1 files changed, 4546 insertions, 0 deletions

diff --git a/38728-0.txt b/38728-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..80cd721
--- /dev/null
+++ b/38728-0.txt
@@ -0,0 +1,4546 @@
+The Project Gutenberg EBook of Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet), by 
+László Merényi
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+
+Title: Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet)
+
+Author: László Merényi
+
+Release Date: January 31, 2012 [EBook #38728]
+
+Language: Hungarian
+
+Character set encoding: UTF-8
+
+*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK ***
+
+
+
+
+Produced by Albert László (This book was produced from
+scanned images of public domain material from the Google
+Books project.)
+
+
+
+
+
+
+DUNAMELLÉKI
+EREDETI
+NÉPMESÉK.
+
+DUNAMELLÉKI
+EREDETI
+NÉPMESÉK.
+
+ÖSSZEGYÜJTÖTTE
+
+MERÉNYI LÁSZLÓ.
+
+I. KÖTET.
+
+PEST.
+
+KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
+
+MDCCCLXIII.
+
+Pest, 1863. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál.
+
+
+
+
+A HÁROM ARANYGYÜRŰ.
+
+Volt egyszer a világon egy király s ennek egy gyöngyadta fiacskája.
+
+Hogy im a király özvegy ember volt, az irástudók és a tátosok azt
+tanácsolták neki, hogy házasodjék meg, legalább lesz, a ki fűt, főz,
+varr és mos rájuk. A király ráadta a fejét a házasságra s elvette a
+burkus király hátrahagyott özvegyét, kinek szintén csak egyetlen egy
+fiacskája volt: igy a király gyermekcséje mostoha kézre került, pedig a
+mostoha, csak mostoha s bizony nem édesszüle az.
+
+De a fiatal menyecske még mostohánál is mostohább volt; mert mig a maga
+porontyára egy héten háromszor is adott tisztát, addig a király
+fiacskájára három hétben sem egyszer: igy a kis fiu örökkön örökké
+piszkos, szennyes volt.
+
+Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában a király, hogy az ő fia
+mindig oly szurtos, mint valami oláhczigány purdé, végre nem álhatta szó
+nélkül s kérdőre vonta a feleségét, de ez elsimitotta a dolgot, hogy ő
+csakannyiszor ad erre is tisztát mint a magáéra, s ha az elpiszkolja,
+arról nem tehet. Annyira, annyira, hogy az apa szivét egészen
+elidegenitette a saját gyermekétől és a másé felé hajlitotta;
+ugyannyira, hogy a király egészen kivetette kegyelméből a fiát s jobb
+szerette a felesége gyermekét, mint a magáét.
+
+Ejh, gondolta magában a király, minek tartok én az aranyszőrü nyáj
+mellett drága pénzen juhászt, ha ez a gyermek olyan piszkos, – a mostoha
+pedig kontrázott az urának: igy a királyfiból csakugyan juhpásztor lett.
+
+De ez még csak most került az ebek harminczadjára; mert a mostohája
+főtt-ételt nem küldött ki a kis juhász számára, hanem csak két hetes
+száraz, penészes kenyérrel tartotta, de még ezt is eczettel öntözte meg.
+
+De a királyfi megunta már rágni az eczetes száraz kenyeret, azért egy
+szép napon összebeszélt Szél Pállal, uti-laput kötött a talpára s
+eleblábolt; a nyakába akasztotta a világot, le is út fel is út, s
+elbujdosott.
+
+A mint ment mendegélt hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
+is túl, egyszer egy nagy vadon erdőben estveledett el, hol se eget se
+földet nem látott.
+
+Oh Istenem, gondolta magában, vajjon hol hajtom le a fejemet az éjszakai
+nyugodalomra, hisz itt a fenevadak is megehetnek s étlen-szomjan kell
+elvesznem?!
+
+– Dehogy kell, királyfi, dehogy kell, szólt egy hang valahonnan a
+levegőégből, csak mászsz fel erre a fára, majd lesz itt minden, még
+madártojás is csigavérrel vagy pedig mandruczkő is, csak jöszte fel!
+
+A királyfi csak ekkor tekintett fel arra a nagy fára, melynek a tövében
+állt, hát látja, hogy a fa tetején egy kis ház van, abban pedig
+ugyancsak ég ám a gyertyavilág.
+
+A királyfinak sem kell egyéb, felmászott a nagy fára s innen aztán be a
+kis házba, hol egy nagy földig érő szakálú barátot talált, ki egy nagy
+könyvből olvasott. A nagyszakálu barát intett a királyfinak, hogy üljön
+le a karosszékbe s olvasson. A királyfi sem hagyta ezt kétszer mondatni
+magának, hanem beült a nagy karosszékbe, felnyitott egy nagy könyvet s
+az olvasáshoz látott; de bár oly éhes volt, hogy majd beszakadt a két
+horpasza, mégis e nagy könyv olvasása közben éhséget, szomjat,
+fáradtságot, egy szó mint száz mindent elfelejtett.
+
+Reggelre felköltötte a királyfit a nagy szakálu barát s azt mondja neki.
+
+– Hallod-e te királyfi, hogyha jót akarsz, menj el ehhez meg ehhez a
+királyhoz szolgálatot keresni, majd megfogad az téged liba-pásztornak s
+egyéb dolgod nem lesz, mint idejekorán kihajtod a 100 ludat a pázsitra,
+este pedig hazatereled. De azok a ludak nem olyanok mint más ludak, mert
+mihelyest a pázsitra érnek, felszállnak a levegőégbe s valahányan vannak
+annyi-felé repülnek, pedig ha csak egy is hiányoznék a kerekszámból, a
+király itéletet láttatna a fejedre s megajándékoznának egy fővel, az
+pedig senki másé mint a tiéd lenne. De te ne tarts semmitől, csak a
+szavamra hallgass. Ne itt van ez a kis síp, csak te ezt fujd meg s a te
+ludaid, ha mindjárt a pokolban, vagy ennek is a fenekén volnának, mégis
+előkerülnek. Itt van még ez a három aranygyűrü is, tedd el jó helyre,
+akár a kebeledbe, akár a zsebedbe s majd mikor estvefelé hazahajtod a
+ludakat, a három közül a legkisebbiket kösd az ostorod végére. A
+királykisasszony ép ekkor hajlik ki az ablakából s majd szemébe tünik az
+aranygyűrü; majd szép szóval, édes beszédekkel el akarja csalni tőled;
+de te neked minden beszédére csak ez legyen szód és mondásod: akkor
+odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony megmutatja nekem a két
+cziczi dombját. Másnap estve lúdhajtáskor szintén ezenképpen
+cselekedjél: a középső aranygyűrüt kösd az ostorod végére s majd ezt is,
+mikor meglátja a királykisasszony, szép szóval, mézes beszéddel el
+akarja csalni tőled; de te neked mindarra csak ez legyen szód és
+mondásod: akkor odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony fehér
+mellét megmutatja. Mikor az Isten rád virrasztja a harmadik napot is,
+kelj föl idejekorán, hajtsd ki a ludakat, de estve, mikor hazafelé
+tereled a nyájat, kösd az ostorod végére a legutolsó, legszebbik
+gyémántos aranygyűrüt. A királykisasszony már ekkor várakozik az
+érkeztedre s mikor meglátja a harmadik gyémántos aranygyűrüt, imhogy a
+rosz ki nem töri érte: majd kéri aztán tőled szép szóval, mézes
+beszéddel, de mindazokra csak ezt feleld: akkor odadom a gyémántos
+aranygyűrűt; ha a királykisasszony megmutatja nekem fátyolos homlokát.
+
+No jól van, ez abba maradt. Itt a királyfi elmegyen ahhoz a bizonyos
+királyhoz, kihez a nagy szakálu barát küldte. Köszön neki.
+
+– Adjon Isten jó napot fölségednek!
+
+– Fogadj Isten szolgalegény, hát mi járatban vagy?
+
+– Szolgálatot keresek.
+
+– Ép jókor jöttél; lúdpásztorra van szükségem: azért ha kedved tartja,
+megfogadlak. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint
+száz ludat bizok az őrzésedre, reggel kihajtod a mezőre, estve pedig
+hazatereled; de azt jól megjegyezd magadnak, hogyha csak egy hija is
+lesz a kerekszámnak, nyársra huzatlak, ha pedig kitöltöd nálam a három
+napot, a mit kivánsz, azt adok.
+
+No jól van, a királyfi beszegődött lúdpásztornak. Reggel idejekorán
+fölkelt, kieresztette az ólból a száz ludat, s kihajtotta a mezőre; de
+alighogy ennek a szélére értek, már a ludak gágolva felszálltak a
+levegőégbe s valahány volt annyifelé szállt. A királyfi csakugy nézett
+utánuk, hogy majd kinézte a szemét, de azért egyet se láthatott meg,
+hogy hova repült; de azért az egész dolognak oda se nézett, mert hisz
+hát a kis síp mire való lett volna, ha nem arra, hogy a ludakat
+összehivja. Azért keresett valami árnyékos helyet, lefeküdt s aludt
+kedvére egész alkonyodásig: ekkor fölébredvén, fölkelt, előkereste a kis
+sípot, belefujt s ime! mind a száz lúd mint a parancsolat előtte
+termett.
+
+A királyfi aztán hazafelé terelte a lúdnyájat, de utközben benyult a
+kebelébe, kikereste a három aranygyűrü legkisebbikét s azt az ostora
+végére kötötte. Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtaná el a nyájat,
+a királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakán s szemébe tünik az
+aranygyűrü ragyogása. A királykisasszony nem szólt semmit, hanem
+föltette magában, hogy lemegyen estve, majd mikor senki sem látja, a
+ludak pásztorához s elkéri tőle az aranygyűrüt.
+
+A király a lúd-ól előtt várakozott a lúdpásztor érkeztére; de nem sokáig
+kellett várnia, mert az ime ihun jön s hajtja a ludakat. A király a
+kis-ajtóra állt, maga eresztette be a ludakat egyenként, olvasván: egy,
+kettő, három, mig csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy
+hija sincsen a kerekszámnak.
+
+A király aztán nem szólt semmit, csak a fejét csóválta s nagy mérgesen
+bement a királyi rezidencziába.
+
+Mikor már mindnyájan lefeküdtek, elcsendesültek, a királykisasszony egy
+nagy kendőt vetett a fejére s lement az ólba a lúdpásztorhoz.
+
+– Jó estvét Miklós! mert közbe légyen mondva, igy hitták a lúdpásztort.
+
+– Isten hozta a királykisasszonyt! Hát mi jóért keresett meg?
+
+– Én biz nem egyébért, csak azért, hogy az imént láttam egy karika
+gyürüt az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.
+
+Miklós kivette a kebeléből a három aranygyűrü legkisebbikét s mutatja a
+királykisasszonynak, ki azt a kezébe vevén, forgatja jobbra balra,
+illesztgeti az ujjára s mondogatja magában: be szép, be gyönyörü, eszem
+a lelkét! s aztán Miklóshoz fordul s kéri tőle.
+
+– Add nekem, Miklós.
+
+– Nem adom.
+
+– Add nekem, a mit kivánsz, azt adok.
+
+– Már az más. S ha megmutatja nekem a királykisasszony a két cziczi
+dombját, nem bánom, teljék szive kivánsága, odadom.
+
+A királykisasszony kivette a két cziczi dombját s megmutatta a
+lúdpásztornak, hát ez álmélkodva látja, hogy annak az egyik halmocskáján
+is egy csillag ragyog, meg a másikon is.
+
+A királykisasszonyé lett az aranygyűrü.
+
+No jól van, ez abba maradt. Itt Miklós másnap is kihajtotta a száz ludat
+a mezőre, de azok alig értek annak a szélére, szárnyra keltek s valahány
+volt, annyifelé repült; de bánta is ezt a királyfiból lett lúdpásztor,
+hisz nála volt a kis síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra,
+hogy a ludakat összehijja vele? Azért oda se nézett a bajnak, hanem egy
+szép árnyékos helyet keresett, hová lefeküdt s aludt kedvére egész
+alkonyodásig: ekkor fölébredt, fölkelt s elővette a kis sípot, majd
+belefujt s ime, mind a száz lúd mint a parancsolat előtte termett.
+
+A királyfi aztán hazafelé terelte a nyájat, utközben benyúlt a kebelébe,
+kikereste a középső nagyságu aranygyűrüt s azt az ostora végére kötötte.
+Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtotta a nyájat, a
+királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakából s szemébe tünik az
+aranygyűrü ragyogása. A királykisasszony soha világéletében még olyan
+szép gyűrüt nem látott s nem tudott hova lenni a csodálkozás miatt:
+ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, mégis majd mikor
+mindnyájan lenyugosznak, lemegyen a lúdpásztorhoz s elkéri tőle az
+aranygyűrüt.
+
+De hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem, a király maga ott az ól
+előtt várakozott a ludak megérkeztére, de nem sokáig kellett várnia,
+mert ime ihun jön Miklós s hajtja maga előtt a nyájat. A király a kis
+ajtóra állt, egyenként eresztette be a ludakat, olvasván: egy, kettő,
+három, mig csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy hija
+sincsen a kerekszámnak.
+
+A király, egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a
+fejét csóválta, nagy mérgesen bement a királyi rezidencziába.
+
+Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek a királyi
+rezidencziában, a királykisasszony egy nagy kendőt boritott a fejére s
+lement az ólba a lúdpásztorhoz. Köszön neki.
+
+– Jó estvét Miklós!
+
+– Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett
+meg?
+
+– Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó
+imént egy karika-gyűrüt láttam nálad az ostorod végére kötve, mutasd meg
+azt nekem.
+
+Miklós kivette a kebeléből a gyürüt s mutatja a királykisasszonynak, ki
+alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja jobbra balra,
+illesztgeti az ujjára s végre megszólalt ilyeténképen:
+
+– Hallod-e Miklós, egyet mondok, kettő lesz belőle: egy lúdpásztort nem
+illet meg ez az aranygyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit
+kivánsz, azt adok.
+
+– Hogyha a fölséges királykisasszony megmutatja nekem fehér mellét: nem
+bánom, teljék szive kivánsága, legyen a magáé az aranygyűrü.
+
+A királykisasszony nem szólt semmit, hanem megmutatta fehér mellét a mi
+Miklósunknak, hát látja ez, hogy annak a mellén ott fénylik a hold.
+
+A királykisasszonyé lett a másik aranygyűrü is.
+
+No jól van, ez abba maradt. Miklós aztán harmad nap is kihajtotta a száz
+ludat a mezőre, de azok alighogy annak a szélére értek, valahány volt,
+annyifelé repült; de bánta is azt a mi Miklósunk, hisz nála volt a kis
+síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra, hogy a ludakat
+összeterelje vele? Azért fülebotját se hajtotta a bajnak, hanem helyet
+keresett, egy szép árnyékos helyet, lefeküdt s aludt kedvére egész
+alkonyodásig. De ekkor fölkelt, a kis sípot előkereste s belefujt. Ime a
+száz lúd mint a parancsolat honnan honnan nem, nagy gágogások között
+előrepült, Miklós pedig aztán szép lassacskán hazafelé terelte a nyájat.
+Utközben azonban előkereste a legeslegutolsó gyémántos aranygyűrüt s azt
+az ostora végére kötötte. A királykisasszony már várta a lúdpásztor
+érkeztét, hát meglátja az ostora végén a gyémántos aranygyűrüt, melynek
+a ragyogása egészen elfogta a szeme fényét. A királykisasszony nem szólt
+semmit, de elhatározta magában, hogy mihelyest mindnyájan lenyugosznak,
+lemegyen az ólba s elkéri ezt a gyűrüt is a lúdpásztortól.
+
+A király ott várakozott az ól előtt a ludak érkeztére s mikor
+hazajöttek, maga eresztette be egyenként a kis-ajtón, olvasván: egy,
+kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig csak a századikhoz
+nem ért. Megvan mind, egy hija sincsen a kerekszámnak.
+
+– No kedves szógám, szólt a király, kitöltötted a három napot,
+kiszolgáltál egy esztendőt, most már csak az van hátra, hogy mit
+kivánsz?
+
+– Nem kivánok én egyebet, fölséges uram, mint amott a szemétdombon hever
+egy rosz csikó, csak azt add nekem.
+
+– Oh te bolond, mi hasznát vennéd te annak a rosz csikónak, mikor fel se
+tud állni a maga lábára, ha csak a farkánál fogva föl nem segitik, mikor
+se jártányi ereje, se formája, se kövérsége, mert csak a csontja, bőre,
+s aranyért se csiphetnél le két lat húst késhegygyel a tomporáról, a
+tarisznyádat pedig a csipejére akaszthatod, he?!
+
+– Már fölséges uram, az nekem mindegy, akár van jártányi ereje, akár
+nincs, akár van rajta hús akár nincs, akár a csipejére akaszthatom a
+tarisznyámat, akár nem, elég az hozzá, száz szónak is egy a vége, nekem
+nem kell semmi egyéb, csak az a rosz csikó.
+
+– No te bolond, válaszolt neki a király, ha már ló kell, jer az én
+királyi márványistálómba, vannak ott különbnél különb aranyszőrü
+paripák, melyek még a csillagot is lerúgnák az égről: válaszsz azok
+közül, a melyik tetszik.
+
+– Nem kell nekem olyan aranyszőrü paripa, mely a csillagot is lerúgná az
+égről, mert nekem csak a rohadt oldalu rosz csikó kell.
+
+– Azt nem adom. Kivánj inkább annyi pénzt, a mennyit három vasas szekér
+elvisz, csak a rosz csikót ne!
+
+– Nem kell nekem az a tengernyi kincs, mert nekem csak a rosz csikó
+kell.
+
+Mit volt mit tenni a királynak, egyik szavát a másikba csak nem
+ölthette, vagy akarta vagy nem, kénytelen kelletlen odadta a rohadt
+oldalu rosz csikót Miklósnak.
+
+Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek, ehun jön ám a
+királykisasszony s egyenest az ólnak tartott. Mikor odaért, benyitja az
+ól ajtaját s beteszi azt maga után. Köszön.
+
+– Jó estvét Miklós!
+
+– Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett
+meg?
+
+– Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó
+imént mikor az ablakom alatt elhajtottad a ludakat, egy gyémántos
+aranygyűrüt láttam nálad az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.
+
+Miklós kivette kebeléből a gyémántos aranygyűrüt s mutatja a
+királykisasszonynak, ki alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja
+jobbra-balra, illesztgeti az ujjára, végre megszólalt ilyeténképen:
+
+– Hallod-e Miklós, egyet mondok kettő lesz belőle: nem illet meg egy
+lúdpásztort az ilyen gyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit
+kivánsz, azt adok érte.
+
+– Hogyha a fölséges királykisasszony megteszi azt, a mit mondok, hogyha
+megmutatja nekem fátyolos homlokát: nem bánom, teljék szive kivánsága,
+legyen a magáé az aranygyűrü.
+
+Itt a királykisasszony nem szólt semmit, hanem leoldozta a fejéről a
+fátyolt s megmutatta Miklósnak a homlokát, hát ez csak ekkor látja, hogy
+a királykisasszonynak a homlokán ott ragyog ám a tündöklő nap.
+
+A királykisasszonyé lett a harmadik gyémántos aranygyűrü is.
+
+No jól van, ez abba maradt. – Miklós aztán másnapra kelve, odamegyen a
+rosz csikóhoz, kötőféket huzott a fejébe, szólitgatja, de biz az nem
+birt fölkelni, majd aztán megfogta a farkát s annál fogva segitette
+lábra állni. Vezeti aztán nagy ügygyel-bajjal, vonczolja, húzza maga
+után; de a rosz csikó taktusra lépett minden félórában egyet s mig csak
+a királyi rezidenczia udvarából kihúzta, háromszor is elesett; de Miklós
+mindezzel mitse gondolt, mert a rosz csikót mindannyiszor, a hányszor
+csak elesett, farkánál fogva fölemelte s tovább húzta, annyira annyira,
+hogy nagy nehezen három nap alatt kiértek a város végére. Mondom, mikor
+a város végére értek, megrázkódik a rosz csikó s olyan seregélyszőrü
+négylábu tátosparipa lett belőle, mint a világ s ekkor megszólalt.
+
+– No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, majd viszlek én ezután,
+csak ülj fel a hátamra, s mondd meg nekem, hogy menjek veled: ugy-e,
+mint a gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy ahogy a legsebesebb röptü
+madár szállhat?
+
+– Csak ugy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.
+
+A tátosparipa aztán felszállt a levegőégbe s vitte Miklóst mind addig,
+mig annak a fának tetejére nem értek, hol a nagy szakálu barát lakott.
+Mondom, hogy ideértek, Miklós megkötötte a lovát a saroglyához, maga
+pedig benyitott a nagy szakálu baráthoz. Köszön neki.
+
+– Adjon isten jó napot, édes apámuram!
+
+– Fogadj isten édes fiam! hát megjöttél, hát kiszolgáltad a három napot?
+nagyon jólvan, nagyon helyesen van, de mielőtt a leülő helyed
+megmelegednék, itt meg itt van egy forrás, keresd föl azt, mosakodjál
+meg benne s aztán törülközzél is meg ebbe az aranykendőbe. Mikor ezt
+elvégezted, ne itt van ez a kis dió, nyisd fel a tetejét, majd találsz
+benne egy öltözet biboros-bársonyos ruhát. Öltsd fel azt magadra s eredj
+vissza ahhoz a királyhoz, kinél három napot egy esztendőt kiszolgáltál,
+mert ép most küldi el szanaszét a nagy pecsétes levelet, mert ép most
+dobolják ki az egész országban, hogy mindenféle herczegek, grófok,
+bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok
+gyüljenek össze s majd az, a ki kitanálja, hogy mi van a
+királykisasszony két halmocskáján, mi van fehér mellén s végtére mi van
+fátyolos homlokán, mondom: a ki erre a három kérdésre megfelel, azé lesz
+a királykisasszony, a fele királysággal, nagy meseország felével együtt.
+Ha nem mondom is, ugyis tudod kedves fiam, hogy te leszesz a nyertes; de
+még itt nincs a dolognak vége, mert aztán következik a vastagabbja, de
+ha a szavamra hallgatsz, ezen is szerencsésen átesel. Hát csak azt
+akarom mondani kedves fiam, hogy majd mikor lefektetnek a hálókamrába a
+menyasszony mellé, csak arra az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a
+szemedre, mert mihelyest elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a
+három aranygyűrüért elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét,
+fátyolos homlokát megmutatván, elragadják az oldalad mellől s
+halálnakhalálával vesztik el a tündérek. De ha három éjszaka elfolyása
+alatt megőrzöd, a negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi csak a
+bőrödbe fér.
+
+A királyfi megköszönvén a nagy szakálu remete tanácsát, elbucsuzott tőle
+keserves könyhullatások között, majd felülvén jó tátoslovára, a
+forrás-vizhez vágtatott. Ebben aztán megmosta képét, nyakát, fülét,
+fejét s megtörülközött az aranytörlőbe s ime, az arcza naptündöklésüvé,
+a haja pedig aranyhajjá változott.
+
+Mikor ezzel is készen volt, elővette a kis diót, felnyitotta a fedelét,
+kihullt belőle az a drágalátos, szemnemlátta biboros-bársonyos köntös,
+melyet magára öltvén, ha eddig szép gyermek volt, de most hétszerte
+szebb.
+
+Mikor ezzel is készen volt, felűlt jó tátoslovára s bevágtatott a
+királyi rezidencziába, fogadják nagy szivesen s mindjárt az első székbe
+ültették. Már ekkor az egész országból össze voltak gyülve a házasulandó
+herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények,
+hosszu süveges tótok, csak Miklós volt a legutolsó. De mikor ő
+megérkezett, tovább nem is vártak, hanem bevezették a királykisasszonyt
+a szobába fátyolosan, s felállitották az arany állványra, hogy annak a
+nézésében mindenki gyönyörködhessék, és a király megszólalt
+ilyeténképen:
+
+– Herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények,
+hosszu süveges tótok, mind közönségesen! Hogyha nem mondom is, ugyis
+tudjátok, hogy mért gyüjtöttelek benneteket össze: azért, a ki három
+kérdésemre becsülettel megfelel: legkedvesebb s igazán egyetlenegy
+leányom a felekirálysággal együtt leend annak a bizonyosnak a jutalma.
+Ezért tehát az első kérdésem im ez: mi van az én leányom két
+emlöcskéjén?
+
+Összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de senki se
+találta el a dolog bibéjét.
+
+– Még egyszer kérdem, kiáltott a király ki találja azt ki, mi van az én
+leányom két mellé bimbóján?
+
+Ujra összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de
+senki se jött a dolog bibéjére.
+
+– Még egyszer kérdem, szólt a király harmadszor is, mi van az én leányom
+két melle bimbóján?
+
+Semmi válasz. Ekkor föláll az aranyhaju királyfi s azt mondja:
+
+– Fölséges király! a királykisasszony két melle bimbóján bizony nincs
+semmi más, mint két ragyogó csillag.
+
+– Kitaláltad királyfi, egy kérdésre már megfeleltél, de hát azt nem
+mondanád meg, hogy mi van az én leányom fehér mellén?
+
+– Biz azon fölséges király nincs semmi más, mint a fényes hold.
+
+– Erre is megfeleltél emberséggel, de hát azt nem találnád ki, hogy mi
+van az én leányom fátyolos homlokán?
+
+– Biz azon, fölséges király nincs egyéb, mint a tündöklő nap.
+
+– No királyfi, szólt a király, minthogy becsülettel megfeleltél mind
+három kérdésemre, itt van, nem bánom, legyen a tiéd egyetlen kedves
+leányom, a fele királysággal együtt.
+
+A királyfi nyerte el a szép királykisasszonyt és a fele királyságot.
+Aztán összeadták őket s lakzit laktak. No jólvan, itt eljön az az idő
+is, mikor a menyasszonyt és a vőlegényt lefektették a hálókamrában a
+selyemágyra. A királyfinak menten eszébe jutott, hogy mit tanácsolt neki
+a nagy szakálu remete; „Majd mikor lefektetnek a hálókamrába, csak arra
+az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a szemedre, mert mihelyest
+elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a három aranygyűrűért
+elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét, fátyolos homlokát
+megmutatván, elragadják az oldalad mellől s halálnak halálával vesztik
+el a tündérek; de ha három éjszaka lefolyása alatt megőrzöd, a
+negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi a bőrödbe fér.“ Mondom, hogy
+ez eszébe jutott a királyfinak, elhatározta magában, hogy a szemét egész
+álló éjszaka nem hunyja be, hanem mindig ébren lesz. Egy darabig a
+királyfi megis állta a sarat, de egyszer gyenge fuvalat ütötte meg az
+orczáját s ime, egyszerre csak elkezd nehezedni a két szemehéja, mindig
+jobban mindig jobban, annyira annyira hogy szépen elaludt; – de nemis
+csoda, mert a tündérek álomszelet bocsátottak rá s mikor reggel
+fölébredt, csak hülthelye a szép menyecskének; volt szép asszony, nincs
+szép asszony. Volt, nincs.
+
+Ezen a királyfi szörnyen elbúsulta magát; s mint valami fekete felhő
+megszállta a búbánat; se étele, se itala, se nappala, se éjjele, csak
+szüntelen a szép asszony forgott az elméjében; örökkön örökké csak azt a
+ragyogó két csillagot, csak azt a fényes holdat és azt a tündöklő napot
+látta, melyek a királykisasszony csecsén, fehér mellén s fátyolos
+homlokán diszlettek.
+
+Ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, hogyha addig megyen is,
+mig a két szemével lát s mig a lába térdig el nem kopik, de mégis
+fölkeresi akár élve akár halva a feleségét. Ezért nyakába akasztotta a
+világot, kisérője volt a búbánat és elindult ország-világszerte a
+felesége fölkeresésére.
+
+A mint mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
+kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy folyó
+partjához ért s hogyim megszomjuzott, leszállt a lováról, hogy majd
+iszik a vízből, hát látja, hogy az ehun hoz ám egy üvegkoporsót. A
+királyfinak megdobbant a szive.
+
+Uramteremtőm mi lehet az, mi lehet az, tanakodik magában, de már
+akármicsoda, kifogom a vizből. Mondom, hogy elhatározta magát a
+királyfi, derékkötésig belement a vizbe s szerencsésen kifogta az
+üvegkoporsót. Majd kiviszi azt a viz partjára, fölnyitja a tetejét, hát
+uramfia, isten csodájára ki volt a koporsóba?! Senki más, mint a szép
+királykisasszony, kinek a szivébe egy nagy kés volt beleütve.
+
+A királyfi sem rest, izibe kirántja a nagy kést a szivéből s a piros vér
+hármas sugárban felszökött a levegőégbe. Hej, a királyfi sem rest, izibe
+betömte a szúrás száját, nehogy a királykisasszony drága piros vére
+elfolyjék. Aztán addig öntözgette, addig csókolgatta, hogy az ifjú
+királyné életre jött, lélekzetet vett, majd felnyitván szemét, felült az
+üvegkoporsóban.
+
+Aztán a királyfi izibe font egy gunyhót zöld galyakból, aratott bele
+fris füvet s a feleségét arra lefektette.
+
+No jól van, mikor az ifju királyné felgyógyúlt, azt mondja az urának:
+
+– Édes szivem, szép szerelmem! Itt meg itt van egy város s annak a
+kellős közepén van egy bót. Eredj el te abba a városba s keresd fel azt
+a bótot. Jobbról az ajtószegben üveg alatt árulják a királynak való
+posztót. Végy te abból egy egész öltözet ruhára valót s egyúttal varrasd
+is meg egyszerre; de arra az egyre vigyázz, hogy a posztónak két árát
+fizesd. Eleinte nem akarnak neked abból mérni, de csak ezt a kis
+czédulát, melyet ezennel át is adok, mutasd meg a bótosnak, majd mér
+akkor, akár az egész véget is odadná. Majd meginvitál téged az a bótos
+ebédre, te pedig fogadd azt el s egyél-igyál, lakj jól, de ekkor meg
+csak arra az egyre vigyázz, hogy valahogy az isten szerelmeért el ne
+találj aludni; mert ha elalszol, mind neked, mind nekem végem van.
+
+Mikor az ebédnek vége lesz, te is invitáld meg ide a bótost szintén
+ebédre. Majd eljön az. Ételre italra semmi gondod ne légyen, mert majd
+lesz az is egész dögével. S ha megtudod azt állni, hogy ezen az ebéden
+sem alszol el, akkor örökre boldogok leszünk, különben még azt a fényes
+napot is feketének látod s beborul a mi napalunk.
+
+A királyfi erősen kötötte az ebet a karóhoz s égre földre igérte, hogy
+azonképen cselekszik.
+
+No jól van, itt a királyfi bemegyen abba a bizonyos városba s ott
+fölkeresi azt a bizonyos kalmárt. Fogadják nagy czeremoniával,
+hajlongnak előtte jobbra is, balra is; s kérdik tőle hárman is
+egyszerre, mivel szolgálhatok, mivel szolgálhatok?
+
+– Ott van ni, jobbról abban a sarokban üveg alatt posztó, abból akarok
+venni, szólt a királyfi.
+
+– Abból kérem alásan nem lehet, mentegetődzött a bótos, mert abból csak
+királyoknak szabad adni.
+
+– Ehj, dehogy nem lehet, dehogy nem, csak olvassa el ezt a kis czédulát!
+S ezzel a királyfi odadja azt a bótosnak.
+
+Mi volt arra a czédulára irva, mi nem, azt egész bizonysággal nem merem
+állitani, elég az hozzá, hogy alighogy a kezébe vette azt a bótos,
+bezzeg nem mondta azt, hogy abból nem adhatok, mert azt csak királyoknak
+szabad viselni, hanem ezt kérdezte:
+
+– Mennyi tetszik?
+
+– Csak egy öltözetre való.
+
+– Itt van kérem alásan.
+
+– Mi az ára? kérde a királyfi.
+
+– Minden rőf 100 forint.
+
+– Itt van, tegye el, két annyit fizetek érte.
+
+A bótosnak csak ez kellett, csak ennek örült, azért a királyfit
+megmarasztotta ebéden. Hamis magyar volt ez a bótos, mert az ebédnél
+tizenkét tányér levest, tizenkét vetett galuskát, tizenkét porczió
+pecsenyét, szóval mindenből tizenkét tizenkét ember részét ette meg s
+még ekkor se lakott jól s aztán a hegyébe egy akó bort öntött be egy
+hajtókára. A királyfi csak nézte csak nézte, hogy mit csinál ez az
+ember; azaz biz ő kegyelme csakugy hunyorgatott rá, mert mintha
+álomporos bort ivott volna, elkezdett a szemhéja nehezedni s már már
+bóbiskolt; de honnan honnan nem, egyszer csak felfricskázták az orrát s
+ekkor tért magához, hogy nem szabad szundítani. Fölugrott ültéből s
+aztán le s fel járkálni kezdett a szobában, de a teste mintha ezer mázsa
+lett volna olyan nehéz volt, hogy alig birta s mintha ólom lett volna,
+húzta le felé; de mégis erőt vett magán s megállott a bótos előtt.
+
+– No bótos-uram, ha kelmed engem igy megvendégelt, igy jóltartott, tán
+az én szives meghivásomat sem veti meg s egy tányér levesre szivesen
+látom ide meg ide, ebbe meg ebbe a rezidencziába.
+
+A bótos hogy hogy nem, ráadta a fejét s mikor már a királyfi uj ruhája
+is készen volt, melyet az magára öltött, mindketten felültek a maguk
+paripájára s elvágtattak. Mindenütt a merre csak mentek a népség
+megsüvegelte őket, a gazdag kalmár pedig pénzt szórt közéjök. A királyfi
+sem akart kisebb ember lenni mint amaz, ő is benyúlt a zsebébe, hogyha
+találna benne egy-két krajczárt, hát uramfia a zsebe telisded tele volt
+aranypénzzel s mentül jobban szórta azokat a népségek közé, sohse
+fogyott, hanem annál jobban szaporodott. A kalmár csak ezüstpénzt
+hajigált, a királyfi pedig aranypénzt. Mikor pedig a várta előtt
+elmentek volna, az őrtálló katona fegyverrel tisztelgett elöttük.
+
+Igy aztán nagy tisztesség között kiértek a városból s elértek arra a
+helyre, hol a királyfi gunyhója állott; de uramfia, itt most nem gunyhót
+találtak, hanem tizenkét kontignácziós királyi rezidencziát, melyben
+csakugy szólt a muzsika, hogy jobban se kellett.
+
+A királyfi aztán bevezette a vendégét a rezidencziába. Ajtó magától
+tárult elöttük s magától csukódott be utánuk. Keresztülmenvén 12 szoba
+során, az ebédlőbe értek. Sehol egy lelket sem láttak, pedig az asztal
+két személyre megvolt teritve. Itt felpattan az ajtó s az asztalon terem
+a leves. Tizenkétszer tele merte a kalmár a levest, s az a tálból
+nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott. A leves után az asztalon
+termett a hús s igy sorba, vége-hossza nem volt a papos ebédnek. S a
+kalmár ugy jollakott, hogy a füle kétfelé állt s csakugy fújt mint a
+bika, de hát még mikor az egy akó bort beköpte, akkor ép ugy televolt
+mint a felfújt duda.
+
+Mikor az ebédnek vége lett, egy karika gyűrű leesik az asztalra, s egyet
+fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén
+tánczolni. Utána leesik a másik karika gyűrű is az asztal kellős
+közepére. Ez is egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a
+szoba közepén tánczolni. Egy kevés idő mulva leesik a harmadik karika
+gyűrű is s ez is egyet fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a
+szoba kellős közepén tánczolni. Szép leány volt az első kettő is, de a
+harmadiknak egyik se lehetett mégcsak fia se, olyan kimondhatlan
+gyönyörves volt. De a mint sürögtek-forogtak a leányok, a szelet a
+királyfira hajtották, mitől az ugy elaludt, hogy harmad napig se ébredt
+föl.
+
+De tán jobb lett volna neki soha föl nem ébredni, mert egy szó mint
+száz, bezzeg nem a tizenkét kontignáczios királyi rezidenciában találta
+magát, hanem abban a kis gunyhóban, a melyet maga font. De még igy is
+hagyján lett volna a dolog, csak a szép királyné ott feküdt volna az
+oldala mellett, hanem az asszonynak se hire se neve s csak már egy kis
+nyomot hagyott volna maga után, a merre ment és a merre kereshette
+volna; de sehol semmi. Ismét volt szép asszony, nincs szép asszony;
+volt, nincs. Elment, eltünt örökre, messze messze szép tündérországba;
+mert tovább neki aztán nem volt ott maradása, mert férje-ura másodszor
+sem tartotta meg igért szavát.
+
+Szép tündérország aranyhidjára aztán a királyné kifaragtatott egy emberi
+alakot, mely senki mást nem ábrázolt, mint őt magát; két keble bimbaján
+ott volt a két ragyogó csillag, fehér mellén a fényes hold s fátyolos
+homlokán a tündöklő nap, melléje pedig egy katonát állittatott, hogy azt
+a bizonyos embert, a ki e mellett a kőbálvány mellett letérdepel s
+imádkozni kezd, tüstént kisérje be az ő színe elé.
+
+No jól van ez abba maradt. Itt az árván maradt királyfi országról
+országra bujdosott; se testének se lelkének nem volt nyugodalma sehol
+sem, egyszer ugyanazon erdőbe ért, a melyben lakozott fa tetején a nagy
+szakálú remete.
+
+A királyfi aztán fölkereste azt a bizonyos fát, a melynek tetején terült
+el a nagy szakálú remete kis háza. Fölmászik a fára nagy nehezen,
+benyitja a remetére az ajtót s köszön neki.
+
+– Isten jó nap, öreg apám!
+
+– Fogadj isten, édes fiam, hát ujra megjöttél!? Ugy-e megmondtam, hogy
+három éjszaka lefolyása alatt ne aludjál el, he!? Elaludtál, nem
+fogadtál szót, most már szenvedned kell; de a tátosparipádra se
+gondoltál, mert azt se tudod, hogy a világ melyik zegében vagy zugában
+van. De ha a szavamra hallgatsz, még egyszer feltalálhatod kedves hites
+párodat, mert az a tündérek seregében szolgál. Ne itt van ez a rosz
+kötőfék, meg ez a sut-bot, majd hasznát veszed még mind a kettőnek.
+Hogyha kiérsz erre meg erre a keresztútra, vedd elő a kötőféket, rázd
+meg azt háromszor, majd előkerül a tátosparipád. Aztán ülj fel rá s
+keresd föl szép tündérországot. Mikor szép tündérországnak ép határára
+érsz, két sárkánykigyó állja utadat s nem akarnak keresztül ereszteni a
+rézhídon; de te ekkor ne cselekedjél egyebet mint ennek a sut-botnak
+parancsold, csak ezt szólitsd, hogy csináljon utat s fizesse le a vámot.
+Majd megfizet az, ne félj, majd beeresztenek aztán. Mikor egyszer
+bejuthattál szép tündérországba, vesd el a botodat, ereszd el a lovadat,
+hogy hagyj menjen legelni a selyemrétre. Aztán a rézhidtól kezdve, egész
+az aranyhidig, hogy a tündérek megszánjanak, térden állva kell menned. A
+hidon van egy emberi alak kőből kifaragva s hogyha nem mondom is, hogy
+kit ábrázol, majd megmondja azt neked a te szived. Ez előtt a kőbálvány
+előtt el ne menj a nélkül, hogy egy „Miatyánk“-ot el ne mondj. S a többi
+aztán magától jön.
+
+A királyfi harmadszor is elbúcsúzott a nagy szakálú remetétől,
+megköszönvén a hozzája való szives jó akaratát, nagy ügygyel-bajjal
+lemászott a fáról s fölkereste azt a bizonyos kereszt-utat, melyet a
+nagy szakálú remete mondott. Mikor odaért, megállt a kereszt közepén,
+elővette a rosz kötőféket s megrázta háromszor. Ime! ehun jött ám a
+széltől fogantatott tátosparipa hangos nyeritéssel, melytől a világ mint
+valami harang háromszor kondult meg.
+
+– Hipp hopp! itt vagyok kedves gazdám, csak ülj fel a hátamra, mert ha
+nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekszel.
+
+A királyfi aztán felült a tátosparipa hátára, mely felszállt a
+levegőégbe s mint a legsebesebb zúgó fergeteg megindultak szép
+tündérország fölkeresésére.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
+kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára
+mégis elértek szép tündérország határára. Egy rézhid vezetett az
+országba, de a melyen két lánczos sárkánykigyó állt őrt és semmi
+teremtett állatot be nem eresztett: igy biz a királyfiban sem tettek
+különbséget.
+
+Hej, a mi Miklósunk sem rest, előveszi a sut-botot s parancsolja neki,
+szót szólván: „Üsd-verd édes botocskám“ s az hol az egyikre, hol a
+másikra akkorákat huzott, hogy csakugy csittegett-csattogott,
+pifegett-püfögött, a hátukon. A két fenevad sem tudta a dolgot mire
+vélni, szaladásnak eredtek s bebújtak a híd alá. Mig innen ujra
+kijöttek, addig a mi Miklósunk akár kétszer is átmehetett volna a
+rézhídon bántatlanul. Mikor aztán a királyfi benn volt, elvetette a
+sut-botot, s az mintha puskából lőtték volna ki, megindult hazafelé s
+megsem állt addig, mig a nagy szakálú remete ajtó sarkába, a maga
+helyére nem állott; – a tátosparipának pedig kivette a fejéből a
+kötőféket, megütötte vele háromszor s az, mintha parancsolták volna
+neki, megsem állt addig, mig a selyemrét kellős közepére nem ért.
+
+A királyfi aztán ismét ugy maradt mint az ujjam s ekkor a két térdére
+esett s térdenállva megindult az aranyhíd-felé, egész hét álló
+esztendeig csuszott-mászott. Hét esztendő mulva nagy nehezen a hidhoz
+ért, hát csak ekkor látja, hogy ott kőből van kifaragva az ő kedves
+felesége, s még nagyobb igazság okáért a két csillag, hold és nap is ki
+voltak faragva rajta. Akár mondta, akár nem a nagy szakálú remete, hogy
+essen térdre előtte, térdre esett ez ugyis s imádkozott.
+
+Meglátja ezt az a katona, a ki ott sírbakot állt. Ennek sem kell egyéb,
+nyakon csípi azt a koldus-forma embert, a ki ott térdepelt s egyenesen
+az ifjú királyasszony elé vitte.
+
+Mind a királyfi, mind a királyasszony azonnal felösmerték egymást s most
+már igazán azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se
+választ el egymástól.“ A tündérek is ennyi igazság és hűség láttára
+megszánták a királyfit s ki fogta neki aztán legjobban pártját, mint
+azok? egyik azt a koldús-forma köntöst húzta le, másik fördőt készitett
+a számára, a harmadik megförösztötte és igy sorba mig csak a királyfi
+tetőtől talpig újba nem volt öltözve. S minthogy szép tündérországban
+csak az lehet a király, a ki legszebb, már pedig a mi Miklósunknál senki
+fia sem volt különb legény, őt királyuknak megválasztották, királynénak
+pedig a feleségét, kinél szépségre jóságra nézve senki sem volt különb;
+mert a két csillag ismét ragyogni kezdett a két emlőjén, a hold fényleni
+kezdett fehér mellén és a nap, mint valami arany korona kisütött a
+homlokán. Kik még most is királykodnak, hogyha meg nem haltak.
+
+
+
+
+AZ ÖRÖKBEFOGADOTT TESTVÉREK.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy nagy meseország,
+ennek a kellős közepén egy nagy erdőség, a nagy erdőség kellős közepén
+egy nagy virágos rét, a nagy virágos rét kellős közepén egy nagy
+bársonysziget, a nagy bársonysziget kellős közepén egy nagy ezüstfolyó,
+a nagy ezüstfolyó kellős közepén állott egy ó-kút, melyből meritettem az
+operencziából hozott mesémet; s mindannak, ki arra figyelmesen nem
+hallgat, avagy kéretlenül belekottyan, annyiszor üssön az istennyila
+hordajára, a mennyi fővény van a Dunában és a Tiszában.
+
+Volt egyszer hát a világon egy szegény ember s ennek annyi gyermeke,
+mint erdőn a fa, mint égen a csillag; ugyhogy szegény ember már komát se
+talált a maga falujában.
+
+No ha nem talál, gondolta magában, nagy a világ, majd csak akad valahol
+valaki.
+
+Ezért a szegény ember vetett a szatyorba vagy két sült krumplit s
+elindult országvilágszerte komát keresni. De nem kellett neki messze
+mennie, mert egy olyan gazdag kalmárral hozta össze az isten, kinek
+annyi gyermeke sem volt, mint kákán a csomó.
+
+– Hová hová szegény ember? kérdi a gazdag kalmár.
+
+– Elmegyek komát keresni.
+
+– Sose fáradj, ha elfogadsz, leszek én.
+
+– El biz én, nemcsak egy, de két kézzel is, mert a szülötte falumban,
+bár nem bántam volna, ha czigány, vagy pogány lett volna is, nem akadt
+senki sem.
+
+Igy lett a szegény ember komája a gazdag kalmár, ki aztán a két
+legkisebbik gyermeket, kik egy hassal jöttek a világra, s az egyik fiu a
+másik pedig leányka volt, örökbe fogadta s mint tulajdon magzatjait fel
+is nevelte.
+
+Mikor, mikor nem, azt már egész bizonysággal nem merem állitani, elég az
+hozzá, hogy egy bizonyos napon, minekutána sem a kalmár, sem a felesége
+nem volt odahaza, a két testvér, kik már 16–16 tavaszt értek meg,
+kártyázni kezdtek.
+
+Csak játszanak csak játszanak, annyira hogy a fiú mind elnyerte a huga
+pénzét. Ez félre vonta a száját és sírva fakadt.
+
+– No csak ne sírj, szólt neki a fiú, inkább visszaadom a pénzedet s még
+az enyémből is adok.
+
+S ugy tőn, miként mondá; visszaadta a huga pénzét. Aztán megint a
+játszáshoz fogtak; de most, hogy hogy nem, fordult a koczka, mert a
+szerencse szárnyon jár, a kire száll, az jóljár, a kis leány lett a
+nyertes s a bátyjától még az utolsó fityinget is elnyerte; de a leány,
+nem ugy mint a fiú, nem adta vissza a pénzt, hanem megtartotta magának.
+
+– Add vissza a pénzemet, kéri a fiú.
+
+– Nem adom, szólt a leány.
+
+– Add vissza, ugy-e én visszaadtam?
+
+– Mit bánom én, elég bolond voltál!
+
+– Add vissza, hisz testvéred vagyok.
+
+– Nem adom.
+
+– Ha nem adod, ugy erőnek erejével is elveszem!
+
+– Most már azért sem adom!
+
+Igy szórúl szóra, többre többre, a két testvér összeveszett, hajba
+kaptak s a leány szidni, átkozni kezdé a bátyját s megtagadta, hogy
+nemis testvére.
+
+– No testvér, ha te engem megátkoztál és megtagadtál, én is megátkozlak
+téged: mindaddig sose szülhess magzatot, migén két ujjamnak a melledre
+tevésével az alól föl nem oldozlak.
+
+Erre a szóra egy hét fejű sárkány elragadta a leányt és annak se hirét
+se nevét nem hallották többé. De azon órától fogva a fiúnak sem volt
+otthon maradása, mert egy az, hogy felnevelő szüleitől is félt, más az,
+hogy a testvérét is szerette volna fölkeresni: ezért utilaput kötött a
+talpára, összebeszélt Szél Pállal s elindult országvilágszerte
+bujdokolni.
+
+Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
+is túl, egyszer egy királyi rezidencziához ért. Bemegyen a királyhoz s
+köszön neki, a mint dukál:
+
+– Adjon Isten, jó napot fölségednek!
+
+– Fogadj isten, szolgalegény! Hát mi járatban vagy?
+
+– Szolgálatot keresek, hogyha megfogadna fölséged.
+
+– Ép jókor jöttél fiam, kocsisra van szükségem: azért ha kedved tartja,
+megfogadlak s egyéb dolgod nem lesz, mint három rosz lovat őrzesz.
+Reggel ide meg ide, ebbe meg ebbe a szigetbe átviszed a vizen, de ugy,
+hogy se hidon ne menj, se vizben ne úsztass s mégse legyen a lovaknak
+még csak a kis-körme se vizes, este pedig azon az uton és módon
+hazahozod.
+
+No jól van, a szegény ember fiából kocsis lett. Reggel idejekorán
+kivezeti a három rosz lovat, ráül az anyakanczára s viszi a viznek.
+
+Mikor ép a viz partjára ért s mikor ép azon kezdett gondolkozni: hogy
+vigye ő át e három lovat úgy a vízen, hogy se hidon ne menjen, se ne
+usztasson s mégse legyen a lovaknak mégcsak a kis körmük se vizes:
+megered a három ló s ugy átmentek a vizen, hogy még a kiskörmük se lett
+vizes; de nemis csoda, mert mind a három ló, olyan igaz, mint hogy élek
+ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, tátos volt.
+
+Miklós aztán – mert közben légyen mondva, igy hítták a szegény ember
+fiát – kihuzta a kötőféket a lovak fejéből, békót vetett a lábukra s
+eleresztette a selyemréten legelészni, maga pedig lefeküdt az
+aranyalmafa tövébe, hogy majd szundít egyet.
+
+De mielőtt elaludt volna, valami énekszó ütötte meg a fülét, körülnéz,
+hogy ugyan mi lehet az, hát látja, hogy tizenhárom hattyú repül feléje s
+azok énekelnek olyan szépen. Majd mikor közelibe értek, leszálltak a
+selyemrétre, ép mellette, megrázkódtak s leánynyá változtak.
+
+Szép volt mind a tizenkét leány, mert egysem volt köztük kivető, de a
+tizenharmadik volt a legeslegszebb, ki kivált a többi közűl, odament
+Miklos mellé s leült a selyemfűre.
+
+– Itt vagy, szívem szép szerelme, szép Miklós, szólt a tündérkirályné,
+már rég lesem érkeztedet, már rég vágyik szívem utánad: azért én
+fogadást teszek neked, hogyha te egy esztendő elforgása alatt, már mig e
+királynál szolgálsz, senkinek, de senkinek, még magának a királynak sem,
+el nem árulsz, hogy itt voltam s hogy idejárok hozzád: itt van gyenge
+fehér kezem, férj és feleség leszünk s ez a selyemrét, rajta az
+aranyalmafák is a tiéid s enyimek lesznek. De ha te engem valakinek
+elárulsz, legyen az maga a király is, nem látsz engem többet e
+selyemréten, de még másutt sem.
+
+A mi Miklósunk égre-földre igérte, hogy ugy hallgat mint hal a vizben és
+senkinek egy árva szót sem szól. S ki volt most boldogabb mint a mi
+Miklósunk, mert kinek volt szebb szeretője mint neki, mert ezt a nagy
+szerencsét még álmában sem merte hinni, hogy rá egy tündérkirályné vesse
+az ő tekintetét. Minden istenadtanap, mikor a lovakat kivitte a
+selyemrétre s szabadon legeltette, megjelent előtte hattyu képében a
+tündérkirályné, kisérve tizenkét szóbaleányától, majd megrázkódván,
+emberi alakot vett fel magára s aztán ott szerelmeteskedtek, élvén a
+szerelem édes csókjaival.
+
+De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a
+király a cselédei számára nagy bált adott s ugy tíz óra felé maga is
+lejött a vigadó népség közé, hát egészen megütődött azon, hogy Miklóst
+sehol se látja a szobában, majd kérdi:
+
+– Hát az én kedves kocsisom Miklós hol van?
+
+– Ott ül az ajtószögben, szólt egy a többi közül.
+
+Odamegyen a király, hát látja, hogy Miklós ott szomorkodik egyesegyedül
+mint valami árva.
+
+– Hát Miklós, kérdé a király, mi dolog az, hogy te se nem eszel, se nem
+iszol és se nem tánczolsz, mikor szól a muzsika?
+
+– Hahó fölség, szólt Miklós, azért nem tánczolok én, mert nincs illő
+tánczosném.
+
+– No ne szomorkodjál, majd mindjárt küldök én! S ezzel a király
+fölmegyen s mondja a leányának:
+
+– No leányom, eredj le a bálba, tánczolj a tátoslovak kocsisával, mert
+igen szomorú.
+
+A kírálykisasszonynak se kellett ezt kétszer mondani, mert egy az, hogy
+a talpa is nagyon viszketett, más az, hogy Miklóssal tánczolhatott, mert
+hiába, szép ficzkó volt ez a mi Miklósunk, s a királykisasszony szíve
+sem volt ám kőből.
+
+Izibe felöltözködik, lemegyen a bálba s híja Miklóst tánczolni, mondván:
+
+– No Miklós, itt vagyok, jöszte velem, tánczoljunk együtt!
+
+– Bizony nem tánczolok én, vetette oda Miklós csakugy félvállról, mert
+százszor különb szeretőm van nekem, mint a királykisasszony!
+
+A királykisasszonyt mintha pofon ütötték volna, félrevonta a száját és
+sírva ríva ment föl királyatyjához panaszra.
+
+– No leányom, kérdé a király, mit sírsz, mit rísz olyan keservesen?
+
+– Hogyne sírnék, hogyne rínék, felelt a királykisasszony, mikor Miklós
+azt mondta, hogy bizony nem tánczol ő velem, mert ő neki százszor különb
+szeretője van, mint én!
+
+– Igazán ezt mondta?!
+
+– Nincs különben!
+
+– No ne sirj, édes leányom, majd megkeserüli ezt a mondatát, hiszem azt
+az egyet!
+
+S ezzel a király nagy mérgesen lement a bálba.
+
+– Állj elő, Miklós!
+
+– Jelentem alásan, itt vagyok.
+
+– Igaz-e, hogy azt mondtad a leányomnak, hogy bizony nem tánczolsz te
+vele, mert neked százszor különb szeretőd van, mint az én édes leányom,
+he?!
+
+– Mi tűrés tagadás fölség, biz én azt találtam neki mondani; mert jőjjön
+felséged holnap ilyes meg ilyes időtájban a szigetre, saját szemével
+meggyőződhetik, hogy nincs különben a dolog; mert az én szeretőm
+tündérkirályné.
+
+A király erre nem szólt semmit, hanem másnap, hogy vajjon mi van a
+dologban, átment a szigetre, hát látja, hogy egy tündérkirályné, fehér
+mint a galamb, piros mint a kinyilt rózsa, szép mint a hasadó hajnal,
+csakugyan ott szerelmeteskedik Miklóssal, tizenkét szobaleánya pedig
+ugyancsak labdázgat a selyemrét füvén az aranyalmával.
+
+A tündérkirályné csak ekkor vette észre, hogy el van árulva.
+
+– No Miklós, szolt a legényhez, isten hozzád! Vagy látsz engem valaha,
+vagy soha, azt csak a jó isten tudja, de nekem innen, minthogy
+elárultál, örökre távoznom kell s többet ne várj a selyemrétre az
+aranyalmafa alá, mert nem nő ki eztán hattyúszárnyam, csakhogy
+hazarepűlhetek!… Te pedig tudd meg, fordult a királyhoz, hogy ennek a
+fiúnak még a haja szála se mozduljon meg; mert nem te neked plántáltam
+én ide ezt a selyemrétet s nem neked ültettem rája az aranyalmát termő
+fát, hanem ennek a kedveért!
+
+S ezzel a tündérkirályné és a 12 szobaleány megrázkódván, hattyuvá
+változtak s elrepűltek.
+
+Volt szép tündérkirályné, nincs szép tündérkirályné. Volt, nincs!
+Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor vakarta a fejét ott
+is, a hol nem viszketett s szörnyen elbúsulta magát.
+
+Azért nyakába akasztotta a világot azzal a szándékkal, hogy mindaddig
+megyen, mig a szép tündérkirálynét fel nem találja.
+
+Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen még az óperencziás tengeren
+is túl, egyszer egy malomhoz, a tündérek malmához ért, melyet a
+nyájasság folyója hajtott.
+
+Beköszön íde, szót szólván:
+
+– Isten jó nap, molnármester!
+
+– Fogadj isten, Miklós! Már hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még
+a madár sem jár?
+
+– Szép tündérországot keresem, nem hallotta-e hirét bátyám uram?
+
+– Nem hallottam-e? hát hogyne hallottam volna, mikor én őrlök lisztet a
+számukra! De te Miklós, mig a világ lesz, ilyes állapotban oda soha el
+nem juthatsz, mert messzebb van az ide mint ég a földtől, pedig ez már
+csak jól elvan, ugy-e? De azért ne búsulj, majd segitünk a dolgon, mert
+jár ide a malmomba egy griff madár, mely a lisztet viszi el. S két
+zsákot visz egyszerre: azért majd az egyikbe, hogyha kedved tartja téged
+pakollak be, a másikba pedig ugyan oly nehézségű lisztet rakok; mert a
+két zsák lisztnek egy forma nehézségűnek kell lenni, különben el se
+vihetné.
+
+Ugyis lett. – Miklóst szépen belepakolták az egyik zsákba, majd a
+másikba ugyanannyi nehézségű lisztet raktak. Itt jön a nagy griff madár,
+belevágja az egyik zsákba az egyik körmét, másikba a másikat, felkapja a
+levegőégbe; de nem repülhetett eléggé gyorsan, mert most sokkal nehezebb
+terhet vitt, mint máskor. Pedig egy nagy fekete felhő közeledett feléje,
+pedig még messze van szép tündérország! A griff madár mindig gyorsabban
+gyorsabban repült, de a fekete felhő mégis utolérte s hogyim hullt az
+eső, mintha kannából öntötték volna, az egyik zsák, a melyikben a liszt
+volt, sokkal nehezebb lett mint a másik, ezért a griff madár egyik
+oldalát mindig leebb, leebb huzta, ugy hogy még repülni is alig tudott.
+
+Most mit tegyen a griff madár, a két zsákot ugyse vihette el magával
+szép tündérországba, ezért a könyebbiket, már a melyikben volt a mi
+Miklósunk, letette egy nagy vadon erdőségben, a másikkal pedig tovább
+szállt.
+
+Igy maradt hoppon a mi Miklósunk, ki aztán elővette csillagos bicskáját,
+a zsákot felhasitotta, kibujt belőle s elindult a nagy vadon erdőségbe.
+
+A mint mén mendegél, egyszer, egy alvó gyermekre talált. Megrugja ennek
+a lábát, hogy ébredjen föl. A gyermek egyszerre talpon volt s hogy
+meglátta Miklóst, csak elkezdi:
+
+– Csakhogy már egyszer megérkeztél, édes gazdám, mert már régen
+várakoztam reád. Ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezel, de
+majd leszek én a kalauzod, majd elvezetlek én téged oda, hová a szived
+vágyakozik, csak utánam jöjj.
+
+Miklós követte a gyermeket, ki őt egy nagy kovácsmühelybe vezette be.
+
+– Itthon-e a gazda, kérdé a gyermek?
+
+– Itt vagyok, szólt a mester.
+
+– No hát készitsen nekünk huszonnégy pár vasbakancsot és vaskeztyüt,
+tizenkét párt a gazdám számára, tizenkét párt pedig az én részemre.
+
+De mig a kovács a 24 pár vasbakancsot és vaskeztyűt elkészítette, addig,
+a mi Miklósunk és a fegyverhordozó szolgája – mert a gyermeket azzá
+tette – bementek a kovács szobájába, hol az asszony mindjárt
+sürgölődött-forgolódott a vendégek körül s enni-inni valót rakott ki
+eléjök.
+
+Itt a kis fegyverhordozó térűl-fordul, kimegyen a szobából, a kovácsné
+pedig – ki közbe légyen mondva – boszorkány volt s kinek a mi szép
+Miklósunk igen megtetszett, ezért saját ragyavert képű leányát szerette
+volna rá tukmálni – utána a gyermeknek s kérdőre vonta ilyeténképpen:
+
+– Ugyan kis szógám, nem mondanád meg nekem, hogy hová igyekeztek?
+
+– Már mért ne mondanám meg, hísz se károm se hasznom benne! hát mámi,
+látja-e ezt a nagy hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha
+látja, hát oda igyekezünk mi, mert annak a hegynek a tetejére jár minden
+istenadta nap tejbe förödni a tündérkirályné, ki az én gazdám szeretője.
+
+A vén asszony aztán rávette a gyermeket, hogy majd mikor annak a nagy
+hegynek a tetejére érnek, még pedig oda, hol a szép tündérkirályné
+tejben szokott fördeni, s majd mikor már annak érkeztére várnak: kis
+fúvóval, melyet át is adott a gyermeknek, bocsásson az urára egy kis
+szelet s majd mikor eltávozik a szép tündérkirályné, egy kis üvegcsében
+lévő szerrel kenje meg annak a halántékát; mert ha mindezeket
+megcselekszi, a tündérkirályné ha eddig szerette Miklóst, de aztán
+hétszerte jobban szereti. És három nap egymásután azonképpen
+cselekedjék. De erről egy teremtett léleknek se szóljon semmit, mert
+majd a gyermeknek igy lesz dolga, ugy lesz dolga.
+
+A gyermek, hogy hogy nem, ráállott a vén banya beszédére s mind a kis
+fúvót, mind a kis üveget zsebre tette.
+
+No jól van, ez abba maradt. A kovács aztán csakhamar elkészitette a
+huszonnégy pár vasbakancsot és szintannyi vaskeztyűt, miket Miklós és a
+fegyverhordózója magukhoz vevén, elindultak annak az irdatlan nagy
+hegynek a mászására; de mikorára a tetejére értek, mind a huszonnégy pár
+vasbakancs és vaskeztyű elkopott. De mindezekkel a mi Miklósunk nem
+sokat törődött, csakhogy már egyszer oda fenn volt. E hegynek a tetején
+terült el a szép tündérkirályné mulatókertje, a hová szokott ő járni
+minden istenadta nap tejben förödni.
+
+Keresztülmentek aztán három erdőn: az első volt réz, a második ezüst, a
+harmadik pedig aranyerdő, és ekkor a selyemrétre értek. Ennek a kellős
+közepén állott egy aranyalmafa, az aranyalmafa alatt aranykád, ebben
+pedig ma-fejt fris édes tej, a melyben szokott fördeni a szép
+tündérkirályné.
+
+Hej régtől fogva ide igyekezett már Miklós, s hogy ideért, lefeküdt az
+aranyalmafa alá s várta a tündérkirályné megérkeztét.
+
+A mint ott legjavában forgatná az elméjében, hogy be soká jön, be soká
+jön a kedvese: a kis fiú a nála levő fúvóból egy kis szelet eresztett
+rá, melytől az ugy elaludt, hogy tán az itéletnapig se ébredt volna fel.
+
+Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú s hogy az aranyalmafa alá
+értek, megrázkódtak s leánynyá változtak. A tündérkirályné csak ekkor
+vette észre, hogy itt az ő Miklósa. Odamegyen hozzá, szólítgatja, de nem
+hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig
+hosszig siratgatja, mondván:
+
+– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szive szép Miklós! kelj
+föl mély álmodból, aranyos bimbóm! mert még csak kétszer jöhetek el,
+többet el nem jövök.
+
+De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej, a tündérkirálynénak
+pedig haza kellett már menni, ezért a szeretőjét még egyszer
+megcsókolván, megrázkódott, hattyunak vált s elrepült tizenharmad
+magával.
+
+A kis fegyverhordozó aztán megkente Miklós halántékát azzal a szerrel, a
+mi az üvegcsében volt s az menten fölébredt, mondván:
+
+– Ejnye, kis szógám, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam
+ugyanis, hogy itt volt, eljött a tündérkirályné hattyuképében, majd
+megrázkódván, leánynyá változott, ideült, aztán mellém; költögetett, de
+nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, majd végig hosszig
+siratgatott, mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem
+szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak
+kétszer jöhetek el, többet el nem jövök.“ Ugy-e Jancsi – mert igy hitták
+a kis fegyverhordozót – ugy-e, hogy csak szép álom volt ez?
+
+– De nem volt az álom, édes gazdám, mert csakugyan itt volt a
+tündérkirályné, ki bár szép szavával, szólitgatott, édes csókkal
+ébresztgetett, hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél
+föl.
+
+– Ne beszélj, Jancsi; igaz volna-ez?
+
+– Nincs különben.
+
+Miklós csak ekkor hűlt el, de nem tudta a dolgot magának megmagyarázni,
+hogy mért nem ébredt föl s azért elhatározta magában, hogy másnap a
+világért se fekszik le, nehogy újra álom szállja meg.
+
+Itt elkövetkezik a másik nap is, Miklós, a mint mondá, nem dölt le az
+aranyalmafa alá, hanem ott járkálgatott alatta le s fel.
+
+Csak járkálgat, csak járkálgat, egyszer a mi Miklósunk arczát valami
+gyenge fuvalat üti meg, mire csak elkezd a szemhéja nehezedni, két térde
+összecsuklott s majd szép csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.
+
+Megint az az átkozott fegyverhordozó bocsátott rá egy kis szelet a
+fuvóból s újra ettől aludt el.
+
+Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd
+megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A tündérkirályné aztán
+kivált a többi közül, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja,
+költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig
+siratgatja, mondván:
+
+– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szíve, szép Miklós! kelj
+föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert csak még egyszer jőhetek el,
+többet nem jövök el!
+
+De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán
+hogyim látta, hogy Miklósba sehogysem verhet lelket, azt még egyszer
+megcsókolván, megrázkodott, hattyúnak vált s elrepült tizenhármad
+magával.
+
+A kis fegyverhordozó aztán odament Miklóshoz, megkente a halántékát
+azzal a szerrel, a mit a vén banya adott neki s ime a gazdája menten
+fölébredt, mondván:
+
+– Ejnye kis szógám, be jól aludtam és be szépet álmodtam. Azt álmodtam
+ugyanis, hogy tizenhárom hattyú leszállt hozzám, majd megrázkódván,
+emberi alakot vettek magukra, – köztük volt az én szeretőm is, ki ideült
+mellém, költögetett, de nem ébredtem, szólitgatott, de nem hallottam,
+csókolgatott, de nem éreztem, majd aztán végig hosszig siratgatott,
+mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem szíve, szép
+Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak egyszer
+jöhetek el, többet el nem jövök!“ Ugy-e Jancsi, hogy csak szép álom volt
+ez?
+
+– De édes gazdám, nem volt az álom – bár az lett volna! – mert csakugyan
+itt volt a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár szép szavával,
+édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de
+te mégse ébredtél föl.
+
+Miklós csak ekkor hült el, csak ekkor szomorodott el, hogy hát itt volt
+a szeretője és ő mégse ébredt föl. No de, vigasztalta magát, eljön még
+egyszer s inkább tűvel szurkálja magát de mégsem alszik el.
+
+De csinálhatott az ő szegény feje akármit, mert mikor eljött az a
+bizonyos óra, mikor a tündérkirályné érkeztére vártak, gyenge fuvalat
+ütötte meg a mi Miklósunk arczát s erre csak elkezd a szemehéja, mintha
+két malomkő lett volna, egyre nehezedni, két térde összecsuklott s szép
+csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.
+
+Ujra az az átkozott fegyver-hordozó bocsátotta reá azt a gyenge
+fuvallatot a kis fuvóval, mitől az ugy elaludt, hogy akár itéletnapig se
+ébredt volna fel.
+
+Ime pedig ujra ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd
+megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A többi közül aztán kivált
+a tündérkirályné, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja,
+költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig
+siratgatja, mondván:
+
+– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szívem szíve, szép Miklós! kelj
+föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert most utoljára vagyok itt s többet
+nem jöhetek el.
+
+De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán
+hogy im látta, hogy a Miklósba, ha mindjárt bicskával hasogatnák is,
+mégse lehet lelket verni, a fegyverhozó felé fordult s azt találja annak
+mondani:
+
+– Mondd meg az uradnak, hogy köszöntetem szépen s ha a kisebb szegről a
+nagyobb szegre akasztotta volna a fegyverét: nem kellene többé neki
+idegen földön árván bujdosni!
+
+S ezzel a tündérkirályné még egyszer s most igazán utoljára megcsókolta
+Miklóst, majd megrázkodott, hattyunak vált s elrepült tizenhármad
+magával.
+
+Alig távozott el a tündérkirályné, a kis fegyverhordozó azonnal
+felébresztette a gazdáját, megkenvén halántékát azzal a bizonyos
+szerrel, mit a kovácsnétól kapott.
+
+– Ejnye kis szógám, szólt Miklós, be jól aludtam s be szépet álmodtam!
+Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom hattyu közeledett felém, s
+mellettem szálltak le, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra.
+Köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, szólitgatott, de nem
+hallottam, költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, s
+végre aztán végig hosszig siratgatott, mondván: „Ébredj, szívem szép
+szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból
+aranyos bimbóm; mert most utoljára vagyok itt s többet nem jövök el!“
+Ugy-e kis szógám, hogy szép álom volt ez?
+
+– De nem volt az álom, szólt a kis fegyverhordozó, bár az lett volna! –
+mert csakugyan itt volt, a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár
+szép szóval, édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással
+költögetett, de te mégse ébredtél föl, s végre hozzám fordult s azt
+mondta nekem, hogy mondjam meg neked: köszöntet szépen s ha a kisebb
+szegről a nagyobb szegre akasztottad volna a fegyveredet, nem kellene
+többé neked idegen földön árván bujdosni utána.
+
+Miklósnak csak ekkor esett le a hályog a szeméről, csak ekkor látta át,
+hogy mért nem ébredt föl, hogy a kis szógája csinált neki valamit: azért
+jó kardját elvevén tőle, rárivalkodott nagymérgesen, mondván:
+
+– Hát te beste fia, mit csináltál velem, hogy föl nem ébredtem, he?!
+
+– Kegyelem, gráczia fejemnek, szólt a kis fegyverhordozó, én semminek
+sem vagyok oka, mert engem a tündérek kovácsnéja ámitott el! s az adta
+ezeket a szereket, hogy ezzel a kis fuvóval bocsássak rád gyenge
+fuvallatot és ebből a kis üvegből, majd ha eltávozik a tündérkirályné,
+kenjem meg a halántékodat.
+
+De Miklós annyira el volt keseredve, hogy tán saját édes testvérének sem
+kegyelmezett volna meg: azért kihuzván jó kardját, véget vetett a kis
+fegyverhordozó életének.
+
+Aztán lemászván a nagy hegyről, ujra nyakába akasztotta a világot s
+ismét bujdosásnak adta a fejét.
+
+Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
+is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta
+farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy völgybe
+ért, hol egy királyi rezidencziára akadt, melynek az ablakából egy szép
+királyné nézett ki, ki senki más nem volt, mint a sárkány által
+elragadott édes testvére, Ilonka.
+
+Mind Miklós, mind az Ilonka azonnal felösmerték egymást. Miklósnak sem
+kell több, izibe felszaladt a tizenkét fehér márvány garádicson,
+megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót, de a
+testvére nem szaladt eléje, mert nem lehetett, mert hét esztendeje már
+annak, hogy magzatát az átok következtében nem szülhette el.
+
+Miklós aztán fölfektette a hugát az ágyra, két ujját a mellére tette s
+ime az fájdalom nélkül azonnal egy hét esztendős, aranyhajú, aranyfogú
+gyermeket szült, ki mihelyest a világra jött, járni és beszélni tudott;
+de nem is csoda, mer a fiú tátos volt.
+
+– No anyám, szólt a kis tátosfiú, ne félj, ne sirj többé, mert majd
+megszabaditlak én téged attól a hét fejű csúnya féregtől; mert jól
+tudom, hogy miben áll az ereje, azért add csak ide a pincze kulcsait.
+Van a pincze hetedik gádorjában egy kőhordó, a kőhordóban vashordó, a
+vashordóban rézhordó, a rézhordóban ezüsthordó, az ezüsthordóban
+aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban gyémánthordó,
+ebben pedig életbor s ha én ezt kieresztem, az a csunya féreg rögtön
+elveszti roppant nagy erejét.
+
+Ugyis lett. – A sárkánykirályné a sok kulcs közül, előkereste a pincze
+kulcsait, melyeket az aranyhajú tátosfiú a kezébe vevén, mindhárman
+lementek a pinczébe, hol a hetedik gádorban csakugyan ott állt a
+kőhordó.
+
+A kis tátosfiú aztán honnan honnan nem, elővett egy nagy kalapácsot,
+melylyel egy nagyot ütött a kőhordóra, mondván:
+
+– Kőabroncs szakadjon, kőhordó pusztuljon!
+
+És a kőhordó csakugyan diribról darabra tört, majd ismét felkapta a nagy
+kalapácsot, s a vashordóra is ráütött, mondván:
+
+– Vasabroncs szakadjon, vashordó pusztuljon!
+
+És a vashordó is diribról darabra tört, majd harmadszor is felkapta a
+nagy kalapácsot s a rézhordóra is ráütött, mondván:
+
+– Rézabroncs szakadjon, rézhordó pusztuljon!
+
+És a rézhordó is diribról darabra tört, majd negyedszer is felkapta a
+nagy kalapácsot s az ezüsthordóra is ráütött, mondván:
+
+– Ezüstabroncs szakadjon, ezüsthordó pusztuljon!
+
+És az ezüsthordó is diribról darabra tört, majd ötödször is felkapta a
+nagy kalapácsot s az aranyhordóra is ráütött, mondván:
+
+– Aranyabroncs szakadjon, aranyhordó pusztuljon!
+
+És az aranyhordó is diribról darabra tört, majd hatodszor is felkapta a
+nagy kalapácsot s a kristályhordóra is ráütött, mondván:
+
+– Kristályabroncs szakadjon, kristályhordó pusztuljon!
+
+És a kristályhordó is diribról darabra tört, végre hetedszer is
+felemelte a nagy kalapácsot s a gyémánthordóra is ráütött, mondván:
+
+– Gyémántabroncs szakadjon, gyémánthordó pusztuljon.
+
+És a gyémánthordó is diribról darabra tört s kizúdult belőle az életbor,
+melyből a kis tátosfiú ízibe merítvén egy kupával, megfördött benne s
+ettől a testét sehol sem fogta a fegyver.
+
+Majd kezébe vette a kupát, jót huzott belőle, aztán a bátyjának
+nyujtotta, hogy az is igyék belőle, majd az anyját is megkinálta, hogy
+az is szörpentsen egy pár cseppet s a mi kevés még megmaradt, azt maga
+itta ki.
+
+S ettől az italtól mind a kis tátosfiú, mind a mi Miklósunk, mind ennek
+a húga hétszeres erőt nyertek.
+
+Mikor dolgukat emigy elvégezték a pincze hetedik gádorában, feljöttek a
+szabad ég alá, hát ihun vánczorog haza a hétfejű sárkány nagy betegen,
+hogy alig van jártányi ereje is, mert csakugy húzta-vonta maga után a
+lábát, mintha nemis az övé lett volna, mintha ugy kérte volna kölcsön.
+
+– No kutya, szólt hozzá a tátosfiú, ugy-e te se kinzod már többé édes
+anyám drága világát s nem gyötörsz eztán egy lelkes állatot sem?!
+
+– Csak az életemnek kegyelmezz, csak azt hagyd meg, könyörgött a
+sárkány.
+
+– Annak a világát, minthogy mégis apám voltál, nem oltom el; hanem jer a
+háromszáz hatvanhatodik szobába, hagy peczkeljelek ott ki világcsufjául!
+
+És a tátosfiú ugy tőn, miként mondá. – A hétfejű sárkányt bevitte a
+háromszáz hatvanhatodik szobába s ott fölszegezte a falra; egy szeget a
+jobbik szárnyába, másikat pedig a balba vert és a harmadikat a farkába.
+Mikor ezzel is készen volt, becsukta a nagy vasajtót; hetet forditván a
+kulcscsal, majd kilencz lakatot vetett föl.
+
+Mikor ezzel is készen volt, fölkereste jó bátyját s azt mondja neki:
+
+– No bátya, mivel világra jöttömet neked köszönhetem, jöszte velem, majd
+megmutatom én neked, hogy hol van a tündérkirályné!… Látod-e azt a nagy
+hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látod, annak a kellős
+közepén alszik a te szeretőd átok miatt örökálmot; de majd felköltjük,
+csak te a szavamra hallgass; mert ha nem a szerént cselekszel, sose
+látod többé a verőfényes napot, hanem te is lefekszel örökálmot aludni a
+tündérkirályné mellé: azért hát jól ide hallgass! Hát csak azt akarom
+mondani, hogy majd bevezetlek én téged ennek az irdatlan magas hegynek a
+gyomrába. A merre csak megyünk, egyébre ne ügyelj, mint mindig csak az
+én nyomomba hágj; mert ha csak egyszer is félre lépsz, ajtó zárul
+utánunk s mind én mind te csak ugy megleszünk átkozva mint az a
+tündérkirályné.
+
+Majd az utunkban a merre megyünk mindenféle csuszó-mászó állatok, kigyók
+és békák hevernek; de jól vigyázz, hogy valamelyikre rá ne hágj, mert ha
+csak egy is elsikoltja magát, azt olybá vehetjük, mintha a halálharangot
+csenditették volna meg felettünk. Mikor aztán egyszer eljuthattunk a
+hegy gyomrába, tizenhárom fölvetett ágyra akadunk, melynek mindegyikében
+egy-egy szép leány fekszik. Hogy aztán melyik a tiéd, azt mondanom sem
+kell, mert majd megmondja néked a te szíved, s ha meg lelted, feküdjél
+mellé s csókold meg háromszor. Az első csókra megmozdul; a másodikra
+lélekzetet vesz és a harmadikra: fölkel és fölébred. Aztán abban a
+szobában, hol a 13 szép leány fekszik, van egy rácsos almáriom, nyisd ki
+annak az ajtaját, s vedd ki belőle az aranyvesszőt, melylyel legyincsd
+meg a szép leányokat, egyet-egyet háromszor, mondván: „Ébredjetek,
+keljetek föl, mert itt a virradat.“ S azok mind egymásután ugranak föl.
+Mikor ezt is elvégezted, a legelső kigyót vagy békát, mely elédbe jön,
+üsd meg szintén háromszor, mondván: Ébredjetek, keljetek föl s bujjatok
+ki kigyó-béka bőrötökből. S azok egymásután vetik le a kigyó- vagy
+bőrruhát, s emberi alakot vesznek magukra; mert ezek is egytől fogva a
+legutolsóig, mindmind elátkozott tündérifjak és tündérkisasszonyok. –
+Most, miután megtudtad, a mit tudnod kellett, én most szurkos fáklyáért
+megyek, de ebben a szempillantásban mindjárt itt termek.
+
+S ezzel a kis tátosfiú terült fordult, s honnan honnan nem, elég az
+hozzá, háromszáz hatvanhat mázsa szurkos fáklyát hozott az ölében,
+melynek feleközepét a bátyjának adván, elindultak a nagy hegyfelé.
+
+Mikor a nagy hegy lábához értek, sok futkározás és keresés után egy
+helyütt megütötte a sziklát a tátosfiú, mondván:
+
+– Nyilj ajtó elöttünk!
+
+S abban a szempillantásban, kicsapódott a sziklaajtó s usdi be rajta.
+Sötét volt a lyukban, hogy szinte harapni lehetett volna, de hát mire
+való volt az a tengernyi szurkos fáklya, ha nem arra, hogy
+világositsanak vele? A szurkos fáklyákat aztán egymásután kezdték
+meggyujtogatni s utjok egyszeribe megvilágosodott.
+
+A kis tátosfiú ment elől, a mi Miklósunk pedig utána, ki szünetlenül
+csak arra ügyelt, hogy az öcscse nyomába hágjon. A merre csak mentek,
+mindenféle kigyók-békák csúsztak-másztak a lábaik alatt, s ugyan kellett
+ám vigyázni, hogy valamelyikre rá ne tapossanak, hogy az el ne
+sikolthassa magát, mert különben csakugyan az olyan lett volna nekik
+mint a halálharang kongása; de hála istennek, mégse léptek egyre sem.
+Nagy fáradtság, csuszás és mászás után végre a hegy gyomrába értek, hol
+egy kerek tágas szobára akadtak, melyben feküdt a 13 szép leány
+örök-álmat, közepütt aludt a tündérkirályné szűz anyameztelenűl, csak
+hosszú aranyhaja volt a takarója, mely mint valami selyemlepedő egészen
+beboritotta.
+
+A kis tátosfiú aztán, mintha a föld nyelte volna el, eltünt, szép Miklós
+pedig magára maradt, ki aztán izibe levetkezett s odafeküdt a
+tündérkirályné mellé. Mikor aztán megcsókola a tündérkirálynét először,
+az megmozdult.
+
+Megcsókolja másodszor is, az egyet nagyot sohajtván, lélekzetet vett.
+
+Megcsókolja harmadszor is, az fölkelt, fölébred s fölnyitván szemeit,
+hát kit lát maga mellett, senkimást mint kedves szeretőjét, szép
+Miklóst, kiért már olyan sokat szenvedett s kiért még csak az imént is
+átok alatt örökálmot aludt.
+
+Szép Miklós aztán fölkelt a tündérkirályné oldala mellől, odament a
+rácsos almáriomhoz, kinyitotta annak az ajtaját, s kivette belőle az
+aranyvesszőt, melylyel, sorrul sorra járván az alvó szép leányokat,
+mindegyiket három-háromszor meglegyintette, mondván:
+
+– Ébredjetek, keljetek föl, mert itt a virradat!
+
+S azok egymásután ugráltak föl, kipkedtek-kapkodtak a ruhájuk után, mely
+kinek-kinek a feje alá volt téve; szégyelték magukat, hogy egy férfi
+előtt peczéren állnak.
+
+Mikor szép Miklós ezzel is készen volt, azt a kigyót avagy békát, mely
+legelőször jött elébe, megütötte az aranyvesszővel szintén háromszor,
+mondván:
+
+– Ébredjetek, keljetek föl, kigyó-béka ruhátokból bújatok ki s öltsetek
+emberi alakot; mert itt a szabadulás órája!
+
+S azok megrázkodván, kibújtak kigyó-béka ruhájukból s emberi alakot
+öltének.
+
+Erre megszólalt a szép muzsika, rárántotta a banda s ime, egy gyönyörü
+tündérpalotában találta magát a mi Miklósunk, kit aztán a tündérek
+bevittek a fürdőszobába, tejbe megförösztötték, aranytörlőbe
+megtörülték, aranyhaját szépen kifodorították, biboros-bársonyos köntöst
+adtak rá, s az érdem koronájával mint szabaditó királyukat
+megkoronázták. Jobb felül állt a kis tátosfiú, bal felül pedig a
+felesége, a szép tündérkirályné.
+
+Igy lett a szegény ember fiából tündérkirály s vén apjára aztán csakugy
+dült az áldás, hogy jobban se kellett s szegény feje azt se tudta, hogy
+honnan jön, pedig a fia öntötte a fejére a bőség-szaruját.
+
+
+
+
+AZ ÖRÖKIFJÚSÁG VIZE.[1]
+
+Volt egyszer a világon egy király s ennek három fia. A királynak az
+egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig mindig sírt.
+
+Mikor a három fiú már annyira fölcseperedett, hogy már a legény sorba is
+beillettek volna: összebeszéltek, hogy megkérdik az édes atyjukat, hogy
+mért nevet az egyik szeme mindig, a másik pedig mért könyezik? Mondom,
+hogy rájöttek e gondolatra, beküldték királyatyjukhoz a legöregebbiket.
+
+  [1] Jelen népmeséhez hasonló nt. Erdélyi János ur mesegyüjteményében
+  is „Pelikán madár“ czim alatt megjelent. S ha e két népmesét
+  összehasonlitjuk, ugy találjuk, hogy, bár mindkettőn egy alapgondolat
+  vonul végig, mégis mind az előadási módra, mind pedig magára a
+  mesetárgy kivitelére nézve lényegesen különböznek egymástól: ezért
+  jónak látja közölni a gyüjtő.
+
+Bemegyen a legöregebbik királyfi a fehér szobába, hát az apját ép
+fölöstökömnél találta.
+
+– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy
+kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk, hogy mért sír az egyik szemed
+mindig s mért nevet a másik?
+
+E kérdésre a király mitse válaszolt, annyit se, hogy: „bá“; hanem nagy
+mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép az asztalon hevert s a fia
+után vágta.
+
+Megijed a királyfi, utczu vesd el magad, kiszaladt a fehér házból. A
+nagy kés a küszöbben állott meg.
+
+A két ifjabb királyfi, már mint a középső és a legkisebbik, ott
+várakozott a kertben bátyjok érkeztére; de nem kellett azután sokáig
+várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a legöregebbik királyfi.
+
+– No mit mondott… no mit mondott, kérdezték egyszerre ketten is.
+
+– Hát csak azt mondta, hogy egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert
+nem érkezik rá beszélni, mert ép a fölöstökömnél találtam; hanem eredj
+be te középső, tán te szerencsésebb leszesz.
+
+Bemegyen a középső királyfi a fehér szobába, hát az apja még most is ott
+ült az asztalszegben a fölöstökömnél.
+
+– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy
+kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: hogy mért sír az egyik szemed
+mindig, mért nevet a másik?
+
+Dühbe jön a vén király, ennek se válaszolt egy kukkot sem, hanem nagy
+mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép ugy kezeügyében az asztalon
+állott s a fia után vágta.
+
+Megijed a királyfi, megoldja a lába kerekét s ki a szobából. A nagy kés
+az ajtóban állott meg.
+
+A két testvére, már mint a legöregebbik és a legfiatalabbik, még most is
+ott sétáltak a kertben le s fel; testvérük érkeztére vártak; de nem
+kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a középső
+királyfi.
+
+– No mit mondott… no mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?
+
+– Hát csak azt mondta, a mit neked: egyet se szólt, azt is lassan
+mondta; mert én is még a fölöstökömnél találtam, két urnak pedig, hogy
+beszéljen is, egyék is, nem lehet szolgálni, hanem eredj be te öcsém,
+hátha te szerencsésebb leszesz mint mi ketten itt, la?
+
+De azt, mind a legöregebbik mind a középső, nagy bölcsen elhallgatták,
+hogy mint vágta a nagy kést mindkettőjük után édes atyjok.
+
+Bemegyen a legkisebbik, a legszebbik királyfi is a fehér szobába. Ez is
+az apját még az asztal mellett találta.
+
+– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a legkisebbik királyfi, nem
+felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: mért sír az egyik
+szemed mindig és mért nevet a másik?
+
+Erre is megharagszik a vén király, felkap egy nagy kést, mely ép a
+kezeügyében volt s utána vágta a fiának. A nagy kés a királyfi
+lábakásájában állt meg; de ez nem futott ki a fehér szobából, hanem
+kihuzván a nagy kést a lábából, visszatette az asztalra, mondván:
+
+– Fölséges királyatyám! most is azt kérdem, hogy mért sír az egyik
+szemed mért nevet a másik?
+
+– No kedves fiam, teljék szived kivánsága, már neked megmondom, mert te
+vagy mindhárom fiam között a legbátrabb és legvitézebb, mert te nem
+futottál ugy el, mint az a másik kettő. Hát azért nevet az egyik szemem,
+mert tibennetek leli minden gyönyörűségét; azért sír pedig a másik, mert
+már megvénűltem, mert már kenyerem javát, ételem savát-borsát megettem,
+mert már közelebb vagyok a sírhoz, hisz az egyik lábam már ugyis a
+koporsóban.
+
+Hanem itt meg itt buzog fel az örökifjuság vize; s ugyanott található a
+szépenszóló aranypintyőke, s ha én az elsőből, nem többet, csak egy
+kortyot is ihatnám, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatnám: akkor
+kedves fiam, ez az egyik szemem is csak ugy nevetne mint a másik.
+
+Minekutána a legkisebb királyfi mindezt végig hallgatta, bement a kertbe
+két bátyjához.
+
+– No mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?
+
+– Hát biz királyatyám nem szólt egyebet, mint: azért nevet az egyik
+szeme, mert minden gyönyörűségét mibennünk találja; azért sír pedig a
+másik, mert már megvénűlt, megöregedett s innen-onnan kiköltözik ez
+árnyék világból. De itt meg itt buzog fel az örökifjúság vize, s
+ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha ő az elsőből nem
+többet csak egy kortyot is ihatnék, a másodiknak pedig vidámitó énekét
+hallhatná: akkor testvéreim, az egyik szeme is csakugy nevetne mint a
+másik. Azért kedves testvéreim, ez szóm és mondásom hozzátok, hogy
+menjünk be a mi királyi atyánkhoz s adjuk tudtára, hogy mi elmegyünk, s
+ha csak lehet hozunk az örökifjuság vizéből, de még a szépen szóló
+aranypintyőkét sem hagyjuk ott.
+
+S a három királyfi e szerint cselekedett. – Felnevelő apjoktól keserves
+könyhullatások között elbúcsúzván, elindultak országvilágszerte az
+örökifjuság vize és a szépen szóló aranypintyőke fölkeresésére.
+
+Itt a két legöregebbik testvér királyatyjuk számnélküli ménesei közül
+kiválasztottak két legjobb, legtüzesebb aranyszőrű paripát; a legkisebb
+pedig, a mint egy rosz tesznye csikó mellett elment volna, ez arczul üté
+a királyfit a farkával, mondván: „Engem válaszsz szép királyfi“ s az
+csakugyan ezt a fótos csikót választotta.
+
+A két öregebbik királyfi meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát
+öcscsük választásán; de az nevet legjobban, a ki utoljára nevet; mert a
+rosz, tesznye csikó olyan igaz mint hogy élek, hisz ott voltam a hol
+mondták, ugy láttam mint most – tátos volt.
+
+Aztán mindhárman elindultak egy úton, de alig mentek egy jó darabra, a
+két öregebbik testvér előre vágtatott és a legkisebbet elhagyták. Mikor
+már szem-benemlátta távolságra előre haladt a két öregebbik királyfi,
+megszólal a tátos ló, kérdvén:
+
+– Mit szomorkodol, mit bánkódol, kedves gazdám; tán azon busulsz, hogy
+azok a gyönyörű mákvirágok itt hagytak? Nem baj az kedves gazdám, csak
+szerencse; hagy menjenek ők a magok utján, mink is a magunkén, hisz
+ugyse messze mennek azok, mert a legelső csárdában, a melyet elő-utó
+találnak megpihennek.
+
+S ott tizenkét zsivány várakozik rájuk, kik barátruhában vannak
+felöltözve s kártyáznak egymás közt. Majd a két bátyád is leül közibük
+kártyázni s az lesz a dolog vége, hogy minden pénzüket, lovukat,
+szerszámukat, de még a rajtuk való ruhát is elnyerik tőlük; ugyannyira,
+hogy még a bor árát sem tudják kifizetni: ezért a csapláros mindaddig
+nem ereszti el őket, mig a bor-, széna- és zab árát le nem dolgozzák. De
+hogy mi is azonképpen ne járjunk, mi ne jobbra, hanem balra tartsunk.
+
+Mikor a maga mondókáját bevégezte a rosz csikó, megrázkodott s olyan
+aranyszőrű, hat lábú, széltől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipa
+lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni, vagy ha keresték
+volna is, mégse találták volna.
+
+– No kedves, most illünk egymáshoz, én te hozzád, te pedig én hozzám:
+azért ülj fel csak a hátamra, s hogy menjek veled: ugy-e mint a
+gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy a hogy a legsebesebb röptű madár
+szállhat?
+
+– Csak ugy édes lovam, válaszolt neki a királyfi, hogy sem én bennem, se
+te benned hiba ne essék!
+
+S aztán a hatlábú tátosparipa felszállt a levegőégbe, s mentek
+mendegéltek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
+még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen
+innen; egyszer egy nagy vadon erdőbe, hol se eget se földet nem láttak,
+egy kis gunyhó előtt leszálltak.
+
+Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hol egy olyan vén asszonyra talált, ki
+még az országútnál is öregebb volt. Köszön neki:
+
+– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
+
+– Ha öreg anyádnak nem szólitottál volna, hamm! mindjárt bekaptalak
+volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem
+jár?
+
+– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek,
+hogyha hallotta hirüket édes öreg anyám?!
+
+– Hallani, csak hallottam, de hogy hol van, azt nem tudom megmondani;
+hanem, ha ezen a nagy hegyen keresztül mészsz, kis domb alatt, kerek
+erdő tövében lakik az én néném, ha csak ez nem tud felőle, ugy senki a
+világon!… De nem azt mondom én királyfi, hanem azt, hogyha már az
+örökifjuság vizeért mészsz, ne itt van ez a butykos s hozz ebben nekem
+is, mert ládd, én is szeretnék még egyszer 18 éves lenni.
+
+A királyfi elvette a butykost és a nyeregkápájára kötötte. Ez a vén
+asszony megajándékozta a királyfit egy aranypatkóval, hogy tegye el, tán
+még hasznát veheti. A királyfi ezt is elvette, s megköszönés után,
+belepakolta a montli-zsákba s azzal tovább ment.
+
+A tátosparipa egyet ugrott, kettőt szökött, már tul volt az irdatlan
+magas hegyen, s a kerek erdő tövében levő kis gunyhó előtt szállt le.
+
+Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hát itt még öregebb, még vénebb
+asszonyra akadt, mint az első volt. Köszön neki.
+
+– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
+
+– Fogadj isten, édes fiam! s ha öreg anyádnak nem szólítottál volna:
+hamm! mindjárt bekaptalak volna! Hát hol jársz itt ezen az idegen
+földön, hol még a madár sem jár?
+
+– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek,
+hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?
+
+– Hallani csak hallottam, de hogy hol és miképpen lehetne rájuk szert
+tenni, azt nem tudom megmondani. Minek tagadnám, mikor inkább hasznom
+mint károm lenne belőle, hogyha elhozhatnád; hanem ezen az irdatlan
+magas hegyen keresztül menve, mely itt előttünk az eget támasztja, kis
+domb alatt kerek erdő tövében lakik az én néném. Ha csak ez nem tud
+felőlük, ugy senki a világon! De egyet mondok királyfi, kettő lesz
+belőle, ne itt van ez a butykos, tedd el, s hozz nekem is benne abból az
+örökifjuság vizéből. Aztán ne, itt van ez az aranytörlő is, tedd el ezt
+is, mert tán még hasznát veszed.
+
+A királyfi mind a butykost, mind az aranytörlőt elvette, s megköszönvén
+a hozzája való szívességet, tovább ment.
+
+Itt a tátosparipa csak egyet ugrott, kettőt szökött, már túl volt azon
+az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta, s a harmadik kis
+gunyhó előtt állt meg.
+
+Bemegyen a királyfi ebbe is, s itt már olyan vén asszonyra akadt, hogy
+annak az orra szüntelenül a száját, ez pedig a fülét csókolta.
+
+Köszön neki.
+
+– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!
+
+– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm!
+mindjárt bekaptalak volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
+még a madár sem jár?
+
+– Az örökifjuság vizeért és a szépen szóló aranypintyőkeért megyek,
+hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?
+
+– Hahó királyfi, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz Tündérszép Ilona
+várában föllelheted mind a kettőt, mert valósággal ott van. S ha ezen az
+irdatlan magos hegyen, mely itt elöttünk az eget támasztja, keresztül
+méggy, a kék tengerre akadsz. Ennek a tengernek a hetvenhetedik
+szigetében áll Tündérszép Ilona vára aranykacsa lábán, s minthogy a vár
+kivülről szüntelen forog, mint a fergetyü, bizony nem mehetsz abba be a
+földről, hanem ha van olyan tátoslovad, mely a tetején is beugrik, akkor
+bemehetsz, csak arra az egyre vigyázz, hogy mind mikor beugratsz, mind
+mikor kiugratsz, ugy felkösd a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon
+szabadon; mert ha csak egy szál is hozzá csapódik a vár rezes tetejéhez,
+az megszólal, s a tündérek se irgalom se kegyelem, szanaszét tépnek.
+Mikor már egyszer bent leszesz, a vár kellős közepén vagyon Tündérszép
+Ilona hálószobája, keresd föl ezt, eredj be hozzá. Ő ekkor ép alszik, s
+mindent tehetsz vele, csak megne csókold, mert ha megcsókolnád, tüstént
+fölébredne s bizony nem tudom én, hogy mit cselekednék veled. Tündérszép
+Ilona ágya se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben
+van, s virághágcson kell hozzá fölmenni. Eredj fel rajta s hajtsd
+kétfelé hosszu arany haját, melylyel, mint valami selyemlepedővel,
+takaródzik, s feküdjél mellé, de mint mondám: mindent tehetsz vele, csak
+meg ne csokold. Az ágya felett függ aranyos kalitkában a szépenszóló
+aranypintyőke, melynek a száját, hogy meg ne szólaljon, egy
+aranyhajszállal tekergesd be. A szobája két szegletében buzog fel két
+forrás; az egyikben van az örökifjuság víze, a másikban pedig a halál
+víze. Merits mind a kettőből, s hozz az én számomra is az örökifjúság
+vizéből ebben a butykosban; mert ládd, még egyszer én is szeretnék 18
+éves lenni, ha pedig abból nem többet, csak egy kortyot is ihatnék, azzá
+válnék. Ne, itt van ez az aranylóvakaró is, tedd el, mert majd hasznát
+veszed még.
+
+Mikor a vén asszony ekkép befejezte a maga mondókáját, a királyfi
+elbúcsuzván tőle, el vitte mind a butykost, mind az aranylóvakarót.
+Aztán felült jó tátoslovára, mely csak egyet ugrott, kettőt szökött, s
+már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta.
+
+Hogy keresztül ment a királyfi az irdatlan magas hegyen, a kék tenger
+partjára ért. Itt a tátosló felszállt a levegőégbe, s vitte a királyfit
+mint a fergeteg. Annyira, annyira, hogy egyszer mégis elértek a kék
+tenger hetvenhetedik szigetébe. Mikor ideért a királyfi, leszállt a
+lováról s annak a farkát ugy felkötötte, hogy egy szál szőr se maradt
+szabadon. Mikor ezzel is készen volt, ujra ráült, fel a levegőégbe s
+beugratott Tündérszép Ilona réztetejű vára kellőközepére. Aztán a
+királyfi előkereste a butykosokat és a korsókat, miket magával hozott s
+be egyenesen Tündérszép Ilona hálószobájába.
+
+A tündérkirályné csakugyan mint a vén asszony mondá, se a földön se az
+égben, hanem föld és ég között a levegőégben feküdt, s mély álomba volt
+merülve. A királyfi aztán fölmenvén a virághágcson, a tündérkirályné
+aranyhaját kétfelé hajtotta s mellé feküdt. S azzal mindent csinált,
+csak megcsókolni, nem csókolta meg. Majd fölkelt és egy aranyhajszállal
+betekerte a szépenszóló aranypintyőke száját, s aztán levette a szegről.
+Majd ismét lemenvén a virághágcson, a butykosokat és a korsókat
+megtöltötte az örökifjúság vizéből, de egy korsóval a halál vizéből is
+meritett.
+
+Mikor mindezekkel készen volt, ugy a hogy bejött, kiment a szobából,
+majd ismét felkötvén jó tátoslova farkát, ráült s ki akart ugratni a
+várból. De, hogy hogy nem, a tátosló farkát a nagy sietség, vagy mi
+miatt, nem jól találta felkötni, mert egy szál lószőr szabadon volt, s
+így midőn ép a vár teteje felett ugratna, az egy szál lószőr megcsapta
+annak a tetejét.
+
+Az egész vár, mint a harang, megcsendült, a tündérek pedig egyszerre
+talpon voltak s utána a királyfinak.
+
+S már-már utolérik, ha a tátosló meg nem szólal, mondván:
+
+– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a jobb fülem töve: tekints csak
+hátra, kit látsz magadután jőni?
+
+Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt lehuzza a
+lóról.
+
+– Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!
+
+– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lókefét vesd el!
+
+Elveti a királyfi a lókefét s ebből olyan ágasbogas erdő keletkezett,
+mint a milyen sűrű volt a lókefe.
+
+Mig a tündérek ez ágas-bogas erdőn keresztülvergődtek, addig a királyfi
+ujra tulvolt árkon-bokron.
+
+Itt a tátosló balfüle ujra viszketni kezdett; annyira annyira, hogy
+végre mégsem állhatta szó nélkül.
+
+– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a balfülem: tekints csak hátra, kiket
+látsz magadután jőni?
+
+Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt utoléri s
+bizon leveszik a lóról.
+
+– Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!
+
+– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak az aranytörlőt vesd el!
+
+Elveti a királyfi az aranytörlőt, s ebből olyan nagy tenger keletkezett
+mint a világ.
+
+Mig a tündérek keresztülvergődtek a tengernyi vízen, addig a királyfi
+ujra jó darab földet hagyott maga után.
+
+De itt a tátosló mindkét füle viszketni kezdett; annyira-annyira, hogy
+végre mégsem állhatta szó nélkül.
+
+– Ejnye, kedves gazdám, be ég a két fülem, tekints csak hátra, kiket
+látsz magadután jőni?
+
+A királyfi harmadszor is visszatekintett, hát látja, hogy a sok tündér
+csakugy rajzik utána, s bizony mindjárt leveszik a lóról.
+
+– Végünk van; mindjárt utolérnek a tündérek!
+
+– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lóvakarót vesd el!
+
+Elveti a királyfi az aranylóvakarót s ebből olyan ágas-bogas aranyerdő
+keletkezett, mint a milyen sűrű volt a lóvakaró.
+
+A mint az ágas-bogas erdőhöz értek a tündérek, ezen már sehogy sem
+tudtak keresztülvergődni; ezért mit volt mi tenniök, kénytelen kelletlen
+vissza kellett fordulniok.
+
+Igy szabadult meg a tündérektől a királyfi, ki aztán mikor elért ahhoz a
+gunyhóhoz, a melyben a legvénebb asszony lakott, betért hozzá s az
+alighogy pár kortyot nyelt le az örökifjuság vizéből, tüstént abban a
+szempillantásban megifjodott s 18 esztendős szűz leánynyá változott.
+
+Aztán a királyfi betért a középső testvérhez is, kit szintén
+megifjitott, de végre a harmadik vén asszonyt sem kerülte el, mert ennek
+is átadta a butykost, ebben pedig az örökifjúság vizét. Alig ivott a vén
+asszony pár kortyot e csodavízből, megrázkodott s olyan szép 18
+esztendős hajadonná változott, hogy nemcsak hanem ugyancsak.
+
+A királyfi aztán ettől is elbucsuzván, ment mendegélt hazafelé, hetedhét
+ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is
+túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó tur, tulonnan túl,
+innenen innen, egyszer egy korcsma előtt megállott.
+
+Bemegyen a királyfi a kocsma udvarára, hát látja, hogy két bátyja még
+most is ott dolgozik lánczra verve, s ugyancsak hasogatják a fát. Innen
+a korcsmába ment. A barátruhába felöltözött 12 zsivány még most is ott
+kártyázott a hosszú asztal mellett. Hiják a királyfit, hogy üljön
+közibük, de az mintha nemis hallotta volna, a korcsmároshoz fordult,
+kitől két bátyját, ezeknek lovait és szerszámait kiváltotta. Aztán
+mindhárman hazafelé indultak; de itt a két öregebbik testvér
+összesugott, s azon tanakodtak, hogy és mikép veszitsék el az öcscsüket;
+mert milyen nagy szégyen lesz az nekik, hogyha hazaérnek és öcscsük
+elbeszéli otthon, hogy mi történt velük.
+
+Addig sugtak, addig búgtak, mig egyszer csakugyan kifőzték a taplót, s
+megállapodtak az öcscsük elvesztésén, mert a mint egy ó-kút mellett
+elhaladtak volna, hirtelen lerántották a lóról, kezét-lábát elvágták s
+bevetették az ó-kútba, az aranypintyőkét pedig és a két korsó vizet
+magukhoz vették, hogy azokat ők hozták szép tündérországból, Szép Ilona
+várából.
+
+S mikor aztán a két öregebbik testvér hazaért, kinek volt nagyobb szája
+mint nekik, kik dicsekedtek jobban fel, mint ők, hogy és mint jártak
+szép tündérországban, mi mindent nem láttak ott, miket emberi nyelv ki
+nem beszélhet; – de az aranypintyőke nem szólalt meg és a két korsó viz
+közül nem tudták megmondani, hogy melyikben van az örökifjúság vize,
+avagy a halálvize: ezért a vén királynak még annakutána is csak ugy sirt
+az egyik szeme és csakugy nevetett a másik szeme, mint annakelőtte.
+
+Itt a legkisebbik királyfi a mint sürgölődött-forgolódott az ó-kútban,
+egy kevéske vizbe talált behenteregni s ime ettől a csodaviztől mind a
+keze, mind a lába ujra kinőtt, majd megmosdván benne, ha eddig szép
+volt, eztán hétszerte szebb lett. Aztán nagy ügygyel-bajjal kimászott a
+kútból, egy szolgalegény képében beállitott ura atyja udvarába. Senkise
+ösmerte meg. A király pedig megfogadta igáslovak kocsisának.
+
+Itt a vén király, nagy jutalom igérése mellett, országszerte kihirdette,
+hogy az, a ki a szépenszóló aranypintyőkét szólásra birja hozni, és a
+két korsó víz közül ki tudja azt választani, hogy melyikben van az
+örökifjúság vize, ilyen nagy, olyan nagy tisztséget nyer el. Itt az
+egész birodalomból senki sem mert jelentkezni, csak az igáslovak
+kocsisa. Az összegyűlt uri népek még kinevették, hogy ez a jött-ment
+fajankó, ugyan már, hogy tudná véghez vinni azt a nagy csodát.
+
+De alighogy meglátta az aranypintyőke a kocsisképében felöltözött
+királyfit, azonnal megszólalt és a ki annak az énekét hallotta, ha
+mindjárt apja-anyja feküdnék is a teritőn, mégis nevetni kellett neki.
+
+Aztán a legkisebbik királyfi kezébe vevén a két korsót, s mindjárt
+kitalálta, hogy melyikben van az örökifjúság vize, melyből alighogy pár
+kortyot lenyelt a vén király, megrázkodott s olyan huszonnégy éves
+ifjúvá változott, hogy csak párját kellett volna keresni. Bezzeg aztán
+nem sirt többé az egyik szeme, hanem mind a kettő nevetett, csak mikor a
+legkisebbik, legkedvesebbik fia jutott az eszébe, akkor eredtek meg a
+könyei.
+
+De itt lelkemteremtette, mi történik a dologból, mi nem, Szép Ilona
+fölkerekedett a várából, nagy hadat gyüjtött és a mi mesebeli királyunk
+országára csapott.
+
+Majd mikor ahhoz a városhoz ért, hol maga a király lakott, megállt annak
+a végén, sátort veretett s azt az egész táborával körülvétette, majd
+követ által beüzent a királynak, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát
+meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom
+és kegyelem nélkül, kardélre hányat.
+
+Megijed a király ezen a szörnyű izeneten s hivatja két fiát, kiknek
+tudtul adja, hogy mit üzent a tündérkirályné, Szép Ilona.
+
+Legelőször a legöregebbik királyfi ment ki.
+
+De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a tündérkirályné
+az ő sátorától kezdve a királyi rezidencziáig aranyhidat veretett,
+melyet vörös bársonynyal terittetett be.
+
+Mondom, legelőször a legöregebbik királyfi ment ki, de ez nem mert az
+aranyhidra lépni, nehogy kárt tegyen abban a drágalátos vörös
+bársonyban; hanem szép csendesen a hid mellett kutyagolt.
+
+S mikor elérkezett a tündérkirályné elé, az azt találja kérdeni tőle:
+
+– No királyfi, hát te voltál az én váramban?
+
+– Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.
+
+– Hogyha megfelelsz arra, a mit kérdek, ugy elhiszem, hogy csakugyan te
+voltál.
+
+– Megfelelek.
+
+– Hát mondd meg azt nekem: hogy áll az én váram?
+
+– Csakugy, mint más vár – a földön.
+
+– Jól van. Hát hogy áll az én kutam?
+
+– Csakugy, mint más kút – a földben.
+
+– Jól van. Hát hol áll az én ágyam?
+
+– Csakugy mint más ágy – a földön.
+
+– Hazudsz beste lélek hunczutja; mert te sose láttad nem hogy az én
+váramat, kutamat és ágyamat, de még a környékén se voltál!… Huzzátok le,
+parancsolta Szép Ilona a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot!
+
+És a katonák szépen lefülelték a legöregebbik királyfit, s olyan ötven
+botot hegedültek rá, hogy míg élt se felejtette el, hanem mindig a
+szájában maradt az íze.
+
+S a legöregebbik királyfit aztán, emigy kielégitve, visszaküldte a
+tündérkirályné azon üzenet mellett, hogyha azt a fiát ki nem küldi, a ki
+az ő várát meglopta, kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom és
+kegyelem nélkül, kardélre hányat.
+
+Most a király a középső fiát küldte ki; de ez se mert végig menni az
+aranyhidon, hanem a hid mellett kutyagolt mindaddig, migcsak el nem
+érkezett a tündérkirályné színe elébe, ki ettől is azt találta kérdeni,
+szót szólván:
+
+– No királyfi, hát te voltál az én váramban?
+
+– Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.
+
+– Hogyha három kérdésemre megfelelsz, akkor elhiszem, hogy te voltál.
+Legelőször is tehát azt kérdem: hogy áll az én váram?
+
+– Csakugy mint más vár – a földön.
+
+– Jól van. Másodszor azt kérdem tőled: hol áll az én kutam?
+
+– Csakugy áll mint más kút – a földben.
+
+– Jól van. Harmadszor azt kérdem tőled; hogy áll az én ágyam?
+
+– Csakugy mint más ágy – a földön.
+
+– Hazudsz, beste lélek hunczutja: mert te nemhogy az én váramat, kutamat
+és ágyamat láttad volna, de még a hirét se hallottad!… Huzzátok le,
+parancsolta a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot.
+
+És a katonák szépen lekapták a királyfit a húsz körméről, s olyan ötven
+botot hegedűltek rá, hogy az azt mig élt se felejtette el, hanem még a
+halálos ágyán is eszébe jutott.
+
+A középső királyfit is visszaküldte az atyjához azon üzenettel, hogyha
+azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad,
+s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó
+portékának sem kegyelmez, mert azt is a kősziklához vereti, vérét a föld
+issza, husát pedig a kutyával eteti.
+
+Ezen a szörnyű kegyetlen üzeneten annyira búbánatnak eresztette a fejét
+a király, hogy se étele, se itala, se nappala, se éjjele.
+
+Megszánta az apját a legkisebbik királyfi s bement az apjához s azt
+kérdi tőle:
+
+– Fölséges uram! nem felelne egy kérdésemre, nem mondaná azt meg nekem:
+hogy mért adta a fejét annyira a búbánatnak, hogy se étele, se itala, se
+éjjele, se nappala?
+
+– Mit kérded oh jó szolgám, mikor ugyse segíthetsz a bajomon?!
+
+– De hátha még is.
+
+– Node, mivel oly hű tisztem vagy, hogy mindent a kezedre bizhatok,
+mintha, tulajdon magzatom, a véremből való vér, a testemből való test
+volnál, hát megmondom: Már hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám olyan
+nagyon, mikor a tündérkirályné azt üzente nekem: „hogyha azt a fiamat ki
+nem küldöm, a ki az ő várát meglopta: kő kövön nem marad s minden
+irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó portékának
+sem kegyelmez, mert még azt is a kősziklához vereti, vérét a föld
+iszsza, husát pedig a kutyával eteti.“ Ezért fől az én fejem, kedves
+szolgám!
+
+– Ha csak ez a baja fölségednek, válaszolt a legkisebb királyfi, sose
+bánkodjék és busuljon olyan nagyon, csak azt engedje meg, hogy azt a
+rosz csikót, mely ott a szemétdombon legelész, felkantározhassam, én
+pedig királyi köntöst ölthessek magamra; majd kimegyek én a
+tündérkirálynéhoz, majd megfelelek én neki, csak bizza reám fölséged azt
+egész dolgot.
+
+– Szivesen fiam, szivesen, akár egy egész ménes közül választhatsz, akár
+tizenkét királyi köntöst is felölthetsz, csakhogy aztán szavadnak ura
+légy!
+
+Itt a legkisebbik királyfi magára ölti a biboros-bársonyos királyi
+köntöst, kiereszti aranyhaját, szép görbe szablyát köt az oldalára, majd
+mikor mindezekkel készen volt, ráült az aranyszőrű tátosparipára s fel
+egyenesen az aranyhídra, végig nyargal a vörös bársonypokróczon, hogy
+csakugy csengett alatta a ló érczpatkójától az aranyhid, hogy jobban se
+kellett.
+
+Szép Ilona az aranyhid végén várta a királyfi érkeztét s mondogatta
+magában:
+
+– Ez ő, ez a váram, kezem, szívem megrablója!
+
+Mikor a királyfi Szép Ilona elé ért, meghajtotta előtte magát, ki azt
+találja ettől is kérdezni, szót szólván:
+
+– No szép királyfi, vald meg igaz lelkedre, te voltál-e az én váramban?
+
+– Én voltam.
+
+– Hogyha három kérdésemre megfelelsz: akkor elhiszem, hogy csak ugyan te
+voltál.
+
+– Megfelelek.
+
+– Legelőször is tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én váram.
+
+– A kék tenger hetvenhetedik szigetében, még annak is a kellős közepén,
+aranypulyka lábon áll a te várad, s kivülről szüntelen kering mint a
+fergetyű.
+
+– Jól van. Másodszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én kutam?
+
+– Hogy áll? hát a hálószobád mindkét sarkában buzogván fel két forrás,
+két kút van a szobádban az egyikben van az örökifjúság víze, a másikban
+pedig a halál vize.
+
+– Jól van. Harmadszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én ágyam?
+
+– Se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben áll, s
+virághágcsón lehet fölmenni.
+
+– Ugy hát, te vagy az én kedves férjem!
+
+S ezzel a királyfi és a tündérkirályné megölelték, megcsókolták egymást,
+s azt mondták egymásnak:
+
+– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól!
+
+Rögtön papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, a hóhér
+seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte s volt léh
+meg léh, boldog volt az a kinek egy kanállal juthatott.
+
+Igy a nagy szomorúságból nagy vigaszság lett, s csak a két öregebbik
+királyfi szomorkodott, hogyim kitűnt az, hogy biz ő kelmék nem hogy Szép
+Ilona várában lettek volna, de még a hirét se hallották.
+
+De hiában, elébb-utóbb kiüti a zsákból a szeg magát!
+
+
+
+
+VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA.
+
+Volt egyszer a világon egy nagy meseország, annak egy szomorú királya,
+ennek pedig egy még szomorúbb felesége. Azért volt pedig a király és a
+királyné oly szomorú; mert a királyné méhe gyümölcstelen volt; mert őket
+magtalansággal, meddőséggel verte meg az isten. Pedig az volt a mágyiás
+könyvben szórul szóra megirva: hogy a királyné szül egy magzatot, még
+pedig fiút, ki aranyfoggal jön a világra, s azért tátos lesz.
+
+Ezekért volt a király és a királyné olyan szomorú mint a szomorúfűzfa.
+
+– Istenem, kiáltott fel egyszer a királyné, ha az én aranyfogú tátos
+fiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép
+Sárkány Rózsa.
+
+Alig ejté ki ebbeli igéretét, ime azonnal terhesnek érezte magát, s hét
+esztendő mulva csakugyan a világra hozta az aranyfogú tátosfiút.
+
+Itt a gyermek alighogy a világra jött, azonnal megszólalt, mondván:
+
+– Apám! tanulni akarok; küldj fel az oskolába s adj a mester elé.
+
+Itt a fiú mikor már 17 éves volt, a világ mindenféle iskoláját
+kitanulta, s ekkor az anyjához fordult, mondván:
+
+– No anyám, tudod-e hogy mit igértél, mielött a világra hoztál volna?!
+
+A királynénak csak ekkor állt el a szeme-szája, mert már minden igéretét
+elfelejtvén, semmiről semmitse tudott.
+
+– No anyám, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél
+nekem, mielőtt a világra hoztál volna.
+
+A királyné másodszor sem felelt.
+
+– No anyám, még egyszer kérdem, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál
+csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna.
+
+A királyné harmadszor sem felelt; mert már semmiről semmitsem tudott.
+
+– No anyám, én nem tehetek róla, de majd mindjárt az emlékezetedbe
+hozom.
+
+S ezzel a tátosfiú a kezébe kapta a fejszét, belevágta a
+mestergerendába, s azt egy csapásra kétfelé hasitotta. Majd megragadta
+az anyját hajánál fogva, kivette annak az emlőjét s azt a mestergerenda
+hasadékába dugván, mellénél fogva felakasztotta.
+
+– No anyám, ha nem emlékezel, most már mindaddig ott leszesz
+felakasztva, migcsak meg nem mondod nekem, hogy mit igértél akkor,
+mielőtt a világra hoztál volna.
+
+Az aranyfogú tátosfiúnak senki se mert véteni, pedig ott volt az édes
+apja s egyéb hirneves vitézek; mert tudták azt, hogy ezerszeres jaj lesz
+annak, a ki a szavát fölmerné emelni; mert az a hatalmas gyermek, a
+milyen ereje van, mindnyájokot összemorzsolná a kisujjával.
+
+Itt a királynénak végre eszébe jutott, hogy mit fogadott akkor, mielőtt
+a fiát világra hozta volna, s szót szólt ilyeténképen:
+
+– No édes fiam, tudom már, hogy mit fogadtam akkor, a mikor még nem
+szültelek a világra: hát biz én igy kiáltottam fel: „Istenem, ha az én
+aranyfogú tátosfiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége,
+mint világszép Sárkány Rózsa.“
+
+– No ládd, édes anyám, ezt már elébb is elmondhattad volna, és akkor nem
+kellett volna olyan csúnyát látnod; de én arról nem tehetek, s azért
+engedj meg.
+
+S ezzel a tátosfiú ujra bele vágta a fejszéjét a hasadékba, azt kétfelé
+repesztvén, édes anyja emlőjét kivette a furcsa cserepcsikból.
+
+– No ládd, édes anyám, minek fogadsz te olyant a mit nem tudsz
+teljesiteni; minek igérted te nekem világszép Sárkány Rózsát, ki
+örökifjúsággal és hervadhatlan szépséggel bir, és a ki a
+sárkánykirálynál nagy sárkányországban van férjnél, kit az a rut féreg –
+veszett volna az anyjánál – erőnek erejével rabolt el szép
+tündérországból.
+
+Azért, édes anyám, felnevelő apám és kedves barátaim, ez szóm és
+mondásom hozzátok: én mindaddig megyek, ha lábom térdig elkopnék is,
+vagy mig a szememmel látok, mig sárkányországot felnem találom. És vagy
+elhozom onnan világszép Sárkány Rózsát, vagy pedig sose gyönyörködtök
+többet az én nézésemben; mert könnyen ott hagyhatom ám a fogam fehérét.
+
+S aztán az aranyfogú tátosfiú édes apjától, szülő anyjától és kedves
+barátjaitól keserves könyhullatások között elbucsuzván, elindult
+országvilágszerte, világszép Sárkány Rózsa fölkeresésére.
+
+Mén, mendegél aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
+kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer a mint
+elestveledett volna, valami fényességet lát egy pocséta közepében.
+
+Megyen a fényesség felé, hát látja, hogy egy tündérszépségű asszonyság
+ül egy kis aranyos kocsiban, melybe hat fehér mókuska van fogva; de a
+kocsi se ide se oda, elakadtak a pocsétában.
+
+Itt a királyfi sem rest, rögtön segitségére ment a hat fehér mókuskának,
+s aztán az ő segitségével csakhamar kiértek a pocsétából. Mikor már a
+poros úton volt az aranyos kocsi, a tündérszépségü asszonyság
+visszafordul, s azt találja mondani a királyfinak.
+
+– No szép királyfi, jótét helyébe jót várj: mit kivánsz azért én tőlem
+tündérek királynéjától?
+
+– Nem kivánok én egyebet, felelt a királyfi, csak azt: add nekem
+feleségül világszép Sárkány Rózsát.
+
+– Hahó, királyfi, nagy fát mozgatsz! Ha nem mondod is hogy ki vagy,
+ugyis tudom… Nagy a te erőd, nagy a te tudományod, de fölöstökömre is
+kevés volna az nagy sárkányország királyának; mert tudd meg azt, hogy az
+a vasat ugy gyurja mint én a tésztát; mert az a követ ugy morzsolja mint
+én egy gomolya túrót; mert az legerősebb fát is egy ököl-ütésre úgy
+pozdorjává tőri, mint én a kendert: azért, mint mondám, nagy fát
+mozgatsz, beletörik a bicskád, és könnyen ott hagyhatod a fogad fehérét.
+
+– Én, felelt az aranyfogú királyfi, az életemmel nem sokat törődöm, és
+ha meg egyszer, vagy ha még hetvenhétszer oly erős lenne is az a
+sárkánykirály, mégis megmérkőzném vele világszép Sárkány Rózsáért!
+
+– Ha már csakugyan oly annyira megbicsakoltad magadat, hát tudd meg,
+hogy Sárkány Rózsa az én leányom, s én tőlem rabolta el az a kutyának
+való. Azt is tudd meg, hogyha csakugyan elhozhatod, fiammá fogadlak és
+szép tündérországban lészen a lakásod, s ott is az első székbe mint
+méltó helyedre ülsz, világszép Sárkány Rózsa pedig, nem bánom legyen a
+tied, legyen a feleséged… Ne, itt van ez az egy tőből nőtt három
+aranyhajszál és ez a rosz kolincs madzag. A rosz kolincs madzaggal üsd
+meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat, majd meglátod,
+hogy milyen széktől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipád lesz, mely
+bizonyosan elvisz nagy sárkányországba; a rosz kolincsmadzagból pedig
+válik olyan aranyos lószerszám, hogycsak párját kellene keresni, vagy ha
+keresnék is, mégse találnának. Mikor aztán ráültél jó tátoslovadra, itt
+meg itt, ennek meg ennek a magas hegynek a tövéből buzog fel egy forrás,
+keresd fel azt és förödjél meg benne; majd meglátod, hogy bár eddig is
+erős voltál, de aztán hétszerte erősebb leszesz, tested pedig semmiféle
+fegyver nem fogja, és a hajad aranyhajjá változik. – Mikor ezt is
+elvégezed, a forrás partján a füzes között találsz egy kardot, mely
+hegygyel fölfelé nőtt ki a földből, keresd föl azt és szakitsd le. Ez a
+kard olyan tulajdonsággal bir, hogyha a kezed elfárad a sok
+viaskodásban, magától is vág, szúr és öl. Ha ezeket mind megcselekszed,
+ugy tán legyőzheted nagy sárkányország királyát; különben ha majd a
+küzdésnél erőd fogyását érzed, ne itt van ez a három üveg; mindháromban
+erősitő szer van, s csak ezekből igyál, még pedig először a legkisebből,
+aztán a középsőből, végre a legnagyobbikból. Majd meglátod, hogy ezektől
+az italoktól elébbi erődet hétszerezve nyered vissza.
+
+S ezzel a tündérkirályné aranyostorával a fehér mókuskák közé csapott s
+mint álomlátás, mint pára eltünt szem elől, a királyfi pedig elővette az
+egy tőből nőtt három aranyhajszálat és azokat a rosz kolincsmadzaggal
+háromszor megütötte. Ime! mint a legsebesebb förgeteg egyszerre ott
+terem a vasderes, hatlábú, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő,
+széltől fogantatott tátosparipa, a rosz kolincsmadzagból pedig olyan
+aranyos szerszám lett, hogy csakugy tündöklött attól a sok drága csattól
+és sallangtól.
+
+Itt a királyfi felült jó tátoslovára s megsem állt mindaddig, mig annak
+a bizonyos magas hegynek a tövébe nem ért, hol abban a bizonyos forrás
+vizben meg is fördött. Eddig is szép volt a királyfi, de most hétszerte
+szebb; eddig is erős volt a királyfi, de most hétszerte erősebb; testét
+pedig mintha vaspánczél boritotta volna, nem fogta a fegyver, a haja
+pedig aranyhajjá változott. Mikor a királyfi a fördéssel emigy készen
+volt, a földből nőtt kard keresésére indult, melyet csakugyan meg is
+talált a füzesek között, és azt le is szakasztotta.
+
+Mikor a királyfi mindezekkel készen volt felülvén jó tátoslovára,
+elindult országvilágszerte nagy sárkányország fölkeresésére.
+
+Ment, mendegélt aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az
+operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is
+túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan tul, innenen innen,
+egyszer elérkezett a rézhidhoz; de azon nem ment keresztül, hanem a hid
+alatt húzta meg magát. Ez a hid vezetett be nagy sárkányországba, azért
+annak a két végén egy-egy sárkánykigyó állt istrázsát.
+
+Mikor a királyfi jól megpihent, és a tátosparipa is kifujta magát,
+felpattanván jótátoslovára, kiugratott a rézhidra.
+
+Összetűztek, de nem telt bele sok idő, hogy az aranyfogú vitéz mind a
+két sárkányt a más világra küldte; annyi volt neki az a két
+sárkánykigyó, hogy fölöstökömre is kevés lett volna.
+
+Most az aranyfogú vitéz keresztül ment a rézhidon, végig tánczoltatta
+rajta a tátosparipát. Csengett-bongott a réz hid az aranypatkótól. Igy
+jutott el a királyfi nagy sárkányországba; de hogy őt semmiféle
+teremtett állat megne lássa, megszólalt a királyfi ilyeténképen:
+
+– Köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson.
+
+És őt csakugyan nem látta senki sem, bár a királyfi mindenkit látott.
+Itt minden sárkánynak volt külön, szebbnél szebb gránit,
+márványpalotája; mindegyiknek volt különbnél különb, szebbnél szebb
+felesége, kiket a másvilágról királyoktól, herczegektől, grófoktól és
+tündérektől raboltak el. A palotákban pedig egész halommal volt a
+rablott kincs: arany, ezüst, gyémánt és brilliánt; mindenféle drága
+fegyverek: ezüstkard aranymarkolattal, ezüstszekercze puszpángfa
+nyéllel. Három nap is kevés volna, ha én azt a temérdek rablott kincset
+el akarnám sorolni, mely sárkányországban össze volt hordva.
+
+Nagy sárkányország kellős közepén terült el egy selyemrét, selyemréten
+virágos kert, virágos kert kellős közepén állott a sárkánykirály
+gyémántpalotája aranyoszlopokon. A selyemfüvet ép ekkor vágták
+aranykaszával, ezüstvillával forgatták és aranygereblyével
+összegyüjtötték. A selyemszénát aztán aranyszőrű tátosparipák
+aranyrácsból és aranysaroglyából ették, az itatóvályú pedig fehér
+márványból volt kifaragva. A virágos kertben pedig a kerek föld minden
+virágai diszlettek hervadatlanul.
+
+Az aranyfogú királyfi világszép Sárkány Rózsát egy szomorúfűzfa alatt
+ülve találta. Itt a királyfi nem győzte eléggé szemmel-szájjal nézni
+annak ragyogó szépségét, de hogy is ne! sarkig érő aranyhaja két
+foncsikba fonva gyenge fehér lábát verte; dereka olyan volt mint az ingó
+nádszál, ábrázatja ékes mint egy királynéé, tekintete szelid mint a
+galambé; ha nevetett, rózsa nyilt gyenge fehér arczán; ha könyezett,
+igaz gyöngy hullt a szeméből, és ha egyet lépett, arany potyogott ki a
+sarkából.
+
+Itt a királyfi sarkantyúba kapja jó tátoslovát és világszép Sárkány
+Rózsa elé rúgtatott, mondván:
+
+– Mit búsulsz, szívem szép szerelme, hisz itt vagyok, hisz eljöttem a
+szabaditásodra?!
+
+S azzal megölelték, megcsókolták egymást, mondván:
+
+– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.
+
+– Szivem szive, kérdé a királyfi, itthon van-e az a kutya; mert jót csak
+nem mondhatok neki!
+
+– Szivem szép szerelme, válaszolt neki világszép Sárkány Rózsa, most még
+ugyan nincs itthon, de majd hazajön tizenkét órára.
+
+– Azért kérdem, mert ha itthon volna az a kutya – veszett volna az
+anyjánál – rögtön megmérközném vele!… De szivem szíve, nem felelnél egy
+kérdésemre:
+
+– S mi lenne az, szerelmem bimbaja?
+
+– Hát biz aranyos rubintom az nem egyéb, mint csak azt akarom tőled
+kérdezni, hogy nem tudnád-e azt meg mondani: miben áll a sárkánykirály
+ereje?
+
+– Hahó, szivem szép szerelme, ha én azt kitudhattam volna, ugy már nem
+találnád itt világszép Sárkány Rózsát!
+
+– De még azt is akarom kérdeni tőled, szelid kis galambom, hát azt nem
+tudnád megmondani, hogy micsoda erősítő itallal él?
+
+– A pinczében van egy kőhordó, abban hogy mi van, azt egész bizonysággal
+nem tudom, de azt igaz hitemre mondhatom, hogy minden délben abból
+szokott inni.
+
+– Szivem szép szerelme, ha szépen megkérnélek, nem hoznál nekem abból az
+italból?
+
+Itt világszép Sárkány Rózsa térül fordul, kezébe veszi az
+aranykulcsokat, leszalad a pinczébe és egy kobakkal csakugyan hozott a
+kőhordóból, melyből a királyfi jót huzott. Eddig is erős volt a
+királyfi, de most még hétszerte erősebb; csakugy pattogott az ér a
+karjában, hogy jobban se kellett.
+
+Itt elérkezik a tizenkét óra, itt a sárkánykirály nagy haraggal jön
+hazafelé, már egy mérföldről kiabálta:
+
+– Idegen bűzt érzek; idegen bűzt érzek!
+
+Mikor a sárkánykirály megállott az udvarán, jó tátoslováról csakúgy
+szakadt a tajték, hogy jobban se kellett. Itt a sárkánykirály be se ment
+a palotájába, hanem nagy mérgesen elkiáltja magát:
+
+– Ehj, mindig hallottam az aranyfogú királyfinak hirét, szeretnék vele
+megmérkőzni, ha itt volna!
+
+– Itt vagyok, kiáltott neki vissza az aranyfogú vitéz.
+
+– No, ha itt vagy, ép jó kedvemben találsz, jer ki velem az ólomszérűre,
+mérközzünk meg.
+
+Itt kimennek az ólomszérűre, itt a sárkány király elővett egy kősziklát,
+melyet fakéssel kettévágván, feleközepét magának tartotta meg,
+feleközepét pedig az aranyfogú vitéznek dobta, mondvan:
+
+– Ha te ezt a követ ugy összemorzsolod mint én, akkor elhiszem, hogy
+erős vagy!
+
+Itt a sárkánykirály a markába kapja a kősziklát s ugy összemorzsolta,
+hogy szinte lisztté vált.
+
+– Az még semmi, kiáltott neki az aranyfogú vitéz, hanem ide nézz s ezt
+tedd meg: én ezt a kősziklát ugy összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté
+válik, hanem víz is csepeg ki belőle.
+
+S ezzel a királyfi ugy összemorzsolta a kősziklát, hogy nemcsak porrá
+vált, hanem még víz is csepegett ki belőle.
+
+– No már most látom hogy erős vagy s méltó vagy arra, hogy velem
+megviaskodjál. Azért csak a pinczébe szaladok, kardot kötök s aztán
+összetüzhetünk.
+
+– De az eb-ingét, nem mészsz innen egy tapodtat sem, ha nincs kardod, én
+is elvetem a magamét s ugy mérközünk meg!
+
+Mit volt mit tenni a sárkány királynak, látta hogy emberére akadt,
+derékon kapja a királyfit s ugy vágta az ólomszérűhöz, hogy az térdig
+sülyedt le.
+
+Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a
+sárkánykirályt s egész térdig vágta az ólomszérűbe.
+
+Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, megkapja az aranyfogú
+vitézt s egész derékig vágta az ólomszérűbe.
+
+Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a
+sárkánykirályt s egész nyakig vágta az ólomszérűbe.
+
+Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja az
+aranyfogút s egész az álláig vágta az ólomszérűbe.
+
+Hehj, az aranyfogú vitéz sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a
+sárkánykirályt s egész az orra hegyéig vágta az ólomszérűbe.
+
+Itt a sárkánykirály sehogy sem tudott kijőni a lyukból s ekkor az
+aranyfogú azt mondja neki:
+
+– No sárkánykirály, ugy-e már most csak elhiszed hogy erősebb vagyok;
+ugy-e most már csak elvehetném az életedet; de egy feltétel alatt
+megkegyelmezek.
+
+– S mi lenne az?
+
+– Hogyha nekem adod világszép Sárkány Rózsát.
+
+– Jól van, nem bánom, legyen a tiéd.
+
+Hehj, az aranyfogú vitéznek sem kell több, most már azt gondolta, hogy
+az övé egész a diófáig, izibe felpattan jó tátoslovára, az ölébe veszi,
+s illa berek, nád a kert; – de alig ért a kapuig, máris utána szaladt a
+sárkánykirály, ki azalatt kibujván a lyukból, jót huzott a kőhordóból, s
+visszahítta.
+
+– Hahó, aranyfogú vitéz! még nem a tied világszép Sárkány Rózsa, mert
+még elébb megjátszom veled, s még egy próbát tegyünk.
+
+Itt a királyfinak csak ekkor esett le az álla, s csak akkor tudta, hogy
+kivel van dolga; nagy immel-ámmal visszafordult.
+
+Aztán összetűztek; de elébb a királyfi is jót huzott ám a három üvegből,
+s ekkor még erősebb lett.
+
+Mondom, összetűztek és nem sok idő telt el bele, hogy a sárkánykirály a
+porba harapott.
+
+S ekkor világszép Sárkány Rózsa a kezében levő aranyvesszővel megcsapta
+háromszor a gyémántpalotát, s az minden kincsestül, virágostul,
+kertestül és selyemrétestül együtt gyémántalmává változott, melyet a
+kebelébe rejtvén, fölült a tátoslóra kedvese mellé.
+
+Itt az aranyfogú vitéz hazafelé viszi világszép Sárkány Rózsát.
+
+Nagy lőn az öröm nagy meseországban, s az még nagyobb lett akkor, mikor
+világszép Sárkány Rózsa kivette a kebeléből a gyémántalmát, melyet az
+ország legszebb részén letevén, az aranyvesszővel háromszor oldalba
+ütötte, s ime! egyszerre mint káprázat, ott terült el a selyemrét, rajta
+a virágos kert, ennek pedig a kellős-közepén ott állott a gyémántpalota
+aranyoszlopokon.
+
+Aztán lakzit laktak, papot, hóhért és vaskalapot hivattak; a pap
+összeadta, hóhér seprőzte, istennyila kerülgette, de soha meg nem
+ütötte.
+
+Még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.
+
+
+
+
+A TIZENKÉT FEKETE VARJÚ.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény asszony,
+kinek már annyi gyermeke volt, hogy nevet is alig tudott nekik adni;
+szép számmal voltak biz azok, ép tizenketten, ép egy tuczet, pedig a
+tizenharmadikkal is terhes volt.
+
+Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
+sült hazugságnál, mind a 12 fiú bemegyen az anyjához, hogy adjon nekik
+kenyeret. Hogyim egy harapás kenyere sem volt a szegény asszonynak, nagy
+mérgesen felkiáltott:
+
+– Oh istenem! mért nem teszesz csudát, mért nem változtatod a fiaimat
+valami állattá, ha mindjárt fekete varjuvá is.
+
+Erre a szóra mind a tizenkét gyermek megrázkódik, fekete varjúvá
+változtak s elrepültek.
+
+A szegény asszony csak ekkor bánta meg, hogy az istent merte kisérteni,
+csak ekkor fakadt sirva, mikor látta, hogy a dolognak fele sem tréfa,
+hisz amott repül messze messze 12 fia fekete varjú képében. Már megvan,
+már megvan, s ezen tán már az a jó isten sem segíthet.
+
+A szegény asszony aztán lebetegedett, s egy kis leánykát hozott a
+világra. Ez volt a tizenharmadik.
+
+Mikor ez a kis leány 14 éves volt, az édes anyja kiterítgette száradni
+tizenkét bátyja ruháját, s meg nem állhatta, hogy sirva ne fakadjon.
+
+– Mit sírsz, mit rísz édes anyám olyan keservesen? – kérdé a kis leány.
+
+– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 12 bátyád ruhája ez itt, la, kik
+fekete varjuvá változván, elrepültek.
+
+– No ugy édes anyám, nekem egy szempillantásig sincs itthon maradásom,
+hanem mindaddig megyek, mig 12 testvéremet fel nem találom. Azért isten
+áldja meg kigyelmedet, mert én most útnak eredek.
+
+S ezzel a kis leány édes anyját megcsókolván útnak eredt.
+
+Ment, mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
+is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta
+farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy vadon
+erdőbe jutott, hol sem eget, sem földet nem látott.
+
+Megyen, mendegél a nagy vadon erdőben, egyszer egy kis gunyhóra akadt.
+Bemegyen a kis gunyhóba, hol egy vén asszonyra talált. Köszön neki:
+
+– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!
+
+– Fogadj isten, édes leányom, hogyha öreg anyádnak nem szólitottál
+volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az
+idegen földön, hol még a madár sem jár?
+
+– Fekete varjú képében elszállt 12 testvéremet keresem. Nem hallott-e
+róluk valamit édes öreg anyám?
+
+– Mi türés-tagadás édes leányom, biz én nem hallottam, hanem itt ezen a
+völgyön fel és szállaton le, kerek erdő alatt kis domb tövében lakik a
+néném, ha csak ő nem tud róluk valamit, ugy senki a világon. De te
+leányom fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy: azért feküdjél le
+az én ágyamra, pihend ki magad, de elébb edd meg ezt a madárlátta egy
+pár aranykörtvét.
+
+A leány elvette az egy pár aranykörtvét, s megette. S mikor éhségét
+ekkép csillapította, lehajtotta a fejét a vén asszony ágyára, s elaludt.
+
+Másnapra kelve aztán, a vén asszony útnak eresztette a kis leányt,
+megmutatván neki az igaz utat.
+
+Ment, mendegélt aztán az igaz uton, s ugy estendefelé elérkezett a másik
+kis gunyhóhoz is. Bemegyen a kis gunyhóba, hol szintén egy vén asszonyra
+talált. Köszön neki:
+
+– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!
+
+– Fogadj isten, édes leányom! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna:
+hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen
+földön, hol még a madár sem jár?
+
+– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem, hogyha hallotta
+hirét édes öreg anyám?
+
+– Mi türés-tagadás, biz én nem hallottam édes leányom, minek tagadnám,
+hisz se károm, se hasznom benne; hanem itt meg itt, a szálláson fel, a
+völgyön le, kerek erdő alatt, kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő
+nem hallott róluk valamit, ugy senki a világon. De leányom, a mint
+látom, fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy?
+
+A leány nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy ugy van a dolog.
+
+– No, ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár
+aranyalma, edd meg, s itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál
+belőle.
+
+A leány megette az egy pár aranyalmát, s ezektől, mintha ketté vágták
+volna, rögtön elvesztette az éhségét, – aztán a hegyébe jót huzott a
+kobakból, az ebben levő italtól pedig egészen visszanyerte elfogyott
+erejét. S mikor éhét, szomját ekkép enyhitette, lefeküdt a vén asszony
+ágyára s elaludt.
+
+Másnapra kelve aztán megköszönte a vén asszony szivességét, s útnak
+eredt.
+
+Ment, mendegélt aztán az igaz úton, egyszer még is eljutott a harmadik
+gunyhóhoz is, hol szintén egy vén asszonyra, a három testvér
+legöregebbikére talált. Köszön neki:
+
+– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!
+
+– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm,
+– mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön,
+hol még a madár sem jár?
+
+– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem. Valjon nem
+hallotta-e hiröket, édes öreg anyám?
+
+– Hahó, édes leányom, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz minden
+istenadta estve a gunyhóm felett repülnek el; de te kedves leányom,
+ilyes állapotban, ha bár addig mennél is, mig a két szemeddel látsz, mig
+a lábad térdig el nem kopnék, soha oda el nem jutnál; mert egy az, hogy
+messze van, más az, hogy olyan irdatlan magas kőszálra raktak fészket:
+hogy oda fel csak az mehet, a kinek szárnya van s a ki repülni tud. De
+azért ne ess ám kétségbe, mert hisz majd segitünk a dolgon, majd
+elküldlek én oda, csak a szavamra hallgass. Hát csak azt akarom mondani,
+hogy ne, itt van ez a csésze, s az ebben lévő kenőcscsel estve lefekvés
+előtt kend meg szűz vállacskáidat, majd kinőnek a te sugár szárnyaid, s
+oda repülhetsz, ahová akarsz. De te leányom, a mint látom, éhes is vagy,
+szomjas is vagy, fáradt is vagy.
+
+A kis leány ismét nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy nincs
+különben.
+
+– No ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár
+aranydió, edd meg, aztán itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál
+belőle.
+
+A kis leány elvette mind az egy pár aranydiót, mind a kobakot, s aztán
+az evés- és iváshoz látott. S alig ette meg az egy pár aranydió belét, s
+alig húzott egyet a kobakból, mintha ketté vágták volna, enyhült éhe és
+szomja.
+
+Aztán belefeküdt a vén asszony ágyába, de elébb, mint az mondá, mindkét
+felől bekente szűz vállacskáit, s ime! reggelre kelve kinőttek sugár
+szárnyai. Mondom, hogy mindkét felől kinőttek sugár szárnyai, s a vén
+asszony által mutatott irányban elrepült.
+
+Csak repül, csak repül, egyszer egy sereg varjú közeledik feléje s
+megolvasta, biz azok ép 12-ten valának. Hej! – gondolta magában a kis
+leány, – ezek lesznek az én bátyáim; de azért szóba se állt a varjakkal,
+hanem tovább repült.
+
+S mindig közelebb-közelebb jutott ahhoz a magas kőszálhoz, a melynek
+tetején 12 bátyja lakott. Hetednapra aztán mégis azt mondhatta: itthon
+vagyok. Hogy leszállt a kőszál tetejére, itt egy virágos kert közepén
+álló gyönyörű szép márványpalotát talált. A kis leány aztán nem
+kérdezte, szabad-e, nem-e bemenni, hanem megfogta az aranykilincset s
+benyitotta az ajtót. Legelőször a pitvarba jutott, a pitvarból a
+konyhába, a konyhából jobbról is, balról is hat-hat szoba nyilt.
+Keresztülment a 12 szoba során, sehol senkit sem talált.
+
+Aztán visszajött a konyhába, s izibe a dologhoz látott; frisen
+elébekötötte a fehér kötényt, fát hozott, tüzet rakott, 12 ember számára
+odatette az ételt, – majd mig az ételek felforrnak, kisöpörte a 12
+szobát, 12 ágyat megvetett, s letörülgetett.
+
+Mikor ezzel is készen volt, ismét a főzéshez látott. S mikor megfőtt az
+étel, 12 személyre felterítette az asztalt, mindegyik elébe kést,
+kanalat, villát és tányért tett; s mindegyiknek kimérte a maga dózisát.
+
+Aztán az evéshez látott; mindegyik testvére ételéből evett egy vagy két
+kanállal, s mikorára a végére ért, egészen jóllakott.
+
+Hogyim elvolt törődve, mind a 12 testvére ágyát sorra próbálta, végtére
+mégis a 12-ikben elaludt.
+
+Itt lelkem teremtette, alig aludt el a szép kis leány, ehun jön ám
+suhogó repüléssel a 12 fekete varjú. Bemennek a maguk hajlékába, hát
+látják, hogy a konyhán tűz égett, de a mely most össze van seperve,
+hamuval behintve, az edények elvannak mosva. Mi dolog ez, mi dolog ez?
+nem tudták a dolgot mire vélni. A konyhából a szobákba mennek. Minden
+ágy meg van vetve, a szoba földje kiseperve, a por letörülgetve.
+Bemennek az ebédlő-szobába, hát itt fel van terítve az asztal 12
+személyre, 12 dózis étel az asztalon; de mindegyik kenyeréből és
+ételéből vagy egy harapás, vagy egy pár kanál étel hiányzik. Ki járt
+itt, ki volt itt? keressük meg, keressük meg. Keresik – keresik, hát a
+legutolsó szobában csakugyan megtalálják a kis leányt; ott aludt a
+legfiatalabb bátyja ágyában.
+
+A 12 fekete varjú körülállta az ágyat, s mindjárt felösmerték, hogy ez
+senki más, mint az ő testvérök.
+
+– Felköltsük-e, ne költsük-e? – kérdé a legkisebb, kinek az ágyában
+feküdt.
+
+– Ehj, ne költsük fel, szólt az előtte való fiú, mert jó hogy megtalálna
+ijedni tőlünk.
+
+– De biz felköltjük, legalább hirét halljuk rég nem látott tubus
+anyánknak.
+
+Amint igy ott tanakodnak felette, hogy felköltsük-e, ne költsük-e, a
+leány megmozdult, s fölébredt. Volt bezzeg sirás-rivás, csók meg csók
+annyi, hogy fele is elég lett volna.
+
+De mindennek csak az lett a vége, hogy a kis leány mindig csak azon
+volt, mindig csak azt ohajtotta, hogy jőjjenek haza az ő varjúbátyjai,
+de ezek erre csak azt felelték, hogy nem lehet a szőrtül; mert ők átok
+alatt vannak. Végre a legöregebbik varjú, mint legokosabb vette át a
+szót.
+
+– Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha
+azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja
+pedig, hogyha felhasítja a hüvelyk-ujját s az abból kifolyó vérrel
+tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra, de mindaddig az ideig,
+mig csak a varrás tart, senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad
+beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.
+
+No jól van, a kis leányt aztán 12 varjúbátyja útnak eresztette; de
+mindegyik megajándékozta valamivel, az egyik ezt, a másik azt adott
+neki.
+
+A kis leány aztán, estve lefekvés előtt megkente szűz vállacskáit a vén
+asszonytól kapott csoda-kenőcscsel, reggelre kelve már kinőttek sugár
+szárnyai, s hazarepült, 12 bátyja pedig egész a falu széléig elkisérte;
+de innen, mint a villámlás, visszafordultak a nagy vadon-erdőfelé.
+
+– Adjon isten jó napot, édes anyám! – köszönt a kis leány.
+
+– Fogadj isten, édes leányom! hát megjöttél?
+
+– Megám, a mint láthatja kigyelmed.
+
+– Hát feltaláltad 12 bátyádat?
+
+– Fel; itt meg itt, ezen meg ezen a vadon erdőben, egy irdatlan magas
+hegy tetején laknak, egy gyöngyadta márvány-palotában. – Sorra jártam 12
+szobát, aztán tüzet raktam, az ételeket odatettem, s mig felforrtak,
+kisepertem a szobákat, megvetettem az ágyakat, s letörülgettem. Aztán
+ismét a főzéshez láttam, s mikor készen volt az étel, kitálaltam;
+mindegyik testvérem ételéből ettem egy vagy két kanállal, majd mindegyik
+ágyát megpróbáltam, végre a 12-ikbe elaludtam. Mikorra fölébredtem,
+tizenkét bátyám körülállta az ágyamat. Aztán volt öröm, volt
+sirás-rivás, s kérve kértem őket, hogy jöjjenek haza, de azt mondták,
+hogy nem lehet, végre a legöregebbik testvérem ezt mondta: „Kedves
+testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt
+akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja
+pedig, hogyha felhasítja a hüvelykujját s az abból kifolyó vérrel
+tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra; de mindaddig az ideig,
+migcsak a varrás tart: senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad
+beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.“ – Ez volt hozzám a
+legöregebbik bátyám szava és mondása.
+
+A szegény asszony aztán nem szólt semmit, hanem kivett a szúszékből
+egynehány vég vásznat s rögtön a szabáshoz látott. A kis leány váltig
+beszélt hozzá, hogy igy lesz jó, ugy lesz jó, de az anyja, egy szó nem
+sok, de még annyit sem szólt. S mikor készen volt a szabással,
+hüvelykujját felhasította, s az abból kifolyó vért tőbe húzta s a
+varráshoz fogott. Itt átjöttek a szomszéd asszonyok, s kérdezték: „Mit
+varr édes komám asszony?“ de biz az nem mondta: hogy ezt meg ezt, hanem
+szótlanúl egyre dolgozott az ingeken és gatyákon. Annyira-annyira, hogy
+végtére mégis elkészítette az ingeket és gatyákat. S mikor a legutolsó
+őtést megtette, íme! ehun repül ám a tizenkét fekete varjú,
+megrázkódnak, leveték a varjúruhát s emberi alakot vettek fel magukra.
+Tizenkét vasas-szekér alig birta utánuk elhozni a sok kincset és a
+temérdek gazdagságot; mert mig a 12 fiú varjúképében járt, egyebet sem
+tettek, mint aranyat, ezüstöt gyüjtöttek.
+
+
+
+
+A PRINCZESZNÉ ÉS A SÜNDISZNÓ.
+
+Volt egyszer a világon egy király, s ennek három szép eladóleánya.
+
+Itt a király hosszú útra készült, s ezért sorrul-sorra megkérdezte a
+három princzesznét, hogy kinek-kinek mit hozzon.
+
+– Nekem, szólt a legnagyobbik, aranyos ruhát.
+
+– Nekem, szólt a középső, biboros-bársonyos ruhát.
+
+– Nekem pedig, szólt a legkisebb, szóló-szőlőt, mosolygó-almát és
+csengő-baraczkot.
+
+S ezzel a király elment ország-világszerte a hosszú útra. Aranyos és
+biboros-bársonyos ruhát csak kapott, de szóló-szőlőt, mosolygó-almát és
+csengő-baraczkot bár tűvé tett értük mindent, seholse.
+
+Ezért a király, hogyim a legkisebbik és legkedvesebbik leánya kivánságát
+nem teljesíthette, nagy búsan és nagy bánkódva hazafelé vette az útját.
+
+A mint mén mendegél, egyszer olyan nagy kátyúban lelte magát, hogy a
+kocsi tengelye tolta a sarat.
+
+Itt lelkem teremtette most mi tevő legyen, mikor se előre se hátra,
+mikor se ki, se be, mint az ablakfa? Az aranyos czizmával csak nem
+szállhatott le, mikor a ló füle is alig látszott ki a kátyúból, embert
+pedig, ki segitségére lehetett volna, még hírrel sem látott.
+
+A mint ott legjavában évődik, egyszer, honnan honnan nem, csak terem egy
+kis sündisznó, s azt mondja a királynak:
+
+– Röff, röff! Hogyha nekem adod a legszebbik leányodat, majd kisegítlek
+én.
+
+Mi volt mit tenni a királynak, legszebbik leányát odaigérte a kis
+sündisznónak.
+
+Az a kis állat aztán csak a rúd végét kapta meg, s ugy kirántotta a
+kátyuból a király kocsiját, mintha ott se lett volna.
+
+No jól van, ez abba maradt. A király aztán nagy búsan hazafelé
+bandúkolt, a sündisznó pedig elment a maga útjára az erdőbe.
+
+Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
+semminél, egyszer a mi mesebeli királyunk rezidencziája előtt megáll egy
+kordé, s erről csak leszáll a mi sündisznónk s fel egyenesen a király
+színe elé, kinek azt találja mondani:
+
+– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból
+kisegitettelek, most tehát azért jöttem.
+
+Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, a juhászának a
+leányát felöltöztette abba a drága patyolat ruhába s azt adta oda a
+sündisznónak.
+
+A sündisznó aztán a királyi ruhában felöltöztetett juhászleányt
+beültette a kordéba, s aztán eldöczögött; de alig ért ki a határból,
+megfogja a szegény juhászleányt és a kősziklához vágta, s aztán nagy
+mérgesen ujra beállitott a király színe elé s azt mondja neki.
+
+– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyúból
+kisegítettelek, azért tehát az igazi királykisasszonyért jöttem.
+
+Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, most meg a
+kondásának a leányát öltöztette fel még czifrábban mint az elsőt, kit
+aztán át is adott a sündisznónak.
+
+De a sündisznó ezzel is ugy bánt mint az elsővel; mert alig ért ki a
+határból, ezt is a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen harmadszor
+is beállitott a király színe elé s azt mondja neki:
+
+– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból
+kisegitettelek, azért tehát nem kell nekem sem a juhászleány, sem a
+kanászleány, hanem az igazi királykisasszonyt add ide.
+
+Mit volt mit tenni a királynak, a legroszabbik ringy-rongy ruhába
+felöltöztette a legkisebb királykisasszonyt – minthogy a két nénje
+inkább a kútba akart ugrani, mint elmenni, – s azt adta által a kis
+sündisznónak.
+
+De bezzeg most a sündisznó ezzel nem bánt ugy, mint a két első
+leánynyal, hanem szépen felültette a kordéra s aztán gyű te Sárga, gyű
+te Fakó, meg sem állt vele hazáig.
+
+Mikor a sündisznó hazaért a királykisasszonynyal, egy rosz ólat mutatott
+neki, mondván:
+
+– Ne, itt van a te királyi rezidencziád!
+
+Majd szalmát vitt be neki, mondván:
+
+– Ne, itt van a te menyasszonyi ágyad!
+
+Majd elszaladt az erdőbe, meghentergődzött egy vadalmafa alatt és a sok
+vadalmát, melyek a bundája töviseire szúrodtak, hazavitte s azt mondja a
+princznéből lett feleségnek:
+
+– Ne, itt van a te ételed, lakj jól!
+
+Mit volt mit tenni a princznének, be ment az ólba, evett a vadalmából s
+aztán lefeküdt a szalmára s elaludt szép csendesen.
+
+Itt lelkem teremtette, mikor a princzné másnap reggel fölébredt, bezzeg
+nem az ólban és nem a csupasz szalmán találta magát, hanem egy virágos
+kert kellős közepén álló királyi rezidencziában, és szép paplanos
+ágyban, és az oldala mellett bezzeg nem a sündisznó feküdt, hanem egy
+gyöngyadta 24 éves királyfi. Kik aztán alighogy meglátták egymást, azt
+mondták egymásnak:
+
+– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.
+
+S aztán megölelték és megcsókolták egymást.
+
+A princzesznét aztán huszonnégy szobaleány öltöztette fel, kik őt akár
+merre, akár jobbra akár balra lépett, szüntelen kisérgették s csak a
+parancsszóra vártak.
+
+Mikor a princzné szépen fel volt öltözve a biboros bársonyos ruhában, a
+királyfi karon fogva levezette a virágos kertbe.
+
+A királyné hogy elment a szőlőlugos mellett, a szőlők megszólaltak,
+mondván:
+
+– Szakits rólunk szép királyné!
+
+Aztán hogy tovább mentek, az almák mosolyogtak a királyné felé, mondván:
+
+– Szakits közülünk szép királyné!
+
+S mikor a baraczkok mellett elhaladtak volna, azok a legszebb
+ezüstcsengő hangon szólaltak meg.
+
+Mikor a princzeszné két nénje hirét vette, hogy milyen jóljárt a
+testvérök, csak ekkor bánták meg, hogy a sündisznóhoz nem mentek
+férjhez, de késő idő után kántálni, késő eső után a köpenyeg!
+
+Igy teljesedett be a legkisebb princzeszné kivánsága; biz ő rá nem
+illett ez a mondás: „Feltette már a búfedelet;“ mert ugy éltek együtt
+mint a galamb az ő párjával.
+
+
+
+
+A CZIGÁNY ÉS A PAP.
+
+Összetalálkozik a czigány a papjával. Köszön neki nagy alázatosan:
+
+– Szerencsés jó napot kivánok, Nagyságos tisztelendő úr!
+
+– Servus! fogadja a pap.
+
+De a czigánynak sehogysem fért a begyébe, hogy mért köszön neki a
+tiszteletes ur igy: Servus? Ezért egy vargabetűt vetett s a másik utczán
+ujra elébe került a tiszteletes urnak s köszön:
+
+– Szerencsés jó napot kivánok, nagyságos főtisztelendő ur!
+
+– Servus! mondja a pap másodszor is.
+
+Mindig servus, mindig servus, tanakodik magában a czigány, valjon mért
+köszön nekem igy a tiszteletes ur? Ezért a czigány ujra vet egy
+vargabetűt, s ismét a tiszteletes ur elébe került. Köszön neki:
+
+– Szerencsés jó napot kivánok, nagyságos főtisztelendő ur:
+
+– Szervusz! mondja a pap harmadszor is.
+
+– Megkövetem alásan a nagyságos főtisztelendő urat, nem mondaná meg,
+hogy mért köszön igy nekem: Servus, servus, servus?
+
+– Ehj, czigány, minden szervusz öt garas!
+
+No jól van, ez abba’ maradt. – De egyszer halottja van a czigánynak s
+elhivja a papot, hogy temesse el a rajkót predikáczióval.
+
+A pap el is temette a halottat s kéri a temetéspénzt, hogy fizesse le az
+egy huszast.
+
+– Ehj, tudja mit mondott nekem a tiszteletes ur: minden servus öt garas,
+tehát egy servus, két servus, három servus, négy servus, adjon vissza
+tizs krajczárt.
+
+
+
+
+A RÁTARTÓ KIRÁLYKISASSZONY.
+
+Volt egyszer a világon egy igen szép királykisasszony. Mint mondám szép
+volt a királykisasszony, mert biz az akár ki fia is megnézhette s tudom,
+hogy nem hagyta volna egy tekintetre; de mi haszna, ha a zúzája gonosz
+volt: mert az udvarló vitézekkel csakugy félválról beszélt; ennek is
+hajított oda egy szót, annak is vetett oda valamit, erre rá kancsitott,
+amarra mosolygott, de isten bocsá bűnét, mintha kőből lett volna a
+szive, egyet sem szeretett igazán. Különösen valami herczegfit, kit
+legjobban szivelhetett a többi között, gyötört leginkább.
+
+Itt a királykisasszony, mikor egyszer fésülködött, hogy hogy nem, két
+kis állatkát fogott, melyeket aztán, hogy valjon mekkorára nőnének,
+zsiros bögrébe tett.
+
+Itt lelkem teremtette, a két kis állatka annyira megnőtt, annyira
+meghízott a zsiros bögrében, hogy egy pár czipő kitellett a bőrükből.
+Mondom, mikor a két kis állat akkorára meghízott, a királykisasszony
+mindkettőnek lerántatta a kantusát, kikészitette s a czerzettbőrből
+aztán czipőt varratott magának.
+
+Mikor aztán felhúzta a lábára az uj czipőt, ország-világszerte
+kihirdettette, hogy az, a ki kitalálja, legyen az szegény ember, koldús,
+szóval bárki, hogy micsoda bőrből van készitve az ő két czipője: senki
+más nem lesz a hitves ura.
+
+Mondom, mikor ezt ország-világszerte kihirdettette: hét világból gyűltek
+össze a házasulandó ifjak azzal a jó reménységgel, hogy majd ő találja
+ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipellője, s ekkor az
+övé lesz a szép virágszál.
+
+A királykisasszony szeretője a herczegfi, kapja a lelkét, mit mit nem
+cselekedett, felöltözött koldus ruhába, s mint ilyen bebújt a
+kályhalyukba.
+
+A királykisasszonyt pedig ép ekkor vetköztette a szobaleánya, s csak
+elkezdi:
+
+– Mit gondolsz Marcsa – mert közbe légyen mondva, igy hítták a
+szobaleányt, mit gondolsz Marcsa, kitalálja-e valaki, hogy izébőrből van
+a czipőm?
+
+A koldús-ruhában felöltözött herczegfi pedig ezt mind jól hallotta; de
+senkinek sem szólt a dologról semmit, hanem kibújt a kályhalyukból,
+lefeküdt a szalmába s aludt kedvére.
+
+Másnapra kelve, összegyűltek a házasulandó grófok, bárók, herczegek,
+urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszú süveges tótok, hogy
+majd kitalálja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipője.
+Köztük volt a koldus-ruhában felöltözött herczegfi is.
+
+Mikor mindnyájan együtt voltak, bejött a királykisasszony, letette a
+czipőjét a puszpángfa-asztalra. Ez is nézi, az is nézi; kézről kézre
+jár. Ez is hozzá szólt, az is hozzá szólt, az egyik egyet mondott, a
+másik mást mondott, de senkisem a dolog bibéjére, senkisem találta ki,
+hogy micsoda bőrből van varrva a királykisasszony czipője. Ekkor felállt
+az ajtószegből a koldúsruhában felöltözött herczegfi s szót kért.
+
+– Fölséges királykisasszony! már látom hogy senkisem találja ki, hogy mi
+bőrből van készítve e két czipő; már látom, hogy nekem is hozzá kell
+szólnom a dologhoz s majd megmondom én: hát biz az nincs egyéb bőrből
+varrva mint lisztes hátú bolhabőrből.
+
+A koldusforma ember találta ki, annak adtak igazat s az övé lett a
+királykisasszony; de feltette magában a herczegfi, hogy megjátszik a
+feleségével, mármint a királykisasszonynyal. Ezért a falu végén volt egy
+ronda viskó; csupa szemét, csupa piszok s ide vitte a feleségét. A
+biboros-bársonyos ruhát le kellett neki vetni s koldusasszony ruhába
+öltözködni. S mikor felöltözködött, elhítta magával koldulni, hogy ő
+majd az egyik soron járja be a falut, az meg a másikon.
+
+Mit volt mint tenni a királykisasszonynak, vagy akart vagy nem, el
+kellett az urával menni s koldulással keresni kenyerét.
+
+Mikor aztán estvefelé hazajöttek, tüzet kellett az asszonynak rakni s
+keménymagos levest kotyvasztani.
+
+S ez igy ment napról napra, egyik nap csakúgy mint a másik nap.
+
+Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
+semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom
+tódítsuk és, mert biz majd elfogy ez, hát egyszer ennek meg ennek a
+herczegnek, már mint a királykisasszony férjének a hajdúja a koldús
+ablakára jön, hogy holnap a feleségét gyomlálni küldje a kertbe, mert
+különben kihánják a putriból.
+
+Mit volt mit tenni a királykisasszonyból lett koldús asszonynak, vagy
+akart vagy nem, el kellett neki menni gyomlálni, – a férje ura pedig jo
+eleve hazament s maga ügyelt fel a napszámosokra.
+
+– No asszonyok, szólt a herczeg, csak sietni kell szaporán, mert ha máma
+elvégzik a munkát, estvére jó vacsora lesz. Kendtek csak látom, hogy
+igyekeznek, de annak a fiatal menyecskének ugyan felült a Laczkó a
+hátára. Pedig szegényke ugy dolgozott, hogy szinte a hátán csorgott le a
+viz.
+
+Mikor aztán estendefele elvégezték a munkát, a herczeg nagy vacsorát
+adott a napszámosoknak; czifrán felterítettek a szegény asszonyok
+számára: mindegyik elé czintányért tettek, e mellé ezüstkanalat, kést és
+villát.
+
+De egy koldus asszonynak, ki a királykisasszonyból lett koldúsasszony
+mellett ült, meg volt hagyva, hogy egy ezüstkanalat csúsztasson annak a
+zsebébe. Mit az is meg is tett.
+
+Itt az inasok elszedik a tányért, összeolvassák az ezüstkanalakat, hát
+egy híja a száznak. Ki lopta el, ki lopta el, rögtön valamennyit
+megvizitálták, hát a királykisasszonyból lett koldusasszony zsebébe
+csakugyan megtalálták.
+
+A szegény eleget mentegetődzött, hogy igy nem tette, ugy nem tette, de
+mindez nem használt semmit, hanem mars a tömlöczbe, kezét-lábát vasra
+verték s ugy tették le a legmélyebb tömlöczbe. Ott sírt, ott rít a
+tömlöcz fenekén. Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta maga a herczeg, ki
+rögtön kiadta a parancsolatot, hogy vegyék le róla a vasat.
+
+– No ládd, szívem szép szerelme, hogy az isten a legrátartóbbat is
+megalázza, te mikor még királykisasszony voltál, hányszor gyötörtél
+engem s ha szóltam, még kinevettél. Ezért van ez mind. S most már azt is
+megmondom, hogy és mint tudtam ki a titkodat: hát felöltözködtem
+koldusruhába, bele bújtam a kályhalyukba s onnan kihallgattam, hogy
+miből van a te híres czipőd s igy nyertelek el.
+
+Szép szerével nem adtad nekem a kezedet, azért fortélylyal kellett
+elnyernem.
+
+Aztán a királykisasszonyt kivezették a mély tömlöczből, ismét ráadták a
+biboros-bársonyos ruhát, felöltöztették szépen, s ekkor nagy pompával és
+királyi czeremoniával másodszor tartották meg a lakodalmat.
+
+
+
+
+A SZEGÉNY EMBER, A HUSZÁR ÉS A PAP.
+
+Volt egyszer egy szegény ember, kinek nem volt egyebe, csak egy riska,
+vaszka, csonka tehene; de a szomszédjának, ki pap volt, tiz darab fejős
+marha járt ki az udvarából.
+
+Itt egyszer katonaság érkezik a szegény ember falujába, s mig ehhez
+párosával szállásolták be a vitéz urakat, addig a szomszédja megse
+érezte a katona-tartást, mintha ott se lettek volna.
+
+Hogy meghagyta az Isten a vasárnapot érni, a szegény ember és az egyik
+katonája templomba ment, hol a pap azt találta prédikálni: Adjatok a
+szegénynek a mi van, mert az Isten ezer annyit ad helyette.
+
+Hogy hazament a szegény ember és a katona a templomból, azt találja
+mondani a vitéz ur a szegény embernek:
+
+– Hallod-e te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: voltál-e
+ma a templomban?
+
+– Voltam katonauram, voltam.
+
+– Hát tudod-e mit kukorikult az a lelki kakas?
+
+– Hogy adjunk a szegénynek azt, a mit, mert az Isten ezer annyit ad
+helyette.
+
+– No ládd, ugy-e van neked egy csonka riska tehened?
+
+– Van katonauram, van.
+
+– Hát csak azt akarom mondani, hogy vágasd te le azt a vaszka, riska
+tehenet, és méresd ki a szegényeknek, mert az Isten, mint a pap mondá,
+ezer annyit ad helyette.
+
+– Jó lesz biz az, vitéz uram.
+
+És a szegény ember riska tehenét, csakugyan levágták és kimérték a falu
+szegényeinek.
+
+Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, másnap estve
+tehéneresztéskor, hogy hogy nem, a pap tíz tehene, tán a vér szagára,
+mind a szegény ember udvarára jött be.
+
+– No szegény ember, mondja a katona, nem hijába papolt az a pap, mert
+ládd egy helyett tiz tehén jött be az udvarodra: azért fogd szarvon mind
+a tizet s kösd be az óladba; mert ezt neked az isten adta.
+
+A szegény ember azonképen cselekedett, a hogy a katona mondta; mind a
+tiz tehenet bekötötte a maga óljába; de egy kevés idő mulva nagy
+haraggal átjön a pap s kérdi, hogy merészelte bekötni az ő tiz darab
+jószágát?
+
+De a pap is más malomba őrletett, meg a szegény ember is; mert ez mindig
+csak ezt a nótát fujta: „hogy ezt neki az isten adta.“
+
+A pap, hogyim semmire se tudott menni a szegény emberrel, azt találja
+mondani:
+
+– No szegény ember, azé legyen a tiz tehén, a ki hamarább köszön
+egymásnak jó reggelt.
+
+És ezt a katona ugy félfülről mind jól hallotta, s hogy eltávozott a
+pap, azt mondja a szegény embernek:
+
+– No szegény ember cseréljünk ruhát, te add ide nekem a tiédet, én meg
+odadom az enyémet.
+
+Ugyis lett. A szegény emberrel ruhát cserélt a katona, ki még az nap
+estve, hogy besötétedett, belopódzott a pap házába s elbujt a
+kályhalyukba.
+
+A pap, közbe légyen mondva, a gazdasszonyát szerette. Ezért ugy három
+óra tájban zörget a szakácsné ajtaján, kérdvén:
+
+– Hogy híják ezt a várost?
+
+– Róma, felelt a gazdasszony.
+
+– No ha Róma, én meg a pápa vagyok: azért ereszsz be szivem szép
+szerelme.
+
+És a gazdasszony beeresztette a papot. Ez a huszárnak még a soknál is
+több volt, nem szólt semmit, hanem szép csendesen kibujt a kályhalyukból
+s hazament a szállására.
+
+A katona aztán a szegény embert a szomszédba küldte s megtanitotta, hogy
+ott mit mondjon.
+
+A szegény ember át is ment s köszön a tiszteletes urnak:
+
+– Jó reggelt tiszteletes uram!
+
+– Fogadj isten szegény ember! Hát már fölkelt, én ép most akartam
+átmenni kendhez.
+
+– Haj, én megelőztem a tiszteletes urat s hamarább fölkeltem, mert már
+akkor is itt voltam, mikor a pápát Rómába eresztették.
+
+– Jaj, csak hallgasson kend, szólt a pap, s inkább legyen a kendé tíz
+darab tehenem.
+
+Igy nyerte meg a fogadást az egyszerü szegény ember.
+
+
+
+
+A HÁROM KIRÁLYKISASSZONY.
+
+Volt egyszer a világon egy király s ennek három szép leánya. Minthogy a
+király már vén ember volt, megunta a királykodást: ezért férjhez akarta
+adni a leányait, hogy majd kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a
+királyságot három leánya közt.
+
+De mielőtt ezt tette volna, meg akarta tudni, hogy melyik leánya szereti
+legjobban, mert majd ennek adja a legszebb országot: ezért a leányait
+maga elé hivatta s kérdi a legnagyobbiktól:
+
+– No kedves leányom, hogy szeretsz te engem?
+
+– Én atyám ugy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát!
+
+– Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem?
+kérdi a középsőtől.
+
+– Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.
+
+– Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy
+szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.
+
+– Én atyám ugy szeretlek mint az emberek a sót.
+
+A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt
+mindenéből kitagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a
+világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére
+tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba
+garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik
+egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.
+
+A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött,
+elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas
+fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd
+szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált
+magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett
+magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, galagonyát, csipkét,
+kökényt, s ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig
+megszomjazott, keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez
+volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.
+
+Igy élt évrűl évre ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.
+
+De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél,
+egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon
+erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.
+
+Odamegyen a királyfi az odvas fához s bekiált a lyukon.
+
+– Hej, ki van itt?
+
+Semmi válasz.
+
+– Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki;
+ha ördög vagy vigyen a fene!
+
+Semmi válasz.
+
+– Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember
+vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt belövök a
+lyukon!
+
+Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy
+rongyosan; mert a mi ruhácskája volt, biz az már háromszor is
+leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is
+valami, megvárhatta volna.
+
+Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s
+feleségűl vette.
+
+S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy
+valja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon
+kegyetlenül bánt vele?
+
+– Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint
+egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen
+bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: „Én
+atyám úgy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát.“ – A középső testvérem
+meg ezt mondta: „Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.“ Végre én
+tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: „Én
+atyám ugy szeretlek, mint a sót.“ – Ezért a feleletemért szörnyűképen
+megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én
+nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt
+elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt,
+majd a legutolsó garadicsáról, mint valami kutyát, lerugdosott. Én aztán
+az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves
+férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.
+
+– Igaz-e ez édes feleségem? kérdé a király.
+
+– Nincs különben.
+
+– No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat
+ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül
+rakatok elébe.
+
+Ugyis lett. – A vén királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta
+ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy
+királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe
+ültették.
+
+Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön
+szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni,
+tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál
+levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király
+nem szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd
+eszik a másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a
+másik tál ételben sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem
+evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem.
+A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez
+akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult
+belőle; mert ez is sótalan volt.
+
+S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot
+akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a
+királyhoz s mondja:
+
+– Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett
+bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan sótalan,
+hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem le a világért sem.
+
+– Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti
+a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkűl.
+
+– Már, hogy a patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen bolondot!
+
+– Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik
+leányát, azért, mivel erre a kérdésére: „Hogy szeretsz kedves leányom?“
+igy válaszolt: „Én atyám úgy szeretlek, mint a sót“: – elüzte,
+elkergette fölséged az atyai háztól?!
+
+– Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán
+a felekirályságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni
+a leányomat!
+
+Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király leányát, már
+mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak,
+hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval
+főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a
+kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta
+birodalma legszebb országát.
+
+
+
+
+A CZIGÁNY ÉS AZ OBSITOS.
+
+Volt egyszer a világon egy vén czigány, ki befogván a félszemű szürkét,
+kiment az erdőre fáért.
+
+Hogy kiért a czigány az erdőre, felmászott egy nagy fára s maga alatt
+kezdte a fát vágni.
+
+Arra megyen egy obsitos, hát látja, hogy a czigány mint vágja maga alatt
+a fát.
+
+– Leesel, more!
+
+– Nem én.
+
+– No vigyázz magadra, leesel!
+
+De a czigány rá se hederített az obsítosra, hanem tovább vágta maga
+alatt a fát.
+
+Csak vágja, csak vágja, egyszer puff, letörik az ág s a more lepottyant.
+
+– Ugy-e megmondtam, hogy leesel, szolt hozzá az obsitos!
+
+– Ha már azt is megtudta jósolni, nem mondaná meg a vitéz ur, hogy
+meddig élek én?
+
+– Csak addig more, mig a szürke hármat nem botlik.
+
+No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos tovább folytatta a maga utját, a
+czigány pedig megrakván a fakószekeret, hazafelé hajtott.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke valami kopacsban egyet
+botlott.
+
+– No még, szólt a czigány, két botlás az életem s azzal tovább ment.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke egy kapaszkodón ujra egyet
+botlott.
+
+– No még egy botlás az életem, szólt a czigány, s azzal tovább ment.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke harmadszor is megbotlott egy
+hidon.
+
+– No degleha, végem van, meghaltam, szólt a czigány s elvetette magát a
+hidon. A szürke aztán szép csendesen magától is hazament.
+
+A czigány ott feküdt az útmentében egész délutáni négy óráig, kezét
+lábát elvetette, hogy ő már igy meghalt, ugy meghalt. Már megis éhezett,
+de nem mert megmozdulni, hanem várta, hogy mikor viszi el az ördög.
+
+Egyszer, a mint ott elvetette magát, egy halottat hoztak át a hidon.
+
+– Hát ez a czigány mit fekszik itt az útban? szólt egy a többi közül, s
+a czigány talpára jót huzott a nála levő bottal.
+
+Bezzeg felugrott a czigány s egyszerre talpon volt.
+
+– Kérem szépen, minek bántanak engem, mikor meghaltam.
+
+– Hát mi ujság van a másvilágon? kérdé egy a többi közül.
+
+– Nagy szükség, nagy éhség van ott, már én is megéheztem: azért,
+visznek-e annak a halottnak enni?
+
+A czigányt a halottas nép előfogta s jól helybe’ hagyta, hogy máskor
+tanulja meg mi az emberség.
+
+– Hát mit kellett volna mondanom, kérdé a czigány?
+
+– Az isten nyugtassa meg.
+
+A czigány aztán jól megverten tovább vánczorgott, hát látja, hogy két
+kutya hogy viaskodik egymással.
+
+– Az isten nyugtassa meg! szólt a czigány.
+
+– Hej, te bolond, nem ugy kellett volna azt mondani.
+
+– Hát hogy?
+
+– Az isten válaszsza el.
+
+S ezzel a czigányt ujra elővették s jól helybe’ hagyták, ki aztán mint
+az agyonvert, tovább lézengett.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer ujra lakodalmas néppel találkozott
+össze.
+
+– Az isten válaszsza el; az isten válaszsza el! köszönt a czigány.
+
+A lakodalmas népnek sem kell több, kézre kapják a czigányt s ugy
+elverték, mint a két fenekű dobot.
+
+
+
+
+A VÁNDORLÓ HERCZEG.
+
+Volt egyszer egy fiatal, 24 éves, gyöngyadta herczeg, ki oly gyönyörves
+volt, hogyha valamely vászoncselédféle meglátta, az iránta tüstént
+szerelemre gerjedt, tüstént kilelte a szerelem-hideg s mondogatta
+magában: „adta fia, be szép herczeg! be szeretnék a magvából!“ Akár
+mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy a herczeg senkit, de senkitsem
+szeretett.
+
+Nem szeretett pedig azért, mert e herczegnek az a különös tulajdonsága
+volt, hogy igen szeretett vándorolni: ezért vándorló herczegnek
+nevezték. Azért vándorolt pedig, hogy édes testvérét, kit még piczike
+korában a boszorkányok raboltak el, fölkeresse.
+
+Itt lelkem teremtette! a vándorló herczeg már hatszor akasztotta a
+nyakába a világot, és most hetedikszer indult el. Vele volt az inasa is,
+ki őt mint a kutya a gazdáját, soha el nem hagyta, hanem mindig a
+nyomába hágott.
+
+Fel is út, le is út, most merre menjenek? de mivel a víz is lefelé
+folyik, ők is azért lefelé vették utjokat.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek egyszer beténferedtek egy nagy vadon
+erdőbe, még pedig olyanba, a hol se eget, se földet nem láttak.
+
+E nagy vadon erdő kellőközepén állott a világ óriásfája, melynek a
+legkisebb ága is olyan vastag volt mint a mestergerenda, mint a czombom,
+a legkisebb levele pedig akkora, hogy egy lovas huszárnak is elég lett
+volna köpönyegül. E világ óriásfának a magassága olyan volt, hogy az
+eget támasztotta, kerülete pedig akkora, hogyha azt valaki meg akarta
+volna mérni, a legjobb futó paripán, három napig nyargalhatott volna,
+még sem kerülhette volna meg; de lógtak is róla akkora tojások mint egy
+ház, melyekre kivülről fekete betükkel ez volt irva: „a ki e tojásba be
+akar menni, annak kell hogy legyen 24 regement katonája.“
+
+A vándorló herczegnek pedig ép ennyi katonája volt, ki hogy elolvasta az
+irást, rögtön belefújt a kürtjébe, mely ugy az oldalán függött. Ő ezt a
+kürtöt az apjától kapta, az apja a nagyapjától, a nagyapja a
+szépapjától, a szépapja pedig a dédapjától. Mondom, hogy belefújt a
+kürtbe, a 24 regement katona egyszerre mint a parancsolat megállott a
+vándorló herczeg előtt, kérdezvén tőle:
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Azt parancsolom, szólt a herczeg, azt parancsolom: ez oriástojáson
+tüstént vágjatok akkora lékot,[2] hogy egy ember könnyen beférhessen
+rajta!
+
+  [2] Lék: tájszó = lyuk.
+
+A 24 regement katona azonnal hozzálátott a tojásvár bevételéhez, de
+mégsem vették be; mert a hogy egy katona belevágta a tojásba a kardját,
+az azon szempillantásban szörnyethalt. Igy már a 24 regement katonából
+itt-ott lézengett egy; alig maradtak életben vagy 100-an, és ráadásul a
+tojáson még most sincs lék vágva!
+
+Megharagszik a vándorló herczeg, kirántja a kardját, neki a tojásnak s
+hozzávág vagy ezer ember erejével. Itt lelkem teremtette! a tojáson
+akkora lékot vágott, hogy egy ember könnyen beférhetett rajta. A
+herczegnek sem kell több, kapja a lelkét, be a tojásba. Csak uszik, csak
+uszik a tojásfehérében, egyszer a szíkjához ér, hol is a kellőközepében
+egy aranylevelet talált. Az volt pedig az aranylevélre irva:
+
+  E levélke birójára
+  Sose jön el végórája.
+
+A herczeg aztán az aranylevelet zsebre tette s kiuszott a tojásból. De
+uramfia! mikor a tojásszikja a verőfényen megszáradt rajta, csak akkor
+vette észre, hogy a teste annyira megerősödött, mintha tetőtől-talpig
+aranypánczéllal lett volna bevonva és a haja aranyhajjá változott, az
+arcza pedig oly naptündöklésű lett, mintha a homlokán csillag ragyogott
+volna.
+
+A királyfi aztán fölszedte a sátorfáját, s ment mendegélt tovább az ő
+száz vitézével, kik a 24 regement katonából még életben maradtak.
+
+Csak megyen, csak mendegél, egyszer elértek a Mágneshegyhez, mely őket
+már vagy egy mérföldhöz magához szíta.
+
+No most mi tevők legyenek; hova tudjon a lelkök lenni; hogy
+szabaduljanak meg a Mágneshegytől? Mert itt csak nem maradhattak, mivel
+egy falat elemózsia nem sok, de még annyit sem találtak, a Mágneshegy
+körül. Ha csak azt a mágneskövet meg nem eszik, melyek mint valami
+virágok ott nyiltak a Mágneshegyen. Azokat pedig csak nem ehették meg;
+mert nem adott az isten nekik vasfogat és olyan gyomrot, mely a
+mágneskövet is megemészsze! Pedig enni csak kellett. Azért minden áron
+szabadulni akartak, de reménység nélkül; mert akárhányszor megpróbálták,
+mindannyiszor dugába dölt. Ezer felé próbálták a szabadulást, ezer
+irányba távoztak el, de őket a Mágneshegy mindig visszaszíta magához.
+Átlátták végre, hogy innen nincs szabadulás. Azért azt mondták: add meg
+magad Oláh Geczi!
+
+Csak megvoltak ők addig, mig az elemózsiában tartott; de hogy ez is
+elfogyott, csak aztán következett még be a hadd el, hadd!
+
+Hogy az elemózsia elfogyott, a lovakra került a sor. Hogy a lovuk is
+elfogyott, a katonákra. Sorsot huztak. A ki feketét talált kihuzni, az
+sziven szurta magát, aztán megsütötték és megették. De az ember-hús sem
+tartott örökké, az is elfogyott; ugyannyira, hogy nem maradtak életben
+többen csak hárman: a vándorló herczeg, meg az inasa és a vándorló
+herczeg legkedvesebb almás pejszőrű, harmadfü paripája.
+
+– Felséges herczeg! megszólal az inas, mondanék én valamit, csak valami
+bántodásom ne lenne?!
+
+– Oh jó Jancsi, mert igy hivták az inast, már hogy lenne!
+
+– Hát csak azt akarom mondani, kezdé beszédét az inas, hát csak azt
+akarom mondani: hogyha én éhenholt leszek is, az nem nagy kár; mert már
+ugy is vén vagyok s még az ördögnek sem kellenék, mert még az sem tudná
+hasznomat venni. De ily gyöngyadta ékes hajtásért már mint felséged, la!
+biz isten vétek volna. Azért e szóm és mondásom: ezt a legkedvesebb,
+almás pejszőrű, harmadfű csikót leszúrom s aztán a kantusát lerántom.
+Azért rántom le pedig, hogy abba a felséges herczeget bele varrom. Azért
+varrom bele pedig, mert minden istenadta nap egy saskeselyű szokott ide
+járni, mely az éhenholtakat viszi el. Majd az az irdatlan madár a lóbőrt
+is felkapja s elviszi magával a fiainak. Igy aztán felséged
+megszabadulhat a bizonyos haláltól. Én velem, mint már mondám, ne
+gondoljon felséged semmit; mer már ugy is vén vagyok, mert már megettem
+kenyeremnek savát-borsát; mert én már ugyis inkább a terítőre, inkább a
+koporsóba, inkább a földgyomrába illem, mint az életnek kertébe… Egy
+kóróval akar több akár kevesebb!…
+
+Ugyis lett. – Az inas a legkedvesebb, almás pejszőrű harmadfű paripát
+szügyön szurta, s a kantusát izibe lerántotta, melybe aztán a herczegfit
+bele varrta; de elébb keserves könyhullatások és sürű zokogások között
+elváltak egymástól; hullt mindkettőjük könye, mint a záporeső.
+
+Itt jön az irdatlan nagy saskeselyű, mely akkora volt mint valami
+gályavítorla; csak az egyik szárnya is nagyobb volt, mint egy kétfelé
+nyiló kapu, hát még a másik! Mondom, hogy a Mágneshegyhez ért az
+irdatlan saskeselyű, meglátja a lóbőrt a hegy-oldalban heverni. Ennek
+sem kell több, mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott rája,
+belevágja a körmét, felkapja a levegőbe oly könnyen, mintha csak egy
+szalmaszálat vinne. Viszi, viszi sebes repüléssel, mint a kilőtt nyil,
+egyenesen a fészkébe, mely egy irdatlan magas kőszál tetején volt, hol
+is a fészke szélére letevén, a fijainak ott hagyta. Maga pedig ujra
+elrepült. A fióksaskeselyük aztán neki estek a lóbőrnek, melyet a
+körmeikkel és a szájukkal erős kegyetlenül vagdalni kezdtek.
+
+Jaj neked vándorló herczeg! mert ha ezer lelked volna is, mégis
+mindegyiket kioltanák azok az irdatlan fióksaskeselyük! De mégsem
+oltották ki! Nem oltották ki pedig azért; mert hogyim egy haragos
+sötétzöld felhő közeledett, melynek a tömlőjéből kénköves tüzes eső
+hullt alá, mely mindent mint az égető tűz, összeperzselt; mondom, hogy
+kénköves tüzes eső esett, a vándorló herczeg a kardjával ép ekkor
+hasította fel a lóbőrt, kibujt belőle, melylyel aztán a
+fióksaskeselyüket, mint valami lepedővel, betakarta. Csakis igy
+menekedtek meg a fióksaskeselyük a kénköves tüzes esőtől, a bizonyos
+haláltól.
+
+Itt a vén saskeselyü hazarepül, a fiaitól pedig megértvén a dolgot, hogy
+a vándorló herczeg mint mentette meg őket a bizonyos haláltól, azt nem
+bántotta; de nem csak hogy izzé-porrá nem tépte, hanem őt az egyik
+fülébe, mint valami hintóba, beültette, levitte az irdatlan kőszálról s
+aztán szép csendesen letette egy nagy vadon erdőben.
+
+A vándorló herczeg aztán megyen, mendegél ebben a nagy vadon erdőben,
+egyszer valami lárma ütötte meg a füle dobját. Hogy a vándorló herczeg a
+lármafelé tartott, hát látja, hogy egy oroszlán és egy sárkány
+életre-halálra egymással viaskodnak, de egyik sem birt a másikon erőt
+venni, egyik sem birta a másikat legyőzni.
+
+Hogy a sárkánykigyó meglátta a vándorló herczeget, azt mondja neki:
+
+– Hallod-e te vándorló herczeg! ha te ezt az oroszlánt le segíted
+győzni: bőrét-húsát neked adom.
+
+– Hallod-e te vándorló herczeg! szólt most az oroszlán, ha te ezt a
+sárkánykigyót le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom s ráadásul
+világszép éltemben szolgád leszek.
+
+Most a vándorló herczeg mit tegyen; melyiknek legyen a segítségére? de
+mégis inkább az oroszlánnak segített. Ketten aztán csakhamar legyőzték a
+sárkánykigyót s megölték. Tizenkét feje volt a sárkánynak, s
+mindegyikben egy-egy aranyfog, melyeket aztán a vándorló herczeg
+egyenkint szépen kiszedvén, azokat tarisznyára rakta.
+
+A vándorló herczeg és az oroszlán aztán mentek, mendegéltek a nagy vadon
+erdőben, s ha megéheztek is, az oroszlán azonnal fogott valami vadat,
+melynek a kantusát aztán ízibe lerántották, tüzet raktak, megsütötték és
+megették.
+
+A vándorló herczeg aztán akárhová ment, az oroszlán sose maradt el tőle,
+hanem mindenütt a nyomába hágott. Pedig a vándorló herczeg szeretett
+volna tőle szabadulni, mert félt is tőle, meg nem is.
+
+A vándorló herczeg ezért mindig azon törte a fejét, hogy mint
+szabadulhasson tőle. Egyszer a mint igy tűnödött volna magában, kiértek
+a nagy vadon erdőből és a Forró-tenger partjához jutottak. Mondom, hogy
+a Forró-tenger partjához értek, a vándorló herczegnek az a gondolatja
+támadt: az oroszlánt elküldi vadászni, s mig az odajár, ő addig
+vesszőből fon magának egy dereglyét, – mikor aztán ezzel készen lesz,
+azt a Forrótengerbe taszítja, ráül és a szegény oroszlánt ott hagyja a
+faképnél. Hisz utána csak nem mén, mert hisz a Forró-tenger vize oly
+meleg, hogyha valami apró jószágot bele mártottak volna, annak a tolla
+azonnal lepállott volna, ugyannyira, hogy koppasztani is lehetett
+volna!?
+
+Mondom, hogy a vándorló herczegnek ez a gondolatja támadt; az oroszlánt
+elküldte vadászni, maga pedig kihuzván jó kardját, mely ugy az oldalán
+függött, vele vesszőket vágott s azokból aztán dereglyét font. S mikor
+készen volt a dereglyével, azt a tengerbe taszitotta s ott hagyta a
+szegény oroszlánt a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.
+
+Mikor az oroszlán a vadászatból megérkezett, hát látja, hogy a gazdája a
+Forró-tengerben evez, még pedig ennek is csaknem a kellőközepén.
+
+Az oroszlánnak se kell több, bele, egyenesen a Forró-tengerbe; gondolt
+is az vele, hogy szép bundája mind lepállik, de nemcsak hogy lepállik,
+hanem meg is főhet benne.
+
+Csak úszik az oroszlán a Forró-tengerben, csak úszik, egyszer mégis
+utolérte a dereglyét. Hogy utolérte, a körmeit a dereglyébe vágta s ugy
+szűkölt, ugy kérte az urát, hogy szánja meg, vegye fel a dereglyébe. De
+biz az nem szánta meg; mert mindenáron szabadulni akarván tőle, elővette
+a lapátot s azzal agyba-főbe verte az oroszlánt. De az még akkor sem
+tágitott, hanem mindegyre szűkölt, mindegyre sírt, kérte az urát, hogy
+állitsa meg a dereglyét, hogy ugorjon bele. A vándorló herczeg ennyi
+hűség láttára, megszánta az oroszlánt, megállította a dereglyét, melybe
+aztán föl is vette. Szegénykének a bundája addig, a meddig a
+Forró-tengerben volt, mind lepállott; de gondolt is az vele, csakhogy az
+uránál lehetett.
+
+Csak eveznek aztán, csak eveznek, egyszer a vándorló herczeg fülét
+valami énekhang ütötte meg, mely oly gyönyörves volt, hogy ki se tudom
+mondani.
+
+Ugyan mi lehet az, ugyan mi lehet az, tanakodik magában a vándorló
+herczeg, az vagy angyaloké, vagy tengeri kisasszonyoké, de szó a mi szó,
+csakugyan szép?! Már csak megnézem, ha addig élek is!
+
+Hogy az énekhang felé közelebb-közelebb eveztek, egyszer egy sziget
+merűlt fel előttük. E sziget volt pedig a fehér lelkek, a jó lelkek
+hazája, hol azok nagy tisztességben élnek. Élnek pedig a vitézség
+pálmájával, a szerelem édességével, a hir dicsőségével nagy
+tisztességben és mindenféle földi jók nagy bőségében, hogy a ki
+odajuthat, ott igazán a boldogság házában lakozik. Oda juthat pedig az,
+ki világszép éltében a hét halálos bűnben nem vétkezett, kinek a lelke
+oly fehér és tiszta mint a ma-esett hó és mint a patyolat, mint maga az
+ártatlanság.
+
+Mondom, hogy a vándorló herczeg meglátta a szigetet, neki sem kellett
+több, hanem a dereglyét a felé kormányozta, melyhez oda érvén,
+kiszállott a partjára. De, hogyim fáradt volt, lefeküdt egy czedrusfa
+alá, de elébb szakitott a fáról egy levelet, melylyel mint valami
+selyemlepedővel betakarózván, az Igazak éneke aranyszárnyakon elhozta az
+álmot, szempillái pedig oly nehezek lettek mint egy-egy malomkő, s
+elnyomta a buzgóság: szép csendesen mint a tej elaludt. A vándorló
+herczeget reggelre kelve ismét a Jó-lelkek éneke ébresztette föl.
+
+Hogy fölébredt a vándorló herczeg, elindult a sziget belsejébe.
+
+Legelőször a rézerdőbe ért, hol rézszinű madárkák vidámitották a tájat.
+Ezek a kis madarak oly szelidek voltak, mint a kezes bárány, mint a
+galamb, melyet mindig marokból etettek és szájból itattak.
+
+Innen az ezüsterdőbe ért, hol hófehér madárkák danolgattak szebbnél
+szebb nótákat.
+
+Innen az aranyerdőbe jutott, hol aranysárga madárkák danolgattak
+szebbnél szebb nótákat. Az aranyfák, aranymakkot termettek, melyeket
+hófehér őzek és szarvasok evegettek.
+
+Az aranyerdőből a selyemrétre jutott. Itt a vándorló herczeg ízibe
+lerugta a lábáról a saruját s ugy ment a selyemfüvön mezitláb. A
+selyemfüvet aranykaszával ép akkor vágták, aranyvillával forgatták és
+aranygereblyével gyűjtötték. A vándorló herczeg a kaszásoktól vizet
+kért, mert igen igen szomjas volt, s azok adtak neki; megitatták a
+téjméz folyóból.
+
+A selyemrétről a virágerdőbe jutott, hol aranyméhek virágtőkékről
+szüretelték a szinmézet s kéretlenül édesitették az Igazak ajkait. A
+vándorló herczeg ajakára is rászállt egy kis aranyos méh, s kéretlenül
+megédesítette az ajakát.
+
+A virágokat hófehér patyolatba öltözött leányok tépték s koszorut fontak
+belőle, melyeket az Igazak homlokára tettek.
+
+A virágerdő kellőközepén állott az Igazak királyának a palotája
+szivárvány bolthajtásra, melyen annyi ablak volt, a hány nap van egy
+esztendőben.
+
+Hogy ideért a vándorló herczeg, az Igazak elébe jöttek s oly szivesen
+fogadtak, imhogy a tenyerükre nem tették a lelküket. De mielőtt királyuk
+elébe vezették volna a vándorló herczeget, elébb balzsam fördőben
+megfördötték, az aranytörlővel megtörűlték, aranyhaját szépen
+kifodorították s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak.
+
+Mikor ezekkel mind készen voltak, ráadták a sarkig érő biboros bársonyos
+köntöst, s csak is igy vezették a király elé.
+
+A jó lelkek királya a vándorló herczeget három rózsabimbóval ajándékozta
+meg. Az egyik sárga, a másik fehér, a harmadik pedig piros volt; mely
+rózsabimbóknak olyan tulajdonságuk volt, hogyha az ember valamelyiket
+megszagolta, az tüstént kinyilt s kihullt belőle olyan ruha, melyen, egy
+öltés nem sok, de még annyi sem látszott. Az öltözet-ruha szine pedig
+mindig olyan volt, a milyen szinű volt a rózsa: igy a sárga rózsából
+tiszta aranyruha, a pirosból biborköntös, a fehérből pedig tiszta
+patyolat ezüstruha hullt ki.
+
+A jó lelkek királynéja pedig adott a vándorló herczegnek olyan
+ezüstfuvolát, hogy annak hallatára, még ha a teritőn feküdnél is, mégis
+tánczra kerekednél.
+
+A herczeg, a mint dukál, szépen megköszönte az adott ajándékokat, s
+aztán nagy hálálgatások, szerencse-kivánatok és keserves könyhullatások
+között tovább vándorolt.
+
+Csak vándorol, csak vándorol, hetednapra végre a Forró-tenger tulsó
+partjára ért, hol is a tengerparton az útfélen előtalált egy olyan
+tesznye, vedlett, ringyes-rongyos, foltos csikót, melyet még a farkas is
+ott hagyta volna, a hol találta. Hogy a vándorló herczeg a rosz csikóhoz
+ért, ki akarta kerülni, de az, világ csodájára megszólalt ilyeténképen:
+
+– Adjon isten jó napot, vándorló herczeg!
+
+– Fogadj isten, tesznye csikó!
+
+– Ne kerülj ki vándorló herczeg, inkább segíts lábra állni.
+
+A vándorló herczeg, bár sietős volt az útja, odament a tesznye csikóhoz
+s farkánál fogva fölemelte.
+
+– No vándorló herczeg, ha fölsegítettél kelni, szólt a tesznye csikó,
+amott van a selyemrét, húzz el oda és etess is meg.
+
+A vándorló herczeg ezeket is megcselekedte; mert a foltos csikót
+kötőféknél fogva, mint a kutya a d..... elvonczolta a selyemrétre s ott
+jóltartotta, megetette.
+
+– No vándorló herczeg, szólt a foltos csikó, ha fölsegítettél kelni, és
+ha megetettél, most már itass is meg!… amott van a szivárványforrás,
+húzz el engem oda.
+
+A vándorló herczegnek mit volt mit tenni, megfogta a rosz csikót
+üstökénél fogva, s huzta maga után mint a kutya a d..... mindaddig, mig
+a szivárványforráshoz nem értek, hol is aztán a rosz csikót megitatta a
+vizből.
+
+Itt lelkem teremtette! alig ivott a rosz csikó a szivárványforrásból,
+megrázkodott s olyan seregélyszőrű tátosparipa lett belőle, hogycsak
+párját kellett volna találni, de még ha kerestek volna is, mégsem
+találtak volna.
+
+– No kedves gazdám, szólt a tátosparipa, ha te eddig engem vonczoltál,
+majd viszlek én eztán, csak ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e
+mint a gondolat, ugy-e mint a forgószél, vagy a hogy a madár repül?
+
+– Csakúgy édes lovam, felelt a vándorló herczeg, hogy se én bennem, se
+te benned hiba ne essék!
+
+A vándorló herczeg aztán felült jó tátoslova hátára, s mentek
+mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer elértek abba a városba, hol a
+világszép királykisasszony lakott, ki oly kimondhatlan gyönyörves volt,
+hogy még a fényes nap is megállott a nézésére. Ez az ékes hajadon egy
+virágos kert kellőközepén diszlő, kakaslábon forgó, bádogtetejű várban
+lakott.
+
+De a vándorló herczeg nem szállt be mindjárt a kakaslábon forgó várba,
+hanem a falu végén egy özvegy asszonyhoz.
+
+De itt se volt lelkének sokáig maradása, mert szerette volna már látni a
+világszép királykisasszony ékes személyét; mert a kiváncsiság egyre
+fúrta az oldalát. Ezért, ugy alkonyat után, magához vevén a szépszólású
+varázsfurulyát, belopózkodott a virágos kertbe, innen pedig az ablak alá
+sonfordált. A világszép királykisasszony ép ekkor tekintett ki az
+ablakán s meglátta az ékes ábrázatu, delitermetű herczeget, kit aztán
+tüstént kilelt a szerelem hidege; de biz a mi vándorló herczegünk sem
+volt különbül, mert őt is annyira bántotta és annyira gyötörte az
+erősnél erősebb szerelem, hogy még a foga is vaczogott belé. Aztán a
+vándorló herczeg nagy keservében, mit csinált mit nem, elővette a
+szépszólásu varázsfurulyát s ugy kifujta rajta azt a mi szivét nyomta,
+hogy annak a ki hallotta, majd megrepedt a szive miatta. Aztán a
+vándorló herczeg nagy búsan, mint a kinek az orra vére folyik,
+visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz s hogy hazaért, nem
+tett egyebet, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam mint most, mint
+leült az asztalszögbe, fejét két karjára eresztve búsult, mint a ki a
+siralom-házban van.
+
+Az özvegy asszony pedig azt gondolta, hogy éhes: ezért kihúzta az
+asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret, hozott a padlásról
+füstölt szalonnát, egy itcze bort is tett elé s kinálja erősen, hogy
+majd a tenyerére tette a lelkét, hogy egyék igyék; de a vándorló
+herczeg, egy falat kenyér és egy korty bor, nem sok, de még annyit sem
+evett és ivott, hanem egyre búsult, mint a kinek az orra vére folyik,
+mint a ki a siralomházban van.
+
+De az özvegy asszony félszből-e vagy miből, szintén nem mert lefeküdni,
+hanem eloltván a fa közé csíptetett világot, tört-fáklyát gyujtott,
+aztán odaült a koczikba a tűzlócza mellé s várta, hogy mi lesz már vége
+annak a nagy búsulásnak; de biz a vén asszony nem győzte kiböjtölni a
+vándorló herczeget, mert az ott az asztalszögben álmatlanul virasztotta
+át a tengernyi éjszakát, csak hajnalfelé fogta el valami álomféle, és
+ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.
+
+Reggelre kelve, a vándorló herczeg elővette az Igazak királyától kapott
+sárga rózsabimbót s megszagolta azt háromszor, s ime! az első szaglásra
+elkezdett a rózsabimbó feselni, a másodikra egészen kinyilott, a
+harmadikra pedig kihullt belőle a csillaglátta sárga aranyruha.
+
+A vándorló herczeg aztán a sárga aranyruhát magára öltötte, aranyhaját
+kieresztette, megmosta naptündöklésű homlokát, és ekkor oly szép volt
+mint az esthajnal-csillag, mely szüntelen a napot kiséri s valamint az
+illik az égre, ugy illett neki az a gyöngyadta sárga rózsa ruha;
+ugyannyira, hogy a ki meglátta volna, biz nem hagyta volna egy
+tekintetre, hanem kétszer, háromszor is visszafordult volna; – eszem a
+lelkét, de hogy is ne! mikor az egész öltözet-ruha ki nem látszott attól
+a százlevelű sárga aranyrózsától, csak látni kellett volna!… De hát még
+mikor felpattant jó tátoslovára s mint a kilőtt nyil, a világszép
+királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó rezidencziájába
+bevágtatott, akkor kellett volna csak megnézni, akkor!!…
+
+De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a világszép
+királykisasszonyt ugy körülrajzották az udvarló vitézek, mint a
+méhkirálynét a gavallérjai; de ő egyiket sem szerette, mert nem érkezett
+még el az övé. Azért a kérőknek, kik igen unszolták, hogy már válaszszon
+közülök, és mivel sehogysem tudott már tőlük menekülni, azt felelte:
+hogy gyüljenek össze a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár kellős közepén,
+verekedjenek meg egymással és ő azé lesz, a ki a vitézség pálmáját
+elnyeri, kit senki sem bir legyőzni.
+
+Itt lelkem teremtette, már javában folyt a viadal, mikor a sárga rózsás
+aranyruhájú herczeg bevágtatott a rezidenczia kapuján; de azt a herczeg
+láttára mindenki abba hagyta s elébe lovagoltak, gondolván magukban,
+egygyel ismét többen vagyunk. Maga pedig a világszép királykisasszony
+leült aranyos-üveges hintajába, melyet négy aranyszőrű paripa vontatott
+s ugy ment a sárga rózsás ruhájú herczeg elé. Fogadják aztán nagy
+tisztességgel, ugyannyira, hogy még a helyét sem találják; dehogy nem
+találják! hisz maga a világszép királykisasszony kezdte leginkább
+pártját fogni; mert maga mellé ültette a czifra hintóba s ugy vitte be a
+rezidenczia udvarára.
+
+Hogy beértek a rezidenczia udvarára, a hirneves vitézek ujra a viadalhoz
+láttak, ujra tülekedni kezdtek, hogy valjon melyikük nyeri el a vitézség
+pálmáját, hogy valjon ezzel együtt kié lesz a világszép
+királykisasszony?!
+
+Csak tülekednek, csak viaskodnak, ugyannyira, hogy mind kidőlt már a
+nagy küzdésben, csupáncsak ketten maradtak: a sárga rózsás ruhájú
+vándorló herczeg, és egy ismeretlen vitéz, ki ékes személyéről itélve,
+bizonyosan valami báró, gróf, vagy pedig épen herczegfi volt; mert a
+rózsás ruháju herczegnek ép szakasztott mássa volt, mintha egy apjuk és
+egy anyjuk lett volna. Mondom, hogy csupáncsak ez a kettő állta még a
+sarat: ez a kettő tűzött össze, és sokáig mint két elzűlött bika,
+viaskodtak egymással, de egyik se birta legyőzni a másikat, mert igen
+egyforma erejük volt. – De minthogy már igen nagyon ki voltak fáradva,
+meg aztán estve is lett: végre abban állapodtak meg, hogy a küzdést
+holnap ujra folytatják.
+
+Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a viadalnak, mindenki a fehér
+házba sietett a nagy traktára, csak a vándorló herczeg hiányzott, mert
+ez visszament a régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; de
+itt se volt se testének, se lelkének maradása, hanem levetvén magáról az
+aranyruhát, bezárta a rózsaszekrénybe, – majd aztán kezébe vette a
+szépszólású ezüstfurulyát s elment a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár
+ablaka alá, hol is oly szomorú nótákat fújt, hogy még azoknak a nagy
+erős vitézeknek is, mint valami gyermeknek, könybe lábadtak a szemei s
+mintha a világ legerősebb tormájából ettek volna, ugyancsak
+köszörülgették a torkukat. A világszép királykisasszony pedig három
+kendőt is telesirt s tüstént kiadta a parancsolatot, hogy erőnek
+erejével, szép szóval, kéréssel, fenyegetéssel, de okvetetlenül
+felhozzák az ő szine elé azt a furulyást, ki annyira meginditotta a
+szivét.
+
+De a világszép királykisasszony szolgái mikorrára leértek a virágos
+kertbe, már ekkor csak hült helyét találták a vándorló herczegnek; mert
+ez eleve – élvén a gyanúperrel – elhordta az irháját; nagy búsan, nagy
+leverten visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz. Otthon
+pedig nem tett egyebet, mint szó nélkül leült az asztalszögbe, fejét a
+két karjára nyugtatván, a nagy busulásnak adta magát. Az özvegy asszony
+ujra azt gondolta, hogy tán éhes ez az ő vendége: azért kihúzván az
+asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret s elébe tette, de
+mellé még szalonnát és bort is hozott, hogy egyék-igyék; – de biz a mi
+vándorló herczegünk se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult,
+egyre szomorkodott s álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát,
+csak reggel felé nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép
+királykisasszonyról álmodozott.
+
+Reggelre kelve aztán a vándorló herczeg valami szín alatt az öreg
+asszonyt elküldte a háztól, maga pedig azalatt szépen elővette a
+fehérrózsát, melyet aztán háromszor meg is szagolt. Az első szaglásra
+magától kihasadt a rózsabimbó, a másodikra egészen kinyilott, a
+harmadikra pedig kihullt belőle az a drága patyolatfehér ezüstruha,
+melynek szem nem látta még mássát!… A vándorló herczeg aztán magára
+öltötte az ezüstfehér rózsaruhát, aranyhaját kieresztette, naptündöklésü
+arczát megmosta s ekkor oly szép volt, mint az esthajnali csillag, mely
+szüntelen a napot kiséri, s ugy illett neki az a gyöngyadta ezüstruha,
+mint az esthajnali csillag az égre. Hát még mikor felpattant jó
+tátoslovára s a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó
+várába bevágtatott, – akkor kellett volna ám megnézni, akkor!!…
+
+Már ekkor az udvaron készen várta az ismeretlen vitéz. – A többiek már
+bele se akartak szolni a dologba, mert ugy is tudták, hogy e két vitéz
+erejével egyik sem mérkőzhetik meg. – A két vitéz egész álló nap
+tülekedett, de egyik se birt a másikon erőt venni, mert igen egyforma
+erejűek voltak: azért végre azt határozták, hogy máma a tülekedést abba
+hagyják, de holnap élethalálra megviaskodnak.
+
+Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a nagy tülekedésnek, mindenki a
+nagy traktára a fehér házba sietett, csak a fehér rózsás ruhájú herczeg
+nem; mert ez régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz tért
+vissza. De itt is csak addig volt maradása, mig a lovát bekötötte az
+ólba és a rózsaruhát levetette, aztán pedig magához vevén a szépszólású
+varázsfurulyát, a virágos kertbe levő bádogostetejű, kakaslábon forgó
+vár ablaka alá sietett, hol is olyan bús nótát fujt ki rajta, hogy a ki
+hallotta, biz megesett a szive rajta. Maga pedig a világszép
+királykisasszony három kendőt is telesirt, oly sűrűn potyogtak a könyei;
+végre parancsolatot adott ki, hogy azt, a ki az ablak alatt oly szomoru
+nótákat furulyál, tüstént hozzák a szeme elé. A szolgák szót is fogadtak
+s egymás hátán rohantak a kertbe, de már ekkor csak hült helyét találták
+a vándorló herczegnek; mert ez – élvén a gyanúperrel – eleve elhordta az
+irháját s viszszament a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; hol aztán
+szótlanul leült az asztalszögbe, fejét két karjára nyugosztván, búsult
+mint a kinek az orra vére folyik. Az özvegy asszony kinálja mindenféle
+jókkal, de se nem evett, se nem ivott, hanem egyre bánkódott; igy az
+egész tengernyi éjszakát álmatlanul virasztotta át, csak hajnal felé
+nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép királykisasszonyról
+álmodozott.
+
+Itt lelkem teremtette, mi kerűl a dologból, mi nem, ott voltam a hol
+mondták, ugy láttam mint most, reggelre kelve a vándorló herczeg az
+özvegy asszonyt valami szín alatt kiküldte a szobából, maga pedig
+elővette a piros rózsabimbót, melyet aztán megszagolván háromszor, íme!
+az első szaglásra felhasadt a rózsabimbó, a másodikra kinyilott, a
+harmadikra pedig kihullt belőle olyan biboros-bársonyos ruha, hogy annak
+párját sem azelőtt, sem azóta nem látott senkisem!…
+
+A vándorló herczeg aztán a biboros-bársonyos rózsás ruhát magára
+öltötte, aranyhaját kieresztette, és naptündöklésű orczáját megmosta, ki
+ekkor oly szép volt mint az esthajnali csillag, mely szüntelen a napot
+kiséri, s ugy illet rá az a biboros-bársonyos köntös, mint az a csillag
+az égre!… Hát még mikor fölpattant jó tátoslovára s bevágtatott a
+világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó várába, akkor
+kellett volna ám megnézni.
+
+Már ekkor az udvaron várta az ismeretlen vitéz. Összetűztek,
+összeverekedtek. Valjon kié lesz a győzelem? mert mindkettő hirneves
+vitéz volt, ki sárkányokkal és oroszlányokkal viaskodott.
+
+Csak tülekednek, csak tülekednek, egyszer az ismeretlen vitéz kebeléből
+kihull egy fekete zsinor, melynek a végén egy fél-gyűrű fityegett. Az
+ismeretlen vitéz, hogy a fél-gyűrűt senki észre ne vegye, izibe el
+akarta dugni, de a vándorló herczeg mégis meglátta. Itt lelkem
+teremtette! a mi biboros-bársonyos ruháju vándorló herczegünk még a
+tülekedéssel is felhagyott s odalépett az ismeretlen vitéz elé s azt
+kérdi tőle, szót szólván:
+
+– Vitéz herczeg! mert ékes termetedről mást nem is gondolhatok, mert
+annak kell lenned, mondom vitéz herczeg! ha meg nem sérteném
+személyedet, mondd meg csak nekem, hogy hol tettél szert arra a
+fél-gyűrűre?!
+
+– Hogy hol vettem?… mivel oly hires levente vagy, neked csak megmondom:
+az anyám akasztotta a nyakamba, mikor még igen kicsike voltam.
+
+– Mutasd vitéz herczeg, valjon összeillik-e ezzel a másik felével?
+
+Itt lelkem teremtette, összeteszik a két fél-gyűrűt s azok ugy össze
+illettek, mintha csak ma törték volna ketté!…
+
+– No vitéz herczeg, szólt a biboros-bársonyos ruháju vitéz, ugy te vagy
+nekem egyetlenegy, rég nem látott, édes kedves testvérem!
+
+A két testvér aztán megölelte, megcsókolta egymást, s karon fogva mentek
+be a rezidencziába, hol a világszép királykisasszony alig tudott magához
+jőni a csudálkozás miatt, de hogyis ne! mert alig egy pár szempillantás
+előtt, még életre-halálra viaskodott e két vitéz, most pedig karon fogva
+jőnek elébe!…
+
+A két herczegfi aztán odalépett a világszép királykisasszony elé, hogy
+most már ha tetszik, válaszszon közűlök. De rég választott már ő, rég
+eljegyzette szive a vándorló herczeget, azért ennek hajította oda az
+aranyalmát, ki azt szerencsésen megkapván, az övé lett a világszép
+királykisasszony, ki harmadnapra fel is tette a fejére a búfedelet.[3]
+Már sok számos esztendeig uralkodott a vándorló herczeg az ő kedves
+feleségével, mikor egyszer koczogtatnak az ajtón, s ki lép be rajta?
+
+  [3] Búfedél: tájszó = főkötő.
+
+Senki más, mint az oroszlán, és a hű inas, ki a királynak azon kérésére,
+hogy és mint szabadult meg a Mágnes-hegytől, a következő fura historiát
+beszélte el:
+
+„Midőn fenségedet a saskeselyű a lóbőrben elvitte: én a kardommal egy
+irdatlan gödröt ástam, melybe aztán a lóhúst bele is takartam, hogy
+valami kósza madár el ne prédálja, hogy legyen mivel tengetni
+összetöpörödött testemet, mert már oly sovány voltam, hogy a csontom is
+zörgött. Én aztán ezerfelé is próbáltam a szabadulást, de mind hiába,
+mert a Mágneshegy mindig visszarántott magához, végre azt álmodtam, hogy
+egy Lidércz vezet ki. Erre fölébredtem, hát uramfia, mint valami
+ezüstpára ott lebeg előttem a Lidércz. Szintén intett, hogy menjek
+utána. Én sem voltam rest, utána a Lidércz után, mindenütt a sarkában.
+Ha én szaladtam, ő is szaladt; ha én csendesen mentem, ő is csendesen
+ment. Nagy nehezen végre mégis elhagytuk a Mágneshegyet. Igy szabaditott
+meg a Lidércz a bizonyos haláltól. Alkalmasint az Igazak szántak meg s
+azok küldték a szabadulásomra. Aztán mentem mendegéltem hetedhét ország
+ellen, egyszer erre az oroszlánra bukkantam, mely azt gondoltam, hogy
+mindjárt megessz. Pedig dehogy evett meg, mert különben itt se volnék a
+felséges királyom szine előtt! Nem evett meg pedig azért, mert hogyím
+elszakadt – követem alásan – a csizmám, a felséges királyét húztam fel,
+melyet az oroszlán alig hogy megszagolt, soha el nem maradt tőlem, hanem
+mint valami kutya, mindig a sarkamba hágott. Eleinte féltem is tőle, meg
+nem is, de utoljára egészen megszoktam!…“
+
+Sokáig élt aztán még a vándorló herczegből lett király, ugyannyira, hogy
+már az életét is megunta, de meghalni sehogysem tudott, mert az
+aranylevél még most is nála volt.
+
+Mikor a halálos ágyán feküdnék, maga elé hívatja a hű inast s azt mondja
+neki:
+
+– Hallod-e hű szolgám! a lajbim zsebében van egy aranylevél, vedd azt
+magadhoz, eredj fel a híd kellős közepére, szúrd azt a kardom hegyére és
+aztán erezd bele a mélységes tengerbe, hogy hadd legyen már az én
+éltemnek is vége.
+
+Jancsi, mert közbe légyen mondva, igy híták az inast, szót fogadott az
+urának. Előkereste a király biboros-bársonyos lajbiját, kivette belőle
+az aranylevelet, a király kardja hegyére szurta, hogy majd igy beleveti
+a mélységes tengerbe; de mikorrára a hid kellős közepére ért, az a
+gondolatja támadt, hogyha ő ezt az aranylevelet beleveti a tengerbe, ugy
+az ő kedves urának is tüstént azon szempillantásban vége lesz: azért nem
+vetette bele az aranylevelet, hanem azzal együtt visszaballagott a
+király haldokló ágyához. De a király ép ezért nem halhatott meg.
+Visszajövet azt kérdi a király hű inasától:
+
+– Hallod-e jó szolgám! megtetted-e ezt, a mit parancsoltam?
+
+– Megtettem.
+
+– Belevetetted az aranylevelet a mélységes tengerbe?
+
+– Belevetettem.
+
+– Nem igaz, beste lélek, mert ugy én nem kinlódnék itt az élettel!…
+takarodj vissza s tedd azt, a mit parancsoltam!
+
+Visszamegyen a mi Jancsink másodszor is a tenger hidjára, de az
+aranylevelet most sem vetette bele. Ezért a király harmadszor is
+visszaküldte. Mit volt, mit tenni a szegény Jancsinak, belevetni nem
+akarta, visszamenni nem mert, ezért tehát ő maga ugrott bele a mélységes
+tengerbe; de nála volt az aranylevél is. A tengerfenékről három véres
+bugyborék szállt fel s keserves jajszó hallatszott. A vén király azonnal
+megszünt élni.
+
+Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  A három aranygyürű 1
+  Az örökbefogadott testvérek 38
+  Az örökifjúság vize 71
+  Világszép Sárkány Rózsa 98
+  A tizenkét fekete varjú 115
+  A princzeszné és a sündisznó 128
+  A czigány és a pap 134
+  A rátartó királykisasszony 136
+  A szegény ember, a huszár és a pap 143
+  A három királykisasszony 147
+  A czigány és az obsitos 154
+  A vándorló herczeg 158
+
+  [Transcriber’s Note:
+
+  Alternative spellings have been retained as they appear in the
+  original.
+
+  List of corrected typographical errors:
+  Page 22,   "mellé bimbóján?"
+  changed to "melle bimbóján?"
+  Page 28,   "tanyér levest"
+  changed to "tányér levest"
+  Page 40,   "kire száll-az"
+  changed to "kire száll, az"
+  Page 44,   "még almában sem"
+  changed to "még álmában sem"
+  Page 47,   "ültettem raja"
+  changed to "ültettem rája"
+  Page 54,   "a m iaz"
+  changed to "a mi az"
+  Page 59,   "Ébredj, szívem"
+  changed to "„Ébredj, szívem"
+  Page 66,   "Ebredjetek, keljetek"
+  changed to "Ébredjetek, keljetek"
+  Page 73,   "hogy mert sír"
+  changed to "hogy mért sír"
+  Page 74,   "felelnél egy kerdésünkre"
+  changed to "felelnél egy kérdésünkre"
+  Page 75,   "kenyerem jávát"
+  changed to "kenyerem javát"
+  Page 76,   "„Engem válaszsz szép királyfi"
+  changed to "„Engem válaszsz szép királyfi“"
+  Page 82,   "föld kozött"
+  changed to "föld között"
+  Page 89,   "avagy a halalvize"
+  changed to "avagy a halálvize"
+  Page 90,   "ifjúvá valtozott"
+  changed to "ifjúvá változott"
+  Page 91,   "aranyhidra lépni‘"
+  changed to "aranyhidra lépni,"
+  Page 94,   "az ő várat meglopta"
+  changed to "az ő várát meglopta"
+  Page 94,   "se ejjele"
+  changed to "se éjjele"
+  Page 97,   "megöleltek, megcsókolták"
+  changed to "megölelték, megcsókolták"
+  Page 101,  "van ferjnél"
+  changed to "van férjnél"
+  Page 103,  "keves volna"
+  changed to "kevés volna"
+  Page 115,  "aranygereblyével sszegyüjtötték"
+  changed to "aranygereblyével összegyüjtötték"
+  Page 108,  "szemmel-szajjal"
+  changed to "szemmel-szájjal"
+  Page 126,  "Kedves testvérünk"
+  changed to "„Kedves testvérünk"
+  Page 134,  "mért közön neki"
+  changed to "mért köszön neki"
+  Page 143,  "szállasolták be"
+  changed to "szállásolták be"
+  Page 143,  "találta predikálni"
+  changed to "találta prédikálni"
+  Page 148,  "száraz harasztott"
+  changed to "száraz harasztot"
+  Page 150,  "nemzet a világra"
+  changed to "nemzett a világra"
+  Page 152,  "kedves leányom“?"
+  changed to "kedves leányom?“"
+  Page 155,  "– No jól van, ez abba’ maradt. – Az obsitos"
+  changed to "No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos"
+  Page 156,  "kerdé a czigány?"
+  changed to "kérdé a czigány?"
+  Page 158,  "a magvából“!"
+  changed to "a magvából!“"
+  Page 173,  "ringyes gyen-rongyos"
+  changed to "ringyes-rongyos"
+  Page 188,  "megszoktam!…"
+  changed to "megszoktam!…“"]
+
+
+
+
+
+End of the Project Gutenberg EBook of Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet), by 
+László Merényi
+
+*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK ***
+
+***** This file should be named 38728-0.txt or 38728-0.zip *****
+This and all associated files of various formats will be found in:
+        https://www.gutenberg.org/3/8/7/2/38728/
+
+Produced by Albert László (This book was produced from
+scanned images of public domain material from the Google
+Books project.)
+
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions
+will be renamed.
+
+Creating the works from public domain print editions means that no
+one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
+(and you!) can copy and distribute it in the United States without
+permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
+set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
+copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
+protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
+Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
+charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
+do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
+rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
+such as creation of derivative works, reports, performances and
+research.  They may be modified and printed and given away--you may do
+practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
+subject to the trademark license, especially commercial
+redistribution.
+
+
+
+*** START: FULL LICENSE ***
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
+Gutenberg-tm License (available with this file or online at
+https://gutenberg.org/license).
+
+
+Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
+electronic works
+
+1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
+all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
+If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
+Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
+terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
+entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+
+1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement.  See
+paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
+and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
+works.  See paragraph 1.E below.
+
+1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
+or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
+Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
+collection are in the public domain in the United States.  If an
+individual work is in the public domain in the United States and you are
+located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
+copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
+works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
+are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
+Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
+freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
+this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
+the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
+keeping this work in the same format with its attached full Project
+Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
+
+1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
+a constant state of change.  If you are outside the United States, check
+the laws of your country in addition to the terms of this agreement
+before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
+creating derivative works based on this work or any other Project
+Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
+the copyright status of any work in any country outside the United
+States.
+
+1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
+access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
+whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
+phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
+Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
+copied or distributed:
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
+from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
+posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
+and distributed to anyone in the United States without paying any fees
+or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
+with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
+work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
+through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
+Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
+1.E.9.
+
+1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
+terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
+to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
+permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
+
+1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
+word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
+distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
+"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
+posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
+you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
+copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
+request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
+form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
+License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
+that
+
+- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
+     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
+     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
+     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
+     must be paid within 60 days following each date on which you
+     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
+     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
+     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
+     address specified in Section 4, "Information about donations to
+     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
+
+- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+     License.  You must require such a user to return or
+     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
+     and discontinue all use of and all access to other copies of
+     Project Gutenberg-tm works.
+
+- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
+     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
+     of receipt of the work.
+
+- You comply with all other terms of this agreement for free
+     distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
+electronic work or group of works on different terms than are set
+forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
+both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
+Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
+Foundation as set forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
+collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
+works, and the medium on which they may be stored, may contain
+"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
+corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
+property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
+computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
+your equipment.
+
+1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from.  If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium with
+your written explanation.  The person or entity that provided you with
+the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
+refund.  If you received the work electronically, the person or entity
+providing it to you may choose to give you a second opportunity to
+receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
+is also defective, you may demand a refund in writing without further
+opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
+WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
+WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
+If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
+law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
+interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
+the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
+provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
+
+1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
+with this agreement, and any volunteers associated with the production,
+promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
+harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
+that arise directly or indirectly from any of the following which you do
+or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
+work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
+Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
+
+
+Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of computers
+including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
+because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
+people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
+To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
+and the Foundation web page at https://www.pglaf.org.
+
+
+Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
+Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
+https://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
+permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
+Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
+throughout numerous locations.  Its business office is located at
+809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
+business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
+information can be found at the Foundation's web site and official
+page at https://pglaf.org
+
+For additional contact information:
+     Dr. Gregory B. Newby
+     Chief Executive and Director
+     gbnewby@pglaf.org
+
+
+Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
+spread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements.  We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance.  To
+SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
+particular state visit https://pglaf.org
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
+methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
+ways including including checks, online payments and credit card
+donations.  To donate, please visit: https://pglaf.org/donate
+
+
+Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
+works.
+
+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm
+concept of a library of electronic works that could be freely shared
+with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
+Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
+
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
+unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
+keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
+
+
+Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
+
+     https://www.gutenberg.org
+
+This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.