, azután elfektette az ágyba, én pedig
Pali barátommal lementem az ebédlőbe.

Vacsora után azt találtam kérdezni tőle, hogy hogyan talált reám?

– Hát úgy, – felelt, – hogy a bátyáddal találkoztam Kolozsvárott.

– Az én bátyámmal?

– Igen, igen. Az mondta meg a lakásodat.

– De hiszen nekem nincs is bátyám.

– Ugyan ne izélj!

– No, ha mondom.

Rám tátotta a száját, azután így szólt:

– Hát nem _Fecsegheő Géza_ vagy te?

– Én? Fecsegheő? Azon kezdem uram, hogy az öregapám sem volt Fecsegheő,
hanem igenis a szomszédomban lakó végrehajtó, az Fecsegheő!

– Akkor hát tévedés volt.

– Sajnos, – feleltem, – valóban sajnos.

– Bocsásson meg! – esdeklett a jámbor.

– Szívesen uram, – szóltam a kalapomat véve, – de mindenesetre jobban
szerettem volna, ha mindjárt az első perczben rájöttünk volna erre a
tévedésre. Alászolgája!




Jób.

– A gizehi pergamen-lapokból. –

Vala pedig abban a régi jó világban egy Jób Tivadar nevű nyugalmazott
filozófus professor, a ki odahagyván kathedráját, földet vásárolt és
gazdálkodott.

Volt neki a földeken kívül nyolcz derék ökre, három tarka szamara,
tizenhat fekete birkája, hét jogász fia, három eladó leánya és különféle
aprómarhája.

Ezeken fölül volt egy sárkánya is, a ki miatt nagy keserűsége lett volna
az ő szívének, ha nem lett volna filozófus.

A felesége volt pedig ezen sárkány és nyelvében rejlék az ő
félelmetességének mivolta.

Történt pedig, hogy valami Eördög botorkálván arra, rábeszélé Jób
Tivadart, hogy adná el az ő állatait és venne azok árán miskolci
részvényeket.

Jób Tivadar eladá állatainak harmadrészét, és vőn az árukon
részvényeket.

Valami más ördög török sorsjegyeket kínált neki.

Jób Tivadar eladá az ő állatainak másik harmadrészét, és vőn az árukon
török sorsjegyeket.

Ismét jöve valami ördög és szegedi általános takarékpénztári
részvényeket kínála neki.

És Jób Tivadar eladá minden állatait és teleraká az ő ládáit papirossal.

Felesége pedig fölötte nyelvelt mindezen dolgoknak miatta.

Történt pedig, hogy egy napon épen ebédelének s a karalábé-czuspájzig
jutának, midőn lihegve ért be Aligfázó Tihamér, az ő barátja, és kiált
vala nagy hangon:

– Barátom, Jób, az Eördög megszökött. A miskolczi részvényeket
fölapríthatod fidibusznak.

Jóbné elájult.

Jób filozófushoz illő nyugalommal merített mégegyszer a
karalábé-czuspájzból s vállat vonva mondá görögül:

– Míriz olezáncz!

Alig törlé le homlokát Aligfázó, midőn Jóbnak egy másik barátja Zsótár
Fridrik lépett be és kiálta ez is az ő torkából:

– Barátom, Jób! szomorú hírt hozok: a török sorsjegyek elvesztették az
értéküket!

Jóbné elájult.

Jób pedig ismét teleszedé a tányérát karalábé-czuspájzból és vállat,
szemöldöt vonva görögül felelé:

– Míriz olezáncz!

És jöve a harmadik barátja: Billegő Sebestyén szomorúan kiáltván:

– Barátom, Jób! a szegedi általános takarékpénztári részvényeket add el
fontszámra! mert belevágott a spekulációba a menydörgős ménkű!

Jóbné elájult.

Jób pedig ismét hidegen felelé:

– Míriz olezáncz!

És Jób negyedszer merített ekkor a karalábé-czuspájzból.

Belépett ezután a levélhordó és tőn két leveleket az asztalra.

Jób megvárta, míg a felesége magához tér, azután odamutatott kanalával a
levelekre és filozófushoz illő rövidséggel mondá:

– Ott!

Jóbné fölkapá az egyik levelet s elájult, azután fölkapá a másik levelet
és méginkább elájult.

Jób ekkor ismét teleszedé a tányérát karalábéval, és intett barátjának,
Billegő Sebestyénnek, hogy olvassa.

Az első levél így szólt:

    _Tisztelt Jób úr!_

    _Van szerencsém értesíteni, hogy fiai részt vettek a
    Janszki-féle tüntetésen s e miatt dutyiba kerültek._

    _Tisztelettel_

    _Krampusz Banifácz._

A második levél pedig:

    _Tekintetes Jób Tivadar filozóftanár úrnak._

    _Értesítem önt, hogy három leánya megszökött. Amint halljuk
    valami szengerájba szerződtek énekeseknek._

    _Tisztelettel_

    _Fúria Ludmilla, laánynevelőintézet-tulajdonos._

Jób egészen kikotrá a tálat s így szólt:

– Míriz olezáncz!

Fölocsúdott pedig ekkor az ő bordája és fölnyitván az ő arczának
hangzatos vágányát, ily szavakat visított férjére:

– Te balek, te filozófus szamár! Te amerikai karalábhernyó! Oda vannak
az ökreid!

– Míriz olezáncz! – felelé Jób.

– Oda vannak szamaraid és birkáid és minden vagyonod!

– Míriz olezáncz!

– Gyermekeid nincsenek. A fiúk dutyiban ülnek, a leányok pedig
Cigánybárót énekelnek valami szengerájban.

Felkele ekkor Billegő Sebestyén és odaszóla Jóbnak:

– Hallod-e, ne hagyd magadat csuffá tenni, hiszen ez az asszony nem hagy
rajtad egy mákszemnyi becsületet sem!

– Hadd kerepeljen: Míriz olezáncz! – felelé nyugodtan Jób és rágyujtott
a makrapipájára.

Kerepelt pedig az asszony tovább, úgy, hogy a három jóbarát parafával
volt kénytelen bedugni füleit.

Estefelé Jób igen furcsa kelevényeket érzett támadni a talpain.

Barátai megvizsgálák a kelevényeket, s kijelenték, hogy a kelevények
tudományos neve: tyukszem.

És nagyon sok tyukszem támada ezen estén a filozófus talpain, úgy, hogy
csak a sarkain tud vala megállani.

Nagyon billegő lévén pedig az ilyen állapot, Jób Tivadar jónak látta
lefeküdni.

Belépett ekkor a baromorvos és megvizsgálván Jóbnak baját, kijelenté,
hogy a sok karalábé evéstől származának a tyúkszemek, s adott Jóbnak
pécsi tyúkszemtincturát, hogy azzal kenegesse.

Fölötte nagy szaga vala pedig e tincturának, olyannyira, hogy a
kanárimadarak leszédülének helyeikről és Jób felesége kiment a szobából
és az ablakon át veszekedék Jóbbal, hogy a bútorokat is tönkre akarja
tenni, mert a szag beleveszi magát még a falakba is.

Megboszankodék pedig ezen a filozófus és telerakván a dohányzacskóját,
czindhölczlit vőn magához és kiüle a szemétdomb tetejére.

És vakargatá ott az ő talpait cserépdarabokkal, amiért is harmadnapra
kipotyogának az ő tyukszemei.

Odajöve ekkor az ő három barátja és örömmel kiáltának fől:

– Jób! visszakapod a vagyonodat!

– Hogy, hogy?

– Bizonyítványt adunk neked arról, hogy a tinctura nem használt és ezer
aranyat fogsz kapni.

És cselekvének amint mondák és Jób kapott vala 1000 aranyakat.

Fiai ekkor szabadulának ki a dutyiból és leányaitól is kapott levelet,
akik nem szengerájba mentek volt, hanem elszökének három derék
bárócskával és ezek feleségei levének.

Nagy vala pedig ezen a napon az öröm. Bő ivás tartatott, amelyen Jób a
földig itta le magát.

De ez őt nem zsenirozá, mert őneki minden állapotra meg vala a
vigasztalása ebben a bölcs mondásban:

«Míriz olezáncz!»




A pásztor

A szőke Elvira nem hozott mást magával a zárdából, mint a szürke
növendékruhát, és a rózsás ábrándokat.

Ez utóbbiak különösen egy pásztor alakját vették körül.

Mennyit álmodoztak ott a zárdában a boldog pásztorokról, a kik a zöld
mezőn hófehér báránykák körében furulyáznak és találós meséket adnak föl
egymásnak!

Az egyik növendék becsempészte a zárdába Petőfi költeményeit.

Mohó gyönyörrel élvezték ezeket a bűnös verseket: égő arczczal, égő
szemekkel olvasták titokban; és ha a «testvér» meglepte őket, ijedten
rebbentek széjjel, mint a galambok.

Ebben a tiltott könyvben voltak ám csak szép ismertetések a
pásztorokról!

Milyen csudálatosan szép emberek azok a pásztorok! milyen forrón tudnak
azok szeretni! milyen epedő a furulyadaluk! milyen szép a babájuk!
Mennyi költészettel tudnak lumpolni a hortobágyi csárdákban!

Valamennyi zárdanövendék elhatározta titokban, hogy mihelyt hazakerül,
azonnal hozzácsatlakozik egy szép pásztorlegényhez, és annak az oldalán
fogja átandalogni az életet.

*

… Elvira égszínkék ruhában, fehér csipkés napernyővel, világos sárga,
rózsaszín pántlikás szalmakalapban sétált le a dombon a völgybe.

A pásztort kereste.

A költői szép pásztort, a ki a virágos mezőn furulyahangokkal
ábrándozik, a ki körül a bárányok keringőt tánczolnak, a ki mellett
tulipános, rózsás selyemruhában ott van a szerető, s a völgy egy kis
darab Arkádia.

Elvira keble egy pillanatra elszorult: megpillantotta a völgyben a
birkákat.

A birkák nem voltak hófehérek, sőt inkább nagyon is barnák, mivelhogy az
idén nem mentek át az úsztatón.

Amint Elvira kék ruhája megjelent a rét szélén, a nyájból egyszerre
kivált két erős lompos komondor. Fületsértő ugatással rohantak feléje.

A juhász eldobta a szűrét, azután kezébe kapta hosszú gajmos botját és
futott a kutyák után.

Elvira halálra váltan állt ott egy helyen, azt hitte, hogy rögtön
széttépik az ugató fenevadak.

Szerencse, hogy a juhász utolérte őket a hosszú kampós bottal és úgy
oldalba nyomintotta a két szörnyeteget, hogy hatot is hemperegtek a
pázsiton.

Elvira odanyujtotta a selyemkeztyűs kezecskéjét.

A juhász levette a kalapját és egy pillanatig nézett a kis kézre, hogy
mit csináljon vele, azután lehajolt és egy nagy czuppantást cselekedett.

– Ánnye de mögnőtt a naccságos kisasszony, Jés’uccse nem ösmertem rá! –
szólt a legény őszinte meglepődéssel.

Elvira ábrándos szemekkel tekintett a juhászra.

Ragyás, naptól barna arczú legény volt ez; 16 szál sertéje kúszáltan
szőkéskedett az orra alatt.

– Ugyebár kegyed pásztor? – kérdezte Elvira féloldalt billentve a
fejecskéjét.

– Az vónék kéröm, birgepásztor, de mán nálunk úgy mondik, hogy juhász.

– És kegyednek is van subája?

– Csak egy ócska szűröm van könyörgök a hodályba, de mán ajis rongyos.

– És csakugyan be van a szűre újja kötve?

– Be vót könyörgök, de kirágták a kutyák, mivelhogy szalonnát éröztek
benne.

Elvira kissé kedvetlenebbül folytatta:

– Szabad kérnem, hogy mutassa meg a furulyáját.

– A furulyámat? volt egy hosszú, de összetörtem a Galiba Trücsök fejin,
mikor vereködtünk.

– A rózsája miatt, ugy-e?

– Dehogy is, könyörgök: bort ittunk a Nyavalyásnál, azután rányomta a
botját a nagylábújjomra, hát ammiatt.

Elvira még kedvetlenebbül folytatta:

– Van önnek rózsája?

– Mán hogy úgy-e szeretőm? Most éppen nincs, hanem vót egy rücskös.

– És elhagyta?

– El ám, a zebatta.

Elvira azt hitte, hogy valahára ráakadt a poétikus oldalra.

– És ön nemde sokat búsult?

– Nem én könyörgök. Ittam egy félliter bundapálinkát a Nyavalyásnál,
azután elvertem a Galiba Trücsköt, hogy kitőccsem a mérgömet,

Ezeket mondva, belenyúlt a juhász egy hólyagzsacskóba és valamit tett
onnan a foga mellé.

– Mit eszik ön? Talán theát?

– Nem öszök én könyörgök semmit.

– Hát talán orvosságot vett be?

Nagyot röhögött a juhász.

– Nem biz én kéröm, csak ekkis bagót támasztottam a fogam mellé, hogy
jószaga lögyön a pofámnak!

*

Elvira sohasem kereste többé a regényes pásztorokat.




A «Bárkonyosi Trombita.»

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

A szerkesztőm, az lehetett úgy 52 esztendős. Mindene szürke volt már,
csak vastag szemöldökei voltak feketék.

A felesége pedig lehetett 22 esztendős. Remek szép asszony! Szőke,
aranyszínű haja selyembodor fürtökben árnyalta homlokát; örökös jókedv
mosolygott csókratermett száján, s ha belenézett az ember nevető kék
szemeibe, hát a mennyországot vélte látni panorámában.

Tiszteltem a szerkesztőmet, tiszteltem a feleségét is.

Hanem ezt az utóbbit mégis csak jobban tiszteltem.

Egy napon a szerkesztőm valami nagy reklámcikkért 100 forintot kapott.

Azt mondta a feleségének, hogy tanulmányútra megy Budapestre. Én tudtam,
hogy nem oda megy, hanem Bécsbe, a Ronacher-féle mulató helyet megnézni,
a hol tüzes pezsgőnek és tüzes szemű komédiás lányoknak egyforma drága
az ára.

Úgy volt, hogy a vasárnapi számot én szerkesztem.

Összeszedtem egy csomó hirt a rendőrségnél, egy csomót az utczán,
egynehányat meg magam rögtönöztem s készen volt a hirrovat. Az olló
megteremtette a tárczát meg a vidéki híreket, csupán a vezércikk volt
még hátra.

Nekidőltem hát a vezércikk-írásnak.

Tudnivaló, hogy vezércikket nem nehéz írni. Csak cifra gondolatokat kell
cifra köntösbe öltöztetni, a súlyt megadja a szép «ciceró».

Minél kevésbé lehet érteni a vezércikket, annál jobb, mert ez azt
mutatja, hogy a ki írja, nagyon érti a politikát.

A mint javában írok, egyszercsak átölel valaki és megcsókolja a
homlokomat.

Hirtelenében azt hittem, hogy a szerkesztőm csókolódzik velem, s el nem
tudtam gondolni, hogy mi a csuda történt vele, de ahogy föltekintettem,
a szép asszonyt láttam mellettem.

– Szeretlek! – suttogta és kipirult orczával, mosolyogva nézett rám.
Szeméből úgy hulltak rám a sugarak, mintha az afrikai napból kölcsönözte
volna; ajkát bíborszínűre festette az odalövellő vér.

– Az istenért, nagysád!

– Ne szólj! tudom, hogy te is szeretsz engem!

Nekem ugyan eszem ágába sem volt ilyesmi, de hogy olyan határozottan
állította, hogy én is szeretem, hát magam is kezdtem hinni, hogy úgy
van.

– De gondoljon nagysád a férjére!

– Nem vagyok vele megesküdve!

– Igazán? hát akkor miért van vele?

– Bolond voltam. Pesten ismerkedtem meg vele. Elcsábított, elcsalt!

– Szerette?

– Nem én; hanem azt hittem, hogy jó lesz, ha hozzá megyek, mert szegény
varróleány voltam.

– Tehát a kényelem végett.

Lesütötte a szemeit s alig hallhatóan suttogta:

– Úgy van!

– És most válni akar tőle?

Szemei fölragyogtak, megfogta forró kezével az én kezemet és felém
hajolva, szenvedélyesen szavalt:

– Válni akarok! Veled akarok élni! Téged szeretlek! Veled leszek boldog!

Ezeket mondva, karjaimba omlott.

Nem tehettem mást, mint hogy tartottam. Ha nem tartottam volna, végig
esett volna a földön.

Azonban nem sokáig kellett tartanom; két fehér karjával átkulcsolta a
nyakamat:

– Ugy-e elszöktetsz engem?

– Én? Hogy gondol ilyet el nagysád? Mit szólna hozzá szerkesztőm? Mit
szólna a világ? Mit szólnának az előfizetők, ha nem jelenne meg a lap?

– Hát előbbrevaló neked a szerkesztő, a lap és a világ, mint _én_?

Én bizony azt szerettem volna felelni, hogy nagyon is, de hát ki merné
ezt mondani egy szerelmes szép asszonynak?

– Igen ám, csakhogy nagy zavar lenne mégis.

A szép szőke asszony látta a habozásomat. Karjai lecsúsztak a nyakamról,
fehér kis kezei végigsímultak a karjaimon és megállottak a kezemnél.

Tenyerébe szorította azt és erősen a szemembe nézett igéző, megbűvölő
szemeivel.

– Azt mondd meg, hogy szeretsz-e igazán?

Mit tehettem mást, mint hogy ráfeleltem:

– Persze, hogy szeretem!

(Jaj, ha ezt a szerkesztőm hallotta volna!)

– Hát akkor gyere!

– Hová?

– Ki a világból!

– Azt már ne tegyük még se!

– Hát nem bánom, maradjunk itt, Bárkonyoson.

– Már ez lesz a legjobb.

– De ne ebben a házban.

– Hát melyikben?

– Veszünk ki más lakást.

– Meglövöldöz bennünket az öreg.

– Ne hidd azt!

– Dehát miből éljünk?

– Indítasz egy lapot.

– Az lehetetlen.

– Dehogy lehetetlen. A mi kéziratot most leadtál a nyomdába, az lesz az
első szám, csupán a címet változtatod meg és a vezércikk helyett írsz
egy előfizetési fölhívást. Én addig egy bútorozott szobát nézek, a mit
már estére elfoglalunk.

– Szörnyű skandalum lesz ebből!

– Én nem törődöm vele!

– Az öreg ránk fog támadni!

– Kihívod párbajra!

– Nem lesz előfizetőnk!

– Jaj, dehogy nem! Hogy lehetsz már ilyen kislelkű?

– Nem tudjuk fizetni a nyomdát.

– Azt nem is kell. Látod, az öreg sem fizeti egész esztendőn át, csak
akkor, mikor már foglalni akarnak.

Borzasztó rábeszélőképessége volt az asszonynak. Szép is volt. Csókjai
égettek. Nem tudtam ellentállni, – megtántorodtam.

Még egy égető csókot nyomott ajkaimra, úgy, hogy még a szemeim is
könnyeztek belé, azután föltette a fehérfátyolos kalapját és kirohant a
szobából.

Megkábulva, eszemet vesztve állottam ottan.

A szedő-gyerek jött a vezércikkért.

Láztól reszkető kezekkel írtam a következő vezércikket:

    Tisztelt közönség!

    Arra a meggyőződésre jutottam, hogy elveim a Hirlap elveivel nem
    egyeznek meg.

    Én a haladás embere vagyok.

    A «Hirlap» a maradás, a társadalmi elposványulás organuma.

    Városunkban reformok kellenek.

    Emelkedések, javulások minden téren.

    Nagy az adó!

    Le kell szállítani!

    Kicsiny a kereskedelem!

    Föl kell emelni!

    Uj vér kell városunk társadalmi életébe!

    Föl kell pezsdíteni!

    Polgárok! Tisztelt közönség!

    Egy újszülött lap áll előttetek! A hazaszeretet szülte, a ti
    érdeklődéstek tartsa fönn.

    Régóta szükség volt erre a lapra; a jövő meg fogja mutatni, hogy
    a bizalom jó helyre volt fektetve.

    Előfizetési ár egy évre 10 frt.

    Szerkesztőség és kiadóhivatal…

    _Zelenváry Balambér_,

    a Bárkonyosi Trombita felelős szerkesztője

    és kiadója.

Hogy hol lesz a szerkesztőség, azt utólagosan írtam bele.

A nyomdásznak megírtam, hogy a lap, a melyet összeállítottam,
«=Bárkonyosi Trombita=» cím alatt fog megjelenni. Hogy a «Hirlap»-pal
mit fog tenni Párducz József úr, azt kérdezzék meg tőle.

Persze, Párducz urat keresték mindenütt, de nem találták sehol, s
mivelhogy a nyomdász sem kéziratot, sem utasítást nem kapott, hát nem is
adhatta ki az ujságot.

Másnap megjelent a _Trombita_, a _Hirlap_ pedig nem jelent meg.

A közönség csudálkozott, de nem prenumerált.

Harmadnap megérkezett Párducz.

Én már akkor a tyuk-utcza 13-ik sz. alatt laktam. Egy fényes új tábla
hirdette a kapun, hogy itt van a _Bárkonyosi Trombita_ szerkesztősége és
kiadóhivatala. (Én voltam a szerkesztő, a feleszívem volt a kiadó, mikor
volt mit kiadni.)

El voltam készülve rá, hogy Párducz dühös lesz, mint egy tigris, rám
veti magát, mint egy jaguár, és széttép, mint egy oroszlán. Miért is
körülraktam magamat mindenféle gyilkolószerszámmal: egy vívókarddal,
három ollóval, két konyhakéssel, hat evőkéssel és egy nyárssal. A
feleszívem beadott még egy hurkatöltőt is, ezt teleszivattyúztam
tintával és a kabátom alá gomboltam.

Ebéd után három óra lehetett, mikor lépéseket hallottam a lépcsőn.

– Ez vagy előfizető, vagy hitelező, vagy – Párducz.

Az asszony fülelt, azután elsápadt és fölugrott az ölemből.

– Párducz jön! kiáltotta és befutott a másik szobába.

Én harcias ülésbe tettem magamat: kezembe vettem a kardot és a
hurkatöltő végét megtapogattam, hogy egyszerre hozzá tudjak nyúlni.

Csakugyan ő volt.

Nem is kopogtatott, csak kicsapta az ajtót.

Izzadt és kikelt arczczal állott elém.

Én azon gondolkoztam, ne lőjjem-e a tintát az arczába, azonban
megelőzött a szavával:

– Mit tett ön, szerencsétlen? – hörögte, a nélkül, hogy egy lépést tett
volna előbbre.

– Tudhatja, – feleltem nyugodtan.

– Tönkre akarja tenni a lapomat?

Vállat vontam.

– De hát miért?

– Kénytelen voltam vele.

– Nem adtam elég fizetést?

– De adott.

– Gorombáskodtam önnel?

– Nem.

– Nagyravágyásból tette?

– Nem.

– Hát mi a mennydörgős mennykő ütött önhöz, hogy ilyen coup d’etat-t
csinált.

– Nem tudja?

– Még csak nem is sejtem.

– Megházasodtam.

– Mi – micsoda?

– Hát igazán nem tudja?

– Sohasem vettem észre, hogy ez a szándéka!

– Azt sem tudja, kit vettem el?

– Fogalmam sincs róla.

– Az… ön feleségét!

Párducz úgy pislogott, mintha álomból ébredne, azután kiderült az arcza
s örömtől ragyogó szemekkel kérdezte:

– Igazán?

– Nem tehetek róla!

Párducz eldobta a kalapját és örömkönyek között szorított magához.

Végzetes ölelés volt ez. A hurkatöltő benyomódott s Párducznak az orra,
szája úgy tele lett jóminőségű fekete gallustintával, hogy hirtelenében
alig tudta megtalálni a kijárást.

* * *

Daczára annak, hogy Párducz «szegény tatárja» voltam, a lapjának
elmaradását mégis az én hűtlenségemmel mentegette és gyalázatosan
leszólta a lapomat a következő nyilatkozatban:

    =Nyilatkozat.= Míg lapunk érdekében Bpesten jártunk, _Zelenvári
    Buxbaum Balambér Alfréd_ munkatársam a kezére bízott lapot
    «_Trombita_» cím alatt adta ki s jó üzleti fogást vélt ezzel
    csinálni; miért is figyelmeztetjük városunk közönségét, hogy ne
    üljön föl ennek a jöttmentnek, hanem maradjon tovább is a mi
    lapunk mellett, a mely nem csörget frázisokat, hanem marad a
    közönség érdekeinek régi, őszinte, hű tolmácsa és megvédője.

    =Párducz József=,

    a «Bárkonyosi Hirlap» f. szerk.

Négy napig hordtam ennek a nyilatkozatnak a súlyát, mert az én lapom
csak csütörtökön és vasárnap jelent meg.

Ezen idő alatt nem mertem kilépni a házból.

Hétfőn egy mészáros, a ki Párduczra haragudott, megpártolta a lapomat 10
frttal. Ez volt a Bárkonyosi Trombitának első és utolsó előfizetője.

Az asszony mindjárt el is vitte a piaczra: vett rajta 50 darab tojást,
két üveg szagos rózsavizet, egy pakli dohányt, két pár papucsot és
magának egy újdivatú kalapot.

Nem hozott vissza egy garast sem.

Azon gondolkoztam, hogy ne híjjam-e ki Párduczot párbajra. Merni mertem
volna, mert tudtam, hogy azzal a tintával úgy befeketítettem az arczát,
hogy legalább is kilencz napig kell dörzsölnie otthon radírgumival. De
mégis aggodalmaim támadtak s lemondtam erről az eszméről.

Megvártam a csütörtököt és visszafeleltem a következőket:

    =Nyilatkozat.= A «Bárkonyosi Nyirtlap» szerkesztője: _Macska
    József_ miákolgatni kezd ellenünk vizenyős lapjában. Azt mondja,
    hogy míg ő Pesten járt, kiadtuk a lapját más cím alatt.
    Szeretnők bebizonyítva látni, hogy valóban Pesten járt-e és hogy
    valóban az ő megúnt lapját adtuk-e ki _Trombita_ cím alatt?
    Egyébiránt közönségünk meg tudja ítélni, hogy a mi lapunk jobb-e
    vagy az övé; ismeri Macska József urat, kinek multja… kinek
    szerkesztői jelene… olyan titok, a mely köztudomású ugyan, de a
    melynek mégis vannak olyan részletei, a mik éretlen
    hencegéseivel szemben fegyverül szolgálhatnak majd kezünkben.
    Sicc!

    =Zelenváry Balambér,=

    a «Trombita» felelős szerkesztője

    és kiadó tulajdonosa.

Mikor a lapom megjelent, szerettem volna nyugodt lélekkel megebédelni.
Mióta megnősültem, csak csókkal táplálkoztam és tyúktojással.
Előfizetőnk nem jött, pedig jó vastag könyvet vettem a nevük számára.

Mondtam az asszonynak, hogy készítsen valami ebédet, de ő azt felelte,
hogy előbb adjak pénzt.

Azután, hogy nem tudtam neki adni, sírva fakadt és szememre vetette,
hogy elcsábítottam Párducztól, a hol legalább ebéd volt mindennap.

Már hogy én csábítottam el!…

Két úri ember lépett be az ajtón, mondtak valami neveket, a miket én
tüstént elfelejtettem, azután azt mondták, hogy Párducz úr küldte őket.
Párducz úr elégtételt vagy magyarázatot kér.

Azt feleltem, hogy megadom az elégtételt, de magyarázatot nem tudok
adni; mert magam sem értem, hogy mire céloztam a nyilatkozatomban.

Egyébiránt nagyon mérges, és nagyon éhes voltam.

A feleszívem a szomszéd szobában kottára sírt s még jobban elkeserített.

Fogtam a kalapomat és elrohantam.

Sötét volt már az utczákon.

Mentem búsan, céltalanul.

Egyszer csak a város végén találtam magamat.

Mentem tovább gyalog pénz nélkül.

S másnap már elfelejtettem Bárkonyost, asszonyt, szerkesztőt, párbajt és
szülöttemet, az egyhetes korában elhunyt Bárkonyosi Trombitát.




Vendégek a másvilágról.

Láttam a koszorúkat és sírlámpákat a kirakatokban; láttam, miként viszik
ki a temetőbe a lóvonatú kocsikon, omnibuszokon, fiakkereken, hintókon
és gyalog.

Milyen jó nekem, hogy árván születtem, nem volt sem apám, sem anyám, sem
rokonságom! Meglehet, hogy én nem is születtem. Mióta emlékezem, mindíg
voltam. Az igaz, hogy az emlékező tehetségem rossz: valószínű, hogy a
halálomra sem fogok emlékezni.

No de azért nekem is vannak halottaim, csakhogy olyan szerények, hogy
nem is mondták meg, hová temetkeznek.

Négy jóbarátom; három öngyilkos és egy, a kit mások gyilkoltak meg.

Koszorút nem kívánnak tőlem, és ezt jól teszik, mert még nem kaptam ki a
havi fizetésemet; hanem hogy mégis ne panaszkodjanak, hát gyújtok nekik
négy darab milligyertyavéget, a mit eltettem a gyertyatartó fenekéről
már régebben…

Ilyen monologot tartottam halottak estéjén, mikor hazatértem a
Kispipából. Belebújtam a hálókabátomba, szépen előszedtem a négy
gyertyavéget az éjjeli asztal fiókjából, odatettem az asztalom négy
sarkára és meggyújtottam.

Azután szent áhítattal tettem föl a hálósipkámat; rágyújtottam egy
latakiával töltött csibukra; az asztal közepére odatettem a theafőzőt,
lángra lobbantottam a spirituszt és beledültem a puha karosszékembe.

Olyan ünnepélyes volt az a bágyadtan égő négy kis gyertya, a violaszín
lángrongyokat rebbentő theafőző, a víznek halk sustorgása és az őszi
szél be-behangzó panasznyöszörgése.

Lámpa nem égett a szobában. A sarkokban sötét árnyak guggoltak. Szinte
vártam, hogy megjelenik Fauszt fekete komondora, s elém lép valami sánta
Mefiszto.

Azonban e helyett más történt. A mint ott szívogatom és kilehelgetem a
csibukom latakia-illatát, egyszerre csak megberren a szekrényem tetején
az a régi rossz ébresztőóra, a mely már évek óta hallgat, és kívülről a
tornyok órái mélán konogják el a tízenkettőt.

E pillanatban kékes ködgomoly száll föl a szoba közepéből és kiválik
belőle lassan, hangtalanul négy lepedőbe burkolt csontváz. Leülnek némán
a négy reszketve lángoló gyertya elé az asztal négy sarkához.

Hideg verejték ült ki a homlokomon; a csibukomat bágyadtan eresztettem
le a földre s ott ültem erőtlenül, mozdulatlanul, mint a szélütött.

A négy vigyorgó halálfej összefordult, azután az egyik csontváz kiemelte
csontkezét a lepedőburkolata alól és az asztalon keresztül felém
nyujtva, köszöntött:

– Szervusz!

Tompa, zenétlen lehelletszerű hang volt. Hideg és nehéz kriptalég
érintette az arczomat.

Nem akartam félénknek látszani; összeszedtem idegeimnek meg nem meredt
erőit és elfogadtam a felém nyujtott kezet.

Brr! Milyen fagyos volt a csontdarab! A vékony csontújjak hideg acélként
vágódtak a kezembe.

– Szervusz! – rebegtem és kérdezni akartam, hogy kihez legyen
szerencsém, de a lélekzetem nem volt elég erős ahoz, hogy hangot adjak
vele.

– Talán nem is ismersz? kérdezte épp oly kriptai, tompa hangon a másik.

Fejemmel intettem, hogy nem.

A jobbomon ülő folytatta:

– Megéreztük a sírban, hogy meg akartál bennünket látogatni. Láttuk a
földön és a falakon át, hogy gyertyát gyújtottál az emlékezetünknek, hát
azért jöttünk el.

– Ti volnátok az én barátaim? – kiáltám, mikor a félelem lidércznyomását
enyhülni éreztem a mellemen.

– Azok vagyunk – folytatta a baloldalomon ülő. – Elhiszem, hogy nem
ismersz reánk: ezt a kemény pofát idefönn azelőtt bőr alatt viseltük.

Valami különös érzés kaczagni késztetett.

– Eszerint – legyetek szivesek újra bemutatni magatokat, legalább hadd
tudjam, melyik melyitek; mert bizisten olyan egyformák vagytok, mintha
egy anya szült volna benneteket.

– Egy anya, először: a föld; – donogta egyszerre mély, rezgéstelen
hangon mind a négy.

Azután megnevezték egyenkint magukat.

– Én vagyok a Pista.

– Én a Kálmán.

– Én meg a Laci.

– Én a Józsi.

Pillanatnyi csend támadt. El voltam fogódva az élő és halott között
hirtelen föltűnő különbség hatásától. Én istenem, hát ez a sárga,
agyagszínű csontarcz ugyanaz volna azzal az adóniszképű Pistáéval? Azok
a sötét csontodúk a Kálmán ábrándos búzavirágszín szemeit
helyettesítenék? Az a fülig vigyorgó fogsor – az volna a Laci
szépmetszetű rózsás szája? És Józsinak egészségtől duzzadó pirospozsgás
orczája az az okkerszínű száraz, redves csont, a melynek kiálló szálkái
olykor beleakadnak a lepedő szálaiba? – Ezeket elhinni idő kellett.

De végre is hát ujság-e ez? Most tudom-e először, hogy a földben porrá
lesz a szirom s kóróvá az illatnedvű rózsaág?

Elűztem magamtól a nehéz gondolatokat.

– Igyatok hát fiúk! – mondám és elővettem a rumot az asztalfiókból.

– Bolond vagy te, pajtás! – kiáltott kaczagva Pista – hiszen nincs mibe!

– Van is nekünk gyomrunk! – szólt Kálmán.

– Csak igyál magad!

Józsi nem szólt, csak kaczagott. Fogai rémesen zörögtek.

– Az ördögbe! ne ijesztgessetek hát, hiszen egyik rémületből a másikba
esem.

Erre mind a négyen elkezdtek kaczagní, úgy, hogy minden csontjuk
ropogott, kopogott belé.

Azután egyszerre elhallgattak mind a négyen; s nekem épp oly félelmes
volt most a hallgatásuk, mint előbb a kaczagásuk.

Pista komoly hangon szólt hozzám:

– Ne vedd rosznéven pajtás, hogy különösnek találjuk a félelmedet;
látod, mi ott a föld alatt megszoktuk már egymás arczát és nem ismerjük
a félelmet. Nem azért jöttünk hozzád, hogy rémítgessünk, hogy hosszú
órát csináljunk neked. A te jószívű megemlékezésed vont ide minket.
Látod, a szeretet az csupán, a mi a föld alatt lakókat összeköti a
földfölöttiekkel. Van egy ünnepünk esztendőnként, azt mi sóvárogva
várjuk odalenn. Az a boldogabb, a kiről többen emlékeznek meg ezen a
napon. Mirólunk nem emlékezett meg kívüled senki; a sírunk beomlott;
vadvirág font rá koszorút és kereszt nem vet árnyat reánk.

– Nekem volt keresztem, szólt Józsi, de egy szegény sírásó ellopta
tüzelőnek. Az ilyen sírrablót meg szoktuk látogatni minden éjen és
sárgára festjük az arczát, fehérre a hajszálait; de ennek a sírásónak
békét hagytam, mert a felesége ágyat feküdt és fa kellett neki, hogy
megfüröszthesse a gyermekét!

Pista folytatta:

– Hát eljöttünk hozzád, hogy érezzük annak a gyertyának melegét, a
melyet a baráti szeretet gyújtott nekünk, s mivel jóbarátunk voltál,
boldoggá tegyünk.

– Mivel? kérdeztem meghatottan.

– Azzal, hogy levigyünk közénk a boldog álmok országába.

– Az ördögbe is, ezt nem óhajtom!

– A lelked, az óhajtja, csupán a véred irtózik tőle.

– Fiatal vagyok még, 25 éves.

– Hát aztán?

– Reménylem, hogy van jogom élni.

– Szeretsz élni?

– Hogy a pokolba ne szeretnék! hiszen nem krumplinak születtem, hogy
mindjárt a föld alá bújjak!

– De látod a föld alatt olyan jó. Testünk minden atomjának porszemmé
változása egy-egy napokra nyúló kéj, a visszaomlásnak folytonos
gyönyöre.

– Köszönöm alásan; de hát mikor aztán már nincs minek fogyni, mikor már
egészen porrá változtatok?

– Akkor egyenkint érez minden porszemünk. Akkor fölhajtunk a virágok
gyökerében a légre, kapunk és adunk illatmámort, érezzük a napsugár
csókjait, értjük a csillagok ábrándját, hallgatjuk a szellő édes regéit,
a vihar rapszódiáit, lelkes deklamációját; keblére tűz az ifjú szűz, s a
gyönyörtől aléltan hallgatjuk szíve dobogását.

– De hátha nem valami ifjú _szűz tűz_, hanem valami vén csoroszlya?

– Előttünk nincs útálatos lény; a ki virágot ölel a keblére, abban
mindíg találunk ölelni valót. Óh! a vén szűzekben is van gyönyörvágy, a
mely megosztódik velünk!

– Köszönöm, én nem szeretem a vén szűzeket!

– Dehát millió alak vár reánk: ha porunkat ölbe kapja a szél és viszi
más tájakra, kihajtunk a pálmában, átkúszszuk a vad erdők országát a
liánok derekában, fehér fürtjeiben.

– És ha belepottyantja a poraitokat a szél a tengerbe?

– Ott sem ér új halál; a korall vérvirágán hallgatjuk a hullámok
zenéjét, csigáknak ábrándját, az örök vizeknek orgonamorajlását.

– De hát tegyük föl, hogy valami naspolyafa szívja föl a porotokat,
azután a naspolyafát kivágják és tűzre teszik, – mi lesz belőletek?

– Óh akkor sem enyészünk el; lehet, hogy a porunk újra megoszolhat; a
tűzben új gyönyör a megoszlás; fölszállunk a füstben, melegszünk a
hamuban és várjuk a folytatást.

– Köszönöm, nem akarom, hogy répafőző katlanokat fűtsenek velem!

– Minden porszemünket összeköti egymással bizonyos érzés, a nagy
természet életerejének folytonos érzése. A porban, a földben fájdalom
nincsen, csak alakváltozás. Csak a test, a vér és hús éreznek
fájdalmakat. Mi tudjuk ezt, a kik már boldogok vagyunk!

– Nem írígylem a boldogságtokat!

Kálmán vette át a szót:

– Rosszul beszélsz, barátom. Látod, én idefönn festő voltam. Rajongtam
és nyomorogtam üres ideálokért. Ráfael «Apotheosis»-e előtt térdre
nyomott a genie iránt való tisztelet és bámulat érzete; most ha nézem a
festményt, csak festéket látok, színes porszemeket, a miket a festői
ügyesség kevert olyan harmoniába, mely az emberi fölfogásnak tetszik. A
miloi Venusban nem ideálizált nőalakot látok, hanem faragott követ, és a
dicsőség, a művészi szép iránt való lelkesülést a csöndes őrültség egy
nemének tartom, Művésznek, baromnak, egy földbe omlanak a csontjai és az
agyvelő kihültével megszűnik minden különbség.

– Nem kívánok ilyen egyenlőséget!

László folytatta:

– A földben nincs betegség.

– Én itt is egészséges vagyok.

– Nincs szenvedés, kín, fájdalom.

– Semmi bajom sincsen.

– Hitelezők nem zavarnak.

– Ki tudok velök egyezni idefönn is.

– Nem kell verejtékezni a munkában.

– Nem vagyok izzadós.

– Nincs éhség, nincs csömör, nem kell kenyér.

– A kispipában étkezem és nem eszem kenyeret soha, csak császárzsemlyét.

– Nagyon oktalan a félelmed, barátom! Látod, mikor én föllobbantottam a
pisztolyom porát, abban a pillanatban megszűnt minden szenvedésem.
Valami végtelen kellemes nyugalomba sülyedtek idegérzést vesztett
tagjaim. Hasonló volt az földi életem legédesebb szendergéseihez.
Agyammal nem gondolkoztam többé, testemnek miriád atomjába szállt az
élet; szemek nélkül láttam, – és tisztábban sokkal. Bele tudtam nézni a
napba, láttam a csillagokat, a csillagokban életet; keresztülláttam az
embereken, mint a legtisztább üvegen. Mikor apám zokogva borult fölém,
így gondolkoztam: «Szegény apám! Milyen kár, hogy fájdalmat okoz neki a
tehetetlenség érzete által összesajtolt könyzacskók omlása és
agyvelejének vértólulása!…» Azután érdekes volt a bonczolásom. A kés
hiába mélyedt a mellembe, hiába szedte ki az orvos a tüdőmet, szívemet,
azért én éltem abban is, ebben is. Csupán az volt kellemetlen, hogy úgy
lefűrészelte a koponyámat, mintha dohánytartónak akarnám használni a
sírban; e miatt szűntelen vigyáznom kell, nehogy belecsöpörögjön az eső.

Ezeket mondva, Kálmán levette a koponyája felső részét és kaczagott.
Azután odatette az asztalomra és így szólt:

– Ha akarod, neked adom, jó lesz hamutartónak!

– De kérlek!

– Óh! az engem nem zseníroz, – legalább veled leszek!

Józsi közbeszólt:

– Feleded, hogy el akarjuk vinni?

– Igaz. De mit gondoltok, ha ez a fiú mégis élni akar, nem lenne jobb,
ha itt maradnánk?

– Hogyan?

– No hát verünk négy szöget a falba, azután ráakasztjuk magunkat. Így
legalább vele leszünk mindíg.

– Nem bolondultatok meg! Mit szólna a takarító asszonyom, meg a ki
bejönne hozzám, ha ott látna fityegni benneteket a falon?

– Igaz; – mondá Pista – e szerint nincs más hátra, mint hogy velünk
jőjj!

– De mondtam már, hogy nem akarok!

– Örök boldogság vár reád!

– Nem kérek belőle!

– A földi kín jobb, ha rövid!

– Reményeim vannak!

– A legszebb remény teljesülése sem olyan szép, mint a földalatti
porélet! A vágyak egymás nyomába hágnak; betelt remények ölén, agymunka
nélkül, nem nyugszik az ember!

– Hagyjatok nekem békét! Nem szeretem a sarat, akkor sem, ha be vagyok
rugva. Nem bolondultam meg, hogy a ti kedvetekért meghaljak. Beszéljetek
másról. Aztán itt a szivar, gyújtsatok rá; a füsthöz nem kell gyomor,
hanem az ilyen ostoba beszédekhez kell.

Mindezt már haragosan mondtam s elhatároztam, hogy kidobálom az én
csontos barátaimat, ha még sokáig okoskodnak.

A négy sírlakó összenézett. Tanácskozni kezdtek rólam, – nélkülem.

– Ennek a fiúnak fogalma sincs a mi boldogságunkról – szólt Kálmán. –
Hát itt hagyjuk-e őt, hogy szenvedjen a tudatlansága miatt?

– Egy életet átkínlódni nagy dolog! – jegyezte meg Pista.

– Én azt mondom, – szólt Jóska, – hogy ne adjunk semmit az
ellenkezéseire; majd ha odaát lesz velünk, megköszöni, hogy elvittük.

– Nos?

– Vigyük!

Én a félelemtől és borzalomtól lenyűgözve ültem a helyemen. Kiáltani,
sikoltani akartam segítségért. Szerettem volna rájuk taszítani az
asztalt és összetörni őket darabokra, porrá, de hasztalan, még
lélegzetet venni sem volt erőm.

A magasan föllobogó spiritusz kékesfehér lángját a szél által kinyitott
ablak légrohama feléjük sodorta; ők észre sem vették, én eliszonyodva
láttam, hogy beszéd közben beszívják és a szemeik üregén eresztik
vissza.

Vaserős kezekkel ragadtak meg engem; kiszakítottak a székből és vittek

       *       *       *       *       *

Nem ajánlom senkinek, hogy halottak estéjén gombóczot egyék vacsorára!




Begeken Kelemen gyémántjai.

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Engem is megszállt egyszer a drámaírás láza.

Hogy Gyulaival beszéljek: hétfőn kigondoltam, kedden neki fogtam,
szerdán bevégeztem, csütörtökön odaadtam a színészdirektornak, pénteken
betanulták, szombaton…

Hopp: mi marad akkor a történetből, ha egy szuszra kikottyantom!

Darabom címe volt: «=Begeken Kelemen gyémántjai.=»

Három nap alatt írtam az egészet, de reggeltől estig, estétől reggelig
dolgoztam rajta.

Remek darab volt; csupa fordulat, csupa változás, tele élénkséggel,
logikával, meglepetésekkel.

Szakítottam a sablonokkal: kilencz fölvonásban írtam a darabomat, s
ezekhez véve a változásokat: összesen 23-szor járt föl és alá a függöny.

Hősömet átutaztattam az egész földgömbön; 2-szer megmérgeztettem, 4-szer
megorgyilkoltattam, 3-szor vízbedobattam, 1-szer megöngyilkoltattam,
1-szer nyársrahúzattam, és 1-szer megtettem népfőlkelőnek Paraguaiban.

Ezeken kívül kisebb szerencsétlenségek is történtek a drámám hősével, u.
m.: egyszer megscalpozták Braziliában, egyszer megette a czápa a Sárga
tengerben, egyszer besorozták tűzoltónak Grönlandban, egyszer
bepáczolták az emberevő pápuák, háromszor fejadót fizetett és
negyvenkétszer tolonczolták ide-oda a föld kerekségén.

Szóval, ebben az egy darabban sokkal több esemény, lelemény és mese
volt, mint Sekszpirnek az összes darabjaiban. Az igaz, hogy le is
akartam vele főzni minden drámaírót, a kinek a neve a világ teremtésétől
egész mostanig megfordult a színlapokon.

A darab legérdekesebb része az volt, mikor a hős testvéröcscsét
Kokáliában fölakasztják.

A nézőtéren készül az akasztófa; kilencz vörös posztóba öltözött hóhér
hurczolja elő az elítéltet és archimedesi csigasoron húzzák föl az
akasztófa tetejére.

Mikor a színtársulatot meghívtam a darabom fölolvasására, az igazgató
azt mondta, hogy ezt az akasztási jelenetet «töröljük.»

Méltósággal teljes indignációval tekintettem végig a nyomorult
deszkaférgen, és kijelentettem neki, hogy egy szót sem fogok törülni.

A cím sem tetszett neki, azt mondta, hogy sok _e_ betű van benne, lenne
inkább _Bagakon_ vagy _Bogokon_ Kelemen, de erre azt feleltem, hogy
fogalma sincs a jó nevekről.

A színtársulat többi tagjaí már a második fölvonásnál úgy berugtak, hogy
egekig magasztalták a darabomat.

A harmadik fölvonásnál az operett-buffó és a drámai hős elaludt, a
negyediknél pedig már magam is csaknem aludtam.

Másnap az igazgató kijelentette, hogy a darabnak több mint 9 tizedrészét
törülni fogja, mert különben hajnali harangszó felé lenne vége az
előadásnak.

Én viszont kijelentettem, hogy éppen ez az, a mit kívánok, mert a
darabommal korszakot akarok alkotni a drámairodalom történetében, és nem
bánom, akármit szól az igazgató, akármit szólanak a többi laikusok, nem
törlök, nem változtatok benne semmit, hanem arról biztosítom, hogy
_zsufolt háza_ lesz.

A ki tudja, milyen angyali csengésű szó ez a direktori fülekben, az
megérti, hogy miért fogadta el _Zsebeházi_ Károly igazgató a darabomat.

Amint ezzel tisztában voltunk, azonnal mentem a fényképészhez és hatféle
positurában levétettem magamat.

Legjobban sikerült a Heine-féle posé: lecsukott szemek, ökölre
támasztott félorcza, melancholikus arczvonásokkal.

3 fényképész-kirakatban és 32 bolti-kirakatban ragyogott az arczképem
ezzel az aláírással:

_Zelenváry Balambér._

_A «Begeken Kelemen gyémántjai» című dráma szerzője._

_Ára 25 kr._

Hölgyek, urak, kofák, hordárok és inasok bámulták. a fényképemet.

Sajnos, hogy csak egy példány kelt el belőle, azt is magam vettem.

Óriási plakátok lepték az utczákat; s hirdették a dicsőségemet a
következő szavakkal:

  !!!ITT ELŐSZÖR!!!

  =Új látványos nagy dráma Zelenváry Balambértól.=

  Évadbérlet 43. =Kukondvárosi Színház.= Havibérlet 13.

  Péntek, február 13-án

  =Begeken Kelemen gyémántjai.=

  Eredeti új, nagy látványos dráma 9 fölvonásban.

  Írta: =Zelenváry Balambér.=

  SZEMÉLYEK:

   _Begeken Kelemen_ Komjáthy J.
   Első felesége: _Elvira_ Závodszky Teréz.
   Második felesége: _Ludmilla_ Laczkó Aranka.
   Öcscse: _Begeken Habakuk_ Somogyi K.
   Fia: _Jónás_ Balassa J.
   _Beretva Herkules_, hóhér Mikei L.
   _Roppantó Halmahágy_, segédhóhér Kiss F.
   _Nyekkentő Dudárius_, hóhérinas Dálnoki.
   _Kirántott Jeremiás_, hittérítő Polgár S.
   _Dudva Bagovecz_, konzul Sándor E.
   _Pogacseff Ipokoff_, muszka tábornok Joó K.
   _Ylang-Gilang_, kinai biró Tordai.
   _Ingalló-Gingalló_, felesége Sarkadi B.
   _Ungurgyu Bagurgyu_, szerecsen király Erszényes.
   _Tapajó Makajó_, minisztere Halmi.
   _Bájó Táró Tarinda Makarinda_, felesége Górné.

    Nép, zulúk, testőrök, inasok, kreizlerek, tűzoltók, eszkimók,
    papagájok, emberevők, indiánok, papok, népfölkelők, tengerészek,
    angolok, hóhérok, németek és kutyák.

    Az első fölvonás történik 1803-ban Portugáliában, a II-ik hat
    évvel később Braziliában és az északi sarkon, a III-ik
    Szerecsenországban és Varsóban stb.

Természetes, hogy valamennyi személyt nem lehetett kitenni a színlapra,
mert a színtársulatnak tagjai nem voltak többen, s a többi 128 szereplőt
műkedvelők pótolták, magam is beállottam szükségből gorillának, bár ezt
nem tettem a színlapra.

Azt hiszik kérem, hogy drukkoltam? – Nem én: meg voltam győződve arról,
hogy a darabom óriási sikert fog aratni.

Annyira bizonyos voltam ebben, hogy még délelőtt fogadtam egy talyigást
a koszorúk elszállítására. Azt mondtam neki, hogy este 9 órakor álljon a
szamarával a színház elé.

Minthogy a gorilla csak az 5-ik fölvonásban szerepelt, kiszámítottam,
hogy csak úgy tíz óra tájban kell beleöltöznöm a majombőrbe, addig
magamon tarthatom a szalonruhát, s amikor kitapsolnak, ebben jelenhetek
meg a függöny előtt.

Délután megberetválkoztam, azután vettem hitelbe egy pár lakk-cipőt, egy
pár mansettát és egy új inggallért. Este fél 7-kor beültem a Korona
vendéglőbe és megrendeltem az egész étlapot.

Mikor a színházba mentem, már a karzaton ott volt minden hordár, kofa,
baka, pesztonka, csizmadialegény és tömérdek gyerek. A földszinten
gyülekeztek a diákok és nehány úri pár.

Az öltözőben bajuszokat és szakállakat raggattak a szinészek és szokás
szerint szidták a borbélyukat.

Fölmentem a színpadra és lestem a függöny egyik hasadékán, miként
gyülekezik a közönség.

Az orchester-mélyedés sarkában már ott állt a hordár, a kit én rendeltem
oda azzal a koszorúval, a mit magam csináltattam ezen fölírással:
«_Zelenváry Balambérnak: zsení, alkoss tovább!_»

Végre fölhangzott a zenekar indulója; magam választottam ki Liszt
Ferencz Rákóczy-indulóját. Csudálkozva hallottam, hogy a dob nem ágyúz a
zenében, az igazgató magyarázta meg, hogy zálogba kellett tenni a nagy
dobot, mert különben nem tudták volna kiváltani a zálogházból a
trombitát.

A függöny felgördült.

A közönség előtt ott állt Begeken Kelemen egy szalon közepén.

Homlokára tette a mutató újját és szép jambusokban így kiáltott:

    A drága kincs hová, hová tüne? Találni nem tudom sehol, sehol!
    Az ég, ha kérdem, nem felel reá! S a föld, s a vad pokol
    hallgatva áll! Gyémántjaim, szép csillogó kövek, Megőrülök! a
    lelkem ködbe görnyed!

    Inas (_belép_):

    Mi az uram, min lelked tébolyog?

    Begeken:

    Te känguruh, a szádat fogd be most! S hogy megjegyezd, im vedd
    tenyéremet!

    (_Nyakonvágja az inast._)

Most belép az első felesége.

    Elvira:

    Mi szörnyű csattanás: lövés vagy a Csordásnak ostora?

    Begeken:

    Orczád vágányát fogd te is hamar, Mert megtudod, mi csattant e
    helyen.

    Elvira (_elájul_).

    Begeken:

    Ah Elvira, te meghalál? Valál? Megyek világba! Senki nem talál!

    (_Fölveszi a bundáját és megy._)

Innen kezdődik a bonyodalom: Begeken, azt hiszi, hogy Elvira meghalt, s
világgá megy. Útközben újra megnősül. Tahitiben elveszi egy
szafaládégyárosnak az özvegyét. Elvira utána megy, de mindenütt egy
várossal hátrább van. Begeken keresi a milliókat érő gyémántokat, s e
közben fiai születnek és unokái.

50 esztendő mulva éri utól Elvira, akkor megölik egymást és kisül, hogy
Begekennek sohasem voltak gyémántjai, hanem csak álmodta, hogy vannak, s
mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban vesztett el gyémántokat.

Persze, ezt már akkor tudta volna meg a közönség, mikor pirkadni kezd a
hajnal.

Sajnos, hogy a közönség nem értette meg a drámámat.

Az első fölvonás után morgás hangzott a színházban. Egy árva tenyér sem
ütődött össze. Még csak a saját koszorúmat sem kaphattam meg a
hordártól.

A második fölvonásban volt egy derült epizód. Ugyanis a talyigásom
megúnta odakünn a várakozást és engemet keresve, betévedt a színpadra a
zulukafferek közé, éppen akkor, midőn a zulu keményítő gyáros így kiált
egy kundsaftjára:

– _Ki vagy te, kétlábú barom?_

Az én talyigásom ráfelelt:

– Én _Pisze Gyömbér_ János vagyok a felsőtanyárul. Mán egy órája, hogy
itt állok a szamarammal, osztán várom azta zurat, hogy vagy aggyék
foglalót, vagy eemék, mer mán a hideg görcsöt húzott a talpajimba!

Daczára ennek a sikerült epizódnak, a közönség a második fölvonás után
rettenetesen dühöngött. Jól hallottam, midőn azt kiabálták, hogy:
«Szörnyű szamárság az egész!» «Pénzcsalás a publikumtól!» «Adják vissza
a jegy árát!»

Én leültem egy sarokba a kulisszák mögé és itt reszkettem, bágyadoztam
egyedül.

Mikor a harmadik fölvonást megkezdték az akasztási jelenettel, a
közönség fölrohant a színpadra, kiszabadították az elítéltet és elverték
először a hóhérokat, azután a színtársulatot.

A színtársulat engem vert el, én a talyigást vertem el, a talyigás
elverte a szamarát, a szamár megrugta a talyigást, – olyan óriási
zenebona lett a vége az én drámámnak, hogy még most is sokan sántítanak
e miatt Kukondon!




Czukorka.

Lelkendezve rohant be hozzám a nagynéném szolgálója:

– Tessék azonnal jönni!

– Baj van?

A leány nem tudott felelni a könnyeitől, csak a kezeivel intett, aztán
visszafutott.

Kiugrottam az ágyból és magamra kaptam a ruháimat.

Az előszobában a nagynéném zokogva borult reám.

– Szent isten! mi történt?

– Ő beteg!

– A kutya?

Indignálódva emelte föl arczát.

– Az ebke.

– Mi baja van?

– Vége! – kiáltott kétségbeesetten.

– Megdöglött?

– Ő nem döglik!

– Hát meghalt?

– Még nem, – de istenem mi lesz vele?

Kinyitotta az üvegajtót és bevezetett a szobába.

Fehér, lágy párnán, félig letakarva egy selyempaplan sarkával, feküdt a
sárgaszőrű kutyus, mellette pedig az orvos állt, a nagynéném háziorvosa.

– Ugye rosszul van a kis jószág? – szólt a nagynéni könyezve.

– Bizony, felelt az orvos – erős katarusa van.

– Meg fog halni, ugy-e?

– Dehogy hal meg, majd kiheveri a baját!

– Kérem ne titkolódzék, mondja meg őszintén.

– Nem szoktam titkolódzni.

– De hisz ön meg se nézte még jól!

– Nem szükséges jobban megnézni.

– A pulzusát sem tapogatta meg!

– Kutyáknál az nem szokás.

– Bocsánat, ő nem olyan eb, mint a többi.

– Elhiszem, nagysád.

– Hát mit tanácsol, kedves doktor úr?

– Csak húst neki és minél kevesebb tésztafélét.

– Orvosságot nem kap?

– Szükségtelen.

– Hát a fejét ne kössük be?

– Mivel?

– Vizes kendővel.

– Fölösleges.

– De kérem olyan forró. Tapintsa csak.

– Forró az mindíg. Csak tessék azt megtartani, a mit mondtam, és
biztosítom, hogy a kis kutya…

– Kérem!

– Nohát ebecs, vagy ebke, ha úgy tetszik; néhány nap mulva úgy eszik,
mint egy farkas. Most az a baja, hogy a sok czukorral elrontották.

– Te rontottad el! – kiáltott a nagynéni szemrehányólag nézve reám.

Én nagy bűnösként horgasztottam le a fejemet.

– Sohasem teszem többé!

Az orvos köszönt és távozott.

A nagynéni betette utána az ajtót s így szólt hozzám:

– Nem bízom ebben az orvosban.

– Miért?

– Nem veszi elég komolyan a betegséget.

– A mi nem komoly, azt nem is lehet komolynak venni.

– Nem komoly? Nézd ezt a szegény teremtést, milyen bánatos!

– Sőt ellenkezőleg, nagyon is kedélyesen mosolyog.

– Eredj, te kegyetlen! Neked sohasem volt hozzá jószíved!

– De néni!

– Ha én meghalok, mi lesz belőle? Kidobják az utczára!

– Bizony nem is ültetik a kanapéra.

– Ott szedheti a csontokat!

– Bizony nem is süttetnek, főzetnek neki, mint a néni.

A nagynéni szemei újra megteltek könyekkel. Odament a kutyushoz,
gyöngéden megigazította rajta a paplant, azután kezét a Czukorka fejére
téve sírdogált.

– Istenem, istenem, mi lesz te belőled, te kis árva!

(18 esztendős vén csahoncz!)

Aztán hirtelen fölkiáltott:

– Ráíratom a házamat!

– A házát? Melyik házát?

– Mind a két házamat.

– Hát énnekem akkor mit hagy?

– Neked semmit! Te úgy is megélsz, de a Czukorka nem él meg olyan
könnyen. Ezt az emeleti három szobát neki hagyom. Az alsó két lakás
jövedelmét egy asszonynak, akinek az lesz a dolga, hogy mindennap
etesse, kétszer megsétáltassa, nyáron megnyírassa, télen pedig
vattás-bundácskát csináltasson neki.

– Hát a másik házzal mi lesz?

– Azt meg az orvosnak hagyom. Nem ennek a szívtelennek, hanem egy derék,
jó orvosnak, a ki nem röstelli megtapintani a pulzusát.

– Dehisz igy engem kinulláz!

– Meg is érdemled! A ki nem szereti a Czukorkát, az nem szeret engem
sem! ergó te engem nem szeretsz, hát alászolgája!

– Már hogy mondhatja azt, hogy én nem szeretem!

– Szereted? Hát szeretet az, hogy csak kutyának nevezed, mintha bizony
valami falusi kutya volna! ha a szobában nem vagyok, meghúzod a farkát;
ha a kanapén fekszik, leugrasztod a földre; ha énekel, azt mondod, ugat.
Te roszszívű! Te már meg is gyilkoltad volna!

– Hát nem vettem-e sokszor az ölembe?

– Esztendőben egyszer.

– Nem símogattam-e a fejecskéjét?

– Csak azért, hogy a fülét meghúzhassad.

– Nem hoztam-e neki mindennap czukrot?

– Látszik, miért hoztad: meg akartad mérgezni vele.

– Én megmérgezni? Most sincs annak semmi baja. Czukorkám, gyere ide!

A kutyus fölemelte a fejét és a paplan hullámzásáról látszott, hogy a
farkát csóválja.

– Jézus Mária, még fölugrasztja!

Odafutott az ágyhoz és ráhuzta a paplant. Azután limonádét kevert és
odavitte neki.

Valószínűleg sok czitromot kevert bele, mert a kutyus alig hogy
belekóstolt, egyszerre fölhúzta a szája szélét és vicsorgott.

– Majd én tartom a fejét, – szóltam, és én is odamentem az ágyhoz.

A farkavége ki volt a kutyusnak a paplan alól.

Félig rátérdeltem az ágyra, azután mikor a nagynéni a limonádét öntötte
neki, hirtelen odanyomtam a térdemmel a kutyus farkát az ágy széléhez.

Ijedtében bekapta a fogaival a nagynéni kezét.

A néni fölsikoltott és eldobta a poharat és elképpedve tekintett a
kutyára.

– Kérem, – szóltam gúnyosan – ne haragudjék rája, hiszen csak kezet
csókolt.

– Megharapott!… Nézd megharapta a kezemet! Oh!

– Bizony szerencse, hogy le nem harapta. Csókolja meg érte! Mondhatom,
művelt kis kutya, úri familiából való; látszik, hogy az apja egy angol
úri családban nevekedett, az anyját pedig egy bárónő becézte;
ráírathatja a házait, csináltathat neki bugyogót, meg süttethet neki
pecsenyéket!

– De nézd, kérlek, vérzik is a foga helye!

Komolyan és aggodalmas arczczal néztem meg a lámpánál a nagynéni kezét,
azután látszólagos megindulással mondtam:

– Néni, kegyed meg fog veszni!

– Jézus Mária – hebegte és a karszékbe rogyott.

– Nézzen arra a pohár vízre: nem érzi, hogy iszonyodik?

– Még nem.

– Nohát én nem is akarom bevárni azt a perczet. Alászolgája!

– Az égre kérlek, ne hagyj itt magamra!

– De tán el ment az eszem, hogy bevárjam, míg engem is megmar ez a
bestia!

– Dobd ki kérlek! Öld meg ezt a szörnyeteget!

– Én nem merek hozzányúlni.

– Istenem, istenem! csapd agyon _ezt a kutyát_.

– No ha éppen azt akarja, hát megpróbálom elvinni.

Óvatosan leborítottam a kutyust egy kendővel és elrohantam vele.

* * *

Egy hét mulva már ott állt a kutyus a néni hálószobájának a szekrényén.
Üvegszemei csillogtak, a mint a nap rásütött s mozdulatlanul előre nyúló
kis fején egy picike babérkoszorút tartott.




Két bika.

Nyaraltam.

A nyaralásom abból állott, hogy fehér mosónadrágot viseltem, napközben
2-szer aludttejet ettem és egyéb foglalkozás híján aludtam a hűvösön.

Különben a Marci bátyám vendége voltam, a mi alatt azt kell érteni, hogy
sem a lakásért, sem az aludttejért, sem a hűvösért nem fizettem.

Egy délután összeesküvést rendeztek ellenem a legyek, miért is
fölháborodásomban szétcsaptam közöttük a bőrtenyerű bottal, azután pedig
fölkaptam a fehér cilinderkalapomat és elhatároztam, hogy 3 óra hosszáig
távozom a falutól, 3 óra hosszáig pedig közeledem hozzá.

Ez mindenesetre megfontolatlan dolog volt tőlem, mert ha csak fél órai
időre távozom, akkor a falu bikája figyelmen kívül hagyott volna. Dehát
ha az embert a legyek fölmérgesítik, kész belerohanni a legnagyobb
veszedelembe is.

A falu végén a nagy urasági réten találkoztam a falu bikájával.

Eleinte nem vettem észre, valószínűleg azért, mert a teheneknek
kurizált.

Maig sem tudom, mi lehetett rajtam bikaszempontokból annyira
kifogásolható, hogy az érdemes állat kirugtatott a csordából és
határozott szándékot mutatott arra, hogy engem a szarvára emeljen.

Azonnal átláttam, hogy nem vár tőlem magyarázatokat az én békés
érzelmeimről és hogy helyzetemen legokosabb lesz gyorsan változtatni.

Neki vágtam hát én is a levegőnek és az inaimra bíztam az egészségemet.

A dühös barom nem állott meg, sőt nem titkolt ellenszenvvel rohant
tovább is utánam.

Én már a kezeimmel is hajtottam magamat.

Dehát hiába: neki négy lába volt, nekem csak kettő, – határozott
előnyben volt fölöttem.

Kimondhatatlan örömömre egy magas kőfalat pillantottam meg magam előtt.

A bika fújását már egészen közel hallottam.

Úgy fújt, mint egy lokomotiv, csak az hiányzott, hogy még sípoljon is.

Az előttem álló kőfal körülbelül 3 méter magas lehetett.

– No, – gondoltam magamban, – ha erre a kőfalra idejekorán föl nem tudok
kapaszkodni, hát úgy ide szögez ez a vadállat, mint egy bőregeret.

Szerencsémre a lábaim úgy belejöttek a futásba, hogy a magas kőfalra úgy
futottam föl, mint a macska.

A bika ugyanabban a pillanatban beletörte a szarvait a kőfalba, én pedig
a fal tulsó oldalán egy tóba estem.

Kétségen kivül bolond eset! Az olvasó azt fogja hinni róla, hogy nem is
igaz. Én is szerettem volna azt hinni, de a súlyom által okozott
locscsanás és a galléromon beömlő viz kétségbevonhatatlanul azt
bizonyította, hogy nem a szárazföldön vagyok.

Ijedtemben magam alá kaptam a cilinderkalapomat és az abba szorult 3
liternyi levegő segítségével a part felé igyekeztem.

Daczára annak, hogy úgy fújtam a vizet, mintha forró lett volna,
csakhamar észrevettem, hogy a parton egy elegánsan öltözött hölgy áll és
bámul engem.

Bámul a nélkül, hogy sikoltana; bámul a nélkül, hogy elájulna.

Ezen már magam is bámultam.

Az én bámulásom abból állott, hogy egy pillanatra megálltam a víz
közepén és önkénytelen kíváncsiságból néztem a fiatal nőre.

Szép volt.

Maig sem tudom, hogyan, de ebben a pillantban egy rendkívül merész és
ostoba gondolatom támadt, a melynek helytelenségét most már belátom és
nem győzöm érte magamat kárhoztatni.

Azt gondoltam ugyanis, hogy az a hirtelen föltünésem a kőfalon és a tóba
esésem magyarázatokra fog engem kötelezni, már pedig én nem akarom
nevetségessé tenni magamat; habár utóljára is egy közönséges falusi bika
elől megfutni nem szégyen, mert lovagias elégtételadásra nem szólíthatja
föl az ember az ilyen barmot; – legjobb lesz hát – gondoltam magamban –
ha szerelmes bolondnak tüntetem föl magamat.

No hát ez, a mint már megjegyeztem, bolond gondolat volt tőlem: de ha
tekintetbe veszem, hogy rendkívüli veszedelmekkel küzdöttem, azzal
menthetem magamat, hogy hasonló helyzetben másnak talán még bolondabb
gondolatai támadtak volna.

Nem vizsgálva tehát az ötletem helyességét, egyenesen a hölgy felé
úsztam.

– Szívtelen Héró, – kiáltottam a vízből kilépve, lépve, – hát nincs egy
szárító mosolyod, mikor Leándered a Helleszpontust átússza érted
cilinderen.

– De uram! Én nem értem önt, – szólt a hölgy egy lépést hátrálva.

– Mit nem ért nagysád? – kérdeztem, a vizet csöpögtetve a könyökömről.

– Hogy ön tegez engem és a birka-úsztatón keresztül jön hozzám.

– Hja kérem, ha az ember szerelmes, akkor tizenhárom birka-úsztatón is
képes átúszni.

– De kérem! Én nem is ismerem önt.

– Az nem tesz semmit. Tekintsen úgy, mintha ismerne. Engem az nem
zseníroz. Utóvégre is az ember nem ismerhet mindenkit a világon.

– Dehát kérem…

– Oh, ne tessék aggódni, én ismerem kegyedet. Oh, bár ne ismerném! –
tettem hozzá mély sóhajtással.

A hölgy láthatóan megvolt illetődve.

Magam sem hittem, hogy ilyen nagy hunczfut tudok lenni, az igaz, hogy
ennyire nem is _hajtottak_ rá a körülményeim.

– Hát mondja csak, – szólt szelíden – honnan ismer ön engem?

– Oh istenem, – szóltam elérzékenyülve – hát hogy is tudnám én azt
megmondani?

– De mégis.

– Először álmomban láttam Devecserben. Oh az nagyon szép álom volt.
Mintha Kolumbus Kristóffal szalámit szállítottunk volna Amerikába.

Rendkívül ostobának tünhetett föl neki ez a vallomásom, mert mosolygott.

Én azonban akkor ezt bátorító jelnek vettem. Miért is megfogtam a kezét
és őszinte lelkesedéssel kiáltottam föl:

– Nagysád, legyen a feleségem!

Kaczagott.

Azután pajkosan ütött a legyezőjével az arczomra és így felelt:

– Oh, milyen kedves: alig öt perce, hogy ismerem és máris azt akarja,
hogy elváljak miatta az _uramtól_.

– Hát miért ne? – feleltem minden zavarodás nélkül. – Utoljára is, ha
férje van kegyednek, az nem olyan nagy akadály!

– Ah, – felelte ijedt arczczal a fiatal asszony – _megölné önt!_

– Megölne? Mit? Engem megölne? – hebegtem egy kissé megütődve, de azután
hirtelen nekibátorodva feleltem: – hátha én ölném meg őt!

– Az lehetetlen.

– Lehetetlen? Kérem, semmi sem lehetetlen! Én tőlem sok minden kitelik.
Tessék elhinni, ha én egyszer hozzáfogok, hát kurucz ember vagyok ám.

Ezeket a szavakat olyan büszkén és bátran mondottam, hogy magam is
megijedtem magamtól. Végre is az ember nem tudhatja, hogy mi lakik
benne; pláne a mi az emberölést illeti, ilyesmit sohasem próbáltam.

A szép asszonykára nem voltak hatással a szavaim. Mosolyogva és vidáman
tekintett reám.

– Hát tud ön vívni? – kérdezte tőlem.

– Valószínű, nagyon valószínű, – feleltem komolyan, – a mennyire magamat
ismerem, azt hiszem, hogy ha egyszer hozzáfogok, hát borzasztó vívó
vagyok.

– Nohát akkor bajos lesz egy kissé a dolog, mert lássa, az én férjem
vívómester volt tizenhat esztendeig a honvédtiszti iskolában, és sok
embert elküldött már a másvilágra.

– A másvilágra? – kérdeztem nagy lélekzetet véve.

– Igen, és ezért sokszor teszek neki szemrehányást. De hova megy ön, hát
ne siessen.

– Ajánlom magamat, – szóltam beleugorva a birka-úsztatóba, és a nélkül,
hogy egy pillantást vetettem volna hátra, újra megmásztam a kőfalat.

Úgy emlékszem, hogy hazafelé jobban futottam, mint mikor az a közönséges
falusi bika kergetett!




Egy regény története.

_Pavlicsek_ Vendel buzgó napidíjas volt a városházánál.

Nappal írt a városnak. Éjjel olvasott magának.

Mikor egy éjjel a kölcsönkönyvtár utolsó regényét olvasta, az jutott az
eszébe, hogy jó lenne, ha ő is regényírással foglalkoznék.

És ebből egyúttal az is kitünik, hogy Pavlicsek úr nem volt valami okos
ember.

Pavlicsek úr bement a polgármesterhez és így szólt hozzá:

– Uram! Tudja meg, hogy mától fogva nem vagyok Pavlicsek Vendel, hanem
_Pálhalmy_ Adorján, és tudja meg azt is, hogy ezentúl nem fogom a mások
gondolatait szolgamódon másolgatni, hanem igen is a magam gondolatait
írom úri módon.

A polgármester egy szippanat füstöt bocsátott a levegőbe és így felelt:

– Jól van.

Pavlicsek, azaz hogy Pálhalmy Adorján elment a zsibárushoz és eladta
neki az összes ágyneműjét; mert tudvalevő dolog, hogy a ki éjjel
dolgozik, annak éji fekvőhely merőben fölösleges.

Hát nappal?

Aludni fog könyvein, iratain és babérain!

Az ágyneműért kapott tizenegy forintot és hatvan krajczárt.

Ezen a pénzen estére már túladott.

Hogy miket vett rajta, azt megmondja az alábbi jegyzék, a melyet később
sepertek ki a szobájából:

   Hó Nap KIADÁS Frt Kr.
   nov. 6 1 db. csibuk 1 05
     1 pakli dohány, gyujtó és pipaszurkáló – 89
     2 liter bor – 60
     300 ív papiros 3 –
     1 liter tinta – 60
     1 pokrócz a földre 1 20
     2 db. Jókai (kicsiny és nagy) arczkép – 40
     1 db. Hugó Viktor – 30
     5 db. hering és fél klgr. juhtúró 1 40
     1 db. Kock Pál – 30
     5 db tollszár, csontgombbal – 40
     1 db. erős fésű – 20
     1 db. petroleum lámpa – 75
     bele bél 1½ méter – 08
     10 pakli gyújtó – 08
     1 db. Petőfi Sándor (gyps) 2 50
     1 pár papucs 1 20
     1 pakli toll – 80
     1 font porzó – 05
     1 bajuszkefe – 20
     összesen 10 60
     tehát 11 60
     azaz 10 frt 60. kr. 10 60
     Maradvány 1 –

Ezt az egy forintot eltette. Gondolta, elég lesz addig, míg a regénye
elkészül.

Mert kiszámította, hogy óránkint meg tud írni háromszáz sort, vagyis
másfél óra alatt egy ívet. Tizenkét ív kitesz egy regényt, tehát ő 18
óra alatt könnyen megír egy regényt. Föl is osztotta magának, hogy két
nap alatt fogja ezt elvégezni s harmadik napon elmegy a nyomdászhoz és
eladja neki a regényét ivenkint 50 frtért, vagy ha annyit nem ád,
legalább is 20 frtért, vagyis az egészet 260 frtért. Aztán kiszámította
azt is, hogy ő így havonkint legalább is 7–8 ezer frtot összeír, vagyis
egy év alatt 80–100 ezer forintot. Még holmi nyaraló és négyes fogat is
megfordult az eszében, de erről számítást előre nem tett.

Miután a tömérdek csomagot lerakta az asztalára és a zsebeiből is
kihurczolkodott, első dolga volt befűteni. (Hideg szobában csak versírók
szoktak dolgozni.)

A kályha csakhamar vígan bömbölt, minthacsak osztozott volna Pálhalmy
Adorján úr örömében.

A szobában langymeleg lett a levegő s Pálhalmy úr vetkezni kezdett.

Felső ruháit szétdobálta a szobában és könyveit is egy rakásra szórta.
Azután a szoba közepére leteríté az új szőnyeget, a melyet azért vett,
hogy a regény azon írassék.

Ez meglévén, kibontotta az egyik üveget és csak úgy pohár nélkül rémítő
nagyot czuppantott a száján.

A bor savanyú volt. Pálhalmy úr összerázkódott tőle s pillanatig a
levegőnek egy láthatatlan pontjára függesztette a tekintetét.

Azon gondolkozott, hogy a regényírók milyen borral szoktak élni, de erre
nézve hiába keresett a levegőben és az emlékezetében adatokat.

Most aztán ledobta a kalapját és papucsokat húzván, a legboldogabb
érzelmek között szedte elő a heringeket.

Tudvalevő, hogy a halaktól okoskodik az ember, mert foszfor van a
hasukban. Én ugyan nem tudom ezt bizonyosan, de Pálhalmy úr bizonyosan
tudta. Hanem hogy miért evett a heringekhez juhturót, azt hiszem, ezt
sem én, sem ő nem tudta volna megmondani. Lehet, hogy csak azért, mert
az íróféléknek szokott ilyen különös gusztusuk lenni; lehet, hogy
olvasott valami ilyen ételről a francia szakácskönyvben. Elég az hozzá:
Pálhalmy úr megevett 3 darab heringet és a juhturónak felét.

Ez megtörténvén, elővette az új bajúszkefét és tizenöt szál bajúszát
széthúzta vele.

Eközben észrevette az írók arczképeit s föl is aggatá azokat a falra. A
nagyobb Jókait az ajtóval szemközt, a kisebbet pedig az ajtó fölé. Húgó
Viktor és a többiek költői rendben, azaz hogy anélkül fityegtek a falon.

Pálhalmy úr megelégedetten tekintett rajtok végig s elgondolta magában,
hogy talán 100 év múlva az ő arczképét is árulni fogják a 40 kros
fotografiák között.

Még Petőfi Sándor gipszszobra volt hátra. Ezt gondosan letörülgette s
úgy állította föl az asztalra.

Ezek után csibukra gyujtott és kihúzta a tintásüveg stupliját.
Beleigazította a tollat a szárba s a szőnyegre szórván nehány koncz
papirost, maga is oda telepedett.

Az előkészületek tehát megvoltak. Most már csak maga a regény volt
hátra.

Pálhalmy úr azon gondolkozott, hogy milyen regényt írjon; vígat-e Kock
Pál modorában, rémeset-e Féval tollával, fantasztikusat-e Jókai
humorával, vagy társadalmi-filozófiával teltet Hugó Viktor mintájára.
Zolát nem szerette, mert a «Bugyberki Tárogatóban» rosszat olvasott
róla.

Legtöbb hajlamot érzett magában egy szívreható komoly regény megírására.

Meghúzta hát ismét a pintest és belevágta tollát a kalamárisba.

Mindenekelőtt a czímet kellett megcsinálnia, mert hát tudvalevő, hogy a
czím van elől.

Írt:

=«A BARLANG VÉRES KÖRMŰ HIÉNÁJA.»=

Nem tetszett neki: igen hosszúnak találta.

Kitörülte tehát és újat írt:

=«SZELLEMI SÜNDISZNÓ A JÉGVEREM TETEJÉN.»=

Ez igen tetszett volna neki, de nem tudta kitalálni, hogyan helyezze a
sündisznót a jégverem tetejére és miért legyen az a sündisznó szellemi?

Írta tehát:

=SZERELEM és RABLÁNCZ= vagy =a mexikói darúvadász.=

S alá jegyzé:

=REGÉNY.= ÍRTA: Pálhalmy Adorján.

Ez elég szép volt. Mindjárt ki is cifrázta a betűket szép egyenletes
vonalakkal.

Most aztán következett volna a regény.

Eszébe jutott, hogy először a regény hősével kellene tisztában lenni.

Belevágta hát a tollat a kalamárisba, azután ismét jót húzott a
pintesből.

És ezek után hanyatt fordulván, megképzelte a regény hőseit.

Legyen a neve – így okoskodott magában – _Szoborváry_ Tihamér.
Mindenesetre, szép, fiatal, barna ember.

Illő dolog lévén pedig, hogy egy szép, fiatal, barna embernek kedvese is
legyen, elhatározta magában, hogy ezt a kedvest _Pacsirtavölgyi_
Eleonora képviselje.

Ez a hölgy kétségenkívül a világ legbájosabb szőke tündére lesz; mert ha
a hős barna, a hősnőnek okvetlenül szőkének kell lennie.

Most már csak az kell, hogy ezek mit cselekedjenek olyan regényes
dolgot, a mit érdemes legyen megírni.

Itt Pálhalmy úr újra meghúzta a pintest és hasra feküdt.

Szöktetés… zárda… éj… barlang… száguldó lovak… lopott kincsek… háborgó
tenger… holdvilágos éjben rémítő akasztófa… azon egy ember… rémes
temető… vörösbugyogós haramiabanda… háború… pokol… zivatar… várromok…
pénzverő műhely a föld alatt… lidércz… vándorlegény… mennydörgős ménkű…
uzsorások… mostoha anya… és olajfaerdő forgott az agyában; de csak nem
tudott kiokoskodni ezekből semmi regényt.

Újra meghúzta tehát a pintest és elhatározta magában, hogy megkezdi a
regényt; majd a toll összepercegeti a gondolatokat.

Kihúzta hát a kalamust a tintatartóból s rátámasztotta a papirosra.

Azon gondolkozott: miként kezdje el.

Ugy-e hogy:

«Midőn…

Vagy:

«Azontúl…

Vagy:

«Rémes éj…

Avagy:

«Egyedül…

Hasztalan törte a fejét: nem tudott belekezdeni.

A tollszárból szépen kicseppent a tinta. A nyelvét már ki is öltötte,
hogy fölnyalja, de eszébe jutott, hogy kétféle szere is van a
tintacsöppek eltüntetésére; alkalmazta is azonnal mind a kettőt.

Eltelt egy, eltelt két óra. A toronyban az éjfélhirdetés is elkongott
már, de Pálhalmy Adorján még mindíg nem találta meg a kezdőszavakat.

Utoljára már dühös kezdett lenni.

Akkor meg még úgy se talált bevezetést.

Végre igen-igen megharagudott Pálhalmy úr: lekapdosta az arczképeket a
falról, belecsapdosta a fáskosárba; fölrugta a tintás üveget, a papucsát
pedig hozzávágta a túrós bödönhöz és lefeküdt, elaludt.

* * *

Másnap a polgármester ajtaján megint csak bealázatoskodott.

– Mit akar?

– Kérem ássan, talán tetszik emlékezni: _Pavlicsek Vendel_ vagyok…




Mikor a Szentföldet jártam.

Elvira tizenötéves volt.

Én tizenhat.

És szerettük egymást.

Elvira nappal regényeket olvasott, éjjel a csillagokat nézte.

Én nappal az ő szemeit néztem, éjjel pedig verseket írtam hozzá.

Elvira szemei szépek voltak, sokkal szebbek, mint a hozzáírt verseim.

Egy szép holdas éjszakán, mikor Elvira a csillagokat nézte, odalopództam
az ablaka alá és megkértem feleségül.

Elvira akkor éppen valami keresztes lovagról olvasott. Álmodozva
felelte, hogy csak azzal a föltétellel lesz a feleségem, ha elmegyek a
szentföldre és hozok neki egy üveg vizet a Jordán folyóból és egy
török-fejet.

Nagyon különösnek tetszett nekem ez a kívánság. Nem emlékeztem olyan
szokásra, a mely a vőlegénytől Jordán-vizet és török-fejet kívánna
nászajándékul, de Elvira megtudta mutatni a «_Feketesisakos lovag_»-ból,
hogy Braunbergi Emerenciának is ilyen tárgyakat hozott a vőlegénye.

– Légy hős, mint a feketesisakos lovag, – szólt Elvira.

Mire én kifujtam a mellemet és nagyokat vágtam egy paszulykaróval a
levegőbe.

Elvira megesküdött, hogy addig, míg oda leszek, kenyéren és vízen él és
férfiszemekbe nem tekint.

Azután megcsókoltuk egymást. Ő levágott egy fürtöt a homlokáról, én
pedig a fejem közepén levő fürtöt tekertem a mutatóujjamra és rántottam
ki hősiesen, a nélkül, hogy a fájdalom miatt ordítottam volna.

És elváltunk.

Még aznap elszöktem hazulról és kimentem a kukoriczaföldre.

Törtem a fejemet, hogy mit tegyek.

Hiszen Jordán-vizet csak tudtam volna szerezni, akár egy puttonnal, de
már törököt bajos volt találnom. Pláne török-fejet Bikándon éppen nem
szoktak hordani és így Elvirának ez a kívánsága roppant fölcsigázottnak
tünt föl előttem.

Egész nap négykézláb jártam a kukoriczák és napraforgók között.

Időnkint leheveredtem a tökbokrok közé és belevagdostam a tökökbe Elvira
monogrammját.

Máig is emlékszem, hogy nagyon sikerült monogrammok voltak s a szívekkel
együtt pompásan kiforrtak.

Annyi monogrammos tök termett abban az esztendőben, hogy a vármegye
összes disznói meghízhattak volna tőle.

Estefelé rettenetesen megéheztem. Loptam kilencz cső kukoricát és tüzet
raktam.

Mikor éppen kiakarom venni a pirosra sült kukoriczákat, zörgést hallok a
közelben.

A csősz jött.

Meglapultam egy töltés mellett és hallottam, miként káromkodik a
Szent-Föld csősze.

Ez kétségen kívül nagy illetlenség és szentségtelen cselekedet volt
tőle, dehát nem utasíthattam rendre, különben elárult volna Elvirának.

A gazember megette mind a kilencz cső kukoriczámat és eloltotta a tüzet.

Kénytelen voltam hazamenni.

El nem tudták otthon gondolni, hogy miért bujdosom én egész nap a
padláson, a pincében és a kamarában.

Az apám folytonosan kerestetett és vallatott.

Azt hitte, hogy rossz fát tettem a tűzre.

Végre a hatodik napon egy molyette pecsétes töröksipkát találtam a
padlás egyik zugában.

Azonnal megtöltöttem két pintes üveget patakvízzel és mentem Elvirához.

Még akkor is a keresztes regényt olvasta.

Mikor meglátott, lecsapta a könyvet és a nyakamba borult.

– Tehát megjöttél? – kérdezte elérzékenyülten.

– Amint látod édesem.

– Azt hittem, tovább fog tartani az utad.

– Magam is azt hittem, de igen siettem; tudod, gyorsvonaton utaztam.

– És a szent-víz?

– Itt van.

Elvira elkapta tőlem az egyik pintest, azután letérdelt és megitta az
utolsó kortyig. A másikat eldugta az ágy alá.

– Hát a török-fej?

Kihúztam a kopott fezt a zsebemből.

– Itt van lelkem az is.

– De hiszen ez csak sipka!

– Az igaz; de fej is volt benne.

– Hát hova lett?

– Bizony szentem: elveszett az az úton.

Azt hittem, hogy Elvira vissza fog küldeni Palesztinába, s már előre
reszkettem attól a gondolattól, hogy újra bujdosnom kell egy hétig az
apám régi csizmái és szűzdohányai között.

Azonban Elvira éppen nem tett szemrehányást, sőt nagyon helyeselte azt
az eszmémet, hogy a török-fejet elvesztettem. – Ő úgymond – nem tudott
volna aludni a török-fej miatt.

Különben nagyon örültünk a viszontlátásnak. Ő azon örült, hogy a törökök
sem a fülemet, sem egyéb tagomat nem vágták le, én pedig azon örültem,
hogy Elvira a legszilajabb pusziskodásaim daczára sem öklözött oldalba,
mint annakelőtte.

– Eredj a papához és kérd meg a kezemet, – szólt Elvira, miután eleget
örvendeztünk.

– Már lelkem – szólék – voltam a szentföldön, emberevő vad törökök
között, de apád elé nem merek menni. Hanem tudod mit, kérd meg te a
kezedet az én számomra.

Nem tudom, mit felelt volna Elvira, mert az apja éppen ebben a
pillanatban lépett be hozzánk.

– Hát ön mit keres itt? – kérdezte tőlem nem a legbarátságosabb hangon.

– Én… már hogy én?

Elvira lelkesülten kiáltotta:

– Papa, ő a szentföldről jön.

– A szentföldről?

– Igen, apám. Itt van annak a töröknek a sipkája, a kit levágott, és egy
üveg Jordán-víz.

Az öreg úr a kezébe vette a sipkát és nevetett.

– Öcsém, hiszen ez az apádé volt. Együtt vettük ezelőtt tíz esztendővel
Pesten.

– De kérem…

– Ehol a neve is apró betűkkel belevarrva, nehogy összecseréljük a
kaszinóban.

Elvira ekkor már sírt boszúságában, én pedig vigyáztam, nehogy a
sifonért nézzem ajtónak.




A laskádi leányok.

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Budapesten a Fiume-kávéházban hallottam, hogy Laskádra a «Laskádi Napló»
mellé egy munkatársat keresnek.

Barna Dóri, a mindenttudó riporter, azt mondta, hogy oda nem tanácsos
elmenni, mert szerencsétlenül járhatok: t. i. a szerkesztő nekem is
juttat egyet a 14 leánya közül, s ezzel én is tönkre leszek téve, mint
eddig öt munkatársa, kiket megházasított.

Nagyon komoly arczczal mondta ezt Barna Dóri, azért nem hittem el neki.
Ilyen cifraeszű riporterről sohasem tudhatja az ember, mikor mond
igazat; tanum rá egynehány tuczat ujságíró, a kiket a falnak ugratott.

Hát biz én megeresztettem egy villamos sárkányt:

    _Laskádi Napló, Laskád._

    _Hallottam, hogy üresedés van. Bárkonyost elhagytam. Nevemet
    ismerheti. Ha tetszik, szolgálatára állok._

    _Fiume-kávéház._

    _Zelenvári Balambér._

A feleletet egy óra mulva megkaptam:

    _Hány éves? Nős-e? Egészséges-e? mit kér?_

    _Gondos Attila._

Visszadrótoztam.

    _Húsz. Nőtlen. Mulandó sántaság. Száz flőr._

Éjfélkor jött rá a válasz:

    _Ha nem marad sánta, akkor fizetek első hónapra 60 frtot, később
    többet. Jöhet rögtön!_

Egy óra mulva a robogó vonaton ültem.

Délharangszókor értem Laskádra.

A perronon mozgó közönség közül kivált egy hosszú, csontos, barna ember
és így szólt hozzám:

– Ön Zelenvári?

– Én vagyok.

– Úgy megölelgetett, hogy minden bordám ropogott belé.

Kissé megütődtem ezen a szinészemberek közt divatos fogadáson, de azt
gondoltam, hogy ez laskádi szokás. Utóvégre is nem lehet minden ember
laskádi; nem tudhatja, hogy a laskádi szívesség bordaropogtatásban
nyilvánul.

Az úton azt kérdezte tőlem, hogy miből származott a sántaságom, a mire
én _megnyugtattam_, hogy egy véletlen eset: a budai tornaegyletben
velocipédezni tanultam, a kerekek elragadtak és én belehajtottam a
bokrok közé, a hol is egynéhány tüske úgy megcifrázta az inaimat, hogy
egypár napig járni sem tudtam.

Egy magas új ház előtt álltunk meg. Azt mondta, hogy tegyem magamat
kényelembe a szerkesztőségi irodában, majd értem fog jönni egy negyed
óra mulva.

Én tehát beléptem egy kis ajtón egy nem annyira tágas, mint inkább sötét
szobába, a hol a földet ujságpapirosok borították és a két óriási
íróasztalt különféle iratok és nyomtatványok.

Egyszerre otthon éreztem magamat.

Levertem magamról egy kissé a port. Megnéztem, milyen orczát mutat a
zsebtükröm, azután körülnéztem, hogy hová tehetném a zsebemből azt a
nagy csomó spanyol-szivart, a mit Budapestről hoztam.

Gondoltam: ebéd utánig beletehetem az egyik asztal fiókjába, abba az
asztaléba, a melynek már az alakja is mutatta, hogy az enyém lesz.

Kihúzom a fal felől való kis fiókot, hát egy levelet látok benne ezzel a
címmel:

    _«Utódomnak.»_

Ez bizonyosan nekem szól! – gondoltam magamban és fölszakítottam.

A következő sorok állottak benne:

    _«Testvérem a malőrben!_

    _Tudd meg, hogy ide nem munkatárs kell, hanem férj._

    _A szerkesztőnek 9 drb leánya van._

    _Jobb, ha még most megszököl, mint akkor, ha már valamelyik a
    feleséged lesz._

    _Ne hidd azt, hogy kikerülheted a sorsodat azzal, hogy nem kötsz
    egyikkel sem viszonyt._

    _Öt kollegánk ragadt már a lépen, menekülj, nehogy te légy a
    hatodik!_

    _Jóakarattal tanácsolja_

    _Elődöd.»_

Ez a levél megdöbbentett. Dehát csak nem futok el rögtön és éhesen!
Utoljára is mi veszedelem várhat az emberre kilencz leánytól?
Legrosszabb esetben teszem a szépet valamelyiknek, azután ha látom, hogy
bordámmá kezd válni, hát fölmondom a szerelmet, mint az állást.

A szerkesztőm karon fogott és bevitt a szalonba.

Csakugyan kilencz leány állt ott katonai rendben. Valamennyi óriás
magas, valamennyi vörös és szeplős.

A szerkesztőm elmondta a neveiket:

– Háni, Fáni, Náni, Mári, Sári, Kádi, Debora, Ludmilla, Leokádia.

Valamennyi kezet fogott velem, valamennyi úgy megszorította a kezemet!
hogy titokban sziszegtem és szétráztam összeragadt ujjaimat.

Azután egy hárommázsás hölgy előtt nyitották szét a terem kettős
ajtaját. A szerkesztő azt mondta, hogy a felesége, hát kezet csókoltam
neki. (Olyan volt a kezefeje, mint egy kipuderozott vívókeztyű).

Azután megint egy hárommázsás hölgy czammogott be a kettős ajtón. Azt
hittem, ez is a felesége, de még jókor megsemmisítette ezt a hitemet
azzal a kijelentéssel, hogy ez az ő anyja.

Most már értettem, miért nem lehet itt házasság nélkül végezni a
szerelmi viszonyt: ha ez a kilencz herkulesi termetű leány és ez a két
hájhalom nekiesik az embernek, hát roszprádlivá verik az ökleikkel.

Olyan hosszú asztalhoz ültünk, mintha bankett lett volna.

Meg voltam hatva; összes szellemi erőimet gúzsba rántotta valami
névtelen ijedség.

A lányok és mamák úgy vizsgálták az arczomat, mintha valami hadifogoly
lettem volna. Én szorítónak éreztem a széket, fojtónak a levegőt; úgy
tetszett, mintha a falon levő képek gúnyosan nevettek volna reám s a
nagyokat kettyenő falióra halálos ítéletem közeledését hirdette volna.

Azonban mindez csak egy perczig tartott: szívem fölszabadult a nyügtől,
újra visszanyertem a szokott hidegvérűségemet.

Mindenekelőtt meglepetésemet fejeztem ki, hogy a várt nehézlevegőjű
ólomvilág helyett menyországba jutottam, s gratuláltam a szerkesztőnek,
hogy ilyen angyalok között töltheti az életét.

A szerkesztőm olyan képet vágott, mintha birsalmába harapott volna; de a
mamák és leányok orra alatt széjjelfutott a mosolyvágány. Mind a kilencz
leány felém kiáltott:

– Oh, ön hízeleg! Ön bókol!

Biztosítottam őket, hogy csakugyan kellemes helyzetnek tartom 9 leány és
két nyájas arczú mama között élni, mire olyan szóvihar indult meg, hogy
a magam hangját sem voltam képes meghallani. Szüntelen kérdéseket
intéztek hozzám s volt időm kiszámítani, hogy egy percz alatt minden
leánytól 12 kérdést kaptam, vagyis egy percz alatt összesen 108-at – már
pedig ennyi feleletet nem voltam képes adni, hát inkább ettem és a
fejemmel integettem hol az egyiknek, hol a másiknak.

Végre a mama megharagudott és lecsapott az ötkilogrammos öklével az
asztalra, de úgy, hogy minden tányér hármat ugrott tőle.

– Ne csácse! Micsoda illetlenség ez! – rikkantá keményen.

Az igaz, hogy ez a rendreutasítás még nagyobb illetlenségnek tetszett
előttem, de hát utoljára is egy mama megengedheti magának a leányaival
szemben.

A hölgyek duzzogni kezdtek, a papa a gallérjai közé vonta a fejét, magam
is úgy megszeppentem, hogy nem mertem szólni, – hátha ez a fehér mammut
még rám is rikolt egyet, hogy ne csácsoljak!

Azonban a tisztes mama beszélni kezdett velem, hogy mit csináltam
Budapesten és micsoda kimagasló pontjai vannak a multamnak?

Értettem, mit akar.

Hát biz én lehető bőven elmondtam, hogy multamban nincs öröm, de
jövőmben van remény. Az anyám léghajózónő volt és a felhők fölött szült,
miért is az illetőségemet nem tudjuk megállapítani. Hogy az apám ki
volt, arra az anyám sem tudott visszaemlékezni soha.

Rokonom csupán kettő van: az egyik pereces segéd Londonban, a másik
rokonom pedig a konstantinápolyi hóhér.

A hölgyek sikoltoztak, a szerkesztőm hümmögött.

Meg voltam győződve arról, hogy ezzel a füllentéssel elrontottam a
vőlegényi étvágyukat.

Csöndesen és közönyösen folyt ezután a társalgás.

Időm volt megjegyezni magamnak, hogy a legidősebb kövérkés hölgyet
Márinak hívják, a selypítő pajkosat Háninak, a szemölcsös állu a Fáni; a
Ludmillának szép vékony sasorra van, de félreáll; Sári naccsága az egyik
szemére kancsalít, a Kádi pedig mind a két szemére; Debora kisasszonynak
nincs szemöldöke, hanem e helyett adott neki a természet olyan csinos
kis bajuszkát, hogy szinte gusztusa támad az embernek megkínálni magyar
nemzeti bajuszpedrővel. Leokádia volt köztük a legizmosabb és
legkomolyabb; komolyságától idegessé lett az ember, mert az orra nagyon
pisze volt és az ajkait úgy össze csucsorította, hogy egy kisebb fajta
gombbal be lehetett volna takarni. Legfiatalabb volt köztük a 17
esztendős Náni, és legszebb is lett volna, ha a két szemfoga szűntelen
ki nem kandikál az ajkai közül; – hasonlított a güzühöz.

Abban azután valamennyien megegyeztek, hogy szóhoz nem hagyták jutni, a
ki közéjük került; továbbá abban, hogy mindnyájan nagyobbak voltak mint
én, legalább is másfél fejjel…

Átvillant az agyamon, hogy ha éppen nagyon megszorítanának a
körülmények, hát melyiket választanám? – Háromszor is sorra néztem őket
és életemben először gondoltam az öngyilkosságra.

Ebéd után körülnéztük egy kissé a várost, azután hogy vissza tértünk, a
mama kijelentette az öreg előtt, hogy a szalon mellett levő szobát
fogják nekem adni.

– Mit, – az én szobámat? riadt föl a szerkesztőm, – hát én akkor hol
fogok lakni?

– Neked, kedvesem, kitisztítjuk és bebútorozzuk a spájzot, addig pedig a
gyerekszobában is meglehetsz.

Én azonnal kijelentettem, hogy ilyen szívességet nem fogadhatok el,
pláne, hogy miattam a principálisom a spájzba legyen szorítva, azt éppen
nem tudnám elviselni.

Azonban az asszonyság nem engedett.

– Itt én vagyok az úr, – mondá – én rendelkezem a szobák fölött. Pali
nem lesz megrövidülve, mert ugyanazt a kényelmet fogja megtalálni ott
is, a mit eddig.

A leányok is megrohanták a papát, hogy hogyan lehet olyan illetlen, mire
az öreg durczás orczát vágott.

Daczára minden tiltakozásomnak, a hölgyek megfogtak és betuszkoltak az
említett szobába, a hol már ott volt a kofferem.

Azt mondták, hogy tegyem komóttá magamat és pakoljak ki.

Az izmos udvariasságnak nem állhattam ellen: kényelembe tettem tehát
magamat, a mi énnálam annyit tesz, hogy rágyujtottam egy havannára és
végig feküdtem a kanapén.

Azon gondolkoztam, hogy micsoda gyötrelmek várnak még reám?

Künn akkor kezdett sűrűsödni a sötét, szobámban is homályt leheltek ki a
szögletek.

Egyszer csak halk kopogtatás hangzik az ajtómon.

– Szabad!

A szemölcsös állú Fáni dugta be a fejét.

– Tessék kérem!

– Egyedül van? – kérdezte érzelmes fuvolahangon.

– Egészen egyedül.

Betette maga után az ajtót. Hozzám jött sietve lábujjhegyen és megkapta
a kezemet. Azután gyorsan, izgatottan beszélt:

– Ne szóljon! Tudom, mit akar mondani! Azt ugy-e, hogy szeret?

– De kérem!…

– Ne tagadd! Láttam a szemeidből, mikor beléptél az ajtón; éreztem forró
kezed szorításáról, mikor bemutattak.

– De kisasszony!…

– Ne mentegesd magadat! A szívnek parancsolni nem lehet. És óh, én is
megvallom, hogy viszontszeretlek!

Ezeket elmondva, rám borult és ajkait úgy odanyomta a bajuszom alá, hogy
egy percig nem tudtam szuszogni.

Meg akartam neki magyarázni, hogy tévedés van a dologban; de ő egy új
rohamot intézett ajkaim ellen s kijelentette, hogy viszonyunkat titokban
fogja tartani; azután fölkapta az ollót, egy téglavörös fürtöt vágott le
a homlokáról, gyors mozdulattal dugta bele a mellényem zsebébe és egy
színpadi csókintéssel kisuhant.

Boszús voltam. Szivaromat odavágtam a falhoz és azon gondolkoztam, ne
fogadjak-e egy hordárt, hogy megnádpálczáztassam vele magamat.

Azonban eszembe jutott, hogy többet ér a filozóf nyugalom mindennél,
miért is leültem egész nyugodtan és fagypontra igyekeztem higgasztani a
véremet.

Ismét kopogtattak az ajtómon.

A görbeorrú Ludmilla jött be.

Megállt velem szemközt; lenyomta vaskezével a kezemet az asztalra és
ábrándos szemeit félig lehunyva kérdezé:

– Ugy-e, mi értjük egymást?

– Nem tudom, mire céloz nagysád.

– Fölösleges köztünk minden udvariasság. Szemedből láttam, hogy
szeretsz! Légy nyugodt! _Remélhetsz!_ Foglalóul, im vedd csókomat!

Ezeket mondva átkapott és úgy magához ölelt, hogy kénytelen voltam
eltávozása után néhány úszómozdulatot tenni a karjaimmal a levegőben,
hogy helyreroppantsam a lapoczkáimat.

– Mi az ördög lehet az én szemeimben, – gondoltam magamban, hogy ezek a
leányok vallomást olvastak ki belőle? S egyúttal föltettem magamban,
hogy ha mégegyszer sokleányos házhoz megyek, hát sötét czvikkert
akasztok az orromra.

Újabb kopogás.

(No, ha ez is szerelmet vall, akkor rögtön megszököm!)

A kancsal Sári közeledett hozzám.

– Mivel szolgálhatok nagysád? – kérdeztem hidegen.

– Ön nem fog engem elítélni; gyönge nő vagyok és a szívemnek nem tudok
parancsolni. Én szeretlek téged! – folytatá erős kitöréssel, – s
meghalok, ha nem lehetsz az enyém!

Kénytelen voltam biztosítani a vonzalmamról, csakhogy meg ne haljon;
mire olyat czuppantott az orczámra, hogy minden fogam megingott tőle.

Kezdtem büszkének érezni magamat; nem is tudtam eddig, milyen don Juan
vagyok.

Mikor a szemöldöktelen Debora belépett, már előre tudtam, mit akar
mondani. Nem lehetett ellenkeznem. Nem is próbáltam. Hiszen ha azt
mondom neki, hogy nem szeretem, hát úgy a falhoz ken, hogy Liebig-féle
extraktummá válok egyszerre.

A többi leányt már vártam.

Hamar végeztünk, mert nekem nem kellett beszélni.

Mikor azután a 9-ik leány is kiment a szobából, újra végig vetettem
magamat a díványon; s hódító Hannibálnak éreztem ugyan magamat, de
minden öröm nélkül – a hódítmányokat tekintve.

Újra kopogtattak.

– Mi az ördög? – gondoltam, – bizony még a házbeli szolgálók is
nyilatkoznak!

A ház kövér úrnője lépett be.

Bizonyos heroizmussal léptem eléje:

– Ne fárassza magát nagysád, már tudom…

– Mit tud?

– No hát hogy szerelmes belém.

Kaczagott és megveregette az orczámat.

– Maga kis csacsi!

Éreztem, hogy nem kis mértékben van igaza.

Azonban a jó öregasszony kijelentette, hogy tréfának veszi a dolgot s
maga helyett majd ád egyet a leányai közül; azután hítt vacsorára.

Kábultan engedelmeskedtem.

A leányok forró pillantásokkal üdvözöltek.

Az öreg azt kérdezte tőlem, hogyan érzem magamat az új légkörben?

Oh! milyen okos ember volt, a ki a hazugságot kitalálta!

Az első tál étel után egy diónagyságú kenyérgalacsin éppen a számba
repült, csaknem megfulladtam tőle. Azonban ez nem akadályozott abban,
hogy barátságosan ne mosolyogjak; mire a kilencz leány olyan ostrom alá
fogott, hogy csaknem megvakultam, s a következő éjszakán nem győztem
böngészni a kenyérgolyókat a hajam között.

A mama kedélyes mosolylyal intette a leányokat:

– Jól viseljétek magatokat, mert Zelenvári úr rátok nézve igen
megtisztelő nyilatkozatot tett.

(Jaj! ha ez a vén Uchácius most csakugyan kínál egyet a leányai közül,
akkor el vagyok veszve!)

A ferde orrú Ludmilla felelt reá:

– Már én tudom, mama!

– Rám vonatkozik, – szólt Mári.

– Oh, csak én lehetek szóban, – jegyzé meg öntudatos mosolylyal Háni.

– Ugy-e, én ne szóljak? – kérdé szerelmes tekintettel Debora.

– Az égre kérem, ne szóljon egyikük se! – Feleltem kétségbeesetten.

– Mit? egyikünk se? – riadtak össze a lányok.

– Nekem nyilatkozott! – vallotta Kádi.

– Nekem vallomást tett!

– Nekem szerelmet vallott!

– Hazudtok! Én jegyese vagyok!

– Én a menyasszonya!

Fülsiketítő lárma tört ki erre.

Én a Himalája szikláit éreztem rám szakadozni.

A leányok sikoltottak, rikácsoltak: «Ön csapodár! Ön csaló! Gézenguz!
Svindler! Kötnivaló kujon!»

Nem állhattam tovább: fölugrottam, nekiiramodtam az ablaknak és
kiugrottam az utczára.

Így menekültem meg a nagyobb ökölvész elől és így nem lettem én Laskádon
belső dolgozótárs…




Az én vendégem.

– A szegedi orsz. dalárünnepély alkalmából. –

Három dologért tudok boszankodni: 1-ör: Ha valaki azt mondja. «Ejnye, de
rosszul _néz ki_!» (t. i. a saját bőrömből). 2-or: Ha olyan levelet
kapok, a melyben azt írják, hogy 8 nap alatt okvetlenül válaszoljak.
3-or: Ha alvás közben zavarnak.

A dalárünnepély első napján történt, a kora reggeli órában. Éppen a
perzsa sah legszebb feleségének kurizáltam álmomban, midőn valaki
betaszítja az ajtómat és rám bömböl ekképen:

– Jó reggelt kívánok!

– Köszönöm! Kit keres az úr?

– Ide utasított az elszállásoló bizottság. Én Dörgő Balambér bugófalvi
basszista vagyok.

– Nagyon örülök! – feleltem. Pedig bizony eszemágában sem volt örülni.
Azon gondolkoztam, hogy miért küldték ezt a bikanyakú basszistát hozzám,
holott én úgy a szállásadó-, mint a városi adóbizottság előtt szorgosan
eltitkoltam a lakásomat, – midőn a torzonborz basszista rádobta a
táskáját az íróasztalomra és így szólt:

– Hallottam, hogy a szegediek vendégszeretők és önnek, uram, kiválóan jó
vendégszerető orczája van.

– Kérem, kérem…

– Tudja mit: igyunk brudert!

– Nincsen borom.

– Van nekem jó borovicskám, többet ér ez, mint a bor. Ehol-e!

Ezzel kihúzott a zsebéből egy égettczukorszínű üveget és miután a
dugóját kivette, odajött az ágyamhoz és belenyomta az üveg végét a
számba, mondván:

– Szerbusz!

– Szerbusz! – feleltem, a borovicska miatt kicsurgó könnyeimet
törülgetve.

Balambér barátom leszórta magáról a ruháit.

– Lefekszem, – szólt – nem aludtam egész éjjel.

S nehéz duplatalpú csizmái nagyot koppantak, mikor lerázta a lábáról.

Én kíváncsi voltam arra, hogy hova fekszik az atyafi; mert a szobámban
más ágy nem volt, mint a melyben én feküdtem; a kanapém pedig olyan
természetű, hogy a ki ráül, az a következő pillanatban ugrik és ordít.

Az én basszistám egész pőrére vetkőzött s egy czápához illő ásítással
szólt hozzám:

– No! gyere ki már abból a vaczokból, – csak nem gondolod talán, hogy
állva fogok aludni, mint az elefánt?

Olyan határozott hangon mondta ezt Balambér, hogy nem voltam képes neki
ellentállani. Egy keserves sóhajtással kiszálltam a nyugalom lágy öléből
s az egyik székre ülve sajnálkoztam azon, hogy be nem pecsételtem az
ajtómat.

Balambér a szoba közepére állt és keresztbe csapva a karjait, így szólt
hozzám:

– Erős-e az ágyad?

– Erős hát, miért ne volna erős?

– Azért kérdezem, mert én tornász is vagyok.

Ezt mondva, hirtelen leguggolt és egy känguruhoz illő ugrással az ágyam
közepén termett.

Az ágy recsegett, de nem szakadt le.

Bámultam az ugrást és bámultam az ágyamat. De a mutatványoknak még nem
volt vége: Balambér az ágy közepén állva hirtelen újra fölugrott és már
a légben fekvő helyzetet véve, hullott alá az ágyba.

A következő pillanatban úgy hortyogott, hogy a falak is reszkedtek belé.

Úgy éreztem magamat, mintha rám ugrott volna. Minden bátorságomat
tönkreugrotta ez az irtózatos ember.

Halkan felöltöztem és elszöktem hazulról.

Eleinte azon gondolkoztam, hogy átszököm Vásárhelyre vagy Palicsra, és
nem törődöm vele, ha tótágast áll is Balambér az ágyam közepén; azonban
csakhamar elhajtottam magamtól ezt a gondolatot: eszembe jutott, hogy ez
a szörnyű ember megnyiltterez érte a Naplóban és én akkor tönkre leszek
csepűzve! Majd meg azt tettem föl magamban, hogy erélyesen ki fogok
ellene kelni; de a következő pillanatban lemondtam erről a tervemről.
Csak én jártam volna meg vele: szétordította volna a dobhártyámat, vagy
ráugrott volna a fejemre.

Délben gondosan megebédeltem és hazamentem abban a reményben, hogy a
vendégemet talán egy véletlen gutaroham életképtelenné silányította.

Dehogyis: úgy hortyogott, hogy a kapu szárnyai reszkettek belé.

Benyitottam az ajtón.

A feje lábtól volt; az egyik lába lelógott; a másik pedig az ágy mellett
levő pipatartómon pihent. A szobámon végig csurgott a borovicskája, a
melynek üvegét elfelejtette bedugni.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy visszavonulok, midőn hirtelen
abbahagyta a horkolást; a szemeit fölnyitotta és rám mordult:

– Miféle disznóság ez! Hogy mersz engemet zavarni?

Azután kiugrott az ágyból és békésebben dörmögött:

– Jól van no. Szerbusz! Hol a borovicskám?

Odament a kabátjához és kihúzta az üveget.

Nagyon csóválta a fejét, mikor látta, hogy üres: hosszú és néma
szemrehányó tekintetet vetett reám és így szólt:

– Megittad?

– Nem én.

– Ugyan ne tagadd, látom az arczodról, – szólt boszúsan, azután
megenyhült hangon folytatta: Sebaj no, veszünk majd frisset. Vagy akarsz
magad hozni? Nem? Az se baj. Legalább elmondhatom, milyen
vendégszeretettel fogadtak a szegediek.

– Hozatok én, – szóltam engesztelően. De ő, úgy látszik, ekkor már
letett a borovicskás szándékáról, mert hirtelen nagyot ordított:

– Mosdóvizet!

Azt hitte, hogy cselédem van. Megmagyaráztam neki, hogy ezt a luxust én
nem ismerem. Erre aztán azon pőrén kiugrott az udvar közepére a kúthoz,
és úgy húzta a nyaka közé a vizet, hogy még ma is látszik a tócsája.

Persze a nyelves házmesterné ezt nem állhatta meg szó nélkül.
Fenyegetőleg állott melléje a seprűvel s az udvarbeli gyerekek is
odacsődültek, hogy a különös mulatságot élvezzék.

Balambér először nem vette őket észre, azután mikor a zaj a fülébe
ütközött, hirtelen megrázkódott, mint egy new-foundlandi, úgy, hogy a
körülte állóknak szeme-szája tele lett vízzel – és a szemeit
megtörülvén, nagyot bömbölt:

– No, mi az?

Erre a hangra a házmesterné elhajította a seprűjét és bemenekült a
konyhába, a gyerekek pedig ijedten visítozva futottak széjjel.

Balambér berohant a szobába, kihúzott a sifonéromból három új lepedőt és
beletörülközött.

Majd egészen felöltözködve rám parancsolt, hogy keféljem végig, – a mit
én meg is tettem.

Nagyon drukkoltam, hogy a cipőit is kifényesítteti velem; de ezt már nem
tette: ő maga sajátkezűleg subickolta ki az ujdonatuj ruhakefémmel.

Miután így elkészültünk, megnézte az óráját és kijelentette, hogy a
vendégszeretetemet igénybe véve ebédelni óhajt.

Elvezettem a Hungáriába, a hol legolcsóbb minden és magam is ráadtam a
fejemet arra, hogy mégegyszer megebédeljek. (Dehogy mertem volna azt
mondani, hogy én már túlestem ezen a kellemetlenségen!)

Megevett 3 porció levest, 4 tál babot, 2 karmanádlit, 1 egész libát, 6
tányér turóscsuszát, 4 darab sajtot, 3 görögdinnyét és megivott ebéd
előtt 4 pohár cognacot, ebéd alatt harmadfél liter bort, ebéd után pedig
egy liter fekete kávét rummal.

Azt kérdeztem tőle, hogy meddig szándékozik, Szegeden maradni?

Azt felelte, hogy ha nem lesz terhemre, hát egy hétig.

Biztosítottam, hogy egy csöppet sem lesz terhemre.

Ezen ő nagyon örült.

Úgy megszorította a kezemet, hogy még most is sajog és elment a színházi
dalárpróbára.

Ez alatt az idő alatt én kihurczolkodtam a szobámból az Európába, magam
pedig rögtön vonatra ültem és elzónáztam Nagyváradra.

Hogy Balambér úr hogyan verte az ajtómat, mikor a próbáról vísszatért,
azt nem tudom, – én az egész ünnepély alatt Nagyváradon voltam és
reszketve bontogattam a szegedi lapokat: kerestem a nevemet a
nyiltterekben.




Trilliók a levegőben.

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

A korona-kávéházi markőr rám mutat az ablakon át s a következő
pillanatban mellettem terem egy bozontos medveszerű öreg úr.

– Pardon uram!

– Tessék!

– Ön Zelenvári?

– Az vagyok.

– A «=Kisdisznó=» című élczlap szerkesztője?

– Ha előakar rá fizetni, akkor az vagyok, ha pedig gorombáskodni akar,
akkor szíveskedjék délután 5 órakor elfáradni a szerkesztőségbe: mert
itt az utczán nem végzek szerkesztőségi ügyeket.

– Te vagy az, akit én keresek! riadt föl örömmel a medveszerű ember és
megölelt.

Azt hittem, valami ismeretlen nagybácsi, aki örököst talált bennem.

Nem az volt.

– Uram! – szólt, miután kiörülte magát, – én a «Kákoncsapi Közlöny»
szerkesztője vagyok.

– Isten tartsa!

– Ismerem önt hírből.

– Jóból vagy rosszból?

– A legjobból.

– Annak örülök.

– Önt keresem már három nap óta folyton.

– És nem talált, ugy-e? Hát biz az bajos dolog is; tudja, egy
élczlapszerkesztőnek nem szabad könnyen találhatónak lennie. Különben
mivel lehetek szolgálatára?

– Arra kérném kedves kollega urat, jönne le hozzám munkatársnak,
segédszerkesztőnek.

– Vannak leányai?

– Legényember vagyok.

– Mit fizet?

– Kétszáz forintot havonkint.

Ez a szép összeg bámulatba ejtett.

– Hogyan? Ön képes 200 forintot adni?

– Nagyon.

– Eszerint jól áll a lapja?

– Kitűnően.

– Bocsásson meg, de szeretném, ha írásbeli szerződést kötnénk.

Ujságírók közt nincs ugyan ilyesmi szokásban, de azért megcsináltuk.

Oda ajándékoztam a «Kisdisznó» című lapomat a nyomdászomnak, magam pedig
egy óra mulva a robogó vonaton ültem.

Az én bozontos, medveszerű szerkesztőm nem volt éppen valami mulattató
útitárs, csupán akkor mozdult meg a szája, mikor egy óriási O-betű
alakjában ásított vele. Ilyenkor azt hittem, hogy az állkapcsai
kificzamodnak. Derék nagy állkapcsai voltak: Sámson nem verte széjjel
nagyobbal a filiszteusokat.

Én semmiféle körülmények között sem szoktam unatkozni; most is elfoglalt
az a gondolat, hogy a szerkesztőm ásítozó egyénisége nem nyilvánul-e a
lapjában is.

Azonban nem fűzhettem tovább a gondolataimat; a szerkesztőm hirtelen
hozzám fordult:

– Tud-e durákozni?

– Azt hiszem még nem felejtettem el.

– Nagyon szép játék.

– Megjárja.

– Nagyon szellemes játék.

– Nem vettem észre.

Beletaszította a tenyerét a belső zsebébe és kihúzott egy pakli kártyát.

– Játszik?

– Nem bánom.

– Hanem mibe szokta ön játszani?

– Biz én csak orrba.

– Az nagyon kellemetlen, sőt rendkívül veszedelmes.

– Hogyan?

– Kérem, nekem egyszer 31 kártyát vertek az orromhoz; az orrom úgy
megdagadt, mint egy krumpli.

– Hát a mint akarja.

– Játszunk pénzbe.

– Mennyibe?

– Egy forintba.

– Annyit nem reszkírozok.

– Talán nincsen…?

– Eltalálta.

– Hát miért nem szól? Adok én előleget!

Ismét beletaszította az öklét a belső zsebébe és kihúzta a tárczáját.
Ötven forintot számlált a tenyerembe.

És elkezdtünk durákozni.

Az első pártit elvesztettem.

– Dupla vagy semmi!

Gyorsan kevert és osztott.

Elvesztettem a másodikat is.

– Dupla vagy semmi.

– Tehát négy forint áll.

– Annyi.

Elvesztettem biz én a négy forintot is. Azután vesztettem 8-at, 16-ot,
32-őt. Mire Kákonycsapra értünk, nemcsak az 50 frtját nyerte vissza,
hanem még én tartoztam neki 14 frttal.

Kákoncsapon amint leszálltunk a vonatról, mentünk egyenesen a
szerkesztőségbe; ott letettük a koffereinket s azután azonmód, amint
voltunk, az úti ruháinkban, neki ültünk folytatni a durákot.

Éjfél volt már pedig, de nem akartam a 64 frtom nélkül lefeküdni. Az
öregnek is úgy látszott, nagy kedve van tovább játszani; egészen
nekimelegedett. A szemei úgy fénylettek a nagy lámpánál, mint a hiuzé.

Hajnali három órakor már 500 frt volt a veszteségem, hat órakor 15 ezer
forint, reggel 100 ezer forinton fölül, délben pedig éppen 16 millió
forintjával tartoztam.

Kijelentettem neki, hogy ezt aligha fizetem meg.

Fenyegetett, hogy bepöröl és becsukat, mint nyomorult durákozót.

Én sohasem hallottam, hogy a nyomorult durákozókat be szokták csukni,
miért is nagyon fölháborodtam ellene.

Kijelentettem, hogy kihívom párbajra és megölöm.

Erre hirtelen megváltozott, kért, hogy játszam vele tovább, – most már
úgyis mindegy.

A boszúállás gondolata annyira megszállta az idegeimet, hogy semmi
fáradságot sem éreztem: helyet cseréltem vele, azután megkevertem a
kártyát.

Az volt a szándékom, hogy addig játszom vele, míg ő nem fog tartozni 16
millió forinttal és akkor majd én állok elő.

Mondhatom, hogy rettenetes nagy szerencsével játszott: estefelé már
milliárdokkal tartoztam neki; sokkal több pénzzel, mint amennyi a
világon valaha megfordult.

Kétségbe voltam esve.

Folyton attól féltem, hogy abbahagyja a játékot.

Azonban ő ülve maradt és a játékkedve úgy növekedett, mint az én
veszteségem.

Mikor már a trillióknál és quatrillióknál jártunk, akkor jutott eszembe,
hogy talán ismeri a kártyákat.

– Uram, szóltam hozzá – hozassunk új kártyákat.

– Miért?

– Mert én már valamennyit ismerem a hátáról.

– _Én is_, – felelt egykedvűen.

– E szerint ön hamisan játszott?

– Nem én.

– Ön megcsalt engem!

– De kérem!

– Mit? Még szólni mer, mikor maga bevallja! Én följelentem önt!
Elfogatom, becsukatom, lenyaktilóztatom!

Az öreg úr elképedt, azután hirtelen könyörgésre fogta a dolgot:

– Kérem, ne haragudjék, ön nem tartozik nekem semmivel.

És letörülte a rengeteg összeget az asztalról.

– Az már más.

– Bocsásson meg, – szólt, – ez az egyetlen szenvedélyem.

– A hamis játék?

– A durák.

– Rosz szenvedély. Nekem 50 frtomba került.

Kivette az 50 frtomat és az asztalra tette.

– Tessék, ezt is visszaadom.

– Na, ezt jól teszi; de látja, nem szép öntől, hogy pénzre játszik.

– Kénytelen vagyok vele.

– Miért?

– Először, mert a munkatársaim 200 forintnyi fizetéséből 120 frtot
okvetlenül vissza kell nyernem, különben tönkre megyek. Másodszor, mert
ha potyára játszom, 24 óránál tovább senki sem akar velem durákozni.

Ebből aztán megértettem, hogy miért ígért ő nekem kétszáz forint havi
fizetést; miért csigázta trilliókig a kártyaadósságot és miért nem
birták ki nála az elődeim.

Agyondurákozta minden munkatársát!




Fruzinka.

Könnyű önnek, Szerkesztő Uram! Markomba nyomja a bálijegyet, azután
elvárja tőlem, hogy «becses lapunk érdekében» átmulassak egy bálat, s
mikor a bálnak vége van, alvás helyett üljek a kalamáris mellé és rakjam
a sorokat.

Arra persze nem is gondol, hogy nekem Fruzinkám van!

Méltóztatik tudni, mit jelent ez?

Ismert ön valaha Fruzinkákat?

Oh, kérem, a Fruzinkák valóságos vészangyalai a bajuszt viselő emberi
nemnek! Nem tetszik hinni? Én sem hittem, azért kerültem vele egy hajlék
alá.

Ne tessék gondolni, hogy csunya.

Szebb ő, mint az angyalok.

Azt se tessék gondolni, hogy mérges.

Szelídebb ő a galambnál.

Csak egy a hibája: szerelemféltő.

Kérem, a szerelemféltés a pokolnak legveszedelmesebb találmánya! Ha
kinézek az ablakon, rögtön futtatja a cselédet az utczára és megnézeti,
ki ment arra? ha levelet kapok a postán, azt még a konyhában fölbontja
és parázsra teszi a beíratlan részét, hogy nincs-e rajta citromlével írt
szerelmi értesítés. Hát még ha új nyakkendőt teszek föl és kipödröm a
bajuszomat! Ki nem veri a fejéből senki, hogy ezt valami nő kedvéért
teszem.

Már most tessék elgondolni: mi történik akkor, ha én Fruzinkának
megmondom, hogy nekem az álarczosbálba kell mennem?

Mindenekelőtt sír egy nagyot, azután megátkozza az egész világot, a
kalendáriumot, a tűzoltókat, az álarczok gyárosát, a Feketesast, a
csapodár férfiakat, a hiszékeny nőket és még sok mindent. Azután
becsukatja a kaput, bevarrja a fekete kabátom ujját, borsót dug a
czipőmbe s tudom is én, mit nem csinál még, csakhogy el ne mehessek.

Kérem, a Fruzinkák szörnyen találékonyak.

De nekem is volt eszem; nem szóltam neki semmit arról, hogy bálba
megyek.

Este 7 órakor egész nyugodtan vacsoráztunk.

Pörkölt volt és túrósderelye.

A pörkölt szerencsésen elfogyott. Mikor a derelyét először vettem a
villámra, Fruzinka megszólalt:

– Úgy láttam a falragaszon, hogy ma álarczosbál lesz.

A túrósderelye egyszerre a vizes gégémre szaladt és akkora köhögés
fogott el, hogy a szemeim csaknem kiköltözködtek a homlokom alól.

Ajánlom minden jó kereszténynek, hogy ha Fruzinkája van, ne engedje
túrósderelye evése közben beszélni.

– Az ám, – feleltem neki, még mindig köhögve, csakhogy eltitkoljam a
zavaromat.

A jó lélek vizet öntött a poharamba, de én nem fogadtam el.

– Elmegyek egy kávéra, – szóltam szomorúan és fölvettem a télikabátomat.
(No úgy-e milyen fifikus vagyok!)

Elbocsátott.

Rohantam egyenesen a bálterembe. Csaknem kurjantottam örömömben, hogy
ilyen könnyen megszabadulhattam.

Tíz óra volt éppen.

A teremben már tánczoltak. Tarka-barka álarczosok futkostak föl-alá:
Nekem legjobban föltüntek a borjú- és szamárfejek. Utoljára is nagy
őszinteség kell ahoz, hogy valaki így nyilvánítsa az eltitkolt
természetét.

Voltak meglehetősen csinos hölgyek is, de ezeket csak azért vettem
szemügyre, hogy írhassak róluk. Nem éreztem kedvet tilosba lépni, pedig
Fruzinka sohasem tudott volna meg róla semmit.

Éppen az a gondolat vetett cigánykereket az agyamban, hogy a
söröskancsók mellett jobban lehetne mulatni, midőn föltárult az ajtó és
egy koromfekete hajú, deli termetű dominó lépett a terembe.

Már megbocsásson, szerkesztő úr, de én bolondulok a koromfekete hajú,
deli termetű dominók után.

Azonnal hozzászegődtem, és egyet-kettőt szippantottam, hogy nincs-e
konyhaszaga: (Van annyi eszem, hogy a saját cselédemnek nem kurizálok!)

Pompás oppoponax illata volt.

Már megbocsásson kérem, de én azt tartom, hogy hölgyeken ezen illat
elszédíthet egy laptudósítót is.

Én is elszédültem.

Elfelejtettem a világot, a Hiradót, Fruzinkát és minden egyebet:
odasúgtam a fülébe, hogy fogadja el a karomat.

Fekete szemei rám villantak. Kacér mosolylyal szólt hozzám:

– Ismerlek, szép maszk!

– Először is nem vagyok szép, de ez nem tesz semmit; másodszor nem
vagyok maszk, de ez sem tesz semmit.

– Sok embernek a saját arcza a leghamisabb álarcz. Te is ilyen vagy.

– Ne beszélj, kérlek, ilyen okosan, mert megijedek tőled!

Fölkaczagott, azután a vállamra csapott a legyezőjével és így szólt:

– Nem akarsz megtánczoltatni?

– Nagyon szívesen.

Tizenegy esztendeje mult, hogy nem tánczoltam, de az ő kedvéért
elkezdtem a láthatatlan szőllőszsákot tiporni.

Irgett, pörgött a sugártermetű, koromfeketehajú dominó, olykor
össszecsapta a tenyereit és hátrasímította azt a kilebbent kis fürtöt a
füle mellett.

Mikor vége lett a táncznak, olyan szerelmes voltam bele, hogy kész
lettem volna azonnal megesküdni vele mind a két kezemre.

– Mi a neved, gyöngyök gyöngye?

Odahajolt a fülemhez; éreztem forró leheletét, mikor belesúgta:

– Genovéva.

– Genovéva? – feleltem lázasan, – óh Genovéva!

– Csitt! Még meghallják!

– De Genovéva, hallgass hát ide!

– Nos?

– Nem óhajtanál velem vacsorázni?

– Hogyan, ön képes…

– Igen, képes vagyok. Csak nem gondolod tán, hogy nincs pénzem?

– Hát hol vacsorázzunk?

– Itt, valamelyik szobában.

– Tudod-e, hogy én kezdelek téged szeretni?

– Én meg már beléd vagyok bolondulva egészen.

– Hát ha így vagyunk, szívesen látlak…

– Hol?

– A lakásomon.

Kezdtem lehülni.

Észrevette.

– Ne gondolj rosszat. Özvegy vagyok. A saját házamban lakom. Szeretnék
veled megismerkedni.

– Hol lakol?

– Az iskola-utczában.

– Ah, gondoltam magamban, – hát egy utczában lakunk.

Az álarczos nő magára vonta a köpenyét. Visszautasította a bérkocsit;
azt mondta, le akarja hűteni magát.

S dideregve, szótalanul haladt mellettem.

Megfogtam a kezét.

Hideg volt. Reszketett.

A mint az én lakásom felé közeledtünk, hirtelen visszahőköltem:
észrevettem, hogy a Fruzinka ablaka világos.

– Mi bajod? – kérdezte a dominó.

– Nem akarok erre menni!

– Miért?

– Hm… hogy… izé… miért?

(Jaj, ha Fruzinka le talál tekinteni! Borzalmas egek!)

Az álarczosnő izgatottan kérdezte:

– Hát miért nem akar erre jönni?

– Jaj, nagysád, erre nem tanácsos. Útonállók, rablók…

– Ugyan már…

– De kérem, én tudom határozottan: mindennap látom a rendőrségnél és a
makói újságban éppen ma este olvastam egy hasonló esetet.

– Ugyan ne legyen olyan gyáva; – szólt, és megragadta a kezemet; aztán
húzott erővel, hogy menjek el a saját kivilágított ablakom alatt.

De már annyi ereje egy bivalynak sincsen, hogy engem egy nővel a
Fruzinka ablaka előtt elhúzzon!

Visszarántottam a kezemet.

A dominó megfordult; lekapta az álarczát és sápadtan, haragtól villámló
szemekkel tekintett reám.

Fruzinka volt…

       *       *       *       *       *

Kérem, szerkesztő úr, ne küldjön engem többé álarczosbálba!




Vendég mint bűnbak.

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Én éppen a világbékéről írtam vezércikket.

A =F. P.= egyik vakációzó munkatársa, a ki hozzánk jött mulatni, a
szerkesztőségi kanapén aludt.

Az utczáról lárma hangzott föl.

Valakit vertek.

– Ez vagy a sarki fűszeres, a ki krétát szokott adni a czukor között,
vagy a szerkesztőm, – gondoltam magamban.

Letettem hát a tollat és lenéztem az ablakon az utczára.

Három bőrkötényes kovács dögönyözte a kapusarokban a szerkesztőmet.

Körülöttük a különféle inasgyerekek, távolabb a kofák és a fiakkerosok
riadoztak örömükben a mulatságon.

Rögtön eszembe jutott, hogy a legutóbbi számunkban a szerkesztőm egy
erős vezércikket közölt

«=Hazaárulók=» címmel, a mely arról szólt, hogy Fujtató Gáspár, Pamacs
János és Kalapács Péter kovácspolgártársaink a patkók árát 1 krajczárral
drágábban adják, mint a többi mestertársaik, holott a patkóik
rosszabbak; s midőn ezért egy falusi gazda szót emelt, az egyik kovács a
képéhez nyomta a vizes pamacsot, a melylyel a szenet szokták locsolni.

A szerkesztő ebből az esetből kifejtette, hogy a kovácsok el akarják
szegényíteni az országot; mert ha minden kovács fölemeli a lópatkók
árát, akkor – tekintettel arra, hogy mint Plinius is mondja: «A lónak
négy lába van» – és hogy így az országos lólétszámnak négyszerese
veendő, – bizonyos, hogy a nemzetnek egy millió forintjába fog évenkint
kerülni ez a patkóáremelés. E miatt a helybeli kovácsokat elnevezte
hazaárulóknak és fölszólította őket a nemzet nevében, hogy a
lópatkolásért ne számítsanak többet. Azt a bizonyos falusi gazdát pedig,
a ki személyes sértésben emelt a szerkesztőségünk előtt szót, kövessék
meg, különben nem méltók arra, hogy patkoltasson velük a közönség stb.

Tehát ezek a hazaárulók a verekedők.

Nem csekély aggodalommal láttam, hogy a szerkesztőmnek újdonatúj
cilinderkalapját, a melyben én is ki szoktam járni, egészen laposra
verték.

A szerkesztőm kétségbeesetten védte magát és kiáltozott:

– Uraim!… Jaj, a bordám! Engedjenek szóhoz… nyekk! nem én írtam azt a
közleményt!

A három bőrkötényes egyszerre elbocsátotta a szerkesztőmet.

– Hát ki írta? – kérdezték tőle.

A szerkesztőm nyöszörögve felelt:

– A munkatársam.

– Hol az a munkatárs?

– Az emeleten.

A három bőrkötényes eltünt a kapu alatt.

Én egész nyugodtan fölvettem a kalapomat és kimentem a folyosóra
szivarozni.

A három bőrkötényes csakhamar ott termett az ajtó előtt.

– A lap munkatársát keressük, – szóltak hozzám.

Rámutattam az ajtónkra.

– Odabent alszik a kanapén.

A három kovács berohant, én pedig átballagtam a szomszédos kávéházba.

*

Attól az időtöl fogva nem jártak hozzánk az ujságírók mulatni.




A régi istenek felfödözése.

– Riportlevél a párisi világkiállítás megnyitása alkalmából. –

Tekintetes Szerkesztő úr!

Sajnos, de már nem tehetek róla, hogy a párisi világkiállítás
megnyitásán, egy különös véletlen közbejötte miatt, lapunkat nem
képviselhetem.

Ugyanis Bpesten eltévesztettem a vonatot s a párisi helyett a déli
vonatra ültem.

Lapunk legújabb számát olvasván, hirtelen elálmosodtam, elaludtam; és
nem vettem észre a tévedést egész Firenzeig.

Itt aztán a konduktor ordítására fölriadtam.

Nem szoktam kétségbeesni, de ezúttal mégis megszeppentem egy kissé.

Az villant meg a fejemben, hogy a fontos megbízásnak ugyan szépen fogok
megfelelni; az útiköltségül adott 200 forintból 100-at szépen
elfizethetek, el is késem, meg a tudósításommal is fölsülök.

Kiszálltam a kupéból; a táskámat betettem az állomás portásához, magam
pedig kiballagtam a Fiezole körül zöldelő hegyek közé, hogy egy kissé
gondolkozzam, mitevő legyek.

Egy magaslaton a ciprusok és olajfák közül vidám beszélgetés és kaczagás
hangjait hozta felém a szellő.

Sajátságos, tisztán csengő hangok voltak, mintha valami üveghangszerből
jöttek volna.

Ez okozta, hogy nem fordultam másfelé, hanem odamentem, a honnan a
hangokat hallottam.

Egy puha gyepes tisztáson nagy társaságra bukkantam.

Sajátságos félmeztelen alakok voltak; minthacsak a görög szobrok
elevenedtek volna meg bennök.

Mikor a félrehajtott lombok közül eléjük léptem, pillanatra elnémultak
és bámulva, mintegy magyarázatot kérve tekintettek reám.

Megemeltem a kalapomat és odaléptem a földön heverésző férfiak közé.

– Bocsássanak meg, – szóltam – ha talán zavarom a társaságukat, de
véletlenül tévedtem ide; idegen utazó vagyok és visszavonulok, ha a
mulatságukat zavarom.

– Csak tessék maradni! – szólt nyájasan egy sűrűszakállú férfi, – a
földieket mindíg szívesen látjuk.

– Földieket? Hogyan, – önök is szögediek?

Mindnyájan kaczagtak, a mi engem szinte zavarba ejtett.

– Mert én szögedi vagyok, – folytattam, és bemutattam magamat.

A lepedőbe burkolt sereg még mindíg kaczagott, csak a barnaszakállú
férfi maradt komoly.

– Mi az ó-kor istenei vagyunk, – szólt méltóságosan.

Mondhatom, hogy nem kevéssé lepett meg ez a nyilatkozat. Megnéztem a
tárczámat, hogy álmodom-e. Nem álmodtam: a váltóim mind ott voltak.

Gondoltam magamban, hogy ujságírónak nem szabad csudálkozni semmi fölött
sem. «Nil admirari mindent megskribálni» – ez a jó riporter jeligéje.
Visszanyertem hát a nyugodtságomat és így szóltam:

– Üdvözlöm az urakat! Ugy hírből ismerem önöket régen. Plútó úrért
koplaltam is egy napig, mert a professzoromnak azt feleltem, hogy Styx a
kedves neje.

Plútó, a ki éppen a Büchner «Kraft und Stoff» című munkáját olvasta,
fölemelte a fejét és barátságosan röhögött.

A barnaszakállú Jupiter mellett egy gyönyörű szép dáma állott; a
hozzásímló páváról gondoltam, hogy Junó. Kecses kézintéssel mutatott
helyet a gyöpön, mire én udvarias meghajlással köszöntem meg a kegyét,
azután pedig kihúztam a zsebemből egy Hiradót, szépen leterítettem a
gyöpre és ráheveredtem.

Egy sánta ember, a ki öblös cseh-pipából füstölt mellettem, svéd gyújtót
rántott elő és kínált vele.

– Gyujtson rá, öcsém!

(Ecce: istenek öcscse vagyok!)

Előkaptam egy szivart és Junó kegyes fejbólintására rágyujtottam.

Mellettem egy fiatal, hosszúhajú ember kottákat írt. Amint meghallotta,
hogy ujságíró vagyok, egyszerre érdeklődni kezdett irántam.

– Én Apolló vagyok, – szólt behízelgő hangon.

– Mindjárt gondoltam.

– Most egy operetten dolgozom.

– Szép.

– Nem tudom, hol adassam elő.

– Mindenütt szívesen fogadják.

– Nem hiszem: nincs protekcióm.

– Az bizony baj.

– És így a darabom megbukik.

– Biz az meglehet, ha nincs protekciója; dehát ne búsuljon, majd
Szögedön veröm én a vasat.

Hálásan szorította meg a kezemet.

Most már én is mertem tőle kérdezősködni:

– Bocsásson meg, de nagyon különösnek tartom, hogy az önök létezéséről
semmit sem tud a világ.

– Dehogy nem, hiszen minden múzeum őrzi a szobrainkat.

– De önöket nem látja senki.

– Bizony ritkán is merjük magunkat mutatni.

– Miért?

– Hát tudja, nincs divatos ruhánk; így meg már egyszer befogtak
bennünket mint őrülteket.

– Azt elhiszem; dehát miért nem szabatnak maguknak ruhákat?

– Tudja: nincs hitelünk.

– Pénzük sincs?

– Jupiter elfelejtett pénzverőt teremteni.

– Dehisz ő hajdanában aranyesőket is csinált.

– Az régen volt: sokat lumpolt az öreg; a dámák különösen sokba kerültek
neki. A felhőit régen becsapta zálogba Rothschildéknál. Nem tudja
kiváltani.

Jupiter, a ki a «Nemzet» olvasásába volt elmerülve, hirtelen
fölkiáltott:

– Nini, «Mercur» Budapesten van!

Szerettem volna fölvilágosítani, hogy az a Mercur, a kiről ő olvas, egy
közönséges sorsolási ujság; de hirtelen szárnycsattogás hallatszott a
levegőben.

Mercur szállt le.

– Honnan, honnan? – kérdezték az istenek körülrajozva őt.

– Párisból.

– Mit hoztál?

– Semmit egyebet, mint egy pakli kártyát és Junó asszonynak ezt ni.

És átadott az örvendő istenasszonynak egy turnürt.

Junó félrevonult a három Gráciával a ciprusbokrok közé, utána mentek a
többi hölgyek is: néhány percz mulva valamennyi turnürösen tért vissza.

Ezalatt Mercur leheveredett közénk a gyöpre és tanította az isteneket
huszonegyezni.

Mindegyiknek volt egynehány garasa: megegyeztek abban, hogy a ki elnyeri
a többinek a pénzét, az csináltathat magának divatos emberi ruhát
frakkal, cilinderrel és lenn maradhat a földön.

Engem is belevontak a játékba.

Marsért, a ki a «Tre visi» villa mellett a Mannlicher-puskát
próbálgatta, elküldték Ganimédet és addig is emeltek egynehány tételt.

Nekem több pénzem volt, mint az egész olimpusi truppnak, miért is arra
törekedtem, hogy sprengoljam a kasszát.

Hanem Mercur átkozottul furfangosan játszott: rövid öt percz alatt
előtte volt már nyolcz forintom és az isteneknek tömérdek rézgarasa.

Észrevettem hogy pakliz, de nem mertem szólni; gondoltam magamban: majd
rábőszítem Marsot.

Mars meg is érkezett; de kijelentette, hogy nincs egy garasa sem, hanem
«hozomra» hajlandó játszani.

Az istenek tiltakoztak a hozom ellen.

Adtam neki kölcsön egy forintot. Azt mondta, hogy legközelebb
visszatéríti; de manapság úgy van már ezzel a «legközelebb»-el az ember,
hogy még az istenekkel szemben is a «Nagyharang» című bankházra gondol.

Mars dühösen játszott s két tételre elvesztette a flórest.

Vártam, hogy boszúságában megdögönyözi Mercurt, de e helyett hozzám
fordult, mire én kénytelen voltam újra kinyitni az erszényemet.

Hanem volt annyi eszem, hogy mikor a pénzt átadtam neki, figyelmeztettem
a Mercur újjaira.

A kasszában nagy pénz állott.

Plútó szemei villogtak.

Neptun izzadt.

Bachus gugyival erősítette magát.

Jupiter káromkodott.

Az istennők fölénk hajolva lesték, kihez fordul a nagy kassza.

A kártyák ki voltak osztva.

– 18! – szólt Plútó.

– 19! – szóltam én.

– 20! – kiáltott Neptun.

– 21! – vágta ki a blattot Mercur.

– =Huszonkettő!= – ordított diadalmasan Mars és besöpörte a kasszát.

– Az nem gilt! – kiáltott hevesen Mercur, és visszaakarta venni a pénzt.

Mars fölfortyant:

– Mit? nem gilt? Te spiller, te csaló! Még te akarsz engem tanítani te
tacskó!

És úgy törülte nyakon a szegény Mercurt, hogy az egyszerre elnyúlt a
fűben.

* * *

Tekintetes szerkesztő úr! Elgondolhatja ön, hogy Mars minden pénzemet
elnyerte. Az istenekkel együtt úgy ki vagyok fosztva, hogy utóbb pénz
helyett a kabátom gombjait is elvesztettem – miért is tisztelettel
kérem, stb.

    =A szerkesztő válasza.=

    (_Sürgöny_)

    Hallja maga! Nem vagyok én közönség, hogy nekem hazudozzon.
    Mondtam, hogy ne ferblizzen, hát most úgy kell! Pénzt ugyan nem
    lát tőlem, hanem egy vasúti jegyet küldök a postán. Rögtön írja
    meg a tudósítását a párisi világkiállításról a legrészletesebben
    még onnan Firenzéből, s küldjön néhány tudósítást az angol
    királynéról, Bismarckról és arról, hogy mit csinál a czár
    Gacsinában, azután jőjjön haza, néhány kisistent le kell itthon
    menyköveznünk, – nem írták alá a váltónkat!




Értelemzavaró sajtóhibák.

   40. oldal felülről 9. sor: ránézett helyett rámnézett olvasandó.
   47. » alulról 4. » támad » támadt »
   56. » felülről 8. » Ez » Ezt »
   90. » » 8. » kezénfogva » kézenfogva »
   96–97. » több helyen   árbócz » árbocz »




A könyv tartalma.

  =Előszó=, irta =Mikszáth Kálmán=.
  A gizehi pergamenlapok 1
  A nagyapó 12
  Lapszerkesztők párbaja 21
  Hogyan jutott Matongó a bájos Kanyerának, Mpvapva leányának, kezéhez?
                34
  A fekete kutya 39
  Az álló csillag 45
  Öngyilkosság öngyilkos nélkül 50
  Klein és Ábelesz 60
  A hétfejű sárkány és a műkedvelők 65
  A jövő évezredből 76
    I. Öngyilkolás.
    II. A jövő évezred marhái.
  Én is mulattam Szent István napján 86
  Jób 101
  A pásztor 108
  A Bárkonyosi Trombita 113
  Vendégek a másvilágról 126
  Begeken Kelemen gyémántjai 140
  Czukorka 150
  Két bika 158
  Egy regény története 166
  Mikor a Szentföldet jártam 176
  A laskádi leányok 182
  Az én vendégem 198
  Trilliók a levegőben 206
  Fruzinka 214
  Vendég mint bűnbak 222
  A régi istenek fölfedezése 225




_A könyv megrendelőinek névsora._

_Régi jó magyar szokás szerint én is kinyomattam azoknak a neveit, a kik
a könyvem megjelenését előre biztosítani szívesek voltak, s ezzel engem
hálára köteleztek. Nekem a síromig kedves emlékem lesz ez a névsor, a
mely különben érdekes adatul is szolgálhat arra, hogy a XIX-ik század
végén kik pártolták Szegeden az irodalmat._

  Ifj. Bódy János.
  Réthey Lajos.
  Boros Lipót.
  Ivánkovits Károly.
  Kőrös Mihály.
  Kósa Lajos.
  Pillich Gyula.
  Beck István.
  Kováts József.
  Sári Mátyás.
  Dr. Lipkay Kálmán.
  Limbai Elemér (Győr).
  Mihályfi László.
  Kőrösy Lajos.
  Maróthy Ferencz (Dorosma).
  Burg Ede (Percsóra).
  Tajthy Ferencz (Dorosma).
  Zádory Károly »
  Dr. Kazaly Imre »
  Városy Gyula (Kistelek).
  Dr. Bérczy Gyula »
  Bezedics István »
  Dr. Kelemen Béla (Dorosma).
  Urs Nándor (Bpest).
  Urs Ferencz (Ráczkeresztúr).
  Urs Simon.
  Varjassi István (Horgos).
  Reményi Ármin »
  Tahy János »
  Reáliskolai tanulók könyvt.
  » tanárok »
  Matskássy József.
  Lővinger Antal.
  Schwarz S.-né (H.-m.-vásárhy.)
  Orosz Mihály »
  Lindenberg Célia (Bpest).
  Fleiszig Zsigm.-né (H.-M.-Vásh.).
  Vágujhelyi Mariska »
  Zeller Györgyné. (SzőlősGyörök).
  Thomay József.
  Burger Alajos (Sándorfalva).
  Fluck Ferencz.
  Kovács Albert.
  Szebenyi Benő.
  Agócsy Ödön.
  Takács Áron.
  Kovács József, ügyész.
  Dr. Pálmay Dezső.
  Weiner Miksa.
  Pollák Cz. József.
  Várnai L.
  Politzer Sándor.
  Ungvári Péter.
  Winkler testvérek.
  Liptai Emil.
  Bokor, gyógyszerész.
  Ollik Vilmos.
  Salamon Zsigmond.
  Csikós N. József.
  Stelczel Frigyes.
  Dr. Babó Emil.
  Bózsó Ödön.
  Fournier Károly.
  Zsarkó Gyula.
  Stein János.
  Klein Béla.
  F. J.
  L. J.
  Szmollény Nándor.
  Lévay Ferencz.
  Mócs Zsigmond (10 p).
  Pálfy Viktor.
  Dósics Tivadar.
  Keresztes Sándor.
  Karkecz Alajos.
  Urbán Juvenal.
  Belényesi magyar kaszinó.
  Pálfi Antal (10 p.).
  Krausz Berta (Tenke).
  Spitzer Gyula (Módos).
  Ferderberg Róza (Szerajevó).
  Lendvay Vilmos (Léva).
  Kereskedő ifjúság (Szeged).
  Krausz Ede (Tenke).
  Szegedi kórház.
  Balázs Károly.
  Tamassy József.
  Szommer Endre.
  Daubravszky Viktor.
  Frőhlich Jenő.
  Stein Bernát.
  Hoffmann Berta.
  Hoffer Vilmos.
  Greger Béla.
  Heksch Vilmos.
  Braun János.
  Dr. Ujj József.
  Dr. Papp Dezső.
  Paray Ignácz.
  Kiss Ferencz.
  Keglovich Emil.
  Magyari Ede (Kaposvár).
  Steierlein Géza »
  Szmódics Ödönné »
  Tihanyi Sándor (Pécs).
  Bérczi Antal.
  Temesváry Imre.
  Vadász Lajos.
  Polgár László.
  Bokor Pál.
  Mihalovits Ferencz.
  Kőrősi Ferencz.
  Abránovich Gyula.
  Tóth János.
  Somogyi József.
  Gross Józsa.
  Fischer Juliska.
  Schwarz Ferencz.
  Szögedi Endre (3 p.).
  Kis Pál (Palcsi).
  Varga József.
  Ferenczi János.
  Temesváry Andor.
  Sziráky József.
  Ambrozovits Ede.
  Babarczy József.
  Főkövi Lajos.
  Csutorás Ferencz (Kaposvár).
  Rosenberg Rezső.
  Böröcz Pál.
  Zsiga János (Csongrád).
  Mócs Szaniszló Gyula (Eger).
  Szeged-belvárosi tanitók könyvt.
  Dr. Faragó Ödön.
  Rényi Gyula.
  László Gyula.
  Szathmáry Györgyné (Bpest).
  Kass János.
  Mayer Béla (Belgrád).
  Hohenfels Stella (Bécs).
  Kálosy Józsefné (Budapest).
  Gáspár Imre (Győr).
  Pribicskó Károly (Füzér).
  Giffing Mihály (Győr).
  Dr. Cserey Zsigmond.
  Dominig, hadnagy.
  Kelemen István.
  Obláth Lipót.




[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

40  – Onagysága – szóltam  – Őnagysága – szóltam

40  mozdulatára ránézett  mozdulatára rámnézett

43  – On filozófus?  – Ön filozófus?

47  támad egyszerre  támadt egyszerre

56  Ez irta  Ezt irta

71  bolyongotte zalatt  bolyongott ezalatt

90  kezénfogva elindultam  kézenfogva elindultam

95  árbóczmászás volt  árboczmászás volt

96  fölött az árbóczon  fölött az árboczon

96  árbócz közepén  árbocz közepén

97  árbóczon hagytak  árboczon hagytak

97  Futok az árbóczhoz  Futok az árboczhoz

108  égő aczczal, égő szemekkel  égő arczczal, égő szemekkel

131  vet árnyat reánk  vet árnyat reánk.

144  tűzoltók. eszkimók  tűzoltók, eszkimók

151  – O nem döglik!  – Ő nem döglik!

O  177 levágott egy  Ő levágott egy

189  konstontinápolyi hóhér  konstantinápolyi hóhér

206  élczlap szekesztője  élczlap szerkesztője

228  és kíná!t vele  és kínált vele

232  szegény Merc rt  szegény Mercurt

236  Fruzinka 210  Fruzinka 214]






End of the Project Gutenberg EBook of Figurák, by Géza Gárdonyi

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 41683 ***