path: root/40577-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 40577 ***

Ambrus Zoltán Munkái
VI. KÖTET

A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE

Ambrus Zoltán Munkái

VI.

A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL

BUDAPEST MDDCCCVII
VIII., ÜLLÖI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE

TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL







BUDAPEST MDCCCCVII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.




I. ELSŐ SZERELEM.

– Ostende; a tengerparton. Augusztus vége felé; alkonyat táján. Jó távol
a Casino épületétől, a hol a sétálók már kevesbednek, két ifiú alak
halad előre, kifogástalan katonalépésben: Berzsenyi Elza bárókisasszony
és tarteleki Telegdy Miklós, tényleges huszárhadnagy. Elza már tudja,
hogy öt percz mulva meg fogják kérni. Eddig ismeretlen, zavaros érzések
környékezik; nagyon el van foglalva a saját személyével, s fölötte
szórakozottan hallgatja az oldala mellett zörgő és csattogó urat, a ki
alighanem az eljövendő. Sokszor sétált már kettesben, és nemcsak öreg
urakkal; hanem ez egészen más. Képzelete a képeskártyákat forgató gép
következetességével vetíti eléje mindazokat a szabadságokat, a melyeket
vőlegény és menyasszony megengedhetnek maguknak; s ekközben arra gondol,
hogy alighanem kipirult egy kevéssé, a mi kétségtelenül megszépíti az
arczát. Érzi, hogy haját összeborzolta a szél, s összehasonlítja magát
azokkal a szerelmes kis vadóczokkal, a kiket a szinházban látott. Eszébe
jut, hogy az első szerelem nincs kétszer, hogy sohase lesz többet
ennyire fiatal, s hogy az élet olyan, mint a lánczhid. Mindez szinte
elérzékenyíti. Miklós egy éles értelmü pointer apró eseteit adja elő,
látható kedvteléssel, de ama megszokott, levetkőzhetetlen, tudatos
nyugalommal, a mely egyetlen tőkéje. Ezt a nyugalmat kis részben ősei
hagyták rá örökül, kis részben a nevelés gyarapította, növelte,
nemesítette; ha azonban az ősi jótulajdonság határozott erővé fejlődött
ki benne, ez legnagyobbrészt saját érdeme. Miklós bölcsen átlátta és
folytonosan szemmeltartja, mily igaz és hasznos ama figyelmeztetés, a
mely szerint: az úr sohase siet és sohase jön ki a sodrából. Mialatt a
kutyatörténetet magyarázza, nem felejtkezik meg a közönségről. Mint a
kaczér asszony, a ki míg az egyiknek beszél, a másikat lopva, biztató
pillantásokkal gyönyörködteti: tüntetően pengeti sarkantyúját az
ismeretlen hölgyek örömére. Elzának szól, de a többieknek cseng-bong. A
sárgaréz ékszer egyre zörög: »Vakuljatok, kontinens hölgyei!«… s Miklós
koronkint learatja a hatást. Ilyen tekinteteket vethetett maga körül
Timur Lenk, a mikor álmos volt. Miklós meg van győződve, hogy körülötte
mindenki, a ki él, azt mondja magában: »Ez a világ első katonája!«
Valójában pedig az idegenek azt gondolják: »Különös nép ezek a
Tzigane-ok! A zenészeik kardot viselnek, a legszebb nőknek udvarolnak,
és végül tányért hordanak körül!« –

Miklós. – Erre én azt mondom a kutyának… De Elza, maga nem hallgat rám!

Elza (felriadva). – Mit mondott a kutyának?

Miklós (boszúsan). – Most nem arról van szó.

Elza. – Pedig oda hallgattam… Isten bizony érdekelt, a mit mondott… Az
igaz, hogy egy kicsit elgondolkoztam. De ennek is maga az oka. Nagyon
kiváncsivá tett azzal, hogy valami fontosat fog mondani.

Miklós. – No azért ne ugráljon.

Elza. – De hallja, kérem…

Miklós. – És ne gesztikuláljon. Különösen ne gesztikuláljon. Lássa, maga
egy földreszállt angyal. Sok ezer esztendőnek kellett elmúlnia, míg a
világ egy olyan tökéletes lényt tudott összehozni, mint maga. De magának
is van egy hibája. Egy kicsit gesztikulál.

Elza. – Ha maga azt hiszi, hogy itt nincsenek magyarok…

Miklós. – Szavamra mondom. És ez nem szép. Az ember nem mozog. Az ember
abszolúte nem mozog. Magában nincsen egyéb kivetni való…

Elza. – Köszönöm, de kikérem magamnak, hogy engem leczkéztessen, akár
ezer ember előtt, mint most, akár négyszemközt. Szeretném tudni, mi
czímen vesz magának jogot…

Miklós. – Én, a ki úgy szeretem magát, mintha a férje volnék…

Elza. – Először, a férjemnek sem fogom megengedni, hogy nekem tanácsokat
adjon… (Miklós mosolyog)… és másodszor, maga egy kicsit képzelődő.
Sajnos, nem ez az egyetlen, a mi magában kivetni való; mégis, talán
megmondaná, honnan veszi a bátorságot…

Miklós. – Kár haragudni. Haragudni kár. Különben maga nem is haragszik.
Magának inkább tetszik, hogy én megmondom az igazat. Többet mondok: én
ezzel imponálok magának. Megúnta már, hogy mindenki gratulálja:
»Istenem, milyen okos! Istenem, milyen herczig!«… és örül, hogy van egy
jóbarátja, a ki nyersen megmondja az igazat.

Elza. – Ebben van valami. A maga gorombasága nekem iránytű, horgony,
révpart, vagy a hogy akarja. Mert azt hiszem, hogy maga legalább
őszinte. Istenem, ha még ebben is csalódnom kellene! Ha maga nem szívből
volna goromba, hanem csak azért, hogy imponáljon!

Miklós. – No lássa. És ha már erről beszélünk, hát tudja meg, hogy mit
akartam mondani. Köztünk nem lehet szó, mert ehhez túlságosan
intelligensek vagyunk, erkélyjelenetről, holdvilágról, »meghalok«-ról,
és más egyéb nyavalygásról, mi a fene.

Elza. – No ná!

Miklós. – Elég régen vagyunk jóbarátok, és ha én gyaníthattam, hogy maga
egy kicsit kedvel engem: maga is tisztában van vele, hogy maga nekem nem
egy X. beliebig kedves pajtás, hanem valami extra, egészen extra, a ki
nekem elő van írva, és ez nem lehet máskép. Ez furcsa, és én nem értem,
hogy tud az ember ennyire megbolondulni, de ez már így van, minden
hiába.

Elza. – Tudom, Miczu.

Miklós. – Olyanok közt, mint mi, ez nem mehetett a nélkül, hogy az ember
ne gondoljon arra is, hogy no hát aztán mi lesz? És ha sohase is
beszéltünk erről, azért meg tudtuk érteni egymást. Engem könnyű volt
kitalálni, és én úgy vettem észre, hogy maga se idegenkedik attól, a mit
én most elő fogok hozni.

Elza. – Feljogosítottam arra, hogy reméljen, ez igaz.

Miklós. – No már most itt az ideje ezzel az egész dologgal tisztába
jönni. Maga nem fogja tőlem azt kivánni, hogy hirtelen a sugólyukhoz
vonszoljam magát és kiabálni kezdjek: »Tu m’ ami!«, mint az operában a
tenor, és azt se, hogy felküldjem az öreg úrhoz a nagybátyámat, a
Telegdy Viktort, parádéban és ez az öreg úriember, a kinek eddig még
minden sikerült a világon, a mit a fejébe vett, maguktól egy nagy
kosarat czipeljen nekem haza.

Elza (Telegdy Viktor nevének hallatára megdermed a tisztelettől). –
Világos.

Miklós. – E szerint nincs egyéb hátra, mint hogy megkérdezzem magától,
mondja meg nyiltan, katonásan, mit szól maga én hozzám, és mit szólna
hozzám az öreg úr?

(A nap vörös ábrázatja, mely az imént még kibámészkodott a tengerből,
alámerül a vízbe).

Elza. – Hát én nem csinálok titkot belőle, hogy szeretem magát, és abból
se, hogy a viseletem után fel kellett vetni ezt a kérdést; vártam ezt és
nem vagyok egy cseppet se meglepetve. Bolond az eset, Miczu; mert én a
szerelmet ostobaságnak tartom. Vagy inkább frázisnak, a melyet az
asszonyok azért találtak ki, hogy a hibáikat mentegessék, takargassák
vele, mint valami aranyos szövetű lepellel. És mégis szeretem magát,
mert nem elég, hogy maga jobban tetszik nekem, mint a többiek, hanem
szívesen megmondom, hogy maga nálam à part van. Vonzó és nem utálatos, a
mit magának nem magyarázhatok meg. Ez talán nem sok.

Miklós. – Nekem éppen elég.

Elza. – Csakhogy én fura leány vagyok, a ki maga sincs tisztában
maga-magával. Nézze, Miczu, mondok valamit. Én gyakran föltettem
magamban a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem magát. És erre
a kérdésre soha se tudtam felelni. Néha azt hiszem, azért szeretem
magát, mert katona; az a katona, a ki a legközelebb áll hozzám; és én
csak ezt az egy pályát tartom férfiemberhez illőnek. Máskor azt
gondolom, ez azért van, mert maga az egyetlen, a ki szigorúan bánik
velem, és kiméletlenül megmondja a hibáimat, de minden indulat nélkül,
nyugodt, édes, őseredeti gorombasággal. Engem soha se tartottak
kordában, s meghalok azért, hogy kordában tartsanak, talán mert hiába
áhítozom utána. De meglehet az is, hogy a jelleme tetszik nekem: a
hidegsége, csöndes határozottsága, vészjósló nyugalma, mely oly jól áll
az alakjához, a nyersesége, és az, hogy meglátszik, mennyire tud akarni.
De ebben se vagyok bizonyos, mert rajtakaptam magam, hogy azokat találom
rokonszenves jellemvonásoknak, a melyeket megtalálok magában. Egy
darabig például nem tudtam, mire van hajlandósága: a fösvénységre-e,
vagy a pazarlásra. És ekkor függőben tartottam azt, hogy a két dolog
közül melyiket tartsam erénynek. Ha kiderült volna, hogy szórja a pénzt,
azt mondtam volna: pazar, mint egy király; pazar, mint egy hős, a ki nem
törődik semmi kicsinyes dologgal, a ki nem szorult rá semmire, mert
önmagában van az ereje. Ha meg az derül ki, hogy élére rakja a garast,
arra esküdtem volna, hogy a takarékosság az eszesek, az akaraterős
emberek, a hatalomra törő, nagyszabású emberek erénye. Rájöttem, hogy se
fösvény, se pazar; azóta ezt a középutat, ezt a harmóniát ideálisnak, a
pazarlót ostobának, s a takarókost kicsinyesnek látom. Mi ez?

Miklós. – Ez a vonzalom.

Elza. – Legyen úgy, de én nem bízom magamban. Lássa, vannak perczek, a
mikor azt hiszem, hogy egyszerűen azért szeretem magát, mert maga a
Telegdy Viktor unokaöcscse. Mondtam már magának, hogy kisleány koromban
a maga nagybátyja volt az én ideálom, persze csak az utczáról és az
ujságokból. Ez a dalia, a ki fiatal korában mindenkit pofon vágott,
férfikorában mindenkit agyon lőtt, s most mindenkit kiballotíroz a
kaszinóból, nekem örökre eszményképem marad.

Miklós. – Ez semmi. De látná kártyázni! Ugy kártyázik, mint egy isten!

Elza. – Bizonyosan nagyon megunta már az asszonyokat.

Miklós. – Meghiszem azt! Volt egy idő, a mikor minden zsebében egy-egy
asszony lakott… fájdalom!

Elza. – Kivételes embereknek kivételes törvényeik vannak.

Miklós. – Én nem mondom, hogy nem fényes ember, de hogy valaki egy
csapat idegen nő kedvéért megrövidítse a véréből való unokaöcscseit, ezt
soha se fogom megérteni. És aztán, ha valaki olyan fényes ember, mért
nem foglalkozik inkább az önzetlenebb nőkkel?!

Elza. – Blindre mondhatom, hogy nagy pusztítást vitt végbe azok között
is. Tudja, magamról ítélek. Könnyen meglehet, hogy, ha csak tizenöt
esztendővel fiatalabb, ő lett volna az, a kibe beleszeretek, és nem
maga. A mi igen aggasztó körülmény.

Miklós. – Engem nem aggaszt.

Elza. – No, ne legyen olyan bizonyos, se magában, se bennem. Én egy igen
komplikált lény vagyok, a ki magam se ismerem jól, és magam se értem
egészen magamat. Úgy mondom, a hogy van. Ma még maga igen fenn van
nálam, a fellegekben… de elképzelek eseteket, a mikor egy ügyetlen
mozdulat eltöri az etruszk vázát, és egyszerre, sütty! – vége a hitnek,
a rajongásnak, és vége a szerelemnek.

Miklós. – Nem számlálná elő ezeket az eseteket?

Elza. – Nincs olyan sok, csak kettő van; és az egyiket nem akarom
föltételezni, mert már a föltevés is sértő volna mind a kettőnkre nézve.
Ez az eset az volna, ha kiderülne, hogy maga csak egy közönséges
aranypotykát lát bennem. Erről ne beszéljünk. Én magát olyan derék
legénynek tartom, hogy találhatna aranyczethalat is, de azt hiszem, én
se vagyok úgy eleresztve, hogy a hozományom mellett elhomályosodjam. Nem
igaz?

Miklós. – Látja, most jól beszél.

Elza. – De a másik eset… arról már lehet beszélni. Tehát ha egy szép
napon rájönnék, hogy maga nem úgy szeret engem, a hogy én képzelem…
Várjon csak, mert nem olyan könnyű megmagyarázni, mire gondolok… Lássa,
maga nekem túlságosan szép ember, és én igen bizalmatlan vagyok a szép
emberek iránt.

Miklós. – Azt hiszi, hogy a szép emberek és a tenoristák agyvelő
dolgában nem jól vannak kikészítve?

Elza. – Nem. Ha csak egy kételyem volna, hogy maga e tekintetben gyönge
lábon áll, akkor most nem sétálnánk együtt, így kettesben… Különben
forduljunk vissza, mert erősen sötétedik.

Miklós. – Nem bánom.

Elza. – Egészen másról van szó. Arról, hogy a szép emberekkel szemben
nagyon óvatosnak kell lenni. Olyan az eset, mint a szellemes írókkal. A
papa egyszer azt mondja nekünk: egy sikerült mulatságot fogok rendezni,
meghívom a szellemes írókat, a legjobbakat, a mik csak kaphatók. A
szellemes írók eljöttek, mindent megettek, és egy okos szót nem lehetett
kivasalni belőlük. Az egyik belépett a nagy tükörbe, a másik egész este
a nyakkendőjét igazgatta, a harmadik lerészegedett és erővel meg akarta
csókolni a mamát. Tanulság: a szellemes írókat el kell olvasni és nem
kell meghívni őket. És a szép emberektől is óvakodni kell. A kirakatba
valók és nem házi czélokra. Mert a szép emberekben épp olyan kokettéria
van, mint az asszonyokban. Mindenkinek tetszeni akarnak, s mindenkit
megkörnyékeznek, mert tulajdonképpen senkit se szeretnek, csak önmagukat
és a hódítás örömét. Az az asszony, akinek szép ember a férje, rendesen
áldozat.

Miklós. – Hol gyüjtötte maga ezeket a keserű élettapasztalatokat?

Elza. – Kinyitottam a szememet, mert ma már, szerencsére, a lányokat nem
nevelik úgy, hogy csak papát és mamát tudjanak mondani. A franczia babák
már le tudják hunyni és ki tudják nyitni a szemöket.

Miklós. – Nem is vagyok szép, csak egészséges.

Elza. – Majd kitudódik. Annyit mondhatok, hogy ha egyszer, akármikor,
kisülne, hogy én magának csak egy vagyok a sok közül, és nem vagyok
magánál à part, hogy egy más valaki, ilyen vagy olyan tekintetben,
jobban tetszik magának, mint én – nem bánom, gondoljon akármire – akkor,
édes Miczu, előre mondhatom, hogy abban a minutumban: partenza! és vége
a szerelemnek… olyan közönbös leszek maga iránt, mintha soha se ismertem
volna. Mert én csak azt tudom szeretni – és ez is bizonyos
megerőltetésembe kerül – a ki engem szeret. Mást nem, egy pillanatig se,
ha már véletlenül férjem volna is az illető. No és ha ez az eset
mostanában következnék be, a mikor még nem mentünk ilyen messzire: akkor
magától értetődik, hogy kútba esett az egész ügy, akkor most nem
mondtunk semmit, és spongyát rá!

Miklós. – Mostanában?!… Maga úgy beszél, mintha meg kellene várni, hogy
hét évig szolgáljak magáért. Azt hiszi, hogy nehezen fog menni a dolog?

Elza. – Nem. Ha én a maga felesége akarok lenni, ezzel rendben van az
egész história. Mert először is a papa soha se akar mást, mint a mit én
akarok. És másodszor, mert gyermeki kegyeletből úgy fogom intézni a
dolgot, hogy házasságunkat ne én akarjam, hanem a papa. Én csak
engedelmeskedni fogok; ez sokkal egyszerűbb.

Miklós. – És a mama?

Elza. – A mama, szegény, nem akar semmit; csak levegőt akarna, mert
ehhez jut a legnehezebben. Akadályról tehát, akármilyen regényes volna
ez, szó se lehet. Hanem idő kell hozzá, míg az esküvő megtörténhetik,
mert maga valamiről megfelejtkezett.

Miklós. – Ugyan?

Elza. – Blankáról, Miczu, Blankáról! Nem volna helyes, magam se akarnám,
hogy én előbb menjek férjhez, mint az idősebb testvérem. A legjobb
esetben egy napon lehetne az esküvőnk. Megjegyzem, hogy ehhez a kettős
esküvőhöz már minden előkészület megtörtént. Megvan hozzá a kelengyénk,
az utolsó gombostűig; megvan hozzá a püspök, a ki megáldjon bennünket;
megvan az egész program. Ennek a programnak a legnevezetesebb pontja az,
hogy az anyakönyvvezető előtt nem fogjuk aláírni a jegyzőkönyvet, mert
nem ismerjük el az egyházpolitikai törvényeket. Így tett Géraldine
herczegnő, így tett Ilona grófnő; mi se tehetünk másképpen. Mit szól
maga ehhez?

Miklós. – Bánom is én.

Elza. – Maga aláírhatja, ha akarja.

Miklós. – Szívesen. Az ördög előtt is aláírom, hogy magát feleségül
akarom venni. De jó volna, ha egy kicsit siettetné a nénjét.

Elza. – Ez már nem fog olyan könnyen menni.

Miklós. – Miért ne menne könnyen? Blanka nagyon szép leány, érzéketlen
szívűnek se látszik…

Elza. – Sokkal szebb, mint én; a mi pedig a szívet illeti, ó, semmi
kifogás!… Hanem egy kis hiba van a kréta körül. Mondom, hogy minden
megvolna a kettős esküvőhöz. A püspök már régóta vár bennünket, a
kelengyénk készen van, közel két esztendeje… az enyém is, mert az volt a
terv, hogy engem a párisi Beer fia fog elvenni és a párisi Beer fia nem
írta volna alá a jegyzőkönyvet…

Miklós. – No lám, no lám és én ezt nem tudám! Aztán min mult a dolog?

Elza. – Azon, hogy én semmit se írtam volna alá, a mit a párisi Beer fia
aláír, mert nekem nem tetszett a párisi Beer fia. De ne beszéljünk
erről, mert a párisi Beer fia már régóta letárgyalt dolog. Elég az
hozzá, semmi se hiányoznék a kettős esküvőhöz, csakhogy Blankának egy
kicsit várnia kell.

Miklós. – Várnia kell? Mit kell várnia?

Elza. – Végre is magának elmondhatom… magának mától fogva joga van a
családi titkokhoz… Azt kell várnia, míg egy kicsit elfelejtődik, hogy
egyszer már menyasszony volt.

Miklós. – Ne mondja! És visszament a parti?

Elza. – Nem ez a helyes kifejezés. Nem ment vissza, hanem füstbe ment.

Miklós. – No én ezt nem tudtam.

Elza. – Csak kevesen tudták, mert ez a história nem otthon történt,
hanem külföldön, Olaszországban; aztán hamar véget ért s mi nem nagyon
hireszteltük. Azért akadtak jóbarátaink, a kik siettek ennek a
szerencsétlen menyasszonyságnak a hírét haza szállítani s az illetők
szépen kiszínezték azt, hogy a Lidón fürödni is lehet s hogy az
ismeretség a Lidón köttetett.

Miklós. – Ahá!

Elza. – Semmi ahá! Egyszer majd elmondom ezt a históriát, hogy tisztában
legyen vele.

Miklós. – Miért nem mondja el most?

Elza. – Mert hosszú; egész regény. És már közel vagyunk a Casinohoz;
minden perczben jöhetnek ismerősök, a kik előtt nem folytathatom. Szóval
Blankának még várnia kell, mert az elfogadható partik azóta egy kicsit
elmaradoztak.

Miklós. – És ha nagyon sokáig kell várnia?

Elza. – Ne féltse maga Blankát. A legrosszabb esetben itt volna a párisi
Beer fia. Annak én vagy ő, az mindegy; a fődolog előtte az, hogy
összeköthesse a két családi vagyont, à la Rothschild-familia. De legyen
nyugodt, Blanka nem fog rászorulni.

Miklós. – Inkább a párisi Beer előbb, mint egy másik utóbb.

Elza. – Türelem, egy kevés türelem! Nem fogom hét évig várakoztatni.
Aztán, lássa, azt hiszem, a házasságban az ér legtöbbet, hogy mátkaság
előzi meg… De az angoljainkat már nem kerülhetjük ki.

Miklós. – Vinné el őket az ördög.

Elza. – Igaz! Ma este még szó se legyen a dologról; holnapig minden
kettőnk között marad. Magam akarom a papát avizálni.

Miklós. – Ahogy akarja.

Elza. – Még egyet, mielőtt ezek a szörnyek elcsípnek bennünket. Már
tegnap is meg akartam kérni, Miczu, tegyen meg nekem egy szívességet. A
legközelebbi könyvkereskedés kirakatában van egy könyv: »Pogány
szerelmek« a czíme. Vegye meg nekem ezt a könyvet. A kereskedősegédek
iszonyúan megbámulják az embert, ha effélét vásárol. Pakoltassa be; a
vacsoránál majd átadhatja azzal, hogy elhozta a Baedekert.

* * *

(Kevéssel tiz óra után:)

Elza (megjelenik erkélyén s hosszasan nézi a sötétségbe vesző végtelen
vizet. Nagyon szépeket gondolhat, mert arcza átszellemül s utóbb boldog
mosolylyal suttogja:) – Menyasszony vagyok!…

(Egy negyedóráig ábrándozik, aztán visszamegy szobájába, leül egy
chaiselongue-ra és felvágja a »Pogány szerelmek«-et.)




II. EGY MONOKLI A VIZBEN.

– Ostende; a Casino nagy olvasóterme. Idő: délután három óra. Elza
egyedül; levelet ír. Kardcsörgés és sarkantyúpengés jelenti, hogy
Telegdy Miklós megjelent a színen. Elza a jól ismert zenére felpillant.
–

Miklós. – Én mindenütt keresem magát, és maga itt van!

Elza. – Mi van ebben csodálatos?

Miklós. – Azt mondta, hogy félháromkor találkozunk a digue-en.

Elza. – Vagy az estacade-on.

Miklós. – És maga nincs se a digue-en, se az estacade-on!

Elza. – Természetesen. Ha itt vagyok, hogyan legyek a digue-en vagy az
estacade-on?!

Miklós. – Hallja, kérem, tegye bolonddá a kedves nagypapáját.

Elza. – Most mindjárt következik Galiczia.

Miklós. – Azt maga nem éli meg, hogy én dühbe guruljak. Nagyszerű!…
mintha nem látnám, hogy ugratni akar!

Elza (elcsudálkozva). – Ne mondja! És maga ezt észrevette?

Miklós. – Nem volt olyan nehéz kitalálni. (A csalhatatlanság hangján s
hozzáférhetetlen nyugalommal.) A kicsike a fejébe vette, hogy: »Még
semmi sincs az egészből, de azért én előre férjet csinálok belőle, még
pedig egy kilencz agancsos férjet.« És hagy engem kinn parádézni a
fenében, ő pedig levelet ír, hogy mit csinál otthon a papagály, és hogy
a pincsit megfrizírozták-e?

Elza (nevet). – Na, nem egészen úgy van. Az egészből csak annyi igaz,
hogy félháromkor, ebben a melegben, nem indulok el magát keresgélni.
Különben maga a hibás, mert mindjárt mondani kellett volna, hogy »vagy
itt, vagy ott« – ez nem rendez-vous. Végre is egy leány nem veheti a
nyakába az egész tengerpartot, hogy megkérdezze a járókelőktől, nem
láttak-e valahol egy eltévedt huszárt? Pláne, a mikor tudom, hogy úgyis
elő fog kerülni.

Miklós. – A mint láthatja, engem az effélék nem zseniroznak, és ha én
magát meg akarom találni, mondhat nekem akármit.

Elza. – Megjegyzem, hogy félháromkor nem is jöhettem. Csak három
fertálykor jöttem le, mert vártam, hogy későbben majd egyedül leszek a
papával.

Miklós. – Nos, és beszélt vele?

Elza. – Nem. A papa időközben levelet kapott és most igen rosszkedvű.

Miklós. – Maga pedig meg akarja várni, míg egyszer jókedvében találja?

Elza. – Persze, hogy meg akarom várni. Többet mondok. Öt percz óta azon
gondolkozom, hogy jó lesz nem sietni ezzel a dologgal, hanem nyugodtan
várakozni s kilesni, mikor lesz egyszer nagyon jó kedvében. Az ember a
sietséggel mindent elronthat; és mindent keresztülvihet, ha meg tudja
választani a kellő pillanatot. Könnyen előadhatja magát valami, a mikor
a papa fel se veszi, hogy ez a tégla esik a fejére, és ilyenkor sokkal
könnyebb kicsikarni tőle valami könnyelmű igéretet, a mit aztán
eszkontálni kell.

Miklós. – Maga tegnap kötötte a kutyát a karóhoz, hogy így meg amúgy, az
öreg úr úgy tánczol, a hogy maga fütyül. Hanem, úgy látszik, tegnap egy
kicsit aufsnájdolt és ez az ügy sokkal keményebb dió, mint mondotta.

Elza. – Mit akar? Világos, hogy a papa magától nem lesz elragadtatva. Ne
vegye rossz néven, de elképzelheti, hogy maga neki egy cseppet se fényes
parti. Egyebekről nem beszélve, ne felejtsük el, hogy maga protestáns.

Miklós. – És aztán? Remélem, maguk már…

Elza. – Mi katholikusok vagyunk és nem azért lettünk katholikusok, hogy
a legközelebbi alkalommal protestánsok legyünk.

Miklós. – Tőlem maga maradhat katholikus, és buddhista is lehet, ha
akar. Hogy az egyik ilyen vallásu, a másik meg amolyan, az ma már nem
numerál. Vagy mit jelent akkor a polgári házasság?

Elza. – Csakhogy, a mint már mondtam, mi nem ismerjük el a polgári
házasságot. És azt hiszem, maga is be fogja látni, hogy uriember nem
házasodhatik meg egyházi áldás nélkül. Ha egy hivatalnok, nemzeti színű
szalaggal a hasán, azt mondja nekem: »a dolog rendben van« – ez az én
érzelmeimben nem fog olyan változást előidézni, hogy ettől fogva
megengedettnek tartsam azt, a mi tegnap még nem volt szabad. Igen, ha a
harangok felzúgják az égbe, hogy: »a Berzsenyi Elzával ma mennykő nagy
dolog történik!…« – ez már egészen más.

Miklós. – Hiszen elmegyek én a paphoz is, miért ne?

Elza. – Az ám, de a püspök magát nem fogja megáldani. Nem azért
várakozik két esztendő óta, hogy utóljára is egy protestáns vőlegénynyel
legyen kénytelen alkudozni. A papa pedig talán képes volna elengedni a
házasság törvényességét, hanem a püspököt nem fogja elengedni.

Miklós. – De hát mi baja velem a püspöknek?

Elza. – Ha már szóba került, jó lesz ezzel is tisztába jönni. Világos,
hogy ha maga nem makacskodik, ez sokat könnyít a helyzeten. Nekem egy
kicsit szenans erről beszélni, de hát il faut en passer par là. Szóval…
hajlandó maga reverzálist adni?

Miklós. – Miféle reverzálist?

Elza. – Tegyünk félre minden álszemérmet…

Miklós. – Ez a leghelyesebb.

Elza. – … és tegyük fel, hogy pubik is lesznek. Magának írásban kell
adnia, hogy a pubik katholikusok lesznek.

Miklós. – Bánom is én.

Elza. – Ez sokat változtat a dolgon, a maga előnyére.

Miklós. – Ha egyéb baj nincs, kár volt nem szólni.

Elza. – No, más ellenvetése is lehet a papának. Ma a milyen dühös,
bizonyosan lett volna.

Miklós. – De hát mi baja?

Elza. – Megírták neki, hogy az Auspitz, a ki nálunk fő-ember,
megbetegedett.

Miklós. – Hogy vinné el az ördög.

Elza. – Maga akkurát úgy beszél, mint a papa. Azt hittem, majd csak
szóba áll velem, de folyton azt a szegény embert szidja. »Nekem az egész
télen beteg lehet az Auspitz; semmi kifogásom. De nem, az Auspitznak
most jut eszébe megbetegedni, a mikor nekem üdülnöm kell. Ez az Auspitz
kezd igen nagy úr lenni. Azelőtt tizenhét esztendeig nem kellett neki
semmi szórakozás és most éppen a kutyanapokat választja.«

Miklós. – Bizony, várhatott volna még huszonnégy óráig, ha már úgyis
várt tizenhét esztendeig.

Elza. – Az igaz, hogy nekünk nem jól jön ez a betegség, mert
megjósolhatom, hogy a papának most már nem lesz maradása. Ha az Auspitz
hamarjában mást nem gondol, meglássa, hogy a papa itt fog hagyni
bennünket.

Miklós. – És a mi dolgunk marad?

Elza. – Sokat nem vesztünk vele, mert akár most beszéljük meg az
állapotot, akár majd csak odahaza, az ki van zárva, hogy galoppban
menjünk az esküvőre.

Miklós. – Mégis, mit képzel, mennyi ideig kell várakozni?

Elza. – Félévig, egy évig, tovább nem. Nem is olyan sok idő!

Miklós (önzetlenül, a hitelezőire gondolva). – Egy esztendő?!… Köszönöm
szépen!

Elza. – Legalább kitapasztalhatjuk, hogy nem áltatjuk-e magunkat?!…
Lássa, én ma egész délelőtt azt kérdeztem magamtól: ez az érzés legyen
az igazi?!…

Miklós. – Hja, maga flegmatikus természet… magának asszonynyá kell
lennie, hogy egy kicsit fölmelegedjék…

Elza (hirtelen kitekint az ablakon). – Lehet, hogy igaza van…

Miklós. – De én… én tisztában vagyok magammal. Én tudom… (nyugodt
biztonsággal) hogy ez az igazi.

Elza (elmerengve). – Még soha se szólt hozzám ilyen szépen!

Miklós (megfogja Elza kezét). – Nézze, Elzácska, nincs remény arra, hogy
valamivel hamarább?… nincs kilátás rá, hogy hamarosan főkötő alá lehetne
juttatni?…

Elza (a kinek úgy tetszik, hogy »verklungen war jetzt die Legende«). –
Blankát?!…

Miklós. – Igen. A párisi Beer fia sincs napirenden?… Nem mintha
lelkesülnék ezért a sógorságért…

Elza. – Mondtam már, hogy ne féltse maga Blankát. Nagyon valószinűnek
tartom, hogy még a télen férjhez fog menni. Pályázókban nincs hiány, de
magától értetődik, hogy mi egy kicsit válogatósak vagyunk. Az
elfogadható jelöltek eddig nem siettek, az igaz; de máris vannak
egypáran en vue. Csak azt kellett megvárni, míg egy kicsit elalszik az a
szerencsétlen dolog. Most már meglehetősen elaludt.

Miklós. – De hát mi volt az a história? Most se mondja el?

Elza. – Miért ne? Most ráérünk. Csak aztán ne terjeszsze. Tehát… »ülj
mellém a kandallóhoz, fel van szítva melege.«

Miklós. – Tessék?

Elza. – Nem ismeri _Csobáncz_-ot? Meg _Tátiká_-t és _Somló_-t?

Miklós. – Hogyne! Tuladunai vagyok.

Elza. – Úgy értettem, hogy a Kisfaludy Sándor költeményeit. »Róza, Róza,
közel vagyok, hahogy hívem maradtál s megtartottad, a mit nekem
Badacsonyban fogadtál. Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben
boldogok…« Az is gentry volt, mint maga; a gentry-írók költeményeit
mégis csak elolvashatná.

Miklós. – Ha én mind el akarnám olvasni, a mit tönkrejutott
gentry-sarjadékok írnak, akkor soha se volna időm borotválkozni.
Különben én nem nevezem gentrynek azt, a ki, mikor már mindenből
kikopott, beáll zsurnalisztának, hanem csak azt, a kinek megmaradt a
földje vagy a kardja.

Elza (mosolyog). – No, az én emberemnek megmaradt mind a kettő. Katona
volt, mint maga, s a földjét se herdálta el.

Miklós (mennyei egyszerűséggel). – Akkor hát nem értem az egészet.

Elza. – Hogy miért írt verseket? (Elkomolyodik.) Az igaz, hogy ő se
azzal kezdte. Azzal kezdte, hogy szerette az asszonyokat és élte
világát… Különben csak azt akartam mondani, hogy a mit elbeszélek, olyan
régi história, mint Csobáncz története. Két éve már annak.

Miklós. – Ugy-e, milyen sok az, két esztendő?!

Elza. – Igen, mert azóta nagyon sok történt; azt lehetne mondani, hogy
minden azóta történt. Akkor még nem voltunk bárók; semmik se voltunk.
Nem szeretem a drasztikus kifejezéseket, de szó a mi szó…

Miklós. – Hogyan? Maguk akkor még?…

Elza. – No az már nem. Mi mind a ketten katholikusoknak születtünk.
Hanem akkor még szimpla pénzeszsákok voltunk.

Miklós. – Legyen nyugodt. Az se utolsó dolog.

Elza. – Elég az hozzá, a rege az előidőkről szól, a történelem előtti
időkről, a mikor még nem volt törvény, hogy az ember csak a főhelyekre
mehet nyaralni. A mama se volt még mindennel au fait… s ez, azt hiszem,
megmagyarázza, hogy akkor egy harmadrangú helyen töltöttük a nyarat: a
Lidón.

Miklós. – Az egész nyarat?

Elza. – Az egész nyarat, noha nem úgy terveztük… Már most előre kell
bocsátani, hogy Blankának van egy speczialitása. Egy ritka tulajdonsága,
a melylyel csak igen kevés felnőtt ember dicsekedhetik. Blanka soha se
volt tizenhét esztendős.

Miklós. – Hogy értsem ezt?

Elza. – Olyan sokáig volt tizenhat éves, hogy aztán nem ért rá tizenhét
lenni. A mama ugyanis azt az elvet vallotta, hogy a fiatalnak maradást
nem lehet elég korán kezdeni, s ki volt mondva, hogy a Blanka addig
maradjon tizenhat éves, a meddig csak egyáltalán lehet. Így a mamának se
kellett beeveznie a negyvenedik évbe. Ez a politika, természetesen, azt
hozta magával, hogy nekem nem szabad ráczáfolnom a Blanka tizenhat évére
és rövid ruhában kell járnom mindaddig, a míg ez policzájvidriggé nem
válik. Szerencsétlenségre nagyon hamar neki indultam a gömbölyödésnek, a
lábam botrányosan megerősödött és lehetetlen volt észre nem venni, hogy
az utczán egyre több az olyan öreg úr, a ki végtelen gyöngédséggel
nézegeti a czipőmet.

Miklós. – Ejha!

Elza. – No, magának csak elmondhatom!… Egy darabig azért nem volt semmi
baj, az öreg urak csak tisztes távolból követtek; de később, a hogy még
jobban lerítt rólam az egészség, neki bátorodtak, s végre már egy lépést
se tehettem az utczán, hogy egy egész falka öreg úr ne járjon a
nyomomban. Ekkor már be kellett látni, hogy a rövid ruhának utolsó
istenhozzádot kell mondani, ha csak azt nem akarjuk, hogy skandalumok
történjenek az utczán.

Miklós. – Hogy én magát akkor nem ismertem!

Elza. – Mondhatom vesztett vele. Különben maga volt az egyetlen, mert
engem már úgy ismert az egész város, mint Hazafi Verayt. Éppen ezért a
nagy átalakulásnak idegen helyen kellett bekövetkeznie, mert ha a hosszú
ruhát, máról-holnapra, Budapesten veszem fel először, az utczán
üdvriadalommal és folyton megújuló éljenzéssel fogadtak volna. Hogy
tehát az ellentét komikumát és a nagy aufzéhent kikerüljük,
elhatároztuk, hogy a nevezetes operácziót külföldön hajtjuk végre.

Miklós. – Veneziában?

Elza. – Igen. Persze, abban az órában, mikor először jelentem meg a
nyilvánosság előtt hosszú ruhába öltözve, a Lido terasszán a
leggyöngébbek is észrevehették, hogy nálam a tizenhat esztendőnek az
utolsó fertályát is elharangozták. Kiderült tehát a féltve őrzött titok
is, s Blanka hivatalosan tizennyolc esztendőssé lett, további
intézkedésig. Azt hiszem, ez az ujabb alkotmány még ma is érvényben van.

Miklós. – Nem is néz ki Blanka többnek; még tizennyolcznak se néz ki.

Elza. – Nem bizony, mert neki igen szerencsés a termete. Semmi
hajlandósága a hízásra, nyúlánk, arányos, a képzelhető legnagyobb
juste-milieu. Aztán az alakján is, az arczán is van valami czart vonás,
a mi őt negyven esztendős korában is meg fogja fiatalítani. Egyáltalában
én igen szép lánynak tartom Blankát; komoly, nagy, kék szemében az a
melancholia, melynek különben nála semmi értelme, mozgásának a
bájossága, és az a sajátságos delikát vonás, mely alakjának határozott
egyéniséget ad, egy nagy nemzetközi szépségderbyn is feltűnne. Aztán az
orra, szája, szeme gyönyörűen rajzolt…

Miklós. – Minden formás rajta; kár, hogy megfagy mellette az ember.

Elza. – Nem is olyan hideg, mint gondolná, és én igazán nem értem, hogy
eddig még senki se őrült meg miatta. Annyi bizonyos, hogy én számba se
jöhetek mellette.

Miklós. – Magának is megvannak a maga előnyei.

Elza (komplimentet csinál). – Köszönöm szépen a bókot, nem is
szerénységből mondom. Tudom én jól, hogy én se vagyok az utolsó, ha a
csinosságnál többre nem is pályázhatom. A testvérem szép, én nem vagyok
az, de a hunczut fekete szemem szebben ragyog, mint az övé; ha hangosan
nevetek, a messzebb ülők körülnéznek és Csillag Terézt keresik; a
hangomban van valami, a mi, ha vidám vagyok, sok, sok kis ezüst
csengetyű csilingelésére, ha meg elszomorodom, a falusi estharangszó
mélabús zengésére emlékezteti poétikusabb lelkületű tisztelőimet – azért
szeretek olyan sokat beszélni – és ha mozgásomban nincs meg az a
gracziózusan álmos lustaság, a mi a Blankáéban, az én mozgásomban és
sokat becsmérelt gesztusaimban sokkal több az elevenség, a határozottság
és a tűz. A fogam pedig éppen olyan szép és éppen olyan hófehér;
prímafogak, megnézheti, egy sincs aranyból, a lovakét úgyis meg szokta
nézni.

Miklós. – Ne ingereljen, mert mindjárt megcsókolom.

Elza. – Akkor pofon is vágom, és nem csak úgy pro forma; nem is beszélve
arról, hogy ezzel jóidőre eljátszaná a pártfogásomat, a mire pedig
alaposan rá van szorulva.

Miklós. – A fenyegetéstől nem riadok meg, de megvárom a históriát és azt
a nyugodtabb pillanatot, a mikor meggondolja, hogy beérheti egy első
fokú fegyelmi büntetéssel is.

Elza. – Azt lesheti. De hagyjon már beszélni.

Miklós. – Kérem.

Elza. – Nézze, már nem is tudom, hogy hol hagytam el… Igen… A velenczei
átalakulás, és az, hogy Blankát tizennyolcz évesnek kellett proklamálni,
egyszerre felszínre vetett egy kérdést, a melylyel azelőtt soha senki se
foglalkozott. Mindnyájunknak az járt az eszében: nem különös-e az, és mi
lehet az oka, hogy Blanka nem ment férjhez, mialatt tizenhat esztendős
volt?! Semmije se hiányzott ehhez, s vannak végre a világon, már akárhol
rejtőznek, elfogadható vőlegények is! A mamát minden bevezetés nélkül
igen nyugtalanná tette ez a kérdés; a mama, szegény, akkor még igen
energikus asszony volt… e nélkül a csapás nélkül talán ma is fiatal
asszony volna. Annyit tépelődött, hogy a papa egészen elszontyolodott.
Lassankint Blanka is búnak eresztette a fejét, a mire különben is nagy a
hajlandósága, kivált mióta tudja, hogy a bú igen jól áll neki. És ebben
a kritikus időben, a mikor minden kedély amúgy is forrongott, szóval
éppen a legrosszabbkor jelent meg az az átkozott monokli a vízben.

Miklós. – Micsoda?

Elza. – Mondom, hogy egy monokli. Egy szép napon úgy merült fel ez a
monokli a vízből, mint Afrodite a tenger hullámaiból. Kevésbbé
poétikusan és pontosabban szólva: egy úr jelent meg a látóhatáron, a ki
a vízben is, mialatt fürdött, a szemén tartotta a monokliját. Nem is
igen volt rajta egyéb; a Lidón, a mint tudja, nem kötelező a teljes
fürdő-kosztüm, s ez az úr jóformán csak a monoklijával takarózott. Ezt
alighanem némi czélzatossággal cselekedte, mert azt meg kell adni, hogy
igen jól festett a vízben. Szép szál legény volt; athleta-alak, minta
egy szoborhoz. Nem tudom, ezzel hatott-e jobban, vagy a monoklijával, de
annyi bizonyos, hogy: hatott.

Miklós. – És maga ezt elmondja nekem?

Elza. – Nem magamról mondom el, hanem a fürdő és ebédelő asszonyok
sokadalmáról. Én csak azt a megjegyzést fűzöm ehhez a monoklihoz, hogy
sajátságosnak találom a bölcs természetet, mely néha púpos hátat ad a
legérzékenyebb szíveknek, máskor meg a leggyönyörűbben stafirozza ki a
legszemtelenebb svihákokat.

Miklós. – Szóval, maga is érdekesnek találta a monoklist.

Elza. – Érdekesnek találta azt minden fehérnép; az igaz, hogy bajos is
volt észre nem venni, mert órák hosszat produkálta magát a terasz előtt,
a homokban, a vízben. Hozzá kell tennem, hogy czivilben éppen olyan jól
festett, mint a monoklival enyhített fürdőuniformisban. A balszemét
mindig összehunyorítva tartotta, mintha a szeme fájna. Ha valaki
szemfájós, ez nem érdekes; de ha valakinek nem fáj a szeme, és mégis úgy
néz, mintha szemfájós volna, ennél nem is képzelek elegánsabb dolgot.
Próbálja meg csak… Eh, maga ezt nem tudja; ehhez érteni kell… A monoklis
ezzel a fájósnak látszó szemével úgy tudta lenézni a férfiakat és
lábujjhegyig végig vizsgálni a nőket, hogy az egyszerűen mesébe való
volt.

Miklós. – Még jó, hogy már hosszú ruhát viselt.

Elza. – Hagyja el; mindjárt ki fog derülni, hogy én voltam az egyetlen,
a kit ez a szemfájós tekintet nem igézett meg. A többiek mentségére
megjegyzem, hogy a monoklis teljes adjusztirungban és közelebbről éppen
nem veszített. Rémesen elegáns ember volt; egyike azoknak, a kiken
meglátszik, hogy soha se csinálnak egyebet, csak a személyöket ápolják.
Tudja-e maga – talán nem is érdeklődik ez iránt – hogy a czivilek közt
aránylag igen kevés az igazán elegáns ember?

Miklós. – Ez már igaz.

Elza. – Mert az eleganczia egész embert kíván. A ki egyébbel is
foglalkozik, mindjárt meglátszik rajta. Ott van például a Duczi gróf.
Annak ugyan mindene megvolna hozzá, hogy elegáns legyen; de mert gróf
létére egy ideig a könyveket bújta és összeolvasott tücsköt-bogarat, ezt
a külseje soha se tudja kiheverni. Senki se mondaná róla, hogy gróf; egy
jó modorú lateiner és pont. Maguknál ez másképpen van, mert maguknak
semmi dolguk.

Miklós. – Nekünk nincs semmi dolgunk?!

Elza. – No, egy kicsit kivonulni, egy kicsit felügyelni, egy kicsit
parancsolgatni, gondoskodni róla, hogy a kutyát megmosdassák, aztán
egész nap csiszorálhatja a körmét és mehet udvarolni. Maguknak könnyű.

Miklós. – Ejnye be furcsa fogalmai vannak a komoly dolgokról! Ha maga
tudná, hogy mi az a taktika, stratégia, tereptan…

Elza. – Ezt én mind jobban tudom, mint maga… egyébként nem hiszem, hogy
képes volna az összes tantárgyakat felsorolni… De most nem magáról van
szó, hanem a monoklisról… Elárulom a családi titkot. Alig láttuk egy
párszor, a terasszon, meg a _Hôtel des Bains_ ebédlőjében, a hideg
Blanka már égett, mint a papiros. No és a mikor bemutatták: valamennyien
meg voltunk hatva. Képzelje el, hogy egy semmit sem sejtő családnak
bemutatják Edelweiss grófot.

Miklós. – Csak nem a híres Edelweiss grófot…

Elza. – De igen. Azaz hogy nem azt az Edelweiss grófot, a kinek a
felesége Frigyes Károly trónörökösnek a barátnője, hanem ennek az
Edelweiss grófnak az öcscsét, a híres Edelweiss grófné sógorát, a ki
tehát kvázi sógora a trónörökösnek is…

Miklós. – Ah, gratulálok!

Elza. – Vegye ehhez, hogy éppen az előtte való nyáron sokszor láttuk
Gasteinban a híres Edelweiss grófnét. Mindnyájunkat elragadott, és ekkor
meggyőződtünk róla, hogy a trónörökösnek a neje és a kedvese között
főképpen az a különbség, hogy a trónörökös kedvesét sokkal jobban
ünneplik, mert sokkal nagyobb az udvara.

Miklós. – Ez természetes. Az egyik elő van írva, a másik pedig csinos.

Elza. – A fődolgot azonban még nem mondtam el. Edelweiss gróf, a mikor
megismerkedtünk vele, erősen udvarolt a Hirschler Zelmának, hisz ismeri
a Zelmát! A Zelmáék is ott voltak, mert nekik mindig ott kell lenniök, a
hol mi vagyunk. Megjegyzendő, hogy a papa és a Zelma apja között már
régi a pártviszály vagy hogy mondják… Régebben sokáig rivalizáltak, és
nem csak egy pár forintba ment a harcz… Persze utóljára is a Zelma apja
húzta a rövidebbet, de ne féltse őket, Hirschler azért nem maradt az
utczán… Gondolhatja, hogy nem lehetett bosszúság nélkül nézni, a mit
Zelma mívelt a gróffal. Már azt hitte, hogy czélnál van, mert a gróf
elválhatatlan volt tőlük és egészen megkergültnek látszott. Mi
természetesen, a szomszéd asztalnál, néma méltósággal néztük a Zelma
illetlenkedését. De ez csak addig tartott, a míg nekünk is bemutatták a
grófot, azután a gróf egyszerre megváltozott, mintha kicserélték volna.
Tudja, ezt meg lehetett érteni. Hogy jöjjön a Zelma a Blankához, akár
mint parti, akár mint szépség?! És végre is mi nem ignorálhattuk a
grófot, csak azért, hogy a Zelma meg ne pukkadjon; juszt se, hadd
pukkadjon meg. Ezek után fogalma lehet róla, hogyan érezte magát a
Zelma, mikor a gróf egy szép nap átpártolt a mi asztalunkhoz, és azután
rá se nézett többet.

Miklós. – Én azt hittem, hogy a Zelma és maguk a legjobb barátnők.

Elza. – Azok is vagyunk. Az igaz, hogy az asztalhistória és kivált az
után, a mit mindjárt el fogok mondani, egy ideig nem beszéltünk
egymással, de istenem!… az emberek összevesznek és megint kibékülnek… ez
az élet!… mondhatni: az egész élet ebből áll. Különben én elvből nem
hiszek a barátságban… és miért is volnánk barátnők?! Hogy mindig együtt
vagyunk? Ez, szerintem, nem jelent semmit.

Miklós. – Így már értem. De folytassa. Mit mondott az előbb?… Mi történt
azután?…

Elza. – A dolgok gyorsan fejlődtek. A gróf hevesen kezdett udvarolni
Blankának; nem titkolta el, hogy szándékai igen komolyak; és
mindnyájunkat elhalmozott a figyelmességével. Hazudnám, ha letagadnám,
hogy a gróf is tetszett a familiának. Csak éppen nekem nem tetszett. A
papa egy ideig ingadozott; eleinte az én pártomon volt, nem a Blankáén.
De utóbb ő is beadta a derekát. Egy alkalommal kirándultunk Padovába s
megnéztük Szent Antal kápolnáját. A gróf a templomban a tökéletes
világfiból áhitatos hívővé változott át; nem zsenirozta magát előttünk,
hanem letérdelt és öt perczig buzgón imádkozott. Ez a legjobb hatást
tette, s a kirándulás után a papa elégedetten jegyezte meg, hogy a gróf
olyan ember, a kivel a legmagasabb egyházi méltóságok is örömmel
érintkeznének.

Miklós. – Ha az öreg úrnak csak az kell, én legközelebb ministrálni
fogok.

Elza. – Menjen, magát be se eresztik a templomba, ha csak írást nem hoz,
hogy bűnbánatot akar tartani, s vezeklésül nyomban megházasodik… De ne
szakítson mindíg félbe. Elég az hozzá, félig-meddig a papa is megingott;
Blanka és a mama pedig egészen oda voltak. Azt hiszem, kettőjük közül a
mama volt a szerelmesebb; és ha egy asszony a leánya számára szerelmes,
ez a legvégzetesebb szenvedély a világon.

Miklós. – Mit gondol? Ha holnaptól fogva elkezdenék a mamának erősen
udvarolni…

Elza. – Hagyja el! A szegény mama soha se lesz többé szerelmes. Ez a
mexikói vőlegény volt az utolsó ábrándja. Akkor, még egyszer, nagyot
lobbant a gyertyaláng, de aztán végképpen kialudt. Nem, ekkora szerelmet
már egyikük se fog érezni, se ő, se Blanka. Olyan szerelmesek voltak,
hogy a legtermészetesebb óvatosságról is megfelejtkeztek. Nemcsak hogy
ohne weiteres igent mondtak a grófnak, de abba is beleegyeztek, hogy a
dolog a lidói ismerősök kis körében püblikké váljék. A mama elnézte,
hogy a Blanka karonfogva járjon a gróffal, hogy messzire kiúszszanak a
vízbe, és mit tudom én még mit, bár forma szerinti eljegyzésről szó se
lehetett. Az igaz, hogy a gróf viselkedése nem szolgáltatott okot
semmiféle gyanúra; azt hiszem, soha se látok többé ilyen sans reproche
lovagot. Csak egy hibát követett el: nagyon sürgette az esküvőt. Erőnek
erejével Veneziában akart megesküdni, valamelyik klasszikus templom
klasszikus oltárképe előtt, Veneziában, a boldog szerelmesek otthonában,
a mézeshetek hagyományos földjén, a csend, a víz, a hold és a dal
tündéri városában! Bizonyítgatta, hogy olyan egyszerű a szükséges
iratokat hazulról meghozatni!… neki már meg is vannak a papírjai… és én
furcsának találtam, hogy olyan sok papírt hordoz magával.

Miklós. (Kiforgatja a zsebeit és a tárczáját.) – Ha gyanúba kevert, hogy
én is sürgettem magát: nézze, megmutatom, hogy nálam nincsenek papirok.

Elza. – Úgy látom, még bank- és állam-jegyek sincsenek nagy számmal, a
mi pedig már nem okoz alkalmatlanságot… Ezt a papának kellett volna
megmutatnia, ha minden áron okulni akar a gróf esetéből.

Miklós. – Miért a papának?

Elza. – Azonnal rá fog jönni, csak hallgassa meg ezt a tanulságos és
erkölcsnemesítő történetet. Ugyanabban az órában, a mikor én elbámultam
rajta: hogyan lehet valaki ellátva minden szükséges okirattal és
bizonyítványnyal, a gróf elhatározta, hogy megvendégel bennünket.
Viszonozni akarta, hogy egy párszor mi is vendégül láttuk. A meghívást
nagyon szeretetreméltó formában adta elő; lehetetlen volt
visszautasítani. Hát megettük az ebédjét; a _Bains-_ben, de nem a
verandán, hanem az egyik nagy teremben, külön felszolgálattal. El fogja
hinni nekem, ha a Telegdy Viktor becsületszavára mondom, hogy ez volt
életemnek legdúsabb lakomája. Csak Lucullus mitmacholhatott ilyeneket. A
menu fecskefészek-levessel kezdődött, és hasonló stilusban folytatódott;
csak éppen pávanyelvet nem kaptunk. Mindjárt a lakoma elején
észrevettem, hogy a papa szokatlanul komor; alig evett valamit, és
mintha nem mert volna a gróf szemébe nézni. Azt hittem, a magyarázat
igen egyszerű. A papa, azóta, hogy a jó isten egy kicsit fölvitte a
dolgunkat, sokban megváltozott; külsőségekben igazi grand seigneur-ré
vált, hanem a gyomra a régi maradt. Egy kis jó, párolt libaczombot nem
adna oda semmiféle ritka ételért. Gondoltam magamban: egyszerűen nem
tudja enni a gourmet-knak való falatokat. Hanem a lakoma után, mikor a
gróftól elváltunk, hirtelen megszólalt: »Nekem az a fecskefészek-leves
nem tetszett«. Többet nem szólt, de egész este igen komor maradt.
Később, a mint a Stabilimento-ból hazafelé sétáltunk, s a mama Blankával
előre ment, előttem ki is bővítette a megjegyzését: »Akárhogyan
gondolkozzam, mindenképpen úgy jön elő, hogy az a fecskefészek-leves
nekem sok pénzbe fog kerülni«. A mamáék előtt nem szólt bővebben, de
ettől fogva láttam, hogy fentartás nélkül visszajött megint az én
pártomra. Hetek mulva is, valahányszor a mama vagy a Blanka tele voltak
a gróffal, hogy a gróf így meg amúgy, micsoda ritka ember, soha se
mulasztotta el megjegyezni: »Nekem az a fecskefészek-leves nem
tetszett.« Többet nem mondott, de én értettem őt.

Miklós. – Az effélét jó tudni.

Elza. – Hanem azért a legnagyobb bajok történhettek volna velünk, ha
véletlenül nincsen családunknak egy őrangyala. Ez az őrangyal – nem
találná ki – a Zelma volt.

Miklós. – A Zelma?

Elza. – Igen. Bevezetésül meg kell jegyeznem, hogy a Zelma tajtékzott,
és dühében nem tudta, mit csináljon. Az a gondolat, hogy a gróf nem őt
veszi feleségül, hanem a Blankát, elvette az eszét. Szóval, egy szép
napon egy mézédes levelet kapok tőle, melyben a következőket írja: Mint
családunk jóakarója, figyelmeztet bennünket, hogy óvakodjunk Edelweiss
gróftól, mert ez az úr nem is Edelweiss gróf, hanem egy nemzetközi
szédelgő, a kinek már igen sok dolga volt a legtöbb állam
büntetőtörvénykönyvével. Reméli, hogy nem értjük félre az ő intenczióit,
s nem vesszük zokon ezt a barátságos figyelmeztetést, melyet csak az
irányunkban érzett rokonérzés sugall. Egyébként marad alázatos
szolgálónk. Persze, a Zelma azt hitte, hogy mindebből egy szó sem igaz,
ellenben bennünket meg fog ütni a guta. De mit tesz isten? A Zelma
igazat hazudott!

Miklós. – Ugyan ne mondja!

Elza. – Szóról-szóra. Természetesen soha se jöttünk volna erre a
gondolatra, de nekem az a szeszélyes ideám támadt, hogy ezt az otromba
levelet, a melyből csak úgy bőgött a bosszúállás, saját felelősségemre
megmutatom a grófnak. A gróf nevetett, aztán a kezével egy olyan
mozdulatot tett, a mely a szánalmon és a megvetésen kívül csak ezt
fejezte ki: »Istenem, mit csináljon az ember egy szerelmes és bosszúálló
czigányleánynyal?!«… S nyugodtan visszaadta a papirt. Mert azt meg kell
adni, bogy úgy tudott viselkedni, mint egy márki, vagy egy első
szerelmes a _Théâtre Français_-tól. Hanem mialatt a levelet olvasta, a
tekintetében megvillant valami, a mi nekem nem tetszett… egy cseppet se
tetszett… jobban nem tetszett, mint a papának a fecskefészek-leves.
Hirtelen, nyugtalanítóan, mint derűs, napos időben egy érthetetlen
villámlás, átczikázott a fejemen az a gondolat, mely akkor a
legfurcsábbnak, a legmeglepőbbnek, a legképtelenebbnek tűnt fel… és
bájosan mosolyogtam, hogy el ne áruljam az ötletemet. Vigyázzon, Miczu,
bennem van valami az orosz nők alattomosságából! És ha azt mondja, hogy
ez lengyelországi örökség valamelyik ősanyámtól: lelke rajta!

Miklós. – No lám, én mindig azt hittem, hogy maga túlságosan közlékeny
és túlságosan nyiltszívű!

Elza. – Ne higyjen, Miczu, az asszonyfajtának! Megbízhatatlan az már
béka korában is! Ezzel a bájos mosolylyal mintha az egész ügy el lett
volna temetve; mintha a Zelma levelét belepte volna a hó. Egy darabig
nem is mukkantam; hanem, a mikor a gróf már biztonságban érezte magát,
oldalba löktem a papát és elkezdtem susogni a fecskefészek-levesről.
Elmondtam a tapasztalataimat és azt szuggeráltam neki, hogy jó volna egy
tudakozó-irodához fordulni. A papa ebbe nem akart belemenni; azt mondta,
hogy ez nem elegáns. Nem elegáns, de praktikus – vitattam én s az
összesugásnak csakugyan összeesküvés lett a vége. Mondhatom, nehéz volt
kicsikarnom a papa beleegyezését; de végre is sikerült, azzal, hogy
felsülés esetén magamra vállalom az egészet s kijelentem, hogy csak
juxot akartam csinálni. Snasz eljárás volt, megengedem, de egyszersmind
bölcs eljárás; a mint hogy ez a kettő rendesen egyet jelent.

Miklós. – Maga képes volna kémekkel venni körül engem is.

Elza. – De még mennyire képes volnék!… Miért ne? Szeretek tisztán látni
és tapasztalásból tudom, hogy a kémek igen hasznos háziállatok. A
velenczei eset is ezt bizonyítja. A tudakozó-iroda ügynöke megérkezett,
egy kicsit körülnézett, s alig, hogy körülnézett, kiegészítette magát
egy detektivvel. Gyönyörű dolgok sültek ki. Kiderült, hogy a Blanka
vőlegényét csakugyan Edelweissnak hívják, de nem gróf, hanem egy
becsületes péknek rossz útra tévedt fia. Kiderült az is, hogy a
sógornője csakugyan vadházasságban él valakivel, de nem egy
trónörökössel, hanem egy borbélylyal. És ez még semmi.

Miklós. – Komolyan mondja?

Elza. – A legkétségtelenebb bizonyítékok voltak a kezemben. Kiderült,
hogy a mi barátunk egy világszerte ismert hitelezési csaló és
házasság-szédelgő. Hogy tanulmányait egy javító intézetben végezte, hogy
tizenhárom éves korában betört egy sekrestyébe és ellopta a szent
edényeket, hogy – nem tudni, minő kegyes hajlamból – később is nagyban
foglalkozott misemondó ruhák eltolvajlásával s hogy az
igazságszolgáltatásnak több évi börtönnel adósa. Képzelheti a hatást.

Miklós (nevet). – Na, ez jó; erre nem voltam elkészülve!

Elza. – Maga is nevet… hát még hogy nevetett a Zelma! Meg tudtam volna
fojtani a rongyost. De mi nem nevettünk. Még sírtunk is, mikor elvitték
a grófunkat, hogy kiülje három rendbeli börtönbüntetését… három
különböző országban. Szegény mama! Majdnem bele halt ebbe a skandalumba.
És mikor menekültünk a lidói ismerősök elől a vasúton, a hol örökre
elvesztette a lélekzetét, egyre azt ismételgette, levegő után kapkodva:
»Misemondó ruhákat!… misemondó ruhákat!…«

Miklós. – Hát az öreg úr? Mit szólt az öreg úr?

Elza. – A papa csak annyit mondott Blankának: »Ez neked egészséges.«
Soha többé nem hozta elő a dolgot. Gondolhatja, hogy mi se gyakran
emlegetjük. Legfeljebb, ha már nagyon veszekszünk a Blankával. Persze,
ha az ember kifogy minden argumentumból, nem állhatja meg, hogy oda ne
vágja: »Tessék, a mexikói menyasszony!…« Ez csalhatatlan. Ilyenkor a
Blanka elsáppad és egyszerre megnémul.

Miklós. – És Pesten sokat beszéltek az esetről?

Elza. – Éppen eleget. A Zelmának természetesen három hónapig nem volt
egyéb dolga, mint hogy a mi malőrünkkel házaljon. Felczifrázta az esetet
mindenféle garnirunggal; vérfagyasztó részleteket tudott. De aztán
elvettem a kedvét a további tracscsolástól, mert azt mondtam neki: »Soha
se hálálhatjuk meg eléggé a szívességedet. Képzeld, nélküled benne
maradtunk volna a szószban; s a Blanka ma esküdt felesége volna ennek a
betörőnek!« Erre megdöbbent. Az a gondolat, hogy még ez is
megtörténhetett volna, s hogy éppen ő volt az, a ki a bajnak elejét
vette – elrontotta minden örömét. Azóta békében vagyunk.

Miklós. – De jaj azoknak, a kik ezentúl pályázni szándékoznak! Az
illetők szóba se kerülhetnek addig, a mig a tudakozó-iroda nem referált
róluk és a detektiv tauglich-oknak nem jelentette ki őket.

Elza (ridegen). – Magáról a következő adatokat terjeszthetem elő.
(Elővesz a pénztárczájából egy papirszeletet és olvassa:) Szegényebb,
mint a templom egere; a templom egerének ugyanis nincsenek adósságai.
Bilancz: a kis birtoka megér 35–38 ezer koronát; többet nem, mert a
szántóföldje nem első minőségű, a közlekedése gyarló, sok benne az erdő
és az erdőn rablógazdálkodást folytattak. A várható öröksége körülbelül
ugyanennyi. Ezzel szemben az adósságai 80–85 ezer koronára rugnak; a
pénzintézeteknél és az uzsorás bankoknál lévő adósságait sok óvás után,
de valahogy mégis fizeti, a többieket ellenben, kivált az iparos
hitelezőit, főképpen gorombaságokkal elégíti ki. Ezt leszámítva, elég
szolid magaviseletet tanusít; nevezetesebb szenvedélyei nincsenek.
Kártyázni ritkán szokott; csak közepesen játszik, de szerencsével:
inkább nyer, mint veszít. Iszákosnak se mondható; két-három
spriczczernél nem igen iszik többet s a magáéból ritkán pezsgőzik. Korán
fekszik, korán kel; a szolgálatban rendes; minősítése kielégítő; igen jó
lovas. Szokásai komolyabb felfogásra és határozott életczélokra
vallanak. Az étkezésre nem sokat költ, a hölgyekkel szemben sem bőkezű,
csak a fiákerezésben mértéktelen. Informáczióm még azt teszi hozzá, hogy
nagyon szeret a lóversenyre járni, de mindig azt a lovat fogadja meg,
húsz, maximum száz koronával, a melyik utolsónak kullog be… Ez nem baj,
mert tőlem majd jobb tip-eket fog kapni… Ime, ez maga, a láthatatlanok
itélőszéke előtt.

Miklós (megilletődve). – Maga fene leány, Elza!




III. SZERVUSZ, SZERELEM!

– Történik: a Nádor-utczai palota nagy szalonjában, délután három
órakor. Elza és unokatestvére: Berzsenyi Zoltán élénken vitatkoznak. –

Zoltán. – Azt mondtad, hogy ma megint kiizzadsz száz bükköt. Nem talán,
hanem feltétlenül.

Elza. – De ha nincs! Mindössze hatvanhét forintom van. Oda adok
hatvanat, s a többit megkapod jövőre.

Zoltán. – Csak add ide nyugodtan mind a hatvanhetet. Marad
százharminczhárom.

Elza (pénzt vesz ki a tárczájából s leolvassa az asztalra). – …
Negyvenöt, ötven, hatvan, hatvanöt, hat, hét… Te, van még húsz
krajczárom! Odaadjam?

Zoltán. – Czigány vagyok én, hogy hatosokkal akarsz kifizetni?!

Elza. – Csak ne légy olyan büszke, a mikor kiszipolyozol egy szegény
nőt, a ki tulajdonképpen egy fityinggel se tartozik neked.

Zoltán. – Hja, barátom, ha nem akarsz fizetni, akkor ne adj nekem ilyen
megbízásokat; az ilyen megbízások pénzbe kerülnek! Vagy azt hiszed, hogy
Ede, a főpinczér, meg Móni, a fiákeres, majd itéletnapig fognak
várakozni?! Na, akkor jól ismered őket!

Elza. – Ha én teneked azt mondtam, hogy az összes költségeket viselni
fogom, ebből nem következik, hogy egy hétig minden fiákeres-ló vederből
igya a pezsgőt, és hogy azonnal teletömd a pénzemmel a Káposztának a
zsebét. Ha olyan helyre legény vagy, szeressen téged a Káposzta
kisasszony önzetlenebbül.

Zoltán. – Csak mondd ezt a Káposztának! (Az egyik tizest nézegeti.) Te,
nem rossz ez a tizes?

Elza. – Mért? Mert egy kicsit elhasznált? A Káposztának így is jó lesz.

Zoltán. – Ha ezzel azt akarod mondani… Különben a ki fizet, az mondhat
akármit. Szerintem: a ki fizet, az úr. Hát jól van, a többi
százharminczhárom bika maradjon szombatra. Ámbár jobb volna, hogyha
becsapnál valamit.

Elza. – Nekem nem olyan sürgős. Gyere csak szombaton.

Zoltán (elteszi a pénzt). – Akkor hát szervusz.

Elza. – Szervusz.

(Zoltán el.)

Elza (elővesz egy könyvet az asztalról). – Hol is hagytam el?… Igaz,
megjegyeztem a lapot. (Olvasni kezd:)

  Magyar vagyok. Természetem komoly,
  Mint hegedűink első hangjai.
  Arczomra fel-felröppen a mosoly,
  De nevetésem ritkán hallani.
  Ha az öröm legjobban festi képem:
  Magas kedvemben sírva fakadok;
  De arczom víg a bánat idejében,
  Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

(Katicza jelenik meg az ajtóban.)

Katicza (bizalmas mosolygással). – A hadnagy úr van itt! Nem tudom mért,
azt mondta, jelentsem be.

Elza. – Ah!… Legyen szerencsém! (Leteszi a könyvet s feláll. Katicza
kimegy s egy fél percz multán Telegdy Miklós lép a szobába. Az arcza
rideg; tartása katonás.)

Miklós (némán köszön, lassan előre lépked, s egy levelet tesz az
asztalra). – Mi ez?

Elza. – Hohó, hadnagy úr, ne olyan konfidens hangon! Meghalt a gyerek,
vége a komaságnak.

Miklós. – Nekem nincs kedvem viczczelni. Azt mondja meg, hogy: mi ez?

Elza. – Én nem viczczelek, hanem rendreutasítom önt, a hogy érdemli. A
kérdésére pedig azt válaszolom, hogy: ez, kérem, egy levél, melyben
tudtára adtam, azt hiszem: magyar nyelven, hogy köztünk vége mindennek,
örökre.

Miklós. – Mivel pedig ez nagy szó, s mivel a kislányos tréfáknak és
kislányos szeszélyeknek is megvan a maga határa: legyen szabad
érdeklődnöm, hogy: miért?

Elza. – Mert nem szeretem magát. Ennyi az egész.

Miklós. – Heteken és hónapokon át ennek az ellenkezőjét mondta. Nekem
tehát van okom föltenni, hogy most maga nem mond igazat.

Elza. – Heteken és hónapokon át hittem, hogy szeretem… ez igaz. Ámbár
néha voltak kételyeim és én becsületesen beszámoltam ezekkel is… De most
már tudom, hogy nem szeretem. Bizonyosan tudom, hogy nem szeretem. Tehát
megírtam… az igaz, egy kicsit röviden… hogy nem lehetek a felesége…

Miklós. – És erre most jön rá, két nappal az eljegyzés után?!…

Elza. – Két nappal az eljegyzés után, vagy két nappal az esküvő előtt,
vagy akár két nappal az esküvő után… ez nem változtat azon, hogy
levonjam az összes konzekvencziákat. Mindenesetre okosabb, hogy most
jöttem rá… mert ha ez két nappal az esküvő után történik, biztosíthatom,
hogy rosszabb volna, és nem csak én rám nézve.

Miklós (látván, hogy az eset komolyabb, mint hitte). – Kedves Elza! Maga
most nem beszél komolyan; magából csak a harag beszél. Valami történt…
el sem képzelhetem, hogy micsoda… a mi igen megbosszantotta… és a miért
meg akar szekirozni… Azt gondolta magában: no, rá fogok ijeszteni erre a
huszárra!… de ez a huszár egy cseppet se ijedős. Tudja, hogy csak neki
volna oka a haragra, és előre kijelenti, hogy jövőre a szeszélyeket nem
fogja tűrni. De fölteszi, hogy valami félreértés okozhatta ezt a
szeszélyeskedést, és hinni akarja, hogy az egész makranczosság csak
faxni, a minő hölgyecskéknél előfordul. Azért, bár a rend az, hogy a
rossz kislányokkal szigorúan kell bánni, ez egyszer nem úgy felel a
levélre, a hogy kellene, hanem megvárja a magyarázatot. Szóval,
iparkodjunk nyugodtan beszélni.

Elza. – Iparkodjunk nyugodtan beszélni.

Miklós. – Nos hát, én egy szót se hiszek abból, hogy maga engem már nem
szeret; ezt csak most mondja, dühében, az ellenkezőt pedig már nem
egyszer mondta, s nekem mindenesetre kellemesebb az ellenkezőt hinni. Ez
egy. A másik az, hogy én is szeretem magát (Elza a fejét rázza); ezt
maga igen jól tudja… Mi több: maga nekem már a jegyesem… E szerint
megkövetelhetem, hogy feleljen a kérdéseimre nyugodtan. Mit jelent ez a
komédia? Miért haragszik? Mi izgatta fel?

Elza. – Édes barátom, maga téved. Én komolyan beszélek; rémkomolyan. És
nem is haragszom, csak átkozottul szomorú vagyok.

Miklós. – Ez nem felvilágosítás.

Elza. – Ha egyszer jónak látja illendő hangon kérni: megkaphatja a
fölvilágosítást. Azt már nem tudom, hogy kielégítőnek fogja-e találni?…
De elmondhatom, a mit tudni óhajt, föltéve, hogy nem ilyen nyers hangon
kivánja, és nem beszél velem úgy, mint egy hadbíró a
katona-szökevénynyel. Mondom, hogy ennek a hangnak már semmi értelme.
Mától fogva idegenek vagyunk, és ez az erélyes hang nem hat rám többé, a
mióta tudom, hogy csakis a hangja erélyes.

Miklós. – Igyekszem nyugodt maradni…

Elza. – Tegye azt, barátom.

Miklós. – … és még egyszer kérem, szépen kérem, mondja el: mi történt?
mi izgatta fel?

Elza. – Nem izgatott fel semmi és nem történt semmi nevezetes. Valami
történt – majd elmondom – de az eset jelentéktelen. Az esetnek csak
annyi szerepe van, hogy felnyitotta a szemem. Ön türelmetlen, kedves
barátom? Rosszul teszi, ha türelmetlenkedik, mert akkor soha se fog
megtudni semmit.

Miklós. – Csak azt akartam mondani…

Elza. – Lám, már csakugyan nyugodtabb! Igaza van, mért ne beszélhetnénk
a dologról minden szenvedélyesség nélkül, barátságosan?!… hisz alighanem
utóljára diskurálunk. Azt akarta mondani, ugy-e, hogy az esetet szeretné
hallani?! Türelem, édes barátom, egy kevés türelem! A baj nem ezzel az
esettel kezdődött; ezzel elvégződött.

Miklós (még folyvást reménykedve, s a helyzethez mért feszességgel). –
Kérem, már nem mondtam semmit! Egyszerűen hallgatom, a mit szíves lesz
velem közölni.

Elza. – Hát, kedves barátom, csak egy csekélység történt, a min maga
talán nevetni fog; én is nevettem volna rajta, ha nem érint ilyen
közelről…

Miklós. – Mindjárt gondoltam.

Elza. – Hogy megérthesse, miképpen vezethetett ez a jelentéktelen
história arra, hogy két nappal az eljegyzés után egyszerre csak
felmondjam a barátságot és szakítsak magával mindenkorra, értse meg:
minden korra… hogy megérthesse, miért csinált az a kis eset az én
lelkemben olyan nagy revolúcziót, előre kell bocsátanom egyet-mást.

Miklós. – Hallgatom.

Elza. – Először is: el kell mondanom valamit, a miről még sohase szóltam
magának… Én már régen tudom, kedves barátom, hogy maga nem szeret engem.
(Miklós tiltakozó mozdulatot tesz.) Sohase tagadja! Maga nem szeret
engem; de el akart venni, mert jó parti vagyok, s azt remélte, hogy
kellemes feleség lesz belőlem: szimpatikus, vidám, és olyan, a kit nem
kell szégyellni. Én ezt régen tudom; maga egy párszor vigyázatlanul
nyilatkozott a terveiről, s én mindenről a legpontosabban értesültem…

Miklós. – Maga a pletykálóktól és a detektivektől akarta megtudni, hogy
szeretem-e?

Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem csak tudom ezt: láttam!… Nagyon
messzire vezetne, ha rendre elmondanám, hogy miből láttam. Azért nem
fogom felsorolni a megfigyeléseimet; ez különben is kissé megszégyenítő
volna rám nézve… Elég az hozzá, már régen tudom, hogy nem szeret, hogy…
mondjuk ki a meztelen igazságot!… hogy csak az aranypotykát látta
bennem.

Miklós. – És maga ilyen bagázsnak néz engem?!

Elza. – Ne sértődjék meg; nem akarom sértegetni. A mint láthatja, ha
fájt is ez a bizonyosság, azért nem következtettem belőle semmi olyast,
a mi bánthatná az érzékenységét… a szomorú fölfedezés nem változtatta
meg a viszonyunkat… még csak nem is szóltam róla magának… Én ugyan
sehogyse tudom megérteni, hogyan házasodhatik meg valaki érdekből, de
sajnos, egy cseppet se vagyok naiv perszóna, és tudom, hogy
megcselekszik ezt a legkorrektebb urak is, a hölgyekről nem is beszélve…
tudom, hogy ez világ sora… és nem botránkoztat meg a dolog, akkor se, ha
az én bőrömre megy.

Miklós. – Maga szépeket mond rólam! De megigértem, hogy nyugodtan fogom
végighallgatni…

Elza. – Higyje el, jól teszi, mert különben sokat kellene törnie a
fejét, és mégse találná ki: mi az, hogy az előbb még nem volt semmi
bajom, és aztán tessék… egyszerre csak vége a kalandnak?!… Hát így
történt, kedves barátom, hogy a mi bajunk már régi eredetű… Ha nem
beszéltem róla, tulajdonítsa annak, hogy alattomos természetű vagyok… És
mért maczeráltam volna magát a fölfedezésemmel, ha egyszer azt
határoztam el, hogy túlteszem magamat rajta?! Ez a fölfedezés fölért egy
jó pofonnal… de akkor én voltam kettőnk közül a gyöngébb. Nem mondom,
hogy minden habozás nélkül s nyugodtan vágtam zsebre… ó nem! Egy kicsit
lázongtam, az igaz. Azt kérdeztem magamtól: lehetséges-e, hogy annyi
szív, amennyit én viszek a vásárra, ne érdemeljen többet?! És így
berzenkedtem: az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat… vagy
igaz, hisz ez a Szózat!… Azt akartam mondani, hogy: ész, kedvesség
csinosság, jóság és oly szent akarat!… ez mind sifli?!… legfeljebb
ráadásnak számít?!… pénz beszél, kutya ugat?!… De ha lázongtam is egy
darabig, a vége az lett, hogy belenyugodtam a sorsomba. Emlékszik, mit
mondtam egyszer magának? Hogy két dolgot soha se tudnék megbocsátani: ha
nem szeretne úgy, a hogy én értem a szerelmet, és ha nem szeretne sehogy
sem, hanem csak az aranypotykát látná bennem… Nos, szégyenszemre meg
kell vallanom, hogy megbocsátottam mind a kettőt. Oly gyönge voltam,
hogy tudva, látva, mennyivel többre becsüli szép szememnél, eleven
lelkemnél, becsületes szívemnél a hozományomat, a készpénzt, a sok
piszkos bankót, megbocsátottam ezt is!

Miklós. – Elza!

Elza. – Mert azt hittem, hogy: szeretem. Mindent elmondok. Így
gondolkoztam… sajátságos menyasszonyálmok, nem igaz?!… a kit szeretek,
hideg lelkű, önző, kemény akaratú ember, a renaissance-kalandorok örök
fajtájából, a ki minden áron csak vagyont és hatalmat akar, a ki engem
csak eszköznek tekint, a kinek minden nő, maga a szerelem is csak
eszköz… De azt hittem, hogy rabja vagyok ennek az erős akaratú embernek,
daczára mindeneknek, daczára az istenségnek, daczára önmagamnak!… És
elhallgatott az erkölcsiség-érzetem, mely az ilyen szövetkezést bűnösnek
látja, elhallgatott a méltóság-érzésem, mely a lenézésre csak alázattal
tudott felelni, elhallgatott megbántott vonzalmam is, melyet csak
izgatott, hevített az, hogy szeretetlenséggel kellett találkoznia. Mert
ilyen silányak vagyunk. És abban, reménykedtem, hogy később, mint
engedelmes Grizeldisz, majd csak meghódítom szegény szép szememmel,
lenézett eleven lelkemmel, és a hozományommal ugyan föl nem érő, de
azért nem egészen értéktelen becsületes szívemmel.

Miklós. – Maga nagyon visszaél azzal…

Elza. – Nem, de abban igaza van, hogy kár ilyen messzire galoppoznom.
Hát hagyjuk ezt. Van még egy másik dolog is, a mit előre kell
bocsátanom, és ez a legfontosabb. Szerencsére, vagy szerencsétlenségre,
nem tudom, az, hogy maga nem szeretett engem, csak a kisebbik baj volt.
A nagyobbik baj az volt…

Miklós. – Hogy maga nem szeretett engem.

Elza. – Nem egészen jól mondja, de csakugyan erről van szó. Előbb is
voltak kételyeim!… hűségesen el is mondtam magának… hogy az a vonzalom,
a mit maga iránt érzek, az-e, a minek lennie kellene?… az igazi-e, vagy
csak olyan képzelődéses nyugtalanság, a minő előjön az életben több
példányban is?… Azt hiszem, tudtomon kívül, ezért nem siettettem, sőt
ezért halasztgattam mindig későbbre az eljegyzést, a mi már magasfokú
nyilvánosság… Hanem a keserves fölfedezés után a kételyeim egyre
sűrűbben jelentkeztek. Először le voltam sujtva, meg voltam alázva, be
voltam véve, de mikor a krizis elmult, tisztábban láttam magát, mint
előbb. És egyre gyakrabban megtörtént, hogy maga nem imponált nekem. Nem
beszélem el az apró eseteket… maga se találná kellemesnek ezt a
számadást… legyen elég annyi, hogy a szomorú tapasztalat után is hűséges
és megadással teli Grizeldisz válhatott volna belőlem, de ehhez meg
kellett volna maradnia annak az akaraterős, elszánt és félelem nélkül
való ritternek, a kinek az első időkben képzeltem. Nos, már jó ideje
kezdtem sejteni, hogy maga nem olyan vakmerő legény, mint a milyennek
mutatja magát. Most jövök az esethez.

Miklós. – Végre.

Elza. – Az a jelentéktelen história már több nappal ezelőtt történt, de
én csak tegnap tudtam meg. A dátum mellékes. A fődolog az, hogy reggeli
négy óra tájban történt, a Skóczia nevezetű éjjeli kávéházban, illetőleg
utóbb, a kávéház előtt.

Miklós (megkönnyebülten). – No, ott ugyan semmi se történt.

Elza. – Mondom, hogy semmi nevezetes. Maga éjfél után ment a kávéházba,
egy kicsit becsípetten…

Miklós. – Ez az a nagy dolog? Becsíptem én, ha tudni akarja, már azóta
is, s tudtommal, a mikor magát megismertem, nem tettem tökjózansági
fogadalmat. Egyébként akkor este maguknál ittam; s mondhatnám, hogy maga
itatott le.

Elza. – Bánom is én, hogy becsípett! És ha az ifjúi kedélynek a
szolidabb evés-ivás után szüksége van a fűszeresebb társalgásra, ez még
nem nagy hiba. Szóval, maga arájától elbúcsúzván, lelki szükségét érezte
a fesztelenebb vidámságnak, s betért a Skóczia-kávéházba. Ott, miután
néhány ismerős hölgy társaságában számos gyomor-erősítőt kebelezett be,
jónak látta helyet foglalni egy másik asztalnál, a melynél a következők
ültek: a félbenmaradt Mancsi, a ki az nap versenyt nyert, s ennek
örömére megtörte a fösvénységi fogadalmát; az általam igen kevéssé
előnyösen ismert Chlopitzky főhadnagy, a ki akkor már ott tartott, hogy
csak a léghajózásról kívánt értekezni; egy gazdag szerb úri ember, nem
tudom micsoda Ics vagy Vics, skócziai nyelven: a szép Misa, a ki igen
sokat köpködött, de végül készségesen fizetett; és Brezovácz kapitány, a
kit az ital Don Juanjának vagy Bolygó Hollandijának lehetne nevezni,
mert bár éjjel-nappal folyton iszik, hogy föllelje az igazi részegséget,
hasztalanul és reménytelenül bolyong a legkülönbözőbb folyadékok
tengerén, kedvére soha se tudja leinni magát, minthogy délután egy
órakor mégis csak illik lefeküdni. Szép társaság!

Miklós. – Hát a Skóczia-kávéházban nem is mulathat az ember a
herczegprímással.

Elza. – Térjünk át a társaság szebbik felére. A hölgyek közül ott
voltak: a Snapszi, magának egy régi barátnője, a ki már sokat
tapasztalt, de a kinek mind e mai napig maga maradt a herczpinkerlije;
Aszfalt Betti kisasszony, az ismert élőkép-művésznő; a szeretetreméltó
kis Gömböcz; a dallamos nevű Fincsi Tincsi; végül egy ifjú hölgy, a
kinek a neve házias erényeket sejtet, röviden: a Káposzta.

Miklós. – Ejnye be kitünően van informálva!

Elza. – Kitünően vagyok informálva az összes részletekről, de ezeket el
fogja engedni. Maradjunk csak a tárgynál. Az eset mindössze ez: négy óra
tájban, mikor a társaság már kiment a kávéházból, s a fiákerek előtt
nagy volt a tanakodás, hogy merre tartsanak, a Snapszi gyöngéden kérte
magát, kísérje el haza. Bizonynyal félt egyedül haza menni, mert már egy
kicsit későre járt az idő. De maga azt felelte: »Snapszikám, most nem
viszlek haza, mert nekem most vigyáznom kell magamra.«

Miklós. – Nahát!

Elza. – Sejtettem, hogy magának erre ilyenforma lesz a megjegyzése.
Azért még azt is hozzá tehetném, hogy maga enyhíteni akarván a válás
keserűségét, megnyugtatta a Snapszikát és így vígasztalta: »Nem lesz ez
mindig így; jövőre már jobb világ lesz«, szó szerint nem tudom, mit
mondott.

Miklós. – Ez már nem igaz.

Elza. – Helyes, hogy letagadja; úgy illik. De nem fontos, hogy mondta-e
ezt, vagy csak gondolta; nem ezen van a súly. Engem csak az érdekel, a
mit maga se tagad, hogy maga most vigyáz magára. Az, a mit a jövőre
nézve mondott, a messzi jövőre nézve, a mely már nem következik be,
engem nem boszant és nem ingerel. Világ sora, hogy a fiatal férjek,
mikor jóllaktak a tisztasággal, visszaáhítoznak a Snapszikákhoz, és az a
perfidia, mely előre számol ezzel a vágygyal, nem szokatlan az olyan
legényeknél, a minőnek magát mostanáig képzeltem. Azt hiszem, annak
idején, mint engedelmes Grizeldisz, egy kis sírás után, szépen
beletörődtem volna, hogy vissza kellett térnie a Snapszikákhoz, mert a
tisztaság egyhangú és a Snapszikák változatosak. Ez nem lényeges.

Miklós. – Akkor hát nem értem, hogy min botránkozott meg.

Elza. – Nem botránkoztam meg semmin, csak az, hogy maga most vigyáz
magára, felnyitotta a szemem.

Miklós. – Édes Istenem, erről egy kicsit bajos beszélni. De maga nagyon
okos leány, és igen jól tudja, hogy egy fiatal ember, az nem szent, és
ha egy tiszta flamménak él is, olyankor, a mikor becsíp és nem tudom
hová kerül, a melegben, a kávéház gőzében, hatással van rá a vidámság, a
nevetés, a tréfa, a megszokás, a bor s a többi.

Elza. – Igen; a szent lángot bezárja a szívébe, kétszer is ráfordítja a
kulcsot, és elmegy a Skóczia-kávéházba.

Miklós. – És ha ilyenkor eltántorodik, ennek semmi köze a tiszta
érzelmeihez. Nézze, Elza, ezt maga nem tudhatja… ez olyan dolog, a miben
a férfiakat nem szabad szigorúan itélni meg… És magának, a milyen okos
leány, még azt is meg kellene bocsátania, ha véletlenül megfeledkeztem
volna magamról… No, és jól tudja, hogy semmi se történt! Nem követtem el
semmiféle bűnt; csak diskuráltam.

Elza. – Maga nem ért engem. A bűnt, azt én megbocsátom! A mit nem
bocsátok meg, az a gyávaság.

Miklós (elképpedve). – Azt nem bocsátja meg, hogy nem mentem el a
Snapszival?

Elza. – A szavait nem bocsátom meg, hogy: most vigyáz magára… Ez a pár
szó feltárta előttem a maga egész gondolkodását. Miért vigyáz magára? –
nem keresem. Félt, hogy meglátják a Snapszival kettesben?… vagy másféle
következésektől tartott?… semmi közöm hozzá. Szóval, nem merte megtenni
azt, a mihez kedve lett volna; gyáva volt hozzá, mert nem bízott
magában, hogy le tudja győzni azokat a bajokat, a melyek a kalandból
származhatnak. Félt, hogy el talál szalasztani engem; mert érezte, hogy
még nem ura a szituácziónak. Elárulta a gyöngeségét; s ha kevés dolog
van, a mit a férjnek vagy a vőlegénynek nem lehet megbocsátani… ha csak
egy ilyen dolog van, ez: a gyöngeség.

Miklós. – Még most sem értem.

Elza. – Ez a pár szó végképpen felvilágosított. A napnál világosabbá
tette előttem, a mit egyébként már régen nem kell bizonyítani, hogy maga
nem szeret engem. Lássa, én el tudom képzelni, hogy egy férfi, a ki
engem szeret, tőlem messze beleszédül valami szamárságba. De az ilyen
aztán vakon rohan a szamárságba; nem latolgatja a következéseket, és nem
fél, hogy elveszít, mert érzi, hogy a szerelme olyan erősség, a melylyel
mindig a hatalmában tart, vagy legalább mindig vissza tud hódítani. Az
igaz, hogy az ilyen aztán nem siet a menyasszonyától a
Skóczia-kávéházba, mert a Snapszik társaságát nem kívánja a szíve. A
váratlan kisértés talán elkábítja, de nem keresi a kisértést. Az
ilyennek, azt hiszem, meg tudnék bocsátani…

Miklós. – Lárifári. Maga bizarr leány, és bizarr czímet talál rá, hogy
nekem szemrehányásokat tehessen. Hanem maga is csak azért haragszik, a
miért a többiek. Azért haragszik, mert elmentem a Skóczia-kávéházba.

Elza. – Nem. S ha éppen provokál erre, elmondok valamit. Egyszer siettem
hazafelé, mert már három óra elmult, s maga háromra igérkezett. A
Katicza nyit ajtót, s mikor ránéztem az arczára, megijedtem. Ugy ki volt
kelve magából, hogy szánalom volt ránézni. Azt hittem, hogy meghalt
apja, anyja, de kiderült, hogy: senki sincs a házban, csak éppen a
hadnagy úr vár rám a szalonban. Az esetet szomorúnak találtam, de
érthetőnek és megbocsátottam. Még csak egy légies czélzást se engedtem
meg magamnak; az igaz, hogy akkor még szerettem magát, vagy legalább azt
hittem, hogy szeretem, és úgy gondolkoztam, hogy ha az akarni tudó
emberek mindenütt szíveken gázolnak, a merre csak megfordulnak, ez
egészen természetes.

Miklós. – Ezt az esetet maga se hiszi.

Elza. – Ha ez is legenda, úgy igazán nem sok illuzióm marad. Mert a
Snapszi-eset, mondhatom, nagyon lehűtött. Őszintén szólva, kómikusnak
találtam magát, kedves barátom, a mint régi hajlandóságainak
megfelelőleg folyton a Skóczia-kávéház körül ólálkodik, de nem meri
levonni a konzekvencziákat, mert fél, hogy sokba fog fájni a mulatság,
és vár, vár, mig a menyasszony egyre halogatja az esküvő napját, a mikor
felvirradna a Snapszinak is. Nevetnem kellett, és leesett a hályog a
szememről. Rájöttem, hogy a ki talán sok szenvedésre kárhoztatott volna,
a kitől féltem, s a ki az akaraterejével, a nyers önzésével, sőt a
szivtelenségével is sokáig imponált nekem, a kit tehát minden bűnével
örökre szerethettem volna, voltaképpen igen polgárias alak, a ki maga is
fél, mert nem gondol magáról olyan szépeket, a minőket én. Rosszul
vigyázott magára, barátom, hiába vigyázott annyit! Gyöngeségen kaptam
rajta magát, mulatságosnak találtam a helyzetét… és nem tudom szeretni
többé.

Miklós. – Akkor soha se szeretett, és ezt megmondhatta volna korábban
is.

Elza. – Nem, július 14-ikétől október 23-ikáig határozottan szerettem;
följegyeztem a naptárba. És volt egy nap, a mikor nagyon szerettem.
Augusztus huszonhetedikén. Emlékszik? Ostendeban voltunk. Augusztus
24-ikén megcsókolt, és ezért három napi szobaáristomra ítéltem.
Megtartotta a szavát és a negyedik napig nem jött le a szobájából. Egész
nap az ablaknál állt s nézte a harmadik emeletről a többieket, a kik
mulatnak. Akkor, a harmadik este, a mint fel-felnéztem s láttam, hogy
még folyvást az ablakból les, de megállja, hogy nem jön le: nagyon
szerettem. Ha akkor beleugrik a tengerbe, utána ugrottam volna. Jól
tette, hogy nem ugrott bele; nem lett volna érdemes.

Miklós. – És maga engem olyan szamárnak tart, a ki elhiszi, hogy most
már mindennek vége közöttünk?!…

Elza. – Majd meglátja, ha nem hiszi. Miért? Mert egy kicsit bolondos az
eset? Tudhatja, hogy minél bolondabb, tőlem annál könnyebben kitelik.

Miklós. – Maga nem annyira exczentrikus, hogy a heczcz kedvéért addig
truczczoljon, míg elveszítem a kedvemet, s igazán elválunk.

Elza. – De annyira exczentrikus vagyok. Nem tagadom le, fáj egy kicsit,
hogy így végződik a regényünk… én alapomban véve szentimentális teremtés
vagyok. Hanem már így van. Ki tehet róla? Senki. Ennek így kellett
történnie.

Miklós. – Furcsa história voina, annyi bizonyos. Mit gondol, mit szólna
hozzá a családja? És a világ? Csak az imént mondta, hogy az eljegyzés
már magas fokú nyilvánosság…

Elza. – Azzal ne törődjék. Mindent magamra vállalok.

Miklós. – Úgy látszik, ma már nem beszélhetünk okosan. Mit csináljak?!
Megvárom, a míg lecsillapodik. Holnap ujra eljövök; remélem, jobb
hangulatban fogom találni.

Elza. – Csak jöjjön; nem leszek itthon.

Miklós. – De Elza!…

Elza. – Még csak azt akarom mondani, hogy akkor, Ostendeban, tudja, a
harmadik este… akkor igazán kedves volt! És most búcsút veszek magától.

Miklós. – Én is, de csak a holnapi viszontlátásig.

Elza. – Én örökre. Adieu.

Miklós. – Majd meglátjuk.

Elza. – Majd meglátjuk.

(Miklós szalutál és elmegy.)

Elza (ujra előveszi a könyvet s megkeresi az utóljára olvasott lapot.
Még egyszer elolvassa:)

  Ha az öröm legjobban festi képem:
  Magas kedvemben sírva fakadok;
  De arczom víg a bánat idejében,
  Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

(Leteszi a könyvet s kimegy az erkélyre. Nem pillant le az utczára,
hanem maga elé néz, mintha a levegőben látna valamit. Alighanem egy kis
Ámort lát ott, a ki egy nagy pakktáskát czipel, mert azt suttogja:) –
Szervusz, szerelmem, szervusz!




IV. TÉVEDÉS A SZEMÉLYBEN.

– Történik: Berzsenyi báró német-ujlaki kastélyának parkjában. Idő:
szeptember vége felé, délután hat órakor. A pavillon terasszán: a báró,
a báróné és Blanka. –

A báró (Blankához). – Mért ne ajándékozhassak én egy szivart valakinek?
És ha az illető feleségül veszi a leányomat, annál jobb.

Blanka (vállat von).

A báró. – Az egészben a legsajnálatosabb az, hogy ma már a csibék
tanítják ki a tyúkot, a ki megőszült és mindig tudta, hogy mit
csináljon.

(Elza jön, automobil-kosztümben.)

Elza. – Nini, mit látok! Azt látom, hogy nem látok vendéget! Végre
egyedül vagytok?!… egészen egyedül?!… És ez a hölgy!… mi történt vele,
hogy úgy tesz, mintha az orra vére folynék?

A báró (Elzához). – Gyermekem, hagyd a tréfálkozást, mert az ügy
rendkívül komoly. A te jó nővéred férjhez megy.

Elza (nem nagy meglepetéssel). – Ah… Józsa Gyuri, mi?

Blanka (gúnyosan). – Páratlan éleslátás!

Elza (anyjához). – Megkérte, hivatalosan?

A báróné. – Ebben a pillanatban.

Elza. – És megkapta a boldogító igent?

A báróné. – Szeretném tudni, miért ne kapta volna meg?

Elza. – Ó, semmi kifogásom!…

Blanka (gúnyosan). – No, hála istennek!

Elza. – … csak abból, hogy ilyen rövidesen belementetek ebbe a szép
frigybe, úgy veszem észre, hogy – igen helyesen – lesrófoltátok az
igényeket.

Blanka. – Ugyan?! A kis kedves úgy találja…

A báró. – Ne veszekedjetek folytonosan…

A báróné (Elzához). – Már miért srófoltuk volna le? Te talán neki jobb
partira számítsz?

Elza. – Az adott viszonyok közt nem. De hisz éppen ez az! Azelőtt nem
akartatok szóba állani, csak főherczegekkel…

A báró. – Kicsoda? Én?

A báróné. – Hagyd őt, Jacques, és ne is felelj neki. Ez olyan csak azért
is beszéd, és ha ő róla volna szó, nem jönne elő nem tudom miféle
főherczegekkel…

Blanka. – Hanem kijelentené, hogy ő egyelőre imádja az éhenkórász
katonát, és punktum.

Elza. – Ti félreértetek engem. Én nem mondom, hogy Józsa Gyuri nem jó
parti, sőt! És senki se örül jobban nálam, hogy egy kicsit engedtetek a
negyvennyolczból; miért ne?!… Tudtommal mindig azon az állásponton
voltam, hogy jönne bár a vőlegény Mexicóból, legyen a neve Kohn Mór,
vagy a mit akartok, a kérdés csak az, hogy szeretetreméltónak találom-e?

Blanka. – Ezt csak tessék rám bízni.

Elza. – Ó, nem kételkedem az érzelmeidben! És tiszta szívből gratulálok
neked is, de főképpen magamnak. Mert éppen ideje volt.

Blanka. – Minek volt ideje?

Elza. – Hogy férjhez menj. Őszintén szólva, kezdtem attól tartani, hogy
végképpen itthon cseppensz.

Blanka. – Ahhoz se volna semmi közöd.

Elza. – Bocsánat, ez nem egészen így van. A te ügyeid, sajnos, hatással
vannak az én ügyeimre is. És te egy kissé messzire mentél azon az úton…

Blanka. – Halljátok?! Én messzire mentem!… Mért nem mondod mindjárt…

Elza. – … azon az úton, mely elriasztja a legbátrabb kisérőket is.
Legyünk őszinték. Nem beszélek első menyasszonyságodról; mindenkit érhet
haleset. De mi történik? A helyett, hogy férjhez mennél Perényihez, a
szeszgyároshoz, leczkéket veszel a színjátszásból Perényitől, az
operette-komikustól, mert a papát egy monológ előadásával akarod
meglepni a nevenapján… És alig hogy ezt a szerencsétlen ötletet
kellőképpen félremagyarázzák, szindarabokat írsz együtt egy
szerkesztővel, a ki minden jóravaló és jól öltözködő embert elriaszt a
házból… Szó a mi szó, én már attól tartottam, hogy miattad én se fogok
férjhez menni, s nekem ez a Józsa Gyuri valóságos megváltás.

Blanka. – Te beszélsz így? Te, a ki először mindenkit megbotránkoztatsz
azzal, hogy férjhez akarsz menni egy hozományvadász hadnagyhoz, és
aztán, mikor már a legtökéletesebben affisíroztad magadat a
vőlegényeddel, egyszerre csak kijelented, hogy ezentúl nem az
uniformisban fogod keresni a boldogságot?…

A báróné. – Azért mondotok egymásnak ilyen szépeket, hogy engem
felizgassatok és azonnal elájuljak?!…

Elza. – De, mamuskám, ne haragudjál, hisz én csak azt akartam mondani…

A báró. – Arról, hogy ti mindig veszekedtek, nekem egy anekdota jut
eszembe, melyet tegnap hallottam. Tudniillik van két ujság, és ezeket
egy nyomdában írják, de mindig veszekednek, mert az egyik kormánypárti,
a másik viszont ellenzéki. Egy alkalommal az egyik ujság azt írta… hogy
mit, az most szóról-szóra nem jut eszembe. Elég az hozzá, hogy a másik
ujság erre igen gorombán felelt, persze a szavakat már nem tudom. Szóval
az anekdotának csak a poentje érdekes, de ezt már elfelejtettem.

Elza. – Hát felejtsük el mi is az egészet; úgy sincs értelme, hogy
utólag veszekedjünk. Különben megjegyzem, hogy eszem ágában se volt
panaszkodni, csak azt akartam kifejezni, hogy mennyire örülök. És
hozzátehetem, hogy egy kicsit irigylem is ezt az ellenséges testvért,
mert Józsa Gyuri igen derék ember, s végre-valahára az első kérő, a
kiről bizonyos, hogy nem a pénzünkre utazik.

Blanka. – Nincsen szüksége rá.

A báróné. – Mint rendes ember, pontosan megismertette atyáddal anyagi
helyzetét. Nemcsak vagyonos, hanem határozottan gazdag.

A báró. – Prima földek, egy krajczár teher nélkül…

A báróné. – Atyád után a megyének első nagybirtokosa. Testvérek közt is
megér annyit a vagyona, a mennyi a Blanka hozománya.

Elza. – És szép ember, kutya teringettét!

A báróné. – Elegáns alak, a ki reprezentál. Van föllépése. De a fődolog
az, hogy megnyerő modorú, egészséges, fiatal ember.

Elza. – Huszonnyolcz körül lehet, mi?

A báró. – Csak huszonhat, a mit én ily fontos lépésnél keveslek. De
végre is nem kiskorú; és aztán nincs neki egy zsugori apja, a ki ilyen
alkalmakkor úgy alkudoznék, mint egy czigány, mert árva fiú, de
önrendelkező, miért is teljesen rám bízta a házassági szerződést.

A báróné. – Nem kérdezted, Jacques, hogy a megyebeli és más családok
közül kikkel van rokonságban?

A báró. – Erről nem volt szó. De midőn a legszegényebb dzsentri is
rokona a főispánnak, neki, mint gazdag földesúrnak, annyi rokona van, a
mennyit akar.

Elza. – Azt se tudod bizonyosan, hogy nemes ember-e?

A báró. – Gyermekem, én mint szabadelvű ember az ilyen hiábavalóságokra
nem adok semmit. Én a dzsentrit a földtől származtatom, és nem az
ősöktől, a kik talán éhen haltak. A köznemes és az egyszerű ember
előttem mindegy, mert én az egyenlőség híve vagyok, és az én családom
most már így is, úgy is az arisztokracziához fog tartozni. Annyira nem
lehet elzárkozni a hazafias érdemek elől, hogy az én hazafiasan
megszerzett rangom az unokáimra ne legyen átvihető. Különben mért ne
volna dzsentri?

Elza. – Csak kérdem. A neve ugyan jól hangzik… szeretem, hogy nem hívják
Kinizsinek, Zrinyinek vagy Frangepánnak… de a mai világban már mindenki
gyanus, a ki él. (Egy pillanatra az egész társaság elkomorodik.) Végre
is mi csak kevés ideje ismerjük… a környéken még kevés az
összeköttetésünk…

A báró (aggodalmasan). – Mit akarsz ezzel mondani?

Blanka. – Nevetséges! A mióta mind a ketten megjártuk, te már mindenütt
csak kalandorokat látsz…

Elza. – Pardon, ne tessék félremagyarázni a szavaimat! Ki beszél itt
kalandorokról? Nekem feltünt, hogy ez a Józsa Gyuri igen művelt ember…
egy cseppet se typus… mondhatnám: vidéken nem igen látni efféle
alakokat; de ennyi az egész. És azt kérdeztem, hogy a
dzsentri-társaságból való-e? Ehhez ő nekem túlságosan ájropéer… azt
mondanám, hogy egy kissé latájner… de nem akarom Blankát megsérteni.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy Blankának nagy a szerencséje.
Százat lehetett volna tenni egy ellen, hogy nem kap magához méltó
férjet. És tessék, ez a Józsa Gyuri maga a tökéletesség, a kivel annyit
beszélhet irodalomról és művészetről, a mennyit akar. Fogadni mertem
volna, hogy Blanka olyanhoz megy feleségül, a ki őt sohase fogja
megérteni; mert a kik őt eddig megértették, azokon nem igen láttam
tisztességes kabátot. És lám, olyan férjet kap, a ki minden tekintetben
elfogadható, és a mellett fölöslegessé teszi Rejtvényit.

A báró. – Na, látod, miket beszélsz itt össze-vissza! Most jut eszembe,
hogy a telekkönyvbe be van írva a nemesi neve: jóléti Józsa György.

Elza. – Jóléti?

A báró. – Vagy más egyéb, nem tudom. De be van írva.

Elza. – Annál jobb; egy kő esik le a szívemről. Mert azt igazán nem
szerettem volna, ha kiderül, hogy tulajdonképpen ő se Arkádiában
született…

Blanka. – Micsoda gondolat!

Elza. – Hogy egészen őszinte legyek, nekem feltünt, hogy igen snájdig
ember. Sőt túlságosan snájdig. Mikor a tisztek átjöttek vadászni, minden
áron bele akart kötni a főhadnagyba.

A báró. – Fiatal ember, hát snájdig. Fiatal koromban én is snájdig
voltam. És ha volna egy huszárönkéntes fiam, a ki jól forgatja a kardot,
még most, öreg napjaimra is, meglehet, pofon vágtam volna az én
manageremet, a ki állítólag őrnagy legyen, vagy őrnagy lett volna, ha ki
nem lép a hadseregből.

Blanka (Elzához). – És mit következtetsz ebből?

Elza. – Semmit. Csak mondom. Nekem ő túlságosan snájdig, feltünően
reakczionárius, s mig egyrészt túlságosan ájropéer, másrészt, a
szavajárásában, túlságosan népies.

Blanka. – Nagyon sok hibát találsz benne, de szép, hogy figyelemre, és
ilyen túlságos figyelemre méltattad.

Elza. – Sohase féltékenykedjél. Nagyon derék fiú, de nem az én zsánerem.

A báróné. – Nem hagyok rosszat beszélni róla, mert nagyító üveggel se
lehet hibákat találni benne, és ez nagy szó egy anyától.

A báró. – Perfekt fiatal ember, és a lovakhoz úgy ért, hogy ez meg fog
lepni.

Blanka. – Nekem beszélhetsz róla akármit, én csak mosolyogni fogok.
Mindig ilyennek képzeltem, a kit szeressek, és ez nekem elég.

Elza. – Én csak egyet nem értek. Azt, hogy ez az örvendetes esemény
miért hangolt le benneteket? A boldog ara, mielőtt én egy kicsit
felvillanyoztam, egészen el volt szontyolodva.

A báróné. – Micsoda kifejezések!

Blanka. – És még ő beszél népiességről!

A báró. – Hogy ne képzelj be magadnak nem tudom mit, el kell mondanom
neked, hogy egyébről volt szó, és nem bánom, add elő a véleményedet. Az
eset a következő. Én egy szivart adtam a vőlegénynek, és mikor
meggyujtotta, szívélyesen megkináltam, hogy tegyen el még egyet a
zsebébe.

Blanka. – De, papa, egy urat nem lehet összetéveszteni a levélhordóval.
Ezt meg lehet tenni, nem bánom, a gyakornokoddal, a kinek nem igen telik
szivarra…

A báró. – Te ehhez nem értesz, mert ez egy hetven krajczáros szivar
volt. Azt hiszed, megbolondultam, hogy az én gyakornokomnak egy hetven
krajczáros szivart adjak?!

* * *

(Egy hónap mulva, ugyanott. A báróné, Elza és Blanka.)

Elza. – Nini, a papa már megjött!

A báróné. – Úgy látszik, nem találta otthon.

Blanka. – Ez igen boszantó volna.

A báróné. – Csak nem kell idegeskedni.

Blanka. – Neked könnyü. Ha idejön, mielőtt a papával találkozott,
kiüzensz, hogy gyöngélkedel, és pont. De én nem tehetem ezt, és mit
tudjak mondani neki?

A báró (a kastély felől jön). – Na, visszacsináltam a partit!

A báróné. – Igazán? Megtörtént?

Blanka. – Beszéltél vele?

A báró. – Beszéltem és minden rendben van.

Blanka. – Hála Istennek!

A báró. – Azt az egyet meg kell adni neki, hogy értelmes fiatal ember.
Belátta, hogy igazunk van, és nem csinált szczénát.

A báróné. – Még csak az kellett volna.

A báró. – No, én azt hittem, hogy szemrehányásokat fog tenni, és jobban
szerettem volna egy ügyvédre bízni a dolgot. De ti azt kivántátok, hogy
így legyen, és én igen kellemetlenül éreztem magamat.

Elza. – Azzal tartoztunk neki, hogy magad beszélj vele.

A báró. – Igen, de hogyan elkezdeni? Elég az hozzá, hogy mikor kezet
fogtunk és azt mondta, hogy: »De azért jó szomszédok maradunk?« – jobban
örültem, mint egyszer se azóta, hogy az én ősi kastélyomat
megvásároltam, az 1368-ban kelt adománylevéllel és a később Ferencz
császártól kapott kápolnával.

Blanka. – Hála istennek! Hála istennek!

Elza. – Ejnye, be örvendezel! Ez az a nagy szerelem?

Blanka. – Miféle nagy szerelem? Én azt sohase mondtam, hogy szeretem.
Kedves embernek találtam, elfogadható partinak, s mert szüleimnek az
volt a kivánsága… Ki gondolta volna akkor, hogy ez a házasság
lehetetlen? És most se mondom, hogy nem sajnálom szegényt, de örülök,
mert kellemetlenségektől tartottam… aztán meg nem szolgáltatott rá okot,
hogy megsértsük… kivált az ő érdekében örülök, hogy simán ment a dolog.
Bántott volna, ha ez őt boldogtalanná teszi…

A báróné. – Én nem sajnálom, mert nem kellett volna bennünket
félrevezetnie. Ha nem jut eszébe, hogy a dzsentrit adja, megtakaríthatta
volna nekünk ezt a kellemetlenséget.

A báró. – Sajátlag nem állította magáról, hogy ősi családból való, de
tekintve pökhendi viseletét, melylyel minden katonatisztbe belekötött,
ki gondolta volna, hogy nemesi előnevét csupán atyja szerezte?

A báróné. – Elza már akkor észrevette, hogy a ki ennyire krakéler, az
talán fitogtatni akar egy olyan származást, a melylyel nem bir, és én
emlékszem, hogy te is, Jacques, nem titkoltad el, hogy vajon egy ilyen
tacskó képes lesz-e boldogítni leányunkat? És én nem is értem, hogyan
tudtam legyőzni az ellenszenvemet, melyet szüffizáns modora keltett
bennem. Nem mondtam mindig, hogy a föllépése valami csodálatos?

Elza. – Blankának az tetszett benne, hogy szép ember…

Blanka. – No, szépnek nem mondhatni; jó arczú, ennyi az egész. Akkor is
mondtam, hogy az ilyen egészséges, kissé rusztikusan piros-pozsgás arcz
nekem nem zsánerem; határozottan emlékszem, hogy ezt a kifejezést
használtam.

Elza. – Vagy talán azzal keltette fel az érdeklődésedet, hogy folyvást
irodalomról és művészetről beszélt veled, mert az bizonyos, hogy ebben
túltesz magán a nagy Rejtvényin is.

Blanka. – Ez túlzás. Sok könyvet összeolvasott, jót-rosszat, de az
ízlése nem túlságosan finom. Az igazat megvallva, nekem nem imponált
annyira, mint neked. Téged talán mulattattak a népies kifejezései…

Elza. – No, valami nagyon elmés embernek nem találtam, mert minden
ötlete abból állott, hogy derüre-borura használta ezt a szót:
»ellenben«, de most is derék fiúnak tartom.

A báróné. – Az lehetséges, hogy derék fiú, de én nagyon úntam az ő
rabbinus-anekdotáit, s ilyen anekdotákat csak az szokott mondani, a ki
el akarja hitetni a világgal, hogy ő nem tudom milyen előkelő
származású.

A báró. – Nekem csak az nem tetszett, hogy a lóversenyekről igen badar
dolgokat állított.

Elza. – De az bizonyos, hogy rendes ember és egyébként elfogadható parti
lett volna.

A báró. – Ez előttem nem számít. Van valamije, de végre is nem gazdag
ember; még annyi vagyona sincs, a mennyi Blankának a hozománya. Senki se
kivánhatja tőlem, hogy én hamarjában meghaljak, de ha netalán a Blanka
örökségéről lenne szó, ehhez az ő birtokocskája nem is jöhet ugyanegy
napon. És szerettem, hogy nincsenek adósságai, de az már nem tetszett
nekem, hogy hetvenkrajczáros szivarokat szí.

Blanka. – Mégis, azt megvárhatta tőlünk, hogy a visszavonulásunk ne
történjék sértő formában. Kiméletesen adtad elő a dolgot? Találtál
szavakat, melyek ne bántsák az érzékenységét?

A báró. – Minden a legszerencsésebben folyt le. Elmondtam neki, hogy
tévedés volt a személyben, mert mi nem tudtuk, hogy az ő atyja még egy
olyan valláshoz tartozott, a mely nem a mienk. Erre ő azt felelte, hogy
ez igaz, de ő azt hitte, hogy ez a vallás nem egészen ismeretlen
előttünk s mint ilyen, tekintve, hogy már elévült, nem fog személye
iránt ellenszenvet kelteni. Megmagyaráztam neki, hogy az eb éppen itt
van eltemetve, mert ha én egy meggyökerezett herczeg, teszem fel, egy
Lichtenstein vagyok, akkor én megengedhetem magamnak azt a fényűzést,
hogy felülemelkedem a kicsinyes előitéleteken, de mint uj főnemesnek,
alkalmazkodnom kell bizonyos tekintetekhez, melyeket különben nem
helyeslek. Erről egy kissé csevegtünk, és ő, azt hiszem, megértette,
hogy ha én felküzdöttem magamat a legfelsőbb körökbe, ez nem azért
történt, hogy én ezen saját legfelsőbb köreim érzékenységét egy, a
társadalmi előhaladás szempontjából nem helyeselhető lépéssel megsérteni
kivánjam.

Blanka. – Kérdezősködött rólam?

A báró. – Igen, és őszintén elmondtam, hogy te is tévedtél a saját
személyedben, mert szívbeli érzelemnek vélelmezted azt, a mi
ellenkezőleg csak magas foku tisztelet és semmit se jelentő
nagyrabecsülés volt. Erre ő kijelentette, hogy ez már más, és hogy a te
elhatározásod előtt meg kell hajolnia.

Blanka. – Félek, hogy megbántottad.

A báró. – Dehogy! A legbarátságosabban értekeztünk, és mikor ő szivarral
kinált, fölkértem, engedje meg, hogy én kinálhassam meg őt, mint
idősebb. Semmiképpen se akarta elfogadni és azt mondta, hogy most ő
lenne a házigazda, de én erőszakkal a kabátjának a külső zsebébe dugtam,
hogy biztosítsam őt változatlan barátságomról.

Blanka. – De, papa, ez már mégis sok!

Elza. – Annyi bizonyos, hogy ezt nem kellett volna tenned.

A báró. – Miért? Mert visszament a parti? Megjegyzem, hogy a szivar csak
kilencz-krajczáros volt.




V. A KIS DISRAELI.

– Történik: Berzsenyi báró német-ujlaki kastélyában, a nagy vadászatok
idején. Színhely: a téli kert; óra: déjeuner után. Elza és a kis
Disraeli egy játékasztalka mellett ülnek és kaszinót játszanak. A kis
Disraeli elnevezés alatt Dr. Izsó Alfréd, ügyvéd és orsz. képviselő
értendő. Az elnevezést a következők magyarázzák: 1. Természettől göndör
és gyönyörűen ápolt hollófürtök, melyek a fiatal honatya vonzó
egyéniségének eddigelé legnagyobb érdekességét és legfőbb varázsát
alkotják. 2. Feltünően s kissé talán keresetten elegáns öltözködés, mely
Izsó drt utczai alakká és a fiatalabb bonvivantok irigysége tárgyává
teszi. 3. Egy sokat emlegetett parlamenti szűzbeszéd, melyet a legszebb
première-közönség nagy várakozással és feszült figyelemmel hallgatott,
melybe azonban Izsó dr. belesült. Ez a bukás zajosabb volt és többet ért
bármely sikernél. –

A kis Disraeli. – Atánszjont kérek… öt, hat, hét pikk, az egy… nyolcz
van a táblán… és a nagy kaszinó… ausz!

Elza. – Essen le a székről. (Szomorodott szívvel fizet tíz forintot.) No
még hat partit.

Disraeli (hidegen). – Arról szó se lehet.

Elza. – No hallja!…

Disraeli. – Hat partit mondtunk, igen, vagy nem?

Elza. – De, nézze, Alfrédkám…

Alfrédka. – Most már csevegjünk egy kissé.

Elza. – Köszönöm, de a maga csevegése nem ér nekem húsz forintot… Húsz
forintért megkaphatom Dumas Sándor összes műveit, és az elmésebb ember
volt, mint maga…

Alfrédka. – Már pedig én nem játszom tovább, száz és egy okból.

Elza. – Megmondjam a százegyedik okot? Azért nem játszik tovább, mert
nyer. Mindig akkor hagyja abba, a mikor nyer.

Alfrédka. – Nem mindig, csak többnyire. Mindenesetre szivesebben nyerek
húsz forintot, mint hogy elveszítsek negyvenet. Nem vagyok beteg, hogy
vizet hordjak a tengerbe és nap nap után galáns kártyaveszteségekkel
szaporítsam a Berzsenyi-vagyont…

Elza. – Na, hogy ennyire snasz fráter legyen!…

Alfrédka. – Inzultál? Akkor hát azért se. Százkettedik ok. És
százharmadszor: a ki sír, ha veszít, az ne játszszék. A morál is
megköveteli, hogy megbüntessem egy kicsit…

Elza. – Mondhatom, maga sokra fogja vinni. A ki képes vigyázatlan
hölgyekről leszedni a fülbevalókat…

Alfrédka. – Hja, a játékban nincs brúder. De, nem bánom, két utolsó
partira még hajlandó vagyok, egy föltétel alatt.

Elza. – A föltétel már el van fogadva.

Alfrédka. – Micsoda spiller maga!

Elza. – Bennem minden szenvedély megvan.

Alfrédka. – Mondom, hogy éppen összeillünk.

Elza. – Ahá, már kezdem sejteni a föltételt. Hajlandó két partira, ha
kötelezem magamat, hogy együtt kaszinózzuk át az egész életet. Nem, édes
Alfréd, ilyen drágán nem kell a két parti. Hanem azért keverjen: kicsi
oszt a nagynak.

Alfréd. – Bocsánat, előbb maga volt az első, és most csak folytatjuk…
Megjegyzem, hogy egyelőre beérem kevesebbel is.

Elza. – Például?

Alfréd. – Megigéri, hogy a két parti után komolyan fog felelni a
kérdéseimre. Az összesekre.

Elza. – Itt a kezem, nem disznóláb. (Játszanak; Elza az egyik partit
megnyeri, a másikat elveszíti.) Szóval, ott vagyok, a hol a mádi zsidó.

Alfréd. – Nem, mert most már egy obligó van a nyakán.

Elza. – Igen, ezt kizsarolta. No, hát essünk túl a kihallgatáson, mert
én nem vagyok olyan smuczián, mint maga, és levonom a konzekvencziákat.

Alfréd. – Kérek barátságos arczot és több komolyságot.

Elza. – Olyan komoly vagyok, mint a Végzet.

Alfréd. – Akkor hát… először is: gondolkodott az ajánlatomon?

Elza. – No, hallja, maga ezt ajánlatnak nevezi? Én ezt szemtelenségnek
nevezem.

Alfréd. – Ugyan miért?

Elza. – Mert az. Maga a multkor ilyenformán rohant meg: »Tisztelt
nagysád, én nem szeretem magát; tudom, hogy maga se szeret engem; tehát:
legyen a feleségem.«

Alfréd. – Engedelmet, kissé hamisan szinezi a dolgokat. Én őszinte
voltam és nem játszottam a szerelmest, de kijelentettem, hogy maga
átkozottul tetszik nekem, sőt sokkal inkább, mint a mennyire ezt egy
kisasszonynak elmondhatnám.

Elza. – A részletekre nem vagyok kiváncsi.

Alfréd. – Másodszor, ugyanakkor konstatáltam, hogy maga, a ki saját
nyilatkozata szerint soha senkit se fog szerelemmel szeretni, ha nem is
szeret, de eléggé szível engem.

Elza. – Ne legyen olyan nagyra vele. Mulatságos firmának találom magát,
ennyi az egész. De ha én mindenkihez férjhez mennék, a kit mulatságos
firmának találok, akkor jól néznék ki.

Alfréd. – Lárifári. Maga rém okos leány, és méltányolja azt, hogy én
értelmesebb állat vagyok, mint mindazok, a kik maga körül kastankodnak.

Elza. – Ha úgy volna is, az semmit se jelent. Én Chamberlain Józsefet
minden ismerősömnél értelmesebb állatnak tartom, azért még se mennék
hozzá feleségül.

Alfréd. – Mert Chamberlain öreg. De én fiatal vagyok. És nemcsak egy
x-beliebig csinos és tiszta fiatal ember, hanem egy fiatal Chamberlain!

Elza. – Ez nem egészen bizonyos. Bizonyos csak az, hogy a
legelbizakodottabb, legbeképzeltebb és legszüffizánsabb ember, a
Lipótvárostól Kamcsatkáig, a mivel, azt hiszem, nem mondtam keveset. És
hogy tárgyilagos maradjak, hozzá teszem, hogy én a szüffizáns embereket
utálom, maga iránt azonban bizonyos megfoghatatlan elnézéssel
viseltetem.

Alfréd. – Lássa, ez az, a mi nekem egy egész életre elég. És miután egy
kissé distingváltunk, most már szeretném tudni, hogy miért mondja az én
ajánlatomat szemtelennek?

Elza. – Száz és egy okból. Szemtelenség, mindenekelőtt, hogy maga
mukkanni is mer. Azért, hogy én soha senkit se fogok szeretni, vagyok
olyan leány, a ki megkövetelhetem, hogy engem igenis szeressenek, vadul,
őrületesen, szenvedélylyel… vagy kecsesen, ábrándosan, gyöngéden… majd
választani fogok a kétféle zsáner közül.

Alfréd. – Ohó! Annak, a ki maga sem tud szeretni, nincs joga szerelmet
követelni. Arról nem is beszélek, hogy mennyire be volna csapva az, a ki
vadul, őrületesen stb. szeret, a viszonzás reménye nélkül, ez nem az én
dolgom. Csak arról beszélek, hogy magának, a ki se kecsesen, se
ábrándosan, se sehogyan nem tudna szeretni senkit, jönne bár az illető
mindjárt a Grál mondakörből: nincs joga szerelmet követelni. De nincs is
értelme, hogy ezt követelje. Ha az ember az intelligencziának bizonyos
fokát meghaladta, tisztában van vele, hogy a szerelem humbug; persze nem
a természeti szerelmet értem, hanem a többi firlefánczot. Az átlagember
fölötti ember már csak jogos önzésénél fogva se képes a naivnak a
szerelmére, de egyébként sokkal inkább el van foglalva önmagával,
egyéniségének érvényesítésével, hogysem ráérjen az ilyen ostobaságokra
is. Hagyjuk a szerelmet a butácska leányoknak, és a lassú, de
bizonytalan gondolkozású, jellemes, de híg eszű fiatalembereknek. Ugyan
mit érne maga a legtökéletesebb amorózóval, a ki vad, őrületes
szenvedélyével, mondjuk például: féltékenységével, zaklatottá,
kiállhatatlanná tenné az egész életét, vagy kecses és ábrándos szerelme
fönségében folyvást olyan oktalanul viselkednék, hogy magának egész
élete csupa szégyenkezésből állana?! Higyje el, ehhez a kabalához nincs
mért ragaszkodni. De nem is követelheti meg. A mit maga sem adhat meg
senkinek, ne várja meg mástól, főképpen egy értelmes állattól… Egyikünk
se naiv lelkületű, kvittek vagyunk, és ha konstatálom, hogy e
tekintetben is összeillünk, nem tudom, hogy mivel követtem el
szemtelenséget?

Elza. – A vakoknak nem fognak előadást tartani a szinekről és magának se
fogom magyarázgatni, hogy a szerelem kérdésében nem gilt se a filozófia,
se a jogi tudományok, mert ez egészen más blattra tartozik… szóval, ha
ketten nem teszik ugyanazt, az nem ugyanaz. És mért ne találkozhatnék
valahol egy Grál-lovag, a kinek nemcsak a szíve van helyén, hanem az
esze is?! Erről, Alfrédka, én csak úgy egykönnyen nem fogok letenni, és
kikérem magamnak, hogy valaki azt tételezze fel rólam, mintha nekem
valamiről le kellene mondanom, hogy valamibe bele kellene nyugodnom,
csak azért, mert egy huszárban megutáltam az egész férfinemet és
kiábrándultam a szerelemből. Ez nem zárja ki azt, hogy engem érdemes
szeretni, egészen az őrültségig; mert olyan vagyok, a milyen. Magának
ellenben, édes barátom, egyszerűen spongya van a szíve helyén. Ezt a
spongyát nem lehet sokra becsülni, és azért nem illik felajánlani,
legalább olyan valakinek nem, a minő én vagyok. Nem vagyunk kvittek és
nem illünk össze semmi tekintetben.

Alfréd. – Tegyük fel, hogy csakugyan spongya van a szívem helyén, a mit
tagadok. Ez az inkább sajnálni, mint megvetni való állapot nem zárja ki
azt, hogy valaki értékéhez képest megbecsülhesse, minden teljes jóval
körülvehesse és boldoggá tehesse a feleségét. És meglehet, magának
minden jogigénye megvan ahhoz, hogy viharos vagy csöndes, tetszés
szerinti és bő választékban kapható szerelmeket ébresszen, de ez ismét
nem zárja ki azt, hogy saját elhatározásából raison-házasságot kössön,
belátván, hogy a raison-házasságok kevésbbé veszedelmesek és rendesen
jobban szoktak sikerülni, mint a szerelmi házasságok. Szóval, még most
se látom a szemtelenséget.

Elza. – Maga persze nyugodtan elvenne engem, azzal a tudattal, hogy egy
huszárt hordok a szívemben eltemetve.

Alfréd. – Természetesen. Csak maradjon az ott, a hol van. Engem egy
eltemetett huszár nem zseniroz.

Elza. – Lássa, ez a megalkuvás is szemtelenség. Annak, a ki bennünket
szeret, meg lehet bocsátani egy eltemetett emléket, de annak, a ki
nyiltan megmondja, hogy nem szeret, a ki csak szövetséges, de szivében
idegen… nem, barátom, ez az alkalmazkodás nem erkölcsös, nem
természetes, és nem is magyarázható meg másképpen, csak a legalantasabb,
a minden megalázkodásra kész önzéssel.

Alfréd. – Csak kislányok gondolkoznak így. Vannak igen erkölcsös és igen
gyöngéd érzésü férfiak, a kik az eltemetett realitást is megbocsátják.
Azok például, a kik özvegyeket vesznek feleségül.

Elza. – De azokat valamelyes érzés vezeti. Vagy az irántok tanusított
vonzalom, vagy a tulajdon érzésük, a legtöbbször mind a kettő. Magát
pedig bevallottan nem vezeti egyéb, csak az a tudat, hogy az én kezem
milliókat jelent.

Alfréd. – Nemcsak az: az is. És ne tegye magát, mintha nem ismerné a
világot. Ugyan hol talál maga olyan Grál-lovagot, a ki suttyomban vagy
nyiltan, titkolt vagy nem titkolt megelégedéssel, szóval egyáltalán ne
vegye tudomásul, hogy magának, mondjuk mellesleg, igen csinos hozománya
is van?! Én nyíltan, becsületesen megmondom, hogy rám nézve ez a
körülmény igen fontos fejezet. Megvallom azt is, hogy ha magának nem
volna ilyen szép várandósága, akkor előre le kellene mondanom a kezéről.
Akkor is sajnálnám, hogy nem vehetem el magát feleségül, de lehetetlen
volna az összeköttetésünk; egyszerűen lehetetlen. Én ezt megmondom
nyíltan, a többiek csak gondolják; köztem és az egész világ közt
mindössze ez a különbség. És nem tudom, hogy ez a nyíltság mért volna
sértő. Az, hogy én csak olyan leányt vehetek feleségül, a kinek nagy
hozománya van, szépen megfér azzal, a mi magára nézve csak hízelgő
lehet: hogy én a millióinál is többre becsülöm és egész teljességében
értékelem a maga egyéniségét.

Elza. – Nos hát, itt van egy ujabb szemtelenség. Ha én a millióknál is
többet érek, mert jó és okos vagyok, hogy jön maga én hozzám? Már az is
iszonyú arroganczia, hogy rám meri vetni a szemét.

Alfréd. – Pardon, a maga számára én elsőrangú epuzőr vagyok. Egyike a
képzelhető legfényesebb partiknak.

Elza. – Maga? A fiatal stréber? Az ügyek nélküli ügyvéd? A fülig adós
honatya? Az úgynevezett »kis Disraeli«?

Alfréd. – Igen, én, a fiatal stréber, az úgynevezett kis Disraeli, a
kinek azonban olyan jövője van, hogy ez a gúnyos elnevezés lassankint el
fogja veszíteni kicsinylő tartalmát, és rajta marad komolyan, más
formában, például így: »A magyar Disraeli.«

Elza. – Ejha, de biztos a dolgáról!

Alfréd. – Az én jövőm nem olyan bizonytalan, és a maga helyzete nem oly
fényes, mint a milyennek látja. Mérlegeljünk.

Elza. – Mérlegeljünk.

Alfréd. – Nézzük előbb a maga kilátásait. Világos, hogy magának férjhez
kell menni, ugy-e? Mert a nő számára az egyedüllét nem élet. Nos, hát ez
nem könnyű dolog; hiába vannak milliói, vagy éppen azért. Ha egy kicsit
körülnéz a világban, látni fogja, hogy a milliomos leányok éppen olyan
nehezen mennek férjhez, mint a legszegényebb leányok; vagy mondjuk
pontosabban: a férjhezmenetel dolgában ugyanazokkal a nehézségekkel
találkoznak, a melyekkel a többiek. Miért? Mert sokkal több az igényük,
és sokkal kevesebb a választásuk, mint a többieknek. Azokat a malőröket,
a melyeket a maga körében élő leányok jól ismernek, a melyeket a
barátnői kárán maga is megfigyelhetett, nem a véletlen idézi elő. A
milliomos leányokra nézve is áll az örök törvény, mely a leányokat
általában sujtja s a mely így szól: »Azokhoz, a kik elvennének, nem
akarok feleségül menni; az, a kihez hozzá mennék, nem akar elvenni.« Egy
neme ez a szelekczió törvényének… És igényeiknek sokasága, finomsága
náluk épp úgy megnehezíti e kérdés megoldását, mint a hogy megnehezítik
a többiek férjhezmenetelét a materiális akadályok. Vegyük ehhez, hogy
nekik is csak kevés a választásuk, mert a világon minden relativ. Sőt
szám szerint is kevesebb a választásuk, a társadalmi viszonyok
bonyolultságánál fogva. Nézze csak a mágnás-leányokat. Ötven jó partira
tíz-tizenkét egyenrangú epuzőr esik. Csak a leggazdagabbaknak van rá
esélyök, hogy olyan házasságot köthetnek, a mely mindenben kedvük
szerint való; a többieknek bele kell nyugodniok, hogy a papa rangjánál
jóval alacsonyabb rangú valakihez kell férjhez menniök, ha nem akarnak
koldusgrófot, öreget vagy hülyét választani. A maga világában, legyünk
őszinték, még kevesebb az epuzőr. A történelmi nevek viselői közül alig
egy-ketten pályáznak s a többiek között vajmi csekély azoknak a száma, a
kiket maguk minden tekintetben elfogadhatónak ítélnek. Maga a
leggazdagabbak közé tartozik, tehát vannak sanszai. De a milyen kompozit
és kiválóan válogatós lény, könnyen megtörténhetik, hogy bele talál
választani – egyszer már közel volt hozzá – és olyan megoldással
elégszik meg, a mely kevesebbet ér, mint a velem való szövetség. Sőt
megtörténhetik, hogy addig válogat, míg végre hoppon marad, a mit nem
úgy értek, hogy egyáltalán nem tud férjhez menni, hanem… az évek multán…
kénytelen lesz leszállítani az igényeit, és elkeseredve, hajótörötten,
mélyen a viszonyain alul fog férjhez menni valakihez, a kit ma észre se
venne, a ki semmiféle tekintetben nem lesz elfogadható férj, és a ki
bizonyára rettenetesen meg fogja keserülni, hogy maga oly sokáig
válogatott és elmulasztotta azt a pillanatot, a mikor még szerencsésen
választott volna.

Elza. – Na, hát ez szomorú. Lássuk most már a maga rózsás jövőjét.

Alfréd. – Ó, itt a perspektiva olyan grandiózus, a minő embernek csak
adatott. Természetesen, a parancsoló föltétel az, hogy jó partit kell
csinálnom. A vagyon hátvéde nélkül nem mehetek semmire; meg kell
szabadulnom az adósságaimtól, függetlenné kell lennem, szegényen nem
lehet hatalomra jutni. De ez nem olyan nagy dolog. A pénz kínálja magát,
mint a nő. Persze, úgy jutni a vagyonhoz, hogy egyszersmind egy Madame
Récamier-t is nyerjek a nagy lutrin: ez az álombeli szerencse. De a
vagyon maga nélkül is megvan: csak el kell érte mennem, az
anyakönyvvezetőhöz. És kit lát maga, a ki konkurrálhasson velem a
hatalomért? Ennek az országnak én vagyok a providencziális embere.

Elza. – És mindezt arra építi, hogy egyszer egy beszédét kinevették?

Alfréd. – Akkor elhibáztam a dolgot, mert elmés voltam és tüntetni
akartam az egyéniségemmel. Pedig a szűzbeszédnek unalmasnak kell lennie,
mert a Tisztelt Ház csak akkor engedi meg valakinek, hogy kiváló
egyéniség és nagy szónok legyen, ha magának vindikálhatja az érdemet,
hogy ezt a kiváló egyéniséget és nagy szónokot ő fedezte fel. De
tanultam. A zsenialitást e cziklus tartamára felfüggesztem. Gyakran
beszélek, jeléül, hogy nem riasztottak meg, de csak röviden szólok.
Mindig nagyon nyugodt vagyok; a törekvésem az, hogy kétségbeejtően
unalmas legyek; igen szárazan vitatkozom, és nem bánom, ha az érveim
tökéletlenek, mert ha pontosan megmondom, hogy mit gondolok, azt
képzelik, hogy elmésségeket akarok mondani. Ellenben mindig elképped a
Ház, annyi részletismeretet tálalok fel. Majd számokat, majd dátumokat,
majd kimutatásokat idézek: és nemsokára a Tisztelt Ház sóvárogni fog az
elmésségeim után, mert tudja, hogy szellemes legény és kiváló szónok
vagyok. Nemsokára már buzdítani fognak, hogy rukkoljak elő a szónoki
képességeimmel; a legközelebbi beszédemet áhitatosan fogják hallgatni és
ennek a sikere után én leszek a Ház primadonnája.

Elza. – Nagyszerű! Ennyi mindennel kínál, cserébe azért a rongyos
hozományért!

Alfréd. – Soha se csúfolódjék! Mit magának a pénz?! A mit én ezért
cserébe kínálok, az minden! A legközelebbi évtizednek én vagyok a vezető
embere. Az én feleségem a budapesti társaság középpontja. Otthon van az
udvarnál, és csak rajta áll, hogy Európa egyik »grande dame«-ja legyen.
Rajtam nem múlik.

Elza. – Szegény barátom, maga csak egyet felejt el…

Alfréd. – Nem felejtem el. Maguk engem a kis Disraelinek csúfolnak.
Disraelinek még nehezebb volt a dolga; mégis elérte, a mit akart. És ha
már erről beszélünk, még egyet. Disraeli, hogy függetlenné legyen, hogy
megszabaduljon az adósságaitól, egy ötven éves gazdag özvegyet vett
nőül. Mondhatom, nem tudok szerencsésebb frigyet ennél a
raison-házasságnál. Disraeli a leggyöngédebb és a leghűségesebb férj
volt, felesége pedig a legboldogabb asszony a világon.

Elza. – Maga eltévesztette a hivatását. Magának verbunkosnak kellene
lennie. Olyan meggyőzően tudja mondani: »Csapj fel pajtás katonának!« –
hogy ennek bajos ellenállni. Csak egy baj van. Vagy voltaképpen kettő.

Alfréd. – Halljuk.

Elza. – Az egyik az, hogy Blankát – a legszigorúbb titoktartás terhe
alatt mondom – éppen a napokban kérte meg egy valóságos herczeg, a ki
mellesleg dragonyos főhadnagy. Mit szólna ez a Vadölő, ha megtudná, hogy
a sógornője egy Disraelihez készül feleségül menni, a ki még csak ezután
lesz Disraeli, a Lord Beaconsfield czímről nem is beszélve?!

Alfréd. – És maga komolyan gondol erre a Sassaparilla herczegre, a ki,
ha a hozományra nem kap előleget, a vadászatok után el fog párologni?!

Elza. – Hát tegyük fel, hogy el fog párologni. Maga akkor is csak egy
reménybeli Disraeli marad. Nehéz az eset, barátom. A parvenük
arisztokratábbak a várgrófoknál. Csak nemrégiben történt, hogy
kikosaraztunk egy ideális kérőt, pusztán azért, mert nem nagyon régen
rendezte a vallási ügyeit. Nem hiszem, hogy maga nagyobb engedékenységre
tudná hangolni a családot, arról a csekélységről nem is szólva, hogy
engem még nem győzött meg.

Alfréd. – Sebaj. Az idő a legnagyobb tanítómester. Gondolkozzék az
ajánlatomról, Elza; gondolkozzék még egy darabig!

Elza. – Félek, hogy nem fogunk lefelé liczitálni.

Alfréd. – Erre az inzultusra kénytelen vagyok latba vetni még egyet.
Lady Beaconsfield, ha Apollo-szobrot látott, így szokott sóhajtozni: »Ez
semmi; de ha önök az én Dizzymet a fürdőben látnák!«…

Elza. – Maga a legszemtelenebb ember, a kit valaha láttam.

Alfréd. – Ez a kedvező itélet reményt nyujt arra, hogy gondolkozni fog
az ajánlatomról.




VI. AZ ÉLETEMBER.

– Szín: a báró fogadóterme a Nádor-utczai palotában. Vrillényi dr., a
szerkesztő, a ki ebben a pillanatban egy ázott kutyára emlékeztet, a
terem legsötétebb sarkában egy puffon ül; a báró, egy ujsággal a
kezében, dühösen sétál le s fel. –

A báró. – Bele írni nekem egy ilyen szamárságot az én lapomba!…

Vrillényi. – Bocsánat, munkatársam nem úgy értette azt…

A báró. – Maga ezt nekem nem fogja elcsavarni! Ide bele van nyomtatva,
hogy én mint istállótulajdonos, nem tudom hány milliót vágok zsebre,
mint versenydijat, a szegény emberek keserves fillérjeiből, a kik
sikkasztanak és még nem tudom mit csinálnak. Igaz vagy nem igaz?

Vrillényi. – Engedelmet kérek, a báró urról egyáltalán nincs szó, a mi
pedig…

A báró. – Mit képzel be magának? Hogyan néznék én ki, ha én a
versenydijakból élni akarnék és még nem tudom mit? Tudja maga, mibe
kerül nálam minden egyes ló évente? Jegyezze meg magának, hogy egy lónak
a nevelési, tanulási és ellátási költsége, az önköltségről nem is
beszélve, mindig többe kerül, mint a mennyit egy pap, tanító vagy egy
ujságíró kiérdemel.

Vrillényi. – Senki se tagadja, hogy egy istállónak a fentartása sok
áldozatot kíván, és éppen mi vagyunk azok, a kik a lóversenyügy…

A báró. – És ezenkívül is kikérek magamnak minden szamárságot,
visszapillantással a lovak személyére, a miről mindenféle
vicczelődéseket olvasok. Ha egy ló köhög vagy viselős, ez természetesen
nagyobb horderejü esemény, mint ha ugyanez, teszem fel azt, egy
ujságíróval történik. Én az én lapomnál számos ujságírót tartok, a
kiknél az önköltség semmi, és az ellátásuk távolról sem számít annyit,
mint az én istállóm. Ön az embert el fogja csapni és meg fogja
magyarázni neki, hogy az istállótulajdonosok nem a szegények és
sikkasztók fillérjeiből élnek, mert akkor éhen halnának, a mi nem az
eset, hálaistennek.

Vrillényi. – Báró úr, én végtelenül sajnálom, hogy ez a közlemény
belecsúszott a lapba, s az illető fiatalember mentségére megjegyzem,
hogy mint egészen kezdő nem tudta, hogy a báró úr is…

A báró. – Én csupán tudatni kivántam önnel rendelkezésemet; az ön
mentségeit meghallgatni egy más alkalommal fogom. Most nincs ehhez időm,
mert minden perczben várom az én jövendőbeli vejemnek, a herczegnek az
ügyvédjét, a kivel éppen a házassági szerződést fogom megbeszélni. Ez
igen elfoglal engem, mert nem hallgatom el ön előtt, hogy a nevezett
házasság máris sok bosszúságot szerzett nekem.

Vrillényi. – Hogyan, báró úr?… A világért se akarnék indiskrét lenni,
de, ha nem tévedek, Santabarbara Roger herczegről van szó…

A báró. – Na, a család ellen semmi kifogásom, és elismerésre méltó, hogy
a herczeg több ősének szobrai ki vannak állítva a flórenczi
Oficzír-palasztban, a mit a házasságról irandó czikkben meg kell
említeni.

Vrillényi. – Nem fogom elmulasztani, báró úr…

A báró. – Ezt a czikket nagy gonddal kell szerkeszteni és nyomtatni, nem
pedig meggondolatlanul, mint a lovakról, mert nem fogom ön előtt
eltitkolni, hogy csakis a czikk kedvéért adtam meg atyai beleegyezésemet
a házassághoz, mely igen sok aggodalommal tölt el.

Arthur (bejön és egy névjegyet nyujt át a bárónak.)

A báró (megnézi a névjegyet.) – Dr. Bonifáez Ödön, köz- és váltó-ügyvéd…
Azt hiszem, éppen ez legyen az illető. (Vrillényi fölemelkedik.) Menjen,
menjen, és czélszerü lesz, ha előre működik, hogy a czikknek helyet
csináljon a lapban, a hová majd bele lehessen nyomtatni. (Vrillényi
búcsuzik.) Isten áldja meg!

(Egy percz multán Vrillényi eltűnt, s Dr. Bonifácz áll a báróval
szemben.)

Bonifácz. – Legalázatosabb szolgája, báró úr.

A báró. – Hogyan? Ön legyen az?

Bonifácz. – A versenytéren már gyakrabban volt szerencsém…

A báró. – Na, ez jó. Mikor a herczeg mondta, hogy: »Majd elküldöm a
Bonifáczot« – sehogyan se tudtam elgondolni, hogy kicsoda és micsoda
legyen ez a Bonifácz? Hát csak most látom, hogy egy régi jó ismerős a
lovaktól!

Bonifácz. – Nagyon örülök, hogy a báró úr még emlékszik rám…

A báró. – A legszivélyesebben! Csak azt nem tudtam, hogy ön ügyvéd, és
hogyan hívják, mert én azt hittem, hogy ön sport-tudósító a lapoktól, és
nem tudom, mi a neve… Akkor hát ön le fog ülni és rá fog gyujtani egy
szivarra, mely valódi Havanna; darabja egy korona négy fillér, és egyet
tegyen el az útra… (Elhelyezkednek és rágyujtanak.)

Bonifácz. – A herczeg sürgetett, és utasított, hogy már ez alkalommal
mutassam be a házassági szerződés fogalmazványát, de én illendőbbnek
tartottam ezt akkorra halasztani, a mikor a báró úrral az általános
elvekre nézve már tisztába jöttem…

A báró. – Ön helyesen járt el, úgyis mint ügyvéd, úgyis mint a herczeg
képviselője. Mert mint ügyvéd mért csinált volna magának esetleg
haszontalan dolgot, és mint a herczeg ügyvezetője mért bosszantott volna
meg engemet egy valamivel, a mi úgy hangzott volna, mint a herczeg
föltételei?! Nem igaz?

Bonifácz. – Én is éppen így gondoltam.

A báró. – Annyival inkább, mert én még távolról se vagyok végképpen
elhatározva. És ha már erről értekezünk, önnek, mint régi jó barátnak,
azt is be fogom vallani, hogy nekem ez a házasság egy cseppet se
tetszik.

Bonifácz. – Ugyan? De hisz a herczeg minden tekintetben kifogástalan
vőlegény, és azonkívül oly megnyerő modorú gentleman…

A báró. – Na hát lássa, éppen ez az. Barátok közt vagyunk és
magántudomásul szivesen megajándékozom önt teljes bizalmammal. Tehát ez
a házassági terv sokáig nem birta az én beleegyezésemet, mert a herczeg
nagy életember és nekem egy kicsit túlságosan életember.

Bonifácz. – Istenem, az ő körében minden fiatal ember…

A báró. – Az ő körében? Hát én talán nem tettem magamévá ezt a kört? És
nem voltam-e én is fiatal? Férfiak közt mondva, én is megőriztem a vidám
életbölcsészetet, és az illendőség határai között én is életember
vagyok. De életember és életember közt nagy a különbözet. Szerintem az
első elv itt az, hogy az ember a saját számlájára legyen életember.

Bonifácz. – A herczeg adósságai nagyon menthetők, báró úr. Mindig
kétségtelen volt, hogy fényes nevével, és kiváló személyes
tulajdonságaival, mert hiszen szép, elegáns, megnyerő jelenség, nagy
partit fog csinálni, a mely esetben természetes…

A báró. – Hát éppen ez az, a mit én soha se fogok megérteni, hogy egy
valaki jól éljen felirásra, és fürödjön mindenben, a mi jó és drága, egy
ismeretlen öreg úrnak a számlájára, a ki valahol messze, egy idegen
országban, gyüjti a pénzt erre a czélra, és gyüjteni fogja a jövőben is,
a míg a leányai felnőnek. Ezt ön már sehogy se fogja beleszorítani az én
koponyámba, a mely csontból van. Hát ön persze egy megrögzött
arisztokratának vélt engem, de én minden hamis szégyen nélkül bevallom,
hogy minden magas társadalmi poziczió daczára, melyet ügybuzgalommal
elértem, a jelen napig megőriztem a kereskedő szeplőtlen gondolkozását.
És mi tetszett volna nekem ezen a kérőn, mint személyi tulajdonság? Mi
legyen a herczeg sajátlag?

Bonifácz. – Ha a katonai rangja nem is magas, minden carrière nyitva van
előtte: a katonai is, ha esetleg ezen a pályán kivánna maradni. Ma még
csak főhadnagy a Sándor főherczeg nevét viselő vértesezrednél, de
személyes jóbarátja, sőt tegező pajtása a komandáns Ruprecht-Oswald
főherczegnek, a ki mindig csak így szólítja: »Mein Alter!« vagy: »Du,
Rüdiger!«…

A báró. – De mit kezdjek én egy katonával, a ki még csak katona se akar
maradni, mert azt szándékolja, hogy a Botschafter-Sekretäri pályára lép,
hogy Párisban, Londonban vagy Yokohamában reprezentáljon egy szép
feleséggel, és egy oly revenüvel, melynek gondolatára a jobb fülem alatt
viszketni kezd?!… Átadja ő nekem a helyét és a főherczeg barátságát,
folyósítva, mint a hogyan ő kivánja a hozományt? Leszek én helyette
huszonnyolcz éves Dragonier? Fogja nekem mondani a főherczeg: »Du,
Rüdiger?!«… (Az ügyvéd névjegyét forgatja.) Nem, Ödön barátom, ez a
parti soha se nyerte volna meg az én jóváhagyásomat, a szegény báróné és
az én Blanka leányom nélkül. Hanem – miért titkoljam el ön előtt ezen
házi ügyeket? – a szegény báróné, a kinek én minden gyöngédséggel
tartozom, több okból, melyek nem tartoznak ide, nem képes egy élő
herczegnek ellenállani, és talán még ez sem lett volna elég, ha az nem
történik, hogy egy napon észreveszem, mennyire el van csavarodva a feje
az én leányomnak, a nagyobbik baronesznek.

Bonifácz. – Éppen azért, báró úr, mert szivek frigyéről van szó, nem
lehet arra az álláspontra helyezkednünk, a melyet egy rezon-házasság
esetében…

A báró. – És lássa, a mi nekem még jobban nem tetszett, éppen az volt,
hogy az én leányom így be lett ugratva az akadály-pályára, a mit ön,
mint tudományos sportember, meg fog érteni. Remélem, tudni fogja, hogy a
herczeg, midőn leányomnak tette a szépet, egyidejűleg a Várai Fejér
leányát is ugratta, a mi után ön nem lesz meglepetve, ha én gyanakodom,
hogy az én leányom vonzalmában nagy szerepet játszott a bosszúság, mert
úgy ő, mint a báróné, talán meghaltak volna a méregtől, ha a herczeg
véletlenül a Várai Fejér-leányt veszi el feleségül. Megjegyzem, hogy én
magam se vagyok képes megérteni, hogyan legyen a Várai Fejérnek egy
herczeg veje, mert bár a Várai Fejér összeszedett egy kis vagyonkát, és
szerencséje is volt, mert ezt észnek nem nevezhetem, azért sajátlag, és
főképpen hozzám hasonlítva, mindig egy kis füszerész marad.

Bonifácz. – Szó sincs róla, báró úr, a két parti között óriási a
különbség…

A báró. – Be fogja látni, hogy ezek után jogos kifogásaimat nem
érvényesítettem és hagytam menni a dolgokat. Úgy nézek én ki, mint a ki
nejének és leányának szivét semmibe veszi? Hiéna vagyok én? Ugy-e, nem?
Természetesen elvártam volna, hogy a herczeg honorálja azokat a
tekinteteket, a mik egy önfeláldozó családapának egyedüli jutalma. És mi
történt az eljegyzés után? Ön szerint a herczeg egy megnyerő modoru
gentleman. Na hát a herczeg az eljegyzés után velem szemben egy oly
leereszkedő és vállveregető hangnemet vett fel, a melyet az én
becsületesen megszerzett társadalmi rangom egyszerűen kizár. Nem fogom
megjegyezni, hogy az általam szivélyesen felajánlott tegezési viszonyt
mintegy elfelejteni látszott, és azt sem, hogy engem több ízben minden
illendőség és Ő Felségétől nyert kitüntetésem daczára, tanuk előtt, és
egyszer a legvegyesebb társaságban, mert orfeumi énekesnők is voltak
jelen, »kedves Berzsenyi«-nek szólított; mindezt nem fogom megjegyezni,
mert ezek csekélységek, melyeknek fölötte állok. De van egy hangnem, a
melyet kikérek magamnak. És ha, teszem fel, a herczegprimás, kinek lelki
fia vagyok, vagy egy főherczeg, kihez mi arisztokraták is mint szolgák
viszonylunk, szól hozzám ezen hangnemben, az más. De hogy egy velem
egyenrangu, legyenek bár az ősei a flórenczi Officzír-palasztban, nekem
tanácsokat adjon, ennek semmi értelme. Én nem vagyok gőgös ember, pedig
lehetnék az, mert én magam vagyok magamnak az őse, és ez nagyobb kunszt;
továbbá, mint önérzetes ember, nem gondolok senkinek a
tiszteletlenségével, ha ez ingyen van. De a pénzemért megkívánom, hogy
tiszteljenek, és ön ezt természetesnek fogja találni.

Bonifácz. – De, báró úr, itt egy rettenetes félreértést fedezek fel,
mely…

A báró. – Hagyjon kibeszélni, Ödön. Látja, ez az, a miért én még most se
vagyok a végsőig elhatározva. És most azzal jön elő nekem a herczeg,
hogy: »majd elküldöm a Bonifáczot…« és maga előjön, a minek különben
örvendek. De a herczeg részéről ez sem tetszik nekem.

Bonifácz. – Bocsánatot kérek, de ez csak a herczeg gyöngéd érzéséről
tanuskodik. Vannak dolgok, a melyeket, közös érdekből, előre meg kell
állapítani, mert »clara pacta, boni amici«, és ilyesmiben a félreértés
súlyos következésekkel járhatna… Már most rá nézve is zsenans, de
főképpen a báró urat kívánja megkímélni a zséntől, melylyel a
jövendőbeli vőnek felelne, olyan kérdésekre, a melyeket a herczegnek elő
kell hoznia… Egy harmadik ilyenkor megkönnyíti a tárgyalást…

A báró. – Miért nem mondja azt, hogy a herczeg alkudni akar, s hogy ez
egy harmadik közvetítésével sokkal kényelmesebb?!… Nézd, Ödön, ezek a
gentlemanek, a kik rokonságot tartanak a szobrokkal, addig, a meddig
csak az kell, hogy pezsgős üvegeket hajigáljunk a plafondra, egy
orfeum-énekesnőnél, a legesztelenebb, a legvidámabb, a legbolondosabb
fiúk a világon, de mihelyt pénzről van szó, egyszerre oly józanok, oly
komolyak és oly okosak, mint Auspitz, az én könyvelőm. És ez imponál
nekem, de tudod, Ödön, mihelyt pénzről van szó, nálam is megszűnik a
tréfa.

Bonifácz. – Azt hiszem, báró úr, nincs rá ok, hogy vitatkozzunk…

A báró. – Miért vitatkozni? A herczeg már valószínűleg ismeri
szándékaimat, melyekből titkot sohase csináltam. Blanka leányom, mint a
másik, két millió koronát kap hozományul, a megfelelő kelengyén kívül.
Egyelőre azonban a hozománynak csak a hatszázalékos kamatait élvezi,
előleges havi részletekben. Ha az én unokám, a kis herczeg vagy
herczegnő világra jön, leányom kezéhez egy millió koronát folyósítok. A
másik millió koronának ismét csak kamatait kapja, míg az elsőszülött
unokám hatodik évét el nem éri. Ekkor a hozomány hátralévő részét is
folyósítom.

Bonifácz. – De, báró úr, a herezeg adósságai jelentékeny összegre
rugnak…

A báró. – Mi köze ezekhez a kedves Berzsenyinek? Ha a herczeg ezeket az
adósságokat fizetni tudta a tiszti gázsiból, ezentúl még könnyebben
fogja fizetni a hozomány kamataival.

Bonifácz. – Csakhogy a báró úr nagyon jól tudja, hogy az ilyen
hitelezőknél a végső terminus az adós esküvője. Ezen a napon meg fogják
rohanni a herczeget s ha ekkor nem elégíthetné ki a hitelezőit, le
kellene mondania minden carrière-ről. De még ha erre határozná is magát,
a mi a herczeg finom érzületével összeférhetetlen, ezenkívül diszkrét
természetű kötelezettségei is vannak. A báró úr már értesült róla, hogy
a herczegnek egy régi összeköttetése van… Miss Rolly Pollyval, egy
prágai angol művésznővel… a ki a herczeggel szemben illő végkielégítésre
tarthat számot.

A báró. – Én ugyan az én kereskedelmi gondolkozásommal sajátságosnak
tartom, hogy valaki egy uj szerelemből fizesse ki a réginek járó
végkielégitést, de mivel az Officzír-palasztban, úgy látszik, mindig az
volt a divat, hogy a törvényes szerelem viselje a törvénytelen
költségeit, s ha ez hitelezett, ő viszont előleget nyujtson: nem bánom,
hajlandó vagyok ezen ügyet rendezni. Természetesen oly föltétellel, hogy
magam járok el ebben az ügyben.

Bonifácz. – Nem képzelem, hogy a herczeg belenyugodjék ebbe a
megoldásba, a melyre természetesen eddigelé nem is gondoltunk…

A báró. – Attól tartana a herczeg, nem igaz, hogy smuczig leszek?!…
Persze, ő nagyobb gavallér volna, mint én, de neki könnyebb gavallérnak
lenni az én pénzemből, mint nekem, a ki csak a magaméból lehetek az…
Mégis, hajlandó vagyok magamra vállalni, hogy az ügy a kérdéses hölgy
teljes megelégedésére fog elintéztetni. Sőt, ha a herczeg előterjeszti
nekem összes adósságainak jegyzékét, nem mondom, hogy nem vagyok
hajlandó az ügygyel foglalkozni.

Bonifácz. – Kizártnak tartom, hogy ezt a módozatot a herczeg
elfogadhatná. Azonkívül, hogy ez a büszkeségét is érintené…

A báró. – Félne, hogy kiegyezést proponálnék a hitelezőinek? A herczeg
igen nagylelkű, de fáj, hogy éppen velem szemben nem az.

Bonifácz. – Továbbá ebben az esetben a herczegnek le kellene mondania
arról, hogy áttérhessen a diplomacziai pályára. És a herczeg igen
határozott jellem, a ki a legnagyobb áldozatok árán sem tágit attól, a
mit egyszer föltett magában. Azt hiszem, nem követek el indiskrécziót,
ha elárulom, hogy a Várai Fejér-féle kombináczió is azért szakadt meg
oly hirtelen, még a kezdet kezdetén, mert Várai-Fejér hasonló
intenczióknak adott kifejezést.

A báró. – Várai-Fejér nem akart abba beleharapni, hogy az egész
hozományt szó nélkül kiadja, de a herczeg azzal a hízelgő föltevéssel
tisztelt meg, hogy a kedves Berzsenyi majd nyájasabb lesz?

Bonifácz. – A báró úr tudja, hogy Várai-Fejér csupa kicsinyesség.

A báró. – Az meglehet, de annyi eszem nekem is van, mint Várai-Fejérnek.
Elég az hozzá, most már mindent megmondtam, és abból, a mit már
kimondtam semmit sem vonok vissza. Ez éppen a különbözet köztem és a
herczeg közt, a ki megigérte nekem, hogy a főherczeg a hadgyakorlatok
alkalmával vendége lesz az én német-ujlaki kastélyomnak.

Bonifácz. – De báró úr, a herczeg nem tehet róla, hogy a hadgyakorlat
elmaradt, illetőleg, hogy a hadgyakorlatot délen tartották meg, s nem a
felvidéken.

A báró. – Félek, hogy ez a véletlen egy carrièrebe került a herczegnek.

Bonifácz. – Remélem, hogy a báró úrnak ez nem az utolsó szava.

A báró. – Keressen fel, Ödön barátom, máskor is; majd jobban meg fog
ismerni.




VII. A LIPÓTVÁROS RÉME.

– Történik: a Nádor-utczai palotában. Déli tizenkét óra. A nagy
szalónban látogató várakozik: egy szép, szőke asszony, liptai Thurzóné,
felesége annak a gyárosnak, a kinek az ujságok a »nagy műveltségü« és
»rokonszenves« jelzőket adományozták, az isten tudja miért. Liptai
Thurzóné feltünően emlékeztet az udvari bálok egyik ismert szépségére,
és a szőke gyárosné, úgy hajviseletében, mint öltözködésében, élénken
ápolja ezt a hasonlatosságot. Liptai Thurzónét meghittebb ismerősei »a
Lipótváros rémé«-nek szokták nevezni, s a türelmes olvasó nyomban látni
fogja, hogy nem minden ok nélkül… Megjelenik Elza, egy kissé idegesen. –

Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma, de anyám egy kicsit gyöngélkedik…

Pálma (rémülten). – Ó, istenem!… Remélem, nem komoly a dolog?…

Elza. – Nem, nem… Csakhogy ebben az időben…

Pálma (aggodalmasan). – Mindig mondtam, hogy nem vigyáz eléggé magára,
de soha se hallgatott rám. Különösen régebben; persze te arra nem
emlékezhetel… Akkor ti még kicsik voltatok. Hányszor mondtam neki:
édesem, téged meg fog ölni a táncz!… De lehetett is ő vele beszélni!…
Magam is afféle kis bakfis voltam akkor, és képzelheted, hogy nem
gondoltam semmi rosszat… De a mint elnéztem, milyen szilajon tudott
mulatni… Az egész élete egy táncz volt!… Az embernek arra kellett
gondolnia, hogy egyszerre csak kitánczol a világból!…

Elza. – Azt hiszem, egy kicsit túlzod a dolgot. Különben is, ez régen
volt, és a mi régen volt, talán nem is igaz… Annyi bizonyos, hogy most,
és mióta az eszemet tudom, ellenkezőleg nagyon is vigyáz magára…

Pálma (részvéttel). – Ó, nagyon jól teszi!… És ti is édesem, vigyázzatok
rá!…

Elza. – Hála istennek, nincs ok az aggodalomra…

Pálma (még folyvást aggodalmasan). – No, tudod, a szívbajosoknál… és
neki szervi szívbaja van, ugy-e?… (Elza tagadóan rázza a fejét.) Persze,
az ember nem tudhatja, mert ezek az orvosok olyan megbizhatatlanok!…
Mást mondanak a környezetnek és mást beszélnek kinn a világban… Én is
azt hiszem, hogy túlozzák a dolgot… De annyi, fájdalom, igaz, hogy a
szive nincs rendben, és a szívbajosokra nem lehet eléggé vigyázni… Az
ember azt hinné, hogy semmi bajuk… szinte virágzanak… aztán egy
fölindulás és végük van, máról holnapra!…

Elza. – Nem tudom, ki beszélte tele a fejedet ilyen riasztó
jövendölésekkel… De biztosítalak, hogy anyám állapota nem ilyen komoly…
Egy kis meghűlés az egész.

Pálma. – No és képzelem, mennyire felizgatta ez a bosszúság…

Elza. – Miféle bosszúság?

Pálma. – Hisz tudod!… A reczepezió a főherczegnőnél!…

Elza. – De, kérlek, ott semmi olyas nem történt, a mi felizgathatta
volna…

Pálma. – Mindjárt gondoltam, hogy a fele se igaz annak, a mit beszélnek.
De rémes dolgokat meséltek…

Elza. – Miket meséltek?

Pálma. – Én igazán nem is tudom… én, kérlek, olyan vagyok, hogy az
effélét azonnal elfelejtem… Az egyik fülembe be, a másikon ki. Szóval
igen bántó epizódokat kolportáltak… Hisz az ujságokba is belekerült!…

Elza. – És te szóról-szóra elhiszed azt, a mit az ujságok a
mendemondákból a nép számára föltálalnak?

Pálma. – Isten ments! Én mindjárt mondtam Alfrédnak.

Elza. – Azoknak persze, a kik nem voltak meghíva, nem maradt egyéb, mint
hogy írigykedjenek és mindenféle pletykát hozzanak forgalomba…

Pálma. – Az már igaz, és vedd hozzá azokat, a kik önzetlenül gonoszok!…
De azért mégis örültem, hogy nem mentem el… Tudod, én nem szeretek oda
menni, a hol a vendégeknek más tálból adnak cseresznyét, és nem abból, a
melyikből ők maguk esznek…

Elza. – A főherczegnőnél nem ez volt az eset, és hidd el, hogy semmi
borzasztó nem történt, bár a főherczegnő a legnagyobb liberalitással
olyanokat is meghítt, a kikről nem lehet megérteni, hogyan jöttek ahhoz…

Pálma. – Ezt Alfréd is mondta, de akármilyen vegyes volt a közönség, nem
lehet feltenni a főherczegnőről azt a szándékot, hogy vérig akarta
sérteni a vendégeit. Végre is, ha a főherczegnő egy nagyszabásu
ünnepélyt akar rendezni a védnöksége alatt álló egyesület javára, és
hogy ezt megtehesse, kész arra az áldozatra is, hogy megnyitja termeit
az egyesület választmányának, meg annak a hölgybizottságnak, a melylyel
a választmány a jótékony czél érdekében kiegészítette magát, a mi egész
tömeget jelent, akkor természetes, hogy elszánta magát mindenre. Csak a
jótékony czélt fogja nézni és nem azt, hogy az Elaggott Cselédeket
Gyámolitó Egyesületért buzgólkodó hölgyeket csak a kapaszkodás viszi
hozzá, mert boldogok, ha az ujságban a főherczegnő vendégeiként
szerepelhetnek és nem tudom mit adnának érte, hogy először, utóljára,
egyetlenegyszer, bekandikálhassanak azon a kapun, a melyet ez után az
ingyen-tejkiosztás után örökre bezárnak előttük. A főherczegnő a
nagylelküségnek és az önfeláldozásnak e keserves óráiban csak az
elaggott cselédeket fogja nézni és nem azt, hogy a vendégei között
vannak, a kik maguk is elaggott cselédekre emlékeztetnek.

Elza (mézédes mosolylyal, ártatlanul). – De, kedves Pálma, akkor igazán
nem értem, mért nem jöttél el?

Pálma. – Tudod, én a leereszkedő jóakaratot még jobban nem tudom
eltűrni, mint ha valaki egyszerűen bózhaft akar lenni. Na, és a mikor
hallottam ezeket a históriákat, nagyon, de nagyon sajnáltalak
benneteket. Én mindjárt mondtam, hogy a sértés nem lehetett szándékos,
és az egyszerűen nem létezik, hogy a főherczegnő ne üdvözölje a
vendégeit…

Elza. – Ez csak azokkal történt, a kik szükségesnek vélték egy félórával
megkésni, és akkor állítottak be, a mikor a bizottsági ülés már javában
folyt. Természetesen az előadót nem lehetett az ő felolvasásában
megzavarni, pusztán az elkésettek kedvéért, és maga a háziasszony se
tehette…

Pálma. – De semmi nélkül még se mesélték volna ezeket a
borzasztóságokat, és ha az eset egy főherczegnőnél történt is, nektek
erre nem volt semmi szükségetek…

Elza. – Velünk meg éppen nem történt a legcsekélyebb méltatlanság se, és
én nem tudom, honnan veszed…

Pálma. – No, azt meg fogod engedni, akármilyen elnézéssel vagy a
főherczegnő iránt, hogy ha valaki vendégeket hí, legalább is nem
szokásos a vendégeket A., B. és C. osztályba sorozni, a szerint, hogy
melyik utczában ringott a bölcsőjük és mióta örvendenek a keresztség
szentségének, és aztán elhelyeztetni a vendégeket, kit-kit a maga
csoportjába, mint a képviselőházban, végül körülvenni magát egy magasabb
rangu testőrséggel és nem utalványozni a többi meghivottnak, csak A. B.
és C. osztályu mosolyokat vagy pillantásokat… Én magam is jó képet
csinálnék a rossz játékhoz, ha zsebre kellene vágnom effélét, és abban
igazad van, hogy kár az ilyesmit túlzott érzékenységgel bírálni, de
akárhogyan gondolkozzunk is a legmagasabb ranguakról és erről a kínos
esetről, annyit el fogsz ismerni, hogy az ilyen lebagatellizálása az
egész világnak és különösen azoknak, a kik hozzájok akarnak kapaszkodni,
nagyon hasonlit a főherczegnőkhöz, és ti, szegények, nem érdemeltétek
ezt. Mondtam is Alfrédnak… à propos, mit hallottál Alfrédnak a
nővéréről?

Elza. – Borkövynéről? Csak azt hallottam, hogy beteg.

Pálma. – Képzeld, nem elég, szegénynek, a maga baja, egyszerre, nem
tudni hogyan, a legborzasztóbb dolgokat kolportálják róla. Persze, ha
egy asszony otthagyja az urát… Én iszonyatosan fel voltam háborodva.

Elza. – De hát mit kolportálnak róla?

Pálma. – Édes istenem, mit tudom én!… előbb nem tudom miféle titokzatos
betegségről kezdtek suttogni, és az ő esetében minden titokzatos
betegség azonnal hitelre talál… de persze te ezt nem fogod érteni… aztán
azt mesélték, hogy megmérgezte magát, és mások, hogy az egész mérgezés
csak komédia, a mi azért történt, hogy az ura visszavegye… Az egészből
persze csak annyi igaz, hogy a szegény asszony keservesen megbánta, a
mit tett, mert a mit előre lehetett tudni, most már bizonyos, hogy a
gróf nem fogja elvenni… és úgy látszik, a szegény asszonynak a pénze is
elfogyott… de én nem hiszem, hogy Borkövy kibékül vele, bár Borkövy igen
becsületes ember… rendkívül ostoba, de becsületes… valóságos pozőrje a
becsületnek… és mikor egy czipőkenőcs-feltaláló erőnek erejével az
apostolt akarja játszani, ez egy kissé nevetséges… de annyira nem
ostoba, hogy az asszonyt visszavegye… különösen ez után a botrány után…
Engem iszonyatosan bántott a dolog. A szerencsétlen teremtés, akármilyen
könnyelmű… a mi érthető, mert a családjában mindenki hisztérikus… azt
még se érdemelte meg, hogy ilyen rémtörténeteket találjanak ki róla… És
mindjárt mondtam Alfrédnak, hogy: na, ennek Berzsenyiék nem fognak
örülni!

Elza. – Ah, erről is beszéltél Alfréddal?

Pálma. – Igen, és tudod, mit felelt? Nekem egy kicsit fájt, a mit
felelt, olyan… hogy is mondjam?… egy kissé czinikusan hangzott. Azt
mondta: »Mi köze Berzsenyiéknek ahhoz, hogy miket mesélnek a
nővéremről?!… A Berzsenyi-családba én akarok beleházasodni és nem a
nővérem!«

Elza. – Alfréd igen bizalmas hozzád.

Pálma. – Ó, mi régi jóbarátok vagyunk!

Elza. – Ezt mindenki tudja, éppen azért nagyon meglepett, a mit nem
tudom ki beszélt… És különösen azért örülök, hogy láthatlak, mert már
alig vártam, hogy megkérdezhessem tőled: igaz-e a dolog?

Pálma. – Parancsolj, édesem.

Elza. – Mondom, nem tudom már ki újságolta, hogy többfelé, a hol az
eljegyzésünkről volt szó, igen szigorúan nyilatkoztál Alfrédról. Ezt én
nem akartam elhinni, mert hisz c’est le secret de Polichinelle, hogy már
régóta a legjobb barátságban vagytok…

Pálma. – Ó, édes istenem, én csak azt mondtam… és mindenkinek csak ezt…
hogy Alfréd panamista. C’est le secret de Polichinelle, és nem olyan
nagy dolog, hisz a képviselők között igen sok a panamista, mindenki
ismeri őket, és ettől még igen egészségesek. Ha én ártani akarnék
Alfrédnak, különb dolgokat mondhatnék róla, például azt, hogy szívtelen,
mint egy kocsis; hagyta, hogy az apja éhezzen, sőt verte is az apját… de
ezt csak neked mondom.

Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma, de a vőlegényéről nem szivesen hiszi
el senki az ilyesmit, azonkívül az utóbbi olyan romantikusan hangzik…

Pálma. – Képzelheted, édesem, hogy nem mondanám el, ha komolyan venném
Alfrédnak ezt a házassági tervét. Többet mondok. Ha én azt hinném, hogy
te csakugyan feleségül fogsz menni Alfrédhoz, kétségbe kellene esnem a
jövődet illetőleg, mert én nagyon jól ismerem Alfrédot, jobban, mint
bárki más, ismerem nemcsak a bűneit, hanem a rossz szokásait is, a mi
még többet jelent. De engedj meg, én a ti eljegyzésteket nem veszem
komolyan. Istenem, nem először vagy eljegyezve; azt lehetne mondani,
hogy az eljegyzés nálatok sans conséquence. És meg vagyok győződve, hogy
ha jobban meg fogod ismerni Alfrédot, ez az eljegyzés is úgy fog
végződni, mint a többiek… nemsokára azt se fogod kérdezni: hol van
Alfréd? s hol a tavalyi hó? Ha már úgy kivántad, egészen őszintén
beszélek veled. Nem hallgatom előtted el, hogy éppen azért szerettem
volna kedves mamádat látni, mert figyelmeztetni akartam őt… Vannak
dolgok, a melyeket az ember nyugodtan elmondhat egy anyának, a
menyasszonynak nem kell tudni róla… De te más leány vagy, mint a
többiek, sokkal intelligensebb… Azért nem titkolózom előtted. Tudd meg,
hogy ez az ember nem hozzád való, mert egy sokszorosan terhelt családból
származik. Az, hogy egy kis betörő, még a legkisebb hibája. De azt már
érdemes megfontolni, hogy a családjában minden második ember az őrültek
házában végzi az életét, és minden harmadik epileptikus.

Elza. – Azt hiszem, Alfréd nagyot nézne, ha hallaná, hogy miket mesélsz
róla.

Pálma. – Ó, én megmondtam neki is, hogy fel fogom nyitni a szemeteket,
és megakadályozom ezt a házasságot!

Elza. – Mit szólt hozzá?

Pálma. – No, a vakmerőségének nincs határa. Nevetett, és azt jósolta,
hogy nem fogsz hitelt adni nekem.

Elza. – Bocsáss meg, de igaza volt.

Pálma. – Nem volt igaza. Mert én meg foglak győzni. Nem voltam
elkészülve rá, hogy mindent meg kell mondanom… hogy a kevesebb nem lesz
elég… De meg foglak győzni.

Elza. – Be akarod bizonyítani nekem, hogy Alfréd csak szeretőnek
alkalmas, férjnek nem?

Pálma. – Mondjuk úgy. Abból, a mit mondani akarsz, csak az következik,
hogy jól ismerem, s nem az, hogy nem mondok igazat.

Elza. – Nézd, kedves Pálma, te nem tartozol az önzetlenül gonoszok közé.
Valld meg, hogy önzésből beszélsz.

Pálma. – Igen. Meg akarom tartani magamnak. És nagyon csudálnám, ha ez
után a vallomás után is ragaszkodnál hozzá.

Elza. – Kérlek, azt én jól tudom, hogy Alfréd nem volt szent. Mért ne
bocsáthatnám meg neki a te barátságodat is a többivel együtt?

Pálma. – Ebből is látszik, hogy nem szereted.

Elza. – De már kezdem szeretni.

Pálma. – Mit tudsz te a szerelemről? Mit tudsz te arról, mikor valaki
vérének minden cseppjével ragaszkodik egy gazemberhez?!

Elza. – El akarod disputálni tőlem, tehát már értéke van előttem.
Különben szépen kérnélek, ne gazemberezd, a míg nem bizonyítasz. Ha
egyelőre nem is hódíthatom el tőled, mégis csak a vőlegényem.

Pálma. – Bizonyítani fogok, mert nem hiszem, hogy az erkölcsi
fogyatkozásait is megbocsátanád. Egy kis bokrétát állítok össze a
leveleiből, és biztosítalak, hogy lemondasz róla.

Elza. – Vederemo.

Pálma. – Vederemo. És most pá, kedvesem!… A viszontlátásra!

Elza. – Pá, kedvesem!




VIII. A NAPEVŐ.

– Színhely: ismét a nagy szalón. A déli látogató megint: liptai
Thurzóné. Elza hosszan várakoztat magára; végre megjelenik. –

Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma…

Pálma (ijedten). – Istenem, csak nem az ágyból keltél fel miattam?!…
Olyan zilált vagy!…

Elza. – Dehogy! Már régen fenn vagyok és pompásan érzem magam…

Pálma. – Annál jobb, annál jobb… bár tartok tőle, hogy csak meg akarsz
nyugtatni. Hadd lássalak! Jesszusom, hiszen nem is sápadt vagy, hanem
zöld!

Elza. – Rosszul látsz, mert a szoba egy kicsit homályos. Úgy nézek ki,
mint máskor.

Pálma. – Az igaz, hogy egy idő óta mindig igen rossz színben vagy!…
szinte megöregedtél. A multkor meg is kérdeztem Alfrédtől: »Mondja, mit
csinál maga a menyasszonyával?! Hiszen nem lehet ráismerni!«

Elza. – Nagyon szép, édes Pálma, hogy ennyire érdeklődöl, de
biztosítalak…

Pálma. – Nem, nem, hiába beszélsz… és én kétségbe vagyok esve, mert nem
gondolhatok egyebet, mint, hogy ezt én okoztam, a fecsegésemmel és
ezekkel az átkozott levelekkel… Mondtam is a multkor Alfrédnak, hogy már
keservesen megbántam, a mit tettem…

Elza. – Ez érdekes, hogy szépen megbeszéled vele a különböző
démarche-okat, a mikkel azon fáradozol, hogy őt kontrakarirozd!… És ő,
mit szól mindezekhez ő?… A mi közös barátunk, a ki annyit diskurál veled
a menyasszonyáról és a ki a menyasszonyának azt mondja rólad, hogy téged
kár szabadlábon hagyni, mert köz- és önveszélyes őrült vagy?…

Pálma. – A kis kedves!… Te, Elza, esküszöm neked, hogy a föld még nem
hordott a hátán ilyen gazembert! Igen, eleinte azzal fenyegetőzött, hogy
be fog csukatni az őrültek házába. De ez nem sült el, mert jól néznénk
ki, ha minden asszonyt be lehetne vinni a Svarczerhez, csak azért, mert
nem jól él az urával!… Aztán rám akart ijeszteni, hogy elárul a
férjemnek, hogy elmond neki mindent… és ő képes is erre, mert nincs az a
nemtelenség, a mire ne volna képes, ha két krajczár haszna van belőle…
De ez se hatott, mert jól tudja, hogy a férjemmel azt hitetem el, a mit
akarok, és semmi szín alatt se fogja azt hinni, a mi rá nézve
kellemetlen… Végre azt eszelte ki, hogy be fog mártani előtted, és nekem
a legnagyobb czinizmussal csak annyit mondott, hogy csak beszéljek
bátran és ne felejtsek el semmit, mert jobb, ha a menyasszonya előre
tisztában lesz mindennel s a házasság után nem pattanhat ki semmi, a mit
én már előbb nem szellőztettem… Azt mondta: tulajdonképpen szolgálatot
teszek neki, és azóta arczátlan nyugalommal kérdezősködik, hogy micsoda
eredményeket értem el a leleplezéseimmel…

Elza. – Au fond, igaza van, mert jobb, ha idejekorán tisztázzuk az
eszméket.

Pálma. – Te még azt hiszed, hogy tisztázhatod őket?

Elza. – Miért ne?

Pálma. – Elolvastad a leveleket?

Elza. – No, majd nem olvasom el az ilyen leveleket!

Pálma. – Hát mit szólsz a vőlegényedhez?

Elza. – Édes istenem, úgy látszik, igazad volt, és a mi közös barátunk
csakugyan nem kifogástalan ember. De hát hol vannak a Lohengrinek?

Pálma. – Mindössze ennyi a megjegyzésed?

Elza. – Miért simfeljek a vőlegényemre? Én simfeljek rá? Eleget simfelik
a politikában, és szomorú, hogy nem ok nélkül. De ha már benne vagyok a
szószban, hát mit csináljak?

Pálma. – Nem értelek. Mindezek után, trocz alledém, férjhez akarsz menni
hozzá?! Ahhoz az emberhez, a kit én… megfizettem!

Elza. – Pardon, csak kölcsön adtál neki. Lehet, hogy soha se akarta
visszafizetni, de csak kölcsönöket fogadott el. A mi igaz, az igaz. És
lehetséges, hogy igazságtalanul ítéljük meg, a mikor gyanusítjuk, hogy
soha se akart fizetni. Talán éppen azért kereste folyton a nagy partit,
hogy az adósságait visszafizethesse. Nekem őszintén megmondta, hogy nem
venne el, ha szegény leány volnék. Na hát a kölcsönt vissza fogja
fizetni kamatostul, sőt a kamatok kamatjával, ha akarod. Ez a
kimagyarázkodás egy kicsit kellemetlen… rád nézve is… mind a kettőnkre
nézve… de essünk túl rajta. Nem valami díszes história, az igaz. És én
meglehetősen különösnek találom a világ berendezését, de úgy látszik,
előfordul, hogy a vőlegénynek nem csak a jövőjét kell megvennünk, hanem
meg kell vásárolnunk, vissza kell vásárolnunk a multját is… ki kell őt
váltani… Úgy látszik, előfordul, hogy a legjelesebb férfiú is, ha
másképpen nem lehet, egy darabig hitelbe élvezi az életet, a pezsgőt, a
kocsit, a czigányozást s a többit, aztán szivének trónjára beültet egy
ártatlan leányt, a ki készségesen ki fogja fizetni, a mit a szívkirály
előbb hitelbe élvezett, a pezsgő-kontót, a kocsitartozást, toute la
lyre, s hálájának kifejezésébe bele fogja foglalni az összes, régebben
szerepelt kisasszonyokat is… Ez egy kicsit furcsa, hogy a menyasszonynak
kell mindezekről gondoskodnia, visszamenőleg… de, úgy látszik, a
házasság, a maga czikornyátlanságában, voltaképpen csak afféle
konverzionális művelet… az egyik fél kielégíti az összes apró
hitelezőket, annak fejében, hogy a másik fél leköti magát… és meg is
esküszik rá, hogy ezentúl csak egyfelé fogja fizetni a kamatokat… Ez nem
annyira vidám, mint inkább undorító, de éppen nem ritkaság… A formák
gondos betartásával, a valóságnak ügyes és szép felöltöztetésével
gavalléroknál, grófoknál is előjön… mondhatni: gang und gébe. Na hát én
a világ rendjét nem fogom megváltoztatni… és nem várom a Lohengrint, a
ki elvenne egy garas nélkül is… mert meglehet, hogy ha lecseppenne az
égből, az is mindjárt a brabanti uradalom után tudakozódnék… hanem
egyszerűen beleilleszkedem a társadalmi rendbe. Szóval, légy nyugodt, a
mult ki lesz egyenlítve, és a mi téged illet, nem panaszkodhatol, mert a
pénz nem veszett el, s neked a többi: a szebb emlékek, a vidám órák, a
bókok, vagyis, »a szív zenéje«, und so weiter, a holdvilág, a csalogány
dala, mind ingyen maradt!

Pálma. – Hallatlan leány vagy! Azért vágsz a fejemhez ilyen rettenetes
szotizokat, mert meg akarlak menteni ettől a Schinderhannestől?!… Nem
értelek. Én a legnagyobb nyíltsággal szólok hozzád; megalázkodom
előtted, s a mi ennél is több, elmondom neked a legszégyenletesebb
titkaimat, csakhogy megóvjalak egy nagy veszedelemtől. S te a helyett,
hogy kiadnád az útját ennek a sviháknak, és nekem köszönetet mondanál,
hogy megszabadítottalak tőle, cserében a jóakaratomért, malicziákkal
felelsz, és azzal bünteted meg magadat, hogy juszt is férjhez mégy
ahhoz, a kit nem szeretsz, és a ki nem méltó hozzád!

Elza. – Kedves Pálma, te szives voltál elismerni, és valóban a
legnagyobb nyíltsággal, hogy a jóakaratod nem egészen önzéstelen.
Elmondtad, hogy meg akarod tartani az emberedet, akárminők az erkölcsi
fogyatkozásai. Nem méltó hozzám, de neked megfelelő…

Pálma. – Az más. Én szeretem ezt az embert, akármilyen kucséber… De én
asszony vagyok, és te ezt nem érted. Egy leány nem szerethet; egy leány
csak álmodozhatik.

Elza. – Eh, kedves Pálma, te erre már nem emlékszel!… annak, hogy te
leány voltál, már jó ideje!… De ne vitatkozzunk erről… Annyi bizonyos,
hogy egyelőre én se szándékozom lemondani róla… Pedig elhiszem, hogy
éppen nem az az ember, a kiről álmodozni lehet… De úgy látszik, hogy ez
nem határoz, és úgy látszik, hogy én is szeretem.

Pálma. – Ezt beszéld el a Blaschkenének; az talán elhiszi. Az egész
világ tudja, hogy mind a kettőtöktől távol van minden érzelgősség…
Alfréd soha se csinált titkot belőle, hogy csak a pénzedért vesz el… s a
multkor magad is elismerted, hogy csak rezonból méssz hozzá, mint olyan
fiatal emberhez, a kinek nagy jövője van, a kinek az oldalán a
legmagasabb körökbe s ott is vezető szerephez juthatsz… a mi ugyan nem
igaz, de ez a gazember a legokosabb lányokkal is el tudja hitetni ezt a
szamárságot…

Elza. – A multkor is mondtam, hogy már kezdem szeretni…

Pálma. – No, ha csak akkor fogtál hozzá!… A mi azóta történt, aligha
tett valami nagyon szerelmessé…

Elza. – A mi azóta történt?… Nem, kedvesem, ez nem távolított el tőle,
sőt ellenkezőleg. Meglehet, hogy igazán csak a belátás hozott össze
bennünket… Belém disputálta, hogy ő rám nézve a képzelhető legjobb
parti, s utóljára elhittem neki… Abban igazad van, hogy eleinte minden
lelkesedés nélkül mentem bele a dologba… De a mióta akadályokat látok,
drámai akadályokat, csunya akadályokat: kezdek makacsul ragaszkodni az
eszméhez… Én már ilyen vagyok!… És hogy mindent elmondjak: azt hiszem,
tulajdonképpen te vagy az, a ki szorosabbra fűzted ezt a frigyet!

Pálma. – Feláldozod magad, csak azért is?!… Egyedül azért, hogy elüsd a
kezemről?!… Hogy akármilyen keveset ér, ne maradjon az enyém?!…

Elza. – Nem, kedves Pálma, erre a triumfusra nem vágyódom… egyáltalában
nem ingerel, hogy veled, vagy akárkivel versenyezzem… egyszerűen nem
törődöm mással, csak a magam érdekével… De ezt nem vagyok hajlandó
feláldozni holmi szentimentális tekintetekből. És a mióta látom, hogy
milyen makacsul ragaszkodol a vőlegényemhez, én is kezdek ragaszkodni
hozzá, mert arra kell gondolnom: lám, lám, úgy látszik, vannak érdemei,
a melyeket én még nem ismerek!…

Pálma. – Furcsákat beszélsz össze-vissza, leány létedre! És mondhatom,
hamarjában nem is tudom, hogy mit feleljek erre, mert hátha
félreértettelek?!… Látod, kedvesem, én szerencsétlen asszony vagyok…
rossz asszony, ha éppen úgy akarod… de leánykoromban inkább meghaltam
volna, mint hogy ilyen aperszűket tegyek…

Elza. – Azóta, azt hiszem, egy kicsit bátrabb lettél… Különben
megnyugtathatlak, mert csakugyan félreértettél. Úgy látszik, nagyon is
asszonyosan gondolkozol… szóval nem akartam mondani semmi különöset. Úgy
értettem, hogy végre is régebben és jobban ismered, mint én, és ha csak
a rosszat mondod el róla, bizonyosan van benne sok kedvesség is, több,
mint képzelem, mert különben nem szeretnéd.

Pálma. – Pardon, de igazán nem tehetek róla, ha félreértettelek… Te
adtad rá az okot, mert a nélkül, hogy ezt provokáltam volna, olyan
nyiltan beszélünk, a mennyire ez… leányokkal… régebben nem volt
szokásos… Leánykorom óta bátrabb lettem, a mint jól mondod… azt is
mondhatnád, hogy elromlottam… de azért minduntalan meglepnek egy kicsit
a mai leányok…

Elza. – Édes istenem, nyiltabban beszélünk, mert nem akarjuk eltitkolni,
hogy kinyílt a szemünk!… Kinyílt és nem sütjük le; azzal a szándékkal,
hogy letakarjuk vele a gondolatainkat… Azt hiszem, ez becsületesebb,
mint azoknak a lányoknak a hallgatása, a kik csak azért hallgattak
nagyokat, hogy asszonykorukban annál többet beszélhessenek, annál
nagyobbakat kiálthassanak, annál jobban rikoltozzanak… És ha már erről
van szó, igazán nem értem, hogy min botránkoztál meg? Azon, hogy
képmutatás nélkül beszélek? Bocsáss meg, de úgy tűnsz fel nekem, mint
azok az ujságok, a melyek a vezérczikkben lecsepülik az
erkölcstelenséget, a tárczában felháborodva tiltakoznak az ellen, hogy
az írók és a művészek szóvá tegyék a bűnt, aztán a hírekben, a
törvényszéki rovatban és a vegyesekben csupa erkölcstelenséget
ujságolnak, olyan szörnyűségeket, a melyek túlliczitálják Párizst és az
őserdőket, és végül, a kishirdetésekben, nyugodtan istápolják a
feslettségét és a romlottságot. Azt követelitek, édes Pálma, hogy szó se
essék az erkölcstelenségről? Hogyan? Hát az erkölcstelenséget a
magánéletetek számára akarjátok fentartani?! Ez nektek szent
tulajdonotok, és nekem még tudnom se szabad róla?!

Pálma. – Egy kicsit visszaélsz a bizalmammal, de nem baj. Ezzel sokat
könnyítesz a helyzetemen. Mert ha mindenről beszélhetek veled, és
egyébről is: nem fogok elhallgatni előtted semmit!… Megkíméltelek volna
ezektől a csunyaságoktól, da ha másképpen nem tudlak kigyógyítani…

Elza. – Kérlek, csak beszélj bátran! Sokkal többet már úgy se igen
mondhatsz…

Pálma. – Tévedsz. Abból, a mit eddig tudsz, csak az következik, hogy a
vőlegényed eladó. Jól van, ez még nem olyan nagy dolog; hiszen ma már
eladó majdnem minden és majdnem mindenki. De én bebizonyítom neked, hogy
a vőlegényed nem olyan közönséges csibész, mint a többi; bandita és
bandita között is van különbség. A te vőlegényed a legutolsó szortéból
való, mert alávaló, mint egy istállószolga!

Elza. – Ah!

Pálma. – Ez az úr tizennyolcz-húsz éves korában olyan szegény, olyan
rongyos és olyan szennyes volt, hogy ezt te el se tudod képzelni, mert
azt hiszem, fogalmad sincsen róla, micsoda alakok szaladgálnak a kloákák
körül…

Elza. – Nem, azon a tájékon nincs ismeretségem.

Pálma. – Csak színdarabokban látni ilyen elzüllöttséget. Ha azt mondom,
hogy kuglófból, hitelből és a vendéglőből való megugrásból élt, ezzel
keveset mondok.

Elza. – Szépen kikefélkedett azóta.

Pálma. – Nos hát, ennek a skatulyából kivett úrnak akkortájt igen
rosszul ment. Hogy kabátot és könyvet lopott: ezt esak a mentségéűl
hozom fel. Lopott, mert fázott, és lopott, mert művelődni akart; ez még
szép tőle, és bizonyára imponálni fog neked, hogy a lopott könyveket,
mielőtt eladta az antikváriusnak, előbb elolvasta…

Elza. – Elég sokra vitte, ha ilyen mélységből indult.

Pálma. – Sokra vitte, de hogyan! Elmondom részletesen. Tehát nem csupán
kuglófból, felirásból és blicczelésből élt, mert jó étvágya volt, hanem
főképpen abból, hogy napot evett könyörületes, szegény embereknél. Tudod
te, mi az, napot enni?

Elza. – Nem próbáltam, de sejtem. Azt hiszem, hallottam is valamit erről
a szokásról, abban az időben, a mikor még nem másztunk fel az
ugorkafára, s a jólétünk senkinek se okozott fejgörcsöket.

Pálma. – Szóval: ebédelni és vacsorálni jótékony embereknél szokott, a
hétnek egyik napján itt, a másikon amott. Ezek a jótékony emberek maguk
is szegény ördögök voltak, a kik egész nap a nyomorult kis üzletükben
foglalatoskodtak. Igy mindjárt a legelső állomásán könnyű volt a
kosztját meghálálnia. Azzal hálálta meg, hogy elcsábította a szegény
ördögök tizenhat esztendős leányát.

Elza. – Ne csábult volna el.

Pálma. – Igen ridegen itélsz. Hidd el, hogy azok közül, a kiknek sokáig
nem nyílik ki a szemök, igen sok leányt veszít el a tudatlanság, azt se
tudják, hogyan. Nem lehet mindenki előre okos és előre kitanult. Elég az
hozzá, a kétségbeesett szegény ördögök, mikor látták, hogy egy kis
napevővel többen vannak, azt képzelték, hogy majd feleségül adják a
lányukat ehhez a csirkefogóhoz, és hogy valami keresete legyen,
kitaníttatják az egyetemen.

Elza. – Úgy hangzik, mint egy Zola-regény.

Pálma. – A vége inkább Gorkijra emlékeztet. A napevő, a szegény emberek
költségén, megtanulta a juriszprudencziát, leette róluk, a mijök volt, s
a mikor elkészült, ott hagyott csapot, papot, napot, leányt és
gyermeket.

Elza. – Hány százalékot engedsz ebből a történetből?

Pálma. – Egy betűt sem. Mindez szóról-szóra igaz, és ha Alfréd úr
letagadja, be fogom neked bizonyítani.

Elza. – És aztán… mi történt a leánynyal?

Pálma. – Ha jól emlékszem: meghalt.

Elza. – Hát a gyermek?

Pálma. – Az csirkét fog valahol; persze soványabbakat, mint az apja.

Elza. – Kedves Pálma! Ha te bebizonyítod nekem, hogy mindez szóról-szóra
igaz: akkor én a föld alól is előteremtem a kis napfiut, édes anyja
leszek neki… Én mindenre képes vagyok, még az önzéstelenségre is…

Pálma. – Ne siess úgy, mert nem tudod, hogy mire vállalkozol.

Elza. – Még egy napfiú fog előjönni?

Pálma. – Annyi napfiú fog előjönni, hogy megsokallod. Ez az úr minden
háznál egyforma pénzzel fizetett. Rendszer volt nála, hogy hálájának
jeleivel be fogja népesíteni a világot, és valahányszor megette az
utolsó kakast is, fütyölve állott tovább, mint Mantua herczege.

Elza. – A mit mesélsz, az már nem opera; inkább operette.

Pálma. – A hogy vesszük. Alfréd operettenek vette.

Elza. – Bizonyítékokat, kedvesem, bizonyítékokat!

Pálma. – Képzelheted, hogy a bizonyítékokat nem hordom magamnál, és nem
is olyan könnyű ezeket megszerezni, mert azok a szegény ördögök
meglehetősen szerteszóródtak a világba, már a ki azóta el nem pusztult
közülök… De meg fogom szerezni a bizonyítékokat, ha biztosítasz…

Elza. – Biztosítalak, hogy nem fáradsz hiába.

Pálma. – Annál jobb. De, kérlek, kínálj meg egy pohár édességgel.
Egészen elrekedtem.

Elza. – Kérlek. Kitűnő tokajival szolgálhatok… vagy inkább egy pohár
curaçao-t?

Pálma. – Akármit, csak öblítsük le ezt a sok csunyaságot.

Elza. – Kérlek szépen, azonnal. (Csönget.)

* * *

– Egy hónappal később. Ugyanott. Elza, ugyanabból az üveg tokajiból,
most már Alfrédnak tölt. –

Alfréd. – Hát ez nagy csalódás, Elza. Én szentül meg voltam győződve,
hogy maga okosabb, mint Kant Immánuel.

Elza. – Nem, nem vagyok okosabb, mint Kant Immánuel. Vannak dolgok, a
melyeket soha se fogok megérteni.

Alfréd. – Mert az élet megkímélte attól, hogy megismerje a nyomoruságot,
és ennek hatását az emberi szervezetre, vagy mondjuk: a lélekre. Azt
azonban megérthetné… a fantáziájával, az értelmével és főképpen a
szívével… hogy én ma már… ha egyébbel nem: az őszinteségemmel, azzal,
hogy megengedhetem magamnak ezt a fényűzést… fölötte állok a multamnak,
és fölötte állok mindennek. Ez a mult kellemetlen; és én se szeretek
rágondolni. De nagyon alant kezdtem, és a ki a mélységből túrja fel
magát, arra bizony sok sár rátapad. Ez szomoru, de nincs másképpen; az
elementáris hatalmakkal szemben mindenki féreg. Nem kellemetes
visszaemlékezni rá, hogy nem volt más módom, felküzdeni magamat oda, a
hol állok… a mint hogy arra gondolni se kellemes, hogy miket éltem át,
micsoda szennyet kellett tűrnöm, és micsoda nélkülözéseken kellett
keresztül vergődnöm. De ez a mult már csak kellemetlen emlék; ez a mult
már nem létezik. Akárki voltam, ma más ember vagyok. Hozzáférhetetlen,
tekintélyes, nagystilű, rettegett, imponáló. A bűnös ember volt – nincs,
a mint hogy nem létezik többé az egykori mosdatlan, fésületlen ember.
Nyoma sincs rajtam ennek a régi embernek; tiszta vagyok, mint az arany,
és korrekt, mert már jó ideje módomban van korrektnek lenni. És az
emberek annak látnak, a mi most vagyok; a mi voltam: nem látszik meg,
nincs többé, letörültem magamról. Ezt bizonyos önérzettel mondhatom el,
mert minél nagyobb szennyből kerültem ki, annál nagyobb a pálya, a
melyet befutottam… annál nagyobb az erő, melyet dokumentálok. Igaz, hogy
kiáshatják a multamat, és turkálhatnak benne. Az ellenségeim ezt
hébe-hóba meg is cselekszik, de én csak nevetek az erőlködésükön. Ez a
mult már kiszáradt; tehetetlen velem szemben, nem ránthat vissza a
mélységbe. Az emberek legnagyobb része el se hiszi, a mit ellenségeim
beszélnek. A ki elhiszi, annál inkább fene legénynek tart. Vannak, a
kiknek jól esik, hogy egykor ronda ficzkó voltam, de ezek is dühösen
irigyelnek, félnek tőlem, és szeretnének a helyemben lenni; megölnének
egy kanál vízben, de annak néznek, a ki vagyok: zseniális és erős
embernek. Ez a mult már nem akadályozhatja meg, hogy végig ne futhassam
a kivételes tehetségemnek megfelelő kivételes carriére-t; nem állíthat
meg utamon, nem hiusíthatja meg magasba törő terveimet, nem változtathat
vissza azzá, a ki már nem vagyok. Akárki voltam, ez már csak:
történelem, mely félig szégyenemre, de félig dicsőségemre válik; akárki
voltam, ma, holnap vagy holnapután az vagyok, a kinek azelőtt csúfoltak,
a ki akartam lenni, a kivé kifejlődtem az egész világ akarata ellenére:
egy magyar Disraeli.

Elza. – Igen, de még csak az a Disraeli, a ki a carrière-ért eladta
magát. És az eredeti, az csak egyszer, egyszerre adta el magát, egy
törvényes feleségnek; nem sokszor, nem részletekben, nem egy idegennek,
a ki alkalom adtán előáll azzal, hogy egyszerűen megfizette…

Alfréd. – Ha megbocsátja magát a tényt, a »hogyan« már közönbös. A tény
lehet dehonesztáló; de az, hogy milyen formák között történt, már nem
számít. Mind a két esetet csak egyféleképpen lehet megítélni, sőt a
körülmények inkább az eredeti rovására szólnak. Mert az nem volt
kénytelen vele; mégis megtette.

Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem érdemes. A fődolog az, hogy… eh,
minek erről beszélni? Ugy se változtathatunk a dolgon.

Alfréd. – Csak mondja! Akármilyen bántó, a mit gondol, magától
akczeptálom.

Elza. – Tehát van egy dolog, a mibe soha se tudnék belenyugodni. Abba,
hogy sok szegény ember szaladgál a világban, a ki a férjemnek enni
adott, a kinek ezt a férjem soha se tudta megszolgálni, a kinek a férjem
csak rosszszal fizetett!

Alfréd. – Ez csakugyan komisz emlék. De ez a világrend. A magasabbrendü
állatnak hány apró állatot kell megennie, csak azért, hogy az életét egy
darabig meghosszabbíthassa! Hát még a nagy pályák! Csak holttesteken át
haladhatunk előre.

Elza. – Tudom, hogy filozófiával mindent ki lehet menteni, mindent ki
lehet magyarázni, mindent lehet igazolni. De ez a mindenre hajlékony,
gummi-filozófia előttem nem filozófia, hanem disznóság. Ne haragudjék,
Alfréd. Azért maga mégis imponál nekem. Talán azért, mert olyan
szemtelenül elbizakodott!




IX. TEOFIL.

– Történik: egy júliusi napon, Gmundenben, a Hôtel Austria első
emeletén. Berzsenyi báró székkel és szivarral kínálja Vrillényi doktort,
a ki ebben a pillanatban érkezett. –

A báró. – Na, ez aztán olyan pontosság, a mely semmi kivánnivalót nem
hagy hátra, és valóban megelégedésemmel találkozik.

Vrillényi. – Három órakor kaptam meg a báró úr telegrammját, és négykor
már a gyorsvonaton ültem. Megvallom, igen örültem a meghivásnak, mert
nekem is volna egy szerény kérésem…

A báró. – Na, ezt mint nem fontost hagyjuk egy más alkalomra.
Legközelebb ismét Budapestre utazom, és szemlét tartok a
szerkesztőségben, a midőn az esetleges hiányokat megbeszélhetjük. De úgy
látom, ön árnyékával sincs a sejtelemnek, milyen nagyjelentőségü az ügy,
melyért önt ide rendeltem, egy hôtelszobába, tanuk nélkül.

Vrillényi. – Én azt hittem, hogy a báró úr kedves családjával egy
villában lakik…

A báró. – Nem egy villában, hanem a Cumberland herczeg-féle villában,
melyet kibéreltem. De az ügy megkívánja, hogy ez a kihallgatás, melyet
önnek adományozok, titok maradjon, mindenki előtt, a családomat sem véve
ki. Azért rendelkeztem úgy, hogy ön itt jelentkezzék, és nehogy
Gmundenben tartózkodása nekem valami feltűnést keltsen, már ezúttal
figyelmeztetem önt, hogy a legközelebbi vonattal tovább fog utazni
Ischlbe, a hol ön a világ számára jelenleg is időzik.

Vrillényi. – Értem.

A báró. – Ön nem volt Gmundenben, ön engem nem látott, nem hallott, és
én azt se tudom, hogy ön létezik, mert ön csupán Ischlben járt egy
tetszés szerinti ügyben, melyet szabadon választhat.

Vrillényi. – Tökéletesen értem, báró úr.

A báró. – Ez még nem elég. Én tudom, hogy ön diskrét ember; egy igazi
bizományos, a mint elő van írva; egy ember, egy szó. De még ez se elég.
És ön becsületszavát fogja nálam zálogban hagyni, hogy egy léleknek sem
és egyetlen betűt nem fog kicsevegni abból, a mi értekezletünkön szóba
kerül, sőt még azt sem, hogy ön ezúttal az én színemet látta.

Vrillényi. – Becsületszavamat adom, báró úr…

A báró. – Megjegyzem, hogyha netalán ön, teszem fel ügyetlenségből,
valamit elejtene beszélgetésünkből, én kénytelen volnék ezt mindenütt
légből kapott állításnak minősíteni, és önt mint hazugot
visszautasítani.

Vrillényi. – Ilyen eset nem fordalhat elő.

A báró. – És most hallgasson ide, de jól figyeljen, mert én semmit se
fogok ismételni, és bizonyos dolgokat, melyeket nincs módomban
elmondani, mert ezekre nézve magasabb tekintetek tőlem is diskrécziót
kivánnak, hallgatással fogok mellőzni. Önnek tehát egyet-mást az
összefüggésből kell kiokoskodni, de e tekintetben megbízom az ön
képességeiben, mert egy szerkesztő ott is kitalál, a hol nincs.

Vrillényi. – Kevés szóból is meg fogom érteni az ügyet.

A báró. – Tehát most jól figyeljen ide. Az én leányom, Blanka
bárókisasszony, egy hónappal ezelőtt azon magas kitüntetésben részesült,
hogy Altenberg-Griesbach grófné szoaréján szerencsés volt bemutattatni ő
fensége Konrád Mária Ruprechtnek, a ki jelenleg itt, az Ort-kastélyban
időzik.

Vrillényi. – Ah!

A báró. – Ezt pusztán baráti vonzalmamból kifolyólag adtam tudtára
önnek, mert oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, ez egyelőre
mély titok, és miután tudomásul vette, felszólítom, hogy azonnal
felejtse el az egészet.

Vrillényi. – Kérem.

A báró. – Miután ön biztosít róla, hogy már elfelejtette, a mit az előbb
mondottam, egy más történetet fogok önnek elbeszélni, nevek nélkül, mert
oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, a neveket el kell
hallgatnom.

Vrillényi. – Egészen a tetszése szerint, báró úr.

A báró. – Tehát miután ön nem tud semmit, mert én nem mondtam semmit,
egy mély, sőt legmélyebb családi titkot közlök önnel, a melynek az én
családomból nem szabad kiszivárognia, és én, ha a fejemet levágnák, se
mondanék erről semmit, önnek pedig hasonlóképpen kell eljárnia, bármi
történjék. Ezen titokból csupán annyit közölhetek önnel, hogy az én
leányom, Blanka baronesz menyasszony, mert a legnagyobb titokban el van
jegyezve egy igen magas állásu úrral, a kinek a nevét nem mondhatom meg.
Ezen igen magas állásu urat a rövidség kedvéért Teofilnak fogjuk
nevezni. Teofil tehát, kinek szivét leányomnak sikerült nőies bájaival
elnyernie, a legeslegmagasabb családok egyikének tagja, és mint ilyen,
nem házasodhatik meg szabad akaratból, mert a legjobb családokban
természetesen semmit se lehet tenni a család többi tagjainak és kitünően
a családfőnek beleegyezése nélkül, a mi csak természetes.

Vrillényi. – Értem.

A báró. – Másrészt nem alaptalan az aggodalom, hogy Teofil egyelőre nem
nyerheti meg frigyéhez családjának beleegyezését, mert a legmagasabb
körök, sajnos, még nincsenek áthatva az egyenlőségi eszméktől, és oly
előitéleteket táplálnak, mintha a rang magában véve, a rangnak
huzamosabb gyakorlása nélkül, nem emelné az embereket a többiek fölé.
Teofil tehát, míg lassankint legyőzheti az előtte tornyosuló
akadályokat, eljegyzését titokban kivánja tartani, nehogy a
hiresztelések az akadályokat még szaporítsák, a miben jövendőbeli vőmnek
tökéletesen igazat adok.

Vrillényi. – Világos.

A báró. – Meg kell azonban önt ismertetnem ezen Teofil fenkölt
gondolkozásával. Helyében mindenki más egy morganatikus házasságot
óhajtana, a mi bebizonyitottan kényelmes módja a megoldásnak, és a
legfelső körökben, mint legalkalmasabb leereszkedési eszköz, általános
kedveltségnek örvend; sőt, visszapillantással arra, hogy a jobbkézzel
való házasságtól csak lényegtelenül különbözik, az egész világ részéről
nagyobb tiszteletben részesül, mint némely rendes házasság, mely szegény
ördögök között köttetik. De Teofil semmit se akar tudni egy ilyen
morganatikus házasságról; ellenkezőleg, az egyenranguan kötött
házasságot választja, hogy összes jogaiban részesíthesse nejét és
netaláni gyermekeit.

Vrillényi. – Ez igen szép, csakhogy, azt hiszem, szinte elháríthatatlan
nehézségeket állít a házasság elé.

A báró. – Ön szegen találta a fejet. És én megvallom önnek, bár ezt az
én családi körömben természetesen nem hangsulyozhatom, hogy ilyen
viszonyok között, melyek majdnem minden kilátástól megfosztanak,
hajlandó volnék kiegyezni ötven százalékra, és a magam részéről bele
mennék a morganatikus házasságba is. Mindent jól mérlegelve, a
morganatikus házasság egy teljesen érvényes frigy, mely a vallás
részéről áldásban és mindenkinek részéről tiszteletben részesül, csupán
a feleség nem részesül a férj jogigényeiben, egész rangjában és összes
előnyeiben. De én ezt nem is igénylem. Én a szív és az egyenlőség embere
vagyok, minden nagyravágyás nélkül, az előitéletek megvetésével és igazi
nemes büszkeséggel. Szó sincs róla, gyermekemnek minél messzebb menő
boldogsága nekem is heves óhajtásom, de ha az előitéletekből kifolyólag
leányomat ezentúl se fogom fenségnek szólíthatni, ezért őt nem fogom
kisebbre becsülni. És mint egyszerü, de egyenes gondolkozásu férfi, a ki
alattvalóit nem nézi le, de a legmagasabb körben se tántorítható el az
egyenlőség eszméitől, semmi rosszat se látok abban, ha például leányom
egy morganatikus házasság kapcsán, teszem fel azt a Traunkirchen grófnő
czímet és rangot kapja. Én nem kívánom unokáimat egy bolgár, román vagy
nem tudom miféle trónon látni, és ha unokáim csak egyszerü Traunkirchen
grófok lesznek, ezért én őket nem kevésbbé fogom szeretni.

Vrillényi. – A báró úr az igazi demokraták közül való; azok közül a
legnemesebb demokraták közül, a kik arisztokratikusan gondolkoznak.

A báró. – Lássa, ez egy egészen jó mondás, mely érdemes a kinyomtatásra,
például egy rövidebb életrajzomban, a legközelebbi kitüntetésem
alkalmával. Ez alkalommal talán már meg lehet írni azt is, hogy minden
esetben elhárítottam magamtól az előmenetelt és a kitüntetéseket. Így a
jövendőbeli vőmet, kit magunk között egyszerűen Teofilnak fogok nevezni,
gondoljon bár ön, a mit akar… mondom, jövendőbeli vőmet se én
szólítottam fel arra, hogy ejtse el a morganatikus házasság eszméjét;
ellenkezőleg, figyelmeztettem őt, hogy a ki mindent akar, az esetleg sok
nehézséggel találkozik. De Teofil azt czélozza, hogy összes jogai nejére
és gyermekeire is kiterjesztessenek, tehát visszahatólag reám is, és
ebben igaza van, mert őszinte boldogság csak egyenranguak közt
lehetséges.

Vrillényi. – És a jövendőbeli vőnek, a kinek ezúttal Teofil a neve, van
rá valamelyes reménye, hogy tervét magas családjával el tudja
fogadtatni?

A báró. – Ez egy fiatal rajongó, a ki mint szerelmes beszél. Nem
mérlegel, nem számol; csupán nem tud leányom nélkül élni, és azt hiszi,
hogy ez magas családját meg fogja hatni, a mit én nem remélek, egyedül
annyit, hogy a morganatikus házasság igen bevett, mondhatnám közkedvelt
dolog. De Teofil erről nem akar hallani, és előttem olyan
nyilatkozatokat tett, hogy előbb össze kell dőlnie a világnak, mint ő
leányom kezéről lemond, mert ha a magas beleegyezéseket nem sikerülne
kinyerni, lemond czíméről, rangjáról, minden, és inkább postatiszt lesz.
Ezt én természetesen semmi körülmény esetén nem fogadnám el, mert
eltekintve attól, hogy én nem vagyok az az ember, a ki leányom kezével a
legszebb carrière-eket akarjam tönkre tenni, másrészt mit csináljak én
egy postatiszttel?! Ha leányom szereti őt, ezt én természetesnek
találom, mert a fiatalság bolondság, és a szív kopog, ez ellen mit se
lehet tenni, de egy fiatal leány nem azért szeret egy igen magas állásu
ifjut, hogy aztán egy postatisztnek legyen a felesége. Ha csak
postatisztet akarna, postatisztet találhat annyit, a mennyit akar.

Vrillényi. – Magától értetődik.

A báró. – Na hát, így állnak a dolgok. Többet nem mondhatok el; a
diskréczió nem engedi, hogy többet mondjak és ha valaki megölne, akkor
se mondanék többet.

Vrillényi. – Tökéletesen értem a báró úr álláspontját, s már azért is
hálás vagyok, hogy ennyi bizalomra méltatott. Csak még azt az egy
kérdést kegyeskedjék megengedni, hogy miért méltóztatott, a mi
egyáltalán elmondható volt, velem közölni, s miben lehetek báró úrnak ez
alkalommal szolgálatára?

A báró. – Önre, mint értelmes emberre volt ezúttal szükségem, a ki kevés
szóból is méltányolni fogja a helyzetet, s a kinek kevés szó kell ahhoz
is, hogy álláspontommal tökéletesen megismerkedjék. Erre nézve a
következőket közölhetem, se többet, se kevesebbet, azzal a
hozzátétellel, hogy ön hallgatni fog, mint a sír, és szavaim, melyekben
a legszükségesebbre szoríkozom, önnek egyik fülén be s a másikon ki kell
menniök, vagyis én nem mondtam semmit és nem tudok semmiről.

Vrillényi. – Úgy lesz, báró úr.

A báró. – Ön azok után, a miket, mint bizományos emberemmel közölhettem,
sejteni fogja, hogy itt valami előmegy, a mit nem mondhatok el, de a mit
ön kitalálhat, mert természetesnek fogja vélni, hogy Teofil, vagyis azon
titokzatos egyén, a kit én Teofilnak neveztem, lépéseket tesz a
magasságban, a szükséges beleegyezések kieszközlése végett. Már most ez
az én helyzetemnek a kényességét számomra mondhatni kínossá teszi, mert
míg nekem a legteljesebb diskréczióra kell szorítkoznom, és még ön előtt
is, kit szolgálatainál fogva titkáromnak nevezhetek, a
legszükségesebbeket kivéve, mindent elhallgatok, másfelől ki vagyok téve
mindenféle pletykaságoknak, melyek azon szükséges lépésekből kifolyólag,
hallgatózó inasoktól és más egyéb módon keletkezhetnek. Ön be fogja
látni, hogy ez engem nem hagyhat hidegen, mert az esetleges
pletykálkodások még leányom hírnevét is érinthetnék, a minél sajnosabbat
ön egy apára nézve nem fog kitalálhatni.

Vrillényi. – Annak kieszközlésére, báró úr, hogy erről az ügyről nálunk
egy szót se fognak kinyomtatni, készségesen vállalkozom. Sőt, ha a báró
úr parancsolja, nagyon szívesen teszek lépéseket úgy Bécsben, mint, a
mennyiben összeköttetéseim messzebbre is terjednek…

A báró. – ön még nem egészen jól fogta fel a helyzetet, s mielőtt tovább
mennék, figyelmeztetem önt, hogy hagyjon engemet egészen kibeszélni.
Ahhoz, hogy a világ összes hirlapjai ezen ügyben rendelkezésemre
álljanak, én nem vagyok elég vagyonos. De, mint megjegyeztem, a mik apai
gondosságomat aggályokkal töltik el, ezek egyedül az esetleges
pletykaságok, és nem a nem tudom hogyan és miképp napfényre jött
igazság. Ezzel szemben álláspontom a következő. Ha az igazság nem tudom
hogyan, de mindenesetre az én közbenjöttöm nélkül, nem bánom, például
jövendőbeli vőm szolgaszemélyzetének indiskrécziójából, vagy talán,
mivel több értekezés várható s a falaknak is füleik vannak, egyszóval
akárhogyan kiszivárogna, de a forrás, a hír tartalma és más egyebek, a
miket ön nálam jobban tud, feketéről fehérre bebizonyítanák ezen hírtől
távol állásomat, és minden egyes vak látná hogy nekem semmi közöm az
egész históriához: nekem az igazság ellen nemcsak nem volna kifogásom,
de mint tőlem egészen távol álló valaminek örvendenék is, és annak
fentartásával, hogy az igazság nem tőlem nyerte eredetét, mert én
belőlem harapófogóval sem lehetett egyetlen indiskrécziót is kivenni… a
mint ön tanusíthatja… létrejöttét nem bánnám, mivel nekem nem kell
félnem az igazságtól.

Vrillényi. – Tökéletesen igy gondolkozom.

A báró. – Miért féljek én az igazságtól?! Kettő közül egy: vagy létre
jön ez a házasság, vagy nem jön létre. Ha létre jön: mit bánom én azt,
hogy már előbb beszéli a nép, a mit később úgyis mindenki megtud?! Ha
pedig nem jön létre: akkor nekem a sok meghurczolásból egyetlenegy
kellemes emlékem se maradjon, és a világ soha se tudja meg, hogy az én
leányomat Teofil csakugyan el akarta venni, nem is csak úgy
morganatikusan, hanem a legkomolyabban, a legszigorúbban, czímének és
rangjának feláldozásával, egészen odáig, hogy postás legyen a
leányomért?! Ez úgy jön nekem elő, mintha valakit legkegyelmesebben
bárói rangra emelnének és aztán azt mondanák neki: »Hallod-e, te,
Berzsenyi, vagy hogy hívnak, te ezentul báró leszel, mert az országnak
szüksége van tekintélyekre és szakértelemre, de a világnak ezt soha se
szabad megtudnia, és érdemrendet is kapsz, de ezt csak éjszaka szabad
viselned, otthon!…« Hát akkor mirevaló az egész?!…

Vrillényi. – Egészen a báró úr véleményén vagyok, de legyen szabad még
egy kérdést tennem. Hogyan egyeztessem össze az igazság érdekét azzal az
igérettel, a melyet az imént szavammal pecsételtem meg? Nekem úgy
tetszik, hogy mást diktál a czéltudatosság, és mást a diskréczió.

A báró. – A czéltudatosság nem tévesztendő szem elől, de első a
diskréczió.

Vrillényi. – Mégis, ha a báró úr kegyes volna valamely irányt jelölni
ki…

A báró. – Hogyan tudjam én azt?! Ha én azt tudnám, akkor nekem nem volna
szükségem egy olyan bizományosra, a ki szerkesztő! És ha én szerkesztő
volnék, akkor én tudnám, hogy mit diktál a czéltudatosság és mit a
diskréczió!

Vrillényi (meghajlik).

* * *

– Egy hónap mulva Berzsenyiek hirtelen átköltöznek Gmundenból Ausseeba.
Ebenseeig hajón mennek, s Traunkirchennél Blanka a fedélzetről búcsút
int a traunkircheni templomnak. –

Blanka. – Es wär’ zu schön gewesen!…

Elza. – Még egy ilyen blamázs és mehetünk kolostorba!

A báróné. – Csak azt tudnám, hogy ki volt az a gazember, a ki az egészet
elpletykálta az ujságoknak! Ez a gazember tett lehetetlenné mindent!…

A báró (meggyőződés nélkül:) – Ha én ezt az embert megtalálom: pofon
ütöm! (Meggyőződéssel:) – De nem fogom megtalálni!…




X. A TENGERI KÍGYÓ.

– Alt-Aussee-ban, a tóparton. Elza és Soroksáry Miska gróf, a kik
bicziklin jöttek idáig, egy padon pihennek. –

Miska. – Nézze, Elza, milyen csendes a viz! Olyan csendes, mint a
minisztérium délután fél négykor. És milyen szép színe van! Olyan szép
színe van, mintha nem is volna igazi víz, csak úgy ide volna kenve,
ultramarin-festékkel. Tulajdonképpen egy ronda kis pocsolya az egész. És
mégis szomorúvá teszi az embert, a fene tudja mért. Csupa romantika,
csupa ábránd, csupa szentimentálizmus. Ha sokáig nézem, még megkergülök
tőle. És ez mély; mély, mint egy kút; mély, mint a nyavalya, hogy vinné
az ördög!

Elza. – Maga ma fel van húzva.

Miska. – Ez onnan van, mert ma egész nap oda vagyok ettől a komisz
szerelemtől, csapna bele a mennykő! Mivé lettem, az ebugattát! Két
héttel ezelőtt még kutya bajom; és egy átkozott napon összeakadok
magukkal… magával, a kit ismerek, mint a rossz pénzt… és püff neki! Úgy
jött ez, mint a hideglelés. Miért is jöttek ide, fékomadta! Most éjszaka
vigan horkolnék, nappal meg járnám a bolondját. De egyszerre csak elibém
áll, mint a Tavasz, Botticellitől, bozontos hajjal, kipirulva, és én nem
ismerek rá, aztán meg nem ismerek magamra! A teremburáját! Hát kellett
ez nekem?! Mit is jövök ide, a pokolba, a helyett, hogy otthon ülnék, a
vaczkomban, a kutyafáját! De hát mit lehessen tenni róla?! Tudom, hogy
ostoba vagyok; ostoba, mint egy szerelmes víziló, mint egy lóvá tett
bika, mint egy lerészegített fenevad. De azért mégis fáj a szívem, és ha
arra gondolok, hogy maga talán csak ingerkedik velem, kedvem volna
elbődülni. Persze, maga semmit se vesz komolyan. Szív, szerelem, mi az?
Smarn. Hát sebaj. Én értem azt, ha valaki mindent kinevet. Azelőtt én is
egy húron pendültem magával. Hanem egyszerre belém ütött a mennydörgős
mennykő, és most ne neked, szegény fiu! Hát jól van, Elza. Ha magát csak
mulattatja az, hogy én ennyire veszkődöm, lelke rajta, sebaj, úgy kell
nekem! Bánja is maga, hogy mi történik velem! Ha az epedéstől elvisz az
ördög, ha a féltékenységtől meggárgyulok, az magának bliktri. Maga és
szeretni! Olyan nincs! Hogy az életem nem ér egy fakovát, hogy a
nyomorékja vagyok ennek a heccznek, annál jobb, lesz mit nevetni a
városban! Hát jól van, azt a czudar mivoltát ennek a pocsék világnak!
Nem bánom, ne szeressen; de tűrje el, hogy szeretem, mert ha nem, a
nyüstyit!… No jól van, nem mondok többet. Csak egyet mondok. Ha maga
visszaszíjja azt a keveset, a mit ígért… hej, Elza, az áldóját!… Hát
persze, az ember nem csinál szczénákat… mit tegyen?… tovább vonszolja a
nyomorúságát… adta lelke, ezt a rongy életet még ellökni se érdemes!… de
akkor, Elza, akkor nekem lőttek!

Elza. – Mióta a Vigszinházban megtanult szerelmesen beszélni, kezdek
hinni magának.

Miska. – No, nem veszem észre!

Elza. – Pedig úgy van. Ha csak fél annyit érez, mint a mennyit
káromkodik, szavamra, meg vagyok elégedve. Lánczos, lobogós, ez már
beszéd! De, hallja, ha csak be akar csapni ezekkel a szép szavakkal!…

Miska. – Csak mulasson!

Elza. – Ne mondjam meg, hogy maga kezd nekem tetszeni?

Miska. – Szép, csakhogy egy kicsit lassan megy a dolog.

Elza. – Egyelőre elégedjék meg azzal, hogy nem szívok vissza semmit. Egy
félesztendeig nem megyek feleségül máshoz, és ha egy félesztendő mulva
el fogom hinni, hogy ez a nagy szerelem nem Spiegelfechterei…

Miska. – Magát meggyőzni erről!…

Elza. – No, nem tartozom azok közé, a kik könnyen fognak tüzet, az
bizonyos… De soha sem kell desperálni… és azt képzelem, hogy ha aztán
egyszer sikerül a dolog… Nem gondolja, hogy a hozzám hasonlók a milyen
nehezen hisznek el valamit, olyan erősen hisznek, ha egyszer
beugrottak?!… Ha én férfi volnék, nekem az olyan leányok tetszenének, a
milyen én vagyok. Azt gondolnám, hogy csak azokat érdemes szeretni, a
kik nem könnyen vesztik el az eszöket, mert ezek, ha mégis elvesztik,
nem találják meg egyhamar.

Miska. – Csak ugrasson, csúf kaczér, ugrasson!… Mintha még nem volnék
kellőképpen megőrülve!… Az árgyélussát!…

Elza. – Pardon, én nem kaczérkodom, én csak filozofálok. Már csak azért
se kaczérkodom, mert, sajnálatomra, semmi egyebet nem igérhetek, csak
azt, a mit maga kevésnek mond… hunczut az, a ki többet igér, mint a
mennyit megtarthat. Sőt, megvallom, semmi kedvem magát biztatni, mert
magának bajosabb ügye van, mint egy X-nek, a kit még nem ismerek.

Miska. – Ahá!… És ugyan miért?

Elza. – Mert maga diskreditálva van előttem.

Miska. – Én?

Elza. – Na, ezt kitalálhatná. Maga végig udvarolta az egész Várai-Fejér
családot, végig udvarolta a Zelmáékat, s végig udvarolta a fél
Lipótvárost, arról nem is beszélve, hogy körüludvarolta a Blankát, és
körüludvarolt engem is, több tournée-ban, hogy hányszor, bizony nem
tudom előszámlálni. Maga időnkint fölmerül a látóhatáron, mint a tengeri
kígyó, mely felbukkan a habokból, aztán eltűnik, hogy később,
időszakonkint, minduntalan visszatérjen, képviselni a dolgok örök
körforgását. Maga édes mindnyájunk állandó vőlegény-jelöltje. A hányszor
visszament egy-egy partija, s a hányszor nekünk ment vissza egy-egy
partink, maga mindannyiszor ujra meg ujra megjelent nálunk, ujra meg
ujra feldobogó szívvel s olyan arczczal, mintha semmire se emlékeznék,
mintha egy héttel előbb semmi se történt volna. Számítsa ki, hányszor
nem ment össze sehogyse a partija, hány partija ment vissza Blankának,
számítsa ehhez az én két szomoru esetemet, s a végeredmény az, hogy
maga, mint kérő, már jubileumot tarthat.

Miska. – Az más. Akkor nem voltam szerelmes.

Elza. – És mégis idült házasodási mániában szenvedett.

Miska. – Ez csak azt jelenti, hogy mindig nagy érzékem volt a családi
élet bensősége iránt. Az apám, a nagyapám, a szépapám, mind
megházasodtak, és én örököltem tőlük a házaséletre való hajlandóságot.
De senkinél sem tudtam megállapodni, mert nem voltam szerelmes. Most
pedig szerelmes vagyok, kutyateringettét, szerelmes, mint egy
bivalybornyu, mert ha néha most is vicczelődöm a Zelma-féle lányokkal,
ez csak külszin, forma, társaságos tónus, s valójában nem vagyok vidám
ember, hanem egy összetört szívű szerencsétlen… egy Asra, a ki meghal,
mert szeret… nem a régi ember, csak multak árnya, elhaló sóhajtás… egy
etruszk váza, mely megrepedt egy legyezőcsapástól, szóval egy nyomorult,
azt a fűzfán fütyülő rézangyalát a csillagmiriádnak!

Elza. – Azelőtt is mindig a szerelmet emlegette. Csakhogy azelőtt
kellemeztette magát, a régi, most meg káromkodik, az uj divat szerint.

Miska. – Ha beleugrom ebbe a tóba, elhiszi, hogy szeretem?

Elza. – Ne ugorjék bele. Először, mert ez nem bizonyiték, és másodszor,
mert ha csúron vizesen viszem haza, azt hiszik, hogy én is
megbolondultam.

Miska. – Legjobban szeretnék leugrani a második emeletről. Ha kitörném a
lábamat, csak azért, hogy bebizonyítsam a szerelmemet, nem kételkednék
többé bennem, a ki lelke van! Csakhogy maga nem jönne feleségül egy
sánta emberhez.

Elza. – Na hát tegyünk le erről is. Remélem, találunk valami ügyesebb
bizonyítékot.

Miska. – Én nem remélem. A ki elítél valakit, egyesegyedül azért, mert
az a boldogtalan, valaha, zöld korában, udvarolgatott erre-arra…

Elza. – Ó, nem csupán ez diskreditálta előttem! Ez csak egy részlet. A
fődolog az, hogy az egész embert nem tartom eléggé megbízhatónak.

Miska. – Például miért nem?

Elza. – Például azért nem, mert soha se láttam tökéletesebb zsúr-hiénát.
Egy ember, a ki az életét végig teázta! A ki otthon van minden lányos
háznál a király-utczai fasortól a Krisztinavárosig! A ki a szezon hat
hónapjában soha se vacsorál otthon, vagy a vendéglőben, hanem mindig en
ville, s a haute-saisonban egy este három szinházban és négy családnál
fordul meg! A ki könyvet vezet a meghívásokról, mert különben a teendőit
nem tudná nyilvántartani, a ki, ha zongoráznak vagy énekelnek, titokban
alszik egyet, a ki… de hagyjuk ezt, mert minek boszantsam meg, éppen
akkor, a mikor kezdem kedvesnek találni?!… Szóval, maga és a komolyság,
maguk ketten, Miska, soha se fognak találkozni. A ki annyira társas
lény, mint maga, abból lehet minden, még miniszter is… bár ha a
minisztériumban úgy halad előre, a hogy eddig, akkor csak százhetven
éves korában lesz miniszter… csak egy nem lehet, Miska, olyan férj, a
milyennek én akarom a magamét, ha ugyan lesz… mert már kezdek felhagyni
minden reménynyel.

Miska. – Maga nem tudja, hogy én mire vagyok képes!

Elza. – Nagyjában el tudom képzelni. Nem az a baj, fiam, hogy nem
ismerem eléggé magát, ellenkezőleg, az a baj, hogy túlságosan ismerem.
Es éppen azért nem bízom benne, hogy jöhet olyan idő is, a mikor más
szemmel nézném magát. A gyöngéit nagyon is tisztán látom, kár; a jó
tulajdonait könyv nélkül tudom, sőt már észre se veszem, s ez még
nagyobb kár. A maga részéről meglepetéseket nem igen remélhetek, és a
meglepetések reménye nélkül nincs szerelem. Ha abban, a kihez vonzódik
az ember, nincs többé semmi ismeretlen, a langyos barátságnál nem igen
megyünk túl. Ez szomoru, a kutyafáját, de így van. Nézze, ha el tudnám
hinni, hogy csakugyan szeret, és amúgy igazán… böcsületesen, az
angyalát!… akkor én is tudnám szeretni magát, rögvest, abban a
minutumban… nem tudom mért, de így van… annyira sokra tartom a
szerelmet… mert én azt hiszem, hogy ez soha se maradhat egyoldalu… olyan
tűz az, hogy a másik oldalra is jut belőle meleg… De nem tudom elhinni,
lelkem, legalább egyelőre nem, s félek, hogy soha sem, ehhez maga nekem
túlságosan ismerős. Ha mindjárt ilyen kemény káromkodással kezdte volna,
hamarjában talán belébomolhattunk volna egymásba. De, istenem, maga már
harmadszor kezdi ujra a dolgot! És ha most több buzgalommal lát hozzá,
mint előbb, ez egy kicsit későn történik. Az efféle nem nyer a
fölmelegítéssel, mint a káposzta. A ki elmulasztja a moment
psychologique-ot, az elvesztette a partit, és tartok tőle, Miska, hogy
maga a kedvező alkalmat már régen eludvarolta, nem tudom melyik
Zelmánál.

Miska. – Az igazság az, hogy maga egy hideg teremtés, a ki most csak
arra gondol, hogy én nem vagyok valami fényes parti, mert szegény
vagyok.

Elza. – No hát valami különösen fényes partinak csakugyan nem tartom, ha
éppen erre akar hivatkozni…

Miska. – Mért? Azt hiszem, elég jó családból vagyok…

Elza. – Mi hasznom volna nekem a maga származásából? Azt hiszi, hogy
azok az ajtók, a melyek most zárva vannak előttem, azonnal megnyílnának,
ha véletlenül Soroksáry grófnévá lennék?! Ugy-e, nem? Azoknak, ott, a
zárt ajtók mögött, én akkor is csak a Berzsenyi Elza maradnék. Ha még a
kalapom mellé tehetném az őseit!

Miska. – Már engedjen meg…

Elza. – Csak azt akarom mondani, hogy ezeket az ősöket nem számítva,
valami nagy társadalmi különbség nem igen van közöttünk. Én nem juthatok
bele azokba a zárt körökbe, maga meg kikopott onnan; tehát kívül vagyunk
mind a ketten, ez nem olyan nagy különbség. Megjegyzem, hogy maga,
mialatt szorgalmasan járta a zsúrokat, a városligeti fasortól a
Krisztinavárosig, lakásról lakásra czipelve a rangját dísznek, déli
növénynek, meglehetősen kivetkőzött grófi jellegéből; a ranggal is úgy
van, mint egyebekkel: ha sokat exponálja az ember, hamar megkopik. Mi
pedig megbecsüljük a rangunkat; egy kicsit uj még, egy kicsit
festékszagu: de megbecsüljük. És mi már nem ereszkedünk le oda, a hol
maga mindennap megfordul.

Miska. – Abban igaza van, hogy meglehetősen kikoptam a társaságomból. De
csak rajtam áll, hogy visszatérjek oda.

Elza. – Hogyhogy? Carrièret fog csinálni? Negyven éves korára miniszteri
titkár lesz? Ugyan menjen! A hivatal – a hol annyi szabadságot adnak
magának, a mennyit akar, mert a minisztériumban, akár fogalmaz, akár nem
fogalmaz, maga semmiképpen se numerál – a hivatal, Miska, nem fogja
magát lábra állítani.

Miska. – A hivatal! Ki beszél itt a hivatalról? Törődöm is én a
hivatallal! Nekem partit kell csinálnom, Elza; nekem ez olyan
kötelességem, mint az anyáknak az, hogy katonákat adjanak a hazának. Ha
én nem csinálnék partit, halálos vétket követnék el egész családom
ellen; megcsúfolnám őseimet és megrabolnám dédunokáimat. Ez meglesz;
ennek meg kell lennie. Ha ugyanakkor, a mikor ezt a kötelességet
teljesítem, elnyerhetem annak a kezét, a kit szeretek, én leszek a
legboldogabb ember a világon; de ha maga nem akar tudni rólam, akkor is
megteszem ezt, legfeljebb boldogtalan leszek egész életemre, örökre, a
teremfáját!… Így vagy úgy: az kétszer kettő, hogy vissza fogok térni a
társaságomba, és hogy úgy térek vissza, mint egy oligarcha! Meglátja,
mekkorát növök huszonnégy óra alatt! Mert mikor a mesében a
boszorkánynyá varázsolt Ilona visszaváltozik tündérré, az nem olyan
roppant színváltozás, mint mikor egy szegény gróf hirtelen milliomos
mágnássá vedlik át. A tulajdon édesapja se ismer rá, úgy megszépül
egyszerre. És ez az átalakulás a mi családunkban már hagyományos. Én
partit csinálok, a fiam elherdálja a vagyont, az unokám ismét partit
csinál: így megy ez a mi családunkban Zápolya óta. Bízza rám. Ha egyéb
bajom nem volna, a mindenségit!…

Elza. – Adok magának egy jó tanácsot. Ne vesztegesse rám ezt a
félesztendőt, hanem siessen vissza a Zelmához, mondja el neki ugyanezt,
a Zelmát ez a kilátás egyszerűen el fogja szédíteni. És aztán, kérem,
hívjanak meg egyszer magukhoz! Nem tagadom, hogy nagyon szeretnék,
legalább egyszer életemben, egy oligarchánál vacsorálni.

Miska. – Egy félesztendő mulva ennél az oligarchánál fog vacsorálni, de
reggelizni és ebédelni is, mindennap. A szerelem erős, mint a halál.
Akármilyen kemény a szíve, a kitartásom meg fogja hatni, átkozott kis
boszorkány!

Elza. – Kivánnám, hogy jó próféta legyen, bár nem remélem. Olyan
kellemes volna szerelmesnek lenni!… Még egyszer, utóljára!… Aztán meg a
szegény papát igazán boldoggá tenné, ha megszerezném neki ezt a kis
örömöt. Mondja, nem tragikus sors az övé? A barátnőjét férjhez adta, és
mikor ez a férj elhalálozott, férjhez adta másodszor is. A leányai
pedig, a milliomos, szép és jó leányok: először… másodszor… senki
többet… harmadszor!… hoppon maradnak! Hej, de fura is az élet, a
teremburáját!




XI. MARCEL, A NAGY FESTŐ.

– Várakozó-terem a nagy festőnél. Fejedelmi fényűzés; minden egyes
tárgyból csak úgy kiabál a művészet. A vendégek körül négy inas
forgolódik; a feketébe öltözött titkár úr, kinek ábrázata komoly, mint
egy operatőré, a feltűnést tapintattal kerülve jegyzi fel egy
pergamen-alakú japáni papirra a jelentkezők nevét s a pihenés perczeiben
logaritmus-tábla segítségével számítja ki, hogy a jelentkezők minő
rangsorban járulhatnak a nagy festő elé. A várakozó-termet
perzsaszőnyeggel borított óriás kapu és két, gobelinnel fedett ajtó
választja el a szentélytől. Déli félegy óra. A várakozó-terem
telidestele: orosz nagyherczegekkel, levantei herczegnőkkel, száműzött
királynékkal, bibornokokkal, herczegek, grófok, bárók és pénzfejedelmek
sokaságával. A száműzött királynék oly türelmesen várakoznak, mint az
özvegy méltóságos asszonyok a belügyminisztérium folyosóján, mikor
kegydíjért folyamodnak… Megjelennek: Soroksáry Miska gróf és
menyasszonya, Berzsenyi Elza bárókisasszony. A várakozók az ujonnan
érkezettekkel, rangviszonyaikhoz és az ismeretség mértékéhez képest,
hosszabb vagy rövidebb, észrevehető vagy észrevehetetlen pillantást
váltanak, a mely pillantások némelyike köszönésként kíván szerepelni. Az
ujonnan érkezettek elfoglalják a szomszédsággal legkevésbbé terhelt
helyeket. –

Miska (Elzához, halkan). – És mi most itt várakozni fogunk?

Elza (Miskához, még halkabban). – Csak addig, míg Bianca Capello ide
fuvarozza a szegény mamát. Azaz… persze, hogy persze!… Floridornak igaza
van, a papának is ide adtunk randevút s a mi még súlyosabb, uraságod
kiintrikálta, hogy a szegény angolna is itt szedjen fel bennünket!
Szóval, ezen a helyen kell összeverődni az egész mispotálynak.

Miska (mint fent). – Na, előre kiváncsi vagyok, hogy az én
csillagkeresztes tántim mit fog szólni ehhez a stílushoz.

Elza (épp úgy). – Már korrigál? Vigyázzon, még nem melegedett meg a
vőlegénységben! Különben a maga tántija azt fogja mondani: »Gyermekem,
ez Iphigénia Taurisban, csakhogy szebbek a toilettejei!…«

Miska (mint fent). – Magától kitelik, hogy a képmutatásával le fogja
kányázni a szegény öreg nőt. Különben bánom is én! Vagyok én olyan
csibész, mint maga!

Elza (tovább is halkan). – Na hát akkor mi baja?

Miska (mint fent). – Semmi. Csakhogy tudnék én okosabb dolgot is, mint
itt ülni és várni egy rossz arczképnek a leleplezését.

Elza (pianissimo). – Mit akar? Hisz ez egy egész színház! Nézze, itt
vannak a Frányaváry konteszszek is! Le akarják festetni magukat, hadd
tudja meg az utókor is, hogy ők milyen öregek voltak!

Miska (mint fentebb). – Kérem, ne gúnyolja a tiszteletreméltó multat.
Gondolja meg, hogy az ő nagybátyjuk volt az, a ki ezt az országot
elfoglalta mindnyájunk számára.

Elza (a fogai közül). – No lám, megint az orromhoz dörgöli
Lengyelországot, Mezopotámiát, et toute la lyre!… A fiatal úr
rosszkedvű; nem tetszik neki a kávéház!… Bezzeg, ha egy körömfeketényi
primadonna volna jelen!…

Miska (azonképpen). – Ugyan, mi az ördögöt csinálnék vele?!

Elza (suttogva). – Magának, a milyen perverz, különös örömet okozna, ha
a menyasszonya háta mögül telegrafálhatna neki!

Miska (ugyanúgy). – Hallja, nem bánom, akármit fog rám, de azt ne kapja
fel, hogy perverz vagyok, mert az ilyesmit mindjárt elhiszik.

Elza (mint előbb). – Na, és ha a házasságunk kútba esnék, ez
kompromittálná a hölgyek előtt, ugy-e?!…

(Ekközben az egyik inas az ujonnan érkezetteket bejelenti a titkárnak.)

Az inas (a ki azelőtt színházi súgó volt a vidéken). – Titkár úr!…
(Tisztelettel teli, megilletődötten komoly ábrázatot vág; halkan). –
Soroksáry Miska és titkos arája, Kund Abigél.

A titkár (hivatalos csendben). – Na, és Ő?

Az inas (mint fentebb). – Miféle Ő?

A titkár (hasonlóképpen). – A másik!

Az inas (ajkait meg nem mozdítva, egy lépésnyire már nem hallható mély
baritonnal). – Bár a nap sárga korongja már jó előre haladt az égbolt
peremén, még nem pillantám meg kis lába havát!

A titkár (hasonló hangon). – Annál jobb, mert elfelejtettem megmondani,
hogy a másikat soron kívül kell előállítani. A donyesz kicsikarta a
mázolótól, hogy azonnal bemehessen, mihelyt megérkezik.

Az inas (mint előbb). – Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e?

A titkár (ugyancsak piano). – Hogyne! A mázolónál nincs senki; ujságot
olyas. Csak a hatás kedvéért várakoztatja a kompániát.

Az inas (szintúgy). – No, és hol vezessük be a lammermoori menyasszonyt?
A túlsó oldalról?

A titkár (még folyvást csak az inas számára). – Hám’sz án Idé?… Abban
nem volna semmi öröme! Ki kell nyitni neki a műterem nagy ajtaját, hadd
vonuljon be rajta egész kíséretével, hogy az előkelők meghaljanak a
sárga irígységtől!

Az inas. – Igenis, milord!

(Ezalatt Miska gróf és Elza halkan beszélgetnek.)

Miska (a váróterem falain lévő képeket nézegetve). – Csak nem
jövendőbeli sógorom festette ezeket a képeket?

Elza. – Dehogy! Ezek a cinquecentó-ból való remekművek.

Miska. – No azért, mert ezek egészen csinosak.

Elza. – Úgy látszik, maga nem sokat tart Szilassynak a művészetéről.

Miska. – Hát maga sokat tart róla?

Elza. – Na, tudja, elhiszem, hogy vannak nagyobb festőink is… öreg urak,
a kik csak a művészetöknek élnek… de a budapesti fiatalok között… azok
között, a kik Budapest társadalmában szerepet játszanak… a kik nem
mentek ki a nagyvilágba, hanem hazafiasan itthon keresik a sikert…

Miska. – … ez a legokosabb ember.

Elza. – Mondja, hogy: a legügyesebb festő! Hisz látta a Zelma portréját!
Olyan gyönyörű, hogy bele lehetne bolondulni. Hát, mondja, nem nagy
művész az, a ki még Zelmában is fel tudja fedezni a szépséget?

Miska. – Ez az, a mit mondok. A mi festőink közül sokan… azok, a kik,
hogy a maga szavait ismételjem, hazafiasan itthon keresik a sikert, a
kik Budapest társadalmában szerepet játszanak, s a zsúrokon a legerősebb
konkurrencziát csinálják a házasulandó fiatal ügyvédeknek, ha egyébbel
nem exczellálhatnak, ha másban nem főzhetik le rosszul öltözködő,
zsúrokra nem járó kollégáikat, azokat, a kik csak a művészetöknek élnek,
egy dologban nagyot tudnak produkálni: _en gros_ reparálják meg, a mit a
természet rosszul csinált. Szépnek festik, a ki csúnya; fiatalnak, a ki
öreg; jóképű bácsinak a szívtelen vén panamistát, és ha vérebet
pingálnak, kék pántlikát festenek a nyakára. Az emberek bolondok, és ők
nem bolondok, hogy ezt ne vegyék észre. Ebben az iskolában nőtt nagyra
Szilassy Marczel úr is, jövendőbeli sógorunk, s ennek az iskolának
nemsokára ő lesz a Velasquez-e; mert ő mindenkit túlliczitál, s képes
paradicsommadárnak festeni a bagolyt is.

Elza. – Legyünk őszinték. Magának nem tetszik ez a házasság, s azért
ítéli meg Szilassyt ilyen szigorúan, mert Blankának a vőlegénye. Pedig
beszélhet akármit, az egész világot nem lehet csak úgy minden nélkül
bolonddá tenni, és ha Szilassyt felkapták, ez nem valami epidémikus
téboly, hanem tisztára az ő érdeme… és akármilyen szigorúan ítél róla,
annyit nem tagadhat le, hogy minden képe tetszetős, maga a csinosság,
csupa báj…

Miska. – … és csupa mosolygás. Mondja, nem volt ez a mi jövendőbeli
sógorunk valamikor fényképész? Nekem, a hányszor valamelyik portréját
látom, mindíg az jut eszembe, hogy a művész, mialatt a képen dolgozott,
minduntalan azt mondhatta a modellnek: »Tessék barátságosan nézni!
Tessék barátságosan nézni!«

Elza. – Vallja meg nyiltan, hogy másféle sógorra számított. A piktor egy
kicsit derogál magának. Pedig hát van akárhány gróf, a kivel ez a piktor
nem cserélne.

Miska. – Például velem sem; elhiszem. Egy pár nap alatt többet keres,
mint a mennyit nekem a minisztériumban egy év alatt fizetnek. De nekem
semmi kifogásom ellene, sőt! Hogy nem tartom nagy művésznek? Ez más
blattra tartozik. Bánom is én, hogy a sógorom igazi művész-e, vagy csak
közönséges pacsmagoló! Ha Bastien Lepage és Carolus Darán Szilassyt ki
fogják taszigálni a halhatatlanságból, ez az ő baja, nekem e miatt nem
fáj a fejem. A fődolog az, hogy minden tekintetben kifogástalan ember.
Megvallom, hogy ha Blanka kezét véletlenül a párisi Beer kapja meg,
ennek nem örültem volna. Pedig a párisi Beer igen derék ember lehet, de
olyan pofonvágnivaló ábrázata van, hogy én bizony nem szívesen
mutatkoznám vele egy páholyban. Hanem ez? Hisz ez olyan megnyerő és
előkelő jelenség, mint a minőket Le Bargy játszik! És nagyobb úr
mindnyájunknál! Nézze, meddig antisambriroznak nála az összes
elkergetett királyok! Meglehet, nagyon nem tetszenék nekem, ha Blanka
egy éhenkórász Murillohoz menne feleségül. Mit nekem az ő zsenije!
Tisztelem a művészetet, de sógornak jobban szeretem azt az embert, a ki,
ha maga rossz képeket fest is, tuczatjával vásárolja a drága
remekműveket, mint azt, a ki, ha valami becses dologra akar szert tenni,
személyesen pingál egyet magának. Kifogásom? Ez ellen a házasság ellen?
Örüljünk, hogy elvesz bennünket!

(Belép Berzsenyi báró.)

A báró. – Nini, itt vannak az én gyermekeim! (Elza és Miska a báró
üdvözlésére sietnek.) Na, és nem lehet bemenni?

Miska. – Marczel még nem fogad, mert éppen alkot.

A báró. – Ez helyesen van így, mert egy művész sem mulaszthatja el,
mikor rájön az alkotás. (Körülnéz a teremben.) No lám, itt van az én
tisztelt barátom, a czímzetes püspök úr ő méltósága is. (Oda siet és
üdvözli a püspököt.) Méltóságoddal mindíg találkozni van szerencsém, ha
egy jó ügyről van szó, vagy ha a művészet egyik templomába lépek.

A püspök. – A művésziben való gyönyörködés egy neme az imádkozásnak.

A báró. – Éppen ez az, a miért én a művészetnek mindíg pártját fogom.

A püspök. – Engedje meg, hogy gratuláljak. Hallottam a szép frigyről,
hogy a mi kedves mesterünk eljegyezte a bájos baroneszt. A bárót
boldoggá teheti kedves és jó gyermekének ez a szerencsés választása,
mert a mester, bár még egészen fiatal ember, kétségen kívül a legszebb
jövő várományosa.

A báró. – Bár jövendőbeli vejem a legszebb informácziókkal
dicsekedhetik, mégis nagy megelégedésemre szolgál, hogy Méltóságod
megerősíti örömömet. Oly kiváló műértő, mint Méltóságod…

A püspök. – Ó, a mesterről csak egyféle vélemény lehet!…

A báró. – Én nem mertem volna ezt mondani, de így gondoltam. És talán
nem illik, hogy egy egyénről, ki nemsokára családomhoz fog tartozni,
kérkedő nyilatkozatokat tegyek, de őszintén mondhatom, hogy csak két
művész volt, a ki a legnagyobb mérvben megnyerte tetszésemet: az egyik
egy zongora- vagy netalán hegedűművész, a nevére már nem emlékszem, de
az én barátom, a Várai Fejér, mindenesetre meg tudná mondani, mert éppen
ezen művész hangversenyén történt a redutban, hogy harminczezer
métermázsa kukoriczát eladtam neki, elég kedvező áron, s a másik:
jövendőbeli vejem, kinek művészete legteljesebb helyeslésemet bírja. De
engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam többi gyermekeimet is… Lépjetek
elő!… Ez Elza leányom, és vőlegénye Soroksáry Miska gróf, személyes
leszármazója azon híres hadvezérnek, a ki a törökök ellen a
világtörténelemben olvasható nevezetes csatát elvesztette.

(Üdvözlések, gratuláczió.)

A püspök (Elzához). – Nagyon hasonlít bájos nővéréhez, kivel már volt
szerencsém találkozni, midőn először ült a mi kedves mesterünknek.

A báró. – Méltóságod nem fogja elhinni, és mégis úgy van, hogy mi hárman
még nem láttuk Blanka leányom arczképét, noha időközben már elkészült,
de a kedves gyermek ezt számunkra meglepetésnek kívánta fentartani, és
most éppen azért jelentünk meg, hogy, mint család, megbíráljuk, az
esetleges reparatúrák eszközlése végett, bár nőm, ki Blanka leányomat
ülni kísérte, azt állítja, hogy erre nem lesz szükség, s inkább csak
helybenhagyásunkat fogjuk kifejezhetni.

A püspök. – A kész arczképét még én se láttam, de bizonynyal épp oly
sikerült lesz… (hamiskásan mosolyogva:) sőt még sikerültebb, mint a
mester többi alkotásai… Hanem mit szólnak a mester utolsó képeihez, a
melyek a mostani tárlaton láthatók, nevezetesen az érsek portréjához?

A báró. – Ezen kép rendkívül megragadta figyelmemet, és különösen az
tűnt fel nekem rajta, hogy, ha az ember jobbról nézi, akkor a jelenlegi,
ha pedig balról, akkor a boldogult érsekre hasonlít.

Elza. – Nekem sokkal jobban tetszett a táborszernagy arczképe. Ebben a
képben annyira benn van a katona…

Miska. – A táborszernagy arczképe valóban igen szép festmény, csak egy
hibája van: az, hogy egy cseppet se hasonlít a táborszernagyhoz.

A püspök. – Ez túlzás.

A báró. – Ellenkezőleg. A kép oly hű, hogy más katonákat is kielégíthet.
Így például nekem van egy tisztelt barátom, egy tábornok, ki arczban
igen hasonlít a táborszernagyhoz, és a kép még ezen barátomnak is
megfelelne.

Elza. – Különben egy művészi alkotásban nem az a fődolog, hogy nagyon
hasonlít-e az eredetihez… hogy minden szemölcs rajta legyen, mit tudom
én, mi… hanem, hogy jellemzetes legyen, hogy benne legyen a lélek…

(Rejtvényi megjelenik a színen.)

Az inas (a hatás kedvéért utólag bejelenti). – Rejtvényi szerkesztő úr!

(Rejtvényi megpillantván a Berzsenyi-családot, szorgalmasan hajlong.)

Miska. – Már bocsánat…

A báró. – Itt van az én kedves barátom, a hogy is hívják, a ki mint
szakavatott férfiú mindjárt el fogja dönteni ezt a nézeteltérést.
Engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam az én kedves barátomat, a
doktort, ki több lapnak szerkesztője és vegyeseket ír, úgy
illusztrácziókkal, mint nélkül. Mert éppen arról vitatkozunk, kedves
doktor, hogy a leányom azt állítja, vagyis inkább a jövendőbeli vejem
ellenkezőleg azt mondja… (Elzához): mit is mondottál az előbb?…

Elza. – A portrénak… természetesen csak a művészi alkotásokról
beszélünk… nem az a czélja, hogy hasonlítson a modellhez…

Rejtvényi (közbevág, igen határozottan) – … hanem az, hogy ne
hasonlítson.

Miska (nevet). – Lám, a szerkesztő velem szavaz!

Rejtvényi. – Bocsánat, de a baronesznek van igaza. A festő nem
fotografus. A fotografiának az a czélja, hogy hasonlítson, a
festménynek, hogy szép legyen. A fotografus olyannak mutatja az
eredetit, a milyen, a művész olyannak, a milyennek _ő látja_. S ha a
művész olyannak látja az eredetit, a milyennek mutatja, mi tartozunk
elhinni neki, hogy valóban olyan; mert a művész ezt jobban tudja, mint
mi. Sőt az eredeti tartozik olyannak lenni, a milyennek a művész látja.
És ha a laikus azt képzeli, hogy a művészi arczkép egy cseppet sem
hasonlít az eredetihez, ez a laikus szemének a hibája. Esetleg az
eredeti hibája. De soha se a művész hibája. Mert a művész látása
souverain. Vegyük például Blanka baronesz arczképét. Mi mindnyájan azt
hittük eddig, hogy Blanka baronesz barna. De a művész szeme észrevette,
hogy Blanka baronesz szőke. És a mester alkotásán Blanka baronesz haja
kalászszínű. Most már mi is tudjuk, hogy Blanka baronesz szőke. Meglátni
azt, a mit közönséges halandó nem lát meg, mondhatnám: a minek
közönséges halandó éppen az ellenkezőjét látja –: nos, tehát ez a
művészet! Tegyük fel, hogy Blanka baronesz esetleg csakugyan barna. Az
mindegy. Ez nem változtat a dolgon. Azért a képen mégis szőkének kell
lennie, mert a mester szőkének látja. Ez a fődolog. Hogy mi laikusok,
mit látunk, vagy mit nem látunk, ahhoz a művészetnek semmi köze. Nekünk
nincs jogunk látni, mert mi nem vagyunk művészek. (Egy inashoz.) – A
titkár azonnal küldje be a mesterhez a névjegyemet, mert az estilap nem
várhat. (A társasághoz.) – Nem tudom, sikerült-e magamat megértetnem?

Elza. – Nem vagyok egészen egy nézeten a szerkesztő úrral…

A báró. – De én tökéletesen értem. Bízzuk ezt a művészekre. Miattam
lehet Blanka a képen szőke, vagy akár vörös, csak a kép nagyon szép
legyen. Miattam akár egy cseppet se hasonlítson…

Miska. – … elég, ha Marcel becsületszavára kijelenti, hogy őt ábrázolja.

A báró. – A katalógusban ott lesz, hogy ki legyen a kép.

A mester (kiront a váróterembe az egyik kis ajtón). – Bocsásson meg,
kedves Rejtvényi!… (Látván, hogy sokan várnak rá, egy Le Bargyra
emlékeztető mozdulattal meghajlik a vendégkoszorú előtt.) Ah, kedves
Elza, kedves báró!… Önök már itt?!… És menyasszonyom? Ő még nincs itt?!…
(Kiveszi óráját és megnézi.) Ej, menyasszonyom nem pontos, soha se
pontos!…




XII. TRAGIKUS IDILL.

– Történik: Szilassy Marczel műtermében. A mester egy trónusnak is
nevezhető karosszékben ül, mely egykor Medici Lőrinczé volt, s mely a
restaurálás költségeivel egyetemben annyiba került, a mennyin egy házat
is meg lehetne vásárolni. A mester lábánál, egy puffon: menyasszonya,
Berzsenyi Blanka bárókisasszony. Blanka, jobbkezében a mester jobbkezét
tartva, melyet koronkint megcsókol, áhítattal tekint föl a beszélőre.
Így csünghetett a názáreti Jézus ajkán Mária, a szorgos Márta lelkes
testvére. –

A mester. – Az én halhatatlanságom mellett azért törpül el minden más
halhatatlanság, mert én a Wagner Richardja vagyok a mesterségemnek.
Gondolja el, hogy ebben a pillanatban kétezer millió ember él a világon;
tíz évvel ezelőtt szintén kétezer millió ember élt, és száz évvel
ezelőtt ugyancsak kétezer millió. És ez a sok kétezer millió ember mind
nem látta meg, hogy a fény micsoda szószszal vonja be a tárgyakat! Én
megláttam és még egyszer megcsinálom azt, a mit a fény megcsinált.
Lássa, ez az! Egyszerű dolognak látszik és mégis minden. Olyan nagy
dolog ez, hogy a művészet-történet két részre oszlik. Az első tart addig
a napig, a mikor én megszülettem; a másik rólam fog szólni és az
epigonjaimról. Néha magam is szinte elhűlök, ha arra gondolok, hogy
micsoda zseni szorult belém! Az ember nem hinné, hogy mekkora erő
lakhatik egy nyolczvankét kilónyi anyagban, mely külsőleg olyan, mint
más ember! De ez már így van. Nem tehetek róla; alázatos eszköze vagyok
az istenségnek, mely éppen engem választott ki, és közlöm az emberekkel,
a mit az istenség rám bízott. Mondja, van magának fogalma az én zsenim
határtalanságáról? Nem; nincs. Nézze, ezen a világon van ennyi és ennyi
tárgy, továbbá ennyi és ennyi érték, nem tudom, hány billió, billiárd,
vagy trillió és trilliárd. Maga megjelöl nekem bármely haszontalan
tárgyat; mondjuk: egy fát, egy papirvágó kést, vagy egy öreg asszonyt.
Én lefestem ezt a haszontalan tárgyat a szószszal, melylyel a fény
leönti, és ime ez a dolog már két példányban fog exisztálni a világon,
két tökéletesen egyező példányban, melyek csak annyiban különböznek,
hogy a művészi példány sokkal, de sokkal értékesebb, mint a modell, s ha
mondjuk: eddig trilliárd font sterling érték volt a világon, most ez a
trilliárd megszaporodott x font sterling értékkel. Aztán, nézze… a
kétezer millió ember közül, a ki most él, van legalább négyszáz millió,
a ki azt képzeli, hogy ő a legkülönb ember a világon. És ez a négyszáz
millió mind csalódik, nekem pedig… nekem egyedül… igazam van! Elgondolni
is óriási. Mondja, el tudja képzelni maga, hogy ki vagyok én?

Blanka (lelkesen). – Ó, el tudom képzelni! Még maga se tud olyat
kitalálni, a mit én el nem tudnék képzelni. (Naivan:) – De nem értem az
összefüggést.

A mester. – Várjon csak. Mindjárt rájövök. Eddig csak azt akartam
mondani, hogy én nem vagyok öntudatlan zseni. Teljesen tisztában vagyok
a jelentőségemmel. Bizonyosan tudom, hogy én vagyok a világ legnagyobb
embere, és csakis kollégáimat, az Übermensch-eket számítom. Ezek után
maga azt gondolhatná, hogy nekem tökéletesen mindegy: jól gondolkozik-e
rólam Vontcsövy, avagy rosszul gondolkozik? Ez a Vontcsövy egy kloáka.
Nem elég, hogy elhordja az összes vázlataimat, hogy az apró képeimet
elkunyorálja és eladogatja: még arra a szemtelenségre is képes, hogy
kölcsönök czímén megfizetteti a rólam írt czikkeit. Maga azt tételezi
fel, hogy engem kielégít határtalan öntudatom, s nem sokat törődöm vele,
hogy mennyire taksál a jelenkor, az egész világ, következésképpen még
kevésbbé törődöm vele, hogy mennyire taksál Vontcsövy, ez a kloáka. Nos,
nekem ez nem mindegy. Többet mondok. Nekem még jól is esik, hogy
Vontcsövy tiszteli bennem a piramidális zsenit. Ez az ember egy kloáka,
de intelligens lény. Egy ronda állat, de van érzéke a művészet iránt. Ez
az ember lát engem. Érez engem. Mindamellett nem ez a fődolog. A fődolog
az, hogy Vontcsövy az ő hangulatát, az ő elragadtatását, az ő mámorát
bele lövi a publikum gyomrába. A publikum egy csorda. A publikumnak
dunsztja sincs a művészetről; a publikumot én megvetem. De a mint a nagy
hadvezér nem győzhet hadsereg nélkül, a mint nem lehet valaki apostol, a
nélkül, hogy hivői legyenek, én sem élhetek küldetésemnek a publikum, e
csorda nélkül. És ezt a csordát senki sem kezeli úgy, mint ez az
elvetemült Vontcsövy. A mai czikke például remekmű. Ilyen népszerű
szavakkal, s a mellett ilyen hosszasan még nem magyarázták meg a
zsenimet. Olvassa csak el. Olvasta? Olvassa el még egyszer. Én
elolvastam tízszer.

Blanka. – Még most sem értem. Mert hiszen nem Vontcsövyről beszéltünk,
hanem a Zomotori Gelbről.

A mester. – Na hát ez ugyanaz az eset. Vontcsövyt én csak hasonlatnak
hoztam fel. Mit nekem a Zomotori Gelb! Nem is ismerem. Talán soha se
fogok vele megismerkedni, mert az estélyén, ha bemutatkozik, én ugyan
nem fogok vele foglalkozni, egy pillanatig se, annyit mondhatok. Nem
vagyok kiváncsi rá: tisztességes ember-e, vagy nyugalomba vonult betörő,
intelligens lény-e, vagy csak flanczol a művészvendégeivel; mindez örök
rejtély fog maradni előttem, mert én az estélye után rá se fogok
ismerni, ha az utczán meglátom. A Zomotori Gelb nekem csak eszköz, kis
eszköz, mint egy nadrággomb, melyre azonban szükségem van. Mit mondjak
még? A Zomotori Gelb nekem is derogál, mint magának; de a Zomotori Gelb
előttem nem valaki, hanem csak valami, nem egy személy, hanem egy tér,
mint pl. a Rákóczi-tér. Elmegyek az estélyére, tekintet nélkül arra,
hogy ő adja az estélyt; elmegyek, holott nagyon jól tudom, hogy ki
vagyok, s hogy ő semmi tekintetben nem jöhet én hozzám. És határozottan
óhajtom, hogy maguk is ott legyenek, mert ott én reprezentálni akarok.

Blanka. – Látszik, hogy soha se volt még a Zomotori Gelbnél estélyen. Én
voltam ott, és kötelességem figyelmeztetni magát. Persze, ha
parancsolja, ott leszünk; de jól gondolja meg a dolgot, mert én ártatlan
leszek benne, ha maga azután nagyon fog boszankodni. Mert az ő háza
olyan, mint az utcza; mint egy tér; és nem is a Rákóczi térre
emlékezteti az embert, hanem a Schiffmannsplatzra.

A mester. – Volt már maga a Schiffmannsplatzon?

Blanka. – Azt se tudom, hol van, hanem azt tudom, hogy ott nemcsak úri
holmit árulnak. A Zomotori Gelbnél is minden megfordul. Nagyon sok
embert hí meg, és meghí boldogot-boldogtalant. Neki mindegy; elég
valakiről hallania, hogy azonnal meghívja. Így aztán sajátságos
vendégsereg verődik össze nála. A legvegyesebb elemek, a legbőszebb
ellenségek, a legexotikusabb alakok és a legfélelmetesebb estélyhiénák.
Az ember, ha körülnéz a társaságon, eleinte csodálkozik: »Hát ezek
hogyan kerülnek ide?!« Aztán azon csodálkozik, hogy hogyan került ide ő
maga. És ezek között az alakok között, a kik néha furcsa szemeket
meresztenek egymásra, a legtöbbször pedig nem tudnak egymással mit
beszélni, a Zomotori Gelb mosolyogva sürög-forog; egész este nem csinál
egyebet, mint folyton kínálja a vendégeit pezsgővel, hűsítővel,
szivarral, fagylalttal, likőrrel és mindazzal, a mivel egy jól
berendezett csemege-bolt dicsekedhetik. Az ember bámul, hogy mit
mosolyog folyton ez a kis kopasz? Valószínűleg nevet magában, hogy így
össze tudta boronálni az egymáshoz legkevésbbé tartozó embereket. Nincs
egy vendége, a kivel tíz szót tudna váltani valamiről; a vendégeinek a
felét nem ismeri. Annyi ismeretlent hív meg, hogy néha egész tolongás
van a lépcsőjén, s azon a czímen, hogy tánczosok is kellenek, különös
alakokat invitál meg, a kik más, jobb mulatság után részegen állítanak
be hozzá. Azt mondják, már többször rémes szotizokat vágott zsebre
azoktól a vendégeitől, a kik nem ismerték; sőt egyszer, állitólag,
részeg fiatal emberek, a kik nem tudták, hogy ő a házigazda, meg akarták
verni. Na és a Zomotori Gelbné! Ismeri a Zomotori Gelbnét?

A mester. – Mi közöm nekem a Zomotori Gelbnéhez?…

Blanka. – A Zomotori Gelbné egy kövér öreg asszony, a ki az életéből
vagy harmincz esztendőt egy lisztesboltban töltött el – mert azelőtt
lisztkereskedésük volt – s a kinek ezalatt a lisztporral annyira tele
ment minden pórusa, hogy most a nagy, méla fekete szemével úgy néz ki,
mint egy szomorú, kövér Pierrot. A Zomotori Gelbné eleinte azt
képzelhette, hogy, ha ők estélyeket adnak, akkor neki társasága is lesz;
de ebben a várakozásában rettenetesen megcsalta a sors. Mondhatom, soha
háziasszonyt annyira nem bojkottáltak a vendégei, mint a Zomotori
Gelbnét; régebben még csak tisztességgel, néhány nyájas szó után
szökdöstek el tőle, úgy az urak, mint az asszonyok, de most már
czinikusan mellőzik, s nincs az a zöld zsúralak, a kit öt percznyi
beszélgetésre megfoghatna. Lassankint bele is nyugodott, hogy a tulajdon
estélyen se lehet egy kicsit szórakoznia, s most már megelégszik azzal,
hogy ilyenkor fölveheti valamelyik kivágott ruháját és kiülhet a tömeg
közé, megmutogatni a gyémántjait, a melyeket olyan elhagyatottságban és
olyan szótlanul ragyogtat, mintha viaszbaba volna s a Zomotori Gelb
kirakatában ülne. A Zomotori Gelbet még csak megértem valahogy, mert az
alighanem főrendiházi tag akar lenni, azon a czímen, hogy nagy
művészet-barát, a mi Maecenás óta annyit jelent, hogy az ember szívesen
tömi étellel-itallal mindazokat, a kik művészeknek nevezik magukat… de
ezt a szegény asszonyt, a ki igen jó lélek lehet, igazán nem értem.

A mester. – Hát akkor hogy van az, hogy mindenki eljár hozzájok?

Blanka. – Mindenki nem jár el hozzájok, csak sokan, de ez is rejtélyes,
s olyan titka a Zomotori Gelbnek, mint a karthauziaknak a chartreuse
készítése. Azt hiszem, a titok főképpen abból áll, hogy a Zomotori Gelb
mindíg gondoskodik attrakcziókról, s minden meghívottnak igér más
meghívottakat… ott lesznek X. és Y.… azok, a kik amazt a leginkább
érdeklik. Az attrakcziók pedig: azok az asszonyok, a kik a legtöbbet
beszéltetnek magukról; a nap hősei, a kik utóljára nagy port vertek fel;
és egy pár olyan úr, a kiknek a hatalmától a legtöbb érdek függ. Mivel
hódítja meg ezeket a kis kopasz? – nem tudom; valószínűleg azért mennek
a Zomotori Gelbhez, a miért a bohózatokhoz: hogy furcsa embereket
lássanak.

A mester. – Ha ők elmehetnek: mi is elmehetünk. Hadd lássuk egyszer ezt
a komédiát is.

Blanka. – Maga elmehet, az más. De mi?… ne kívánja azt! Ha mi csak
egyetlenegyszer mutatkoznánk a Zomotori Gelbnél, mindjárt akadnának, a
kik azt mondanák: »Ime, ez az ő társaságuk!« Az effélében az ember nem
lehet eléggé elővigyázatos. Társadalmi érzékenységünk őrizetében épp
olyan szigoruaknak kell lennünk, mint a hogy egy leánynak ügyelnie kell
minden csekélységre. Egy semmi, és megered a szóbeszéd. Nincs könnyebb,
mint egy családot deklasszirozni, kivált ha maga is táplálékot ad annak
a gyanunak, hogy a társasága megválogatásában nem eléggé finnyás.

A mester. – Nézze, bizonyosan tudom, hogy ott lesznek a Frányaváry
grófék is.

Blanka. – Azok tehetik. Először is a hóbortosság jogán azt csinálják, a
mit akarnak, és ezt mindenki természetesnek találja. Aztán meg, a kinek
már a szépapja is híres volt arról, hegy hóbortos csinyeket követett el,
az már sokat megengedhet magának. De mi még nem tartunk ott a
tekintélyben, a hol a Frányaváryék. Maga nem képzeli, mennyi kínlódásba
került, míg ezt a kis pozicziót kivájhattuk magunknak. És azért hoztunk
volna annyi áldozatot, hogy most hirtelen megbolonduljunk és elhajítva a
verejtékkel szerzett presztizst, encanaille-irozzuk magunkat a Zornotori
Gelbékkel?! Nem, maga nem kívánhatja ezt; maga, a ki olyan okos, mint
Spinoza; maga, a ki olyan nagy, mint Michel Angelo megsokszorozva Wagner
Richarddal; maga, az én uram és parancsolóm, az én jóistenem! És ba
kívánja, miért kivánja? Mit akar ott? Nem értem.

A mester. – Elmondom; én mindent elmondhatok. Én nem tehetek, nem
mondhatok, nem gondolhatok olyat, a mit szégyelnem kellene. Nekem jogom
van megtenni akármit, s a mi más közönséges embert lealacsonyítana,
azzal, ha én teszem meg, megtisztul, szentté és nagyszerűvé válik. Nekem
nem parancsolnak a társadalmi törvények; nekem még a világ rezon
törvényei sem parancsolnak. Rám nézve külön törvények állanak érvényben,
melyeket magam szabok meg magamnak. És ha tetszik, még ezek alól a
törvények alól is feloldom magamat, _car tel est mon plaisir_. Én
souverain vagyok; nem mint egy királyocska, hanem mint az örök
világosság. Az örök fény, mely szószszal önti le a tárgyakat; szószszal,
melynek a titkát csak ketten tudjuk: a fény meg én. Ha például én
megölnék egy embert azért, hogy elraboljak tőle két krajczárt: nem
szégyelném, és elmondanám, föltéve, hogy az őszinteségemmel nem
szereznék magamnak valami kényelmetlenséget vagy alkalmatlanságot. Mert
azzal, hogy ezt a tettet én követném el: maga a tény is nagyszerűvé
válnék. Ilyen még nem fordult elő, és életrajzíróim azt mondanák: ez a
lángész határtalan volt, mint a tenger. Hogy egy kis példát mondjak
erre: Benvenuto Cellini megölt egy pár embert. Mások is öltek embereket;
ezek gyilkosok és gonosztevők voltak, Benvenuto Cellini csak érdekes
volt. A kiket mások öltek meg, azok meghaltak, egészen, végleg,
tökéletesen, pont; a kiket Benvenuto Cellini ölt meg, azok
halhatatlanok. Isteni szerencse volt rajok nézve, hogy Benvenuto Cellini
ölte meg őket, s ha tudták volna, hogy mi vár rajok, örömmel rohantak
volna a halálba. Pedig az csak Benvenuto Cellini volt!

Blanka (mintha álomba ringatták volna; azután: a megilletődés ünnepies
hangján, lassan, az álmodozását kifejező hanghordozással). – Milyen
zordon és fenséges ma az én zsarnokom!… Mint egy óriási glecscser az
orkán csillagtalan éjszakáján!… (Mintha rémképeket űzött volna el
magától, megrázza egy kicsit a fejét és mosolyogni kezd.) De engem nem
ölsz meg, ugy-e; édes?!… te, édes!…

A mester (kegyesen). – Nem. (Lehajlik Blankához és homlokon csókolja.)
Boldogan fogsz élni és India császárnője léssz! Nem azé a rongyos kis
Indiáé, a mit a mappán látsz, hanem az én Indiámé, az örök fényességben
úszó, boldog szigeté, a hol én trónolok!… s a hol a napnak a szószsza… a
hol a napfény szószszal… a hol a napfénynek a tengere, mint… a hol egy
szósztenger… (Egy darabig még küzd a hasonlattal, de mivel a hasonlat
tovább is akadékoskodik, röviden végez vele s egyszerűen kitekeri a a
nyakát.) De mit is akartam az előbb mondani?!… Igen, azt akartam
mondani, hogy maguknak el kell jönniök a Zomotori Gelbhez!

Blanka (mint a kit boldogító álomból ébresztettek fel, durczásan). – Ne
beszéljünk a Zomotori Gelbről! Beszéljünk magunkról! Úgy szeretem én az
én jóistenemet, ha olyan, mint a milyennek az előbb láttam!… Ha zordon
és fenséges, mint sötét hegyorom a viharban!… Beszéljünk Benvenuto
Celliniről… beszéljünk rólad!…

A mester. – Meg kell lennie!… el kell intéznünk ezt a Zomotori Gelbet!
Kivánom!… Tehát, igen, azt akartam mondani, hogy fel fogom tárni maga
előtt őszintén… miért ne?!… Nekem nincs mit eltitkolnom, kivéve, ha
számításból titkolózom… a mit én cselekszem, az csak helyes és nagystilű
lehet. Másnál talán szegényes stréberségnek tűnnék fel az, a mit tenni
szándékozom, alantas haszonlesésnek, kapzsiságnak; de nekem jogom van
felülemelkedni a bárgyúk megrovásán s minden tekinteten. A világ nekem
sakktábla, az emberek figurák; játszom ezekkel a parányi alakokkal, s ha
mozdulataim kicsinyeseknek tűnnek fel, játékom nagyszerű. És en
mindenből hasznot húzok, még a játékomból, még a mulatságomból is;
felhasználom a figuráimat, aztán eldobom őket, de csak azután, amikor
már belevontam őket érdekkörömbe, megdolgoztattam őket a czéljaimra, s
besöpörtem a hasznot. Kifacsarom őket és el vannak dobva. Felülemelkedem
mindenen, a mi a tuczatemberek számára erkölcsi parancs, s az
Übermenschek érthető czinizmusával teszem túl magamat a gyöngébbek
kritikáján. Mert engem minden megillet, a mit megkívánok, s czéljaimat s
útjaimat egyaránt tetszésem szerint választom.

Blanka. – Ez az első eset az életemben, hogy valamit nem tudok
elképzelni.

A mester. – Hallja tehát. Ezen az estélyen ott lesz a szép sikervári
Straussné is.

Blanka (elszörnyed, de némi kellemes borzongást érez). – Jézusom!…
Remélem, ezzel nem azt akarja mondani, hogy…?! És még elmondja nekem!…
Istenem, milyen ember!… Kegyetlen és hatalmas, mint a halál!… Milyen
ember, milyen ember!… Ó, ne taposson a szivemre! Nem, nem, ez nem igaz!…
Mondd, hogy álmodom!

A mester (mosolyogva). – Gyermek! Hiszen akkor nem mondanám el! Nem
mondanám el számításból; a rezon és kényelem-szeretetem nem engedné. És
miért gyötörném magát szükségtelenül?! Az asszony ugyan csak arra való,
hogy a zsenit szórakoztassa, de én nem szakítok le minden rózsát. Ah,
istenem, egyéb dolgom is van! Nem, édesem, a sikervári Straussné nekem
csak egy bábu, egy sakkfigurácska… még csak nem is játékszer, mint egy
gitár, vagy élvezeti czikk, mint egy pohár tokaji… hanem csak egy tárgy…
egy eszköz, melynek hasznát veszem, teszem fel azt: egy szőnyeg, egy
madár, vagy egy őszi alkony. Na, megnyugtattam?

Blanka. – Akkor most már egy cseppet sem értem,

A mester. – Mindjárt meg fogja érteni. A sikervári Straussné ma a
legszebb asszony Budapesten. És nemcsak a legszebb, hanem a
legdivatosabb is. Ha valaki a legnépesebb útczákon mindennap öreg
minisztereket, fiatal majoreskókat, törzstiszteket és megőrült
házasembereket vezet az orruknál fogva, ez nálunk már nagy dolog. Ez már
majdnem annyi, mintha az illető, hogy úgy mondjam, akkreditált metressze
volna egy főherczegnek. Már most világos, ugy-e, hogy ez a szép és
divatos asszony nem fogja elmulasztani a nem is várt nagy sikernek, a
dicsőségnek ezt a korszakát, s rövid időn megszerzi nagyszámú bámulóinak
azt az örömet, hogy ezek ott láthassák a műcsarnok falán az ő arczképét
is, a büsztéjét, lehetőleg vagy lehetetlenül dekolletáltan, már
valamelyik legközelebbi, az őszi vagy a tavaszi tárlat alkalmával?!… Ez
oly természetes, oly szükségképpi következése az ő divatosságának, hogy
az időt is ki lehet számítani, amikorra az arczképnek el kell készülnie.
Nos hát, maga tudni fogja, hogy Vászonkőy, a ki a vetélytársamnak
képzeli magát, beleházasodott a sikervári Strauss családjába.
Természetesen nem lesz olyan bolond, hogy ki ne használja a családi
összeköttetést, s ne igyekezzék kiintrikálni magának a szép rokon
arczképét. Ha én nem vigyázok, okvetetlenül el is harácsolná előlem. De
én ezt nem fogom engedni.

Blanka (egy kicsit elhűlve). – Le akarja festeni a sikervári
Straussnét?! És ez az egész?!… (A fejét rázza.) Non capisco, non
capisco! De hiszen maga a felét se győzi lefesteni azoknak, a kik
versenyeznek ezért a szerencséért!… és biztos, hogy nemsokára levelet
kapunk, a melyikből kiderül, hogy a Dalai Láma is magával óhajtaná
lefestetni magát. De hát akkor mit törődik maga a sikervári
Straussnéval, és mit bánja, hogy Vászonkőy fogja e lepingálni, vagy egy
másik kis éhes?!… Hadd éljenek azok is!… és kicsoda, micsoda ez a
sikervári Straussné? Magának Hekuba!

A mester. – Ohó, az nem úgy van. Először is, a mint mondom, a sikervári
Straussné ma egyike azoknak a személyeknek, a kik leginkább _en vue_
vannak; aktuális, egyelőre nem fog kimenni a divatból, felül van. Ha egy
czímtáblafestő állítaná ki, az arczképe akkor is foglalkoztatni fogja az
embereket, és a vernissage-on maga száz embertől fogja hallani: »Szép,
szép… de látta-e a Strauasné portraitját?!…« Vászonkőy pedig veszedelmes
fráter. Annyit beszél az emberek gyomrába, olyan elbizakodott pofákat
vág, mikor a legszemtelenebb reklámokat csapja magának, úgy tudja
portáltatni a Vontcsövyekkel a kis rongyait, szóval úgy tudja
adminisztrálni magát, hogy mindíg találkoznak állatok, a kik elhiszik
neki, hogy ő valaki. Már most, ha… teszem fel… az őszi tárlaton az
emberek azt fogják látni, hogy a sikervári Straussnét, a ki ott az ő
minisztereivel és majoreskóival mindent le fog galoppolni: Vászonkőy
állította ki – akkor a ludak így fognak gágogni és a disznók így fognak
röfögni: »Lám, lám, a Vászonkőy kezd kifejlődni!… Lám, lám, a Vászonkőy
kezd fölébe kerekedni a mestereknek!…« És lesznek, a kik keresni fogják:
mi az, hogy a sikervári Straussné az ő minisztereivel és majoreskóival
nem én hozzám jött magát lefestetni? A Vászonkőynek pedig gondja lesz rá
elterjeszteni, hogy engem mellőztek, mert én már kezdek öreg lenni, és
egyéb gazságot. És ilyenkor mindíg akad egy pár betörő, a ki
agyonsajnálja az embert: »A Nap már kezd lealkonyodni… Kezd kimenni a
divatból… a _clou_ már kiesett a kezéből… szóval ez már nem a zenit!…«
Már pedig én a zeniten akarok maradni, s nem engedem, hogy a
divatosságomat kilopják a zsebemből. És biztosítom magát, hogy Vászonkőy
nem fog vigyorogni.

Blanka. – Hogy jön magához egy Vászonkőy?

A mester. – Na hát én is ezt mondom. De azt észre kell venni, hogy
ezeknek a tehetségtelen majmoknak volt annyi eszök, hogy ellopták a
kniffemet. És azóta még rám is liczitálnak. Ha például hozzájok jön a
vasorrú bába, úgy kistafirozzák és kipreparálják, hogy a közönség egész
herczignek találja az öreg méltóságos asszonyt. A tömeg ebből azt
következteti, hogy ők már a nyomomban vannak. Persze a szószt, azt nem
tudják utánam csinálni, de ezt a tömeg már nem érti.

Blanka (még folyvást gyanakodva). – E szerint magát boszantaná az,
hogyha ezt a szép asszonyt nem festhetné le?…

A mester. – Természetesen. Mindenkit én akarok lefesteni, a ki valaki.
Az ördögöt is én akarom lefesteni, ha az ördög divatban van. A nagy
művésznek olyannak kell lennie, mint a primadonnának: folyton
foglalkoztatnia kell a publikumot, mindíg az előtérben kell állania, nem
szabad oda eresztenie senkit, el kell vennie a többiektől minden
valamirevaló szerepet, mert a ki pihen, az nem létezik, azt elfelejtik,
és ha helyettem valaki tapsot csikar ki a publikumtól, az ellopott tőlem
egy darab kenyeret, a mit én ehetnék meg.

Blanka. – Hiszen nem tudna megenni annyi kenyeret.

A mester. – Az mindegy, hogy mit csinálok vele. Hát elszárad a kenyér.
De nem szabad engedni, hogy más is szóhoz jusson, mert a nyakunkra nő.
Mindíg ott kell lenni a közönség pulzusánál. Tele kell kiáltani a
publikum fülét, bele kell lőni a gyomrába, hogy itt vagyunk, hogy élni
és uralkodni akarunk, hogy csak mi vagyunk, az egész világon egyedül
csak mi, senki és semmi egyéb; a mi pedig rajtunk kívül van, az egy
tekintetre se érdemes. Mert, ha csak rövid időre, ha csak egy-két embert
engedünk magunk elé: a publikum megfeledkezik rólunk, nekik adja oda, a
mi nekünk jár, és utóljára a mi számunkra kenyér se marad.

Blanka. – Maga úgy beszél, mintha küzdenie kellene az érvényesülésért,
mintha még nem érkezett volna meg. De hiszen magának már semmire sincs
szüksége! Gazdag ember; én is gazdag vagyok. Akár soha se vegyen
palettát a kezébe. Ha fest, passzióból teszi. Hogy a zsenijének
élhessen, és annak, a mi a legnagyobb gyönyörűsége. Hogy gyönyörűséget
szerezzen másoknak is.

A mester. – Csak nem gondolja ezt komolyan? Törődöm is én másokkal!
Festek, mert ezzel könnyen szerzem a pénzt, és punktum. Nem vagyok
szegény, de még többet akarok szerezni. A vagyonból soha se elég. Ha
van: akkor még többet akarunk. Az ember mindíg akar valamit. Passzióból,
én!… Nekem nincsenek passzióim, mert én nem vagyok regényes kisasszony.
Művész vagyok. A művésznek pedig számítónak kell lennie. Gondolnia kell
rá, hogy akármit csinál: keresztülgázolhatnak rajta a konkurrensei és
egy szép napon kimegy a divatból. Gondoskodnia kell róla, hogy ez a nap
készen találja. Ki kell használnia a rendelkezésére álló időt, hogy ama
bizonyos napig a lehető legnagyobb vagyont halmozza össze. Ha a művész
felhagy minden számítással: akkor már nincs a zeniten, akkor a
zsenijének vége, mert a tehetségeink közül a számítás hagyja el utóljára
az embert. Ha már számítás sincs bennünk: akkor minden patkány elhagyta
a sülyedő hajót.

Blanka. – És így maga egész életében, vagy legalább addig, míg kimegy a
divatból, rabszolgája lesz a publikumnak?

A mester. – Az ember hozzászokik ehhez. Én már fel se veszem. Nekem ez
az élet.

Blanka. – No nekem egy kicsit nehéz lesz ebbe beleszoknom.

A mester. – Majd bele fog tanulni. Hozzászoktatom, úgy, hogy észre se
fogja venni.

Blanka. – És ez az estély már szoktatás akar lenni?

A mester. – Nem csupán az.

Blanka. – Képtelen vagyok kitalálni, hogy mi szüksége volna ott ránk?
Azt még megtudom érteni, hogy maga elmegy. Véletlenül találkozni fog a
Straussnéval, kedves lesz hozza, a Straussné el lesz ragadtatva, hogy a
híres mester így kitünteti, s ezzel a Vászonkőy terve el van fujva.

A mester. – Nem, ez nem elég. Maguknak ott kell lenniök, hogy a
föllépésem annál impozánsabb legyen. És azután magára vár a legnagyobb
szerep. Ha én a menyasszonyom jelenlétében rendkívül kitüntetem a szép
sikervári Straussnét, ez mindenesetre valami, de csak félmunka. Magának
még kedvesebbnek kell lennie a szép asszonyhoz, mint a milyen én leszek;
mert a maga kedvessége nála még többet nyom a latban. Straussné ég a
vágytól, hogy egy lépcsőfokkal feljebb emelkedhessék, s ha azt
képzelheti, hogy most már belejutott a maguk körébe: ez iszonyúan
boldoggá fogja, tenni. Azután maga lesz az, a ki az ideát szuggerálja
neki; ehhez női ügyesség kell, mert hiszen én kéretni akarom magamat,
sőt egy kicsit habozni is fogok, a nagyobb hatás kedvéért. De magának
nem lesz nehéz a sikervári Straussnét szuggerálnia; beszélgetni fognak a
maga portraitjáról… meg hogy az ő szépsége milyen nagy hatást tett rám…
stb., stb.… De hisz ezt magára bízom.

Blanka. – Hm. (Egy kissé merengővó válik.)

A mester. – Nos?

Blanka (némi vonakodás után). – Hiszen ha parancsolja!… (Hirtelen
elhallgat.)

A mester (szigorúan). – De hát mi baja?

Blanka (mintha egy láthatatlan lényhez beszélne, a ki ott ül előtte, a
szőnyegen). – És én, a ki azt képzeltem, hogy úgy fogunk élni, mint a
híres szeretők!… távol a világtól, mindíg édes-kettesben!… a legszebb
tájakon, messze elkerülve a kiváncsiak tekintetét!… a víz csobogását
hallgatva és csak suttogva beszélve, mint George Sand és Musset
Veneziában!… vagy mint Mario, a tenor, és felesége, Giulietta Grisi, a
nagy énekesnő, a kik az embereknek csak énekeltek, mint a fülemüle és a
pacsirta, azután elbujtak a világtól és éjszaka éltek, estétől reggelig,
ezer gyertyával világított, fejedelmi termekben, nappal pedig aludtak,
hogy ne kellessen látniok az embereket!…

A mester (boszúsan). – Ugyan kérem, hagyjon fel ezekkel a
gyerekességekkel! Én nem tréfálok.

Blanka (még folyvást elmélázva). – Én sem.

A mester (szárazon). – Ezzel azt akarja mondani, hogy hiába beszéltem és
nem teljesíti a kérésemet?

Blanka. – Nem; nem azt akarom mondani… Ha kívánja: megteszem. (Fölkel.)

A mester (szintén fölkel, azután le s fel járkál). – Persze, hogy
kívánom. A rezon egyenesen ránk parancsolja ezt. Az ilyen kislányos
álmodozásokkal szakítani kell. Jegyezze meg magának, kedvesem, hogy
akármilyen szépnek tűnik fel maga előtt ez a sok összeolvasott holmi,
már régen vége annak a világnak, a mikor bársonyzekés semmirekellők, a
kik művészeknek nevezték magukat, összeültek könnyelmű grizettekkel, és
egy darabig danolásztak, azután éhen haltak. Ma dolgozni kell és ujra
dolgozni, kikaparni a sikert, és kaparni akkor is, mikor az embernek már
megvan a betevő falatja. És jegyezze meg magának azt is, hogy egy
feleségnek csak akkor van értéke, ha szövetségese és segítőtársa
férjének, ha magáévá teszi férjének az ambiczióit, terveit, stratégiai
finesszeit, egész gondolkozását; ha előmozdítja férje szándékait, kezére
jár a férjének, fárad érte, reprezentál neki és portálja a világban a
közös érdeket. A híres szeretők! A szeretőért, édesem, nem kell messzire
menni; ezért nem volna érdemes megházasodni. A feleség értéke ott
kezdődik, ha egyetért a férjével, ha vele egy czélra tör, ha helyesli és
magáévá teszi férjének a plánumait, ha tovább szövi, a mit férjének az
elméje szőni kezdett, s ha zúgolódás nélkül, belátásból, asszonyi
ügyességgel teszi meg azt, a mit a férje rábíz. Igen, ha olyan feleségem
van, a ki szép, jó, a kit a világ adorál, s a ki a világban minden
lépésével, minden mosolyával, minden szavával az én érdekemet őrzi,
gondozza, viszi előbbre: ennek már van értelme! Nézze, édesem, magának
igen sok hibája van…

Blanka (rátekint a mesterre). – Például?

A mester. – Például: nem pontos; sohasem pontos. Egy kicsit rendetlen
is; valósággal bohém természetű. Fogalma sincs a pénzről s minden
érdeket elhanyagol. Nem elég komoly gondolkozású, mondhatni: könnyelmű;
egy cseppet se számító, nem eléggé körültekintő, s czéltudatos, kitartó
munkásságra igen kevéssé hajlandó. Aztán meg rabja a hangulatainak,
fegyelmezni magát nem képes. Föllengős gondolkozású, a komoly dolgok nem
érdeklik annyira, mint a gyerekességek…

Blanka. – Istenem, mennyi hibám van!…

A mester. – Azért nem mondok le arról a reményről, hogy igen jó
feleséget formálok magából. De ennek föltétele van: a durczásság nélkül
való szófogadás. A feleség olyan legyen, mint a katona: engedelmeskedjék
rezonirozás nélkül. Aztán meg bele kell törődni abba a gondolatba, hogy:
a világban élünk, következésképpen, ha józanok akarunk maradni, meg kell
fordulnunk mindenféle parketten, s a farkasokkal, ha nem is kell együtt
üvöltöznünk, mindenesetre le kell főznünk őket. Tehát, ha én, mondjuk,
már elvettem magát, s maga egyszerre nem akar nekem reprezentálni, hanem
nem tudom micsoda puszta szigetre vágyódik, ahol turbékolni szeretne, s
mert nem viszem oda magát, bezárkozik otthon és agyonsírja az életemet:
akkor én rettenetesen meg leszek csalva. Maga persze, a milyen
elkényeztetett gyerek, azt képzeli, hogy magát minden szeszélyre
feljogosítja a hozománya. Nézzünk hát szembe ezzel a hozománynyal. Egy
millió forint, vagyis két millió korona, a naivak előtt bizonyára
hangzatos összeg, de ez a millió a kritika szemüvegén át nézve, nem
egészen negyvenezer forint évi jövedelemmé zsugorodik össze. Nem egészen
negyvenezer forinttá, mondom, mert az értékpapirok nagyobbik része ugyan
négy százalékos, de vannak három és fél százalékos papirok is. És itt
közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr igen helytelenül járt
el, a mikor, túlzott óvatosságból, ilyen antik módon helyezte el a maguk
vagyonát, és még helytelenebbül jár el, a mikor, nem számolva a
haladottabb kor igényeivel, hallani sem akar a hozomány előnyösebb
elhelyezéséről. Az öreg úr régi módi ember; azok közül való, a kik
nyugodtabban aludtak el, ha este csókkal búcsúzhattak el a készpénztől,
a kik sohasem értették meg, hogy az igazi vagyon, a nagy vagyon: a
számító koczkázat, persze az okosan számító koczkázat. Az öreg úrnak
nincs üzleti érzéke.

Blanka. – A papának nincs üzleti érzéke?

A mester. – Igen; ezt én mondom: a művész. És hozzáteszem: igazán
érthetetlen, hogy az öreg úr hogyan gazdagodhatott meg. Neki, az ő
rendszerével, tönkre kellett volna mennie, vagy ott kellene tartania,
hogy most egy kis vityillója meg egy kevés homokja volna a Mátyásföldön.
Elég az hozzá: nem egészen negyvenezer forint az, a mire maga az álmait
alapítja. Kérem, nem szemrehányásképpen mondom. De nézze, édesem, mi
hasznom nekem ebből a névleges, mondjuk: negyvenezer forintból, a melyre
támaszkodva, maga feljogosítva érzi magát szeszélyeskedni, durczáskodni,
sírni?! Magának a toalettjei, a szórakozásai, ez meg az, el fognak
vinni, keveset mondok, huszonötezer forintot. Már most, ha maga olyan
életmódot oktrojál rám, a mely elvon a világtól, a melynek az eredménye
az lesz, hogy húszezer forinttal kevesebbet szerzek évenkint: akkor,
ugy-e, maga nem hoz nekem annyit, mint a mennyibe kerül?!… (Bejön egy
inas).

Az inas. – Ő fensége Lipót Szaniszló udvarmestere…

A mester. – Vezesse be a kis szalonba és mondja meg neki, hogy mindjárt
ott leszek.

(Az idillnek hamarosan vége. A jegyesek elbúcsúznak.)

A mester (mikor magára maradt.) – Egy kicsit ostoba, de kényelmes
feleség lesz, mert úgy csavarom az ujjamra, a hogy akarom.

Blanka (a lépcsőn). – Számító, mint egy krajzler, sőt vérfagyasztóan
számító, mint egy hóhér! Szerencsére, akkorákat anzágol, hogy nem lehet
más, mint nagy, nagy művész! De azért mégis úgy rémlik nekem, hogy: das
ist die wahre Liebe nicht!




XIII. A NYÚLBÓL JÁGER LESZ.

– Elza szobája a Nádor-utczai palotában. Délután három óra. Soroksáry
Miska gróf, a ki hosszabb útról érkezett, már egy negyedóra óta
beszélget a menyasszonyával. –

Miska. – Ó, az én históriám, az nem valami érdekes! Mondtam már magának
régebben, hogy a mi családunkban a Mancsi volt a fővárományos. Az én
erbtantijaimnak és erbonklijaimnak ő volt a Lieblingje, azonkívül neki
külön onklijai is voltak, még pedig a javából. Nekem csak egy komoly
várandóságom volt: a csillagkeresztes tantimtól; az is megfelezte a
vagyonkáját köztem és a Mancsi között. Mert a Mancsi egyebet se csinált,
csak sorra járta az öregeket s folyton dorombolt a fülükbe, úgy hogy
végül behizelegte magát minden említésreméltó Wertheimba. Megjegyzendő,
hogy az én családomban csak egy nagyon gazdag ember volt: a Samu bácsi.
Ez a Mancsit tette általános örökösévé, pedig a Mancsi az anyja felől is
nagy vagyonokat húzott be… vagy éppen azért. Minket a vén barom holmi
pipagyüjteményekkel elégített ki. De engem nemcsak ő főzött le, hanem
mindenki, a ki csak kitagadhatott. Én hát igen csehül néztem ki, a
Mancsit pedig ellenkezőleg üldözte a disznó. Mintha pestis dúlt volna a
családban, két vagy három áldásos év elsöpörte az összes öregeket, s a
Mancsinak minden este egy uj örökség volt a párnája alatt. De nemcsak az
öregek költöztek el udvarias sietséggel, azok is rakásra hullottak, a
kikkel a Mancsinak osztozkodnia kellett volna. A gyerekek belefultak a
tóba, a felnőttekkel egy pár rövid betegség végzett. Hamarosan, alig
telt bele egy hónap, ketten maradtunk a családból: a Mancsi egy
latifundiummal, és én egy pipagyüjteménynyel. De most hallgasson ide!
Most jön az, a mire senki se gondolt azok közül, a kik engem, mint vélt
szamarat, kitagadtak. A Mancsi, a ki éppen ezer évig élt volna, vagy egy
pár év mulva már számos gyermek hátrahagyásával mult volna ki a
világból, három nappal az esküvője előtt felül egy automobilra, a
sötétségben neki megy nem tudom micsodának, és a következő pillanatban ő
nem volt többé a Mancsi, hanem csak egy nagy darab palacsinta.

Elza. – Borzasztó!

Miska. – No, nem olyan borzasztó! Az én gyászomat legalább jelentékenyen
mérsékli az, hogy ugyanabban a pillanatban én már nem csupán egy
pipagyüjtemény, hanem egyszersmind egy latifundium tulajdonosa voltam.
Különben ne sajnálja a Mancsit; ő jól járt. Ha élve marad, meglehet,
valami dölyfös mágnás lett volna belőle, egy utálatos vén oligarcha… így
pedig az ég magához vette angyalnak.

Elza. – De az csak borzasztó, hogy mennyi szerencsétlenség történik az
automobillal?!

Miska. – Hja, ez a világrend! A mágnások már túlságosan elsokasodtak, de
szerencsére fölfedezték az automobilt. Társadalmi törvény, kimutatta,
gondolom Malthus, vagy valaki más, hogy mikor a társadalmat az a
veszedelem fenyegeti, hogy az emberek tulságosan el fognak szaporodni és
kénytelenek lesznek megenni egymást, olyankor a társadalom mindig
megkorrigálja művét, s háborukkal, az epidemiák felkarolásával, vagy
elmés fölfedezésekkel segít a bajon és elhárítja a fenyegető
veszedelmet.

Elza. – Úgy veszem észre, maga nincs nagyon megilletődve!

Miska. – Édes istenem! Maga roppant jó teremtés, nekem az egyetlen
barátném, a ki tökéletesen megért engemet… Maga előtt csak nem fogok
képeket mutatni!… Egy második unokatestvér!… De ne beszéljünk ezekről a
piszkos anyagi ügyekről. Beszéljünk magukról. Hogy’ vannak? Azt mondta
az előbb, hogy a Blanka vőlegény nélkül maradt. De hát mi van a
pemzli-emberrel?

Elza. – A pemzli-embernek útilaput kötöttünk a talpa alá, és kitettük a
szűrét.

Miska. – Ne mondja! De hát miért? Történt valami?

Elza. – Semmi különös. Csak rendre meggyűlöltette magát mindenkivel, és
a mikor már amúgy is lógott, egyszerre kimutatta a foga fehérét. Ekkor
láttuk, hogy a fogai iszonyu nagyok és ijesztően feketék.

Miska. – Ez érdekes. Beszélje el részletesen!

Elza. – Már nem is tudom, hogyan és mivel kezdődött a história, csak
annyit tudok, hogy én voltam az első, a ki intrikálni kezdett ellene.
Ennek a szegény Blankának az a tragikuma, hogy a mikor egyszer-egyszer
nagynehezen már a főkötő alá kerülne, jövök én és elhessegetem a kérőt.

Miska. – Az igaz, ez nem előszöri dolog, hogy a Blanka jegyesét maga
intrikálja ki a házból.

Elza. – De, sajnos, nekem mindig igazam van, és most se vádol a
lelkiismeret. Elég az hozzá, én az első percztől fogva ki nem állhattam
ezt az embert. És tudja-e, miért? Mert nagyon furcsán nézett rám.

Miska. – Ejha! És ezt maga sohase mondta el nekem! Miért? Hogy már előre
legyen, a mit eltitkolhat előttem?

Elza. – Nem volt mért dicsekednem vele. Szóval a tekintete elárulta, sőt
azzal a czinizmussal, mely még a legegyénibb és a legérdekesebb volt
benne, valósággal kitálalta, hogy a pénzünk után mindjárt én tetszem
neki legjobban a házban. És engem ez felbőszített.

Miska. – No, no! A hódolat mindig hízeleg.

Elza. – Az nem igaz, édes barátom, egyszerűen nem igaz. Tudja, nem
akarom vitatni a maga tapasztaltságát és asszonyismeretét… meghajolok
előtte… de ezt én jobban tudom, mint maga. Én megengedem azt, hogy az a
hódolat, a melyben szerelem nyilatkozik meg, ha csak egy szikrányi
szerelem is… többet mondok… megengedem még azt is, hogy az a hódolat,
mely kizáróan az én személyemnek szól, akármilyen forrásból fakad,
akármilyen alanti embertől jön, és akármilyen formában, mondjuk:
akármennyire bántó formában nyilatkozik meg, hogy ez a hódolat azért
mégis hízeleg minden némbernek; nagylelkű vagyok, ezt mind megengedem.
De van egy hódolat, mely nem nekem szól, csak a státusnak, a melyhez
tartozom, a sok milliónak, a kiknek csak egyike vagyok, az egész
Damenkapellé-nek. Ez a hódolat nem hízeleg, hanem lealacsonyít. Én
láttam ennek az embernek az orráról, hogy neki mindegy: a nagyságos
asszony, a kisasszony, a szobaleány, a szakácsné, a dajka, vagy a bába…
Olyan világosan láttam, mint a hogy most magát látom, hogy az egész
ember csupa étvágy. Meglehet, vannak dámák, a kik ezt érdekesnek
találják, de engem ez a vadállatias, sanda tekintet utálattal töltött
el.

Miska. – Talán csak zavarba hozta.

Elza. – Eh, édesem, maguk ehhez nem értenek! A legkitanultabb
asszonybolondítók se értenek hozzá. Mert ha értenének hozzá, akkor ebből
a tudományból már kézikönyveket készítettek volna és az iskolásgyerekek
is okulnának belőle. Istennek szent anyja, könyörögj érettünk!… hisz így
is jaj annak, a ki nem férfinak született, de akkor még jajabb volna!…
Szerencsére a természet a gyöngébb női szervezetnek azt a mimikriséget
adta védelmül, hogy mikor maguk úgy vélik: tisztán látják, a nő lelke
elbúvik a sok hasonlóság közepett… maguk, képzelődésükben, azt hiszik,
hogy folyékonyan olvasnak a lelkünkben s ugyanakkor a nő begubózza magát
a gyöngeségébe és egészen mást gondol… a legegyszerűbb nő is.

Miska. – Ez babona. Maguk is csak olyanok, mint mi vagyunk. Abban, a mit
a saját lelkemben látok, megtalálom a kulcsot, a mivel kibetűzhetem a
maguk gondolkozásának és érzésének minden kínai körmönfontságát.

Elza. – Nem olyanok vagyunk, csak hasonlók. És nem betűzi ki, mert
másféle logikával jár utána, mint a milyennel mi élünk. De mért
disputáljak magával? Az az ősrégi és örökletes meggyőződés, a melyet
maga is hirdet, nekünk egyik védelmi eszközünk. Hát csak azt az egyet
felelem magának, hogy a pemzli-ember az ő lapos pillantásaival egy
cseppet se zavart meg, és ha maga ezt konokul hiszi, akkor alaposan
csalódik. A pemzli-ember az utálatosságával mindössze egy ellenséget
szerzett magának.

Miska. – És ez az ellenség a gyűlöletében végig plátói maradt?
Egyebeknek kellett történnie…

Elza. – Nem maradt egészen plátói. Mindenekelőtt ez az ellenség
szuggerálta, nem minden maliczia nélkül, azt az ötletet, hogy a nagy
művésznek a mama arczképét is el kellene készítenie. Az időt is jól
választotta meg az ötletéhez. Akkor bocsátotta szárnyra, mikor a nagy
művészt legjobban elfoglalva tartotta a szép sikervári Straussné, egy
egész főherczegi család, egy nagy államférfiú, egy világhírű tánczosnő
és egy európai czelebritás, csupa olyan kép, a melyekkel a legvadabb
tempóban hajszolta a reklámot. A nagy művész, az őt jellemző, czinikusan
nyílt és brutális önzéssel nyomban kijelentette, hogy a mama nem az ő
zsánerje. Őrizkedjék az őszinteségtől, barátom, akármilyen hatalmasnak
képzeli magát!… Lássa, ez az ember iszonyu veszedelem volt Blankára
nézve, mert a paraszti kiméletlenségében és abban, hogy az önzése minden
tekinteten túltette magát, imponáló erő lakott. De a falánkságát oly
jogosnak tartotta, hogy egy cseppet se színlelt. A bölcs természet úgy
rendelte, hogy a mit önzése határtalanságával és ragadozó természete
mohóságával megszerez a réven, azt elveszítse a vámon, akképpen, hogy
mindenkit bagatellizáljon, ne titkolja el ostoba felfuvalkodottságát,
meztelenül tárja fel roppant étvágyát, egoizmusának ocsmány ridegségét,
kiméletlenségét, rosszakaratát, s így szép számu ellenségeket gyüjtsön
magának, a kiknek gondjuk legyen rá, hogy terveit kontrakarirozzák.

Miska. – Maga talán az ethika tanára lett az egyetemen?

Elza. – Nem, de talán az leszek, ha nem megyek férjhez. Egyelőre csak
azt akartam mondani, hogy a gyűlöletem vagy jobban mondva: az undorom
nem maradt egészen plátói.

Miska. – Ahá! A mama megharagudott és ő volt az, ugye…

Elza. – A mama, szegény, nem szólt semmit, de felháborodásában alig
tudott lélekzeni. Talán mindent megbocsátott volna, de a szép sikervári
Straussnét nem tudta megemészteni. Egyszóval a pemzli-embernek most már
két ellensége volt, a kik néha összesugtak és meghányták-vetették,
vájjon észszerű-e a tervezett házasság?!…

Miska. – És Blanka? Mit szólt mindezekhez ő?

Elza. – Blankával nehéz volt az eset. Alaposan bele volt habarodva ebbe
az emberbe, a kiben ő a művészetet látta, és nem lehetett meggyőzni
róla, hogy a művészet és ez az úr oly csillagok, mik egymást kergetik.

Miska. – Tudniillik ő szalad a művészet után és a művészet elkergeti őt.

Elza. – Na igen. De mivel rémes prozopopeája van, el tudta hitetni ezzel
a szegény nővel, hogy valami istenség lakik benne. Blankát ugyan egy
kicsit dezilluzionálta az, hogy ez az istenség mindenütt gazsuliroz, a
hol megfelelő kuncsaftot lát, mint egy rőfös segéd… de ez még nem
használt volna. Szerencsére a pemzli-ember a kezünkre járt.

Miska. – Úgy érti, hogy az ellenségei malmára hajtotta a vizet?

Elza. – A mint mondja. Azt kívánta, hogy Blanka is, mi is megjelenjünk
mindenféle _bas fond_ társaságban, a hol ő egy-egy kövérebb
megrendelésre vagy összeköttetésekre vadászott. Blanka egy kicsit
keservesnek találta ezt a robotot. Végre is már kinőttünk abból, hogy
mindenféle néppel encanaille-irozzuk magunkat, pláne haszonlesésből. De
ott voltunk mi, az ellenségek, a kik nem tettük meg a mesternek azt a
nagy szolgálatot, hogy megtagadjuk ezt a kis szivességet. Kéjjel mentünk
el a legalacsonyabb szoarékra, hogy elmondhassuk: »Látod, hová
jutottunk?!« – és hogy Blanka egy kis izelítőt kapjon a jövőből.

Miska. – Nem is képzeltem magát ilyen Dugovich Titusznak, a ki lerántja
magával a törököt a mélybe, egy eszméért.

Elza. – Láthatja, hogy nem maradtam plátói. És intrikánk némi sikerrel
járt, mert Blanka megingott. De ezzel csak félig nyertük meg az ügyet.
Az atyafinak ugyanis igen hatalmas pártfogója volt, a papa személyében.
A papának igen megtetszett az, hogy ez az ember leültet maga elé igen
előkelő embereket, szép szóval tartja őket, miközben gyorsan ráken a
vásznára egyetmást s ezzel iszonyu pénzt keres. Akármit suttogtunk két
oldalt a fülébe, mindenre azt felelte: »A pályája igen szép. Én, ha még
egyszer a világra jönnék, magam is bohém lennék, mert nincs józanabb
pálya, mint a művészet.« Hiába, a szegény papából már nem lehet kiirtani
azt a meggyőződést, hogy a feleség boldogsága attól függ: mennyi a férj
jövedelme, s hogy minél több pénzt keres valaki, annál példásabb férj és
családapa. Annyira megnyerte a papát, hogy nem mondhatott olyat, a mi a
papának ne tessék. Egyszer azzal mulattatta Blankát, hogy a papának
nincs üzleti érzéke. A papa, mikor meghallotta ezt, igen nevetett és azt
mondta: »Kemény legény ez a művész; nagyon szeretem, hogy nem vagyok
neki eléggé üzletember, ez kiváló megelégedésemre szolgál.« Hát az
meglehet, hogy a apának nincs elég üzleti érzéke, de van egy pár régi
szokása, a melytől nem tágít. A babonája például az, hogy a dió törve és
a pénz zárva jó. És ez volt a menekvésünk. Valahogy kipattant, hogy a
papa a hozományt nem az esküvő, hanem csak az első keresztelő alkalmával
akarja kiadni. Ez egy cseppet se tetszett a művésznek, és olyanformán
példálózott, hogy az olyan házasság, a melylyel eleinte csak nem egészen
negyvenezer forint kamat jár, az ilyen házasság neki nem kávéház, mert
előre kiszámította, hogy a felesége ötvenezret fog elkölteni, ő pedig,
ha feleségének áldozza az ideje egy részét, hatvanezerrel fog kevesebbet
szerezni. A papának meg az nem tetszett, hogy ez az ő bogara annyira
foglalkoztatja a művészt. »Ha a tőkét nem akarja elkölteni: mért nem
mindegy neki, hogy a tőke hol van?!…« Ezt kérdezgette tőlünk, s mi,
akármilyen szorgosan kerestük, nem találtuk meg a feleletet. Talán nem
kell mondanom, hogy a művész egy kissé ostoba volt, mert a _fait
accompli_ után igen könnyű lett volna a tőkét kiénekelnie, ha éppen
sietni akart az elköltésével. De mivel ez a téma idejekorán szőnyegre
került, mi olyan buzgalommal és olyan szerencsésen gabalyitottuk össze a
kérdést, hogy aztán nem volt egyéb megoldás képzelhető, csak az, hogy:
keressen a derék úr valahol másutt jobb üzletet.

Miska. – Köszönöm, hogy mindezt részletesen elmesélte; nagyon
megnyugtatott vele. Mert már kezdtem aggódni, hogy talán miattam, rám
való tekintettel mondtak le erről a házassági tervről. És ez nagyon
bántaná a delikateszszemet.

Elza. – Ugyan?!… De mért tettük volna azt? Hiszen magának semmi kifogása
se volt se a terv, se az ember ellen!

Miska. – No jó, akkor! Akkor még a minisztériumban voltam, fogalmaztam,
és örültem, hogy élek. De azóta nagyot változott a helyzet. Azóta az ég
magához szólította Mancsi unokafivéremet, a ki százhúsz kilométer
sebességgel sietett a fölhívásnak engedelmeskedni, azóta Mancsi
unokafivérem én magam vagyok, más szóval: most már én vagyok családomnak
utolsó sarja, általános örököse, három vagy négy, majdnem magvaszakadt
család egyetlen leszármazója. Ez kötelességemmé teszi, hogy szem előtt
tartsak bizonyos tekinteteket. Igaz, nekem semmi kifogásom se volt a
pemzli-ember ellen; most sincsen, minthogy a házasság úgyis meghiusult.
De jobban szeretem, hogy így történt a dolog, és annál jobb, hogy
nélkülem történt így.

Elza. – Maga úgy beszél, mintha azt akarná mondani szép hegedüszóban:
kár lett volna miattam üldözni el azt a másik embert, mert
vigasztalhatatlan volnék, jó emberek, ha két szék között a pad alatt
maradnátok!

Miska. – De, Elzácska, mit képzel?! A mit én egyszer kimondtam, az ki
van mondva! És ha braziliai császár leszek, akkor maga lesz a braziliai
császárné! E felől ne legyenek skrupulusai. A mit én megigérek, azt én
beváltom! Magának nem kell aggódnia; maga egészen nyugodt lehet!

Elza. – No, és a szerelem, a kutyafáját!

Miska. – Hát persze! De nem erről van szó.

Elza. – Hát miről van szó?

Miska. – Arról, hogy nem szeretném, ha a pemzli-ember kiakólbólításáért
engem okolna valaki. Ez olyan szemrehányásokra adhatna alkalmat, a
melyeket nem érdemlek meg, annyival könnyebben adhatna alkalmat
ilyenekre, mert az már megtörténhetik, hogy, tekintettel azokra a
társadalmi kötelességekre, a melyeket az uj helyzet ró rám, esküvőnket
nem tarthatjuk meg olyan hamarosan, mint szeretném.

Elza. – Persze, persze, ez megtörténhetik. Tekintettel kell lenni arra,
hogy a maga uj társadalmi kötelességei tulajdonképpen megtiltanák a
tervezett házasságot.

Miska. – Megtiltani? No, azt már nem! Beszéltem erről a barátaimmal.

Elza. – A minisztériumban?

Miska. – Dehogy! Csak nem gondolja, hogy elmegyek a minisztériumba,
búcsúzni! Szegény emberek! Csak nem állok oda elébök azzal: »No,
nézzetek meg utóljára, és pukkadjatok meg az irígységtől!« Nem
érdemelnék meg tőlem, hogy ilyen megaláztatásban részesítsem őket. Nem,
a magam köréből való barátaimról beszélek.

Elza. – Vagy úgy? Igazán nem tudtam, hogy ilyenek is vannak.

Miska. – Nem voltak, de most már vannak. Azelőtt nem vettek be, mert
nagyon elszabadelvüsödtem. De a hogy változott a helyzet, egyszerre
föléledt a rokonságom Magyarország legjobb családaival.

Elza. – Pedig maga ma is az, a ki előbb volt.

Miska. – Nem, azt már nem mondhatnám. Ha az ember máról holnapra
semmiből nagyúrrá lesz: másnap már nem az az ember, a ki előbb volt. Ki
van cserélve. A pulzusom is másképpen ver, mint azelőtt. Nekem magamnak
is úgy tetszik, hogy én már nem vagyok én, hanem Mancsi unokafivérem
vagyok. Mintha nemcsak a vagyona szállott volna rám, hanem a lelke is
átszállott volna belém. A régi Miskából nem maradt egyéb, csak a
szerelmem, Elzácska.

Elza. – Hála istennek, már megijesztett. No, és elmondta a barátainak,
hogy ez a szerelem most milyen nagy zavarba hozza?

Miska. – Elmondtam nekik, hogy ez nem hoz zavarba és hogy ebből nem
engedek…

Elza. – Ha belehal is!… A szerelem erősebb, mint a halál, lánczhordtát!…
És a barátai mit mondtak?

Miska. – Természetesen le akartak beszélni. Az egyik így szólt: »Ha
magaddal nem törődöl, tartozol vele a gyermekeidnek, hogy olyan anyát
adj nekik, a ki olyan régi származásu, mint magad« – Erre én azt
feleltem: »És ha nem örököltem volna?!… Akkor megköthettem volna ezt a
házasságot?!…« – Az illető így felelt: »Akkor igen. Mert akkor
kárpótoltad volna a gyermekeidet azzal, hogy pénzt szereztél nekik«.

Elza. – Ez egészen okos beszéd. Egy másik azt mondhatta volna: Ez a
házassági igéret nem számít. Tévedés volt a személyben. A menyasszony
tévedett a te személyedben és te is tévedtél a magad személyében. Mind a
ketten azt hittétek, hogy te – te vagy, pedig te most már Mancsi gróf
vagy.

Miska. – Szavamra mondom, valami ilyenformát mondott. De erre én azt
feleltem…

(Az ajtó kinyílik s megjelenik Héthársyné.)

Héthársyné. – Nini, a Miska!… Hallottam, gratulálok!

Elza (magában). – A szegény ördög vért izzad, hogy kitalálja, miképpen
vonulhasson vissza, szép lassan, de minél hamarább és mégis az
illendőség megóvásával!… Ne félj, jó fiu, segítségedre leszek! De azt az
elégtételt, hogy te hagytál a faképnél, nem fogod megkapni! Aludjál
nyugodtan és álmodjál szépet, már el vagy csapva!… Csak azt szeretném
tudni, valami őrangyal véd-e, vagy valami Robin pajtás szövi úgy az
eseményeket, hogy akárhány bolondságba ugrom bele, szerelem nélkül ne
mehessek férjhez?!




XIV. LEÜT A TÜZES ISTENNYILA.

– Történik: a brémai »Örök szerelem«-hez czímzett hôtel garni harmadik
emeletén, a 127-ik számu udvari szobában. Egy ágy, egy mosdószekrény,
egy asztal és egy szalmaszék. Reggeli kilencz óra. Berzsenyi Elza
bárókisasszony a kinyitott mosdószekrényen ül, a melyről a lavoirt
letette a földre. Berzsenyi báró a szalmaszéken. –

A báró. – A gazember! A gazember! Meg fogom ölni! Ha itt találtam volna,
azonnal megfojtanám! Szerencséje, hogy nincs itt, és hogy… (Körülnéz a
szoba bútorzatán) szóval, hogy nincs itt!… De azért meg fogom ölni, le
fogom lőni, mint egy kutyát, fel fogom pofozni, vagy átadom a
rendőrségnek!

Elza. – Mondom, hogy az nem tehet róla! Olyan ártatlan az egész
szószban, mint a ma született bárány! Nem ő szöktetett meg engem, én
szöktettem meg őt!

A báró. – Mit nem kell hallanom?! Mit nem kell hallanom?! Azért nem
fogok kegyelmezni a gazembernek! Fel fogom rugni és be fogom csukatni!

Elza. – Hidd el nekem, hogy nem érdemes vele foglalkoznod! Eszközöm
volt, a melyet most eldobok és punktum. Különben az éppen olyan dühös,
mint te. Kezdi belátni, hogy be van csapva. És igaza van, mert embert
így még fel nem ültettek, lóvá nem tettek, és az orránál fogva nem
hurczoltak!

A báró. – Erről én már otthon meg voltam győződve, mert te az én leányom
vagy, a ki lehet akárhol, azért még se csinál semmit! Hanem ennek a
hochstaplernek nincs pardon! Van még törvény a világon, és egy jó házból
való leányt nem lehet csak úgy mir nichts, dir nichts megszöktetni!
Szeretném én látni azokat a bírákat, a kik egy apát könnyekkel a
szemében nem hallgatnak meg! És én őt meg fogom mutatni neked becsukva!

Elza. – Egyébként, bánom is én, akármit csinálsz vele! Egy olyan szamár,
a ki elhiszi, hogy én az ő szép szeméért szököm meg hazulról, és hogy
titokban meg fogok vele esküdni, az ilyen szamár nem érdemel kíméletet!

A báró. – Egy ilyen szamár! Át fogom adni a rendőrségnek! Hol van?

Elza. – A negyedik emeleten.

A báró. – A negyedik emeleten?

Elza. – Igen. Csak nem fogok vele egy emeleten aludni?! Iszonyuan
hortyog!

A báró. – Isten, a ki az égben vagy!… Te tudod, hogy ő hortyog?!…

Elza. – Nemcsak én tudom, az egész Berlin tudja. Ott már nem akartak
neki szobát adni. És igazuk volt, mert az egyszerűen rémséges. Az első
éjjel persze még semmit se sejtettem, és közös appartement-t vettünk,
mert akkor még volt pénzünk. Hát egyszerre csak hallom a másik szobából
ezt a horkolást! Rákopogtam és a zárt ajtón átkiabáltam hozzá: »Hallja,
barátom, ezt nem lehet kiállani! Menjen le a portáshoz, és nyittasson
magának szobát az épület túlsó részében!« Úgy tett, és másnap a
szomszédja iszonyu skandalumot csinált a hôtelben. Mikor aztán az eset
egy másik szomszéddal is megismétlődött, ki akarták tenni a hôtelből.
Na, mondhatom, ezt a kirándulást nem fogja az élete legszebb napjai
között emlegetni! Hát mikor Berlinből a harmadik osztályon jöttünk
Brémába, és hatvanan ültünk egy waggonban! Én csak kaptam ülőhelyet, de
neki majdnem az egész úton állania kellett.

A báró. – Hallatlan! Hallatlan! A leányom megszökik hazulról és a
harmadik osztályon utazik Berlinből Brémába! Igazán nem tudom, hogy ez a
fej itten az én saját fejem-e, vagy egyszerre egy más embernek a feje?!…
És én ne csukassam be ezt a gazembert, a kit fel fogok pofozni! De,
szerencsétlen gyermek, hát mi jutott eszedbe?! Remélem, ki fogod magadat
magyarázni?!…

Elza. – Azonnal megmagyarázom az egészet. Persze nem fogod helyeselni, a
mit tettem, de legalább meg fogod érteni.

A báró. – Borzasztó! Az én leányom, az én szép, fiatal, kedves leányom,
egy millióval, a mi szintén nem utolsó dolog, arája az egyik legjelesebb
fiatal majoreskónak, egy grófnak, a kit közelebb legfelsőbb helyről
hitbizomány engedélyezésével fognak kitüntetni, az én okos leányom! –
megszökik egy szerkesztővel, a kinek a neve nem jut eszembe, és a
harmadik osztályon utazik Berlinből Brémába! Ettől meg lehet bolondulni!

Elza. – Mondom, hogy a szerkesztő nem számít. Jobban szerettem volna egy
kocsist vagy egy czigányt, a legjobban egy hordárt, egy öreg hordárt, de
először: senki se hitte volna el, hogy egy öreg hordárba szerettem bele,
s másodszor: csak ez volt kéznél. És ez legalább mindjárt ki is írhatja
az esetet az ujságba. Ne szörnyűlködjél; igen, én azt kerestem, hogy a
botrány minél nagyobb legyen. Hogy kit használok fel erre a czélra, az
mindegy volt. A szerkesztőről tehát nem érdemes beszélni; ne is említsük
többet, mert különben soha se magyarázhatom ki magamat. Ő itt mellékes;
ő itt nem szerepel.

A báró. – Hát ki szerepel, ha nem ő?!

Elza. – Az, a kit te az egyik legjelesebb fiatal majoreskónak mondasz! A
gróf, a kit legközelebb hitbizománynyal fognak kitüntetni! A vőlegényem,
a pimasz!

A báró. – A Miska! Nem értem. Történt netalán valami, mit jó atyádnak
nem mondtál el?!… Nem értem.

Elza. – Semmi se történt, csak észrevettem, hogy ez a csibész ott akar
hagyni a faképnél.

A báró. – Mi jut eszedbe?! Ezt te csak beképzelted magadnak.

Elza. – Rám bízhatod!… Ha egyszer mondom, hát úgy van! Na, és
felháborodtam. Mit? Ez akar engem a faképnél hagyni, ez akar engem
nevetség és szánalom tárgyává tenni?!… Ez a mitugrász, ez a
barázdabillegető, ez a zsúrhiéna, a ki végigette a várost, és tánczolt
érte, mert ő gróf?! Hiszen emlékszel rá, meddig környékezett, mennyit
ólálkodott körülöttem! Mennyire szeretett volna elhalászni, és én rá se
néztem! Emlékezhetel rá, hogyan nézett ki. Nem volt egyebe, csak a neve,
két rendbeli jó ruhája, tiszta volt az inge, tudott francziául és mindig
röhögött. Sohase bocsátom meg magamnak azt az éktelen szamárságot, hogy
a menyasszonya lettem. Ha még szerettem volna egy kicsit, mint a Miczut!
De nem. Csak untam már, hogy annyi viszontagság után még mindig pártában
vagyunk; és mert ez a svihák mulatságosan tud káromkodni, meg, mint az
éhenkórászok rendesen, tud mindenféle svarczkünsztlerséget,
bebeszéltettem vele magamnak, hogy ő tetszik nekem. Gondoltam magamban:
»Fene bánja, legalább igazi grófné leszek.« De mit tesz Isten? Egyszerre
csak kiüt a fajtájában a kolera, s az egész nemzetségéből egyes-egyedül
ő marad meg irmagnak. Másképpen ugyan nem juthatott volna pénzhez, az
istenadta, egy vörös rézgarashoz se, mert ennyit se tud megkeresni, és a
mit eddig megevett, megivott, elszítt, azt mind úgy kapta ajándékba, a
néniktől, a bácsiktól, a magas kormánytól, a Stefi gróftól, a kinek
fölsegítette a kabátját, a vak bárónétól, a kihez eljárt vizitába,
keresztény vagy nem keresztény házigazdáktól, a kiknek a leányai után
járt, no, meg a férjektől, a kiknek a felesége körül settenkedett. Egy
félországnak kellett meghalnia, hogy valamit örökölhessen, egy sereg
embernek kellett a csatatéren maradnia, a fűbe harapnia, hogy ez a holló
jóllakhasson, és a csoda megtörtént. Na, és megjelent, kikefélkedve,
kiszapulva, azzal az öntudatlan leereszkedéssel, a melynél jobban semmi
se sérti az embert, s azzal a szemtelenül vihogó tekintettel, a mely
megmagyarázza az egész franczia forradalmat. A hernyóból pillangó lett,
a smaroczerből oligarcha. Máról holnapra megnőtt, megférfiasodott,
megszépült. Nem lehetett ráismerni. Mintha nem ő volna a tegnapi
potyafráter; mintha ő rohant volna ki Szigetvárból. A hogy belépett,
láttam, hogy a faképnél akar hagyni. És csakugyan már első intrádára
czélozgatott rá, hogy ez, meg az, késleltetni fogja a házasságunkat.
Eleinte igen komikusnak találtam, aztán iszonyuan szenvedett a hiuságom.
Azt mondtam magamban: nesze neked, nem szeretted, mégis hozzá mentél
volna, most derogálsz neki, és tessék, úgy otthagy, mint egy elcsábított
varróleányt!… nem kellesz neki, hoppon maradsz, ki fognak nevetni, vagy
szánakozni fognak rajtad, ez az Isten büntetése!… Mert az Istent akkor
találjuk meg a leghamarabb, a mikor büntetni akar bennünket… Végül nem
akartam hinni, hogy jól látok; elhitettem magammal, hogy tévedek.
Kelepczéket állítottam neki, három kelepczét; mind a háromba belement.
Először kértem, hogy ezért, meg azért, távolabbi időpontot tűzzünk ki az
esküvőre; örömmel egyezett bele. Másodszor szerelmet szimuláltam és
sürgettem, hogy határozzuk meg a házasság napját. Elfanyalodott az arcza
és ezer kifogást talált. Harmadszor azt kivántam, ügyesen, hogy meg ne
lássa a vermet: halaszszuk el az esküvőt egy egész esztendővel. Boldoggá
tettem ezzel; nem is nagyon maszkirozta az örömét. Most már bizonyos
voltam. Nem akart, nem is igen tudott egyszerre szakítani, mert nagyon
angazsálta magát, s nem volt mersze ahhoz, hogy czinikusan végezze a
dolgát: félt egy pár embernek az itéletétől. De föltette magában, hogy
lassankint vissza fog vonulni; leste az alkalmat a szakításra, s közben
ügyesen megkezdte a hátrálást. Talán nem is bánta, ha kitalálom a
szándékát. Ő jó volt nekem, mikor még csak ágrólszakadt grófocska volt
és éhesen szaglálta a pénzemet, de most, hogy urrá lett, én már nem
voltam jó neki. Most már neki is van pénze, nem szorult rám, nem
kellettem neki többé! A pimasz! (Kiköp a padlóra.)

A báró (egy pillanatig halluczinál: úgy tetszik neki, mintha egy rég
elmult században élne, és Szandeczben volna, egy nagyon szegény
lakásban, és hogy az, a kit maga előtt lát, egy ismeretlen, gyönyörű
zsidóleány… Már előre megbocsátott mindent; előre megbocsátotta azt is,
a mi nem történt meg. De most el van ragadtatva; és minden igyekezete
az, hogy elragadtatását palástolja:) – Te, te, te, kis bolond!…

Elza. – Nem is vagyok annyira bolond! Így szóltam magamban: »Urfi, te
elszántad magadat, hogy így vagy úgy, alkalomadtán, vagy a nélkül,
megragadva valami később kinálkozó ürügyet, vagy lassankint kopva ki a
házból, de okvetetlenül a faképnél fogsz hagyni, minden jó lélek
részvétének adva át azt a szegény teremtést, a ki, mióta igazi gróffá
lettél, már nem méltó hozzád! Na hát, urfi, abból nem eszel! A mit te
akarsz, az nem létezik! Olyan nincs! Ellenkezőleg, te leszel az, a kit a
faképnél fognak hagyni, s ha valakin nevetni fognak, ez a valaki te
vagy!« Igen, de hogyan? Ha visszaadom a gyürüjét, ha kiadom az útját, ha
férjhez megyek máshoz: ezzel, azonkívül, hogy csak neki szerzek vele
örömet, sohase mosom le magamról, hogy voltaképpen mégis én vagyok az, a
kit otthagytak. Csak egy mód kinálkozott. Csuffá teszem a menyasszonyát,
és ezzel csuffá teszem őt. Így elérem a czélomat. Azt fogják mondani: a
menyasszonya inkább megszökött egy szegény ördöggel, a kit szeretett,
mint hogy férjhezmenjen hozzá. Megtettem. És ne hidd, hogy nem mértem a
hiuságára érzékeny csapást. Az oligarcha egy kicsit tüsszögni fog. És a
maga körében, a leányos házaknál, egy pár évig, a míg el nem felejtik
ezt a históriát, a kontesszek nem igen fognak veszekedni ezen az
épouseur-ön, a ki elől egy lipótvárosi leány a szégyenbe menekült valami
obskúrus fiatal emberrel! Az én emberem egy darabig nem fog henczegni!
Megboszultam magam!

A báró. – De milyen áron! Igy kompromittálni magadat, szegény gyermekem!

Elza. – Hja, kényszerhelyzetben voltam! Csak két rossz között
választhattam.

A báró. – Mit fognak mondani az emberek? Nem fogják elhinni, még csak
nem is akarod elmondani nekik az igazat!…

Elza. – Az emberek így csak megszólnak, amúgy lesajnáltak volna.
Szivesebben választom ezt a megoldást. Talán nem bocsátják meg, hogy
megszöktem, de majd elfelejtik; ha hoppon maradok, azt nem felejtették
volna el.

A báró. – És nem sajnáltál bennünket? Ilyen szomoruságot, ilyen
aggodalmakat okozni nekünk!…

Elza. – De látod, milyen hamar előtelegrafáltalak!

A báró. – Szegény kis leányom! Milyen helyre juttatott a
meggondolatlanságod! És nélkülöznöd is kellett!

Elza. – Ó, az roppant mulatságos volt! Különösen tegnap és tegnapelőtt
látni a gavalléromat! Általában a kaland, az sokat ért! Soha életemben
nem mulattam olyan jól, mint Berlintől Brémáig a harmadik osztályon.
Különben hozhattam volna pénzt magammal, de nem is gondoltam rá. A
Rejtvényié pedig hamarabb elfogyott, mint képzelte. Addig biztattam,
hogy: »Csak magas borravalókat adjon! Csak magas borravalókat adjon!« –
mig egyszerre kiderült, hogy nincsen miből.

A báró. – És ez a szamár, a kit nyakon fogok ütni, mert neki már
benőhetett volna a feje lágya, azt képzelte legyen, hogy te majd
titokban össze fogsz esküdni vele?

Elza. – Azt tökéletesen bolonddá tettem, holmi színésznőktől levetett
mosolyokkal, szemforgatásokkal és sóhajokkal. Még Berlinben is azt
képzelte, hogy imádom.

A báró. – Na, és látod, milyen súlyosak a meggondolatlanság
következései!

Elza. – Hogyhogy?

A báró. – Mert tessék, te nem szereted ezt az embert, azt a kit, hiába
beszélsz, mégis csak meg fogok fenyíteni, és a világ, hogy reparálva
legyen ez a szerencsétlen ügy, azt fogja követelni, hogy nőül menj
hozzá, egy ilyen nem tudom mihez, és nem tudom kihez, mert a neve nem
jut az eszembe.

Elza. – Kihez? Ehhez a tökfilkóhoz? Nem gárgyultam meg!

A báró. – És eljössz vele Brémába! De hát mit kerestél Brémában?!

Elza. – Elhitettem vele, hogy csak Amerikában lehetünk biztonságban,
mert Európában ránk akadnátok és visszavinnétek. Olyan messzire akartam
elmenni hazulról, hogy maga a hely komoly színben tüntesse fel a
szökést. Ki hisz az olyan szerelemben, a mely Harasztiba menekül?

A báró. – És pénz nélkül akartatok menni Amerikába?

Elza. – Azt mondtam neki, hogy ide várom a pénzt egy bizalmas
emberemtől, a kit még otthon avattam bele a titokba.

A báró. – Nekem úgy tetszik, ha én, megfelelő fenyiték után,
szubvenczionálom őt, otthon a pletykát még el lehetne némítani.

Elza. – Csakhogy én nem azért jöttem Brémába, hogy a pletyka elnémuljon,
hanem azért, hogy a pletyka beszéljen. Nagyon csudálnám különben, ha a
dolog titok maradna. Mert az oligarchának megírtam.

A báró. – Csak legalább ezt ne tetted volna!

Elza. – Hisz ez volt a gyönyörüségek gyönyörüsége! Elképzelni, hogy
micsoda pofát vág hozzá!…

A báró. – De azt elképzelted-e, hogy szegény Blanka nővéredre minő
hatást tett ezen esemény?! Sírógörcsöt kapott, és többször ismételte,
természetesen a legnagyobb titokban, csakis kedves anyád jelenlétében, a
cselédség kizárásával, kiknek számára különben egy rokonokhoz való
hirtelen utazást adtunk ürügyül, hogy most már többé nem fog férjhez
mehetni.

Elza. – És mit szóltam volna én, mikor Blanka kompromittálta magát és
ezzel kompromittált engem is?! Azt, hogy, ha nem megyek hamarosan
férjhez, ez Blanka miatt van! Nos, most én is kompromittáltam magam, s
Blankával kvittek vagyunk! Legalább mind a kettőnknek marad egy
vigasztalásunk, ha végképpen hajadonok maradunk: én vádolhatom őt, s ő
vádolhat engem!

A báró. – Igazán pedig csakis azon egyéneket lehet vádolni, kik
kombináczióba kerültek; és kedves mamád betegségét, mert ő bizony,
szegény, nem mozoghat eléggé ezen czél érdekében, mint némely anyák, a
kik csakis ennek élnek…

Elza. – És a kik a legmesszebb menő engedményeket teszik a
vőlegényeknek, csakhogy leányaikat főkötő alá juttathassák! De ezt nem
is kívánhatjuk tőle, és én azt kezdem hinni, hogy akármilyen egészséges
ő, és akármennyit fáradozna értünk, az már lehetetlen, hogy mi férjhez
menjünk, mert a végzet nem akarja, s mert ez már így van megírva a
csillagokban!

A báró. – Ne légy ilyen babonás, gyermekem, sőt ellenkezőleg, szépen
kérlek, legyetek szivesek, legalább egyszer, csak egyetlen egyszer,
menjetek már férjhez!… ha a magatok kedvéért nem akartok, hát az én
kedvemért!… Annyi baj van veletek! És ez mind nem volna, ha egyszer
férjhez mentek! Mikor ez eszembe jut, már azt se bánnám, ha ehhez az
izéhez mennél férjhez, a mennyiben szereted, és ebben az egy esetben,
kivételesen nem ragaszkodnám a megfenyítéséhez.

Elza. – Nem, ehhez nem! És ha ő volna a világ legtökéletesebb embere,
akkor se mennék hozzá, olyan rettenetesen horkol! De ha szépen megkérsz,
valaki máshoz majd csak férjhez megyek. Ha jól elterjed a szökésem híre,
ez divatba hoz, és a kérők nem fognak hiányozni, majd meglátod! De ha én
férjhez megyek a kedvedért, szépen kérlek, te is tegyél meg nekem egy
szivességet.

A báró. – Hogy érted ezt?

Elza. – Szépen kérlek, vigyél el valahová reggelizni, mert rettenetesen
éhes vagyok.

A báró (megrémülve). – Talán csak nem fogytatok ki annyira a pénzből,
hogy már a táplálkozásban is nélkülöznöd kellett volna?!…

Elza. – Még nem, de éppen jó, hogy ma megérkeztél!…

A báró. – Na hát meg kell fenyítenem azt az embert, határozottan meg
kell őt fenyítenem! Hol van? A negyedik emeleten? Hányadik szám alatt?
Pofon fogom őt vágni; egy apának joga van ehhez.

Elza. – Ne bántsd, szegényt! Inkább, ha elviszel reggelizni, küldjünk
neki egy kis köménymagos levest, mert tegnap már nem evett meleget. De,
apuskám, menjünk, mert szörnyen éhes vagyok!




XV. EGY CSÖNDES ZUGBAN.

– A Berzsenyi-palota úgy ki van világítva, hogy az egész Nádor-utcza
fényben úszik. A Fürdő-utczától az országházig hármas kocsisor. A portás
ünnepi díszben: Dsingiszkán süvegével és jogarral. A fogatok a kapun úgy
járnak be és ki, mint a cselédek a krájzler-bolt lépcsőjén. Benn nagy
estély, czigánynyal. Az uj idők találmányaival megkorrigált ezeregyéj.
Majdnem az összes termek tárva. A tánczteremben és a körülötte lévő
helyiségekben akkora emberár hömpölyög, a minőt csak nagy hazafiak
temetésén látni. Az urak egymás lábára hágnak és a hölgyek
alkalmazkodnak a viszonyokhoz. Csak a dohányzó mellett van egy csöndes
zug: a könyvtárterem, mely nem esik a nagy útvonalba. Ez a csöndes zug
feltűnik mindazoknak, a kik bizalmasabban óhajtanak beszélgetni. A
csöndes zugban egy órától kettőig a következő párbeszédek hangzanak el:
–

Az egyik Gabnaffy fiu. – És végre itt vannak a likőrök. No, nagy
szakértő, mit szólsz hozzájok?

Dr. Czápa. – A pezsgő óriási, a szivarok elsőranguak, hanem a likőrökhöz
nem ért az öreg. Ámbár ez a Prunellière itatja magát. (Tölt és iszik).

A Gabnaffy fiu. – Ird fel egy czédulára, hogy miijen likőrt akarsz, és
jövőre lesz.

Dr. Czápa. – Te, Sándor!…

A Gabnaffy fiu. – Én nem vagyok a Sándor, én a Bandi vagyok.

Dr. Czápa. – Ejnye, én azt hittem, hogy te a Sándor vagy! No mindegy.
Hát mondd, igazán felírjam egy czédulára?…

Gabnaffy Bandi. – Fel hát! Nem kell aláírni, csak annyit, hogy: »Ma az
X. Y.-féle likőrök a legjobbak.« És add oda az inasnak. Jövőre lesz. Itt
megbecsülik a vendéget.

Dr. Czápa. – Ez beszéd! Ilyen helyen szeretek én élni!

Bandi. – Vettél magadhoz szivart?

Dr. Czápa. – No ná! Adjak egyet?

Bandi. – Nem, én is vettem magamhoz. Csak azért kérdeztem, hogy meg ne
felejtkezzél róla. Iszol még egy pohár likőrt?

Dr. Czápa. – Iszom. Mit csináljak, ha nincs más? (Tölt és iszik.) Hanem
azt meg kell adni az öreg uzsorásnak, hogy a pezsgője egyszerűen óriási.
Sőt unikum. Kivált a mai világban, a mikor a szabály az, hogy a
háziurnak könnyebb a lelke, ha minden üveg pezsgőnél meglophatja a
vendégét egy-egy forinttal, és tetteti magát, hogy csak azért veszi az
olcsóbb márkát, mert nem tudja a különbséget!

Bandi. – Ez mégis csak kivételes eset lehet.

Dr. Czápa. – Mondom, hogy ez a szabály. Hidd el, édes öregem, egy idő
óta annyira elfajultak nálunk a viszonyok, hogy egész szezonok vannak, a
mikor az embernek nem érdemes haza hozatnia a frakkját a tisztítóból.

Bandi. – Micsoda praxisod van!

Dr. Czápa. – Hja, fiam, én csak egy törekvő fiatal ügyvéd vagyok, a ki
nem gondoskodott olyan kitünő papáról, mint ti! Mit csináljak én addig a
nyolcz-tíz évig, míg a barátaimból általános örökösök és bankigazgatók
lesznek, hogy egy kis klientélát juttassanak nekem?! Ha lányos házak nem
volnának, az ember úgy élhetne, mint egy néptanító. De most már a lányos
házak is oly raffináltak, hogy sír bennem a lélek, ha arra gondolok,
hogy mi lesz ebből az országból.

Bandi. – Ezt a takarmány-hiány teszi.

Dr. Czápa. – Nem, hanem az általános elerkölcstelenedés. Az emberek
czinikusok lettek. A lányos házaknál így okoskodnak: az epuzőr örül, ha
az olcsóbb pezsgőt vesszük, mert annál több lesz az örökség; a többinek
meg az olcsó márka is jó. Az embernek kedve támad boszut állni és
kvantumban fogyasztani el azt, a mit a kvalitásban megspórolnak rajta.

Bandi. – E szerint te ott öntöd magadba a pezsgőt, a hol rossz?

Dr. Czápa. – És a hol jó. Nem néztél engem a szupé alatt?! Gyakran
vannak itt ilyen estélyek?

Bandi. – Ilyen nagy estély, minden hónapban. Gyere el jövőre is.

Dr. Czápa. – De ha nem vagyok meghíva! Meghivatlanul nélküled nem
jöhetek el!

Bandi. – Dehogy nem! Először: én meghílak egyszer s mindenkorra.
Másodszor: itt ugyan senki se fogja kérdezni, hogy meg vagy-e híva.

Dr. Czápa. – Mégis talán jó volna, ha bemutatnál.

Bandi. – Minek az? Úgy is elfelejtik, hogy ki vagy. Minden estélyen száz
vendég mutatkozik be. A nevét egyiknek se tudják, és látásból jövőre már
téged is ismerni fognak. Gyere csak el unzsenirt. És ha nem akarsz
megismerkedni, hát nem ismerkedsz meg. Úgy jöhetsz ide, mint a
kávéházba. Ha nem iszol több likőrt, menjünk tovább.

Dr. Czápa. – De iszom. Azt nem mondom, hogy nem lehet meginni. (Iszik.)
Csak azt mondom, hogy a likőrön meglátszik, hogy a ház nem egészen
nagyúri. Élni lehet benne, de nem egészen nagyúri.

Bandi. – Mióta lettél a házakban ilyen válogatós?

Dr. Czápa. – Csak a filozóf beszél belőlem. Az ínyem, mindent összevéve,
nagyon meg van elégedve. És máskor is eljövök, ha meghíssz.

Bandi. – Csak gyere. Itt örülnek a sok vendégnek. Minél több ember jön,
annál jobban örülnek. Tudod, mióta a leány megszökött, a vendégek
kvalitása egy kicsit megcsappant. Ezt csak kvantummal lehet pótolni.

Dr. Czápa. – És ezeket az estélyeket annak a tiszteletére rendezik, hogy
a lány megszökött?

Bandi. – Olyanformán. Úgy tesznek, mintha semmi se történt volna. Ez a
legjobb rendszer.

Dr. Czápa. – Nem lett volna sokkal egyszerűbb: hozzá adni a leányt a
szöktetőhöz?

Bandi. – Micsoda angyali ártatlanság! Hisz a leányt egy éhenkórász
szöktette meg! Az orvosság rosszabb lett volna a halálnál! – mint
Cornelius Nepos mondja.

Dr. Czápa. – Legalább is úgy illett volna, hogy egy darabig vőlegénynek
szerepeltessék azt az urfit. Mikor aztán már feledésbe ment a história,
szép csendesen fel lehetett volna bontani a frigyet.

Bandi. – Az urfi is így óhajtotta. Nagyon kapálózott, hogy ne dobják ki.
Azt remélte, hogy lassan mégis csak beleeszi magát a családba. Hogy
talán megszokják és sajnálják kidobni, mint a hogy egy régi cselédet
nehéz elkergetni. De a leány snájdig és egyszerűen kitette a szűrét.

Dr. Czápa. – Hogyan? Hát nem a család, hanem maga a leány dobta ki a
csábítót?

Bandi. – Ez furcsa, de így van.

Dr. Czápa. – Talán hamarosan belátta, hogy csalódott a fiatalemberben.

Bandi. – Meglehet. Nekem nem mondta el az úti élményeit.

Dr. Czápa. – Mindenesetre elhamarkodta ezt a dolgot is, mint a szökést.
A tettest pro forma ki kellett volna nevezni vőlegénynek, és csak akkor
dobni ki, miután már körülvezették a világban. Akkor a botrány
elmosódott volna. Így kompromittálva van hosszu időre, és nemcsak ő,
hanem a testvére is. Ki veszi el őket mostanában, ilyen históriák után?

Bandi. – Ne fájjon neked az ő fejők. Már mind a kettőnek van vőlegénye.

Dr. Czápa. – Hallatlan!

Bandi. – Eh, tedd a kezedet a szivedre! Hát nem vennéd el te is,
akármelyiket?

Dr. Czápa. – Én? Az más. Talán. Meglehet, hogy igen. De én csak egy
törekvő fiatal ügyvéd vagyok. Azon kezdem, hogy én hiába kérném meg
akármelyiket, én hozzám nem adnák egyiket se. De hogy azok, a kiknek
odaadják őket, készek rá, hogy… na, hát ez furcsa!

Bandi. – Sohase esofirozd magad, nem a te bajod A ház kényelmes, az
emberek vendégszeretőek, a lányok csinosak, mi közöm nekem a
históriáikhoz?

Dr. Czápa. – Ebben már tökéletesen igazad van. En csak mint filozóf
beszéltem és ha arról van szó…

Bandi. – Nem jól érzed itt magad? Zseniroz téged az a história? Bánod
te, hogy a lány megszökött?

Dr. Czápa. – Bánja az ördög! Hát te bánod? No, én se. Tőlem tízszer
megszökhetik, azért én eljövök.

(Megjelennek: Hédervári Hirschler Zelma, Bogár Tilda és Bertalan Dóri.)

Bandi. – Iszol még?

Dr. Czápa. – Azt hiszem, ideje visszatérni a pezsgőhöz. Te, ki ez a kis
Reh-auge?

Bandi (sugva). – Ez a kis Reh-auge a leggonoszabb nyelv a beltelkeken:
vitriol csepeg a nyelvéről! Bogár Tildának hívják. És te ezt nem
ismered?!

Dr. Czápa. – A híréből már igen.

Bandi. – Ajánlom, hogy somfordáljunk el. Én, megvallom, egy kicsit félek
tőle. Tudod, hogy szokott nevezni téged ez a hajadon? A bádog-zsebü!

Dr. Czápa. – Mit akar ezzel mondani?

Bandi. – Azzal gyanusít, hogy haza szoktad vinni a giardinettót.

Dr. Czápa. – De hiszen nem is ismer!

Bandi. – Ez nem óv meg az ő malicziájától. De az, hogy nem vagy vele
személyes ismeretségben, olyan szerencse, a melyet egy kezdő ügyvédnek
nem szabad eljátszania. Meneküljünk. (Mind a ketten el.)

Tilda. – Nézzék, nézzék, micsoda alakok járnak hozzájok! De hiszen ez a
terézvárosi búcsú!

Zelma. – Az bizonyos, hogy mióta a Miska lózrájszolta magát az Elzától,
ezek a szegény emberek alaposan elzüllöttek.

Dóri. – A tanulság, lányok, az, hogy megszökni lehet, de jól kell
megválasztani, hogy kivel szökik meg az ember.

Zelma. – No hiszen, maga is szépen bemártotta azokat, a kiket még eddig
megszöktetett! Magával szökni meg! Köszönöm szépen!

Tilda. – Érdemes beszélni arról a két rongyos szöktetésről?!
Tulajdonképpen csak másfél. És mind a másfél esetben az asszony volt a
szöktető és nem a dzsentlmén.

Dóri. – Bocsánat, bocsánat! Nem rólam van szó! Az ember megszökik egy
herczeggel, egy dsidásfőhadnagygyal, egy festővel, nem bánom: egy
kocsissal. De az ember nem szökik meg egy szerkesztővel.

Zelma. – Ebben van valami.

Tilda. – Hagyják békében ezeket a szegény embereket, mert sírva fakadok,
úgy sajnálom őket! Na, ezek ugyan megjárták! A hányan, mind rettenetesen
becsapták magukat! De senki se csapta be magát annyira, mint a Chicago
Pista.

Zelma. – Ki az a Chicago Pista?

Tilda. – Hát a Pista, a Chicago-kávéház főpinczére. Ő tudniillik, a
szöktetés után, húsz forint előleget adott Rejtvényinek erre a
házasságra.

Dóri. – Ejnye, be jól tudja, hogy mi történik a Chicago-kávéházban!

Tilda. – Az semmi. Én azt is tudom, hogy mi történik a Maison
Blancheban!

Dóri. – Na, már ezt nem hiszem!

Tilda. – Akarja, hogy megmondjam: kik voltak ott tegnap?

Dóri. – Akarom.

Tilda. – Na hát, magán kívül, mert maga nem tud aludni, ha be nem néz
oda, és ez szép kilátás annak a nőnek, a kit majd boldogítani fog, ott
volt, azok közül, a kiket az imént láttunk: Pirókréthy, a képviselő, és
a mi már nem járja, ott volt Pirókréthy barátja is, a Vinczellér Gyuri.

Dóri. – Miért nem járja? És mi az, a mi nem járja?

Tilda. – Én megmondom, fiam, mert tessék engem párbajra híni! A mi még
járja, az, hogy Pirókréthy otthon hagyja a feleségét és elmegy a Maison
Blanche-ba. No jó. Pirókréthy, az hagyján! Az egy Toggenburg. Fordret
keine andre Liebe, denn es macht mir Schmerz! Hanem, hogy Pirókréthy
elviszi magával a Maison Blancheba a felesége egyetlen udvarlóját is, ez
már szemét dolog!

Dóri. – Maga óriási gyerek, Tilda!

(A dohányzó ajtaja kinyílik; Berzsenyi báró és Várai-Fejér jelennek
meg.)

Tilda (pukkedlit csinál és kezet csókol a bárónak.)

A báró. – Na, na, kis lány!

Tilda. – Zsaki bácsi, igaz, a mit a Zelma mond, hogy nekünk nem szabad a
dohányzóba bemenni, csak az asszonyoknak?

A báró (meghatottan, Várai-Fejérhez). – Ezen gyermekről lesír az
ártatlanság. (Tildához). Miért nem? De hogyan legyen ott egy is az én
tánczosaim közül, mikor egyéb termeimben egy ilyen angyal tánczra
csábítja a legöregebb embereket is, úgy hogy lakodalmán még én is
tánczolni fogok?!

Dóri (Zelmához.) – Attól alhatik az öreg! Mert az a Siegfried, a ki
ezzel a sárkány-csemetével ki merjen kezdeni, még nem született meg!

Tilda (olyan szemeket vetve, mint egy-egy régi négy-krajczáros.) – Ó,
Zsaki bácsi, én úgy szeretem hallgatni a komoly embereket! És a Zelma
czigarettázni akar! (Ezzel a merész fordulattal a két hölgy és lovagjuk
elmenekülnek az öregek elől s a dohányzón át tova vonulnak pletykálni.)

Várai-Fejér. – Na hát én igen örülök rajta, hogy te, a ki nekem régi
spéczim vagy, így meg lehetsz elégedve!

A báró. – Őszintén megvallom neked, hogy én a legboldogabb apa vagyok a
világon. Tudod, én sohase kivántam azt, hogy az én leányaim herczegnék
akarjanak lenni és haszontalan rangot vagy efféle holmit keressenek a
házasságban, a minek a mai világban már semmi értelme. Minek nekem a
rang? Rangom van nekem magamnak is! És egy arrogáns főúr, a ki az igazi
rangot, a polgári munkával szerzett rangot, nem tudja átérteni, sőt
netalán könnyelmüen elkótyavetyélné, a mit én érdemeimmel szereztem,
miközben engem tévesen lenéz, egy ilyen szamár, bár százszor legyen
gróf, ez, mint te érteni fogod, nekem nem kávéház, és előbb keljen fel,
ha az én becsületesen megszerzett filléreimet akarja, nem tudom milyen
nőkre, elkölteni, míg gyermekeim otthon sírjanak! És én mindig hevesen
tiltakoztam, ha szegény nőm, ki végre is asszony, és mint beteg,
érzékenyebb minden ostobaságok iránt, azzal jött elő, hogy egy ilyen
fráternek, kinek egyebe sincs, mint ősei egy képtárban, mely nem az övé,
biztató szavakat engedményezett. De, szerencsére, ezek a félreértések
kiderültek, és végre teljesülhetnek az én régi óhajtásaim. Így Elza
leányom, a ki fölkérésemre megtagadta az engedelmességet, midőn szegény
nőm egy hivatalnokot, a ki esetleg grófi czimre hivatkozhatott, előtérbe
akart tolni, az én okos és megfontolt Elza leányom párisi öcsém fiához
fog nőül menni, a mivel teljesülni fog egy régi családi terv, hogy a két
szolid ház egyesüljön. De Blanka leányom nemkülönben szerencsét csinált,
mert őt egy önkészítette kitünő ember kérte nőül, egy igazi tehénfiu.

Várai-Fejér. – Hogy érted ezt?

A báró. – Látom, hogy te, mint egyszerü, komoly ember, megmaradtál régi
erkölcseidnél, és üres szórakozásokra nem fecsérled idődet, a melyet
nekünk, idősebb embereknek, kétszeresen meg kell becsülnünk. És ne hidd,
hogy én esetleg a tétlenségnek élek, midőn olvasmányokat is forgatok, a
legjobb szerzőktől, mint például Theodor von Rózefeld, a ki Amerika
koronázatlan királyának tekinthető. Az olyan szerzőtől, ki az elnökségig
vitte, bizonyára érdemes egyet-mást meghallgatni, és ez nem ugyanaz a
dolog, mint ha egy könyvíró meghal a kórházban, a mely esetben mit
tanuljak tőle?! Ezen jeles ember vadászati és saját élettörténeti
könyvében olvastam, hogy Amerikában az úgynevezett tehénfiúk vagy
angolul Kuh-bojok, mit Cowboynak írnak, de Kaubój-nak kell olvasni, ezen
Kuh-bojok mily érdemes szerepet játszanak. Először sajátlag őrzik
állataikat, és igen vegyes életet élnek, végül nagy karriert csinálnak
és többnyire az elnökségig viszik, mint Theodor von Rózefeld. Mindíg az
volt a vágyam, hogy egy ilyen önkészült emberre bízzam legalább egyik
gyermekem sorsát, és a sors megengedte ezen vágyam teljesedését, mert
Blanka leányom kezét egy ilyen igazi férfiu kérte meg, ki úgyszólván
tehénőrzésből vitte fel a magasba, és mindjárt csodálkozni fogsz, ha
megmondom, hogy ez a férfiu: a nagy Springinsfeld, saját személyében.

Várai-Fejér. – A kiről a lapok azt írták, hogy tíz krajczárral olcsóbbá
fogja tenni a villamosságot?

A báró. – Igen, ő maga, a nagy feltaláló.

Várai-Fejér (megdöbbenve). – Na hát ez igazán szép!

A báró. – És tudod-e, mi a legszebb az ő élettörténetében, mely minden
Kuh-bojt megszégyenít?

Várai-Fejér. – No?

A báró. – Az, hogy a találmányát nem ő maga találta fel, hanem még a
kellő időben, a tizenkettedik órában, megvette egy mérnöktől, a ki
később megőrült.

Várai-Fejér. – Ez aztán szerencse!

A báró. – Ez nem szerencse, barátom, ez a kereskedelmi zseni!

Várai-Fejér. – Nem gratulálok, barátom, mert nagyon irígyellek.

A báró. – Mindig tudtam, hogy igaz barátom vagy!




XVI. HOLDAS ÉJ.

– Történik: a német-ujlaki kastély parkjában, diner után. A falu
tornyában tíz órát harangoznak. A teli hold lebámul a parkra s néha-néha
két sötét alakot pillant meg, a mint ki-kibukkannak valamelyik fasorból.
A két sötét alak: Berzsenyi Elza bárókisasszony és vőlegénye, Gaston
Beer, a párisi Beer fia. –

Első fülemile. – Itt a jegyes-pár! Zengjük el tiszteletükre a
nászindulónkat!

Második fülemile. – Nem értik ezek a mi művészetünket!

Első fülemile. – Akkor nem vagy igazi művész. Az igazi művész, ha senki
se hallgat rá: énekel maga-magának. Az igazi művésznek a közönség csak
ürügy.

Második fülemile. – Mit, én nem vagyok igazi művész?!… (Trilláznak.)

Első százszorszép. – Jaj, a mátka-pár! Mindjárt letépnek bennünket!

Második százszorszép. – Ugyan, hova gondolsz! Csak nem képzeled, hogy az
Elza »Szeret? Nem szeret?«-et fog játszani?! Vagy talán a másik? Az
ugyan tisztában van vele, hogy fehérszemély őt még nem szerette és nem
fogja szeretni! Csak nézd meg ezt a pofát!

Egy öreg tölgyfa. – Hallod, mit beszélnek ezek a parvenük?

Egy vén nyárfa. – Én le se nézek rájok. Nekem, ha százszor
megvásárolnak, akkor se léteznek. (Reszket és sóhajtozik.)

Az öreg tölgyfa. – Megértem egy pár száz esztendőt, de ilyen alakokat
még nem láttam. Micsoda furcsa állatjai vannak a jó istennek!

A vén nyárfa. – Bizony másféle fából faragták azokat az embereket, a kik
engem ültettek!

Az öreg tölgyfa. – Talán azt mondhatnád, hogy »bennünket«?! (Magában:)
Büdös, vén arisztokrata!

A vén nyárfa. – Te, te még gyerek vagy, s az igazat megvallva, egy kissé
jöttment. De én, biz én már nem igen fogok megváltozni!

Az öreg tölgyfa. – Ne susogj olyan hangosan, mert nem hallom, mit
beszélnek. (Félre:) Gyalázatos szokásai vannak az öregnek! Folyton
motyog magában!

Elza. – Na és?

Gaston. – Na és semmi. A Diane de Lys-história igaz, de önt, a ki olyan
okos, mint egy egész rabbigyülekezet, és a ki annyira fölötte áll
mindennek, mint egy egyiptomi isten, ez a viszony nem zsenirozhatja.
Csak nem akarja elhitetni velem, hogy félteni fog?! És ha netalán,
kivételes kegyből, megtisztelne azzal, hogy a minden női erénynyel ékes
feleségek hagyományos féltékenységét kiterjesztené rám is, a ki
semmiképpen sem vagyok méltó önre: csak nem lesz féltékeny egy Diane de
Lysre?! Tudja, hogy hívják Diane de Lyst a családias nevén? La Goulue!
Remélem, nem mondja komolyan, hogy La Goulue zsenirozhatja önt?!

Elza. – Ön rabulista, barátom. Ki beszél féltékenységről? Itt csak a
hiuságom kérdése forog szóban. Ön szives volt elismerni, hogy az én
kevélységem jogos. Nos, az én kevélységem nem tűrheti el, hogy az az
ember, a ki a nyilvánosság előtt hozzám van atasírozva, egy dáma nevével
kapcsolatosan szerepelhessen. Ezzel a kérdéssel egyszer s mindenkorra le
kell számolni. Én azt nagyon jól tudom, hogy ezekkel a dámákkal
semmiféle tisztességes nő nem konkurrálhat. Abban, hogy tökéletesek a
művészetükben, olyan varázsuk van, a melyet a feleség sohase sajátíthat
el, mert nem lehet hozzá elég praxisa. Tehát kétszer kettő négy, hogy az
urak mind egy szálig visszatérnek ezekhez a dámákhoz, ha ugyan egyátalán
megszakítják a viszonyt, mondjuk a mézeshetek idejére. Visszatérnek azok
is, a kik jóhiszeműen fogadkoznak, hogy szakítani fognak – csak úgy,
mint azok, a kik rosszhiszeműen fogadkoznak, vagy mint azok az
egyszerűek, a kik nem is gondolnak a szakításra. Nos, hogy tovább egy
pillanatra se magyarázhassa félre szándékosan a szavaimat: kijelentem,
hogy engem az ön multja vagy jelenje, sőt akár a jövője, egy cseppet se
zseniroz, és nekem az is mélységesen mindegy, hogy ön szakít-e ezzel a
dámával vagy sem, – hogy csak egy bizonyos idő mulva fog hozzá
visszatérni, vagy fel se bontja a viszonyt, mert úgy se érdemes. Tőlem,
akár holtukiglan mindennap meglátogathatná, ha ön ezt titokban tehetné.
Csakhogy ezek a hölgyek a legnagyobb nyilvánosság előtt élnek, s az,
hogy ön titokban szeresse őt – a mi ellen semmi kifogásom nem volna –
tisztára lehetetlen. Ön talán megpróbálná a titkolózást, de hiába, mert
visszatérését rajtam kivül az egész világ megünnepelné s La Goulue
kiiratná a _Gil Blas_ba. Már pedig én senkivel se óhajtok konkurrálni,
különösen a bizonyos vereség tudatában, és legkülönösebben, ha Diane de
Lys kisasszonynyal kellene konkurrálnom azért, hogy bizonyosan vereséget
szenvedjek. Szóval, az én kevélységem nem engedi meg, hogy engem csak
egy perczig is együtt emlegessenek Diane de Lys vagy máskép La Goulue
kisasszonynyal.

Gaston. – Sohase hittem volna, hogy ön ennyire vieux jeu, kedves Elza!
Először is, Diane nem utolsó személy. Tudok, még pedig femme du
monde-okat, a kik rettenetesen irígylik a lovait, a kocsijait és az
ékszereit, és nem tudom, hogy mit nem tennének meg ezekért a holmikért.
Vannak, és tisztességes asszonyok, a kik mindenáron úgy akarnának
öltözködni, mint Diane, és utánozzák a toilettejeit, már a mennyire az
anyagi eszközeik megengedik. És ismerek előkelő, a nyilvánosság előtt
kifogástalan hölgyeket, a kik úgy kendőzik és úgy friziroztatják
magukat, hogy Dianera hasonlítsanak. Ha egy asszony Párisban él és magas
életet visz, akkor szükségképpen versenytársa a Diane de Lyseknek. De
édes istenem, ebben nincsen semmi megalázó. A femme du mondenak mindig
megvan az a pokoli elégtétele, hogy végre is ő marad felül s hogy a
Diane de Lysek épp úgy irígylik a tisztességes asszonyokat, a mennyire a
tisztességes asszonyok irígylik őket. Minthogy nekik csupán ez az egy
hiányzik, mindent odaadnának ezért az egyért, összes ékszereiket s talán
még a kocsit, lovat is.

Elza. – Köszönöm szépen, de nem kérek ebből a pokoli elégtételből.
Megvagyok így is.

Gaston. – Szóval, ön belekapaszkodik a Gouluebe, hogy lerázhasson a
nyakáról.

Elza. – Nem, csak lassankint belátom, hogy a tervezett házasság
lehetetlen. Mindig több és több akadály merül fel előttem!… Nos, én
fáradtabb vagyok, semhogy küzdeni akarjak a hamis Diane de Lys-szel!
Talán az igazival se konkurrálnék… pedig az, ha jól emlékszem, femme du
monde volt… Nem lelkesülök a tapasztalt szivekért, s az öné túlságosan
tapasztalt, édes Gaston.

Gaston. – Hm. Ez a pofon, úgy látszik, arra való, hogy kihozzon a
sodromból, és az inzultus hatása alatt megfelejtkezzem a tárgyról.
Maradjunk csak a tárgynál. Bocsásson meg, ha untatom, de nekem kitünő
okaim vannak rá, hogy ragaszkodjam a tervezett házasság eszméjéhez. És
én küzdeni fogok az ön érveivel, bár ezek az érvek épp oly hamisak, mint
a Diane de Lys neve. Nem csinálok belőle méltóság-kérdést, hogy ürügyek
ellen kell hadakoznom. Csak konstatálom, hogy ez az ürügy nem jó. Ön
hiába kapaszkodik bele a Gouluebe, ez az álláspont nem tartható, mert én
hamarosan meg fogom győzni arról, hogy önnek Diane de Lys-szel nem kell
konkurrálnia, hogy önt Diane de Lys-szel sohase fogják emlegetni, hogy
Diane de Lys, máskép La Goulue: fuit, nem létezik.

Elza. – No, erre kiváncsi vagyok.

Gaston. – Hát pedig ez igen egyszerű. Én a tervezett házasság nélkül is
szakítottam volna Diane de Lys kisasszonynyal. És már szakítottam is,
örökre, a visszatérés minden reménye nélkül. Abból az érthető okból,
hogy Diane de Lys kisasszony nekem egy kissé drága.

Elza. – Ah, bah! Önnek megvan a betevő falatja, és ebben a pontban a
legfösvényebb emberek is képesek minden nagylelküségre. Lesznek órái,
mikor nem lesz ilyen smuczig.

Gaston. – Ön nem ismeri a Gouluet. A Gouluenek ötszáztizenhét czipője
van… Egyszer megmutatta a czipőit: azt hittem, hogy czipőkereskedésben
vagyok. Egy más alkalommal megmutatta az alsónadrágjait: azt hittem,
hogy a szerályban vagyok.

Elza. – Talán hagyjuk a részleteket.

Gaston. – Hát hagyjuk a részleteket. Elég az hozzá, hogy önnek, mert
Budapesten él, s itt a méretek mégis kisebbek, nem lehet fogalma a
Goulue pazarlásáról. A Goulue néha, ha kicsípi magát, csipkékben és
egyebekben, egy egész uradalmat vesz fel magára. Szomoru, és az
erkölcsre nézve kissé megalázó, de igaz, hogy ez a piszok nő, néha,
mikor cake-walk-ot tánczol: egy vagyont képvisel. Hát mondja, kérem, ki
állja ki ezt? A czivilizáczió haladtával elmultak azok az idők, a mikor
az Aszpáziákat egy-egy Periklesz szutenálhatta. Ma már nincs olyan
Periklesz, a ki ezt győzze. Az első márkáju horizontálokat csakis
részvénytársaságok exploatálhatják, és a Diane de Lys esete is ez. Abban
az időben, a mikor a legjobban bele voltam bonyolodva: én csak
harmadsorban voltam angazsálva nála. Rangban megelőzött a venezuelai
köztársaság elnöke, a ki a második barátja volt, és az elnököt is
megelőzte Smith, a guano-király. De mivel az összes részvényeket ő se
akarta jegyezni – és nem is tehette, mert hamar koldusbotra jutott volna
– abszolút jogokat ő se gyakorolhatott. Úgy, hogy mikor egyszer,
váratlanul, megérkezett ő felsége II. Chlodwig király, a vén betyár, a
mi Dianenak occasion volt, a venezuelai elnöknek, a ki előbb a szalonban
várakozott, a szemetes ládába kellett bebujnia, mert a boudoirt már
lefoglalta Smith, a ki hamarjában nem tudott elillanni. Szerencse, hogy
én nem voltam jelen, mert nem tudom, hogy hova kellett volna bujnom.

Elza. – Lássa, Samuka, azt szeretem, hogy maga ilyen móka-ember. A
móka-embereknek sokat megbocsátok; hisz az élet olyan szomoru!
Egyáltalában, velem lehet beszélni, csak érteni kell a módját.

Gaston. – Ne kaczérkodjék, szívtelen!… Különben, tudja-e, hogy a
szépatyánk, a kinek éppen ilyen ocsmány pofája volt, mint nekem,
lakodalmi mulattató volt? Arra ütöttem.

Elza. – Ez már garstiges Lied. Beszéljen csak Párisról.

Gaston. – Mit beszéljek? Verklungen war jetzt die Legende! A románczom
abból áll, hogy eleinte megfontolatlanul sok részvényt jegyeztem
Diane-nál, aztán lassankint túladtam a részjegyeimen, végül, voltak
némelyes obligóim, de leszámoltam, storniroztam az ügyet és punktum. És
Diane nem létezik többé.

Elza. – Hiszi a piszi.

Gaston. – El fogja hinni, ha egészen nyíltan beszélek. És mért ne
tenném? Ön, Elzácska, olyan okos, hogy magának még az igazságot is meg
lehet mondani. Hát nézze, én elismerem, hogy nem tartozom azok közé, a
kiknek a házasság egyszersmind megtérés. Az erényem még igen zsönge
palánta, a magamban való bizodalomnak még nem volt alkalma
megszilárdulnia, s nem merném azt állítani, hogy örökre leszámoltam
minden rossz gondolattal. Ez csak becsületes beszéd, mi? És egy évvel
ezelőtt, két évvel ezelőtt, még az is megtörténhetett volna velem, hogy
elveszek valakit, de azért nem mondok le Dianeról. Csakhogy most már nem
ez az eset. Én, tekintet nélkül a tervezett házasságra, felmondtam a
barátságot Dianenak, nem erényből, hanem kénytelenségből. Higgadt
gondolkozásu ember vagyok, bár nem látszom annak, tudok egy kicsit
számítani, s be kellett látnom, hogy ez a Diane nekem átkozott rossz
üzlet. Mert ez a rongy teremtés annyiba került nekem, hogy, ha tovább is
így folytatom, kilencz és félév mulva magam is elmehetek lakodalmi
mulattatónak. Azért túladtam rajta; czedáltam őt, akármi következzék.
Már most itt van a tervezett házasság. Hát ez nekem sokszorosan kitünő
üzlet. A családi politika kivánalmairól, azokról az érdekekről, a
melyeket a Jacques bácsi a leginkább méltányol, de ön talán kevésbbé,
nem is beszélek. Hagyjuk a két czéget, beszéljünk egy pillanatra rólam.
Nos, elég volna annyit mondanom, hogy ezzel a pofával, melyet még a
különböző Diane-ok is szemtelenül megadóztattak, s melyért, akárkit
vennék el, a házasságban is adóznom kellene… mondja, kérem, ezzel a
pofával hol találhatnék önnél ideálisabb feleséget?! De én nemcsak ezt
mondom, bár ez untig elég volna, hanem megvallom a titkos gondolatomat
is. Azt, hogy ha én másvalakit vennék el… nem önt, hanem egy
tuczatfeleséget, a ki egyébként konveniál, ez rám nézve igen nagy
financziális hátránynyal járna. Előbb-utóbb gondoskodnom kellene Diane
utódjáról, a ki talán nem olyan comme il faut, mint Diane, de nem is
olyan pimaszul követelő. Így megszabadulok ettől a gondtól, véget
vethetek annak az életnek, mely nemcsak bűnös, hanem, mi több, szörnyen
drága is, s remek üzletet csinálok, mert a képzelhető legideálisabb
feleségen kívül, ingyen kapok…

Elza. – Egy kedvest, a ki teljesen pótolhatná Dianet? Pardon, kedves
Gaston, de ki kell önt ábrándítanom. Ön a tervezett házasságban
semmiesetre se találhatná meg azt a… hogy is mondjam?… mondjuk: azt a
családiasságot, a melyet Dianenál megtalált. És azért nem azt mondom
önnek, hogy: köszönöm, de nem pályázom a Diane helyére, mert másféle
ambiczióim vannak, mint hogy egy Diane után következzem sorban, és hogy
egy Dianet pótoljak… azt se mondom, hogy bármennyire respektálom az ön
üzleti érdekeit, ez nekem nem vásár, mert hisz ön, cserében, nem sok
jóval biztat, még azzal se, hogy kifogástalan férj lesz… elengedem a
hűség-esküt, mert ha még úgy fogadkoznék is, akkor se hinnék az
esküjének, és ez nem csupán önnek szól… mindezt nem mondom, bár untig
elég volna, nem igaz?… csak azt mondom… és én is megvallom minden titkos
gondolatomat… hogy hagyjon fel minden reménynyel, mert a tervezett
házasság amúgy se adná meg önnek azt a bizonyos családiasságot! Sokféle
asszony szaladgál a világban… van, a ki a férjének sohase lesz a
kedvese, mert ha a kedvese akar lenni valakinek, a kedvesét választja…
van olyan is, a kinek elvei vannak… vannak vadak, és vannak, a kik csak
a férjökre néznek vadul… Nem igen találhatja ki, hogy én melyik
osztályba tartoznám, mert még magam se gondolkoztam erről… de gondoljon,
a mit akar, annyit mondhatok, hogy a tervezett házasságban a bizalmasság
nagyon is korlátolt volna, a mire elég ok az, hogy végre is, ezt a
házasságot nem az égben kötnék, csak egy irodában, mert hiszen azzal
csak nem áltatjuk magunkat, hogy szerelmesek vagyunk egymásba?! Tudja
mit, Gaston? Adok egy jó tanácsot. Térjen vissza Dianehoz! Kilencz és
fél év még nagy idő; remélem, nem akar örökké élni… A legrosszabb
esetben elmegy lakodalmi mulattatónak.

Gaston. – E szerint Diane csak ürügy volt, s ön azért vallat, mert
kifogásokat keres?!

Elza. – Nem egészen. Az igaz, hogy önnek most nem igen sikerült
rábeszélnie erre a házasságra. De nem élek vissza azzal, hogy nyiltan
beszélt velem. Pedig azt is mondhatnám, hogy: nem igen bízom az olyan
urakban, a kik sokat jártak a Diane-ok akadémiájába… s hogy nem
szimpatizálok az olyan vőlegényekkel, a kik nagyon sokat tudnak…
Mondhatnám, mert igaz. De nyiltságért nyiltság. Megvallom, hogy e nélkül
is gondolkozóba estem volna. Eh, beszéljünk egészen őszintén! Igaza van,
meggondoltam a dolgot: még se megyek önhöz feleségül!

Gaston. – No lám! És miért nem?

Elza. – Édes istenem… Rezon-házasság – rezon-házasság. De az ennyire
rezon-házasság már ostobaság!

Gaston. – És ez csak most jut eszébe? A mikor már hetek óta a
menyasszonyom?

Elza. – Azt hiszem, azért nem történt önnel semmiféle szerencsétlenség.
Egy kissé talán szórakoztattuk önt; azt mondta, jól találja itt magát.
Én is örültem, hogy jobban megismerkedhettünk; nagyon tanulságos
dolgokat hallottam öntől a párisi szinésznők életéről.

Gaston. – Szóval, egy kissé az orromnál fogva vezetett, nem tudom miért?

Elza. – Ah, a szemrehányás nagyon gyöngéd, de azért érthető! Nos, igen,
ön csakugyan szivességet tett nekem. Mátkaságunk jó volt arra, hogy egy
kissé elfelejtesse azt a históriát, a melylyel meglehetősen
kompromittáltam magam. Magának nem ártott, nekem egy kissé használt,
hálásan ismerem el, hogy lekötelezett, s bizony isten mondom, hogy nem
ezért a haszonért, nem czélzatosan tettem, ha egy kis ideig
bolondítottam önt. Jóhiszemüen mondtam igent; s azt hittem, hogy az
igéretemet meg fogom tartani. Megvoltak rá az okaim, hogy belenyugodjam
a rezon-házasság gondolatába; elmondanám ezeket az okokat, de minek?!
Mást gondoltam és most már vége.

Gaston. – Kissé röviden tárgyal le.

Elza. – Ha ön, mint kitünő üzletember, nagyon sajnálja az elvesztegetett
idejét, meg kell jegyeznem, hogy egy kissé megérdemelte, ha hiába
fáradt. Nagyon sietett felhasználni a furcsa helyzetet, a melybe egy
jókora meggondolatlanság sodort…

Gaston. – Hja, élnem kellett az alkalommal! Más körülmények között nem
lehettek kilátásaim. És, úgy látszik, így is nehezen megy a dolog. Hanem
azért még nem rázott le a nyakáról.

Elza. – Ó, vissza fog lépni, biztosítom!

Gaston. – Nem hinném. Egyelőre legalább nem adom fel a partit. Vannak, a
kik támogatnak ebben a küzdelemben. Jacques bácsi az én pártomon van.
Várok. Még az ön nézete is megváltozhatik. Szeszélyből mondott igent,
szeszélyből mond nemet, egy harmadik szeszélye is lehet, a mely javamra
dönti el a dolgot.

Elza. – Nem, Gaston, nem az én nézetem fog megváltozni, hanem az öné.
Legalább remélem, bár ön túlságosan szerény. Egy kis folt, egy csekélyke
kis folt a menyasszony hírnevén, önt nem alterálja. De az talán mégis
alterálni fogja, ha elárulom önnek, hogy én sokkal inkább
kompromittáltam magam, mint önök képzelik.

Gaston. – Hogy érti azt?

Elza. – Úgy! Nemcsak csak, hanem ugyancsak! Nem tréfából kompromittáltam
magam, hanem pour de bon!

Gaston. – Hm. Ön hamarjában egy legyet fog s belelöki a levesembe. De
csalódik, mert én megeszem a levest. Nem, kedves Elza, én nem vagyok
olyan szamár, hogy ezt elhigyjem. Ha igaz volna, nem mondaná.

Elza. – Ó, hiszen nem hiresztelem! Nem vallottam meg senkinek; sőt azt
erősítgettem, hogy semmi se történt. De annak, a ki a férjem akar lenni,
csak kötelességem megmondani!

Gaston. – Nem, ön csak azért flanczol a… a bűnnel, mert le akar rázni a
nyakáról. Nem fog felültetni. Nem hiszem.

Elza. – Nem hiszi? Akkor hát ne beszéljünk többé az ön házassági
tervéről. Ön annak képzel, a ki nem vagyok, és én nem akarom önt
megcsalni. Ahhoz, hogy megcsaljam, túlságosan önérzetes vagyok.
Megmondtam. Nem hiszi. Tehát nem érthetjük meg egymást. Adieu!

Gaston (elbámulva). – Komolyan beszél?

Elza. – Csak nem képzeli, hogy azért mindjárt a lábához fogok borulni?!

Gaston. – Hm.

(Egy-két perczig semmit se hallani, csak a vén nyárfa zizegését.)

Elza. – Nos?

Gaston. – Mit nos?

Elza. – Várom a feleletét.

Gaston. – Mit kérdezett?

Elza. – Azt kérdeztem, hogy nem lép vissza?

Gaston. – Nem lépek vissza.

Elza. – És megbocsátja?

Gaston. – Édes istenem, nem, nem akarom hinni!…

Elza. – Soha, sohase beszélünk erről többé!

Gaston. – Soha.

Elza. – Tehát megbocsátja?

Gaston. – Hogyan? Csakugyan?…

Elza. – Utóljára kérdem, megbocsátja?

Gaston. – De, nézze Elza!…

Elza. – Igent vagy nemet mondjon!

Gaston. – Nos hát, igen… de…

Elza. – Ne mondjon semmit. Egy szót se többet erről. Soha, soha! Az
utolsó szavam erről az a kérdés, hogy föltétlenül megbocsátja-e?

Gaston. – Föltétlenül.

Elza. – Ön hamarjában egy legyet fog, belelöki a levesembe. De csalódik,
mert én nem eszem meg a levest!

Gaston. – Tudtam, hogy kelepcze volt. Micsoda tréfa!

Elza. – Csakhogy ön nem tréfált, és most már én se tréfálok. Mert ahhoz
az emberhez, a ki elhiszi rólam, és mégis… Visszalépek, Gaston,
föltétlenül!

Gaston. – Nézze, Elza, ez már mégis!… (Utána megy.)

Az öreg tölgyfa. – Hallottad?

A vén nyárfa. – Hallottam.

Az öreg tölgyfa. – Ilyen czinizmus!

A vén nyárfa. – Még megrontják a levegőnket!




XVII. AZ EGÉSZSÉG PÉNZKÉRDÉS.

– Történik: Dr. Rózsa Sándor szanatóriumában. Szín: az első számu
pavillon első emeleti szalónja. A pamlagon egy érdekes arczu fiatal
ember fekszik s időnkint belepillant a mellette heverő iratcsomóba; ez
az érdekes arczu fiatal ember Springinsfeld Manfréd, Berzsenyi Blanka
bárókisasszony legujabb vőlegénye. Az asztal mellett lévő egyik széken:
a szanatórium titkára. –

Manfréd. – Megvizsgáltam az első havi számlát, s mondhatom, hogy ez az
olvasmány meglehetősen kifárasztott. Annyival inkább, mert van benne egy
és más, a mit nem értek.

A titkár. – Bocsánatot kérek, ha a számla egyes pontjai netalán
homályosak. A túlságosan nagy irodai munka arra kényszerít bennünket,
hogy a részletes számlákban bizonyos rövidségre törekedjünk. De ha
felvilágosítást tetszik parancsolni, legkészségesebben szolgálatára
állok. Méltóztassék rendelkezni velem.

Manfréd. – Először is, mi ez: »Massage I.« és »Massage II.«?… Aztán:
»Víz I.«… »Víz II.«… »Villam I.«… és »Villam II.«…

A titkár. – Ez igen egyszerü. »Massage I.«… az egész massage… a teljes
massage, minden járulékával. »Massage II.« pedig: a fél-massage, hogy
úgy mondjam: csak a massage… más szóval: a massage minden nélkül. »Víz
I.«: ez a hydrotherapikus szolgálat, a lemosások, fürdők stb., »Víz
II.«: az ásványvizek… hogy úgy mondjam: amaz a víz kivül, emez a víz
belül. »Villam I.«: ez a villamozás… ismét a therapikus szolgálat…
»Villam II.« pedig: egyszerüen a világítás… hogy úgy mondjam: amaz a
villam belül, emez a villam kivül.

Manfréd. – Most már értem. De hát ez mi: »Levegő, à 9 korona«? Mi ez a
»levegő«? És kivül vagy belül?

A titkár. – Egészen egyszerűen: a levegő, kivül és belül. A csiramentes,
tiszta levegő, melylyel páczienseinknek szolgálatára lenni szerencsések
vagyunk. A felszámítás talán kissé szokatlan, de bizonyára méltóztatik
konczedálni, hogy a méltányossággal nem ellentétes. Mert ha telepünk
esetleg olyan helyen volna, a hol a levegő miazmákkal teli, a telek ára
kisebb, a befektetés kevesebb…

Manfréd. – Jól van, ne folytassa; nagyon kifáraszt. De, mondja, ha
felszámítják a levegőt, mért nem számítják fel a napfényt is? A napot
ingyen adják?

A titkár. – A napfény, ez már benne van a lakásban.

Manfréd. – No azt éppen nem mondhatnám. Az enyimben legalább nincs benn.
Alig látok olvasni.

A titkár. – Éppen azért ez a felszámítás ellentétes volna a
méltányossággal. Részint, vannak időszakok, mikor napfénynyel egyáltalán
nem szolgálhatunk, részint, vannak időszakok, a mikor ezt magunk is
ingyen kapjuk…

Manfréd. – No, nem panaszkodom. Csak azt hittem, hogy tévedésből maradt
ki. De hát ez mi?… Zérus… vagy talán Ó?… nem tudom, hogyan olvassam…
szóval, mondjuk: »zérus à 15 korona«?

A titkár. – Ez azt akarja jelenteni: »Semmi«, tudniillik semmi zaj…
hiszen méltóztatik érteni: a csend, az égi béke, a tökéletes nyugalom,
naponkint tizenöt korona, »Semmi«… ez egy kis rövidítés… hogy úgy
mondjam: egy kis képletesség.

Manfréd. – Képletesség nélkül szólva, önök szemtelenül meglopják az
embert.

A titkár. – Házirendünk a legszigorúbban tiltja, hogy páczienseinkkel, a
kiknek idegei föltétlen nyugalmat követelnek, a legkevésbbé is
ellenkezzünk, akár a legszerényebb észrevétel alakjában is… De legyen
szabad nagy tisztelettel megemlítenem, hogy a becsületsértéseket
pótlólag szintén rá kell vezetnünk a számlára, à huszonöt korona.

Manfréd. – Kérem, irasson fel az én számlámra egyelőre tíz
becsületsértést, a melyeket, meglehet, egyszerre fogok folyósítani,
meglehet: koronkint, mindenesetre rövid egymásutánban. Vagy irasson fel
mindjárt huszat, hogy kevesebb irodai munkát okozzak.

A titkár. – Igenis. Méltóztatik még egyebet is parancsolni?

Manfréd. – Egyebet nem kérek. Csak azt óhajtanám, ha tudtára adná a
Doktor urnak ama sejtésemet, hogy a halál őt nem vízszintes helyzetben
fogja találni. Természetesen huszonöt korona ellenében.

A titkár. – Kérem, már följegyeztem. Úgy az üzenetet, mint a
számlatételt. (Manfréd int; a titkár el.)

(Szünet.)

Manfréd (egy-két percz multán, magában). – És ha meggondolom, hogy
egyszer úgy meg leszek halva, mint egy patkány! Kedvem volna sírni.
Mindenesetre olyan mauzóleumot építtetek magamnak, a milyen még nem
volt. Tágas legyen, mintha éjjelenkint sétálgatni akarnék benne;
füttetni fogom; a villamosság örök tűzként világitson benne; a reggeli
és az esti lapokat nap-nap után be kell adni a kriptába, mintha ezeket
tovább is elolvasnám; elő fogok fizetni kétszáz esztendőre. Nem, nem
tudok egyébre gondolni! Még a szerelemre sem. Kevés brómot vettem be;
beszélhetnek akármit, nekem több bróm kell! Ó, a bróm! A világ
berendezése borzasztó. A természet csak két abszolút jót adott az
embernek: a reménységet, és a brómot!

(Az ajtó hangtalanul nyílik meg; belép: Berzsenyi Blanka bárókisasszony.
A pamlagon heverő az ajtónyílást nem látja. Blanka, a ki egy csomó
virágot tart a kezében, nesztelenül közeledik a pihenő feje felé, s
onnan Manfréd lábához dobja a virágjait.)

Manfréd (felugrik). – Ó, milyen kedves vagy! Mindennap virágot hozol
nekem! (Kezet csókol.) Te, édes!

Blanka. – De mért volt olyan komor az én kedvesem?! Megint azok a csúf
gondolatok?! Nem megigérte nekem, hogy…?

Manfréd (lesegíti Blankáról a kabátot). – Nem, angyal, nem gondoltam
semmi rosszra. Nem is voltam komor, csak bosszankodtam. Megnéztem a
számlát és láttam, hogy engem itt gyalázatosan lopnak. Felszámítják a…
már nem is tudom mit.

Blanka. – Ej, ha van ember a világon, a ki nem törődik azzal a hitvány
pénzzel, az az én kedvesem!… Maga csak eltitkolja előlem, hogy mi
bántja!…

Manfréd. – Hiszen nem is a pénz! De nekem fáj az, hogy ilyen gazemberek
is vannak a világon! Te ezt érteni fogod. Nem okozott neked is temérdek
szenvedést annak a látása, hogy a világ tele van nyomorusággal, bűnnel
és csúf dologgal?!…

Blanka. – De az ember erőt vesz magán, s csak arra igyekezik gondolni, a
mi a világon szép, jó és nemes…

Manfréd. – Hiába! Nekem egy csúf mozdulat, egy ízléstelenség, egy kiáltó
szín, egy aljasság látása fizikai gyötrelmet okoz, egyszerre beteggé
tesz… Különösen a gazság látása rettenetesen bántja az idegeimet. Elég
arra gondolnom, hogy vannak emberek, a kik pénzért akármire képesek, és
már sírnom kell. (Sírógörcsöt kap, mert arra gondol, hogy akármilyen
finom növénye ő a czivilizácziónak, azért mégis meg fog halni egykor.)

Blanka (ápolgatja). – Hát hagyja itt ezt a helyet!… menjünk egy más
szanatóriumba!… vagy ne menjünk többé szanatóriumba?… magának nincs erre
szüksége! Maga ifjú, szép, egészséges, erős, csak érzékenyebb, mint
kellene! Egy kis hiperesztezia az egész, a legnagyobb tudósok se
találnak egyebet! És én bizonyos vagyok benne (lesüti a szemét), hogy
ebből a túlérzékenységből a boldogság… boldogságunk… hamarabb ki fogja
gyógyítani, mint a bölcsek minden orvossága!

Manfréd. – Te édes vagy!… Te olyan vagy, mint a cinquecentonak legégibb
Szent Czecziliája!… De… nem! A lelkem erős; a mit egyszer megmondtam,
azt én megteszem. Megmutatom neked, hogy neuraszténiám nem olyan súlyos,
mint hiszik; az akaratom még nem beteg, a lelkem erős. És az értelmem
is. Ez beláttatta velem, hogy nekem, mielőtt megengedhetem magamnak a
boldogságot, legalább is három havi kúrát kell tartanom, legalább is
három hónapig kell pihentetnem és erősítenem az idegeimet. Hatalmas
fizikumot sehogyan se szerezhetek magamnak… de az ész, az erkölcs,
minden azt parancsolja, hogy a boldogság első pillanata a legjobb
kondiczióban találjon, a milyenre csak szert tehetek!

Blanka (pironkodva). – Ó, Manfréd, én érzem, hogy maga… hogy te… hogy
neked nincs szükséged kúrára… hogy… látod, nem tudom, hogyan mondjam?…
de érzem! (Lehajtja fejét jegyese jobb karjára.)

Manfréd. – Nem, drágám, nem szabad magunkra gondolnunk! Erkölcsi
kötelességünk, de boldogságunk is úgy kivánja, hogy már most gondoljunk
arra a kis lényre is, a ki eljövendő!… Látod, édesem, ha atyám nem
mulasztotta volna el azt a köteles óvatosságot, a melyet én rá
kényszerítek magamra, akkor nekem ma nem volnának szenvedéseim, akkor
nekünk a boldogságra nem kellene várakoznunk, akkor nem volnék Tantalus
sorsára kárhoztatva, s hogy agyonszorítsalak ölelésemmel, megtehetném
ezt, megtehetném ezt: bróm, villanyozás és hidegvízkúra nélkül!… De
atyám abban a korban csak a pénzgyüjtésre gondolt. Egy pillanatot se
akart elmulasztani, hogy még több, még több milliót szerezhessen, és
elmulasztotta olyan fizikai kondicziót szerezni, a melyet joggal
megvárhattam volna tőle. Most mihaszna a millióim?! Zsákot szeretnék
hordani, azzal a föltétellel, hogy elbirjam!

Blanka (egy kicsit gyanakodva). – Ó, istenem, ha az ember nem kénytelen
zsákhordásból és díjbirkozásból élni, akkor mi szüksége az izomerőre?!…
Egy finomabb szervezetü férfi jobban ápolja magát, ennyi az egész! Mert
maga se hiszi azt, ugy-e, hogy csak a zsákhordók, a díjbirkozók, az
akrobaták és a mészároslegények születtek a boldogságra?!… Nem csak
ezek, ugy-e?!… Igaz, hogy én nem ismerem az életet, de azt mégsem akarom
elhinni, hogy csak ők volnának a boldogok… ez nagyon szomoru volna, nem
igaz?!

Manfréd. – Nem, nem; igazad van, ez nagyon szomoru volna. De nézd,
édesem, itt van valami, a mire hamarjában nem gondolsz… és ez érthető,
mert még nem ismered az életet… aztán meg te csak szeretsz, és a
gyöngéd, szerető női szív nem szeret a jövő szomoru esetlegeivel
számolni… itt van valami, a mi az életben a legfontosabb… a mire a
férfinak, akármilyen szerelmes, gondolnia kell… a felelősségek
legsúlyosabbika, a kötelességek legelseje, a legfőbb erkölcs!… Nem
érted? Hogyan is magyarázzam meg bájos tájékozatlanságodnak? Lásd, ha én
nem gondolok ezzel a legsúlyosabb felelősséggel, ha én nem gondolok
egyébre, csak szerelmünkre, ha én nem gondolok semmivel, csak jogos
önzésünkkel, és oltárhoz vezetlek, szivemre zárlak… csak azzal törődve,
hogy minél előbb… minden óvatosság nélkül… mondhatnám hebehurgyán…
történetesen egy olyan pillanatban, a mikor egészségem nem a képzelhető,
az elérhető legjobb… a mikor szivem talán a legszerelmesebb, de idegeim
nincsenek a legjobb dispoziczióban… a mikor, a mi bennem életerő, az
mind csókká változnék át, de én valójában nem _well and fit_ állok a
starthoz… akkor, igen, bizonyára, lerabolnám az égből a boldogságot… egy
ideig, talán nem is nagyon rövid ideig, az üdvösség tengerén
hajókáznánk… de csakhamar, mondjuk: egy év mulva, árnyék borulna
boldogságunkra, mert látnunk kellene, hogy az a kis lény, a kit
mindennél jobban szeretünk, törékeny szervezetü!… Érted? (Blanka lesüti
szemét.) Elképzeled, milyen rettenetes volna, ha az élet, a melyet
adunk, nem a pihent életerőből, hanem inkább csak szenvedéseimből
fakadna?! Ha csókjaink egy idegbajos kis lényt szólítanának életre, egy
angyalt, a kinek az egész lét fáj?! Milyen szomoruság volna neked, és
milyen önvád nekem!

Blanka (jegyeséhez simulva). – Istenem!… de hiszen… hogyan is mondjam?…
Látod, én nem ismerem az életet… De téged ismerlek… és azt képzelem,
hogy aggodalmaid nagyon túlzottak… Végre is, te nem vagy beteg, csak,
mint az előkelő szellemek majdnem mind, nagyon is finom szervezetü, egy
kissé filigrán… Aztán… én azt nem tudom, az igaz… de mégis úgy képzelem…
Nem, nem tudom elmondani… Látod, nagyon szégyellem magamat… félek, hogy
kinevetsz… hogy ostobaságot mondok… hogy csunyának találod, ha
legtitkoltabb gondolataimat is elárulom neked… Nézd, pirulnom kell
előtted!…

Manfréd. – Mondd csak!

Blanka (arczának rejtekhelyet keresve jegyese kebelén). – Szóval… úgy
képzelem… persze, te ezt jobban tudod, mit tud egy leány?!… mi az ilyet
csak találgathatjuk… de én azt hiszem… remélem… hogy a Jóisten nem olyan
szigoru, mint te mondod… Lásd… sok mindenfélét olvastam a természetről,
az öröklésről, mit tudom én miről, olyanról is, a mit nem értek… elég az
hozzá, mért történnék úgy, a hogy mondod, mikor a Szerelem két lényt
tesz egygyé?! Mért fakadjon az, a kiről beszélsz, a te érzékenységedből,
és mért ne feleséged szerelmének lángjából?! Pirulva vallom meg neked,
én nem is nagyon régen, véletlenül, olvastam valamit, a min
elgondolkoztam… Valami olyanforma volt benne, hogy a házasság
boldogsága… a család boldogsága… nagy részben attól függ, hogy a
menyasszony… a feleség… ép, erős, egészséges legyen… és hogy ez talán
még fontosabb, mint hogy… mint minden egyéb… Elgondolkoztam ezen, és
mert te mindig ijesztgetsz, örültem rajta, hogy ezt olvastam… úgy
sejtem, az én lányos eszemmel, hogy ez téged is megnyugtathat, hogy
elűzheti rémképeidet… (Csak félig tudja, hogy mit mond). – Ó, Manfréd,
bennem annyi az életerő, és ez az életerő oly pihent!…

Manfréd (egészen közel vonja magához naiv aráját. Hosszu csók).

Blanka (pironkodva). – Miket mondatsz velem!

Manfréd. – Angyal vagy! És térden állva imádlak! (Kezet csókol). Többet
mondok. Igen, engem is biztat az, a mit neked kislányos sejtésed sugall.
De a kötelesség azt parancsolja, hogy mindent tegyünk meg, a mi rajtunk
áll, hogy ne érhessen bennünket szemrehányás… hogy megóvhassuk magunkat
az önvádtól… Mindent el kell követnünk, a mit megtehetünk, köteles
óvatosságból… akármilyen lemondásba kerül. Felelősségem tudata
rákényszerít erre a három hónapi kúrára… pihenésre… mondhatnám: erre a
szent előkészületre, mert hiszen a házasság szentség… Kell. Kimondtam és
megteszem. Erős vagyok.

Blanka (suttogva). – Mindenben legyen meg a te akaratod!

Manfréd. – Ne így mondd. Úgy mondd: kettőnknek már csak egy érdekünk
van, az ő érdeke!…

Blanka (bazsarózsa-színben pompázik).

Manfréd. – Nehéz még két hónapig várni!… te még nem is tudod, hogy
milyen nehéz!… De Jákob hét évig várt a feleségére. Én is kibírhatok két
hónapot. És ez a két hónap nem lesz elpazarolt idő. Nem is képzeled,
hogy lemondásunkért milyen dús kárpótlást fogunk találni!

Blanka (szendén). – Beszéljünk másról! Arra kényszerítesz, hogy folyton
szégyenkezzem! (Manfréd hosszu csókkal hallgattatja el jegyesét. A
differencziák ilyetén kiegyenlítését Blanka megnyugvással fogadja.)

Manfréd. – Megjegyzem azonban… nehogy azt mondd valaha, hogy vőlegény
koromban másképpen beszéltem, és mint férj, ismét másképpen járok el!…
megjegyzem, hogy az ő érdekének, vagy jobban mondva: az ő meg a többiek
érdekének kell lebegnie előttünk mindig, később is!… Esztelenségekre,
őrültségekre, a mámor féktelenkedéseire nem szabad ragadtatnunk
magunkat, soha, később se!… A szerelem paroxizmusában is gondolnunk
kell, mindig, az ő jövőjükre! Az erkölcsi kötelesség, az ő érdekük azt
parancsolja nekünk, hogy szerelmünk önzésében soha se feledkezzünk meg
arról, a mit egészségük tőlünk megkövetel… hogy lemondani is tudjunk…
hogy esetleg sokat tagadjunk meg magunktól az ő jóvoltukért! Ismerned
kell minden gondolatomat. Tudod-e, hogy két okból veszlek feleségül?
Először azért, mert…

Blanka. – Először azért, mert szeretsz. És másodszor?

Manfréd. – Először azért, mert szeretlek. Másodszor, mert te vagy az én
álmodott angyalom, a kit kerestem, a kiről ábrándoztam…

Blanka. – Milyen kedves vagy!

Manfréd. – Mert nekem olyan feleség kell, a milyen te leszel. Az isten
téged, a te lányosságoddal, feleségnek való szelid temperamentumoddal,
egyenesen az én számomra rendelt… és mert te olyan vagy, a milyen
feleségért nekem imádkoznom kell, a milyen feleségről a hozzám hasonló
embernek, az adott körülmények közt, csak ábrándoznia lehet… És
harmadszor, azért veszlek el feleségül, mert egyátalán meg akartam
házasodni.

Blanka. – Látod, ezt az okot már elengedtem volna.

Manfréd. – Mert kislányos vagy és még nem gondolsz azzal, hogy mit
követel tőlem az emberi hivatás, a kötelesség, a felelősség tudata és az
erkölcs. Mindez azt követeli, hogy gondoskodjam: utódról… utódokról, a
kik az életemet folytatják… és pedig minél hamarabb gondoskodjam, mert
ha még egy darabig halogatom a dolgot, nemsokára már későn volna. De az
egészségem is azt követeli, hogy siessek a házassággal. Meg kell
vallanom neked, hogy sokáig rabja voltam az érzékiségemnek. A szerelem
már-már tönkre tett… aláásta az egészségemet… erős akartam lenni,
föltettem magamban, hogy szakítok az asszonyokkal, de gyönge voltam…
ujra föl akartam emelkedni Omphale lábától, de visszaestem… Ebből nincs
más menekvés, mint: a házasság, a tűzhely szelid lángja… Az egyik
orvosom, a kinek elmondtam, hogy a szerelem milyen esztelenségekre
ragadt, kijelentette, hogy végem van, ha hamarosan meg nem házasodom… És
ha már erről beszélünk, el kell mondanom neked, micsoda kötelesség vár
házasságunkban rád… igen, rád, édes angyalom!… Neked kell őrködnöd
felettem, mert én gyönge vagyok. Vigyáznod kell az egészségemre…
vigyázni fogsz rá, ugy-e?!…

Blanka. – Igen, igen.

Manfréd. – Különösen az a feladat vár rád, hogy erős légy, ha én netalán
gyönge találok lenni… Remélem, hogy házasságunk számomra a nyugalmat és
az erkölcsöt fogja jelenteni, de nem bízom magamban… tudod, a megszokás,
a régi bűnök… De ott leszel Te, és észre térítesz, ba már-már elvesztem
az eszem!… Kivált két dologtól kell óvnod férjedet és két dologtól kell
visszatartanod engem, mert ezek az én legnagyobb veszedelmeim… Az egyik:
az érzékiség. Ó, az érzékiség! Ez az én démonom, az én vámpirom,
egészségemnek, életerőmnek kiszipolyozója! De te meg fogsz óvni ettől az
én vámpíromtól, vissza fogsz tartani az érzékiségtől, ugye?!…

Blanka (minden nagyobb lelkesedés nélkül). – Igen, igen. Kötelességtudó
feleséged leszek!

Manfréd. – Az én jó szellemem, az én őrző angyalom, testvérem az
erkölcsben, párom az önmegtartóztatásban!… A másik dolog: a hasis.

Blanka. – Hogyan? A hasis?!

Manfréd. – Elrémülsz, ugy-e?!

Blanka. – Nem, nem azért kiáltottam fel… csak a meglepetés!… A hasis!
Istenem, ez roppant érdekes lehet!… és te ezt ismered?!…

Manfréd. – Előtted nincs titkom.

Blanka. – Nagyszerű! Ó, én sokat olvastam erről!… és mindig nagyon
kiváncsi voltam rá… Beszélned kell nekem erről… sőt… talán… egyszer…
próbából… hogy én is ismerjem ezt… hogy minden, minden közös legyen
közöttünk… megismerteted velem is, ugy-e?!…

Manfréd. – Mit képzelsz! A hasist! Nem tudod, mit beszélsz!… A hasis
rettenetes! Nagy élvezet, az igaz, a legnagyobb élvezet a világon!… de
rettenetes! Ez a halál, és egyszersmind a legnagyobb erkölcstelenség.
Látod, nekem van egy mentségem, hogy belesülyedtem ebbe a fertőbe.
Mindig bőségben, tétlenségben és csak az eszméimnek éltem. Minthogy volt
időm hozzá, és egyéb nem foglalt el, hozzá szoktam, hogy megfigyeljem
önmagamat. Egészségem már gyermekkoromban hanyatlani kezdett, később a
szerelem serlegét oly sűrűn, addig ürítgettem, míg az oldalnyilalásaim
folytonossá váltak… tudatosságommal egyre kontroláltam egyre szaporodó
testi bajaimat… s mióta az eszemet tudom, a közeli halál réme mindig
hálótársam volt… Idegeim tönkre mentek… szörnyü szorongásom soha se
hagyott nyugtot… Mindig rémek tánczoltak körül… féltem… és a feledést,
az öntudatlanságot kerestem. Ezért ízleltem meg először a hasist. Mikor
először tepert le, már tisztában voltam vele, hogy ő: maga a halál, a
halál személyesen. Menekülni igyekeztem tőle; hiába. Nem beszélem el
ezzel a szörnynyel vívott küzdelmeimet; se azt, hogy mennyit szenvedtem
nagy élvezeteinek váltságául. Egyszer már majdnem kigyógyultam, de akkor
jött közbe nagy fölfedezésem. Tudod, hogy ezzel óriási szolgálatot
tettem az emberiségnek, s elfoglaltam helyemet a világ nagy feltalálói
között.

Blanka. – Feltalálni egy dolgot könnyü, de feltalálni kétezer millió
ember között azt az embert, a ki…

Manfréd. – Igen, ez az. Szóval a nagy szolgálat, melyet a világnak
tettem, jóleső elégtétellel s némi önelégedettséggel töltött el. De
milyen nagy árt fizettem ezért! Bele beszéltem magamba, hogy az
emberiség egy olyan kimagasló alakja, mint én, mindent megengedhet
magának, még a hasist is. Visszaestem. Pár évig lubiczkoltam ebben a
pocsolyában. De aztán beláttam, hogy most már: vagy, vagy. Nem akartam
meghalni. Nekem még kötelességeim vannak az emberiség iránt, és kivált
kötelességeim magam iránt. Utódokat kell hátra hagynom. És eszembe
jutott, hogy: igen, gyermekeim, a kik még csak ezután fognak
megszületni, ők fogják visszaadni életemet, ők fognak kigyógyítani
betegségeimből, részben gyermekeim lesznek, részben apáim… New-Yorkban
van egy szanatórium, mely csak hasis-betegeket kontrolál. Hat hónapot
töltöttem ebben az akadémiában, s végül gyógyultan bocsátottak el. Aztán
átrándultam Európába, s egy németországi szanatóriumban az idegeimet
foltoztattam meg. Most már minden orvos gyógyultnak tekint, de ők is úgy
vélik, hogy a visszaeséstől csak a házasság mentsvára és égi békéje
óvhat meg. Ekkor találkoztam veled: megváltó angyalommal! Te nekem az
élet, az egészség és az erkölcs vagy. De óvnod kell, és kivált a
hasistól!

Blanka. – Kár!

Manfréd. – Hogyan? Mit mondasz?

Blanka. – Csak azt akartam mondani, hogy ezt nem tudtam, és sajnálom,
mert a hasis mégis csak nagyon érdekes lehet… és olyan költői lett
volna: együtt színi a hasist… édes-kettesben!… Persze, ha ez így van, a
hogy mondod, hogy ez olyan szörnyü, olyan rettenetes… tovább nem lehet
szó a dologról… és én meg foglak óvni… őrangyalod leszek… de mondd… én,
a ki olyan egészséges, olyan életerős vagyok… nem próbálhatnám meg?…
egyszer?… hogy lássam, tudjam, ismerjem, milyen szörnyü, milyen
rettenetes!… és annál inkább óvhassalak?!…

Manfréd (szilárdan.) – Nem, kedvesem. Akkor még inkább az érzékiség!

Blanka (máris hitvesi megadással.) – Legyen meg a te akaratod.

Manfréd. – Mintha sóhajtottál volna.

Blanka. – Én?!

Manfréd. – Ne is sóhajts, drágám, soha. A sóhajtás engem borzasztón
bánt, idegessé, őrültté tesz. Ha sóhajtani hallok valakit, úgy érzem,
mintha valamit lehámoznának a gerinczoszlopomról. (A halálra gondol.
Szünet.)

Blanka (csodálattal nézi jegyese szenvedő arczát. Magában). – Milyen
szép! Talán a hasis tette ilyen átszellemülten széppé!… Kár, hogy a sok
hasisból, a mit elszítt, semmit se juttatott nekem!…

Manfréd. – Mért nem szólsz? Vallomásom elidegeníti tőlem szivedet? Nem
tudod megbocsátani multamat? Már nem szeretsz?

Blanka. – Imádlak. (Hosszu csók.) Igen, mikor így nézel rám, akkor…

Manfréd. – Akkor?

Blanka. – Akkor… (Ujra elpirul és lesüti szemét. Halkan:)… akkor félek,
hogy nem tudok megfelelni kötelességemnek… hogy majd nem tudlak eléggé
óvni, őrizni, visszatartani!…

Manfréd. – Te, drága! (Hosszu csók.)

Blanka (magában.) – Igen, mikor így néz rám, és mikor így csókol, imádom
őt!… De vajon csakugyan ez legyen az igazi szerelem?!




XVIII. A BESZÉLŐ UJSÁG.

– A Berzsenyi-palotában hangversenynyel egybekötött nagy bálra
készülnek. A hangverseny két elsőrangu számot ígér: Tamburinit, a
világhírű tenort, a ki a hangját Amerikában vesztette el s most
Európában mindenfelé keresi, továbbá a csodagyermekek királyát: Slezák
Jaroszlávot, a nyolcz éves cseh hegedüművészt. Történik: a
buffet-szobában, egy félórával az első vendég megérkezése előtt. A
színen két alak látható: Kanaday Ubul, a »Világ« tudósítója, és egy
inas. –

Kanaday (frakkjának egyik hátulsó zsebéből bádogszelenczét húz ki.) – A
szivarokat és az édességeket ebbe a szelenczébe tegye. A két üveget
pedig a télikabátom két külső zsebébe. A »Világ« részére!

Az inas. – De, kérem Kanaday úr, hiszen ismerjük egymást!

Kanaday. – Bizony, Lajos, már vagy tíz esztendeje. Mondhatnám, hogy
együtt kezdettük a pályánkat, már kiki a magáét, maga az okosat, én az
okostalant.

Lajos. – Igen, a boldogult »Hirnök«-nél. Kanaday úr mint volontér, és én
mint szerkesztőségi szolga.

Kanaday. – De míg én most is ott vagyok, a hol voltam, magának az isten
fölvitte a dolgát.

Lajos. – No, nem panaszkodhatom. És Kanaday úrnak rosszul megy?

Kanaday. – A szerkesztésnél most mindenkinek rosszul megy. Sokan
vagyunk, Lajos, átkozottul sokan, és ez a legnagyobb társadalmi baj,
mint a rendőri felügyelet alatt álló nők ujságja helyesen írja.

Lajos. – Azelőtt az »Idő«-be tetszett írni, ha nem tévedek.

Kanaday. – Igen, de az »Idő« megszűnt, illetőleg bele olvadt a »Magyar
Ujság«-ba, mely azóta a »Magyar Idő« nevet vette fel. A ki akart,
átmehetett, de csak félfizetéssel. Én ezt nem tettem, és rosszul tettem.

Lajos. – Szünetben tetszett maradni?

Kanaday. – Másfél évig nem volt állásom, mindent zálogba kellett tenni,
nem maradtak meg, csak az elveim. Mit volt mit tennem, rá kellett
fanyalodnom a »Világ«-ra.

Lajos. – Pedig ott nem szórják a pénzt.

Kanaday. – Meghiszem azt. Én például tulajdonképpen megint volontér
lettem, mert nem számítva egy-két kiküldetést, a milyen kettő-három akad
egy esztendőben, s a mi mégis csak hoz valamit, egyébként csak szinház-
és bankett-jegyekben kapom a fizetségemet. Már pedig a szinházjegyekből
nem lehet megélni. A könyökömön jön ki a sok operett, meg mi a fészkes
pokol, de tessék ebből megélni! Ha lóversenyek nem volnának, meg kellene
őrülni.

Lajos. – Hát az jó pálya, ha tippeket kap az ember.

Kanaday. – Na és érteni kell a lóhoz. Én pedig értek hozzá, mert ha
lóról, politikáról vagy tűzesetről van szó, szeretném látni azt az
embert, a ki ehhez jobban értene, mint én. Így aztán megcsíphettem egy
pár nagy meglepetést. Az utolsó két-három év minden szenzácziós
osztalékában benne voltam, de kellett is, mert ha nincsenek lovak, és
Budapesten is csak gondoláznánk, mint Velenczében, akkor nekem már
legalább másfél évvel ezelőtt végérvényesen éhen kellett volna halnom.

Lajos. – Mért nem tetszik fellépni?

Kanaday. – Hát persze hogy fel kellene lépnem. De, lássa, így van ez…
mikor megütöttem _Ladon_-t és öt forintra majdnem nyolczszázat kaptam,
azt mondtam magamban: lám, az alap már megvolna és ha az ember egyszer
már képviselőjelölt, akkor egyszerre, hogy’, hogy’ nem, de hitele is van
hozzá… igen ám, de akkor nem voltak választások, az uj politikai helyzet
pedig a legnagyobb snaszban talált!… Aztán, higyje el, a szegény
embernek a szerencséje is szegény. A kinek pechje van, annál minden
rosszra fordul. Például most is. Az volt a vesztemre, hogy nagyon
igyekeztem. Meghallottam, szerencsétlenségemre, hogy a lapnál nagy
költség-redukczió lesz, és hogy a szerkesztőség egy részét szélnek
fogják ereszteni. Tudtam, hogy vagy én, vagy Koray, repülni fogunk. Hát
nekiestem a munkának és úgy dolgoztam, mint két ökör; Koray pedig egész
nap csak lógázta a lábát. És mi történik? Egy szép nap a szerkesztő így
szól Korayhoz: »Kedves barátom, én magának nem tudom hasznát venni, én
magát elcsapom, maga teljesen hasznavehetetlen ember, maga nem való
egyébre, csak képviselőnek«. Koray repült és én maradtam. Igen ám, de
Koraynak se égen, se földön semmije, nem ért semmihez a világon, nem
tudott mit kezdeni, hát megfogadta a tanácsot, föllépett, és
megválasztották. Ha nem dolgozom, mint egy marha, engem csapnak el, én
lépek fel és engem választanak meg. Így van ez, Lajos.

Lajos. – Majd csak meglesz Kanaday úr is. Mért ne lehetne meg éppen úgy,
mint más?! Csak éppen ki kell várni. Idővel mindenkire rákerül a sor.

Kanaday. – Nézze, az időről jut eszembe… Maga megtehetne nekem egy
szivességet. Mondja, mikor kezdődik a konczert?

Lajos. – Pont tizenegykor.

Kanaday. – Én azt nem várhatom meg, mert nekem ma egy politikai
bankettem is van, de a szupéra visszajövök. Lássa, maga megtehetné
nekem, hogy addig összeállítana egy kis tudósítást az egész ricsajról,
de különösen a konczertről. Hiszen maga, annak idején, verseket is írt.
A »Hirnök«-nél, ha valamiért leküldtük, nem győztük visszavárni, mert
közben megírt két-három költeményt.

Lajos. – Többet dolgoztam, mint az egész szerkesztőség.

Kanaday. – Hát mi az magának, az a kis tudósítás? Negyven-ötven sor kell
mindössze, s adok magának egy forintot.

Lajos. – Ej, Kanaday úr, köztünk efféléről nem lehet szó. A mi pedig azt
a kis tudósítást illeti, nagyon szivesen megszerkesztem. Meg tetszik
látni Kanaday úr, hogy meg lesz elégedve. Én az irodalmi működést azóta
se hagytam cserben, és szeretném bebizonyítani, hogy, ha a
szerkesztőségben maradtam volna, ott is vittem volna valamire…

Kanaday. – Elhiszem, hogyha kénytelen vele. De maga nem szorul rá,
boldog ember.

Lajos. – Tessék csak a banketten egész nyugodtan vacsorálni. A szupé nem
kezdődik egy óra előtt, és gondom lesz rá, hogy Kanaday úr számára a
pezsgőből kellő minőség legyen készenlétben.

Kanaday. – Jól van, Lajos, ha képviselő leszek, nem fogok megfelejtkezni
magáról.

(Megjelenik Elza, teljes díszben.)

Elza. – Nini, hisz ez Kanaday!

Kanaday. – Kezét csókolom, baronesz. (Lajos el.)

Elza. – Nem tudtam, hogy maga is meg van híva…

Kanaday. – Én, én nem is vagyok, csak a szerkesztőség… A »Világ«-ot
képviselem.

Elza. – Így vagy úgy, nekem maga nagyon jól jön. Örülök rajta, szavamra.

Kanaday. – A baronesz végtelenül kegyes. Pedig igazán nem hittem volna,
hogy még emlékszik rám.

Elza. – Már hogyne! Hiszen régi ismerősök vagyunk. A jégen mutatták be…
stimmt? És az ismeretségünk mindjárt egy nevezetes epizóddal kezdődött.
A korcsolya meglazult a lábamon… véletlenül magára bíztam, hogy igazítsa
meg… és maga olyan rosszul végezte a műveletet, hogy a következő
pillanatban hanyatt vágódtam. Az ilyesmit nem felejti el az ember.

Kanaday. – Baronesz, én már sok ügyetlenséget követtem el életemben, de
a sok közül ez az, a melyiknek a legnagyobb, sőt úgyszólván magától
értetődő a mentsége. Káprázott a szemem!

Elza. – Ez egészen csinosan van mondva. Különben jól vagyok informálva
magáról; tudom, hogy a tudós asszony nem mulasztotta el felvágni a
nyelvét. És éppen ez az, a miért úgy megörültem magának, mert szükségem
volna a beszélő talentumára. De ne nevezzen baronesznek. Először, mert
ez nem szó, és másodszor, mert én magát ezennel megajándékozom teljes
bizalmammal és barátságommal.

Kanaday. – Nem tudom, hogy álmodom-e, vagy csak csúfolódik velem?

Elza. – Nem csúfolódom, pedig volna okom haragudni magára, mert maga
tudtán kivül nagy szerepet játszott az életemben. És azt lehetne
mondani, hogy maga az oka minden bajomnak.

Kanaday. – Hogyhogy?

Elza. – Ez onnan datálódik, a mikor megszöktem Rejtvényivel.

Kanaday. – Tessék?

Elza. – Ne tettesse magát. Nincs az az utczagyerek Pesten, a ki ezt ne
tudja. Elég az hozzá, azon a napon, a mikor este megszöktünk, Rejtvényi
azt mondja nekem: »Hanem nekem előbb okvetetlenül beszélnem kell
Kanadayval.« Erről nem tudtam lebeszélni, és addig nyargalt maga után
egész nap, míg végre elfogta valahol. Az egész úton azon törtem a
fejemet: »Ugyan mi dolga lehetett ezzel a Kanadayval?«

Kanaday. – El akart titkolni nem tudom mit, ürügyet keresett és
találomra mondott egy nevet.

Elza. – Sohase hazudjék. Brémában, mikor elfogyott a pénze, Rejtvényi
mindent megvallott.

Kanaday. – Valami lovagregényt mesélt el.

Elza. – No, nem éppen lovagregényt. Rejtvényi akkor pénz dolgában nem
volt valami nagyon felfegyverkezve. Előttem, érthető okokból, nem akart
szólni erről; maga tartozott neki, s tudta magáról, hogy előtte való
nap, a lóversenyen, jól megplöncsölt egy autszájdert, a melyik aztán
rémes pénzt fizetett. Maga egy kicsit védekezett, de aztán kiegyeztek.
Rejtvényi a készpénz ellenében elengedett a tartozásból ötven
százalékot, sőt arra az esetre, ha házassága minden tekintetben boldog
lesz, megigérte magának a a váczi püspökséget. Igaz vagy nem igaz?

Kanaday. – Ez az utóbbi, ez szóról szóra igaz.

Elza. – Azért mondom, hogy maga az oka mindennek. Ha maga akkor
véletlenül nem ad neki pénzt, akkor ő engem nem tud megszöktetni, és én
nem kerülök bele ebbe a szószba. Szóval, voltaképpen maga az én életem
megrontója.

Kanaday. – És ez hangolná arra, hogy ilyen váratlan barátsággal legyen
irányomban?

Elza. – Nem, hanem akkor, hogy szóba került, Rejtvényi fölfedezte
előttem a maga értékes kvalitásait. De, mondja, mit csinál ez a szegény
Rejtvényi?

Kanaday. – Bizony rosszul megy neki.

Elza. – Ugyan?

Kanaday. – A kalandja meglehetősen nevetségessé tette, a lapja
rettenetesen köhög, képviselőnek se lett meg, szóval a végső elzüllés
útjára jutott.

Elza. – Szegény! Kezdek lelki furdalásokat érezni miatta. Egy darabig,
nem mondom, nagyon dühös voltam rá. Tudja, a mikor láttam, hogy
exploatálni akarja a kalandunkat, és vért izzad, hogy erőnek erejével
belekergessen abba a házasságba, a melyet csak ő tartott lehetségesnek.
Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen bolondot képzeljen?! Tisztában lehetett
vele, hogy én csak kompromittálni akartam magamat, és azzal is, hogy:
azután pedig pont. Nem volt elég neki, hogy egy kicsit divatba hoztam?!
Végre is, odáig már csak nem kompromittálhatom magam, hogy minden igaz
ok nélkül feleségül menjek hozzá?! Szökni, nem bánom; arra elég alkalmas
médiumnak látszott… de ha feleségül akarok menni valakihez, csak nem
Rejtvényit választom!

Kanaday. – Világos.

Elza. – De aztán beláttam, hogy mégis csak én lovaltam fel, és nem tehet
róla, hogy, miután elcsavartam a fejét, a feje sehogy se akart helyre
jönni…

(A báró jön.)

A báró. – Téged kereslek, gyermekem…

Elza. – Papa, bemutatom neked Kanaday Ubul urat, a »Világ« egyik
szerkesztőjét, a ki szives volt megigérni nekem, hogy közölni fogja
lapjában a jelenlevők névsorát.

A báró (kezet nyujt). – Ez igen egészséges eszme, és örömet okoz nekem,
hogy ezen ügyben a doktor úr osztja az én véleményemet. Régebben, mikor
a szemeim még nem gyöngültek meg, és az ujságokat ától czettig
elolvashattam, vagy elolvashattam volna, számos alkalommal feltünt
nekem, hogy az ujsághírek közt minden egyes esetben pontosan benne volt,
úgy az, hogy az előző napon mely tekintélyesebb embereknél lehetett
vacsorálni, valamint, hogy, kik jelentek meg ezen összejöveteleken, mint
előkelőek. Pedig akkor a vacsorák és egyéb barátságos társas
összejövetelek még sokkal szerényebb keretben mozogtak. És ma, midőn a
világvárosi élet nálunk oly szépen föllendült, és egyesek fáradságot és
költséget nem kimélvé buzgólkodnak a barátságos érintkezés és jó
hangulat ápolásán, ezen szokásnak nyomát sem látom többé, bár ez idő
szerint bokros elfoglaltságom és a közügyek nem engedik meg az ujságok
oly mértékü olvasását, a milyen mértékben szemeim gyöngesége ezt nem
tiltaná meg. Azért mondottam is az én jó nőmnek, a bárónénak: »Kénytelen
vagyok meghívni, édesem, a sajtó igen tisztelt képviselőit, bár
egyenkint nem, csak mint ujságírókat van szerencsém ismerni őket; ők
csak hadd mulassanak és parancsoljanak mindenből annyit a mennyit
akarnak; legalább több kimerítő tudósítás fogja vendégszeretetünket
megkoronázni.« Ez irányban különben teljesen doktor úr szakavatottságára
bízom az ügyet, csak egyre hívom fel figyelmét, bár ezuttal minden
utasítást mellőzni kívánok. Nevezetesen Gróf Tarkövy valóságos belső
titkos tanácsos úr ő exczellencziája, ki ünnepélyem fényét jelenlétével
emelni szives lesz, megvárhatja tőlem, hogy azon körülmény, miszerint ő
legközelebb ő Szentsége által a Szent Gergely-renddel diszíttetett fel,
valamely tévedés kapcsán, mint sajtóhiba stb. a tudósításból ki ne
maradjon.

Kanaday. – Kérem, báró úr!

A báró. – Gyermekem, egy tanácsot kérek tőled, és a doktor úr nem fogja
rossz néven venni, hogy ezen családi ügyet előtte, mint szakértő előtt,
szóba hozom. Az impresszárió, ki ezen kis fiút, ki hegedül, elővezeti,
nagy meglepetésemre, ezer forintról nyujt be nekem egy fakturát. Előttem
úgy tűnik fel, hogy itt valamely tévedésnek kell lennie.

Elza. – Miért, papa?

A báró. – Tudtommal a gyermekek tíz éven alól a színházakban is a
belépti-jegynek csak a felét fizetik, és ha mint művészek
produkáltatnak, szintén a felét élvezik annak, a mire a felnőttek igényt
tarthatnak. Már pedig ez az öreg úr, a ki velem egykoru, és a ki, mint
hirhedt művész, itt ma este több ízben énekelni fog, bár koránál fogva a
pihenésre már igényt tarthatna, ez az öreg úr, mondom, hasonlóan ezer
forintról nyujtotta be a fakturát. Így tehát különösnek jön nekem elő,
hogy a kis fiu ezer korona helyett ezer forintot számít fel, bár
lehetséges, hogy ő nem tehet róla, ellenben az impresszáriónak ezen
összegért két gyermeket kellene elővezetnie.

Elza. – Nem, papuskám, ez egy csodagyerek, a ki magánházaknál ezen az
összegen alul nem produkálja magát.

Kanaday. – És éppen az benne a csoda, hogy ekkora összeget kap a
produkcziójáért.

A báró. – Az egészen más, és a doktor úr felvilágosítása után nem lehet
tovább kétségem, bár megmaradok a mellett, hogy a művészetben az
életkort is figyelembe kellene venni. Ezen ügytől tehát téged
felmentelek, de kérlek, hogy e helyett vedd kezedbe a hirlapíró urak
ellátását, s a czikkek ügyében a szükséges eszmecserét bonyolítsd le,
mindenekelőtt az igen tisztelt doktor úrral, kitől azon reményben
búcsúzom el, hogy bármikor van nálam fogadtatás, meghívás nélkül is
felfárad az én házamba és nem várva kínálást, parancsol, mire szüksége
van. (Üdvözlések.)

Elza. – Csak bízd ránk, papa.

A báró. – Ne felejtsd el egy igen jó szivart adni a doktor úrnak! (A
báró el.)

Kanaday. – Engedje meg, hogy szaván fogjam és igazán elkérjem a
jelenlevők névsorát.

Elza. – Mindjárt lediktálom, hogy el ne felejtsük. De van elég ideje?
Mert az, a mire én akarom kérni, sokkal fontosabb.

Kanaday. – Bendelkezzék velem, a meddig akarja. Örökre hű kutyája
vagyok.

Elza. – Hát írja. Hogy valakit ki ne felejtsek, a vagyon szerint kezdem.
Várai Fejér Czilka és Mumi, gróf Tarkeőy Médi, alvinczi Roth Aliczka és
Bigi, báró Strommer Nusi, báró Winterstein Toto, Lőwenherz Mese, ozorai
Oblat Gicza, Pityu és Heczi, Thurzó Sufi, Gabnaffy Baba és Ticzi,
hédervári Hirschler Zelma és Kusi, Illésházy Viczuska, Ibike és Suba,
keselőkői Kövy Duda és Malva, Rómay Gigi és Kaliczka, Bocskay Saczi és
Nünüke, abafi Ábel Dido, Ildikó és Papa, Héthársy Káli és Nigi, Arday
Jancsi, Nani éa Huhu, Pollák Pápa, Serényi Anti és Piri, berényi Beer
Tente és Lalla, Kincses Halika, Riri és Sipka, Brandwein Buba és Vivike,
gyalui Gál Pipi és Puska, Kovács Krikri és Ohó.

Kanaday. – Elég! Megőrülök, ha nem tart egy pár percznyi szünetet.

Elza. – Nincs tovább. Készen vagyunk.

Kanaday. – Hála istennek.

Elza. – No, pihenje ki magát, és aztán térjünk át az én dolgomra.

Kanaday. – Már magamhoz tértem.

Elza. – Hát Ubulkám, maga engem meg fog interjúvolni. Nem kell
kérdeznie, én majd felelek magamtól is. És nem kell kiírnia az ujságba
semmit. Először, mert úgy se lehetne és másodszor, mert én avval nem
érnék semmit.

Kanaday. – Teli vagyok jóakarattal, de többet kell mondania, mert most
még csak nem is sejtem…

Elza. – Mindjárt meg fog érteni. Mikor maga, Brémában, először szóba
került, Rejtvényi így szólt hozzám: »Tudja-e, ki az a Kanaday? Nos,
Kanaday az, a mit Amerikában már kieszeltek, de a mit még Amerikában se
tudtak megvalósítani: a beszélő ujság! Irni, az semmi. Mindenekelőtt nem
lehet annyit kinyomtatni, mint a mennyit beszélni lehet; aztán, és ez a
fődolog, az emberek nem olvasnak, de mindent meghallgatnak. Nincs az a
politikus, tudós, bölcselő, költő, a ki olyan nagy hatással volna
kortársaira, mint az az ember, a ki minél kevesebbet ír, de sok
kávéházba, körbe, társaságba jár s ott fáradhatatlanul beszél, mindig
önálló ítéletet hirdetve, lehurrogva az ellenkező véleményt,
erőszakoskodva, míg tökéletesen fáradtra beszéli azokat, a kik néha
hallgatnak. Ez a Kanaday szerény fiu, de higyje el, egyike azoknak a
keveseknek, a kik Budapest közvéleményét leginkább befolyásolják és
tetszésök szerint irányítják.« Ezt mondta nekem Rejtvényi Brémában.

Kanaday. – Kezdem érteni.

Elza. – Mikor az imént megpillantottam magát, egyszerre eszembe jutott
Rejtvényi, Bréma, minden, és így kiáltottam föl magamban: »Nini, hisz ez
az én emberem! Ez az az ember, a kit nekem lámpással kellene keresnem!«

Kanaday. – Azt hiszem, nem fog csalódni bennem.

Elza. – Most csak egy pár szóval mondom el, hogy mi teszi magát rám
nézve életszükséggé. A Rejtvényi-mondakörről, azt hiszem, informálva
van; ismerni fogja ennek minden kis részletét. De talán hamisan
informálták, azért ujra figyelmessé teszem a szituáczióra. Van nekem egy
koldus grófom, a ki addig rimánkodik, míg rábeszéltetem magam, hogy
hozzá megyek feleségül. De csodák történnek és az urfi egy hitbizományt
örököl. Mikor visszatér, nem lehet ráismerni, ki van cserélve. Mit
mondjak? Elfelejtett magyarul! Elment, mint segédfogalmazó, és
visszatér, mint Don Ruy Gomez de Silva, a »Hernani«-ból. Látom, hogy
szeretne mindent visszaszíni, hogy meg fog retirálni. Elhatározom, hogy
megelőzöm. Én dobom ki, de úgy, hogy nevetségessé teszem. Megszököm
tőle, a faképnél hagyom, mintha szerelmes volnék másba. Erre a czélra
Rejtvényit használom fel eszközül. Úgy okoskodom, hogy később, mikor
látják, hogy ezt is cserben hagyom, rájön a világ, hogy mind a kettőt
kijátszottam. Azt képzelem: csak nem ragad rajtam örökre, hogy
Rejtvényibe szerettem bele?! De a fegyverem visszafelé sül el. Amazt nem
sikerül kinevettetnem, emez kompromittál, annyival inkább, minél jobban
ragaszkodik hozzám. De hát gondolhattam-e, hogy az emberek mindig a
képzelhető legrosszabbat tartják a leginkább valószínűnek? Végre
akármilyen kiábrándult, de leány, tehát egy kissé naiv vagyok. Elég az
hozzá, ez volt a tragikus tévedésem. Elkövettem az ostobaságot, s az
emberek nem azt gondolják, a mi igaz, hanem azt, a mit ők tettek volna
az én helyemben. Belátom, hogy kompromittáltam magam s hogy reparálnom
kell az ostobaságot. Hogy ez megtörténhessék, odaigérem a kezemet az
első jelentkezőnek. Ugyanakkor a testvéremet is eljegyzi egy fiatal úr.
Végül úgy fordulnak a dolgok, hogy mind a kettőnk mátkaságának fel kell
bomlania, x-edszer, annyi hasonló viszontagság után, ilyen rémes
körülmények között. No, képzelem, miket beszélnek rólunk, ha a hézagosan
és rosszul informált közvéleménytől nem apellálnék a tökéletesen és jól
informált közvéleményhez!

Kanaday. – Csakugyan? Visszamegy és mind a két parti?

Elza. – Még senki se tudja. Csak magának mondom el, a ki a megbizottam
lesz, a ki a közvéleményt informálni fogja. Igen, visszamegy mind a
kettő. Megmondom magának az okokat is. A Blankáé azért megy vissza, mert
a vőlegénye kitünő ember ugyan, de kissé… gyöngélkedő. Villamozással
pedig sok mindent el lehet érni, de a jó házasságokat nem villamozással
készítik elő. Az én vőlegényem viszont távolról se kitünő ember, és ha
talán sokkal pajzánabb, mint a másik, meglehet, hogy egy cseppel se
egészségesebb.

Kanaday. – Hát ez igen nagy ujság.

Elza. – Beláthatja, hogy ezzel a nagy ujsággal nem lehet csak úgy pofon
vágni a világot. Pláne nekünk, a mi rovott előéletünk után! Ezt a nagy
ujságot óvatosan, kanalankint kell beadni a népnek, úgy, hogy mire
megtudja a dolgot, akkorra már tisztán tudja azt is, a mi bennünket
igazol és fölment. Nekem ehhez egy kitünő ügyvédre van szükségem, a ki
egyúttal és főképpen: heszélő ujság, s nekem hűséges ekhóm. Vállalkozik
erre a baráti szolgálatra?

Kanaday. – Nagyon megtisztel, és én meg fogom mutatni, hogy érdemes
vagyok a bizalmára.

Elza. – Akkor hát jöjjön el holnap délután háromkor, hallgassa meg a
részleteket, és beszéljük meg, miképpen lanszirozzuk az első híreket.

Kanaday. – Itt leszek. És látni fogja, hogy a mit Rejtvényi mondott, az
nem túlzás, az ön hű kutyája pedig nem hazug hetvenkedő. Esküszöm, hogy
Budapest úgy fogja megítélni az esetet, a hogy az igazság kivánja, és a
rosszakaratu pletyka törpe minoritásban marad. Holnap majd elmondom,
hogy milyen kitünő segédcsapataim vannak. Most csak a derékhadat
emlitem. Az öt Lasztóczy-fiu az én legjobb barátaim. Ők a legharsányabb
hangu legények és a legerőszakosabb fráterek egész Budapesten. Ez az öt
fiu tizenöt különböző kávéházban, ugyanannyi különböző egyletben,
körben, klubban, színházban, és ugyanannyi különböző ebédelő, teázó és
vacsoráló társaságban fordul meg, és agyondisputálják Budapestet. Várjon
csak, mondok valamit. Látta maga a _Szerencsemalacz_ czímü darabot?

Elza. – Nem láttam.

Kanaday. – No, ne is nézze meg. Egyike a legrosszabb színdaraboknak, a
melyeket valaha láttam; az ember sírni szeretne rajta. Most adják
hatvanadszor. Ezt a sikert én meg az öt Lasztóczy-fiu csináltuk, a
leggaládabb rosszhiszeműséggel, mert ezt a darabot egy közös barátunk
írta, a ki nagyon szegény és nagyon jó fiu. Mi is szegények vagyunk, de
hatalmunk az van! Akkor is, ha hazudunk. Hát még akkor, a mikor
véletlenül az igazságot szolgáljuk!

Elza. – Szeretném magát megcsókolni.

Kanaday. – Sajnos, ezt csak mondja, de nem fogja megtenni. Adjon hát
legalább egy igen jó szivart; a báró úr már úgyis utalványozta!

Elza. – Tudja, mit? Rágyujtok és úgy adom a szájába! Jöjjön a
dohányzóba.

Kanaday. – Hja, ne tegyen úgy velem, mint Rejtvényivel! Nekem szükségem
van az eszemre.




XIX. RALPH TRAFALGAR.

– Bősz nyár. Augusztus közepén. Délelőtt tiz órakor. A német-ujlaki
kastély terasszán két hölgy beszélget: Berzsenyi Elza bárókisasszony és
Héthársyné. Az utóbbi, a ki éppen most érkezett, reggelizik. –

Elza. – Nem parancsolsz még valamit?… Akkor folytatom… Szóval, éppen
azon a napon, a mikor el kellett volna indulnunk St.-Mauriceba, a mama
hirtelen megbetegedett…

Héthársyné. – De már egészen jól van, ugy-e?

Elza. – Ahogy veszszük… Már fenn jár, de azért engem még most is
nyugtalanít… Elég az hozzá, rémes napjaink voltak. A papa hazarohant
Karlszbádból… mit mondjak egyebet?… szó se lehetett többé arról, hogy
innen elmenjünk… Két hét mulva aztán, mikor a mama már lábbadozni
kezdett, megvallom, éppen nekem támadt az a kiválóan szerencsétlen
gondolatom, hogy idecsődítsük ezt a népet. Úgy gondolkoztam, hogy a
mamát szórakoztatni fogja a sok vendég, a társaság, a jókedvü emberek
lármája… aztán meg nem akartam, hogy azt mondják rólunk: »Nini, ezek
most szégyenletükben elbujnak a világtól!…« Csak ott hibáztam el a
dolgot, hogy Blankára bíztam a meghívást… azt kellene mondanom: a
vendégek felhajtását. Persze, ő egy írói és művészi koszorut font
magának. Ha felsorolom, hogy kik vannak itt, azt fogod képzelni, hogy
valami helikoni ünnepet akarunk tartani.

Héthársyné. – De hát kik vannak itt?

Elza. – Hát elmondom. Mindegy, akárhol kezdem, mert olyan társaság ez, a
melyben mindenki megvárhatja, hogy elsőnek említsem. Tehát először is: a
vastag Marcsa, a ki, mint tudod, festőnőink legtehetségesebbike, kivált
azóta, a mióta az apja miniszter. Másodszor: Tilda bárónő, a szobrászat
képviselője, a kinek mindenesetre megvan az az eredetisége, hogy olyan
arczpirító gladiátorokat és titánokat, mint ő, még senki se mintázott…
meg is csinálta velök a maga kis feltűnését, a melyet némelyek komolyan
vesznek. Ezek ketten féllábukkal még a jobbik társasághoz tartoznak,
viszont az a gyöngéjük, hogy kezdenek abba a korba kerülni, a mikor a
férj szó a leánynak az, a mi a gyermeknek a szivárvány. Aztán van itt
egy hittérítőnő, a ki színdarabokat ír. Azt hiszem, ez se tizenhat
esztendős korában térítgette a pogányokat. Rendes köre, valamint
előélete, kissé titokzatos. Itt van továbbá: Serleghy Alexa, a költő és
regényírónő, Verlaine és Wilde Oscar leghívebb imádója, a ki
fáradhatatlanul keresi, de még most se találta meg azt az elszánt
férfiút, a ki elkisérné őt minden poklokon keresztül. Van egy másik
regényírónő, Göndör Elza, a kinek hatalmas bájai több élettapasztalatról
beszélnek, mint édeskés regényei. Ez, azt hiszem, azok közé az okosok
közé tartozik, a kik nem azt írják meg, a mit ők maguk átélnek, hanem a
mit mások álmodnak. Itt ünnepelteti magát a nagy Nyáry Lenke, a
színművészet és a mult század képviselője, a ki mióta férjet és
automobilt vásárolt magának, az arisztokracziához számítja magát. Még
nem tett le róla, hogy köszvényes lábát visszaviszi a színpadra;
ártatlanabb, mint valaha, s olyan megható naivsággal, olyan antik bájjal
pötyögi klasszikus kedvességeit, hogy mezitlábos kis virágáruslánynak
néznéd és egy krajczárt adnál neki. A fiatalságot bizonyos Garay Ilonka
képviseli, a ki átkozottul csinos, s a ki énekelni szeretne, ha hangja
volna hozzá. Van még egy szép hölgy, a ki a hajadonság és az elvált
asszonyság között valami misztikus középúton lebeg; elvált
menyasszony-e, vagy mi az ördög, nem szokta feszegetni. Egyébként
zongoraművésznő, a ki már bejárta fél Európát, egy másik zenebohócz
társaságában, a ki az elvált vőlegényének a legjobb barátja volt. A
Lipót-város végre Várai Fejér Tildát és Hirschler Zelmát küldte
követeknek, annak kifejezéséül, hogy a történtek ellenére is tartják
velünk a barátságot. Áttérek az urakra. Itt van mindenekelőtt Bebek
Ottó, a kinek a tiszti egyenruhájára való tekintettel el lehet nézni,
hogy zongoraművésznek képzeli magát. Itt dolgozik egy
társadalomtudományi munkán Zalay Viktor, a kinek révén Katicza és házunk
többi szobalányai, úgy látom, nagyon meg fognak barátkozni Herbert
Spencerrel. De tisztelem én azt a társadalomtudományt, a melyet ez az úr
visz végbe, pedig minden héten elkészül egy kötettel! Itt dolgozik
valami szamárságon a Várai Fejér félbemaradt fia, a ki, mert semmi okos
dologra nem alkalmas, regényt akar írni. Itt van Ralph Trafalgar;
hegedül, zongorázik, bírálja a többi zenebohóczot, és nem tudja
elhatározni, kit vegyen feleségül: Blankát-e, vagy Wagner Richard
özvegyét? Itt van Gabnaffy Sándor, a ki értekezéseket ír a _Vörös
Zászló_-nak, mert hogy az apját boszantsa, a szoczializmussal
kaczérkodik; ne féltsd azonban a Gabnaffy-családot, mert mihelyt beülhet
az örökségébe, Sándor úgy a faképnél fogja hagyni a szoczializmust, mint
más a kis varróleányt. Itt van az én Kanaday barátom, a ki legutóbb nagy
szivességet tett nekünk, s vadász-, lóverseny- és kártya-történeteket
hazudik. Úgy él, mint a hal a vízben, és szeretem, mert
csibész-őszinteségeket mond. Itt vannak Hargitay Pali, a ki igazán izmos
költői egyéniség, de rémítő fajankó, Bende Gyurka, a festő, a ki, ha
olyan jól pingálna, mint a milyen gyönyörűen eszik, nem kellene félteni
a képzőművészetünket, a kis Pető Laczi, a ki elég tűrhető fiú volna, a
kit azonban a Flirtnek itt tanyázó öreg tündérei tökéletesen
lerészegítettek, s még vagy két-három úr, a kikről csak Blanka és a
Czím- és lakásjegyzék tudja, hogy kicsodák. Írnak, festenek,
muzsikálnak; kiki maga mesterségét folytatja; és elég lármát is csapnak;
Kanaday azt mondja, hogy az éjszakai kávéházakban éppen úgy megy, mint
nálunk.

Héthársyné. – És mit szól mindehhez a báró? Úgy tudom, nem rajong az
ilyen vegyes felvágott szellemi táplálékért.

Elza. – A. papa először is nem sejti, micsoda menazsériát gyüjtöttünk
össze; még csak egy-két alakot látott közülök. Mert meg kell jegyeznem,
hogy mihelyt túlestünk a nagy veszedelmen, megint elutazott Karlszbádba,
folytatni a félbeszakított kúrát, és csak tegnap késő este érkezett
vissza. Másodszor: ki fog békülni a helyzettel, mert, megsugom neked azt
a gyöngéjét, hogy igen tetszik neki a bájakban dús Georges Sand. Ez a
gyöngéje annyira vitte, hogy el kezdte olvasni _A tenger leányá_-t; a
kilenczedik oldalnál ugyan nem haladt tovább, de kijelentette, hogy:
»Ennek a nőnek nagy szívének kell lennie…« a miben te se fogsz
kételkedni, ha egy futó pillantást vetsz őnagyságára. Harmadszor: a papa
legfeljebb titokban fog mérgelődni, de bele fog nyugodni mindenbe. Az én
skandalumom ugyanis, és ennek apró következései annyira megtörték a
papát, hogy elkeseredésében teljesen az én szellemi befolyásom alá
került. Vannak áldott, jólelkü emberek, a kik, ha az isten különös
végzéséből felszabadulnak a feleségük papucskormánya alól, szükségképpen
a lányuk papucskormánya alá kerülnek, annál bizonyosabban, minél inkább
feleségszerüen hálátalan a leányuk viselkedése. A papával is ez az eset.
Mióta kompromittáltnak tart, és nem tudom mit gondol magában, valóságos
Père Goriot-vá lett, szegény!… Meggyónom neked, hogy én ezt a
gyöngeséget aljasul kihasználom, arra a szent czélra, hogy Blankát minél
előbb főkötő alá juttassam… mert végre is ennek az állapotnak egyszer
már véget kell vetni, ne röhögjön rajtunk az egész világ! S ha már erről
beszélünk, mindjárt kipakolok vele, hogy ebben az ügyben erősen számítok
a te segítségedre.

Héthársyné. – Az én segítségemre? De hát mit tehetek én?

Elza. – Sokat. És ezennel megmondom, hogy mit. Trafalgarról van szó.
Remélem, ismered Trafalgart?

Héthársyné. – Névről, hogyne!

Elza. – Bizonyos voltam benne, hisz minduntalan olvashatod a nevét az
ujságban. Nincs az a hét, hogy egy-egy ügyes kommünikét ne csempészszen
az ujságokba arról, hogy: hová készül, hol tartózkodik, mikor tér haza,
mit hegedült, mit fog hegedülni, vagy mit hegedülhetett volna. És ha
névről ismered, ez éppen elég, mert a neve ér benne legtöbbet; egyébként
mindjárt be fogom mutatni.

Héthársyné. – Nem valami nagy véleménynyel vagy róla… és mégis őt
szemelted ki a nénéd vőlegényének?

Elza. – Nem én szemeltem ki, hanem Blanka maga. Én nem irányítom, csak
felhasználom az eseményeket. Blankának ez az ember tetszik, s ez nekem
elég. Úgy vettem észre, ő is inkább húz Blankához, mint Wagner
özvegyéhez. Szóval, ennek a dolognak csak egy kis lökés kell, hogy
lendületet kapjon. Trafalgar nem nagy parti ugyan, az bizonyos, de
csinos, fiatal, jól szituált, európai ember, és ez már valami. Őrült
félreismerése volna a helyzetünknek, ha megmaradnánk abban, hogy
fentartjuk a család régi nagy igényeit; be kell látnunk, hogy a mai
viszonyok közt nem lehetünk tulságosan válogatósak. Pedig itt az ideje,
hogy siessünk egy kicsit, a kutyafáját!… mert még igazán hoppon
maradunk! Blanka nevében tehát már lemondtam a nagyralátásról; hogy a
magam nevében is le fogok-e mondani erről, azt még most nem tudom… Elég
az hozzá, a Blanka dolga nekem sietős. Blankának meg kell engem előznie,
már csak azért is, hogy az ő esküvője öregítse és felejtesse egy kissé
az én esetemet, és könnyebbé tegye annak a vakmerőnek a helyzetét, a ki
majd az én kezemért fog pályázni… Ne mondhassák, hogy a kinek a híre már
ki van kezdve, hamarább fog férjet, mint a ki tízig se tud olvasni… hogy
azok a leányok, a kik nagyon is erősen angazsálják magukat, lefőzik a
mimózákat. Nem adsz ebben nekem igazat?

Héthársyné. – Érteni értelek, de ezért nem volna érdemes, és nem is
volna szép, feláldozni Blankát…

Elza. – Az ő feláldozásáról nem lehet szó; ha Katót tánczba viszik,
Katón nem történik igazságtalanság. Ezért az ügyért, suttyomban, Blanka
lelkesedik a legmelegebben, és az én lelkiismeretemet tökéletesen
megnyugtatja az a szent hit, hogy ez a parti egészen Blankának való, sőt
Blankára nézve szinte ideális. Mondom, minden arra késztet, hogy üssem a
vasat, a míg meleg. Az igaz, hogy az önzés is hajt… Blankát nekem meg
kell várnom, és bizony már nekem sincs sok időm, ha nem akarok
besavanyodni… már pedig úgy nézek én ki, mint a ki be akar savanyodni?!…

Héthársyné. – Úgy nézel ki, mintha már neked is volna jelölted.

Elza. – Jelöltnek még nem mondhatom az illetőt… a kinek különben
sejtelme sincs róla, hogy kezd nekem tetszeni. A szemlélődésnek és a
tanulmányozásnak még csak az első stádiumában, a kezdet kezdetén vagyok.
De, nem tagadom le, megtörténhetik, hogy az én ügyem gyorsan fog
haladni… s ha úgy lesz, akkorára el akarok hárítani az utamból minden
akadályt.

Héthársyné. – És a te ügyedről mindössze ennyit közölsz velem?

Elza. – Az én ügyemről nem beszélek, babonából. Legalább addig… Szóval
most csak Blankáról van szó. Őszinte vallomásomból meggyőződhettél
arról, hogy a Blanka ügye is méltó az érdeklődésedre, mert nemcsak az én
érdekem kivánja a segítségedet, hanem az övé is, és főképpen az övé,
mert ha kirukkoltam a magam szempontjaival is, ez csak baráti
nyiltságból történt: veled szemben nem akartam eltitkolni a hátsó
gondolatomat se, pedig ez tulajdonképp mellékes.

Héthársyné. – De hát hogyan legyek segítségetekre?

Elza. – Nagyon egyszerüen. Magasztald ezt a fiatal embert a papa és a
mama előtt, esetleg jobb meggyőződésed ellenére is. Ne lepődjél meg, ha
olyasmit hallasz, hogy: Joachim nagyon irigykedik rá, hogy: mikor
Windsorban játszott, a királyné nem vette le róla a szemét, s hogy:
Amerikában csak két embert ismernek, Marconit és Trafalgart. Nem
csábítlak bűnrészességre; nem kérem, hogy szekundálj nekem; hazudok majd
én eleget; csak arra kérlek, hogy hallgasd meg a hazugságaimat
jóakarattal, hitetlenség, szó és botránkozás nélkül, legfeljebb egy-egy
helyeslő pillantás erejéig csalva meg a világot, ha ugy akarod… Aztán
dícsérd egy kissé az urfi jó modorát, korrekt formáit; nézd nagyító
üvegen az apró jótulajdonságait, s fedezd fel ezeket alkalom adtán, vagy
a nélkül is, ha a papa vagy a mama jelen van. Tudod milyen sokat adnak a
véleményedre; ha te kiállítod róla azt a bizonyítványt, hogy: igazi úr,
ez szebben ruházza őt, a papa és a mama szemében, mint holmi uj keletü
báróság. Már tudnak az ötletről; és egyelőre semmi kifogásuk ellene. A
mama szegény, már az ördögnek is odaadna bennünket, föltéve, hogy az
ördög kellő társadalmi állást mutat ki; nem idegenkedik attól a
gondolattól, hogy, ha már le kell mondani a herczegi vőről, egy nagyhírü
művészhez adja a leányát; és Trafalgarnak a formái, a melyek
kifogástalanok, határozottan megvesztegették. A papa még nem látta őt,
és a nevét se hallotta soha; de én már tegnap este, alig hogy
megérkezett, beadtam neki, hogy egy uj vőlegény merült fel a
látóhatáron, s az, hogy a férjjelölt csak a művészetek világában
fejedelem, egy cseppet se riasztotta meg. Ő is enged már a
negyvennyolczból, szegény. Kértem, hogy legyen kedves a jelölthöz, ha
majd bemutatjuk neki; megígérte.

Héthársyné. – Úgy veszem észre, hogy az én segítségemre semmi szükség,
és hogy a tervezett frigynek semmi akadálya.

Elza. – A tervezett frigynek van egy nagyon sebezhető pontja. Fölfedem
előtted Akhillesünk titkát, s kérlek, el ne áruld valahogy!… Ha mástól
hallanád meg, azt képzelhetnéd, hogy mindenki tudja… pedig csak kevesen
vagyunk a beavatottak, s én úgy őrzöm ezt a titkot, mint egy sárkány…
Blanka se beszél róla… és Ralph, Ralph nem dicsekszik vele. Tehát:
halld, és egyelőre felejtsd el!… Ralph Trafalgar komolyan művész; egyike
a számbavehetőknek. A jelesebb hegedűjátékosok közé tartozik; ha körútat
tesz, van néha közönsége is; megtapsolták előkelő helyeken… de ha Ralph
Trafalgarnak a hegedűjátékából kellene megélnie, akkor jól nézne ki,
szegény! Szerencsére, a mint már említettem, Ralph Trafalgar jól
szituált ember, és voltaképpen nem is Ralph Trafalgar, mert ez csak
művészi név. Az igazi nevén Traunfelsnek hívják… ne ijedj meg; már a
nagyapja se volt az!… de sajnos, semmi köze azokhoz az emlékekhez, a
melyeket a művészi neve idéz fel… magyarországi származásu, bécsi ember,
a ki atyjától egy nagyon szépen jövedelmező üzletet örökölt… Mit
kerülgessem a forró kását? Ralph Trafalgar olyan jeles hegedűművész,
hogy bátran meghalhatna éhen… de sajnos, nem csupán művész, hanem
egyszersmind a monarchia legnagyobb szabóüzletének a tulajdonosa.

Héthársyné. – Ah!

Elza. – Látod, te is meghökkentél! Pedig ez a szerencsétlen körülmény
valójában nem is olyan szégyenletes, mint a milyennek első pillanatra
látszik. Filozófus elme egyátalán nem talál ebben semmi szégyelni valót.
De mindnyájan csak addig vagyunk filozófusok, a meddig a más bőréről van
szó. Mihelyt a mi számlánkra megy a dolog, egyszerre vége a
filozófiának. Hiszen ha, tegyük fel, egy gépgyárról volna szó! Ha
legalább, mondjuk, rézöntő volna! De hogy éppen szabó-üzletet kellett
örökölnie!… egy Ralph Trafalgarnak!… Ez komikus, ugy-e?! Nos, ha ez a
szomoru, vigasztalan körülmény máról-holnapra kitudódnék… ha azonnal elő
kellene állani a meztelen igazsággal… beláthatod, ez egyszerüen
szétfujná a tervet. Hallani se akarnának a jelöltünkről. A mama sírna.
Összes szép álmai oda zsugorodjanak össze, hogy élete alkonyán egy
szabót kapjon ajándékba a sorstól! A papát, a ki lelke mélyén ma is
nagyralátó terveket sző, szívén találná ez a csapás. Ha valamelyikünk
ballépést követne el, nem érintené érzékenyebben, kivált ha egy
főherczeg volna a csábító. Nem, ezzel a szépséghibával nem lehet
tüntetni. Mind a hárman érezzük ezt és némán megegyeztünk, hogy erről a
kellemetlen históriáról ne legyen szó. Különösen egyelőre. Később, ha a
dolog véletlenül kipattan, mégis csak más lesz az eset. Ha már a
jegyesek nagyon össze lesznek gabalyodva, ha majd ott tartunk, hogy nem
igen lehet nagyobb feltűnés nélkül visszavonulni: a fait accompli előtt,
fájó szívvel bár, a papa és a mama is meg fognak hajolni. De most nem
firtatjuk ezt a kínos fejezetet. Az üzletet ugyan lehetetlen
elhallgatni; hanem az üzlet sokféle lehet; miért részletezni ezt a
kérdést, a míg elkerülhetjük?!…

Héthársyné. – A báró hallgat rád; mindent megtesz, a mit akarsz… magad
is mondtad…

Elza. – Igen, el tudom hitetni vele, hogy a mit sokáig beszélek neki, az
nem az én akaratom, hanem az övé, de azt a lehetetlenséget nem
kívánhatom tőle, hogy öregségében máról-holnapra más emberré legyen,
mint a ki eddig volt… De itt jön!… Papa, gyere csak, nézd, milyen kedves
vendégünk érkezett!…

(Egy óra multán.)

Elza (bemutatja a bárónak azokat a vendégeket, a kiket a házigazda még
nem ismer. A jelöltet szándékosan utóljára hagyja.) – … Most pedig
bemutatom neked Balph Trafalgar urat, a kitünő művészt, a kit hírből már
ismersz. (Sugva:) Ez az. Légy kedves hozzá, kérlek! Tedd Blankát
boldoggá!

Trafalgar (meghajlik). – Báró úr!…

A báró. – Hogyne, hogyne!… (Kezet nyujt.) Ön, ha nem csalódom, rokona
legyen a híres Trafalgarnak?

Trafalgar (önérzetesen mosolyog). – Melyiknek, báró úr?

A báró. – A tábornoknak, a ki a kabátot feltalálta.

Trafalgar. – Hogyan, báró úr?…

Elza. – De, papa, tévedsz…

A báró. – Nem tévedek, mert ezen név már akkor jóhangzásu volt előttem,
mikor te még nem léteztél. És csak nemrégen, midőn még egyáltalán nem
volt szerencsénk, magad is mondtad, kérdésemre, hogy Trafalgar egy híres
tábornok volt, a ki felfedezte a róla elnevezett kabátot.

Elza. – Papuskám, te összetéveszted ezt valamivel… A Trafalgar nevet
azért ismered már régebben, mert ott egy tengeri ütközet volt…

A báró. – Összhangzik, mert a másik ló valóban egy tengeri ütközetet
jelentett…

Elza. – Ó, tudom már! Neked a Captain White paripái juttatták
emlékezetedbe a Trafalgar nevet. Igen, Trafalgar és Mencsikov!… De
Mencsikov volt az, és nem Trafalgar, a kiről felöltőt neveztek el…

A báró. – Tehát, mondom, helyes nyomon jártam kedves családjának
keresésében. Ennek szerfölött örvendek, valamint annak is, hogy ezen
történelmi névvel ön nem átallotta a rögös, de dicsőséges művészi
pályára lépni. Sőt választását is helyeslem, mert a hegedü valóban
egyike legkedvenczebb hangszereimnek. Már az is igen nagy előnye, teszem
fel azt, a zongora felett, hogy igen könnyen hordható, kis térfogatánál
fogva; és bármely árban kapható, kinek-kinek tetszéséhez és erszényéhez
képest, a legjelentéktelenebb összegtől a legmagasabbig. De egyébként is
a zene egyike a leggyakorlatibb találmányoknak, a mely ha véletlenül nem
volna meg, okvetetlenül felfedezendő volna. Mert minden kor
megtalálhatja benne a maga örömét. A gyermek- és fiatalkorban jókedvre,
tánczra vagy tetszés szerint búsongásra hangolja az egyént, míg ellenben
az öregkorban az idegeket csillapítja, és számos álmatlanságban szenvedő
egyéniséget ismerek, a kiknek már csupán a zene jótékony hatása hozza
meg a szükséges üdítő nyugalmat…

(Trafalgar hajlong.)




XX. CSALÁDI JELENET.

– Történik: a Nádor-utczai palotában, egy szeles, borongós, őszi napon,
délután öt órakor. Színhely: a kék szalón. A báróné ujságot olvas; Elza
zongorázik. Benyit, váratlanul, a báró, felöltőben, botjával és
czilinderével. –

A báróné. – Jacques, te nem vagy a főrendeknél?! Jacques, talán beteg
vagy?!

A báró (a ki a küszöbtől egy lépésnyire megállapodott). – Ez a
legkevesebb, hogy nem vagyok a főrendeknél! Mit akarsz tőlem?! Ebben az
állapotban egy főrend, a ki nagyon jól tudja, mivel tartozik a
rangjának, nem megy el az ülésre, a hol lecsillapodva kell tanácskozni,
hogy mi történjék az országgal! Különben, a mi a kérdésedet illeti, légy
megnyugodva, mert ott voltam. És azt hittem, hogy meg fog ütni a guta,
de azonnal.

Elza (felugrik a zongorától és a báró elé siet). – Szent isten,
papuskám, csak nincs valami bajod?!

A báró. – Nincsen semmi bajom, és ha beteg vagyok is, az nem tartozik
rátok, mert ti azzal úgy se gondoltok. Beteg, hát legyen beteg!

A báróné. – De Jacques, az istenért, én mindjárt nagyon meg fogok
ijedni! És tudod, hogy ez nekem nem jót tesz.

A báró (a kitől Elza el akarja venni a botot és a kalapot). – Ne segíts
nekem, mert nekem nincs szükségem senkinek a segítségére. Vagy te talán
azt hiszed, hogy én már olyan öreg ember vagyok, a kit le kell
vetkeztetni, fel kell öltöztetni, mert a tulajdon szájammal beszélni se
tudok?! Na hát akkor csalódni fogsz! Nekem nem kell gyám. Majd mindjárt
meg fogsz győződni róla, hogy öreg, nem öreg, beteg, nem beteg, az én
házamban az fog történni, a mit én parancsolok! És most vedd el tőlem
ezeket a holmikat (oda adja Elzának a botot és a kalapot) és ne nézz
rám, mintha nem volna semmi dolgod, hanem siess engedelmeskedni, és húzd
le rólam ezt a kabátot, mert nem akarok megfulni ebben a melegben!

Elza. – De, papuskám, ugy-e, nem vagy rosszul?!

A báróné. – Jacques, én rögtön szívgörcsöt fogok kapni! Mi van veled?
Jacques, én téged nem láttalak így azóta, a mikor féltékeny voltál, és
beláttad, hogy tévesen! Jacques, mi bajod?

A báró. – Az a bajom, és ezért nem kell mindjárt szívgörcsöt kapni, hogy
ti én bennem mindig csak a gondos és áldozatkész családfőt és nem a
szigoru főrendet láttátok, egy szívélyes családapát, a ki jó, mint a
falat kenyér, és egy gyöngéd férjet, a ki puha, mint a vaj, mert itthon
soha se mutattam ki a szigoruságomat, vagy mondhatjátok talán, hogy én a
családi körben is oligarcha voltam?!… De ennek most már vége, és ha
eddig nem ismertetek bennem, csak egy kedélyes családfőt, a kit az
ujjatokra csavartatok, most meg fogjátok látni bennem a tigrist!

A báróné. – Jacques, az isten szerelmére, te félrebeszélsz!

A báró. – Az sem volna csoda, hogy ha félrebeszélnék, mert egy ilyen
esemény után van joga az embernek félrebeszélni! Hiszen itten valóban
minden megszűnik!

A báróné. – De, kérlek, Jacques, én nem értelek!… biztosítalak, hogy nem
értelek!… Világosíts fel, mi történt? Mi bajod?

A báró. – Vagy talán nem voltam én elég jó családapa és férj, szóval
családfő?!… Nem hoztam le nektek a csillagokat az égről?! De igen, és ti
ezt jól tudjátok! Na hát most már itt van a hála! Tessék, legyen az
ember olyan jó, mint a mézeskalács! Ez a köszönet! Mindennap négyfelé
vágattam magamat a családomért; nem éltem, nem lélekzettem és nem
sokszoroztam meg tevékenységemet, csak a családomért, és most itt
vagyok! Na hát ezt meg fogjátok nekem emlegetni!

Elza (magában.) – Trafalgarnak vége.

A báróné. – De, Jacques, te rébuszokat adsz fel nekünk!… Kérlek,
magyarázd ki magadat!… Mi haragított meg ennyire?!

A báró. – Vagy ti talán azt mondtátok magatokban: a jó papa? Azt nem is
kell kérdezni! Annak nem kötünk az orrára semmit! Ez már egy nagyon öreg
ember! Annak nincs szava! Az mindenre igent fog mondani! De hát mi
vagyok én? Egy hátulsó kerék vagyok én? Ti azt képzelitek, hogy én egy
egész-világ-nagybácsi lettem, a kivel senkinek se kell törődni, a ki
mindenre csak igent mond? Egy isten-éltessen-öreg-úr, a kinek csak
nevetgélni szabad? Egy te-csak-mindig-aludjál-bácsi, a ki utolsó a
házban? Na hát akkor nagyon tévedtetek, és keservesen fogtok csalódni!

A báróné. – Jacques, könyörgök, beszélj értelmesen! Hiszen a kínpadra
feszítesz, és te nem akarhatsz engemet megölni!

A báró. – Egy ilyen szégyen! Egy hosszu, munkás élet végén egy ilyen
szégyen!

A báróné. – Jacques, ne izgass fel ilyen rémítően!… Én halálra fogok
rémülni!… És már most is a legszörnyübbeket képzelem!… Ki hozott rád
szégyent?!… Talán csak nem engem vádolsz?!… Hiszen én már régóta
bebizonyítottam neked… És ezt csak nem tennéd ez előtt a gyermek előtt!…
Kiről beszélsz?… Istenem, ezek a leányok olyan meggondolatlanok!… És a
másik, a ki nincsen itthon!… Kiről beszélsz?… Remélem, nem Blankáról, a
ki éppen most kocsizott ki az angol nővel és a vőlegényével?!…

A báró. – Miféle vőlegényével?! Az a vőlegény már nem vőlegény! Semmi
vőlegény!

Elza. – Papuskám, a mamának sejtelme sincs semmiről, és el se tudja
képzelni, miről beszélsz. És ha így adod tudtára, a mi bosszant, úgy
csinálsz, mint az a tapintatos ember, a ki Kohn úr halálát azzal a
kérdéssel jelentette a feleségének, hogy: »Itt lakik özvegy Kohnné?«. A
szegény mama már nem tudom miféle rémségeket képzel, és ha még sokáig
nem mondod meg, mi bánt, félek, hogy igazán rosszul lesz…

A báró. – Csak ne légy olyan előhangos! Jobban teszed, hogy ha
hallgatsz! Anyáddal nekem soha se volt semmi bajom, pedig hosszu időt
töltöttünk, részint egymás mellett, részint egymás közelében, és
fiatalok is voltunk, a mikor az ember hamar felforr. És szeretem hinni,
hogy ő valóban nem tud semmit, és ő is éppen úgy félre van vezetve, mint
én, mert csak most jut eszembe, hogy te voltál, a ki nekem is, neki is,
bebeszélted ezt a házasságot! Azért jobban teszed, ha elbujsz, a míg a
felháborodásomból lecsillapodom, mert már kezdek tisztában lenni, hogy
mindennek te vagy az oka!

Elza. – De hát mi az a minden, a minek én vagyok az oka? Miért vagy
felháborodva? Mi történt?

A báró. – Mi történt? Az történt, hogy a főrendiházban azt mondja nekem
a Várai Fejér: »Gratulálok neked, mert az igazat megvallva, azt hittem,
hogy azok közé tartozol, a kiket a szerencse elkábított, és a kik, mint
ez a Hédervári Hirschler, már zászlósuraknak képzelik magukat. No és
most látom, hogy te a szerencsében is megmaradtál a régi egyszerü nemes
polgárnak«. – »Természetesen – feleltem, bár bosszantott ez a
szemtelenség – mert nekem a rang csak egyszerü dísz, melynek
elnyerésével csak pályámat akartam megtisztelni. De miért mondod ezt?« –
»No – mondta a Várai Fejér – mert mindenki azt beszélte rólad, hogy
herczegekhez kivánod nőül adni a leányaidat, és ezek a kedves teremtések
éppen a te makacs nagyralátásod következtében nem mentek férjhez. Te
ellenben megszégyeníted a világot, mert, mint egyszerü polgárhoz illik,
mint olyanhoz, kit az üres czím nem szédített el, egy szabóhoz adod a
leányodat«. – »Tévedsz – feleltem – mert míg egyrészt az
arisztokrácziába belépésemmel tiszteletet szereztem az egyszerü
polgárságnak, melyből kiváltam, másrészt leányom vőlegénye, bár csak
egyszerü polgár, s nem nemesített polgár és főrend, mint te, viszont a
művészetek országában fejedelem«. – »No, igen – mondta a Várai Fejér – a
művészetek országában fejedelem, de Ausztriában csak szabó. És ő, mint
Ralph Trafalgar, hegedülhet olyan jól, a hogy akarod, de mint Traunfels
és fia Bécsben öltözetet készít nekem kilenczven forintért«.

A báróné. – Jézus Mária!

A báró. – Ez történt! És kedves anyád kétségbeeséséből, mely hasonló az
enyémhez, látom, hogy ő nem tehet semmiről. Ellenben ti tudtátok ezt, és
eltitkoltátok előttünk.

Elza. – Megmondtuk neked, hogy Trafalgar jól szituált ember, a kinek
szép jövedelme van egy üzletből. Hogy mi ez az üzlet, nem kérdezted.

A báró. – Nekem ez az üzlet kezdettől fogva nem tetszett. Én már az első
pillanatban is észrevettem, hogy itt valami előmegy. Minek egy
hegedüfejedelemnek az üzlet? De apai szeretetből igyekeztem magamat
megnyugtatni. Az üzlet, az még igen tág valami. Ha egy gróf eladja az
erdejéből a fát, az is üzlet. És azt csak nem gondolhattam, hogy egy
szabónak arcza legyen megkérni a leányomat!

Elza. – Szabó! Először is nem szabó. Szabó az, a ki ruhát szab.
Trafalgar nem szab ruhát, hanem hegedül. Örökölt egy üzletet, a melyet
megfelelő áron még nem adhatott el. Ezt az üzletet más vezeti; ehhez az
üzlethez neki csak annyi köze van, hogy ő a tulajdonosa, hogy az üzlet
jövedelme az övé. Őt nem lehet szabónak mondani; nem is tud szabni. Oly
kevéssé ért ehhez a mesterséghez, mint te, vagy a Várai Fejér. Ő
hegedűművész, a ki játékával meg tudta rezegtetni az angol királyné
szívét.

A báró. – Azért ő mégis csak a Traunfels és fia, és a világ előtt örökre
szabó marad. És ha ő az angol királyné előtt elkiáltotta volna magát,
hogy: »Dobjanak ki engem, mert én csak szabó vagyok!« – akkor őt
kidobták volna. De az angol királyné nem tudta, hogy csak egy szabóval
van dolga, azért érzékenyedett el.

Elza. – Te most csak azért beszélsz így, mert a Várai Fejér
rosszakaratból, ellenséges indulatból felhecczelt. Tegnap még mindnyájan
magasztaltátok Trafalgart. És meg is érdemel minden dicséretet, mert
azonkivül, hogy a maga művészetében a legjelesebbek közé tartozik,
derék, csinos, igen jó modoru fiatal ember, a ki ellen nem lehet semmi
kifogás.

A báró. – Én soha se magasztaltam, mert én mindig éreztem rajta valamit,
a mi nekem nem tetszett. Én csak azt mondtam, hogy igen tehetséges
embernek kell lennie, hogy ilyen hamar oly tősgyökeresen megtanult
magyarul. Mert én nem gondolhattam azt, hogy ez a Ralph Trafalgar egy
magyar legyen, a kinek Bécsben üzlete van. Különben nekem semmi
kifogásom ellene, mihelyt ő egy más embernek a lányát kéri meg
feleségül. De én nem azért öregedtem meg hasznos munkában, hogy a
lányomat egy szabóhoz adjam.

Elza. – Már engedj meg, papa, de abban, hogy Trafalgarnak szabóüzlete
van, nincsen semmi rettenetes dolog. Ma már más világ járja, mint
hajdanában. Ma egy tekintélyes iparűző, a ki a mellett európai ember, s
művelt, korrekt gavallér, kivált, ha még hozzá igazi művész, és
vagyonos, mindenkitől, mindentől, még az üzletétől is független ember –
mindenesetre jelentékenyebb valaki, mint egy ágrólszakadt gróf, a kinek
egyebe sincsen, mint a származása.

A báró. – Csak ne jöjj elő nekem nem tudom miféle eszmékkel! Én látom,
hogy ma felfordult világ van, és hogy némelyek mindenfélét össze-vissza
beszélnek. Jól van; nem bánom. Én türelmes ember vagyok és én
mindenkinek meghagyom a maga véleményét. Megcsináltátok nekem a franczia
forradalmat, jól van. Irtok nekem mindenféle ostoba könyveket és azt
mondjátok, hogy a rang az semmi, mintha én ezt nem tudnám jobban!…
mintha én nekem nem volna tapasztalatom arról, hogy ez milyen nagy
dolog!… – nem bánom. Nekem ma jönnek ezzel, jönnek azzal, nem szólok
semmit. De hogy én, a ki egy életen át fáradhatatlanul szereztem meg az
összes polgári érdemeket, hogy kiemelkedhessem a polgárságból, a ki nem
kiméltem se időt, se fáradságot, se egyéb áldozatot, hogy elfoglalhassam
az arisztokrácziában azt a helyet, mely munkásságomnál, érdemeimnél,
vagyonomnál és társadalmi tekintélyemnél fogva megillet, életem alkonyán
kitartásomért, igyekezetemért, közhasznu tevékenységemért azt kapjam
jutalmul, hogy egy szabó vegye el a leányomat! – ez a legnagyobb
igazságtalanság volna a világon, és nem, barátom, ezt én nem fogom
elnyelni!

Elza. – Már bocsáss meg, papa, de nekünk nem illik megfeledkeznünk a
multunkról, és nem szabad lenéznünk a polgárságot. Pláne a mai világban.
A mikor mindennap látni ősrégi családok leszármazóit, a kik szivesen
lépnek frigyre a tekintélyesebb gyárosok és iparűzők gyermekeivel, és
nem néznek egyébre, csak a vagyonra. Értem, ha egy ősrégi család
valamelyik elvakult ivadéka beszél így…

A báró. – Elég szégyen, hogy még mágnások is vannak, a kik nem becsülik
meg az arisztokrácziát. Ez megmagyarázható könnyüvérü urficskáknál, a
kik nem tudják méltányolni azt a kivételes helyzetet, a melybe
beleszülettek, a melyet annyira megszoktak, hogy már észre sem veszik.
De nekem drága az arisztokraczia, mert én nem kaptam ingyen; nekem azt
ki kellett érdemelnem!

Elza. – Jól van, csakhogy még van más valami is, a mit tekintetbe kell
venni. Akár rosszul esik, akár nem, meg kell vallanunk, hogy nekünk most
már szerényebbeknek kell lennünk, mint eleinte voltunk. Olyan sokszor
bomlott fel a mátkaságunk, a Blankáé is, az enyém is, és közben annyi
bolond dolog történt, hogy már nem lehetünk nagyon válogatósak. Ez a
parti nagyon tisztességes, különösen a mi viszonyainkhoz képest.
Trafalgar, a ki ellen neked se volna kifogásod, ha az üzlete ezüstbánya
volna, derék, kedves, megnyerő fiatal ember. Van vagyona, van tehetsége,
van szép művészi hírneve, a mi, az üzlete ide, az üzlete oda, nem
közönséges társadalmi pozicziót biztosít neki. Azonkívül Blankának
tetszik, és ez nem a legutolsó dolog. Ezt a partit nem szabad feláldozni
puszta hiuságból. Már csak azért sem, mert ha még ez a parti is
visszamegy, holnap már senki se mer közeledni hozzánk, a mi nem lesz
csoda, mert nemsokára alakokká válunk. Azt akarod, hogy a nyakadon
vénüljünk meg?!

A báró. – Nekem hiába beszélsz, mert nekem a szabót nem fogod
bebeszélni. Ez el van intézve. És mindennek te vagy az oka. Vagy nem te
beszélted rá ezt a szegény leányt, hogy egy szabóba szeressen bele, a
mikor meg kellett volna magyaráznod neki, hogy egy szabó, akár így
hegedül, akár úgy hegedül, mindig szabó marad?! És nem te voltál az, a
ki felbontottad nekem azokat a partikat, a melyek a társaságban a
legtöbb tetszéssel találkoztak?! A mi pedig azt illeti, hogy időközben
mi történt, mi nem történt, jobb, ha ezt nem juttatod eszembe, mert ujra
fel fogok háborodni! Nem esik meg a szived egy atyán, a ki ernyedetlen
kitartásával az ország zászlósurai közé küzdötte fel magát, és a kinek
hol az egyik leánya tréfálkozik egy szinészszel, hol a másik leánya
utazik el egy ujságíróval?!

Elza. – Te azt nagyon jól tudod, hogy ezek mind nagyon ártatlan dolgok
voltak. Mit szóltál volna ahhoz, ha én például őrülten beleszeretek a
zirczi apátba, vagy ha a Blanka egy czigányprimással kezd kokettálni?!
Pedig ilyesmi is megesik. És vannak arisztokrata családok, a hol erről
többet tudnának mesélni.

A báró. – Csak ne légy olyan nagy leány! Azt hiszed, hogy ha nyelves
vagy, ezzel engem mindjárt ki fogsz engesztelni?! És hogy ha te engem
fenyegetni kezdesz, akkor csak kétszeresen sajnálom, hogy nem voltam
mindig szigoru apa és néha gyöngeségből hallgattam arra, a mit nekem
összecsacsogtál. A szülőknek a házasságot mindig erőszakolni kell.
Olyankor, a mikor erőszakolva van, a házasság kivétel nélkül
szerencsésen sikerül. Ott van a Van der Bilt leány házassága, a miről az
én ujságomban olvastam. Ez a leány gyermekfejjel nem hallgatott apjára,
a ki mint a kimutatásból láthatod, a világ negyedik legokosabb embere,
és tudni se akart az angol herczegről, a kit a hírneves férfi kijelölt.
De ez természetesen úgy rendelkezett, hogy mégis az angol herczeghez
menjen és minden jóra fordult. Egy-két év mulva szépen elváltak; ha nem
akart, hát nem kellett neki az angol herczeggel élni, és azért mégis
herczegné maradt, mert egyszer már az volt és ezt éppen úgy nem lehet
levenni valakiről, mint egy pofont. Így tesz egy okos apa, a kit nem
tesz gyöngévé az elvakult szeretet. És így tehettem volna én is, ha nem
hallgatok a könyörgésedre. A legkitünőbb partikat csinálhattátok volna,
és ha most nem tetszenék a herczeg vagy a gróf, szépen elválhatnátok.

Elza. – Köszönöm, de én nem azért akarok férjhez menni, hogy
elválhassak.

A báró. – Csak már ott tartanánk, hogy elválhatnátok! De egyelőre még
csak ott tartunk, hogy megint nem tudtok férjhez menni. És ez mind azért
van, mert ma a gyermek mind okosabb akar lenni az apjánál. Pedig az
isten nem engedi, hogy a fák az égbe nőjjenek, és nem engedi, hogy a
gyermekek nyakukra nőjjenek a szeretetből engedékeny szülőknek. Ezentúl
az én házamban visszaáll a természet rendje. Ezentúl ti nem a lágyszivü
apát fogjátok látni, hanem az oligarchát. Én pedig nem a hegedüművészt
fogom látni, hanem a szabót, a kit nem kivánok látni. Irj neki egy
hosszu és széles levelet, és magyarázd el neki az esetet udvariasan. Irj
neki a mit akarsz. Ha akarod, ird azt, hogy a hegedü nekem nem hangszer.
Ha akarod, irj csak annyit, hogy ezt a dolgot még meg kell fontolni. De
a levelet meg fogod irni. Lehet, hogy nem fogtok férjhez menni. De
inkább százszor ne menjetek férjhez, minthogy az én egyik leányom
férjhez menjen egy olyan egyénhez, a ki a művészetben fejedelem ugyan,
de Ausztriában csak szabó. És most menj a szobádba! (Elza el.)

A báróné. – Jacques, én ebbe belehalok!

A báró. – Nem, Eliz. Hanem ha a Várai Fejér véletlenül akkor találja
nekem azt a dicséretet mondani, hogy megmaradtam egyszerü polgárnak, a
mikor ez a házasság már megtörtént – akkor ebbe valóban mindaketten
belehaltunk volna. Mégis csak jó, hogy ellenségeink is vannak!




XXI. A TIZENKETTEDIK VŐLEGÉNY.

– Történik: Elza szobájában. Elza egy fiatal embert vezet be. –

Elza. – Ide jöjjön, Feri!…

Feri. – Aztán itt szabad volna czigarettázni is? De hiszen ez a maga
szobája!

Elza. – Úgy tele füstölhetjük a szobát, mint két diák. Éjfélkor, a mikor
magát elküldöm, majd kiszellőztetek. Persze, ez is egyike azoknak a
kiváltságoknak, a melyeket csak a mátkaság adhat meg és az esküvő napja
örökre beszüntet. Hogy ne mondjam: egyike a vőlegény soha vissza nem
térő szelid örömeinek. De ne ijedjen meg. Ha férj és feleség leszünk,
akkor is lesz egy diákszobánk, a hol semmi se lesz tilos.

Feri. – Tudja, édes, aranyos Elzám, engem rettenetesen csábít az, hogy
minél tovább kettesben maradhassunk, de egy kis lelkifurdalást érzek, és
bizony isten nem fogok visszaélni a maga kedvességével. Füstfelleget
hagyjak magam után, a mikor elmegyek?!… nem tudom, mennyi ideig tartó
emlékezetül?!… Nem, inkább nem czigarettázom.

Elza. – De ha én magam is czigarettázni fogok?!

Feri. – Nem mehetnénk inkább a dohányzóba? Ott most nincs senki. És ha
látnak bennünket, kinek lesz szive, bennünket zavarni?

Elza. – Nem, nem, azt akarom, hogy semmiesetre se zavarjanak bennünket.
És a többiek se fognak az ebédlőben maradni. Egy pár percz mulva
fölkelnek az asztaltól és elözönlik a szomszédos termeket, kivált a
dohányzót. A dohányos embernek nincs szive; ráül az a szerelmesek
nyakára is. Ide pedig nem jönnek utánunk; a jegyesek eltűnése mindig
érthető. Üljön csak le; majd meglátja, milyen pompásan leszünk itt. Akar
valamit inni? Cognacot vagy édes pálinkát? Van itt minden, mint a jó
boltban.

Feri. – Megmondhatom, a mit gondolok? Szabadon?…

Elza. – Hogyne! Hisz ez a mi titkos ülésünknek az első programmpontja.

Feri. – Tehát, ha kérhetek valamit, akkor egy csókot kérek.

Elza. – Azt is kaphat. Persze egyelőre csak tisztes menyasszonyi csókot.
Szóval nem annyira kapja, mint inkább adja. Ide, a bal arczomra.

Feri. – … Milyen hamar elkapja előlem az édes arczocskáját!…

Elza. – Legalább harmincz másodperczig tartott.

Feri. – Becsületszavamra, még félig se voltam készen.

Elza. – Jól van hát, a másik felét elhelyezheti ide, a jobb arczomra. De
ez a legutolsó.

Feri. – … Kegyetlen! Milyen szomjassá tett!

Elza. – Nem, Feri. Százegy okom van rá, hogy könyörtelen legyek. A
százkettedik pedig az, hogy egy tapasztalatlan menyasszony még nem
találhatja ki csak úgy, hamarjában, hogy meddig terjedhet az
engedékenysége, és hol kezdődik a netovább. Nem akarom kitenni magamat
annak a zavarnak, hogy tanakodnom lehessen: vajjon nem ez-e a végső
határ?… annál kevésbbé, mert az ember akkor találja meg legnehezebben a
fejét, a mikor a leginkább szüksége volna rá.

Feri. – Maga angyal!… És a végzés indokolása isteni!… De egy csók mégis
csak többet ér a legszebb indokolásnál és minden bölcseségnél!

Elza. – Majd egy hónap mulva, a diákszobában!… Akkor cseveghetünk erről,
a mennyit akar. Egy hónap nem a világ. Most legyünk okosak.

Feri. – Egy hónap alatt tízszer lehet meghalni a szomjuságtól,
aszkórban.

Elza. – Nem, kövér fiú, maga nem szomjazhatik annyit, hogy aszkórban
haljon meg. Szépen leülni! És tisztes távolban! Ugy. És most nyugodtan
felelni a kérdéseimre!

Feri. – Komoly értekezésre akar kényszeríteni?

Elza. – Nem azzal a szándékkal jöttünk ide? Különben ez az értekezés nem
lesz minden kellemesség nélkül, mert egészen bizalmas lesz, nem igaz? Ne
tessék elfelejteni, hogy programmunk első és egyetlen pontja: a
legteljesebb őszinteség.

Feri. – Olyan nyilt lehetek, ha akarja, mint maga a szókimondó
asszonyság. Nincsenek titkaim.

Elza. – Majd meglátjuk.

Feri. – Hát kérdezzen.

Elza. – Jól van, ki fogom vallatni. De várjon, mert úgy kell föltennem a
kérdést, hogy a nyiltsága ne essék rosszul. Hát, kedves Feri, mi már
régóta ismerjük egymást… évekig gyakran, minduntalan találkoztunk, a
nélkül, hogy magának eszébe jutott volna nekem udvarolni, mig másoknak
elég hévvel udvarolgatott… olyan pajtásság volt köztünk, azt lehetne
mondani: egymás látásának olyan megszokása, mely szinte kizárja a
szerelmet… nemcsak a szerelmet, hanem azt a gondolatot is, hogy mi
ketten valaha férj és feleség lehetünk… Igaz, nem igaz? Ugy-e, igaz?
Nos, hát mi idézte elő a fordulatot? Legalább is: mikor történt a
fordulat? Mikor tetszettem meg magának, a ki előbb olyan közönbös volt
irántam, mint a Hitelbank? Mikor támadt legelőször az a gondolata, hogy
mi tulajdonképpen egymáshoz valók vagyunk? Valami kis esemény idézte elő
ezt a változást? Vagy valami lassu átalakulásnak köszönhetem?… Talán
maga se tudja, hogyan történt? De egészen őszintén feleljen!

Feri (egy pillanatnyi habozás után). – Megmondjam?

Elza. – De meg ám! Emlékezzék rá, mit igértünk egymásnak?! Mindig,
mindenben a legteljesebb nyiltságot!

Feri. – Tudja, ha megmondom, egy pillanatig se fog tovább kételkedni az
érzéseim őszinteségében. Csakhogy az ilyet nem illik a leánynak
megmondani.

Elza. – Akkor annál inkább mondja meg.

Feri. – Majd egy hónap mulva, a diákszobában.

Elza. – És maga azt hiszi, hogy ez után a bevezetés után én majd olyan
bolond leszek és egy egész hónapig várok a feleletre?

Feri. – Megadhatom a feleletet most is. De ingyen nem. Egy csókért, egy
becsületes csókért igen… ide! (A szájára mutat.)

Elza. – Szép eljárás!

Feri. – Legalább őszinte.

Elza. – No, olvastam már magánál önzetlenebb lovagokról is.

Feri. – Én nem vagyok lovag; én kalmár vagyok.

Elza. – Jól van, úgy kell magának. Megérdemli hogy az első komoly csókot
ne kapja – ajándékba – hanem csak megkeresse – egy üzlettel. Itt van.
(Rövid szünet.) Hohó, már elég volt!… már vége!… És kérem szállitani, a
mit megfizettem.

Feri. – Tehát, megvallom, hogy a fordulatot, a mint maga nevezi, igenis,
egy kis esemény idézte elő. Emlékszik rá, mikor Bokros Arturt
megfegyelmezte?

Elza. – Azt a kis pimaszt, a ki azzal akarja magát érdekessé tenni, hogy
az asszonyoknak és a leányoknak folyton két- és egyértelmüségekkel
kedveskedik?! Igen, emlékszem rá, hogy egyszer megleczkéztettem. De hisz
az már régen volt! Már nem is tudom, hol és mikor történt az eset; azt
pedig még kevésbbé, hogy mit mondtam neki.

Feri. – De én emlékszem, mintha most is látnám az egész jelenetet.
Maguk, négyen, egy sarokban ültek, a Várai Fejérék szalonjában: maga két
asszony között, Bokros az egyik asszony mellett, a ki látnivalóan igen
jól mulatott azon, a mit Bokros halkan adott elő. Mi, a kik távolabb
ültünk vagy álldogáltunk, egyszerre csak azt halljuk, hogy maga
felcsattan, és ugyancsak hangosan, úgy hogy mindnyájunknak arra kellett
fordulnunk, igy torkolja le a kis Bokrost: »Hallja, Bokros, én már egy
negyedóra óta hallgatom a maga izetlenségeit, sületlenségeit és
disznóságait! Egy negyedóráig türtőztettem magamat, mert azt reméltem,
hogy majd csak megkapja a bőven kiérdemelt rendreutasítást azoktól, a
kiket nem illik megelőznöm, tudniillik ő nagyságaiktól. De ő nagyságaik
sokkal türelmesebbek, elnézőbbek és kegyelmesebbek önnel szemben,
semhogy tovább is hallgathatnék. Azért azt mondom önnek, hogy ezekből az
úgynevezett kétértelmü vicczelődésekből már éppen elég volt, és minthogy
nem kívánhatja tőlem, hogy ön miatt én hagyjam itt a helyemet, hát: vagy
beszéljen tisztességesen, ha tud!… vagy pedig álljon tovább!… És ez
alkalommal egyszer s mindenkorra tiltakozom az ellen, hogy az én
jelenlétemben disznóságokat beszéljen!« Mindenki elhallgatott; a kis
Bokros sápadtan mentegetőzött, s láttam, hogy az ajkai remegnek az
izgatottságtól: »Bocsánatot kérek, Elza nagysám, de én tulajdonképpen
nem önhöz intéztem a szavaimat, s ha azt a hibát követtem el, hogy az ön
jelenlétében beszéltem, mentségemül szolgál az a hitem, hogy ön úgy sem
érti, mit mondok!… Még egyszer bocsánatot kérek, de ismétlem, azt
képzeltem, hogy: a szentnek minden szent!« A jámbor azzal áltatta magát
– meglátszott rajta – hogy ő kerekedett felül. De nem sokáig élvezhette
ezt a sovány elégtételt, mert maga hamarosan véget vetett a pillanatnyi
dicsőségnek. »Akkor ön egyszerüen nem mond igazat! – hallottuk ismét a
maga hangját – mert ön nem képzelte azt, a mit mond; ön nem olyan
ostoba! Ön nagyon jól tudja, hogy a mai világban a leányok is tudnak
mindent és a leányok is tisztában vannak vele, hogy miről van szó, mikor
olyan leplezetlen rondaságokat kell hallaniok, a minőket most nekem
kellett hallanom az ön szivességéből. Ön nagyon jól tudja, hogy a mikkel
ön most kipakolt, azt a leányok is megértik; megérti az ön huga is,
csakúgy, mint a többiek, csakúgy, mint én! Persze, hogy megértem; hogyne
érteném meg! Nem vagyok én hülye! A leányok is látnak, hallanak,
gondolkoznak, kénytelenek látni, hallani, gondolkozni. De nekem szabad
arról gondolkoznom, a miről nekem tetszik; és önnek ehhez még sincs
semmi köze! Azért önnek, ha van egy csepp fogalma a jobb társaságokban
megkövetelt illendőségről, még sincsen joga, effélékkel hozakodni elő az
én jelenlétemben, és sehol, semmiféle tisztességes társaságban, a hol a
hozzám hasonlók abban a föltevésben keresik fel egymást, hogy ebben a
körben nem hallhatnak olyasmit, a mi őket – akármiért – felháboríthatja,
mert ebben a körben csak jónevelésü emberekkel találkozhatnak! Mi jogon
akarja ön kierőszakolni, hogy én azokról a dolgokról gondolkozzam, a
melyekre talán nem akarok gondolni?! Hátha ezek a témák előttem nem
kellemesek?! Mi jogon akarja leolvasni az arczomról, hogy én miképpen
gondolkozom ezekről a dolgokról?! Mi czimen kényszerít engem
nyilatkozattételre, hogy vajjon én szivesen gondolok-e az effélékre,
vagy nem szivesen?! És föltéve azt az esetet, hogy én szivesen gondolok
akármire, a mire akarok, mi czímen akar ön tanuja lenni az ilyen
pillanatoknak, mi jogon keresi és erőteti, hogy ebbeli nézeteimet vagy
hajlandóságaimat önnel, ha csak hallgatólag is, meg kellessen
ismertetnem?! Hátha én akármikor szivesen gondolok ezekre a dolgokra,
csak éppen akkor nem, a mikor véletlenül ön is jelen van?! Én
szerethetem a levest, de azért nem kell, hogy a legyet is szeressem a
levesemben! És most, miután kikényszerítette belőlem, hogy miképpen
vélekedem erről a tárgyról, ezentúl legyen szíves, és kíméljen meg
attól, hogy az efféléket előttem még egyszer szóba hozza!«

Elza. – Hát nem volt igazam?

Feri. – Hogy egészen igaza volt-e, és hogy a kis Bokros eléggé
rászolgált-e erre a kegyetlen leczkére, azt én nem tudhatom, de annyit
mondhatok, hogy a kis Bokros tönkre volt silányítva. Nem tudott többé
felelni; elállt a szava. És nem lehetetlen, hogy maga egy kissé
igazságtalan, vagy legalább is nagyon szigoru volt, de hogy a leves és a
légy hatott, az már bizonyos.

Elza. – De micsoda összefüggése lehet ennek a régi históriának azzal…

Feri. – Hogy én megszűntem közönbösnek lenni? Nagyon is összefügg ezzel,
mert én tulajdonképpen ekkor láttam magát először, legalább is, ekkor
néztem meg magát először érdeme szerint. Az arcza lángolt; az orrczimpái
remegtek; a szeme villogott, ragyogott… Huh, be szép volt! Nem is
képzeli, hogy milyen szép volt! Nyomban beleszerettem magába. Vagy, hogy
minden túlzás nélkül beszéljek, a legtökéletesebb nyiltsággal, a
legteljesebb őszinteséggel: attól fogva egész nap maga járt az eszemben.
És később is minduntalan arra kellett gondolnom: milyen gyönyörü lehet
maga akkor…

Elza. – Mikor? Csak ki vele!

Feri. – Nos, akkor… ha talán mégis vannak olykor szerelmes gondolatai!

Elza. – Szóval maga egy húron pendül Bokrossal!

Feri. – Ohó, nagy különbség van köztünk!… Mert én csak akkor mondok
ilyeneket, a mikor felhatalmazott rá, sőt kötelességemmé tette a
nyiltságot. Különben, ha folyton a teljes igazságot kell beszélnem:
akkor is gyanakodtam, és most is gyanakszom, hogy kegyelmesebb lett
volna a kis Bokroshoz, ha ez véletlenül másféle alak.

Elza. – Magának Apollónak is megmondtam volna, hogy nem szeretem a nagy
társaságban való illetlenkedést. Azt megengedem, hogy a kis Bokros
különben is a begyemben volt. Egy nyomorult kis nem tudom micsoda, a
kinek minden vagyona és minden jótulajdonsága egy pár tiszta ingből áll,
s a ki társadalmi pozicziót, partit vagy nem tudom mit akar szerezni
tisztára a szemtelenséggel, mert a szemtelenséghez még csak elméssége
sincsen!… És hogy ha még úgy szomjaznám is a kétértelmüségeket… tegyük
fel, hogy iszonyuan meg volnék szorulva e tekintetben… pedig öt
forintért annyi kétértelmüséget olvashatok, a mennyit akarok… már az
igaz, hogy a kis Bokros volna az utolsó ember, a kinek az efféle
bizalmasságot megengedném!… Mit akar?! Egy ember, a ki selypesen mondja
el a kétértelmüségeit!… Ne is beszéljünk az istenadtáról! De maga
csalódik, ha azt hiszi, hogy másnak nem mondtam volna oda. Akárki
megkaphatta volna tőlem ugyanezt, a ki úgy viselkedik, mint ez a kis
pikáns. Például maga is, pedig magát mindig szíveltem. De isten látja
lelkemet, lehet akármennyi hibám, sőt lehetnek olyan gondolataim is, a
melyeket a gyóntatómnak se mondok meg, de az a hiba nincs meg bennem, a
mi sok asszonyismerősömben, hogy tudniillik közönség ide, közönség oda,
ők bizony nem restellik elárulni, akár egy egész piacz előtt se,
akármilyen vidám és akármilyen merész gondolatukat. Arra nem merek
megesküdni, hogy soha senki előtt se fogok kiejteni ártatlanabb
illetlenségeket, és arra még kevésbbé, hogy soha senkinek az
illetlenségeit se fogom meghallgatni, de ilyen ember csak egy lesz, és
ez is csak a legnagyobb titokban érheti el ezt a szerencsét, miután az
anyakönyvvezető és a püspök előtt velem szemben a legsúlyosabb
kötelezettségeket vállalta magára, ezért a kis bizalmasságért. Másvalaki
előtt, pláne egy harmadik személy jelenlétében beszélni efféléről, vagy
hallgatni efféléket!… fuj, erre a perverzitásra nincsen bennem semmi
hajlandóság!

Feri. – És lássa, mikor megbántott szemérmessége erre a kitörésre
ragadta, nekem is, a többieknek is, mindenfélére kellett gondolnunk,
arra a mindenfélére, a miről Bokros beszélt… Sőt többet mondok. Mert a
teljes igazság az, hogy: éppen ez keltette fel az érdeklődésemet…

Elza. – Vagyis irányomban való jobb hajlandóságait éppen annak
tulajdoníthatom, hogy akkor, velem kapcsolatban, mindenfélére kellett
gondolnia?!… Köszönöm szépen! Igazán megszégyenít. Most már belátom,
hogy kifakadásom nemcsak illetlen, hanem ostoba is volt… hogy nem ez
lett volna az eljárás, hanem ott hagyni a kis pajzánt, az első szóra…
ebben az esetben persze nem lett volna szükség semmiféle kifakadásra.

Feri. – Néha a rosszból is származhatik jó. Lehet, hogy ez a kifakadás
hiba volt; de eszem ágában sincs, hogy hibáztassam, mert ez rám nézve
áldásossá vált.

Elza. – Ne folytassa. Már kezdek félni a tökéletes nyiltságtól.

Feri. – Nincs miért. Igaz, hogy az első gondolatom az volt: »Nini,
milyen szép ez a kis lány!… és még milyen szép lehet akkor!… még csak
akkor lesz igazán szép, a mikor csókolni, ölelni fogja azt, a kit
szeret!…« De a hogy ez a gondolat akaratom ellenére is egyre jobban,
egyre gyakrabban foglalkoztatott, lassankint eszembe jutott sok minden
egyéb. Hogy maga tulajdonképpen nagyon okos és nagyon jó kis lány… hogy
milyen derék és édes dolog volna, ha ezt a szép, okos, jó kis lányt én
vehetném el feleségül, s a többi, s a többi.

Elza. – Mit satöbbizik?! Hisz most kezd okosan beszélni!

Feri. – Elég az hozzá, ettől fogva már gyorsan ment a dolog. Nemsokára
észrevettem, hogy egy kicsit meg vagyok gabalyodva, és mikor ezt
megállapítottam, akkor már csak egy lépés volt addig az elhatározásig,
hogy a szerencsémet nem fogom elszalasztani. A rögeszme hihetetlenül
hamar fejlődött ki bennem. A többit tudja. És még csak annyit mondok,
teljes nyiltsággal és teljes komolysággal, hogy meglehet, magának van
igaza… meglehet, hogy az, a mit maga iránt érzek, nem az a bizonyos
szerelem, a melyről a költők beszélnek… meglehet, ez csak vonzódás,
szeretet, becsülés, és rezon, a mint maga magyarázza, nem bánom; de az
bizonyos, hogy okosabb dolgot nem tudok elképzelni, mint a mi
házasságunkat, és semmiféle okos dolgot nem lehet jobban kivánni, mint
én kivánom, hogy bár csak túl volnánk már ezen a hónapon!

Elza. – Az epilóg kibékit a bevezetéssel.

Feri. – De most magán a sor.

Elza. – Hogyhogy?

Feri. – Most már magának kell elmondania, minek köszönhetem, hogy
rögeszmémnek sikerült megtörnie a maga közönbösségét? Hogy is mondta?
Valami kis esemény idézte elő ezt az örvendetes változást? Vagy valami
lassu átalakulásnak tulajdoníthatom? Talán maga se tudja? De egész
őszintén feleljen!

Elza. – Nyiltságért nyiltság. Igenis, valami kis esemény. Mikor maga,
nem csekély meglepetésemre, hosszu közönbösség után egyszerre csak
udvarolni kezdett nekem, akkor… akkor már nem volt egészen közönbös
előttem… minden túlzás nélkül, a legtökéletesebb józansággal szólva: már
felkeltette a figyelmemet.

Feri. – És ez a kis esemény?

Elza. – Németujlakon történt, akkor, mikor Blanka szépművészeti
akadémiát csinált a házunkból, s maga nem tudom melyik költőnő vagy
művésznő kedvéért tisztelt meg bennünket a látogatásával. Ne bámuljon
úgy! Semmi különös nem történt. Egyszer Héthársynéval vitatkozott. Arról
volt szó, hogy a házasságban ajánlatos-e a tökéletes nyiltság, vagy
okosabb, ha a férj egy bűvös kört von a lelke köré, a hová az asszonynak
sohase szabad belépnie… szóval nem adja ki magát egészen a feleségének,
bizonyos »diskrécziót« őriz meg a házasságban, mint a hogy a mai
hétköznapi filozófusok mondják. Maga talán csak véletlenül, mert éppen
ez jutott az eszébe, valami olyanformát talált mondani, hogy maga csak
azt a házasságot tartja boldognak, a melyben az asszony a kedvese is a
férjének, sőt egyszersmind egyetlen pajtása. Így mondta?

Feri. – Így.

Elza. – Akkor néztem meg magát először.

Feri. – Helyeselte a nézetemet? Vagy megbotránkozott rajta?

Elza. – Azt most nem mondom meg. Majd egy hónap mulva.

Feri. – És a teljes őszinteség?

Elza. – Nőtől teljes őszinteséget követelni! Ne tettesse magát olyan
naivnak! Ezt csak egy három napos asszonytól lehet kivánni; azt hiszem,
attól se mindig. A kérdés csak az, hogy most is vallja-e ezt a nézetet?

Feri. – Most is vallom. De leszögezem, hogy maga engem már a teljes
nyiltság ünnepén is becsapott.

Elza. – Ez természet rendje, Feri. A gyöngébb védekezése az ellen, hogy
az erősebb vissza ne éljen a hatalmával. Természetes, tehát becsületes
dolog. A baj csak az volna, ha maga csapna be engem.

Feri. – Rajta leszek, hogy ne csapjam be.

Elza. – Ez egészen becsületes igéret. Ó, istenem, olyan becsületesek,
olyan okosak, és olyan szerencsések vagyunk! És ez a házasság oly
megdöbbentően becsületes, okos és szerencsés dolog volna! Éppen ez az, a
mi a legnagyobb aggodalmakat kelti bennem.

Feri. – Ezeket az aggodalmakat, szavamra, nem értem.

Elza. – Tudja, egy idő óta, olyan szerencsésnek érzem magamat, bogy
iszonyuan meg vagyok ijedve. A Polykrates sorsától félek… tanulta maga a
Polykrates gyűrűjét? Hát ez az. Minden olyan jól megy, hogy remegek,
hátha közbejön valami?! De mi jönne közbe, nem igaz? Mind a kettőnk
családja örül ennek a házasságnak… az én szüleim boldogok. Hogyne! Végre
egy kifogástalan kérő. Ha nem is mágnás, de régi patriczius családból
való; úriember, vagyonos, fiatal, kedves. Valósággal szerelmesek magába.
Mi jönne közbe kívülről? Nem képzelem. És mi jöhetne közbe – közöttünk?
Ezt még úgy se tudom elképzelni. Ha nem is az őrjöngő szerelem kapcsol
bennünket össze, mindenesetre a kölcsönös, önkéntelen vonzalom, a
szeretet és a becsülés, az őszinte, mély érzés, a melyet a rezon is a
leghathatósabban támogat… és nem tudom, hogy nem ez-e az igazi
szerelem?!… vagy legalább is nem ez-e az, a min a boldog házasságnak
alapulnia kell?!… mert hiszen mindenki tudja, hogy magában véve a
legőrületesebb szerelem se elég a házasság boldogságához.

Feri. – Mindebből kiderül, hogy az aggodalomnak semmi értelme.

Elza. – És mégis!… A kabala!… Néha úgy rémlik, mintha a Blanka és én meg
volnánk átkozva! Tudja-e, Feri, hogy maga már a tizenkettedik vőlegény,
ebben a házban!

Feri. – Teringettét! A tizenkettedik?

Elza. – Sokalja?

Feri. – No, tizenkét vőlegény nem mondható kevésnek.

Elza. – Igen, mert maga sohase gondolkozott erről, és nem is sejti,
micsoda kínba kerül, a míg egy szegény milliomos leány nagynehezen
férjhez mehet!… Különben, ki kell jelentenem, hogy a tizenkét
vőlegényből hetet a Blanka kontójára kell írni. Nekem maga még csak az
ötödik vőlegényem, és az öt közül egy nem számít, mert egy pillanatig se
volt szándékom hozzámenni, csak a világ kedvéért szerepeltettük egy
darabig vőlegény gyanánt… de hiszen ismeri az esetet.

Feri. – Mindegy. Azért, drágám, a tizenkettedik vőlegénynél mégis csak
jó lesz megállapodni.

Elza. – Rajtam nem múlik. És kérem, édes Feri, nagyon kérem: ne őrüljön
meg hirtelen és ne hagyjon a faképnél! Most már igazán meg kell
állapodnunk. Gondolja meg, hogy a tizenkettedik után a tizenharmadiknak
kellene következnie, és ki vállalkoznék arra, hogy ebben a szerencsétlen
házban a tizenharmadik vőlegény legyen?!




XXII. A MÉLA AKKORD.

– A szín: ismét Elza szobája. Elza és Héthársyné élénk beszélgetésben. –

Héthársyné. – Na és?

Elza. – Na és mindenki boldog volt. Elképzelheted… hiszen ismered a
papát és a mamát… tudod, hogy ő nálok az első: a származás. Nos, a
Gerzsonok már olyan régi patricziusok, hogy a dzsentrinek is a krémjébe
emelkedtek, a mi természetes, mert a dzsentri nálunk csak kis részben
áll régi nemesekből, nagy többségüket mindenekelőtt régi patricziusok,
azután nagyrangu tisztviselők, előkelő poziczióban lévő honorácziorok,
már a nagyapjukról is gazdag egyszerü keresztények, régi tehetős
polgárok, végül nagyon megvagyonosodott uj nemesek alkotják. És a mióta
a tömeges bárósítás meglehetősen devalválta a bárói czím értékét, az
arisztokraczia egy része pedig annyira elszegényedett, hogy még kis
hivatalokra is rávetette magát, azóta egy első osztályu dzsentri sokkal
több ember, mint akármelyik jött-ment pénzbáró vagy akármelyik pénzetlen
gróf, a kinek a hivatalban egy Blayer úr vagy egy Mayer úr parancsolgat.
Hiába, a közfelfogás már így alakult ki.

Héthársyné. – Természetesen.

Elza. – Gerzson Feri tehát, a ki a dzsentriben a vezéralakok közé
tartozik, rang és nemesség nélkül is arisztokrata számba ment… hiszen te
tudod a legjobban, édesem, hogy vannak grófnék, a kik soha, de soha se
lehetnek mágnásasszonyok, viszont vannak mágnásasszonyok, a kiknek a
férje nem volt gróf vagy báró…

Héthársyné. – Hát persze!

Elza. – Arisztokrata számba ment, mondom, annyival inkább, mert
iskolatársa volt és azóta is jóbarátja Tihamér és Ottmár grófoknak, a
kik az iskolában a többi fiúkkal nem érintkeztek, csakis ő vele
tartottak barátságot, s a kik aztán, később, bevitték a Nemzeti
Kaszinóba is.

Héthársyné. – Ah! Tagja a Nemzeti Kaszinónak is? De hát hogy van, hogy
soha se láttam a tánczestéken?

Elza. – Talán láttad, csak elfelejtkeztél róla, mert az utolsó két-három
évet Párisban, Londonban, Berlinben és a külföld nagy gyárvárosaiban
töltötte.

Héthársyné. – Igazad lehet.

Elza. – Elég az hozzá, Gerzson Feriben a papa is, a mama is, igazi
mágnást láttak, és méltán, mert ezt végre mégis csak az dönti el, hogy
ki van otthon azokon a helyeken, a hol a legexkluzivabb kis kontesszek
tánczolnak, nem igaz?

Héthársyné. – Világos.

Elza. – Vedd ehhez, hogy ez a mágnás-kérő nem úgy lépett fel, mint… mit
mondjak?… mint például a Blanka herczege, a ki egészen nyiltan arra az
álláspontra helyezkedett, a melyre az angol és franczia arisztokraczia
ifjai az amerikai pénzfejedelmek lányaival szemben. Itt nem volt szó
házassági üzletről a születés és a vagyon közt. Neki nem kellett az én
vagyonom, mert ő maga is igen vagyonos volt. Vedd hozzá végre, hogy ez a
velünk legalább is egyenrangu és vagyonos kérő, azonkivül fiatal,
csinos, okos, kedves ember, a kiben megvan minden elképzelhető
jótulajdonság… az olyan jótulajdonság is, a melyekről a papák és a mamák
álmodoznak, meg az olyanok is, a melyeket a szerelmi házasságra sóvárgó
leányok keresnek… szóval az ideál, a kék ég… és ezek után képzelheted az
öregek boldogságát.

Héthársyné. – No és te?

Elza. – Ah, édes istenem, erről most már nem mondhatok neked eleget!
Csak annyit mondok, hogy én is boldog voltam. Ha egész nap lámpással
keresem, és ha bejárom érte az egész világot, akkor se találhattam volna
vőlegényt, a ki inkább kedvemre való. Itéld meg magad. Egy vőlegény, a
ki szép is, jó is, és mégcsak nem is hamis!

Héthársyné. – Szerelmes voltál belé?

Elza. – Nem tudom. Azt mondtuk egymásnak, hogy nem vagyunk szerelmesek,
mert mind a ketten sokkal józanabbak vagyunk, de nagyon, nagyon
szeretjük, sziveljük, kedveljük egymást, és nagyon, nagyon kívánjuk ezt
a rezon-házasságot. De én nem tudom, hogy vajjon nem ez-e az igazi
szerelem? Azt hiszem: igen, szerelmes voltam… egy kissé mindenesetre…
legalább is kezdtem szerelmes lenni bele… szóval ez több volt, mint a
mit valaha előre képzeltem.

Héthársyné. – Ugyan ne mondd!

Elza. – Becsületszavamra. Különben képzeld bele magadat a hangulatomba.
Nekem azt kell mondogatnom magamban: »Ugy látszik, ez az igazi… Ha van
helyes házasság a világon, úgy ez lesz az!…« És általános megelégedés.
Ueber allen Gipfeln ist Ruh’!… És alattunk, és felettünk, és bennünk is
a menny volt, szivünkben szent tűz lángolt!

Héthársyné. – No né ez a kis lány!

Elza. – Hogy ugyanebben a stílusban folytassam, már azt hittük, hogy:
Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben boldogok… hogy: no most az
egyszer már igazán nem jöhet közbe semmi!… a mikor egyszerre jön ez a
fene meglepetés. De hát ki képzelhette előre ezt a katasztrófát?! Hogy a
derült égből lecsapjon a mennykő?! Hogy a »Gerzson és Teubner« czég,
Budapest egyik legrégibb czége, egyszerre, váratlanul, hirtelen
összeroskadjon, összeroppanjon?! A »Gerzson és Teubner« czég, a mely
megvolt és virágzott már akkor, a mikor a szépanyám még kislány volt,
mert az már ott vette a vasalót!… A »Gerzson és Teubner« czég, a melynek
a háza az első ház volt, a melyre a pillantásom esett, mikor ebbe a
világba kikukkantottam!… Az a ház, a melyet gyerekjátékaim közepett
folyton látnom kellett, a maga mozdulatlanságában, változatlanságában, a
maga komor csöndességében, a maga tekintélyes, örök egyformaságában! Azt
hittem, ez a ház úgy hozzátartozik Budapesthez, hogy Budapest nem is
lehet meg nélküle. A mióta az eszemet tudom, úgy gondolkoztam, azt
képzeltem, hogy a »Gerzson és Teubner« ház mindig volt és mindig lesz,
mint a hogy a nap mindig ott lesz az égen!… És tessék!

Héthársyné. – Ahá, kezdem érteni! Ez a katasztrófa téged nem zavart
volna meg, de a szüleid most már hallani se akartak a dologról.

Elza. – Azt nem mondhatnám. Mikor meghallottuk, hogy a »Gerzson és
Teubner« czég összeomlott, mindnyájan olyan perplexek voltunk, hogy
egyátalján nem is beszéltünk a jövőről. Sőt, meg kell vallanom, azt
hiszem, hogy maga ez a katasztrófa még nem tette volna lehetetlenné a
házasságot. A papa ugyan mondott annyit, hogy: »Ha ez a Gerzson Ágost,
koldus létére, így becsaphatta az egész világot, akkor már senkinek se
lehet hinni!« – de ez semmit se jelent. Ő is, a szegény mama is, annyira
meg vannak törve… aztán a Feri diplomás ember, mérnök, és ha elvesztette
a vagyonát, ez az ő társadalmi poziczióját nem érinti… és végre is, hála
istennek, nem vagyunk olyan siralmas helyzetben, hogy ne engedhetnénk
meg magunknak ilyen fényűzést… egy szegény férj még igen jó parti lehet,
ha olyan ember, mint a Feri… szóval nem tudom, mi történt volna, ha
véletlenül erőszakoskodom. A papa és a mama, úgy képzelem, egy kis
habozás, egy kis vonakodás után végül abba is belementek volna, hogy
menjek hát a Ferihez, ha a Feri tönkre ment is… De erről nem is volt
szó. Nem volt alkalmunk hosszasan tanakodni az ügyről.

Héthársyné. – Hogyan? Hát nem a szüleid?… hanem te magad bontottad fel a
partit?

Elza. – Soha se fogod kitalálni, ki bontotta fel. A Feri bontotta fel!

Héthársyné. – Ne beszélj!

Elza. – Az nap, mikor híre terjedt, hogy a Gerzson-czéget nem lehet
megmenteni, kapok a Feritől egy nagyon szép levelet. Nagyon szépen, de
nagyon röviden írt, körülbelül annyit, hogy az után az előre nem látott,
el nem képzelt eset után, a mely őt magát is rettenetesen meglepte,
visszaadja a szabadságomat és visszaküldi a jegygyűrűmet. Erre én
leültem az íróasztalomhoz s röviden annyit írtam neki, a papáék
megkérdezése nélkül, a saját felelősségemre, hogy én nem a
Gerzson-czéghez akartam feleségül menni, hanem ő hozzá, s hogy ez az
eset az én érzéseimen semmit se változtatott, tehát s a többi… Sietek
megjegyezni, hogy némi habozás után írtam ezt, s miután elküldtem a
levelemet, hosszasan elgondolkoztam a dologról.

Héthársyné. – Érdekes!

Elza. – Erre a Feri azonnal meglátogatott. Igen kedves volt, kedvesebb,
mint valaha, és azt mondja nekem, hogy ő bizony nem fog visszaélni az én
lovagiasságommal… igen, lovagiasságot mondott. Megjegyzem, valósággal
mániája és szavajárása, hogy ő »nem él vissza«… no, de ezt a csekély
egyhanguságot meg lehet neki bocsátani. Szóval igen kedvesen… egyre
kedvesebben… mondhatom, igen szerettem volna ujra meg ujra megcsókolni…
azt bizonyítgatta nekem, hogy a mi házasságunk most már nem volna
rezon-házasság. Mert azok után, a mik köztünk történtek… s különösen az
után, hogy régen ismertük egymást és mégis csak a legutóbbi időben
botlottunk össze… előbb vagy utóbb felébredne, feltámadna bennem az a
gyanu, hogy ő ismerte a családja vagyoni helyzetét, a mikor udvarolni
kezdett nekem… s hogy valójában csak akkor jutottam eszébe, a mikor már
koldusnak tudta magát… és azért vett el, mert nem maradt számára egyéb,
csak az érdek-házasság. Már pedig, ha ez a gyanu feltámadna bennem,
aminthogy, ha összekelnénk, bizonyosan feltámadna… vagy előbb, vagy
utóbb, de okvetetlenül… akkor… akkor mind a ketten nagyon boldogtalanok
lennénk… annál boldogtalanabbak, minél későbben jutna ez eszembe.

Héthársyné. – És te igazat adtál neki?

Elza. – Igazat adtam neki.

Héthársyné. – De ha szereted!… Ha meg vagy győződve róla, hogy derék
ember és csak magadért vesz el!

Elza. – Tudod, nehéz az eset. Mert a meddig nem vesz el, addig csakugyan
meg vagyok győződve erről, s addig bizonyosan tudom, hogy a Feri a
legderekabb ember a világon. De attól a percztől fogva, a mikor elvenne,
már nem felelhetnék semmiről. Attól a percztől fogva, nem tudom, hogy
nem gyanakodnám-e mindjárt… hiszen, mondom, hogy már előbb is
gondolkozóba estem, és ha levontam az angazsmánom következéseit, ha
lovagiasan állottam a szavamat a változott körülmények között is, ez nem
jelenti azt, mintha egy pillanatig se gyanakodtam volna. Elég az hozzá,
beláttam, hogy a Ferinek igaza van, s hogy a házasságunk most már nem
volna rezon-házasság. A helyzet rám nézve ez: most van egy ideálom, mert
boldoggá tesz, hogy ez a derék ember szeretett és feleségül akart venni.
Mért adnám oda ezt az ideált egy bizonytalan jövőért, egy férjért, a kit
azonnal gyanusítanom kellene, és a kit talán meg kellene vetnem, akkor,
a mikor már késő, akkor, a mikor már hozzá vagyok kötve?!

Héthársyné. – Ejnye, be furcsán okoskodtok! Igazán méltók vagytok
egymásra.

Elza. – Remélem, igen. Sőt bizonyosan tudom, mert a Feri természetesnek
találta, hogy igazat adok neki, és nem viselkedett úgy, mint a ki a
saját vermébe esett bele. Nem hűlt el, mikor meghallotta, hogy
egyetértek vele, hanem szépen megpusziztuk egymást és elváltunk.

Héthársyné. – No hát ez bolondság.

Elza. – Mindenesetre bolond az eset. Mert rám nézve a helyzet az, hogy:
most már tudom, ki legyen az ideálom, de az ideálom nem lehet a férjem,
mert akkor megszünik az ideálom lenni. Még ridegebben szólva: most már
tudom, hogy, ha asszony volnék, ki lehetne a csábítóm… Kedvesem már
volna, de a kedveshez még nincs férjem, a kit megcsalhassak vele.

Héthársyné. – Olyan furán beszélsz, hogy lehetetlen komolynak tartanom
az elhatározásodat.

Elza. – Befejezett ügy ez, édesem, olyan végérvényesen befejezett, hogy
a Feri már el is utazott Essenbe, munkát keresni.

Héthársyné. – Ej, Essen nincs a világ végén. A Feri vissza fog térni és
te addig meggondolod magad.

Elza. – Vederemo. De, őszintén szólva, egy cseppet se tartom
valószinünek, hogy vissza lehessen csinálni ezt a dolgot.

Héthársyné. – És a családod? Nem igyekeztek rábeszélni, hogy maradj meg
a Feri mellett, minden daczára?

Elza. – Látod, ez érdekes. Ha én véletlenül abajgatni találok, a hogy a
szindarabokban szoktak a kisasszonyok, és megkötöm magamat, hogy én
bizony a szerelmesemé akarok lenni, mert így meg úgy, a Feriért élek, s
a Feriért meghalok, akkor, esküszöm neked, kétségbeesett erőfeszítéseket
tettek volna, hogy felbontsák a partit és lebeszéljenek minden további
őrültségről. De minthogy az ügy szóba se került, s megtettem nekik azt a
szivességet, hogy felmentettem őket minden ilyes fáradságtól, most engem
okolnak a szerencsétlen kimenetelért, és szívtelennek,
meggondolatlannak, könnyelmüen szeszélyesnek, meg még nem tudom minek
mondanak.

Héthársyné. – No látod!

Elza. – Azért csak próbálnád beadni nekik, hogy jól van, meggondoltam
magamat, s engedek a rábeszélésüknek!

Héthársyné. – Magad is mondtad, ki tudnád csikarni a beleegyezésüket.

Elza. – Igen, nagynehezen. De nincs miért erőködnöm.

Héthársyné. – Hát hogyan képzeled a jövőt? Férjhez fogsz menni máshoz?
Komolyan elhatároztad, hogy máshoz méssz feleségül, a hogy az előbb
tréfásan fenyegetőztél? Mert, remélem, ezek után sem akarsz apáczának
menni? És nem képzeled a jövőt úgy, hogy majd mind a ketten szépen
megöregedtek itthon?

Elza. – Bizony, lelkem, úgy látszik, mi mind a ketten hoppon maradtunk.
Mert csak nem gondolod, hogy a legutóbbi zajos események után,
mondhatni: egy egész viharos mult után, nemsokára megint egy uj
vőlegényt prezentálunk a világnak, egy tizenharmadik vőlegényt?! Brrr,
végig fut rajtam a hideg, ha erre gondolok. No és megvárni azt, mig szép
csöndesen elfelejtik nekünk ezt a szépszámu kalandot!… mig a világ
megemészti, a mit én meg a Blanka egypár év óta beadtunk neki!… ez
annyi, mint beleőszülni a várakozásba, mint örökkön várakozni. És az idő
lassacskán eljár, édesem. Már éppen nem vagyunk gyerekek; már
veszedelmesen közeledünk ahhoz a korhoz, a melyben a kegyetlenek
vénleánynak mondják az embert. Nos, igen, ez a lasciate ogni speranza.
Le kell számolnunk vele, hogy a permanens vagy a krónikus mátkaság ideje
örökre elmult; hogy számunkra már nem nő fű, nem születik és nem serdül
fel többé vőlegény. Hogyan képzelem a jövőt? Mindenesetre szomorunak.
Nem tartom kizártnak, legalább is nem tartom lehetetlennek, hogy mikor
elérkezünk a már meg nem vallható esztendők küszöbére,
elkeseredésünkben, kétségbeesésünkben, mégis csak férjhez fogunk menni…
hozzánk való urakhoz… minden előzmény, mátkaság és szerelmi nyájaskodás
nélkül… egy kissé elbujva az emberektől… mély csöndben, legszűkebb
családi körben, útiruhában, reggel nyolcz órakor… lakodalom, meghívó,
minden nélkül… Meglehet, hogy Blanka egy rossz órában mégis csak rá fog
fanyalodni arra a szerelmi szurrogátumra, a melyet a Perényi
szeszgyárossal való szövetkezés kinál, s meglehet, hogy ha Bertalan
Dórit szépen fejlődő köszvénye és az aggkori elmegyöngülés rábirja
fogadalmának megszegésére, mégis csak én leszek az, a kit rá fog
beszélni, hogy a betegápolója legyen… de érdemes erről beszélni?!… És ez
is csak egy Grand Peutêtre. A valószínü az, hogy igenis: vénleányok
leszünk és vénleányok maradunk. Előjön ez, lelkem, a legjobb családokban
is.

(Megjelenik: a báró.)

A báró (a ki hallotta az utolsó szavakat). – És mit szól ehhez a bárónő?

Héthársyné (miután kezet fogott a báróval). – Én a báró véleményén
vagyok. Azt mondom, hogy ez nem jól van így, és hogy a kis lánynak
nincsen igaza.

A báró. – És mondja meg a báróné őszintén, hogy nincsen-e igazam, hogy
ha megpukkadok?! Foglaljon helyet a bárónő az én álláspontomon. Ez a
világ telve van emberekkel, kik leányaikkal a legcsekélyebb mérvben sem
törődnek, ellenkezőleg a kávéházban kalabriászt játszanak. Ezen egyének,
midőn gondolják, hogy leányaikat czélszerü lesz kiházasítani, letesznek
kétezer forintot, aztán egy páholyból szemlét tartanak a jelentkező
fiatalembereken, kiválasztják közülök a legtörekedőbbet, a
legegészségesebbet és a legtevékenyebbet, aztán egyszerüen tudatják a
leányukkal, hogy ez a nevezett legyen az, a kihez akár szép időben, akár
esőben férjhez fognak menni, mire a leányok szó nélkül férjhez mennek és
sietnek unokákat adni egy embernek, a ki még ekkor sem megy haza a
kávéházból, hanem bemondja a mestereket. És az ilyen egyének elég
szerencsések meghalni azon tudatban, hogy a leányaik számára pontosan és
minden fennakadás nélkül a legboldogabb házasságot bonyolították le. És
én, ki mindig pusztán a családomnak éltem, ki fiatalságomban számos
örömet megvontam magamtól, hogy gyermekeimnek minél előbb biztosítsam a
kényelmet és minél nagyobb kényelmet, ki minden élvezetemet gyermekeim
nevelésében kerestem, s e tekintetben nem kiméltem sem költséget, sem
fáradságot, sem személyes atyai felvilágosításaimat, ki leányaimat, mint
princzesszeket, mindenre taníttattam, számtanra, nyelvekre, sőt még
mythologiára is, ki oly hozományt kerekítettem ki számukra, mely
számtalan hitbizomány-tulajdonosnak sem válnék szégyenére, nekem, és
éppen nekem, szükséges legyen megérnem, hogy a leányaim ma ezért nem,
holnap azért nem, de se ma, se holnap nem mennek férjhez, és ha a
bőrömből kibúvok is, akkor sem mennek férjhez! És mondja meg nekem a
bárónő, hogy ez nem azért történik-e, mert mint öreg majom szerettem
leányaimat, mert czélszerütlenül elkényeztettem őket, mert ők már sárga
csőrrel okosabbak akartak lenni egy tapasztalt öreg kakasnál, mert
alkalommal vagy a nélkül, mindig és igen tévesen megengedtem nekik a
személyes gondolkodást, és mert saját fejökkel akarták helyettesíteni az
én czéltudatos fejemet?! És mondja meg nekem a bárónő, jelenleg nem az
történik-e, hogy ők végül az én saját zsiromba fulnak bele, és nem
tudnak férjhez menni, csupán azért, mert túlságosan jól ültek itthon?!

Elza. – Papuskám, most már ne vitatkozunk erről; úgyis hiába. Hidd el,
nem történt velünk semmiféle csuda. Régi dolog, hogy minél gazdagabb egy
leány, annál nehezebben mehet férjhez, mert minél jobban ül otthon,
annál változatosabbak és annál nagyobbak az igényei.

A báró. – Ne keseríts engem, gyermekem, mert ha még sokáig izgatsz,
mindjárt átkot fogok mondani magamra és azt fogom mondani: bár volnék
inkább szegény ember! Valóban, bárónő, ha látom, hogy a legszegényebb
emberek is mily könnyü szerrel helyezik el leányaikat egy vagy több, nem
vagyonos bár, de törekvő és tetterős férj karjaiban, kik nem
késlekednek, nem tehetős bár, de érdemes apósukat unokákkal
örvendeztetni meg, kedvem volna istenkisértő szavakkal megirígyelni a
legtöbbet nélkülöző, a legszégyenletesebb, a legszennyesebb szegénységet
is. Pedig, ha egy öreg embernek a véleményei sokban átalakulnak, és
látva ezt, látva azt, a nézetei meglágyulnak, felfordulnak, gyökerében
megváltoznak, egészen mások lesznek, úgy mindenről, mint más egyebekről,
isten látja lelkemet, csak egy dolog van, melynek elítélésében sohase
ingadoztam, és ez: a szegénység!

(Vége.)




TARTALOM.

I. Első szerelem 1
II. Egy monokli a vizben 14
III. Szervusz, szerelem! 36
IV. Tévedés a személyben 52
V. A kis Disraeli 64
VI. Az életember 77
VII. A Lipótváros réme 88
VIII. A napevő 97
IX. Teofil 110
X. A tengeri kígyó 120
XI. Marcel, a nagy festő 129
XII. Tragikus idill 140
XIII. A nyúlból jáger lesz 160
XIV. Leüt a tüzes istennyila 172
XV. Egy csöndes zugban 183
XVI. Holdas éj 194
XVII. Az egészség pénzkérdés 207
XVIII. A beszélő ujság 222
XIX. Ralph Trafalgar 237
XX. Családi jelenet 249
XXI. A tizenkettedik vőlegény 260
XXII. A méla akkord 274




      *      *      *      *      *      *




Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:

129 folyamodnak…. Megjelennek folyamodnak… Megjelennek

135 Körülnéz a neremben. Körülnéz a teremben.

199 csipkékl ben és egyebekben csipkékben és egyebekben

205 akarom hinni!.. akarom hinni!…

206 A Vén nyárfa. – Még A vén nyárfa. – Még

287 III. Szervusz, szerelem! 37 III. Szervusz, szerelem! 36]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 40577 ***