diff options
Diffstat (limited to '38641-h')
| -rw-r--r-- | 38641-h/38641-h.htm | 9889 | ||||
| -rw-r--r-- | 38641-h/images/im01.png | bin | 0 -> 11164 bytes |
2 files changed, 9889 insertions, 0 deletions
diff --git a/38641-h/38641-h.htm b/38641-h/38641-h.htm new file mode 100644 index 0000000..b100410 --- /dev/null +++ b/38641-h/38641-h.htm @@ -0,0 +1,9889 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for Linux/x86 (vers 25 March 2009), see www.w3.org" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>The Project Gutenberg eBook of Édes anyaföldem! by Elek +Benedek</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ + +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + + h1,h2,h3,h4,h5,h6 { + text-align: center; + clear: both; +} + +p { + margin-top:.75em; + text-align: justify; + margin-bottom:.75em; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.tb {width: 45%;} +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { /* uncomment the next line for invisible page numbers */ + /* visibility: hidden; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} /* page numbers */ + +.bbox { + border: solid 2px; + width: 13em; + text-indent: 0; + text-align: center; + margin: auto; + } + +.center { + text-align: center; +} + +.summary { + text-align: center; + text-indent: 0; + width: 90%; + margin: auto; + font-size: 90%; +} + +.right {text-align: right;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 300%;} + +.caption-small {font-weight: bold;font-size: 90%;} + +/* Images */ +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +/* Footnotes */ +.footnote { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; + font-size: 0.9em; + border: dashed 1px; + padding-left: 3em; + padding-right: 3em; + } + +.fnanchor { + vertical-align: super; + font-size:.8em; + text-decoration: + none; +} + +/* Poetry */ +.poem { + margin-left:5%; + width: 90%; + text-align: left; +} + +.poem br { + display: none; +} + +.poem .stanza { + margin: 1em 0em 1em 0em; +} + +.poem span.i0 { + display: block; + margin-left: 0em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +.poem span.i2 { + display: block; + margin-left: 2em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + width: 80%; + text-indent: -3em; + padding-left: 10%; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 10%; + top: auto; +} + + +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> + + +<pre> + +The Project Gutenberg EBook of Édes anyaföldem! (1. kötet), by Elek Benedek + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + + +Title: Édes anyaföldem! (1. kötet) + Egy nép s egy ember története + +Author: Elek Benedek + +Release Date: January 22, 2012 [EBook #38641] + +Language: Hungarian + +Character set encoding: UTF-8 + +*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (1. KÖTET) *** + + + + +Produced by Albert László (This file was produced from +text and images generously made available by Hungarian +Electronic Library.) + + + + + + +</pre> + +<hr class="tb" /> +<p class="center"><span class="caption">PANTHEON KIADÁS</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-large">BENEDEK +ELEK</span></p> +<p class="center"><span class="caption-largest">ÉDES +ANYAFÖLDEM!</span></p> +<p class="center"><span class="caption-large">EGY NÉP S EGY EMBER +TÖRTÉNETE</span></p> +<p class="center"><span class="caption">ELSŐ KÖTET</span></p> +<div class="figcenter"><img src="images/im01.png" alt="" /></div> +<p class="center"><span class="caption">A PANTHEON IRODALMI INTÉZET +R.T. KIADÁSA</span></p> +<hr class="tb" /> +<p class="center"><span class="caption">PANTHEON KIADÁS</span></p> +<p class="center"><span class="caption">BENEDEK ELEK</span></p> +<h1>ÉDES ANYAFÖLDEM!</h1> +<p class="center"><span class="caption">EGY NÉP S EGY EMBER +TÖRTÉNETE</span></p> +<p class="center"><span class="caption">ELSŐ KÖTET</span></p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1920</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">A PANTHEON IRODALMI +INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">Globus, +Budapest.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= +"Page_3">-3-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT00" id="CHAPT00"></a>AZ OLVASÓNAK.</h2> +<p>A magyar nemzet ezeréves életének legszomorubb tavaszán fogtam e +könyv irásába: az első fejezetek egy-két keserü kiszólását ez +magyarázza. Azzal az érzéssel ültem iróasztalomhoz, hogy e könyv +irói pályám utolsó könyve lesz – halálom után ha nyilvánosságra +kerül. A vörös fergeteg elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar +ég, nem kell irásomat az asztalfiában rejtegetnem. Az ország szine +előtt róhatom le régi adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig +őrizte, védte a keleti határt, s jutalma: „honját a hazában“ nem +leli… Ugy állitom ország szine elé a székely népet, amilyennek +gyermekifjuságomtól életem alkonyáig láttam: erényeit nem tulozom, +hibáit el nem titkolom. Gyermekifju koromban e népnek élete kedves, +mosolygó idill, férfikorom s főképp életem alkonyának idején – +dráma. Lélekrenditő dráma. A népem élete is, az enyém is. Az olvasó +választhat hajlandósága szerint a két könyvre nőtt történet közül: +idill az egyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha amazt nem +mosolyogná le, emettől nem riadna vissza.</p> +<p>A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom <span class= +"pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> meleg +fészkében, folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként +kaszálgattam, kapálgattam: igy tápláltam az őserőt, az édes +anyaföld legdrágább ajándékát. Igy tudtam megóvni testemet, +lelkemet az elernyedéstől. Kaszálgatás, kapálgatás, Kelet felé +sóhajtozás, közbe-közbe irogatás, körülöttem hontalanságomnak, +lelkem felétől elszakadt árvaságomnak nehéz bánatát enyhitő meleg +szivek – legyen áldott a Móricztanyai ház, annak gazdája, minden +lakója!</p> +<p><i>Móricztanyán</i>, 1920 szeptember végén.</p> +<p class="right"><i>Benedek Elek.</i></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT01" id="CHAPT01"></a>ELSŐ FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja +be.</p> +<p>Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a +legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt s ennek is +jófelerészét az én nemzetségem tevé.</p> +<p>– Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje – emlegette +gyakorizben édesapám – <i>ősfoglalás</i>. Három nemzetség az +ősfoglaló: a Benedek-, a Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a +Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok mind +<i>jövevények</i>.</p> +<p>Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a +Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig +jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerüen a +történeti igazság megállapitása ez. Szegről-végről csaknem +valamennyi jövevény familiával atyafiságba keveredtünk, s hogy +messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál Rebeka volt.</p> +<p>Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én +nemzetségem annak a népnek sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes +népének neveit igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép +számmal vannak Mózesek, Jakabok, Jákóbok, Judák, Ezékiások, +Izsákok, Timotheusok, Benjáminok, s dédapámnak, aki, a hagyomány +szerint, nagyerejü, nagyvirtusu ember vala – Jeremiás volt a neve. +Ezeknek a neveknek a gazdái – e könyv irójával együtt – már mind a +temetőkert felé tekintgetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad +bibliai nevü: a mi nevet az uri rend magához méltónak talált, mind +eljutott az én falumba. Elhozta a vasut. Ide, az Isten háta mögé. +Mind a temető <span class="pagenum"><a name="Page_6" id= +"Page_6">-6-</a></span> felé tekintgetnek a Rebekák, Rákhelek, +Judithok is, s bár büszkén emlegeti a nemzetségem, hogy Judith volt +az ősanyja, (e névnél merül homályba a nemzetség terebélyes fája a +XI. században), egyetlen Judith sincs köztünk, pedig ugy-e, szép e +név?</p> +<p>Az én falum szinte félve huzódik meg Barót-patak jobb- s +balpartján, igen szük völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a +neve is: Kisbaczon. Nem csuda, ha szük völgyecskében huzódott meg, +ugyebár? Olyan szük e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szeliden +emelkedő, lankás hegyoldalra tolta-tologatta idők során a +szaporodás. Észak, kelet s dél felől szeliden csendesen emelkedő +hegyek karimázzák, s ha nyugoti oldalára is vet még egy kis hegyet +a Világteremtő, tökéletes volna a kép rámája, legteljesebb a nép +nyugodalma: nem háboritaná a nyugati szél, mely a civilizációval +fagyos szeleket is röpit szárnyain. Ennek a szélnek <i>német +szél</i> a neve. Nyilván sürü oka volt őseinknek, hogy ennek +nevezék…</p> +<p>Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban +egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden +háznak van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor +itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csikorra tetejéről (a +szomszédos „Csikország“ orra ez a hegy) óriás bokrétát lát +ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló +piroscserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én +gyermekkoromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles +cserfa-zsindely barnállott az alacsony falu, magas tetejü házakon; +naptól, esőtől fakult szalmazsupfödél jutott a pajtáknak meg a +csüröknek; de akkor is megvolt minden háznak uccára mosolygó +virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozszsalérő, +fótos, zsiros, édes, irós (más néven: sólyom) páris almát, +eleinérő, vagyis koránérő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, +madárka perpence<a name="FNanchor_1" id="FNanchor_1"></a><a href= +"#Footnote_1" class="fnanchor">[1]</a> szilvát termő fája: – akkor +is egy szépséges <span class="pagenum"><a name="Page_7" id= +"Page_7">-7-</a></span> szép bokréta volt az én falum, talán szebb +a mainál. Bizonyosan szebb.</p> +<p>Vajjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező +meghatottsággal az én gyümölcsös kertemre, mint ahogy én gondolok +András nagyapáméra, mely századrésze sem volt az enyémnek? Az ő +kertje – kert volt, semmi egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga +ülteté, a XIX. század hajnalán. Minden fa egy-egy óriás, kik szép +sorjában álltak s hirdették a dédunokáknak is András nagyapó meleg +szivét. A falu alsó végén volt a kert, a felső vége táján a mi +házunk, s nyárnak és ősznek nem volt egy napja tán, hogy egy +mezitlábos kis fiu e faóriásokra föl ne másszon. Ma is érzem +szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos pettyes +„zsiros“ alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi közé +néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a +ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha +el ne szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas +körtéket, a borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a +kerités tövéből a sötétpiros málnaszemek – óh, édes jó András +nagyapó, be nagy szived lehetett neked, hogy még málnabokrokat is +ültetél, nekem, aki világon sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem +csókolhatám kezedet: tiz esztendő esik a te halálod s az én +születésem közé.</p> +<p>Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak +nem indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a +tolvajok ellen, csupán azért: ha kert, – legyen kert. Illő, hogy a +képnek rámája is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely +kapu szabta meg az elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, +faragta.</p> +<p>Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, – még görnyedez +egy-kettő közülök – ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban +és faragásban a falu s a vidék első embere vala.</p> +<p>– Azóta sem születék – vallják erős hittel – „Erdővidék +országában“ ilyen soktudó ember.</p> +<p>Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, <span class= +"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> az emlékezés, +de bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak +dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de +kedves fáinak külön kertet is szentele.</p> +<p>Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető +gyöngyszem. Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba +vésett, kerek mondat, nincs egy henye szava. Pedig iskolája a +falusi, akkor még latin szavakat is tanitó iskola volt s a +katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje. Többet idegen +tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü volt az ő +betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt ránk +örökül…</p> +<p>András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék asszeszora, amely +hivatalnak azért meg nem felelője a táblabiróság, mert a táblabiró +emléke hosszuszáru pipából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött +tipusban maradt reánk, ellenben András nagyapó „fakó szekéren“ meg +gyalogszerrel járta be falvait; nem volt nekigömbölyödött, de sőt +inkább sovány ember vala; nem vette fel az uri viseletet: +háziszőttes ruhát viselt, tán valamivel csinosabbat, mint az +atyafiai. Olyan táblabiró volt őkigyelme, ki hol az ekeszarvát +fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő hivatalában +restancia mégsem találtaték.</p> +<p>Vannak-e még ilyen emberek?</p> +<p class="center">*</p> +<p>Hugó Viktor irja, hogy sok apát ismert, aki nem szerette a +gyermekét, de egyetlen nagyapát sem, ki az unokáját ne szerette +volna. Nem volt gyermeknek szeretőbb, melegebb szivü apja, anyja, +mint nekem s még ma is, életem 60-ik esztendejében, meg-megsajdul a +szivem, igaztalansággal vádolom a Sorsot, mely tőlem a nagyszülők +becéző szeretetét megvoná. Csak <i>anyókára</i>, András nagyapó +életepárjára emlékezem haloványan: szélütötten, tehetetlenül feküdt +öt esztendőt a mi házunkban. Anyókának hivta, emlegette sokáig az +egész falu: ennél jobbat, szebbet őróla jegyezhetek-e föl? Utolsó +<i>anyókaságát</i> az én ébredező életemnek szentelé. <span class= +"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> Kisdiák +bátyám, néhány héttel az én születésem után, szörnyü halálnak +halálával halt meg, s édesanyám az ő halálának <i>búsbetegje</i> +lett. Egy hónapig szoptam a búsbeteg tejet, s most már értitek +ugy-e, kevésszavu, mélázó ember mért levék? Anyóka gyönge, reszkető +keze leszakitott édesanyám kebeléről, megmentvén ezzel anya és +gyermek életét.</p> +<p>Amint nyilt, nyiladozott az elmém, sokat háborgott lelkem a +nagy, a kegyetlen igazságtalanságon, amely anyókán esett. Hát ez a +jutalma egy hosszu élet soha nem pihenő szeretetének? Öt esztendőt +sinylődni magával tehetetlenül! A maga kezével nem moshatja arcát, +nem fésülheti haját. A maga erején nem fordulhat Isten áldott napja +felé. A maga kezével nem vihet ajkához egy kanál levest, ő, ki +annyi gyermeket, unokát dajkált szent türelemmel.</p> +<p>De én láttam, mint ápolá anyókát a leánya, az én búsbeteg anyám. +Mely gyöngéden emelte, forgatta gyönge karjával anyókát. Én láttam, +mint étette, mosdatta, törülgette a holt halovány arcot. Én +hallottam az ő vigasztaló szavait. És emlékszem és soha el sem is +feledem azt a pillanatot, amikor szólt nekem az édesanyám, +megmosdatván anyókát: hamar, hozd ide a törülközőt! – igen, +emlékszem, leakasztottam a kendőszegről, de nem vittem, hanem +odadobtam anyóka ágyára… és – – és – akkor vert meg engem először +az édesanyám.</p> +<p>– Ó, ó, ne bántsd, ne bántsd. Gyermek. Nem tudja még, mit +cselekszik.</p> +<p>Áldott jó anyókám!</p> +<p>Igazán nem tudhattam, mit cselekszem, hisz még négyéves valék. +Én nem tudtam, mit cselekszem, de tudta a mindent tudó, mindent +látó Isten, hogy mit cselekszik, amikor anyókát hosszu sinylődéssel +jutalmazá. <i>Váratlan</i> gyermek volt az édesanyám. Anyóka +öregedő asszony, amikor édesanyámat szive alatt rejtegeté. Igen, +rejtegeté. A falusi hit szerint kései volt az ő termékenysége, s +anyóka szégyenkezve rejtőzött az emberek szeme elől. Az uccára ki +nem merészkedett, lopva, ijedezve osont végig a maga udvarán. És +ime, anyóka <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span> csudálatos szép leánygyermeknek adott +életet, akinek szépségénél csak jósága, hüsége volt teljesebb. +Anyókával nem történt igaztalanság, mert ő, a szentéletü asszony is +egyszer bünben találtaték: szégyenkezvén az ő áldott állapotának +miatta. Az ő bünének büntetésével Isten megintett minden asszonyi +állatot: <i>ne sokalljátok az én ajándékomat</i>. Imé, tekintsen +szemetek ide: itt fekszik magával tehetetlenül egy anya, ki titkos +könnyeket hullatott, mert én az ő méhét megáldottam vala. Az +<i>idejében</i> született gyermekek hol, merre vannak? Ki a +temetőben, ki messze földön. De meghagytam néki az utolsót, a +váratlant, a szégyenlettet. Tekintsetek ide: láttatok-e anyát, aki +szivéről szakadt gyermekét szentebb türelemmel ápolá, amilyen szent +türelemmel ápolja anyját e leány?</p> +<p>Most már vallom és hirdetem, hogy ez a büntetés nem volt +igazságtalan, sőt kegyetlen sem vala. Büntetés-e látni, hogy oly +gyermeknek adtam életet, akinek jósága, türelmessége, szeretete a +közönséges, az általános emberi jóságnál, türelmességnél, +szeretetnél igazibb, nagyobb, teljesebb? Ezt a jóságot, ezt a +türelmességet, ezt a szeretetet Istennek különös nagy kegyelme +oltja szivünkbe, – bizony, nem minden emberébe.</p> +<p>Anyóka zugolódás nélkül türte a – büntetést. Anyóka +megnyugodott, örvendező szivvel feküdt koporsajába: ez az öt +esztendő győzte meg, hogy nemcsak a legszebb, de a legjobb leánynak +adott életet.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Édesanyám Benedek-leány volt. A gyökér, melyből a +Benedek-nemzetség kisarjadzott, valamikor, sokszáz esztendővel +ennekelőtte, nyilván egy volt, de századok során ugy +szerteágadzott, leveledzett, hogy az én szüleim frigyéhez +diszpenzáció nem szükségeltetett. Nem az én családom az egyetlen, +melyben a férj is, a feleség is Benedek. A régi világ legénye még a +szomszéd faluba is ritkán tévedt át asszonyért. Ha nem is itélem a +legfinomabbnak s a legbölcsebbnek, nyilván volt némi értelme a +szójárásnak: Ha kapsz malacot <span class="pagenum"><a name= +"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> a faludban, ne menj +disznóért a szomszéd faluba. De ha át is tévedt egyik-másik legény +a szomszéd faluba, már az ötödik-hatodikba nem. Itt már idegen +volt. Itt már gyanakodva fogadták. Mi hibája lehet, hogy otthon nem +kap feleséget?</p> +<p>Ez a fajta, az én fajtám, valameddig a vasut meg nem közelité, +oly tiszta maradt, mint a buza, mely csak addig igazán buza, mig +semmi másfajta szem közéje nem keveredett. A velencei doge-palotán +apró fejszobrok láthatók, mindenféle népek jellegzetes tipusai. A +leányom, ottjártában, nézte, nézegette a szobrocskákat s egyszerre +csak lángba borult az arca: Ni! Az édesapám! És felmutatott egy +fejre.</p> +<p>– Igen, kedves hugom, – mondta egy öreg magyar barátom – ez a +maga édesapjának a képe. Olvassa el, mi van alatta.</p> +<p>– Turk.</p> +<p>– Turk volt a magyar neve, amikor e szobrocskákat faragták. +Régen volt ez. Szent István király idejében.</p> +<p>Egyszerü megállapitás ez, nem hivalkodás. Mindössze azért +történt, hogy az én leányom fedezte föl a nemzetsége képét +Velencében, mert Nagy Lajos király óta ő volt az első +Benedek-leány, akit nászutja Velencébe vitt. Benedek, más néven +Bánk Margit, a Nagy Lajos korabeli, nem jószántából került ide. Őt +török martalócok rabolták el, vitték Konstantinápolyba (lásd +Acsádynak „A magyar birodalom története“ c. könyvében), ott +megvásárolta egy olasz kereskedő. Apja, bátyja lóra kerekedtek, +Konstantinápolyig nyomozták, onnét el Taliánországba, ottan meg is +találták Margitot. Akkor már két gyermeke volt. Hiába könyörögték +haza – odaláncolta ez a két gyermek.</p> +<p>Ha sietnének a Benedek-lányok, ezek a ma élők, még ők is +felkiálthatnának, mint az én leányom: Ni! Az édesapám! Még vannak +turk-arcok, számosak. De már keveredünk, kavarodunk, idegen arcokat +látunk s ezeknek is a neve – Benedek.</p> +<p>Az a veszedelem fenyegeti e könyv szerkezetét, hogy sok minden +kivánkozik tollam hegyére, aminek <span class="pagenum"><a name= +"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> ha nem is „ajtó mögött“ a +helye, de arra sincs jussa, hogy soron kivül lépjen előre. Hallani +vélem apai nagyapám, a zsémbes természetü „vén huszár“ +méltatlankodását, aki kétszer „járt ki a franciára“, száz +esztendővel ennek előtte, s lám, elébe teszem a leányomat, aki száz +évvel később látta Párist, mint őkigyelme. De hiába siettet Benedek +Huszár István nagyapó, az én türelmes olvasóimnak egy s mást még +meg kell magyaráznom.</p> +<p>András nagyapó is, István nagyapó is az „osztály“ szónak csak +egy értelmét ismerék. Ma ezt igy mondják: <i>osztozás</i>. Egy +mondat még világosabbá teszi a szót: „A testvérek közt megtörtént +az osztály, annyi fődet kapott egyik, mint a másik.“ A mai, sokat +emlegetett osztálynak „rend“ volt a neve. Csak a neve, nem a lelke. +Az egyik rend nem gyülölte a másikat, mint ahogy gyülöli, +feneketlenül gyülöli a proletár a burzsujt s a burzsuj a proletárt. +„Omnes gentes siculorum nobiles sunt“ (Minden székely nemes), de +ennek a székely nemességnek három rendje volt. Az első rend volt a +„<i>primor</i>“. Ehhez a rendhez tartoztak azok, akik legalább 3–4 +vitézzel s ugyanannyi lóval kerekedtek fel, a véres kardot ha +körülhordozák. A második rendnek <i>primipillus</i>, népiesen +<i>lófőszékely</i> volt a neve. A lófőszékely közepes módu familia +fia volt, s lett-légyen tiz fia egy lófőszékely apának, ezek közül +csak egy ült lóra, melynek árát az egész család fizette. A harmadik +rendnek <i>pixidárius</i> volt a neve. Ebbe a rendbe tartoztak azok +a családok, melyek nem tudtak lovat adni, tehát gyalogosan +szolgálták a hazát, meg a császárt. Többet a császárt, mint a +hazát.</p> +<p>Sok primor lehanyatlott az idők során primipillussá, sőt +prixidáriussá is, viszont a prixidárius felemelkedett +primipillussá, de még primorrá is. A jobbmódu jobbágyok sorából is +sokan emelkedtek a primipillusok rendjébe, ha annyi vagyont +kuporgattak össze, hogy a maguk lován szolgálhatták a császárt, aki +kardnál s karabélynál egyebet nem adott. Ló, ruházat a primipillus +gondja volt, sőt az esztendőnként 2–3 hetes gyakorlatozáson az +élelmezés is. Még a konyhára való <span class="pagenum"><a name= +"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> fát is maguk vitték a +székely huszárok. A maguk erdejéből s bizony nem a máséból.</p> +<p>Az én legrégibb ősöm, Orbán ükapó, kinek neve régi irásokban +megmaradt, primorságon kezdte Mátyás király korában, de nem sok +nemzedék örökölhette a primorságot: a császárokért már primipillus +Benedek fiak onták vérüket. Apaffy Mihály uram, Erdély boroskedvü +fejedelme, iratott ugyan egy akkorbeli ősömnek kutyabőrös levelet, +de ez szőrin-szálán eltünt, s Mária Terézia óta, aki simogató +kezével „az ugyis katonáskodó kedvü“ székely nemzet vállára +kényszerité a fegyvert, teljes száz esztendeig szüntelen nyomozták +nagyapóék Apaffy uram levelét, hogy a vagyonpusztitó, költséges +katonaság terhe alól megszabaduljanak. De nagyapóék már rég por és +hamu valának, amikor előkerült a kutyabőr (zászlós huszár a cimere) +– egy messze vidékre távolodott Benedek s annak maradvái ültek +rajta, mignem ennek az ágnak magva szakadt s ennek utolsó, magtalan +fia elhozá nekem, mondván: – Imé, öcsém, itt a nemeslevelünk. +Átadom néked, mint familiánk „legdicsőbb“ fiának, őrizd +kegyelettel.</p> +<p>Jó arcot vágtam a váratlan ajándékhoz, ötven esztendővel – <i>48 +után</i>. Nem szomorithattam meg a jó öreget, gondolván, de nem +mondván: Most már füstre tehetem. Hozta volna el az ükapád az én +ükapáimnak: mi tenger költségtől, bajoskodástól, mi nehéz terhektől +váltotta volna meg őket! Hány darab földet szánt „jövevények“ ekéje +a te ükapád szükkeblüsége miatt!</p> +<p>A nemeslevelet kegyelettel fiókba zártam, édesapámnak soha meg +nem mutattam. Akkor már 83 esztendős volt édesapám. Hadd higyje +halálig, hogy a nemeslevél elveszett. Hogy szerencsétlenség s nem +egy vérünkből való vér lelkiismeretlensége, hogy István nagyapó 24 +esztendeig tartott lovat a császárnak, ő maga, ki 18 éves korában +váltotta fel apját, 14 esztendeig, amikor is „kiütött a szabadság“ +s Kossuth Lajos hivta fegyverbe a magyart.</p> +<p>István nagyapót sem ismerém: születésemet két évvel előzte meg +halála. A nagy Benedek nemzetségből egymaga volt huszár, nem volt, +aki felváltsa, viselte a <span class="pagenum"><a name="Page_14" +id="Page_14">-14-</a></span> fegyvert, mignem felváltá egyetlen +fia. A nemzetség többi ága a pixidárius rendhez tartozott.</p> +<p>– Volt idő, – mondogatta édesapám, – amikor tiz fegyverfogható +fia is volt a mi águnknak: ezek egymást váltogatták. Ám lassanként +elszéledtek: ki papnak, ki gazdatisztnek a vármegyére,<a name= +"FNanchor_2" id="FNanchor_2"></a><a href="#Footnote_2" class= +"fnanchor">[2]</a> de még Nagymagyarországba is – igy szabadultak +meg a császár keze alól. Kicsi fiu voltam, amikor Miklós +nagybátyámat a Szilágyságba hivták el papnak. Az egész familia +elkisérte a szomszéd faluig. Mintha temetőbe kisérték volna, ugy +elsiratták. Igazuk volt: sohasem látták többet. Mert akkor még +vasutnak hire sem volt. Én már huszár voltam, amikor egyszer lejön +Kolozsvárról Bodola püspök s kihirdetik a parancsot, hogy mind a +vidék székely huszárjai jelenjenek meg a nagybaconi templomban, +parádés gunyában. No, elmentünk. Az ő szentbeszédjéből tudtam meg, +hogy mely nagyot haladt a világ s mely dicsőséges uralkodónk nekünk +V. Ferdinánd, kinek legdicsőségesebb uralkodása alatt „jött bé“ a +vasut. Olyan ut, mondá, melynek két szélin vaslénia fekszik, ezen +szaladnak egybekötözött, mahomet-nagy szekerek s nincs ló elébük +fogva. A huszárpajtások – mintha ma is látnám – egymást döfködték, +hitetlenül csóválták a fejüket, de sőt Keresztes Samel pajtásom nem +is állhatta meg szó nélkül. – Már olyan Isten nincs, hogy azt +megcsinálja, – mondta Samel pajtás. De ezt csak mi hallottuk, a +püspök nem.</p> +<p>Csuda-e, ha Miklós papot mint halottat siratták el?</p> +<p>István nagyapót is életében kétszer siratták el mint halottat: +kétszer zavarták ki a falujából, hogy segélje megverni világhóditó +nagy Napoleont. Látta Páris városát, hová az unokája soha, csak a +dédunokái jutottak el. Második utjából hozott egy sebet, mely +minden télen kibomlott; egynéhány juharmagot s ezzel kapcsolatban +egy szép, egy szent fogadalmat.</p> +<p>– Ugy kapta a sebet, – mondotta az édesapám – hogy atakkot fujt +a trombitás. Nosza, kard, ki hüvelyből! – vágtatnak <span class= +"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> a székely +huszárok, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, s hát +egyszerre csak apámuram összeakad egy mahomet-nagy franciával. +Küzsdég ember volt a nagyapád, de erős, tagbaszakadt, szélesvállu, +kemény, markos ember. No, összecsapnak nagyhevesen, a francia már +kiált is: kújon! s már döf is a pikájával, fültőn döfi nagyhirtelen +az én apámat. Még ez sem elég, balkezével nagy oktalan elkapja a +nagyapád kardja végét, hogy a keziből kifacsarja. Hiszen, nagyapád +sem tátotta el a száját. Ha te facsarintod, én is facsarintom, +gondolta magában s olyant facsarintott, hogy a francia keze +markolatja tőből esett a földre. Még egy vágás nagyhirtelen s keze +markolatja után földre döndült maga is. No, vége volt a csatának, +apámuram félrehuzódott egy erdő szélibe, ott talált egy forrást, +annak vizével locsolgatta, mosogatta a sebjét. Aztán egy nagy +burtukos fa alá heveredett. Öreg juharfa volt, az alja tele +csenkával.<a name="FNanchor_3" id="FNanchor_3"></a><a href= +"#Footnote_3" class="fnanchor">[3]</a> Előbb ügyet sem vetett rá, +gondolta: csenka – csenka, akár francia, akár székely juharfán +termett. Szépen elszenderült. Jó sokáig aludt, s amikor felébredt, +a sok csenka ismét csak szemébe ötlik. A sebje nem fájt, +teste-lelke megkönnyebbedett. S hallj csak ide, most már a csenkára +más szemmel tekintett. De más szemmel a juharfára különösen, kinek +a tövében megpihent, sebjének sajgása lecsendesült. – Áldjon meg az +Isten, francia juharfa, bucsuzkodott apámuram. Te szállást adál a +székely katonának. Ágaddal, leveleddel béárnyékolád fáradt +testemet, uj életre viditottad a lelkemet. Ugy-é, nem bánod, ha +csenkáidból kettőt-hármat elviszek? Ugy-e, jó néven veszed, ha +magjaidat otthon, a kisbaconi templom cintermében, Istennek +dicsőségére majdan elültetem? Ha Isten hazavezérel, el is ültetem, +fogadom néked, francia juharfa!</p> +<p>Te feletted, öreg iróasztalom, van egy festmény. Ezzel a +festménnyel, itt a messze Babylonban, ebben a testet s +különösképpen lelket fertőztető Babylonban, hol láncon tart most +engem a sors, a kegyetlen, – lelkem mindennap társalkodik. Áll +pedig a festmény <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span> előterében a mi templomunk, s tőle néhány +lépésre egy hatalmas törzsü, széles koronáju juharfa, melynek +francia magját ennekelőtte százesztendővel István nagyapó ülteté; s +mely, imé, Istennek dicsőségét már a harmadik rend unokáknak +hirdeti. Irván e bús emlékezést, feltekintek a képre, szemem +könnyel megtelik – vajjon e kép élőmását látom-e még valaha?…</p> +<p>Francia juharfa magjának elültetése mellett egyéb fogadalmat is +hozott haza István nagyapó. Öt álló napig szinét sem látta +kenyérnek. Ihattak bort a huszárok, volt az nagy bőségben, de +kenyér egy karéj sem akadt. Ám a bor csak ugy csuszik, ha meg van +az ágya vetve. Rettenetes öt nap volt ez. Akkor felkerekedének a +székely huszárok, kocogtak nagybúsan erdőn-mezőn át, s im, István +nagyapó utszéli bokor tövében egy darabka kenyeret pillanta meg. +Sorból kiállani, lóról leszállani nem volt szabad. Se baj, nagyapó +jól megjegyezte a bokrot s éjnek éjszakáján visszakocogott. +Megtalálta a kenyérdarabkát. Kemény volt, mint a kő. De nagyapónak +nem törött belé a foga – megrágta, megette, morzsácska sem maradt +belőle. Ekkor jutott eszébe nagyapónak, mely Isten ellen való nagy +vétket követett el otthon, amikor a buzakenyér kormos héját +lehántogatta.</p> +<p>– Ó, édes Istenem, csak segélj haza, ételben, italban többet nem +válogatok. Kenyér kormos héját le nem hántom, – ugy eszem meg, +ahogy a kemencéből kiszedik.</p> +<p>Haláláig megtartotta fogadalmát.</p> +<p>Zsémbes természetü ember volt István nagyapó, hirtelen lobbanó, +hirtelen csendesülő. Az unokái közt – mondogatta édesapám – +valósággal gyermekké lett, játszott, játszott, aztán egyszerre csak +összezördült velük, s amilyen hirtelen összezördült, olyan hirtelen +meg is békült.</p> +<p>– No-no, – mondotta édesanyám, – magával is sokszor +összezördült. Hol ez nem tetszett, hol az nem tetszett a +gazdaságban. Folyton békitettem magukat, mert egyik sem akarta +hagyni a maga igazát. <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span></p> +<p>– Igaz, igaz, – mondta édesapám, – de hamar lecsendesültünk, +ugye?</p> +<p>– Hát nannyámasszony milyen asszony volt? – kérdeztem +édesanyámat.</p> +<p>– Áldott lélek. Isten nyugtassa meg. Tiz esztendőt éltünk egy +fedél alatt, főztünk egy tüzhelyen, egymás utjába soha egy +szalmaszálat nem tevénk. Olyan szelid jóság volt, mint anyóka.</p> +<p>Igen, igen, zsémbes ember volt nagyapó, de melyik öreg ember nem +az? Az ő zsémbességének a jóakarat volt a forrása. Ismerem én ezt a +zsémbességet, példát mutatott erre édesapám, mutogatom én is. +Láttál-e zsémbes ifjut? Kötekedőt láthatsz sokat, zsémbest +soha.</p> +<p>– Nem tudod, hogy miféle munkába fogj, – mondotta István nagyapó +a fiának, – menj ki Nagyfődre,<a name="FNanchor_4" id= +"FNanchor_4"></a><a href="#Footnote_4" class="fnanchor">[4]</a> ott +állj meg, tekints körül. Innét láthatod nemcsak a kisbaconi határt, +de láthatod a nagybaconit, a bodosit, a bibarcfalvit. Nézd meg, mit +csinálnak ott a népek. Csináld azt te is.</p> +<p>István nagyapó-e a kutfeje ennek a bölcs tanácsnak, nem tudom. +Talán régmult időkből, apáról fiura szállt e tanács, de bölcs volt, +annyi bizonyos. Irói pályámon magam is sok hasznát vevém. +Igyekeztem fölemelkedni a nemesebb gondolkodásnak, a szemérmetesebb +érzésnek Nagyföldjére, a tisztultabb levegőbe, s ha gyenge szárnyam +nem is tudott egymagasságban repülni a fellegeket verdeső sasokkal: +valamint a sasok repülését hiven kiséri lent az árnyék – +megelégedtem azzal, ha mint árnyék, a nagyokat hiven +követhetem.</p> +<p>A házasságra is voltak István nagyapónak igen bölcs +mondásai.</p> +<p>– Szépséggel főtt káposztával nem lakol jól. Aztán: A jó leány +mellett meg kell tapodni a fődet. (Vagyis: Sokat kell körülötte +forgolódni. Ma igy mondanák: legyeskedni.)</p> +<p>Édes apám ugy fogadta meg István nagyapó tanácsát, hogy buzgón +tapodta a földet egy jó leány mellett, <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> aki +véletlenül legszebb leány volt messze vidéken, nemcsak a falujában. +Nem az a piros-pozsgás arcu falusi szépség volt, de az az arc, +melyről a Madonnák képét másolják a piktorok. Szelid, mélázó arc, +fekete szemében könny és mosoly, kicsiny száj, melyen rossz szó ki +nem fér. Hogy az én gyermeki szememnek ő volt a világ legszebb +asszonya? – Van-e gyermek, akinek anyja nem a legszebb kerek e +világon? Hogy mifajta szépség az én édesanyám, ezt csak nagy +diákkoromban mutatta meg nekem az első Madonna-kép, mely a +képtárban megállitott. – Ni, az édesanyám! – dobbant meg a szivem. +Hogy milyen volt gyermekkorában, leány- és fiatalasszony korában, +Madonnaarcu Mária leányom mutatta meg nekem. Az ő arca, termete +rekonstruálta édesanyám Madonnaarcát, gyenge, törékeny, nádszál +termetét. – Szakasztott a nagyanyja, – mondják egy szivvel-szóval a +falu öregei.</p> +<p>A nagy vakációra rendszerint gyalogszerrel (az apostolok +szekerén) jöttem haza a székelyudvarhelyi kollégiumból. Nagy +csapatokban indultunk el, faluról-falura oszlott-foszlott, fogyott +a csapat, s emlékszem, hogy egyizben Olaszteleken (harmadik falu a +miénktől) egymagam maradtam. Kis fiu voltam én akkor, talán első-, +talán másodikosztályos diáklegényke. Mentem, mendegéltem az +olaszteleki uton s egyszerre csak szembekerekedik egy pár ember. +Magas szál ember volt a férfi, kasza a vállán, mellette a felesége, +szépen megtermett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt. +Szénagyüjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egymáshoz +illő szép pár embert. Megakadt rajluk a szemem. Szinte beléjük +ragadt.</p> +<p>– Jó napot adjon Isten, köszöntem illendően.</p> +<p>– Adjon Isten, édes fiam, fogadták egyszerre mind a ketten, s +ugyancsak megnéztek s ugyancsak nagy szeretettel néztek reám. +Megállottak.</p> +<p>– Állj meg, fiam, állj meg, szólitott meg a férfi. – Ugyan +bizony nem a Benedek Huszár János fia vagy-e?</p> +<p>– Az vagyok, szolgálatjára.</p> +<p>– Mindjárt gondoltam. <span class="pagenum"><a name="Page_19" +id="Page_19">-19-</a></span></p> +<p>– Én is, mosolygott rám az asszony s megsimogatta arcomat. Az +édesanyja képit hordja.</p> +<p>– Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. – No, mondta az +ember, hiszed-e, hogy mi ott voltunk az édesapádék lakodalmán? Ott +bizony. Huszárpajtásom volt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, +hogy nem volt olyan szép pár ember Erdővidéken akkor időben, mint a +te apád s anyád. Hát mondd meg, fiam, édesapádnak, tiszteli az +olaszteleki huszárpajtás. Tudja őkeme, hogy ki az, – nyomta meg +büszkén a szót, – mert ebben a faluban csak az én nemzetségem volt +huszár, a többi mind gyalog katona.</p> +<p>– Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollak téged is, mondta +az asszony, s mindjárt meg is csókolt.</p> +<p>Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mosolyogtak, +integettek, mig az ut fordulója el nem takart.</p> +<p>– Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? +– kérdeztem otthon.</p> +<p>– Ugyan kikkel? mosolygott vissza a kérdés édesanyám +szeméből.</p> +<p>– Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép +szál asszony volt.</p> +<p>– Vajjon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, +aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár +ember.</p> +<p>– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk +lakodalmán.</p> +<p>– Ó, ne mondd! – csudálkozott egyszerre édesapám s anyám.</p> +<p>– De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak magukról?</p> +<p>– Bizonyosan valami rosszat, enyelgett édesapám.</p> +<p>Nagyot kacagtam, hogy csak ugy csengett belé a ház.</p> +<p>– Ugy látszik, mégsem mondtak erős rosszat, enyelgett tovább +édesapám.</p> +<p>– Nem bizony. Azt mondták, szóról-szóra, betüről-betüre: +Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken +akkoridőben, mint a te apád s anyád? <span class="pagenum"><a name= +"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span></p> +<p>Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. +Mondta:</p> +<p>– Ó édes fiam, csak kedveskedtek neked.</p> +<p>– Magam is azt mondom, tette hozzá komoly ábrázattal +édesapám.</p> +<p>– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy +huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugy-e, +édesapám.</p> +<p>– Tudom fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. +Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben +Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a +felesége.</p> +<p>– Nem, fiam, nem, erősitette édesanyám, akinek arcán a gyenge +pirosság még mindig ott játszadozott.</p> +<p>Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó +Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben +Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. +Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvü +emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, ugy dobálja +ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged +illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek +voltatok.</p> +<p>Vannak-e még ilyen emberek?</p> +<p class="center">*</p> +<p>Volt még István nagyapónak egy mondása, amely nyilván +apáról-fiura öröklődött a századok során. Ez a mondás gyönyörü +mondás volt. Csak szeplőtelen erkölcsü népnek a lelkében +fakadhatott a forrása, oly népében, amelynek a szeplőtelenség +szüntelen élő törvény vala. Törvény, amelyet kőbe nem véstek, de +megmaradt: nagyapám örökölte az apjától, apám örökölte a +nagyapámtól, én az apámtól – s im tovább adom a fiaimnak, hogy ők +meg hirdessék tovább a fiaiknak.</p> +<p>Amikor édesapám legénnyé serdült s leányos házakhoz megkezdé a +járást, István nagyapó ezt az utravalót adta neki: – Fiam, jól +megjegyezd, amit mondok: <span class="pagenum"><a name="Page_21" +id="Page_21">-21-</a></span> <i>a legénynek éppen ugy kell vigyázni +a tisztaságára, mint a leánynak</i>.</p> +<p>Ezt az utravalót ujra meg ujra ismételte István nagyapó, s +bizonnyal ismételték mind az apák. Ugyan erősen össze kell szednem +emlékezetemet: gyermek-ifju koromból két leány emléke maradt meg, +akiknek a templom utolsó padjában volt a helyök; akiknek nem volt +szabad hajadonfővel mutatkozniuk: fekete kendő borult a fejükre s a +kendőnek széle lecsuszott az arcukra, le a szemük fölé. Legénynek, +leánynak, kik magukról megfeledkezének, meg kellett követniök az +eklézsiát. Az anyaszentegyházat…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Mondám, hogy István nagyapó hirtelen lobbanó ember volt: e +hirtelen lobbanó természete fosztott meg engem ama szép emlékektől, +melyeknek hiánya meg-megsajditja még ma is a szivemet. Igen, ő +naphosszat eljátszott az unokáival (közbe-közbe összekapott velük), +négykézláb mászott a szobában, a kertben, a hátán két-három unoka +is lovagolt egyszerre s a vén huszárt nem egyszer fogták azon, hogy +felmászott a bartamisz körtefára s onnan vetegette le a szép sárga +körtét Gáborkának, Ignáckának, Évácskának.</p> +<p>– Vessen nekem is, nagyapó! Még egyet! Még egyet!</p> +<p>– Vetek, fiam, vetek. Hogyne vetnék.</p> +<p>Kilencven esztendőre volt teremtve István nagyapó, de hirtelen +lobbanó természete, szittya bátorsága miatt jóval elébb Megállj!-t +kiáltott a Halál, amikor mindössze 72 esztendős vala. De ki hallott +ilyet? Egyedül volt otthon nagyapó, a ház népe künn a mezőn. – +Ejnye, ejnye, de sokáig maradnak el! – zsémbelődött magában. S nem +ok nélkül, mert Nagyföldről rohanvást gomolygott befelé a +disznócsorda, farkaséhesen. Mert a disznó – mindig éhes. Kora +reggeltől alkonyatig turja a földet, rágcsálja a gyökeret, a füvet, +a burjánt, de jóllakni képtelen, s esze nélkül szalad a vállunak, +amikor az udvarra begurul. És csapnak szörnyü zenebonát, ha üres +vállut találnak. Igen, Nagyföld felől rohanvást rohantak a disznók; +Romhány oldalán csendesen eregéltek <span class="pagenum"><a name= +"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> befelé a tehenek; +Csikorra-hegy kanyargós lejtőjén vágtatott a ménes, s nyomban utána +tétovázva eregélt a meddü csorda (egy-hároméves borjak és tulkok) s +végezetül jöttek nagy méltóságosan az ökrök is. És István nagyapó +egyedül! Alig hogy teleöntötte korpás vizzel a disznók válluját, +megérkeztek a lovak, a csikók, a borjak, az ökrök: most ezeket +rendezze el mind a pajtákban, kit-kit a maga helyére. Hát csak +rendezte, rendezgette nagyapó, de még félig sem készült el velük, +megjöttek a jámbor tehenek is. Hiszen, ha maguk jöttek volna! De +kisérő is jött velök: haragos bömböléssel rontott a pajtába Kormos +bika, ki arról kapta nevét, mert koromfekete volt a homloka, +testének többi része tiszta fehér.</p> +<p>A szomszéd telken éppen vizet meregetett vén Gál József. Ő +mesélgette nekem gyermekkoromban, hogy:</p> +<p>– Eppeng vizet mertem, hát egyszer csak hallom, hogy a vén +huszár nagyot kiált: Héj, az irgalmadat! Most kelle idejőnöd!? +Osztég hallottam, hogy a cseberruddal döngeti a bikát, az meg +bömbölt nagymérgesen, hogy azt hittem, esszeduvad a pajta, közbe +meg a vén huszár nagyokat rikótott: Hí ki innét, te kújon! Ez vót +az utolsó szava, amit hallottam. – Hej, odaát baj van, mondom, +nagyhirtelen átalhajitom magamat a kerten, szaladok a pajta felé s +hát, Szüz Mária, Szent Józsep! a Kormos gyomrozza a vén huszárt; én +szaladok, mint a bolond, kiabálok: Emberek! Emberek! Öli a bika a +vén huszárt! Mire emberek jöttek s hazakerült a háznépe, a vén +huszárnak vége vót. Nagy vót a virtus benne, másként száz +esztendeig is elélhetett volna, olyan erős kötésü ember vala.</p> +<p>Igen, igy mesélgette nekem Gál Józsep (s nem József) a nagyapó +halálát. Ha édesapámat kérdeztem nagyapó haláláról, – hogy is +mondjam? – amolyan csendes, büszke szomorusággal válaszolt: – +Bizony, szegény nagyapád még most is élne, ha nem lesz vala +hirtelen lobbanó természetü. Átok a mi nemzetségünkön a hirtelen +harag s a szókimondás…</p> +<p>S csakugyan a Benedek Huszár-nemzetségnek van még egy +mellékneve: Szókimondó Benedek.</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span> Amikor András nagyapó meghalt, 1848-at +irtak; 1857-et István nagyapó szomoru halálakor. Melyik hónapban +halt meg? Falun ezt nem tartják számon. Szénakaszáláskor. Ebből +megtudod: vagy junius vagy julius havában. De a szerencsétlen eset +napja megmaradt: szombati nap volt az. Nem azért, mert péntekre +következik a szombat, hanem azért, mert szombat az a nap, melyen a +messze erdőben legelésző nyájak is hazajönnek, még pedig minden +második szombaton: egy az, hogy lássa a gazda az állatját, +fejlődik-e a növendékmarha; nem romlott-e le; nem hibádzott-e meg +valamelyik, akár öreg, akár fiatal; más az, hogy sót nyaljanak. Még +megvan az egydarab kőből faragott, nagy potrohos sónyaló-asztal, +csak a karimája kopott le egy kissé. Ez a karima arra való volt, +hogy az asztal közepére kitett nagy sódarab ne guruljon le, mig +télről-tulról nyalogatják, lökdösik (s közbe-közbe egymást is +öklelik) az állatok. Igen, megvan a kőasztal, az ősi telekről +áttelepitettem az enyémre. Ott üldögél most egy fiatal juharfa +alatt, amely meg édesgyermeke annak az István nagyapó ültette +francia juharnak…</p> +<p>Uram, teremtőm, micsoda szabályellenes kitérések! Ilyet ma már +nem követnek el azok a hosszuhaju gyerekek, akik éppen most +üvöltik: le a tőkéseknek udvarló öreg irókkal! Haljanak éhen! Ne +engedjük irni őket! Mi vagyunk a <i>Ma</i>, a <i>Holnap</i>, a +<i>Holnapután</i>! S igazuk van a gyerekeknek. Én már jóval az +októberi forradalom kitörése előtt kiolvastam az ujságok sorai +közül, hogy már irják a mi halálos itéletünket, melyet meg is +szövegeztem ebben az egy mondatocskában: Agyon kell verni minden +öreg embert! Ime, hogy igazolom a gyerekeket. Megállapitom, igazán +feleslegesen, hogy István nagyapó szombati nap halt meg. Hogy e +napnak emléke ezért meg ezért maradt meg. Ebbe a megállapitásba +belekeveredik egy kőasztal. Ez még semmi: még azt is el kell +fecsegnem, hogy ez a kőasztal az én udvaromra került, az alá a +juharfa alá, melynek az apja francia földről eredett. Igy esik +aztán, hogy ez a történet (ha ugyan annak nevezhető) minduntalan +elakad, holott elég lett volna följegyeznem édesapám <span class= +"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> +sóhajtását: – Bizony, édesfiam, akkor szomoru vasárnapra +virradtunk. Ehhez aztán csak hozzá kellett volna füznöm, mint +láncszemet a láncszemhez, azt a karácsonyt, amelyet édesanyám +haláláig siratott.</p> +<p>– Jaj de szomoru karácsonyra virradtunk!</p> +<p>Ez a szomoru karácsony István nagyapó halála után két +esztendővel boritotta holtig tartó gyászba édesanyámat. Ezen a +napon jegyezetett el a halálnak Ignácka.</p> +<p>Ignácka. Van-e még magyar ebben a Balzac szamárbőréhez +hasonlatosan mind összébb-összébb zsugorodó országban, aki Ignácra +merje kereszteltetni a gyermekét?… Édesanyám testvérbátyja, az +uzoni pap, hirdette e névvel Istennek dicsőségét: az ő iránta való +szeretet adatta Ignáckának a nevét. Mondják, szelid fiu volt, +kékszemü, mint a papbácsi: ritkaság a feketeszemü +Benedek-családban…</p> +<p>Vala pedig az ötvenes években, Sepsziszentgyörgy városában, egy +német iskola. Norma-iskolának hivták: több a falusinál, kevesebb a +kollégiumnál. Ide vitte édesapám két fiát: Gáborkát és Ignáckát +német szóra. Kitünő iskola lehetett. Két-három esztendőt jártak ide +a fiuk s folyékonyan diskuráltak németül. Különös nagy sulyt +vetettek a számolásra, meg a szépirásra. Emlékeim közt őrizgetem +Gáborka és Ignácka szépirási gyakorlatait: minden betü oly szép, +oly szabályos, mintha vésve volna. De megmaradt Ignáckának egy kis +nótáskönyve is, melyet teleirt innen-onnan mindenféle versekkel, +nótákkal. Mosolygó, gyöngyszembetükből verődnek össze a sorok, a +legtökéletesebben kifejlett irás, s keresve sem találsz benne +helyesirási hibát. A füzetecske homlokára piros rózsabokrétát +pingált a fiu s mindjárt alatta Petőfi e dala: Rózsabokor a +domboldalon… Ebben a füzetecskében van az a vers is, amely igy +kezdődik:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">A minap, hogy Debrecenbe +jártam,<br /></span> <span class="i0">A piacon egy diákot +láttam.<br /></span> <span class="i0">Hónaalja tele +levelekkel.<br /></span> <span class="i0">Piros ajka mézes +beszédekkel.<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span></p> +<p>Tanultak a gyerekek ebben az iskolában épitést is. Német +könyvből tanulták: <i>Baukunst</i> a cime. S alaposan tanithatták +az épités mesterségét, amint ez majd kitünik e könyv folyamán. +Amikor aztán kijárták a fiuk a normát, édesapám ezt a törvényt +tette: Gáborka, aki szorgalmatos tanuló ugyan, de nehezebben tanul, +otthon marad gazdának, Ignáckát pedig, akinek „olyan esze volt, +mint a tüz“, viszi az udvarhelyi kollégiumba. Nyilvánvaló volt, +hogy édesapámat ebben a törvénytevésben gazdasági ok vezette. +Gáborból gazda lesz, Ignácból pap. Gábor majd megváltja Ignác +részét, egyedül övé lesz az ősi föld. Volt ugyan még két kis leány: +Éva és Anna, de a német világban még állott a régi székely törvény: +a leány csak lábas jószágot, meg kelengyét kap, a ház, a föld a +fiut illeti. Ezt a törvénytevést kellemetlenül zavarta meg az én +születésem. Már meghalt volt két fiugyermek csecsemő korában, +(mindakettőnek András volt a neve), két fiu s két leányka élt, az +ötödik gyermek váratlan érkezett. Éppen mint az édesanyám +annakidején… Viruló, szép asszony volt akkor még az édesanyám, nem +kellett szégyelnie engem, mint szegény anyókának őt: nem is +szégyelt, de, hallottam később, sok keserves könnyet hullatott +titokban miattam. Ő titokban sirt, de édesapám nem titkolta +békétlenkedését. Három fiu volt – uj „osztályt“ kellett csinálnia, +mert most már három felé oszlik a birtok… Már-már megpihent a +földszerzésben, bár férfikora derekán volt még, s ime, ujra +földszerzéshez kell látnia. (S ezeknek az embereknek akarjátok a +földjét kommunizálni!)</p> +<p>De Isten rettenetesen sujtó kézzel hagyta helyben édesapám +földosztó törvénytételét. Ignácka, aki a harmadik osztályt járta az +udvarhelyi kollegiumban, hazajött a karácsonyi vakációra; hazajött +meghalni szörnyü halálnak halálával.</p> +<p>Karácsony szombatja volt. Édesanyám az ünnepi kalácsot sütötte, +Ignácka meg az én bölcsőmet ringatá. Ő tizenhároméves volt, én +tizenháromhetes. Szépen álomba ringatott engem Ignácka, aztán mit +gondolt, mit nem, kiszaladt az udvarra, udvarból az uccának +<span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span> iramodott, de a galambbúgos kapunak csak +a kis kapujáig ért, ott éppen szembe szaladt vele egy kan. Sohasem +mutatott gonosz természetet, s most sem gonoszságból, de sőt inkább +a hirtelen találkozás okozta félelemből, hatalmas agyarával +Ignáckának vágott, végighasitotta a mellét, a gyomrát – – – ó, +szegény Ignácka, ő neki hiába sült a karácsonyi kalácska, neki +hiába zörgött az aranypilis diócska, mogyorócska: két napi szörnyü +vivódás után ártatlan lelkét kilehelte, szelid kék szeme örökre +lecsukódott.</p> +<p>Édesanyám harminchétéves volt, amikor a nagy lelki megrendülés +érte. Nyolcvanötéves volt, amikor leszállott érette a halál +angyala. De haláláig, kezdetben minden héten, később nagyobb +időközökben, kinozá gyötrelmes főfájás s haláláig siratta a szelid, +kék szemü Ignáckát. És haláláig magát vádolta s nem az Istent, +mivelhogy az ő búsbeteg tejét okolta az én szótalan mélaságomért… +Édes jó anyám!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan +beletörődik gyakran nem is a kényszerüség szülte kegyetlenségbe, +mely durva kézzel szakitja le az anyai emlőről s cuclira bünteti. A +falusi gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe s onnét csak akkor +szakad le, amikor már nemcsakhogy talpra áll, de szaladgál is. Igy +volt ez az én gyermekkoromban. „Történeti“ tény, hogy egy falumbeli +napszámosasszonynak (Szász Ferencné volt a neve) már ötesztendős +volt a Gergő fia, amikor még napjában egyszer-kétszer megszoptatá. +S nem anekdota, de történeti tény az is, hogy Gergő kiszaladt a +kapu elé, ahol az anyja a szomszédasszonyokkal tereferélt, s +szóról-szóra e szavakkal szólitotta be: – Anyó, az Istenit, jőjjön +bé s szoptasson meg! Amint aztán nőtt, növekedett Gergő, ugy +megundorodott a tejtől, hogy belőle lett a falu legnagyobb +pálinkaivója. Felső malmot, alsó malmot egy hétig járatott volna az +a pálinkatenger, mit ez az ember késő vénségéig megivott. De ha már +megint ennyire kitértem az utból, <span class="pagenum"><a name= +"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> azt is megörökitem: mért +szoptatta Szász Ferencné Gergőcskét még ötéves korában is. Azt +mondta (s ebben igaza volt): „Szültem már hat fiut a császárnak, +többet nem szülök.“ De végre is kiapadt a tejkut, el kellett +választani Gergőt – „s mit tesz Isten?“ Szász Ferencné megszülte a +hetedik fiut is a császárnak.</p> +<p>Én már megizleltem volt az édes anyatejet, három hónapja +csüngtem édesanyám emlőjén, amikor egyszerre csak a tejforrás +apadni kezdett. Nemcsak apadt, de beteg is volt a teje. Búsbeteg +tej. Szegény édesanyám sem élt, sem halt. Azt mondta a doktor: az +anya is belepusztul, a gyermek is, ha el nem választják. És ekkor +anyóka szép gyöngén levett az anyai emlőről s kicsi kanálkával +kezdte öntögetni szájamba a tehéntejet. Hiszen, gondolhatjátok, +hogy nem volt ez hamisitott tej, de fennmaradt a hire, hogy az +uccán megálltak az emberek s ugy sajnálkoztak rajtam, merthogy +egész nap kihallott szivethasogató sirásom. Benedek Péter +Andrásról, a falu legerősebb, virtuskodó legényéről ekkor tünt ki, +hogy voltaképpen puhaszivü ember, mert ő volt az, aki ekként kiálta +fel: Ha csicsem volna, megszoptatnám azt a gyermeket!</p> +<p>Mondám, hogy szegény édesanyám sem élt, sem halt, talán azt sem +tudta, hogy mikor kereszteltek meg. A szolgáló vitt a paphoz: ő +lett a keresztapám is, a felesége meg a keresztanyám. Nevet is a +szolgáló választott nekem utközben, amint ment, mendegélt velem a +parókia felé. Ha meg nem hal Ignácka, bizony lettek volna főkomák, +oldalkomák s lett volna nagy vendégség, de Ignácka halála nagynehéz +bánatba boritá a házat, eltünt onnét az öröm, mintha föld nyelte +volna el.</p> +<p>De hiába hogy csak a pap volt a keresztapám, a papné a +keresztanyám, mégis annyi volt a keresztapám s anyám, hogy bizony +nehéz volna mind elészámlálnom névszerint. Ősrégi szokás, hogy +mindazok, akik egy családban egy gyermeket keresztviz alá tartanak, +keresztszülei a többi gyermeknek is, s nemcsak azok voltak +keresztszüleim, akik az én testvéreimet keresztviz alá tartották, +de azok is, akiknek a gyermekét <span class="pagenum"><a name= +"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> az én szüleim tarták +keresztviz alá. Nemcsak gyermek – és ifjukoromnak, de férfikoromnak +is igen kedves emléke ez a keresztül-kasul való keresztfiuság. +Sorban elevenednek meg lelki szemem előtt azok az egyszerü, +tisztes, fehérharisnyás székely emberek, akiket én az uccán igy +köszönték: – Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! S azok a +szőttes-rokolyás, fekete fejkendős asszonyok, akiknek igy +köszöntem: Jó napot adjon Isten, keresztanyám asszony! S ha +megállottak egy szóra, kettőre, meg is kérdeztem illendően: Hogy +van? Hogy szógál az egészsége?</p> +<p>Elsőnek jelen meg emlékezetem tábláján a kevésszavu, szelid +mosolygásu Benkő Dániel, kinek amilyen szelid volt a mosolygása, +oly hirtelen vált az tüzes menyköveket szóró zord beborulásra; +akinek a fia vala Ádám, egyik regényem bús véget ért hőse. Akinek +családjában vége-hossza nincs a kegyetlen Istenitéleteknek, – ki +tudná, miért, amikor keresztapám uram is, keresztanyám asszony is +igen jó lelkek valának… Követi Benkő Dánielt Benkő László +keresztapám uram, aki már deákos ember volt s a falunak sok +esztendőn át pennája, kistermetü, puskapor-természetü ember. Már a +feketébe-kékbe játszó arca is mintha tele lett volna hintve +puskaporral: szinte féltem, hogy egyszerre csak fellobban. De +hozzám mindig szelid, nyájas volt, s hálával emlékszem reá, mert +Udvarhelyen jártában, két nappal a vakáció előtt, kikönyörgött a +szörnyü goromba Korondi uramtól, a direktor-professzortól, – nem, +nem, ezt a két napot, hogy elébb borulhattam édesanyám kebelére, +soha el nem felejtem: Köszönöm kigyelmednek, Benkő László +keresztapám uram! Isten nyugtassa meg!</p> +<p>Ihol, elém perdül a fürge; csupa csont és bőr Benedek Szabó +József, aki tán sohasem ült (az ő részét nyilván az apja ülte le, +mivelhogy szabó vala), éjjel-nappal serénykedett, csonttá-bőrré +aszalódott a szüntelen való munkában. Kaszált, kapált, csépelt, +közben téglát, cserepet vetett s bár kisgazda volt, négy fia közül +háromnak épitett kőházat, olyan szépet, olyan mutatósat, hogyha ide +vetődnék egy pesti ifju, okvetlen <span class="pagenum"><a name= +"Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> megkérdené: miféle úr lakik +e házban? A negyediknek csak azért nem épitett, mert ez a szomszéd +faluban ráházasodott egy özvegyasszonyra. No, de hiába távolodott +el a negyedik, még találkozunk vele: életem folyásában sorsdöntő +szerepe lesz…</p> +<p>Dombon ülő háza, még pedig uri formáju háza volt Gál Dániel +keresztapám uramnak. Amolyan hétszilvafás nemes ember vala +őkigyelme. Négy, néhány lépésnyi utcácska vette körül a szük +telket; szigetecske a falu-szigetben. Ez az uri formáju ház háttal +fordult a negyedik utcácskának, ellenkezően az igazi székely +házakkal, melyeknek ablakai közvetlen az uccára nyilnak. Gál Dániel +keresztapám uramat nem ismertem. Mondják, szakállas és nadrágos +ember volt. Gyermeknek nem adott életet, nyilván, mert nemcsak a +háztelek volt kicsiny, de a föld is, amelyen szántogatott… Sőt nem +is volt neki nemes levele. Diákiskolát járt az apja is, ő is, tehát +urnak született. Szegény urnak, akit igy csufol ki a nóta:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Tekintetes, +naccságos,<br /></span> <span class="i0">Csergefótos<a name= +"FNanchor_5" id="FNanchor_5"></a><a href="#Footnote_5" class= +"fnanchor">[5]</a> nadrágos.<br /></span></div> +</div> +<p>Csudálatos: még volt egy ilyen nemeslevél nélküli nemes a +falumban, akinek dulló volt az apja, maga is diákiskolát járt s +ennek sem volt gyermeke. De mindkettőnek valóságos nemesasszony +volt a felesége – talán ez nemesité s gyermektelenité meg őket?</p> +<p>No, még megemlékezem egy keresztapámról, Putnoki Istvánról, +akinek annyi leánya volt, mint égen a csillag, mind kellemetes, +szép arcu fejérnép. A szomszédságunkban lakott s jól esik rá +emlékeznem arcának megindultságára, amikor hosszu, hosszu idő +multán hazakerültem és megálltam a kapuja előtt: Jó napot adjon +Isten, keresztapám uram! Hogy van? Hogy szolgál az egészsége? +Mintha nem akart volna hinni a fülének. Hogy én őt, az egyszerü +gazdaembert igy megtisztelem. Keresztapám uram! Mert akkor már +akkorát haladt a világ az én kicsi falumban is, hogy a suhanc +<span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span> gyereknek is szájában felejtődött az +„uram“. Ha ő neki jól esett a keresztapám uram, ó de jól esett +nekem is hallani: Köszönöm kérdését, keresztfiam uram!</p> +<p>Csudaszép világ volt az én gyermekkorom. Ha öreg ember végigment +az uccán, a kapuban üldögélő fiatalok felálltak s kalapemeléssel +fogadták köszönését. Nem volt ez sem világi, sem egyházi törvény s +mégis megtartották: Az öreg ember előtt állj fel s kalapot emelj! +Az unoka a nagyapját nagyapám uramnak, a nagyanyját nagyanyám +asszonynak tisztelé. S hogy még csuda szebbnek – ha jobban tetszik: +különösebbnek lásd ezt a világot, a fiatalabb testvér az idősebbet, +ha legalább öt esztendő vala köztük, bácsinak meg néninek szólitá. +Gábort, a családunk legidősebb fiát, ma is Gábor bácsinak szólitom +s illő tisztelettel magázom. Igaz, közöttünk tizenhat esztendő a +köz. De Éva csak öt évvel idősebb, s amig élt, nekem mindig Éva +néni volt. Csak Annával tegeződtünk (l. az ő élete drámájának első +felét a <i>Huszár Anná</i>-ban), mivelhogy két esztendő van +köztünk. S ha még nagyobb csudát akarsz hallani: Ignáckát, aki +tizenhároméves korában halt meg s akit én nem is ismerek, mindig +Ignác bácsinak emlegettem, nemcsak gyermekkoromban, de később is, +sokáig. Már gyermekeim voltak, amikor édesanyám jelenlétében, +Ignácnak kezdtem nevezgetni. De félve, vajjon nem ütközik-e meg +ezen édesanyám. És ha még ennél is nagyobb csudát akarsz hallani, +gyakran voltam tanuja, hogy asszonynővéreim, amikor a szomszéd +faluból hazajöttek látogatóba, nemcsak a szüléknek, de Gábor +bácsinak is kezet csókolának…</p> +<p>Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok 24 óra pergett le, de hála +Istennek, egészen még meg nem változott. Mert azt csak +össze-visszazavarodott fejü gyerekek hihették, hogy 24 óra alatt át +lehet gyurni az egész világot. Ha ugyan hitték.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Édesapám is tett fogadalmat, éppen mint István nagyapó a francia +juharfa tövében. Tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, bizony +nem jókedvéből, ha lóháton szolgálta is. Keserves volt látnia, hogy +nálánál <span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span> „alábbvalók“ mint haladnak előbbre, ő meg +közlegényi sorban marad, mivelhogy az irásban gyenge volt. +Gyermekkorában a tanulást éppen csak hogy megizelinté. A falusi +iskolában megtanulta az „abéabót“ a betüvetést is. Sőt diákszót is +tanult egy jó csomót. Aztán István nagyapó elvitte Nagyenyedre, a +hires Bethlen-kollégiumba, de alig volt ott hat hetet, +megbetegedett. Hej, lett otthon rémület, amikor pecsétes levél +hozta hirül az egyetlen fiu betegségét! Nagyanyám asszony nem +hagyott békét addig nagyapónak, amig be nem fogott s utnak nem +eredt. Teljes három nap volt akkor tőlünk az ut Enyedig, három nap +visszafelé. Elég az: egy hét mulva itthon volt az egyetlen fiu, – +hat hét alatt kitanulta a diákiskolát. Amit tanult, voltaképpen a +székely huszároknál tanulta. Itt csinosodott ki az irása annyira, +hogy később egy-két esztendeig a falu pennája is vala. De keserves +iskola lehetett a huszáriskola, mert megfogadta, hogy akárhány +fiuval áldja meg az Isten, mind tanittatja. Annyira hü volt a +fogadalmához, hogy Ignácka halála után, Gábort Udvarhelyre akarta +vinni. De Gábor akkor már tizenhatéves volt, szentgyörgyi +osztálytársaitól három esztendővel maradt el, nem volt rábirható, +hogy a tanulást ujra kezdje. Bennem nem lehetett valami nagy +reménysége. Vézna csecsemő voltam, „nagy fekete szem az egész +gyerek“, sápadt arc, melyre a búsbeteg tej után, anyóka gondos +ápolása mellett is, csak lassan, igen lassan rajzolódott gyenge +pirosság, halovány árnyéka a Benedek Huszárok arcát jellemző +rózsának, mely minden Benedek Huszár arcán ott virit, a pofacsont +fölött. Azért irom pofacsontnak, mert nem minden olvasóm értené +meg, ha járomcsontnak mondanám. Ez a kiülő járomcsont s a mélyen +bentülő szem általános jellemzője az igazi székely arcnak. A +Benedek Huszárokéra a Teremtő jókedve még rózsát is dobott. Ez a +rózsa olyan rózsa, hogy itt a nagy Babylonban egy-két hét alatt +elfonnyad, de csak vissza kell menned a faludba, ott egy-két nap +alatt ujra kivirágzik. De mit is keres a kisbaconi rózsa kormos, +füstös Budapesten?… <span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span></p> +<p>Áldott az emléke anyókának, az ő szüntelen való gondossága +arcocskámra lehelte a rózsát, mielőtt karja erőtlenül lehanyatlék. +Ő egy esztendeig dajkált engem s ezt a dajkálást édesanyám öt +esztendei dajkálással fizette meg neki. Arcom kigömbölyödött, ajkam +alatt egy kis gödröcske nevetett, s mondják, édesapám kezdette +bánni békételenkedését: megvette az uzoni papbácsi egész birtokát. +Vajna Rózsi, az én kurta rokolyás kis pesztrám olyan büszkén +mutogatott a faluban, mintha ő pingálta volna arcomra a rózsát, +ajkam alá ő kerekitette volna a nevető gödröcskét. Ennek a Vajna +Rózsinak köszönhetem azt a képet, mely karonülő koromban ugy a +lelkembe vésődött, hogy soha ki nem törülődött onnan. Ennek a Vajna +Rózsinak meghalt a nagyapja, s elvitt engem a halottasházba. Ott +feküdt Vajna nagyapó a nyujtópadon, rajta a szemfödél, de nem +takarta be az arcát. A szemem beleragadt az arcba s lelkem +táblájára fényképeződött. Nyilván fel volt kötve kendővel Vajna +nagyapó álla s ez a kendő mutathatott ugy, mintha Vajna nagyapónak +két csökevény szarva lett volna kétfelől, olyan, amilyen némely +birka fején látható. Ez a különös kép kisért öregségemig, kisér ma +is, mig végre megkerestem a halottaskönyvben, mikor is halt meg +Vajna nagyapó. Nem akartam hinni a szememnek: 1862-ben halt meg. +Akkor még nem voltam három esztendős.</p> +<p>Lám, ez a kép belevésődött a még alig eszmélkedő gyermeki +lélekbe, viszont nyomtalanul tünt el ugyanennek a gyermeki léleknek +ugyancsak ebből az időből egy nagy megrendülése. Anikóval, aki +akkor öt éves volt, én meg három, kint az uccán a kapu előtt +szaladgáltunk, s tyukszemü Benedek-Benedikti Laji négylovas üres +szénásszekérrel hirtelen nekem hajtott, elgázolt, de sem a lovak +nem léptek rám, sem a kerék alá nem kerültem: épen feküdtem a +földön. Épen, de eszméletlenül. A rémület sikoltása után nyomban +elvesztettem eszméletemet, ugy szedtek fel a földről. Már-már azt +hitték, meghaltam. Üzentek is a harangozónak, hogy huzza meg a +harangot… <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span></p> +<p>Mindezt csak onnan tudom, mert gyermekkoromban sokat beszéltek +róla. Én magam akkor Mózi nevü cselédünkre haragudtam. Miért, miért +nem, azt hittem, hogy ő gázolt el. Mulattak rajta, amint vádoltam +Mózit, mondván: Mózi a csocsóval<a name="FNanchor_6" id= +"FNanchor_6"></a><a href="#Footnote_6" class="fnanchor">[6]</a> +lenomtatott. De erre a mondásomra sem emlékszem, csak később +hallottam, hogy igy keseregtem. És Mózira sem emlékszem, sejtelmem +sincs arról, szőke volt-e, barna volt-e, nagy legény, kis legény, +pedig sok esztendőt lakott nálunk, mindennap láttam – s ime. Vajna +nagyapót csak egyszer láttam s csökevény szarvával ma is látom. A +három-négyesztendős koromban látottak s hallottaknak már oly nagy +madár-serege repdes körülöttem, hogy válogatnom kell, melyiket +szólitgassam elé: csicseregd el, édes kis madárkám, hogy s mint +volt, amikor én apró emberke voltam. A fecske csicsergi: +Emlékszel-e, amikor Gábor bácsi elbujdosott s egy éjjel odahált +András nagyapó lakatlan házában? Emlékszel-e arra a házra? Igen, +emlékszem. Vén faház volt. Vastag, széles fazsindellyel fedett. +Csak a külső képét látom, azt is haloványan, de látom. De láttam +azt is, amikor lebontották, hogy a helyén kőházat épitsenek Gábor +bácsinak. Mért bujdosott el Gábor bácsi? Azért, mert édesapám +rávert a pálcájával. Ő reá is, meg a két szolga legényre is (Boda +Sámuel volt az egyik, Bálint Izsák a másik). Estefelé jöttek haza +szántóból, három ekével. Ahogy kifogták az ökröket, vizet mertek a +kőválluba s neki eresztették a kimelegedett állatokat. – Héj, az +irgalmatokat, mit csináltok! – rohant elé a kert felől édesapám. Ki +tanitott arra, hogy megmelegedett állatot megitassatok!? – s +végigpálcázta a három legényt. Még most is látom édesanyámat, amint +kezét tördelve, sirva kéri édesapámat: ne bántsa! ne bántsa! Mind a +három legény sirva, kiabálva „bujdosott“ el, Sámuel és Izsák haza, +Gábor a nagyapó házába. (Mondanom se kell, hogy pirkadatkor már +mind otthon voltak s mentek szántani, mintha semmi sem történt +volna.)</p> +<p>Ekkor én három éves voltam. Megállapitom pedig <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> ezt abból, +hogy Gábor bácsi házának a tornácra nyiló ajtaja felett, keskeny +homlokzaton ott az évszám: 1864. A ház épitése tartott egy +esztendőt. András nagyapó házát eszerint 1863-ban bontották le. +Nyilvánvaló, hogy ebben az esztendőben bujdosott oda Gábor bácsi. S +világosan emlékszem, hogy mig a Gábor bácsi házát épitették, nem +egyszer vittem uzsonnát édesapámnak, de még arra is, hogy egyizben +egy tányér frissen sült palacsintát vittem neki. S hogy +egyszer-másszor én is buzgólkodtam az épités körül, egy-egy követ, +téglát vittem Dénes bácsinak, a pallérnak, aki köpeci ember vala. +Ez a név is bevésődött gyermeki lelkem táblájába, mert Dénes bácsi +pihenés közben el-eljátszogatott velem. Mintha arra is emlékezném, +hogy kék szeme volt – de már erre nem esküszöm meg. S emlékezem a +baróti lakatosra is, aki az ajtókat s ablakokat szerelte fel. Kissé +görbe hátu, fekete szakállu, fekete arcu, de jókedvü, +gyermekbecéztető ember, s ugy megszerettette magát velem, hogy +nemcsak nem féltem a fekete arcától, de vele is háltam. Széles +mellére bujtatott, ülőkémet tapogatva álomba ringatott s +reggelenként kacagva mesélte: No, ma megint nyugodalmas éccakám +vót. Likat rugott a hasamon a hálótársam!</p> +<p>Jó ember lehetett. Nyugodjék békében a baróti temetőben.</p> +<p>– Hát, füttyögtet most a mindentudó fekete rigó – emlékszel-e, +te vén bohó, hogy volt neked még ebben az időben egy igen kedves +pajtásod, aki fölvett nagy erős karjára, ugy vitt az iskolába, ott +mutogatta neked a falitáblákon azokat a különös figurákat. Először +azt mutatta, amelyik olyan volt, mint egy ekekabala. Ennek a neve +volt: A. Aztán megmutatta azt a figurát, amelyiknek kettős hasa +volt, mint a szárazbetegségben sinylődő, dagadt mellü Bogdán +Mihálynak: az egyik, az igazi hasa, az is puffadt, a másik a melle, +az is. Ennek a neve volt: B. És következett az a figura, mely a +félholdhoz volt hasonlatos. Ennek a neve vala: C. Igy mutogatta +nekem végig ezeket a furcsa figurákat, nagyokat, kicsinyeket, s +otthon csak nevettek, hogy az a bolondos Szotyori bácsi ősztől +tavaszig, buksi fejecskémbe palántálta <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> az egész +ábécét, s hallj csudát! nagy betüket, apró betüket össze is +rakosgattam s mikor az ötödik esztendő felé lépegettem, „ugy +olvastam, mint a viz“.</p> +<p>Valamint volt idő, amikor a 90-ik zsoltár szerint, „sem ég, sem +föld nem voltanak“, azonképpen volt idő, „amikor tanitóképzők sem +voltanak“. Amikor az volt a legalkalmatosabb tanitó, aki +leghangosabban énekelte a zsoltárokat, s kifogástalan pennát tudott +hasitani a lud tollából, tiszteletes uram és a nemes presbitérium +examináló széke előtt. Ez volt ám csak a jó világ! – mosolyogják le +a Galilei-ifjak. Hát, gyerekek, ez a világ olyan világ volt, hogy +akkor is, akinek egy csepp esze volt, megtanult irni, olvasni, +számolni; az ökör meg akkor is ökör maradt, még ha Bécsbe vitték +is, a közmondás szerint. Sőt: ökör marad az ökör ma is.</p> +<p>Ki volt, mi volt ez a Szotyori József? Szegény diáklegény. Az +udvarhelyi kollégiumból került a mi kis falunkba – mesternek. Igy +hivták s hivogatják ma is a kántortanitót. Bolondos jókedvü, +magasnövésü, széllesvállu legény volt. Alig hiszem, hogy négy +diákosztálynál többet járt volna ki, pedig 18-20 éves lehetett, +amikor a „csonka“ mester örökébe lépett. Azért hivták csonka +mesternek, mert az egyik keze megbénult, talán amiatt is mondott +le, késő öregségében, mivelhogy csak félkézzel billegethette a kis +szuszogó, sipoló orgona billentyüit. Nyugalomba ment hát a vén +csonkamester, el is költözött a fiához a szomszéd vármegyébe, de +nyár vége táján, a kepézésre rendesen visszajött. Kepének nevezték +s nevezik a székelyek ma is a papi meg a kántori fizetést. Minden +gazda, kinek legalább tizenkét kalongya őszi s ugyanannyi tavaszi +gabonája termett, ebből kettőt-kettőt a papnak, egyet-egyet a +mesternek adott. Ezek után következtek, akik csak fél kepét +fizettek. S legvégül jöttek az „oszporások“, a földtelen emberek, +akik egy pár garassal rótták le adójukat Isten szolgáinak.</p> +<p>No, most figyeljetek ide. Lehetett akkoriban 50–60 egész meg +félkepéző gazda, kerekszámban hát ötven kalongya kenyérnek való +gabonát, ötven kalongya zabot kapott a mester. Igen ám, de ennek +fele a csonkamestert <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span> illette, Szotyorinak eszerint maradt 25 +kalongya gabonája, ugyanannyi zabja. Egy kalongyában van 27 kéve. +Ha elhiszitek nekem, s pedig elhihetitek, hogy egy kalongya rozs jó +ha eresztett két véka szemet, ugyanennyit a zabnak is a kalongyája, +eltünődhettek azon, miből élt s ruházkodott Szotyori József. Ötven +véka gabona, ötven véka zab. Csak egyik-másik nagyobb gazda adott +buza-kepét, annak az ötven vékának is nagyrésze rozs volt. Vala +pedig egy véka rozsnak az ára akkoriban egy német forint, egy német +forint pedig 40 krajcár. A zab ára is akörül forgott, csak akkor +szökött fel egy kicsit, ha háborus hirek kerengtek a levegőben. +Akárhogy forgatom, Szotyori József kepéjét pénzben nem tudom többre +becsülni száz német forintnál. Ehhez még hozzáteszek 10–15 szekér +fát, egy-két kis szántóföldet s kaszálót (az egész együtt +kitehetett egy holdat) s hozzáveszem még azt is, hogy esztendőn át +énekszóval temetőbe kisért 5–6 halottat 20 krajcárjával, felvittek +az iskolába 30–40 gyermeket s fizettek minden gyermek után 20 +krajcárt: bizony még kisül, hogy Szotyori József fizetése felrugott +150 német forintra. Hiszen, igaz, igaz, ha nem csordult, cseppent. +Teszem azt, a jobbmódu asszonyok, amikor a gyermeküket felvitték az +iskolába, kedveskedtek eggyel-mással, ki egy csirkével, ki egy +tojással. Szerda és szombat délután játékdélután volt. Hol az +iskola udvarán, hol a cinteremben szaladgáltak-verekedtek a +gyermekek: ezt a szaladgálást-verekedést azonban meg kellett +váltani. Egy tojás vagy egy cső kukorica volt a váltság. Még ma is +kacag a lelkem, ha eszembe jut az a szörnyü dráma, melynek +keservesen siró hőse voltam iskolába járásom egy szép délutánján. +Szőttes ujjaskám zsebében volt a játékdélután váltsága: egy tojás. +Ez a tojás, addig feszengtem a padban, egyszerre csak ropp! +eltörött. Jaj istenem, – nyilalt kis szivembe a rémület, – most +nekem nem szabad játszanom. Keserves sirásban talált a mester, a +Szotyori utóda, épp olyan fiatal legény, mint ő.</p> +<p>– Hát te miért sirsz? – kérdezte az uj tanitó.</p> +<p>A gyermekek válaszoltak helyettem, ki részvéttel, ki kárörömmel: +<span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span></p> +<p>– Eltört a tojása! Fél, hogy nem játszhatik!</p> +<p>– No, ne sirj, simogatta meg fejemet a tanitó bácsi, azért +szabad játszanod.</p> +<p>Igen, még ma is kacag a lelkem ezen a drámán, s még ma is érzi +kezem a zsebemben szétfolyt tojás tapadós nyirkosságát. Próbálja +csak meg valaki, töressen el egy tojást a zsebében, ha ugyan akad +oly könnyelmü tékozló ma, amikor öt-hat korona egy tojás – aztán +nyuljon a zsebébe: halála napjáig nem szabadul attól a kellemetlen +érzéstől, amit ez a tapadós nyirkosság okoz.</p> +<p>De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kiváncsi vagy, +nyájas olvasóm, hogy valóság-e vagy mese az az aranykor, amikor +százötven német forintból megélhetett egy ember? Erre csak azt +felelem: a csonkamester nemcsak megélt ennek a duplájából a +feleségével, de még tanittatta is két fiát az udvarhelyi +kollégiumban. Szotyori Józsefnek uri dolga volt. Ő egész nap a mi +házunknál lógott, ott ebédelt, ott vacsorált, talán früstükölt is. +Kis szobácskájába, mely egy födél alatt volt az egyetlen +iskolaszobával, csak hálni járt. Egykoru volt Gábor bácsival, nagy +pajtásságba keveredtek, s rosszul mondtam, hogy lógott nálunk: kora +tavasztól, amikor megadta az egzáment, késő őszig, amikor ember, +állat födél alá huzódott, s megnyilt az iskola is, Szotyori nagy +buzgón dolgozott: szántott, kapált, kaszált, szénásszekeret rakott, +fát vágott a legényekkel, s mindezt széles jókedvvel. Ő volt a még +mindig szomorkodó, Ignáckát sirató család jókedvre deritője, ő +„duvasztott“ nekem furulyát a füzfa mézgás hajából; ő faragott +nekem szekerecskét (szekerecskébe kerekecskét); ő vett föl nagy +erős karjára s vitt enyhe téli napokon az iskolába, végig +mutogatván a fali táblák csodálatos figuráit. Ez a tizennyolc éves +legény a 150 német forintért minden télen megtanitott 20–30 +gyermeket olvasni, irni, számolni; az esztendő ötvenkét vasárnapján +száznégyszer énekelt zsoltárokat és „dicséreteket“; három sátoros +ünnep 3–3 napjára is esett 18 istentisztelet; néha a pap helyett +könyörgést is olvasott; elmondta szép rendibe a Miatyánkot; öt-hat +halottat énekelve kisért ki a temetőbe. Ez a tizennyolc +<span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> éves ifju szolgája volt Istennek, +szolgája volt a mi házunknak, ennek is, annak is jókedvéből – Mein +Liebchen, was willst du noch mehr?</p> +<p>Várta-e, nem-e vigkedvü Szotyori a vén csonkamester halálát, +erre csak a mindentlátó Isten adhatna feleletet. Szeretett volna-e +fészket rakni, azt az én ébredező lelkem ugyan vehette-e észre? Egy +bizonyos, hogy fél kepére nem rakhatott fészket, a vén csonkamester +pedig nem akart meghalni. Mert ilyen csökönyös minden vén ember. +Magam is ilyen vagyok. Hiába csiripelnek a verebek, hogy lejárt a +te világod, nincs szükség az irásaidra, lám, élek és irok, ha az +asztalfiának is. A vén csonkamester pontosan eljött a félkepéért, +kicsépeltette, szekérre rakatta s vitte a fiához, vele jött a vén +mesterné is, vékony, töpörödött asszony, akinek elméje csendes +őrületre háborodott abban az esztendőben, amikor a világ legnagyobb +költője nyomtalan eltünt a segesvári csatában. Ott esett el egyik +fia a csonkamesternek is. Mindenki elhitte ennek a fiunak a +halálát, csak az anyja nem. Várta éjjel-nappal, ott bolyongott a +falu végén, onnét leste, várta, mikor bukkan fel kedves alakja +„döllő gödör“ felől, ahol az ut a falunak kanyarodik. Addig várta, +addig leste, mig elméjére homály nem borult. És akkor sorba járta a +házakat, mindenüvé beszólt: nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, +lelkem, nem, – minden háznál ez volt a felelet. Néhol az ágy alá is +benézett: hátha ott rejtőzik a zsandár elől? Szegény +csonkamesterné, ő nem a félkepéért jött, mint az ura. Ő most is a +fiát kereste. Álomkórosként bolyongott szerte a faluban, beszólt +mindenüvé: Nem látták-e a fiamat? S mindig csak ez a felelet: Nem +láttuk, lelkem, nem.</p> +<p>Milyen szép, milyen érzékeny, milyen megható költeményt lehetne +irni erről, ha az érzékeny költeményeknek még volna olvasója! Ha +nem durvitotta volna el lelkünket a világháboru, s mind az a +förtelem, ami a világháboru nyomán ránk szakadt! Hát csak +elégedjetek meg ezzel a két sorocskával: Nem látták-e a fiamat? – +Nem láttuk, lelkem, nem.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT02" id="CHAPT02"></a>MÁSODIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: +miért épitettek házat Gábor bácsinak, holott még csak 20 éves volt? +Ennek rendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is, +milyen volt az iskola.</p> +<p>Porban játszó gyermek volt még Gábor, az volt Benkő Trézsike is, +s már a falu közvéleménye a két gyermeket egymásnak eljegyezte. Nem +azért, mert a két gyermeket, jóllehet Gábor a felszegben, Trézsike +az alszegben lakott, napról-napra együtt látták játszadozni, sőt +azt is láthatták, hogy Gáborka estefelé mint vezette haza +kézenfogva Trézsikét. Ebből ugyan nem lett volna házasság, a falusi +hit szerint, ha az egyik gazdag, a másik szegény. De édesapám volt +az első gazda a faluban, Benkő Dániel keresztapám a második. +Közvélemény ide, közvélemény oda: ez a két gyermek szerette +egymást. S nyilvánvaló volt, hogy amikor Ignácka halála után +édesapám Gábort Udvarhelyre akarta vinni, a kamaszlegény +huzódozásában nagy része volt Trézsikének.</p> +<p>„A legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a +leánynak“, – hirdette István nagyapó, s Gábor ezt annyira +megtartotta, hogy Benkő Dániel keresztapám uram házánál más leányos +házhoz soha be nem lépett. De Trézsikéhez sem járt más legény +Gáboron kivül: minek szaggassák a csizmát hiába? Huszéves korában +állt sor alá Gábor, s bizony sok ezüst tallért meg huszast +pengetett le valakinek az asztalára édesapám, hogy Gábort ne vigye +el a német Taliánországba, honnét nyolc-tiz esztendő mulva került +volna vissza, ha ugyan vissza kerül. Nosza, nagyhirtelen +<span class="pagenum"><a name="Page_40" id= +"Page_40">-40-</a></span> házépitésnek láttak, hadd álljon a ház, +ha esztendőket üresen is: a fiu dolga immár, mikor visz bele +asszonyt. Hiszen, a Gábor háza egy esztendőt sem ásitott üresen: 21 +éves volt, amikor Trézsikét bevezette a falunak akkor legszebb, +legnagyobb házába.</p> +<p>Milyen ez az akkor legszebb s legnagyobb ház? Olyan, amely ma, +szinte 60 év multán is a legszebbek s a legnagyobbak közé tartozik. +Ennek a háznak szépsége s nagysága még csak akkor tünik ki igazán, +ha visszamegyek ama Benedek Huszár Gábor házához, amely Mária +Terézia korában épült, s amely felépülését magának Mária Teréziának +köszönheté. Ez a Mária Terézia valósággal gyámság alatt tartá a +népet. Megmaradt a faluházán néhány jegyzőkönyv Mária Terézia +uralkodásának utolsó tiz esztendejéből s ezekben minduntalan +találkozunk a felséges királynő nevével. Valósággal gyártódnak a +rendeletek, melyekben hol ezt parancsolja, hol azt a világszép +királynő. Nagy gondja volt a fonásra, szövésre, s mig a férfiak +hadakoztak, az otthonmaradtaknak, s főként a suhanclegényeknek +megparancsolta, hogy a téli estéken fonjanak, akárcsak az +asszonyok. Az ő parancsolatjára honosodott meg hazánk földjén a +burgonyatermelés; ő parancsolta meg Erdély minden községének s igy +Kisbaconnak is, hogy küldjön szekérrel egy alkalmatos embert +Kolozsvárra, ahol is kap egy szekérre való burgonyát, abból minden +család néhányat, azt elültetik s szép lassan elszaporitják. +Alkalmatosabb embert erre találhatott volna-e a falu „nemes székely +huszár Benedek Huszár Gábor atyánkfiánál“, aki világot járt ember +volt, mert hadakozott a burkusokkal is, s akinek nem volt kedve a +házaséletre, vénlegénynek maradt, amiről szintén esik szó a +jegyzőkönyvben, mivelhogy nemes székely Huszár Gábor uram +„tilosban“ találtatván, illetlenségeért meg is dorgáltatott. Nem +lehetetlen, hogy az ő esetéből kifolyóan született familiánkban az +örökéletü intelem: a legénynek éppugy kell vigyázni a tisztaságára, +mint a leánynak…</p> +<p>Benedek Huszár Gábor testvére volt az én máskanagyapámnak, +vagyis dédapámnak, a nagytestü s <span class="pagenum"><a name= +"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> nagyerejü Jeremiásnak, +nagybátyja tehát István nagyapónak, akiről az az intelem ránk +öröklődött. Elég az, hogy Huszár Gábor vállalta a küldetést s +hazahozott Kolozsvárról egy szekér burgonyát, aminek székelyül +pityóka a neve. Hány nap alatt járta meg az utat, ennek az emléke +nem maradt meg. Száz évvel később, a XIX. század 70-es éveinek +elején, amikor éppen épülőben volt az erdélyi vasut, édesapám +meglátogatta a Kolozs- meg Szilágymegyébe szakadt Benedek +Huszárokat, Miklós meg Antal nagybátyjainak a maradékait, hogy +örökáron vegye meg azokat a belsőségeket s földeket, melyeket a +nevezettek 48 előtt zálogjára adtak el neki. (Mert 48 előtt csak +elzálogositani volt szabad a székely birtokot, mégpedig 30 +esztendőre, eladni nem.) A 70-es évek elején járt le ez a +zálogos-vásár s édesapám pénzzel megrakodva felkerekedett a nagy +utra, hogy a zálogos-vásárból örökös vásárt csináljon. Kisbacontól +Kolozsvárig akkor öt napig tartott az ut. Valószinü, hogy száz +évvel elébb még hosszabb ideig tartott. Mindegy: a fő, hogy Huszár +Gábor meghozta a pityókát, s ezért az utjáért egy ház volt a +tiszteletdij. Egy ház, melyet a falu épitett neki. Ennek a háznak +csak a fundamentuma volt kő, a fala faragatlan, gombolyag cserfa. +Minden egyes fája kilátszott, akárcsak a sovány ember bordája, a +vékony mésztakaró alól. Az alacsony falra aránytalanul magas, +meredek tető nehezedett, mely nagy iromba cserfazsindellyel volt +fedve. Vala pedig az egész házban egy nagy, tágas szoba, egy kis +benyiló (abban a sütőkemence) s oldalt egy kamara. Éppen elég egy +vén legénynek. Ez a ház kerek száz esztendeig állott, közvetlen a +mi udvarunk mellett. Ez is elzálogositott ház volt, igy került +István nagyapó kezére, tőle édesapáméra, mignem ezt is örökáron +megváltá. Az én gyermekkoromban egy oláh pásztorember lakott benne, +a vén Demeter András, aki holtáig szidta Kossuthot, merthogy nem +adta neki ezt a házat, holott ő már 48 előtt benne lakott. +Sehogysem akarta megérteni az öreg, hogy nem volt ő édesapámnak sem +jobbágya, sem zsellérje, egyszerüen bérlője a háznak, akárcsak +<span class="pagenum"><a name="Page_42" id= +"Page_42">-42-</a></span> én ma itt ennek a budapesti lakásnak egy +derék füszeres házában; azzal a különbséggel, hogy én pénzben +fizetem a házbért, vén Demeter András meg 10, azaz tiz napszámmal +rótta le. S volt ezért neki lakóháza, veteményeskertje, egy kis +pityókaföldje, egy istállója (a kecskéinek) – ilyen háziur volt az +én édesapám!</p> +<p>No, de találkozunk még vén Demeter Andrással, az országjáró, +nagyokat füllentő, nekem igen kedvesemlékü vén huncfuttal, jerünk +tovább. Én nekem most azt az utat kell bejárnom, mely a Mária +Terézia korabeli Huszár Gábor házától a Gábor bácsi házáig vezet. +Az édesapám háza a 40-es évek elején épült, hetven évvel később, +mint a pityókáért épült ház. Ennek már nemcsak a fundamentuma volt +kő, de azon felül is egy félméternyire, ott kezdődött a fa, még +pedig faragott, a közök kirakva apró kövekkel s igy bemeszelve sima +téglaház képét mutatá. Széles eresz volt a benyiló a ház közepén, +ettől az eresztől jobbra egy nagy szoba, virágos, méhes kertre +nyiló, balra egy kisebb szoba és konyha. Az ereszből volt a bejárás +a kamarába s a pincébe, mely a föld szinén volt s nem a föld alatt; +az ereszből a feljárás a hijjuba (padlás) egy odatámasztott jó +magas létrán.</p> +<p>A mi házunk már szép piros cseréppel volt födve, három kémény +füstölt rajta, a pityókás házon egy sem; annak a nagy szabad +tüzhelyéről a füst a hijjuban széledt el s szivárgott ki lassanként +a fazsindelyek hasadékai közt. Az esztendő verejtékes munkájának +minden gyümölcse szépen elfért e piros cserépfödél alatt. A +hijjuban négyoldalt sorban állottak a falusi ácsok faragta +szuszékok, öt köblöstől fel husz köblösig: ezekbe hordták fel a +buzát, a rozsot, a zabot, az árpát, a borsót, paszulyt, az aszalt +gyümölcsöt. Ami nem fért a szuszékokban, ott hevert csomókban, a +hijju tapasztott földjén. A pityókának nagy verem volt ásva a +pincében. A gerendákhoz volt erősitve, a pince hosszában, négy-öt +széles polc a téli almának. Átellenben a házzal, az udvar tulsó +szélén állt a kukorica-góré, székelyül: a törökbuzás-kas, ennek +lécbordái közül mosolyogtak ki a piros- meg sárgakukorica-csövek. A +galambbugos <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span> kapu egyik sarkában, a pityókás ház +közvetlen szomszédságában, kis házikó állt; ebben a +kenyérsütő-kemence. Egyszerüen <i>süjtő</i>-nek hivtuk. A kis +kaputól oldalt volt a gémes kut, mellette egy nagy meg egy kis +kővállu: este, reggel friss viz benne a legelőre járó állatoknak. A +ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis ablak +nyilt. Tyukleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem kapirgál-e +tyukanyó a veteményesben. Az uccára néző szoba előtt néhány +lépésnyi előkert, virágos. A ház már nincs meg, de egy fátyol +rózsabokor, melyet édesanyám ültetett, még él és virágzik…</p> +<p>Három ablak nézett az ucca felé, kettő a hátsó virágoskertbe, +egy nagyobb és négy kisebb az udvar felé. A hátsó virágoskert volt +legkedvesebb helyem. Az ágyásokban fehér szegfü, piros szegfü, +packona meg csukros viola illatozott. Az ablakokra felnyult a +mályvarózsa s ha kinyitottuk, be is hajolt azon. A kert egyik +sarkában orgonafa. Boroszlán nálunk a neve. A kerités egyik falának +épitett méhszin alatt sorakoztak a méhkasok. Itt szerettem +üldögélni, játszadozni egymagamban. Sok-sok száraz ágacskát +szurkáltam szép sorjában a földbe, öt-hat sorban. Nem katonák +voltak ezek, hanem kisdiákok. Ezek helyett a kis diákok helyett +mondogattam fel a leckét. Szándékosan hibát ejttettem sorban +tizzel, husszal is, mignem valamelyik a hátulsó sorban hibátlanul +mondta fel a leckét. Nosza, elévittem az első sorba. Igy játszottam +ösztönszerüen az <i>életet</i>. Mert, igy lesznek az utolsóból +elsők, az elsőkből utolsók, különösen, ha egy felsőbb hatalmasság +beleavatkozik. Én voltam ez a felsőbb hatalmasság, de +gyermekkorommal bucsut is mondtam ennek: sohasem lett többé senki +általam utolsóból első, elsőből utolsó…</p> +<p>Az udvar hosszában még egy veteményes huzódott, a „pityókás“ ház +folytatásaként. Felerésze a béresház járuléka volt: itt termett meg +nagyokat füllentő Demeter András esztendei káposztája, hagymája s +egyéb zöldsége. A karós paszuly meg a lopótök indája felfutott a +ház ereszére, összekeveredve lógott az ereszről a hosszuszáru +lopótök meg a hosszu, vékony hüvelyü <span class="pagenum"><a name= +"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> paszuly. Ecetet lopott ezzel +a lopótökkel kis hordócskából az öreg füllentő, bort aligha. +Átellenben a pityókás házzal, a telek alsó sarkában egyszobás +házikó huzódott meg, hajdan pálinkafőző, most „bérház“ ez is. Ebben +a kistermetü öreg Rigó zsellérkedett. Amennyire emlékszem, sokat +zsémbelt miatta édesapám, mert a munkát nem igen kedvelé. Forró +meleg napokon, mig a falu künn izzadt a napon, otthon felejtette +magát, ült, üldögélt az árnyékos szobácskában, eregette a füstöt +naphosszat – vajjon miről gondolkozhatott? Ő neki is volt egy +veteményes kertecskéje, melyet keskeny udvar választott el a +Demeter Andrásétól. E keskeny udvar végén huzódott meg a +zsupfödeles pajta, a hozzá ragasztott sertésóllal: a két zsellér +kevésszámu állatainak hajléka.</p> +<p>Szóval, a mi telkünk kettős telek volt: nagy és kicsiny s mintha +két gazdáé lett volna, kerités választotta el. A nagy telek hátsó +felében L alakban három nagy gazdasági épület sorakozott: két +szalmafödeles meg egy cserépfödeles csür, mind a háromnak födele +alatt egyben pajta is. A cserépfödelesben teleltek a „köteles +marhák“, ökör, tehén, ló, a zsupfödelesekben a borjak meg a juhok. +Külön kis ólak voltak a sertésnek meg baromfinak, kissé közelebb a +házhoz, hogy a röfögő meg kodácsoló jószágok mindig szem előtt +legyenek.</p> +<p>Ez volt a falu első gazdájának a belső telke. A csürök mögött, +természetesen, tágas csüröskert a szalmakazlaknak, a fedél alá nem +fért szénának, mely rendszerint tavasszal került sorára, amikor a +csürök odrai kiürültek. A csüröskert mögött terült el a gyümölcsös, +emögött egy lucernás, mely kirugott a Macskás-patakra. Ez a patak +volt a határ. Ezentul kezdődött amező, lankás hegyoldal, mely a +falu egyik szélét végig szegi. Hajdanában, az ősfoglaláskor a +Benedek-nemzetség birtoka, az idők során ősi és „jövevény“ +nemzetségek közt ugy elaprózódott, hogy husz esztendő keserves +munkájába került nekem, a pennás ivadéknak, amig a kardos nemzetség +földjének egy részét csereberével meg háromszoros-négyszeres áron +visszahóditottam. <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= +"Page_45">-45-</a></span> Igazabban: könyviró tollammal +<i>visszairtam</i>. (Csak türelem, türelem, majd meglátjátok, mi +lelket renditő dráma lesz még ebből.)</p> +<p>A mi házunk már nagy haladás volt a Mária Terézia pityókás háza +után, külsejében is, belsejében is, jóllehet a két házat hetven év +választotta el. De hát akkoriban csakugyan lassan forgott a világ +kereke, kevés volt a világjárta ember s ha egyik-másik hozott is +magával valamit, próbált is egy s más ujat, nem igen követték. +Ellenben a mi házunkat s a Gábor bácsiét huszonöt év sem +választotta el, de a különbség száz esztendőt is kitett. Ezt a +különbséget én a szentgyörgyi német iskola javára irom: itt tanulta +meg Gábor bácsi az épités müvészetét. Ő rajzolta meg házának +tervét, e szerint épült az uj módi, kőfundamentumos, égetett +téglafalu ház, melybe téglaoszlopokon nyugvó tornácból nyilt a +főajtó nagy, tágas szobába. Ennek a szobának két ablaka nézett az +udvarra, az udvar mellett egy kis gyümölcsösre, melynek minden +fáját András nagyapó, egy ablaka egy nagyobb gyümölcsöskertre, +melynek fáit már, egy vén diófa kivételével, Gábor bácsi ülteté. E +szoba butoraiból csak egy darabot emlitek meg: a feketére festett +<i>iróasztalt</i>, melybe széles palatábla volt beillesztve. Igen +jó arra, hogy hirtelen számolást elvégezzen rajta, papirost e miatt +ne pazaroljon. Ennek az iróasztalnak a gazdája háziszőtt, fehér +posztónadrágot viselt, akár a cselédje. Mondhatnám, dacosan, szinte +tüntetően ragaszkodtak az ősi viselethez a szabad székelyek +ivadékai, hivatták magukat fehérharisnyás székelyeknek, ellentétben +azokkal, akik nemeslevelet szereztek vagy nem is szereztek, de igy +meg ugy elurasodtak. Igen szegény urak voltak ezek többnyire, +kicsiny, rosszul müvelt földeken tengődtek s volt rá okuk, hogy a +Huszárok, a Benkők, a Keresztesek, a Nagyok, a Bardoczok, a Balók +(csupa kis- és nagybaconi familiák) jó módját irigyeljék.</p> +<p>Gábor bácsi iróasztalos szobájából jobbra is, balra is ajtó +nyilt. Jobbra egy tágas „tessék szoba“, benne háziszőtt +gyapjutakaróval bevont divány, üveges szekrény, nagy ruhaszekrény s +ágy is. Ha akarom: „szalon“, <span class="pagenum"><a name= +"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> ha akarom vendégszoba. +Mellette keskeny oldalszoba. Volt hát három lakószoba, eggyel több, +mint a mi házunkban. Az iróasztalos szobából balra a konyhába +lépünk: háromszorta tágasabb, mint a mienk. Innen garádics vezet +fel a kamarába, kamara mellett szintén garádics a hijjuba. A konyha +oszlopos tornácra nyilik, erről a tornácról garádics vezet le a +sütőkemencéhez s egyuttal a pincéhez is, amely már igazi pince: a +föld alá került.</p> +<p>Néhány lépésnyire a ház mögött kisebb épület, ennek födele alatt +a nyári konyha meg a gabonás: két oldalt egy darabban nyulnak végig +a hombárok, falusi ácsok mestermunkája, de főmestere Gábor bácsi +legkisebb fia, aki András nagyapó nevét viseli. Övé már a szülei +ház. Gábor bácsi, „a vén jegyző“, aki harminc esztendeig volt három +falu pennája, külön házat épitett magának a telek másik oldalán. +Kedves kis kőház: faragott kő az alja, kis oszlopos tornáca van, +kétoldalt rózsabokrok, a kicsi házban két szoba, konyha: éppen elég +egy öreg pár embernek. A világháboru sem tudta megkomoritani e kis +ház nevetős képét: ugy nevet, ugy mosolyog, mintha az ég soha, de +soha be nem borult volna fölötte.</p> +<p>De Gábor bácsi nemcsak magának épitett házat, épitett a +nagyobbik fiának is s ez már igazi uriház. Üveges verandán lépünk e +házba, üveges verandáról egy hosszukás keskeny szobába, melyben +tulságos nagy helyet foglal el egy öreg zongora… Balra virágos +kertre nyiló nappali, jobbra két szoba, tovább a téli konyha, ehhez +ragasztva a nyári. Ebben a házban tehát öt szoba van már, mivelhogy +szobának számit a zárt veranda is. S ennek a háznak nemcsak +zongorája van, de iróasztala is, holott gazdája, János gazda, csak +a felső népiskolát végezé. De a leányai már mind kijárták a +képzőt.</p> +<p>Itt most meg kell állitanom a tollamat, hogy mondanivalóim +sorrendjét meg ne zavarjam. Mert nagy utat kell megtennem még, amig +eljutok odáig, amikor a székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a +fiait, de a leányait is… Ez már ugrás, széditőnek látszó nagy +<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= +"Page_47">-47-</a></span> ugrás, de majd kisül, hogy nem is ugrás, +hanem fontolva haladó, egészséges fejlődés ez. Csak be kell +pillantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali három ablaka +nyilik s már ez mutatja, hogy ennek a háznak a gazdája ugrás nélkül +is halad előre, szépen, egyenletesen, testi s lelki szemünknek +jólesőn. Ez a virágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötte +illatozott virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nem nevel urnak az +édesapám, ma én volnék itt a gazda, mert, ősrégi székely szokás +szerint, engem illetett meg az ősi telek, mint legkisebb fiut. Ám +én „tudományra“ váltottam az ősi telket s szomszédja lettem a Gábor +bácsi fiának, kint a házam a falu szélén, nagy csendességben – jól +történt-e igy vagy rosszul, kisül, mire könyvemnek végire érek. E +pillanatban idegenül tengődök a nagy Babylonban s nem tudom, nem +lépek-e idegen földre, ha innen – megszökhetem… Ó, ó, megint félre +kalandoztam, János öcsém szép virágoskertjéről megfeledkezém. De te +megbocsátasz nekem, nyájas olvasó, hiszen vehetted észre, hogy +bódult a fejem, bódult a szivem. A mi virágoskertecskénket +gombolyag fenyőboronák keriték be, János gazdáét az udvar felől jó +móddal megalapozott, fonott drótsövény, az ucca felől fedett +kőkerités. Egy rózsabokor, melyet édesanyám, s egy körtefa, melyet +édesapám keze ültetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg. A +rég kiszáradt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőli részen, +végig orgonabokrok szelik a drótsövényt, közbe-közbe sugár vörös +fenyők, – gyönyörüséges kép s május havában mámoritóan illatos. A +méhszin helyett, melynek tövében annyit játszadoztam, uj méhszin, +melynek födele alatt a gyékényből font paraszt méhkasok s a +legujabb szerkezetü kaptárok szépen megférnek együtt. Édesanyám +oltatlan rózsájára kegyelettel néznek a piros, a fehér, oltott +rózsák s egy közöttük talán szeretettel is: emlékrózsafája ez annak +az ágynak, amelyben édesapám örök álomra hunyta szemét. Nagy +gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt málna-, ribizli s +mindenféle diszbokrok, az ucca felől sorban vadgesztenye, +vörösfenyő, hegedüfenyő s még egy <span class="pagenum"><a name= +"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> körte- s egy almafa: ez +utóbbinak ágai, éppen mint az én szülőházam ablakán a mályvarózsa, +behajolnak a nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, +harmónikusan, a régit le nem becsülve, az ujtól nem irtózva, +fejlődik az Élet, mivelhogy nem ott kezdik, ahová minden józanul +gondolkodó ember hite szerint, eljutni csak századak multán lehet. +Ha ugyan lehet…</p> +<p class="center">*</p> +<p>…Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem a Szotyori bácsi +karján. Mert Szotyori bácsi mégis itt hagyott minket, pedig hogy +szeretett s hogy szerettük mi is őt. Fészket akart rakni (nyilván +megkivánta Gábor bácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a +vén mester halálára nem kellett várnia: egész kepét kapott. Hát, +elment Szotyori nagy sirással-rivással, sirt ő is, siratta a falu +is, különösképpen a mi házunk népe s talán legkeservesebben siratta +meg egy pirinkó kis fiu, akinek ezután a maga lábán kell iskolába +járnia. S lám, a félkepére nyomban akadt pályázó, két diáklegény, +mindakettő – Benkő. A néhai vén tiszteletes gyámoltalan fia az +egyik, az a szegény Laji, aki buzával hizlalta a disznót, amikor a +maga gazdája lett; középajtai Benkő a másik, aki nevén kivül más +atyafiságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala. Lajinak, szegénynek +nem volt hangja, annál hegyesebb, csengőbb a másik Benkőnek, akinek +Sándor a neve.</p> +<p>Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, amikor Benkő Laji, +egy vasárnap délután, az egész falu szine előtt, Istennek házában +egzámenre állott. Mert a kántori pályázat valóságos egzámen vala. +Minden képező gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-vissza +vallatták a pályázót a zsoltáros könyvből. Nem elégedtek meg azzal, +hogy az istenitisztelet során végig énekelte a szokásos +dicséreteket és zsoltárokat, nevezetesen: a gyülekező, a felálló, +az ülő, a könyörgés és prédikáció közti éneket (mialatt a +tiszteletes a bibliából kikeresi a prédikáció alapigéjét), meg az +istenitiszteletet bezáró éneket, mert végre is ez csak egy-egy +ének, már pedig, gyülekező, felálló, ülő ének többféle van s +<span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span> hol vannak még a karácsonyi, husvéti, +pünkösdi énekek? És hol az urvacsoraosztás közben szüntelenül +szólók? Istenem, Istenem, mi tenger éneket kellett tudni s azt +orgonaszóval kisérni a kisbaconi félkepéért!</p> +<p>Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken, gyámoltalanul +betámolygott Istennek házába. Szinte hallom fogvacogását, a +cérnalábu áldozat térdeinek összeütődését: szánakozva nézték az +öregek, vihogásukat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam +tovább, ne mondjam, a mai szólásmondással élve Laji pályázata kinos +botrányba fult. Alig hallható hangon dünnyögte el a gyülekezőt: Im, +bejöttünk nagy örömmel… Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a +nagy öröm. Bizony, nem jött ő ide örömmel. Anyja, a vén papné +kényszeritette rá. De ő szegény csak nyomkodta tovább az orgona +billentyüit, nekifohászkodott a felálló éneknek, amely azért +neveztetik ennek, mert erre felállnak a hivek s állva hallgatják és +énekelik végig. Ó de szép ez az ének, ha szépen csengő hang vezet +az orgona mellől, s kiséri jó énekesek, leányok, gyermekek szoprán, +legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja! Csak ugy repül az +ég felé:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Te rólad zeng +dicséretünk.<br /></span> <span class="i0">Nagy Isten! Téged +tisztelünk!<br /></span></div> +</div> +<p>De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszegetten bukdácsolt, +s ha zengő hangu Benedek Sándor János, ez a szőkehaju, piros képü +fickólegény hirtelen át nem veszi a szót, a felséges ének bizony +nem jut fel az égbe… Zordon képü, hirtelen mérgü Dobai +tiszteletesnek csak ugy szikrádzott szeme a haragtól, dörgő hangon +kiáltott fel szegény fiuhoz: Elég volt, Laji, elég! – és Laji +szeméből megeredt a könnyek zápora, félre tántorgott az orgona +mögé. Érzékeny szivü nénémasszonyok szipogtak, merthogy igen +sajnálták a néhai aranyszáju tiszteletes gyámoltalan fiát. +Tekintetes Gál Dánielné keresztanyám asszony szégyenében (mivelhogy +Laji is keresztfia volt) kiszaladt a templomból. <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> Öregebb +rendü emberek nemkülönben sajnálkozának, csak a fiatalság vala – +mint minden időkben – kegyetlen: illetlen össze-vissza vihogás, +élesen csengő kacagás botránykoztatá meg az öregebb rendüeket.</p> +<p>Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következő vasárnap +délutánján! Vastag, telt nyaku legényecske volt ő, öblös torku, +bátor képü, apró, eleven szemü, hetyke járásu – bizony, nem +verődött össze az ő térde, nem vacogott a foga. Mint a győzelmében +bizonyos hadvezér vonult be Istennek házába, jobbra, balra +illendően hajtogatva fejét; csakugy recsegett talpa alatt a fa +garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelen leült, +végigfuttatta ujjait s érces hangon rázenditett: Im, béjöttünk nagy +örömmel!</p> +<p>Gál János megyebiró (ez nálunk a kurátor neve) büszke-boldogan +hordozta körül a tekintetét. Azt mondta ez a tekintet: <i>Van már +mesterünk!</i> Benedek Balázs, ez a higgadt, minden szavát +megfontoló ember, aki kellemetes baritonjával kisérte máskor a +mester énekét, most hallgatott s elégedetten hajtogatta a fejét. Az +ő fejének hajtogatása is azt mondta: Van már mesterünk. Ezt mondta +minden arc, minden szem. A <i>Te rólad zeng dicséretünk</i> +csakugyan zengett, s amikor következék erre <i>Mint a szép hives +patakra a szarvas kivánkozik</i>, Isten után való vágyakozás fénye +ragyogott a szemekben. Vajna Rózsi, az én egykori pesztrám, most +már nekiserdült, pirosalma képü leány meg is feledkezett magáról, a +szeme rátapadt a nap hősére, aztán egyszerre csak megcsendült a +hangja a zsoltár e soránál: <i>És hozzá kivánkozik!</i> +Megbotránkozással fordult felé minden szem. Gál János uram +haragosan intette le. Ó, pedig Rózsi igazán olyan szépen, olyan +„hegyesen“ énekelt s ugy el tudta nyujtani minden sornak az utolsó +szavát, hogy az a következő sorba beléolvadott… Hát azt én az én +hatesztendős butikó fejemmel gondolhattam-e, hogy Rózsinak már +rabul esett a szive? Hogy ő nemcsak Istenhez, de a nap hőséhez is +kivánkozék. Aminthogy, meglássátok, ennek a leánynak még ártatlan +szive tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak <span class= +"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> sok-sok +esztendő multán alszik el, pedig mi tenger könny oltogatá!</p> +<p>Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni +tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most +kezdődik az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju +dalnokot a zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a +husvéti, a pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires +nagy verekedésben verték hebegőre a nagyerejü, nagyindulatu embert) +a félkepéért ugy megénekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, +ha nem mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő +napján, Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés +idején és mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala +kiváncsi Gál uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték +a delinkvensről (mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram +a legnehezebb s a legszebb feladatot:</p> +<p>– Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik +zso-zsoltárt!</p> +<p>A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény +hitü kálvinisták dacos tanuságtételét Istennek örökkévalósága +mellett; ezt a fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a +legszebbet, az énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a +zsoltárt, mely ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek +fülébe:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Te benned biztunk eleitől +fogva,<br /></span> <span class="i0">Uram! Téged tartottunk +hajlékunknak.<br /></span> <span class="i0">Mikor még sem ég, sem +föld nem voltanak.<br /></span> <span class="i0">Hogy még sem ég, +sem föld nem volt formálva:<br /></span> <span class="i0">Te voltál +és te vagy erős Isten.<br /></span> <span class="i0">És Te +megmaradsz minden időkben!<br /></span></div> +</div> +<p>Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem +öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az +arcok, a szemek. Nem voltam – hála Istennek – csudagyermek, nem +kerestem, nem kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span> egy, amelyre kiül a kérdés: <i>hát +tanitónk van-e?</i> De későbbi időkből e napra visszatérve, +megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem +nyugtalanitott. Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló +tehát, hogy irni, olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a +tudományát átplántálja a gyermekseregbe, amihez pedig csak jó +igyekezet szükségeltetik: akkor is bolond volt, ma is bolond ember, +aki többet kiván ennél. A mi vén zsellérünket, a bölcs Demeter +Andrást, édesapám egyszer megszólitotta hebehurgya munkájáért. +Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs nyugodalmával: – +Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol, mint ahogy +tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott, s +most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt.</p> +<p>Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két +növendéke volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet +járt a Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai +közé oly szép kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez – sok +esztendő ide-oda próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben +jutottam el. Eleven eszü leányka volt, de amikor az uj tanitó +kipróbált az olvasásban, ő még sillabizálgatott, +mutatóujjacskájával végigtapogatott a betükön, én meg mutatóujj +nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medrében, ugy szaladtam végig +Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem +az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: <i>Flóri +könyve</i>. Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen +leánykájának, Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. +Bezerédj Istvánnak volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, +annak a nagyszivü embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait +a megalázottság, a földhözkötöttség járma alól, – s lám, ebben az +országban senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak +nagyságát szobor hirdesse időtlen-időkig; a legszebb, a +legtökéletesebb szobor, mire magyar szobrász ihlete és vésője +képes!</p> +<p>Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát +elejétől végig olvastam százszor meg százszor; <span class= +"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> kicsi +agyamban vittem az iskolába minden betüjét, képecskéjét, s bár +megkapott Indali Ábécéjének első lapján az „ő“ elé rajzolt őzike is +s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe, – Flórika könyve +maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én +gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! <i>Egyetlenegy.</i> +Halljátok, unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi +gyermek- és ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! +Nekem csak ez az egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak +a táblája maradt meg, – emléktárgyaim közt megtaláljátok – de ami +benne volt, ugy átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki +gyönyörüséggel mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü +versikéit: bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi +temetőbe! Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én +gyermek-ifjusági könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti +meg-megpihentek… Ez a könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: +mindazt a gyönyörüséget, mit az <i>egyetlen</i> könyv szerzett a +gyermeki léleknek, tetézve adni nektek, gyermekek!</p> +<p>…Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a +csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt +lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! – kisurran kezük +közül a kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az +iskolába, két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem +„illeték“, de – illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de +sajnálom őket, szegénykéket. A búsbeteg tejet szopott gyermek +érzékenységével nézem a hajszát, s bármint vágyakoztam az iskolába, +most, hogy közeledik a pillanat, kicsi szivemet szorongani érzem: +vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem szerint a kis +zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a mesék +végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az +első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt +gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle +a másodikat, harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja, +<span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> hányadikat – nem volt többé nyugodalma +tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, +lélekzetfojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem +volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó-estéken szedte föl, +s mondta tovább tóditva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott +szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért +egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még egyet, no még +egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva bujtam +karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist – ő volt az én +mesemondóm… Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor +világszép kertemből másodizben<a name="FNanchor_7" id= +"FNanchor_7"></a><a href="#Footnote_7" class="fnanchor">[7]</a> +kellett menekülnöm… Eleven, vidám, csipkelődő, csufondáros száju +vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat tóditó – könnyü volt +rekonstruálnom a mesemondó növendékleányt. S ahogy elnéztem, +elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem, amit +belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a +másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén +meg-megpihentek… Bezerédj Amália és Rigó Anis… Nagyúri nő az egyik, +zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én +az iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, +gyermekek. Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a +lelkem jámbor versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta +nép kincsesházának legdrágább kincseivel – szép volt, gazdag volt +az én gyermekkorom!</p> +<p>Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, +úgy olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, +csudálkozott, álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s +megcsókolt. Ezzel a csókkal „irta be“ a hatesztendős apró emberkét. +Hogy fölmelegitette, hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet +<span class="pagenum"><a name="Page_55" id= +"Page_55">-55-</a></span> ez a csók! Belenéztem a szemébe s mondtam +nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi!</p> +<p>– Ó, ne mondd, – mosolygott szinlelt csudálkozással.</p> +<p>– Tudom bizony!</p> +<p>– „Szöktetve“ is?</p> +<p>– Szöktetve is!</p> +<p>És szöktetett össze-vissza: 5×5, 4×9, 9×4, 6×7, 9×9 – édesanyám +meg gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a +szöktetésbe. – Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett +mosolygásom.</p> +<p>– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte +hirtelen Benkő bácsi.</p> +<p>Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.</p> +<p>– Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy!</p> +<p>– Ohó, – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">A macskának négy a +lába,<br /></span> <span class="i0">Ötödik a +farkincája.<br /></span></div> +</div> +<p>Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi +szivem elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, +váratlan gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami +nincs benne sem a Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, +még mi minden lehet, ami nincs meg ezekben! Alig tudtak +megvigasztalni.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről +meg van irva Flóri könyvében:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ködös és hideg +november,<br /></span> <span class="i0">Fázik akkor állat, +ember.<br /></span></div> +</div> +<p>Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon +a leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, +mind nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt +nagy kamaszok, <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= +"Page_56">-56-</a></span> a leánykák közt domborodó mellü +növendék-leányok, akik még az Indali Ábécéjénél tartottak, +mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De akadtak köztük +előrehaladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, a fia: ezek +már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan, +megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, merthogy az ő apjuk pap +vala… De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna +Ferenc, ez a barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem +pap, nem nótárius, nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, +kicsi gazda, – hogy lehet ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, +mondatokat ir oda, gyönyörü kerek betükkel, csuda, hogy tovább nem +gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy fiuk s nagy leányok mind +három-négy tele járnak iskolába s lám, a legtöbbje csak babukolva +olvas, – hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem lassacskán. Aki +felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki nem vitte fel +– hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November közepén, Szent +Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján volt az +egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut +volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a +hó, kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé +álltak, nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a +határ. Voltaképpen 3–4 hónap volt az esztendő, az iskola +esztendeje.</p> +<p>Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, +két télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor +sem haladt tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a +konfirmációs kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy +Györke nevü versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, +szinehagyott földabroszát, melyből egynehány helységnek a nevét ki +lehetett betüzni; az egyszeregyet; a számtudományokból a négy +alapmüveletet s a Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több +tudománnyal a kisbaconi iskola agyunkat meg nem terhelé.</p> +<p>Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt +közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár <span class= +"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> hatot +ültünk, üldögéltünk rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első +osztályába föl nem vett nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a +székelyudvarhelyi kollégium rektor-professzora. Ám az én időmbeli +kollegiumnak volt négy elemi osztálya is, ennek azonban csak a +második, legfönnebb harmadik osztályába vették föl a falusi iskola +„végzett“ nebulóit, akik közt 12–14 éves kamaszok is voltak.</p> +<p>Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a +hét esztendőnek. Benkő bácsi – igy mondanák ma – velem brillirozott +a virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Urasztala elé, ott előre, +jobbra, balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy +költeményt, mely nem volt benne az Olvasókönyvben: <i>A megfagyott +gyermek</i> volt e költemény. Irta báró Eötvös József. Igy: +E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta: E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor +ez az Eötvös báró <i>csak</i> költő volt, s talán maga sem hitte, +hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a népoktatási +törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De amikor én +A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már olvadozott +ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak a +remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt +virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny +története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik +nekem, akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép +sirt hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert +ez elég hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az +iskola legapróbb gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára +jövendölé meg Gál János megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő +is keresztapám volt!): me-meg lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a +le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól jövendölé Gál uram, mert bár +palást, az öreg korral folyton növekvő nagy bánatomra, vállamat nem +födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon át beszélhetek az én +népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak érezém…</p> +<p>Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné <span class= +"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> +keresztanyámasszony hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy +zsákot, a pad fölött áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a +templom földjén tenger sok aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt +ebben meglepő minden egzamen végén hol ez, hol az a néni, néha +többen is, szétönté a maga aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s +egymás fején-hátán rohantak ki a gyermekek, mohón estek a pompás +csemegének, az erősebb félre lökte a gyengét, volt sirás, kacagás – +ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet. Én az első pad külső +szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad hátához, mikor aztán az +én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a dulakodást…</p> +<p>Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, +most a jövendölését megpótolhatá vala: – pa-pap, de sze-szegény… +Alig hiszem, hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tünt volna e +kép: a templom közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy +meg ott áll, álldogál szótlan, gyámoltalan – mely boldogitó, mely +megnyugtató érzés ma, a 60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán +véges-végig, sohasem vegyültem a dulakodók közé, mindig csak +álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!</p> +<p>Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_59" id= +"Page_59">-59-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT03" id="CHAPT03"></a>HARMADIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, +akivel az olvasónak még gyakran lesz találkozása.</p> +<p>A második egzámen után az egész falu tudta, hogy ősszel +kollégiumba visz az édesapám. Onnét tudta, mert az Urasztala előtt +én szavaltam a bucsuztató verset. Bizonyos, hogy nem poéta irta e +verset, mert emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg. Nyilván, +kántorfaragta rossz rigmus volt, melyet Isten tudja hány iskolában +hadart el az iskolától bucsuzók nevében az a fiu, aki vagy a +legjobb tanuló, vagy a tanitó kedveltje, vagy a – pap fia volt. Mit +tagadjam, én voltam Benkő bácsi kedveltje, sőt, ugy látszik, ennek +az esztendőnek a legjobb diákja is. Ebben nincs semmi csudálatos: a +mi házunk volt a falu egyetlen könyvszerető háza. Az egész faluban, +a pap kivételével, csak édesapámnak járt ujság. Rendszerint velem +olvastatta fel a königgréci csatáról szóló hireket s minduntalan +megállitott: lassabban, fiam, lassabban. Vajmi keveset értettem +abból, amit olvastam, de azt megértettem, hogy valahol messze +rettenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlan +könnyezéssel kisérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: Oh Istenem, +Istenem! Megértettem, hogy tengersok katona áll szembe, ezek mind +lövik, vágják egymást; hogy sok szép magyar fiu vére hullott idegen +mezőre, köztük a Benedek Temető<a name="FNanchor_8" id= +"FNanchor_8"></a><a href="#Footnote_8" class="fnanchor">[8]</a> +Istváné is, akinek halálát azonban nem ujság, de feketepecsétes +levél jelenté. <span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span> Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve, +szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, +természetesen, a Szent Biblia nyitja meg, mely egyuttal a család +anyakönyve is. A Szent Biblia elején, üres lapon volt feljegyezve +mindakét nagyapám s nagyanyám születésének s halálának esztendeje. +Utánuk következett édesapám, aki 1815-ben, november havában, +édesanyám, aki 1822. május havában született. És sorban hét +gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzem én 1859-cel.</p> +<p>Hosszu élete folyásán nyolcszor olvasta végig édesapám a Szent +Bibliát, s mindjárt hozzáteszem: nem volt nagy templomjáró, ő, a +vallásos lelkü, istenkáromlásban soha nem találtatott ember. Istent +tisztelte, de perlekedő természetü szolgáját, az én keresztapámat, +nem igen. Semhogy őt hallgassa, inkább a Bibliát olvasá.</p> +<p>A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve +Budai Ferencnek, a tudós debreceni professzornak történeti Lexikona +volt, s holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt +meg, az M betüig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is, A nemes +székely nemzetről szólót, melyben régi jelesebb székely családokról +is van feljegyzés. Ebből a könyvből mosolygott rá egyik ősünknek, +Benedek Keresztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén +Udvarhelyszék királybirája volt. A szükszavu feljegyzést bő +kommentárral kisérte édesapám. Apáról fiura maradt az emléke, hogy +Keresztély királybirónak halastava és jégverme volt. Halastónak is, +jégveremnek is ma is meg van a nyoma az én kertemben. A halastó +felett ma is buzog a forrás, mely friss vizzel táplálta. Ma az én +házamba s kertembe innen ágazik szét a viz, ha ugyan bánatában ki +nem apadt…</p> +<p>Több rendben olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazását +is, mely az én gyermekkoromban tiltott, rejtegetett könyv volt. +Nemcsak édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, +agyon-olvasott könyve volt Mayer István esztergomi püspöknek az +1859-ik évre szóló Kalendárioma. Ezt édesapám annyira <span class= +"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> +megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a derék püspök István bácsi név +alatt szerkeszté Kalendáriomait, melyek tele voltak falusi népnek +való, Egy ballépés ezer bajt okoz s efféle hasznos és erkölcsös +történetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a fagyott embert életre +kelteni; szivrehatóan prédikált a pálinkaivás szomoru áldozatairól, +s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">A pálinka gonosz +ital,<br /></span> <span class="i0">Ki azt issza, korán +meghal.<br /></span> <span class="i0">Nyáron izzaszt, télen +fagyaszt,<br /></span> <span class="i0">Okos ember nem issza +azt.<br /></span></div> +</div> +<p>Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény, meg András, a +gazda! Hogy faltam e könyvet, melyet Boros Mihály – amint később +megtudtam – német földből ültetett át magyar földbe, de +szinmagyarrá lett ám a könyv az ő tollán – nagydiákkoromban is +gyönyörüséggel olvasám. És kézről-kézre járt, – össze-össze is +pereltünk rajta – Kriza Jánosnak, az unitárius költő püspöknek +halhatatlan könyve, a <i>Vadrózsák</i>, a székely népköltésnek e +kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonitsátok, hogy első könyvemet +az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelém. Ennek +tulajdonitsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifju készen hozá +táskájában, világhóditó álmokban gazdag szivvel, ide, a +tündérvárosba, melyről ugyan ki hitte volna, hogy gyászfekete +városra sötétedik valaha; melynek komor falai közt a szabadonjáró +foglyok százezrei támolyognak, porig alázottan, reménytelen +csüggetegségtől görnyedetten – ide, ide hozta első könyvét a 17 +éves gyermek – – óh, jaj, miért hozta ide?! Kinek hozta ide?!…</p> +<hr class="tb" /> +<p>Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán az utolsó, nem a +„nyájas“ olvasó kezébe való. Avagy lehet-e irni csendesen folyó +vizhez hasonlatosan folydogáló könyvet, amikor gyászfeketébe borult +az ég felettünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeomlani +<span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span> készül? Amikor mind a magyar, akihez a +nagy összeomlás, vaksötét esztendejében száll le a Halál angyala, +„mint magyar, reménytelenül hal meg?“</p> +<p class="center">*</p> +<p>Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az +ereje, amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s +nemzedékről nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordságával keményen +dacoló. Romlott vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob +ki, mint föld méhének minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, +tied a dicséret, a dicsőség, hogy a nagy összeomlás rettenetében +sem reszket a kezem; hogy lelkemnek rendülése, szivemnek háborgása +hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké leszek s repeső szivvel +vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.</p> +<p>…Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet +rajzolni képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra +meg ujra tollam elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas +ember az én apám. Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, +arcán a Benedek Huszárok jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a +halál keze is csak meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit +ősanyánk szerelmetes lelke lehelte ezt a rózsát első gyermekének +arcára s azóta kivirágzik a nemzetség minden fiának, leányának +arcán?) Hirtelen lobbanó harag szikrákat csihol ki ebből a mélyen +fekvő szemből, állandó jellege – szelid mosolygás. A mesemondók +mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott, hallott, öröklött és +átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket szeret; csakugy +ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál csendesen +történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább +üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet +mesél, végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval +is a hallgatót: de hiszen ez csak – <i>rege</i>. Igy mondja: rege. +Igy, és nem: mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába +olvasta igy a regények cimlapján: ő neki minden történet – rege. S +mivelhogy rege és nem igaz valóság, bár olvasás közben <span class= +"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> könny gyül +szemébe, hamar megvigasztalódik s megvigasztal minket is.</p> +<p>A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, +legmélyebb, sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, +henyélést nem tür. Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a +kezén házanépének, cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg +vonul ki, édesapám a vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok +a közkatonák. Csak édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem +égette nap heve, nem durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes +volt erdőbe, mezőbe. Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak +gondját ott hagyhatá s könnyü asszonygereblyével a szénát +gyüjtheté.</p> +<p>– Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei +munkájának több a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy +boglyácskára valót összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall +a ház, meg az udvar, ha nincs rajta az asszony szeme. A <i>jó</i> +asszony szeme. Mert – mondogatta édesapám – a gazda nem hordhat be +annyit a nagykapun, hogy a rossz asszony ki ne hordogassa a +kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne mosolygott a nyugodt +ember tudata: az én feleségem nem hordja ki. Sohasem is vetett uj +buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is volt a buzája +üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a kiskapun nem +hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a „bejáró“ szegény +asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért jöttek s +üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak rejtegetnie +a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be könyvébe. +Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre egy +nagy aranykönyve.</p> +<p>Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki +nem fogyott. Meg-megcsendült erdő, mező az egészséges kacagástól, +egy-egy pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, +annál serényebben mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, +hol egy leányt, mindig olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt +szerzett a legénynek feleséget, a leánynak férjet, nem hozzájuk +illőt. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= +"Page_64">-64-</a></span></p> +<p>– Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. +Ott van Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan +legény, akinek nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem +egész kár.)</p> +<p>Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is +csuf név.</p> +<p>– Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. +Bezzeg hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább +leánya.)</p> +<p>Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát +szerette munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta +gyorsitja a kezet, lassitja a szomoru.</p> +<p>Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám +meleg szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, +szegény gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek. Nem tudott ugy +elmenni gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne +szólitsa; s ritkán indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző +zsebében ne lett volna alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek +való. Amikor én a kisbaconi „akadémiát“ elvégeztem, édesapám még +javakorabeli, egyenestartásu, erőtől, egészségtől duzzadó ember +volt, de már – nagyapó. Valóságos nagyapó. S im, egyszerre a falu +összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha végigment az utcán, +meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár nagyapó? Ha több +gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu elé, eltréfált +velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy gyermek +ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!</p> +<p>Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s +dudolta csöndesen:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Gyi, te, lovam, +Barassóba,<br /></span> <span class="i0">Mit hozok én +Andriskának?<br /></span> <span class="i0">Csengőt-bongót a +nyakára,<br /></span> <span class="i0">Aranyvesszőt a +hátára.<br /></span> <span class="i0">Gyi te, lovam, gyi te, +gyi!<br /></span></div> +</div> +<p>Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt +rémülettel kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, +atyafiak, ide, ide! Segitsetek! <span class="pagenum"><a name= +"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p> +<p>Volt erre kacagás meg tülekedés.</p> +<p>– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!</p> +<p>Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.</p> +<p>Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a +kisbaconi gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó +sirjára…</p> +<p>S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a +legkisebbet hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü +cserfa-erdőbe, mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása +hallik be, de a vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre +gondolok, (s de sokszor gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János +dala:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Erdővidék az én +hazám,<br /></span> <span class="i0">Székelynek szült +édesanyám.<br /></span> <span class="i0">Zöld erdő +zugásán,<br /></span> <span class="i0">Vadgalamb +szólásán<br /></span> <span class="i0">Nevelt fel jó +apám.<br /></span></div> +</div> +<p>Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint +egyszerre a nap kimosolygott.</p> +<p>– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk +gombászni.</p> +<p>Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az +erdőnek. Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis +kötőkosarat. Hát, szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy +fehérlett meg kékült a föld a keserü meg a kékhátu gombától. +Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk, ujjongtunk, kacagtunk, zengett +az erdő. Egyszerre csak megszólal édesapám halkan: – Nézzétek, +amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. Én meghuzódom egy fa +mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az asszonyok s kérdik, +hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok jöttetek ide.</p> +<p>Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a +gombát, s közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is +gombásztak. Bezzeg, hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük:</p> +<p>– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim? <span class= +"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> +<p>– Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.</p> +<p>– Ó ne mondd!</p> +<p>– Magunk bizony! – erősitettem én.</p> +<p>– Ó, ó, – csóválgatta fejét az egyik asszony – halljon ide, +komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s +apának, aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már +én Dárius kincséért sem tenném meg.</p> +<p>– De még én sem!</p> +<p>– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik s +feleletet sem várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz +mostoháról, aki rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös +gyermekit az erdőbe s hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak +szegény gyermökök, hogy zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! +édösapám! Hiszen kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát +csak bolyongtak erre, arra, keresték az utat hazafelé, s addig +keresték, hogy bevesztek a rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s +egyszerre csak találtak egy kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból +volt épitve. Abból a’…</p> +<p>Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk +Jancsi és Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most +hallottuk először, fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, +megkönnyebbült kicsi szivünk, amikor véget ért a mese, s Jancsi és +Juliska helyett a vén boszorkány került az égő kemencébe. Amikor a +mesének végire jutott az asszony, akkor jutott eszébe megkérdezni, +hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei vagytok, lelkem?</p> +<p>– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt +illendően Anikó.</p> +<p>– Azé a nagygazdáé?!</p> +<p>– Azé, erősitettük mindaketten.</p> +<p>– Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó +asszony. Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a +szegény hogy éljen?!</p> +<p>Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa +mögül. Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az +„engedelmet“ (a székely <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= +"Page_67">-67-</a></span> bocsánat helyett engedelmet kér), hogy +igy meg ugy, de hát ki is hitte volna.</p> +<p>– Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, +igaz-e?</p> +<p>Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint +mentünk, mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából +kiröppen egy vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd +búgni, burukkolni.</p> +<p>– Láttátok-e, – kérdi édesapám, – honnét repült ki az a +galamb?</p> +<p>– Láttuk! Láttuk!</p> +<p>– Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem +tud fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna +megtanulni a fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. – +Jószivvel, mondta a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, +aztán magyarázta, hogy igy meg ugy kell azt rakni. – Tudom, tudom, +mondta mindegyre a galamb. Hej, megharagudott a szarka, s mondta: +No, ha tudod, hát csináljad tovább, s azzal elrepült. De bizony a +galamb nem tudta tovább rakni a fészket. Azóta sem tanulta meg.</p> +<p>Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két +mese meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért +gyökeredzett meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol +lejátszódott mindakét mese. Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel +gyermekfantáziám a mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a +vadgalamb, arra rajzoltam a képet, amint a szarka fészket rakni +tanitja a galambot. S amikor később megismerkedtem Kriza szép +versével, ennek az erdőnek hallottam zugását, ebben az erdőben +vadgalamb búgását.</p> +<p>Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a +piránkó gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során +még jobban megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy +nemes alakja folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt +legnagyobb, amikor görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s +karomat karjába öltve feltámogattam a garádicson a verandára s +karosszékbe ültetém…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT04" id="CHAPT04"></a>NEGYEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei +életet, amilyennek ő kis gyermekkorában látta.</p> +<p>Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, – „Erdővidék az én +hazám“, meg-megdobogtatja szivemet: ennek az erdőkoszoruzta +vidéknek egy kis részecskéje az én falum is. Talán a legkisebb +Erdővidék tizennyolc faluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen +oszlik meg Udvarhely és Háromszék között: kilenc-kilenc falu jut +ennek is, annak is. Legkisebb az én falum, de nem legkisebb az +erdeje: ötezer katasztrális hold a területe. Nemcsak gyermekszemmel +nézve „rengeteg erdő“ ez, de rengeteg erdőnek nézem ma is. +Különösen e pillanatban, a Nagykunság fában szegény földjén +folytatván e könyvnek irását.</p> +<p>Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik. Az egész oldal +szántóföld, mindössze egy nagy terebélyes vadkörtefa az ormán, több +fa nincs: nyilván arra született ez a fa, hogy szemmel tartsa, +őrizze a falut. <i>Csikoldal</i> a neve a szántóföldnek s a szélén +meredeken kikanyargó ut: <i>Csikorra</i>. Ebből sejthető, hogy ez +az ut <i>Csikország</i> felé vezet. Mert Csikországnak hivják +nálunk felé Csik vármegyét: ma tréfásan, de vannak, akik komolyan +állitják, hogy valaha régen a Székelyföld e része – ország volt. +(No, lám, mondaná Clemenceau ur – ha nektek egy vármegye is ország +volt, nem elég nagy ország nektek tiz vármegye?)</p> +<p>Ugyancsak megizzadunk, amig kiérünk Csikorra tetejére. Három +oldalról cserfaerdő koszoruzta puszta fensik az erdőség +előcsarnoka: <i>Csikhátja</i> a neve. Azt <span class= +"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> hinnétek, +ugy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem. Nem jól hiszitek, mert +itt minden harmadik esztendőben csudaszép buzatenger hullámzik. Egy +esztendőt pihen a föld nálunk, juhnyájak legelik s trágyázzák, +közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélos buzát vet +belé, a második esztendő tavaszán zabot, árpát, kukoricát, +pityókát, aztán következik ismét a pihenés esztendeje. Higyjétek el +nekem, nincs rossz föld, csak rossz gazda. A székely pedig nem +rossz gazda, szerelmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, a +fensikon ha körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. A mi erdőnket +félkörben karimázza egy hosszan elnyujtózkodó hegylánc s hegylánc +hátán ég felé emelkedik a Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. +Nóta is van a Feketehegyről:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Füstöl +Feketehegy,<br /></span> <span class="i0">Hallig zugása +is,<br /></span> <span class="i0">Ez a barna kis +leányka<br /></span> <span class="i0">Igen-igen +hamis.<br /></span></div> +</div> +<p>A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetején álldogál egy +fenyőfa egymagában, mint vén ember fején egyetlen, ágaskodó +hajszál. A Piliske büszkén néz le Feketehegyre is, Kapushegyre is s +a messze végtelenségben elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása. +Az ő fején csillan meg az első hó, messze földön hirdető: jön a +tél. Az ő fején barnállik legtovább egy-egy havas foltocska, amikor +már rég itt a jó meleg nyár s madaraknak, kaszás legényeknek, +takaró leányoknak énekétől hangos az erdő.</p> +<p>Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kisbaconi erdőnek +Csikország felől. Ennek a három hegynek a tetejéről messze belátsz +a csikországi sikságra, honnan sürü sokaságban mosolyognak feléd a +csiki faluk apró-zsindelytetős házai. Menj ki Csikorra tetejére, az +utból se jobbra, se balra ne kanyarodjál, s Csikországba jutsz, +erdőben járva végesvégig. Kezdi a cserfaerdő, folytatja a bükkös, s +mind fölebb és fölebb emelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk +szélén kezdődik a fenyő, hogy aztán egész Csikországot beboritsa. +<span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> Mikor még vasutak nem voltanak, a mi +erdőnkön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi erdőnkön +hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulkokat s apró székely +lovakat. Nagyvásárok idején mindig tele volt az udvarunk csiki +tulkokkal, ökrökkel, lovakkal. Ismerős és nem ismerős emberek +kértek szállást éjszakára, amire édesapámnak, mint minden székely +embernek, ez volt a válasza: <i>Istené a szállás</i>. Egész +Csikország népe a katholikus hitet vallja. Erdővidék népe, két +falu, Barót s Miklósvár kivételével, a református meg az unitárius +hitet, s akár hiszitek, akár nem, a más-más hitet valló népet +szives, meleg barátság fonta össze s fonja ma is. Édesapámnak +kedves komája volt csikszentsimoni Kerekes András s ez a komaság +átöröklődött: Kerekes András keresztapámuram András nevü fia +tartotta keresztviz alá Gábor bácsi egyik gyermekét. Pápista, +kálomista, unitárius székely a más-más hit mellett vallott s vall +egy közös, egybeforrasztó hitet is: <i>Atilla volt az +ősapánk</i>.</p> +<p>Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! – kivánkozik tollamra a +bus sóhajtás, de elfojtom, mert köt az igéretem: az iró +feleleveniteni próbálja az erdei életet. Ne hidd, hogy a mi ötezer +holdas erdőnk – erdő és semmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületü +legelők s a lankás oldalakon, a hegyek közé, csörgedező patakocska +partja mentén összeszorult kaszáló rétecskék. Szentgyörgy napjától +Szentmihály napjáig e legelőkön épülnek az ökrök, a borjak, a +lovak; a faluhoz közeleső részeiben a tehenek, s kaszálás után a +juhnyájak is. Akkor az egész erdő – legelő.</p> +<p>Az erdő fája az én gyermekkoromban közös vagyon. Kiki annyi +tüzelőt meg épületfát hord el onnan, amennyit csak bir: maga +szükségére, eladásra is. Legtöbbet az, akinek kevés a szántóföldje, +de van két lovacskája, s mert hamar végez a mezei munkával, hordja +a fát piacra: ebből pótolja a kenyerét. Csak később semmisül meg a +„régi székely törvény“: mindenkinek földbirtoka arányában szabja +meg erdő- és legelőjét az „uj magyar törvény“.</p> +<p>Junius végén, amikor a rétről betakaritották a szénát, +<span class="pagenum"><a name="Page_71" id= +"Page_71">-71-</a></span> s az erdei kaszálókra került a sor, a +falu népének jófelerésze felköltözött az erdőbe s buzaaratásra, ami +nálunk julius vége táján indul meg, költözött haza. Valóságos +költözködés volt ez, de vidám s nem szomoru, mint a városi +költözködés, nem is beszélve arról a költözködésről, amikor emberek +ezrei költözködnek el az édes anyaföldről, komor vasuti +teherkocsikban s végezetül ezekben a kocsikban is maradnak +esztendőszámra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak, sirnak, +keseregnek és soha, de soha nem fogják megérteni: mi nagy bünt +követhettek el, hogy ennek hontalanság lehessen a büntetése?!</p> +<p>Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy szénahordó szekér +derekát megrakták szénával s e közt helyezték el a törékeny +edényeket: tálat, tányért, korsót; tarisznyában kést, villát, +kanalat. Széna közé ültették a puliszkafőző üstöt, kisebb-nagyobb +zacskóban puliszkalisztet, mindenféle főzeléket, szalonnát, turót, +hagymát, sót, s legalább egy hétre való kenyeret, akkorákat, mint +egy-egy taligakerék. Ezen a szekéren nyujtóztatták el a kaszákat, +villákat, gereblyéket. S vittek pokrócot is takarónak, nem a +férfiaknak, de a fejér-, meg a gyermeknépnek. A mi szekerünkön volt +egy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám csusztatta be a széna közé… +Ugyan kinek, ha nem nekem?</p> +<p>Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdult meg a falu népe: +hosszu szekérsor kigyózott föl Csikorra kanyargós utján. Csak a +gyereknép ül szekéren, a nagyok, férfiak, nők a csendesen haladó +szekér után mendegélnek.</p> +<p>Buzatenger hullámzik Csikhátján, buzatenger közt kanyarog az ut, +de már közvetlen előttünk az erdő, cseróriások közé hajlik át az +ut. Többszáz esztendő viharával dacoltak ezek az óriások, köztük +nem egy villámütött, – ennek hosszu fekete utat vágott oldalán a +villám, annak meg a testét oly mélyre égette, hogy barlang támadt a +nyomán: két-három ember elbujhat benne. Az idők során erősen +megritkult az óriások sora, busan feketélnek a levágott cseróriások +tövei, itt-ott egy halom domborul: sirhalom ez, sirhalma a +lassanként <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span> eltemetődött óriásoknak. Messzire el +lehet látni a cseróriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez +erdőrész neve. Ide látszik balról Érces pusztája: hosszan, szélesen +elterülő fensik, csak itt-ott szomorkodik rajta egy-két öreg +szomoru nyirfa. Térdigérő füvet terem ez a fensik. Alatta huzódik +meg sötéten, rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sürü rengeteg: +Istenkas a neve. Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás +idején… S mert jól elrejté, Istenkasnak nevezék el. Istenkas +fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak, meg-megtorpanva s átugorva az +itt-ott összetorlódott kőgátakon. S ihol itt van mindjárt Érces +borvize: messze földön a legjobb borvizet bugyogtató. Érces borvize +mélyen beásott, szük mederbe csurdogál, vörösre festve a medret is, +a meder meredek oldalát is. Meredek oldalból barlangok szája +vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasas viz festette vörösre, de +szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett valaha +régen, talán most is… Apáról fiura száll a mese, hogy tenger arany +volt itt, de egyszer régen, igen régen, idejöttek a +„magyarországiak“ s az aranyat elvitték…</p> +<p>Miféle mese ez, hogy a „magyarországiak“ vitték el a kisbaconi +erdő aranyát? Ennek a magyarázata igen egyszerü. Amikor még vasut +nem hozta-vitte egymáshoz a székely meg a magyar testvért, a +székelynek az Erdélyországon tul eső terület volt „Magyarország“, +Erdély – az Erdély. Székely testvér a magyar testvért alig-alig +látta, oly messzire éltek egymástól, akár két, egymástól idegen +ország gyermekei. Csuda-e, ha mesét szőttek-fontak a +magyarországiakról? Hiszen még ma is oly messze-messze van +Székelyország Nagymagyarországtól… Székelyországnak csak lassan +mendegélő vasut jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak ugy +surolják a nyugati szélét…</p> +<p>De csak menjünk tovább. A szekér-karaván bekigyózik egy lejtős, +köves uton, nagyokat zökkennek a szekerek: bizony jobb itt +gyalogszerrel járni. A cseróriásoknak bucsut mondunk, itt már +kezdődik a bükkerdő: az utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sürüje +szegi. Ide csak delelőben süt be a nap: be pompás <span class= +"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> sétautat +lehetne itt csinálni! De ez csak most jut eszembe, irás közben. +Tudtam is én akkor, mi az a sétaut. Havasi patakon gázolnak át a +szekerek, aztán nagy, meredek hegyen kanyarognak föl, még egy +kanyarodás a bükkfaszegte uton: itt vagyunk <i>Györkovácsban</i>. +Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak is a legtöbb +erdei kaszálója van. Györkovács mellett van Bodvaj nevü vasbánya, +mely sokszáz esztendővel ezelőtt egy György nevü kovácsé volt: az ő +nevét örökité meg egy többszáz holdas terület. Van azonban +Györkovácsnak <i>ága</i> is, <i>feje</i> is, <i>loka</i> is: ez +utóbbi mélyebben fekszik, a patak mentén, ezért a neve lok.</p> +<p>Édesapám Györkovács ágában vert szállást. Ennek a kaszálónak +kert képe volt: köröskörül fák meg bokrok szegték a lankásan +emelkedő kaszálót, a határán, domb tetején, terebélyes bükk-óriás +volt ennek a kicsi szigetnek a királya. Még inkább nevezhetném +mesebeli madáróriásnak, melynek szárnyai alatt egész sereg +madárfióka huzódik meg. Husz-harminc ember huzódhatott e faóriás +alá az eső elől, sürü lombján egy csepp eső sem szivárgott át. +Bükk-óriástól néhány lépésnyire a legénység leveles ágakból +sátoralaku kalibát „épitett“ nagyhirtelen, a hazulról hozott +szénával jó vastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, az +élelmiszereket s kétoldalt szénát is teritettek a földre – ez volt +az édesapám ágya s az enyém. A többiek mind a szabad ég alatt +hálnak, hatalmas tüz körül. Ki háttal, ki hassal fekszik a lobogó +tüznek, mignem aztán a nagyokat füllentő vén Demeter András meséin +szép lassan álomba szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes +sötétjében felgyulnak itt is, ott is a tüzek: ha ma visszagondolok +e képre, ugy vélem, igy loboghattak az áldozati tüzek ezer +esztendővel ennek előtte. Az ősrégi nomádélet ujkori mása ez az +erdei élet. A sátrak előtt égő máglyák, körülötte ülő és heverő, +messziről kisértetiesnek tetsző alakok, a tüz fejénél ősz, öreg +ember ül s mesél a honfoglalásról…</p> +<p>Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszig juhpásztor, +téltől tavaszig szabó- és szücsmester vala. <span class= +"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> Házi +fekete posztóból ő szabta, varrta nekem az első téli nadrágot s +kurta kis zekét. A legényeknek ő „remekelte“ a térdig érő, +tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugyebár, miért tettem +macskaköröm közé a remeklést. Hirtelen tákolás volt bizony az ő +munkája. Összehányta, mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal +cselekedte. De mintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás, +elpárolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond ember, aki +jobban táncol, mint ahogy tud.</p> +<p>Ha a falut felbundázta, átballagott Csikországba, honnét +tavaszra került haza, egy zacskó huszassal meg egy zsák +hazugsággal. E hazugságok közt esztendőről esztendőre ismétlődött +egy arról a gonosz mostoháról, aki két mostohagyermekét sütőlapátra +ültette, az égő kemencébe belökte, ahol is azok, szegények, porrá +égtek. Erős a gyanum, hogy ez a hazugság a Jancsi és Juliska mese +töredéke, s mint töredék is meghamisitva, mert hiszen nem a +boszorkány lökte égő kemencébe a két gyereket, hanem, mindnyájunk +megkönnyebbülésére, a gyerekek a boszorkányt. Most is elmondta ezt +a hazugságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én hiszem, – +aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hiszitek-e? – Hisszük, +hisszük! – kacagtak a kaszások.</p> +<p>De nagyokat füllentő Demeter András nem érte be Csikországgal, +bekalandozta Erdélyországot is. Hol, hol nem, valahol szerzett egy +kéregető könyvecskét: soha le nem égett templomokra kéregetett az +öreg. Ahány gróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mind +felsorolta névszerint. Erről is, arról is tudott valami történetet, +de különösen nagy kedvvel mesélgetett Haller János uramról, a +fejéregyházi grófról, a szegény emberek kegyes pátronusáról. +Szájtátva hallgattam a mesét arról a Haller Jánosról, aki József +császár korában élt s aki még a császárnak sem akart kitérni az +utból. – Ugy volt az, nagyuram, – mindig édesapámhoz mesélt, – hogy +befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyos hintajába Haller +János uram, s hát amint vágtat Segesvár felé, vágtat vele szembe +ugyancsak hat paripa, de mind a hat fejér, mint a frissen esett hó. +– Hej, haj, ki járhat itt az én fődemen hatlovas hintón, gondolja +<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span> magában Haller János uram, s hát abban a +szempercben nagyot rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller János +uram kocsisának: Félre az utból, hé!</p> +<p>– Hó! állj meg! – kiáltott elé a kocsisának Haller János +uram.</p> +<p>Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbe cüvekelték +volna, megállott a hat fejér ló is. Akkor felállott János uram s +mondta: Félre az utból, paraszt! Tudod-e, hogy kinek a fődjén +jársz? Ez a főd az enyim. Efelett a főd felett enyim a nap is, a +hold is, a csillag is, enyim a lebegő ég is!</p> +<p>Hej, Szüz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csak feláll erre a +hat fejér ló gazdája is, nem szól semmit, csak kétfelé huzza a +fejér köpenyegit s hát a mejjin, mint egy tángyér, akkora +aranymonéta ragyog! De ugy ragyogott, hogy Haller János uramnak még +a szeme is káprádzott a ragyogástól, pedig egymástól jó messzire +álltak. Bezzeg hogy az aranymonétáról megismerte József császárt +Haller János uram, illendőképpen kitért s elszalutált mellette…</p> +<p>Igy üzte-füzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázott meséit a +vén füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogy két erős kar szép +gyöngén felemel és hallottam félálomban, amint mondta: aludjunk, +bátyám uram, aludjunk (ez volt a becéző megszólitása), lefektetett +a szénaderekaljra, fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost, +pokróccal betakart – akárcsak édesanyám.</p> +<p>Sürün ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pirkadásán, +körülnéztem a kalibában: egyedül voltam. Nem az ajtón kopogtattak, +mert hogy a kalibának nem is volt ajtaja. Ismerős hang volt már +nekem ez az éles, zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a +kaszások. Kibujtam a kalibából: a nap még valahol a Piliskehegy +mögött készülődött világjáró, földmelengető nagy utjára, de már +lángvöröslött a keleti ég alja, kigyult arccal jelenté: keljetek +föl, emberek! Isten áldott napja, ihol, közeledik!</p> +<p>Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükkóriás alatt a +kaszások. Bükkóriásnak földméhéből kidagadt, vastag gyökereibe +beleverték a kaszaüllőt, ráfektették <span class="pagenum"><a name= +"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> a kaszát s lassu, gondos +kopogással halad végig kasza pengéjén a kis kalapács. Ugy vág jól a +kasza, ha becsületesen megverik s verik is becsületesen, hogy a +kasza fel-feljajdul belé. A sor elején ül édesapám, mellette Gábor +bácsi, aztán szép sorjába öreg kaszások: Bakó, Bonyhai, Rigó, mind +a három József. A Józsefek után vékony dongáju, hosszu Gál Péter, +aki mostanában hozott Csikországból feleséget s már nótát is +csináltak róla, csufondárosat:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Csikból hoztam +feleséget,<br /></span> <span class="i0">Kaptam is nagy +nyereséget.<br /></span> <span class="i0">Tehenet is hármat +hoztak,<br /></span> <span class="i0">De mind +visszabogároztak.<a name="FNanchor_9" id="FNanchor_9"></a><a href= +"#Footnote_9" class="fnanchor">[9]</a><br /></span></div> +</div> +<p>Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samel és Bálint Izsák. +Tizenhat lábszár nyujtózkodik a zöld gyepen, mind a tizenhaton +fejér posztónadrág: mintha a tél havából bükk-óriás tövében itt +felejtődött volna tizenhat fehér csik. Nem talált a napsugár rájuk… +Csak a vén füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincs kaszája, más +az, hogy nem is tud kaszálni. Élesztgeti a tüzet, aztán pipára +gyujt, hosszan utána bámul a felfelé kanyargó füstnek s jövendöli, +hogy jó szénaszáritó nap lesz „ez a mái szent nap“, mert felfelé +száll a füst. Örül ennek minden sziv, (aki Krisztusához hiv) – +kasza hegyén kopognak már a kalapácsok, egyszerre emelkedik föl +nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát, fénkő-tokot félig vizzel +töltik, a fénkövet megforgatják benne s jobbról-balról végig +futtatják a kasza élén, előbb aprózva, aztán egész hosszában végig +simitva: bucsuzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó órátok. +Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az inditó, a vezér. Nyomában +valamennyi közt a legjobb kaszás, a kistermetü, szélesmellü Bakó: +<i>egész</i> rendet vág, mint az édesapám. Már a másik két József +kiméli magát, nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak ugy +féloldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben +<span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span> hosszu Gál Péter teljes hosszuságában +neki huzakodik, egyenesre nyujtózkodik mind a két karja, mintha az +a reménység biztatná, hogy magának kaszál s hátha egyszer +visszabogárodzik hozzá az a három tehén, amely – mondjam, ne +mondjam? – csak a csufondáros nótában volt meg… Utána jönnek a +legények, virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátul +Gábor bácsi: ő a sereghajtó. Én meg csak megyek, mendegélek +mellettük, gyönyörködöm a kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már +Piliske fölött tündököl az öreg Nap, sugarai bujócskát játszanak a +nyolc kaszán. Közbe-közbe incselkednek velem a kaszások: – Hol a +kasza, kicsi gazda? Oh Istenem, dobog a szivem, ha volna egy kicsi +kaszám! De nincs. Van azonban kicsi villám, gereblyém, még András +nagyapó remekelte Gábor bácsinak, ő féltő gonddal őrizgette s most +enyém a szent örökség. Hiszen, csak száradjon el a harmat, oda +állok én is, rendet teriteni!</p> +<p>Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétől hangos az erdő. +Hegyről-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei +telefon: Uhé! Uhé! Visszafelel rá valaki: Uhé! Uhé! Megtörtént a +„kapcsolás“. Következnek a párbeszédek: – Itt vagy-e Huszár Gábor? +– Ez a Benkő Jakab hangja, állapitják meg a kaszások +egyértelemmel.</p> +<p>– Itt vagyok, Benkő Jakab!</p> +<p>– Vág-e a kaszád, testvér?</p> +<p>– Vág, mert muszáj. Hát a tiéd?</p> +<p>– Ez is szót fogad, mióta megvertem!</p> +<p>A vén füllentő már tüz fölé akasztotta az üstöt, forr a viz +benne s szeme Kövespusztája felé mered: amikor ott megvillan Vajna +Rózsi piros fejkendője, a puliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire +Rózsi ideér, két karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg is +keverte a puliszkát, ki is hengeritette az asztalkendőre, cérnával +egyenlő darabokra szeldesi. Ihol, már itt is Rózsi, barnapiros arca +csakugy lángol. Nem csuda: két óra hosszát tart a gyalogut idáig. +Beperdül a kalibába, hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; +a tányérokat teleönti tejjel, minden tányérba tesz egy-egy +<span class="pagenum"><a name="Page_78" id= +"Page_78">-78-</a></span> darab puliszkát s akkor kiált csengő +hangján a kaszásoknak: – Jőjjenek <i>elé</i>! De nem jönnek, mig +kiki a rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen, +diskurálgatva, s egyszerre csak ott ülünk mind a tálak körül. S bár +„szavuk sem igen van azalatt, mig esznek, természete már ez magyar +embereknek“, a legények nem állják meg, hogy Rózsival, ne +incselkedjenek. Kezdi Boda Samel: – No, Rózsi, hány zsoltárt +tanóltál tegnap este?</p> +<p>– Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá?</p> +<p>– Szépön kikirilt-e a mester? – folytatja Bálint Izsák.</p> +<p>– Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram kiporolta a +hátadat! – vág vissza a fickólegénynek.</p> +<p>Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor bácsit is, Samelt +és Izsákot is megpálcázta, mert a kimelegedett ökröket megitatták s +mind a három legény ugy elbujdosott, hogy hajnalig vissza sem +tértek…</p> +<p>No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a kaszások, fenik a +kaszát, sorba állnak. Az öreg Bakó nyitja meg most a sort, mert +édesapám csak harmatszáradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a +vén füllentő is. Vajna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villámat: +másik oldalára forditjuk a rendeket, hadd csókolgassa, melengesse a +napsugár. Villa hegyén szárad a széna, – mondogatja édesapám. +Mennél többet forgatják, rázogatják, annál gyorsabban szárad. S +amint a nap följebb, följebb emelkedik, a száradó széna édes +illatával telik meg a levegő. Mely felséges illat! Emberek +mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt. Erre csak Isten +áldott napja képes. Az ő sugarai csalogatják ki füből, az erdő +sokféle virágaiból ezt az illatot. Belekeveredik ebbe az eper +illata is. Mert, amint forgatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy +lekaszált eper. Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén +füllentő is: fölvesznek egy-két szem epret s szólitnak: ide, kicsi +gazda, ide, nesze eper. Magam is találok, fel-felsikoltok: eper! +eper!</p> +<p>– No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> édesapám, +mindjárt elvezetem én magát egy helyre: annyi ott az eper, mintha +veres lepedővel volna beteritve.</p> +<p>Visz is, amint elteritettük, ami rendet addig kaszáltak. Hisz az +én munkám még csak játék. Idejében való szoktatás. Pedagógusok +nyelvén: játszva oktatás. Csak most tudom meg, minek tett föl +édesanyám a szekérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja a +kast, aztán kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünk s egyszerre +csak egy puszta domboldalra érünk, ahol sem fa, sem bokor, csak rég +kivágott fák törzse rothadoz. Egész erejével rátüz a nap, csakugy +forr a levegő fölötte, s hát az a domboldal veres lepedővel van +beteritve! Különösen a kivágott fák töve valóságos eperbokrétákkal +van körülszegve. Egy-egy epertőn érett és félérett eper, köztük +egy-két későn nyilt virág. Édesapám is neki hajlik, együtt szedjük +az epret, ő lassan, én mohón. Felém-felém pillant, mosolyog. Azon +mosolyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék meg a kas…</p> +<p>– Hej, bátyámuram, bátyámuram, enyeleg édesapám – többet a +kasba, mint a hasba, – igy nem telik meg a kas. Amikor én ilyen +nagylegény voltam, ugy szedtem én az epret, hogy mindig azt +mondottam magamban: többet a kasba, mint a hasba, – bezzeg, hogy +hamar megtelt a kas!</p> +<p>Annyira komolyan vettem édesapám enyelgését, hogy többet egy +szem epret sem ettem, mig a kas meg nem telt. Később +el-eljárogattam eprészni a pajtásaimmal, s meg tudtam állani, hogy +mig a kas meg nem telt, egy szem nem sok, annyit sem ettem meg. +Csak a teli kosár után került a sor reám.</p> +<p>Nagy volt a kas, s dombosan tele szedtük. Alig birtam fel a +földről. Megcsudáltam édesapámat, aki oly könnyedén vitte, mintha +üres lett volna. Éppen délebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja +végig csendült az erdőn, fél falu népe hallhatta: Jőjjenek elé! A +tálakba kitöltötte a fuszulyka-levest, szalonna-szeletek uszkáltak +a tálakban, jó nagy darabok a nagyoknak, egy kicsike a kicsi +gazdának. Mert mit is mond a fecske? <span class="pagenum"><a name= +"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span></p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Kicsinek kicsit,<br /></span> +<span class="i0">Nagynak nagyot.<br /></span> <span class="i0">Mert +ha a kicsi nagyot kiván.<br /></span> <span class="i0">Mindjárt +kitekerintem a nyakát.<br /></span></div> +</div> +<p>Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De én még nem +láttam fecskét, aki a fiainak a nyakát kitekerintette. Hát ti, +láttatok-e?</p> +<p>No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor a fuszulyka után +asztalra került az eper. De Rózsi nem engedte, hogy belemarkoljanak +a kosárba, sorra vette a kaszásokat, azok tartották a markukat, +abba hullatott egy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt +utolsónak. Még félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyit +hullatott.</p> +<p>– Tovább, Rózsi, tovább! – biztatta Izsák.</p> +<p>– Nekem <i>kikirilhetsz</i>, nevetett Rózsi, egy szemet sem +kapsz többet!</p> +<p>– Ne bolondozz, Rózsi!</p> +<p>– Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit…</p> +<p>Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vén füllentőnek +a könnye is kicsordult.</p> +<p>– No, Izsák, – mondták a kaszások, – megkapád a kölcsönt!</p> +<p>Jól is laktak, szivük szerint ki is kacagták magukat, +felkászolódtak az „asztal“ mellől, csendesen visszahuzódtak a +bükk-óriás árnyékába, ott egy kis szunditásra leheveredtek. +Édesapám is behuzódott a kalibába. Csak Rózsi maradt ébren, meg én. +Hozzádörgölőztem s mondtam neki: Jőjjön, Rózsiné, szedjünk epret. +Ugy-e, eljő velem?</p> +<p>– Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék, édös aranylábu +csirkém! Hát osztán kinek szedjük az epret? Az édösanyjának, +ugy-e?</p> +<p>Intettem a fejemmel.</p> +<p>Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak, +szellőződtek a kimosott edények) mentünk az epresdombra: még mindig +vörös lepedővel volt boritva, alig látszott meg rajta, hogy itt már +egy nagy kosarat teleszedtünk. Négy szapora kéz szedte most az +epret, s bár <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= +"Page_81">-81-</a></span> Rózsi „többet a hasba, mint a kasba!“ +kiáltással eprészett, gyorsan megtelt a kas. Mikor aztán nyugovóra +kezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két tejes fazekat, az +egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s indult hazafelé. +Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, estére haza az üresekkel: +igy járta meg naponként kétszer az erdőt Rózsi, hazafelé vidám +énekszóval. Nem egyedül. Egész csapat leány járta ezt az utat +nap-nap után, mig az utolsó füszál is boglyába nem került.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak Rigó Anis +meséiből ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdő közepén a kicsi +kunyhót, melyben több százesztendős öreg asszony lakik, „akinek az +orra a térgyit veri“, s aki azzal fogadja a szállást kérő királyfit +vagy szegény legényt: szerencséd, hogy öreganyádnak szólitottál, +mert különben igy meg úgy. Az ő meséiből ismertem a magas hegy +tetején, kakaslábon forgó aranyvárat, de mindezt látni csak most +láttam: az est sötétjében, amikor felgyultak a tüzek. +Gyermekképzeletem látni vélte a tüzek mögött a kicsi kunyhókat, a +komoran sötétlő hegyek ormán a kakaslábon forgó palotákat – nem +vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a +rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a +mesemondás tündérasszonyával…</p> +<p>Uhé! Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza, egyszerre +tiz-husz helyen is. Üzenik a Benkő-fiuk Gábor bácsinak, hogy +jönnek. Valahol Leshegy oldalán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, +messze tőlünk, de az est csendjében idehallatszik az üzenet. – +Jertek, jertek! telefonál vissza Gábor bácsi.</p> +<p>Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel keresztapámuram fia. +Jakab a legidősebb, Gábor bácsinál két-három évvel fiatalabb. +Mostanában váltotta meg az apja a taliánországi katonáskodástól… +Széles mellü, tagbaszakadt, nagyerejü, nagyvirtusu, eleven, +pirospozsgásképü legény. Őt követi József, a kamasz-diák, akit én +<i>Huszár Anna</i> regényemben Ádámnak kereszteltem el. Ő is izmos +fickólegény, kerek, piros arcu, nagy <span class="pagenum"><a name= +"Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> kék szemében mintha mindig +könycsepp harmatoznék. Az én gyermekszemem ugyan hogy vehette volna +észre, hogy ez a száz esztendőre teremtett fiu ifjonti halálra van +eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő a harmadik, nálam két +évvel idősebb, legkedvesebb pajtásom. Az ő házuk az alszegben, a +mienk a felszegben, s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol ő jön +hozzánk, hol én őhozzájuk, s estefelé háromszor-négyszer is +hazakisérjük egymást: alig-alig tudunk megválni. Nyargalni sem ugy +nyargalunk, mint más gyermek: a kisujjunkat egybe kapcsoljuk, ugy +vágtatunk az uccán végig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, +éppen mint Ádám. A végük is egy, – de minek mondjak el mindent +előre? Szőkébe hajló volt ez a három Benkő-fiu, szinte cigányfekete +a negyedik, a haragos kedvü Kornéliusz fia: János. Ideális szép, +fekete képü ifju, apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett +abban, hogy tavaly ősszel, szüreten jártában, egy marosszéki nagy +ur leánya meglátta s megszerette. Hallották, amint marasztalta: +Maradjon itt, Benkő János! De Benkő János nem maradt ott, volt neki +otthon jegyese: a szép Sándor Trézsi, akinél akkoriban csak egy +szebb leány volt: Balázs Márta. Mindakettő Benedek-leány volt, de +csak az apjuk keresztnevén hivták: igy különböztették meg egymástól +a Benedek-sarjadékokat.</p> +<p>Több Benkő-fiu nem volt a faluban. Évszázakra visszamenően +megállapitották, hogy a Benkő-nemzetség hét férfinál többre sohasem +emelkedett. Itt megállott. Az igaz, hogy mind derék szál emberek +voltak s mert csak „heten vagyunk, uram, heten“, a Benkő-birtok nem +is oszlott szét.</p> +<p>Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jó gazdákat, soha +eggyel sem akadt össze a tengelye. Szivesen látta, hogy Gábor bácsi +Benkő leányt vesz feleségül, de már annak nem örült volna, ha +valamelyik leánya Benkő-fiuba szeret… Mint férjnek, rettenetes +rossz hire volt a Benkőknek. Nem mintha kicsapongó természetüek +lettek volna. Ők is vigyáztak a tisztaságukra, akár egy leány. De +kibirhatatlan zsémbes természet volt valamennyi Benkő. Hirtelen +lobbanó, lassan, <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span> nehezen csendesedő. Nekik csakugyan olyan +asszony kellett, amilyet a nóta kiván: „ha beteg is, keljen fel“. +Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár lóval, akár ökörrel, az +asszonynak künn kellett teremnie az udvaron, segitenie az urának +lónak, ökörnek kifogásában. Az ő kezükön az asszony férfivá +nevelődött. Ez a nevelődés nem ment simán, s édesapám nem feledte +el, hogy réges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e nevelés +elől. El kellett ezt mondanom, hogy megértsétek: mért sirt, ritt +hiába Éva, a már növendékleány s Anikó, a még csak tizesztendős, de +magas, nyulánk növésü, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az +erdőbe, édesapám!</p> +<p>– Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett, mondta ki az +itéletet édesapám.</p> +<p>Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkint Rózsival, ha +nemcsak tejet, de egyebet is föl kellett hozni az erdőbe. Ilyenkor +Éva főzött, Anikó meg én hol eprésztünk, hol a száradó szénát +forgattuk. Sohasem láttam szebbnek az eget, mint egyszer igy, +szénaforgatás közben. Bodros bárányfelhőcskék gyültek, gyülekeztek, +aztán egyszerre csak rengeteg nagy báránysereg szállotta meg az ég +mezejét. Égető hevet sütött a nap. Fel-felnéztünk az égre, +gyönyörködtünk az égi báránykákban, s Anikó felsóhajtott: Jaj, +Elekecske, Elekecske, de szeretném, ha olyan szép kendőm volna, +mint az a felleg, ott ni! Rávezette a szememet erre a fellegre: +csakugyan olyan volt, mint egy habos selyemkendő. Egyszerre csak +hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álmadozásból.</p> +<p>– Le a kaszát! Villára! – harsogott édesapám vezényszava, s már +abban a pillanatban Bodvajbánya felől megdördült az ég. Még halkan, +morogva, messziről, de vésztjelentőn.</p> +<p>– Takarj, ember, takarj! – zug át az erdőn a vészkiáltás hegyek +tetejéről, oldaláról, a völgyekből. Nemcsak magukat riogatják, de a +közel s távol dolgozókat is: hátha valamelyik nem vette észre, mint +tornyosodnak a felhők Bodvaj felett. Könnyen megesik ez. Magas +hegyek közé szorult völgyecskék felett csak egy darabka eget lát +<span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span> a munkásember: ezen a darabkán még egy +felhőfoszlány sincs talán, amikor túl a hegyen már essőtől terhes, +fekete felhők gomolyognak.</p> +<p>Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villát ragadtak, s +riadtan, izgatottan szedték, dobálták össze a szénát, rakták +hirtelen-boglyácskákba, aminek különben nálunk <i>merekje</i> a +neve. Nem láttam én még eddig ilyen eszeveszett s mégis rendben +folyó munkát. Azok az emberek, kik minden dolgukat szinte tempósan +végzik, semmit el nem hirtelenkedve, mindennek a módját megadva, +mintha csak közeledett volna a világ vége, kétségbeesetten +igyekeznek menteni a megszáradt szénát: nehogy az esső bepiszkolja. +Az esső még nem érkezett ide, de a verejték már csurgott az +emberekről, én is szaladtam ide, oda, lábatlankodtam, de végre is +csak félrehuzódtam az utjokból: majd még villára szednek engem is s +beletemetnek valamelyik boglyácskába… Már jöttek, jödögéltek a nagy +fekete fellegek Bodvaj mögül, mind kisebb-kisebb térre szükült az +ég azurkékje, végig-végig nyilalt az égen a villám, utána eget, +földet rengető mennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripát +fogott hintaja elé a vihar: amerre elnyargalt, meghasadt az ég. +Kezdetben csak egy-egy nagy essőcsepp koppan a fejünkre, aztán +szörnyü nagy zuhanással szakad le az a száz meg száz fekete paripa: +fellegszakadás ennek a neve. Patakokban folyt az esőlé le a lankás +kaszálón, söpörte maga előtt a szénát, amit fel nem takarhattak, +bepiszkolva tavalyi falevéllel, mindenféle giz-gazzal, +törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét.</p> +<p>Aztán – aztán – egyszerre csak nyilni, nyiladozni kezdett az +égnek kárpitja, oszlottak-foszlottak a fellegek, átvándoroltak +Csikországba. Kisütött Isten áldott napja, mosolyogva nézte magát a +gödrös helyeken összegyült tócsák tükrében…</p> +<p>Mondta busan, keserüen édesapám: – Most már mosolyoghatsz…</p> +<p>Csuron-viz verődtek össze az emberek, csak mi, gyermekek +maradtunk szárazon, mert idejében behuzódtunk a kalibába. Most te, +kényes olvasóm, ugy-e, azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott +emberek ruhát <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span> váltottak nagyhirtelen? Igen, vált majd +szombat este, aki hazamegy vasárnapolni. Ide ugyan senki sem hoz +változóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát ember az embert! +Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa, ha itt nincs, rengeteg +erdő kebelében?) de csurog a viz minden fáról, elevenről, +halottról. A tüzhelyen is tócsa. A vén füllentő elészedi minden +tudományát, sürü bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes +tavalyi faleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott a +kova, fogott is tüzet a tapló, de bizony esteledett, alkonyodott, +amikor keservesen nyöszörögve, sirva, lobbot vetettek a száradó +ágak. Nem, nem, ez este nem volt mesemondás, a vén füllentőben is +elázott a füllentés: mind, ahányan voltak, a siralmasan égő tüz +körül kuporogtak, azt piszkálták, biztatták: égj, tüz, főjj, fazék! +– de bizony sem a tüz, sem a fazék nem fogadott szót. Isten áldott +napjára maradt végre is a száritás: ő a legjobb ruhaszáritó. Ő az, +aki rendbehozza, amit a Vihar rontott: mind a széna, mit szétvert, +pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domboru hasu nagy +boglyákban.</p> +<p>Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembe jut e nap: hány +ilyen boglyán forogtam a karó körül, rátapodva minden villa +szénára, mit édesapám erős karja hozzám emelt, elibém tett le! Maga +szerette rakni a boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, +hogy tömörré tapossa a szénát, elébb-elébb lépve, forogva a karó +körül. Mikor aztán feladta az utolsó villa szénát, mondta:</p> +<p>– No, bátyám uram, most csusszon le.</p> +<p>És én csusztam bátran a boglya domboru hasán, mert az a két erős +kar kitárva várt reám, aztán szépen összekapcsolódott a derekam +körül, széles keblére ölelt édesapám, ugy eresztett le a +földre.</p> +<p>Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most is érzi öreg +szivem.</p> +<p>Édes, jó, melegszivü apám!</p> +<hr class="tb" /> +<p>Amint ma mondanák: a Vihar nagy szenzáció volt nekem, de +édesapám meleg szive is tartogatott <span class="pagenum"><a name= +"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> számomra szenzációt: egy +almafa képében. Györkovács ágától egy hajitásnyira terül el a +legnagyobb erdei kaszálónk: „Kicsi mező“ a neve. Kicsi mező az +erdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a határát, de a közepe +táján forrás volt, forrás fölött az almafa.</p> +<p>– Hej, bátyámuram, bátyámuram, – mosolygott édesapám – nézze +csak, mennyi alma van azon a fán!</p> +<p>– Be kár, hogy vad! – mondtam én.</p> +<p>– Hiszen majd meglátjuk!</p> +<p>A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta a derekát, teljes +erőből megrázta kétszer-háromszor egymásután, s csak ugy hullott a +szép piros alma.</p> +<p>– Szedje, bátyám uram, szedje.</p> +<p>Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz játéknak. – +Kóstolja meg, bátyámuram, biztatott édesapám.</p> +<p>Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édesapám! Édesapám! +Ez éppen olyan, mint otthon a mi édes almánk!</p> +<p>– Ó ne mondd!</p> +<p>– Bizony Isten!</p> +<p>– No, akkor én is megkóstolom, – mondta nagy komolyan.</p> +<p>– Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes almánk.</p> +<p>– No, ez csuda, mondtam én.</p> +<p>– Bizony csuda ez, fiam, mondta most már elérzékenyülten +édesapám. Mert ez a fa vadfának indult, de volt egyszer régen egy +igen-igen jó ember, s mit gondolt, mit nem magában, otthon az édes +almafáról levágott egy ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vad +csemetébe beleoltotta. Isten megáldotta a munkáját, mert nemcsak ő +evett a gyümölcséből, ettek a gyermekei is, de még az unokái is. +Mit gondolsz, ki oltotta nemesre ezt a fát?</p> +<p>– András nagyapó! András nagyapó! Ugy-e, ő?</p> +<p>– Ő fiam, ő. Isten nyugtassa meg.</p> +<p>Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legmelegebb szivü +nagyapó! Te nem elégedtél meg azzal, hogy egész kertet szenteltél +otthon a gyümölcsfának, <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= +"Page_87">-87-</a></span> itt, rengeteg erdő közepén is +megnemesitél egyet, hogy a nap hevében eltikkadt munkásemberek +szomjuságukat megenyhithessék. Amikor ezt a fát oltád, ugy-e +gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán az én unokáimra is?</p> +<p>Ime, ez volt a második szenzáció. Nem idegeket korbácsoló, nem +is vérbizsergető: egyszerüen szivet melegitő.</p> +<p>Most pedig bucsuzzunk az erdőtől. Telnek, mulnak a napok, a +hetek, közeledik a buzaaratás, aztán nemsokára indul a kisdiák +messze, messze, ismeretlen világba.</p> +<p>Ha el nem indult volna… De elindult.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT05" id="CHAPT05"></a>ÖTÖDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor +az öregek megfiatalodtak.</p> +<p>Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és +utószor. Mert a méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s +legkedvesebb hónapom, most, fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, +mind hátrább, hátrább tolni érkezését: hátha igy később is hagy el. +De akkor erős vágyakodás lepte meg gyermekszivemet, számláltam a +napokat, mintha mesebeli tündérváros lett volna Székelyudvarhely, +ahová én oly erősen vágyakoztam. Tündérváros a komoly, domborodott +homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak aljában, amely réges-régen, +ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok fészke volt…</p> +<p>Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, +köves uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár.</p> +<p>– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte busan egy nap százszor is +Benkő Gergő.</p> +<p>– Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök!</p> +<p>Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig +kisérgettük egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz +belőlem, még pedig kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a +kenyeret s bort az Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló +embereknek: először a kenyeret, utána a bort.</p> +<p>Ó de jó lesz, ó de szép lesz!</p> +<p>Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a +zsellérünk fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü <span class= +"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> gyermek, +el sem lehet képzelni kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig +fütyült, pattogtatott, én meg sokat törtem azon a fejemet: mi lehet +az oka, hogy András vidámabb kedvü mint én. Mondtam is egyszer az +édesanyámnak:</p> +<p>– Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat +az ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig +megrebbenek, ha csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem…</p> +<p>– Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta +édesanyám mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a +szemében.</p> +<p>Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre +gondolt. Magát okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta +szalmaszáltól megrebbenésemért.</p> +<p>Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is +ütődtek azon, hogy egy ilyen „szetemnyi“ legénykét „kolégyomba“ +visznek, messze, oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a +bejáró asszonyok, hogy Balandi Józsiné (Baló András Józsefné +székelyesitése), ez a hosszu, kajlahátu, nagyszáju asszony meg is +szólta a szüleimet. Hogy azt mondta:</p> +<p>– Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag +legénykét idegen fődbe palántálják? De mindjárt el is dicsekedtek +édesanyámnak a bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, +megmondták Balandinénak magyarán: – Jobb, ha hallgat az olyan +asszony, akinek az ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s +megette az istentelen. Hogy Elekecske addig sirt, addig „erdőlt“ az +édösapja s édösanyján, amig bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De +a nagyasszony, amikor csak a jó Isten látja, folyton siratja +Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e, nagyasszonyom? – Azt +mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám.</p> +<p>Csakugyan ez volt a „való igazság.“</p> +<p>Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind +kamasz legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli +keresztneve mellett), <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= +"Page_90">-90-</a></span> igen, ő nyitja meg a sort, termetre, +arcra, tehetségre az első. Őt követi Benedek Benedikti József s +öccse, a „bölcs“ Antal. Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu +Jóska, zömök, pufók, piros pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap +fekete képü fia, Jankó. Az ötödik: gyenge tüdejével kántornak +készülő Boda Elek.</p> +<p>Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap +fiának sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, +mindenféle mezei munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi +diákok s bizony, mondom, nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu +mellettem a világháborut követő, régi rendet felforgató +forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie annak, aki ifjukorában +megfogta a kasza nyelét.</p> +<p>De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a +diáksereg nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős +Borvizoldal tövébe: ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje +egy borviz-forrás kétöles mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon +ifjuságának vasárnap délutáni találkozója.</p> +<p>Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt +mindig Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz +esztendős, de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, +de pajtásom is, gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges +megosztója – itt, a vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, +szemem láttára, s folyt, folydogált tovább, mig a regényből – dráma +lett.</p> +<p>Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó +ifju Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a +Székelyföld legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, +rengeteg erdők közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője +ez. Több volt ő a mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős – +ilyennek láttam, amikor én is kamaszodó korba léptem. Ádám +meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen fogva, karjukat lóbálgatva +haladtak a réti ösvényen, s borvizkut körül, amikor letelepedtünk, +csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek. Anikó csacsogott, +Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is. <span class= +"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> Igen, itt +két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló, +korán hervadó.</p> +<p>Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak +édesapám arca komorodott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek +jött Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. +Pedig igy szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna +másként, amikor Ádám hat egész esztendővel idősebb volt, mint +ő!</p> +<p>De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. +Őszre hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a +diákoknak, búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre +ültetik, viszik a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az +ajtó előtt. Egy kis domb emelkedik a szekér hátsó felében, +ponyvával letakarva. Mi minden nyugszik e domboldal kebelében! Egy +zsák liszt, hat hétre való: ebből süt majd a gazdasszony hetenként +három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák buza: ajándék a +rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja: vajjon +felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte: korán +reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó +ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig +a kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy +kis tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is +utravalóval. Ez a láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a +kenyeret, a turót s minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a +könyveinek is.</p> +<p>Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a „domboldalnak“, lábát +az elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: +nyugtalankodik a Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most +látják majd először azt a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, +aligha gondolták, hogy teljes tiz esztendőn át vagy százszor +hordozzák meg ezt a kis fiut oda meg vissza. Még nem tudtam +kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy elsirat, mint ahogy a +halottat siratják el nálunk.</p> +<p>– Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig +tollasodtál s már elrepülsz, csácsogó madárkám! <span class= +"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> Ki +melenget, ha megfázol? Rossz gyermekek ha megbántanak, ki csókolja +le a könnyedet?</p> +<p>– No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám +csendesen, megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy +pillanat s az uccáról kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám!</p> +<p>Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek +homlokáról jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: +Áldás a bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve +robognak át a falu hidján, „kaluppba“, mármint galoppban vágtatnak +ki a fürész-uccán. Ennek tetején kezdődik a középszeg: itt lakik +három diák: Benedek Benedikti József és Antal, néhány házzal odább +Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti Sámuel ott ténfereg a szekér +körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy hizásnak indult, +kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat fia van – +minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt szántani-vetni, +kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton Oláhországot járja +legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel, aki hároméves +koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg cserépedényeket +szállitott, s mikor „bejött a vaseke“ – ezt is. Örménynek csufolták +a székelyek, mert – kereskedett. Szófukar ember, sajnálja a szót, +félmondatokban beszél – a másik fele benne marad, – igy köszön: +Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem igen +kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de +főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. +Azért beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: +jőjjön, koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd +Udvarhelyen találkoznak, utban minket utól nem érnek: a „vén +örmény“ lovait nem igen látta még futni emberi szem.</p> +<p>Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az +ő apja is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen +testvére. Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember +öreg Boda Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a +kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő „kerekitette +<span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> kerekre a kereket“. Hét fiunak s három +leánynak adott életet Rákhel néni, ez a kicsi, rózsapiros arcu +asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor István nagyapó +másodszor „ment ki a franciára“, s elébe szaladt, mikor a francia +földről hazakerült… Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg egy +sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Tizennyolc gyermeket e világra +hozott,<br /></span> <span class="i0">Ő a jó Istennek eleget +áldozott.<br /></span></div> +</div> +<p>Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya +koporsaja mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja +mellett, amikor késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a +tiz gyermekből kilenc gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, +az Uristennek ő is eleget áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg +Fecske, már azt is elmesélem róla, hogy az ő csengő énekes hangját +örökölte a legkisebb fiu: Elek. S Rákhel néni csengő hangja lopta +gyermekszivembe azt a felséges szép költeményt, melynek akkor sem +költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is ismerhettem volna?): +Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt. Cime: A reményhez. +Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt, vajjon ki volt, mi +volt, aki ezt a felséges szép „éneket“ költötte, de téli estéken, +mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly szépen, oly +érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja szivembe +nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába +nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most. +Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista +kollegiumokban talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők +seregébe sorozta a legujabb nemzedék… Halljad, ember, halljad:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Földiekkel játszó<br /></span> +<span class="i0">Égi tünemény,<br /></span> <span class= +"i0">Istenségnek látszó<br /></span> <span class="i0">Csalfa, vak +remény.<br /></span> <span class="i0"><span class= +"pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span><br /></span> <span class="i0">Kit teremi +magának<br /></span> <span class="i0">A boldogtalan<br /></span> +<span class="i0">S mint védangyalának<br /></span> <span class= +"i0">Bókol untalan!<br /></span> <span class="i0">Sima száddal mit +kecsegtetsz,<br /></span> <span class="i0">Mért nevetsz +felém?<br /></span> <span class="i0">Kétes kedvet mért +csepegtetsz<br /></span> <span class="i0">Még most is +belém?<br /></span> <span class="i0">Csak maradj +magadnak,<br /></span> <span class="i0">Biztatóm +valál,<br /></span> <span class="i0">Hittem szép +szavadnak,<br /></span> <span class="i0">Mégis +megcsalál.<br /></span></div> +</div> +<p class="center">*</p> +<p>Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már +hárman ülünk a szekérládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, +aki nyurga, magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második +gimnazista. Nem volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó +osztályai pelyhesállu legényekkel: a katonáskodás elől menekültek +ide s innen mint kántorok, szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, +Fecske, most már mehettek. A pap uccáján már zörög a Benkő Ádámék +szekere, két tüzes szürke iramlik végig a szük utcán: Jakab, a +kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom, hátul ül Ádám s a +pap fia.</p> +<p>Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még +együtt legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő +szekerükre, ő meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész +uton, igy búcsuzunk, búcsuzkodunk.</p> +<p>Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a +templom tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. +Isten veled, kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. +Majd meglátja, hipp, hopp! nemsokára karjai közé repülök…</p> +<p>…Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák +indult a tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye +sok-sok falujából! Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, +amelynek diáknépe egyszerre, egy nap rajzik s mind <span class= +"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> az +udvarhelyi vén kollégiumba tart. Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor +Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma Sándornak, Rákóczi +Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig kitartó Mikes +Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak akkor +csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot +Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, melynek szivéből sarjadzott +ki a vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, +akiről büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta +fekete kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos +székely:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Udvarhelyszék olyan +szék,<br /></span> <span class="i0">Egy is vele fel nem +ér.<br /></span> <span class="i0">Csak székelymagyar +lakja,<br /></span> <span class="i0">Ősi jussát nem +hagyja.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Öltözetünk +nemzeti,<br /></span> <span class="i0">Még pedig +eredeti.<br /></span> <span class="i0">Nem viselünk +bugyogót,<br /></span> <span class="i0">– Megkérdhetik +nagyapót!<br /></span></div> +</div> +<p>És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus +gimnáziumba), Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot +tartott az utjok szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám +énekszóval, nekitüzesedett arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős +elhatározással, hogy meghóditják a világot. Hiszen a diák az a +semmi, akiből minden lehet…</p> +<p>Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon +láttam. Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a +nagybaconi diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a +keresztutnál: mind az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind +ismerem: egy ugrás egymástól a két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol +a Baló-fiuk (egy apának három diákfia s otthon még egy csapat fiu), +a Bardoczok, a Nagyok, a Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény +füszeres fia is: Bogdán Kristóf. Hogy kifeketéllik még a +barnapiros, lesült képü fiuk közül is! <span class= +"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> Amott +balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy +madárfészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy +szekér. Komoly képü, feketeszakállas Budai Károly ül rajta három +fiával. Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén +feketeszakállas: ha te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok +én is! Messze bent, hegyek közt, rengeteg erdőség aljában huzódik +meg Szárazajta, de megvillan a hegyi uton két szekér: nyilván a +Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon.</p> +<p>– Jönnek a „muszkák“ is! – kiált hátra Boda Elek.</p> +<p>Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, +miért.</p> +<p>Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun +két szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s +mindakettőnek két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak +az egyik fia nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak +magam. Az akkor élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s +oly bús ennek a története. Azok a szakállas diákok akkoriban +születtek, amikor Kossuth Lajos „szép csengetyühangja“<a name= +"FNanchor_10" id="FNanchor_10"></a><a href="#Footnote_10" class= +"fnanchor">[10]</a> megreszketteté a magyar levegőt: A haza +veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák +<i>Világos előtt</i> született, az a két kisfiu pedig <i>Kufstein +után</i>. Ott sinylődött szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a +két Borbáth, mert a magyar szabadságért harcolának…</p> +<p>Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, +mind a három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu +alsó végén, nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben +lakik a nagy fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő +neki is három diák fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet +is, mert ő a falu legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: +kettőt viszen. Hát az Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, +<span class="pagenum"><a name="Page_97" id= +"Page_97">-97-</a></span> most számoljunk. Ebből a kis méhkasból +tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt, ilyen – hogy +pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván – igen, ilyen +„kulturátlan“ volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely +falu.</p> +<p>De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros +hely, különben nagyfalu. A „sánta“ Zatureczky széles udvarán is ott +áll a hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. +Na, tudom, még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu +lovak. Talán el is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most +még mi járunk elől. Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, +csavargatja a fülét, minden pillanatban készen az ugrásra, ha +valamelyik szekér meg akarná előzni. Már alig látom a végét a +szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő, növekszik, folyton +szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha óriási kigyó +tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad nekünk, mert a +falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik Olasztelek felé +a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép pirosarcu +uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz +negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön +két árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy +diák. Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a +karaván. Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából +három-négy diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák +és Bogák, a bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi +Danielek: három fia Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de +Udvarhelyen kezdik az iskolát, mert még most sincs vasut s +Kolozsvárt van az unitáriusok kollégiuma. Köpec, Miklósvár, +Középajta, Nagyajta, Bölön, mind erdővidéki faluk, nem esnek +utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy sereg Benkő, Benedek, +Gyenge, Gáspár, Sikó – ne várjátok, hogy félszáz esztendő multán +mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek unalmas ez a +sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a magyar +nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik +népemnek ez a kis kulturhistória… <span class="pagenum"><a name= +"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p> +<p>Tovább! Tovább!</p> +<p>Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy +ez. Mind a diák leszáll a szekérről, az „apostolok szekerén“ vág +neki a hegynek. Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda +zsivajgás, szervuszolás, parolázás! Egészséges kacagástól csendül a +letarolt hegyoldal. Ha mind hallhatom s fel is jegyezhetem, amit +ezek a diákok össze-vissza beszéltek a nyári vakáció élményeiről! +Tudom, kitelnék belőle egy szép, nagy – bolondság.</p> +<p>Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de +szép! Ó de gyönyörü! – A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje!</p> +<p>Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. +Jobbra és balra végtelenségbe vesző hegyláncok, s lent a völgyben, +hegyek aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a +széles országut, hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik +egy hegyóriás: Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt +Atillának, a nagy hun királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy +utjában ide tért meg rövid pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. +Patak partján komor méltósággal ül egy óriás mészkő, nagyobb a +házunknál: ez alatt alussza örök álmát…</p> +<p>Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen +kanyarodással búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja +közt, akár a mesebeli, „terülj-abrosz“, őszi kökörcsin boritotta +rét terül elénk. A réten – minek mondjam magam, amikor oly lelkesen +kiáltják helyettem az erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki +diákok!</p> +<p>Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek +a diákok, csak egy áll köztük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, +aki épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s +felsir a száraz fából valami bús, végtelen bús nóta – sohasem +hallottam azóta ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra +történt volna, megáll az erdővidéki szekérkaraván, elnémul a lárma, +csak akkor tör ki ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a +szomoru nóta utolsó hangja is az erdő megilletődött csendjébe +olvadott. <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span></p> +<p>– Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki +diákok, ide!</p> +<p>Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves +nótájára:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Megálljon, kend, +hó!<br /></span> <span class="i0">Itt a stáció!<br /></span> +<span class="i0">Eladjuk a gyeplőt, hámot.<br /></span> +<span class="i0">Élünk egy kis jóvilágot.<br /></span></div> +</div> +<p>Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván +bekanyarodik a rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja +szénával az elősaroglyát, aztán magától neki fordul Pista is. +Fecske is. Ezt cselekszik a többiek is. Nagy szekér-tábor boritotta +el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy – és kisdiákok vidám serege. +Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás zsákok, tarisznyák, a +csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap gyönyörködve +mosolyog le öreg embereknek, szakállas és növendék-ifjaknak, apró +gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér szakállu tiszteletes +meg tekintetes urak, házi posztózekés székely gazdaemberek +paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny csillog +a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a +gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar +költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a +honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak +egy nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: +édesapám, amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, +halk hangon gyakran zokogta ezt:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Honnan jössz te oly leverten, +bús pajtás?<br /></span> <span class="i0">Mért sir egyik szemed +jobban, mint a más?<br /></span> <span class="i0">És arcodon mért +látni oly bánatot,<br /></span> <span class="i0">Mintha elmult +volna minden jó napod?<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Sirok, pajtás, sirni fogok +örökre,<br /></span> <span class="i0">Mig élni hagy a jó Isten +kegyelme.<br /></span> <span class="i0">Világostól hozom a nagy +bánatot,<br /></span> <span class="i0">A magyarnak ott egy mély sir +ásatott.<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span></p> +<p>– Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, +kilépett a barázdából az ökör.</p> +<p>Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más +„káromkodást“ nem hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi +lehet, a másikon megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, +amelyben lent termelnek? No, ez ugyan nem káromkodás. +Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a Landsknecht +megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák +landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.</p> +<p>De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?</p> +<p>Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos +halállal halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott +szabadságáért hullatták vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak +idegen földön bujdosnia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak +nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime, itt, ezen a réten, ebben a +kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak össze, akik +többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert védték a +hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos arcát, +hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes +beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind +megszenvedtek, keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez +bujdokolt, azt besorozták császár katonájának s vitték messze, +idegen földre. Ez börtönben sinylődött, az csudamódon kerülte el a +leggyalázatosabb halált.</p> +<p>Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis +gyermek esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem +érti meg?</p> +<p>De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett +emberek ma mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: +<i>1867</i>. Ennek az esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc +József fejére Szent István koronáját. Ebben az esztendőben békült +meg királyával a magyar. Ebben az esztendőben borult fátyol a +világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A rabláncon sinylődő, az +idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen szenvedéseire. Haynaunak, +<span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span> a bresciai hiénának, magyar +honleányokat meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak +könnyeire. Ebben az esztendőben támadt fel halottaiból az +eltemetett szabadság. Ujra éledett Magyarország. Nagy és szebb +jövendő reménységével teltek meg a szivek…</p> +<p>– Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes +ajkán, s gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz +főnyi csapaton. – Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha +küzdöttünk, ha szenvedtünk, nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. +Megvirradott!</p> +<p>Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a +kulacsok, körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül +a bordal, hogy zúgva zúg belé Réka erdeje:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ez a pohár körbe +jár,<br /></span> <span class="i0">Éljen a barátság!<br /></span> +<span class="i0">Éljen, éljen, éljen az,<br /></span> <span class= +"i0">Az igaz barátság!<br /></span></div> +</div> +<p>S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s +megtoldják:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Éljen, éljen, éljen +a,<br /></span> <span class="i0">Éljen a +szabadság!<br /></span></div> +</div> +<p>– Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám +hangja.</p> +<p>– Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is +János diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.</p> +<p>És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba +szakadt ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s +büszkén, diadalmasan zendül bele az erdőbe:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Legyen ugy, mint régen +vót!<br /></span> <span class="i0">Süvegelje meg a +magyart<br /></span> <span class="i0">Mind az oláh, mind a német, +mind a tót!<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_102" id= +"Page_102">-102-</a></span></p> +<p>Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a +muzsikaszót öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak +lassu magyarra fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az +öregek s kedves, öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a +lassu magyart. Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve +nézik a diákok, amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik +az öregeket, akik, lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott +nap is, csak nézte, gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek +táncát. Ugy tetszett, szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok +millió esztendős szive is megfiatalodjon.</p> +<p>Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek +a vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a +szekérládából), elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska +fuvolája, a Deák Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már +kongatja is Bitai Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is +látok annyit, hogy ma Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az +éjszakát. Körben állnak a muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a +karmester. És felzendül a magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a +magyart!</p> +<p>Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a +muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü +szikla: öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös +csilingelése vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek +szelidre halkitott, majd harsogó bugásával, fuvolának lágy +leheletével, s szárnyat öltve száll az imádság a magas egekbe. Még +nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly tudatlan vagyok, hogy mi +történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami itt történik, valami +nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak serkedezni kezd a +könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig szalad a vér +meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir az +imádság:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Megbünhödte már e +nép<br /></span> <span class="i0">A multat s +jövendőt!<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_103" id= +"Page_103">-103-</a></span></p> +<p>De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas +hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül +öregek és ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy +ur lehet, aki a hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem +akarná látni, hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan +száll egy sokat szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. +Szinte tolvaj módjára surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? +Oldalán cingár fiu ül, az lopva felénk tekint, aztán ő is hirtelen +elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most már tudom, hogy mit +érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a hintóról, közénk +szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az apja miatt. +Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet valamit – +az apja miatt?</p> +<p>– Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s +látom arcán a gyülölet, a megvetés villanását.</p> +<p>– Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a +sok-sok esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett +miatta!</p> +<p>– Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is +magyarnak született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el +arcomat.</p> +<p>– Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven +botot veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam +éjszakára.</p> +<p>– Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, +mondja egy másik háromszéki gazda.</p> +<p>Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Váradinak szép +körhaja,<br /></span> <span class="i0">Meszes gödör a +sirhalma.<br /></span> <span class="i0">Mind a világ +megengedett,<br /></span> <span class="i0">A kapitány nem +engedett.<br /></span></div> +</div> +<p>Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e +még virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?)</p> +<p>Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. +Nem voltam tisztában (ugyan, hogy is <span class="pagenum"><a name= +"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> lehettem volna!) a +Bach-huszárnak nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy +szörnyü nagy bünei lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet +keresnék nála s félénken kérdeztem:</p> +<p>– Mit vétett az az ur, édesapám?</p> +<p>– Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz +elől.</p> +<p>– Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! – süvitett végig a kis +táboron egy éles gyermekhang.</p> +<p>Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy +fiu volt az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok +mindenről tudhat, amiről én nem tudok!</p> +<p>Hazaárulás… Ezt a szót most hallottam először. De az értelme +lassanként, még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. +Ki a hazaáruló? Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a +hazáját, megtagadja a szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. +Látja sirni, szenvedni a véréből való vért, a husából való hust, a +csontjából való csontot, s szive nem esik meg testvéreinek sok s +nagy szenvedésén; pénzért ahhoz szegődik, aki miatt gyászba borult +az egész ország, s az ellenségnél is nagyobb, lelketlenebb +ellensége lesz a saját vérének.</p> +<p>Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki +félreforditott fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő +sürüjében. Már világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy +miért forditotta félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a +büneit! Tavaly még hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe +vetette, felakasztatta a hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy +semmivé zsugorodott. Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, +felragyogott a szabadság fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, +visszabujnak a sötét odukba, mint a baglyok meg a denevérek.</p> +<p>– Szép birtoka van, – mondja torjai Pethő István, – háromszéki +nemes ur, hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: +kétszeres a büne.</p> +<p>– <i>Meghalt</i>. „Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül“, +ámen. <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= +"Page_105">-105-</a></span></p> +<p>E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes.</p> +<p>– Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy +meghalt. Ösztönszerüen megragadtam édesapám kezét. Megértette, hogy +mely szomoru érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett +rám, megsimogatta fejemet.</p> +<p>– Ne félj, édes fiam, <i>én nem haltam meg</i>. Nem, fiam, +nem.</p> +<p>Lám, lám, az a <i>meghalt</i> élő ember de megzavarta ezt a +felséges szép ünnepet. Az arcok elkomorodtak, a lelkek háborogtak. +Az örömek tengerébe belecsöppent egy csöpp méreg – s hogy +felkavarodott, hogy felháborodott, hogy megzavarodott a tisztavizü +tenger!</p> +<p>Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre +csak egy másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki +az arcok, a szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón?</p> +<p>„Sánta“ Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb +embere. Felsőmagyarországból szakadt ide a nagyapja, görbe +országból görbe országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek +<i>egyenes</i> és <i>szinmagyar</i> volt a szive. Egy kicsit +biccentett „sánta“ Zathureczky lába, de nem biccentett a szive, a +jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü gyülekezet, +egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként ujjongtak az +öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest a +vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe +járt a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert – itt van +Zathureczky László!</p> +<p>– <i>Ez az ember!</i> – harsogja lángoló arccal az olaszteleki +Kolumbán Dániel, tüzesvérü, szókimondó székely.</p> +<p>– A nép igaz barátja, – toldotta meg édesapám.</p> +<p>Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est +közeledtét, nem lesz itt sötétség.</p> +<p>– Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát +Zathureczky – hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta +a cigány erdő sürüjében, <span class="pagenum"><a name="Page_106" +id="Page_106">-106-</a></span> ott is félve, mert mindenütt +leselkedtek ránk a kopók:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Megvirrad még +valaha,<br /></span> <span class="i0">Nem lesz mindég +éjszaka!<br /></span></div> +</div> +<p>– Imé megvirradt!</p> +<p>És – mely csuda! – lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó +sugarával végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy +sötét fallá merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar +fejére a sziklahegy, s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok +az égen, hatalmas lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok +nagy hirtelen összehordtak, felzendült ujra meg ujra:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ez a pohár körbe +jár.<br /></span> <span class="i0">Éljen a +barátság!<br /></span></div> +</div> +<p>Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után +egyre azt danolták az öregek:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Nem, nem, nem, nem, nem, +nem,<br /></span> <span class="i0">Nem megyünk mi innen +el,<br /></span> <span class="i0">Mig a gazda, +házigazda<br /></span> <span class="i0">Furkós bottal ki nem +ver!<br /></span></div> +</div> +<p>Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a +házigazda? Az ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó +öregeket. Áll és hallgat, lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég +nem látott vigadó, dalos, szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is +Világos után!</p> +<p>De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, +félálomban hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom +azt is, amikor Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul +a szekértábor. A keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S +im egyszerre szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit +édesanyám karjai közé. Oly hevesen ölel, csókol, hogy +felébredek.</p> +<p>Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad +meg.</p> +<p>– A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás <span class= +"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> +verekedik e sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem +vittek a kollégiumba.</p> +<p>– Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.</p> +<p>Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A +kisbaconi templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi +református meg a homoródujfalusi unitárius templomot…</p> +<p>Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az +alvégi korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem +fordul be hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy +székely korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most +szentül azt hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be +hozzá. De bizony a magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, +az is elképedve bámul utánunk: ez sem történt még, mióta a világ – +világ, hogy a Rikán tulról jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem +a magyar, sem a német nem feledi el a koronázás esztendejét. – +Akkor volt az, – fogják mondani, – amikor a háromszéki s erdővidéki +diákok nem állottak meg Oklándon!</p> +<p>Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind +gyalog vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, +mégis Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü +panoráma tárul elénk. Jobboldalt jobban-jobban szükülő völgyben, +erdők aljában huzódik meg három falu: Karácsonyfalva, Almás, +Lövéte. Egyenest előre nézve, Homoród vize mentén, széles rét terül +el s egy-egy futamodásra következik egymásután Jánosfalva, +Szentpál, Recsenyéd, Szentmárton. Valamelyik diák nótába kezd, +folytatják a többiek:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">A szentpáli +hegytetőn,<br /></span> <span class="i0">Ott vár az én +szeretőm,<br /></span> <span class="i0">Kökényszeme taplót +gyujt,<br /></span> <span class="i0">Azért szeretem én +ugy.<br /></span></div> +</div> +<p>De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogy valamikor ott +várt egy legényt a szeretője, akinek <span class="pagenum"><a name= +"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> kökényszeme taplót +gyujtott, de még inkább arról a nagy gyepes halomról is, mely alatt +a nép hite szerint, hún vitézek porladoznak. Az öregek is +lekászolódnak a szekerekről, a hún sir köré telepednek s Zayzon +tiszteletes régi dicsőségről emlékezik, amikor Atilla ősapánk +meghóditotta az egész világot. Haj, rég volt, rég volt, régi +dicsőségünk vajjon feltámad-e?…</p> +<p>Székely szülte a magyart! – kiáltja szókimondó Kolumbán Dániel, +Zayzon tiszteletes emlékezésén fellelkesülten. S mindjárt meg is +állapitja, hogy: Ha székely nem volna, magyar sem volna.</p> +<p>Sánta Zathureczky Karácsonyfalva felé mutat s szájtátva +hallgatom, amit a nagyerejü, nagyvirtusu Diményről mesél, ölesnél +jóval magasabb volt s mindig nagy, keménycsontu fehér paripán +lovagolt: ha ráült, azt hitted volna, égbeütközik a feje. Két fia +volt, azok is magas szál legények. Egyszer Kolozsvárra ment a +fiaival, s amikor végig lovagoltak a városon, csudájukra kigyütt az +egész város. József császárt, amikor ellátogatott Erdélybe, Dimény +uram kisérte a Rika-erdőben, mert akkoriban sok zsivány tanyázott +ottan.</p> +<p>– Sunt latrones? – kérdezte a császár.</p> +<p>Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, amikor csak egy-két +szót tud latinul. Hát igy felelt:</p> +<p>– Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt – desztul: egyik szó +latin, a másik oláh. Nyilván ugy okoskodott Dimény uram, hogy tud a +császár oláhul, mert hiszen kétszer is fogadta audiencián Hórát, az +oláh lázadás vezérét.)</p> +<p>Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagy sereg cigányt +tartott s mert igen szerette a köménymaglevest, rengeteg köményt +szedetett velük. Mikor aztán meghalt, igy siratták el a +cigányok:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Háj, meghót a vén +Dimény,<br /></span> <span class="i0">Nem kell neki több +kömény!<br /></span></div> +</div> +<p>Tudom, behallott a kacagás Karácsonyfalvára is, Szentpálra is, +hisz oly kevés kellett akkor ahhoz, hogy öregek, ifjak, gyermekek +egészséges kacagásra fakadjanak! <span class="pagenum"><a name= +"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p> +<p>Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott a poétás fülei +Fosztó József, feketeképü, komoly, csendes beszédü gazdaember s +mondá: Én is tudnék egy történetet Karácsonyfalváról, ha +meghallgatnák az urak.</p> +<p>– Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sánta Zathureczky.</p> +<p>– Ennek előtte sokszáz esztendővel, – kezdette Fosztó József, – +élt Karácsonyfalván egy Tamása Márton nevü éfi ember. Egyszer, +amint szántogatott, lelkendezve szalad hozzá a kondásfiu, a +markában néhány ezüstpénz, s kérdi:</p> +<p>– Ugy-e, bácsi, ez pénz?</p> +<p>– Pénz hát. Hol találtad?</p> +<p>– Itt turták ki a disznók, né!</p> +<p>Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszitőfával, egyszerre csak +megkondul a fazék, kifordul a földből s hát, Uram, Teremtőm, tenger +pénz gurul szét a földön.</p> +<p>– Jaj, mennyi pénz! – kiabált a legényke.</p> +<p>– Ne sikótozz, – mondta Tamása – mert még idecsődited a falut! – +s hirtelen haragjában nyaka közé vág a fiunak.</p> +<p>Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt.</p> +<p>Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Megölt egy gyermeket +akaratlan. Esze nélkül szaladt a feleségéhez s mondta neki: +Feleség, nekem világgá kell mennem, mert ez s ez történt velem. +Esküdj meg, hogy teljes hét esztendeig vársz reám, addig a kezedet +másnak nem adod. Az asszony megesküdött. Tamása meg világgá ment, a +Mezőségig meg sem állt, ott egy gazdához beállt béresnek. Szerette +a gazdája, mert hajnaltól késő estig dolgozott, éjjel azonban sirt, +mint egy szerelmetes legény s imádkozott, mint egy pap. Ha +el-elszenderült, rettentő látomásai voltak. Hallott kakukszót, +zürös-zavaros muzsikaszót, lónyeritést, kecskemekegést. Aztán +ellátogattak hozzá ludlábu emberek, fekete törpék, fehérszakállu +öregek, „szép asszonyok“,<a name="FNanchor_11" id= +"FNanchor_11"></a><a href="#Footnote_11" class="fnanchor">[11]</a> +<span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span> akikkel gyermekkorában sokat +ijesztgették a játjai. (Vagyis: a játszótársai.) Táncoltak a „szép +asszonyok“ körbe-karikába, hivták, csalogatták, hogy menjen velük… +Nappal sem volt nyugodalma, mert ahol járt, udvaron, erdőn, mezőn, +mindenütt forgószél kerekedett s ettől erősen félt, mert azt hitte, +„szép asszonyok“ táncolnak benne. Egyszer, amikor éppen faragott a +szin alatt, rettentő forgószél kerekedett, olyan forgószél, hogy +valósággal muzsikált. Kapta-fogta magát s nagy haragjában a +forgószél közé dobta a fejszéjét. No, ha közé dobta, el is tünt a +forgószél, de a fejsze is, mintha föld nyelte volna el.</p> +<p>Amikor a hetedik esztendő is vége felé járt, mondja Tamása +Márton a gazdájának:</p> +<p>– Gazduram, köszönöm a jóságát, megyek haza. A feleségemnek +megigértem, hogy a hetedik esztendő utolsó napján otthon leszek. Ő +pedig megesküdött, hogy addig nem adja másnak a kezét.</p> +<p>– Mehetsz, fiam, – mondta a gazda – de én meg hét egész +esztendőre fogadtalak, s ha utolsó napjáig ki nem töltöd, egy +petákot sem fizetek.</p> +<p>Mit csináljon szegény Tamása Márton? Szégyenszemre hazaállitson +egy krajcár nélkül? Kiszolgálja a hét esztendőt, hiszen csak vár rá +a felesége egy-két hetet.</p> +<p>Ugy is lett. A nyolcadik esztendő első napján indult utnak. Este +egy gazdaembernél kért szállást. Istené a szállás, fogadta a gazda, +még vacsorához is ültette, aztán a tüzhely elé telepedtek, +diskuráltak, közbe a gazda szerszámfát, furót, kalapácsot, fejszét +vett elő s furni, faragni kezdett. Nézi, nézi Tamása a fejszét, – +hiszen ez az ő faragófejszéje! Rajta volt a cifrázat: két tulipán s +egy kereszt. Kérdi a gazdát: hol kapta a fejszét? De nem a gazda +felelt a kérdésre, hanem valaki más az ő háta mögött, vékony, +sipitó hangon: – Ne azt kérdezd, honnét került ide ez a fejsze, +hanem azon gondolkozzál, hogy holnap reggel kilenc órára hogy s +mint érsz haza!</p> +<p>Visszafordult Tamása, s hát rettentő vénasszony áll ott. Két +hosszu fog lóg ki a szájából s ijesztőn vigyorog rá. <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> +<p>– Miért kilenc órára? – hebegett Tamása Márton.</p> +<p>– Azért, mert a feleséged egy magas barna emberrel akkor +esküszik.</p> +<p>Halálos félelem fogta meg Tamása Mártont. Hiszen még háromnapi +járóföld Karácsonyfalva s talán ki sem tud mozdulni ebből a +boszorkányos házból! De hirtelen összeszedte minden erejét, nagyot +orditott, hogy remegett a ház belé: Hazamegyek holnapra, ha +belehalok is!</p> +<p>– Haza, ha én hazaviszlek! – kacagott a boszorkány.</p> +<p>– Ó, Istenem, édes jó Istenem, mivel háláljam meg? – kérdezte +Tamása.</p> +<p>– Semmivel, – felelte a vén boszorkány. – Aki hét esztendeig hü +volt a feleségéhez, annak minden jó lélek adósa.</p> +<p>Azzal a vénasszony rostát vett elő s mondta: Ülj belé! Egy, +kettő, beleültek a rostába, a vénasszony valami verset pusmogott s +a rosta már fenn is volt a lebegő égben. Repült, sebes szélnél +sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s reggel pontban kilenc +órakor leszállt itt, né! a Szentpáli-hegy tetején. Hát, éppen akkor +indult a násznép a Tamása Márton udvarából a templomba.</p> +<p>– <i>Tartóztasd a hitet</i>, Tamása Mártonné! – kiáltott +torkaszakadtából Tamása Márton s futásnak eredt. De hirtelen eszébe +jutott, hogy meg sem köszönte a vénasszonynak a nagy jóságát s +visszafordult. Hát, Uram, Teremtőm, kit lát? Olyan szép leányt, +hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.</p> +<p>– Hová lett a vénasszony? – kérdi Tamása nagy álmélkodásra.</p> +<p>– Itt vagyok, én vagyok – mondta a leány s nézésével ugy +megigézte Mártont, hogy földbe gyökeredzett a lába. Látta, hogy a +násznép már közeledik a templomhoz s nem volt annyi ereje, hogy +egyet lépjen.</p> +<p>– Bocsáss, te drága lélek! – könyörgött Tamása Márton. – Ne +kelljen saját szememmel látnom a feleségem esküvőjét.</p> +<p>– Jól van, – mondta a szép asszony, – elbocsátlak, ha +megfogadod, amit mondok. <span class="pagenum"><a name="Page_112" +id="Page_112">-112-</a></span></p> +<p>– Megfogadom, meg.</p> +<p>– Ne dobj a forgószélbe soha semmit.</p> +<p>– Nem dobok, nem.</p> +<p>– Járj békével, – szólt a szép leány s eltünt, mintha föld +nyelte volna el. Hej, szaladt most Tamása Márton, mintha szemét +vették volna, folyton kiabálva: – <i>Tartóztasd a hitet</i>, Tamása +Mártonné!</p> +<p>Éppen a templomajtónál érte be a násznépet. Hiszen nem kellett +többet mondania: tartóztasd a hitet, ahogy meglátta az asszony az +urát, sirva borult a kebelére…</p> +<p>Már szinte delet mutatott a nap, ugy a szentpáli tetőn +felejtkezett a karaván. De itt, ugy látszik, a dolga senkinek sem +sietős. Szép lassan mégis felkászolódunk s a kanyargós lejtőn +bekigyódzik a karaván a sikságra, mely apró sószemecskéket +harmatozik: ez is, meg egy kicsiny házba zárt sóskut is sejtteti, +hogy a föld méhe itt sót rejteget. Falu szélén, egymagában mélázik +egy öreg kastély, közel hozzá egy még öregebbnek a romladéka: +mindkettő a Kornissoké hajdanában… Ma látom az első igazi kastélyt, +meg is csudálom, lelkembe vésődik a képe s később, sok-sok esztendő +multán e kastély kertjében vélem játszadozni a Szentpáli-család +gondtalan gyermekeit. Innen inditom ki Katalin bús regényét…</p> +<p>Egy futamodás s ihol Recsenyéd. Oly kicsiny falu, hogy mire az +utolsó szekér beér, az első már kivül a falun. Ennek már jó ismerős +a neve. Sokszor hallottam mondani a megszorult, bajba került +emberről: Megszorult, mint a recsenyédi kutya. Már mondja is +édesapám a recsenyédi kutya szomoru esetét. Kiömlött egyszer a +Homoród vize, elárasztotta a rétet, ugy elárasztotta, hogy övig +jártak benne az emberek. Ott ért egy kutyát az áradás s szegény mit +tehetett? felkapaszkodott a szénaboglya tetejére, ott kuporgott, +ott várta napokon, éjjeleken át a viz apadását. Lám, lám, igy tette +halhatatlanná a kis Recsenyédet egy kutya… Balra, magas hegy +tetején buslakodik egy vár romladéka, vár aljában huzódik meg egy +mosolygó kis falu: <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span> Bágy. Látom a templomot, templom +mellett Isten szolgájának hajlékát, – ugyan álmodhatnám-e, hogy +sok-sok esztendő multán itt játszódik le életem egyik legbájosabb +epizódja?…</p> +<p>Csak egy futamodás Recsenyédtől Szentmárton s itt megint oly +képen akad meg a szemem, aminőt nem láttam eddig; a templomot +vastag, magas kőkerités veszi körül s a kőkerités falából nagy, +sötét szemek merednek reám. Édesapám megmagyarázza, hogy Erdélyben +sok templom körül van ilyen magas kőkerités: emögé huzódott a falu +népe az ellenség elől. Azok a likak meg arra valók voltak, hogy +ágyuval, meg puskával kilőttek rajtuk. Mindjárt történetet is mond, +igaz történetet abból az időből, amikor a tatárok Erdélyországba +betörtek. Élt akkor Szentmártonban egy Biró Gábor nevü ifju, akit +leányhaju Biró Gábornak hivtak, mert oly hosszu haja volt, mint egy +leánynak. Nagy legény korában is az édesanyja fésülte a haját, még +pedig ugy, hogy Biró Gábor magas lábu székre ült: igy is szinte +földig ért a haja. Szentmártonba is ellátogattak a tatárok, s +leányhaju Biró Gábor volt a nép vezére. Merthogy tulon-tul sokáig +tanyáztak a tatárok Szentmárton körül, Biró Gábor egyszer, +alkonyattájban, kitört a várból, utána a férfiak, verték, hajtották +a tatárokat, azok eszük nélkül szaladtak át a Homoródon, Gábor +mindenütt a nyomukban. Éppen át akart ugratni a Homoródon, de +hosszu haja belegabalyodott a szederindákba. Ahogy ezt látták a +tatárok, hirtelen visszafordultak s szegény leányhaju Biró Gábort +megölték…</p> +<p>Lám, mennyi mese, mennyi történet, mennyi kép rakódik lelkemre +egy napi járó uton! Erdő, mező, hegy, völgy, falu – minden mesél +itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő +az a gyermek, aki most még meg-megremeg a holnapi nagy naptól, +amikor majd könyvet ád a kezébe egy tudós professzor, s az olvasás +dönti el: beirja-e a harmadik elemibe?</p> +<p>Jaj, mi szörnyü magas hegy ágaskodik elénk Szentmárton tulsó +végén! Kanyargós ut kigyózik oldalán, hol meredeken, hol lankásan. +Azt mondja édesapám: <span class="pagenum"><a name="Page_114" id= +"Page_114">-114-</a></span> ez a patakfalvi hegy. Tulsó oldalának +tövében Patakfalva. Mind a diák leugrál a szekérről, egy kis +hadsereg mássza meg a hegyet, itt-ott röviditve a kocsiutat. Fent a +tetőn utszéli korcsma hivogat, de itt csak egy hirtelen lehajtott +pohár pálinkára szoktak megállni az utasok, aztán Udvarhelyig meg +sem állnak. Lent, mély völgykatlanban szorong egy kis falu: Kénos a +neve. Bizony, kinos lehet innen a kikapaszkodás. Olyan ez a kis +falu, mint egy óriás virágbokréta, melyet a hegy tetejéről dobott +le valaki bolond jókedvében. Dió-, cseresznye- és meggyfa: e három +fa boritja be a hegynek kapaszkodó kerteket, ártalmas szelektől +védetten, minden esztendőben messze piroslik a kénosi meggy és +cseresznye, földig hajlik a vén diófák ága. Ma erről hires nekem +Kénos. Később messze földön szárnyára kapja a hir: itt maradt meg +épségben az ősrégi székely „regős ének“:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Porka havak +hulladoznak,<br /></span> <span class="i2">De hó reme, +róma.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Nyulak, őzek +játszadoznak,<br /></span> <span class="i2">De hó reme, +róma!<br /></span></div> +</div> +<p>Itt rejtőzködött ezer esztendőn át a regős ének, észrevétlen, +ami nem csuda, hisz elrejtőzött a falu is a világ elől.</p> +<p>Belejtünk, kanyargunk Patakfalvára, már tudom, miért ez a neve. +Végigkinlódik a közepén egy köves patak, maréknyi viz benne. És jön +utána Árvátfalva: sejtem erről is, hogy mért kapta a nevét. +Kicsiny, árva falu ez. Még papja sincs, csak levitája, aki énekel +is, néha-néha prédikál is…</p> +<p>Hegy, völgy, hegy, völgy. Jobbra kanyarodunk +Felsőboldogasszonyfalva mellett, széles mező terül elém, széles +mező közepén igazi folyó: a Nagyküküllő. Már látok egy darabkát a +tündérvárosból. Komor redőkbe ráncolt arccal mered rám Budvár, +otromba sziklafejével, reám meregeti éktelen nagy szemeit. Micsoda +félelmetes szemek: ezekben – csak baglyok tanyázhatnak. Vajjon +gondoltam-e arra, hogy ezt a sziklahegyet, életem könnyelmü +kockázatával egykor majd megmászom, <span class="pagenum"><a name= +"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> vetélkedésből, mert +különben kinevetnek a pajtásaim? Nem gondoltam én arra. Félve nézek +a mogorva hegyre, melynek tetején réges-régen a rabonbánok +tanyáztak. De átellenben az erdőboritotta Csicser-hegy már nem volt +félelmetes, nyájasan nézett le a rétre, s tövében az öreg +vadkörtefa, – no, körtefa, te se gondoltad, hogy majd egykor, +őszbeborult fejjel verset ir rólad ez a csudálkozó gyermek…</p> +<p>Jobbra, csendes völgy ölében egy kis kápolna. Hányszor jövünk +majd ide! Innét lessük, fordul-e ki a hegy mögül a kocsi, mely +értünk jön, s visz haza, haza, vakációra! De a szekér csak nem akar +kifordulni a hegy mögül, nosza, kimegyünk a boldogfalvi tetőre, +onnét ellátunk Árvátfalváig s nézzük, nézzük, addig nézzük az +árvátfalvi fordulót, amig a szemünk könnybelábbad – vivát! Jön a +szekér! A Pista! A Fecske! Már hallik is a Fecske csengettyüje…</p> +<p>Csaknem egészen eltakarja szemem elől a „tündérvárost“ egy kopár +hegylánc: Kuvar a neve. Csupa kő meg omladozó kavics az egész hegy, +féltékenyen, irigykedve nyujtózkodik a város elé. Csak egy otromba +nagy épületet nem sajnál tőlünk, de ez nincs is bent a városban, +ridegen áll egymagában: a kaszárnya ez. A „császári-királyi“ +kaszárnya. Persze, német a felirás s fölötte mogorva kétfejü sas +terjeszti ki védőszárnyait. Aztán egy hosszu rúd állja utunkat, +egész szélességében átfogva azt. Most hallom először ezt a szót: +sorompó. S most tudom meg, hogy nemcsak a molnár szed vámot, de a +tündérváros is: öt krajcárral vámol meg minden szekeret, s ezért az +öt krajcárért szabad véges-végig rázatni magunkat a döcögős +kövezeten. Egy-egy hajitásnyira lámpások: már gyujtogatja egy +létrán álló fehérharisnyás székely. Vastag és vékony, sipitó hangon +ugatnak a kutyák: most látom először azokat az ici-pici +kutyácskákat, melyekről később sül ki, hogy mopszli a nevük, s +osztrák tisztek hozták magukkal… Végtelen hosszunak tetszik nekem a +nyilegyenes botos-utca (ma Kossuth Lajos neve ékesiti), néhány +egyemeletes ház itt-ott, a többi földszintes, s megállapitom, hogy +kevés van azok közt oly szép, mint <span class="pagenum"><a name= +"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> a Gábor bácsié. Hát ez a +tündérváros? De fordul a szekér, elénk tárul a széles piac, hol +sorban állnak a dinnyés szekerek s a piac szélén égnek mered kettős +tornya a barátok templomának. Talán itt kezdődik a tündérváros? +Itt, itt. No, már látom a kálvinista templomot is: csak egy tornya +van, de ez aztán torony! És – és – szembe vele egy komoly, igen +komoly épület: a kollégium. A kollégium! Nagyot dobban a szivem. +Félénken, elfogódottan nézek a vaspánttal boritott kapu felé: +előtte állnak, álldogálnak nagy és kis diákok, köztük szakállas +legények is, s kapu felől a szekerek felé, szekerek felől a kapuk +felé össze-visszarepdestek az örvendező szervuszok. Ez a komoly +nagy épület már kétemeletes, a másodiknak ablakai a födélből +kandikálnak ki, s tetején karcsu torony, karcsu toronyban két +csengettyü – be szeretném, ha megszólalnának!</p> +<p>Lankás hegy emelkedik a vén kollégiumtól nem messzire: ennek a +tetejéről néz le rám a katholikus templom s szembe vele egy hosszu, +emeletes ház: a katholikus gimnázium. Lám, ide lent is, oda fent +is, szembenéz egymással Isten és a Tudomány háza. Mely szép +gondolat!</p> +<p>Szük uccákon döcög át a szekerünk, aztán megáll egy kapu előtt. +Lejtős udvarra nyilik a kapu, s lejtő aljában búvik meg egy +fazsindelyes, tornácos ház: igazi székely falusi ház. Ebben lakik +egy becsületes csizmadiamester. Hozzá irányitották az édesapámat: +az ő felesége sok diákot vállal, nem ott-lakásra, mert a vén +kollégium ád majd szállást nekem is, hanem kenyeret süt, ebédet, +vacsorát főz, kimossa az ingecskémet s kócos fejemet hetenként +kétszer meg is fésüli…</p> +<p>Későn jöttünk: már annyi diákot vállalt Felmériné asszony, hogy +a kisbaconi diákokat nem vállalhatá. De a jószivü emberek +ottmarasztanak éjszakára. Édesapámnak ágyat vetnek, a mi részünkre +nagy gyékényt teritenek a földre, kiki a párnáját elészedi: kész +volt az ágy.</p> +<p>Felméri uram sokáig eldiskurál édesapámmal. Szenderegve +hallgatom beszélgetésüket. <span class="pagenum"><a name="Page_117" +id="Page_117">-117-</a></span></p> +<p>– A jó Isten megsegitett, – mondja Felméri uram. – Két fiam van: +az egyik most Angolországban tanul, a másik a kollégiumba jár. Ha +hazajön a nagyobbik fiam, professzor lesz valahol…</p> +<p>Évek multán tudom meg, hogy az a fiu, akiről Felméri uram +beszélt, Felméri Lajos, a kolozsvári egyetem tanára, a jeles +pedagógus.</p> +<p>Mit gondoltok, nem Isten rendelte-e, hogy én abban a házban +aludjam át az első éjszakát, melyben a <i>Nemzeti nevelés</i> irója +született?</p> +<p>Tiz év mulva, az utolsó éjszakán, ennek a háznak kapujához +vezettek el „felszabadult“ pajtásaim. Ők beléptek a kapun, én +visszafordultam. Legyetek türelemmel, majd elmondom a maga helyén: +miért.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT06" id="CHAPT06"></a>HATODIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja +megeleveniteni, amilyennek gyermekszemmel láttam.</p> +<p>Átellenben a vén kollegiummal, van egy fazsindelyes ház, ebben +lakik a rektorprofesszor: nagytiszteletü Kis Ferenc uram. Szekerünk +megáll a ház előtt, édesapám leemel egy zsák buzát, én kinyitom az +uccára nyiló ajtót, széles folyosójára lépünk: balról Kis uram +irószobája, jobbról a lakása. Már több apa és gyermek várakozik a +folyosón, fal mellé támasztva állnak szép sorjában a buzás zsákok: +ajándék a rektorprofesszor urnak, aki az uj diákok nevét egy nagy +könyvbe beirja s aki a harmadik elemi osztályba kivánkozó +gyermekeket meg is egzaminálja. Az őszülő haju nagytiszteletü +asszony fogadja a szülőket és ajándékokat, paroláz velök, nem győzi +köszönni a buzát, a turót, a szilvaizet s minden egyéb jót, na, meg +végigélvezi a „csókolj kezet“ biztatással előre lökdösött falusi +gyerekek kézcsókjait.</p> +<p>– Lám, jegyzem meg magamban, itt is az a szokás, ami nálunk. De +nagy a különbség: Benkő bácsinak két csirkét adott édesanyám, a +rektorprofesszornak meg egy zsák buzát az édesapám.</p> +<p>Értékes, de ártatlan ajándékok ezek. Minden szülő hozott +valamit, egyik sem számithat arra, hogy az ő fiát Kis uram +megkülönbözteti majd a többitől. Egyszerüen: ősrégi szokás ez, a +tisztességtudás megnyilatkozásának egyik formája. Hiába hozott zsák +buzát édesapám Kis uramnak, félve lépek be az irószobába, amikor a +sor ránk kerül. Láttam én már előző nyáron a nagybaconi templom +szószékében ezt a kistermetü, szélesvállu, pocakos, kopaszodó fejü +embert. Itt, a nagybaconi <span class="pagenum"><a name="Page_119" +id="Page_119">-119-</a></span> templomban folyt le az erdélyi +református zsinat, s emlékszem, világosan emlékszem a nagy kerek +fejre, a nagy csillogó-villogó szemekre; nem feledtem a kissé +rekedtes hangot, melyen a felszentelendő ifju papokat egzaminálta. +Ez a kis, de hatalmas ember fog most engem megegzaminálni.</p> +<p>Belekapaszkodom édesapám kezébe, félve nézek föl a +nagytiszteletü urra, akinek, ugy tetszett, most nem csillog-villog +a szeme, hanem mosolyog szeliden, biztatóan. Még nem tudom, hogy +vannak emberek, akiknek mindvégig gyermekszemük van, de érzem, hogy +ennek a hatalmas embernek olyan szeme van, mint egy gyermeknek: +elmult a félelem, bátran veszem kezembe a könyvet, a Kis uram +nyujtotta könyvet.</p> +<p>– Nyisd fel, fiam, ahol tetszik, mosolyog Kis uram, aki +kicsinységemre való tekintettel a második elemibe akar beirni.</p> +<p>Felnyitom a könyvet, egy pillanatra zavarodottan állok meg: +hiszen ez nem magyar könyv! Pedig a betü – „magyar“, de a szavaknak +semmi értelme. Latin könyvet nyomott a kezembe Kis uram. Világos +hogy a c-t nem olvastam k-nak, a t-t sem c-nek a magánhangzók +előtt, de csakugy vágtatok át a sorokon.</p> +<p>– Elég, fiam, elég, simogat meg kezével és gyermekszemével Kis +uram, s abba a nagy könyvbe nyomban beir.</p> +<p>Velünk együtt jött be Benedek Sándor bácsi is Zoltán fiával. Egy +fejjel magasabb ez a fiu, mint én. Rajtam háziszőttes ruha +(édesanyám keze szőtte-fonta), Zoltánon urfis ruha, aminthogy az is +ő: urfi.</p> +<p>– No, fiam, téged nem is olvastatlak, mondja Kis uram s beirja a +nevét.</p> +<p>Amikor kijöttünk, mondja Sándor bácsi édesapámnak:</p> +<p>– Ej, de féltem, kedves bátyám, hogy az én fiammal is olvastat +Kis uram. Magyarul is akadozva olvas még.</p> +<p>Lám, elég korán észrevettem már valamit, amelyhez hasonlóban +gyakran lesz még részem pályám folyamán. Velem nemcsak azért +olvastatott próbát Kis uram, mert <span class="pagenum"><a name= +"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> kicsike vagyok, hanem +azért is, mert háziszőttes a ruhám. Mért nem olvastatott próbát +Zoltánnal? Mert Zoltánnak bolti ruhája van. Mert Zoltánnak +szolgabiró az édesapja, az enyém meg gazdaember.</p> +<p>Még nem léptem át a kollegium küszöbét s már tanultam valamit. +Egy szót sem értettem a könyvből, melyet Kis uram olvastatott, s +mégis sokat tanultam. Olyan sokat, hogy megfájdult belé – nem a +fejem, hanem a szivem…</p> +<p class="center">*</p> +<p>A vén kollegium elé kanyarodik a szekerünk, ott már várnak reánk +a kisbaconi diákok. Együtt hordjuk be a kisdiák cókmókját egy +földszintes szobába. Boda Elek hátára kapja a szalmazsákot, mely +hazai szalmától domborodik; Benkő Ádám egymaga viszi az én kis +karikás ágyamat, mely valamelyik nagy diák ágya alá fog kerülni; +(Vajjon kié alá?) Benedek Jóska meg Anti a ládámat fogják fülön, +énnekem marad a tarisznya: bartamisz-körte benne. Legkedvesebb +pajtásom, Gergő, aki csak azért jött velünk, hogy még egy-két napot +kéz a kézben járhassunk-kelhessünk, búsan viszi a turós dézsát meg +a szilvaizes fazekat – hej, miért is nincs kedve a tanulásra, most +itt maradna ő is! Oly szépen elférnénk ketten egy karikás +ágyban…</p> +<p>Két oldalt, a fal mellett három-három ágy, egy meg a szoba +közepén, rajta barnult, össze-vissza faragcsált födél: ez az +asztal. Nappal asztal, éjjel ágy. Ezen az „asztalon“ fogunk majd +ebédelni, néha vacsorázni is s ekörül ül esténként tiz nagy és kis +diák, magolva egy szál faggyugyertya mellett. Nem lehetetlen, hogy +néha-néha két szál gyertya is fog pislákolni ezen az asztalon.</p> +<p>Kétablakos a szobánk, nagytiszteletü Baczoni Ádám uram udvarára +nyilik: ő az első papja az udvarhelyi református egyháznak. Ebben a +kétablakos szobában tiz nagy és kis diák alszik, ki nagy, ki +karikás ágyban, de van köztünk egy kis diákszolga is: ennek már +karikás ágya sincs, az ő ágya, az én ládám, az én ládámnak kopasz +fedele. Párnája a szőttes kabátka, takarója a zekéje. Soha nem +hallottam neve van: Leopold. Mindjárt <span class= +"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> +megtudom, hogy gazdag uriember volt az apja. Tönkre ment, meghalt. +Saját kezével vetett véget életének. Édesanyját a bánat vitte +sirba. Leopoldon megkönyörült egy nagybácsija, beadta a kollegiumba +– diákszolgának, de már sem karikás ágyat, sem párnát, sem takarót +nem adott neki. Leopold, amikor először láttam, ládán üldögélt, a +más ládáján, az ajtó mögött, félénken szipogott; ugy látszik, épp +az elébb sirta ki magát szive szerint.</p> +<p>Diákszolga… Mi ez? Diák is, szolga is. Minden szobában három, +nagyobb szobákban négy szolga, a többi – „tanitvány“. Ki lehetett +az a vaskalapos, alacsony gondolkozásu ember, akinek agyában ez a +megalázó osztályozás gyermek és gyermek közt megszületett? Ime, én +„tanitvány“ vagyok, mert az édesapám hatökrös gazda; Leopold +szolga, mert apátlan, anyátlan, koldusnál is koldusabb fiu. +„Tanitvány“ vagyok, mert édesapám fizet egy esztendőre öt forint 25 +krajcárt „tan-“ és „lakdij“ cimén; egy nagy diáknak, aki öt-hat +gyermeket, délután 5–6-ig, előkészit a másnapi leckére, öt pengő +forintot – egy esztendőre. „Tanitvány“ vagyok, mert édesapám Szabó +Dánielné asszonynak egy esztendőre huszonegy pengő forintot fizet, +aminek ellenében Szabóné asszony minden héten süt nekem három +kenyeret egy félvéka lisztből; minden héten egyszer, amikor a sor +reám kerül, főz egy nagy fazék levest két font hussal (egy font hus +ára hat krajcár); s minden héten vacsorára egyszer egy fazék +fuszujkát, melynek megzsirozására 2 krajcár ára szalonnát visz neki +– az én szolgám. Az én diákszolgám. Szabó Dánielné mossa ki +ingecskémet, gatyácskámat; ő sürüzi ki a hajamat minden szerdán és +szombaton délután. Hát a Leopold haját ki sürüzi ki? Senki, senki. +Törődik-e valaki az ő boglyas hajával s ha boglyas haját ellepik a +bogarak? Senki, senki.</p> +<p>Alig kezd nyilni, nyiladozni a szemem, kedvetlenitő +igazságtalanságokba ütközik.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Hozza az ebédet Boda Elek; ő a „főzető“ diákszolga. Több ennél: +az én szolgám. Még ennél is több: az én <span class= +"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> gyámom. +Mert ő nagy legény s bár csak második gimnazista, már a huszadik +esztendőt tapossa… Unokatestvérek vagyunk: én „tanitvány“, ő +szolga. Mi heten, tanitványok, asztal mellé ülünk, a három +diákszolga üldögél a ládákon s nézi sóvárgó szemmel, keseredett +szivvel, amint kanalazzuk a levest, esszük a főtt hust. Hiszen, +vékony ebéd ez, nagy karéj kenyérrel pótoljuk, de én mind azon +tünődöm: mért nem ebédelhet az a három fiu velünk? Boda Elek +bátyja, Sámuel, szolgalegény édesapámnál, de ő is, a másik +szolgalegény is a mi asztalunknál eszik. A cseléd – a család tagja. +Hát Boda Elek, Leopold s a többi Leopoldok mért nem tagjai ennek a +diákcsaládnak?</p> +<p>Amikor mi felkelünk az asztaltól, ők is leülnek: megosztoznak a +maradéklevesen és huson. Ki sem mossák a tányért, ugy merik belé a +levest. Nekik is éppen egy tányér leves jut, mint nekünk; oly kis +darabka hus, mint nekünk, de mégis csak maradék ez, mégis csak +megalázó ez. Ugy szeretném magam mellé ültetni Boda Eleket, akit én +Elek bácsinak tisztelek, hisz jó tiz esztendővel idősebb, mint én; +és ugy szeretném magam mellé ültetni Leopoldot, akinek mindig +sirásra áll a szája, még ha mosolyog is. Ó, szegény Leopold, mire +jutottál! Mesélik a háromszéki diákok, hogy bársonybugyogóban +járatta mamája, kényeztette, becéztette, – csuda-e, ha torkát a +sirás mindég fojtogatja?</p> +<p>Az asztalfőn a „primárius“ ül, a szobafőnök. Benedek György a +primárius. Finom, puhatestü fiu. Puha az arca, a keze, a haja, a +szénfekete haja, mely gondosan simul fejére. Brassai Benedek János +a „secundárius“, a kollegium első hegedüse. Ő osztja ki a levest a +tanitványoknak, a primárius osztja 10 szeletre a hust. Mint minden +diák, szereti a szegyes hust, s mert ő választ először, mindig az +övé a szegy, ez a kemény, porcogós husdarab, mely voltaképpen +legkevesebbet érő része a marha husának, de hát – porcogós! Ime, +ujabb igazságtalanságba ütközik alig nyiló, nyiladozó szemem s +megállapitom az első hét végén, hogy a porcogós szegyhus éppen tiz +esztendő mulva kerül rám, amikor majd én is primáriusa leszek +valamelyik szobának. De <span class="pagenum"><a name="Page_123" +id="Page_123">-123-</a></span> hallom, hogy kárörömmel beszélnek +egyik szoba primáriusáról, aki tavaly is primárius volt, most is +az, minden nap megparancsolja a főzető diáknak, hogy olyan hust +vegyen, amelyikben nagy darab szegy van. Ezt mindig ő eszi meg s ő +a legsoványabb diák a kollégiumban: csupa csont és bőr. Ez kissé +lecsöndesiti háborgó lelkemet: lám, a primárius igazságtalan, de +igazságos az Isten! Szinte félve füzöm az előző mondat végéhez: O, +sancta simplicitas! Mert egyszer már megégettem a kezemet e +felkiáltás miatt. Arról kellett nyilatkoznom, hogy gyermekkoromnak +melyik volt a legkedvesebb karácsonya. Az, feleltem én, amikor +karácsony reggelén a pajtánkban született egy bocika s édes apám +ennek a bocikának a bőgését nekem ajándékozta. Boldoggá tett ez az +– ajándék. S hozzá tettem: O, sancta simplicitas! Ó, boldog +gyermekkor! És ekkor megirták rólam, micsoda elmaradt ember a +gyermekek irója, aki az ostobaságot, a maradiságot magasztalja! +Hát, Isten neki, ujra kiáltom: O, sancta simplicitas!</p> +<p>Igen, lecsöndesitette háborgó lelkemet a hit Isten +igazságosságában. Nem szégyellem: igy volt. Nem szégyellem: ma is +hiszek benne. Ma, amikor ezer okom arra, hogy megrendüljön a +hitem…</p> +<p>Őrizem régi, elfakult irások közt azt a kis füzetecskét, amelybe +napról-napra be kellett jegyeznem az első esztendő kiadásait: +összesen 55 pengő forint. A liszt s minden egyéb élelmiszer, az +espónak nevezett vékony ebéd pótlása – nem számit. Otthon is +elfogyasztottam volna annyit, talán többet is. A ruha sem számit: a +kalap s a csizmácska kivételével minden a háztól telt ki. Csak +néhány forinttal kell vala többet fizettetni minden tanitvánnyal, +nehány véka liszttel kellett volna megadóztatni minden tanitvány +apját: nagyobb karéj kenyér jutott volna tanitványnak is, szolgának +is. S ha a messze jövendőbe lát a mult, nem tesz különbséget +gyermek és gyermek közt: nem szolgáltatja ki egyikkel a másikat, de +szépen megosztja köztünk a munkát. A nagy diákok felváltva járnának +a mészárszékre, vinnék a hust a gazdasszonyhoz, délben meg behoznák +az ebédet. Felváltva hordanák a vizet a piaci kutról s felváltva +<span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span> vinnék a tányérokat a gazdasszonyhoz, +ott tisztára mosnák s ugy hoznák vissza. A kicsi diákoknak maradna +a szoba kisöprése. A nagy diák nem subickoltatná ráncosszáru +csizmáját a kis diákkal, de kisubickolná maga. Kiki a magáét. +Mindenki dolgoznék, erejéhez mérten, amint illenék ebben a +diák-köztársaságban, – oh, de sok urfi nem züllik el később, ha igy +nevelődik!</p> +<p>Igy kellett volna, ugy-e, de nem igy volt. Hát hogy is volt? A +főzető diák fölkel virradatkor, megy a mészárszékbe, még pedig +sietve, nehogy társai elhalásszák előle – a szegyes hust. Onnét +megy a gazdasszonyhoz, átadja a hust, siet vissza a kollégiumba; +ott, ha tetszik, eléveszi a könyveit, magol, ha nem: senki sem kéri +számon tőle, vajjon a leckéjét megtanulta-e. A vizhordó is szalad +kora reggel a piacra, a szivattyus kutból telecsorogtatja a füles, +hosszukás faedényt (<i>kártyának</i> hivja a székely), az is siet +vissza a kollégiumba. Ha legalább két kártya volna, könnyebb volna +a dolga, de egy van s ez hol balra, hol jobbra huzza szegényt, +amint hol a jobb, hol a balkezében cipeli. Ő szalad délben a +gazdasszonyhoz a tegnapi ebédről mosatlan maradt tányérokkal, mert +a kollégiumban nincs meleg viz. Vele egyszerre szalad a főzető az +ebédért, akivel bizony meg-megesik télen, amikor sikos az ut, hogy +elvágódik, ezer darabba törik a fazék, a leves ott fagy meg az +uccán, csak a hus marad meg, azt felszedi, hozza: itt az ebéd, +egyetek!</p> +<p>Este hol ez, hol az hozza el a fuszujka-vacsorát. Minden este +fuszujka! Néha ugy összesül-fő, hogy még az éhes diáknép sem eszi +meg. Azzal laknak jól, hogy az összesült-főtt fuszujka közepébe +beállitanak egy szál faggyugyertyát, aztán körülülik az asztalt s +énekelik:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Gaudeamus igitur,<br /></span> +<span class="i0">Juvenus dum sumus!<br /></span></div> +</div> +<p>De időnkint puliszkalisztet, turót küldenek hazulról az +édesanyák s ilyenkor nagy urak vagyunk: turóspuliszkát vacsorázunk. +Laetum nuntium (örvendetes üzenet) a hazulról küldött +harapnivalóknak a neve s ez <span class="pagenum"><a name= +"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> közös, ez mindnyájunké: a +legfukarabb diák is kénytelen közprédára dobni a hazait. De mert a +fuszujka a rendes vacsora, fuszujkásoknak csufolnak a +suszterinasok, annak csufolnak a pápista diákok is, de nem maradunk +adósok a pápista diákoknak s visszakiabáljuk: Lencsések! Igen, a +kálvinistáknak fuszujka, a pápistáknak lencse a vacsorája. +Egyébként szent a barátság köztünk: a nagyobb pápista diákok +gyakran belopódznak a kollégiumba, a kálvinista pajtásokhoz, +merthogy nálunk szabadabb az élet, itt füsttengerben usznak a +szobák s könnyen csempésződik be egy-két kupa bor is… De +visszatérek a diákszolgákhoz, mert még nem mondtam el a munkájuk +javát. Amig szerdán s szombaton Szabó Dánielné asszonyom az én +hajamat sürüzi, sürü portengerben uszik a kollégium kettős udvara: +az összes diákszolgákat kiparancsolja a „Kontra“, a kollégium +legöregebb diákja, aki már teológiát végzett: a rendnek, a +tisztaságnak legfőbb őre ő. Ez „közmunka“ ugy-e, de nekünk, a +tanitványoknak, semmi közünk hozzá. Mi vagyunk a nagy többség, mi +piszkithatunk legtöbbet, tehát a kisebbség söpör, tisztogat +utánunk.</p> +<p>De leszállt az est, megszólal a csengő a toronyban, hangja +végigcsendül a városon, elszáll a rétre is: jó fertályórát huzza a +soros csengető diák, hogy ha valamelyik kint kószál, kapuzárás +előtt beérjen a vén kollegium falai közé. Nyolc órakor bedöndül a +nehéz kapu, kétszer megfordul csikorogva az idomtalan nagy kulcs, a +csengető diák beviszi a kontra szobájába, az ajtó sarkánál szegre +akasztja, – most már aki kintrekedt, a kontra hire-tudta nélkül be +nem jöhet. Egy osztálytanitó teologus s a csengető diák sorra +benyitnak a szobákba. Elől megy a csengető diák, kezében egy +vastag, háromszögü bot, a három sima oldal beragasztva papirossal, +ezen a három papirszeleten felirva az összes diákok neve.</p> +<p>– Jó estét! – köszön a diák. – Jelen vannak az – urak?</p> +<p>– Jelen! – feleli a primárius, – ha senki sem hiányzik. – Aki +nincs jelen, annak a neve után jelt <span class="pagenum"><a name= +"Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> tesz a diák s irásban +jelenti a kontrának, hogy ki nem volt otthon.</p> +<p>Van az első emeleten, a lépcső mellett, egy kis szoba, uccára +nyiló. Egy asztal, egy szék, egy kis érckályha: ez az egész +butorzat. Ide ül be kapuzárás után egy nagy diák, itt várja, lesi +éjfélig, vajjon huzza-e meg valaki a csengőt. Sokszor ugratják fel +arra járó kapatos emberek, mérgesen csapja be az ablakot, aztán +ismét leül az asztal mellé, olvas a faggyugyertya mellett, – +vajjon, mit olvas? Bizonyosan Jókai-regényt. Ha diák csenget, +leszalad a kontra szobájába, a kulcsot leakasztja a szegről, +kinyitja a kaput, följegyzi a belépő diák nevét s azt is, hány óra, +hány perckor jött haza. És megy reggel erről a szomoru jelentés a +rektorprofesszorhoz: aláirja a diák is, a kontra is. De szemben, a +kálvinista templom tornyában tizenkettőt üt az óra s a diák-vigil +boldogan siet fölverni legédesebb álmából a másik diákot, aki +éjféltől kapunyitásig a vigil.</p> +<p>Hiszen, nem kellemes dolog ez a vigilkedés, ritkán is kerül sor +egy-egy diákra, bár csak a hetedik és nyolcadik osztályosok +vigilkednek, de a diákszolgák vigilkedése mellett valóságos nagyuri +állapot. Mind a három nyilt folyosón egy-egy diákszolga őrködik +éjfélig s egy-egy éjfél után. Kis diákszolga, nagy diákszolga, +mindegy. Sétálnak körben a folyosón, meg-megállnak, figyelnek: nem +surran-e ki valamelyik diák a folyosóra s nem – piszkit-e oda? Ha +megesik a baj, s nem éri tetten a tettest, jaj neki! Mert reggel a +kontra bejárja a folyosókat, őt követi az éjszaka hat vigilje s +akinek a folyosóján rondaságot talál, azt lekapják a husz körméről +– és ráveret a kontra ur szegényre hármat, ha több rondaság +találtatott, hatot is. Nagy veszekedéssel, sirással-rivással folyik +le ez a körmenet. Az éjfélelőtti vigil esküdözik, hogy ő éjfélkor +tisztán adta át a folyosót; az éjfélutáni meg esküdözik, hogy +amikor körüljárták a folyosót, ott volt a piszok. A kontra igen +egyszerüen tesz igazságot: kiporoltatja a nadrágját +mindkettőnek.</p> +<p>Ez igy, könnyedén elmondva, ugy-e, humorosnak <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p> +<p>látszik? De képzeljetek egy téli éjszakát, 20–30 fokos hideggel, +ami nem ritkaság a székely havasok alján: képzeljetek hozzá egy +tizesztendős fiut, akit éjfélkor felráznak legédesebb álmából: jere +ki, vigyázz reggelig, a meleg szobába visszamenned egy percre sem +szabad, – nem égbekiáltó lelketlenség történt-e ezzel a kisfiuval? +A kapucsengetésre vigyázó nagy diákok jól befütött szobában +olvassák Jókait, ezek meg fagyoskodnak a dermesztő hidegben: +csuda-e, ha vissza-visszasompolyognak a meleg szobába, ott ülnek, +ülnek a ládán, s egyszerre csak bekoppan a szemük, reggel ott +találják a kopasz ládán összezsugorodva, alusznak, álmodnak – +vajjon, miről álmodhatik egy ilyen gyermek? És reggel megvan a baj, +a szörnyü nagy baj. Itt is egy folt, ott is egy folt. Ki bolond, +hogy sötét éjjel, hidegben, lebotorkáljon a második emeletről, az +„alsó“ udvarba, ahol sötétlik, büzlik egy otromba nagy épület; +tapogatózva a vaksötétségben, amikor sietős az utja, igen +sietős?…</p> +<p>Rémüldözve gondolok arra ma is: hátha szegény ember az édesapám, +s nekem is künn kell dideregnem a hideg éjszakában. Nézegetem a +nyolcesztendős gyermekeket, nézegetem, nézegetem: micsoda apró +emberke voltam én, amikor leszakadtam az édesanyai kebelről! Egy +beteges, nyurga legény a „gyámom“, a védelmezőm: szegény Boda Elek, +akinek utána kárrognak a diákok, s mert folyton az ő sarkában +látnak, már az első héten kárrognak utánam is: kár, kár, kicsi +varju, kár! Gyenge mellü, köhögős Boda Eleknek csakugyan kissé +rekedtes, kárrogós a hangja. Kész a csúfnév: varju. S kész az én +csúfnevem is: kicsi varju. Nem győzök most annyit mosolyogni ezen, +mint amennyit sirtam akkor. Talán egy gyermek sem sirt annyit, mint +én. Egynek a szive sem sirt úgy vissza tán a falujába, mint az én +kicsi szivem.</p> +<p>Milyen nagy kedvvel jöttem ide, s szeretnék már hazarepülni! A +kisbaconi diákok dédelgetnek, vigasztalnak, egy-egy kárrogó diákot +el is püfölnek, de én csak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el +nem hagyni édesanyámat, Benkő Gergőt, mesemondó Rigó Anist, s +<span class="pagenum"><a name="Page_128" id= +"Page_128">-128-</a></span> öccsét, Andrist, aki mindig fütyöl s +pattogtat kenderostorával… Egyszer meg is kisérlem a szökést: mig a +kisbaconi diákok kiülőst játszanak a réten, észrevétlen félre +sompolygok, megyek, mendegélek az öreg füzfák közt. Nem messze +fehérlik az ország utja: ha én ebbe beleállok, addig megyek, +mendegélek, amig szépen hazaérek. Kikerülök az országutra, felém +mosolyog egy falu, Udvarhelytől egy futamodás. De a diákok +észreveszik eltünésemet, hallom a kereső, kiabáló hangjukat, aztán +egyszerre csak megpillantnak, rosszat sejtnek, megfutamodnak, +megfutamodom én is: a falu végén érnek utól. Keservesen sirok: +eresszenek, eresszenek, haza akarok menni!</p> +<p>– Haza? – nevetnek a diákok – hiszen ez az ut Csikországba +vezet!</p> +<p>Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartam megszökni. Nagy, +négyszögü tábláról lemered rám a falu neve: Bethlenfalva.</p> +<p>Szép gyöngén kézen fognak, ugy vezetnek vissza a rétre, onnan be +a városba, ott is a piacra, ahol sorban állnak a gyékényfödeles +szekerek, szekereken sárgadinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám +vesz egy nagy sárgadinnyét, azt szeletekre vagdalja, mindeniknek +jut egy szelet. Vesz szőlőt is s biztat: egyél, Elekecske, egyél. +Eszem, eszem s szép lassan megvigasztalódom. Arcomon felszárad a +könny s vidám kedvü diákok közt felvidult szivvel megyek vissza a +vén kollégiumba.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Négy elemi, nyolc diák-osztály: ez a vén kollégium. Az elemi +osztályosokat cellistáknak nevezik. A diák-osztályokba járók; +kolégyisták. Az első és második elemi osztály növendékei majd mind +városi gyerekek. Csak azokat a falusi gyerekeket degradálja le a +második elemibe Kis uram, akik még sillabizálva olvasnak. +Csudálkozva látom, hogy az első s második elemisták közt is alig +akad oly kis fiu, mint én. Ugy látszik, gyermekük +iskolábajáratásával az urak sem sietnek. Kiki akkor adja iskolába a +fiát, amikor neki <span class="pagenum"><a name="Page_129" id= +"Page_129">-129-</a></span> jól esik. Talán még az urak sem sejtik +(hát én hogyan sejteném?), hogy svábhegyi villájában most töri +fejét a népiskolai törvényen Eötvös József, akinek <i>Megfagyott +gyermek</i>-ével Isten házában megrikattam a kisbaconi +fejérnépeket. Ez a törvény fogja iskolába kényszeriteni a hatéves +gyermeket. Ez a törvény fogja megakadályozni, hogy egy osztályban, +egy padban szorongjanak kamaszodó fickók s öklömnyi emberkék. Az +osztályban, amelybe én belépek, ez a kép: kamaszodó fickók, 10–12 +éves fiuk, s ezek seregében egy félénk, szepegő fiucska, akinek +szeméből egy tréfás szó is könnyet fakaszt. A tanitó, hosszu, +nyurga, teológiát végzett diák, a második osztályból feljötteket +ülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint: legelől a kitünők, +aztán a jelesek, jók, elégségesek. Ők a „beérkezettek“, akárcsak +azok az irók, akik a közhit szerint (néha annak ellenére) – +beérkeztek, szóval: megilleti őket az első hely, mégha nem is +illeti meg… Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a +helyünk. Alig van köztünk néhány úrigyermek, a nagy többség, az +egész osztálynak nagy többsége gazda- meg napszámosgyerek. A +háromszéki meg erdővidéki fiuk fekete meg szürke posztóharisnyások, +egyik-másik vitézkötéses brassói posztónadrágban feszit, az +udvarhelyszéki fiuk fehérharisnyások: itt még ragaszkodik a nép az +ősi szinhez… A fekete meg szürke szint elnyomja a fehér. Fehér +harisnya, durva, patkós csizma, magastetejü, széleskarimáju kalap, +kurta zeke, mely alól ki-kivillan a kendering, sőt az is oly kurta, +hogy a harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a fiukon a +ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy – diákok.</p> +<p>No, de türelem, majd kicsinosodnak szép lassacskán ezek a +feketére sült arcu fickólegénykék és sokan előkerülnek majd a +második, de még az első padba is.</p> +<p>Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek, lökdösnek +hátrább, mig szerencsésen hátra taszigálnak a legutolsó padba. +Tovább nem lehet, mert ennek a padnak a háta már a falnak +támaszkodik. Itt huzódunk meg Leopolddal, szorosan egymás mellett: +egy <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= +"Page_130">-130-</a></span> az, mert szeretjük egymást, más az, +hogy Leopoldnak nincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a +nóta:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Én is árva, te is +árva,<br /></span> <span class="i0">Bujjunk egymás +árnyékába!<br /></span></div> +</div> +<p>Kettőnk közt ugyan ő az igazi árva, de félárvának én is beillek, +oly igen gyámoltalan, félénk, gyenge szivü vagyok.</p> +<p>A tanitó szomoruan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél +az első pad előtt, meg-megáll, hosszan eltünődik, mint hosszulábu +gólyamadár: mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70–80 +főnyi csapattal? Végre felszólitja az első fiut: olvass. Egész +héten nem csinálunk egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: +az első padbeliek is baktatva, vontatottan olvasnak. A második, +harmadik padbeliek el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reám +kerül, már nem az vagyok, aki néhány nappal elébb. Ott áll a +gólyalábu tanitó az utolsó pad szélén, fejét szüntelen hajtogatja, +közbe-közbe mondogatja: jól van, jól van, én meg olvasásközben is +észreveszem, hogy az első padbeliek, meg a többiek is hátranéznek s +hallom, amint suttogják: a kicsi varju, a kicsi varju.</p> +<p>Hiszen a kicsi varju csuffá tette a városi gyerekeket, de az +olvasás mégis csak sirással végződik.</p> +<p>– Mért sirsz? kérdi megütődve a tanitó.</p> +<p>Nem felelek.</p> +<p>– Mért sirsz? kérdi ujra.</p> +<p>Nem felelek.</p> +<p>Akkor feláll Leopold s mondja:</p> +<p>– Azért sir, instálom, mert kicsi varjunak csufolják.</p> +<p>Nádpálca volt a tanitó kezében, mérgesen lecsapott az asztalra: +Csend! Elnémult az osztály. Aztán egyszerre huszan is felálltak, +csupa falusi gyerekek, ugy mutogattak a városiakra: Ez is mondta: +kicsi varju! Az is mondta: kicsi varju! Erre meg felálltak a +városiak s kórusban kiabálták: Nem igaz! Nem igaz! <span class= +"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span></p> +<p>Látható ebből, hogy a falu és város harca nem az Urnak 1919-ik +esztendejében tört ki, – régibb keletü az.</p> +<p>– Csend! Csend! – csattog a nádpálca a padon, majd városi és +falusi gyerekek hátán elegyesen – s ezzel falu és város harca +elintéződik…</p> +<p>El, az osztályban, de kitör ujra, amint az udvarra +kikerekedünk.</p> +<p>– Kicsi varju! Kicsi varju! – kiabálják felém a városi gyerekek, +aztán szaladnak is, bizony, nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. +A kit megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban +meghengergetik: nesze, nesze, porcellánfenekü! Kell-e még? A +következő napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi +varju! Kicsi varju! – s egyszerre csak vége szakad falu és város +harcának az én kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve +nézem a bársonybugyogós fiukat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd +egyszer egy ilyen bársonybugyogós fiu szive forr össze a szivemmel… +Hogy kart karba öltve, összefonódva sétálunk a Küküllő partján? +Ábrándozunk, fellegvárakat épitünk, jósolgatva egymásnak nagy szép +jövendőt, babérkoszorut. Együtt keresi, szedegeti a székely +népköltészet vadvirágait, a bársonyruhás s a posztózekés fiu – +ugyan, sejthettem-e?</p> +<p>A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a +jövendő, hogy a hat heti „diligenciából“ eltelt négy hét, két hét +mulva jön a Pista meg a Fecske, hazaröpitenek édesanyám kebelére. +Az osztály, különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt, +mintha köd gomolyogna a borzas meg a sima fésült fejek fölött. +Mintha falravetett árnykép volna a gólyalábu tanitó. El-elsuhan az +első pad előtt, meg-megáll, néha falnak veti a hátát, s ilyenkor +ugy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve huzódom Leopold mellé, bár +szóról-szóra, betüről-betüre bevágtam a leckét – igen, igy kivánja +ez a szomoru ember, igy kivánják a többiek is mind: tanitók és +professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek „kihivják“ +az előttük ülőt s ha eredményesebben <span class="pagenum"><a name= +"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> magoltak, ott mindjárt +helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tiz-husz grádussal is +alább kerül, aki a leckét szóról-szóra, betüről-betüre be nem +magolta. Hiába tanitja a Szentirás, hogy „a betü öl, lélek az, mely +megelevenit“ – lelketlenül ölnek a betüvel. A gólyalábu, szomoru +tanitó soha semmit meg nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, +hol azzal a holnapi leckét s óra végén kiadja, hogy hányadik laptól +hányadikig kell szóról-szóra, betüről-betüre bevágnunk. Közbe-közbe +rácsap hol az asztalra, hol valamelyik padra nádpálcájával, ha +erősen zümmög-zummog a méhkas türelmetlenkedő népe: ez a +magyarázat. Engem nagy ritkán szólit fel, mivelhogy a holnapi lecke +felolvastatásával s a kihivásokkal telik el az óra. Gyámoltalanul +huzódom meg Leopold árnyékába, nem hivom ki az előttem ülőt, mert +nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki, szegény, nehezen tanul: +még nem tudom, azért-e, mert gyenge fejü, vagy azért, mert lelke +folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja sirja +körül. De ha nem is ragaszkodnám Leopoldhoz, nincs merszem a +kihivásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első +padban ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt +tanultam a kisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor: A +csufolódóknak nem ül ő székébe… Egy-egy bátrabb falusi fiu a +kihivásokkal előkerült az első meg a második padba, én is elé év +végén a másodikba, a grádusban 16-odiknak. „Szinegyesem“ volt +mindenből s mögöttem még négy-öt fiunak. Vagyis: 20 gyermek +szóról-szóra, betüről-betüre vágta be a leckét. A negyedik elemi +végén, kihivás nélkül nyomulok előre hatodik kitünőnek s +jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Uj testamentumot. +Kapok könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. +Már csak a szobában, az udvaron bujhatunk egymás árnyékába, ő, +szegény, ott rekedt az utolsó padban. Ki sug neki ezután?</p> +<p>Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a harmadik, meg a +negyedik elemiben tanultam? Nem maradt <span class= +"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> egyéb: +egy könyvnek a cime. A magyar nemzet története az, irta Rajcsányi +János. Minden fejezet fölött egy-egy királynak a neve s a név +alatt: mettől meddig uralkodott. Ezzel az egy könyvvel tanultam +többet, mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy könyvvel többet +két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéves koromban +minden versét tudtam, ma is szinte végig tudnám mondani; István +bácsi kalendáriumának nem egy történetét máig sem feledtem el; ma +is látom a képet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, +száguld az üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Dobozi Mihály +és hitvese) még a betüit is látom; Eötvös <i>Megfagyott +gyermeke</i> kitörülhetetlen gyermekkori emlék, s im, a kollégium +két esztendejéből csak egy könyvem maradt meg. Egy könyvem s két +tanitó: mind a kettő hosszulábu, nyurga legény. Az egyik szomoru, a +másik jókedvü, ráncos, recsegős-ropogós csizmában illegő-billegő: +járás közben, ülés közben is mindig rezegteti a lábát, mintha +mindig rezgős polkát járna. És volt ennek a lábát rezegtető +tanitónak egy oly hosszu füzfa vesszeje, hogy a szoba egyik feléből +a másik felébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya mellett, s +virradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, felvette ezt a +vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyából mindazon ágyakra, +amelyekben még a gyermekek édes hajnali álmukat aludták. Ez a +vessző engem is fel-felébresztett… Otthon az édesanyai csók, itt a +vessző: sem ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem.</p> +<p>Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyermekeknek. A nagy +diákok lefekszenek, amikor éppen nekik jól esik, az apró emberkék +meg ott ülnek, üldögélnek a „nappal asztal, éjjel ágy“ körül, egy +szál faggyugyertya mellett magolnak, bóbiskolnak s tiz órakor a +rezgőpolkás tanitó, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét. Aki +eldarálja, lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is. Reggel öt +órakor felkelés. Tél van, még csak hét órakor kezd virradni. Ismét +a faggyugyertya mellé telepszünk, álmosan, fáradtan, kedvetlen, +szüntelen cáfolva, de hiába, hogy „a hajnal a Muzsák barátja“…</p> +<p>Szeretnék, ugy szeretnék ide rajzolni valami édes, <span class= +"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> kedves +emléket abból a két esztendőből s csak egyet, egyetlenegyet +találok: amikor a harmadik osztály egzámenje után, a kisbaconi +diákokkal gyalogszerrel indul a kilencedik esztendőbe járó gyermek +– haza. Ma is fel-felkacag a lelkem, ha nézem apróbb unokáimat s +akkori magamat hozzájuk méregetve, erre az utamra gondolok. Délben +vágunk neki a nagy utnak, szénás csürben hálunk meg, aztán neki a +Rika-erdőnek, ott Benkő Ádám somfabotot vág, megfogja az egyik +végét, én a másikat, igy huz maga után. Vasárnap, férfiak, +asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen sajnálkoznak a +fejérnépek, de én vidámlelkü vagyok, repdes a szivem: már látom a +falunk tornyát – már otthon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, +nem akar a szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehuzza +csizmácskámat, ágyba fektet, vizes ruhával borogatja égő talpamat +és térül-fordul, visszaröppen hozzám egy tányér erdei szamócával – +– oh, édes jó anyám, ennek az epernek illata, ize a kisbaconi +temetökertig kisér el engem!</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_135" id= +"Page_135">-135-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT07" id="CHAPT07"></a>HETEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben sok minden közt két különös emberről s egy +igen szomoru temetésről lesz szó.</p> +<p>Már harmadik esztendeje koptatom a vén kollegium udvarát s még +csak messziről, félve bámulom a professzor urakat. Voltaképpen oly +kevesen vannak, hogy az csupa csuda. A négy elemiben s a négy alsó, +gimnáziumban teológiát végzett, szakállas diákok tanitanak, csupán +egy professzor ereszkedik le közénk: Pataky Pál. Az állat-, +növény-, ásvány- és vegytan professzora ő. Kevesen vannak, de igy +is alig győzi a csengető diák reggel 7–8 óra közt végigjárni őket s +jelenteni alázatosan, hogy a professzor urnak ma, ettől eddig, +ebben s ebben az osztályban – órája van. A napról-napra váltakozó +csengető diákoknak kell ezt számon tartaniok, nem a nagytiszteletü +professzoroknak. Amikor kinek-kinek ezt jelentette, nyargal vissza +a kollegiumba, fel a csengettyüs toronyba, lesi, várja, mikor +kongat nyolcat a kálvinista templom toronyórája s osztályba +csengeti a diákokat. De két csengető diák van, az egyik a folyosó +nyitott ablakából lesi a professzor urakat, s amint egynek +felbukkan az alakja, aztán megy, mendegél lassan, méltóságosan az +osztálya felé: bekiált a tornyocskába, mire megszólal a csengettyü, +végigkiséri szavával a professzor urat. Külön-külön mennek +rendszerint, s egy fertály óráig, kevés szünettel, szól a +csengettyü, hirdeti mindeneknek, akiket illet, hogy: némuljon el a +földi lárma, mert jön, jön, közeleg Isten után a legfőbb +hatalmasság. Gyáva kicsi szivem összeszorul, ha nagy ritkán e +félelmetes emberek valamelyikét megpillantom, de <span class= +"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> +lassanként felnyilik a szemem s csudálkozással látom, hogy azok a +nagy diákok (a legtöbbje szakállas legény) nem igen félnek a +professzor uraktól s a „földi lárma“ csak akkor némul el, amikor +nyilik az ajtó s akkor sem mindjárt, de lassan-lassan, igen lassan +némul el. Az ősidőkből átöröklődött ceremóniák már haldokolnak. +Haldokol a professzor urak csengettyüszóval való kisérése is. Csak +messziről félelmetesek e nekem oly hatalmas emberek, azok a +nagyszakállas diákok meg csak a mathezis professzorától félnek: egy +az, hogy a mathezis igen nehéz tudomány, más az, hogy +nagytiszteletü Korondi uram szörnyen goromba ember. Hiába szór néha +villámokat Kis uram gyermekszeme, egy-két hizelkedő szóra +lecsendesül, arca, szeme mosolyog. Esztendőről-esztendőre eljátszák +neki ugyanazt a komédiát, amikor a világtörténelem folyamán a forum +romanum megelevenitésébe kezd, igy: De hah! Mi ez? Mi zaj? Micsoda +pokoli lárma? Állatok bőgése. Emberek orditozása. Asszonyok +jajgatása. Gyermekek sikoltozása – és egyszerre valamennyi diák +felugrál, egymás hegyén-hátán rohan az ablakhoz: látni, mi van +odakint.</p> +<p>– Csak tessék, tessék vissza, mosolyog megelégedetten Kis uram, +– a forum romanumról beszélek.</p> +<p>Szeretném ide varázsolni a nehéz lélekzetü ember egy-két szó +után meg-megpihenő, rekedtes hangját; ide varázsolni diadalmasan +körültekintő gyermekszemét, mely hisz, szentül hisz a diákriadalom +komolyságában, esztendőről-esztendőre, az első órától az utolsóig +hisz…</p> +<p>Mint a vasgereben foga, oly egyenes, szurós Korondi professzor +szakállának, bajuszának minden szála. Szurós a szeme is. +Egyetlenegyszer láttam mosolyogni tiz év alatt. Volt egy szép kis +leánykája, az a szép kis leányka egyszerre csak elkezdett bicegni, +aztán sorvadt, sorvadt, elsorvadt, kivitték a temetőbe s akkor +valami különös keserü mosoly ráfagyott a marós szemü ember ajakára: +szúrt a szeme, fagyasztott az ajka – talán nem is volt igazi +mosolygás, amit én láttam, egyetlenegyszer…</p> +<p>Hiányzik most nekem, hogy nem ismerhetém Mogyoróssy Szőke +Józsefet, a filozófia s költészet professzorát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> Ő még +abból a régi világból való ember, aki nem viselt bajuszt, simára +borotvált arccal filozofált s irogatta verseit, rettenetesen rossz +verseit. A versei igen rosszak voltak, de nagy, jó szive volt: +gyönyörü rétet hagyott a kollegiumra, s <i>a szegény diákok +részére</i> mindenféle alapitványokat. Mindössze annyit kötött ki, +hogy halála után a kollegium a verseit adja ki. Ki is adták. +Egy-két példány ha elfogyott belőle, esztendőkön át lepte a por +Mogyoróssy Szőke József verseit a kollegium könyvtárában, mignem +jutalomként szétosztották köztünk. Jutott belőlük a szekundás +diákoknak is. Két esztendőben ez volt a jutalomkönyv. Hüségesen +végigolvastam a talpig magyar s talpig rossz poéta verseit, ime +bizonyság ez a négy sor:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Küküllő partján +vakarni<br /></span> <span class="i0">Sok pénzt csinál +marhabőr,<br /></span> <span class="i0">Nem kell dolgot nem +akarni,<br /></span> <span class="i0">Ha német, magyar +embör.<br /></span></div> +</div> +<p>S hogy magyarázója legyek e derék ember költészetének: az első +két sorból azt tudjuk meg, hogy az udvarhelyi bőrcserző vargák, +akik a Küküllő partján vakarták a marhabőrt, sok pénzt csináltak +ezzel; az utolsó két sor meg azt mondja, hogy akár német, akár +magyar az embör, a munkát ne kerülje. Jól beszélt, bölcsen beszélt, +nagytiszteletü uram, s igen szép volt a kertje, melyet ránk +hagyott; ott én igen sokat andalogtam, igen sok rossz verset +faragtam – legyen az emléke áldott!</p> +<p>De talán ideje már, hogy bemutassam a különös embereket, akiket +a fejezet élén bejelenték. Ihol már jön is az egyik: két botra +támaszkodva, nagy óvatosan tipeg egy magas, széles vállu, +szintelen, püffedt ábrázatu ember. Nagy kerek okuláré mögül előre +mered két nagy szem, nem néz sem jobbra, sem balra, mindig csak +előre. Kevesen köszönnek neki az uccán: a szélütötte, kesernyés +szavu, csipkedő, minden szavával maró embert, ha lehet, kikerülik. +Javakorabeli ember, de családja nincs. Két öleb a családja, ezeket +becézi, embert nem szeret, őt sem szeretik. Ma különcnek mondanók +<span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span> Pataky Pált, de én e pillanatban +gyermek vagyok, falusi gyermek, nem szabad még ismernem e szót, +sőt, ha jól utána gondolok, a különös szót is aligha ismerém. Igen, +jön, jődögél ez a végig megmerevedett ember, belép a mi +osztályunkba, nagynehezen felkapaszkodik a katedrára, hol feltolja, +hol letolja pápaszemét, megmerevedik az egész osztály – +megmerevedett professzor, halálos csendbe merevült gyermekek. Jaj, +Istenem, de szeretnék a padok alatt visszabujni az utolsó padba, +Leopold mellé. De itt kell szoronganom az elsőben, mert ugy +tetszett a rezgőpolkás tanitónak, hogy a hatodik grádusba emeljen. +Öt fiu ül előttem, mind az öt urfi. Már kezdünk barátkozni, de jön +ez a különös ember, szeme rámered az első padra, sorba állitja fel +az előttem ülőket. Kikérdezi, melyik kinek a fia. Mind az ötnek +ismeri az apját s mind az öt gyermekhez van valami bántó szava. +Látom, világosan látom, hogy az urfiságuk miatt bántja őket ez az +előkelő uri családból való ember. Amikor rám kerül a sor, előbb a +pápaszemen át mustrál, aztán magas, széles homlokára tolja a +pápaszemet, kövér tokája mint egy teli zacskó fityeg az állán, néz, +néz, aztán szinlelt csodálkozással kiált fel, kissé selypitve, +kényesen:</p> +<p>– Jól látnak semeim? Mi azs apád, fiam?</p> +<p>– Gazdaember, – mondom s reszket a lábam, vacog a fogam.</p> +<p>– Gazsdaember? – álmélkodik a megmerevedett ember s majd +keresztül szur a szemével. – Gazsdaember? S te hatodik vagy? Talán +a te apád is vacsoráztatja a tanitó urakat?</p> +<p>Zavarodottan állok, szeretnék a föld alá bujni. Mit feleljek +erre?</p> +<p>– No, sólj, fiam, sólj, – mondd meg az igazsat.</p> +<p>Alig tudom visszafojtani a sirást, nagynehezen nyögöm ki:</p> +<p>– Az én édesapámnál nem vacsoráztak.</p> +<p>– No, fiam, ezst beirom a könyvecskémbe. Van egy fiu, kinek azs +apjánál nem vacsoráznak a tanitó urak s mégis hatodik. <span class= +"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p> +<p>Mindjárt elé is vette a könyvecskéjét, aranyos nyelü ceruzájával +belefirkált valamit.</p> +<p>Hiszen, való igaz, hogy utánam még következett néhány urfi az +első padban – ha ugy tetszik a rezgőpolkás tanitónak, nem ültet +elébük, s bár ne is ültetett volna: lám, ez a szerencsétlen +természetü ember most rám uszitja ezeket a fiukat, falu és város +harca ujra kitör. Való igaz az is, hogy a tanitó urak el-eljártak +ebédre, vacsorára a városi, meg a közel falusi uri szülékhez, de +ez, ugy-e, igy volt mindig, mióta a világ világ s igy is lesz +minden időkben. Ugyan, kik voltak ezek a tanitók? Kisgazdák, +napszámosemberek, szegény özvegyek fiai többnyire, akik +diákszolgákul éhezték át a kollegiumot: aztán mentek a nagyenyedi +teológiára, ott folytatták az éhezést az ingyencipón s négy év +leteltével visszajöttek a kollegiumba osztálytanitónak. Egy +szobában laktak velünk; ugyanazt a sovány ebédet ették, amit mink. +Jövedelmük: vajmi csekély fizetés, s amit a három sátoros ünnepen +szereztek mint legátusok. Bizony, rájuk fért, ha egyszer-másszor +gazdagon teritett asztalhoz ülhetének. S csuda-e, ha kedveztek a +vacsoráztató szülék fiainak?</p> +<p>Mi tette ilyen kesernyéssé, kegyetlen szókimondóvá ezt az +embert, nem tudom. Sokat suttogtak titokzatos, rejtelmes életéről, +ami a gyermekagynak érthetetlen kaosszá zavarodott, s ma is csak +sejtem, hogy miért huzódott vissza az emberektől, s mért csipte, +marta azokat, akik utjába akadtak. Professzortársait sem kimélte, +szemünk láttára, fülünk hallatára szégyenitette meg Kis uramat, +aki, szerencsétlenségére, épp akkor tévedt be az osztályunkba, +amikor ez a kesernyés ember prelegált nekünk. Mert prelegált s nem +adta fel a leckét, mint a tanitók: ettől a laptól eddig szórul +szóra, betüről betüre magoljátok be. Egészen más emberré vált, +amint az ő kicsi tudományát (mert aligha volt nagy) közölte velünk. +Áhitattal tapadt szemem a kövér tokára, ugy tetszett nekem, hogy +ebből a hol felhuzódó, hol leereszkedő zsirzacskóból száll ki az a +sok-sok érdekes dolog, amit egyik-másik állatról elmesélt nekünk. +Igen élveztem csendes, halk, gügyögő <span class="pagenum"><a name= +"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> beszédét, s mintha hájjal +kenegetett volna minden szava, különösen azok a szavak, melyekben +<i>z</i> meg <i>sz</i> fordult elő: a z – zs-vé, az sz s-sé lágyult +az ő ajakán.</p> +<p>Igen, belépett Kis uram, mi felálltunk illendően, de még nem is +inthetett, hogy üljünk le, a rettenetes ember szeme rámeredt Kis +uramra s mondá, amint következik:</p> +<p>– Servus, Feri! Tán tüt áruls?</p> +<p>Kis uram arca lángba borult, zavarodottan hebegett valamit s +kisompolygott az osztályból… A megdöbbenés, visszafojtotta az +önkéntelen elékivánkozó kacagást. Hiszen, Kis uram +rektor-professzor volt, első a professzorok között. Joga volt +belépni minden osztályba, megkérdezni a professzorokat, a +tanitókat: meg vannak-e elégedve az osztállyal. S im, szót se +szólhatott, szégyenkezve sompolygott ki ez a hatalmas ember, akire +én szorongó félelemmel néztem eddig.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Első eminensnek lenni nagy dicsőség minden időkben, de ez a +dicsőség terhes dicsőség: minden nap, minden órában készen kell +lennie arra, hogy a második eminens kihivja. Tizen-huszan figyelik, +hogy minden tárgyból jól bevágta-e a leckét s jaj őneki, ha +rajtakapják a nemkészülésen: összesugnak a második eminenssel, +biztatják: hivd ki! Itt az idő, most vagy soha! Nem tréfadolog ez. +Az első eminens élete merő nyugtalanság. Ujra meg ujra szerencsét +próbál a második eminens. Ezt is ostromolja a harmadik. A +harmadikat a negyedik. És igy tovább. Egy-egy eleveneszü, +fáradhatatlan magoló egyszerre csak előretör a második padból az +elsőbe s nem nyugszik meg, amig az első eminens mellé nem kerül: +szakadatlan ostrommal most ezt nyugtalanitja. Micsoda nagy lelki +nyugtalanság ez a gyermeknek, aki ott ül az első pad élén s látja, +mint közeledik hozzá a veszedelmes ellenfél: tegnap még tizedik +volt, ma már ötödik, holnap – ki tudja, mit hoz a holnap? Jaj de +szép volna, de nagy öröm volna, ha a félévi egzámen után azzal +köszöntenék be otthon: Első vagyok, édesapám! Végiggondolom ezt +<span class="pagenum"><a name="Page_141" id= +"Page_141">-141-</a></span> az örömet, de hirtelen nagy +nyugtalanság száll meg. Nem is merek arra gondolni, hogy kihivjam +az előttem ülőt. Valami azt sugja nekem, hogy ez a különös ember +egyszerre csak megragad az üstökömnél fogva s az első eminens +helyére ültet. S valóban, aki maga is urfi volt, még pedig – +mondják – igen előkelő urfi, óráról-órára csipkedi, mardossa az +urfiakat, aztán egyszerre csak lecsap a mennydörgős menykő: föltesz +egy kérdést az első eminensnek, nem tud megfelelni rá: ülj le! +Tovább kérdi a másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket: +ülj le, ülj le! Rám kerül a sor, reszketve állok fel, ráhibázok a +kérdésre, mint a kocavadász a nyulra, ennek a különös embernek elég +ennyi, hogy az első eminens helyére ültessen.</p> +<p>– Te lesel ezután az első! – hirdeti ki diadalmasan a verseny +eredményét s hogy még jobban megkeseritse a legyőzöttek lelkét, +hozzáteszi: Holnap délután jere fel hozzám!</p> +<p>– Igenis, – hebegem félénken, szorongva, miközben a volt első +eminens sirva borul a padra.</p> +<p>Ne mosolyogjatok, dráma, igazi dráma ez, apró emberek drámája +ez. Sir a legyőzött s a győztes a győzelmének nem örül. Már-már +megbarátkoztak velem a fiuk, most bizonyosan gyülölni fognak… Nincs +örömem az elsőségben!</p> +<p>Hamar hire fut a kollegiumban, hogy „már megint mit csinált az a +bolond Pataky“, de a falusi gyerekek ujjonganak, éljenzik az +igazságot, olyan erősen éljenzik, hogy az osztálytanitónk dühösen +kergeti szét őket. Egy kis, vörösképü ember most a tanitónk, az ő +szobájában lakom, s látva-látom, hogy nem örül a diadalomnak. A +„gyámom“, Boda Elek is szomoruan mosolyog, közben mindegyre a +melléhez kap, görcsös köhögés fojtogatja, arca oly sápadt, hogy +ijedten nézek rá. Már tul van a husz esztendőn, volt egyszer sor +alatt is, s még csak egy osztállyal lépett elébb, amióta itt +vagyok. Ismételte a második osztályt, most ismétli a harmadikat: +Istenem, Istenem, milyen furcsa lesz, ha egyszerre csak egy +osztályba kerülök Elek bácsival! Fél-e, nem-e ettől a gondolattól, +nem tudom, de félek én. <span class="pagenum"><a name="Page_142" +id="Page_142">-142-</a></span> Fáj kicsi szivemnek, hogy ez a nagy, +nyurga legény óráról-órára zsugorodik össze, – miért is nem marad +otthon? Turná a földet, mint a bátyjai. De az együgyü szülőknek +sejtelmük sincs arról, hogy ez az ifju kétségbeesett harcot folytat +a Betüvel. Azt sem látják, hogy már rég eljegyezte a Halál, ők csak +azt látják, hogy gyenge, vézna, paraszti munkára nem való, de éles +a hangja, megtölti a templomot s maholnap „kiszáll“ valamelyik +eklézsiába, dicséri az Urat! Köhög, köhög, folyton köhög? Ettől a +falusi ember meg nem ijed. Hány embert hallottak köhögni az emberi +kor végső határáig! Hát csak köhögj, szegény fiu, köhögj. Amit a +szülei nem tudnak, ő tudja jól: el van jegyezve a Halálnak. Hogy +lehull a sárguló falevéllel. Ő azt is tudja, hogy szük mellében egy +vacogtató téli éjszakán fogant meg a Halál csirája. Ott, a nyilt +folyosón. Ahová éjfélkor állitották ki. Őrködni a folyosó +tisztaságán. Mind tudjuk, csak az apja, anyja nem. Doktor az ő +tüdején soha nem hallgatódzott. Köhögésével soha senki nem törődött +– mit tehet egyebet a szegény parasztfiu: egyszer csak leesik a +lábáról, ágyba fektetik, ahonnan „többé már föl nem kel.“</p> +<p>Hát igen, Boda Elek szomoruan mosolyog az én diadalom hallatára, +de másnap anyai gondossággal öltöztet az audienciára, kifényesiti +patkós, kopogós csizmácskámat, kikeféli a port a harisnyámból, az +ujjasomból, a kalapomból; csokorra köti a nyakkendőmet, hátrafésüli +a hajamat s ugy kisér el a botos-utcába, be annak a keskeny háznak +az udvarára, melynek emeletén egymaga lakik a különös ember. +Felkisér a jó fiu a garádicson, be is csönget helyettem az ajtón. +Öregasszony fogad, annak átad: a professzor ur rendelte ide ezt a +fiut.</p> +<p>– Jaj, lelkem, fiam, mit csináltál, hogy iderendeltek! – +renyekedik az öreg asszony.</p> +<p>– Nem csinált ez semmi rosszat, nénémasszony, – felel helyettem +Boda Elek s bátorit engem: ne félj, köszönj bátran, de nehogy kezet +csókolj, mert a kézcsókolást igen utálja.</p> +<p>– Ne, lelkem, ne, – int az öreg asszony is, s azzal <span class= +"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> kinyit +egy ajtót. Két öleb szalad elém mérges csaholással, de az öreg +asszony leszidja s szégyenkezve kullognak félre. – Erre, fiam, +erre, – s ujra ajtó nyilik: nagy, tágas szoba közepén, aranyozott +szegélyü karosszékben ül a különös ember. Diszes hálókabát rajta, a +nagy, vörös bojtok szinte földig érnek. Valóságos virágerdő +körötte. Csuda nagy növények, csebrekben, széles, sima levelüek, +meg vastag, a kövérségtől majd kihasadó, tüskés levelü növények: te +már sejted, müvelt olvasó, hogy pálma volt az egyik fajta, kaktusz +a másik. S a virágos virágok egész erdeje. Virágok, nekem teljesen +ismeretlen virágok. Nagy az örömem, amikor egy-két ismerőst +fölfedezek: sárga violát, fehér violát, fuksziát, szekfüvet.</p> +<p>A különös embernek könyv a kezében. Pápaszemét feltolja a +homlokára, hosszan rám mered a szeme, idegenül néz rám.</p> +<p>– Ki vagy te, mi vagy te, mit akars, fiacskám?</p> +<p>– Azt parancsolta tegnap professzor ur, hogy jöjjek ide.</p> +<p>– Mit beséls, fiam? Nem parancsoltam én, csak mondtam. Igen, +igen, – tologatta föl, le a pápaszemét, – már emléksem, emléksem, s +kövér kezével végigsimogatott a homlokán. Igen, igen, tegnap óta te +vagy az első. Nehogy ségyenbe hagyj, értetted?</p> +<p>– Értem, instálom.</p> +<p>– Ugy-e, te szolgafiu vagy?</p> +<p>– Nem, istálom, tanitvány vagyok.</p> +<p>– U-ugy. Hát osztán hány ökre van az apádnak?</p> +<p>– Hat, istálom.</p> +<p>– S hány fia van?</p> +<p>– Kettő, istálom.</p> +<p>– No, látod… egy fiura három ökör jut. Mit csinálnál három +ökörrel? Hát csak azt mondom: tanulj, tanulj, tanulj.</p> +<p>– Igen, istálom, tanulok.</p> +<p>Volt az asztalon egy sárga csengő, (én aranynak néztem), +fölvette, csengetett, bejött az öreg asszony.</p> +<p>– Ezt a fiut vezesd a kamrába. Töltsd meg a zsebjeit +<span class="pagenum"><a name="Page_144" id= +"Page_144">-144-</a></span> marosszéki piros párizsalmával. Ettél-e +már piros párizst? – kérdi tőlem.</p> +<p>– Nálunk nem terem, – mondtam én. – De tudok róla egy nótát, – +bátorkodtam neki.</p> +<p>– No, látod-e, ott születtem én, ahol az a nóta termett, – +mondta ellágyult hangon, aztán elgügyögte, selypitette:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Bekecs alatt Nyárád +tere,<br /></span> <span class="i0">Ott egy kunyhó zsuppal +fedve.<br /></span> <span class="i0">De belseje +aranybánya,<br /></span> <span class="i0">Arany benne egy kis +lányka.<br /></span></div> +</div> +<p>– Tudnád-e folytatni? – pirult ki a fehér, merev arc. – Hát +folytasd.</p> +<p>Folytattam:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Marosszéki piros +páris,<br /></span> <span class="i0">Hej, piros az én rózsám +is.<br /></span> <span class="i0">Szép az alma az +ágtetőn,<br /></span> <span class="i0">De százszor szebb a +szeretőm.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Zsellér vagy te, én meg +székely,<br /></span> <span class="i0">De egünkre egy nap jő +fel.<br /></span> <span class="i0">Egy esső hull a +földünkre,<br /></span> <span class="i0">Mért lennék hát különb, +mint te?<br /></span></div> +</div> +<p>Hogy ellágyult ez a megmerevedett ember!</p> +<p>– Eredj, eredj, – mondta hirtelen, nyilván szégyelve +ellágyulását. De késő volt, én már a könnyet is láttam csillogni a +szemében.</p> +<p>Valakit ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen szerethetett. +Valakiben ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen csalódhatott… De +ezt csak most mondom, akkor hogyan gondolhattam volna erre?</p> +<p>Az én „gyámom“ ott ült a konyhában, az asztal mellett, nagy +pohár tej s puha, fehér kalács előtte. Le-lehajtott egy-egy korty +tejet, köhécselt, aztán ismét lehajtott egy kortyot.</p> +<p>– Igya meg, lelkem, – biztatta a jó öreg asszony, – hát +<span class="pagenum"><a name="Page_145" id= +"Page_145">-145-</a></span> te iszol-e? Hogyne innál. – S pohár +tejet, kalácsot nyomott a kezembe: – Egyél, fiam, egyél, van itt +minden jó, hál’ Istennek. Folyton küldi, küldözgeti a professzor +urnak a testvére a sok minden jót. Folyton hivja, hivogatja: jere +haza, mit kinlódol a gyiákokkal, de különös ember ez az én gazdám: +mézeskaláccsal sem lehet hazacsalogatni. Hej, nagy szomoruság +érhette otthon!</p> +<p>A konyhából nyilt az ajtó a kamarába: mosolygott szép sorjában a +polcokon a marosszéki piros páris, mosolygott sok mindenféle +ismeretlen alma: bizony, nem válogatta a jó öreg asszony, telerakta +mindkettőnknek a zsebét, mert hát – van itt, lelkem, fiaim, minden +jó, van bizony!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Van a kollégiumban sok-sok lakószoba, de – betegszoba nincs. Van +egy nagyterem, abban mennyezetig érő állványok, az állványokon +pókhálós latin könyvek, amelyeket soha senki nem olvas, de – +betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban orgona, szószék, ebben +minden szombat este próbaprédikációt tartanak a nagydiákok; év +elején, év végén itt folynak le a megnyitó-, a záró-ünnepségek – +helyes, helyes, de betegszoba nincs. Van egy kis szoba, ebben +néhány ásvány, egy-két vegyi meg fizikai kisérleti eszköz, +amelyekkel a kisérlet sohasem sikerül; van ebben egy emberi +csontváz is: Vencel a neve; és van itt egy hosszu falánc, melyet az +én uzoni pap-bátyám faragott ki egy darab fából; és van itt egy kis +szekerecske, melyet meg András nagyapám faragott szintén egy darab +fából, de úgy, hogy forog mind a négy kereke: e két utolsó csudában +büszke megilletődéssel gyönyörködöm, de a refrén csak mindig ez: +betegszoba nincs!</p> +<p>És szegény Boda Elek nem kérdi: van-e betegszoba, nincs-e, +egyszerre csak a falnak hanyatlik, leroskad az én ládámra, ömlik +szájából a vér, s nincs egy edény a szobában, nincs az egész +kollégiumban, amibe a tüdejét kihányja. Hová fektessük? Van karikás +ágya, de ha ezt kihuzzuk a nagy ágy alól, egész <span class= +"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> nap +bele-belebotlunk. Hová vigyük? A „tündérváros“ még igazi +tündérváros: kórháza nincs. Visszük Szabó Dániel uram házához: neki +van egy szobája, konyhája, egy kis mühelye, majd ágyat vetnek +valahol a szegény fiunak. Igaz, hogy ő csak mosásért fizet, +esztendőre néhány forintot, de Szabó Dániel uram is, a felesége is +derék, jólelkü emberek, ők bizonyosan megkönyörülnek rajta. Meg is +könyörülnek, pedig a házuk apró gyermekkel teli. Nem is gondolnak +arra, hátha gyermekeikre elragad a betegség? A vén, a tudós +kollégium is csak egy ragadós betegséget vesz tudomásul, azt, +amelyik szemeláttára terjed: a rüh ez a ragadós betegség. Egyszerre +csak vakaródzani kezd egy gyerek, kisül, hogy rühös. Hazaküldik. +Aztán, a diákok nagy örömére, sokan vakaródznak, a professzor urak +összeülnek s kétheti vakációt adnak. Rühös vakáció a neve. A +legnépszerübb valamennyi vakáció közt, mert – csudák csudája – nem +minden esztendőben kerül rá sor. Orbáncot, difteritiszt tréfára +vesz a vén kollégium. Buday Gábornak egyszerre csak sütőtöknyire +dagad az arca. Senki sem tudja, hogy ez orbánc, tehát ragadós: +éjjel-nappal két osztálytársa borogatja az arcát – s egyikre sem +ragad el. Deák Gyuri difteritiszbe esik, ott fekszik a +gazdasszonyánál, de állandóan mellette két osztálytársa, borogatják +a torkát. A felejthetetlenül rózsapiros képü fiu egyszerre csak +felugrik az ágyból, fulladozik, hörög, kiszalad az udvarra, alig +tudják lefogni, beterelni, aztán leroskad az ágyba s szörnyü +hördüléssel lelkét kiadja.</p> +<p>Ez nem mese, nyájas olvasó. Borogattam Buday Gábort is, Deák +Gyurit is. Sem az orbánc, sem a difteritisz egyikünkre sem ragadt +el.</p> +<p>– – – Szerencsére, még egy hét, itt a szüreti vakáció, aztán +vihetjük haza Boda Eleket – meghalni. Hiába vigasztalják a +kisbaconi diákok, szomoruan mosolyog. Jól tudja, hogy lehull a +sárguló falevéllel. Folyton hagyakozik. Ha otthon hal meg, jőjjön +el a diákbánda, kisérje ki a temetőkertbe, a sirnál pedig Benkő +Ádám mondja el a búcsuztatóbeszédet. Szidják, hogy mit beszél +össze-vissza, de mindent megigérnek. Ugy lesz, ugy. <span class= +"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p> +<p>Ugy is lett. Boda Elek lehullt a sárguló falevéllel. Az udvar +közepén a koporsó. Alig férnek a koporsó körül: apja, anyja, hat +házasember meg legény, mind a hat testvére, s három fiatal asszony: +ezek is a testvérei. És a sógorok és a sógorasszonyok. Mind a +kilenc testvérnek rózsapiros, egészségtől duzzadó az arca. Elek a +tizedik volt – neki a pirosságból nem jutott. Lélekrenditően sirnak +a Boda-fiuk, ezek a kemény, erős emberek. Az halt meg, akire büszke +volt a familia. Nyilván arról ábrándoztak, hogy Elek az ő éles, +magasan járó hangjával valamelyik nagy eklézsiának, talán éppen +városi eklézsiának lesz a kántora. Sejtelmük sincs arról sem a +szüléknek, sem a testvéreknek, hogy ez a koporsóban alvó ifju +rettenetes harcot harcolt a Betüvel; hogy le-lemaradt, s huszéves +korában a harmadik osztályban elégelte meg az ő harcát a +könyörületes Halál. A kisbaconi diákok nem árulták el sürü +bukásait; a professzor urak nem értesitették a szüléket; azt sem +vették észre, mint köpdösi ki a tüdejét; nem akadt egyetlen ember, +aki mondja: eredj haza, fiam, otthon édesanyád fejte tejet ihatol; +roncsolt tüdődbe Kisbacon virágos rétjein tiszta levegőt szivhatsz +– itt megöl a por s a piszok.</p> +<p>Igen, az udvar közepén a koporsó. Az édesanyában, Rákhel néniben +feltámad ama Rákhel, akinek siralmait Arany János oly meginditóan +örökitette meg. Sohasem hallottam szivhez szólóbb költeményt, mint +amilyen volt ennek az öreg asszonynak a siratója. Ezt a költeményt +a minden fájdalomnál nagyobb anyai fájdalom szülte, s bár nem +voltak benne csengő-bongó rimek, oly szép, oly dallamos volt! +Halljátok csak ezt az elzokogott éneket: „Oh, édes szép fiam, +szivemről szakadt gyönyörü magzatom! Nyisd fel, nyisd fel nevetős +kék szemedet! Nézzed, nézzed, itt vannak a gyiák-barátaid! Halljad, +halljad, hogy siratnak téged! Oh, szép hangu, ékes szózatu fiam, +virágos kertemnek legszebbik virága! Ki vigasztalja meg +édesanyádat, ha szivére bánatfelleg borul! Ki mondja nekem ezután: +ne sirjon, ne epessze magát, lelkem édesanyám, meglássa, meg, +minden jóra fordul! Jajj, ki mondja nekem: ne fáradjon, lelkem +anyám, <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= +"Page_148">-148-</a></span> hozok vizet a kutról, forgácsot a szin +alól, kigyelmed helyett tüzet gyujtok, vizet forralok én! Olyan +voltál, mint egy szelid, szófogadó leánka. Olyan ékes, mint egy +piros szekfü, s jajj, de elhervadtál, jajj, jajj!“</p> +<p>Indul a gyászmenet. Felváltva hat legény viszi a virággal +boritott koporsót. Az iskolás-gyermekek nyitják meg a sort. A +leányok nagy téli kendőjüket zászlóvá avatják, guzsaly nyelére +kötve a kendőt. Virágbokréták elevenitik a kendő-zászlók bús-fekete +szinét. Mögöttük halad az ifjusági zenekar: Benedek-Brassai János a +hegedüjével, Csákány Elek a szárnykürtjével, Sebesi Arthur, Pethő +Jóska a fuvolájával. Itt van Ferdinánd is, akinek az apjára +kimondták a Rika-erdőben megfiatalodott öregek: meghalt. +Versenytársa, halálos ellensége volt Benedek-Brassai Jánosnak, s +most itt békül ki a két ifju Boda Elek sirja felett. A +gyászindulóval összeolvad a harangok zokogása. Hallom, amint +felsóhajt a szép Balázs Mártha: Oh, Istenem, ha tudnám, hogy ilyen +szép temetésem lesz, még ma meghalnék! Aztán egyszerre csak +megállapodik a feketéllő tömeg a temetőkertben; a tiszteletes +imádságot rebeg el, s nyomban rá előlép Benkő Ádám, a ki-kitörni +készülő sirástól fojtogatva mond el egy gyönyörü költeményt a +növendék-fáról, amelynek gyökerét láthatatlan féreg orozva lepte +meg, s im, egyszerre száradni kezd a fácska, sárgulni a szép zöld +levél. Ma egy levél hull le róla, holnap kettő, három; hiába +öntözik aggódó kezek, hervad, fonnyad, mignem elszárad, egészen el. +Oh, hát ez az a szép ifjuság? – tör ki Benkő Ádám kebeléből a +vádaskodó panasz. Hát azért ültetjük a fát, hogy nem a gyümölcsét, +de még a virágját se lássuk? Nincs-e igaza a dalnak, mondván:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Fogd meg, pajtás, a +vasvesszőt,<br /></span> <span class="i0">Verd meg vele a +temetőt,<br /></span> <span class="i0">Mert nem kedvez semmi +épnek,<br /></span> <span class="i0">Semmi +szépnek!<br /></span></div> +</div> +<p>Az én gyermeklelkemet ezek a háborgó szavak ragadták meg, +emlékezetem tábláján ezek maradtak meg. <span class= +"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> S éljek +száz esztendőt, nem törlődik ki lelkemből a fenséges kép, amikor +Benedek-Brassai János és mellette Ferdinánd, a behantolt sir felett +siratták el hegedüjökön Boda Eleket. Oh, mégis szép az ifjuság! +Mekkora nagy erő van két ifju szeretetre hajló szivében! Nézzetek +ide. Ez a két ifju haragos szivvel fordult el egymástól. S ime, +egybeforrott szivvel állanak e sir felett. Szivük egybeforrott, +lelkük összeölelkezett. Látod-e ezt a mennyeknek országából, Boda +Elek?</p> +<p>– Látom, látom, hallom az égi szózatot. Nem fáj a halálom.</p> +<p>Hallod, halál, hallod? Hol van a te diadalmad? Hallod, koporsó, +hallod? Hol van a te fullánkod? Ime, győzött az ifjuság. Ifju +szivek szeretete erősebb te nálad!</p> +<p>Oh, szép ifjuság! Oh, én szép ifjuságom!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Boda Eleket nem az öreg Dobay tiszteletes temette. Már +esztendeje aludt a régi temetőkertben. Ő lett ennek utolsó lakója. +Boda Eleket uj pap temette, uj temetőbe. Nem volt ifju ember az uj +pap, s nem is volt mutatós. A tudomány embere volt Barthos László: +nem elégedett meg a nagyenyedi teológiával, idegen országok több +akadémiáján pótolta a hazai tudást. Eredetiben olvasott német, sőt +angol könyveket is, s amikor hazakerült, végig pályázott minden +üres eklézsiát s mindenütt elbukott, mert nem volt mutatós. A sok +betü a szemét megrontotta; asztal felett való sok görnyedezés hátát +meggörbitette, s már szürkült a haja, a szakálla, amikor nálunk +próbált szerencsét. Ez volt az utolsó próba. Ha ez sem sikerül, +megfogja az ekeszarvát, miként azt Cincinnátus tevé. Inter duos +litigantes tertius gaudet: igy lett Barthos László a mi papunk. +Édesapám egy atyánkfia mellett tüzte ki a zászlót, Benkő Dániel +keresztapám uram Ádám osztálytanitója mellett. Két nemzetség harca +volt ez, erős, kemény harc, de egyszerre csak mindakét vezér +begöngyölitette a zászlót, kezet fogtak, megbékültek, mielőtt a +harc gyülölködéssé fajult vala. Hiszen csak nemrég, Gábor bácsi +lakodalmán boritott fátyolt a multra édesapám. A két nemzetséget ez +a frigy békitette <span class="pagenum"><a name="Page_150" id= +"Page_150">-150-</a></span> ki. Hát – begöngyölitették a zászlót s +megválasztották a tudomány hajlott hátu emberét.</p> +<p>És most megint nézem, nézegetem, tetőtől-talpig méregetem a +tizesztendős fiucskákat, s nem győzök eléggé csodálkozni a tudomány +hajlott hátu emberén, aki fölengedett engem az ő katedrájába, hogy +hirdessem az ő hiveinek Isten igéjét. Ime: „adva van“ egy gyermek, +akit egy különös ember különösködése első eminenssé emel. +Nyugtalanitó dicsőség, de a gyermek – gyermek, végre is +„beletörődik“ a dicsőségbe, sőt szeretne már szárnyat ölteni, ugy +repülni haza s belekiáltani a faluba: Első vagyok, első! Ez a +gyermek Benkő Ádámtól kap egy prédikációt, – nosza, egy-kettőre +bemagolja. Kunyorál tőle egy kezdő s egy záró imádságot is: azt is +bemagolja. Akkor rászegődik az édesapjára: vigye el őt a +tiszteletes urhoz, kérje meg, hogy vasárnap délután +prédikálhasson.</p> +<p>– Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám. Hiszen még a +nagy diákok is belesülnek a prédikációba.</p> +<p>– De én nem sülök bele!</p> +<p>Ujra meg ujra elhadarom a könyörgést, a miatyánkot, a +prédikációt s a szüntelen való kunyorálás vége: édesapám kézen fog +s elvisz a tiszteletes urhoz.</p> +<p>– Ez a fiu folyton „erdől“ rajtam, tiszteletes ur. Prédikálni +szeretne. Ugy-e, még nem szabad ilyen kis fiunak?</p> +<p>– Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki a próbát, – +mosolyog a tiszteletes.</p> +<p>Azzal leül a divánra, lába közé állit s mondja:</p> +<p>– Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj.</p> +<p>Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést, utána a +Miatyánkot.</p> +<p>– No, most, amig a kántor énekel, a Bibliából kikeresed a +textust, ugye?</p> +<p>– Igen, kikeresem.</p> +<p>– Hát keresd ki.</p> +<p>Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom s nyomban rá +a prédikációt elszózatolom. Utána megint Miatyánk s a záró imádság. +<span class="pagenum"><a name="Page_151" id= +"Page_151">-151-</a></span></p> +<p>– A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet a tiszteletes, +jövő vasárnap délután te prédikálsz.</p> +<p>– De hátha belesül? – nyugtalankodik édesapám.</p> +<p>– Legyen nyugodt, Benedek uram, <i>most még</i> nem fog +belesülni.</p> +<p>Vajjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem sülök bele, de +belesülhetek, ha majd nagyobb leszek? Igen, igen, arra +gondolhatott, amire én is gondolok ma fehér hajjal: az emberi lélek +gyermekkorában a legbátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, +mert nem lesi a hatást. Szemét a falnak szegezi, figyelő szemekbe +bele nem kapaszkodik – nem, a gyermekprédikátor nem sül a +prédikációjába, vágtat előre, mint a vágtató havasi patak – és – és +– igen, minden gyermeknek angyala van, aki vigyáz reá!</p> +<p>Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám, ki más?</p> +<p>A falusi drót hamar hirül vitte, hogy jövő vasárnap délután +Elekecske prédikál. Az emberek hitték is, nem is.</p> +<p>– Hiszen ki sem látszik a katedrából!</p> +<p>Na, ezen segitett fehér haju Mihály András, a vén harangozó, aki +már félszáz esztendeje huzza az élőket hivogató, a holtakat +elsirató, a jégverést elriasztó harangot, s aki a sipoló, szuszogó +orgona mögött oly türelmesen nyomkodja a fuvót – felvitt a +katedrába egy fejőszékecskét, azt körülbástyázta, nehogy +felbillenjen: erre állt a gyermek prédikátor, igy csak nyakáig ért +a katedra!</p> +<p>Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor iskolától bucsuzó +versemet szavaltam az Urasztala előtt. Barthos tiszteletes +palástjának két szárnya meg-meglebbenti arcomat, amint nyomában +lépdegélek az ő födeles széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi +rázendit a gyülekező énekre: Im, bejöttünk nagy örömmel… Testi +szemem nem, de a lelki látja Vajna Rózsit: most is az orgona felé +száll a hangja, bizonyosan arra felé, de azt is érzem, hogy rám +gyönyörködik a tekintete, aztán szertevillan: ide nézzetek, én +dajkáltam ezt a gyermeket! Most is épp oly hosszan nyujtja el az +ének <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= +"Page_152">-152-</a></span> minden sorát, mint a Benkő bácsi +pályázatán – ez a leány, ugy látszik, énekben és szerelemben „hü +lesz mind halálig“… Vajjon elnyeri-e „az élet koronáját?“ A +tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé meghajtja, de nem tartja +elébe a kalapot, mint ahogy a hivei cselekszik. Talán idegen +országból hozta ez ujitást? Én is meghajtom fejemet s elrebegem +magamban: Uram, hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek, +körültekintek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetség külön +székében. Feléje mosolygok: ne féljen, édesapám! Majd jobbra villan +a szemem: ott ül édesanyám az első székben, két oldalán két leánya +– ne féljen, édesanyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok, +összesugnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtik a +mosolygásukat. De én oly nyugodt vagyok, mint egy – gyermek. Nem +érzem azt a nyugtalanságot, amit később mindannyiszor érezék +Istennek és az Országnak házában, valahányszor beszélnem kelletett. +Még nem ismerem ezt a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csak a tél +óta ismerem. Ekkor vette édesapám az első lámpát Brassó városában. +Egy kicsi álló lámpácska, az egyetlen még a faluban. Ezen a télen, +az Urnak 1870-ik esztendejében záródott le a vén kollégiumban is a +faggyugyertyakor s nyilt meg az uj kor: a csudálatos világosságot +árasztó lámpa kora. Még a petroleum szót sem ismerem: +<i>fotogén</i> a neve. Ilyen tudatlan gyermeknek lehet-e +lámpaláza?</p> +<p>A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a „felálló“ +éneket együtt énekelem a gyülekezettel:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Te rólad zeng +dicséretünk,<br /></span> <span class="i0">Nagy Isten, téged +tisztelünk…<br /></span></div> +</div> +<p>Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton hangja; mintha +reszketne is egy kicsit, de nekem úgy tetszik, igy még szebb. Isten +házába illőbb. Csudálkozom Gál János keresztapám uramon, hogy lám +csak a beszédje hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel néz reám, +aztán büszkén tekint körül, mintha mondaná: ugy-e megmondtam, hogy +a fiuból <i>pap</i> lesz? Nono, várjon még egy kicsit, keresztapám +uram. <span class="pagenum"><a name="Page_153" id= +"Page_153">-153-</a></span></p> +<p>Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik +némi változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi +viselet főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a +Benkő-fiukon brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében +fel-feltünedezik a kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban +lógott, bekötve széles, tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné +keresztanyámasszony meg a papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki +tudja, mi lesz holnap, holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, +hogy Erdély földjén is kezdik lerakni azokat a „vasléniákat“, +amelyekről a hitetlen székely huszároknak 1835-ben mesélt Bodola +püspök… De lám, vasut nélkül is megérkezett a krinolin.</p> +<p>Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, +amikor nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene +társalkodnom. Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, +mindent tudó Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek +bemutatni készül első áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint +Ővele, akiben „biztunk eleitől fogva“ – igen, ami még aligha +történt délutáni istentiszteleten, Benkő bácsi azzal tünteti ki a +tanitványát, hogy a legszebb s legnehezebb zsoltárral kisér fel a +katedrába. Te benned biztunk eleitől fogva… Az utolsó két sor +éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te voltál és te vagy erős +Isten – És te megmaradsz minden időkben!</p> +<p>Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a +Miatyánk, a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De +azért érzem, hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen +után szédülni érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. +Most már belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a +cinterembe, ott elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis +papom! És sok-sok csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s +alig tudom édesanyám fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem!</p> +<p>– Eresszék, eresszék, – könyörög édesanyám – fáj a feje! +<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= +"Page_154">-154-</a></span></p> +<p>– Ó, ó, – sápitoznak az asszonyok – <i>megigézték</i>, +bizonyosan meg!</p> +<p>– Ne-nem ke-kellett volna – hebeg Gál János keresztapámuram – +i-ilyen ko-korán pré-prédikáltatni.</p> +<p>– Ki hamar kezd, hamar végez, – jósolja Balandi Józsiné, aki még +mindig nem tudott belenyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy +ütés-taplónál, amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is +csökönyösen jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. „Gazda lesz +abból elébb-utóbb, majd meglássák.“</p> +<p>No, no…</p> +<p>Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, +hogy megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a +fejfájást elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk +a házba, hisz annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik +vizet merit a kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: +egy darabka faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat +belemeritik a kut vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s +beledobják a faszenet. A széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, +aztán kezd ereszkedni lefelé, száll, száll, s egyszerre csak +leszáll a pohár fenekére.</p> +<p>– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas +kiáltás. – Leszállt a szén a pohár fenekére!</p> +<p>Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben +megteltek vizzel…</p> +<p>– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – +éppen igy igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett +énekelt!</p> +<p>– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, +ugy, ugy!</p> +<p>Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben +végigsimogatja homlokomat.</p> +<p>Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg +tudnám, hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De +falusi tuskó vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám +ujjának simogatása mint könnyebbiti buksi fejemet…</p> +<p>– Már nem fáj, édesanyám!</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_155" id= +"Page_155">-155-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT08" id="CHAPT08"></a>NYOLCADIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de +két igen szomoru temetésről kell megemlékeznie.</p> +<p>…„Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak“ – szárnya van az Idő +kerekének is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a +kisbaconi diákok, ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József +valahol a Mezőség egy kis magyar szigetecskéjében – lévita. Pap is, +kántor is egy személyben. Sohasem tudott énekelni, mégis +megválasztották: tetszett a mezőségi magyaroknak a hosszu szál +székely legény. Dobay Jankó is átröpült a dévai képzőbe: Isten +szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már próbálgatja +szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti Antal is. A +„bölcs“ Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz papnak, +emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első +matematikusa.</p> +<p>Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a +könyvtárszobában, mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu +asztal: itt olvassák az ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem +szabad ujságot olvasnom, de ki tiltja meg, hogy <i>Bölcs +Antalnál</i> ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a Jósika- meg a +Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón. +Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap +olvasnivalót. Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint +válogatnak. De bölcs Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a +vakáció esős napjaiban, csöndes estéin hangosan olvasom a +könyveket. Leghüségesebb hallgatóm édesapám és – Anikó. Nem mese, +amit róla az ő <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span> regényében irtam: Anikó folyton bujja +az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám: mi ez? +Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő leány? +Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle – papné. +Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét +nem, egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött, +virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a +kisasszony iskolát nyitott: ide járt Anikó is – levélhullástól +virágfakadásig. Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér +harisnyát kötött – és himzett egy könyvjelzőt – nem nekem, nem, +Ádámnak himezte azt. Minden betüje közt az <i>a</i> betü volt a +legformásabb: tele irta az irkáját egy névvel, amelyben kétszer +fordul elő az <i>a</i>. Persze, ékezet volt rajta… Im, az eredmény +– levélhullástól virágfakadásig.</p> +<p>Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert +látta, hogyne látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, +régi kedvetlen emlékeket felelevenitő… Lám, abba belenyugodott, +hogy Gábor bácsi Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne +ezen a familián: az első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, +s édesapám lelkét babonás félelem szállja meg… Szegény Gábor +bácsinak sem egy jajszava, sem egy csepp könye: némán, megtörten +kiséri első és utolsó szerelmét a temetőbe. Meg is szólják az +asszonyok: nem is sirt! De én <i>hallottam</i> az ő sirását. Volt +neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról sirt felém: +„A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból isszuk +azt“.</p> +<p>Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő +búja örökké bú maradt.</p> +<p>…Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel +megrakodtan jön haza a kamaszodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen +téli esték! A szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt +áraszt: csak elébe kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni +megtanult. De Isten veled, régi világ, ime, már a lámpa ég az +asztalon, a falu első lámpája, megvilágitja az asztalt, még azon is +tul, s mi ott ülünk az asztal körül. Édesapám, Anikó, Ádám +<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= +"Page_157">-157-</a></span> meg én. Édesanyámnak asszony vendégei +vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, +a szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig +észrevehetően fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, +domborodik az orsó. Ádám olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, +hogy meg-megáll az orsó, s a gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az +asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt sóhajtják: ó de szép! Ezt +sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az anyai szivnek a +<i>Fekete kenyér</i>, a <i>Kis lak áll a nagy Duna mentében</i>, +meg az <i>István öcsémhez</i>. De tetszik az <i>Anyám tyukja</i> +is, meg a <i>Szeget szeggel</i>: hangos nevetés kiséri ezt. Minden +tetszik, ami ennek a gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert +minden szavát megértik, mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna +s nem a Petőfiéből. Látom édesapám arcán, mint enyhülnek, +szelidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám ajkára tapad s nem veszi +észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát, csak a fekete szeme +villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik az ifju szelid +kék szemébe – ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem?</p> +<p>Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik +eklézsiába, mert itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez +a falu. Vidám szivvel indult legációba Ádám, ugy szerettem volna +vele menni: egy az, hogy Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás +szánút volt – Ádám repült az envesztébe. Elment egy pirospozsgás +arcu, nagy jókedvü, szerelmes, gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, +s négy nap multán visszajött egy halovány arcu, beesett szemü, +kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant testü, lelkü öreg ember. +Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület. Istenem, Istenem, mi +történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét ejtheti, megfogja +Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a leánykát, s mintha +meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp. Aztán hirtelen +hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a jókedvet +erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a <i>szivével</i> lát? +<span class="pagenum"><a name="Page_158" id= +"Page_158">-158-</a></span></p> +<p>– Hej, Ádám bácsi, – szólalok meg váratlan, – de szerettem volna +magával menni, amikor legációba ment!</p> +<p>– Velem? nézett rám megütődve.</p> +<p>– Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna.</p> +<p>– Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk.</p> +<p>– Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.</p> +<p>Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó +ülésben ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske +is, meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a +meleg párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott +is kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak +bent vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. +Ameddig a szemem ellát – fehér az egész világ. A fák zuzmarája – +ennél szebb virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a +fák fölött lebeg – ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, +elfogódott vagy, mint az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról +oly ékesen beszél az ő némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg +lelkemben a hang, mely deresedő fejjel csendül dallá:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Oh, erdő, erdő, sürü +rengeteg.<br /></span> <span class="i0">Nem tud betelni a lelkem +veled!<br /></span> <span class="i0">Szép vagy, ha fáid daltól +hangosak,<br /></span> <span class="i0">Legszebb vagy télen, mikor +néma vagy.<br /></span></div> +</div> +<p>De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot, <i>ők</i> +nem látnak semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár +bujnak össze, mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő +hangját hallják-e vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, +siró hang ez, nagy szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő.</p> +<p>Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak, +érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a +leányka:</p> +<p>– Ugy-e, nem szeret?</p> +<p>Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám: <span class= +"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Nem is fog szeretni soha?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Gyülöl, ugy-e?</p> +<p>– Gyülöllek.</p> +<p>– <i>Hát akkor csókolj meg!</i></p> +<p>Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem – ajkuk +összetapad.</p> +<p>De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, +halkan, csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a +sirását, ujra kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd.</p> +<p>Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva:</p> +<p>– Holnap elmegy, ugy-e, el?</p> +<p>– El.</p> +<p>– Vissza sem jön, ugy-e, nem?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– És elfelejt, ugy-e, el?</p> +<p>– El.</p> +<p>– És nem látom soha többet, ugy-e, nem?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– <i>Hát akkor csókolj meg!</i></p> +<p>És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az +erdő is halkan, csendesen…</p> +<p class="center">*</p> +<p>„Holnap“ megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, +gondolkozva jár a nehéz havas uton Pista is, Fecske is; +kényszeredetten forog a csikorgó kerék. Hideg szél marja arcunkat, +ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám lehajtott fővel bámul maga elé, +föl-fölrebben, mint az ijedt madár. Bölcs Antal vidám legátusi +élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten tudja, hol jár Ádám +lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél volna ott +legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!…</p> +<p>A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt +vele. Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet +nem vesz a kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak +kellett történnie Benkő <span class="pagenum"><a name="Page_160" +id="Page_160">-160-</a></span> Ádámmal: csak áll, áll, ha +felszólitják, a kérdésre nem válaszol. Kérdi a professzor: nem +készült? Még annyit sem mond: Nem. Minden felszólitás egy szekundát +jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a professzorok, hogy ugy +hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem tudják belőle +kicsikarni.</p> +<p>– Mi történt magával?</p> +<p>– Beteg?</p> +<p>– Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva +kitünő diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a +szüleit?</p> +<p>Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az +erkölcsi prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már +kiröppen ajkán a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá!</p> +<p>Ez Benkő, merőben – Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: +az ő belső életükbe idegennek a bepillantást nem engedik. Más ember +ha „kárré vallja“ egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. +Halljad, falu, halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők +eltitkolják a kárt. A Benkők nem panaszkodnak, nem keseregnek. +Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik. Napok multán érdeklődik ez +is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz.</p> +<p>Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a +kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg +a szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. +Össze-vissza találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? +Hová? Haza? Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb +ruhája itt van. A könyvei ott állnak szép sorban az ő külön +asztalán. Én igen rosszat sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára +hajtom a fejemet, ugy siratom Ádámot és – Anikót. Valamelyik diák +feleleveniti annak a diáknak az esetét, aki az ötvenes években a +pápista templomból az arany feszületet ellopta. Egy leány kedvéért +lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak: Ugy szeretem magát, hogy +még lopni is tudnék magáért! Erre a leány nagyot kacagott s azt +mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból <span class= +"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> az +aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra +harangoztak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta +nagyhirtelen a feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába +kopogtatott, az ablak nem nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a +kálvinista diákokra esett a gyanu, mert akkoriban is szerettek azok +eljárni a rorátéra. Nosza, rögtön becsukták a kollegium kapuját: +majd kisül, hogy ki van távol. A diák a zárt kapu láttára, esze +nélkül szaladt ki a városból. Évek multán három udvarhelyi diáknak +kedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott találkozott azzal a +diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott betyárnak. De a +feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék haza, adják +vissza…</p> +<p>– Leány van a Benkő Ádám dolgában is, – mondta egy diák. +Hallottam, hogy Ádám beleszeretett Dombházán egy urileányba. Az a +lány ugy tett, mintha ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, +aztán szeme közé kacagott Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá.</p> +<p>– Ott voltál? – szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. +– Ugy-e, nem? Nohát.</p> +<p>De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult +a nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei +különös, rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, +hogy nem volt ez igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha +többet, ugy-e, nem? S felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly +szomoru volt e mosolygás! Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. +Igaza van annak a diáknak: Ádám beleszeretett egy urileányba, az +bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám szive megtántorodott s a lelke +– megzavarodott.</p> +<p>De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira +ment, ott belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek +homlokán kétfejü sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett +katonának, mérték alá állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép +formás testében s még aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy +hét mulva uniformisban jelent meg a kollegiumban, összeszedte a +holmiját, közben <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= +"Page_162">-162-</a></span> szükszavuan felelgetve az álmélkodó +diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e ezt otthon? – +megrezzenve felelte: hogyne, hogyne…</p> +<p>Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a +hireket a diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. +Egyre a földet nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a +kemény szavakra, aztán ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja +mint a bokrot, a bakák kacagnak a diák „ügyetlenségén“ – Istenem, +Istenem, mi lesz vele!</p> +<p>Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s +néhány barátját meghivta – búcsuvacsorára. Azt mondta: más városba +viszik. Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor +becsöngettek. Velük jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres +padlásszoba, amelynek nem akadt lakója: bement abba a szobába, ott +gyertyát gyujtott. És irta Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor +fölment hozzá egyik pajtása, hogy lássa: alszik-e vagy ir még.</p> +<p>Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az +ing széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü +pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres.</p> +<p>Ádám szivenlőtte magát.</p> +<p>Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám!</p> +<p>– Meglőtte magát!</p> +<p>– Hol? Hol?</p> +<p>– Az üres szobában!</p> +<p>Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban +csak én maradok meg – Leopold, az árva Leopold.</p> +<p>– Nem nézed meg? – kérdi Leopold.</p> +<p>– Nem, nem!</p> +<p>Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de +megnézni nem merem.</p> +<p>Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind „előre látták“, +hogy igy lesz. Ádám megzavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a +testvéreinek, be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, +hogy alig olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. +<span class="pagenum"><a name="Page_163" id= +"Page_163">-163-</a></span> Mind a kettőnek a keresztnevére irt. Az +egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak egy-egy sort irt. +De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta Ilonának: +Megbabonáztál – verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a +szivem – hozzá lőttem.</p> +<p>Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy +baka s egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy +gyalulatlan koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból.</p> +<p>Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, +sirok hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja.</p> +<p>Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te +deli szép fiad, meghalt erőszakos halállal. Láttad őt szomorkodni +az utolsó héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is +búskedvü volt a te szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai +sziv, hogy halálba indul a gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten +áldja meg, édesanyám!</p> +<p>Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának +sejtelme sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu +büszkesége csak bámul, bámul maga elé, a professzorok kérdéseire +nem felel. Egy napi járó a falu a várostól, s apának, anyának +sejtelme sincs, hogy a fiok beállt katonának. Diák el nem árulja, +rektor professzor hirül nem adja. Megvárják, amig lecsap a mennykő. +Akkor aztán azon a levegőben lógó, hosszu drótszálon (ó, milyen +csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig repül a gyászfekete hir: +Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a dróton küldött +levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám meghalt!</p> +<p>Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik, +élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az +apa s vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a „kárt“ +már nem lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a +kitörni készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan: <i>Megcsalt! +Megcsalt!</i></p> +<p>Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, <span class= +"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> Jakab +szégyenkezve támogatja, csititja: hallgasson, édesapám!</p> +<p>Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják +a bódult fejü öreg ember kitöréseit:</p> +<p>– Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett +belőle!</p> +<p>– Hallgasson, apám! – könyörög Jakab. – Jőjjön, vegyük meg a +koporsót s a szemfedőt.</p> +<p>– Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!</p> +<p>Odajön a rektorprofesszor:</p> +<p>– Mi ez? Mi ez?</p> +<p>– A rektorprofesszor ur, – figyelmezteti az öreg embert halkan +egy diák.</p> +<p>De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább:</p> +<p>– Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit +pénzzel. Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed!</p> +<p>– Csendesüljön, Benkő uram, – szólal meg most Kis uram. – Isten +adta. Isten elvette –</p> +<p>– Nem vette el! – orditott közbe az öreg ember. – Nem igaz! Ő +maga vette el az életét. Meggyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem +cselekedte! Koporsó?… Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, +szemfedő!</p> +<p>– Édesapám! Jőjjön, jőjjön!</p> +<p>Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy +kínnal-bajjal vezették ki a kollégiumból. Én a kapuból néztem +utána. Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el +te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!</p> +<p>…De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A +kollégium bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész +kollégium. Az apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. +Komoran, földre sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén +némán, megtörten áll. Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi +jelenet tanuinak nagy csudálkozására, belezokog a gödörbe, amely +egy szép reménységet kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_165" id= +"Page_165">-165-</a></span> Benkő Dánielnek, az <i>egyszerü +szántó-vető embernek</i> igaza volt: őt a fia megcsalta. Benkő +Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a számitással adja +kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény városi ember. +A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem, majd lesz +a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz feleségül, +a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd kamatoskamatjával +visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol +visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a +föld, az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél +egyebet, ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu +úriházában idegenül, hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember +érzéke, tapintata sokkal finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt +olvasóm, gondolod. Ő a <i>familia dicsőségeért</i> nevelteti úrrá a +fiut. Jól esik szivének, ha fia el-ellátogat a szülei házba, de ő a +fia házába nem kivánkozik. Ő nem az az apa, aki a kurtaszáru +cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli fel s a durva lócáról +a puha karosszékbe helyezkedik át.</p> +<p>Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, +amikor a fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt +felhánytorgatá. Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő +ezekről a szép darab földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az +ő fiából papot jósoltak, ékesszavu papot, akinek a hire messze +földet jár be majd. S ime, az ő fia, a familia büszkesége – +egyszerre csak felcsap katonának! S teszi ezt egy leányért, aki a +fejét elcsavarta, hüségében megtántoritotta s végezetül kikacagta. +S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával karácsony ünnepének +három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü, sima uton haladó +lelke hogy értse meg?</p> +<p>Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. +Müvelt apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve +látja: a fiut, aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja +el tőle. Benkő Ádámot az apjától nem is egy, de több világ +választotta el. Tele a feje rendszertelenül, össze-visszaolvasott +<span class="pagenum"><a name="Page_166" id= +"Page_166">-166-</a></span> könyvek utvesztőivel. Ki s be sétálnak +lelke kapuján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messziről +bámul az uccán sétáló úri leányok után, szemtől szembe soha még +eggyel sem állt. S végzete hirtelen-váratlan szembeállitja egy szép +úri leánnyal, aki más gavallér hijján, „beleköt“ a jóképü falusi +diákba. Még nem ismerik a „flört“ szót, de nyilvánvaló, hogy az +úrilány flörtöl vele, ugrasztja, bolonditja szegény fiut – hogyne +kapná be a horgot!</p> +<p>Ádám uj, eddig csak könyvekből ismert világba kerül. Be más itt +a levegő! Itt minden illatozik. A kisasszony könnyüfajta nótákat +„klimpiroz“ a vén, hangolatlan zongorán, de ennek a diáknak még +soha senki sem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamis +hangokat; nem látja a lélek ürességét – a fiu meg van babonázva. A +kisasszony pompásan mulat három napig, s amikor a boldogtalan fiu +dadogni kezd egy valahol olvasott szerelmi vallomást, nem +dadoghatja végig: az „istennő“ szeme közé kacag.</p> +<p>Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbe nézni: +össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért a lányért tántorodott +el a vadvirágtól?! Perel magával, mint a haldokló gazember az +ördöggel. S hiába kacagott az a leány a szeme közé: meg van +babonázva. De mi lesz azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, +ugy néz föl reá? Ezt már nem tudja, nem meri végiggondolni. S mert +nem tudja és nem meri végiggondolni – nincs más menekvés: a +halál.</p> +<p>Én tudom, mi az: amikor az ifju lelke válságba sodródik s <i>a +mi lesz</i>-t végiggondolni nem tudja, nem meri…</p> +<p>Benkő Ádámnak meg kellett halnia.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antal meg én. Antal is +elhagyni készül, már arról ábrándozik (bár éppenséggel nem ábrándos +természetü), hogy jövő ősszel megy a pesti egyetemre. Még nem +döntött: a matematikának vagy a históriának lesz-e a professzora. +<span class="pagenum"><a name="Page_167" id= +"Page_167">-167-</a></span> Majd indulás előtt sapkába teszi a +matematikát meg a históriát, velem huzatja ki a cédulát.</p> +<p>– Tudod, – mondta, – az eszem a matematikához, a szivem a +históriához huz. No, meglátom, melyiket huzod ki.</p> +<p>Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat +– Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még +csak négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz +verseket s mint valamennyi versfaragó diák – Petőfit szeretném +utólérni, sőt még inkább – tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó +vagyok: megelégedném azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes +lennék, mint Kárpáthy Zoltán.</p> +<p>De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy +tizenötesztendős legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán +helyesebben, nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné +telhetetlensége, aki előbb király, majd pápa szeretne lenni s +végezetül – Isten. A cápa teljesiti a telhetetlen halászné +szertelen kivánságait: a putri helyébe palotát varázsol, megszerzi +neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de amikor megtudja, hogy ez +sem elég, Isten akar lenni, rettentően felháborodik:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Mit akar a vén +liba?<br /></span> <span class="i0">Mars vissza a +putriba!<br /></span></div> +</div> +<p>Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is +jutunk tovább) – mire megvénülünk!</p> +<p>…Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. +Mit gondolt, mit nem Bölcs Antal, Dombházát választotta: abba a +faluba megy legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám +sápadtan, megtörten jött haza. Nem is titkolta: azért választotta +Dombházát, hogy lássa szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő +Ádám kioltá az ő szép ifju életét.</p> +<p>Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az +okozója.</p> +<p>– Mi bajod?</p> +<p>– Ég a <i>mellem</i>, mint az égő katlan. <span class= +"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span></p> +<p>Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a +vendégszerető székelyek, megrontották a gyomrát, de a matematika +(vagy história?) leendő professzora még mindig falusi ebben: ha +megrontja gyomrát, a mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az +ég, mint az égő katlan.</p> +<p>Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni <i>mellégés</i> mián, nem +izlik az étel, de etetik, tovább tömik, végül is lábáról a láz +leveri. Az orvosság: rossz fekete kávé és mindig csak a rossz, +seprős fekete kávé. Antalnak már nemcsak a <i>melle</i>, de a feje +is ég, valósággal lángol. Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is +kérdezem: láttad-e azt a leányt.</p> +<p>– Láttam.</p> +<p>– Milyen?</p> +<p>– Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána.</p> +<p>Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filozófus volt. +Lehetett volna az a leány mennyből leszállott angyal: Antal lelkét +meg nem zavarja.</p> +<p>Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő maga sem vette +komolyan a baját. Orvost ha hivnak, nyilván azt mondja: ez a fiu +igen beteg. Nem engedem, hogy a kollegiumba vigyék, mig a láza meg +nem szünt. Nem hivnak orvost, ő se kivánja, feltámolyog az ágyból, +utra készülődik. Az ő apja van soron, az ő szekere visz engem is. +Lassan járó, sovány, öreg lovai vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, +már hajnalban indulnunk kell, hogy kapuzárás előtt a kollegiumban +legyünk. Fagyoskodva sietek a hajnali hideg levegőben Antalék +udvarára. Itt-ott szalmatüz lángja világit ki az uccára, apró +szikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is alszanak: +szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit a tüz körül +melegedni, belebámulni a tüzbe s nézni, nézni, hogyan nyargal +előre-hátra a tüzes csóva – igen, igen, itt is, ott is perzselik a +disznót, dideregve-melegedve állja körül a gyereknép, várják, +sóvárogva várják a néhai fülét, farkát. De én már nem vagyok – +gyermek; de én már ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietős az +utam, hátha megesik a nagy csuda és várakoznak miattam. Csakugyan +kint áll az udvar közepén a <span class="pagenum"><a name= +"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> szekér; gyékényernyő +sötétlik rajta. Öreg Benedek-Benedikti Sámuel korholja nagy +legényfiait: most veszik észre, indulás előtt, hogy a lógósnak egy +lábáról hibádzik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron, egy +legény a gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács +kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztó meleg büz, +mint minden olyan szobában, ahol sokan hálnak, ahol soha ablakot +nem nyitnak: az ágy szélén üldögél Antal. Rajta már a téli zeke, +összehuzza magán jó szorosra: ebben a fullasztó meleg büzben is +mintha dideregne. Egy öreg asszony tipeg-topog a gyéren világitott +szobában. Nem kérdi: hogy vagy, fiam? Nem mondja: maradj itthon, +fiam. Antalnak mostohaanyja van. Lám, lám, én egyszer betegséget +szinleltem, csakhogy tovább maradhassak édesanyám közelében, s +bizony, nem engedett el az édesanyám!</p> +<p>Hirül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsit +megtántorodik, de összeszedi magát, s köszön a mostohának: <i>Isten +áldja meg, anyó</i>. Az is köszön: Isten áldjon meg téged is, – s +tovább tesz-vesz, mintha ez az ifju, a matematika (vagy a +história?) leendő professzora csak az udvarra menne ki, tovább nem. +Megfogom Antal karját, levezetem a tornác garádicsán. Három ló +szomorkodik a szekér előtt. Antal kezel a bátyjaival, aztán fellép +a ferhécre, bebujik az ernyő alá, én utána, ott a pokróccal +beteritett szénaülésen elhelyezkedünk. Tetejéig, végéig meg van +gyurva az ernyő szénával: a „vén örmény“ – minden udvarhelyi +utjából cserépedénnyel tér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi +egyenest be Oláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőrbunda, +alig tud felcihelődni a ferhécre, leül az első saroglya ülésire, +melléje telepedik a tyukszemü Laji.</p> +<p>Pilinkál a hó, igazi disznóperzselö hajnal, csikorog a fagyos, +havas ut a kerekek alatt, a három gebe bizonytalankodó ügetésben +halad végig néhány ház során. Még ki sem érünk a faluból, e +bizonytalankodó ügetés egészen bizonyos mendegéléssé lassudik, s +igy megyünk, mendegélünk, a fagyos, havas ut csikorog, bent az +ernyő alatt pedig egy ifjunak ég a melle, lángol a feje. Sem apja, +sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem <span class= +"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> kérdi: +hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom, hogy a „vén örmény“ +szereti ezt a fiát, a maga módja szerint: nagyra van vele. De ez az +a familia, mely unja a beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen +igaz, igaz, a székely nem bőbeszédü, de ennek a familiának mintha +fájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt.</p> +<p>Magas hegyek, magas hegyek után következnek. Hegyek aljában +magától megáll a három gebe. Tyukszemü Laji leszáll, hogy +könnyitsen a szekéren. Lekászolódik a „vén örmény“ is, amikor +látja, hogy a gebék nem tudják megmozditani a szekeret. Alig egy +perce áll a szekér, s a csattogó, maró hideg a kerekeket a simára +csiszolódott, sikos uthoz fagyasztja. Én is kibujok az ernyő alól. +Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, meg nem gyul a széna, +ugy ég, ugy lángol az arca.</p> +<p>– Hát Anti… – néz rám a vén örmény.</p> +<p>Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le?</p> +<p>Mondom szomoruan:</p> +<p>– Anti beteg, erősen beteg.</p> +<p>– Hüm, hüm, – csóválja a fejét az öreg.</p> +<p>Laji üti, veri a három gebét, az öreg meg én a hátsó kerekek +küllőibe kapaszkodunk, végre megmozdul a szekér, de minden 20–30 +lépésre megáll. Nekifekszünk a saroglyának, ugy toljuk a szekeret. +Ránksötétedik a patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynek az +aljában, csak a havas ut, a havas mező világit – és toljuk, toljuk +a szekeret. Egy öreg ember s egy fickó legényke. Jaj, ha látná ezt +az én édesanyám! Sejtelmem sincs, hány óra: lehet nyolc, lehet tiz, +de lehet hat óra is, hisz négy órakor már sötétedik. Még ezután +fogom összegyüjtögetni azokat a nótákat, amelyekkel megnyerem az +Önképzőkör egy aranyát. Ebből az aranyból lesz majd az az egyfedelü +ezüstóra, amelyet egy hétig-kettőig mindegyre kirántok, s nézem, +nézem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, hadd lássák +mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólya költött. Ó, édes, +szép ifjuságom!</p> +<p>De az ut – az rettenetes, olyan rettenetes, hogy nem merem +aprajára leirni. Félek, hogy hitetlenül csóválod fejedet, nyájas +olvasó, éjfélkor áll meg a szekér <span class="pagenum"><a name= +"Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> a vén kollégium kapuja +előtt. Kibujok az ernyő alól. Szólok Laji bának: segéljen ő is +Antinak. Letámogatjuk Antalt, az apja hümmögtet, de tovább nem jut +a hümmögésnél. Nyilik a nehéz, vasalt kapu, nagyot döndül +nyiltában, Anti mondja alig hallhatóan: Isten áldja, édesapám – az +apja most mégis mond valamit, ennyit: ejnye, ejnye, – s a kapu +bedöndül utánunk.</p> +<p>Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája. Föltámogatom a +padlásszobába, még ébren vannak a diákok, élénken beszélik +karácsonyi élményeiket, de hirtelen elakad a beszéd, megütődve +néznek Antalra: mi lett ebből a csupaerő, csupaélet fiuból. Amikor +megtudják, hogy „csak megrontotta a gyomrát“, vége a megütődésnek. +Leül az ágya szélére, szól, hogy oldjam ki a zsákját, vegyem ki az +ennivalót. Egész nap nem evett egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig +csak ég a „melle“… Kenyeret, szalonnát, penészesedő juhturót veszek +ki a zsákból. Mohón eszi a csipős turót, azt hiszi szegény, ez +elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csipős turó nem hogy elfojtaná, de +éleszti a tüzet, még erősebben ég a „melle“ s lejebb, a beleiben +mintha macska kaparászna. Nincs lelkem ott hagyni, lehuzom a +csizmáját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi le magáról, s +belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne a fejére, a hasára, de +kisül, hogy egy csöpp viz sincs a szobában. Estére gyültek be a +diákok, senkinek sem jutott eszébe, hogy a piaci kutról vizet +hozzanak. Több szobát bejárunk – viz sehol. Minden szobának +világhires neve van: Páris, London, Byzánc, Lausanne, Utrecht, +Amsterdam, Debrecen – de egyiknek sincs vize.</p> +<p>Jókor reggel doktort hivatunk. Fiatalember, igazi doktor, nem +felcser, alaposan végigtapogatja Antalt, kifaggatja, aztán papirt, +tollat kér és sürü fejcsóválások közt irja meg a receptet. Kérdi: +van-e üres szoba?</p> +<p>– Van, – mondják a diákok.</p> +<p>Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amelyben Benkő Ádám a +szivéhez lőtt, merthogy fájt a szive.</p> +<p>Mondja a doktor:</p> +<p>– Üzenni kellene az anyjának, hogy jőjjön ide, ápolja. +<span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span></p> +<p>– Nem, nem, nem! – rémüldözik Antal.</p> +<p>– Mostohája van, – szólok halkan a doktornak.</p> +<p>– Mi majd ápoljuk, – mondja egy diák. – Nappal két osztálytársa, +éjjel is kettő: ez a szokás itt.</p> +<p>Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy diák fölemeli +az ágyat, igy viszik Antalt az üres szobába, ahol Benkő Ádám a +szivéhez lőtt… Visszük a székét, a ládáját. Akik ápolják, azok is +visznek széket maguktól: a betegszoba be van butorozva. Fát is +hoznak, begyujtanak az érckályhába: dorombol a tüz, de nincs +melege. Második tele, hogy ebben a szobában tüz nem égett. Szaladok +ki a városba, végigjárom a fazekasmestereket, végre megtalálom a +város végén, a barompiac szélén, Antal apját. Szük a fazekasmester +udvara, a szekér a keritésen kivül, a barompiacon áll, a keritésen +át adogatja egy fazekasinas az edényeket, az öreg átveszi, Lajinak +továbbadja, a szekéren áll a fazekas, rakosgatja a tányérokat, +tálakat a széna közé. Köszönök, fogadja az öreg: joppisten! – +Mondom, hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort hivattunk, +megvizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette – –</p> +<p>Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Lajinak, füle tövét +megvakarja s végre kinyögi:</p> +<p>– Ejnye, ejnye…</p> +<p>– Mondtam, ugy-e, hogy ne hozzuk el? – veti oda Laji s nyugodtan +adja tovább az összemarkolt edénycsomót.</p> +<p>– Hallgass! – förmed rá az öreg, s mintha semmi sem történt +volna, tovább folyik az edények adogatása. Hogy gyorsabban vége +szakadjon, felpattanok a szekérre edényt adogatni.</p> +<p>Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollegiumba, egész uton +csak ennyi szavát hallom: – Hát csakugyan?</p> +<p>Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mért nem szereti ezt +az embert az én édesapám, a falu minden gyermekének Huszár +nagyapója…</p> +<p>Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fia asztala mellett: +nézi, nézi, aztán megszólal. Kérdi az ápoló diákoktól: <span class= +"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p> +<p>– Ugy-e, nem hal meg?</p> +<p>– Ó, dehogy hal, – nyugtatják a diákok.</p> +<p>– Hát – szól a fiához – az anyádat kiküldjem-e?</p> +<p>– Ne, ne, ne!</p> +<p>– Jó, no, nem küldöm.</p> +<p>Következik hosszu hallgatás.</p> +<p>– Hol fáj?</p> +<p>Antal végighuzza tenyerét a homlokától a hasáig. Ez a +felelet.</p> +<p>– Megcsemellett, – mondja az öreg a diákoknak.</p> +<p>– Bizonyosan meg.</p> +<p>– Feketekávét hozassak-e?</p> +<p>Antal a fejét rázza. Aztán megszólal:</p> +<p>– Megrakták-e a szekeret?</p> +<p>– Meg.</p> +<p>– Kár beromlani Oláhországba.</p> +<p>– Mért, te?</p> +<p>– Mert visz már a vasut oda edényt eleget.</p> +<p>– Fene egye meg, aki kitalálta!</p> +<p>Szidja a vasutat, mert „azóta“ mindig kárral járja Oláhországot. +De megy, mégis megy, mert ez az ő – élete: ülni, üldögélni a +megrakott szekéren, adni, venni, alkudozni, – nagy csuda, ha ez az +ember nem szekéren hal meg.</p> +<p>– No, megyek, – szólal meg hosszu hallgatás után.</p> +<p>Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzője mögül egy kis +bőrzacskót, abból kikotorász néhány piculát, a diákoknak +ajándékozza, hogy: vegyenek bort rajta s adjanak Antinak is, aztán +megfogja a fia kezét:</p> +<p>– No, Isten áldjon, fiam. Hát – ugy-e, jobban léssz?</p> +<p>– Jobban.</p> +<p>Kezel velünk s becsukódik az ajtó utána.</p> +<p>– Ugy-e, – erőlködik a mosoly Bölcs Antal ajakára – szerencsés +természete van az apámnak?</p> +<p>– <i>Erősen</i> szerencsés, – jegyzi meg egyik diák.</p> +<p>– Sejtése sincs arról, hogy meghalok.</p> +<p>– Ne beszélj bolondot! <span class="pagenum"><a name="Page_174" +id="Page_174">-174-</a></span></p> +<p>– Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élne s itt volna, ő +megérezné… Itt maradna mellettem. De az apám nem érzette meg. Pedig +hat fia közül csak engem szeret…</p> +<p>Hiába van két diák Antal mellett, mindig félve nyitok be a +betegszobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Amikor holtan hevert +a szoba padlaján, nem mertem megnézni, de most látom, folyton őt +látom. Az ő halálát követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak, +fel-felriadtam, rémülten sikoltoztam: már alig mertem este +lefeküdni. S a kollegiumból hazakisértek ezek a borzalmas álmok. +Édesanyám kétségbeesetten folyamodott fühöz-fához, mindenféle +falusi orvosságot megpróbált, amivel az ijesztő álmokat elüzni +hitte a falusi orvosi tudomány. Még ónat is öntött egy vénasszony s +valahogyan ugy ömlött szét az ón, hogy katonaformát mutatott. +Világos, hogy katonától ijedtem meg. Attól, attól. Csakugyan, Benkő +Ádám katona volt, amikor a szivéhez lőtt. A „diagnózis“ tehát meg +volt állapitva. De nem a vénasszony gyógyitott meg, ennél egy +sokkal vénebb asszony: az <i>Idő</i>.</p> +<p>S ime, most, hogy beléptem ebbe a szobába, ujra megjelentek a +felijesztő álmok. Ott kellett volna lennem Antal mellett, de csak +reggel látogattam meg, akkor is félve. És a harmadik reggel +felverik a kollegiumot: meghalt Antal! És nem volt mellette senki, +mig vivódott a halállal. Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: ment +a szobájába, egy kicsit ledül. Aztán elálmosodott a másik is. +Megnézte Antalt: nyugodtan aludt, amikor éjfélt kongatott a +toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott hagyta.</p> +<p>Reggel felakadt szemmel találták Antalt, – nem volt, aki lezárja +szemét. Nem volt, aki letörülgesse arcáról a halálverejtéket. +Csendesen aludt-e el, vagy nagy kinok között, – ki tudja? Most már +mindegy. Meghalt.</p> +<p>– Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a +város végén várakoztam.</p> +<p>– Meg.</p> +<p>– Igazán?</p> +<p>– Igazán. <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= +"Page_175">-175-</a></span></p> +<p>Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor a drótüzenetet +kapta. Rajta kivül hárman jöttek. A veje, Gál István, +végtisztességtételeknél igen alkalmatos, ékes szavu ember: ő szokta +megköszönni a halott elföldelése után a gyászoló gyülekezetnek a +megjelenést; öt élő fia közt a legpiacosabb: István; – és egy +összeaszott, csupa csont és bőr anyóka, Rózsi né’, Antal nagynénje: +ez lesz a <i>sirató</i> asszony. Őt hozták el a mostoha helyett. +Egyenest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott van kiteritve +Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiak merőn, némán nézik a +halottat, csak a csupa csont és bőr asszony nem bir hivatalos +bánatával, kárrogó hangján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának, +szavának sem lelke, sem szive. Látszik, hogy Antal nem ennek az +asszonynak a szivéről szakadt. Hogy ennek az asszonynak szivéről +sohasem is szakadt gyermek. Be másként siratta el Rákhel néni az ő +fiát!</p> +<p>– Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szép valál, de jó valál +s mégis meghalál, jajajaj!</p> +<p>– Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt a +gyülekezet.</p> +<p>Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán látszik, István +gyámoltalanul áll egy helyben, – vajjon meddig kell itt állania? +Lassan, nehezen gyülnek, gyülekeznek az apa széles mellében azok a +vizcseppek, amelyeknek, ha eljutnak a szem gödrébe s onnan +elészivárognak, könnycsepp a nevük. Kezehátával törülgeti a szemét, +tovább nézi, nézi legkedvesebb fiát, fejét csóválgatja, hümmöget. +Már gyülnek, gyülekeznek a szavak is:</p> +<p>– Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat.</p> +<p>Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és csupa bőr +asszony marad a ravatal mellett: hogy mindjárt rákezdje, ha jön +valaki: Ó, lelkem Antikám, Antikám, jajajaj!</p> +<p>Ékes szavu, ünnepies arcu Gál István, a temetés rendezője. Ő +vásárolja a szemfödelet, a koporsót, selyem sapkát Antal fejére, +fehér harisnyát a lábára. Ő megy nagytiszteletü Szylveszter +uramhoz, az első paphoz, hogy megkérje egy könyörgésnek s egy szent +beszédnek az <span class="pagenum"><a name="Page_176" id= +"Page_176">-176-</a></span> elmondására. Nagy az öröme az öreg +embernek, amikor hallja, hogy készül a diákbanda is, egész nap +próbálja a halotti indulót. Hogy a sir felett egy diák, a kollegium +poétája mondja majd a búcsuztatót.</p> +<p>S csakugyan minden ugy folyik le szép rendjében, ahogy előre +megmondatott. Temetés után csudálatos beszédessé lesz az apa: nem +győzi dicsérni a diákbandát. Hogy az milyen szépen „mozsikált“. Egy +hordócska bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákoknak. Nagy a +becsülete a vőnek, aki oly ékes szavakban köszönte meg a +gyülekezetnek a megjelenést: a professzor uraknak, hogy a +megboldogultat minden szépre s jóra tanitották; a diákoknak, akik +őt betegségében ápolták; a bándistáknak, akik utolsó utján +elkisérték; a halottvivőknek, akik a fáradságot nem sajnálták; s +végezetül annak az ékes szózatu diáknak, aki nem sajnálta az +éccakai nyugodalmat, s nemcsak megirta búcsuztató versét, el is +szavallotta.</p> +<p>Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesztett apának: +ami ruhája, könyve volt Antalnak, mind szétosztja a diákok között. +Gyöngyszem irásu Szabó Dániel urammal, aki nemcsak a csizmáit +csinálta remekbe, de remekbe pingálta a betüit is, ajándéklevelet +irat. Gál István három napos leánykájának ajándékozza a faluvégi +kertjét. Annak az emlékezetjire ajándékozta ennek a leánykának, +hogy Antal halála napján született, meg annak az emlékezetjire, +hogy Gál István az udvarhelyi temetőben becsületet szerzett a +familiának. Ami nemes mag ennek az öreg embernek a keblében el volt +temetve, a fia temetése életrekeltette, kivirágoztatta. Mintha a +fiát is csak azért tanittatta volna, hogy ezt a szép temetést +megérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével, neki vidult +szivvel ült fel a szekérre; arca, szeme mind azt mondta: én vagyok +az az öreg ember, nevezet szerint Benedek-Benedikti Sámuel, aki +fiának az a szép temetése volt.</p> +<p>A búcsu pillanatában csak én voltam szomoru, igazán szomoru.</p> +<p>Ádám után Antal – egyedül maradtam.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_177" id= +"Page_177">-177-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT09" id="CHAPT09"></a>KILENCEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, +melyben a lelkek még nem szabadultak fel.</p> +<p>…Most pedig az Aporok ősi fészkébe megyünk. Mennem kell +valahová, nincs itthon maradásom. A vidám nyári vasárnapoknak vége. +Egyedül maradtam. A hat kisbaconi diákból egy maradt, s ez az egy +én vagyok. Erdő, mező fel nem vidit. Kedvetlenül forgatom, +gereblyézem a szénát. Anikó nótás ajka elnémult. Gergő még mindig +jó pajtásom, de már kissé bátortalan beszél velem. A beszédtémából +már első nap kifogyunk… Szeretnék beletemetkezni a könyvekbe, de a +könyvtáram oly szegény! Neki fekszem a németnek, a franciának, de +ha itt-ott elakadok, nincs, akitől utbaigazitást kérjek.</p> +<p>Édesapám kedvetlenül nézi – kedvetlenségemet. Nézi, de nem kérdi +az okát. Ugy látszik, a kérdéssel még várakozik. De az anyai sziv +nem vár sokáig.</p> +<p>– Mi bánt, fiam?</p> +<p>– Semmi, édesanyám.</p> +<p>Látom édesanyám arcán, hogy még mindig nem tudta kiüzni fejéből: +Ő az okozója az én szomoruságomnak. A búsbeteg tej… Jókedvet +erőszakolok magamra:</p> +<p>– Semmi bajom, igazán semmi, édesanyám.</p> +<p>De az anyai sziv nem nyugszik meg, tünődik, búcsálódik, keresi a +szomoruságom orvosságát. Aztán egyszer, váratlanul, felsóhajt:</p> +<p>– Istenem, Istenem, de rég láttam Ignác bácsit!</p> +<p>Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és <span class= +"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> +külsejében szép Uzon templomában volt ő Istennek a szolgája, de +Istennek bölcsessége úgy rendelte, hogy leghivebb szolgája – ne +szolgálja többé. Szépen csengő hangja legyengült s java +férfikorában örökre leszállt a szószékről az uzoni pap. Felesége, a +büszke nemes Kun Gábor egyetlen leánya – tüzes vérü, erős akaratu, +akadályt nem ismerő, nem türő leány: merő ellentéte a szelid lelkü, +kékszemü papnak. Gőgös apja gőgjét megtöri s lesz belőle – +tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld +helyett földet vesz: nem Uzonban, hanem Torján, az Aporok ősi +fészkében. Ide huzódik meg bánatos szivvel, de az isteni végzésben +megnyugvással: van két kis leánya, még hátra lehető életét nekik +szenteli. Hallom, még csak hallom róla, hogy két esztendeig volt a +marburgi, majd a berlini egyetem hallgatója, a német nyelv +tökéletes tudásával és sok-sok német könyvvel jött haza. Abban az +esztendőben, amikor Kossuth „csengettyü-hangja“ végigcsendült az +országon: A haza veszélyben!</p> +<p>Mindezt még csak hallom, ezután fogom megismerni a pap bácsit. +Egy napi járó Kisbacontól Torja, de ne féljetek az uttól, bár +országutjának hire-nyoma sincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn +viszlek, amely kezdődik Kisbacon határán, s amikor vége szakad: +elénk mosolyog Torja. Minden nap hallok valamit Ignác bácsiról, +Torjáról (99 kisasszony van benne), s ártatlan hamiskodással +édesanyám fölkelti bennem a vágyat: de szeretnék oda menni! +Visznek, visznek, hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a +papbácsitól sokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott a +szivem. Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám s anyám hátul ülnek +a puha szénaülésben, én elől, a kocsisládán: én vagyok a kocsis. +Nem megyünk üres kézzel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára +héhelt kendert visz édesanyám Mári néninek, merthogy igen szeret +fonogatni téli estéken; egy kis zsák haricskalisztet a papbácsinak, +merthogy igen szereti a turós haricskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk +országutján is, de közeledik az aratás, röviditjük az utat, hogy +édesapám egy mivesnapnál többet ne veszitsen. Kimászunk Csikorra +<span class="pagenum"><a name="Page_179" id= +"Page_179">-179-</a></span> tetejére, onnét bekanyarodunk a +Macskás-erdőbe, toronyirányba, út nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: +a lelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, mely többször +patak, mint út. Egyszerre magas, meredek hegy ágaskodik elénk: +Uzonbérce ez. De nem kell leszállanunk a szekérről, Pistának, +Fecskének gyermekjáték a kapaszkodó, már kint is vagyunk egy +széles, bokros fensikon: alattunk, mogorva Murgó-hegy aljában +bugyborékol az Uzonkai borviz. Mondják, hajdan e borviz tájékán +lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után huzódott le mai földjére. +Hopp! Már ott vagyunk a borviz forrás mellett, iszunk belőle. +Mellette egy nagy medence: haragosan bugyborékol benne a szénsav. +Ez a nagybaconiak feredője. Vallató-hideg a vize: ritka fejérnép +merészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, a hüléskergető +vizet felforralják, kádba öntik s vigan lubickol benne a fejérnép. +Télire majd ezekbe a kádakban sózzák el a káposztát – miért ne? +Sátorszerü kalibák köröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez, +azzal a különbséggel, hogy nem kanca-, de tehéntejet isznak a +nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok.<a name="FNanchor_12" id= +"FNanchor_12"></a><a href="#Footnote_12" class="fnanchor">[12]</a> +Itt a feredő körül legelésznek a tehenek, azon frissen, zubogósan +isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez, hogy ez a nép még megtartja +a negyedik parancsolatot, sőt a hetediket is, csuda-e, hogy itt +hosszuéletüek az emberek?</p> +<p>Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le s mindjárt elénk +is mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és +kapaszkodó, – csak székely ló birja ezt. Igy jutunk ujabb fensikra, +az erdő egy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egy hosszan +elnyuló, keskeny falunak. A házak oly egyformák, csupa faház. Az +udvarok szükek, egyforma szükek. Mindjárt látod, hogy jobbágy volt +a falu népe. Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzik +egy kastély, a Mikes-család kastélya. József császárnak, +<span class="pagenum"><a name="Page_180" id= +"Page_180">-180-</a></span> miként Haller János uram, a korabeli +Mikes is odavághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég, égen a +nap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtek ide e nép +ősei, szinmagyarokká váltak az idők folyamán. Keskeny szalagocskák +tarkállanak a határban: kender-, mák-, bab-, pityóka-szalagocskák. +Bizony, szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egy nagy, +éktelen nagy, otromba, kormosfedelü épület, ugy hivják: évegcsür. +Magyarul: üveggyár. Borospalackokat, poharakat, ablaktáblákat +fujnak itt pokoli hőségben a volt jobbágyok – ráérnek a +földmiveléstől. Közvetetlen mellettük, felettük a végtelen erdőség, +s egy szál fára sem mondhatják: ez az enyém.</p> +<p>Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve), ismét benne +vagyunk az erdőben. Hegy, völgy, lejtő, kaptató. Oldalt, égnek +meredő hegyek aljában, óriás tál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. +Ismerem a regéjét, sóhajtok feléje – no, meglátom még valaha. +Mintha a pokol tornácaiba jutottunk volna, fojtó kénszag üti meg az +orromat.</p> +<p>– Közeledünk a Büdös-barlanghoz, – mondja édesapám.</p> +<p>Jó messzire van még a barlang, de előreküldi a hirnökét, +mérgesen sustérokoló, kénsavas vizü medence képében. Négyszögre +kivágott medence itt is, ott is, Isten szabad ege alatt. Van itt +kénsavas, szénsavas, sós, hammas feredő: válogathatsz benne. +Szénsavas, vasas borviz-forrás, faköpüben: ihatsz belőle. Ott +vagyunk már egy széles fensikon: ide épül majd valamikor az a +fürdő, amelynek – Bálványosfüred lesz a neve. Most még: Büdös. +Egyetlenegy ház a fensikon: az erdő őre lakik benne. A többi, mint +az uzonkai borviz körül, sátorszerü kaliba. Ebben tanyáznak a +„fürdővendégek“. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide: a sátrak +körül szekértábor. Akárcsak a mohi csata idején. Minden sátor előtt +ég a tüz, fő az ebéd, sistereg a hagymás tokány. Mankón járó +emberek bicegnek elő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék +felől. Óvatosan, tapogatózva eregélnek le a kanyargós, meredek +ösvényen a szemfájósak: ezek a gyilkos ként lehelő <span class= +"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> +Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró kéntől várják vissza szemük +világát. De nagyobb számmal vannak a makk-egészséges emberek, akik +egy hétig, kettőig tanyáznak itt, esznek, isznak, néha-néha meg is +fürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes urak, akik +el-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebből a helyből az – +angol! Még az angol a világ legélelmesebb, legvállalkozóbb, +legpénzesebb népe, nem a zsidó. Ez a szegény, magára hagyott nép +folyton az angol után sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, +Borszéknek, Előpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többi +fürdőknek felvirágoztatását. Husz év előtt még Kossuthot várta, meg +Türr Pistát: – Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! – +most az angolt várja. Nos, addig várta, hogy ötven esztendő multán +el is jött s az országnak kétharmadát egy bolond-nagy ollóval +levágta…</p> +<p>Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Természet csudáját. Itt +is, ott is besüppedt sirkő s erős kénszag jelenti: mindjárt ott +vagyunk. Szándékosan és vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A +kén forrva forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sárgára +festette a kén, de nem egész magasságban. Csak fel kell állani egy +nagy darab kőre, szabadon vehetünk lélegzetet. Bizsereg, +gyöngyödzik a testünk: egyszerre forró verejték lepi el. Becsukott +szájjal, erősen befogott orral lehet csak végigszaladni a néhány +lépésnyi barlangon: egy szippantás elég, hogy földhöz verjen, +megfojtson a kén. „Büdös, de jó“, rajzolta fel valaki nagy otromba +betükkel a barlang falára, s csakugyan áldják a meggyógyult +emberek. Annak is jó, aki könnyen akar az élettől +megszabadulni…</p> +<p>A barlang felett még messze magasra emelkedik a sziklahegy: +valaha régen vár volt a tetején. Ugyan, melyik magas hegy tetején +nem volt vár az én hazámban? Ihol, innét csak egy jó futamodás +(kengyelfutónak) a Szent Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredt az +égnek s hegynek tetején vár. De hegy is, vár is elsülyedt, tó +fakadt a helyén s uszott a tóban tizenkét hattyu, az a tizenkét +leány, akiket hintaja elé fogott <span class="pagenum"><a name= +"Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> a vár ura: igy akarta +visszaadni versengő testvérének, a büdösi vár urának, a látogatást. +A tizenkét hattyu kiuszott a tó partjára, megrázkódott, ismét +leánnyá változott. A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta a +kegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szentté avatta, +kápolnát épitett emlékezetére. Átellenben a barlanggal, Torja felé, +még áll a Bálványosvár egy fala. Ki ne hinné el, hogy tündérek +épitették ezt a várat, mégpedig tündéróriások? Egy tündér +fennállott a hegy tetején, egy meg lent a köves patakban: ugy +adogatta fel a követ a hegy tetején állónak: reggel kezdték s este +állt a vár. Ide menekült a pogányhitü Apor a fiaival – a keresztény +vallás elől… Ide rabolta az egyik Apor-fiu a torjai Mike Ilonát, a +keresztény leányt. Itt tériti meg a keresztény hitnek Mike Ilona az +urát… Szép, igen szép erről a monda: majd megirom husz esztendő +mulva…</p> +<p>Pistát, Fecskét megitatom, befogom, feltelepedünk a szekérre, +lassan ereszkedünk le a meredek uton, le a völgybe. Kétoldalt +végtelennek tetsző hegylánc szegi a szükre szorult völgyet, +idestova kanyarog benne a patak, százszor is átgázolunk rajta, +táncolnak a kerekek a köveken: mintha mennyországban járnánk, +amikor futamodásnyi gyepes utat ajándékoz a szeszélyesen kanyargó +patak. S mely szeszélyes a hegyláncok kanyarodása is! Minduntalan +elénk kanyarodik egy-egy, a láncból szabadulni vágyakodó darabja a +hegynek: no, ha elhagytuk ezt, bizonyosan kitágul a völgy. De +csalódás ér ujra meg ujra, vége-hossza nincs az elénk ágaskodó +hegyeknek. A Nap már a nyugati hegylánc mögé bukik, amikor kiterül +a völgy, szerteszét ágazik a patak, a lovak ösztönszerüen +megiramodnak: látják a falut. Alig felerésze látszik s ez a +felerész is oly nagy, amilyen nagy falut még nem láttam. Kisül, +hogy ez a falu voltaképpen négy egymásba ragadt falu: Volál, +Karatna, Fel- és Altorja. De még egyéb furcsaság is kitünik róla: +Háromszék földjének egy darabkája s nem Háromszékhez, hanem +Felsőfehérmegyéhez tartozik, amelynek székhelye – Segesvár. Jó, +igen jó lovakkal kétnapi ut ide. S van még a szomszédságban +<span class="pagenum"><a name="Page_183" id= +"Page_183">-183-</a></span> néhány ilyen falu s szerteszórtan +egyebütt is, kis szegletecskék a mappán: s ezek együtt +Felsőfehérmegyének neveztetnek. Bemegyünk a faluba, sürün érik +egymást a szükebb, meg tágasabb kuriák, a nemesi udvarházak, még +sürübben a zsellérházacskák, volt jobbágyok már nagyobbacska házai, +s elvétve módosabb házak: hatökrös gazdák laknak itt. Sem nem urak, +sem nem jobbágyok – katonaembereknek hivják őket. A székelység ama +bizonyos harmadik rendje ez, mely a lófőszékely után következik s +amely 48 előtt gyalog szolgálta a császárt.</p> +<p>Vasárnap, alkonyodik, csakugy hullámzik a torjai korzón, a +füzfaszegélyezte patak mentén a torjai aranyifjuság. Itthon ragadt +gavallérok, vakációzó diákok, mind urfiak, s még nagyobb sereg +páváskodó, begyeskedve sétáló kisasszony – ugy látszik, nem tréfált +édesanyám, amikor azt mondta: 99 kisasszony van itt. De nekem most +csak arra van gondom, hogy büszkén kiszegett fejjel vágtasson végig +Pista s Fecske a torjai korzó mellett, csakugy félszemmel sanditok +a társaság felé, – vajjon itt van-e már az a kisasszony, akivel én +is majd szemtől szembe fogok állani, mint ahogy állott Benkő Ádám +az ő Ilona nevü végzetével?</p> +<p>Karatnán van Ignác bácsi háza, édesapám uccáról-uccára igazgat: +jobbra hajts, balra hajts. Addig jobbra, addig balra, megérkezünk, +régi udvarház elé kanyarodik a szekér, megállunk a tornác előtt. +Fonott karosszékben ül egy fehéredő haju, komoly arcu, nyulánk +termetü ember, mellette egy javakorabeli, kissé hizásnak indult, +villogó szemü asszony. Alattuk, a lépcsőn egy fiatal s egy serdülő +leány. Első pillanatban látom, hogy örülnek nekünk. Fiatalosan +szalad elénk Ignác bácsi, lesegiti édesanyámat. Megcsókolják +egymást, ám ezt megelőzően édesanyám illendően kezet csókol a +papbácsinak. (1817-ben született a papbácsi, 1822-ben az +édesanyám.) Mári néni, a két leány – mind csókkal fogadják +édesanyámat, engem megsimogatnak: hisz Elekecske már nagy fiu! +Bizony nagy, már egy-két hónap s tizenöt esztendős lesz +Elekecske.</p> +<p>A nagyobbik leány: Márika. Igazán Márika. Szőkébe <span class= +"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> hajló, +átlátszó arcu, finom, törékeny teremtés, szelid lelkü, kékszemü, +mint az édesapja, félig torjai, félig baconi tipus. A kisebbik, +Zsuzsa, kevés beszédü, szomoru kedvü, ridegnek tetsző, csak lassan +világlik meg, hogy hideg külseje meleg szivet takar. Azt hiszem, +egészen kicsi korában sem becézték Zsuzsikának. Barna arc, nagy +fekete haj: egészen baconi tipus. Az anyja, ha haragszik rá +valamiért, nem is szólitja máskent: te baconi!</p> +<p>De ez a ház most a békesség, a csendesség háza – ideális papi +ház. A háznak uri ház a formája, bár jóval kisebb, mint a Gábor +bácsié. Apró-fazsindelyes ház, mindössze három lakószoba benne, +aztán konyha, kamara. Két oldalt folyosó veszi körül, a +faoszlopokra borszőlő indái kapaszkodnak, oszlopok közt hosszu +virágládák: most éppen fehér violák nyilnak bennök. Ez a ház Kun +Gábor uram háza volt, de a konyhát, a folyosót a papbácsi +ragasztotta hozzá. Eszerint két szobában huzódott meg tekintetes +Kun Gábor uram büszkesége, akinek családfáját az a nagy szégyen +érte, hogy leánya beleszeretett egy müvelt, szelid lelkü ifjuba. +Egy papba, aki <i>csak</i> „katonaembernek“ a fia.</p> +<p>Virágillat a folyosón, virágillat a házban. (Nem mondom: +levendula-illat, mert ennek a hitelét, levendula-illatot soha nem +szagolt irók igen-igen lejáraták.) S a kert, a kert! Szép, +szabályosan vágott, gondozott utak, az utak mentén gyümölcsfák: +batul, pónyik, aranypármén. Patak szeli át a nagy gyümölcsöst +(minden fáját a papbácsi ülteté), a patakon könnyü kis hid, a +karfája zöldre festve: a papbácsi sajátkezü müve. Tul a patakon +nagy kerek tó, fehér és vörös liliomok szegik, a közepén karcsu +rudon kis nemzeti zászló. A patakból csurog a viz a tóba, onnét +vissza: mindig friss a vize. De ez csak az egyik kert. A ház végén +virágoskert, virágoskert szélén méhszin. Átellenben egy másik kert: +ez is gyümölcsös, a közepén gyümölcs-aszaló, a papbácsi kitalálása +– és szaladgál a kertben egy őzike. Most még rémülten szalad +előlem, de majd megbarátkozunk. Ugy megbarátkozunk, hogy majd, +amikor az őzzé varázsolt árva fiuról irom a mesét, ez az őzike +szaladgál <span class="pagenum"><a name="Page_185" id= +"Page_185">-185-</a></span> a szemem előtt, ezt a kertet látom, +áttelepitve ide a másik kert tavát. S mennyi málnabokor a keritések +mentén! Önkéntelen András nagyapám kertjére gondolok. Ő is ily szép +sorjába ültette a fákat, mint a fia; ő is málnabokrokat ültetett az +– unokáknak, mint a fia, aki bizonnyal az unokákra gondolt szintén, +amikor e bokrokat ülteté. Apa és fia, mindketten a +halhatatlanságnak dolgoztak, s jusson bár idegen kézre az édes +anyaföld, unokáról-unokára öröklődik a szép sorjába ültetett +fáknak, a keritések tövéből mosolygó málnabokroknak édes-bus +emléke: apának és fiának a halhatatlansága. Igaz-e?</p> +<p class="center">*</p> +<p>A papbácsiban nincs egyetlen vonás, a kálvinista papot ezer +mértföldről megismertető. Arcának, kezének szinte átlátszó +fehérsége, hangjának lágysága, modorának simasága, minden mozdulata +a francia regények abbéjára emlékeztetne engem, de még azt sem +tudom, mi fán terem az abbé: tudatlan kálvinista diák vagyok. +Müveltség dolgában messze felette áll a falusi tekintetes uraknak; +azoknak is, akik just hallgattak a marosvásárhelyi akadémián, aztán +félig vagy egészen végezetlen az ősi kurián rekedtek, az ősiből +apránként eladogatva egy-két darabot. Nagy tisztelettel hallgatják +szavait a tekintetes urak, ő meg szelid mosolygással néz el a +korlátolt, maradi okoskodásu fejek fölött. Megütődve hallom, hogy +apró urficskák öreg rend cselédeket is tegeznek. Hiszen ez egészen +más világ, mint a mi világunk, oda át, az erdőn tul, a szabad +székely lakta szép Erdővidéken! Ha a tekintetes ur felnéz az egekre +s azt jövendöli a felhők járásából, hogy: meglássátok, ma esső +lesz, – a tekintetes ur cselédje (vagy napszámosa) alázatosan +jegyzi meg: <i>jól parancsolja</i> a tekintetes ur, ma csakugyan +esső lesz. Akármit mond a tekintetes ur, nem mondja, hanem +parancsolja. Volt jobbágy, volt zsellér még mindig bizonytalanul, +félve, ijedezve jár az uj világban, vajjon nem tér-e vissza a régi +világ, a 48 előtt? Huszonöt esztendő röpült el 48 után, de a lelkek +még nem szabadultak fel. Sem a nemesi, sem a paraszti <span class= +"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> lelkek. +Most már kezdem érteni az én kicsi falumnak talán egyetlen +jobbágyemberét, aki a negyedik faluban lakó méltóságos Ákos +urfinak, minden tavasszal ajándékbárányt viszen. Méltóságos Ákos +urfi családjának néhány darab földje volt a mi határunkon 48 előtt, +erre a néhány földre volt jobbágy Pattantyus Vajna Áron. Méltóságos +Ákos urfi sok pénzt veszitett kártyán, a mamája az egész vidéket +beszaladgálta pénzért: Pattantyus Vajna Árontól is kapott harminc +ezüst huszasokat. Méltóságos Ákos urfinál minden tavasszal megjelen +a volt jobbágy az ő bárányával s meginstálja alázatosan az urfit: +ha megkaphatná a harminc ezüst huszasokat…</p> +<p>Ez ugynevezett történeti tény, ha ugy tetszik: kulturtörténeti +adalék annak a bizonyitására: mely lassan, nehezen szabadulnak fel +a lelkek.</p> +<p>Ebben a rengeteg nagy faluban két könyvtár van: egy holt s egy +eleven. A holt könyvtár az Aporok lakatlan kastélyában látható, egy +nagy terem közepén, a földön, óriási halomba összehányva. Ezt az +egerek olvassák. A másik, az eleven: a papbácsié. Itt találkozom +először Schillerrel és Goethevel; itt válogathatok először kedvem +szerint a jó magyar könyvekben s olvashatom végig a Vasárnapi +Ujság, a Magyarország és a Nagyvilág bekötött évfolyamait. Itt +kezdtem forditgatni s könyv nélkül is megtanulni Schiller kisebb +költeményeit, különösen, amikor megtudtam, hogy Márika is +próbálgatja gyenge szárnyait, ő is forditgat Schillerből, édesapja +nagy örömére.</p> +<p>Ennek a rengeteg nagy falunak 99 kisasszonya közt csak két +igazán müvelt kisasszony van: Márika és Zsuzsa. Lengyelországi +német leány, Jozefin kisasszony s a papbácsi együtt oktatják, +nevelik a leánykákat. A derék kisasszony ismereteinek hiányosságait +bőven pótolja a papbácsi: ő egyformán járatos a tudomány minden +ágában. Nem magoltat, hanem magyaráz, az apáknál szokatlan nagy +kedvvel és türelemmel. A gazdaság nem köti le idejét: felibe +müvelik a földjeit, leánykáinak s kertjeinek szenteli életét. +Közbe-közbe fur, farag, mint András nagyapó, Márikának is, +Zsuzsának is kis szövőszéket farag, amelyen játszva tanulják meg a +szövést. <span class="pagenum"><a name="Page_187" id= +"Page_187">-187-</a></span> Müvészi faragványu kalitkákban +fütyülnek a kanári madarak: mind e kalitkák a papbácsi +remeklései.</p> +<p>Mári néni szerepe a leánynevelésben annyi, mint a többi +tekintetes asszonyé: nagy gondja van arra, hogy az ő leányait +öltözködésben tul ne szárnyalják a többi kisasszonyok. +Majomszeretettel veszi körül a két leánykát, különösen Márikát. +Csak ezt a két leánykát szereti meg az urát, ez a három lény az ő +világa. Már gyülöli azt a fiatalembert, aki szerelmes a törékeny +Márikába, s aki egyszer bizonyosan leszakitja az ő kebléről ezt a +gyenge virágszálat s elhervasztja, el…</p> +<p>Jószivü asszony Mári néni, látva-látom, hogy sem tőlem, sem +mástól az ételt nem sajnálja, de nem mernék, időn kivül, kenyeret +kérni tőle. Nehezen szokom meg az itteni rendes, kimért életet. +Pontban reggel 6 órakor tejeskávé, pontban déli 12 órakor ebéd, +pontban este 6 órakor uzsonna-vacsora, mely elmaradhatatlanul +tejeskávéval kezdődik s turóspuliszkával vagy paprikáscsirkével +végződik. Ez a rendes, megszabott étkezés a magyarázata (talán +Németországból hozta a papbácsi?), hogy a halálnak rég eljegyezett +ember, a torjai tekintetes urak nagy álmélkodására, szép öregséget +ér, mig a vasgyuró tekintetes urak sorban dülnek ki férfikoruk +delén. Alig hiszem, hogy valahol a földkerekén, ekkora területen, +lenne még annyi özvegyasszony, mint itt. Némelyik kurián kettő is: +a nagymama meg a leánya. Alig csoszogó vén asszony és életerős, +javakorabeli asszony: mindakettő özvegy. A férfiak közt ritka, +amelyik késő öregséget ér. Nagynehéz munka nem fogyasztja életüket, +nyilván a tétlenség, a borozgatás, a rendetlen élet viszi a +temetőbe. Vannak itt méltóságos urak is (Isten tudja, mért cimezik +igy őket), s ezek is oly kis birtokon urak, hogy csupa-csuda. +Néhány jobbmódu tekintetes ur 100–200 holdon úr, a többi 10–20 +holdon tengődik, de úr. Kaszanyelét, kapanyelét, ekeszarvát meg nem +fogja. Van két sovány ökre vagy két rossz lova, e mellé egy +kisbéres, egy-két napszámos, ezek dolgoznak, a tekintetes úr meg +nézi. A tekintetes úrnak vannak nagy kamaszfiai, – ki járt túl +egy-két esztendőt a falusi <span class="pagenum"><a name="Page_188" +id="Page_188">-188-</a></span> iskolán, ki nem, – ezek sem +dolgoznak, lógnak ide, lógnak oda, mivesnapokon is kugliznak, +borvizes bort iszogatnak – miből? Mári néni tudja, miből. Az ő éles +szeme mindent meglát s szókimondó szája semmit el nem hallgat. Tőle +hallogatom, hogy ez a tekintetes úr is eladott egy darabka földet, +az is eladott. Ennek árából kapott uj ruhát az urfi meg a +kisasszony. S én ezeket még messziről, bátortalanul nézem, mert én +még háziszőttes ruhában s patkós csizmában járok. Tudom, az én +édesapám könnyen járathatna úrfiasan, de magam sem vágyakodom erre. +Még nem. Most csak egy a vágyam: olvasni, olvasni és olvasni. +Behuzódom az oldalszobába, ott van a papbácsi könyvtára: ez a kis +szoba az én mennyországom. A szomszédszoba meg-megtelik +vendégekkel, rám-rám nyilik az ajtó, látnak egy pillanatra a +vendégek, úrfiak, kisasszonyok, tekintetes urak és tekintetes +asszonyok, félszemmel kisanditok, aztán hirtelen visszabújok a +könyvbe. Végre is ki kell bújnom az uzsonna-vacsorához. A nagy +kerek asztalra van teritve. Törékeny Márika körül két gavallér +legyeskedik: csudálatosképpen mindakettő kész ember, de csak az +egyik visel hivatalt, a másik itthon ragadt úrnak. Egyelőre +próbálgatja, hogyan lehet az ember kicsi földön úr, ráér még az a +hivatal, ha ez a kicsi föld is kicsúszott alóla. A hivatalt viselő +gavallér szép szál ember, szélesvállu, eleven tekintetü, jóképü +ifju, látszik rajta, hogy Pesten jogászkodott: egészen +kipallérozódott. A falusi gavallér zömök, hizásra hajló, +cigányképü, mennydörgő hangu – itt a csata már eldőlt. Megfojtanák +egymást egy kanál vizben Márikáért, akinek, szegénynek, maholnap +csak a nagy, csudálkozó kék szeme marad. Akinek törékeny testét +harmadnapos hideglelés sorvasztja – és alig hallhatóan köhécsel. +Mári néni két farkasnak nézi a két gavallért, akik marakodnak az ő +báránykája fölött; gyülölködő pillantást veteget rájuk, különösen +az egyikre, hiszen látja, hogyne látná, hogy az ő báránykáját +melyik farkas falja fel…</p> +<p>Márika érzi, hogy a halálba megy, de a napról-napra hevesedő +ostromnak nem tud ellentállani. A két <span class= +"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> farkas +marakodását nem birja nézni sokáig. Márika választ. Akármelyiket +választja: halált választ. Arra a farkasra esik a választása, aki +városba viszi. Abba a városba, hol a szeszgyárak bűzétől – +dögleletes a levegő. Oly dögleletes, hogy a helyi humorizálás +szerint, ott a bacillus is megdöglik.</p> +<p>Márikát meleg nyárban viszik el a szülei házból, s meleg nyárban +hozzák haza, holtraváltan, derekaljakkal, dagadó vánkosokkal +kipárnázott kocsin. Márika után még jön egy kocsi: azon egy jól +megtermett, nekigömbölyödött dajka ül, karján néhányhetes csecsemő. +Márikát lefektetik leánykori ágyába, ahonnét többé fel nem kel. De +Márikának elébb még meg kell siratnia kedves kanáriját, a Micit. A +dajka kikotyogja: meghalt a Mici, s Márika tágra nyilt nagy +szeméből szivárogni kezd az oly sokszor visszafojtott könny. Márika +rám néz:</p> +<p>– Temesd el a virágoskertbe.</p> +<p>Kis koporsót faragok Micikének, sirt ások a virágosba, +elföldelem Micikét, fejfát állitok neki.</p> +<p>Márikának el kell még siratni a kicsi Ilonkát is. Ő rá a sor +csak ezután kerül. Márikának falevelek hullását meg kell várnia, s +amilyen engedelmes gyermek vala mindég, meg is várja, meg. Márikát +kiviszik a temetőbe, Ilonka mellé fektetik. Aludjál szépen, +Márika.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A mennyország pokollá változik. Mári néni sir, tombol, +átkozódik, ezerszer kiáltja egy nap: Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Ő +tudta, előre tudta, ugy-e, megmondta, hogy az a „farkas“ megöli – +ugy-e, megölte! Könyörög a papbácsi: csendesülj! Nyugodjunk bele +Isten akaratába.</p> +<p>– Nincs Isten! Nincs Isten!</p> +<p>Most még az esztelen harag tagadtatja meg Istent, de telnek, +mulnak a napok, s papbácsi rémülten látja, hogy ez az asszony, aki +Istennek szolgájáért dacolt az apjával, fittyet hányt az egész +nemzetségnek, megtagadja Istent, nem hisz többé benne: Nincs Isten! +Nincs! Minden szava egy-egy tőrdöfés a vallásos, szelid lelkü +<span class="pagenum"><a name="Page_190" id= +"Page_190">-190-</a></span> ember vérző szivének. Mennyivel mélyebb +az ő bánata! Oly mély, hogy még könnye is alig van. Az ő szeretete +emberi szeretet, nincs ebben semmi állati. Csendes megadással +cipeli vállán a keresztet. Csendes megadással ül a poklok tüzében. +Csendes megadással türi az Istentagadó, nyers, indulatos, +csufondároskodó szavakat.</p> +<p>Szeretnék hazaszaladni, de a szent embert itt hagyni képtelen +vagyok. Valami titkos varázs huz közelébe minden nyáron. Ő mindig +az, akinek első pillanatban láttam. Istent megtagadta Mári néni, a +szent embert nem tagadja meg. Ő a bálványképe. Ő érette +meg-meglágyul a nyersesége, le-lecsitul a szilajsága. Már-már +mintha azon igyekeznék, hogy ugy szeresse Zsuzsát is, mint ahogy +Márikát szerette…</p> +<p>Vajjon Istennel mikor békül ki?</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_191" id= +"Page_191">-191-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT10" id="CHAPT10"></a>TIZEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból ur, s +többek közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció?</p> +<p>A diákból ugy lesz úr, hogy a hatodik osztály egzámenje nem +egzámen, hanem – rigorozum. Magyarul: szigoritott egzámen. Aki ezt +a szigoritott egzáment kiállja, abban a pillanatban úrnak szólitják +még a professzorok is. Ahogy kilépnek az auditoriumból a folyosóra, +az ujdonsült urak első dolga, hogy cigarettára gyujtanak. Mostantól +kezdve nem kell törni a fejüket, hol is szippantsanak el egy +cigarettát. De nemcsak cigarettára gyujtanak, amint a folyosóra +kiözönlenek, de gyermekes boldogan kiabálják egymás nevét, tagolva, +hosszan elnyujtva, s ami fő, az ur-at hozzá ragasztva, igy ni: +Be–ne–dek E–lek–úr!</p> +<p>Ó de szépen hangzik, ugy-e? Eddig, ha valaki keresett, +belekiáltotta a vén kollegiumba a nevemet, tagolva, elnyujtva, de +egyszerüen, úr nélkül. Ezentul hozzátoldják az urat. Eddig, ha +feleletre szólitott a professzor ur, fel kellett állanom +illedelmesen. Ezentul ülve maradok s ugy felelek. Eddig nem volt +jussom, hogy eklézsiát válasszak s „hivatalosan“ hirdessem Isten +igéjét. Ezentul én is sorra kerülök s kedvem szerint válogathatok +az előlem még el nem szedett eklézsiák közt.</p> +<p>Úr lesz a diákszolgából is. Ha arra való, privát tanitványokat +kap, mehet legációba, innen is, onnan is, ha nem csurran, cseppen. +Szegény Leopold, lám, most ur volna ő is, de az ő érzékeny szive +nem birta végig a szolgaságot: szinte szégyellem leirni, hogy +Leopold is – nem, nem a kollegium üres szobájában, szülei sirján, +lőtt a szivéhez… <span class="pagenum"><a name="Page_192" id= +"Page_192">-192-</a></span></p> +<p>Hát, most majd hivatalosan járunk legációba. Akkreditált követei +leszünk a vén kollegiumnak. Nyomtatott ajánló levelet kapunk, amely +rövid, vallásos elmélkedés s egyben ajánlólevél is: benne a nevünk. +Minden eklézsiáról tudjuk, hány olyan család van ott, amelyik az +ajánlólevelet elfogadja s azt legalább egy pengő forinttal meg is +váltja. Ki-ki annyit vásárol, darabja, gondolom, két krajcár, de +ezt a nagy summát majd csak akkor fizetjük, ha a legációból +visszajöttünk. A legnagyobb summa lehet ötven krajcár, – bizony, +nagy ez egy diáknak legáció előtt.</p> +<p>Öreg iskolatársaimmal, ha össze-összetalálkozom s elevenitgetjük +a diákélet emlékeit, lelkünk legszivesebben a legáció emlékei körül +mulatozik. A kigondolt és valóban megtörtént élményeknek, +anekdotáknak kincsesháza épül az emlékezés során. S mind +megegyezünk abban, hogy az emberekkel való érintkezésnek, a +nyilvános szereplésnek nagyszerü előkészitő iskolája a legáció. +„Minden háznál más a szokás“, s minden faluban más-más, addig +ismeretlen szokásokat találunk. Még nem jár vasut felénk, sem +viseletben, sem gondolkodásban nem egyformásodott a nép. +Puskalövésnyi távolságra eső faluk népének más a viselete, más a +háza, más a beszéde, mások a szokásai, mások az erkölcsei.</p> +<p>Vannak eklézsiák, amelyek nincsenek benn a vén kollégium +legációs listájában, mivelhogy hivatalosan legátust sohasem kértek. +De ha magától ajánlkozik valamelyik diák, akinek nem jutott +eklézsia, vagy még nincs is soron: jószivvel látják. Apró gyermek +voltam, amikor az első prédikációt elhadartam a kisbaconi +templomban, s bizony, nem tudtam bevárni, amig a sor reám kerül: +legényke voltam még, tizennégy-esztendős legényke, s mit gondoltam, +mit nem, Virágvasárnapján felpattantam a Fecskére, elgaloppoltam +(székelyesen mondva: elkaluppéroztam) a szomszéd faluba, egyenest +Pethő Mózes tiszteletes úrhoz. Akkor én már olvasgattam táblabiró +uraimékról: igazi táblabiró tipus volt Pethő tiszteletes. Rózsás, +gömbölyü arc, hatalmas, pocakos termet, hosszuszáru pipa, talán +<span class="pagenum"><a name="Page_193" id= +"Page_193">-193-</a></span> csak a nevetős, gyermekszeme nem volt +táblabirói. A felesége kedves öreg asszony: inkább „nagyasszony“, +mint tiszteletes, ami nem azt jelenti, hogy minden tiszteletet meg +nem érdemelt. Egy kicsit kicsillett legátusnak a +táblabiró-tiszteletes, de elfogadott, hogyne fogadott volna, hiszen +öt prédikáció elmondása alól szabaditom fel. Ünnep szombatján már +Pista, Fecske röpitnek Magyarhermányba, nyitott kapu vár, édesapám +huszárpajtásának, Pethő Mózes bácsinak a kapuja. Igen, Pethő Mózes +a pap, Pethő Mózes a – megyebiró. Valamint az én falumban minden +harmadik ember Benedek, itt minden harmadik – Pethő. A tiszteletes +is, a megyebiró is gyermektelen ember. Kár, mert mindakettő szép +szál ember, mindakettőnek rózsapiros az arca, bár mindakettő öreg +ember. A megyebiró Pethő Mózesnek már ezüstszinü is a haja. +Vidámkedvü öreg ember Pethő Mózes, estére összegyülnek a házánál a +jóemberei: báránytokány a vacsora, karcos bor a csusztatója. +Egyszerre megered a nóta, csupa régi magyar nóta, diákos emberek +nótái. Nem itt hallom először ezt az igen-igen szomoru nótát:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Kalapom szememre +vágom,<br /></span> <span class="i0">Mellette hervad virágom +–<br /></span></div> +</div> +<p>de meglep, mert csak diákoktól hallottam eddig. Ezek pedig mind +fehérharisnyás, egyszerü székely emberek. Az egész faluban csak két +nadrágos ember van: a pap meg a kántor. Itt úr nincs, mind szabad, +fehérharisnyás, az ősi viselethez szivósan ragaszkodó székelyek. A +falu közvetetlen az erdő aljában huzódik el, hosszan, igen szük +völgyben, kicsiny és sovány a szántóföld határa, annál nagyobb az +erdeje. Ez az erdő – mindenkié. Szabad préda. Hiába emeli fel tiltó +kezét a törvény, nem bir e néppel sem biró, sem szolgabiró, sem +csendőr. Az erdő, a rengeteg erdő a nép hazája, mindene. Nyers, +szilaj, dacos e nép, merő ellentéte az én kicsi falum szelidebb, +jámborabb lelkü népének, de – itt következik a csuda: sokkal +szorgalmasabb templomjáró, még a beszéde is oly kenetes, mintha +<span class="pagenum"><a name="Page_194" id= +"Page_194">-194-</a></span> folyton a Bibliát olvasná. A szegényebb +rend (s ez a nagy többség) kicsi gazdasága mellett mindenféle +mesterséget üz. Szere-száma nincs a kádároknak, a fazekasoknak, a +kőfaragóknak. Erdővidék minden falujának van jellemző mellékneve: +Hermány – kádározó, Kisbacon – kalácssütő. Amott a – szegénység, +itt a – jómód.</p> +<p>Igen, ez a nyers, szilaj, dacos, verekedő nép vallásos, kenetes, +szorgalmas templomjáró. A kicsi legátus hirére szorongásig megtelik +a templom, de alig kezdek a prédikációba, csintalan legényecskék a +karzatról eleresztenek egy verebet, nyilván nem azért, mert +megszánták a rabságát, hanem meg akarják zavarni a legátust. A +veréb ijedten röpköd ide-oda, bele-beleütődik a falba, a legénykék +vihognak, lent a nép háborog, nagy a megbotránykozás. Egy +pillanatra megállok, aztán folytatom a prédikációt, a legénykéknek +megnyúlik az arcuk: nem sültem bele, s ráadásul otthon, ha nem +mindjárt a templom előtt, el is döngetik. Kimegyünk a templomból, a +nép megáll, várakozik, én is megállok, akkor előre lép egy öreg +ember, a kalapját leveszi, forgatja, én is leveszem, s az öreg +ember cicomátlan szavakban megköszöni a gyülekezet nevében az +„ünnepi szózatot“ s végezetül „engedelmet“ kér a legénykék +helytelenkedéséért. Engedelmet s nem bocsánatot: a székelynek +engedelem a bocsánat. Én „megengedek“, szent a béke, mire a +fejérnépek körülfognak, össze-visszacsókolnak, aranyszáju meg +aranylábu csirkémnek neveznek, közben itt-ott a tömegben döngetik a +legénykéket. Sokan lelkemre kötik, hogy ünnep után búcsu nélkül +nehogy hazamenjek, mert azt igen erősen szégyellenék, s én sorba is +járom a házakat az egyházfival, aki egy üres zsákot szorongat a +hóna alatt.</p> +<p>Amilyen szilaj ez a templomjáró nép, oly erőszakos a +vendégszeretete is. Minden háznál kell ennem egy-két falatot, +megizelintenem a mézes pálinkát (haj, Istenem, mi lesz ebből!) – +no, még egy falást! Szeresse! Ó, ó, édes Jézusom, de madárétü! – +sopánkodnak, olyan szivükből sopánkodnak, hogy ellentállani +lehetetlen. Hamarosan <span class="pagenum"><a name="Page_195" id= +"Page_195">-195-</a></span> megtudom, hogy mire való a zsák. A zsák +arra való, hogy: „mindenünk van, csak pénzünk nincs“, pénz helyett +hát gabonával kedveskednek, a zsák meg telik, telik, én meg nevetek +magamban: mit szól majd az édesapám, ha gabonával állitok haza. De +hellyel-közzel pénzt is adnak, többnyire egy nagy otromba rézpénzt, +amelynek susták a neve, különben négy krajcárt ér az. Suszter +tallérnak csufolják a városi népek. Van ezzel a pénzzel +kapcsolatban csufolódó versike is: Azt mondja:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Egy pár ember hat +susták.<br /></span> <span class="i0">Mégsem ér egy +polturát.<br /></span></div> +</div> +<p>Igy is rengeteg pénz gyül össze, mert a táblabirópap egy pengő +forinttal, a kántor ötven krajcárral pótolja a sustákot és a +krajcárkákat, a zsák is megtelik, Pethő bácsi pénzre váltja, +jóllehet tele a szuszékja: hazaviszek vagy tiz pengő forintot s +első regényemnek a – csiráját.</p> +<p>Felbuzdulok az első sikeren, célba veszem Bodost: hegyek közül +mosolyog a mi falunk felé, egy jó futamodás. Erdő boritotta +hegylánc hajlik a falu fölé, itt már viaskodik a bolti posztó, meg +a házi szőttes nadrág a fehér harisnyával. Ez már nem az az +áradozó, kenetes beszédü nép. Mintha némi fanyarság ülne az arcán – +miért? Jaj annak a falunak, amelyet szájára vesz a csufolódásra +hajlamos székely. A bodosiak után kukukk-ot kiabálnak s ha kérded, +miért, meg is magyarázzák. Réges-régen perelt Bodos Baróttal egy +erdőn s végezetül abban állapodtak meg, hogy mind a két falu népe +kimegy az erdőbe, ott megvárják, amig Barót felől is, Bodos felől +is megszólal egy kakuk s amelyik falu kakukja tovább birja, azé +lesz az erdő. A bodosi kakuk birta tovább, de hogyan? Ugy, hogy egy +bodosi ember jóelőre fára mászott s amikor észrevette, hogy az ő +kakukjok elhallgatott, folytatta a kakukkolást – igy lett Bodosé az +erdő.</p> +<p>A bodosiakat meglátogatja a püspök, látogatás után kikisérik a +faluból. <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= +"Page_196">-196-</a></span></p> +<p>– Menjenek vissza, ne fáradjanak tovább, kedves atyámfiai, – +mondja a püspök.</p> +<p>– Megkérjük az engedelmet, – igy a megyebiró, – de mi minden +kedves vendégünket elkisérjük az akasztófáig.</p> +<p>Hát, ez igen-igen rég történhetett. Akkor, amikor Bodos határán +is állt az akasztófa. Ha – állt.</p> +<p>Most már kezdem sejteni, hogy mért rögződött a bodosi ember +arcára a fanyarság. Folyton, nemzedékről nemzedékre csufolódást +hallani: elkedvetleniti, fanyaritja az arcot. Ez az arc +bizalmatlanul fogadja a köszönésedet: vajjon nem következik utána +csufolódás?</p> +<p>A Budai család Bodos első családja. Az öreg Budai Károlynak +három diák fia, a legnagyobb, József Pesten van, az orvosi +egyetemen, s róla most csak annyit szabad elárulnom, hogy az övénél +tanulságosabb, érdekesebb pályát nem sok magyar ember futott meg. +De köti a kezemet, hogy én e pillanatban csak tizenhat éves kamasz +vagyok s nem szabad róla többet tudnom: József orvosnak készül… +Majd kitünik: a bodosi templomban sem azért a néhány pengő +forintért mondtam el öt prédikációt. Sokkal többet hoztam el onnét: +egy nevet, egy ismeretlen nevet, amelyhez most még csak ennyi +füződik: orvosnak készül. Na, és hoztam egy kedves dalt:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Gyi fel, sárga, a +tetőre.<br /></span> <span class="i0">Veled megyek +mennyegzőre,<br /></span> <span class="i0">Iha, cin, +cinárom,<br /></span> <span class="i0">Szeret a +virágom!<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Ha megfázok, ha +meghülök,<br /></span> <span class="i0">Mellette +felmelegülök,<br /></span> <span class="i0">Iha, cin, +cinárom.<br /></span> <span class="i0">Szeret a +virágom!<br /></span></div> +</div> +<p class="center">*</p> +<p>Hull a hó, hull a hó, ismét itt a karácsony. Nekem apróember +koromban sem állitottak karácsonyfát, pedig mi rengeteg karácsonyfa +zöldelik a mi erdőnkben! Nem panaszképpen mondom, hiszen az én +gyermekkorom a karácsonyfát hiréből sem ismeri. A XIX. század +<span class="pagenum"><a name="Page_197" id= +"Page_197">-197-</a></span> elején gyujtják az első karácsonyfát +valamelyik Podmaniczky kastélyában: német volt a ház asszonya, +hazájából hozta e kedves szokást. A XIX. század vége felé jár az +Idő mutatója s nálunk a karácsonyfát még mindig nem ismerik. Zörgő +dió, mogyoró, piros alma: a falusi gyermek karácsonyi ajándéka, s +ha erre az egyszerü Szentháromságra emlékezem, szememből a könny +kicsordul. A sirig kisér ez az édes emlék: Karácsony hajnalán a +szabad kemence tüze karikás ágyacskámra világit, nyitogatom a +szememet, s egyszerre csak arcomon elkezd gurulni valami, gurul, +gurul, legurul meleg kebelemre, oda kapok: alma, alma, piros sólyom +alma! És ott áll édesanyám, fölém hajolva, mosolyogva, aztán +megcsókol – melyik gyermeknek van ennél édesebb karácsonyi +emléke?</p> +<p>De már nagy diák vagyok, a dombházi pap vendégszobájában +virradok karácsony reggelére. Ellenállhatatlan vágy hozott e +faluba. Megragadtam az első alkalmat, amikor én is válogathatok az +eklézsiák közt: Dombházát választottam. Látni akarom azt a falut, +ahonnét két kisbaconi diák hozott halálos mérget: szivében az +egyik, – gyomrában a másik. Vajjon, mit hozok én? Még szeretem, +igen szeretem az életet, meg-megrettent Ádám és Antal bús végzete, +de a babonás félelmen győz a kiváncsiság.</p> +<p>Dombház nagy falu. Két temploma van: református az egyik, +unitárius a másik. Látszik a népén, hogy Dombháztól már nincs +messze Brassó. A jómódu gazdákon (és sok itt a jómódu) brassai +posztó-nadrág, testre szabott kurta kacagány. A fejérnépeken +selyemszoknya, prémes bundácska, a fejükön selyemkendő. Jól +megtermettek a férfiak, egyenes a tartásuk, büszke a járásuk. Itt +már nem egy székely huszár-család van, mint az én falumban, de sok. +Az öregek arra büszkék, hogy ők „volt nemes székely huszárok“, az +ifjabb nemzedék arra, hogy székely huszár familiák ivadékai. Van +azonban a falu közepe táján egy nagy nemesi udvar is, mélyen bent, +az uccától messzire magas kőház: az oszlopos tornácra vagy tiz +garádics vezet. A garádicsok már kissé korhadoznak, de – kinek mi +köze <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= +"Page_198">-198-</a></span> hozzá? A nagy kőháztól néhány +lépésnyire egy hosszukás faház, van vagy tiz ajtaja, udvarra nyiló; +minden ajtó egy-egy szobát jelent: vendégszobák ezek. Az udvar +másik felében a gazdasági épületek, nagy csürök, nagy istállók, s +érzem a büzéről: szeszgyár is van itt. Székelyül: pálinkamasina, s +csak meg kell forditani, megvan a termelt folyadék neve: +masinapálinka.</p> +<p>Az öreg tiszteletes ur előre kioktat, hogy a nagy kőház gazdája +agglegény. Négy konceptust (ez az ajánlólevél neve) kell vinnem e +házba: egyet a gazdának, egyet a nagybácsijának, a méltóságos +urnak, kettőt a házigazda nénjeinek. Mindakettő öreg kisasszony. +Mindakettő megvárja, hogy kezet csókoljak neki. Mind a négy +konceptusért a házigazda fizet, sőt ő fizet egy másik méltóságos +urért is, aki azonban más telken lakik, az agglegény telkén és +házában. A nagy kőházban lakó méltóságos ur is „már végzett“, – +oktat ki a tiszteletes – a más telken lakó méltóságos ur is. +Szerencsére, a nagy kőházban lakó méltóságos egyedülálló ember, de +a másiknak van felesége, négy leánya – s ezeket mind a tekintetes +ur élelmezi, ruházza. Igen, a tekintetes urnak nagy birtoka van s +mégis csak tekintetes ur. Akinek nincs földje: méltóságos, akinek +van: tekintetes. S mert a tekintetes ur tartja a méltóságosokat, +nyilvánvaló, ugy-e, hogy a tekintetes ur előbb-utóbb ténsurrá +hanyatlik?</p> +<p>Már tudom, mi a lámpaláz: elfog, valahányszor indulnom kell a +szószékre; elfog most is, amint a nagy kőház garádicsán följebb, +följebb lépek. Jön velem az egyházfi, szeretném, ha ő is bejönne +velem, de kint marad a tornácon. Ő csak a konyhán keresztül léphet +a – palotába. Félénken kopogtatok, döngős szabad-ra nyitok be.</p> +<p>A nagy ebédlő közepén áll a házigazda, tagbaszakadt, barnapiros +arcu, negyven felé járható ember. A tornácra nyiló ablak +mélyedésében, karosszékben ül egy sovány, aszott arcu vén ember. +Hálóköntös, hálósipka, nagy kerek ókuláré, hosszuszáru tajtékpipa, +kezében egy kolozsvári ujság: a <i>Kelet</i>. Illő idétlenül +meghajlok <span class="pagenum"><a name="Page_199" id= +"Page_199">-199-</a></span> és bemutatkozom: van szerencsém +bemutatni magamat, én vagyok az ünnepi légátus, a nevem… S +átnyujtok egy konceptust az öreg urnak. Láthatóan jól esik neki, +hogy őt nézem a ház urának, kegyesen átveszi a konceptust, mindjárt +bele is fog az olvasásba. Közbe átnyujtom a házigazdának is, aki +barátságosan dörmög valamit, azt hiszem, azt, hogy üljek le. De +alig ülök le, nyilik az ajtó, gyors léptekben szalad át az ebédlőn +egyik öreg kisasszony, nosza, felugrom, elkapom a kezét, de +haragosan kirántja, tovább rohan s becsapja maga után az ajtót. No, +ez jól sikerült. Ujra nyilik az ajtó, belép a másik öreg +kisasszony, az öregebbik, ez már nem szalad, lassan, méltóságosan +lépked, közben felpillant a faliórára, de azért megkérdi: Wie viel +Uhr ist es?</p> +<p>– Három, – dörgi az agglegény bosszusan.</p> +<p>Igaza volt, mit kérdi, hiszen, ebben a percben nézte meg a +faliórán. Kezdem sejteni, előttem akarta fitogtatni a német +tudományát. Akár igy, akár ugy, ennek az öreg kisasszonynak is +elkapom a kezét s mielőtt elránthatná, becsületesen megnyomott +csókot cuppantok reá. A kezehátát konyhakötényéhez dörzsöli, a +konceptust átveszi – rendben van, ugy-e? S már kezdem ajánlgatni +magamat, amikor ismét nyilik az ajtó, bepöndörül egy négyesztendős +csudaszép leányka, repülve repül felém, aztán megáll előttem, +felnéz rám nagy, okos szemével s kérdi: – Maga a kicsi légátus?</p> +<p>No, lám, alig érkeztem a faluba, már nevet is adtak nekem: a +kicsi légátus. Kicsi légátus! A tizenhetedik esztendőt taposom s +még mindig kicsi vagyok? Mit feleljek? Azt felelem: Igen, én vagyok +a kicsi légátus.</p> +<p>– Ugy-e, azért jött, hogy játsszon velem?</p> +<p>Mit feleljek rá? Azt felelem:</p> +<p>– Azért, szivem, azért.</p> +<p>Hopp, mindjárt elészedi a játékait, egy nagy divánra dobálja, +megfogja a kezemet, lekényszerit és – kezdődik a játék. Egészséges +kacagásától cseng az ebédlő. Közben kicsal belőlem egy mesét. Alig +tudok <span class="pagenum"><a name="Page_200" id= +"Page_200">-200-</a></span> elszabadulni tőle. Meg kell esküdnöm, +hogy holnap ismét eljövök.</p> +<p>– Várjuk ebédre, – dörgi az agglegény. – A legátus egész ünnepen +nálam ebédel.</p> +<p>Még sok háznál kell elhebegnem: van szerencsém… én vagyok az +ünnepi légátus, a nevem… A nagy kőházból egyenest a „másik +méltóságos“ úr házához vezet az egyházfi. Ez már jóval kisebb ház. +A méltóságos asszony fogad. Sovány, öregedő asszony, feszesen ül a +diványon, kezét mereven nyujtja előre, a kézcsókot s az +ajánlólevelet kegyesen fogadja. A szomszéd szoba ajtaja kinyilik, +de csak annyira, hogy egy leányfej kikukucskál, aztán vihogva +huzódik vissza. Következik utána a második, a harmadik, a negyedik +leányfej, mind vihogva huzódik vissza; az ajtó becsukódik, hangos +kacagássá csendül a vihogás – ez nekem szól. A kicsi légátusnak, a +magyarruhás kicsi légátusnak. Én sem gondolok arra, hogy is mernék +arra gondolni? – ők sem gondolnak arra – hogy is gondolnának? – +hátha találkozunk még az életben valaha, amikor ők igen szomoruak +lesznek s én – akkor sem fogok kacagni. A búcsuzás pillanatában +nyit be a méltóságos úr, vállán kétcsövü fegyver, szó nélkül +akasztja szegre, a feleségét köszönésre sem méltatja, alig fogadja +az enyémet: mintha én volnék az oka, hogy ma nem lőtt nyulat.</p> +<p>Tovább megyünk, mendegélünk, az egyházfi tiszteletlenül +nyilatkozik méltóságáékról: minek is fárasztják magukhoz őt is meg +a légátust is, amikor úgysem ők fizetnek a konceptusért, s amikor +még csak egy pohár pálinkával sem kinálják meg őt.</p> +<p>– Tudom, a légátus urat sem kinálták meg.</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– No, ugy-e?</p> +<p>Utközben csinos, uj kőház tünik szemembe, bizonyosra veszem, +hogy ide is bemegyünk. Kérdem: Kié ez a ház?</p> +<p>– A tekintetes úrfié.</p> +<p>– Hát ebben ki lakik?</p> +<p>– <i>A kisasszony.</i> <span class="pagenum"><a name="Page_201" +id="Page_201">-201-</a></span></p> +<p>– Miféle kisasszony?</p> +<p>– A tekintetes úrfi kisasszonya…</p> +<p>– Úgy…</p> +<p>– Neki épitette ezt a házat. Egyesegyedül neki.</p> +<p>– Úgy…</p> +<p>– E miatt lőtte meg magát nemrégiben egy légátus.</p> +<p>– E miatt!</p> +<p>Oh, istenem, hát e miatt lőtt Benkő Ádám a szivéhez! Szeretnék +berohanni, a szeme közé vágni valamit. Mit, ugyan, mit? De ide nem +megyünk be. A kisasszonyt nem illeti meg a konceptus.</p> +<p>Háborgó lélekkel kerülök a szállásomra, egész éjjel nem tudom +lehunyni a szememet. Hajnalban nyom el az álom.</p> +<p>Másnap délben a tiszteletes ur, a tiszteletes asszony meg én +együtt megyünk fel a palotába, udvari ebédre. Az öreg tiszteletes +ur is, a felesége is oly leverten mendegélnek, mintha vesztőhelyre +vinnék. De úgy van megirva a Sors könyvében, hogy minden +sátorosünnep első napján a délebédet a „palotán“, nagyúri +társaságban kell végigszenvedniök. Amikor belépünk az ebédlőbe, egy +szétrugott hangyaboly képe tárul elénk. Káprázik a szemem: ekkora +úri társaságot nem láttam még egy csomóban. Messze vidékről jöttek +atyafiak, jóbarátok, férfiak, nők, öregek, fiatalok, mind gálában: +nem a karácsonyt, Jánosnapját jöttek ünnepelni. János a házigazda +neve. Velem, szerencsére, senkisem törődik, csupán az én +játszótársam, Bellácska. Ahogy megpillant, lelkendezve szalad elém: +Kicsi legátus! Kicsi légátus! – hurcol a divánhoz, leültet, aztán, +hopp! az ölembe ül, gömbölyü kacsójával cirókálja, morókálja +arcomat s kihizelgi belőlem a tegnapi mesét. Az öreg tiszteletes +idetipeg, odatopog, egyik-másik úr vet egy-két szót neki. Sokkal +keservesebb a tiszteletes asszony dolga: mint egy vérvörösre +festett bálvány ül egy kis diványon, egymagában. Nyilvánvalóan +kegyetlenül szoritja a füző nekiterült testét, vérvörös arca a +rendesnél is dagadtabb. A kisasszonykák rá-rápillantnak, +összevihognak – ki mártir, ha ez az asszony nem az? A legöregebbik +kisasszony, a ház <span class="pagenum"><a name="Page_202" id= +"Page_202">-202-</a></span> úrnője, öt percen belül háromszor is +megkérdi: Wie viel Uhr ist es? – végre kisül, hogy „schon zwei Uhr“ +– az asztalfőre vezetteti magát, jobbfelől helyet mutat a +tiszteletes asszonynak, balfelől a tiszteletes urnak, amin én igen +elcsudálkozom. De hát én tudatlan diák vagyok: honnan tudnám, hogy +az egyháznak szól ez a kitüntetés?</p> +<p>Két igen hosszu, igen széles asztalra van teritve: az egyiknél +az öregek helyezkednek el, a másiknál a fiatalok. Természetesen, én +a fiatalok asztalánál kapok helyet, az asztal végén. De sebaj, egy +az, hogy „az utolsókból lesznek az elsők“, más az, hogy nekem van a +legbájosabb szomszédom: a kis Bellácska. Hiába teritettek neki +külön, egy kicsi kerek asztalnál, kierőszakolja, hogy a kicsi +légátus mellé ültessék. Két divánpárnát tesznek alája s Bellácska +oly büszkén ül, mintha ő volna a ház úrnője. Háta mögött egy +szomoruképü „kisasszony“, de Bellácska azt sem engedi, hogy a +kisasszony szeletelje fel a hust: a kicsi légátussal szeletelteti +fel.</p> +<p>Az aranyifjuság idő sorrendben helyezkedik el az asztalnál. Van +itt „kész“ gavallér és „kész“ kisasszony, kamasz urfi, serdülő +kisasszony. Isten tudja, hányan vannak, kik, mik, csak sejtem, hogy +vannak köztük diákok is, de mind más kollégiumba járnak, s igy +egyik sem vesz tudomást rólam. Balkézre tőlem, az asztal hosszában +az utolsó, nálam magasabb legény, ügyet sem vet rám: a +szomszédjának, egy serdülő leánykának csapja a levet. De három nap +– sok nap, megtudtam, hogy a kurizáló diák egy osztállyal alattam +jár s ott is – ismétlő. A kisasszony a „másik“ méltóságos ur +negyedik leánya, a karácsonyi vakációra jött haza Brassóból, ahol +van valami különös nevü magánleányintézet: itt tanulnak meg a +környékbeli kisasszonyok zongorán klimpirozni s innét hozták azt a +tudományt is: Wie viel Uhr ist es? Bennem egy egész sereg +Schiller-költemény van elraktározva, rettenetes kiejtéssel, de +lelkes arccal szavalom a <i>Glocke</i>-t; forditani próbálom +Moliére vigjátékait, sikerül is a Les précieuses ridicules-t +Nevetséges kedvesek-re magyaritanom, de hát ez <i>akkor</i> éppen +<span class="pagenum"><a name="Page_203" id= +"Page_203">-203-</a></span> jól volt igy, ugy-e? Az a fontos, +ugyebár, hogy én <i>ezek</i> közt most az utolsó vagyok s majd +valamikor első leszek?…</p> +<p>Harangoznak vecsernyére, engem hi a kötelesség. Rajtam kivül egy +lélek sem mozdul el az asztaltól, egyedül megyek a templomba. Az +uri társaság az asztal mellett marad. Az ebéd belenyulik a +vacsorába. A templom mégis tele, csak az urak székei tátonganak +üresen. Elmondom a mondókámat, künn, a templom előtt, itt is +várakozik a nép: az a szokás Dombházán, hogy a legátus rövid +beszédben üdvözölje a hiveket, megáldja az ünnepet, s a megyebiró +válaszol reá. Ez a szép szokás, – jó szokás, a diáknak ez is jó +előkészitő iskola: nem bemagolt beszédet hadar el, hanem rögtönöz. +Jól eső érzéssel indulok a szállásom felé: sikerült a rögtönzés, +sokkal jobban, mint a Précieuses ridicules magyaritása. De elém áll +egy tisztes öreg székely, fehér harisnyához, régi egyszerü +viselethez ragaszkodó, mondja a nevit, hogy Tőkés János. Hogy +huszárpajtása volt az édesapámnak, de sőt távoli atyafiságban is +van vele.</p> +<p>– Tisztelje meg a házamat, kedves ecsémuram.</p> +<p>Megtisztelem, hogyne tisztelném, megváltás nekem a meghivása. +Mendegélünk kettesben, meg-megállunk itt is, ott is, egy-két szóra, +aztán megérkezünk a házához: régi módi, magas fedelü székely ház, +galambbúgos kapu. Nagy gazdaság képét mutatja az udvar. Ennek a +háznak egyetlen garádicsa sincs, de érzem, hogy szilárdabb a +fundamentuma, mint ama nagy kőházé, melynek tornácára tiz garádics +vezet, ahol ma éjjel kártya mellett, bor mellett vágtat egy sereg +ember arra felé, ahová a két méltóságos ur már rég eljutott… Nagy, +tágas szobában régi módi fejkötős öreg asszony fogad. Éppen most +gyujtott lámpát; jó nagy függő lámpa ez, bevilágitja a szobát, de +ég a tüz a szabad kemencében is: enyhe meleg árad szét a szobában. +Az asztalt éppen most teriti egy fiatal asszony, az öreg asszony +menye. Ugy látszik, itt is sok vendég lesz ma, <span class= +"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> mert +hirtelen pillantással a teritékek számát tiznél többre +becsülöm.</p> +<p>– János-napot tisztelni jőnek a „cselédeim“, – magyarázza öreg +Tőkés János.</p> +<p>– Isten éltesse, János bácsi.</p> +<p>– De már, ha megtisztelte házunkat idejövetelével, itt is +marasszuk, – mondja az öreg asszony – Ugy-e, itt marad, lelkem? És +el kezd kérdezősködni édesanyámról s édesapámról. Ha Brassóba +mennek, mindig „benéznek“ ide. Ó, ó, olyan régen nem néztek be!</p> +<p>– Ez a legkisebb fiunk felesége, – mutat az öreg ember az asztal +körül sürgő-forgó éfiasszonyra, aki pirulva vet egy pillantást +felém.</p> +<p>Látszik, hogy még hat hete sincs a házasságnak.</p> +<p>Bejön a legkisebbik fiu is, a kicsi gazda. Szép szál ember, már +halad a világgal: brassai posztónadrág feszül rajta.</p> +<p>– Elláttátok a marhákat? – kérdi az öreg gazda, miközben a +fiatallal kezelek.</p> +<p>– El, édes apámuram, el.</p> +<p>Négy fia, négy menye, két asszony leánya, két veje van öreg +Tőkés Jánosnak: mind nagygazdák – székely értelemben. Mind +tisztességtudók, barátságosak; mind ott voltak ma délután a +templomban, s mind igen jól esett a szivüknek, hogy a legátus +vérükből való vér s olyan szépen – szavalt. És ők is, ha Isten +megsegéjti, tanittatják a fiaikat, hogy a világtól el ne +maradjanak.</p> +<p>Im, ezek öreg Tőkés János „cselédei“. A kisebb cselédeknek, az +unokáknak még ágyban a helyük (ugy nő a gyermek), de jönnek +vendégek is: öreg komák, öreg sógorok, köztük egy feltünő szép, +daliás, barnapirosarcu, sasorru – csak diszmagyar kellene rá s +bátran rápingálhatnák arra a képre, amelyen bolond nagy urak +„életüket és vérüket“ kinálják fel Mária Teréziának. Sikó István a +neve. Tegnap este ülték az ő nevenapját, szivből sajnálja, hogy a +legátus ur nem volt ott, mert az édesapjának ő is huszárpajtása +volt. De hát az a székely szokás, hogy nem hivunk vendéget névnapi +vacsorára, ám aki megtisztel, „jószivvel lássuk“. <span class= +"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span></p> +<p>Igen, igen, ez a szokás, jól tudom én azt, s igen sajnálom, hogy +nem voltam ott.</p> +<p>Kitoldják az asztalt, a nagy tulipános ládából hófehér, házi +szőtt abrosz kerül elő, a tálasból tángyérok, kések, villák, nincs +zavar, ide-oda kapkodás. Asztal mellé telepedünk, a ház gazdája s +asszonya ülnek az asztalfőn, engem első helyre erőszakolnak – lám, +délben még utolsó voltam, este már első vagyok. Az asszonyok közt a +három fiatalabb – fennjáró, ők nem ülnek asztalhoz, nekik – mondják +tréfásan – az étel „párájával“ kell jóllakniok. Kolbásszal kezdődik +a vacsora, kolbász káposztacikával s vége-hossza-nincs sorban kerül +az asztalra a sok minden jó, minden, ami csak egy „megtojult +élet“-ből<a name="FNanchor_13" id="FNanchor_13"></a><a href= +"#Footnote_13" class="fnanchor">[13]</a> eléállitható. Töltött +káposzta, malac-, liba- és réce-pecsenye, kürtös kalács, +felvirágzott „tortáta“, – mi kéne még, ha volna?</p> +<p>Felemelkedik a székről Sikó István, hogy felköszöntse öreg Tőkés +Jánost. Nem cifrázza, egyszerüen a lemenő naphoz hasonlitja Tőkés +János bátyámuramat, aki azonban ne busuljon emiatt, mert igaz-e, +atyafiak, hogy a nap lementében is melegiti a fődet? Adja az +Uristen, hogy Tőkés János bátyámuram még sok számos esztendeig +melegitse házát s házanépét. Felemelkedik erre Darkó Áron, +„küzsdég“ (magyarul: kistermetü), eleven mozgásu s pergő beszédü +ember, akiről kitudódik, hogy verseket csináló, poétás természetü. +De nem versben köszönti fel Tőkés János bátyámuramat, egyszerü +prózában. Ám ez a próza gyönyörü költemény a szántó-vető emberről, +„akinek egyik kezében ekeszerva, másik kezében kard“; akinek minden +sóhajtását, mit a mezőn elsóhajt, pacsirtamadár viszi fel az égbe. +Félszáz esztendeje szánt-vet Tőkés János bátyámuram, közben hol az +ekeszarvát, hol a kardot fogta, de meg is áldá Isten minden +javaival, mint kerti violát ékes virágokkal. Ugyan jól mondá Sikó +István, hogy a nap lementében is melegiti <span class= +"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> a +földet, örüljön, örvendezzen hát Tőkés János bátyámuram szüve: +hosszu élettel áldja meg Isten, akit szeret!</p> +<p>– Vajjon mondanak-e ilyen szép köszöntőket odafenn „a palotán“? +– kérdezem magamban. – Nem nem, ilyen egyszerü s ilyen szép +gondolatok csak szántó-vető emberek pallérozatlan elméjében +fakadnak.</p> +<p>– Szól a bánda a palotán, – szólal meg egyik Tőkés fiu.</p> +<p>– A brassai bánda huzza, – folytatja a másik.</p> +<p>– Minden János-napra kihozatják s három éjjel, három nap tart a +dinom-dánom.</p> +<p>– Egy-két napi dinom-dánom: hótig tartó szánom-bánom, – jegyzi +meg Darkó Áron.</p> +<p>– Már adogatja a fődeket a tekintetes ur, – folytatja Sikó.</p> +<p>– Csak adja, <i>megvellegetjük</i>, – mondja valamelyik Tőkés +fiu.</p> +<p>– A miénk a jövendő! – kiált lelkesen a poétás Darkó. – Nincs az +a sok, ami el ne fogyjon, nincs az a kicsi, ami ne +nagyobbodjon.</p> +<p>– Ügyekezettel, – egésziti ki öreg Tőkés János.</p> +<p>– Ügyekezettel, – hagyja helybe Darkó Áron.</p> +<p>Fenn a palotán csakugyan szól a bánda, táncol a fiatalság, +kártyáznak, isznak az öregek, igy virrad rájuk a reggel. Az egész +uri társaságból csak a legöregebbbik kisasszony jön el a templomba. +De ott van az egész Tőkés-familia, ott vannak a vendégei s +áhitattal hallgatják szózatomat arról a gyermekről, akiről imigy +énekeltek az angyalok:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Csillagok, csillagok, szépen +ragyogjatok.<br /></span> <span class="i0">Jámbor pásztoroknak utat +mutassatok!<br /></span> <span class="i0">Ihol, Betlehemben kinyilt +egy szép virág,<br /></span> <span class="i0">Akinek nyilását várta +egész világ.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Márványpalotában őt ne +keressétek,<br /></span> <span class="i0">Istennek szent fiát ottan +nem lelnétek.<br /></span> <span class="i0">Jászol a bölcsője, +rongy a takarója,<br /></span> <span class="i0">Barmok rálehelnek, +hidegtől ez ójja.<br /></span></div> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_207" id= +"Page_207">-207-</a></span></p> +<p>És ott állanak a jámbor pásztorok a jászol előtt s a szegényes +bölcső láttán szivük elszomorodik:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Oh, szép rózsavirág, virágok +virága,<br /></span> <span class="i0">Ki egész világért jöttél a +világra!<br /></span> <span class="i0">Bölcsőd hogyha volna, anyád +elringatna,<br /></span> <span class="i0">Párnád hogyha volna, +szépen elaltatna,<br /></span> <span class="i0">Szépen +elaltatna!<br /></span></div> +</div> +<p>De ujra felcsendül az angyalok éneke, megszomorodott sziveket +vigasztaló ének:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Pásztorok, pásztorok, ne +szomorkodjatok,<br /></span> <span class="i0">E nagy szegénységen +inkább vigadjatok.<br /></span> <span class="i0">Jászol a bölcsője, +rongy a takarója,<br /></span> <span class="i0">Bizony ő lészen a +világ megváltója,<br /></span> <span class="i0">Világ +megváltója!<br /></span></div> +</div> +<p>Poétás Darkó Áronnak különösképpen tetszett a versekkel +ékesitett szentbeszéd, hát a „Wie viel Uhr ist es“ öreg +kisasszonynak vajjon tetszett-e?</p> +<p>Az ebéd a palotán igen kedvetlenül folyt le. Lankadt volt az +egész társaság. Kesernyés arcok, kivéresedett, álmos szemek. +Egyik-másik ur komoran meredt maga elé. Nyilván sokat veszitettek +éjjel. Csak két ember volt jókedvü, azok is csak ezután lesznek +„emberek“: Bellácska meg a kicsi legátus. Az öreg méltóságos +próbálta felrázni a szomoru társaságot, de nem sikerült. Pedig +olyan lelkéből szidta Kossuthot, mert felszabaditotta a – +jobbágyokat, s szidta Deákot, mert kiegyezett a – királlyal.</p> +<p>Ez a társaság igen szomoru, fájdalmasan szomoru társaság volt. +Ez a társaság a mult dicsőségén kérődzik, a jelent nem látja, nem +akarja látni, a jövendőbe nem néz, csak komoran maga elé mered…</p> +<p>Igen, igen, a jövendő a Darkó Áronoké, a Sikó Istvánoké, a Tőkés +Jánosoké.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Repül, repül az Idő, de most nem hónak hullása – virágok +fakadása hirdeti az Idő gyors szárnyalását. Virágfakadás… Ugy +szeretnék már – szeretni! Már <span class="pagenum"><a name= +"Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> szeretek is egy leányt, +akit még nem láttam. Akiről csak annyit tudok, hogy ő volt a +diákbál – királynője. Lám, diák vagyok, nagy diák, kifelé áll már a +szekerem rudja, maholnap bucsut mondok a vén kollegiumnak, de még +mindig falusi vagyok, rettenetesen falusi, bátortalan, szemérmetes. +Hivnak pajtásaim, járjak tánciskolába, – nem megyek. Egy kis +emberke a tánctanár. A neve nem jut eszembe, de nem fontos, ugy-e? +Fontosabb, hogy bádogosmester s egyben tánc- és illemtanár. Három +fő illemszabályt köt tanitványai lelkére: sugdosódni, rugdosódni, +köpdösődni – nem illik. Mind a három illemszabályt meg tudnám +tartani, e részről mehetnék bálba, de végre is nem tehetem azt, +amit az egyszeri papkisasszony, akit azért visz az anyja bálba, +hogy ott megtanuljon – táncolni. De nem tagadom: irigylem +pajtásaimat, akik kipirult arccal készülődnek a bálba. Kin magyar +nadrág, kin pantalló, – már többségben az utóbbi. A kabát: magyarka +a magyar nadrágosokon, „kvekker“ a pantallósokon. A kvekker kurta +kabát, a szmoking előhirnöke. Frakk még nincs. Itt legalább nincs. +De van már köztünk egy olyan gavallér is, aki reggel +papirszalagokba csavarintja fürtjeit, bekötött fejjel jár egész nap +s este, amikor leleplezi a fejét, általános bámulatot kelt: olyan +göndör a haja, hogy az csupa – csuda. Ennek az ifjunak már +lakkcipője van, s ha már tudnám, mi a szenzáció, mondanám: nagy +szenzációt keltett azzal az ujitással, hogy mind a két cipőjére +három-három selyemcsokrot illesztett s ugyancsak ilyen csokrokat +keményre vasalt ingjének a mellére is: minden gomb fölé egyet. Csak +egyet, többet nem. Ez a fiu Apor báró prefektusának a fia volt, +tehát bizonnyal tudta, mit csinál.</p> +<p>Csak én nem tudtam, mit csináljak, hová legyek, amikor reggel +hazajöttek a diákok s mind Ilonáról áradoztak. A neve +megdöbbentett, mert az a leány is Ilona volt, aki miatt Benkő Ádám +a szivéhez lőtt. Hallom, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, +s olyan kicsi a lába, hogy beleférne dióhéjba is. Én ugyan +szőkehajunak, kékszemünek képzeltem el első és utolsó szerelmemet, +de a diákok a bál óta mind a Fekete szem éjszakájá-t <span class= +"pagenum"><a name="Page_209" id="Page_209">-209-</a></span> +dalolják, Petőfi e bübájos dalát: képzeletem megtántorodik s a +fekete szem éjszakájáról ábrándozom. Mélyen elrejtem titkomat és +tervemet: piros pünkösd ünnepén a bálkirálynő falujában leszek +légátus.</p> +<p>Már látom is a falut a hegy tetejéről, amelynek aljában elterül. +Messziről látszik a falu képén, hogy jobbágy falu volt. A szomszéd +falu már szinoláh. Ahová én most megyek, végződik a székely, s +kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. A házak közül kiválik +egy dombon ülő nagy kőház: ez a papilak. Fiatal, legényember a pap, +egymaga lakik ebben a nagy házban, könnyen adhat szállást. Feltünő +szép ember, magas, karcsu alak, finom arc, egész megjelenése városi +gavallért mutat, nem papot. Lágyan csengő, behizelgő a hangja, +emlékeztet a papbácsiéra. Igen örvend nekem, mert azt hitte, nem +kap légátust. Nehéz az ide jutás. Magam is az apostolok szekerén +jöttem ide. Még nem láttam a leányt, akiért idejöttem, s már +füllentettem miatta. „Nem mehetek haza a pünkösdi vakációra, egy +az, mert igen rövid, más az, hogy sokat kell tanulnom, mert nehéz, +szörnyü nehéz az – érettségi egzámen“. Az első eset, hogy nem +édesanyámhoz repülök, de egy leányhoz, akiről még csak annyit +tudok, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, lábacskája +beleférne dióhéjba is. Egy nagy skatulyában helyezem el a +változóruhámat, igy vágok neki az apostolok szekerén a félnapi járó +utnak. Már pantallós diák vagyok én is, lakkcipő a lábamon, ami +tudvalevően a hosszu gyaloglásra igen alkalmatos. Szóval +„megcsinált“ gavallér vagyok, mint Háry János. Szerencsére, nem +kell házalnom a konceptusokkal, mert csupa egyszerü ember a falu +népe, csak a papnak, a kántornak jár konceptus, na meg egy: a +bálkirálynő édesapjának, aki azonban a szomszéd faluban lakik. +Abban a faluban, ahol kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. +De van még ebben a faluban egy jó nagy darab földje az Aporoknak: +ennek a földnek gazdatisztje még nem látott ideálom édesapja.</p> +<p>Nagy hegy választja el a két falut, annak a hegynek tulsó +aljában huzódik meg Pálos. Ebben a faluban is van egy dombon ülő +nagy kőház: ha nem akarná <span class="pagenum"><a name="Page_210" +id="Page_210">-210-</a></span> is, a szorosan egymáshoz bujt +házikókat le kell néznie.</p> +<p>Megilletődötten bátortalankodom föl a széles tornácra, +kopogtatok be az ajtón: tágas ebédlőbe nyitok be. Fiatalos, +barátságos arcu nő fogad: a ház asszonya, s még alig hebegem el a +nevemet, betoppan Ő is.</p> +<p>A diákok nem tuloztak. Szeme, haja, fekete, mint az éjszaka. De +hol láttam ezt az arcot? Valahol láttam! Hisz, sok fekete haj, +fekete szem van a világon, de ezer meg ezer arc között ritkán akad +hasonmása egynek.</p> +<p>– Benedek? – kérdi az anya.</p> +<p>– Az.</p> +<p>– Nem kisbaconi?</p> +<p>– Az vagyok.</p> +<p>– No, lám, én is Benedek-leány vagyok! Kisbaconban született az +édesapám. Bizonyosan hallotta hirét a nagyborosnyói papnak?</p> +<p>– Ó, hogyne.</p> +<p>– Kislány koromban jártam is egyszer Kisbaconban. Az apám +testvérének volt egy szép leánya. Azóta, sem láttam olyan szép +leányt. Vajjon kihez ment férjhez?</p> +<p>Mondtam én:</p> +<p>– Az édesapámhoz.</p> +<p>– Ó, ó, milyen csuda! örvendezett a – néni. Hallod, Ilona? +Hiszen akkor ti másodunokatestvérek vagytok!</p> +<p>Ilona megfogta kezemet.</p> +<p>– Szóval: én magának a kuzinja vagyok, ugy-e?</p> +<p>– Az, az. S most már azt is tudom, mért tetszett az arca oly +ismerősnek mindjárt az első pillanatban. Szeme, haja az én +édesanyámra emlékeztet.</p> +<p>– De a maga édesanyja szebb volt, erősitette a néni, nyilván +azért, hogy a kuzin el ne bizza magát.</p> +<p>Nem, nem, ennél a leánynál az édesanyám sem lehetett szebb! S ha +most itt volna édesanyám, s kérdeném: Szebb volt-e maga, édesanyám? +– tudom, ezt felelné: Ó, ó, mit gondolsz, édes fiam. Mint ahogy +tette egykor, kis fiu koromban azzal az olaszteleki nénivel: Nem, +nem, ő volt a szebb, nem én! <span class="pagenum"><a name= +"Page_211" id="Page_211">-211-</a></span></p> +<p>Szebb, nem szebb, kinyilt a virág, az első szerelem virága. Nem +gondolok arra, hogy hiszen egykoruak vagyunk, messze, messze még a +part, ahol majd kiköt az én hajócskám; hogy mi nem leszünk, nem +lehetünk egymásé, – kinyilt a virág, az első szerelem virága!</p> +<p>Ilona nem lesz enyém: első nap láttam ezt.</p> +<p>Ilona annak a szép fiatal papnak lett a felesége. Ilona városi +papné lett.</p> +<p>Ilonának ott igen szomoru volt az élete.</p> +<p>Ott, a városban is ő volt a legszebb, s mégis szomoru, igen +szomoru volt az ő élete.</p> +<p>Ilona sokat sirt titokban: ó, miért is oly szép ember az +uram!</p> +<p>Ilonát a titokban elsirt könnyek sirba sorvasztották. Ilona +megérdemel tőlem egy könnyet.</p> +<p>Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szivemben a szerelem +első virágát.</p> +<p>A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érzem az +illatát.</p> +<p>Aludjál csöndesen, Ilona.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_212" id= +"Page_212">-212-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT11" id="CHAPT11"></a>TIZENEGYEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy +pár csizmáról is, sőt egy kis kapunak a kilincséről is.</p> +<p>Képzeld, nyájas városi olvasó, hogy falusi gyermek vagy. Patkós +csizmában járó falusi gyermek. Telik, mulik az idő, kamaszodol, már +verseket is irogatsz; az Önképző-körnek tagja vagy; Moliére-ből, +Schillerből próbálsz forditgatni, – s még mindig patkós csizmában +dicséred az Urat. Napról-napra hangosabban, kellemetlenebbül kopog +a patkó, alig várod a pillanatot, amikor lerughatod lábadról a +patkós csizmát s finom zergebőrbe bujtatod.</p> +<p>Ez a pillanat akkor következik be, amikor még a professzor urak +is – meguraznak. Járhat-e ur patkós csizmában? Ezt édesapám is +belátja s külön tiz pengő forintot ád arra, hogy megcsináltassam a +– diáki csizmát. Ez a neve ennek a csizmának. Nosza, meg is +rendelem, mértéket vesz lábamról a suszter, az első, igazi +mértéket. Idáig az országos vásárokon vettük a csizmát. Bementem a +sátor alá, ott egy nagy ládára leültem s addig próbálgattam, +csizmát csizma után, amig egy ugy bevált, mintha rám szabták volna. +Most azonban nem is közönséges csizmadia, de igazi suszter, uraknak +dolgozó suszter méri meg a lábamat, papirszalaggal. Megméri a lábam +hosszát, szélességét két helyen, a bokámat, a lábam szárát s minden +mérést papirosra jegyez. És biztat, hogy két hét mulva jöhetek a +csizmáért. Pontosan ott vagyok. A csizma még ki sincs szabva. +Megyek egy hét mulva. Már belekezdett. Aztán megyek mindennap, s +szinte el is készül <span class="pagenum"><a name="Page_213" id= +"Page_213">-213-</a></span> a csizma a vakáció reggelén, amikor már +indulnom kell haza. A szekér órákig vár rám a suszter mühelye +előtt, végre megtörténnek az utolsó simitások, kikapom a csizmát a +suszter kezéből, fel sem próbálom, szaladok vele.</p> +<p>Szombat estére ér haza a diák s vele a diáki csizma. Édesanyám +elgyönyörködik benne. Kész a diáki ruha is: fekete magyar nadrág, +zsinóros magyarka, puhakalap hozzá. Édesapám is nehezen tudja +eltitkolni az örömét. Különösen a zsebórámnak örvend, mert azt azon +az aranyon vásároltam, amelyet kis székely népdalgyüjteményemmel +nyertem – pályázaton. Láthatóan büszke arra, hogy pályázaton +nyertem. Hogy mások is pályáztak s enyém lett az arany.</p> +<p>Ezt az estét, ezt a boldog estét soha el nem felejtem. És a +következő reggelt sem fogom elfelejteni soha. Édesapám még ágyban: +a vasárnap reggel az ő heverésző, lustálkodó reggele. De én korán +kelek, már rajtam a fekete nadrág, kezemben a diáki csizma, +jobblábam már indul is függőlegesen a csizmaszárba; megy, mendegél +lefelé, aztán egyszerre csak megáll – megállj-t kiált a csizma +szükre szabott torka. Ujabb meg ujabb rohamot inditok a „szoros“ +ellen, de egy hajszálnyival sem jutok előbbre. Édesapám nézi, nézi +erőlködésemet, de még csak annyit mond: No, no… Beleizzadok a +sikertelen erőlködésbe, csurog arcomon a verejték, csurog már a +tehetetlen düh könnye is, – sirva vágom földhöz a diáki +csizmát.</p> +<p>– Az irgalmát, hát nem megy fel!? – ugrott ki az ágyból +édesapám. – Ezért fizettem tiz pengő forintot!?</p> +<p>Ritkán láttam édesapámat ilyen nagy erős haragban.</p> +<p>– Hozd be a fejszét! – kiáltott ki a legénynek.</p> +<p>Szerencsére, a legény nincs az udvaron, nem hozta be a +fejszét.</p> +<p>– Miszlikbe vágom!</p> +<p>– Ó, csendesüljön, – kérleli édesanyám.</p> +<p>Hát – nehezen ugyan, lecsendesült, én meg lerugom a fekete +nadrágot, felhuzom a szőttest, az édesanyám <span class= +"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> +fonta-szőtte nadrágot, rá a patkós csizmát és kimegyek a kertbe, +bolyongok a fák közt sokáig, aztán lefekszem a bartamisz körtefa +alá és sirok, sirok, keservesen sirok.</p> +<p>Ez igen szomoru vasárnap volt. Könnyezve nevetek ma is, ha +rágondolok.</p> +<p>Hiszen ez csak tragikomédia, de ki gondolná, hogy a diáki +csizmából szinte tragédia lett?</p> +<p>Telik, mulik az idő, a diáki csizma lakkcipővé kényesedik, s im +<i>Diák ur</i>, bármerre lép. <i>Vaskalapba</i> ütközik. Diák urnak +nyilik, nyiladozik a szeme, nőttön-nő az önérzete, napról-napra +nagyobbnak látja magát, kicsinyeskedőnek Vaskalapot. Ez alatt a +<i>Vaskalap</i> alatt a vén kollégium hagyományos szellemét kell +értened; azt a szellemet, mely a legszelidebb lélekből is kiváltja +az eb ura fakó-t, a „csak azért is dongó“-t. Hol egyik, hol másik, +hol valamennyi professzor viseli ezt a vaskalapot, s Vaskalap hol +érthetetlenül hosszura ereszti a gyeplőt, hol váratlanul s még +érthetetlenebbül rántja vissza. Diák ur néha oly szabadnak érzi +magát, mint a madár: kedve szerint szállhat ágról-ágra, egyedül a +jó Isten szeme vigyáz reá. Máskor meg mit gondol, mit nem Vaskalap, +a madárnak mind a két szárnyát levágja.</p> +<p>Diák ur, mint első eminens, bajtársi kötelességet vél +teljesiteni, amikor a köréje gyülekező gyengébbeknek leforditja a +latin, a görög, a német leckét. Vaskalap szigoruan megtiltja ezt: +Készüljön kiki a maga erején. Vaskalapnak igaza volna, ha kezdet +kezdetétől fogva erre nevelik Diák urékat, de az utolsó állomás +felé jut az eszébe. „Csak azért is dongó.“ Diák ur dacol +Vaskalappal, Diák ur engedetlen: egy fokkal lejebb szállitják a +magaviseletét. Diák ur szörnyü igazságtalanságot lát ebben, s bár +lakkcipőben kényeskedik, merő ellentéte lesz annak a diáknak, aki +még nem oly régen patkós csizmában kopogott végig a folyosón: kissé +elvadul s már keresi az alkalmat, ahol Vaskalapnak +kellemetlenkedhetik.</p> +<p>Vaskalap igen bölcs ujitást hoz: halálra itéli a cserépfazekat, +melyben kétszáz esztendeje hordják a diákszolgák a levest. Azért +itéli halálra, mert a sikos <span class="pagenum"><a name= +"Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> uton gyakran elvágódik +szegény diákszolga s az uccán folyik szét az ebéd. Meg azért is, +mert sürü a panasz a főzőasszonyok részéről, hogy hol ennek, hol +annak a fazekát furják ki a diákok: ezzel szégyenitve meg azt, aki +ehetetlen levest főzött. Vaskalap meg sem kérdezi a +diákköztársaságot, tetszik-e, nem-e, minden szoba részére szép +zöldmázas kosztoscsészét rendel, duplát, egyiket a levesnek, +másikat a husnak: ezzel elvágódhatik a szolga, nem folyik el az +ebéd. És ennek nem is furják ki a fenekét, mert az övék. Vaskalap +reformja bölcs és praktikus, de a diákság lázong, tiltakozik az +ujitás ellen, mert rá akarják kényszeriteni.</p> +<p>A dolog igen kómikus: az ujitásokért hevülő diákság fellázad az +ujitás ellen. Az első ujitás ellen, amely Vaskalaptól ered. A +lázadás élén a nemrég patkóscsizmás Diák úr áll, de Vaskalap +szétveri a lázadást, egyedül Diák úr szobájával nem bir: ez +kifizeti a kosztoscsészét, de tüntetően felakasztja a függőlámpa +mellé. Byzánc ez a szoba, a vén kollégium legsötétebb szobája, +ahová már eleve azért huzódott meg Diák úr néhány elszánt társával, +hogy innen rohanjon ki időnkint Vaskalap ellen, s ha kell, +életre-halálra itt védje magát. Vaskalap egy reggel arra ébred, +hogy nagy tömeg áll a piac közepén, a csizmadiaszin előtt. Annak a +falán otromba nagy kép éktelenkedik: a kosztoscsésze képe, s csipős +gúnyirat alatta. A tömeg kacag. Vaskalap dühöng. Nyilvánvaló, hogy +a legsötétebb Byzánc müve a kipellengérezés. Sorra vallatják a +diákokat, kutatnak, nyomoznak, de nem akad áruló. Nem is akadhat, +mert három byzánci csinálta meg titokban: egyik kigondolta, a másik +megpingálta, a harmadik, kapunyitás után, hajnali sötétben, +kisurrant és felragasztotta.</p> +<p>Diák úrban szertelenül és rendszertelenül dolgozik az ambició. +Kezébe akad egy oláh grammatika, hopp! neki esik, felfalja a +grammatikát. Grammatika végén versek vannak, azok közül egyet +lefordit: Balada ventului (A szél balladája) a vers cime, +Zamphirescu a költője. Nosza, kész a diákcsiny: lefordit egy +Lamartine-költeményt is, mind a kettőt boritékba teszi, az +eredetit, meg a forditást is. Franciának adja be a Szél balladáját +is: az <span class="pagenum"><a name="Page_216" id= +"Page_216">-216-</a></span> önképző titkárának ugy küldi el. Diák +úron kivül még csak egy Diák úr foglalkozik a franciával, ez is +lefordit egy francia költeményt. Megegyeznek, hogy kölcsönösen +kiveszik birálatra a francia verset, az ál-franciára azonban egyik +sem vállalkozik. Majd vállalkozik Vaskalap. Persze, hogy +vállalkozik. Mi lesz ebből? Diák úrék előre nevetnek, mert tudják, +hogy Vaskalap nem is konyit a franciához. Van-e ezen szégyelleni +való? Hiszen Vaskalapnak nem szakmája a francia. Egyik Vaskalapnak +sem az. Nem elég, ha ki-ki érti a maga dolgát?</p> +<p>A következő héten Diák úr felolvassa a másik Diák úr +forditásáról a birálatot. Persze a forditást „az eredetivel +mindenben megegyezőnek“ találja, agyba-főbe dicséri, s Emlékkönyvbe +igtatásra ajánlja. Ugyanezt cselekszi Első Diák úr forditásával +Másik Diák úr is. Akkor megszólal Vaskalap s mondja: – Nálam is van +egy francia forditás, elolvastam s azt az eredetivel mindenben +megegyezőnek találtam…</p> +<p>Erre feláll Diák úr s mondja: – Kérem, az a vers oláhból van +forditva.</p> +<p>Vaskalap mindenféle színeket vált, féktelen dühében földig +gyalázza Diák urat, aki az oláh nyelv tanulására vetemedett. +Mennyivel hasznosabb dolgot müvelne Diák úr, ha például az angol +nyelvre forditaná üres idejét!</p> +<p>Hiszen csak ez kell Diák urnak, hopp! angol grammatikát szerez, +felfalja, annak is a végén versek vannak, egyet nagyhirtelen +lefordit s nyolc hét mulva azt is beadja…</p> +<p>Ne, ne tovább! Diák úr arca ma is szégyenpírba borul, ha ezekre +a kínos jelenetekre gondol. Diák úr kegyetlen volt, amilyen +kegyetlen csak egy diák lehet. De Diák úr csak félig bünös, a bün +másik fele Vaskalap urat terheli. Diák urat Vaskalap egészen +szabadjára hagyta az ő privátstudiumaiban. Vaskalap neki soha +irányt nem mutatott, tanácsot nem adott. Vaskalap nem arra +figyelmeztette Diák urat, hogy okosabban cselekednék, ha több +idegen nyelv helyett egész erejével egyre adná magát. Sohasem +emlékeztette a bölcs latin mondásra: Ex omni aliquid, nihil bene. +<span class="pagenum"><a name="Page_217" id= +"Page_217">-217-</a></span> Neki csak egy tanácsa volt, az is a +harag tanácsa: mért foglalkozik az oláh nyelvvel s mért nem az – +angollal. Vaskalapnak meg kellett volna dicsérnie Diák urat, hogy a +szomszédságában lakó nép nyelve iránt érdeklődik. Diák úr azóta tán +megismertette volna az ő népét az oláh nép irodalmával s viszont – +hajh! talán ma békességben, barátságban élne székely és oláh, s +fehérhaju Diák úr lelkét nem emésztené a hontalanság.</p> +<p>Egy téli estén nagy robajjal nyilik ki Byzánc ajtaja. Mint az +őrült, „ki letépte láncát“, képéből kikelten rohan be Gálffy Náci s +erős, öblös hangja belemennydörög a sötét Byzáncba: <i>Meghalt Deák +Ferenc!</i></p> +<p>Mind Kossuthért rajongunk, de kuruckodó lelkünk alázatosan +hajlik meg a <i>haza bölcsének</i> nagysága előtt s megindultan +száll a ravatal felé, amelyre Erzsébet királyné sajátkezüleg tette +le a koszorut. Nincs türelmünk bevárni a hivatalos emlékünnepet s a +következő szombat estén, amikor próba-istentiszteletre gyül össze a +diákság, Diák úr, aki épp soron van, az első imádságot a <i>haza +bölcsének</i> szenteli. Vaskalap rosszalóan csóválja fejét, +istentisztelet után meg is dorgálja Diák urat, mert elébök +vágott.</p> +<p>Egy Manasszes nevü kalandor telehazudja az országot, hogy ő +Szibériából került haza, mégpedig ónbányából s ott együtt +sinylődött Petőfivel. Röviden: Petőfi él! A vén kollégium falait +majd szétveti a diákok megmérhetetlen öröme. Sirva-nevetve borulnak +egymás nyakába, régi ellenségek kibékülnek – világos, hogy a +megáradt öröm kicsap medréből. Többen kirohannak az uccára, +belekiabálják az aludni készülődő városba: Petőfi él! – aztán az +uccáról betévednek a kocsmába, bortól és boldogságtól tántorogva +csöngetnek be a kapun. Vaskalap nyugodt lelkiismerettel behunyhatná +a szemét ez egyszer, de nem hunyja be: szédes elé idézi Diák urat +és társait s kemény dorgatórium kiséretében pénzbirságot szab ki +rájuk.</p> +<p>Ó de jószivvel fizetnének ezer annyit, ha – volna, s ha Petőfi +csakugyan élne!</p> +<p>Diák urnak már sok van a róváson, s édesapjának <span class= +"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> erről +sejtelme sincs. Ő tovább szántja az édes anyaföldet, csendesen +danolgatja, amint az eke után lépdegél, a világosi nótát, ahol a +magyarnak „egy nagy mély sir ásatott“ – s közben azon tünődik, +vajjon ki tudja-e majd izzadni az édes anyaföld azt a tengerpénzt, +amire már tátogatja száját a nagyétü Pest, ez a Mahomet-nagyváros. +A föld, az édes anyaföld öreg szerelmese csupa jó hireket hall a +fiáról. Német pályázaton, francia pályázaton neki itélik a +professzor urak a 25 pengőforintos dijakat. Kitünő tanulásáért +minden esztendőben 25 pengőforintokat hoz haza – van-e boldogabb +ember, mint az én édesapám? Az ő ősz feje fölött oly tiszta-derült +az ég. A kisbaconi határról nem látja, nem láthatja az Udvarhely +fölé boruló eget: ezen az égen a fellegeket. De látja Diák úr, +szorongva látja, mint gyülnek, gyülekeznek, tornyosodnak az ő feje +fölé.</p> +<p>Diák urat nagy kitüntetés éri. Beüzen egy öreg urinő a +kollegiumba: látogassa meg. Diák ur nem tudja elgondolni, hogy mit +akarhat tőle az az urinő: izgatottan siet hozzá. Az öreg urinő a +nőegyesület elnöke. A nőegyesület minden hétfőn kötőke-estét +rendez. Igen, kötőke-estét. A nők összegyülnek a városháza +nagytermében, s mig „kötőkéznek“, ének, zene, szavallat, felolvasás +gyönyörködteti őket.</p> +<p>– Szeretném, – mondja az öreg urinő, – ha egyszer egy diák is +felolvasna… Vállalkoznék-e rá?</p> +<p>Diák ur vállalkozik, hogyne vállalkoznék. Vaskalap ugyan épp a +mult heti diákbál után adott ki szigoru rendeletet, hogy ebben az +esztendőben nyilvános mulatságon senkinek sem szabad megjelennie (a +diákbál ugyanis „nagy botrányba fult“), de Diák ur okoskodik: a +kötőke nem mulatság, hanem – munka. Nosza, nekiül, megénekli a +diáki csizma komiko-tragédiáját, ama bizonyos diáki csizmáét, +melynek ő a szomoru hőse. Diák ur humorosan próbálja megrajzolni, +mely nagy fordulat az a diák életében, amikor lerugja a patkóst s +felhuzza, azaz szeretné felhuzni a finom zergebőr-csizmát. Diák ur +igen meg van elégedve müvével, szalad Vaskalaphoz: engedelmet kér, +hogy tiz óráig távolmaradhasson. <span class="pagenum"><a name= +"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> Vaskalap figyelmezteti +Diák urat a szigoru rendeletre s az engedelmet megtagadja. Diák ur +„kifejti“, hogy a kötőke nem mulatság, hanem – munka, még pedig +kettős munka: testi és szellemi. Vaskalap kikergeti Diák urat, s +Diák ur csak azért is elmegy a kötőkére. Pajtásai összegyülnek a +Byzáncba, öltöztetik, csinositják, akár egy menyasszonyt. Diák +urnak nincs kvekkerje, hármat-négyet rápróbálnak, egy aztán ugy +talál, hogy ha őrá szabta volna, most ezt mondaná a szabó; +egészséggel viselje. Fekete pantallója sincs még – akad az is. Igy +indul hóditó utjára Diák ur: viszi a hiuság, meg az „eb ura fakó“. +Nagy csapat diák kiséri a városháza kapujáig, ott három diák „csak +azért is“ megváltja a bilétát, a többi lázadozva tér vissza.</p> +<p>Diák urnak káprádzik a szeme, amikor belép a fényesen világitott +terembe. Most először lát együtt, egy bokrétában, temérdek sok szép +asszonyt, szépleányt – csuda-e, hogy káprádzik a szeme. Már ismer +néhányat – messziről. Ihol, a nevetős szemü Kénosyné, a város +legszebb asszonya. Most van teljes virágzásban a halk, finom +beszédü Szabadyné. Amott tündöklik Jánossyné, oldalán a kis Nelly: +egy sereg diák titkos ideálja. Itt vannak a ragyogó fehérarcu +Kovács-leányok és itt vannak nagytiszteletü Kis uram barnapiros +arcu szép leányai. Bejöttek a hodgyai tiszteletes leányai is, a +Zágoni-leányok: Biri, az ördöngös Biri s Juliska, a vidék +csalogánya. És itt van a nagygalambfalvi tiszteletes leánya is: +Kelemen Róza. Oly szép, hogy festő nem festhet szebbet.</p> +<p>Sor kerül Diák urra és sikerül megnevettetnie a diszes uri +társaságot, bár nem marad titokban Diák ur előtt, hogy egy +finnyásabb izlésü urihölgy, aki a <i>Fővárosi Lapok</i>-nak és +Emilia <i>Családi Kör</i>-ének hü olvasója, el-elfintoritotta az +orrát. Nem csuda: ő ott csupa finom történeteket olvasott, a patkós +csizma pedig valóban durva matéria. Diák ur meg van elégedve a +sikerrel: két nagy virágbokrétát dobnak feléje, az egyik fejbe +találja – kivánható-e ennél fényesebb siker?</p> +<p>Egy hét sem telik belé, Diák urat „sedes“ elé citálják. A +„sedes“ a vén kollegium törvényszéke. Diák ur <span class= +"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> igen +rosszat sejtve lép a sedes elé. A professzor urak komoran ülnek az +asztal körül.</p> +<p>Nagytiszteletü Kis uram elnököl.</p> +<p>– Maga – maga, fiam – dacolt – dacolt.</p> +<p>Igy beszélt mindig nehéz lélekzetü, nekem különben kedves +emlékezetü Kis uram. Minden szóra pontot tett. Néha kettőre. Ha +nagy volt a haragja, három szóig emelkedett, aztán – pont.</p> +<p>– Maga – maga – maga, fiam, felolvasott. Maga – maga – botrányt +okozott.</p> +<p>– Én?</p> +<p>– Maga – maga – maga.</p> +<p>– Mivel?</p> +<p>– Maga, maga, patkós, igen, patkós csizmáról olvasott…</p> +<p>– ?</p> +<p>A szédesben ül két fiatal tanár. Látom, hogy ezek +összemosolyognak. Nyilván azon mosolyognak: hiszen patkóscsizmás +diák volt valaha Kis uram is.</p> +<p>– Maga, maga – szégyent hozott – a kollegiumra. Ha legalább – – +nem fejezte be. Azt akarta mondani: ha legalább finom témát +választott volna… – Ezt, ezt, – folytatta hosszabb pihenő után – +megirjuk. Megirjuk az apjának. Ajánlva küldjük. Ugy. Magát, magát, +ha még egyszer – igen, igen, egyszer, kimarad, magát – magát – fiam +– kicsapjuk. Ezt – ezt – megirjuk. Maga – maga – elmehet.</p> +<p>Forgott velem a világ. Kiszédültem a szobából.</p> +<p>Mint ahogy a halálraitéltnek egy röpke pillanatban végigvágtat a +lelke mindazon, ami volt, sőt bekandit a jövendőbe is: ugy +vágtatott össze-vissza az én lelkem is. E még rövid életpályának +rengeteg apró-cseprő, már-már feledésbe merült epizódja elevenül +meg s egyszerre csak megállapodik egynél. Még csak most ébred a +tudatára igazán, hogy mely nagy méltatlanság esett meg rajta.</p> +<p>Igen, igen, állapitom meg, négy éve történt. A 14-ik esztendőt +tapostam. Folynak a félévi vizsgák. Minden osztály vizsgája egy +egész nap. Negyedik gimnazista vagyok. Az én vizsgám után még négy +osztály vizsgája következik. <span class="pagenum"><a name= +"Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> Eszerint lesz négynapos +vakációm. Két napi járó föld hazáig meg vissza. Mindössze hát két +napig lehetek otthon. És ha csak egy napig! Még mindig gyermek +vagyok, anyás gyermek. Nosza, jerünk haza! Már alkonyodik, amikor a +vizsgáról kijövünk. Három erdővidéki fiu hozzám szegődik. Az +osztályfőnökkel egy szobában lakunk. Látja a készülődésünket. Egy +karéj kenyér s egy darabka szalonna az utravalónk. Künn csikorog a +hideg. Február elején vagyunk. Egy szóval sem mondja az +osztályfőnökünk: maradjatok itt. Azt sem kérdi: jött-e valaki +értünk. Kocsin megyünk-e vagy gyalog? Sem Isten, sem ember nem +törődik velünk. Felső kabát nélkül, kurta zekében, kezünkben +somfabot: igy vág neki négy kamaszodó gyermek a havas éjszakának. +Csikorog a hó a talpunk alatt, fagyos szél kerekedik. Hónunk alá +kapjuk a somfabotot, félkezünk a zsebben, félkezünk a kebelünkön, a +zeke alatt didereg. Még csak a kápolna mellett járunk, a +boldogfalvi hegy aljában, a szél már fel-felkap egy-egy maréknyi +havat, szemünk közé vágja, de mi nem fordulunk vissza. Mi már +Jókai-regényeket olvastunk, sokat, sokat; mi már nem ismerünk +lehetetlent: kevélyen dacolunk széllel, hideggel, megyünk, megyünk, +hegyre föl, völgybe le. Kint vagyunk a patakfalvi hegytetőn, övig +gázolunk a hófuvásban, aztán bevergődünk az utszéli kocsmába. +Fejérharisnyás, öreg székely ember a korcsmáros. Egymagában ül a +szabad tüzelő előtt, piszkálja a tüzet s nagyot bámul, amikor belép +négy gyermek. Ha nagyobbak volnánk, garabonciás diáknak nézne, de +gyermekek vagyunk, igy hát csudálkozik, pedig a székelynek a +csudálkozás nem természete. Szó nélkül tölt négy pohár +szilvóriumot, megisszuk. Mégegyszer tölt s biztat, hogy hajtsuk le +bátran, majd megfizeti az Isten. Váltig maraszt éjszakára, de mi +köszönjük a jóságát s megyünk tovább. Falut falu után hagyunk el s +egy lélekkel sem találkozunk. S nagy a szerencsénk: éhes +farkascsorda utunkat nem állja. Még Réka királyné erdejében sem. A +Rika-erdőn tul, a Bikás-tetőn virrad ránk a reggel. Délre otthon +vagyunk.</p> +<p>Kérte-e valaki számon tőlem ezt az utat? háborog <span class= +"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> a +lelkem. Senki! Senki! S ime, most nemcsak számon kérik két órai +távollétemet, keményen meg is büntetnek. Egy patkós csizma miatt. +Ha legalább – lakkcipő lett volna!</p> +<p>A folyosón nagy sereg diák várakozik reám. Közlöm velük az +itéletet. Szörnyü botránykozással fogadják. Aztán egyszerre csak +hozzám simul egy bársony nadrágos, szőke haju, kékszemü fiu, karját +karomra ölti, félrevon a diákseregtől s mondja:</p> +<p>– Én magát rég szeretem. Fogadjon el barátjának. Jőjjön, +sétáljunk ki a rétre. Ott majd kieszelünk valamit. Elfogad?</p> +<p>– Itt a kezem. Barátod vagyok.</p> +<p>Tizenötéves, nyurga fiu, a város legszebb öreg asszonyának a +fia, a város legszebb ifju asszonyának az öccse. A neve: Sebesi +Jób.</p> +<p>Csudálatos, a diákpálya vége felé csendül hozzám az első igazi +meleg hang. A városi és falusi gyermek szive összeölelkezik.</p> +<p>Már olvadozik a hó, a Küküllő partján rügyedzik a füzfa: kart +karba öltve megyünk át a városon, ki a rétre. Idelátszik az az ut, +amely Bethlenfalva felé vezet. Arrafelé futamodtam meg tiz év +előtt: hazáig akart szaladni az apró emberke, aki néhány nappal +elébb szakadt le az édes anyai kebelről. Az az ut egészen más +irányba visz, vajjon nem volna-e jobb, ha most csakugyan arrafelé +vágok neki a világnak?</p> +<p>– Ha édesapám megkapja azt a levelet, – gondolkozom hangosan – +bizonyos, hogy azonnal szekérre ül s hazavisz – parasztnak. Az a +levél megrenditi a bennem való hitet. Ne feledd, hogy az én +édesapám csak hat hétig volt diák!</p> +<p>– Hát nem kapja meg azt a levelet! – tüzel Jób. – El fogom +lopni!</p> +<p>– Jób!</p> +<p>Kalandosnál kalandosabb terveket eszel ki az eleven fantáziáju +gyerek. Oly félelmetesen kész <i>mindenre</i>, hogy végre is +halomra kell döntenem a terveit – a magam tervével. <span class= +"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p> +<p>– Azt a levelet nem fogja megkapni az édesapám. Irok a +postamesternek. Irok Gábor bácsinak. Mindakettő meg fog érteni +engem.</p> +<p>Megértett mindakettő. Az a kegyetlen levél sohasem jutott +édesapám kezébe. Isten, ugy-e, megbocsátja Gergely Ferenc +postamester bácsinak, hogy egyszer, egyetlenegyszer más kezébe +juttatott egy levelet? Bocsássa meg a professzoraimnak is, hogy ezt +a kegyetlen levelet megirták… Én hamar megbocsátottam, mert ez a +levél szerezte nekem ifjukorom leghivebb barátját, a népköltés +kincseinek gyüjtésében lelkes társamat.</p> +<p>De gyerünk, gyerünk, repülve repülnek a napok, virág borit +erdőt, mezőt, be kell szaladnom, hegyet, völgyet, minden zugot, +hová tiz esztendő édes emléke köt. Velem tart a búcsujárásban Jób, +együtt búcsuzódunk, s közben együtt szőjjük a szivárványos +terveket, rajzolgatjuk a dicsőséges, a diadalmas jövendőt. +Megmásszuk Budvár sziklás oldalát, tetejéről hosszan elmerengünk a +méltóságosan hömpölygő Küküllőn, melynek „minden habja ha tintalé +volna“, úgy sem irhatnám le, ami a búcsuzás óráiban emlékezésem +táblájára rajzolódik. Leszállunk a völgybe, leheveredünk a virágba +borult vén vadkörtefa alá, amely fanyar vackorával annyiszor +csillapitá le a kis diák szomjuságát, néha éhségét is… Rimek +csendülnek a lelkemben, formálódik a vers, melyben elbúcsuzom +tőled, vén körtefa. Ez a vers öregkoromban vetődik papirosra, de +gyanakodva mondja ez is, az is, hogy ezt csak ifjukoromban +irhattam… Valóban, akkor született, akkor csendült meg a hangja – +mért ne irnám ide?</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Elszállott az idő +fölöttem,<br /></span> <span class="i0">Vén körtefa, búcsuzni +jöttem.<br /></span> <span class="i0">Virágodat tán sose +látom,<br /></span> <span class="i0">Isten veled, öreg +barátom.<br /></span> <span class="i0">Legjobb +barátom!<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Mi titka volt ifju +szivemnek,<br /></span> <span class="i0">Te reád biztam, rejtve +benned.<br /></span> <span class="i0">Fészkelni rád hiába +járnak,<br /></span> <span class="i0">Nem mondtad el szarkamadárnak +–<br /></span> <span class="i0">Csacska madárnak.<br /></span> +<span class="i0"><span class="pagenum"><a name="Page_224" id= +"Page_224">-224-</a></span><br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Könyem ha omlott, +letörülted,<br /></span> <span class="i0">Fájdalmaim +elszenderültek;<br /></span> <span class="i0">S csak rám hajolt +virágos ágad,<br /></span> <span class="i0">Eltüntek mind a bünös +vágyak – –<br /></span> <span class="i0">A bünös +vágyak.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Istent dicsérni hozzád +jártam.<br /></span> <span class="i0">Legszebb müvét benned +csudáltam.<br /></span> <span class="i0">Hol az ember, aki +tenálad,<br /></span> <span class="i0">Vén körtefa, szebbet +formálhat?!<br /></span> <span class="i0">Nincs szebb +tenálad!<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Isten veled, ütött az +óra,<br /></span> <span class="i0">Hajolj reám még +búcsuzóra!<br /></span> <span class="i0">S amivel Isten úgy +megáldott:<br /></span> <span class="i0">Még egyszer hullasd rám +virágod.<br /></span> <span class="i0">Fehér +virágod.<br /></span></div> +</div> +<p class="center">*</p> +<p>És sorra kerülnek mind: Csicser, az erdőboritotta hegy, melynek +tetején a szerelmes Csicser vára állt; a kápolna, ahová plántálta +ifju képzeletünk e bús dalt:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Csendes völgy ölében kit +fed<br /></span> <span class="i0">E sötét kápolna itt?<br /></span> +<span class="i0">Mért szemed kisirva, lányka,<br /></span> +<span class="i0">Mért oly búsak arcaid?<br /></span></div> +</div> +<p>Igen-igen érzelgős dal, de igy irásközben ugy melegiti öreg +szivemet.</p> +<p>Búcsuzom a vén kollégium nagy kertjétől, mely mellett szük +mederbe szoritva rohan el a Küküllő. Hogy megszépül nagytiszteletü +Mogyorósi Szőke József verse, amely munkára buzdit, mondván: Nem +kell dolgot nem akarni, ha német, magyar embör! Széppé teszi a +verset a kert: minden virágában egy erős magyar lelkü ember szive +illatozik.</p> +<p>Elég, elég, már fájni kezd az emlékezés.</p> +<p>Bizonyos, hogy a vén körtefa virágját sohasem látom. Budvárát +sem, a Csicsert sem. A kápolnát sem. A Küküllőt sem. Azt a szép +kertet sem. Azt a várost sem, melyet tündérvárosnak rajzolt meg a +gyermeki <span class="pagenum"><a name="Page_225" id= +"Page_225">-225-</a></span> képzelet, s most, hogy soha többet nem +láthatom – ismét tündérvárossá varázsolódik.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Kilenc diák ül a teritett asztal körül s egy fiatal tanár. +Hetven gyermek indult el tiz év előtt, s ebből a kilenc diákból is +az indulásnál csak öt volt jelen. Hová széledt, hová tünt el a +többi? Ki tudna számot adni róla? Kilencen vagyunk. Mienk az egész +világ. Fenékig élvezzük a teljes, a tökéletes szabadságot. Aztán +éjfél felé nagy virágos kedvvel felkerekedünk, csatangolunk az +uccán – és egyszerre megállunk egy kis kapu előtt. A mélyen fekvő +házból felém vigyorog a piros lámpa, kezem már a kis kapu +kilincsén, de hirtelen lehanyatlik róla. A diákok kacagva löknek +félre, betódulnak a kis kapun, én meg félresompolygok +észrevétlen.</p> +<p>Oh, Istenem, mi történt ezzel a házzal! Tiz év előtt ebben +aludtam-álmodtam át az első éjszakát. Itt mesélt édesapámnak egy +öreg csizmadiamester az ő Angliában tanuló fiáról. Hová lett ez az +öreg ember? Meghalt? Hová, merre oszlott-foszlott szét népe ennek a +háznak, melynek födele alatt született a <i>Nemzeti nevelés</i> +irója?</p> +<p>Nem, nem, nekem e háznak küszöbét átlépnem nem szabad!</p> +<hr class="tb" /> +<p>…Ennekelőtte tiz esztendővel egy szüz-tiszta gyermek szakadt le +az édesanyai kebelről. Azon szüz-tisztán lépi át holnap a szülei +ház küszöbét.</p> +<p>– Csókoljon meg, édesanyám!</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_226" id= +"Page_226">-226-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT12" id="CHAPT12"></a>TIZENKETTEDIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy +az „ország szive“ nem magyar.</p> +<p>…Most pedig, türelmes iróasztalom, minekelőtte világhóditó +utjára indul a székely fiu, engedd, hogy kövesse meg az édes +anyaföldet. Te, ki mindennapos tanuja vagy a hontalanná lett öreg +ember sorvasztó kinjainak; az édes anyaföld után való halálos +vágyakodásnak; te, aki aggódva nézed, mint akad el az öreg ember +tolla minduntalan: mint száll sóhajtás után sóhajtás Kelet felé, +mindig Kelet felé: hinnéd-e, hogy ez az öreg ember valaha könnyü, +oly könnyü szivvel vált meg e földtől? Sorvasztó kin, halálos +vágyakodás, megtört sziv, megalázott lélek: mi megkövetést kivánsz +még, édes anyaföldem?</p> +<p>Hiszen ha hátára vehetné ez a világhóditó utjára induló fiu a +szülei házat; a virágos, a gyümölcsös kertet; az erdőt, a mezőt. Ha +szépen letehetné annak a nagy városnak a szélén a házat, a kertet. +Ha ott, a nagy város szélén is hallhatná erdő zugását, vadgalamb +szólását – ki volna boldogabb?</p> +<p>Édesapám megcsinálja az „osztályt“. Négy gyermeke van, három +kiszállott, – kiszállani készül a negyedik is.</p> +<p>– Egyik ujjam olyan, mint a másik; egyik gyermekem olyan, mint a +másik, mondja ő – s négy egyenlő részre osztja földjeit. Az osztály +ellen egyikünk sem emel szót. Mind a négy részből megtart magának +egy-egy részecskét. Szabad eladogatnom a földjeimet, ha nem +elegendő a pénz, mit édesapám ad. Szabad, de csak Gábor bácsinak. +<span class="pagenum"><a name="Page_227" id= +"Page_227">-227-</a></span></p> +<p>– Meghalnék bánatomban, mondja édesapám, ha idegent látnék +szántani a földemen.</p> +<p>Meghalna bánatában! Meghalna, meg. Az ő szerelme a föld iránt +nem felszines szerelem, mélyes-mélyen a gyökere. Ezer esztendeje +gyökeredzik a szerelemnek ez a fája, – kinek volna lelke +kiszaggatni e fa gyökerét?</p> +<p>Az én szerelmem még felszines szerelem. Szinte kéjelgek a +gondolatban, hogy a földet – tudományra váltom. Megilletődve +búcsuzkodom erdőtől, mezőtől; meg-megsajditja szivemet édesanyám +szüntelen kesergése; de a nagy ismeretlen város csábitóan mosolyog +felém a messzeségből, lelkem szüntelen ott kalandozik: az övé +vagyok már. Milyen kicsiny ez az én világom! Gyermek vagyok még, +nem látom: ebben a kicsiny világban benne van az egész nagy világ. +Mely könnyen mondok le az első darab földről! A másodikról, a +harmadikról. Minek nekem a föld?</p> +<p>Édesanyám ugy elsirat, mintha temetőbe vinnének. Vigasztalom: – +Ne sirjon, édesanyám. Lássa, István nagyapám kétszer járta meg +Pestet, amikor a franciára ment – s visszajött. A papbácsi is járt +Pesten, sőt azon is tul. Nagynémetországban, – ő is visszajött. +Visszajövök én is.</p> +<p>– Lám, lám, mondja édesapám, – mekkorát változott a világ. A +nagyapád ennekelőtte hetven esztendővel lóháton járta meg +Franciaországot; a pap bácsid ennekelőtte harminc esztendővel +szekéren ment Kolozsvárig, delizsáncon Pestig; te meg véges-végig +vasuton mégy…</p> +<p>Véges-végig. Valóban, már vágtat a gőzparipa Brassótól +Budapestig. Székely falut alig érint egyet-kettőt, de a székely +megszokhatta ezer s annyi esztendő során, hogy ő csak védje a +keleti határt, majd valamikor aztán ő is kap egy szép csendesen +mendegélő körvasutat, amelyen kerenghet körbe-karikába enmaga +körül. Valóban, már vágtat a vasut. „A madár repült csak eddig, +most az ember is repül“. Repülhet a csiki székely fiu is, ha a +pesti egyetemre igyekezik, ám elébb két <span class= +"pagenum"><a name="Page_228" id="Page_228">-228-</a></span> álló +nap döcöghet szekéren, rettenetes erdei utakon, akkor aztán neki is +fütyöl a gőzös.</p> +<p>Az én kicsi falum kiváltságos falu. Tiszta időben ide hallik a +ló nélkül szaladó vaskocsik dübörgése. A nagybaconi cserépvetők már +hordják is a cserepet a vasutra s regélik, hogy nagy dicsőség érte +a székely cserepet: viszik Pestig, még azon is egy sánta arasszal +tul. Felelevenül az 1835-iki zsinat emléke, amikor Bodola püspök a +nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőségét, +akinek uralkodása alatt „béjött“ a ló nélkül szaladó kocsi. +Keresztes Sámuel székely huszár hitetlenül csóválta fejét, sőt +Istent is káromolta mondván: Olyan Isten nincs, hogy azt +megcsinálja. Ime, megcsinálta – Isten segedelmével – az ember.</p> +<p>Két erdővidéki ifju ül a gőzparipára, csudálatosan a két +legkisebb faluból. A „kerékfuró“ Bodosból az egyik, a „kenyérsütő“ +Kisbaconból a másik. A bodosi ifju: Budai József, aki – orvosnak +készül. Mit mondok? Készült. Mindjárt a kezdet kezdetén +megiszonyodik a hullától, bucsut mond az orvosi pályának, bemegy a +vámházba: ez a pályatévesztett székely fiuk menedéke. Székely ember +az igazgató, s megtelik a vámház székely fiukkal. De meghal az öreg +Budai, a hajótörött fiu hazamerészkedik, igen szép birtokát eladja +az öccsének 900 pengő forintért. Kiszámitotta, hogy három +esztendőre ennyi éppen elegendő neki. Minden hónapra esik 25 pengő +forint. Három esztendő alatt kitanulja a tanárságot – igen, tanár +lesz belőle. A Körösi Csoma Sándorok fajtájából való ez az ifju. +Jóformán üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyar hazát kereső +utjára Körösi Csoma Sándor, – igy indul második utjára Budai József +is. Háziszőttes ruhájához hü maradt. Oly igénytelen, mint egy +remete. A magyar költőkről nem beszélve, Sekszpirt csakhogy végig +nem szavalja. Nyári vakációkon vadcsemetéket szemez nemesre, s +nemcsak az ősi kert fáit nemesiti meg (ami már nem is az övé), de +sorra járja a falu kertjeit, s tetszik, nem tetszik a gazdának, +ahol vadcsemetét talál, megnemesiti. Apostoli lelkességgel tüzeli a +„fapipás“ székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra <span class= +"pagenum"><a name="Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> lobban, +ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönben oly szemérmetes, +könnyen elpiruló, mint egy leány. Hogy ismeri az állat- és a +növényvilágot! Hát a köveket! Szabó Józsefnek, a hires geológusnak, +ő a legkiválóbb tanitványa, majd asszisztense, s hiszed, nem +hiszed, a háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghez mindvégig hü +marad.</p> +<p>Amikor ketten a gőzparipára ülünk, elfogyott már két esztendő s +azzal 600 pengő forint. Sem több, sem kevesebb. Még egy esztendő s +József – kész tanár. Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon +kézitáskája mellett hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, +kavicsok benne. Én is viszek egy vászon kézitáskát s ebben egy +csomó nép-balladát, dalt, mesét. Délben ülünk fel s másnap késő +este dohog be vonatunk a nyugati pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri +fényben ragyogónak képzeltem el az ország szivét – im, az első +csalódás. Gyengén világitott, rosszul kövezett, zegzug utcákon +botorkálunk, – József tudja, hová, merre. Becsönget egy ódon, +lesüppedt, földszintes ház kapuján; itt lakott tavaly. De a +szobácska már másé: tovább botorkálunk, s éjfélután sárgára meszelt +öreg házba csöngetünk be. A Széna-téren vagyunk, mely később veszi +föl a hittéritő Kálvin nevét. A sárgára meszelt ház egyemeletes: +két mérges oroszlán vicsoritja ránk a fogát. Ez a <i>Két +oroszlán</i> szálló. Két jámbor székely fiu itt alussza át az első +éjszakát.</p> +<p>Reggel nyakunkba vesszük a várost. Lakást keresünk. Egy kis +szobácskát, mely messze sincs az egyetemtől s olcsó is. Uccából ki, +uccába be, végre a Sip-uccában kikötünk. Ott, a 10-ik szám alatt +egy kis szoba kiadó. Javakorabeli, barátságos képü zsidóasszony +fogad. Előszoba nincs, egyenest a konyhába lépünk. A konyhától +balra egy kis udvari szoba: ebben lakik a fia. Orvosnövendék a fiu: +Schächter Miksa a neve. A konyhától jobbra egy tágas, kétablakos +szoba, uccára néző. Nemcsak az uccára néz, de a zsinagógára is. +Ebben a szobában laknak Schächter Miksa szülei. Mellette egy kis +oldalszoba, egyablakos. Két ágy, talpalatnyi közelségben. Egy kis +asztal, egy kis divány, egy <span class="pagenum"><a name= +"Page_230" id="Page_230">-230-</a></span> ruhaszekrény – ez a +butorzat. Kicsiny kis szoba, de uccára néz ez is s egy hónapra tiz +pengő forint. Ennyit kértek, alku nélkül megadjuk. Közben hazajön a +Miksa gyerek. Eleven, okos szemü fiu, beszédében, modorában semmi +zsidós. De ezt én csak később állapitottam meg róla, mert most még +a faji vonás is ismeretlen előttem. Hatéves koromban láttam az első +zsidót. Fiatal legény volt s az én kis falumban nyitott boltot a +boldogtalan. Ez volt falunkban az első bolt. Alig-alig vásárolt e +boltban a nép. Nem amiatt, mert a boltos zsidó. Az én kis falumhoz +közel Barót, ennek a hetivásárjaira viszik be az eladni való +egy-két véka gabonát; itt veszik meg a gyertyát, a borsot, a +pántlikát, a fejkendőt s miegyebet. Itt találkoznak a vidékbeli +atyafiakkal, jóismerősökkel. Itt tudják meg egymástól: hány hét a +világ. Minek nekünk bolt?</p> +<p>Egyszer csak hirül hozzák édesanyámnak, hogy a bótos éhezik. +Száraz kenyéren tengődik, s hol van, hol nincs az is. Attól kezdve +minden délben küld az éhező zsidónak egy fazék levest. Én is viszek +neki több izben. A bolt hamarosan bezárul, a zsidó fiu eltünik. +Isten tudja, hová.</p> +<p>Tizenkét év multán ismerem meg a második zsidó fiut: Schächter +Miksát. Orvosnövendék, de nagy szeretettel foglalkozik a magyar +históriával, s első éves korában lefőzi a filozoptereket: a mohácsi +vészről irt dolgozatával. Az egyetemi pályadijat ő nyeri meg.</p> +<p>Jókai, diák korában, a <i>Zsidó fiu</i> cimü müvével versenyez +az Akadémia koszorujáért. Országszerte játszák a <i>Zsidó +honvéd</i> cimü népszinmüvet. Már a vén kollégiumban legendás hire +van egy zsidó ifjunak, aki süket, gyámoltalan, élhetetlen, s akinek +mennydörgős vezércikkeit csakúgy falja a diákság. Mezei Ernő a +neve.</p> +<p>Kikeresztelkedett zsidó ritka, mint a fehér holló. Schächter +Miksa szülei orthodoxok, már virradat előtt fent vannak, hangosan +imádkoznak s velük Miksa is. Miksa vallásos zsidó s kuruc +magyar.</p> +<p>Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg az idegen nevü +fiukat. Sok zsidó fiuról sokáig azt hiszem: szepességi szász. A +névmagyarositás még nem divat. A <span class="pagenum"><a name= +"Page_231" id="Page_231">-231-</a></span> filozófián kevés a zsidó +fiu, az orvosi meg a jogi egyetemen évről-évre növekedik a számuk, +de még kisebbségben vannak. Német a nevük, de magyarságukhoz nem +férhet kétség. Ez a nemzedék – magyar lelkü. Sem az országban, sem +az egyetemen zsidó kérdés. Ennek a nemzedéknek az apja, a nagyapja, +a magyar szabadságért harcolt 48-ban, s 49-ben „Világostól hozza a +nagy bánatot“, akár az én édesapám.</p> +<p>Greguss Ágostonnak, az esztétika tanárának legkedvesebb +tanitványa, Hahn Adolf: vörösképü, vöröshaju fiu. Minden hét +keddjén, délután, két ingyenes órát szentel nekünk Greguss. +Magasabb fajtáju önképzőkör ez: novellát, verset, irodalmi és +esztétikai dolgozatokat olvasunk fel s azon melegében agyonbiráljuk +egymást. Itt tünik fel egy halovány arcu, szőkehaju, cingár fiucska +okos és kemény kritikáival: a tizenhét éves, koraérett, székely +eredetü Ambrus Zoltán ez. Itt tünik fel tömörnyelvü +Macaulay-forditásával a tatárképü Engel Dávid. Ma Engel, később +Angyal: a legjelesebb s legmagyarabb historikusaink egyike.</p> +<p>A budai hegyek közt van egy villa: ebben lakik Greguss Ágost, ez +a finom lelkü ember, hozzá mindenben méltó életepárjával. Vele +sétál át öt-hat tanitványa minden héten – vacsorára. Ezt az öt-hat +kitüntettet Hahn Adolf válogatja össze. Csendes, halk beszédü fiu, +tekintély köztünk. Sürün jelennek meg tőle könyvkritikák, irodalmi +tanulmányok a nagy lapokban. Kevés az iró, kevés a könyv, +jelentéktelen könyveknek is tárcát szentel a sajtó. Ennek a Hahn +(később Havas) Adolfnak a munkája (nagy lelkismeretességgel végzett +munkája) Petőfi összes müveinek jegyzetes kiadása.</p> +<p>Greguss Ágost háza több a háznál: enyhe, meleg fészek. Gyermeke +nincs. Egy növendékleány, nevelt leánya, eleveniti az enyhe +fészket, s hetenkint a tanitványok teszik elevenebbé. Irodalmi +kérdéseket vitatunk meg, s a székely Mihály József, meg a szász +Hoffmann Frigyes a legügyesebb vitatkozók. Már első este meghat +figyelmével a házigazda. Savanyuvizes üveget tesz elém, mosolyogva +mondja: – ihol, székely poéta, – borviz! <span class= +"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span></p> +<p>Az volt, az, borviz. Borszéki borviz. A borvizek királya.</p> +<p>Poéta?</p> +<p>Igen, igen, verseket firkálok. Humoros verseket az Üstökös-nek. +A vén kollégiumban ér a „hihetetlen“ nagy dicsőség, hogy egyszerre +két versemet adja ki az Üstökös. A Jókai Üstökös-e. Ime, Jókai +olvasta a versemet s ki is adta! De csak Pestre kell jönnöm, s +gyorsan ér a második csalódás: Jókat neve ott ragyog az ujság élén, +de sejtelme sincs róla, mi van abban. De hát csak irom, irom tovább +a humoros verseket Üstökösnek, Bolond Istóknak: édesanyám nem +ismerne rám. Lám, de jókedvü az ő búsbeteg tejen nevelt fia!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Szerencse, hogy nincs hájjal kenve a vén egyetem: megenném egy +falásig, étvágyam oly mohó. Ha össze nem ütköznének az órák, mind +beirnám indexembe a nyelv és irodalom körébe tartozó tárgyakat. +Három oldalt igy is tele irok.</p> +<p>Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Bessenyeitől a két +Kisfaludyig bezáróan „méltatja“ e kor költőit s külön ingyenes órát +szentel Petőfinek. Éles, szurós szeme megakad egyhangu nevemen.</p> +<p>– No, barátom, a maga neve sem való versbe.</p> +<p>Igy kezdődik az ismeretség.</p> +<p>– Versbe nem, de vers alá talán jó lesz, – hebegem +bátortalanul.</p> +<p>– No, majd meglátjuk.</p> +<p>Szaladok Heinrich Gusztávhoz. Kérdi: <i>Hogy hivnak?</i> +Szörnyen megsértődik az „egyetemi hallgató“ ur, hogyne sértődnék, +amikor őt már két esztendeje illeti meg az urazás. De zsebrevágom a +sértést. S mert a magyar ember esze tudvalevően igen <i>gyorsan +vált</i>, hetek multán rájövök, hogy nem volt az sértés, csak a +kitünő német tanár – magyartalansága.</p> +<p>Lótok-futok, sorba irják be nevüket a francia és angol +nyelvmesterek, az oláh nyelv rendkivüli tanára, sőt hely jut a +magyar nyelvnek meg az összehasonlitó nyelvészetnek is… +<span class="pagenum"><a name="Page_233" id= +"Page_233">-233-</a></span></p> +<p>Folytatom a vén kollégiumban megkezdett utat: ex omni aliquid, +nihil bene. Na, ennek előreláthatóan rossz vége lesz.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az 1877-ik esztendő őszén pillantom meg Pestet és Budát. Nagy +város falusi fiunak, de én nagyobbnak, jóval nagyobbnak; szebbnek, +jóval szebbnek képzelem. Az Andrássy-utnak még Sugár-ut a neve s +még ócskaruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, tervelik-e +a nagy körutat: a helyén zeg-zug uccák, kevés emeletes, sok +földszintes ház. Az uccák neve felemás: magyar és német. Több, +sokkal több a német, mint a magyar cégtábla. Kétkerekü taligák +nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban Dunaviz. A taliga mellett +sváb paraszt mendegél s be-bekiált a kapukon: Donauvassz! Seholsem +hallod: Dunaviz!</p> +<p>A magyar szó az uccán, vendéglőben, kávéházban, ha nem is oly +ritka, mint Kisfaludy Károly idejében (Hej, maholnap a magyar szó – +ritka, mint a fehér holló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen +igen megütődik a székely fiu.</p> +<p>A hosszu Sugár-uton talán még csak egy kávéház. Székely +diákpajtásaimmal bemegyünk, asztal mellé telepedünk. Feketét +rendelünk és ujságot. A pincér csupa német ujságot rak elénk.</p> +<p>– Hozzon magyar ujságot!</p> +<p>– Nincs!</p> +<p>Négy „nagy-lepedős“ magyar napilap van (Pesti Napló, Hon, +Ellenőr, Egyetértés), szépirodalmi napilap (Fővárosi Lapok), az +egyetlen szépirodalmi napilap a föld kerekén; élclapunk is kettő: +az Üstökös, a Borsszem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi +Ujság, Magyarország és a Nagyvilág) s ezekből egyetlen egy sincs. +Dühösen hagyjuk ott a kávéházat, háborog a lelkünk: hát ez a város +az ország szive?!</p> +<p>A kocsma is, talán az egy <i>Kis pipa</i> kivételével, csupa +német. Valamennyinek a falán ott lóg egy izléstelen, durva hangu, +magyargyalázó bécsi élclap: a Kikeriki. Néhány belvárosi kávéházban +huzódik meg a <span class="pagenum"><a name="Page_234" id= +"Page_234">-234-</a></span> maroknyi magyarság. Irók és vidéki +tekintetes urak. Az iróknak külön szobácskájuk van a Kis pipában, +külön asztaluk a Kammonban, a Koronában, a Pilvaxban. Sóvárogva +nézek a külön szoba, a külön asztalok felé: vajjon lesz-e valaha +helyem itt?</p> +<p>Mi ad magyar szint az ország szivének? Még a kultura templomai +sem mind magyarok. A Nemzeti Szinház üres, a gyapju-utcai német +szinház csordulásig teli. De van már egy második szinháza: megnyilt +a Népszinház. Blaháné csudát müvel, a sváb és zsidó fülekbe és +szivekbe belecsilingeli a magyar szót. Ő az ország szivének +legsikeresebb s legolcsóbb magyar nyelvmestere. Az ő magyarositó +munkája az államnak egy krajcárjába sem kerül.</p> +<p>Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: a Nemzeti muzeum. +Kik látogatják? A diákok. S vasárnaponként a – magyar és sváb +parasztok. A tudós Akadémiának hatalmas palotája szőke Duna +partján. Minden héten felolvasnak a tudós urak. Néhány akadémikus a +közönség. Ide csalogatja a magyar uriosztályt s a diákságot a +Kisfaludy-társaság, de kényelmesen elfér a kisteremben az ájtatos +hallgatóság. – Még kis diák Pekár Gyula, akiért az asszonyok majdan +megostromolják az előszoba üvegajtaját. Sőt be is törik.</p> +<p>Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért, a magyar +költeményért, a magyar tudományért egyetlen egy üveges ajtót sem +tör be a magyar.</p> +<p>A magyar irodalomból csak egyetlen ember él: Jókai. Ha ugyan +egyedül abból. Két ujságnak is szerkesztője – névszerint, honatya +is. Bizony kisül, hogy ő is jófelerészben egyébből él. Mikszáth +Kálmán még valahol Szegeden szegénylegénykedik. Költők, irók +szinejava vagy ujságiró, vagy tisztviselő. Aki sem ez, sem az, +tengődik, mint a Toldi lova, vagy ha jobban tetszik: a Thököly +kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, az öreg Karikás, dupla +auflágot tétet a költő csuspájzára s – egy adagot sem fizettél. Igy +él a költő, aki csak – költő. S mert minden költő félig-meddig +bolond, a nemzet bolondja, – nem szünnek meg énekelni annak a +nemzetnek; amely rájuk sem hederit. <span class="pagenum"><a name= +"Page_235" id="Page_235">-235-</a></span></p> +<p>Mindezt látja a székely fiu, de azért sóvárogva néz a Kis pipa +külön szobája, a kávéházak külön asztalai felé, – vajjon lesz-e +valaha helye itt?</p> +<p class="center">*</p> +<p>Hetek mulnak, hónapok mulnak, de csak messziről vagyok bátor: +szárnypróbálgatásaimat az ujságoknak postán küldözgetem. A +szerkesztőségek küszöbét átlépni nem merem. Emlékszel, nyájas +olvasó, arra az esztendőre, „amikor az öregek megfiatalodtak?“ 1867 +volt az az esztendő. Még csak tiz esztendő mult el azóta, 1877-et +irunk, várnod kell még legalább husz esztendőt, amikor a fiatalok +öregnek születnek. Amikor a csóré száju gyerek bátran lejt be a +szerkesztőség ajtaján s ugy nyujtja át a kéziratát, mintha +egyenesen az Olympus tetejéről, szárnyas lovon röppent volna be. Az +az ifjuság, az én ifjuságom, gyámoltalan, szemérmetes, félve +kopogtat az ajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg téli estén +százszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alatt három +ujságot szerkesztenek öreg és öregedő urak; százszor tekint fel az +ablakokra, melyek mögött a „beérkezettek“ szántják a papirost; +százszor áll meg a kapu előtt, tapogatja meg a keblén melengetett +gyermeket, s végül is kifagyva, dideregve somfordál haza; +lábujjhegyen tapogat át egy szobán, melyben csöndesen alszik, +álmodik egy öreg pár ember arról az időről, amikor doktor ur lesz a +Miksa gyerek s megaranyozza életük alkonyát…</p> +<p>Vajjon mit álmodnak az én szüleim, messze, messze, a kis +faluban? Álmodnak-e a gyámoltalan fiu vergődéseiről?</p> +<p>Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, a dalokat, a +meséket, ujra meg ujra olvasom s ujra meg ujra megfogadom: holnap – +lesz ami lesz, viszem a kincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet +népköltési gyüjteményt adott ki a Kisfaludy-társaság: Gyulai az +egyik szerkesztője. Arany László a másik. „Legyen a mienk a +harmadik! Vidd el már az öreghez!“ – bátorit Jób messziről. Végre +is – egy életem, egy halálom – hónom alá csapom a kincset, +felbátorkodom a félelmetes <span class="pagenum"><a name="Page_236" +id="Page_236">-236-</a></span> emberhez. A Sándor-uccában a ház, +amelyben az irók rettegett kritikusa lakik. Emeletes ház, tágas +udvara s kis kertje van. Két szárnya van a kert felé, első emeleti +balszárnyán komor, vén ember remetéskedik: Szendrey Ignác, Petőfi +és Gyulai apósa. Ezé a vén emberé a ház. Az emelet jobbszárnyán, +kertre néző kis szobában szerkeszti Gyulai a <i>Budapesti +Szemlét</i>, meg az <i>Olcsó Könyvtár</i>-t. Innen szórja a +villámokat Jókai felé. Itt furja-faragja, csiszolja a Romhányi-t, +melyen annyit rágódnak az élclapok s egyben, ugy látszik, igazuk +van: töredék marad a nagyszabásunak indult költemény. Töredék, szép +töredék, szebb, sokkal szebb, „bár soha be nem fejeződött volna“ +sok-sok költeménynél.</p> +<p>Gyulai irószobája kicsiny, egyszerü és – rendetlen. A szükre +szabott asztalkán Szemlék és Olcsó könyvtár füzetek, kefelevonatok, +kéziratok, ismertetésre beküldött könyvek össze-vissza dobálva, +egymás hegyén-hátán. Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, +ezen az üres helyen e pillanatban Olcsó könyvtár ivet korrigál. Van +tanitványa temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztó munkát készséggel +elvégezné, de ő csak magában bizik, a maga szemében, a maga +lelkiismeretességében. Igaza van. Ő még ama régi, ódon szerkesztők +közül való, akik olvasatlan, fésületlen kéziratot a nyomdába le nem +adnak. Komolyan veszi a <i>felelősséget</i>. Amin az ő neve van, +annak minden soráért, szaváért, betüjéért ő felel, nem más. Az ő +Szemléjében, az ő Olcsó könyvtár-ában a rövid i – rövid, a hosszu í +– hosszu.</p> +<p>Bár az Olcsó könyvtár korrigálásában zavarom meg s ráadásul +vastag kéziratcsomót szorongatok, szivesen, nyájasan fogad a +félelmetes kis ember. Ilyen kis növésü ember még csak egy van az +egyetemen (s talán ebben a Mahomet-nagyvárosban is): Szabó József, +a geológia tudós professzora, de aligha tévedek: a filozófiai +fakultáson e két kis ember a – legnagyobb.</p> +<p>– Nos, mi jót hozott, barátom?</p> +<p>– Székely népdalokat, balladákat, meséket.</p> +<p>– Aztán ismeri-e a Vadrózsák-at?</p> +<p>– Gyermekkorom óta.</p> +<p>– Hát a Kisfaludy-társaság kiadványait? <span class= +"pagenum"><a name="Page_237" id="Page_237">-237-</a></span></p> +<p>– Azokat is.</p> +<p>– Az Erdélyi János gyüjteményét is?</p> +<p>– Azt is. Ezek még sehol sem jelentek meg.</p> +<p>– No, no. Meglátjuk.</p> +<p>– Összenéztem a gyüjteményemet az összes népköltési +gyüjteményekkel. Csak itt-ott találtam egyiknek-másiknak a +változatára.</p> +<p>– No, no, meglátjuk.</p> +<p>Átveszi a kéziratcsomót, forgatja, lapozgatja, meg-megáll, +olvasgatja, aztán egyszerre csak ráüt egyre s kissé süketes, méla +hangon olvasni kezdi <i>A fogoly katoná</i>-t.</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Leszállott a páva<br /></span> +<span class="i0">Tengernek partjára,<br /></span> <span class= +"i0">Tengernek partjáról<br /></span> <span class="i0">Nagy török +császárnak<br /></span> <span class="i0">Dali +udvarába.<br /></span> <span class="i0">Onnét szálla +páva,<br /></span> <span class="i0">Kényes páva madár<br /></span> +<span class="i0">Tömlöc ablakára:<br /></span> <span class= +"i0">Ottan fudogálá<br /></span> <span class="i0">Szomoru +énekit<br /></span> <span class="i0">Szomoru rabságban<br /></span> +<span class="i0">Egy székely katona.<br /></span> <span class= +"i0">„Hej, páva, hej, páva!<br /></span> <span class="i0">Császárné +pávája!<br /></span> <span class="i0">Ha én páva +volnék,<br /></span> <span class="i0">Jó regvel +felkelnék,<br /></span> <span class="i0">Folyóvizre +mennék,<br /></span> <span class="i0">Folyóvizet +innám,<br /></span> <span class="i0">Szárnyim +csattogtatnám,<br /></span> <span class="i0">Tollamat +hullatnám.<br /></span> <span class="i0">Fényes +tollaimat<br /></span> <span class="i0">Szép leány +felszedné,<br /></span> <span class="i0">Bokrétába +kötné,<br /></span> <span class="i0">Az ő édesinek<br /></span> +<span class="i0">Kalapjába tenné.“<br /></span></div> +</div> +<p>Igy indul a népballada. Ablakában ül a császár szép leánya, +hallja a székely katona szomoru énekét, szalad az istrázsához, +kinyittatja a tömlec ajtaját, fogoly <span class="pagenum"><a name= +"Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> katonáról levéteti a +nehéz vasat, két gyenge karjával átöleli, palotába felvezeti.</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">„Enyém vagy te +mostan,<br /></span> <span class="i0">Szép fogoly +katona!“<br /></span> <span class="i0">„Van nekem +szeretőm,<br /></span> <span class="i0">Császár szép +leánya!“<br /></span></div> +</div> +<p>Ajtón hallgatózik a nagy török császár, berugja az ajtót, +székely katonának fejét véteti, tengerbe dobatja, leányát meg +toronyba záratja. Onnét siratozza császár szép leánya szép fogoly +katonát; onnét fúdogálja szomorú énekit: Hej, páva, hej, páva! +Éjjel sem alhatik, nappal sem nyughatik a nagy török császár, +folyton e dalt hallja: hej, páva, hej, páva! Kihozatja a toronyból, +tüzbe vetteti, de tüz meg nem égeti császár szép leányát, gyönge +violáját.</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">„Egyszerre +vigyétek,<br /></span> <span class="i0">Tengerbe +vessétek<br /></span> <span class="i0">Beste-lélek +lányát.<br /></span> <span class="i0">Székely +katonához!“<br /></span> <span class="i0">Egyszeribe +vitték,<br /></span> <span class="i0">Tengerbe +vetették.<br /></span> <span class="i0">Tenger +béfogadta,<br /></span> <span class="i0">Szépen +eltakarta,<br /></span> <span class="i0">Székely +katonával<br /></span> <span class="i0">Egy helyre +habarta<br /></span> <span class="i0">Császár szép +leányát,<br /></span> <span class="i0">Gyönge +violáját.<br /></span></div> +</div> +<p>– Szép, szép, igen szép. Ez is szép, – lapozgat tovább – ez is. +Ez sem rossz ez az – Ugron János. Maga persze Ugron Gábort tartja a +legnagyobb magyarnak? – szegezi mellemnek a váratlan kérdést. – +Véresszáju, népbolonditó az, barátom. Van benne őserő, de tudatlan. +A székelyeket persze megbolonditotta. Hogyne! Szépen – szaval. Hol +mennydörög, hol rikoltoz. Ez kell a magyarnak. Lássa, Orbán Balázs +– az különb ember. Az is bolonditja magukat, de legalább irt egy +könyvet. Olvasta-e a Székelyföld leirását?</p> +<p>– Ó, hogyne. <span class="pagenum"><a name="Page_239" id= +"Page_239">-239-</a></span></p> +<p>– Micsoda beszéd ez: ó, hogyne? Ez már Pesten ragadt magára. A +magyar ember igy felel: Olvastam. No, lássa, az az Orbán Balázs a +Székelyföld minden faluját bejárta; minden hegyét megmászta; minden +váromladékát felkutatta. Amit látott, hallott, feljegyezte: ahogy +tőle telt, megirta; szegény ember létire kinyomatta – ez becsülendő +benne. Sokszor elveti a sulykot; irni nem tud; sok a könyvében a +fellengző, üres frázis, de munkája – becsületes munka. Ő is +gyüjtött meséket, el is hozta nekem, mindjárt elékeresem. Maga ujra +irhatná – –</p> +<p>Nyomban lekuporodott a könyvszekrény aljába, kettős ajtaját +kétfelé tárta. Szent Isten! Mi tenger kézirat van itt eltemetve! +Turkált, morgott a „félelmetes“ ember, s ha lehet, még +rettenetesebben össze-visszadobálta a fakulni kezdő +kéziratcsomókat. Hümmögött, nyöszörgött, s hümmögésnek, +nyöszörgésnek vége: nem találja Orbán Balázs meséit.</p> +<p>– No, majd máskor! – s becsapja az ajtót.</p> +<p>Megrémit a gondolat, hogy az én „kincsem“ is ide kerül. Látja +arcomon az ijedelmet, mosolyogva nyugtat meg:</p> +<p>– Ezt az asztalra teszem. Nézze meg jól: ide teszem.</p> +<p>Megnéztem.</p> +<p>– Vasárnap jőjjön el 10 órakor. Végigolvassuk a gyüjteményt. +Aztán itt marad ebédre. Isten áldja. Korrekturát kell +csinálnom.</p> +<p>Már ott is ül az asztalkánál, duruzsolva olvassa az Olcsó +Könyvtár legujabb füzetét.</p> +<p>Boldogan sietek a sip-uccába s éjjel-nappal az elkövetkezendő +vasárnapról álmodom. Be jó volna, ha most hirtelen itt teremnének +azok az udvarhelyi diákok, akik a kötőke-estére felöltöztettek. A +puritán Budai József kinevet, amint hosszan elálldogálok a tükör +előtt, ujra meg ujra csokorba kötöm a nyakkendőt. Ő már ebédelt +Szabó professzornál, s bár e nagy alkalomra sem kötött nyakkendőt, +– igen jó étvággyal evett, – mondja ő. <span class= +"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span></p> +<p>Már ott vagyok a kis dolgozószobában. Hol Gyulai, hol én olvasom +a balladákat, egy-két gyengét kidob, aztán ujra végiglapozgatja, +hármat-négyet kiválaszt.</p> +<p>– Ezeket bemutatom a Kisfaludy-Társaságban.</p> +<p>Szivem hangosan dobog. Nem akarok hinni a fülemnek.</p> +<p>Következnek a szerelmi dalok. Van ebből vagy kétszáz. Sokat +kirostál, de marad elég. Egyik-másik annyira tetszik, hogy kétszer +olvassuk: először én, azután ő. Süketes, mélázó hangján busábbá +lesz a busongó dal:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Én csak hirül hallom +keseredett szűvel,<br /></span> <span class="i0">Hogy az én édesem +mással jáccadozik.<br /></span> <span class="i0">Ékesen, kegyesen +ölelgeti nyakát,<br /></span> <span class="i0">Kláris ajakával +csókolja ajakát.<br /></span> <span class="i0">Oda sem mehetek, nem +is üzenhetek,<br /></span> <span class="i0">Arról azt gondolja, +hogy én mást szeretek.<br /></span> <span class="i0">De ha azt +gondolja, hamisan gondolja,<br /></span> <span class="i0">Hamis +gondolatja el is kárhoztatja.<br /></span> <span class= +"i0">Csendesen folyó viz télben megaluszik,<br /></span> +<span class="i0">De az én bús szüvem soha meg nem +nyugszik.<br /></span> <span class="i0">Én csak olyan vagyok, mint +szélvészben madár,<br /></span> <span class="i0">Kit a záporeső +elvadászott immár.<br /></span></div> +</div> +<p>Nyilik az ajtó, belép egy serdülő fiu. Gyulai egyetlen fia. +Kreolarcu, mosolygós szemü, formás testü gyerek. Kálmán a neve.</p> +<p>– Apa, kérem, tálalva van.</p> +<p>Özvegy ember Gyulai Pál: egyetlen fiának s két serdült leányának +él („a három árva“), becézi, kényezteti őket, mindenképpen pótolni +akarja az anyát. Kálmánt tulon-tul is kényezteti, rontja. +Rajta-rajta kapják, hogy ölébe ülteti a nagy kamaszt. S hallják, +gyakran hallják: Van-e pénzed, Kálmán? Természetesen, egy a felelet +mindig: – Nincs. S a puritán apa, a szőrszálhasogató, a más +szemében a szálkát is meglelő kritikus – tömi pénzzel a Kálmán +gyereket, nem látja, hogy enfia vesztén munkál…</p> +<p>A lányokat már ismertem – látásból. Margit az egyik, Aranka a +másik. Margit hires szépség. Kreolarc, fekete szem, ébenfekete haj. +Az aranyifjuság körülzsongja <span class="pagenum"><a name= +"Page_241" id="Page_241">-241-</a></span> a bálokon. Három +bálványozott Margitja van ezidőszerint Pestnek, mind a három +ragyogó szépség: legszebb, legragyogóbb Gyulai Margit. Aranka +betegeskedő, borongó, otthon ülő leány. Nem szép, de meg-megszépiti +fájdalmas arca, bús szeme.</p> +<p>Az ebéd egyszerü, polgári ebéd. Leves, pecsenye, almásrétes, +sajt, gyümölcs.</p> +<p>Margit, a világszép Margit, ebéd alatt gyakran köhécsel, az apja +aggodalmasan tekintget reá. Margit, a világszép Margit, el van +jegyezve a Halálnak. De a Halál másodiknak marad az ő fagyos +csókjával: Margit, a világszép asszony, alig izleli meg a +gyönyörüséget, sirba hervad, mint a papbácsi Márikája. Szép, igen +szép versekben siratta el világszép Margitot az édesapja!</p> +<p>…A feketét a dolgozószobában isszuk meg. Ujra munkába fogunk, +egész délután olvassuk a gyüjteményt s mire végére jutunk a +nótának, mesének, ránk esteledik. Nyilik az ajtó, szobalány jelenti +most, nem a Kálmán gyerek, hogy kész a vacsora. Hiába szabadkozom, +vacsorára is ott kell maradnom. De már csak négyen ülünk az +asztalnál. Kálmánról kisül, hogy ebéd után elment sétálni s azóta – +sétál. Feltünik nekem, hogy Petőfi és Gyulai apósa ebédről is, +vacsoráról is elmarad. Közvetetlen mellette a meleg családi fészek, +s nem kivánkozik belé? Magában ebédel, magában vacsorázik, nyilván +még mindig dohog arra a parasztfiura, „perel“ vele, aki elrabolta +tőle az ő leányát. Aki a világirodalom legszebb dalait irta, mind +Juliához és Juliáról, de végre is – paraszt volt és parasztul +viselkedett…</p> +<p>– Értékes gyüjtemény, – mondja vacsora után Gyulai, – de amig +sajtó alá kerül, még sokkal pótolhatja. Kriza hagyatékában is +vannak balladák, nóták, mesék, ezeket is belevesszük. Az Orbán +Balázs meséit is. Most pedig hazamegy, lefekszik, lefekszem én is. +Tyhü! – nézi meg az óráját, – már elmult 10 óra. Várjon, barátom, +várjon.</p> +<p>Kikotorász a mellényzsebéből egy piculát s hiába tiltakozom, +markomba erőszakolja.</p> +<p>– Van pénzem, tanár ur.</p> +<p>– Jó, jó. De miattam csukták a kaput magára! <span class= +"pagenum"><a name="Page_242" id="Page_242">-242-</a></span></p> +<p>Jaj, Istenem, ha ezt látja világszép Margit, föld alá sülyedek +szégyelletemben. De világszép Margit nem látja, ő már alszik puha +ágyában, ő már álmodik a királyfiról, aki eljön érte s elviszi +messze, messze, ahonnan – nincs visszatérés.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Közeledik a nyár, a székely fiu készülődik haza felé. A +professzor urak sorra irják alá az indexet: nyüzsög benne a +„jelesül“, a „kitünően kollokvált“, az „igen szorgalmas“, de az +összehasonlitó nyelvészet után – csak név: Budenz József. Valahol a +budai hegyek közt kajtatom fel a világhires nyelvtudóst, rám néz, +fejét csóválja, hümmög s végre kedvetlenül veti oda a nevét. Már +első óráján alig tudja elfojtani nevetését a neveletlen székely +fiu. Minden harmadik-negyedik szava:. „hád én“. A második órán már +összeszámolom a „hád én“-jeit: 227 gyült egybe. Maga irta és +litografálta jegyzeteket oszt ki tanitványai közt a derék ember, +összegyül egy nagy csomó nálam is, csupa szó és szó – a lelket nem +találom. Az első padban ülnek hü tanitványai, ezek áhitattal lesik +ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremisz szavakat. Többnyire +zsidó fiuk. Már kezd kiformálódni bennem a fajt fajtól +megkülönböztető vonás. Szegény fiuk, jóval szegényebbek, mint én, +de jobban is türik az éhséget, mint én. Ők szivósak, kitartók, én s +az én fajtám – nem az. Mind gyérebben járok el a tudós professzor +előadásaira, aztán egyszerre ugy elmaradok, hogy idegenül néz rám, +amikor az indexet elébe teszem.</p> +<p>Némi szorongás fog el – mi lesz a vége ennek? De ilyenkor +legyint a magyar: sohasem volt ugy, hogy valahogy ne lett volna. +Igen, igen, valahogy lesz – toldja meg a székely ember, – de jól +nem… Hiszen ha <i>csak</i> az irodalomtörténetből kellene diplomát +szereznem! De össze van bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissé meg +kellene ismerkedni a finn, a vogul, az osztják, a cseremisz +atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot, de csak messziről. Oh, az +irodalomtörténet – az más.</p> +<p>Gyulai rám bizza előadásának jegyzetes kiadását. Fel kell +olvasnom minden ivet kiadás előtt. <span class="pagenum"><a name= +"Page_243" id="Page_243">-243-</a></span></p> +<p>– A maga stilusa egyszerü, világos. Annak a másiknak cikornyás, +zavaros.</p> +<p>„Az a másik“ szépen pénzelt a jegyzetekből – én ráfizetek. Tiz +krajcár egy litografált ivnek az ára, ez is, az is adós marad.</p> +<p>– Osztán mikor fizeti vissza? – kérdezte az egyszeri székely a +másik egyszeri székelytől, amikor a kölcsönpénzt leolvasta. – Hát +amikor pénz lesz, akkor <i>karácsony</i> lesz, – mondta a másik +egyszeri székely. Értsd: amikor pénze lesz, akkor neki +<i>karácsonya</i> lesz. Ez a karácsony, természetesen, sohasem +következik el. Az én adósaim karácsonya sem.</p> +<p>Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor belőlem, de ha az +nem, hát mi? Szerelmes verseimnek csak a cimei jelennek meg képes +ujságok szerkesztői üzeneteiben, ott is a „nem közölhetők“ sorában. +Még elég korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi, sem +Arany, már pedig: vagy – vagy. Átcsapok a prózára: egy egész +esztendő eredménye egy kisded tanulmány a népballadáról – Emilia +Családi köré-ben.</p> +<p>Mikszáth neve kezd feltünedezni, „rajzolja“ a palócait s az ő +utánzói tollán egyszerre egy uj, „se hus, se hal“ müfaj lopódzik be +az irodalomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népet rajzolja, ki-ki +a maga népét. Voltaképpen fotografiák ezek. Lélek nélkül való +fotografiák. E fotografiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiu, +Iritz Dávid a legszorgalmasabb mesterembere. Irányi Dezső név alatt +fotografálja a vásárhelyi parasztokat s egyik lefotografált paraszt +ostorral kergeti végig Vásárhely piacán. Nyilván ő az első +„üldözött“ zsidó. Magam is fotografálni kezdek, le is fotografálom +egy volt tanáromat, de mire megjelenik a fotográfia egy képes +ujságban, már tisztában vagyok azzal, hogy ez nem irodalom. Ma is +szégyenkezve gondolok rá: mily csunya polémia sarjadt ki e +fotografiából.</p> +<p>Két esztendő – sok idő, talán három esztendeig is elhuzhatom, +amig szint kell vallanom: nem leszek tanár. De vajjon lesz-e erőm a +szinvallásra? Elhessegetem a kellemetlen bogarat – mi minden +történhetik <span class="pagenum"><a name="Page_244" id= +"Page_244">-244-</a></span> addig! Már viszek haza annyi +dicsőséget, hogy egy nyáron elélhetek ebből. Egy csomó humoros vers +– nyomtatásban. Egy cikkecske a – Családi kör-ben. Néhány nagy +lepedős ujság, amelyekben megvan örökitve, hogy Gyulai Pál a +Kisfaludy-társaságban bemutatott négy székely népballadát. Hátha +még azt is megirták volna az ujságok, hogy az öreg Szász Károly +mindegyre „felsikoltott“, mint Kazinczy Ferenc, ha uj talentumot +fedezett fel: szép! szép! Ó de szép! A fogoly katona hallása közben +szinte elolvadt a jó öreg. Én meg állok, állok kipirult, diadalmas +arccal, hátul, a padsorok mögött s mosolygok befelé: Hátha tudnád, +amit én…</p> +<p>Gyerünk tovább!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Budai Józsefnek elfogyott a három esztendeje, harmadik +esztendővel a harmadik háromszáz pengő forintja. Sem háza, sem +földje, de van diplomája. Nekem van házam is, földem is, de nincs s +félős, nem is lesz diplomám. De József is füstre teheti a +diplomáját: nem tudja, mit kezdjen vele. „Tiszta kitünő“ József +diplomája. Mondják, az első kitünő diploma a természetrajzi szakon. +Szabó professzor asszisztense a bosnyák ellen harcol, József +helyettesiti: ha valaki, ő kaphatna tanári széket. Szabó professzor +fel is ajánlja készséggel a támogatását, de József, a leányosan +szemérmes József, megesküszik az „istenekre“, hogy amig Tisza +Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, állami iskolában nem lesz +tanár. Neki az Állam és Tisza Kálmán egy személy. József, a +leányosan szemérmetes József, feneketlen gyülölettel szavalja +Bartók Lajos versét, melynek ez a refrénje: Akinek kutyája van, +szólitsa Tiszának. Az Államot, vagyis Tisza Kálmánt nem hajlandó +szolgálni; a református kollégiumokban nincs neki való üresedés. +Nincs, mert alig kezdünk a tanártermelésbe, már el is jutunk a +tultermeléshez, öregedő, diplomás filozófusok kurtanadrágos +fiucskákat sétáltatnak a Duna partján; sokan a postához, a +vasuthoz, a vámhivatalhoz menekülnek – hát József hová menekül? +József Pest közelében, egy uraság gyümölcsösébe <span class= +"pagenum"><a name="Page_245" id="Page_245">-245-</a></span> +menekül, diákcsemeték helyett facsemetéket nemesit. Fizetése egész +esztendőre nyolcvan pengő forint, teljes ellátás (talán egy pár +csizma is): József nagyobb ur a királynál. Ám az uraságot +meglátogatja egy barátja, a kertészt, a házi szőttes ruhást, a +nyakkendőtlent – nem mutatja be: József, a leányosan szemérmetes +József bucsut mond az uraságnak, a kertnek, indul hazafelé.</p> +<p>Közben József a gyümölcstenyésztésről, a méhészetről igen sok +okos cikket ir. A méhészetnek már egyesülete is van, az +egyesületnek szakközlönye is. Kriesch müegyetemi tanár a +szerkesztője, a méhészet fanatikusa, aki a szerkesztői üzenetekben +igy lelkesiti a magyart:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Méhészetnek +rendületlenül<br /></span> <span class="i0">Légy hive, ó +magyar!<br /></span></div> +</div> +<p>A lelkes ember nagyrabecsüli Józsefet, felszólitja: vállalja el +az egyesület titkárságát, 600 pengő forint a fizetés, s emellett a +hivatal mellett kertészkedhetik is valahol Pest közelében. József +vállalja, de megtudja, hogy az egyesület néhány száz pengő forint +segélyt kap az Államtól – nem, nem, soha, amig Tisza Kálmán lesz +Magyarország miniszterelnöke!</p> +<p>Most, ha regényes korrajzot irnék, költött históriákkal, +anekdotákkal tarkitottat, félbeszakitanám József pályafutásának +rajzát: a következő kötetre hagynám e pálya folytatását és +alkonyát. Ravaszul megvárakoztatnám az olvasót, mint ahogy ezt +minden magához való eszü iró cselekszi. De ez a könyv sem nem +regény, sem nem regényes korrajz. Mindössze annyi a hamisság a +cimében, hogy nemcsak egy népnek, nemcsak egy embernek a története, +de többé is, köztük a Budai Józsefé is. Nem várakoztatom a nyájas +olvasót, – hátha kezemből kihull a toll? Fittyet hányva hát minden +irodalmi szabálynak, egy lélekzetre teregetem elé József életét és +pályáját, röviden, igen röviden.</p> +<p>József nyakába veszi a nagyvilágot, megy, mendegél s egyszerre +csak egy kis faluba ér. Magyar és <span class="pagenum"><a name= +"Page_246" id="Page_246">-246-</a></span> oláh lakta erdélyi +falucska ez. Iskola is van benne, mégpedig községi, de tanitója +nincs. József megpályázza s bár nincs tanitói, csak tanári +diplomája, megválasztják. Meg. Éppen jókor, neki való időben +történik ez: követválasztás esztendejében. József boldog, van az +ellenzéknek is jelöltje. Nosza, fanatizálja a népet, szidja Tisza +Kálmánt, de nem sokáig, mert a vármegye főispánja Bánffy Dezső. Ez +az ember nem ismer tréfát: csendőrszuronyok közt zsuppoltatja +Józsefet haza, a falujába, ahol neki már sem háza, sem földje, de +van édesanyja, aki keblére ölelje a „tékozló“ fiut. Azt a tékozló +fiut, aki már sok-sok ezer fát ültetett, oltott, szemzett, uj +gyümölcsfajtákat teremtett; s aki, lám, mégis tékozló, mert házát, +földjét eltanulta s a vég? Csendőrök hozzák haza az özvegy anyához: +itt a fiad!</p> +<p>Mi a haza? kérdi a költő. – A legjobb anya, feleli ugyanő. Mért +legjobb anya? Mert mindent ád. Szeressük hát! Azért szeressük, mert +mindent ád? És ha, szegény, nem tudna mindent, sőt semmit sem adni, +ne szeressük? A haza más néven: állam. S mi az állam? Fejős tehén. +Az a fejőstehén, amelyet senki sem szeret etetni, de mindenki siet +megfejni. Igen, a haza csakugyan a legjobb anya. És én ezzel a +legjobb anyával egy szintre állitom a „tékozló“ fiu anyját. Az +igazi a valóságos tékozló fiuét is.</p> +<p>Meggyalázva kerül haza Budai József, s az édesanyának nincs +hozzá egy zokszava. A kopaszodó fejü fiut kisgyermekként dédelgeti, +vigasztalja; könnyeit visszafojtja, csak titokban siratozza +szerencsétlen fiát. Öreg asszony, öreg fiu együtt ültet, palántál, +kapálgat az ősi kertben; együtt hallgatják a szorgalmas méhek +zümmögését; együtt fogják be a kirajzó méhcsaládot; együtt +nemesitik a vadcsemetéket, ültetik más földbe a +„gyöknemeseket“.</p> +<p>De szép, de bájos idilli élet ez!</p> +<p>Hiába került haza József csendőrszuronyok közt, a nép megérzi +benne a nagy embert. Azt az embert, aki szüntelen a +halhatatlanságnak dolgozik. Már nem csufolják Bodost; már nem +kukukkolnak a bodosi ember <span class="pagenum"><a name="Page_247" +id="Page_247">-247-</a></span> után. Már nem csufolják a hosszura +nőtt pityókával, amely a szomszéd földjébe nyulik át: no, most, kié +a pityóka? Csudálkozva hallják, látják, hogy a legfinomabb almák, +körték, szilvák a bodosi kertekben teremnek. Ezeknek a fáját mind +Budai József oltá! Ez a csuda-ember folyton ujabb meg ujabb fajták +teremtésén töri a fejét s nem hiába töri. Összepárositja a +batulalmát az aranypárménnal s lesz a párositásból uj alma: batul a +formája, aranypármén a szine s gyümölcsszedéstől uj +gyümölcsszedésig eláll. Mikor aztán beültet minden talpalatnyi +földet, ami csak beültethető; amikor már csak a vén emberek kopasz +feje beültetlen s csak a száraz fuszujkakaró beoltatlan, József +ismét nyakába veszi a világot. Tizesztendő multán kincses +Kolozsváron bukkan fel puritán alakja – háziszőttes ruhában, +nyakkendő nélkül: professzor a községi leányiskolában. Községiben, +amely az államtól nem kap segélyt. És esküszik az „istenekre“, hogy +kivándorol Amerikába, ha tiz esztendőn belül nem Apponyi lesz a – +miniszterelnök. Az 1890-ik esztendőt irjuk akkor: Tisza Kálmán +uralmának utolsó esztendejét.</p> +<p>Apponyiból nem lesz miniszterelnök sem tiz, sem husz, sem +harminc esztendőn belül, József pedig nem mehet Amerikába, mert +képtelen itthagyni a hazát, az édes anyaföldet, az édes anyaföldön +a legjobb anyát, aki minden nyáron szivrepesve várja a „tékozló“ +fiut. József ma vén ember, a miskolci református kollegiumban +nemesiti a gyermek- s a miskolci szöllőskertekben a vadcsemetéket. +Innen küldi haza, az édes anyaföldre boldognak, boldogtalannak a +gyöknemes szilva-, meggy-, cseresznyecsemetéket; innen készülődik +haza – teleültetni zölderdő-zugásos, vadgalamb-szólásos szép +Erdővidéket s aztán – pihenni a bodosi temetőben. És József nem +mehet haza fát ültetni, nem mehet haza meghalni: József, a +faültető, a halhatatlanságnak dolgozó József szertenéz és nem leli +honját a hazában… Epedve néz ő is Kelet felé, mindég csak Kelet +felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé – szegény öreg barátom, +hová jutottunk, mire jutottunk!</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_248" id= +"Page_248">-248-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT13" id="CHAPT13"></a>TIZENHARMADIK FEJEZET.</h2> +<p class="summary">Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki +meghalni készül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen.</p> +<p>Vágtat a gyorsvonat. Kelet felé vágtat a csillagos téli +éjszakában. Igen bús képü ifju didereg egyedül, szorosan magára +huzza a honi zekét. Vastag, szürke kigyó hever lomhán a lába alatt: +pléhcső az, amelyet a pesti pályaudvaron forró meleg vizzel +töltöttek meg s Szolnokon már hideg, szinte oly hideg, mint az +emberek, akiktől ez a búsképü ifju menekül. Haza, haza, az édes +anyaföld kebelére – meghalni, meghalni!</p> +<p>Másodosztályu szakaszban ül a búsképü ifju, életében először s +véli: utolszor. Ha a kocsiszakaszoknak falai nem volnának, akár +sétálhatna is fel s alá, emberi lénybe nem ütődnék. Hét esztendőt +kell még várnunk, amikor majd zsufoltan lihegnek a vonatok. Még +talán nem is mer álmodni arról a nagyratörő felsőmagyarországi +ifju, hogy ő belőle miniszter lesz, a vasutak minisztere; hogy ő +fogja megakadályozni halni készülő ifjaknak egyedül való utazását. +Pesttől Brassóig a harmadosztályu jegy 22 pengő forint, a +másodosztályu jegy 32, az első osztályu 40. De jön, már közeledik a +vasember, aki a 22 pengő forintot négyre szállitja, a harminckettőt +nyolcra, a 40-et tizenötre – ez az ember nem fogja türni, hogy +üresen száguldjon a vonat; nem fogja türni, hogy halni készülő +ifjak kényelmesen gondolhassák végig haszontalan életüket s +zavartalan csinálják meg a végszámadást: ebből a „dilemmából“ pedig +csak egy a menekvés – a halál.</p> +<p>Mely megdöbbentő komolyan mondja a búsképü <span class= +"pagenum"><a name="Page_249" id="Page_249">-249-</a></span> ifjú: +ebből a dilemmából nincs menekvés! Először is megállapitja, hogy ő +kedvet voltaképpen egyetlen pályára sem érzett. Hogy ő a tanári +pályát csak azért választá, mert a révbe jutásnak legrövidebb utja +ez. S ha már ezt választá, miért nem hagyta mindjárt faképnél a +vogul, osztják, a mordvin, a cseremisz atyafiságot. Ha például a +históriát választja… most zsebében volna a diploma, nem +foglalkoznék a halál gondolatával, nem csalt volna meg két öreg +embert, mint ahogy azt Benkő Ádám cselekedte! Az irodalom… Igen, +igen, már nyomják a könyvet, de siker ez? Ezt a könyvet <i>csak +gyüjtötte, nem irta</i>. Hát, hadd nyomják! A humoros versikék? +Egy-két „rajz“? Hat hónapja hever egy nagy napilap fiókjában egy +kézirat, amelytől sokat várt. Ahhoz való bátorsága sem volt, hogy +személyesen adja át. Az élhetetlen, a gyáva fiu megkéri egy +barátját: Nézd, neked jó embered a „Sándor bácsi“. Vidd el hozzá s +kérd meg: sétáljon át az egyetemi könyvtárból az Athenaeumhoz: ott +valamelyik nagylepedős ujságnak adja oda. Sándor bácsi viszi, +hogyne vinné s hozza is a jó hirt: jön, jön, jönni fog! És hat +hónapon át minden nap megvesz az élhetetlen ifju egy nagylepedős +ujságot, s minden nap csalódottan ejti el. És nincs mersze felmenni +a szerkesztőségbe: Kérem, szerkesztő ur, Szilágyi Sándor volt +szives átadni egy tárcámat. Azt mondta: közölni fogják…</p> +<p>– Nem vagy életrevaló, gyáva vagy, fiatal barátom, – halj meg! – +mondja ki magára a halálos itéletet a búsképü ifjú. Sem tanár, sem +iró, semmi sem vagy, halj meg!</p> +<p>– De voltaképpen mit is kezdenék a tanári diplomával? – kérdezi +az ifjú.</p> +<p>A multkoriban tanuja volt a Sugár-uton, amint egy öregedő +diplomást megrugdosott a – tanitványa. Budai József – néptanitó; +Kont Ignác Párisba ment katedráért s kapott is. Elment, mert itt +nem kapott. Egy az, hogy „kevés a fóka“, más az, hogy Kont Ignác +zsidó, a hitétől nem tud megválni, az agg Trefort pedig zsidót nem +nevez ki. Vajjon álmodhatja-e a halni készülő <span class= +"pagenum"><a name="Page_250" id="Page_250">-250-</a></span> ifjú, +hogy tizenöt esztendő mulva ez a Kont Ignác még az ő könyvéről is +fog irni – francia folyóiratokban! Éppen arról a könyvéről, amelyet +a halni készülő ifjú a magyar népről irt, a föld népéről, annak sok +s nagy szenvedéseiről, küzdelmeiről, s arról a nagy esztendőről, +amikor emberré, szabad emberré lett a jobbágy!</p> +<p>– Voltaképpen, – elmélkedik az ifju, – ha már szertefoszlottak a +szép álmok, vissza kellene térnem az édes anyaföldhöz. Meg kellene +fognom az ekeszarvát. Igen, kissé elkényesedtem s tavaly nyáron már +megcselekedtem, hogy cérnakeztyüt huztam a kezemre, ugy +gereblyéztem a szénát. Édesapám rám-rámnézett, fejét csóválta, +hümmögött, de nem szólt. Se baj, majd munkához durvul a kezem! +Igen, igen, de előbb töredelmes vallomást kell tennem… Hogyan is +kezdeném? Igy: édesapám, én… Az ifjú itt elakad. Elég szépen +végiggondolja a drámai jelenetet, talán meg is tudná irni, de +elmondani?! Soha, soha! Egyébként nem kell mindjárt vallomást +tennem. Van még néhány hónapom, nyárra igértem a diplomát, addig +még sok minden történhetik…</p> +<p>A vonat pedig vágtat, vágtat, viszi az ifjut: még mindig egyedül +didereg. Kihült már az a szürke kigyó is, amelyet a kolozsvári +állomáson fektettek a lába elé. Már az utolsó alaguton is +átszáguldott. Már látja azt a dombon ülő tornácos kőházat, ahol +kinyilt az első szerelem virága. Kirepült a madár a fészekből. +Vajjon boldog-e? Isten áldjon, Ilona! Megyek meghalni! Hallod? +Megyek haza, meghalni!</p> +<p>Délben áll meg a robogó vonat az utolsó állomáson. Ágostonfalva +a neve. Oláh falu. Már piroslik benne egy-két cserépfödeles ház. +Vasutas emberek háza. A többi ház még mindig zsupfödeles. Egy födél +alatt telel ember és állat. Csudálatos, csak át kell mennünk az Olt +hidján, cserépfödeles házak mosolyognak felénk minden faluból. +Jobbra Köpec, balra Barót: mind a kettő már több a falunál, kezd +formálódni városias képe. Olt két partja mentén a szántóföld, a rét +– ugyanaz. S im, az egyik <span class="pagenum"><a name="Page_251" +id="Page_251">-251-</a></span> part mentén még mindig egy födél +alatt, zsupfödél alatt ember és állat. A másik part mentén +cserépfödeles kőházak, csürök, istállók. Ki érti ezt?</p> +<p>Gábor bácsi vár az állomáson. Három falu jegyzője – lám, ő +szerzett diplomát, pedig édesapám azért nem tanittatta tovább, mert +kicsit nehezen tanult. Ő most a falu legnagyobb gazdája, szánt-vet +s a mellett három falu dolgát végezi. Ő méltó unokája András +nagyapónak, nem hiába épült a háza is András nagyapó házának a +helyén. Ő sem tart hivatalos órát, amint András nagyapó sem +tartott: éjjel-nappal nyitva háza az ügyes-bajos embereknek. +Szereti a nép, nemcsak azért, mert véréből való vér, hanem főképpen +azért, mert a maga vérét nem tagadja meg, irásaiért egy piculát sem +fogad el. Ő három esztendő alatt végezte a szentgyörgyi „normát“, +én nekem meg tizenöt esztendő kellett arra, hogy nagy Senki váljon +belőlem.</p> +<p>Sikos a hó, szalad a szán, de a Pista nélkül, más társsal röpül +a Fecske.</p> +<p>– Eladták a Pistát?</p> +<p>– El.</p> +<p>– Miért?</p> +<p>– Egyszer elragadta a legényt, s emiatt édesapám eladta.</p> +<p>– Oh, Istenem! Szegény Pista! Be sajnálom! Tiz esztendeig vitt +Udvarhelyre meg vissza!</p> +<p>Nevetve beszéli Gábor bácsi, hogy a legény felbőgte a falut, +amikor a Pistát uj gazdája elvezette. Ott akarta hagyni az +„öreget“. Hogy ha elragadta, őt ragadta el, nem mást. Aki fél a +Pistától, ne üljön utána.</p> +<p>És igy tovább.</p> +<p>Kicsordul a könny a tékozló fiu szeméből. Nem a hideg, a +fájdalom csorditja ki. Ha nem szégyellené, sirva fakadna. Alig-alig +tudja visszafojtani.</p> +<p>– Száz forintot adtak érte, – mondja Gábor bácsi. – Pedig öreg +volt már.</p> +<p>– Én meg a világ minden kincseért sem adtam volna, – mondja a +tékozló fiu. <span class="pagenum"><a name="Page_252" id= +"Page_252">-252-</a></span></p> +<p>– Megvolt-e a vizsga? – tereli a beszédet másra Gábor bácsi.</p> +<p>– Az egyik, – füllent a tékozló fiu.</p> +<p>– Hát a másik mért nem?</p> +<p>Felelhetett volna igy:</p> +<p>– Azért, mert én még mindig bolond poéta vagyok, aki a világ +minden kincseért sem adtam volna el a Pistát.</p> +<p>De ez a felelet csak most, irásközben, jut eszébe. Akkor igy +felelt:</p> +<p>– Mert két vizsgát kell kiállanom. A másikra májusban kerül a +sor.</p> +<p>Barót között szalad a szán, a tékozló fiu tekintete a postaház +ablakára röppen s elfogja egy nyájas arcu öreg ember mosolyát. +Gergely Ferenc bácsi ez az öreg ember. Felköszön a tékozló fiu, +szeretettel integet le az öreg ember. A tékozló fiu egy röpke +pillanatban leolvassa az öreg ember gondolatát: Ez a fiu most viszi +a diplomát. Mégis csak jót cselekedtem, hogy azt a levelet nem az +apjának adtam ki…</p> +<p>S ennek az embernek egyszer majd, talán nem is sok idő multán, +háborogni fog a lelkiismerete: hát ezért a fiuért szegtem meg +hivatalos eskümet!?</p> +<p>Ihol, már Bibarcfalva közt repül a szán. Kapu előtt álldogál az +öreg esperes. Melegen süt a déli nap, csurog az eresz alja, az +enyhe melegben sütkérezik az öreg, hosszuszáru pipa a szájában: +egyike azoknak az öregeknek, akik a Rika-erdőben „megfiatalodtak“ +volt… Ez az öreg ember tanuja volt az első lépésnek s most +örvendezve állitja meg a szánat. Hohó! Isten hozta, öcsém. A +Mikó-kollégiumban üres egy állás, pályázza meg.</p> +<p>Nem is kérdi: megvan-e a diploma, oly jó hire van a tékozló +fiunak.</p> +<p>– Köszönöm, köszönöm, pályázni fogok!</p> +<p>A Mikó-kollégiumban… Ama Mikó Imre kollégiumában, akiről a +tékozló fiu ódát irt, ódát, mely az udvarhelyi önképzőkör +Emlékkönyvébe „dicsérettel“ iratott be. <span class= +"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span></p> +<p>– Hogyne, hogyne, pályázni fogok a halálra, de, hajh! én rólam +nem irnak ódát!</p> +<p>Elhagyják Bibarcfalvát, önkéntelen jobbra pillant a fiu: Budai +József faluja szinte összeolvad a hegyekkel, alig látszik a hótól. +No, kis falu, nemsokára hazajön faültető fiad. Amint kitavaszodik, +kortesek lármájától lesz visszhangos hegy, völgy – s a te fiadat +csendőrök hozzák haza…</p> +<p>– Van-e már jelöltjük? – kérdi váratlan a tékozló fiu.</p> +<p>– Van. A főispán fia.</p> +<p>– Megválasztják?</p> +<p>– Meg. <i>Rá kell szavaznunk.</i></p> +<p>– Természetes, – mondja gunyosan a tékozló fiu.</p> +<p>Már ismeri a főispán-fiu programmját. Elmondta a Szikszay-ban, +vacsorázás közben. Rövid, de velős programm. „Atyafiak! Én is +szamár vagyok, ti is szamarak vagytok – válasszatok meg!“</p> +<p>– Eh, ördög bánja a főispán-fiu programmját. Mit bánom én: ki +viseli majd az én népemnek a képét!</p> +<p>Feléje csillog hegy tetejéről a nagybaconi templom bádogfödeles +tornya, csillogtatja a lemenő nap – bizonyos, hogy az a torony +semmit sem sejt a tékozló fiu lelkének vergődésiről, nem hallja +szive hangos dobogását, amikor egy másik tornyot pillant meg: a +kisbaconi templomét. Épp most kondul meg a nagyharang. Még mindig a +vén Mihály András kongatja, aki tiz év előtt széket tett az ő lába +alá, amelyről vékony hangon hadarta el Istent dicsérő könyörgését. +Mind azt mondja a nagyharang: je-re ha-za, je-re ha-za, – mintha +bizony hivás nélkül is nem azt cselekedné. No, majd mást mondotok +kettesben, ha egyszerre két kötelet rángat vén Mihály András. Mind +azt fogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe temesd el!</p> +<p>Ilyen bolond gondolatokkal foglalkozik a tékozló fiu, ezekkel +érkezik meg falujába. Még áll András nagyapó gyümölcsöskertje a +falu alsó végén, a havas koronáju öreg fák komoran merednek rá: +hát, <i>ezért</i> ültetett minket a te nagyapád!? Szép uj kőház +fehérlik a <span class="pagenum"><a name="Page_254" id= +"Page_254">-254-</a></span> patak partján: Gergő háza ez. Már nem +Gergő, de Gergely. Benkő Gergely gazduram.</p> +<p>– Lám, ilyen szép kőházam volna most nekem, talán szebb is, ha +nem szavalom időnek előtte a Megfagyott gyermek-et. Talán éppen +ezen a farsangon vinnék asszonyt a házhoz. Nem, ezen a farsangon +nem vihetnék, hisz hátra van még egy sorozás…</p> +<p>– Ej, de szép kőház ez is. Ugy-e, a Benedek Szabó Gáboré?</p> +<p>– Az. Ősszel jön haza katonaságból, de az apja már felépitette a +házat.</p> +<p>(– Ez is iskolatárs, ez is boldog ember, boldog az egész világ, +csak én vagyok boldogtalan.)</p> +<p>Hát ez mi? A fürész-utca sarkán régi kőház, a gyámoltalan Benkő +Laji háza, azé a Benkő Lajié, aki hajdanában-danában oly +szégyenletesen bukott el a kántori pályázaton. A ház elejébe ajtó +vágva, ajtó felett fekete tábla, rajta fehér betükkel:</p> +<p class="bbox"><i>Kohn József kereskedése.</i></p> +<p>– Mikor jött ide?</p> +<p>– Az ősszel.</p> +<p>– Milyen ember?</p> +<p>– Derék ember, csak egy hibája van: ha házamhoz jön, száraz +kenyérnél egyebet el nem fogad…</p> +<p>Ez a székely ember, ez. Neki csak az nem tetszik a zsidóban, +hogy kenyérnél egyébbel nem kinálhatja meg.</p> +<p>Ha kiváncsi vagy, nyájas olvasó, megsughatom: az 1881-ik +esztendőben járunk.</p> +<p>Átsuhanunk a nagy hidon, hirtelen kanyarodás: nyitva már a +galambbugos kapu, István nagyapó kapuja, ki kétszer járta meg +Pestet a franciára mentében s – hazajött. Sebbel, de hazajött. +Hiszen én is sebbel, de hazajöttem; ugy-e, hazajöttem, +édesanyám?</p> +<p>– Ó édes fiam, de szintelen vagy! Hol hagytad az arcod +pirosságát?</p> +<p>– Pesten, édesanyám, Pesten.</p> +<p>– Megfáztál, ugy-e?</p> +<p>– Nem, édesanyám, nem. <span class="pagenum"><a name="Page_255" +id="Page_255">-255-</a></span></p> +<p>– Éhes vagy, ugy-e?</p> +<p>– Nem, édesanyám, nem.</p> +<p>– Erre, erre, a kicsi „házba“, itt nyugodalmasabban +tanulhatsz.</p> +<p>– Mi nem háborgatunk, – mondja édesapám. – Sokat kell-e még +tanulnod?</p> +<p>– Nem, már nem sokat…</p> +<p>Uccára néz a kicsi „ház“ (ház a székelynek a szoba is), két +ablakkal néz az uccára, egy kicsi ablakkal a veteményes kertbe: a +tyukleső ablak ez. A nyitott tüzelőben vigan lobognak a hosszu +bükkfahasábok: enyhe meleg árad szét a szobában, zsibbasztó, +bizsergető melegség. Ha itt maradhatnék örökre, mindörökre! – +nyillalik át a tékozló fiu szivén. Valaha régen feketére festett +asztal a szoba közepén, felette függő lámpa: diákkori lámpa. Az +ablaknak támaszkodik egy kis asztal: a diákkori asztal. Egy kis +heverődivány, háznál szőtt a takarója. Egy alacsony lábu ágy. Ha +akarom: ágy, ha akarom: divány. Két-három szék, köztük egy +össze-vissza faragcsált: a diákkori szék.</p> +<p>Kirakosgatja a könyveit az asztalkára, sorba állitja a neki való +kedvesebbeket, a többit a ruhapadba dobálja: – vajjon látom-e +többet? De valamit a táskában hagy: Ezt akkor veszem ki és zárom az +asztalfiába, ha egyedül leszek…</p> +<p>Pattog, duruzsol, dorombol a tüz s egyszerre, mit gondol, mit +nem, a tékozló fiu lehuzza a cipőjét, a harisnyáját, a diáki széket +a tüzhely elé állitja, leül a székre, lábát fölteszi a padkára s +ugy melengeti, piritgatja talpát. Igen tetszik neki a gondolat, +hogy: „gyermek vagyok, gyermek lettem ujra“, s nem látja meg magán, +hogy valójában is az: gyermek, gyermek, ezerszer is gyermek, +haszontalan, rossz gyermek.</p> +<p>Az öregek örvendeznek, hogy „ujra gyermek lett“, gyönyörködnek a +talpát piritgató nagy legényben. Édesanyja könyezve elevenitgeti +fel, amikor a kicsi kis legényke ráült a kemencepadkára s +lábacskáját ugy piritgatá.</p> +<p>– Ó de megnőttél, édes fiam!</p> +<p>Benne van e sóhajtásban: de szeretném, ha még <span class= +"pagenum"><a name="Page_256" id="Page_256">-256-</a></span> +pendelyes gyermek volnál. Ölembe vennélek, két karommal keblemhez +ölelnélek, csókolnálak.</p> +<p>A tékozló fiu is elsóhajtja magában: „Bár maradtam volna mindég +gyermek!“</p> +<p>Átmennek a „nagyházba“, a virágoskertre nyilóba: ott +vacsoráznak. Az ablakon átfehérlik a tél. A virágoskert mélyen +alszik a hó alatt. Ablak alatt, a fal tövében, alszik a mályva +elszáradt torzsa is. Nemsokára itt a kikelet, elolvad a hó, mályva +gyökeréből uj élet hajt ki s majd a meleg nyárban mályvavirágok +hajolnak be a nyitott ablakon. De ő ezeket a behajló virágokat már +nem fogja látni…</p> +<p>– Egyél, fiam, egyél. Most is oly kicsiétü vagy, mint +gyermekkorodban.</p> +<p>Piszkálgat a vacsorában, nem tud a lelke megszabadulni a +mályvavirágoktól, amelyek majd behajolnak az ablakon.</p> +<p>– Ó Istenem, min gondolkozol? Neked valami nagy bánatod van, +fiam!</p> +<p>– Dehogy van, édesanyám, – riad fel. – Tudja, min gondolkozom? +Azon gondolkozom, hogy milyen utálatos az a nagy város s hogy +milyen kedves, milyen szép ez a mi kicsi falunk.</p> +<p>Mondja a tékozló fiu édesanyja és könnybe borul a szeme:</p> +<p>– Azt mondta Ignácka is mindég; mindenütt jó, de legjobb +otthon!</p> +<p>– No, ugy-e? – kap Ignácka mondásán. (Aki szörnyü halálnak +halálával, ha meg nem hal, most bizonyosan pap s talán ő is követné +a példáját. – Lám, lám, a papunk épp elkészülődik innen, pap +lehetnék itthon…) – Bizony igaza volt Ignác bácsinak (még nem merem +Ignáckának mondani): mindenütt jó, de legjobb otthon. Sokszor +eltünődöm azon, nem jobb lett volna-e, ha itthon maradok, a +kollegiumba nem megyek; azon a sok pénzen, mit rám költöttek, +földre földet vett volna édesapám…</p> +<p>Idáig hallgatott a tékozló fiu édesapja, most megszólal:</p> +<p>– Ezen én is sokszor eltünődtem, de mi haszna <span class= +"pagenum"><a name="Page_257" id="Page_257">-257-</a></span> most a +tünődésnek. A kis malac is igy rítt, amikor künn a határon meglepte +az esső: Hogyha én ezt tudtam vóna, köpenyeget vettem vóna! Nagy +kedved volt a tanulásra, kedvedet nem szegtem – igaz-e? Azt hiszed, +nem sirt a szivem, amikor a földjeidet eladogatni kezdted? Pedig a +bátyád szánt rajta. Hát csakugyan megbántad? – s gyanakodva szegezi +tekintetét a fiura.</p> +<p>– Ne-em, nem bántam. Aztán mi haszna volna, ha megbántam is. De +– de – elnézem itt magukat. Felnevelték a gyermekeiket, ki erre, ki +arra elrepült…</p> +<p>– Gábor itthon maradt.</p> +<p>– De nem lakik magukkal. Senkisem lesz maguk mellett, ha egészen +leöregednek. Betegség ha ágyba fekteti, ki ápolja? Én oly messze +leszek maguktól!</p> +<p>– Fiam, – mondta most igen komolyan az édesapám – amikor én +téged Udvarhelyre vittelek, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy ezt +a gyermekemet a világnak nevelem, nem magamnak.</p> +<p>– Én is tudtam! – sir bele a tékozló fiu édesanyja.</p> +<p>– A mi öregségünk, a mi betegségünk ne búsitson, fiam. A +szántó-vető ember, amikor elérkezik az ideje, lefekszik s fekszik, +ameddig Isten úgy rendeli, aztán vagy felkel vagy sem. Értem én az +én egyszerü elmémmel is a te gondolatodat. A tanulás megfinomitotta +a testedet is, a lelkedet is. Bársonnyá finomult rajtad a zeke. De +maradtál volna csak itthon, a gazdaság volna minden gondod, s +fekhetnénk betegen, meg-megkérdeznéd: hogy van, édesapám? Hogy van, +édesanyám? – s mennél a dolgod után.</p> +<p>– Édesanyám öt esztendeig ápolta az édesanyját. Maga is sokat +emelgette, édesapám. Emlékszem, világosan emlékszem erre.</p> +<p>– Jó, jó, – zavarodott meg a tékozló fiu édesapja. – No, eridj, +feküdj le.</p> +<p>– Eridj, eridj, – biztatja édesanyja is. – Miattunk ne búsitsd a +szivedet.</p> +<p>A tékozló fiu átmegy a kicsi szobába, reménytelenül dül le az +ágyra: vége, vége, vége! Mondhatom-e meg ezeknek az egyszerü +embereknek az igaz valóságot?! <span class="pagenum"><a name= +"Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> S ha meg merném is +mondani: világcsufjára maradhatok-e itthon? Eléje mered a +gyámoltalan Benkő Laji szomoru példája. Haza szorul az ősi házba, +az ősi földre. Szép gazdaság marad rá. De gyenge arra, hogy +megfogja az ekeszarvát, a kasza nyelét; egész falu kacagja, amint +az ökör mellett mendegél, mint egy béresfiu, s az ekeszarvát a +cseléd fogja: ez a gazda, ő a béres, ökörhajtó kisbéres. – Én ugyan +megfognám az ekeszarvát is, a kasza nyelét is, de már trágyás +szekéren – piha! – mégsem szeretnék ülni. Szeretem az erdőt, de már +mégsem szeretnék téli hajnalon kibujni a meleg ágyból: befogni a +lovat, az ökröt; felmenni az erdőbe; ott egy bükkóriást levágni, +szánra fektetni, – aztán: fogom a gyeplőt, gyi! gázolok a hóban, +mig a bükkóriást hegy oldalából kivontatják a lovak, ki az utra. +Hiszen, ha ott lehetne kezdeni, hogy már künn áll a szán az uton, +ott felülök s csak fognom kell a gyeplőt!</p> +<p>Eszébe jut a gazdaságnak sok nehéz, durva, kellemetlen munkája: +– Vajjon hozzá tudok-e durvulni majd?</p> +<p>Hajnal felé nyomja el az álom, az édes hajnali álom. Későn +ébred, rá süt a tüzhely lobogó lángja: – Vajjon ki tett tüzet? +Édesanyám vagy a cselédleány? Bizonyosan az édesanyám… Ő hozza be +tálcán a kávét nagy, talpas pohárban. A tálcán egy ujság is.</p> +<p>– Ágyban iszod-e meg a kávét, édes fiam? Erősen megfáradtál, +ugy-e, a hosszu uton?</p> +<p>– Nem, nem, fölkelek. Tegye az asztalra, édesanyám. Hát ez +miféle ujság?</p> +<p>– Gábornak küldik egy hónap óta. Ingyen küldik neki is, a +birónak is.</p> +<p>Átadja az ujságot. Az <i>Ellenőr</i>. Lángba borul a tékozló fiu +arca:</p> +<p>– Ez az a bizonyos ujság, amelynél hat hónapja hever a tárcám! – +Haraggal löki félre. – Hiszen értem, értem, hogy mért küldik ingyen +jegyzőnek is, birónak is. Követválasztás lesz a nyáron! Micsoda +pazarlás! <span class="pagenum"><a name="Page_259" id= +"Page_259">-259-</a></span> Mintha bizony e nélkül nem választanák +meg a főispán fiát!</p> +<p>Gyorsan felöltözködik, megissza a kávét, aztán mégsem állja meg: +felveszi az ellökött ujságot, a vonal alá röppen a tekintete: az ő +tárcája még mindig ott hever a szerkesztő asztalában, vagy tán nem +is hever már ott, rég a papirkosárba került; papirkosárból a hentes +boltjába; hentes boltjából szegény diákok asztalára, szalonnától, +töpörtyütől zsirosan…</p> +<p>– Igy is jó, – mondja magában. S ha megjelent volna, mielőtt +eljövök? Változtat-e az én lelkem nyomoruságán? Ujabb tárcát irok s +az is elhever ujabb hat hónapig.</p> +<p>„Még egy választás – olvassa a vezércikkben – egy táborban lesz +a nemzet, a szabadelvüpárt táborában.“ – Ott lesz, ott, a főispán +fia feltétlenül ott lesz. Hát én hol leszek?</p> +<p>Egyedül van a szobában, de azért óvatosan körülnéz. A táska +fenekéről kihalássza a hatlövetü pisztolyt, meg a kis skatulyát, +amelyben fürészpor közt 25 golyó. Hirtelen beteszi a diákasztal +fiókjába, a kulcsot ráforditja, zsebredugja. Éppen jókor, mert +belép az édesapja. Jókedvet mutatva mondja:</p> +<p>– Ejnye, ejnye, hát ilyen későn kelnek fel Pesten a – +gazdák?</p> +<p>– Fel tudok én kelni hajnalban is, édesapám. Majd meglátja +holnap!</p> +<p>– No-no. Hiszen csak tréfálok. Akkor kelsz, fiam, amikor jól +esik.</p> +<p>– Lássa, lássa, édesapám, ha gazda volnék, maga még most is +heverne az ágyban. Már fenn volnék az erdőn, már le is vágtam volna +egy bükkfát. Nem volna jó?</p> +<p>– Jó, jó, de minek beszélsz hiábavalóságot? Ha itthon maradtál +volna, én akkor sem heverésznék az ágyban. Hajnalban kipattan a +szemem s künn talál a virradat. Én erre születtem, te másra +születtél: Isten rendelte ezt igy! Ezt a sok könyvet mind meg kell +még tanulnod? – mutat a tékozló fiu legkedvesebb könyveire? +<span class="pagenum"><a name="Page_260" id= +"Page_260">-260-</a></span></p> +<p>– Fejemben vannak már, csak lapozgatok bennük.</p> +<p>– S mégis nyárig várakoznod kell?</p> +<p>– Ez a rend. Elébb vizsgáznom nem lehet.</p> +<p>– No, jó, nyugszik meg s hivja a tékozló fiut, hogy nézze meg a +gazdaságot.</p> +<p>Örömmel látja, hogy egy pajta még teli. Két ökör, két ló, két +tinó, három tehén, öt-hat növendékborju.</p> +<p>– A pásztor ember – mondja a föld öreg szerelmese – egy kecskén +kezdi s egy kecskén végzi. Ahogy kezdettem, ugy végzem én is. A +bátyádnak már jóval több van; a leánytestvéreidnek is. Ez az +igazság. Az éfiaké a jövendő, öregeké a kuckó. Ha mi marad ebből, +neked marad, ámbátor sok ökrömet ette meg Pest…</p> +<p>– Igaz, igaz. Pestnek nagy a gyomra. Sokat eszik.</p> +<p>Szeretné mondani: Ezzel a gazdasággal meg merném kezdeni az +életet, – de belátja, hiábavaló a ravaszkodása, hiába való a harc +az életért, – meg kell halni, meg!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Telnek, mulnak a napok, a tékozló fiu mennél kevesebbet mutatja +magát a faluban. Várja a tavaszt, különösen a feltámadás ünnepének +a virradatát: a tékozló fiu még mindig azt hiszi magáról, hogy ő +poéta; hogy ha kissé kedvez neki a szerencse, talán – – –. Igen, +azt hiszi, hogy ő poéta s de szép lesz, de poétikus lesz husvét +hajnalán, amikor dereng az ég, amikor éppen kapaszkodik az öreg nap +a hegyek hátán, akkor nyomja szivéhez a pisztolyt: Isten veled, +élet! Valósággal kéjeleg a tékozló fiu a gondolat nagyszerüségében, +bár meg-megzavarja a lélekrenditő jelenet, amelynek napfölkelte +után szinhelye lesz a kis szoba, amikor oda belép egy öreg asszony +– nem, ezt végig gondolni képtelen. Behunyja a szemét, mint ahogy +behunyja mindannyiszor, ha olyasmi villan meg a fejében, amire +gondolni nem szeret. Már leveleket fogalmaz magában, a szüleinek, a +testvéreinek, legjobb barátjának, Jóbnak, akitől folyton jönnek a +levelek; minden levél szidja a nyomdát, amely csigamódjára +dolgozik. Esztendő mulva ha könyv lesz a – könyvből. – Szegény Jób! +Értem a türelmetlenségedet, <span class="pagenum"><a name= +"Page_261" id="Page_261">-261-</a></span> te még ifju vagy, de én +már öreg vagyok, engem nem izgat a könyv. Engem most az izgat: +megirjam-e szüleimnek az igaz valóságot, vagy valami hihető +hazugságot eszeljek ki… Igen tetszik neki ez a mondat: Halálos +betegség sorvasztja testemet, lelkemet, nem birom tovább az élet +terhét – bocsássák meg bünömet, édes jó szüleim!</p> +<p>Esténként két-három évvel fiatalabb ifju látogat el hozzá. Ez is +félbenmaradt ifju, mint ő, azzal a különbséggel, hogy ennek a +tékozló fiu félbenmaradtságáról halovány sejtelme sincs. Néhány +osztályt járt a fiu, hirtelen letört, most Gábor bácsinak irogat, +mivelhogy az irása szép. Szabó Náci neve az ifjunak, fia annak a +Szabó Józsefnek, akiről fel van jegyezve a könyv elején, hogy +kisgazda létére négy fia közül háromnak épitett kőházat. A +negyedik. Náci, nem kap kőházat, mert ő is „megcsalta“ az apját, +mint ahogy „megcsalta“ Benkő Ádám s mint ahogy – megcsaltam én. +Megcsaltam, meg, idézőjel nélkül, valósággal meg!</p> +<p>Kellemesen telnek az esték a barátságos meleg szobában. Sokáig +fenmaradnak, a forró meleg hamuban pityókát sütnek, diákkori +emlékeket elevenitnek fel, nagyokat kacagnak s a tékozló fiu már +most abban is kéjeleg, hogy mily könnyen hagyja itt az életet, +amelynek „terhét nem birja“ tovább. Néha-néha elszólja magát, de a +másik tékozló mintha nem venné észre, vagy tán szinleli, hogy nem? +Elő-előveszi pisztolyát, mutatja, hogy golyó van mind a hat +csövében, nevetve nyomja szivéhez.</p> +<p>– Látod, – mondja, – Benkő Ádámnak csak kétcsövü pisztolya volt +s egy lövéssel eltalálta a szivét. Azt irta Anikónak: „Fájt a +szivem, hozzálőttem.“ Ha egyszer a szivem igazán fájna, én is +hozzálőnék.</p> +<p>Náci ijedten rántja félre a pisztolyt.</p> +<p>– Ó te bolond, – kacag a tékozló fiu, – hisz az én szivem nem +fáj. Egy leányt szerettem még eddig; két esztendeje, hogy férjhez +ment s lásd, élek. Diákszerelem volt, – jegyzi meg kicsinylően a +tékozló fiu.</p> +<p>Nini, hogy repülnek a napok, a hetek. Még lobog a tüz a +tüzhelyen egész nap, de már itt a kikelet, egyszerre <span class= +"pagenum"><a name="Page_262" id="Page_262">-262-</a></span> csak +itt a husvét – siess, fiu, siess, bucsuzkodjál szép csendesen a +kicsi falutól, az erdőtől, a mezőtől, gyermekkorod kedvesemlékü +helyeitől. Hiába adod a hidegvérü gavallért, érzelgős fiu vagy te, +a hegyes-völgyes, erdős ország hamisitatlan fia. Nem vetted észre, +hogy mások a te néped nótái, mint a végtelen sikságon élő magyar +testvéreké?</p> +<p>Az érzelgős fiu, hazajöttében, messziről látta Benkő Gergely +szép kőházát, most elindul, hogy gyermekkori pajtását saját +fészkében lássa. Valóban, szép ház, kivülről hasonlatos a Gábor +bácsiéhoz. Áll még az ősi ház is, de megütődve hallja, hogy juhok +bégnek a virágoskertre nyiló szobában, hol egykor Benkő Ádám hangja +csengett, szavalván Petőfi verseit… Néhány garádics vezet a +kőoszlopos tornácra, kopogtat az ajtón, senki sem felel. A +kilincset megnyomja, nem nyilik az ajtó. Megy a konyha felé, +benyit: együtt a család. Az öregek s a fiatalok. Két ágy a tágas +konyhában, mindjárt megérti, miért bégnek juhok az ősi házban. Ez a +két ágy az öregeké. Nagy az öröme Gergelynek, a fiatalasszonynak +is, aki különben anyai ágon Benedek-sarjadék. Örvendeznek az öregek +is, de első pillanatban látja a tékozló fiu, hogy öreg Benkő Dániel +Ádámot látja benne, mintha gyanakodva nézné, vizsgálná. Vagy csak a +bünös, a tékozló fiu látja igy? Bemennek a szomszéd szobába, de +mielőtt leülne, a házat bejárja. Két nagy szoba, egy oldalszoba, +szinte uri képe van. Valósággal kirí belőle Benkő Dániel, aki hü +maradt az ősi viselethez. A tékozló fiu nem győzi dicsérni a háznak +külsejét, belsejét s nem birja visszafojtani a sóhajtást: Ilyen +házam lehetne most nekem is!</p> +<p>– Különb házban lakol te Pesten, – mondja Gergely, aki hol +magáz, hol tegez.</p> +<p>– De nem az enyém.</p> +<p>– Majd lesz neked is, vigasztalja Gergely.</p> +<p>– Drága lehet ott a ház, – szólal meg az öreg s ugy érzi a +tékozló fiu (vajjon jól érzi-e?) a szurós szeme rászegeződik.</p> +<p>– Bizony drága, keresztapám uram. A tanári fizetésből éppen csak +hogy megél az ember. <span class="pagenum"><a name="Page_263" id= +"Page_263">-263-</a></span></p> +<p>– Pótolod a főddel, – mondja Gergely.</p> +<p>– Egyszer a főd is elfogy, – jegyzi meg az öreg, s bár ezuttal +félrenéz, mégis mintha tüvel szurkálnák a tékozló fiu arcát: +sajogva sajog.</p> +<p>– A főd elfogy, de a tudomány megmarad, – bölcselkedik +Gergely.</p> +<p>– Jobb, ha mind a kettő megmarad, – tapint az igazságra a föld +öreg szerelmese.</p> +<p>Közben az asszonyok eltünnek a konyhába. Behallik a kolbász +sistergése, ajtó hasadékán átszürődik az illata: ez a kolbász a +tékozló fiu tiszteletére sistereg. Az udvarra néző ablak előtt +elvillanni lát egy cselédleányt: két kezében két kupa bor. A +tékozló fiu tiszteletére hozódik a bor. Bizonyosan a Benkő Jakab +pincéjéből: minden ősszel eljár a szüretre. Bejön kipirult arccal a +szép éfiasszony, asztalt terit, aztán kifordul, behoz egy nagy tál +kolbászt (még sistereg a zsirjában), a tékozló fiu, bár nem éhes, +meg sem próbálja a szabadkozást.</p> +<p>– Ime, – mondja magában a tékozló fiu – igy szeretnék élni én +is, együtt az én öreg szüleimmel. Az én szüleim azonban nem a +konyhán laknának. Övék lenne a legszebb szoba.</p> +<p>A tékozló fiu igen dicséri a kolbászt is, a bort is, bár kolbász +is, bor is majd elakad a torkán. Pedig a kolbász is pompás, a bor +is pompás, de a tékozló fiu szüntelen a halálra, a kikerülhetetlen +halálra gondol. Egy-egy kérdésre szórakozottan felelget. Kérdi az +öreg a harmadik (vagy az ötödik?) pohárnál: megvót-e az +egzámen?</p> +<p>– Meglesz, felel a tékozló fiu. Azaz: az egyik megvolt, a másik +májusban vagy juniusban lesz…</p> +<p>Az öreg ember erre semmit sem szól, a pohárba mered, de a +tékozló fiu mégis arcán érzi a szurós tekintetet. Rémülten olvassa +le az öreg ember arcáról a gondolatot: <i>ez is megcsalta az +apját</i>.</p> +<p>A tékozló fiunak, hiába marasztalják, nincs maradása. Azt +határozza az uton hazafelé, hogy nem bucsuzkodik senkitől, még a +testvéreitől sem, csak az ő kedves emlékü helyeitől. Ezek nem +vizsgálódnak, nem <span class="pagenum"><a name="Page_264" id= +"Page_264">-264-</a></span> gyanakodnak, ezek nem firtatják: +megvót-e az egzámen. Egyszerüen örülnek (bizonyosan örülnek), hogy +ujra látják Elekecskét, aki, lám, de nagy legénnyé serdült, amióta +nem látták.</p> +<p>És a tékozló fiu e naptól kezdve erdőn, mezőn csatangol. A +kertjük végén kezdi, ahol a Macskás-patak csörgedez.</p> +<p>Itt sirdogált egyszer, régen, négyesztendős korában. Édesanyja +keményen megpirongatta s a kisfiu elhatározta, hogy elbujdosik, még +pedig – Móduvába. Móduva Moldova volna, ide bujdosott hajdan +sok-sok székely, aki nem lelé honját a hazában. Erről sokat hallott +a kisfiu: ő is Móduvába bujdosik. Kivett a tálból négy főtt +pityókát, kendőbe csongojitotta, egy orvosságos üveget megtöltött +vizzel – igy indult Móduvába. El is jutott Macskás-patakig, ott +leült a patak partjára, sirt, sirdogált, aztán megéhezett, megette +a négy pityókát, fenékig üritette az orvosságos üveget és szép +csendesen haza mendegélt.</p> +<p>– No, Macskás-patak, Isten veled. Most egész komolyan +elbujdosom.</p> +<p>Móduváról eszébe jut a tékozló fiunak, hogy tavaly nyáron, +Torjára utaztában, a nagybaconi erdőn találkozott két zsidó fiuval: +Munkácsi Bernát volt az egyik, Kunos Ignác a másik. A tékozló fiu +kocsin utazott, a két zsidó fiu az apostolok szekerén jött +Moldovából, ahol a csángó nyelvjárást tanulmányozák…</p> +<p>– Lám, lám, mondja a tékozló fiu, ha velük tartok, most nem +kellene elbujdosnom Móduvánál messzebb, sokkal messzebb…</p> +<p>Megy, mendegél a tékozló fiu, a Macskás-erdőnek tart, hol +először bukkan ki száraz levelek alól a gyócsé, tudományos nevén a +kikeleti hóvirág, utána a „kakas élü“, tudományos nevén a <i>vörös +nyakagyar</i>. Sokszor kijárt ide kisfiu korában, kalapja karimáját +tele tüzdelte gyócsé-bokrétával. És gyakran kijárt az erdő mellé +tavasz nyiltán egy deli szép legénnyel, a juhok pásztorával. +Édesanyja fehér cipót, szalonnát, turót tett egy kicsi tarisznyába, +azt a kisfiu a nyakába akasztotta, kezében egy botocska, jaj de +büszkén lépdegélt <span class="pagenum"><a name="Page_265" id= +"Page_265">-265-</a></span> a juhnyáj után! Szentül hitte, hogy +Baló János nála nélkül nem tudná megőrizni a juhokat. S mely +keservesen sirt, amikor egy bárányka eltünt! De kisült, hogy +tréfáskedvü Baló János madzaggal egy bokorhoz kötötte. Volt otthon +nevetés!</p> +<p>Ahol ni, most is juhokat őriz Baló János. Ugy szeretne hozzá +menni a tékozló fiu, de hátha ez is megkérdezi: no, kicsi gazdám, +megvót-e az egzámen? Talán a juhok is mind azt bégetnék: be-e, +be-e, megvót-e? Be-e, be-e, meg vót-e?</p> +<p>A borvizkuthoz is elmegy a tékozló fiu, iszik is a vizéből, de +mintha megromlott volna. Szüntelen a kisbaconi diákokat látja, akik +közül három már rég por és hamuvá lett s im, készülődik a negyedik +is. – Átok van ezen a falun?</p> +<p>A tékozló fiu nem birja tovább a búcsuzkodást. Beül a kicsi +házba, csak az udvarra jár ki. Még egy hónap választja el a +Feltámadás ünnepétől, s már megirta a bucsuleveleket, azokat +százszor is elolvassa, igen szépeknek, igen érzékenyeknek találja s +el is érzékenyül rajtok. Közben különös nagy figyelemmel kiséri az +<i>Ellenőrt</i>, melyet minden reggel behoz a kávéstálcán az +édesanyja. Igy hozza be majd husvét reggelén is… A tékozló fiu +behunyja szemét, a következendőket végiggondolni nem meri.</p> +<p>Náci állandó esti vendég. Talán sejt ez a fiu valamit? És ha +sejt is, a tékozló fiut nagy, erős szándékának végrehajtásában +megakadályozni tudja-e? Náci éjfélkor rendszerint elbucsuzik, ő +pedig a halálát virradóra tüzte ki. Husvét virradóra. A tékozló fiu +egyik eszével szeretné ugyan megvárni az ünnepet, urvacsorát venni, +aztán husvét hétfőjén meghallgatni a pirostojásért kántáló fiukat – +vajjon az ő gyermekkorabeli rigmusokat hadarják-e most is. A másik +eszével erősen ragaszkodik husvét első napjának virradatához – igy +lesz költői, igazán költői a halála. Igy irta meg Jóbnak is a +levelében: husvét ünnepének virradatán lövök a szivemhez. Ezen ő +már nem másit: maga előtt szégyellené ezt. Sok minden egyébért +kellene szégyenkeznie, át is villan agyán sok-sok szégyelleni való, +de <span class="pagenum"><a name="Page_266" id= +"Page_266">-266-</a></span> csökönyösen behunyja a szemét: igy +hessegeti el a kellemetlenkedő gondolatokat.</p> +<p>Náci pontosan eljön Husvét szombatján este is. Nyugtalanul várja +a tékozló fiu, mert reggel egy levelet bizott rá, Jóbnak szóló +ajánlott levelet. Fontos, igen fontos, hogy ez a levél postára +adassék, mert különben megtántorodhatnék az utolsó pillanatban. Jön +Náci, hozza a feladóvevényt. Tehát – vége. Megtántorodásnak, +visszafordulásnak helye nincs. De hátra van még a meghalásnál is +sulyosabb feladat: hogyan bucsuzzék el a szüleitől, ugy hogy azok +semmit észre ne vegyenek. Szeretné hosszan, sokáig ölelni, csókolni +az édes jó anyát, aki őt legjobban szerette összes gyermekei +között; szeretné megcsókolni édesapja munkás kezét, mely félszáz +esztendő óta hinti a buzát az édes anyaföldbe; annak az édes jó +apának a kezét, aki összes gyermekei közül reá áldozott a legtöbbet +és – mint a Mátyás király parasztja, sárba dobott minden krajcárt, +amit ennek a tékozló fiunak adott. Talán belopódzik éjjel, amikor +első álmukat alusszák s csókot lehel rájuk. De ha fölébrednének? +Mit mondjon? Már zavarosabb a feje, semhogy a feleletet +megtalálná.</p> +<p>Nyilik az ajtó, belép az édesanyja.</p> +<p>– Jere, fiam, vacsorázni.</p> +<p>Mondja a tékozló fiu:</p> +<p>– Ma nem vacsorázok, édesanyám. Fáj a fejem.</p> +<p>– Fáj? Hiszen azért bejöhetsz. Jere be, édes fiam!</p> +<p>– Ó, édesanyám, én mennék – én mennék jó szivvel, de – – +csomagolnom is kell – igen, én holnap Pestre megyek.</p> +<p>– Hová?! – néz rémülten tékozló fiára az anya.</p> +<p>– Pestre, édesanyám. Pestre.</p> +<p>– Hisz eddig mind azt mondtad, hogy pünkösdöt is itthon +innapolod!</p> +<p>– Mondtam, mondtam, de mást határoztam. Nem tudok tanulni +itthon. Azt hittem, tudok. Csalódtam.</p> +<p>A tékozló fiu hangja mind remegőbb, remegőbb, torkát fojtogatja +a sirás, nem birja visszafojtani, zokogva öleli, csókolja +édesanyját, s most, hogy sikerült <span class="pagenum"><a name= +"Page_267" id="Page_267">-267-</a></span> a bucsuzás, összeszedi +magát, könnyeit letörli s megigéri, hogy mégis csak itthon tölti az +ünnepet.</p> +<p>– No, ne sirjon, édesanyám. Megyek, magukkal vacsorázom.</p> +<p>Hivják Nácit is, de Náci már vacsorázott, ott marad a kicsi +szobában.</p> +<p>A tékozló fiu apja már az asztalnál ül, az Ellenőrt olvassa +amellett a kicsi álló lámpa mellett. S most nagyszerü ötlete támad +a fiunak, hirtelen édesapjához siet, elkapja a kezét s megcsókolja, +különös hevességgel csókolja meg. Az apai csudálkozva néz rá, de a +fiu nevet:</p> +<p>– Tudja, mért csókoltam kezet, édesapám? Amint beléptem, azt +hittem egy pillanatra, hogy most érkeztem haza husvéti +vakációra.</p> +<p>Nevet az apa is, nevet az anya is, jókedvre derülnek mind a +hárman.</p> +<p>– Hej de szeretnék még egyszer gyermek lenni, – mondja a tékozló +fiu – s végigkántálni a falut piros tojásért. Emlékszem, egyszer +annyi tojás gyült össze, hogy nem fért a tarisznyámba, tele voltak +a zsebjeim is, csakugy potyogtak ki a piros tojások.</p> +<p>– Próbáld meg most is, enyeleg az apa. De el tudnád-e mondani a +husvéti rigmusodat?</p> +<p>– Ó, akár hármat is egyvégtiben. Kis fiu koromban ezt +mondtam:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ez háznak kis +kertjében<br /></span> <span class="i0">Van egy +rózsatő,<br /></span> <span class="i0">Rózsás-kertben +nevelje<br /></span> <span class="i0">A jó +teremtő.<br /></span></div> +<div class="stanza"><span class="i0">Vizet öntök a +tövére,<br /></span> <span class="i0">Szálljon áldás a +fejére!<br /></span> <span class="i0">Az Istentől ezt +kérem,<br /></span> <span class="i0">Piros tojás a +bérem.<br /></span></div> +</div> +<p>– Ó Istenem! – sóhajt fel boldogan az anya.</p> +<p>– Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? – enyeleg tovább az +apa. <span class="pagenum"><a name="Page_268" id= +"Page_268">-268-</a></span></p> +<p>– Nagyobb koromban? Ezt ni:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Kedves bátyámuram, ez ház +családfője,<br /></span> <span class="i0">Kedves nénémasszony, +ennek kedves nője,<br /></span> <span class="i0">Szomoru nap vala +ezelőtt harmadnap:<br /></span> <span class="i0">Nagy kinok közt +halt meg a legnagyobb főpap.<br /></span> <span class="i0">De már +kiszabadult a halálfogságból,<br /></span> <span class= +"i0">Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból.<br /></span> +<span class="i0">Egy kedves leánkát ide +szalasztottunk,<br /></span> <span class="i0">Akinek mi mindég a +nyomában voltunk;<br /></span> <span class="i0">Nyájasan akarunk mi +ő vele bánni,<br /></span> <span class="i0">Őtet egy pár tojás meg +fogja váltani.<br /></span> <span class="i0">Még pedig pirosra +meglégyen az festve,<br /></span> <span class="i0">Úgy a +vizöntéstől meg is lészen mentve.<br /></span></div> +</div> +<p>– Szóról-szóra igy van, egy szót sem hibázott. No, éfileány, – +-incselkedik az apa, – hol a piros tojás?</p> +<p>Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egy pár piros +tojást dug a tékozló fiu zsebébe.</p> +<p>Mintha lakodalomba menne, oly vidáman bucsuzik szüleitől a +tékozló fiu. Az ajtóból másodszor is jóccakát kiván, s hogy a másik +tékozló fiu se fogjon gyanut, vidáman nyit be a kis szobába, ahol +ez régi ujságokban lapozgat. Éjfélkor bucsuzik Náci, s a tékozló +fiu egyenest az asztalnak tart, kissé megütődik, hogy a fiókot +elfeledte bezárni, de hisz ott a pisztoly, ott a golyós skatulya +is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy feje mellé, a székre. +Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt felveszi, a szivéhez +nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba. A közeledő +dráma főpróbája.</p> +<p>Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért +hunyja be, amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy +ne lássa a kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapiritó emlékeket. +De mennél erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban +száguldanak össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritó gondolatok, +a becsukott szemre nem jön álom. Minek is jőjjön, hiszen mindjárt +virrad. Akkor majd megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő.</p> +<p>– Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza, tálcán a kávét, a +friss kalácsot s az – ujságot. <span class="pagenum"><a name= +"Page_269" id="Page_269">-269-</a></span></p> +<p>– Holnap két öreg ember nem megy Istennek házába, Urvacsorát +venni.</p> +<p>– Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A +másik öreg ember magát átkozza: az ő búsbeteg teje lett fia +halálának okozója.</p> +<p>– Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu +idecsődül. Nagy lesz a megháborodás. Az az, nem felháborodás.</p> +<p>– Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével: +<i>Tudtam, hogy igy lesz</i>. És diadalmaskodni fog Balandi +Józsiné: <i>Ugy-e, megmondtam, hogy sohasem lesz pap +belőle!</i></p> +<p>– Vizbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a +48 óra. Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán +délután.</p> +<p>– Az én koporsómat nem kiséri diákbánda, mint a Boda Elekét, a +Benkő Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanitóm +elénekel… Talán a pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a +tizéves fiut a katedrába feleresztette…</p> +<p>– Vajjon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, +amig a temetőbe kivisznek?</p> +<p>– Oh! Virrad! Virrad! Virrad!</p> +<p>A tékozló fiu megragadja a pisztolyt, a szivéhez nyomja, +meghuzza a ravaszt, éles csattanás csütörtököt mond a pisztoly. Mi +ez?! Ujra meghuzza a ravaszt, dühösen huzza meg, – éles csattanás +ismét: másodszor is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkivül ugrik +ki az ágyból, reszketve szalad az ablakhoz: mind a hat cső +üres.</p> +<p>– Ez a Náci müve, – hebeg a tékozló fiu s keble majd kiszakad, +ugy ver a szive. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a +golyós skatulyát, turkál a fürészporban: egyetlenegy golyó sincs +benne. Most már világos: Náci gyanut fogott. Náci ellopta mind a 25 +golyót. A levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a +gyorsvonat, talán már ott is a levél Pesten, talán már siratja is +Jób legjobb barátját – s ő él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, +gyáva volt, meghátrált az utolsó pillanatban! <span class= +"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span></p> +<p>Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva +zokogja el nagy lelki nyomoruságát, aztán mint a sokáig siró +gyermeket, őt is a sirás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg +harang templomba hivó szavára. A tüz már leszakadt, alig pislákol… +Révedezve néz körül, simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is +történt vele? Az asztalon ott hevernek a haláltjelentő levelek, a +pisztoly – – hol a pisztoly? A párnája alatt találja meg. Rémülten +tünteti el a bünjeleket: a pisztolyt fiókba zárja, a leveleket +tüzbe dobja s mint aki jól végezte dolgát, visszafekszik az +ágyba.</p> +<p>Éppen jókor, mert nyilik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön +az anya, hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőrt.</p> +<p>– Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel +Urvacsorát?</p> +<p>– De – de – veszek, hogyne vennék, édesanyám.</p> +<p>– Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat +harangoznak.</p> +<p>Gyorsan felkel a tékozló fiu, öltözködik, a reggeli mellé ül s +pesti szokás szerint, egyidőben olvasni és reggelizni kezd. +Természetesen, futó pillantást vet a vonal alá s halljatok csudát! +Ott táncol a rovat alatt a neve, tulajdon az ő neve!</p> +<p>– Hát nincs feltámadás!? – ujjong a tékozló s egyben igen naiv +fiu. – Lám, tiz hónapos alvás után feltámadt az ő elméjének +szülöttje! Hol van, Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te +fullánkod? Üdvözlégy, Élet, szép ifju Élet! Igen, igen, ezt én +gondoltam ki, ezt én irtam, itt a nevem! De szép az élet, ó de +szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem halunk meg! Mienk az Élet, +a dicsőséges Jövendő!</p> +<p>Ime, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden +reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! +Vidám szivvel megy a templomba s már azon sem ütközik meg, hogy +szaporodnak a kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett +sok fehér harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy <i>itt +is</i> halad a világ. Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapitja +meg. Vajjon látja-e meg a fiu arcán valaki, hogy <span class= +"pagenum"><a name="Page_271" id="Page_271">-271-</a></span> ez a +fiu virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja, honnan láthatná, +amikor arca, szeme ugy ragyog? Náci fent van a karzaton, Benkő +tanitóbácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma született +gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez husvét +ünnepében… Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még mindig +ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány és – ugy +tetszik – hü lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly +kedvesen reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János +keresztapámuramé is. Ennek a fiunak most minden szép, minden +gyönyörü és – meginditó.</p> +<p>Áhitattal veszi szájába Jézus megtöretett testét és issza meg +Jézus kiontott vérét. Áhitattal néz az ég felé: Hiszek benned, +Uram, hiszek!</p> +<p class="center">*</p> +<p>A tékozló fiu vidám szivvel készülődik az „utálatos“ Pestre, +amely már nem is oly utálatos. A tékozló fiu azonban nem akarja +megbúsitani édesanyját, aki ünnep után felkésziti a szövőszéket s +azon egy rend ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiu ismét igazi +székely fiu akar lenni, aki nem szégyel járni az aszfalton +édesanyja szőtte-fonta ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az +utnak, a nagy utnak, amelynek vége táján ragyogni lát egy +csillagot, a betlehemi csillaghoz hasonlatosat. Hiszi, szentül +hiszi, hogy az ő dolgába Isten beleavatkozott, személy szerint +beleavatkozott. Hát – Isten nevében előre!</p> +<p>Még egy meleg pillantást vet a vasuti kocsi ablakából +erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék felé, az édes +anyaföld felé: ez a pillantás egy szent fogadalom.</p> +<p>– Tied a szivem, tied a lelkem, tied mindenem, édes +anyaföldem!</p> +<p class="center">(Vége az első kötetnek.)</p> +<hr class="chap" /> +<div class="footnote"> +<p><a name="Footnote_1" id="Footnote_1"></a> <a href= +"#FNanchor_1"><span class="label">[1]</span></a> A besztercei, +néhol Berzenczey-nek nevezett szilvát igy hivják nálunk felé.</p> +<p><a name="Footnote_2" id="Footnote_2"></a> <a href= +"#FNanchor_2"><span class="label">[2]</span></a> Erdélynek a +Székelyföldön kivül eső részét <i>vármegyének</i> hivják a +székelyek.</p> +<p><a name="Footnote_3" id="Footnote_3"></a> <a href= +"#FNanchor_3"><span class="label">[3]</span></a> A juharmag +tokja.</p> +<p><a name="Footnote_4" id="Footnote_4"></a> <a href= +"#FNanchor_4"><span class="label">[4]</span></a> Hegy tetején egy +nagyobb darab szántóföld neve, ma is a Benedek–Huszár-nemzetség +birtokában.</p> +<p><a name="Footnote_5" id="Footnote_5"></a> <a href= +"#FNanchor_5"><span class="label">[5]</span></a> Cserge: házilag +szőtt gyapjutakaró.</p> +<p><a name="Footnote_6" id="Footnote_6"></a> <a href= +"#FNanchor_6"><span class="label">[6]</span></a> Cocó: a ló +gyermekes neve.</p> +<p><a name="Footnote_7" id="Footnote_7"></a> <a href= +"#FNanchor_7"><span class="label">[7]</span></a> Első izben 1916 +augusztus végén az oláh betörés, másodizben 1918 október végén az +oláh megszállás elől.</p> +<p><a name="Footnote_8" id="Footnote_8"></a> <a href= +"#FNanchor_8"><span class="label">[8]</span></a> A temető mellett +volt a házuk, innen a Temető melléknév.</p> +<p><a name="Footnote_9" id="Footnote_9"></a> <a href= +"#FNanchor_9"><span class="label">[9]</span></a> Ha csipik a +legyek, a szarvasmarha megfutamodik, veszettül nyargal. Ezt a +nyargalást mondják <i>bogározásnak</i>.</p> +<p><a name="Footnote_10" id="Footnote_10"></a> <a href= +"#FNanchor_10"><span class="label">[10]</span></a> Ágyuöntő Gábor +Áron levelében olvasható Kossuth „csengettyü“ hangja.</p> +<p><a name="Footnote_11" id="Footnote_11"></a> <a href= +"#FNanchor_11"><span class="label">[11]</span></a> Bübájosok, +boszorkányok.</p> +<p><a name="Footnote_12" id="Footnote_12"></a> <a href= +"#FNanchor_12"><span class="label">[12]</span></a> A hagyomány +szerint fejér (szőke) és fekete magyarok voltak a nagybaconi +őslakók. A falut egész hosszában patak szeli ketté, egyik partján a +fejér, másik partján a fekete magyarok települtek le.</p> +<p><a name="Footnote_13" id="Footnote_13"></a> <a href= +"#FNanchor_13"><span class="label">[13]</span></a> A székely a +házát és udvarát együtt <i>élet</i>-nek nevezi. Megtojult = +megtorlódott, felhalmozódott, vagyis minden jó asztalra került +abból, ami egy jó székely háznál az idők során felhalmozódik.</p> +</div> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_272" id= +"Page_272">-272-</a></span></p> +<h2><a name="CHAPT14" id="CHAPT14"></a>TARTALOM</h2> +<ul class="TOC"> +<li><a href="#CHAPT00"><b>Az Olvasónak</b></a><span class= +"ralign"><a href="#Page_3">3</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT01"><b>Első fejezet.</b></a> Ebben az iró a +faluját s a nemzetségét mutatja be.<span class="ralign"><a href= +"#Page_5">5</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT02"><b>Második fejezet.</b></a> Ebben felelet +lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor +bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a +régi s mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az +iskola.<span class="ralign"><a href="#Page_39">39</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT03"><b>Harmadik fejezet.</b></a> Ebben az iró +néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még gyakran +lesz találkozása.<span class="ralign"><a href= +"#Page_59">59</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT04"><b>Negyedik fejezet.</b></a> Ebben az iró +feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő +kisgyermekkorában látta.<span class="ralign"><a href= +"#Page_68">68</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT05"><b>Ötödik fejezet.</b></a> Ebben az iró +arról az esztendőről beszél, amikor az öregek +megfiatalodtak.<span class="ralign"><a href= +"#Page_88">88</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT06"><b>Hatodik fejezet.</b></a> Ebben az iró a +régi kollégiumot próbálja megeleveniteni, amilyennek gyermekszemmel +láttam.<span class="ralign"><a href="#Page_118">118</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT07"><b>Hetedik fejezet.</b></a> Ebben sok minden +közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről lesz +szó.<span class="ralign"><a href="#Page_135">135</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT08"><b>Nyolcadik fejezet.</b></a> Ebben az iró +bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru temetésről +kell megemlékeznie.<span class="ralign"><a href= +"#Page_155">155</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT09"><b>Kilencedik fejezet.</b></a> Ebben az iró +egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem +szabadultak fel.<span class="ralign"><a href= +"#Page_177">177</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT10"><b>Tizedik fejezet.</b></a> Ebben megtudjuk, +hogyan lesz a diákból úr, s többek közt azt is, milyen hasznos +dolog a legáció?<span class="ralign"><a href= +"#Page_191">191</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT11"><b>Tizenegyedik fejezet.</b></a> Ebben sok +mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy kis +kapunak a kilincséről is.<span class="ralign"><a href= +"#Page_212">212</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT12"><b>Tizenkettedik fejezet.</b></a> Ebben egy +székely fiu igen megütődik azon, hogy az „ország szive“ nem +magyar.<span class="ralign"><a href="#Page_226">226</a></span></li> +<li><a href="#CHAPT13"><b>Tizenharmadik fejezet.</b></a>Ebben egy +igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy +töredelmes vallomásra képtelen.<span class="ralign"><a href= +"#Page_248">248</a></span></li> +</ul> + + + + + + + +<pre> + + + + + +End of Project Gutenberg's Édes anyaföldem! (1. kötet), by Elek Benedek + +*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (1. KÖTET) *** + +***** This file should be named 38641-h.htm or 38641-h.zip ***** +This and all associated files of various formats will be found in: + https://www.gutenberg.org/3/8/6/4/38641/ + +Produced by Albert László (This file was produced from +text and images generously made available by Hungarian +Electronic Library.) + + +Updated editions will replace the previous one--the old editions +will be renamed. + +Creating the works from public domain print editions means that no +one owns a United States copyright in these works, so the Foundation +(and you!) can copy and distribute it in the United States without +permission and without paying copyright royalties. Special rules, +set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to +copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to +protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project +Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you +charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you +do not charge anything for copies of this eBook, complying with the +rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose +such as creation of derivative works, reports, performances and +research. They may be modified and printed and given away--you may do +practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is +subject to the trademark license, especially commercial +redistribution. + + + +*** START: FULL LICENSE *** + +THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE +PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK + +To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free +distribution of electronic works, by using or distributing this work +(or any other work associated in any way with the phrase "Project +Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project +Gutenberg-tm License (available with this file or online at +https://gutenberg.org/license). + + +Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm +electronic works + +1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm +electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to +and accept all the terms of this license and intellectual property +(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all +the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy +all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. +If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project +Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the +terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or +entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. + +1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be +used on or associated in any way with an electronic work by people who +agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few +things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works +even without complying with the full terms of this agreement. See +paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project +Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement +and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic +works. See paragraph 1.E below. + +1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" +or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project +Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the +collection are in the public domain in the United States. If an +individual work is in the public domain in the United States and you are +located in the United States, we do not claim a right to prevent you from +copying, distributing, performing, displaying or creating derivative +works based on the work as long as all references to Project Gutenberg +are removed. Of course, we hope that you will support the Project +Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by +freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of +this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with +the work. You can easily comply with the terms of this agreement by +keeping this work in the same format with its attached full Project +Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. + +1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern +what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in +a constant state of change. If you are outside the United States, check +the laws of your country in addition to the terms of this agreement +before downloading, copying, displaying, performing, distributing or +creating derivative works based on this work or any other Project +Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning +the copyright status of any work in any country outside the United +States. + +1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: + +1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate +access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently +whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the +phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project +Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, +copied or distributed: + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + +1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived +from the public domain (does not contain a notice indicating that it is +posted with permission of the copyright holder), the work can be copied +and distributed to anyone in the United States without paying any fees +or charges. If you are redistributing or providing access to a work +with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the +work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 +through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the +Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or +1.E.9. + +1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted +with the permission of the copyright holder, your use and distribution +must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional +terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked +to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the +permission of the copyright holder found at the beginning of this work. + +1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm +License terms from this work, or any files containing a part of this +work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. + +1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this +electronic work, or any part of this electronic work, without +prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with +active links or immediate access to the full terms of the Project +Gutenberg-tm License. + +1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, +compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any +word processing or hypertext form. However, if you provide access to or +distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than +"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version +posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), +you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a +copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon +request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other +form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm +License as specified in paragraph 1.E.1. + +1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, +performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works +unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. + +1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing +access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided +that + +- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from + the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method + you already use to calculate your applicable taxes. The fee is + owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he + has agreed to donate royalties under this paragraph to the + Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments + must be paid within 60 days following each date on which you + prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax + returns. Royalty payments should be clearly marked as such and + sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the + address specified in Section 4, "Information about donations to + the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." + +- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies + you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he + does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm + License. You must require such a user to return or + destroy all copies of the works possessed in a physical medium + and discontinue all use of and all access to other copies of + Project Gutenberg-tm works. + +- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any + money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the + electronic work is discovered and reported to you within 90 days + of receipt of the work. + +- You comply with all other terms of this agreement for free + distribution of Project Gutenberg-tm works. + +1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm +electronic work or group of works on different terms than are set +forth in this agreement, you must obtain permission in writing from +both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael +Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the +Foundation as set forth in Section 3 below. + +1.F. + +1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable +effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread +public domain works in creating the Project Gutenberg-tm +collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic +works, and the medium on which they may be stored, may contain +"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or +corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual +property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a +computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by +your equipment. + +1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right +of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project +Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project +Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all +liability to you for damages, costs and expenses, including legal +fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT +LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE +PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE +TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE +LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR +INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH +DAMAGE. + +1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a +defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can +receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a +written explanation to the person you received the work from. If you +received the work on a physical medium, you must return the medium with +your written explanation. The person or entity that provided you with +the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a +refund. If you received the work electronically, the person or entity +providing it to you may choose to give you a second opportunity to +receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy +is also defective, you may demand a refund in writing without further +opportunities to fix the problem. + +1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth +in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER +WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO +WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. + +1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied +warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. +If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the +law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be +interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by +the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any +provision of this agreement shall not void the remaining provisions. + +1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the +trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone +providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance +with this agreement, and any volunteers associated with the production, +promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, +harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, +that arise directly or indirectly from any of the following which you do +or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm +work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any +Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. + + +Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm + +Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of +electronic works in formats readable by the widest variety of computers +including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists +because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from +people in all walks of life. + +Volunteers and financial support to provide volunteers with the +assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's +goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will +remain freely available for generations to come. In 2001, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure +and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. +To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation +and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 +and the Foundation web page at https://www.pglaf.org. + + +Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive +Foundation + +The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit +501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the +state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal +Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification +number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at +https://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent +permitted by U.S. federal laws and your state's laws. + +The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. +Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered +throughout numerous locations. Its business office is located at +809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email +business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact +information can be found at the Foundation's web site and official +page at https://pglaf.org + +For additional contact information: + Dr. Gregory B. Newby + Chief Executive and Director + gbnewby@pglaf.org + + +Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation + +Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide +spread public support and donations to carry out its mission of +increasing the number of public domain and licensed works that can be +freely distributed in machine readable form accessible by the widest +array of equipment including outdated equipment. Many small donations +($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt +status with the IRS. + +The Foundation is committed to complying with the laws regulating +charities and charitable donations in all 50 states of the United +States. Compliance requirements are not uniform and it takes a +considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up +with these requirements. We do not solicit donations in locations +where we have not received written confirmation of compliance. To +SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any +particular state visit https://pglaf.org + +While we cannot and do not solicit contributions from states where we +have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition +against accepting unsolicited donations from donors in such states who +approach us with offers to donate. + +International donations are gratefully accepted, but we cannot make +any statements concerning tax treatment of donations received from +outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. + +Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation +methods and addresses. Donations are accepted in a number of other +ways including including checks, online payments and credit card +donations. To donate, please visit: https://pglaf.org/donate + + +Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic +works. + +Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm +concept of a library of electronic works that could be freely shared +with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project +Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. + + +Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed +editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. +unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily +keep eBooks in compliance with any particular paper edition. + + +Most people start at our Web site which has the main PG search facility: + + https://www.gutenberg.org + +This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, +including how to make donations to the Project Gutenberg Literary +Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to +subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. + + +</pre> + +</body> +</html> diff --git a/38641-h/images/im01.png b/38641-h/images/im01.png Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..4c9c74e --- /dev/null +++ b/38641-h/images/im01.png |
